Napoleon „a csodálatos kaland” I.
 9632702093 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

FELEKI LÁSZLÓ

NAPOLEON „a csodálatos kaland” Első kötet

MAGVETŐ KÖNY VKIADÓ BUDAPEST

© Feleki László, 1976

Tartalom ELŐSZÓ I. rész A TÁBORNOK 1. FEJEZET 2. FEJEZET 3. FEJEZET 4. FEJEZET 5. FEJEZET 6. FEJEZET 7. FEJEZET 8. FEJEZET II. rész A KONZUL 1. FEJEZET 2. FEJEZET 3. FEJEZET 4. FEJEZET 5. FEJEZET 6. FEJEZET

Szendikének, drága feleségemnek

ELŐSZÓ Élt-e egyáltalán Napoleon? Erre a némileg mellbevágó kérdésre például az angol Whately érsek határozott nemmel válaszolt, s 1919-ben megjelent könyvében „bebizonyította”, hogy Napoleon, éppen úgy a legenda szülöttje, mint Akhilleusz vagy Héraklész, s ilyen élő személy sohasem létezett. „Történelmi kételyek Bonaparte Napóleonnal kapcsolatban” című könyvében egyenesen képtelenségnek tartotta, hogy egy jelentéktelen család sarja, aki egy kis szigeten született, és egy még kisebb szigeten halt meg, a két anyakönyvi természetű időpont között csodaszerű pályát fusson meg, aránylag rövid idő alatt. Ezt az érsek egyszerűen nem hitte el, mint az egyszeri paraszt a zsiráfot. Mint felvilágosodott főpap, nem hitt a csodákban. Az ógörög nyelvnek egy kissé önkényes értelmezésével azt állította, hogy a „Napoleon” szó nem más, mint „az erdő oroszlánja”, s ezzel a névvel illették azokat a francia tábornokokat, akik különösképpen kitűntek bátorságukkal. A „Buona Parte” pedig a francia hadsereg „jó részét”, vagyis a legbátrabbak, a leghazafiasabbak csoportját jelölte, s a két elnevezés aztán később tévedésből úgy szerepelt, mint egyetlen ember neve, holott teljes lehetetlenség, hogy egyetlen személy ennyi csodába illő cselekedetet vigyen végbe két évtized alatt. Az olvasó joggal mosolyog a tréfásnak látszó fejtegetésen, de mégsem véletlenség, hogy a világtörténelem legtöbbet emlegetett alakjával, közel háromszázezer könyv hősével kapcsolatban még ilyen feltevés is lehetséges volt. Az amerikai J. Christopher Herald, az egyik legalaposabb „napoleonológus”, egyik könyvében a császár naay mondásait és még nagyobb ellentmondásait gyűjtötte össze („The mind of Napoleon” – Napoleon gondolatvilága). Művének

előszavában így panaszkodik: „Kevés ember életét dokumentálták olyan alaposan, mint Napóleonét. És mégis, eltekintve néhány általános igazságtól, nagyon keveset lehet róla biztosan tudni. Még a tények is vita tárgyát alkotják. Gondolatait rejtélyessé teszik kétségtelen ellentmondásai, szándékai talányosak,” Tehát nemcsak arról van szó, hogy Napoleon hihetetlenül szétágazó, világot átalakító tevékenysége a hitetlenséggel határos csodálatot kelt az emberben, s alig tudja elképzelni, hogy mindez egyetlen ember műve volt, hanem arról is, hogy Napoleon életében meglepően sok a bizonytalanság, a fehér folt. Ezt bárki tapasztalhatta, aki életrajzírás szándékával hatolt be a napóleoni mondakörbe. Miért, hogyan, mikor? – ezek a kérdések Napoleon életében gyakran nehezen találnak válaszra, s nemegyszer a valószínűségszámítás törvényszerűségéhez kell fordulnunk. Például, mikor jutott eszébe Napóleonnak, hogy Napoleon lehet belőle? Mikor született meg ebben az egyszerű, kopott kisemberben az a gondolat, hogy valaha a franciák császárjává koronázza meg saját magát a Notre-Dame-templomban a pápa őszentségének tiszteletteljes közreműködésével? Mikor sejtette meg először, hogy rövid élete folyamán megszervezi az új francia társadalmat, halálos csapást mér az európai feudális rendszerre, törvénykönyvet alkot egy sereg ország számára, a hadtörténelemben páratlan győzelmeket arat, s az Isten kegyelméből uralkodó koronás fők alázatosan földig hajolnak előtte? Ez a jelentéktelen külsejű emberke nem volt trónörökös vagy királyi herceg, nem tartozott sem a francia, sem más nemzet uralkodó osztályához, sem a főnemességhez, sem a szerényebb jogállású arisztokráciához, s érdemes megemlíteni, hogy a nevezetes Vendémiaire napjáig a nagy francia forradalomban sem játszott érdemleges szerepet, sőt, meg sem értette a nagy világtörténelmi fordulat lényegét. Hírneves történelmi elődjeinek könnyebb dolguk volt. Nagy Sándor trónt, országot, hadsereget

örökölt atyjától, Fülöp királytól. Attila a hunok nagy királyának, Bendegúznak volt a fia. Dzsingisz kán atyja mint hatalmas törzsfő uralkodott. A porosz Nagy Frigyes is édesapját követte a trónon csakúgy, mint a svéd XII. Károly. Napoleon, aki mindezeket felülmúlta, szegény korzikai kisnemes családból származott. Fiatalkorában annyit koplalt, hogy egész életében idegenkedett a bőséges étkezéstől. Aprócska termetű volt: százötvenhét és fél centiméter „magas”. Nincs az a parancsnok, akinek növelné az önbizalmát, ha fel kell néznie alárendeltjeire. Ami pedig „a legnagyobb francia” franciaságát illeti, a korzikai olasz gyerek, „Napoleone di Buonaparte” csak tízéves korában kezdett franciául tanulni, nem a legnagyobb sikerrel. A nyelvükre oly büszke franciákat még a császárság legtündökletesebb napjaiban is kínosan érintette dicső uralkodójuk hibás kiejtése, gyatra mondatszerkesztése, s köztudomású volt, hogy a helyesírással is hadilábon állt. Valószínű, hogy nyelvi nehézségei miatt idegenkedett a szónoklástól, gátlásokkal küszködött, a nyilvánosság előtt mindig félszegen viselkedett. Elismert történelmi tény, hogy pályafutásának fordulópontján, Brumaire 19-én majdnem elrontotta az államcsínyt gyerekesen ügyetlen szavaival. Pedig akkor már mögötte volt Toulon, Vendémiaire, Itália és Egyiptom, tehát Lodi napja is, amely után – állítása szerint – felismerte önmagában világtörténelmi nagyrahivatottságát. Napoleon kijelentéseit ajánlatos a legnagyobb óvatossággal kezelni. Az igazmondás sohasem volt erős oldala, a célszerűséget mindig előnyben részesítette az igazsággal szemben. Nem véletlenül született a Napóleon-korabeli mondás: „Hazudik, mint egy hadijelentés.” (Ez a népi bölcsesség nem avult el teljesen …) Nyilvánvaló, hogy a jövendő világhódító mostoha nagybátyja, a későbbi Fesch bíboros, nem ismerte félre kis unokaöccsét, amikor úgy nyilatkozott róla, hogy sokra viszi még, mert úgy tud hazudni, mint senki más. Mégis igazságtalanság lenne teljesen elvetni azt, amit maga Napoleon mondott történelmi küldetésének első

megsejtéséről. Igaz, nem a legkedvezőbb körülmények között, Szent Hona szigetén nyilatkoztatta ki minden szavára áhítatosan figyelő környezetének: – Sem Vendémiaire napján aratott sikerem, sem montenottei győzelmem nem keltették bennem azt a gondolatot, hogy kiválóságnak képzeljem magamat. Csak Lodi után támadt az a gondolatom, hogy egyszer talán döntő szerepet játszhatom a politika színpadán. Legtehetségesebb íródeákja, Las Cases gróf jegyezte fel ezeket a figyelemre méltó szavakat. Ĺ szerint Napoleon nem Toulonnál eszméit magára, ahol rosszul felszerelt csapatokkal, szinte kizárólag lángeszű haditerve segítségével kergette ki az angolokat. Nem is Vendémiaire 13-án, amikor megmentette a konventet a túlerőben levő királypárti lázadóktól. A touloni győzelem után századosból tábornokká léptették elő, ami, huszonnégy és fél éves korát tekintve, még forradalmi időkben sem megvetendő ugrás. Vendémiaire pedig meghozta neki a belföldi hadsereg főparancsnoki tisztségét. Még akkor is csak huszonhat éves volt, s nehéz elhinni éppen róla, hogy még ebből a kinevezésből sem következtetett fényes jövőjére. Mindegy, talán további megnyugtató jelekre volt szüksége. Úgy látszik, a legendás itáliai hadjárat első győzelme, amelyet Montenotténél aratott, még mindig nem volt alkalmas arra, hogy megsejtse eljövendő nagyságát. Ehhez Lodi kellett. Érdemes talán egy kicsit szemügyre venni, hogy mi is történt Lodi-nál. Mellőzve a hadműveleti részleteket, a lényeg megértéséhez elég annyi, hogy Milánó elfoglalása csak úgy volt lehetséges, ha Napóleon (akkor még Bonaparte tábornok) ki tudja kényszeríteni az átkelést Lodinál az Adda folyón. A hidat azonban tízezer osztrák szurony (köztük mennyi magyar!) őrizte, erős tüzérséggel. A konvent ifjú tábornoka nemcsak hadicselt alkalmazott a fontos híd elfoglalása érdekében, hanem életét is kockáztatva, személyes részvételével lelkesítette gránátosait egy

mindent elsöprő rohamra. Lodi különben nem döntötte el az itáliai hadjárat sorsát, mindössze részgyőzelem volt, s bát Napoleon most már akadálytalanul vonulhatott be a lombardok fővárosába, még sok csatában kellett helytállnia, sőt, Arcolénál sokkal veszélyesebb körülmények között kellett zászlóval a kezében felrohannia az ellenséges tűztől végigsepert hídra, mint Lodinál. Annyi azonban bizonyos, hogy Lodi varázslatos hatást gyakorolt Napoleon katonáira. Megerősödött hadseregében az a döntő fontosságú meggyőződés, hogy olyan vezér áll az élén, aki méltó Nagy Sándorhoz, Julius Caesarhoz, Nagy Frigyeshez vagy azokhoz, akiket Napoleon, érdekes módon, az előbbieknél többre becsült: Condéhoz és Turenne-hez. Ezt a lelki folyamatot Napoleon így jellemezte visszaemlékezéseiben: „Dicső haditettekre volt szükségem, hogy megszerezzem a katonák szeretetét és bizalmát.” Vajon mivel szerezte meg? Mi tehette a legmélyebb benyomást ŕ harcedzett veteránokra? A szellemes hadmozdulat vagy a személyes példaadás? Nyilván mind a kettő. Puszta vakmerőség nem lett volna elegendő, ebben a tekintetben nehéz lett volna újat mutatni a rettenthetetlen gránátosoknak, akik előtt különben sem volt titok, hogy nyápic tábornokuk nem gyáva ember. Toulonnál olyan szuronysebet kapott közelharcban, hogy kis híján levágták a lábát, Vendémiaire-kor pedig kilőtték alóla a lovat. De ha a személyes vakmerőség példaadó megnyilvánulásán kívül az is kiderül, hogy – Napoleon szavaival élve – „a hadvezér a vitézek között a legokosabb”, akkor a katonák olyasmivel ajándékozzák meg parancsnokukat, ami még a katonai vasfegyelemnél is értékesebb: bizalmukkal. Ettől kezdve valóban követték őt a világ végére is, Acréig, sőt, Waterlooig is. Lodival kapcsolatban el kell mondani még valamit, ami talán jelentéktelennek látszik a roppant történelemformáló erők árnyékában, de az emberi lélek mélységeiben az egyéni értékelés nagy jelentőséget tulajdonít neki. Napoleon Lodi után kapta meg halhatatlan becenevét, ekkor lett „kis káplár”. Minden hatalmasság

vágyik a nép ajkán élő, szabadon született, kedves becenévre. Az ilyen kedveskedő elnevezés keletkezése éppen olyan titokzatos, mint a népdaloké vagy a közmondásoké. Napóleonét nyomon követhetjük. Az öreg katonákat meghatotta vitéz tábornokuk fiatalsága, s elhatározták, hogy minden ütközet után „előléptetik”, megadják neki mindazokat a szerény rendfokozatokat, amelyeket már addig is szédítő pályafutása során átugrott. Lodi után káplárrá nevezték ki. Apró termete, törékeny testalkata jóvoltából a népi rang kedveskedően kicsinyítő jelzővel bővült ki, s így let a félelmetes hadúrból „kis káplár”. Nem tudni, ki nevezte el Napóleont kis káplárnak. Az ismeretlen katonának sejtelme sem lehetett arról, hogy talán a legnagyobb szolgálatot tette parancsnokának. Nem egy történelmi tekintély szerint ez a becenév számottevő szerepet játszott abban az érzelmi viharban, amely 1815 tavaszán elsöpörte a friss Bourbon-uralmat, és Napóleont újra Franciaország urává tette – Száz Napig. Többet ért Napoleon számára ez a szeretet adta rangocska minden elképzelhető díszes katonai méltóságnál. Módfelett élvezték a katonák, hogy az ő kis káplárjuk, bajtársuk, aki mindenható császár korában is a nevükön szólította őket, s meg-meghúzta a fülüket, valóságos földrengést idézett elő az uralkodóházakban, versenyt csúsztak a lába előtt a fejedelmek, szolgai inadat kísérte minden lépését Erfurtban, a drezdai királytalálkozón pedig abban versengtek őfelségéik, hogy melyikük lehet Napóleon éthordója vagy pohárnoka. Ezt a fejedelmi csürhét mélységesen megvetették Napóleon vitézei, akik vakon engedelmeskedtek ugyan vezérüknek, habozás nélkül áldozták fel érte az életüket is, de nem alázkodtak meg előtte, maguk közül valónak, fegyvertársuknak tekintették. „Még a kis káplárt sem engedném át!” – kiáltotta egyszer, császárját a sötétben fel nem ismerve egy francia őrszem, amikor Napoleon tovább akart menni, de elfelejtette a jelszót. Ezt a jelenetet (főleg, ha megtörtént) Napóleon nem adta volna oda száz király

hódolatáért sem. Minden idők legnagyobb szerencselovagja tehát még apró termetéből is hasznot húzott. Ha szálas dalia lett volna, nyilván akkor is kapott volna valamilyen hízelgő melléknevet, de a „petit caporal” ellenállhatatlan kedvessége egyszerűen felülmúlhatatlan. Ehhez a címhez, persze, nem volt elegendő véznasága, alacsonysága. Mellékesen a hősök hősének is kellett lennie, aki bajtársai közül csak bátorságával és lángeszével emelkedhet ki, de semmi esetre sem gőgjével, mint azok az Isten kegyelméből uralkodó, díszruhás király hadvezérek, akik a vitézséget és a stratégiai rátermettséget fejedelmi fennhéjázással igyekeztek pótolni. A krónika teljességéhez az is hozzátartozik, hogy Napoleon még egy hasonló rangot kapott katonáitól. A castiglionei csata után őrmesterré léptették elő, de ezt a rangot – ha helyénvaló ez a kifejezés – sohasem viselte, megmaradt kis káplárnak. És Napóleon jól ismerte a szavak súlyát, tudatában volt annak, hogy nagyságát semmi sem fejezi ki jobban, mint ez a „kis” jelző. Mindez meseként hat, mint ahogyan Napóleon történetében rengeteg a meseszerű elem – ebben volt némi igaza Whately érseknek. Sokan mesebeli hősnek, csodalénynek, történelemalakító gigásznak tartották s tartják ma is, aki természetfölötti tulajdonságaival megváltoztatta a világ képét. S az ilyen feltételezésekhez képest szinte szerénységnek hat Napóleonnak az az állítása, hogy egy győztes csata utál, katonáira gyakorolt hatása láttán ébredt tudatára annak, hogy a siker kilátásával próbálhat szerencsét a politika színterén is. Valóban ennyi lett volna az egész? Csupasz törtetés? Miért más, miért nem én? Mi az, amit más jobban tud, mint én? Ilyen gondolatok tölthették e! az ifjú korzikait? Példa volt előtte, nem is egy. A római légiók nem egy vezérüket tették meg császárnak. Mekkora szerepet játszhatott Napoleon hiúsága, becsvágya, dicsőségszomja? „Akkoriban mindent megvetettem, ami nem volt dicsőség!” – jellemezte saját maga az itáliai hadjárat alatti hősi felfogását, igaz, jóval később,

megint csak Szent Ilonán, ahol szinte újjáírta amúgy is agyonjavított hőskölteményét. Bizonyos, hogy Napoleon a világ leghíresebb embere akart lenni, hogy közvetlenül Isten után következzék, s ez jobban sikerül neki, mint bárki másnak. Neve a megtestesült hírnév. Az utókor tapsaira legalább annyira vágyott, mint kortársai csodálatára. Számkvetése alatt komolyan játszott olyan gondolatokkal, hogy mikor és hol kellett volna meghalnia világtörténelmi nagysága érdekében. Meggyőződéssel mondogatta, hogy ha Moszkva alatt hal hősi halált, a világtörténelem legkimagaslóbb alakja lett volna. Lipcse is szóba került mint hősi halálra alkalmas színhely. De akkor elmaradt volna a Száz Napcsodája. Akkor talán Waterloo . . . Napóleon nem hosszú életet akart, hanem halhatatlanságot. Mindent ezen a szemüvegen át nézett. Néha azt hitte, hogy Szent Ilona árt a hírnevének, néha viszont azt hangoztatta, hogy töviskoszorújára büszkébb, mint császári és királyi koronáiára. „Micsoda regény volt az életem!” – sóhajtotta egyszer a „kis sziget” nyomorúságos fennsíkján, Longwoodban. De vajon ez a műkedvelő regényíró így képzelte el az életét? Ilyen Napoleon akart lenni? És minek tulajdoníthatta vakító felemelkedését, majd titáni bukásit? Kétségtelenül hitt abban, hogy minden trón jogos birtokosa volt. „A fejedelem bennem, fejedelmi lelkemben volt!” – írta Elba szigeti emlékirataiban. De – és éppen ez jellemzi őt a legjobban – beszélt másképpen is, s nagy történelmi érzékről tett tanúságot, amikor így nyilatkozott: „Engem a körülmények teremtettek … Évezredek elmúlnak, amíg újra megismétlődnek azok a viszonyok, amelyek között én éltem, és újra felszínre vetnek egy olyan embert, mint én.” És hogy ez nemcsak afféle odavetett megjegyzés volt, bizonyítja egy másik kijelentése is, amely szerint XIV. Lajos alatt legföljebb marsall lehetett volna belőle, mint Turenne-ből. Emerson egyenesen a Természetet (ő írta nagybetűvel) dicsérte meg a kor igényeinek megfelelő személy megalkotásáért. „Ilyen emberre volt szükség, tehát ilyen ember

született.” Az ember szinte elképzeli – bocsánat a léha tréfáért –, amint maga a megszemélyesített természet a fejét vakarva határozza el, hogy ideje már létrehozni Napóleont, mert sürget a kor szava ... A mi Berzsenyink költőibb módon fejezte ki a mély történelmi gondolatot: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság”, Napoleon azorban ebből a meghatározásból is kibújik, mert legfényesebb győzelmeit (Austerlitz, Wagram) már mint nagy hódító aratta, utolsó vereségével viszont a kor legreakciósabb eszméit kifejező Szent Szövetség rémuralmának adott helyet. Nim csoda, hogy rendkívül változatosan jellemezték sokrétű egyéniséget. Puskin szerint egy ismeretlen parancs sorsküldte végrehajtója volt, Mereskovszkij szerint Atlantisz fia, Goethe szerint félisten, Tolszoj szerint hitvány, Rémusat asszony szerint gonosz ember. Heine halottakat feltámasztó, isteni lénynek tartotta, Hegel lóra szállt világ-szellemnek, H. G. Wells pestisbaktériumnak. Kevés embert ítéltek meg ernyire ellentmondásosan. Egyesek szerint megváltó volt, mások szerint mészáros, s a vita még ma is folyik. Érdenes meghallgatni dicső szabadsághősünk. Bem apó véleményét is. jól ismerte Napóleont, harcolt a Nagy Hadseregben, ott volt Moszkvában is. Nem kisebb íródeák, mint Petőfi Sándor idézte a mi nagy lengyelünk véleményét Napóleonról: – Nem szeretem egy csöppet sem, de a legnagyobb embernek tartom. Mások csak egyben-másban voltak nagyok, ő mindenben. Ahova csak kezét tette, nyomot hagyott örök időkre. Kétségtelenül nehéz egyoldalú érzelmekkel viseltetni Napoleon iránt. Mintha magát az embert kellene jellemezni, annyiféle tulajdonság egyesült benne. És ez egyben választ ad arra a kérdésre is, hogy érdemes-e vele foglalkozni több, mint másfélszáz évvel a halála után, a huszadik század második felében, közel az ezredfordulóhoz, a félelmetes atomkorszakban, a kibernetika hajnalán, két pusztító világháború után, amelyeknek fegyverei úgy aránylanak a maiakhoz, mint a napóleoni korszak harci eszközei

akár a második világháború fegyvereihez. Közben az ember már kilépett a világűrbe, űrhajóink, rakétáink segítségével szomszédos bolygóinkat és a Napot vizsgáljuk, a Holdról pedig már ember figyelhette meg a földlementét. Hivatkozni lehetne Szophoklészre, aki úgy vélte, hogy sok csodálatos dolog van a világon, de a legcsodálatosabb az ember. Napoleon pedig nem tartozott a kevésbé csodálatosak közé. Néhány űrhajós nevét már elfele-tettük. de az övét nem. Még mindig vitatkozunk tettei fölött. Napóleont megítélni szinte emberfölötti feladat. Hallgassuk csak meg Goethét (Turóczi-Trostler József fordításában) : „Isten ítélni ül a trónon, / Törvényt lát nagy Napóleonon, / Sátán sem rest, hogy odaérne – / Nagy sor bűnt olvas a fejére. / De íme, trónja magasából / Atya- vagy fiúisten rászól: / Jobb lesz, ha hallgatsz, dőre lélek, / Német professzor szól belőled! / Ha mersz, nyúlj hozzá, s menj le véle / Akár a poklok fenekére …” Nem lévén sem ördög, sem német professzor, engem nem riaszt el az égi szózat, s szeretném megalkotni a magam véleményét. Ehhez azonban először el kell mondanom Napoleon történetét.

I. rész A TÁBORNOK

1. FEJEZET Minden kezdet nehéz . Mit kereseti az állapotos Letizia asszony a hegyekben? Napoleon származása. A kétféle születésnap. A kis „Íabullione” franciaellenessége, lángoló korzikai hazafisága. Tanulóévek a brienne-i katonaiskolában. A csodálatos novella. Miért nem lett Napoleon tengerész? Hajón Párizsba. Hogyan kell elkezdeni egy Napóleon-könyvet? Ez a kérdés bizonyára felvetődött minden életrajzíróban, aki megállt a napóleoni óceán előtt, és azon töprengett, hogyan merítse ki két tenyerével ezt a tengert, s melyik partszakaszon fogjon hozzá a munkához. Volt, aki az elején kezdte, volt, aki a közepén, de olyan is akadt, aki a nagy történet végét találta legalkalmasabbnak az induláshoz. Nem könnyű dolog, annyi bizonyos. Maga Chateaubriand is megvakarhatta a fejét, amikor végül is leírta „Napoleon élete” című könyvének első mondatait: „Szép dolog az ifjúság; az élet tavaszán kiszáll, mint az athéni flotta, hogy Szicíliát és Enna kedves mezőit meghódítsa …” A tekintélyes Fournier egy Rousseau-idézettel indul: „Európában van még egy ország, amely törvényalkotásra képes: ez Korzika szigete.” Emil Ludwig hagyományosan regényes: „Egy fiatalasszony gubbaszt a sátorban. Takarókba burkolva szoptatja gyermekét. Dörgést és zúgást hall messziről. Már lement a nap, és még mindig lövöldöznek?” (Mellékesen szólva: a csecsemő még csak nem is Napoleon, hanem Giuseppe, vagyis József, a későbbi nápolyi, majd spa-nvol király.) Mereskovszkij belevág a történet közepébe, és egy 1805-ből való Napóleon-idézettel kezdi, vagyis már a friss császárság korából. Az idősebb Dumas-hoz méltatlan lenne, ha nem egy fellengzős mondattal kezdené könyvét: „1769. augusztus 15-én Ajaccióban egy gyermek született, aki szüleitől a Bonaparte, az égtől a Napóleon

nevet kapta.” Albert Guérard szinte szenvtelenül indul: „Nagyboldogasszony napján, 1769. augusztus 15-én Madame Letizia Buonaparte misét hallgatott Ajaccióban, amikor az első szülési fájdalmakat érezte.” Tarlénál ugyenez az esemény más változatban szerepel mint első mondat: „1769. augusztus 15-én Ajaccióban a 19 éves Bounaparte Letiziát, egy helybeli köznemes ügyvéd feleségét, a kertben sétálva, háza közvetlen tőszomszédságában váratlanul szülési fájdalmak fogták el.” Az angol Rose kezdetként Napoleon egyik ifjúkori, jellegzetesen franciaellenes levélrészletét idézi: „Akkor születtem, amikor hazám elpusztult.” (Tudniillik leigázták a gaz franciák …) Ugyanígy indul Max Lang, sőt, a magyar Huttkay Lipót is. Aubry magasan szárnyal: „Ez a hullámok ostromolta óriás hegy, az Alpok leánya, e magas csúcsok lánca, amely keskeny öbleivel, földszorosaival, sziklaomladékaival oly hatalmasan megvetette lábát a tengerben, ez Korzika.” Bouhler magából a forradalomból indul ki: „Az 1789-i vihar egy korhadt rendszert sodort el helyéről. A felvilágosodás egy Voltaire szellemének fényével világított bele az elvénhedt korszak homályos, poros sarkaiba.” Stendhal önvallomással kezdi: „Egyfajta vallásos érzés fog el, amikor leírom Napóleon történetének első mondatait. Hiszen a legnagyobb férfiúról van szó, aki Caesar óta megjelent a földön.” J. Christopher Herald már Toulonból indul: „Röviddel éjfél után, 1793. december 19-én, Toulon kikötőjében és végig a parton pompázatos tűzijáték kezdődött, és órákon át tartott. Tíz hadihajó lángolva repült a levegőbe, a pokol tüzével égett a lőszerraktár, az eget vérvörös füst borította el…” Bainville elegánsan ironikus: „Amikor 1768-ban XV. Lajos egyesítette Korzikát a francia királysággal, vajon sejtette-e, hogy a következő esztendőben új dinasztia alapítója jő a világra friss szerzeményében?” És így tovább. Amikor barátaim és ismerőseim, akik tudták, mivel foglalkozom, arról faggattak, hogyan kezdem a nagy történetet, komoly arcot vágva, rendszerint ezt szoktam mondani:

– Korzika fölött heves vihar tombolt. Fekete felhők borították be az égboltot, mintha valami roppant halotti leplet terítettek volna a tájra. Fákat csavart ki tövestül az orkán szörnyű haragjában, néha vakító villám fénye hasított végig a lélekbe maró sötétségen. Űj bekezdés. Ajaccio egyik egyszerű házának kis szobájában fiatalasszony vajúdott … Ha az olvasó esetleg mosolyog a történelmi regényeket gúnyoló, giccses mondatokon, gondoljon arra, hogy a francia Castelot nemrég magyarul is megjelent Napóleon-könyve nagyjából hasonló modorban kezdődik: „1769. május 9-én egy fiatalasszony – tizenkilenc éves és »festeni valóan szép« – kapaszkodik felfelé, százegynéhány korzikai hazafival együtt, a Monte-Rotondo ösvényein – férje gyöngéden támogatja, mert a kövek minduntalan kiszaladnak a lába alól. A fiatalasszony a győztes francia csapatok elől menekül, és egyre azt hajtogatja: – Majd ő bosszút áll Korzikáért! Fiára céloz. A fiára, aki még meg sem született – de a menekülő asszony biztos benne, hogy fiú lesz –, s aki e szörnyű visszavonulás alatt »szüntelenül rugdalózik« benne.” Lám, ilyen izgalmas, regénybe illő kijelentést tett ismételten ez a közismerten szűkszavú, tizenéves asszonyka, akinek különben már volt egy kisfia az esetleges bosszú céljaira, egy másik kisfiú és egy kislány pedig a korzikai csecsemőhalandóság szomorú statisztikáját gazdagította. De ne legyünk túlságosan szigorúak a „népszerű”, olvasmányos életrajzi műfajjal szemben, inkább nézzük meg közelebbről, hogy mit keresett ez az állapotos fiatalasszony a korzikai hegyekben (ha ugyan éppen akkor volt állapotos, de erről majd később …). Miféle győztes franciák elő! menekült, és miért? Nehéz kérdést tettünk fel. A történelem megértése manapság, a tájékoztatási eszközök paradicsomi bőségében sem könnyű feladat. A bonyolult ellentétek,

„helyzetek” áttekintése gyakran meghaladja az egyszerű újságolvasó, rádióhallgató és tévénéző felfogóképességét. Hát még milyen nehéz megérteni a tüzes korzikai nép szövevényes múltját! Pedig át kell tekintenünk, különben nem tudnánk követni a gyermek és ifjú Napoleon lelkivilágát. Az emberben óhatatlanul feltámad a gyanú, hogy a gyilkos helyi viszályoktól, családi háborúságoktól, kideríthetetlen eredetű vérbosszúk gőzétől ittas korzikaiak néha maguk sem tudtak eligazodni bonyolult helyzetükben, nem mindig ismerték fel helyüket a világban. Még az ifjú Napóleon zavaros korzikai vállalkozásai is erre vallanak. (Megértem az olvasó türelmetlenségét. A legszívesebben már azt olvasná, amikor a nagy csatacsászár az austerlitzi győzelem után így szólt vitézeihez: „Soldats! Je suis content de vous!” – Katonák! Meg vagyok elégedve veletek! – De hosszú út vezetett odáig, nem volt könnyű eljutni a pratzeni dombok alá. Ennek elsősorban maga Napoleon a megmondhatója. Szemügyre kell tehát vennünk a hősköltemény alapjait, azt a világot, amelyből a rendkívüli jelenség kiemelkedett.) A hivatalos történelmi értékelés a korzikai népet is szabadságszeretőnek nevezi, s ennek a szép érzésnek a gyakorlására számos alkalmuk volt a szigetlakóknak hazájuk gyakori leigázása alkalmával. Az őslakók a nagy erejű, hosszú hajú ligurok voltak. (Istenem, őslakók … Mit értünk ezen? Korzika szigetén az emberré válás mindjárt a ligurokkal kezdődött? Azonkívül, hogy a Föld őslakói valószínűleg az egysejtűek voltak, tudunk-e valamivel biztosabbat erről a fogalomról? Mindegy, menjünk tovább!) A sziget partjain már a, görögök, az etruszkok és a karthágóiak is alapítottak gyarmatokat. Az első pun háború után (i. e. 231) természetesen a rómaiak következtek, a népvándorlás során pedig a vandálok, a keleti gótok és a bizánciak, majd a VIII. században megjelentek a szaracénok. Változatos történelem, meg kell hagyni! De Napoleon sem riadt vissza a nehézségektől, a történelem mindig érdekelte, s bizonyára nem véletlen, hogy a diadalmas itáliai

hadjárat során a gőgös, arisztokratikus genovai köztársaságból demokratikus alkotmánnyal rendelkező Liguriai Köztársaságot alakított. Egy kis igazságot szolgáltatott az őslakóknak, akiknek újra és újra alkalmuk volt más népfajtákkal keveredni. Erre a természetnek megvannak az eszközei. A szaracén uralom után a longobárdok foglalták el a szigetet, majd amikor a longobárd királyság is megbukott, Korzika a frank birodalomhoz került. Ez sem bizonyult végső hódításnak, mert II. Orbán pápa – nyilván jó oka volt rá – a pisai püspöknek ajándékozta a szigetet (1091), noha a genovaiak is igényt tartottak rá. Korzika afféle konc volt, amelyet egymás szájából téptek ki a nagykutyák. Amikor Genova 1284-ben legyőzte Pisát, arra kötelezte a vesztest, hogy mondjon le Korzikáról is. A függetlenségükért szakadatlanul harcoló korzikaiak a változatosság kedvéért ezúttal Genovával kerültek szembe. Ez a függetlenségi harc évszázados hagyománnyá vált. 1735-ben a korzikaiak ünnepélyesen kimondták Genovától való elszakadásukat. Ez a történelmi esemény mulatságos közjátékra adott alkalmat. Ekkor került a szigetre egy furcsa szerzet egy német kalandor, Theodor Neuhof báró, aki . Theodore néven Korzika királyává kiáltatta ki magát. A genovaiak azonban, francia segítséggel, elkergették őfelségét, s a korzikaiak függetlenségi harca újra a régi hevességgel folyt az elnyomó Genova ellen. 1755 után a korzikai szabadságharcosok között már feltűnt Pasquale Paoli, akit a korzikai nagytanács tábornoknak nevezett ki. Közeledünk a napóleoni jelenhez. Paoli, a legnagyobb korzikai hazafi, Napóleon bálványképe, majd ellenfele volt. Paoli sikerrel vezette a szabadságharcot, s már majdnem kiragadta az egész szigetet a genovaiak kezéből, amikor a franciák is beleavatkoztak a viszályba, mégpedig a genovaiak oldalán, mivel Genova Franciaországot támogatta a hétéves háborúban. Az ember joggal szédül a bonyolult és homályos történelmi összefüggésektől, amelyek többek között azért is bonyolultak és homályosak, mert a háborúk felséges elindítói nem szoktak

mindent az orrukra kötni azoknak, akiket egymás ellen küldenek harcba. Ha valaki elolvas egy tucat történelmi munkát Korzika szerepéről a hétéves háborúban, akkor talán megért valamit azokból a nagy fontosságú eseményekből, amelyek végső következményeképpen az egyik katona átszúrta a másik katona mellét. A franciák különben még XV. Lajos (1715-74) uralma alatt megszálltak néhány korzikai kikötőt, többek között Ajacciót is, s a francia politika és a hadügyek irányítói úgy vélték, hogy ha már megvetették a lábukat a szigeten, Genova támogatása címén, akkor esetleg ott is maradhatnának, hiszen jól tudnák használni a hadászatilag is fontos földközi-tengeri szigetet. Nem egy óceáni szigetből, földi paradicsomból lett már támaszpont. Bonyolult tárgyalások, alkudozások következtek ekkor, nem feledkezve meg az anyagi szempontokról sem. Végül Franciaország kétmillió frankért megvásárolta a szigetet Genovától. Olcsó és békés hódítás. És mit jelentett mindez a korzikaiaknak? Azt, hogy most már nem a genovaiak, hanem a franciák ellen harcoltak a sziget önállóságáért és szabadságáért. A lényeg nem változott, csak az ellenfél. Most már közeledünk ahhoz a jelenethez, amelynek során egy szépséges fiatalasszony férje segítségével elszántan kapaszkodik fölfelé a hegyoldalon. Az ellenállást ugyanis Paoli vezette, oldalán egy tehetséges, ifjú segédtiszttel, Carlo Maria Buonapartéval, Letizia férjével. Ezekben a válságos napokban dőlt el az is, hogy Napoleon francia lesz vagy esetleg angol. Letizia asszony mindenhova követte férjét, lóháton száguldott mellette ez az „igazi spártai anya” (Napoleon jellemzése édesanyjáról), s úgy úsztatott keresztül a Liamone folyón, mint a legvakmerőbb huszárok. Hol meredek sziklákon kúszott, hol kiszáradt hegyi patakmederben vagy barlangban keresett búvóhelyet. Szerencséje volt, hogy nem sebesült meg, mert ez a hadsereg nem ismerte az orvosi szolgálatot. Amikor egyszer egy korzikai szabadságharcostól megkérdezték, hogy mit csinálnak, ha megsebesülnek, a válasz magától értetődő természetességgel így hangzott: „Meghalunk.”

A „mi lett volna, ha”-játék történelmietlen és komolytalan, az ember mégsem tudja elnyomni magában azt a gondolatot, hogy nem lett volna csoda, ha a fiatalasszony elvetélt volna, hiszen két gyermekét békés körülmények között, nem lóháton vesztette el. A történelem szerint ez a félig gyermek családanya éppen Napóleonnal volt állapotos. Ez sem egészen biztos, de az valószínű, hogy az egyszerű kis nő nem sokat tudott Korzika történelméről, helyzetéről, politikai kilátásairól. De hogy minden hősiessége mellett nem volt híjával a gyakorlati érzéknek sem, azt hamarosan bebizonyította. A korzikaiak, szokás szerint, ezt a szabadságharcukat is elvesztették, ezúttal a pontenuovói csatában. A francia király a „lázadók”-nak közkegyelmet kínált a korzikai Világos után. Gyorsan kellett választani. Paoli Angliába emigrált. Előállt az ismert történelmi helyzet: mindenki nem emigrálhatott, mindenki nem szökhetett el hazulról, valakinek otthon is kellett maradnia. Mialatt a nagy emigránsok külföldön lángoltak hazájukért, a nép otthon maradt. Ezenkívül pedig Paoli agglegény volt, Carlo Buonaparte pedig családapa. Ez a körülmény döntő jelentőségűnek bizonyult. A franciák győzelme után Carlo meghódolt a győzteseknek. Ismerve a Buonaparte-család belső erőviszonyait, ebben az elhatározásban döntő szerepe lehetett a nagyon fiatal, de rendkívül erélyes és szívós asszonynak. Nem akármilyen elhatározás volt ez. Mindössze annyi függött tőle, hogy a kis Napoleon milyen új hazába kerül, milyen nyelvet tanul, francia vagy angol katonaiskola növendéke lesz-e, a gyalogsághoz vagy a haditengerészethez kerül-e. Ez nem „ha”-játék, ez tény. Carlo tehát elfogadta a franciák feléje nyújtott baráti jobbját, s ettől kezdve megingás nélkül lelkes franciává vált, ellentétben nevezetes fiacskájával, akinek gyermekkorát, sőt, kora ifjúságát olyan izzó korzikai hazafiság töltötte be, hogy szinte sovinisztának lehetne nevezni, ha Seribe nem jóval később írta volna meg a Napóleont bálványozó Chauvin gránátos alakját. Carlo atya nem ingadozott, s

már az első időkben bekerült a francia főparancsnok, Marbeuf tábornok környezetébe. Segített megbékíteni a sziget lakosait, s megértetni velük, hogy elnyomott korzikaiak helyett ezentúl szabad franciák lesznek. Irgalmatlanul nehéz feladat volt ez. A hegyekben még ilyen jelszavak éltek a népajkán: „Győzelem vagy halál!”, „Korzika a korzikaiaké!” Tulajdonképpen kik voltak ezek a korzikaiak, a korzók? Bátrak, izmos testalkatúak, mint afféle keveréknép. Antropológus számára kész lidércnyomás megállapítani ennek a becsületes, vendégszerető, a munkánál a vérbosszút többre becsülő népnek faji összetételét. Ligurok, föníciaiak, rómaiak, arabok, spanyolok, katalánok, olaszok, újgörögök keresztezéséből jött létre a korz nép (később francia szín is került a palettára), s ha elgondoljuk, hogy például maga az újgörög nép is bonyolult vérkeveredés eredménye, hiszen a mai görögök úgy aránylanak az ógörögökhöz, mint Papadopulosz Periklészhez – akkor tudunk csak némi fogalmat alkotni arról, hogy mit jelentett igazi korz-nak lenni. Aránylag még az olaszok őrizték meg a legjobban fajtabeli sajátosságaikat a szigeten, s ezek közé tartozott a Buonaparte (egyes. iratokban Buona Parte) család is. Talán ezért is sértette vérig Napóleont, amikor a „korzikai” névvel illették. Kisebb sértésnek tekintette, ha olasznak nevezték, bár elsősorban a franciák franciája akart lenni, s ha jól meggondoljuk, ez jobban sikerült neki, mint akármelyik Lajosnak, beleértve a Napkirályt is. Gyermekkorában és kora ifjúságában azonban egészen más becsvágy feszítette. Emlékezzünk csak néhány Napoleon-könyv kezdő szavaira: „Akkor születtem, amikor hazám elpusztult…” De tulajdonképpen mikor született, mikor jött erre a feldúlásra váró világra? Valóban 1769. augusztus 15-én, amikor édesanyja misét hallgatott vagy a kertben sétált? Vagy korábban? íme, a napóleoni bizonytalanság már a születésnappal kezdődik. Lehetséges az, hogy a világtörténelem egyik legjelentősebb és legismertebb emberének még a születése napja sem biztos, méghozzá nem évezredekkel

ezelőtt, hanem az újkorban? Napóleonnal kapcsolatban semmi sem lehetetlen. Abban természetesen nem kételkedhetünk, hogy megszületett. Ezt a hitetlenséget engedjük át a már említett angol érseknek. Abban is megegyezik több visszaemlékező, hogy Letiziát gyorsan lepték el a szülési fájdalmak, alig tudott fedél alá jutni, az emeleti hálószobába már nem volt ideje felmenni, s vagy az előszobában szült, vagy a szalonban, továbbá: vagy egy heverőn, vagy az előszoba padlóján, esetleg a szalon padlóján, egyesek szerint a csupasz kövön, mások szerint (Stendhal) egy szőnyegen, amely ógörög vagy római hősöket ábrázolt. Azt is megírták (valószínűleg utólag), hogy a magzathártya befedte az újszülött fejét, vagyis Napoleon burokban született. Újabb kérdés: vajon szerencsés ember volt-e Napoleon? Nehéz a válasz. Az bizonyos, hogy édesanyja Szűz Máriának ajánlotta a kisfiút. Erre legföljebb annyit lehet megjegyezni, hogy Napoleon életpályája harciasabb védőszentre vallott. De mikor született? Erre még visszatérünk. Neve körül nincs rejtély. Letizia egyik nagybátyjának a neve volt Napóleoné, nemrég halt meg, még harcolt a franciák ellen, de a pontenuovói vereséget már nem érte meg. A név különben egy egyiptomi keresztény vértanú neve, aki Diocletianus alatt szenvedett mártírhalált. Ezt az aránylag szokatlan nevet a korzikaiak, beleértve Letiziá-t is, különbözőképpen ejtették ki: Napóleoné, Napolione, Nabullione vagy csak egyszerűen : Nabulio. Türelem, kedves olvasó, ez még nem Marengo, belátom. Még csak a nagy ember származásánál tartunk. Mert erről is sok vita folyt, főleg később, amikor a hízelgők a legszívesebben Napoleon isteni eredetet szerették volna bebizonyítani. Metternich, a reakció egyik leghírhedtebb képviselője, valóságos diplomáciai Haynau, Napoleon alázatos talpnyalója és ellensége, előkelő családfát állított össze Európa ura számára, de Napoleon félreseperte ezt a mesterkélt ősgyülekezetet, és a következő sorokat jelentette meg a „Moniteur”-ben, névtelenül persze, de mindenki ráismert a napóleoni stílusra: „Nagyon könnyű megfelelni arra a kérdésre,

hogy mikor kezdődött a Bonaparte-nemzetség. Brumaire 18-án. Hogyan lehet valakinek oly csekély érzéke az illendőség és a császárnak kijáró tisztelet iránt, hogy bármi csekély fontosságot tulajdonít is a császár őseinek? Mint katona, polgár és uralkodó mindent kardjának és népe hozzá való szeretetének köszönhet.” A sorrend is figyelemre méltó. Napoleon tehát büszke ősnek tekintette magát, mégis néha szívesen lett volna a saját leszármazottja. Egy alkalommal kijelentette, hogy a legszívesebben a saját unokája lenne, mert akkor olyan őssel rendelkezhetne, amilyen neki sajnos nem volt. Ebben a megjegyzésben több volt a gyakorlati érzék, mint az irónia, mert Napoleon határozottan hátránynak tekintette, hogy dinasztiája nem elég régi. Ugyanakkor az akadályt nem ismerő kutatók egy sereg Buonapartét és Buona Partét fedeztek fel a különböző évkönyvekben és levéltárakban, hol Toscanában, hol Firenzében, hol Sarzanában, s egyesek szerint a X. század elején egy Buonaparte keresztes hadjáratban vett részt. A vallásos tisztelők pedig egy boldoggá avatott szerzetest is találtak (?) a császár ősei között: páter Bonaventurát. Amikor Napóleon még az itáliai hadjárat alatt bevonult Trevisóba, alázatosan jelentették neki, hogy családja egykor nagy tiszteletben élt ott. Ferenc császár, a felséges após, még ennél is tovább ment, s a drezdai nagy királytalálkozón, sűrű hajlongások közepette, közölte a királyok urával, hogy a Bonaparte-család valamikor Trevisóban uralkodott, s erről hiteles bizonyítékai vannak. Ezeket az adatokat valószínűleg Metternich állította össze, s csak Waterloo után vesztették e! végleg jelentőségüket. A hatalom és a dicsőség tetőfokán olyan adatok is felszínre kerültek, hogy a Buonaparték rokonságban álltak a Medici-, az Orsini- és a Lomanelli-családdal is, kétségtelen tehát Napóleonban a fejedelmi vér. Mintha a királyoknak az nyújtott volna némi vigaszt, hogy a rajtuk taposó nagyúr maga is fejedelmi származású, nem pedig egyszerű halandó. És még mindig nincs vége az őskutatásnak! Voltak, akik kisütötték, hogy a titokzatos Vasálarcos, XIV. Lajos ikertestvére

volt Napoleon egyik őse. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy Letizia mamáról is kiderítették (?) a magas származást, nemcsak azt, hogy lombard hercegi családból származik, hanem azt is, hogy családfájának egyes szálai Karthágóba vezetnek, tehát valószínű, hogy Napoleon ereiben hannibáli vér is csörgedezik, akkor képet alkothatunk magunknak arról, hogy mekkora tolongás volt Napóleonnak még a családfája körül is. Mindez ma szinte mulatságosnak hangzik, de ne felejtsük el, hogy abban a korban még a beethoveni lángelmék is lázasan keresték a nemesi kutyabőrt, s ha kiderült, hogy hiába, végtelenül elkeseredtek. Balzac egyszerűen saját maga vette fel a nemesi címet, nyilván nem is sejtve, hogy az irodalmi világhír nem a „de Balzac” nevet veszi szárnyaira. Kétségtelen, hogy Napóleonnak is szüksége volt apró nemességére, különben nem vették volna fel a brienne-i nemesi katonaiskolába. Dicséretére legyen mondva, hogy valóban fütyült az általa őszintén lenézett fejedelmi vérre, az „örökletes szamarak” előjogaira, sőt, egy alkalommal azt is kijelentette túlbuzgó őskutatóinak, hogy jobban örülne, ha kiderülne, hogy egyszerű paraszt az őse, mint Itália helyi zsarnokainak egyike. De erélyesebben is kifejezte magát, és „nyomorult fecsegőknek” nevezte azokat, akik szerint „egy poros kutyabőr-pergamen pecséttel és holt írással többet ér, mint az eleven erő az emberben és a tulajdon érdem”. Mint látható, nem voltak idegenek tőle a modern gondolatok, s nehéz megérteni, hogyan tudott ugyanaz az ember arra törekedni, hogy rokonságba kerüljön a Habsburg-házzal. Azt viszont még érdemes elmondani, hogy egy furcsa pletykát is terjesztettek Napoleon születéséről: azzal vádolták meg Letiziát hogy viszonya volt a francia főparancsnokkal, Marbeuf tábornokkal, $ ennek a bűnös kapcsolatnak a gyümölcse a világtörténelmi gyermek. Maga Napóleon is tudott erről a híresztelésről, s beszélgetett is róla Egyiptomból hazafelé menet Monge-zsal, a tudóssal. A feltevés persze képtelenség az időpontok

tekintetében is, maga Letizia pedig mintaképe volt az igazi középkori korzikai női hűségnek. A hatvanhat éves Marbeuf tábornok különben meleg barátsággal viseltetett a Buonapartecsalád iránt, mint afféle jóságos, öreg bácsi. Napoleon némi hasznot húzhatott volna ebből a pletykából, hiszen különösen balsikerek idején kétségbe vont franciaságát a gall atya alátámasztotta volna, de a családi becsületérzés erősebb volt benne minden gyakorlati megfontolásnál, pedig a gyakorlatiasságnál különben nemigen ismert fontosabb szempontot. Egyelőre azonban még mindig ott állunk egy sivalkodó, talán éppen tisztába tett csecsemő fából készült bölcsője előtt, s telve vagyunk kétségekkel. Elvégre nem akárkiről van szó. A csecsemő meglehetősen gyengécske, mert – így mondja az egyik változat – koraszülött, Nem csoda, a szabadságharc nem tesz jót egy állapotos anyának. Nos koraszülött Egy-két hónappal lehet korábban születni, de – másfél évvel?! Szó sincs valami rossz tréfáról. Napoleon születésének hivatalos, az egész világon elfogadott időpontja 1769. augusztus 15. Ez a nap szerepel a brienne-i és a párizsi katonai iskola hivatalos kiadványaiban tehát tulajdonképpen minden mellékgondolat nélkül el kellene fogadni ezt az adatot. De van egy másik adat is, amely szerint Napoleon 1768. február 5-én született, Ki állította ezt? Nem kisebb tekintély, mint maga Napoleon, A Jozefinnel kötött házassága okmányán ugyanis ez az időpont szerepel. Mi lehetett a magyarázata ennek az eltérésnek? Sokak szerint Napoleon gyengédségből öregítette magát, s így másfél évvel közelebb került a nálánál hat évvel idősebb menyasszonyhoz. Jozefin viszont annyit tagadott korából, hogy korelőnye végül már alig nyolc hónapra csökkent. Ehhez két hamis születési bizonyítványra volt szükség, de hogy ezek valóban hamisak voltake, azt csak Jozefin okmányáról lehetett utólag megállapítani, ez ugyanis fennmaradt. Napóleoné nem, A császár ugyanis 1810-ben, válása előtt, hadsegédje útján visszakövetelte az okmányt az

anyakönyvi hivataltól, s megtiltotta, hogy másolatot készítsenek róla. Az eredeti okmány szőrén-szálán eltűnt, s úgy látszik, az ajacciói anyakönyvek sem álltak ellent az enyészet erejének. Nem minden humor nélkül való, hogy – ki tudja miért – József és Lucien is hamis születési adatokkal kötött házasságot, s így állt elő az a tréfás helyzet, hogy a három fiútestvérnek, a házasságkötési adatok szerint, ugyanabban az évben, 1768-ban kellett volna születnie. Erre az élettani bravúrra még a nagyszerű Letizia sem lett volna képes. Mivel Napóleonnal kapcsolatban valóban minden lehetséges, feltehető, hogy szemben a hivatalosan elfogadott születésnappal, mégis 1768 februárjában született. De akkor miért nem tartott ki e mellett, s miért semmisítette meg azt az okmányt, amely bizonyítékul szolgálhatott volna? Erre ä kérdésre is van kielégítő válasz. Korzikát ugyanis 1769. május 15-én csatolták végleg Franciaországhoz, s Napoleon, „a korzikai”, úgy vélhette, hogy előnyösebb számára az az adat, amely szerint legalább francia alattvalónak született. Gondoljunk csak a harcos hangját nagy nehezen megtalált francia szenátusnak 1814-ből származó trónfosztó proklamációjára, amely a bukott császárt idegennek bélyegezte, s a házasságlevélben szereplő adatra támaszkodva állította róla, hogy „… egy ember, aki nem is francia …” Mindez talán nem is tekinthető túlságosan jelentékeny vitaanyagnak, de azt jól példázza, hogy a félistennek még a születése napja sem minden kétséget kizáróan hiteles. Napóleonnak volt még egy utolsó alkalma, hogy eloszlassa a homályt, de nem használta ki. Ö tudja, miért. Végrendeletét ugyanis így kezdte: „A római katolikus vallásban halok meg, amelynek kebelében születtem, több mint ötven évvel ezelőtt…” Hát ettől sem lettünk okosabbak. Mindegy, nem tehetünk mást, mint elfogadjuk a hivatalos változatot, s visszatérünk a kis koraszülött porontyhoz. Gondját viselték, nem lehetett panasza. Édesanyja még külön szoptatós dajkát is fogadott melléje, egy

tenyeres-talpas parasztasszony, Camilla Ilari személyében. (A csecsemő később mint Egyiptom meghódítója látja viszont.) A csenevész kicsi hamarosan megerősödött, kis termetű, de annál élénkebb gyerek tett belőle. Lehet, hogy a nagy Napoleon csodalény volt, de a kis Napóleoné nem volt csodagyerek. Egészen közönséges kis lurkó volt, rosszul tanult, sokat verekedett, hazudott, nem szeretett templomba járni, s emiatt az anyja gyakran megverte. így hát gyermekkorának története nem valami kalandos, érdekfeszítő olvasmány, s ebben a maszatos kis rosszcsontban a legihletettebb látnók sem tudta volna fölfedezni azt a világnagyságot, aki később az egyiptomi piramisok előtt négy évezred roppant távlatára hívta fel rajongó katonáinak figyelmét. Egyelőre főleg lomposságban vált ki társai közül – esetleg talán itt lehet megtalálni a választékos öltözködéstől való idegenkedésének csíráit. Kétségtelenül ő volt a világtörténelem legrosszabbul öltözködő császárja. Még a szerelem sem nemesítette fies úrrá a rendetlen kisfiút. Ötéves volt, amikor első szerelme bekerült a világtörténelembe. Bátyjával együtt ugyanis egy leányiskolába adták, amelyben apácák tanítottak. A „koedukáció” az egykori korzikai leányiskolában sem tért el a megszokottól, s Napóleon beleszeretett a kis Giacominettába. A közös sétákon elmélázva, kéz a kézben ballagtak egymás mellett, a többiek nagy derültségére. Napoleon ugyanis mulatságos kis hősszerelmes volt, s különösen bokáig lelógó harisnyája tette ellenállhatatlanul humorossá andalgó lépteit. Fennmaradt az a kis gúnyversike is, amelyet a szerelmes Napoleon kicsúfolására költöttek iskolatársai, példázva azt az igazságot, hogy egy nagy egyéniség még az irodalmilag igénytelen alkotást is maradandóvá tudja tenni az utókor számára, íme, a kis rigmus, hevenyészett fordításban: Lecsúszott a harisnyája, Szerelmes Giacominettába …

Napóleon nem tűrte a hallatlan sértést, bottal, kövekkel nekirohant a gúnyolódóknak, kézzel-lábbal ütötte-rúgta Őket, persze, közben ő is megkapta a magáét, s a ruháját is úgy összetépték, hogy Letizia mamának bőségesen volt oka elnadrágolnia kisfiát. Letizia jellegzetesen korzikai asszony volt, hős lelkű, mélyen vallásos, naponta járt templomba, és pofozta gyermekeit. A leggyakrabban kétségtelenül Napoleon, a legvadabb gyerek kapott ki. Édesanyjának fogalma sem volt a lélektani nevelésről, gyakran elagyabugyálta rakoncátlankodó gyermekét, nem félve attól, hogy a testi fenyítés károsan hat a gyermek egyéniségére, félénkké, meghunyászkodóvá teszi. Attól sem tartott, hogy a gyerek ellene fordul. Valóban, Napóleonnak a legzavartalanabbul tiszta érzése az édesanyja iránti rajongó szeretete volt, erről Szent Ilona-i megnyilatkozásai is tanúskodnak. Száműzetésében egyébként szeretettel emlékezett vissza első szerelmére, Giacominettára, Désirée, Jozefin, Walewska Mária és mások elődjére. Az első nagy szerelem nem tartott sokáig, csak addig, amíg Napoleon Józseffel együtt át nem került a jezsuiták iskolájába, Recco atya keze alá, s itt az olasz irodalmi nyelvben igyekezett némi jártasságot szerezni, de valójában csak számolni szeretett, s már korán bámulatos matematikai érzékről tett tanúságot mint káprázatos fejszámoló. A nyelvi nehézségek végigkísérték egész üstökös-pályafutása alatt. Napoleon egyetlen nyelvet sem bírt tökéletesen, ami ellentmond annak a közhitnek, hogy nyelvtudás nélkül nehéz érvényesülni. Élete során amúgy is sorfa cáfolt meg egy sereg elfogadott életbölcsességet. Tulajdonképpen igazi anyanyelve sem igen volt. Édesanyjától az olasz nyelvnek egy kificamított korzikai tájszólását tanulta meg (úgy-ahogy), majd olasz iskolába járt, tízéves kofa után pedig francia oktatásban részesült, de egyik nyelvben sem voltak számottevő sikerei. Ebben a tekintetben valamennyi testvére felülmúlta őt. Nyelvtudásban

csak édesanyja volt méltó társa, aki olaszul csak hibásan beszélt, franciául pedig még rosszabbul, s olyan elképesztő kiejtéssel, hogy még Napóleonnak is feltűnt, ami pedig nagy szó. Mindent összevéve tehát, milyen gyerek volt Napóleon? Kellemetlen kis kölyök lehetett, annyi bizonyos. A későbbi történetírás lelkes képviselői közül nem is kevesen igyekeztek a későbbi üstökösfényt visszavetíteni a korábbi, jelentéktelen eseményekre. Ismerünk anekdotákat, amelyek szerint többen megjósolták a kisfiú ragyogó jövőjét, de hitelesnek csak Fesch nagybácsi már említett megjegyzését lehet elfogadni a kis Napóleoné szavahihetőségéről. Azt a történetet, amely szerint egy jövendőmondó parasztasszony azt mondta volna Letizia mamának, hogy „ha az Úr hosszú élettel fogja megajándékozni a fia-talurat, akkor a világ legnagyobb embere lesz belőle” – már csak azért is nehéz elhinni, mert maga Letizia mama mesélte el, hajlott korában, amikor már összekeveredett benne az emlékezés és a képzelőerő. Különben is – melyik jósnő nem jósol hírt, dicsőséget, gazdagságot? Napóleon sem tartotta magát csodagyereknek, s nyilván megfelelt annak a jellemzésnek, amelyet ő adott saját magáról: „Akaratos és keményfejű voltam, semmiféle tekintélyt nem ismertem el, â sodromból semmi sem hozott ki, senkitől sem féltem. József bátyámmal volt a legtöbb összeütközésem. Megvertem, megharaptam, összeszidtam, s mire magához tért, már be is panaszoltam.” (A későbbi nápolyi és spanyol király sem részesült sokkal különb elbánásban …) Ha valaki mindenáron meg akarja találni a nagy Napoleon, jellemének csíráit a kis Napóleonéban, az kétségtelenül rábukkanhat egy-két jellemző vonásra. Katona akart lenni, de – melyik gyerek nem? ö legföljebb felnőtt korában is kitartott gyermeki szenvedélye mellett. Valóban, senkitől sem félt, a túlerő sohasem érdekelte. Ha úgy érezte, hogy sérelem érte, azonnal támadott. A meglepetés előnyét sohasem engedte át másnak. A békés megoldásokhoz nem volt érzéke, elsősorban az erő vagy inkább az erőszak helyzetéből oldotta meg a

vitás kérdéseket. Minden erejét latba véve verekedett, s a tetterő és a gyorsaság valóban félelmetessé tette. Ez a gyorsaság később is jellemezte cselekedeteit, hiszen, mint ismeretes, tábornagyait ezzel a híres intelemmel, szokta elindítani: „Activité, vitesse!” – Tevékenység, gyorsaság! Vereséget nem ismert el. Tudták, hogy a végsőkig küzd. Pedig .tulajdonképpen nem akart mindenben első lenni, s csak azt tanulta meg, amihez kedve volt. Édesanyja szerint nehéz felfogású gyerek volt, tanítóit gyakran kétségbe ejtette tudatlanságával. Amikor egyszer végre jó bizonyítványt kapott, olyan büszkén vitte haza, mint valami hadizsákmányt, és diadalmasan ráült. De ha nehezen ragadt is meg benne a tananyag, annál többet szívott magába a korzikai nép hősies szabadságharcaiból, s korán megtanulta gyűlölni az elnyomókat, az ajacciói utcákon pöffeszkedő francia tiszteket, akik a hódítók felsőbbségével sétáltatták meg díszes egyenruhájukat. Alig volt tízéves, amikor édesapja Franciaországba, most már az „anyaországba” vitte. Előbb néhány hónapig az autuni kollégiumban birkózott a francia nyelvvel, majd innen mint igazolt kisnemes a brienne-i királyi katonai nevelőintézetbe került. Tulajdonképpen ekkor indult el katonai pályáján. A kis korzikai dúvad rövidesen szembekerült iskolatársaival, akiknek legtöbbje francia főnemesi családból származott. Az ellentét csak kimélyítette gyűlöletét hazájának elnyomói ellen. „Annyi bajt okozok franciáidnak, amennyit csak tudok!” – vágta oda állítólag egyik osztálytársának, Bourrienne-nek, akit különben később maga mellé vett titkárként, tündöklő pályafutása során. Ha jól meggondoljuk, ezt az ígéretét meg is tartotta, ha nem is úgy, ahogyan eredetileg gondolta. A kijelentés forrása azonban eléggé kétes, mert Bourrienne, a „hűséges titkár”, annyi szélhámossággal és piszkos üzlettel játszotta el jó hírnevét, hogy Napoleon kénytelen volt eltávolítani őt a császári udvarból, holott még azoktól sem szívesen vált meg, akikről tudta, hogy elárulják.

Ha csak Bourrienne-től értesülnénk Napoleon franciaellenes szavairól, nyugodtan elvethetnénk állítását, De az ifjú korzikai nemcsak szóban, hanem írásban is hitet tett engesztelhetetlen antigallizmusáról, íme, a híres kijelentés, amely egy Paolinak írt levélben szerepelt: „Tábornok, én akkor születtem, amikor hazám elpusztult. Harmincezer francia fojtotta vérpatakokba szabadságunkat. Első pillantásom erre a gyűlöletes látván3^ra esett, , ,” Ezek a szavak nemcsak egy lángoló korz hazafi lelkiállapotát tükrözik, hanem a kor irodalmi stílusát is. Napóleon telve volt irodalmi becsvággyal, verseket, novellákat, kisregényeket írt, s csak a történelmi körülmények kényszerítették arra, hogy mások vérével írja be nevét a világhírességek aranykönyvébe. Mint író is főként a franciák elleni olthatatlan gyűlöletét fejezte ki, rendkívül szerény irodalmi színvonalon. Ehhez a műfajhoz tartozik egyik elbeszélése, amelyet pedig – ugorjunk egy kicsit időben előre, nem először és nem utoljára! – már az auxonne-i laktanyában írt mint őfelsége, a francia király tisztje, Az elbeszélés, az örök dilettantizmusnak ez a gyöngyszeme, egy Korzikához közeli kis szigeten, Gorgonán játszódik. Egy öreg korzikai, aki sokáig harcolt az emberbőrbe bújt franciák ellen, a nagy csatavesztés után erre a szigetre menekült szépséges, fiatal leányával együtt. Egy francig postahajó majdnem hajótörést szenvedett a sziget partja előtt, s csak úgy tudott megmenekülni, hogy az öreg tüzet rakott, és így jelezte, merre lehet biztonságosan kikötni. És mi volt a hála? A visszataszító külsejű franciák láncra verték, leányát pedig a hajóra hurcolták, parázna célzattal, – így lakoltam gyengeségemért! – mesélte az öreg a szigetre vetődött, becsületes, rokonszenves, vonzó külsejű angolnak. – Haragos őseim bosszút álltak rajtam, amiért árnyékaik bosszulatlanok maradtak. De Isten látta megbánásomat, és megmentett! Mégpedig úgy, hogy a francia gonosztevők nem tudták, merre van ivóvíz, s ezért megoldották rabláncát, hogy két matrózt el tudjon vezetni a bővizű forráshoz, Ez kellett csak az öregnek! Egy

óvatlan pillanatban agyonszúrta mind a két franciát, majd magához vette – figyeljünk! – mindkét halott pisztolyát, az egyiknek a kardját, s mivel neki magának is volt négy (!) tőre, megnyugodva sietett vissza a hajóra, Különben is jó hangulatban volt, mert amikor tőrét az első francia szívébe mártotta, akkor látta csak, hogy milyen gyönyörűen süt a nap. A hajón szolid, alapos munkát végzett. Először a kapitányt és a tisztikart ölte meg, majd sorban az altiszteket, végül a legénységet. Az író nem részletezte, hogyan sikerült az öregnek ilyen tekintélyes méretű tömegmészárlást rendeznie. A kislány ugyanis csak a holttestek elégetésében tudott segíteni atyjának. Az elbeszélés utolsó mondata: „Ez az új tömjénfüst, úgy látszik, tetszett a Mindenhatónak.” Napoleon franciául írta meg elbeszélését, nem tartotta volna illendőnek, hogy egy francia tiszt idegen nyelven fejtsen ki irodalmi működést. A vázlatos kéziratban különben annyi volt a helyesírási hiba, hogy az már szinte franciaellenes bosszúnak számít. Külön figyelmet érdemel az elbeszélés angol szereplője, akinek az öreg elmesélte a véres eseményeket. A szigetre vetődött (?) angol férfiú hajszál híján lemaradt az izgalmas történetről, mert az öreg először rágyújtotta brit vendégére a sátrat, ami már csak azért sem volt valami szép dolog, mert az elcsigázott vendég éppen aludt. Szerencsére, idejében felébredt, s megmenekült a tűzhaláltól, majd amikor az öreg megtudta, hogy az illető nem valami istentől elrugaszkodott francia, hanem becsületes angol, vagyis Korzika barátja, akkor bőségesen megvendégelte, majd elmondta neki a kis méretű, de annál alaposabb népirtást. (Vajon milyen nyelven? …) Verseket is írt a szorgalmas műkedvelő, például egy terjedelmes eposzt Korzika szabadságáról. Az eposz egy álommal kezdődik, s ebben maga Korzika (?) tőrt nyújt át az alvó Buonaparténak, ezekkel a szavakkal: „Te leszel a bosszúállóm!” Tanítói mindenkor példásan türelmesek voltak hozzá, s emlékeztették arra, hogy illő lenne már egy kicsit mérsékelni tüzes korzikai hazafiságát, elvégre francia pénzen tanítják mint francia

állampolgárt. Az ilyen és efféle érvek leperegtek róla. Legalább annyira meg volt sértve, amikor franciának nevezték, mint jóval később, amikor korzikainak tartották. De már francia királyi hadnagy volt, amikor még mindig Korzika történelmét készült megírni, s a soha el nem készült nagy munkából ilyen részletek maradtak fenn: „A franciák nem elégedtek meg azzal, hogy elraboltak tőlünk mindent, ami szívünknek drága, de még erkölcseinket is megmérgezték. A korzikaiak, az igazság törvényeinek védelme alatt, lerázták magukról a genovai igát, s lerázzák egykor a francia igát is.” Kétségtelen, hogy Napoleon ifjúkori franciagyalázó megnyilatkozásait fel lehet használni annak bizonyítására, hogy a császár jellemének nem az állhatatosság volt a legerősebb oldala, ugyanakkor azonban nem szabad elfeledkeznünk egy fontos körülményről, amely Napóleon legtöbb életrajzírójának a figyelmét, különös módon, teljesen elkerülte. Az a Franciaország ugyanis, amelyet az ifjú Napoleon, úgy látszik, őszintén utált, más volt, mint az, amely később az élére hívta őt. Napóleon nemcsak hátrányos külsejű, lenézett korzikai volt, hanem szegény is, jól ismerte a nélkülözéseket, s élete végéig meg tudta becsülni a pénz értékét. Előkelő iskolatársai viszont gazdagok voltak, s lenézték őt, az ágrólszakadt, franciául hibásan beszélő idegent. A társadalmi igazságtalanság, a gazdagok és a szegények közötti égbekiáltó különbség a brienne-i és a párizsi katonai iskolában is megmutatkozott, s Napóleonnak semmi oka sem volt lelkesedni egy olyan társadalomért, amely nem fogadta be őt, éppen csak nagy kegyesen megtűrte, megalázó leereszkedéssel, a társadalmi létra legalsó fokán. Ez volt az a forradalom előtti Franciaország, amelynek nagyurai elképesztő arányú tékozlásban dőzsöltek, mialatt a parasztság rossz termés idején fakérget rágott, s ennek a Franciaországnak a királynéja, érzelmes történelmi regények hősnője, ajándékozta meg a történelmet életműnek is beillő mondásával, hogy tudniillik ha a szegényeknek nincs kenyerük,

egyenek kalácsot. Napóleon nem tudhatta, semmiféle prófétai előrelátás nem árulta el neki, hogy a benne izzó, äz ő esetében inkább korzikai, mint szociális elégedetlenség Franciaország-szerte a forradalmat készíti elő, majd számára az elképzelhetetlen fejleményt, egy őrült lázálmát: a császári trónt. Mindössze annyit vett észre katonaiskolás korában, hogy a jövendő tiszteket túlságosan elkényeztetik. Beadványban javasolta, hogy helyes lenne, ha a tanulókat nagyobb önállóságra nevelnék, bakancsukat, csizmájukat maguk tisztítanák, egyenruhájukat maguk kefélnék, s nemcsak kalácsot ennének, hanem darakenyeret is. Javaslatait, persze, nem fogadták el, s ahhoz, hogy újításai megvalósuljanak, át kellett vennie Franciaország és Európa vezetését. A kis magános duzzogót már csak „képtelen javaslatai” miatt sem szerették. Ellentétekben, összecsapásra való alkalmakban nem volt hiány, a főúri sarjak, akik között két előkelő angol gyerek is voltúgyszólván mindenért gúnyolták, apró termetéért éppen úgy, mint furcsa nevéért. Amellett ügyetlen volt a játékban, a hosszú lábúak futásban is legyőzték. A futást sohasem kedvelte. Szorgalmát, főleg matematikai tudását mégis méltányolták tanítói, mert amikor Brienne-ben századokba osztották be a tanulókat, az egyik század élére Napóleont jelölték ki. A többiek azonban nem fogadták el a jelölést, megfosztották parancsnoki tisztségétől a kis éhenkórászt, azzal az indokolással, hogy nem lehet parancsnok az, aki olyan rideg és barátságtalan, mint „a korzikai”. Az igazi ok nyilván az előkelők arisztokratikus gőgjében rejlett, de az is bizonyos, hogy a fékezhetetlen kis szigetlakó nem sok barátot szerzett magának társai között. A gyerekek rendkívül komolyan vették a népítéletet, döntésüket felolvasták Napóleon előtt, majd letépték róla a parancsnoki jelvényeket. Napoleon büszke tartással viselte el a lefokozást. Méltóságán alulinak tartotta tiltakozni. Mintha kedvenc írójának, Plutarkhoisznak lapjairól lépett volna elő. Úgy viselkedett, mint egy hős lelkű római. Az sem lehetetlen, hogy tanult is valamit az

esetből, mint ahogyan mindenből igyekezett tanulni, hogy mindent felhasználhasson a maga céljaira. Azt a feltétlen odaadást, amellyel katonái a legnagyobb veszélyek közepette is követték, ridegséggel, barátságtalansággal nem tudta volna megszerezni, s nem lehetetlen, hogy a brienne-i lefokozás némi útmutatást adott neki arra vonatkozólag, hogyan kell hatni az emberekre. Milyen lendületesen magyarázta a Code Civil későbbi tárgyalásakor a törvényhozóknak: – Csak úgy lehet kormányozni az embereket, ha a képzelőerejükre hatunk! Anélkül az ember nem más, mint oktalan állat! Mit gondolnak, a katona napi öt sous-ért, vagy holmi gyarló kitüntetésért áldozza fel magát? Nem, uraim! A lelkükre kell hatni! Brienne-ben még nem volt ilyen bölcs Napóleon, s az is kétséges, hogy az előbb idézett kijelentése fejezi-e ki őszinte véleményét, s nem az a megállapítása, hogy az emberek cselekedeteit két tényező irányítja: a félelem és az önérdek. Az azonban bizonyos, hogy ezt a két, kevésbé emelkedett fogalmat senki sem tudta olyan szépen felöltöztetni, mint Napoleon. Brienne-ben inkább visszahúzódott a „tömegek” elől, mintsem hatni óhajtott volna rájuk. Rendszerint kis kertrészébe vonult vissza, ápolta virágait, álmodozott, háborúsdit játszott, kavicsokkal rakta ki a szemben álló hadseregeket. Aki megzavarta játékában, annak nekiugrott akkor is, ha többen voltak. Úgy vélte, hogy nem a túlerő, hanem a támadó erő az igazi. Olvasni is kis kertjében szokott a „korzikai hörcsög”, Tacitust, Liviust és elsősorban Plutarkhoszt. A rómaiak iránti rajongása végigkísérte egész életén át. Nem a görög kultúra vonzotta, nem a gondolkodás úttörői, hanem a világhódító Róma hősei. „Üres lenne a világ, ha nem lettek volna rómaiak!” – jelentette ki egyszer. Neki nem Platón volt az eszményképe, hanem Julius Caesar és Mucius Scaevola. Egyszer büntetésből kitérdepeltették. Egyszerűen nem volt képes elviselni a megaláztatást, s miközben azt kiabálta, hogy „Mi csak Isten előtt térdelünk!”, valóságos idegrohamot kapott, kihányta az

ebédjét, és olyan önkívületi állapotba került, hogy tanítói megdöbbentek, és elengedték a büntetést. „Tűzhányón hevített gránit!” – jellemezte őt egyik tanítója. Egyre inkább szembekerült embertársaival. Ilyen kijelentés is fennmaradt tőle: „Milyen hitványak, milyen gyávák, milyen megvetésre méltók az emberek!” Persze, egy kis embergyűlölet, a világgal való meghasonlás hozzátartozik az ifjúkorhoz. És miféle panaszra lehetett volna okuk Napoleon tanítóinak és tanulótársainak, amikor a kis dúvad a saját apját is megvetette, aki pedig mindent megtett érte. Na–, poleon azonban franciabérencnek tekintette Carlo atyát, aki hitvány módon lepaktált az ellenséggel ahelyett, hogy követte volna Paolit Angliába, a száműzetésbe. De nem csüggedt. „Paoli és én felszabadítjuk Korzikát!” – írta akkoriban. Erre a feladatra készült mindenesetre a francia király jóvoltából, aki taníttatását lehetővé tette. És talán azért kergetett el mindenkit, aki kavicsokkal végzett hadi játékait akarta megfigyelni, hogy ki na lessék stratégiai ötleteit? Egy alkalommal az egyik kavicsot egy vakmerő betolakodó fejéhez vágta, miután az illető nem volt hajlandó visszavonulni az első figyelmeztetés után. A kis jelenetet negyed század után felelevenítették. A császártól egy „volt iskolatársa” kért kihallgatást. Napoleon nem emlékezett volt diáktársa nevére, s utasította hadsegédét, kérdezze meg az illetőt, nem tudná-e valamivel emlékeztetni a brienne-i évekre. Az illető szó nélkül egy sebhelyet mutatott a homlokán. Napoleon már emlékezett: – Igen, igen! Egy tábornokot vágtam a fejéhez! A kavicsból évjáradék lett, mint ahogyan évjáradékot kapott az a tanár is, aki alázatosan elmondta, hogy neki volt szerencséje annak idején szépírásra tanítani őfelségét. Napoleon harsogó derűvel gratulált a tanárnak szinte olvashatatlan írású tanítványához. Lehetséges persze, hogy ezek a történetek a gazdag napóleoni

anekdotakincshez tartoznak. Napoleon nem mindig titkolta el stratégiai ötleteit társai előtt. 1783 telén például az ő indítványára hatalmas hóvárat építettek, s két hadseregre oszlottak. Vagy a védők, vagy az ostromlók győztek aszerint, hogy Napóleon melyik sereget vezette. Ebben a nagyszerű hógolyós csatában valóban föl lehetett ismerni valamit a későbbi hadvezér képességeiből. És ez a nevezetes délután kétségtelenül népszerűvé tette őt társai előtt, s talán akkor szűrte le magának azt a tanulságot, hogy a tekintély legbiztosabb alapja mégiscsak a tudás, azt tisztelik elsősorban az emberek anélkül, hogy parancsra és fenyegetésre várnának. Tudását ekkor azonban még nehéz volt elválasztani a tudálékosságtól. Egyenesen elképesztő, hogyan írt tizennégy éves korában nagybátyjának, Nicolo Paravicininek arról a kérdésről, hogy megfelel-e bátyjának, Józsefnek a katonai pálya. Határozottan helytelenítette a szerinte komolytalan József hirtelen elhatározását: „Ebben a dologban súlyos hibát követ el.” Majd részletesen, pontokba foglalva kifejtette, hogy miért. Néhány jellemző mondat: „1. Józsefnek nincs elég ereje ahhoz, hogy szembenézzen a háború veszedelmeivel. Gyenge egészsége nem tudná elviselni a külföldön történő katonai szolgálat fáradalmait…” A nagyobb nyomaték kedvéért egy betanult kis versikét is leírt (szörnyű helyesírással) : Mit ér a katonának mind a kincs, Mit ér a pénz, ha bátorsága nincs? Majd később: „2. Eddig papnak nevelték. A pályaváltoztatásról már lekésett. Jómagam is helyeselni tudnám szándékát, ha határozott tehetsége lenne a hadi pályához, amely egyébként valamennyi hivatás közül a legszebb, s ha az ember sorsának Nagy Intézője neki is olyan határozott hajlamot adott volna, mint nekem.” És önbizalmat … Végül a papi pályát ajánlotta Józsefnek:

„Tegyünk még egy kísérletet arra, hogy rábírjuk a papi pályához való ragaszkodásra. Ha ez nem sikerül, akkor helyes lenne, ha drága apám hazavinné őt Korzikába, vigyázna rá, és egyengetné útját a jogi pályára.” A levelet Napoleon így írta alá: „Vagyok megkülönböztetett tisztelettel az Ön alázatos és nagyon engedelmes szolgája és unokaöccse, Napoleone di Buonaparte.” Ilyen kisöreg volt Napóleon. Kevés tizennégy éves gyerektől telik ki ilyen levél. Józsefet különben jól jellemezte, a későbbi nápolyi, majd spanyol király könnyelműségei sok bosszúságot szereztek neki a császárság korában. Végig franciául írta a levelet, rengeteg helyesírási hibával s alig olvashatóan. Későbbi ellenfelei szerint szándékosan írt kuszán, hogy elrejtse a helyesírási hibákat. Igaz viszont az is, hogy a szellemóriásairól nevezetes Franciaországban az uralkodók sohasem tűntek ki írástudásukkal, s nemcsak IV. Henrik és XIV. Lajos bukott volna meg helyesírásból, hanem még Richelieu is. Napóleon tehetsége a matematikában és a geometriában nyilvánult meg. Ennek köszönhette, hogy korzikai létére továbbtanulásra javasolták, méghozzá a párizsi katonai iskolába irányították. Újabb érdekes napóleoni rejtély: miért nem lett belőle haditengerész? Egy nem egészen tisztázott adat szerint Napóleon kérvényt küldött az angol admiralitáshoz, hogy vegyék fel egy angol haditengerészeti kadétiskolába. A két ország között béke volt, a kérés nem volt szokatlan, hiszen Wellington például francia katonaiskolában tanult. Az esetleges kérvény sorsa ismeretlen. De az bizonyos, hogy Keralio lovag, a brienne-i katonai iskola igazgatója a haditengerészethez ajánlotta Napóleont. „Kitűnő tengerész lesz belőle.” Miért nem fett? Egyesek szerint kevés volt a hely a haditengerészeti szakon, s az ágrólszakadt kis idegent nem is vették volna fel az előkelő származású fiúk közé. Más feltevés szerint Letizia asszony féltette kisfiát a tenger veszedelmeitől. Az is

lehetséges, hogy az iskolának egy másik igazgatója inkább tüzérnek szánta a kis korzikait. Napóleon haditengerészeti képességeivel és egykori kilátásaival a boulogne-i tábor felállítása idején kezdtek nyilvánosan foglalkozni az újságok, vagyis akkor, amikor Napoleon a tengeri nagyhatalom, Anglia megtámadására készült. „Ó, ha a tengerek ura lehettem volna!” -sóhajtotta Szent Ilonán. Újabb „ha”, újabb kérdés, de a választ már sohasem tudjuk meg, s mindenképpen kérdéses, hogy Napóleon a tengeren fel tudta volna-e venni a versenyt az egykori királyi kalózok, Drake, Hawkins, Frobisher utódaival, elsősorban Nelsonnal. Végül tehát tüzérnek ajánlották, s bizonyos, hogy katonai pályafutása során Napóleon mindig döntő jelentőséget tulajdonított a tüzérségnek, Toulon előtt éppen úgy, mint Párizs utcáin, a tüzérség kíméletlen alkalmazásának köszönhette sikerét. 1784 őszén lett tüzér hadapród, majd egy rendkívül olcsó, lóvontatású hajó vitte négy társával együtt a fővárosba, Párizsba. Még sohasem járt ebben a nagyvárosban. De Brienne-t sohasem felejtette el. Bármennyi kellemetlenség érte is itt, mégis jó szívvel emlékezett vissza rá. Császár korában különleges szeretettel foglalkozott egykori tanítóinak és iskolatársainak sorsával. 1814-ben harcolnia is kellett Brienne-ben.

2. FEJEZET A párizsi katonaiskolában. Buonaparte hadnagy olvasmányai és irodalmi alkotásai. Harc az eper faiskoláért. Az auxonne-i tanulmányok. A forradalom. Napoleon Párizsban sem virágszőnyegen haladt előre. Mai kifejezéssel élve, a párizsi katonaiskolában is tovább folyt az osztályharc egyfelől az előkelő gazdagok, másfelől a király költségén tanuló, szegény kisnemesek között, s a gyakori verekedésekben Napoleon olyan fékezhetetlen elszántsággal, a testi fájdalmak iránt olyan tökéletes érzéketlenséggel tűnt ki, hogy rövidesen „a spártai” melléknevet adták neki. Egyéniségének, persze, csak az egyik oldalát ragadták meg ezzel a különben hízelgő elnevezéssel. Napóleon ugyanis rengeteget tanult és olvasott, ez a fokozott szellemi tevékenység pedig nem jellemezte Spárta marcona harcosait, inkább Athén polgáraira emlékeztetett. Különösen az enciklopédisták gyakoroltak nagy hatást a mohó érdeklődésű ifjúra, s ez jókora rést ütött amúgy sem túlságosan megalapozott vallásosságán, bár, ha érdeke úgy kívánta, bármikor tudott vallásos is lenni. Hogy aztán érzései milyen mértékben voltak őszinték, azt Napóleonnál nehezebb megállapítani, mint bárki másnál. Ifjúkori szkepticizmusa kétségtelen tény, s ennek a szellemi áramlatnak a hatásában nemcsak Diderot-éknak volt részük, hanem Napoleon gyóntatójának is. Amikor ugyanis Napóleon egyik gyónása alkalmával őszintén feltárta mély korzikai hazafiságát és az elnyomó franciák iránti harcos utálatát, a pap haragosan összeszidta, mire Napoleon erélyesen visszautasította a lelkiatya szemrehányásait, és feloldozás nélkül otthagyta a gyóntatószéket. A vallás erejét azonban sohasem becsülte le,

politikája érdekében a tömegek hitét sem hagyta figyelmen kívül a kormányzás eszközei között. És mivel mindig szerette a nagy szavakat, nem idegenkedett a vallásos virágnyelvtől sem. Amikor édesapja meghalt, külön levelet írt édesanyjának, s külön egy másikat nagybátyjuknak, Lucien főpapnak, akit gyámjuknak neveztek ki. A két levél szövege eltérő volt, Napoleon később sem ismételte önmagát. Az egyházfinak ájtatos hangon írt, amikor afölött kesergett, hogy meghalt a jóságos édesapa, aki továbbra is gyámolítójuk lehetett volna. „De a Legfőbb Lény másként ítélt, az Ő akarata pedig megmásíthatatlan.” Mintha hivő írta volna ezeket a sorokat, bár írója tartózkodott az „Isten” szótól, inkább Legfőbb Lényt emlegetett, mint később Robespierre. Letizia mamának azt ígérte, hogy szófogadásukkal igyekeznek majd kárpótolni őt a súlyos veszteségért. „Az egészségem kitűnő, és naponta imádkozom az Éghez, hogy ugyanezzel ajándékozza meg Önt is,” Napóleon gyerekes fontoskodása ebben a részvétlevélben is megmutatkozott. Utóiratban szükségesnek tartotta gyásztól lesújtott édesanyjával a következőt közölni: „Március 27-én délután 7 órakor a francia királyné egy herceget szült, akit Normandia hercegének neveztek el.” Nem tudni, mit szólt az özvegy ehhez az érdekes hírhez. A családi érzés, az erős korzikai törzsszellem sohasem halványodott Napóleonban. Minden erejével arra törekedett, hogy mielőbb tiszt legyen, pénzt keressen, és segíteni tudjon a családon. Hihetetlen szorgalmával már egy esztendő múlva, 1785-ben letette a tiszti vizsgát, nem kisebb ember, mint Laplace, a nagy matematikus és csillagász előtt. Laplace-t később, a császárság korában grófi kinevezés emlékeztette erre a fontos eseményre. Újabb, bár nem túlságosan jelentékeny napóleoni bizonytalanság; egyes források szerint alhadnagyi kinevezést kapott, más adatok szerint, a tiszthelyettesi rangot átugorva, azonnal hadnaggyá nevezték ki. Az eltérés csak jellemző, de nem lényeges, hiszen helyőrségi szolgálatának első három hónapjában amúgy is végig kellett járnia a létra minden fokát, a köztüzérségtől kezdve az

őrmesteri címig és beosztásig. Talán még káplár is volt közben, de ezzel egy jó évtized múlva nem törődtek a lodi harcosok … Napoleon párizsi tanulóévéből érdemes talán még idézni történelemtanára véleményét figyelemre méltó tanítványáról: „Nemzetisége, jelleme korzikai, s ha a körülmények kedveznek neki, sokra fogja vinni.” Megjegyzésre érdemes szavak: „ha a körülmények kedveznek neki …” Akadtak a tizennyolcadik században is szerény, ismeretlen nevű történelemtanárok, akik helyesen ítélték meg a személyiség és a társadalmi erők szerepét a történelemben. Talán némi rokonszenv is volt a történelemtanár kedvező véleményében. Napoleon ugyanis itt már nem volt annyira népszerűtlen kis vadóc, mint Brienne-ben (különösen a hócsata előtt), s párizsi tanulmányai alatt már barátokra is szert tett, de ellenségekre is. Elsősorban egy Phélipeaux nevű vendée-i diáktársával rúgta össze a port, méghozzá a szó szoros értelmében. Egymás mellett ültek ugyanis, s a pad alatt majdnem minden órán kék-zöldre rugdalta egymást a kis korzikai hörcsögöt megvető francia nemesgyerek és a franciákat még mindig gyűlölő kis korzikai olasz. A történelem furcsa találkozásai közé tartozik, hogy tizennégy év múlva Szíriában, Acrénál kerültek újra szembe egymással, Napóleon mint a francia expedíciós hadsereg vezére, Phélipeaux pedig mint a vár védője – angol szolgálatban Franciaország ellen. Napoleon különben nem mindennapi tehetséggel tudott magának ellenségeket szerezni élete folyamán, néha teljesen fölöslegesen. Mindenesetre az a rúgás, amelyet Acre előtt kapott egykori osztálytársától és padszomszédjától, fájdalmasabb volt, mint amilyet valaha is el tudott képzelni az iskolában. Regényben egy ilyen fordulat, döbbenetes találkozás giccsnek, mesterkéltnek hat, de hát az élet nem szokott törődni az irodalmi követelményekkel. Napóleon tehát bevonult a valence-i tüzérezredhez, s az említett háromhónapos legénységi szolgálat után mint őfelsége hadnagya került be a királyi tüzérség állományába. Valence-ban még inkább

kiérdemelte „a spártai” melléknevet, mint Párizsban. Lármás biliárdterem mellett lakott, alig evett, a szó szoros értelmében kenyéren és vizen élt, minden pénzét könyvekre, minden erejét és idejét tanulásra és olvasásra fordította. Nagy ritkán társaságba is járt, itt-ott udvarolgatott is, rendkívül csekély eredménnyel, de nem is csoda, ilyen haszontalanságokra nem volt ideje. Számos irodalmi alkotásainak egyikében, a „Párbeszéd a szerelemről” címűben, különben is alaposan leszedte a keresztvizet a szerelemről : „A szerelmet a társadalomra és az egyes ember boldogságára nézve is ártalmasnak tartom. Ha az istenek megszabadítanák a világot a szerelemtől, nagy jótéteménnyel ajándékoznák meg.” A párbeszéd egyik szereplője, a fölháborítóan szerelmes ifjú, alaposan megkapta a magáét: „Mit tudna ön a haza védelmére tenni? Mire jó ön egyáltalán? Állam, polgárok, társadalom! – törődik is ön ezekkel a dolgokkal! Egy pillantás, egy kézszorítás, egy csók … ezek mellett mit számít az ön szemében a haza minden szenvedése?” A haza alatt persze mindig Korzikát kellett érteni. Ilyen megfellebbezhetetlen ítélete természetesen csak egy tizenhat éves tüzérhadnagynak lehet, aki nemrég öltötte magára a vörös selyemmel bélelt és díszített kék tüzérkabátot az aranyos vállpántokkal s a kék nadrágot. Egész életében ezt az egyenruhát tartotta a világon a legszebbnek, bár később már nem hordta, inkább a gárda zöld zubbonyát vette fel, lehetőleg viselteset. Egy császár megengedheti magának a kopottság fényűzését, de. tizenhat évvel és friss hadnagyi ranggal ez szinte lehetetlen és kegyetlen kívánság lett volna. Mégsem az egyenruha volt a szenvedélye, hanem a munka. Hihetetlen tömegű könyvet olvasott el. Olvasmányait pontosan lehet követni, mert Napóleon módszeres olvasó volt, bőséges jegyzeteket, tartalmi kivonatokat készített rettenetes írásával. Rousseau volt a kedvence, elsősorban a „Társadalmi Szerződés”, de nagyon szerette a kor divatjához híven Goethe „Werther”-ét is. Elolvasta Platón „Á1lam”-át, Perzsia, Athén és Spárta alkotmányát,

Anglia történetét, Nagy Frigyes hadjáratait, Franciaország pénzügyeinek fejlődését és jelenlegi állását, Egyiptom és Karthágó történelmét, könyveket a tatárokról, a törökökről, szokásaikról, Mirabeau. Buffon, Machiavelli műveit, a nemesség történetét és kicsapongásait, kínai és indiai történelmet, az inkák történetét és alkotmányát, India leírását, csillagászatot, földrajzot, meteorológiát, a szaporodás törvényszerűségeit, a halandóság statisztikáját, Voltaire, Montesquieu és d'Alambert műveit, emellett a tüzérség történetét és alapelveit, az ostrom szabályait. A katonai tárgyú könyvek tehát eléggé mérsékelt arányban szerepeltek olvasmányai között, s talán még ennyi sem lett volna, ha nem töltötte volna be még mindig egész valóját Korzika felszabadításának eszméje. Általában mindent lejegyzett több mint hetven füzetébe, amit csak fontosnak talált. Változatos tárgykörök: angolszász királyok névjegyzéke, birodalmi szervezetek, a krétai versenyfutás szabályai, a kisázsiai ógörög erődítmények jegyzéke, huszonhét kalifa személyi adatai, lovas haderejük nagysága, feleségeik gonoszságai. Megörökítette magának a nagy egyiptomi piramisok méreteit s korukat is, különben nem tudta volna később közölni katonáival, hogy hány évszázad tekint le rájuk a figyelemre méltó építményekről. Érdekelték India vallásai is, sok jegyzetet készített a brahmanizmusról, s úgy találta, hogy Egyiptom a leginkább alkalmas arra, hogy összekötő kapocs legyen Afrika, Ázsia és Európa között. Nem feledkezett meg a költőkről sem. Leginkább Corneille-t és Ra-cine-t kedvelte, ezzel a két költővel sohasem telt be. Mindenkitől tanult valamit, s mindent igyekezett a saját felfogásának alátámasztására felhasználni. Voltaire, persze, kétkedéseit táplálta, s egyik értekezésében ki is fejtette, hogy az egyházak a hazafiság akadályai, s csak arra alkalmasak, hogy megbontsák az államok egységét. Fő tanítója azonban Rousseau volt, elsősorban a „Társadalmi Szerződés”. A „genfi polgár” érveivel bizonyította be egyik művében, hogy a korzikaiaknak joguk volt

lerázni a genovai igát, és így kell tenniük a franciákkal is. A kissé már unalmassá váló korzikai hazafiság mellett szó esik ebben az írásban arról is, hogy a népeknek joguk van uralkodójuk ellen fellázadni, hiszen bármely gyilkos trónra kerülhet, ha elég ügyes ahhoz, hogy leölje a törvényes uralkodót. Ilyen merész gondolatokat vetett papírra a kis elnyomott, nyilván nem is gondolva arra, hogy majdan a trónon korántsem lesz ilyen forradalmi felfogású, s egészen más lesz a véleménye a népi lázadás jogáról. De hát Berna-dotte tábornagynak, a későbbi svéd királynak nem az volt a mellére tetoválva, hogy „halál a királyokra”? Van fejlődés! Napoleon ifjúi fellengzéseiért Goethe is jócskán felelőssé tehető. Werther szelleme sugárzik az ilyen mondatokból: „Mindig egyedül vagyok az emberek között, otthon is magános vagyok, rideg álmaimnak és bánatomnak élek, s teljes lélekkel átadom magamat mélabús indulatainak. Merre tekint ez az indulat? A halál felé … Mihez kezdjek ebben a világban? Minthogy amúgy is meg kell halni, nem lenne helyesebb, ha azonnal végeznék magammal?” Megható szavak, wertheri ömlengések. Akkoriban a „Werther” hatása alatt sokan öngyilkosok lettek, de Napoleon nem volt ezek közül való. Esze ágában sem volt végezni magával. Mindennapi életében nyoma sem volt annak a romantikus, meghasonlott, egyedül a halálban vigasztalást látó borongásnak, amely írásaiban szerepelt. Az pedig már egyenesen komikus volt, hogy a legsötétebb wertheri látomásait is összekötötte korzikai honfibújával, s például ilyen mondatokat vetett papírra: „Ha a haza elveszett, a haza jó fiának nem szabad tovább élnie. Ha csak egyetlen embert kellene elpusztítanom, sietnék acélomat a kényúr szívébe döfni, hogy megbosszuljam hazámat és a meggyalázott törvényeket. Terhes az életem, mert semmiben sem telik örömöm, s minden csak fájdalmat okoz szívemnek …” Mindenesetre erődítéseket tervezett Korzika szigetére, de érdekes módon másféle szigetek is érdekelték, elsősorban a

szeretett Anglia birtokai. Az egyik füzetében ez a négy szó olvasható: „Sainte Helene, petite île.” Szent Ilona, kis sziget. Csak ennyi. Szokatlanul röviden fejezte ki magát. Sokan a sors kezét vélték felfedezni ebben a néhány, később jelentőssé vált szóban. Pedig csak Napoleon ideges keze volt. Ebben az időben amúgy is csak egyetlen sziget iránt érdeklődött, s ez szülőföldje, Korzika volt. Ide vágyott vissza, s mivel 1786 augusztusában véget ért első szolgálati éve, szabadság járt neki. Mohón élt a lehetőséggel, és szeptember közepén már Ajaccióban volt, saját pontos feljegyzései szerint hét év és 9 hónap terjedelmű távollét után, tizenhét éves és egyhónapos korában. Még fennen lobogott benne a korzikai láng, s érzelmeinek ezekkel a szavakkal adott kifejezést egyik levelében: „Minő látványban lesz részem? Honfitársaim bilincsbe verve, remegve csókolják az elnyomók kezét!” Ő mindenesetre az elnyomók szépséges tiszti egyenruhájában szállt partra, s mindjárt kezdetben kellemetlen meglepetés érte: alaposan elfelejtette még azt a csekély anyanyelvét is, amelyen először megszólalt. A francia nyelvet már jobban bírta, noha azt sem valami kiválóan, mindenesetre azon beszélt és írt majdnem nyolc évig, sodró lendületű korzikai hazafiságát is franciául fogalmazta meg, hiszen egyetlen sor olasz szöveg sem maradt utána. Ott állt imádott szülőföldjén, amelyet, saját szavai szerint, behunyt szemmel is felismert volna illatáról, s anyanyelvén csak dadogva tudta kifejezni magát. Vajon hogyan álmodott, gondolkozott, káromkodott, számolt és szerelmeskedett? A tapasztalat szerint az ember ezeket a fontos szellemi és érzelmi megnyilvánulásokat csak az anyanyelvén tudja kifejezni. Első korzikai partraszállásakor mindenesetre kellemetlen lehetett neki, amikor tudatára ébredt fogyatékosságának. Hogyan lehet hiányos nyelvtudással fellelkesíteni az elnyomottakat, rossz kiejtéssel rohamra vezényelni a hősöket? Napoleon később ezt a csodát is

véghezvitte, de első korzikai hazatérése alkalmával határozottan kínos helyzetbe került. Elég volt elképzelnie, mit gondolnak „bilincsbe vert honfitársai” rég látott fiukról, aki hetyke francia egyenruhában állít be hozzájuk, s még az anyanyelvét is elfelejtette. Nyilván ugyanazt gondolták, mint mindenki minden korban, amikor a külföldről hazaérkező honfitárs idegenszerű öltözetben, előkelően töri tulajdon anyanyelvét. Napoleon azonnal átlátta legsürgősebb feladatát, s néhány hét alatt újra megtanulta népe nyelvét, de a francia tüzértiszti egyenruha sokkal jobban tetszett neki, semmint hogy levetette volna. Mindezek ellenére szeretete, rajongása szülőföldje iránt láthatóan őszinte volt. Napestig barangolt az ismert, drága tájakon, néha eltévedt, és pásztorkunyhóban hált meg. De a szülői házban is akadt számára bőségesen elfoglaltság. Távollétében – Luciano (Lucien), Maria-Anna (Elza) és Luigi (Lajos) mellé – még három apróság született, a szépséges és hamiskás kis Carlotta (később Paula), továbbá Maria-Annunziata (Karola) és egy kisfiú, Geronimo (Jeromos). Napoleon teljes szívvel osztozott édesanyja gondjaiban. Ennek pedig nem voltak híjával. Lucien bácsit, a kinevezett gyámot köszvénye ágyhoz kötötte, a mamának senki sem segített a család rendkívül zavaros anyagi ügyeinek intézésében. József – Napoleon egykori tanácsához híven – jogot tanult Párizsban, Lajos nem kapott ingyen helyet az iskolában, bonyolult birtokperek folytak, amelyeknek a magvát még Carlo atya hintette el sikerületlen vállalkozásaival. Megszűnt egy szerencsétlen eperfaültetvény állami támogatása is. Apró ügyek, csirkeperek, voltak ezek, de a népes Buonaparte-családra nézve sorsdöntők. Letizia mamának nem volt háztartási alkalmazottja sem, mindent maga csinált, de már nem bírta a sok munkát, és arra kérte Józsefet, hogy szerezzen egy cselédet, mert nagyon fájnak az ujjai, nem tud varrni, pedig a ház körül sok a foltoznivaló, az a fontos tehát, hogy a háztartási alkalmazott, lehetőleg egy idősebb asszony, tudjon varrni és vasalni, s még az sem baj, ha a mosást nem vállalja.

Napoleon hozzáfogott az ügyek intézéséhez, fáradhatatlanul járt a hivatalokba, főként pedig legkedvesebb tevékenységének hódolt: írt. Könyörgő leveleket, kérvényeket, beadványokat gyártott nagy számban, s talán Wagram előkészítése sem adott neki annyi munkát, mint az eperfaiskola sorsa. Közben megnyert egy birtokpert, segített értékesíteni a szerény termést, pásztorokkal tárgyalt, s végül némiképpen sikerült megjavítania a család anyagi helyzetét. De nem feledkezett meg fő feladatáról sem, adatokat gyűjtött, és öregek történeteit hallgatta meg Korzika történelme számára. Csak az eperfaiskola ügye nem akart előrehaladni, s veszedelmesen múlt az idő. Napoleon szabadsága már egy kissé hosszúra nyúlt. Egy álló esztendeje volt távol ezredétől az ifjú hadnagy mindenféle ürüggyel, elsősorban fontos családi ügyeire való hivatkozással húzta-halasztotta a bevonulást, és említést tett megrongált egészségi állapotáról is. Ami korzikai szabadságát illeti, a későbbi hadúr, a katonák katonája meglehetősen fegyelmezetlen volt. Az a civil nagyvonalúság, amellyel túltette magát a rideg katonai szabályzatokon, legalábbis ami a saját személyét illette, sohasem tűnt el teljesen egyéniségéből. De egykori elöljáróit sem lehetett valami túlzott vaskalapossággal vádolni, amikor újra és újra és újra meghosszabbították szabadságát. Ha Korzikának történetesen porosz elnyomói lettek volna, Napóleon aligha tudta volna ilyen franciás könnyedséggel minduntalan szabaddá tenni magát. Kétségtelen, hogy a későbbi Nagy Hadsereg fegyelme is jóval szilárdabb volt, mint az ifjú Napóleoné. Kifogást kifogás után eszelt ki, csak hogy ne kelljen visszatérnie csapattestéhez. Ezekhez a kifogásokhoz hozzátehette volna azt is, hogy rengeteg az olvasnivalója. Erre is szakított ugyanis időt bokros teendői között, s olvasmányai között olyan magvas közgazdasági munka is szerepelt, mint Adam Smith könyve: „Á nemzetek jóléte.” Egyéves korzikai tartózkodása után visszament ugyan Franciaországba, de nem az ezredéhez, hanem Párizsba, az

eperfaiskola ügyében. Ostromolta a hivatalokat, előszobázott, tárgyalt, vitázott, követelt, könyörgött, de teljesen eredménytelenül. Elkeseredését az irodalomban vezette le. Párizsi tartózkodása néhány újabb alkotásról nevezetes. Napóleon az egyik este egy szerencsétlen utcalánnyal találkozott, s az élményt természetesen azonnal megírta. Ilyesféle megható párbeszédek olvashatók benne: – Meg fog fázni! – mondtam neki. – Hogyan szánhatta rá magát, hogy ilyenkor sétáljon idekint a fasorban? – Ó, uram, a remény éltet. Be kell fejeznem az estémet. .'. A bukott leány sorsa természetesen könnyekig megindító. Egy léha tiszt csábította el, majd rútul elhagyta. Később még sok férfi élt vissza tapasztalatlanságával és jó szívével. Talán fölösleges külön megemlíteni, hogy valamennyien franciák voltak – mi mást is lehet elvárni Korzika leigázóitól? Ismerve különben a Dumas család nagy érdeklődését Napóleon iránt, az emberben önkéntelenül feltámad a gyanú: nem innen származik a „Kaméliás hölgy”? Ez az apró, inkább irodalmi, mint szerelmi közjáték nem vonta el Napóleon figyelmét a fontos családi ügyekről. Tovább fáradozott, majd amikor az eperfaiskola ügye teljesen kátyúba jutott, elhatározta, hogy hazatér, már csak azért is, mert nem bírta pénzzel a költséges párizsi tartózkodást. Bevonulni szándékában sem volt, újabb szabadságot kért – és kapott. Ha ekkor gondolt arra, hogy ezt a francia hadsereget meg kellene reformálni, érthető. Franciaellenességét különben parancsnokainak elképesztő engedékenysége sem enyhítette, dolgavégezetlenül, elkeseredetten tért haza, legföljebb néhány új irodalmi alkotással vigasztalhatta magát. A már említett, érzelmes kis történeten kívül ugyanis tanulmányt írt a királyságok és a köztársaságok közötti döntő különbségről. Szerinte a királyságokban a dicsőségvágy uralkodik, a köztársaságokban a hazaszeretet, s ez utóbbira a legszebb példa természetesen Korzika. Egy másik párizsi irodalmi műve, amelyet két eperfatárgyalás közben alkotott a Cherbourg-szálloda szerény

szobájában, Theodore korzikai királyról szólt. Theodore Neuhof báró, ez az ismert német kalandor, valódi történelmi személy, afféle köpenicki király volt Korzikában, miután gyanús üzletekben minden vagyonát elvesztette. A tizennyolcadik század első felében történt, hogy korzikai menekültekkel ismerkedett meg Firenzében, és olyan mély benyomást tudott gyakorolni a lázadáson és vérbosszún nevelkedett, naiv szigetlakókra, hogy azok felkérték, legyen Korzika királya, és rázza le a genovai igát. Neuhof báró elfogadta a trónt, a tuniszi bej segítségével felszerelt hajón partra szállt Korzikában, és . Theodore néven királlyá kiáltatta ki magát. 1736-tól 1738-ig uralkodott. Erre a két esztendőre volt szükségük a genovaiaknak ahhoz, hogy megdöntsék Theodore királyságát, s őfelségének menekülnie kellett. A kis történetnek a napóleoni életpálya szempontjából két érdekessége van. Az egyik az, hogy Theodore 1743-ban kísérletet tett a sziget visszafoglalására, de nemhogy száz napig, de egyetlen napig sem sikerült megvetnie a lábát egykori birodalmában. A másik: sikertelen kísérlete után Londonba költözött, majd itt rövidesen az adósok börtönébe került. Rabságából Walpole miniszterelnök segítségével szabadult ki. Mindez különben történelmi tény. Napoleon a volt korzikai király életének ezzel az utolsó szakaszával foglalkozott. A mű egyetlen képzelt levélből áll, amelyet Theodore írt Walpole-nak. A tömlöcben sínylődő száműzött Anglia méltányosságára hivatkozott, s természetesen nem hiába, elvégre az angolok nem franciák, akiket a levélíró mellékesen tigriseknek, szörnyetegeknek és rablóknak nevezett. Walpole nemcsak hogy kiszabadította a királyi rabot börtönéből, hanem háromezer fontnyi évjáradékot is biztosított neki. Napoleon ezzel akarta példázni, hogy a nemes lelkű angolok milyen lovagiasan báninak egy száműzött uralkodóval, aki sorsát a kezükbe tette le. Ilyen írásművekkel tért haza Napoleon Korzikába, s ha édesanyja

csalódott volt, nem lehet csodálkozni rajta. Napóleonnak azonban nem szegte kedvét a párizsi kudarc, odahaza tovább folytatta a kérvenyek, beadványok szerkesztését, majd Bastiába utazott, hogy a sziget kormányzójához forduljon az eperfaiskola ügyében. Itt néhány francia tüzértiszt meghívta őt, hogy ebédeljen velük. Napoleon elfogadta a meghívást, ebéd közben azonban alaposan összekülönbözött tiszttársaival, magasztalta a korzikai nemzetet, szidta a sziget francia kormányzóját, Monsieur Barrint, hogy Korzika-ellenes magatartást tanúsít, majd indulatosan kijelentette, hogy a kormányzó rosszul ismeri a-korzikaiakat, s még lesz alkalma tapasztalni, hogy mire képes ez a hős nép. Az egyik tiszt egy kissé megütődve kérdezte tőle, hogy mint a király tisztje talán kardot rántana a király és annak képviselője ellen. Napoleon zavarba jött, elhallgatott, s rövidesen távozott. Semmiféle eljárás nem indult ellene, még azt sem kérdezték meg tőle, hogy ugyan mit keres itt már második éve a szigeten, s vajon mikor óhajt végül is bevonulni az ezredéhez. Napóleonnak ugyanis esze ágában sem volt bevonulni, még jó fél évet töltött otthon, s csak akkor hagyta el Ajacciót, amikor felettesei már végképpen nem voltak hajlandók további szabadságot adni neki. Ezredét közben áthelyezték Valence-ból Auxonne-ba. Itt tüzérségi iskola is volt, s az ezred parancsnoki tisztségét Du Teil báró tábornagy töltötte be. Ennek a rokonszenves katonának Napoleon sokat köszönhetett. Annál kevesebb köszönet volt az új állomáshelyben. Auxonne egészségtelen, mocsaras város, levegője párás, s alig lehetne nagyobb ellentétet elképzelni, mint az auxonne-i köd és a Földközi-tenger napsugaras szigete, Korzika. A „kőből, vasból való ember” (Emerson meghatározása) hamarosan megbetegedett, magas láz kínozta, még jobban lesoványodott, s hosszú hónapokra volt szüksége ahhoz, hogy magához térjen. Betegsége sem múlt el haszontalanul. Laktanyai kis szobájában újra rengeteget olvasott, , jegyzetelt és írt. Befejezte az „Essex grófja” című, angol tárgyú novelláját, gorgonai. rémtörténetét,

megírta korzikai tárgyú regénye egyik fejezetét „A próféta álarca” címmel. Közben Korzika történelmével is foglalkozott és természetesen Korzika felszabadításának távoli terveivel. Császár korában bizonyára borzadva gondolt arra a lehetőségre, hogy ezek a tervek esetleg sikerülhettek volna. Napoleon irodalmi alkotásainak pontos keletkezési idejét nem lehet egészen biztosan tudni. Némelyiken található ugyan keltezés, de mérget ezekre sem lehet venni. Annyi bizonyos, hogy szépirodalmi tevékenysége korai ifjúságát jellemezte, a kis– és nagykamaszok ismert regényíró korszaka őt sem kerülte el, s dagályos zagyvaságaiban nehéz felfedezni azt a méltóságteljes római ércstílust, amelyre később törekedett. Igaz, Napóleon mást is írt, más is érdekelte. Például a Szuezi-földszorost egykor áttörő Ptolemaeus-csatorna, amelyről Tott báró Egyiptomra vonatkozó emlékirataiból tájékozódott, s azt a véleményt szűrte le, hogy „könnyűszerrel lehetne hajózhatóvá tenni”. Később, egyiptomi hadjárata alatt, foglalkozott is a csatorna újjáépítésének lehetőségével. Hogy gondolt-e erre előre, nem tudni. De hogy nem felejtette el, az biztos. Emlékezőképességének mesebeli méreteit ellenségei is megcsodálták. Taine, aki Napoleon pályafutását „császári szörnyálom”-nak tartotta, így jellemezte a „mérhetetlen, mindenkit felülmúló” Napóleon elméjét: „… szellemének befogadóképessége és teljessége meghalad minden ismert, sőt, elképzelhető emberi arányt.” Egy kis példa: auxonne-i szolgálata alatt egyszer egynapi szobafogságra ítélték. A szobában, amelybe bezárták, a szekrény tetején egy poros könyvet talált, amely nem volt más, mint Justinianus törvénykönyve, az „Institúciók”. Napoleon belemerült, és áristomának huszonnégy órája alatt átrágta magát a hatalmas könyvön. Sejtette-e vajon akkor, hogy valaha hasznát veszi ennek a nehéz olvasmánynak, s majd a Code Civil tárgyalása közben egész fejezeteket idéz, a nagy tudású jogászok ámulatára? Napoleon történetírói ezt a kis esetet is annak bizonyítására szokták

megemlíteni, hogy Napoleon mindig mindenhol mindenből hasznot húzott, s minden olvasmányát igyekezett a saját érdekében felhasználni. Ez az elmélet azonban túlságosan is szabályosnak látszik, s könnyen lehetséges, hogy nem mindig a hideg céltudatosság irányította Napóleont olvasmányai megválasztásában, hanem a szinte csillapíthatatlan érdeklődés. Talán egyszerűen csak érdekelték őt a justiniánusi törvények, kíváncsi volt rájuk, s úgy merült bele a poros fóliánsba, mint valami izgalmas regénybe. Úgy látszik, először érdeklődnünk kell valami iránt, mielőtt még rájönnénk hasznot hajtó voltára. Barrow egyik munkája alapján bújta Anglia történelmét, s nem csoda, hogy ebben az időben „anglomán” volt az egyik csúfneve. Rayna! forradalmi természetű írásai is nagy hatással voltak rá. Raynal nemcsak a Franciaországban uralkodó, tűrhetetlen viszonyokat, a nemesség és a főpapság mértéktelen hatalmát, a gazdagok és a szegények közötti vérlázító különbséget, a középosztály jogi osztottságát és a tarthatatlan pénzügyi politikát tette bírálat tárgyává, hanem lelkes szavakkal emlékezett meg a korzikaiak szabadságharcáról is. Természetesen Napóleon kedvenc írójává vált. Már csak azért is, mert Rousseau-ban kételkedni kezdett, alapos bírálattal illette például Rousseau-nak „Az emberek közötti különbségek” című művét, s ezt a mondatot írta széljegyzetként az egyik lapra: „Semmit sem hiszek el az egészből.” Nem fogadta el Rousseau civilizáció-, tudomány- és irodalomellenes érveit, semmi lelkesedést nem keltett benne a vadak és az állatok természetes állapotához való visszatérés gondolata. Napoleon rövidebben fejezte ki magát, mint Voltaire, akinek Rousseau elküldte nevezetes pályaművét. Voltaire ismert válasza némileg hasonlított Napóleon elutasítására, de természetesen ironikusabb volt: „Soha senki nem óhajtott bennünket ilyen elmésen állattá változtatni. Könyvének olvasása közben az embernek kedve kerekedik, hogy négykézláb járjon.”

Ami különben az emberek egyenlőségét illeti, erre nézve Napóleonnak kiforrott véleménye volt. A született előjogokban éppen úgy nem hitt, mint a született egyenlőségben, de hitt az egyenlő lehetőségekben, a tehetség szabad kibontakozásában. Elutasította a királyi előjogokat, a trónöröklés elvét, s a Bourbonokat később például gyengédtelenül örökletes szamaraknak nevezte. Marsalljai, mint ismeretes, csaknem kivétel nélkül úgynevezett alacsony származásúak voltak, s Napóleon grófi és hercegi címeket adott egykori lovászfiúknak, szatócsoknak, kocsmárosoknak, ha azok rátermettségükkel és bátorságukkal kitűntek. Megvetett mindenkit, aki az őseivel kérkedett, és ősei jóvoltából akart érvényesülni ahelyett, hogy maga tűnt volna ki valamiben. Hogy aztán később miért ragaszkodott saját dinasztiájának gondolatához, miért adta szerencsétlen kisfiának már születése pillanatában a „Római király” címet, ez egyike azoknak az emberi kettősségeknek, amelyek Napóleon egyéniségétől sem voltak elválaszthatók. A királyságtól ugyanis egyenesen undorodott auxonne-i tisztecske korában. Alig egy évvel a nagy forradalom kitörése előtt értekezést készült írni „A királyságról” címmel, de szokása szerint ezt a munkáját sem fejezte be, sőt, tulajdonképpen hozzá sem kezdett, néhány érdekes és jellemző gondolatot azonban papírra vetett. Szigorúan megállapította, hogy „csak nagyon kevés az olyan király, aki nem érdemelte volna már meg, hogy trónjától megfosztassék”. Nem lehet vitás, hogy XVI. Lajost is ezek közé számította, hiszen megírta azt is, hogy „a korzikaiak ugyan egy hatalmas monarchiához tartoznak, de ebből a kapcsolatból nem éreznek egyebet, mint e monarchia alkotmányának hiányosságait”. A király tisztje, aki a király jóvoltából nevelkedett tisztté, finoman elhatárolta magát uralkodójától, amikor például a Neckerhez intézett ajánlásban ezt a figyelemre méltó kitételt használta: „Az ön királya nevében …” Ezt az ajánlást Napoleon a „Korzikai levelek” bevezetésének szánta. Vajon ebben az időszakban undorodott meg

annyira a királyoktól, hogy másfél évtized múlva csak a -sászári cím elégítette ki? Szinte érthetetlen, hogy ilyen nyíltan hangoztatott felfogása mellett sem forgott veszélyben tiszti rangja, sőt, Du Teil kinevezte őt a tanulmányi bizottságba. Napoleon hálája egykori felettese iránt végrendeletében olvasható. Korzikai lángolását elnéző mosollyal tűrték, lelkiismeretessége és szorgalma viszont elismerést szerzett számára. Már nem volt összeférhetetlen, noha egy alkalommal majdnem párbajra érült sor közte és egyik bajtársa között, aki túl hangosan gyakorolt vadászkürtjével Napoleon szobája fölött. Közbelépett azonban az a kis bajtársi társaság, amelynek alapszabályait éppen Napoleon fogalmazta meg, ugyanolyan komolysággal és alapossággal, amellyel később a polgári törvénykönyvvel foglalkozott. Napóleonnak különben később sem volt érzéke a párbajhoz, középkori barbárságnak tartotta, s amikor egyszer két tisztje párbajt akart vívni, a császár így intette le őket : – A bátorságot a harcmezőn kell bebizonyítani! Ez a kijelentés különben hadi hasznosság szempontjából is megállja a helyét. Napoleon még mindig írással töltötte a legtöbb időt Auxonneban, is novellákat vetett papírra, de tüzérségi szakdolgozatot is írt, „A lövedékek pályájáról” címmel. Ez a kis írás megnyerte parancsnoka tetszését. Külön is foglalkozott a furcsa fiatalemberrel, aki szorgalmasan olvasgatta a parancsnok fivérének, Du Teil lovagnak „Áz új tüzérség használata” című könyvét, továbbá Guilbert gróf „Egyetemes taktiká”-ját és Bourcet fejtegetéseit a hegyvidéki háború elveiről. Ezek a könyvek úgyszólván csírájában tartalmazzák az egész napóleoni hadviselés lényegét, a menetelések megfelelő megtervezésével számbeli fölénybe jutni a döntő helyen és időpontban („bakancsháború”). Az erőteljes támadó háború gondolata rendkívül termékenyen hatott Napóleonra, s később úgy kidolgozta és továbbfejlesztette mesterei alapgondolatait, hogy joggal nevezhette magáénak az új hadviselést. Az is figyelemre méltó, hosy az újfajta háború jellegének

megsejtői még őt magát, Napóleont is megjósolták. Guilbert azt is megírta, hogy milyen hadvezér kerül majd a „mozgékony hadsereg” élére: „Megjelenik egy férfi, aki talán mindaddig a tömegben és az ismeretlenség homályában rejtőzött, egy férfi, aki sem szavaival, sem írásaival nem szerzett magának nevet, egy férfi, aki csendben elmélkedett, s aki talán nem is sejtette tulajdon tehetségét, hanem csak munka közben eszmélt rá … Ez a férfi egy napon hatalmába keríti a közvéleményt, a körülményeket és a szerencsét…” Napóleon mindezt mohón falta, s két novella megírása közben gyanús buzgósággal tanulmányozta a kormányzásra vonatkozó történelmi adatokat, s néha többet csalódott, mint tapasztalt. Ilyen türelmetlen megjegyzései maradtak fenn: „A történetíróknál semmiféle adatot nem találok arra nézve, hogy miféle adónemeket szedett az uralkodó, mi módon szedte őket, és hogyan arányosította kivetésüket az országban. Azt sem mondják meg, milyen módon közölte akaratát az uralkodó alattvalóival.” Mi sem lenne könnyebb, mint a húsz éven aluli ifjú különös érdeklődési köréből arra következtetni, hogy máris uralkodónak készült, s apró részleteiben is tanulmányozta a kormányzás módszereit. Az igazság azonban – már amennyire Napóleon esetében ilyesmiről kétséget kizáró módon lehet beszélni – valószínűleg az, hogy a törekvő, ifjú ekkor még legföljebb Korzika kormányzására gondolt, hiszen amikor úgy beszélt, hogy Paolival kettesben szabadítják fel a szigetet, nyilván arra is számított, hogy jócskán túléli az öreget. Mindez könnyen követhető, inkább az látszik rejtélyesnek, hogy vajon hogyan képzelte el szigethazája felszabadítását. Nem vonult, mai szóval élve, illegalitásba, nem volt rejtőző szabadságharcos, nem bújt meg az áthatolhatatlan korzikai hegyekben, amelyeknek lakói nem hódoltak be a franciáknak, mint a sokkal védtelenebb helyzetben levők, a partvidéken és a síkságokon lakók. Édesapját elítélte ugyan, amiért „cserbenhagyta” Paolit ahelyett, hogy követte volna vezérét az angliai száműzetésbe, de – miért nem követte ő Paolit? Lett volna alkalma rá. Üres szájhősködés volt tüzes

hazafisága, mialatt az elnyomó monarchia szolgálatában állt? Miért esküdött hűséget annak az uralkodónak, akit hazája elnyomójának nevezett? Szóban és írásban királyság–, pontosabban francia királyságellenes, volt, szívesebben használta az „önök királya” kifejezést az „uram, királyom” helyett, hosszú elmefuttatásokban állt ki a népek lázadási jogai mellett, uralkodóik ellen. Forradalmi eszmék. És a tettek? Később még arra is büszke volt, hogy nem ő taszította le trónjáról Lajost, nem is beszélve a király kivégzéséről. Elba szigeti emlékirataiban szinte mentegette magát3 „A trónra ültem, mert üresen találtam. Nekem nem volt királyom. Hű maradtam volna hozzá, amint megkívántam, hogy hozzám is hívek legyenek.” Persze, ezt akkor írta, amikor Korzika már nem jelentett többet számára, mint Elba szigete. De mit tett akkor, amikor még lángolt benne a korzikai hazafiság és a franciaellenesség? Segélyekért kunyerált, a francia királyi minisztériumokban előszobázott, fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki az eperfaiskola ügyében, s a gyönyörű francia tüzértiszti egyenruhát akkor sem volt hajlandó levetni, amikor Korzika hőse, de legalábbis másodkapitánya szeretett volna lenni. Szép volt, kétségtelenül jól festett a vörös selyem bélésű kék zubbony, de mégis – mit gondolt Napoleon, miféle jövője lehetett volna neki, a korzikai kisnemes-csemetének, a francia királyi hadseregben? A magasabb katonai rangok csak a nagyon előkelő és gazdag családok gyermekei számára voltak elérhetők. Törzstiszt, tábornok nem kerülhetett ki a nemesség legaljából. Ha minden jól ment volna, a Napoleon-féle kisember talán elérte volna a századosi rendfokozatot, s így vonulhatott volna a nyugdíj tisztes nyomorúságába. Ez a szerény pályafutás azonban legföljebb egy francia kurtanemest elégíthetett ki, nem Napóleont, aki, minden egyébtől eltekintve, szívből utálta, s feltétlenül idegen, sőt, ellenséges hatalomnak tekintette azt az országot, amelynek fegyveres szolgálatában állt.

Ugyanakkor nehéz elképzelni, miben reménykedett. Hiszen ha a forradalom nem döntötte volna meg a királyságot, nem fosztotta volna meg trónjától Lajost, ő, saját bevallása szerint, hű maradt volna hozzá. Azt persze sohasem tudhatjuk meg, hogy ez valóban így lett volna-e. Néhány kisebb horderejű eseményből viszont arra lehet következtetni, hogy Napoleon szívesebben védte volna meg a Tuileriákat, mintsem hogy megrohamozta volna. A legalitás érzése mindig erős volt benne, különösen amikor birtokon belül volt. Általában az érzéseit is érdekei irányították, de az is bizonyos, hogy nem mindig ismerte fel érdekeit. Egyetlen jellemző példa is elegendő ennek bizonyítására. Amikor kitört a nagy francia forradalom, Napoleon még nem ismerte fel ennek a világtörténelmi eseménynek döntő jelentőségét a saját sorsára nézve.

3. FEJEZET Napoleon, a franciaországi konzervatív és a korzikai forradalmár. A véres húsvét Ajaccióban. A kartácselmélet. Katonai vereség Santa Maddalena előtt. A kiközösítés. A francia forradalom nem jelentett kevesebbet Napóleonra nézve, mint azt, hogy végre megszülettek azok a rendkívüli körülmények, amelyeknek – saját bevallása szerint is – csodálatos pályafutását köszönhette. Még csodálatosabb jelenség, hogy Napoleon alig vett tudomást a korszakteremtő fordulatról. Kant a francia forradalom kitörésének hírére napi sétáját is félbeszakította, ami példátlan esemény volt a bölcselő életében, Hegel és Schelling lelkesen és örömmel üdvözölte a régi világot fenekestül felforgató eseményt, s ez különösen Hegel részéről meglepő visszhang, hiszen ő a porosz államszervezetet tartotta a történelmi fejlődés legmagasabb fokának. De még ennél is különösebb megnyilvánulást tart számon a történelem. Fox, az angol miniszterelnök, így üdvözölte a Bastille megrohanását: „Ez a világtörténelem legfontosabb és legörvendetesebb eseménye.” Lehetne még sok világhírű nevet idézni annak bizonyítására, hogy éles szemű emberek felismerték a párizsi események horderejét. Jól látta „a franciaországi változások” jelentőségét Batsányi János is, amikor figyelmeztette honfitársait: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Két nevezetes férfi akadt ezekben a napokban, aki nem tudta, miről van szó. Az egyik XVI. Lajos volt, a másik Napóleon. Sőt, az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Lajos valamivel többet fogott fel az esemény súlyából, őt legalábbis felvilágosították, hogy a Bastille megrohanása nem lázadásra vall, hanem forradalomra. Kétségtelen, hogy Napóleont is nagy izgalmak érték ebben az

időszakban. Pontosan egy nappal a Bastille lerombolása után, vagyis 1789. július 15-én kapta vissza kéziratát egyik volt brienne-i tanárjától, Dupuy atyától, akinek szíves átnézés és esetleges javítás céljából küldte el néhány hónappal előbb. A kézirat különben a Korzika történelmével foglalkozó mű egyik részlete volt. Dupuy atya rendkívül erélyesen bánt Napoleon alkotásával, nemcsak a helyesírási hibákat javította ki, hanem egyszerűen áthúzta a túlságosan dagályos részleteket, amelyeknek a kézirat nem volt híjával. Aki foglalkozott valaha írással, elképzelheti a fiatal szerző kétségbeesését, amikor meglátta az összefirkált, agyonjavított oldalakat. Az ilyen látvány alkalmas arra, hogy elvegye a fiatal író kedvét, holott bátorításra lenne szüksége. Napóleon nem csüggedt el. Igyekezett jól kihasználni az idejét, s ezt annál is inkább megtehette, mert ebben az időben a legtöbb ember a forradalommal volt elfoglalva, ö zavartalanul foglalkozhatott fontos irodalmi munkájával az országot megrengető fegyverropogás közepette, miközben a párizsi utcákon a világtörténelem fergetege sodort végig. De Auxonne-ban is megmozdult a föld, s ezt Napóleonnak már csak azért is észre kellett volna vennie, mert jóval a Bastille napja előtt Seurre-be vezényelték rendet csinálni, ahol az éhező tömeg meglincselt két gabonakereskedőt, majd elözönlötte az utcákat. Napóleon képviselte a királyi hatalmat, a törvényes rendet, neki kellett osztagával fellépnie a lázongó tömeg ellen, hogy helyreállítsa a nyugalmat. Napóleon a király fegyelmezett, engedelmes katonájának bizonyult, s lángelméjében meg sem fordult az a gondolat – legalábbis cselekedetei erre vallanak –, hogy a seurre-i tömegből is az az erő árad ki, amely őt majdan Franciaország trónjára emeli. A napóleoni legenda szerint az ifjú hadnagy lélektani eszközökkel csillapította le a lázadókat. Ezt kiáltotta ugyanis oda nekik: – A becsületes emberek térjenek haza, csak a csőcselékre lövünk! Erre szétoszlott a tömeg. Más változat szerint viszont már régen

lecsillapodtak a kedélyek, mire a katonaság odaért. Napoleon határozottan idegenkedett a népi megmozdulásoktól, legalábbis Franciaországban, mert Korzikában később bebizonyította, hogy demagógia dolgában senkitől sincs tanulni való ja. Egyelőre azonban mit sem törődött a közélettel, irodalmi tevékenysége teljesen lefoglalta. Amikor azonban augusztus közepén az auxonne-i ezred köztüzérei is fellázadtak, és arra kényszerítették a parancsnokságot, hogy szolgáltassa ki nekik az ezredpénztárt, Napoleon a legnagyobb ellenszenvvel nézte ezeket a megmozdulásokat. Elsősorban talán azért haragudott a lázadókra, mert megzavarták nagy fontosságú irodalmi munkájában. Pedig talán éppen most lendült volna bele, hiszen Dupuy atya kemény, de hasznos tanácsai megmutatták neki a helyes utat. És akkor zavaros fejű emberek egész tömege akkora lármát csap, hogy még a legerősebb idegzetű írót is kizökkentik a nehezen kiharcolt ihletből. Pedig a kéziratnak roppant jelentőséget tulajdonított. Értesítette munkájáról a londoni száműzetésben élő Paolit is, jóváhagyást és bátorítást kérve tőle a munka folytatásához. Paoli eléggé tartózkodóan fogadta Napóleon közeledését, úgy látszik, nem bízott a behódolt és elfranciásodott Buonaparte-családban. Hidegen leintette Napóleont, rövid válaszában közölte vele, hogy nem helyesli tervét, ilyen fiatal ember ne vállalkozzék Korzika történelmének megírására. Alaposan lehűtötte az ifjú szerzőt. Ismerve az alkotók érzékenységét, feltehető, hogy ez a súlyos visszautasítás átmenetileg elvette a kedvét az irodalomtól, s figyelmét a politikai események felé fordította. Ekkor ugyanis már kezdett körülnézni. Egyre több esemény figyelmeztette a politikai változás.ok nagyságára, nemcsak a különféle zavargások, hanem egy rendelet is, amelynek értelmében új katonai esküt kellett tenniök. És a nemzetgyűlés által megfogalmazott szöveg szerint már nemcsak a királynak esküdtek hűséget, hanem a nemzetnek és a törvényhozásnak is. Napoleon is letette az esküt, azzal a gépiességgel, amellyel a katonák általában

esküdni szoktak. Kétségtelen viszont, hogy akkor már volt benne némi érdeklődés a forradalom iránt. Azt mérlegelte, hogy mit jelent ez a nagy felfordulás Korzika szempontjából, s mellékesen az ő szempontjából is. Mialatt az egész világ valóban Párizsra fordította vigyázó szemét, Napoleon tekintete Korzika felé fordult, s a „Forradalom fia”, akit az általa többszörösen megvetett „csőcselék” vad ereje emelt a hatalom és a hírnév legmagasabb fokára, hátat fordított a világtörténelmi eseményeknek, és szeptember közepén újra partra szállt szeretett szigetén. Hazautazása nem ütközött nehézségekbe, ezekben a zavaros időkben könnyen kapott szabadságot. Ha még mindehhez hozzávesszük, hogy bőröndjét színültig megtöltötte könyvekkel, mert úgy gondolta, hogy otthon végre lesz egy kis ideje nyugodtan olvasgatni, akkor kellő képet kaphatunk arról a lélegzetelállító vakságról, amelyet „a sors embere” tanúsított az életére és egész pályafutására nézve legfontosabb eseménnyel szemben. Párizs helyett Piripócsra ment, s ott szinte kikényszerítése, hogy kirúgják a világtörténelembe. De milyen nehezen sikerült elérnie ezt a megaláztatást, mennyi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy végül is lógó orral kullogjon el a jó szagú szigetről, s formás kis kezével a földgolyót markolja meg! A napóleoni legendának kevésbé fenséges oldalai szólnak ezekről az évekről, amikor pedig a világ már megismerte Danton mennydörgését, Robespierre kegyetlen tisztaságát, Hoche, Pichegru és Kellermann európai jelentőségű haditetteit. Napóleon életének ez a szakasza is tele van kibogozhatatlan ellentmondásokkal, ellenőrizhetetlen feltevésekkel, s ma már lehetetlen felderíteni az igazságot. Nem egy életrajzírója azt állítja például, hogy a kitörőben levő forradalom hónapjaiban lövetett is a lázadókra. Mások erről mit sem tudnak, hiszen erre csak Seurre-ben lehetett volna alkalma, de ott, állítólag tréfával oldotta meg feladatát, ha ugyan erre egyáltalán szüksége volt. Chateaubriand sem tesz említést semmiféle erőszakosságról, pedig Napóleonnak ez az esküdt

ellensége a rágalmaktól sem riadt vissza. Napoleon egy alkalommal valóban lövetett franciákra, méghozzá Vendémiaire-kor, de nem a királyért, hanem a konventért. Az ellentmondásoknak többféle oka van. Az ember még a saját életére sem emlékszik vissza pontosan, az események egymásra torlódnak s a visszaemlékezésekben rokonszenves változásokon mennek keresztül, a gyűlölet viszont a tényeket is visszájára fordítja. Napóleonnak jócskán volt része kritikátlan tömjénezésben és tajtékzó gyűlöletben egyaránt. Abban az időben pedig annyi minden történt, hogy ugyan ki tudna pontosan emlékezni egy ismeretlen kis hadnagyocska jelentéktelen napjaira? III. Napóleon pedig, akinek uralma elsősorban a napóleoni legendán nyugodott, igyekezett mindent megsemmisíteni, ami a nagy Napoleon ellen szólt, s ápolni még azokat a hiedelmeket is, amelyeknek valóságalapjuk ugyan nem volt, de kedvező színben tüntették fel az első császárság megalapítóját. A Napóleon-ellenes propaganda sem volt válogatós az eszközökben, a két fél kétes értékű állításai összekeveredtek, s ma már lehetetlenség szétválasztani őket egymástól. A seurre-i homályra jellemzők különben azok a feltevések is, amelyek Napoleon állítólagos szerelmi kalandjaira vonatkoznak. Ezek szerint Napoleon a Seurre-ben töltött két hónap alatt elcsábította az állami sójövedék adótisztjének feleségét, továbbá azt a parasztasszonyt, akitől tejet szokott vásárolni, s végül a lakóhelyén a házikisasszonyt. Ma már azt sem lehet eldönteni, hogy ezeket a feltételezett kalandokat Napoleon terhére vagy javára írták-e annak idején, a legnagyobb valószínűség azonban amellett szól, hogy mindebből egy árva szó sem igaz. Napóleon változatlanul olyan fatuskó volt, hogy bajtársait külön szórakoztatta csodálatos szerelmi nézeteivel. Egyik jó barátja, a kedves Des Mazis, nemegyszer valósággal gurult a nevetéstől. Napoleon ugyanis gyakran korholta bajtársát komolytalanságáért, s nem értette, hogy az illető miért fecsérli udvarlásra a drága időt. Des Mazis viszont

kijelentette, hogy az Úristen valahogyan elszabta Napóleont, miféle ember az, aki fáradhatatlanul falja azt a rengeteg tudományt, megemésztheted en történelmet, diplomáciát és az ördög tudja, még mit, ahelyett, hogy élvezné az élet örömeit. Az utókornak birtokában van Napoleon válasza is: „Lovag, ne kényszerítsd magasröptű lelkedet és egykor oly büszke szívedet ily alantas szférákba! Milyen méltatlanság, hogy egy asszony lába előtt heversz! Mennyivel szebb lenne, ha térdre , kényszerítenéd a gonoszokat!” Esetlen udvarlásai később is feltűnést keltettek, s különösen akkor mondott éktelen sületlenségeket, amikor a legellenállhatatlanabb akart lenni. El sem lehet képzelni, mit gondolhatott magában Georges, a szép színésznő, amikor Napoleon már mint mindenható császár lelkesen énekelt neki elviselhetetlenül hamis hangján. Egy alkalommal női társaságban csak azt ismételgette, hogy „meleg van!” A híres varsói bálon, amelyen különben Walewska Máriának Napóleon kedvéért kellett részt vennie, a csaták istene szeretetre méltó' könnyedséggel csevegett a tiszteletére megjelent előkelő hölgyekkel, s egy fiatal leánytól megkérdezte, hogy hány gyermeke van, egy vénkisasszonyt afelől faggatott, hogy nem féltékeny-e a férje, majd egy rendkívül elhízott udvarhölggyel a tánc örömeiről próbált beszélgetni. Bizonyos, hogy Seurre-ben már csak azért sem lett volna ideje udvarolgatni, hiszen minden szabad idejében írt, s aligha akadt az egész forradalmi Franciaországban valaki, aki komolyabban vette volna az írást, mint Napoleon. Azt nem lehet tudni, hogy 1789 szeptemberében volt-e szándéka Korzikában is folytatni az írást, olvasnivalóval mindenesetre bőségesen ellátta magát. Még nehezebb lenne kikövetkeztetni, hogy milyen politikai eszméket vitt magával Korzikába a forradalom első heteiben. Mert hangoztatott ugyan bőségesen forradalmi, királyellenes nézeteket, a gyakorlatban azonban mégiscsak fegyelmezett katonának bizonyult, a legénység zendülése pedig leplezetlen undorra) töltötte el. Fafejű, szemellenzős katonának azonban mégsem volt mondható, mert mint később Korzikában kiderült, nem csukta be a

szemét a forradalmi események előtt, élményeit elraktározta terjedelmes emlékezetében, legföljebb csak később dolgozta fel, rendszerezte őket. Hazafelé menet különben is volt két hasznos találkozója. Valence-ban sokat beszélgetett a forradalomról Saint-Ruf abbéval, s bizonyára nem maradt hatás nélkül a törekvő ifjúra a kedves és haladó szellemű, papnak az a tréfás megjegyzése, hogy ebben a felfordulásban egyszer még akármelyikükből király is lehet. Marseille-ben pedig kedvenc írójával, Raynallal találkozott. Raynal túlságosan is bátorította Napóleont, dicséretekkel halmozta el a piruló hadnagy korzikai történelmi munkáját, s kiemelte a kézirat nagy jelentőségét Korzika felszabadításában. Általában megerősítette Napóleon meggyőződését, hogy a válságos időkben otthon van a helye. Az ifjút nem kellett biztatni. Már átlátta, hogy aki először viszi el az új eszméket a szigetre, az behozhatatlan előnyt szerezhet mindenki mással szemben. Aki persze szeretné tudni, hogy milyen volt a politikai helyzet a forradalom kitörésekor és az első hetek idején Korzikában, az csak kapkodhatja a fejét. Úgy látszik, minél kisebb egy ország, annál erősebb benne a széthúzás, a vicinális intrika, áskálódás, törtetés. Egymással szemben álló, alig kibogozható ellentétektől terhes kis csoportok küzdöttek az egyéni érvényesülésért, a politikai és gazdasági hatalomért. És mindez olyan földön, amelynek lakossága megszokta a családi harcokat, s egy-egy falun belül is engesztelhetetlen gyűlölet, bosszúvágy szaggatta darabokra a közösségeket. Álnokság, csel, gyilkosság egyaránt megengedett eszköz volt a sérelmek megtorlására. Gyanakvás, ellenszenv az engedelmeskedéssel szemben, zabolátlan szenvedély jellemezte a korzikaiakat. A házakat szinte erődszerűen építették, hiszen mindig számítani lehetett valamilyen ellenséges család támadására. Korzikai férfi fegyver nélkül sohasem hagyta el a házat, fegyveresen vetettek és arattak. Ezt a népet évszázadokon keresztül elnyomták. De olyan rossz helyzetben sohasem lehetett a

haza, hogy a vérbosszúk ügye háttérbe szorult volna. Elképzelhető, hogy a mindent felforgató forradalom milyen hatást tett erre a tűzfészekre. Nehéz lenne felsorolni minden árnyalatot, amely különböző pártállásokra tagozta a korzikaiakat. Kétségtelen, hogy jócskán voltak a franciáknak is barátaik, elsősorban természetesen azok, akiknek a francia uralom előnyükre szolgált. Ide tartoztak a konzervatív felfogásúak, a rendkívül csekély számú nemesség, s magától értetődő, hogy a papság a legkeresztényibb király mögött állt, ápolva a hívekben a királyhűség eszméjét. A part menti lakosság pedig túlságosan közelről tapasztalhatta a francia haditengerészet jelenlétét ahhoz, hogy ellenállásra gondoljon. A nemzeti párt függetlenséget akart, és elsősorban a sziget belsejében élő, hegyi lakókra támaszkodott. A forradalom első hírei már kettészakították ezt a pártot. Az egyik rész a francia forradalmárok segítségére számított a függetlenség kivívásában, a másik rész még ilyen formában sem akart hallani a gyűlölt franciákkal való együttműködésről. Napoleon gyorsan átlátta, hogy Korzikában vajmi kevéssé értik a forradalom lényegét, s mivel az egyéniségekben oly gazdag korzikai nép ezerféleképpen értelmezte a fontos franciaországi változásokat, a pártocskákon belül további frakciók, klikkecskék, kisebb-nagyobb csoportok keletkeztek. Mivel a sziget lakossága szinte egyöntetűen szegény volt, a korzikaiak nemigen ismerték azokat az áthidalhatatlan születési és vagyoni osztályellentéteket, amelyek elsősorban okozták a nagy robbanást. Távoli, megszállott sziget lévén, az emberek elsősorban azt találgatták, hogy mit jelent Korzika szempontjából a nagy világesemény. S hogy a korzikaiak nem nagyon tudták áttekinteni ennek az izzó korszaknak az eseményeit, azért nem szabad őket megróni. Elég csak a huszadik század sokrétű eseményeire gondolni, az első felismerések és értékelések ingatagságára, a gyakran változó későbbi értelmezésekre, s máris megértjük a korzikaiak tájékozatlanságát és tanácstalanságát.

Ma még nehezebb tisztán látni ebben a helyi zűrzavarban, amelyet inkább a falusi kisszerűség, mint a forradalmi nagyság jellemzett. Napoleon történetírói is szeretik néhány szóval vagy egy-két oldalon elintézni a nagy korzikainak ezeket az éveit. A korzikai szemétdombon való kakaskodás nem kelti fel a történelmi érdeklődést, mintha Napoleon későbbi monumentális alakjához nem is illene az a sovány, kopott kis törtető, aki – Korzikába való megérkezésekor meglepetten tapasztalta, hogy a hazaiakhoz képest ő valóságos forradalmi szakértő. Ez annál is inkább tettekre ösztönözte, mert Korzikában tulajdonképpen még nem tört ki a forradalom. Napoleon villámgyorsan tájékozódott, aztán hozzákezdett hosszú, bonyolult és eseménydús tevékenységéhez. Mivel tudta, hogy a francia nemzetgyűlésben Korzika két liberális párti ellenzéki képviselője (az egyik az ismert Saliceti volt) elfogadtatta, hogy a korzikaiakból kell állandó, vagyis zsoldos hadsereget alakítani a szigeten, úgy találta, hogy ennek a helyi néphadseregnek a parancsnokságában az első helyek egyike őt illeti meg. Igen ám, de a szigeten még mindig uralkodó konzervatívok megakadályozták a forradalmi terveket, s elgáncsolták a helyi hadsereg megszervezését. Napoleon, úgy látszik, minden undora ellenére is sokat tanult a „visszataszító csőcselék”-től Franciaországban, mert gyújtó szavával rövid idő alatt alaposan felforgatta Ajacciót, sokan kitűzték a forradalmi kokárdát, s Napoleon buzdítására úgy kezdtek viselkedni, mint a seurre-i lakosság vagy az auxonne-i köztüzérség. Igaz, ekkor még mindig franciaellenes volt, s amikor tüzesen ostorozta a reakciós városi hatóságot, ugyanakkor a franciák elkergetésének jelszavával tüzelte a hazafiakat, anélkül hogy akár csak egyetlen napra is megvált volna szép francia egyenruhájától. Ám hiába alakult meg a polgárőrség, a városba bevonuló, tetemesen megerősített francia (királyi!) katonaság átmenetileg lehűtötte a forradalmi izzást. A forrófejűek ekkor tiltakozó iratot küldtek a francia nemzetgyűlésnek. A tiltakozást egy szenvedélyes

tollforgató fogalmazta meg: Napoleon. A felirat egyik jellemző mondata: „Akasztófára a király tisztviselőivel!” A forradalmi földrengés ekkor már a sziget más részeit is megrázta, elsősorban Bastiát, amely a kormányzó és a királyi hatóságok székhelye volt. A forradalmi tevékenység itt Saliceti nevéhez fűződött, s Napoleon is odasietett. A helyőrség tisztjeit elkerülte, bár tulajdonképpen még ő is a király felesküdött tisztje volt, de ő már a nemzetnek és a törvényhozásnak is felesküdött. Cselekvési szabadságában azonban semmi sem gátolta. Valóságos államcsíny zajlott le a fővárosban is, megalakult a nemzetőrség, s Barrin kormányzó és hadseregfőparancsnok néhány száz puskát is kiszolgáltatott az új alakulatnak. Napoleon diadalittasan vitte Ajaccióba a történtek hírét. Lóháton száguldott az apró, néhány ezer lakosú városok között, messze távol az európai szárazföldet megrázó eseményektől. Hol itt, hol ott tűnt fel, szervezett, beszélt, írt, lelkesített, hol nyilvánosan, hol titokban. Fondorkodni, ármánykodni egyre jobban megtanult ezen az ezerfelé szakadt szigeten, ahol szinte minden ember egy külön párt volt. A helyi csetepaték, torzsalkodások közepette döntő fordulat történt Korzika, de elsősorban Napoleon életében. November végén a francia nemzetgyűlés Saliceti és Mirabeau indítványára Korzikát „hódított tartomány” helyett Franciaország integráns, egyenrangú részévé tette. Két megyére osztották, s polgárai ugyanolyan franciák lettek, mint a párizsiak vagy a lyoniak. Ugyanakkor azt is határozatba vették, hogy hazahívják mindazokat a hazafiakat, akik valaha Korzika szabadságáért harcoltak, s akiket száműzetésbe kényszerített a monarchista önkény. A határozat leírhatatlan lelkesedést keltett Korzika-szerte, különösen, amikor megértették, hogy az emigránsok hazahívása elsősorban a nagy Paolira vonatkozik. Hogy Napóleon milyen érzésekkel fogadta a nagy jelentőségű határozat első hírét, nem tudni. Lehetséges, hogy nem könnyezett az örömtől. Hiszen ő le

akarta rázni a francia igát. Önállóságot, és nem egyenrangúságot akart. Titkos gondolatairól mit. sem tudunk, ezek csak egy Napóleon-tárgyú regényben szerepelhetnének. A tények Napóleon egyértelmű lelkesedését mutatták, sőt, az egész Buonapartecsaládét, hiszen házukon rövidesen megjelent a jelszó: „Éljen a nemzet, éljen Paoli, éljen Mirabeau!” Ezek a szavak a párizsi határozat világos értelmezését jelentették: Franciaország nem elnyomó zsarnok többé, hanem felszabadító testvér. Villámgyorsan határozott a korzikai nagy hazafi.. Vajon mi késztette Napóleont arra, hogy egyértelműen a francia oldalra álljon, s ami még ennél is nagyobb jelentőségű: ott is maradjon? Reálpolitika? A helyzet és a. lehetőségek józan felmérése? Vagy már nem is volt olyan vad korzikai, mint gondolta, s franciább volt, mint hitte? Ismerve Napoleon mérhetetlen, de sohasem elvakult becsvágyát, ˘ legvalószínűbb az, hogy ebben az időben akkor sem tudott volna szembeszállni a közhangulattal, ha akart volna. A Franciaországból kinyújtott testvéri kezet boldogan ragadta meg a korzikai nép, s az a puszta tény, hogy· ezt a kezet maga Paoli is elfogadta, semmiféle más állásfoglalást nem tett lehetővé Napoleon számára, hacsak nem akart a reakcióhoz csatlakozni. Erről azonban szó sem volt, hiszen az új községtanács, amelynek különben már József is tagja volt, néhány reakciós tisztviselőt le is tartóztatott, ezzel is példázva a politikai fordulat komolyságát. A fejetlenségre és a kettősségre, mai szakkifejezéssel élve, kettős hatalomra jellemző volt, hogy a francia katonaság még mindig a legnagyobb erőt képviselte, s így Napoleon, francia tiszt létére mint a korzikai polgárőrség tagja, szembekerült a még erősen királypárti vezetés alatt álló francia fegyveres erővel, amikor el akarta foglalni a fellegvárat a polgárőrség századai számára. Most már szilárdan a francia nép oldalán állt, de nem mint őfelsége hadnagya, hanem mint forradalmár, jakobinusabb a jakobinusnál, s egy pillanatig sem érezhette, hogy elárulta eddigi meggyőződését, hiszen a

forradalmi Franciaországot fogadta el végül, s nem a feudálisát. Paoli, aki a szuverén francia népnek fogadott hűséget és engedelmességet a nemzetgyűlés előtt, amúgy is megszüntetett mindenféle esetleges ingadozást. Lafayette bemutatta a nagy korzikai, öreget a még életben levő királynak is, s kinevezték a kormányzótanács elnökének. Útja Franciaországon át valóságos diadalmenet volt, s amikor Bastiában partra szállt, a lelkes korzikai nép könnyezve és, tombolva fogadta nagy vezérét. Ott volt, persze, a Buonaparte-család is, köztük természetesen Napoleon, aki, egészségi okokra hivatkozva, már másodszor hosszabbította meg szabadságát. A nagy száműzött magatartása különben nem volt minden tekintetben egyértelmű. Tett érzelmes nyilatkozatokat a forradalmi Franciaország mellett, felszabadító testvérnek nevezte a francia népet, ugyanakkor azonban gyanakodva méregette azokat, akik egykor behódoltak az elnyomó franciáknak. Az emigrációból hazatértek és az otthonmaradottak közötti ismert ellentétet fejezte ki ez a tartózkodás. Napóleont is azért fogadta észrevehető hidegséggel, mert túlzottan franciának találta, aki édesapjától is csak megalkuvást tanulhatott. Amellett Paoli túlságosan sokáig volt Angliában ahhoz, hogy ne érzett volna hálát az iránt az ország iránt, amely befogadta, amely – ahogyan azt Napoleon addigi írásai is hirdették – a korzikai nép szabadságharcának igazi támogatója volt. Amellett egy kicsit el is távolodott a hazai viszonyoktól, mint minden emigráns, s nem értett meg mindent azonnal. A hazatérés csillogó légkörében azonban még nem kerültek felszínre az ellentétek, sőt, Paoli Napóleont állítólag plutarkhoszi hősnek nevezte, Napóleon pedig röpiratszerű nyílt levélben bélyegezte hazaárulónak azt a Buttafoco nevű konzervatív nemest, aki Paolit nagyravágyónak merészelte nevezni. Ügy látszik, ennél nagyobb sértést Napóleon akkoriban el sem tudott képzelni. Ez a lépés különben teljesen fölösleges volt, Paoli nem szorult Napoleon védelmére, hiszen a kormányzótanács már előzőleg tiltakozó nyilatkozatban utasította vissza Buttafoco

tiszteletlenségét. Napóleon azonban jónak látta nyilvánosan is Paoli mellé állni, sőt, az ajacciói hazafiklubban, amelyet a párizsi jakobinus klub mintájára szerveztek, felolvasta írását, s a klub tagsága, egyhangúlag elhatározta a mű kinyomtatását. Paoli a legkevésbé sem volt elragadtatva a tüzes hangú röpirattól, túlzottnak, igazságtalannak találta a nyílt levelet, s ami íróemberre nézve a legsértőbb, terjengősnek. Napóleont azonban boldoggá tette, hogy végre nyomtatásban is megjelent egy írásműve. Úgy érezte, hogy hosszú és fáradságos munkája meghozta az eredményt, kinyomtatták írását, s ez talán egy fényes írói pálya első lépése lehet. Rövidesen amúgy is alkalma nyílt arra, hogy többet foglalkozzék irodalommal, myit Korzikában, mert már nem halaszthatta tovább ezredéhez való bevonulását, s ott kellett hagynia a korzikai káoszt. Ezúttal is hosszú időt, jó másfél évet töltött távol csapattestétől, s alaposan megváltozott helyzetet talált Auxonne-ban 1791 februárjában. Magával vitte különben Lajos öccsét is, hogy segítsen rossz anyagi körülmények között sínylődő családján. Komoly áldozatot vállalt ezzel magára, hiszen szűkös fizetéséből kettejüket kellett nyomorúságos körülmények között eltartania. Ha tudta volna, hogy Lajos milyen hálátlanul viselkedik majd holland király korában, bizonyára nem vette volna magára ezt a terhet. De még éz sem biztos, hiszen Napoleon fenntartás nélkül, néha meglehetősen egyoldalú rajongással szerette családját. Néhány figyelemre méltó csalódást is vitt magával Korzikából. Bántotta Paoli hidegsége és bizalmatlansága, s úgy találta, hogy csalódott az öregben. Ha Paoli kedvesebb lett volna hozzá, talán nem alakította volna ki róla azt a véleményt, hogy Korzika nagy öregje inkább öreg, mint nagy, fáradt, és nem is őszinte. Mert ha már olyan színpadias körülmények között fogadott hűséget a francia népnek, akkor miért nézett görbe szemmel azokra, akik francia pénzen nevelkedtek – végső fokon – Korzika üdvére? Még másféle tapasztalatokkal is gazdagodott ekkor Napoleon

emberismerete. Az nyilván sohasem jutott eszébe, hogy saját magát bírálva vonjon le hátrányos következtetéseket az emberi nemre nézve, de élesen megfigyelt másokat, és lesújtó következtetésekre jutott. Amellett úgy találta, hogy az emberek gyerekek, nem érdemes magyarázgatni nekik, fel kell izgatni őket. Ahogy később finoman kifejezte, az embereknek az érzelmeikre kell hatni, ha a legnagyobb erőkifejtésre akarjuk rábírni őket. Valóban, vajon mi lett volna a piramisok előtti csata sorsa, ha Napóleon elmagyarázta volna katonáinak Egyiptom meghódításának fontosságát az angol kereskedelmi utak elvágásának szempontjából. Tapasztalhatta, hogy a szenvedély nagyobb mozgósító erő az ész szavánál. Ezek a tanulságok sohasem halványodtak el benne, mint ahogyan mindent elraktározott elméjében, s adott időben azt húzta elő, amire éppen szüksége volt. Franciaellenessége teljesen eltűnt. Még mindig nem tartotta magát franciának, csak franciabarát korzikai hazafinak, de ez is nagy változást jelentett franciafaló korszakához képest. Franciaország egyik nemzetiségéhez tartozónak érezte magát, aki már teljesen egyenjogú a franciákkal. Auxonne-ban szívesen fogadták a hosszú távollét után, már csak azért is, mert a royalista tisztek egymás után vándoroltak ki, s felettesei örültek annak, hogy valaki ahelyett, hogy eltávozna, megérkezik, még olyan hosszú és vitatható okokból elnyújtott szabadság után is. A királypárti tisztek kiáramlása még mindig tartott, s Napóleont is. rá akarták venni, hogy tartson velük. Napoleon olyan erélyesen utasította vissza a felszólítást, hogy felháborodott tiszttársai kis híján a Saône folyóba dobták. Már nem korzikainak szidták, hanem forradalmárnak, jakobinusnak. Napoleon nem sértődött meg. Szegénysége jóvoltából amúgy is inkább a sans-culotte-okhoz tartozott, és nem a royalistákhoz. Különben is a forradalmi Franciaország léptette elő főhadnaggyá, s egyben áthelyezték Valence-ba, régi állomáshelyére. Az az ember, aki később egész földrészünk gazdaságát tartotta

kezében, súlyos anyagi– nehézségek közepette tartotta el kisöccsét, s bizony a végsőkig kellett takarékoskodnia ahhoz, hogy megalázó adósságok nélkül éljenek meg, mert azt sem akarta, hogy mások tudjanak szegénységéről. „Magamra zártam nyomorúságomat” – így jellemezte később ezt a korszakot. Idegennek nem volt szabad látnia, hogy Lajos egy földre fektetett matracon alszik, s Napóleon főz, főként öccsének, mert ő csaknem olyan keveset evett, mint császár korában. Ügy találta, hogy a száraz kenyér egészségesebb, mint a friss, s az emberek áltálában többet esznek, mint amennyire szükségük van. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Napóleon nemcsak öccse kedvéért koplalt, hanem azért is, hogy könyveket tudjon vásárolni magának. Mert továbbra is fáradhatatlanul olvasott és írt. A szerelem rejtélye változatlanul foglalkoztatta, s ilyen magasröptű fejtegetések maradtak fenn a már meglett, majdnem huszonkét éves ifjú tollából: „Egykor magam is szerelmes voltam, s elegendő maradt meg .belőle emlékezetemben, hogy nyugodtan félresöpörjem a metafizikai meghatározásokat, amelyek csak összezavarják a dolgokat.” Látható, hogy milyen komoly, meggondolt, fiatal férfi volt. Felelősségérzetére mi sem jellemzőbb, mint az a gyengédség és lelkiismeretesség, amellyel Lajos tanulmányait irányította. Még a katekizmust is átvette vele, amikor első áldozásra készült öccse. Ö maga már nem volt vallásos, de minek azt a gyereknek tudni. Közben szorgalmasan gyakorolta magát a francia nyelvben, külön füzetben gyűjtötte össze a szép kifejezéseket. Üjra elővette Korzika történetét, talán inkább makacsságból, megszokásból, mint a régi lelkesedésből. Lehetséges, hogy ekkor már csak belelovalta magát a korzikai patriotizmusba. Megint közeledett Paolihoz, írt neki, s arra kérte, hogy küldjön neki anyagot Korzika történelméhez. Paoli ezúttal sem tagadta meg magát, s azzal hántotta el Napoleon kérését, hogy nincs ideje régi ládákat átkutatni. Napóleonnak ezt az újabb sértést is le kellett nyelnie, s talán ez az oka annak, hogy újra

a szerelem témájához nyúlt, legalábbis néhány mondat erejéig. Hogy nem volt csökönyös és egyoldalú az emberi lélek megítélésében, ezt a következő sorok is bizonyítják: „Ha az ember idegen földön él, rokonok nélkül, távol otthonától, akkor – mondjatok, amit akartok! – rászorul valamilyen kötelékre, támaszra, érzésre, amely atyját, anyját, testvérét helyettesítheti. Ilyenkor aztán nagy segítségére van a szerelem … Mi a szerelem? Az ember gyengeségének az érzése, amely elhagyatottsága közben elfogja, s egyúttal tehetetlenségének és halhatatlanságának az átérzése; a lélek elfogódottá válik, majd megerősödik, s a gyengéd érzések könnyei hullanak … ez a szerelem.” Des Mazis bizonyára elégedettebb lett volna e szavak olvasására, mint akkor, amikor Napóleon megvetéssel illette őt alantas érzéseiért. A szerelemről írt rövid fejtegetései azonban csak ujjgyakorlatnak tekinthetők, a nagy munka ezután következett. A lyoni akadémia ezerkétszáz aranyas pályázatot hirdetett, s a pályázóknak ezt a kérdést kellett kidolgozniuk. „Milyen igazságokat és érzéseket kell az emberek lelkébe oltanunk, hogy boldoggá tegyük őket?” Jellemző kérdés volt ez az okos század végén, amikor az enciklopédisták és elsősorban talán Rousseau hatására kezdték vizsgálgatni az emberek a lét nagy kérdéseit, nem elégedve meg a dúsgazdag egyház tanításával, amely pedig minden bonyolult kérdésre ellentmondást nem tűrő választ adott. A pályázatot akkor írták ki, amikor a nép már nemcsak éhezett, hanem szabadon lázonghatott is, de úgy látszik, még ez sem tette boldoggá. Napóleon figyelmét rendkívüli mértékben felkeltette a pályázat. Egy pillanatig sem tagadta, hogy szeretné megnyerni az ezerkétszáz aranyat, ezen ugyanis nemcsak ágyat vehetett volna Lajosnak, hanem megvásárolhatta volna mindazokat a könyveket is, amelyekre eddig nem volt pénze, s természetesen haza is küldhetett volna az összegből a Franciaországgal teljesen

egyenrangú szigeten nyomorgó családjának. De kétségtelen, hogy maga a téma is izgatta Napóleont, akit a világboldogító gondolatok teljesen eltöltöttek. Pályaművét végül is nem méltatták figyelemre, s Napóleont nemcsak az keserítette el, hogy elesett a szép összegtől, hanem az is, hogy az emberiség boldogulásának ügye sem haladt előre. Pedig a fiatal irodalmár rendkívüli komolysággal foglalkozott a fontos tárggyal, s negyven oldalon, helyenként ellentmondást nem tűrő eréllyel, másutt a meghatottság elérzékenyült hangján fejtette ki nézeteit az emberi boldogságról. Megállapította, hogy bár a szeretet, a bátorság, a hála, a részvét és a tisztelet benne él az ember természetében, boldoggá azonban csak bátorsága által lehet. „Erő és energia nélkül nem képzelhető el sem a boldogság, sem az erény.” Rousseau-val ellentétben lándzsát tört az ember társadalmi élete mellett, elvetette a naiv „vissza a természethez!” jelszót, s kifejtette, hogy az ember boldog lehet ugyan egyszerű kunyhóban is, állatbőrbe öltözötten, de: „legalább ennek a kunyhónak és állatbőrnek meg kell lennie!”. A leginkább meglepő ebben a pályaműben az, hogy írója a dicsőséget és hírnevet egyáltalán nem tartotta a boldogság elengedhetetlen kellékének. Az ember csak dörzsöli a szemét, amikor ezeket a napóleoni sorokat olvassa: „Amennyire a gazdagság nem otthona a boldogságnak, annyira nem az a hírnév sem, a sápadt és zilált arcú, a mohó járású, az idegesen kapkodó és félszeg kacajú hírvágy. A hírnévre éhes ember lelkiismeretlenül játszik a bűnnel, az ármányság eszköz a kezében, számára megszokott, érv és szóvirág a hazugság, a rágalom, a besúgás. Ha pedig végül vezető állásba kerül, a tömegek hódolata rövidesen elpuhítja.” Persze, egy kiskaput is hagyott magának, mert így is érvelt: „Aki a köz érdekében szomjúhozik a hírnévre, s mások érdekében törekszik felfelé, az képes tetterővel uralkodni dicsőségvágyán, s ma-a is érezhet boldogságot.”

Egyértelműen elmarasztalta Nagy Sándort és Richelieu-t is. Előbbinek „agyát őrület szállta meg”, utóbbin pedig „a személyes dicsőség után való törekvés hívsága mutatkozott meg”. És mi volt a büntetésük? „Boldogságot kerestek, s csak hírnevet találtak.” Ha mindezt egy sztoikus bölcs írta volna, az ember bólintana. De Napóleon írta, aki hihetetlen becsvágyában elérte az elképzelhető legnagyobb világhírt – boldogság helyett. És ha ezt a világhírnevet az irodalomban óhajtotta elérni, akkor minden bizonnyal arculcsapásként érte a bíráló bizottság rövid jellemzése munkájáról: „Közepes, összefüggéstelen, rosszul megírt.” Ma már nehéz lenne megállapítani, hogy ki nyerte a pályázatot s kik voltak a helyezettek, de az ember nem tudja elnyomni azt az érzését, hogy a bíráló bizottság túlságosan szigorú volt Napoleon pályaművével. A végtelenül szorgalmas kis tüzértiszt súlyos gondolatokkal viaskodott, erősen foglalkoztatta őt az emberi nagyság, a hírnév és a boldogság kölcsönhatása. Művének egyik mondata valószínűleg többet ér, mint a többi pályamunka együttvéve. Ez a költői szépségű gondolat mintha Napoleon lelkének legmélyéről tört volna fel: „A zseni sajnálatra méltó. Csodálják és irigylik, mégis ő a legszerencsétlenebb, a legboldogtalanabb. A lángésznek meteorként el kell égnie, hogy megvilágítsa századát.” Napóleonnak ezek a megnyilvánulásai azok, amelyek magát az ellenséges Taine-t is elismerésre késztették, s a művészi szépség finom tollú bölcselője Napóleont Voltaire-rel és Montesquieu-vel hasonlította össze. Ez az elismerés azonban még nagyon messze volt, s Napoleon nem vonhatott le más tanulságot a kudarcból, mint azt, hogy tovább kell dolgoznia, tovább kell csiszolnia gondolatait s gondolatainak kifejező eszközét, stílusát. Sajnos, a történelem minduntalan közbeszólt, a forradalom lázában égő Franciaország indulatait újra felkorbácsolta a királyi család szökése, majd elfogatása és visszaszállítása a fővárosba. Ezt már árulásnak tekintették, s a nemzetgyűlés felfüggesztette a

királyi hatalmat. Ezt a nagy fontosságú fordulatot Napóleonnak mindenképpen tudomásul kellett vennie, ha másból nem, hát abból, hogy megint új esküt kellett tennie. Ebben már nem szerepelt a király, csak a nemzetgyűlés mint legfelső hatalom. Napoleon letette az új esküt is (írásban, és sok helyesírási hibával, ami feltétlenül az okmány hitelessége mellett szól), már csak azért is, mert határozottan királyellenes volt, s a valence-i Alkotmánybarátok Társaságában követelte is a király felelősségre vonását. Napóleon ebben az időben sokat politizált, jakobinus társaival együtt, felszólalt, hozzászólt, közbeszólt, vitázott a klubban, s ez mellékesen jó nyelvgyakorlás is volt számára. Izgága volt, mint minden fegyelmezett hadsereg réme: a szónokló tiszt. A király szökése, majd elfogatása után a megmaradt royalista tisztek is külföldre távoztak. Napoleon megvetette őket, s rájuk sütötte a bélyeget: nem hazafiak! Később sokkal elnézőbbnek mutatkozott irántuk. Korzikai hazafiságáról még mindig nem tett le, de most már joggal mondhatta, hogy érzéseiben nincs többé ellentmondás, s ezentúl Franciaország hű korzikai fiának tarthatja magát. És amikor a párizsi nemzetgyűlésen elhatározták az új önkéntes zsoldos csapatok felállítását, s Korzikában négy zászlóalj szervezését vették tervbe, sőt, megengedték a csapattiszteknek, hogy ilyen zászlóaljakban fogadjanak el állásokat, Napóleonban újra megdobbant az ajacciói szív. Ügy érezte, hogy otthon a helye, ott várja őt az előrehaladás minden lehetősége. Nem akarta elszalasztani ezt a történelmi pillanatot, s mialatt a forradalmi Franciaország szembeszállt a bel– és külföldi reakcióval, úgy érezte, hogy nem vesztegetheti az idejét a kontinensen. Újra szabadságot kért tehát, s Du Teil újra adott neki. Talán mosolygott is magában az öreg katona – íme, már megint itt van ez a Buonaparte a nagy korzikai hazafiságával és újabb szabadság iránti olthatatlan vágyával. Napoleon egyelőre erről a két jellemvonásáról volt nevezetes feljebbvalói előtt. És bizonyára nem

alaptalan feltételezés azt hinni, hogy Napóleon az engedélyezett három hónapot csak kezdetnek tekintette, mert az is hozzátartozott a természetéhez, hogy nem szeretett idejében bevonulni szabadságairól. S talán ezért volt szigorú később saját katonáival szemben, mert saját tapasztalatából tudta, hogy mi van a kifogások, az ürügyek mögött, mint ahogyan a vásott gyerekből lett tanárt is nehéz becsapni. Ahhoz persze, hogy egy ilyen megrögzött késve bevonuló újra szabadságot kapjon, forradalmi viszonyok kellettek s az a megnyugtató feltételezés, hogy a fegyelmezetlen kis korzikainak esze ágában sincs emigrálni. Ezt pedig meg kellett becsülni a nehéz időkben. Napóleonnak valóban nem volt szándékában kivándorolni, sőt, gyökeret akart verni a Franciaország szerves részét alkotó Korzikában, hatalomra, vezető szerepre vágyott. Erről azonban egyelőre szó sem volt, sőt. rossz érzéssel kellett tapasztalnia, hogy Paoli ellenszenve csak megerősödött a Buonaparte-családdal szemben. Az első kellemetlen meglepetés akkor érte a családot, amikor Paoli törölte József nevét a képviselőjelöltek közül, s a legidősebb Buonaparte fiának meg kellett elégednie holmi kerületi tanács szerény tagságával. Napóleon is tudatában volt annak, hogy nem lesz könnyű dolog az önkéntes zászlóaljak egyik jelentős tiszti helyét elfoglalnia, s ennek érdekében félre kell tennie mindazokat a magasztos eszméket, amelyeknek irodalmi műveiben oly magasröptű dagállyal adott kifejezést. A másik előfeltétel, a pénz, ezúttal, csodálatosképpen megvolt. Ezekben a napokban halt meg Lucien bácsi, s a szalmazsákjából szép kis összeg került elő. Ennek a pénznek egy részét arra lehetett fordítani, hogy elnyerje legalább a másodparancsnoki tisztséget. A kis szigeten demokratikus parancsnokválasztás volt, komolyan vették a népakarat megnyilvánulását. A parancsnokválasztás inkább hasonlított egy 1950 körüli magyarországi nyílt választáshoz, mint valami szigorúan katonás folyamathoz. Itatták,

etették a választókat, a Buonaparte-ház nyitva állt mindenki előtt, s aki csak betért, gazdagon megvendégelték Lucien bácsi hátrahagyott aranyaiból. Napoleonék azonban még ezzel sem elégedtek meg, hanem a választás napja előtt egyszerűen elrabolták az egyik választási biztost – egyébként az ellentáborból –, s nyilván sikerült őt meggyőzni az éjszaka folyamán, mert másnap Napóleon az elrabolt biztos kíséretében jelent meg a választási helyiségben. Ez hatott, s Napoleon nagy többséggel elnyerte a másodparancsnoki helyet, miután a parancsnoki állást már, előzetes diplomáciai tárgyalásod során, átengedte Quenza úrnak, s így ő is támogatta Napóleont a másodparancsnokság megszerzésében. Quenzától nem tartott Napoleon, mert tudta, hogy alig ért katonai dolgokhoz, a vezetés tehát úgyis a másodparancsnok kezébe csúszik át. Hogy a megvert ellentáborban olyan nevek voltak, mint Pozzo di Borgo, akinek bátyja később mint orosz diplomata – a császár egyik legveszedelmesebb ellensége lett, Napóleon semmit sem törődött, a jövőtől nem félt, csak a jelen érdekelte. Afféle miniatűr Brumaire 18 volt ez a választás, erőszakkal, csellel, gátlástalanul véghezvitt kis államcsíny, s érdekes lenne tudni, vajon eszébe jutottak-e Napóleonnak pályaműve szavai, a hírnév megbélyegzése, a bűn, a hazugság, az ármány, a rágalom felhasználása a vezető állás elnyerése érdekében. Nem, Napóleonnak esze ágában sem volt meteor módjára elégni, hogy megvilágítsa századát, ellenkezőleg, nem vetette meg a tisztátalan eszközöket sem személyes becsvágya kielégítése érdekében. És ez a kis falusi karrierista, még csak ezután mutatta ki a foga fehérét. Vérszemet kapott a sikertől, és elhatározta, hogy most már megkísérli végleg a birtokába keríteni az ajacciói fellegvárat, elvégre valahol el kell helyezni csapatait. Igen ám, de a fellegvár nem volt üres, francia sorkatonaság tartotta megszállva, többek között az ő ezredének tüzérei is. Ilyen bonyolult helyzeteket teremtett a forradalmi zűrzavar. Napoleon nem ment neki

egyenesen a fellegvárnak, először a kolostorokat foglalta el. A párizsi nemzetgyűlés ugyanis feloszlatta a szerzetesrendeket, s az ajacciói barátoknak is el kellett hagyniok kolostoraikat. Ezeket Napóleon azonnal megszállta csapataival, a hivők tömege viszont, amely a papok vezetésével a vallásellenes intézkedések ellen fordult, hamarosan szembekerült Napóleonnal és jakobinus fegyvereseivel. Elkövetkezett 1792 húsvétja, amelyen valóságos utcai harcra került sor, s ennek már halálos áldozata is volt, állítólag Napoleon egyik hadnagya esett el. Ez csak jó ürügy volt Napoleon számára, hogy a fellegvár parancsnokától bebocsátást kérjen csapatai számára az erődbe, amelynek biztonságát, íme, a haladás esküdt ellenségei fenyegetik. De hiába folyt tovább a csetepaté az utcákon, a parancsnok nem engedte be Napóleonokat. Ekkor rettenetes három nap következett, de biztos tények ezekről az eseményekről sem maradtak fenn az utókorra. A korzikai viszonyok legcsekélyebb ismeretében már elképzelhetetlen, hogy valaha is tárgyilagos szemtanú számolhatott volna be erről a véres nagyhétről. Napóleon ellenségei – de itt-ott még hívei is – azt állították, hogy Napoleon fegyveresei, felbőszülve az ellenállástól, vad' mészárlásba fogtak, békés templomlátogatókra lövöldöztek, gyerekeket, asszonyokat öltek meg, s ami az indulatok ilyen féktelen kitörésével jár, rablások is történtek. Napóleon közben igyekezett fellázítani a francia sorkatonaságot még úgy is, hogy leveleket írt a közkatonáknak – mert írni változatlanul szeretett –, s arra biztatta őket, hogy tagadják meg tisztjeiket. Vajon elfelejtette Auxonne-t, vagy nagyon is emlékezett rá? Egyes források szerint Napoleon felbőszült ellenforradalmi tömeggel állt szemben, bigott lázadókkal, akik papjaiktól uszítva, nekitámadtak Napoleon forradalmi seregeinek. És mivel a további összetűzésektől tartó másodparancsnok most már erélyesebben követelte a fellegvárat, kis híján harc tört ki a sorkatonaság és Napoleonék között. A fellegvár parancsnoka ugyanis joggal

hivatkozott arra, hogy az önkéntes zászlóaljnak nincs is joga a városban tartózkodni, hanem csak a városon kívül, tehát már csak a törvényes rend nevében is ki kell kergetni Napoleonékat a városból. A fenyegető összecsapást Napoleon átlátszó, de az adott pillanatban hatásos csellel akadályozta meg. Elhitette ugyanis a községi tanáccsal, hogy Paoli parancsára tartózkodnak a városban. A sorkatonaság ekkor visszavonult a fellegvárba. Hamarosan megérkeztek azonban Paoli küldöttei, leleplezték a parancshamisítást, és követelték az önkéntes zászlóalj azonnali kivonulását a városból. Így ért véget Napóleon húsvéti csínyje, s a törekvő ifjú kínos helyzetbe került. Úgyszólván mindenki előtt eljátszotta jó hírnevét. Igyekezett igazolni magát – írásban, persze –, s a rendkívül gyakorlati felfogásúnak bizonyult ifjú -újra megtalálta fellengzős, szavait: „Lelki erőre és bátorságra volt szükség, olyan emberre, aki emelt fővel tehetett esküt arra, hogy nem sértette meg a szabadságot, s hivatását teljesítve mondhatta, mint Cicero és Mirabeau: Esküszöm, hogy megmentettem a köztársaságot!” Ugyanakkor megbélyegezte az értetlen ajaccióbelieket: „Az emberek lelke itt olyan szűk korlátok között mozog, hogy a nagy tettek magasságáig nem tudnak felemelkedni.” A történetírók jelentéktelen utcai csetepaténak nevezik Napóleon húsvéti kalandját, és kétségtelen, hogy a franciaországi és az európai eseményekkel összehasonlítva, nem is lehet másnak tekinteni. De Napoleon életében mégis ez volt az első harcban kiontott vér, erőszakos tevékenysége következtében emberek haltak meg, vagy szenvedtek el sebesülést, méghozzá honfitársai, holott a polgárháborútól mindig irtózott. Itt derült ki először az is, hogy Napóleont a legkevésbé sem rendíti meg a halál. Minden irodalmi érzelgősség csak külső máz volt rajta, s bár nem volt vérszomjas ember, céljai érdekében nem ismert kíméletet. „Olyan ember, mint én, milliók életére is köp!” – mondta állítólag Metternichnek 1813-ban. A milliók ekkor kezdődtek, 1792 húsvét

napjaiban, s.. Napoleon sohasem tartotta szükségesnek, hogy akár csak egy szóval is megemlékezzék fényes pályafutásának első áldozatairól. Saját igazával törődött csak, azt igyekezett megvédeni ismert, dagályos szavaival. Erről a viharos húsvétról megközelítően pontos képet sem lehet kapni, de valaminek kellett történnie. Nyilván nem minden ok nélkül nevezték el annak idején az ajaccióiak Napóleont Szent Bertalan-éji hóhérnak, s ami még többet sejtető: maga Napoleon is jónak látta kereket oldani. Forróvá vált a lába alatt a talaj imádott szülőföldjén. A közhangulat ellene volt, valósággal gyűlölték Ajaccióban, s Paoli sem tudta megbocsátani neki a parancshamisítást. Napoleon most két szék között a pad alá esett. Mivel háromhónapos szabadságát ezúttal nem hosszabbították meg, az igazolatlanul távol levő főhadnagyot törölték a hadsereg állományából. Hiába írta előzőleg a valence-i hadbiztosnak, hogy „ilyen nehéz időkben minden jó korzikainak hazájában van a helye”, felettesei úgy érezték, hogy betelt a mérték, ekkora fegyelmezetlenséget már nem lehet eltűrni. Mivel a hadseregből való kizárása még húsvét előtt történt, Napoleon azzal vette tudomásul az intézkedést, hogy sorsát amúgy is Korzikához kötötte, itt kell elérnie álmai célját. A francia hadseregre már csak a tüzértiszti egyenruha emlékeztette, amelyet, érdekes módon, változatlanul nem volt hajlandó levetni. Húsvét után ellenségei vérszomjas tigrisnek nevezték, s ez a tigris elvétette az ugrást. Itt állt amolyan se-pénz, se-posztó helyzetben, végül is József tanácsára elhatározta, hogy csendben eltűnik Korzikából, Párizsba utazik, és megkísérli visszaszerezni tiszti rangját, beosztásával együtt. Ennél okosabbat nehéz helyzetében nem is tehetett. És amikor májusban megérkezett a francia fővárosba, tanúja lehetett annak a zűrzavarnak, amelyhez képest Ajaccio nyugalmas kisváros volt. Napoleon joggal remélhette, hogy az ilyen felfordulásban minden lehetséges, még az is, hogy visszakapja tiszti rangját a

francia hadseregben. Párizs egy merőben más Napóleont látott viszont (ha ugyan akadt, aki felfigyelt rá), mint aki megverten eloldalgott Korzikából. Újra felhúzta az orrát, undorral nézte „a csőcselék garázdálkodásait”, uralkodó álláspontja újra a rend és a törvénytisztelet volt, a nemzetgyűlés többségét jakobinus söpredéknek nevezte, a jakobinusokat általában „sült bolondok”nak, akiknek „egy csepp józan eszük sincs”. Hamar lehűlt benne az ajacciói „húsvéti áhítat” … Véleménye ingadozásának persze többféle oka lehet, s talán nem is kell elvtelenségre gondolni. Nem ő volt az emberiség történelmében az egyetlen ember, aki esetleg meggyőződésből változtatta véleményét. Még mindig csak huszonhárom éves volt, s az elképzelhetetlen felfordulásban a legkitűnőbb és legtapasztaltabb fejek sem tudták tévedhetetlenül megítélni a helyzetet, különösen, hogy a fejek eléggé könnyen elváltak a nyakaktól ezekben az időkben. Az érdekhajhászok, a köpenyegforgatók is nagy nehézségekkel küszködtek ebben a nehéz korszakban, nem mindig tudták kitalálni, hogy merre kell fordítaniok köpenyegüket, nem tudhatták, hogy ami ma hasznos, kiállja-e a holnap ítéletét, s nem azért nyakazzák-e le őket egy hónap múlva, amit most fegyelmezett lelkesedéssel követnek. Voltak helyzetek, amelyek felméréséhez már nem volt elegendő a legfürgébb számító elme sem, csak becsülettel lehetett átlátni, ha ugyan akadt ilyesmi a létért való küzdelem kelléktárában. Máról holnapra ledőltek a bálványok, s akit tegnap még istenítettek, ma kiderült, vagy legalábbis kiderítették róla, hogy becstelen, sikkasztó és serdületlen gyermekek megrontója. Napoleon elsősorban természetesen saját magával volt elfoglalva. Hivatalosan is kérte ezredéhez való újrafelvételét, ugyanakkor Józsefnek írt kimerítő levelében nemcsak panaszkodott, hogy méregdrágák a szállodák, hanem arra intette bátyját, hogy tartsa a barátságot Paolival. Vajon miért? Hiszen Paoli minden adandó

alkalommal orron fricskázta őket. A levél választ ad a kérdésre: „Minden hatalom az ő kezében van, bármit tehet. A legfontosabb ember lesz a jövőben, amelyet a világon senki sem képes előre látni.” Őszinte beszéd, a hatalom sok barátság alapjául szolgált már. Napoleon tehát abban reménykedett, hogy a véres húsvét feledésbe megy, mint annyi minden a történelem folyamán, s Paoli végül is mégiscsak kénytelen lesz neki békejobbot nyújtani. Majd minden eshetőségre számítva, azt tanácsolta bátyjának, hogy vagy huszonöt puskát vitessen haza az önkéntesek fegyvertárából, elvégre sohasem lehet tudni .. . Az ifjú Mars eléggé szerényen számolt, huszonöt puska még korzikai viszonylatban sem valami számottevő hadfelszerelés, de hát szegény ember vízzel főz. A szívós és elpusztíthatatlan fiatalember tehát újra francia tiszt és egyben korzikai nemzetőr akart lenni. Célja érdekében sorra látogatta Párizsban a korzikai képviselőket, még legnagyobb ellenségét, Pozzo di Borgót sem hagyta ki. Úgy találta, hogy a haragtartás elemi érdekei ellen való. A hadügyminisztérium nem valami nagy gyorsasággal foglalkozott Napoleon kérésével, talán más dolga is volt, mellékesen eléggé bonyolultnak látszott az ügy, a korzikai jelentések alaposan eláztatták Napóleont, s éppen Pozzo di Borgo szerint „annyi vádat hoztak fel ellene, hogy elég lenne harminc ítéletre is; bosszút kell állni az emberiesség és a törvény lábbal tiprásáért”. A sok súlyos vád érthetően embergyűlölővé tette Napóleont, s a szorgalmas levélíró megint csak Józsefnak panaszkodott: „Emlékszel rá, mi történt Ajaccióban? Ugyanaz történik most Párizsban is, csak itt talán még hitványabbak az emberek, még veszedelmesebb rágalmazók, és még jobban elcsüggesztik a lelket. Mindegyik a maga hasznát keresi, és mindenféle csúfságok árán el is éri … Mindez kiöli az emberből a becsvágyat… Nem érdemlik meg a népek, hogy az ember annyit törje magát a szeretetükért.” Hát meg kell a szívnek szakadni! Napoleon leveléből már csak annak a megállapítása hiányzott, hogy túlságosan érzékeny, finom

lelkével nem erre a világra való. Olyan esemény, persze, elképzelhetetlen volt, amely Napóleonból kiölte volna a becsvágyat, ezt az érzést a Szent Ilona-i rabság sem csökkentette benne. De hát a világfájdalom, a kiábrándultság olyan szépen hangzik, s Napoleon még mindig írónak tartotta magát. Világfájdalmának különben gazdasági alapja is volt. Fizetést nem kapott, s ügyének elhúzódása valósággal anyagi csődbe kergette. Hiába kapkodott jobbra-balra, sehogyan sem tudott pénzt szerezni. Összetalálkozott egy régi brienne-i iskolatársával, Bourrienne-nel. A két éhenkórász képtelen ötletekkel próbált pénzt felhajtani. Az egyik nap zálogházat akartak alapítani, másnap azt agyalták ki, hogy házakat bérelnek, s szobákat adnak ki albérletbe. Napóleoni ötletek! Tárgyaltak is háztulajdonosokkal, de azok – számító népség! – anyagi biztosítékot kértek. A két ifjúnak ebédre sem volt pénze, nem biztosítékra, s így a nagyszerűen kitervelt üzleti vállalkozás megfeneklett. „A francia nép megöregedett!” – írta dühösen József nak. Különösen az háborította fel, hogy kénytelen volt adósságokat csinálni, sőt a zsebóráját is zálogba tette. Hogy mellékesen a forradalom és a király között kiéleződött az ellentét, s hogy a forradalmi Franciaország hadat üzent Ausztriának, s Belgiumban vereséget szenvedett, ez Napóleont egyelőre kevésbé érdekelte. Csak a forrongó utca képe figyelmeztette őt arra a hihetetlen izgalomra, amely eltöltötte a népet a braunschweigi herceg emlékezetes kiáltványa következményeképpen, hogy tudniillik a királyi családot ért bármilyen bántalmat Párizs elpusztítása követi. Mire vágyott Napóleon ezekben az izzó napokban? Ezt is egyik leveléből tudjuk meg: „Négy-ötezer franknyi évi jövedelemmel az ember békességben tudna élni, önmaga és családja örömére.” Közben mégis figyelemmel kísérte a napi eseményeket, sokat ődöngött az utcákon, bőségesen volt ideje rá. Nemigen ütött el a forradalmi tömegtől, egyre kopottabb tüzértiszti egyenruhájában

senki sem nézte nemesnek, származásáról különben, amelynek brienne-i felvételét köszönhette, most amúgy sem beszélt, nem használta nemesi címét. Ebben az időben főként erélytelenségéért hibáztatta a királyt, s annak a véleményének adott kifejezést, baráti körben persze, hogy ha a június 20-i tüntetés napján Lajos lóra száll, és bátran ellenáll, akkor bizonyára ő győz. Ilyen átfogó véleménye volt Napóleonnak a történelmi erőkről, s amikor meglátta Lajos fején a vörös sipkát, amelyet a király a forradalmi erőktől való félelmében vett fel, hülyének nevezte őfelségét, sőt, egyes források szerint nyomdafestéket nem tűrő jelzőt használt Lajos szellemi képességeinek és magatartásának jellemzésére. Ez a jelenet eléggé közismert, s Bourrienne jóvoltából a történelemkönyvekbe is bevonult. Együtt kószáltak ugyanis, s együtt szemlélték az eseményeket. Napóleon szitkozódásainál sokkal lényegesebb volt, ahogyan ez az ágrólszakadt kis tisztecske jellemezte a helyzetet: – Miért engedték be ezt a csőcseléket? Csak négy-ötszázat kellene lekartácsolni közülük, a többi megszaladna! Így rosszallotta Napoleon a tömeg beözönlését a királyi palotába, pontosabban, a fegyeres erő tehetetlenségét a forrongó tömeggel szemben. És ezek a figyelemre méltó szavak már akkor rávilágítottak Napóleon katonai matematikájára. Neki az emberek számok voltak, számtani műveletekre alkalmas elemek. Mindig hidegvérűen számolt húsban és vérben. Később a számok alaposan megnőttek, a lényeg azonban már a kezdet kezdetén a valószínűségszámításon alapuló célszerűség volt. Vendémiaire-kor egyébként gyakorlatban is kipróbálta előbb ismertetett tételét, s még a számszerűségben sem igen tévedett. Azt pedig határozottan állította, hogy Lajosnak lényegesen nagyobb hadereje volt ezekben a napokban, mint neki Vendémiaire 13-án. A király azonban nem rendelkezett egy Napoleon-szerű katonával, s ez, úgy látszik, nem volt véletlen. Napoleon még azt is állította később, hogy ha hívták volna, megvédte volna a királyt. Saját bevallása szerint különösen

az keltett benne visszatetszést a zavargások alatt, hogy szedettvedett civilek egyenruhás férfiakat támadtak meg. A legnagyobb valószínűség azonban amellett szól, hogy Napóleon minden katonás felháborodása mellett sem szándékozott a forradalom kereke elé vetni magát. Különösen akkor nem, amikor kezdett a szénája rendbe jönni, a hadügyminisztérium döntése kedvező volt rá nézve. A vizsgálat során ugyanis kisütötték, hogy az ügynek polgári vonatkozásai is vannak, s ezért az iratokat áttették az igazságügy-minisztériumba, itt aztán, annak rendje és módja szerint, eltűnt az akták tengerében. A halhatatlan bürokrácia Napóleont segítette. így a dologból nem lett haditörvényszéki ügy, sőt, Napoleon visszakapta tiszti rang-íját, s mi több: előléptették kapitánnyá. Mert igaz, hogy fegyelmezetlen volt, de nem ellenforradalmár. Másrészt olyan nagyméretű volt a királypárti tisztek kivándorlása, hogy a nagy tiszthiány is Napoleon ügyének kedvező elintézését segítette elő. Még a fizetését is megkapta, visszamenő hatállyal, s nyugodt lelkiismerettel megállapíthatta volna, hogy ha a francia nép megöregedett is, a nagylelkűség nem hiányzik belőle. A kedvező döntés után tulajdonképpen már semmi oka sem volt arra, hogy azon töprengjen, most mit tegyen. Beosztották a moseli hadseregbe, s a kapitány úrnak be kellett volna vonulnia, hogy harcolhasson az osztrákok és a poroszok ellen. Napóleon azonban Párizsban szimatolt tovább, s bár később sem győzött hangot adni undorának, amelyet a zűrzavarban a „csőcselék” garázdálkodása miatt érzett, mégsem óhajtotta undora színhelyét elhagyni. Most már egyre világosabban felfogta, hogy döntő fontosságú események folynak a francia fővárosban, érthetően szerette volna megtalálni a maga számára a leghelyesebb cselekvési irányt. Nem volt egyedül ebben az igyekezetében, s neki is be kellett látnia, hogy emberfeletti feladatra vállalkozott. Túlságosan gyorsan változtak az események, s nemcsak az irányítók, hanem a következtetők kezéből is kicsúsztak. Ismert történelmi nevek

viselői kapkodtak, ki erre, ki arra. A nagy Lafayette a király börtönbe zárása után nem mert Párizs ellen vonulni, hanem kis csapatával Angliába akart menekülni, de addig tétovázott, amíg az osztrákok el nem fogták. Fülöp, az orléans-i herceg, hamisítatlan főúri forradalmisággal Égalité (Egyenlőség) Fülöp néven szavazott XVI. Lajos halálára, s ilyen módon több .mint egy évvel hosszabbította meg a saját életét. Nem csodálható, hogy Napóleon egy kissé habozva járkált a zűrzavarban, s káprázott a szeme, amikor a mérleg nyelvének ingadozó mozgását látta. Szemtanúja volt a királyság végső megdöntésének, sőt, még a Tuileriák kertjébe is bemerészkedett, amikor a felbőszült tömeg lemészárolta a svájci őrséget. Túlságosan közel volt az eseményekhez, nem csoda, hogy a mozgató rugókat, a távlatokat nem ismerte fel. Annyit láthatott a francia forradalomból, mint Stendhal Fabrice-ja a Waterlooi csatából. Az emberek rohantak, kiabáltak, lőttek, szúrtak, folyt a vér, tombolt a szabadjára engedett szenvedély. Figyelő, érdeklődő arcát egy alkalommal gyanúsnak, bűnösen pártatlannak találták a forradalmárok, s egy csoport arra kényszerítette, hogy ő is kiáltsa: éljen a nép! Napóleon kiáltott, elképzelhető, milyen hangon, és milyen lelkesedéssel. Mindenesetre, nem szállt szembe a „csőcselék”-kel, reménytelen feladatokra sohasem volt kedve vállalkozni, a vértanúság puszta gondolata is távol állt tőle. Mégis, jellemző rá, hogy milyen sajátságos módon mentette meg az egyik svájci gárdista életét. Nem erőszakkal, nem hősi kiállással, hanem fortéllyal. Egy indulattól lángoló férfi éppen le akart szúrni egy svájcit, amikor Napoleon a pillanat tört része alatt ismerősnek látta a támadót, mintha Marseille-ben találkozott volna már vele. Odalépett, és így szólt hozzá:– Déli testvérem, mentsük meg ezt a szerencsétlent! A támadó kezében megállt a tőr. – Te is déli vagy? – kérdezte Napóleontól.

– Az volnék! – válaszolt Napoleon. – Hát akkor mentsük meg! – bólintott a férfi. Meg is mentette. Ez úgy történt, hogy nem szúrta agyon. Ezt a kis jelenetet, röviden vagy részletesen, több történetíró is megörökítette, tehát nagy a valószínűsége annak, hogy megtörtént. Főleg lélektani hitele támasztja alá valóságos voltát. Jellegzetesen napóleoni észjárásra vall, s jellemzi a nagy törtetőt, aki idegenkedett a haszontalan önfeláldozástól, de igazságérzete, rokonszenve néha – sajátos módon ugyan, de – megnyilvánult. Egyetlen megmentett emberélet, persze, eltörpül az elesett milliók véres árnyékában, mégis számon tartja a történelem. Ennek a jó cselekedetnek a felemelő tudatában ment haza aznap este Napóleon szegényes kis szállodai szobájába, miután a drága szállodából már régen elköltözött, s törhette a fejét, hogy mitévő legyen, hova vezet mindez. És ez nemcsak puszta feltevés, mert a szenvedélyes levélíró József bátyjának is beszámolt kétségeiről : „A különféle szenvedélyes pártok százfelé húzzák az országot. Annyi terv merül fel lépten-nyomon, hogy az ember nem képes őket szemmel követni. Nem tudom, mindez hogyan végződik majd…” S mint már nemegyszer, most is helytelen következtetéseket vont le ; az eseményekből. Mivel a zűrzavart csak a legalsó szinten figyelhettete meg, egyre jobban megerősödött benne az a meggyőződés, hogy Franciaország szétesik, darabokra hull, s akkor természetesen Korzika is önállóvá válik. Akkor pedig – az embernek már szinte fáj leírni – otthon, Korzikában van a helye. Hazatérési tervét ezúttal testvérei sem helyeselték, és azt ajánlották neki, hogy maradjon Franciaországban, odahaza nagyon zavaros a helyzet, Paoli kiszámíthatatlan, Ajaccióban még mindig haraggal emlékeznek a húsvéti eseményekre, s ki tudja, hány vérbosszút fogadtak Napoleon ellen. Mindez nem hatott Napóleonra, kitartott szándéka mellett. Pedig, ha testvérei figyelmeztetései nem voltak elegendők, valamit

talán nyomhatott volna a latban a hadügyminisztérium felszólítása, hogy: Buonaparte kapitány úr szíveskedjék végre bevonulni ezredéhez, s esküjéhez híven harcolni a hazába benyomuló ellenség ellen. Napoleonnak azonban nem volt ínyére a harctér, nem gyávaságból húzódozott, hanem egyszerűen az a vélemény alakult ki benne, hogy érdekei ellen cselekedne, ha egy mellékhadszíntéren vesztegetné idejét, amikor Korzika várja. A véletlen is segítségére sietett, kellő ürügyet szolgáltatott arra, hogy újabb szabadságot kérjen. Bezárták ugyanis a Saint Cyr-i leányintézetet, ahol húga, Maria-Anna, a későbbi Elza tanult, & nem engedhette meg, hogy a kislány egyedül utazzon haza ebben a zűrzavaros világban, valakinek el kell kísérnie. Természetesen megkapta a szabadságot. Könnyen lehetséges, hogy felettesei már teljesen elfásultak Napoleon korzikai szabadságkéréseitől, s nem volt erejük megtagadni. Másfelől, ez még mindig rokonszenvesebb lehetett számukra, mint az emigrálás. A leglényegesebb szempont pedig nyilván az volt, hogy nagyobb egyéniségek foglalkoztatták a honvédelmi hatóságokat. A forradalmi Franciaország hadseregében már olyan ragyogó tehetségű hadvezérek törtek fel, mint Jourdan, Du-mouriez, Kellermann, s ugyanakkor öldöklő harc folyt az árulók és a vélt árulók ellen, s mindez Európa felkent királyainak gyűlölettengerében. Gigászi küzdelem volt ez, miközben Napoleon olyan szerény sikereknek örült, mint a hadseregbe való visszavétele, egy rendfokozattal történt előléptetése, majd az újabb szabadság engedélyezése. Életre-halálra tombolt a történelmi korszakok csatája, amikor Napóleont újabb öröm érte. Húga útiköltséget kapott a hazautazás céljaira, mégpedig pontosan kiszámítva, húsz sout mérföldenként. Ismerve Napoleon példás takarékosságát, ez a szerény összeg bizonyára bőségesen fedezte a szárazföldi és tengeri út minden költségét. Számítását azonban némileg keresztülhúzta az a váratlan körülmény, hogy Marseille-ben nem kevesebb, mint három hétig kellett várniok egy Korzikába induló hajóra.

Ez a hosszú három hét eseménytelenül telt el Napoleon számára, és még az is kétséges, hogy eljutott-e hozzá a valamennyi győzelem híre, hallott-e valamit Kellermann nagy diadaláról, amelyet rosszul felszerelt és hiányosan kiképzettedé annál lelkesebb forradalmár újoncokkal vívott ki, éppen a hírhedt braunschweigi herceggel szemben. Ennek a győzelemnek a jelentőségét olyan nem katonai szakember is felismerte, mint Goethe, amikor ezt írta: „Innen és ma a világtörténelem új korszaka kezdődik!” Később Napóleon is fel tudta mérni ennek a győzelemnek a jelentőségét, s Poroszország szétzúzásakor Kellermann a Valmy hercege címet kapta. De mit tett Napoleon a nagy fontosságú csata napjaiban? Aggodalmasan számítgatta a mérföldénkenti filléreket, amelyekben nem volt benne a nagy időbeli késedelem. Nem fordult vissza izgatottan és lelkesen a valmyi ágyúk hangjára, hogy kishúgát hajóra téve, Párizsba siessen, ha már nem lehetett ott Valmynál. Nem, erről szó sem volt, már alig várta, hogy odahaza legyen, szerettei és ádáz ellenségei között. Ehhez még hozzá lehet tenni, hogy szerettei sem éreztek iránta egyértelműen, s például Lucien öccse, aki később nagy szolgálatokat tett és sok bosszúságot okozott a császárnak, eléggé furcsa jellemzést adott nagy reményű bátyjáról. Józsefnek írt erről levelében, s az embernek az az érzése, hogy a törekvő Buonaparte fiúk egy kicsit az utókornak is szánták leveleiket. A tizenhat éves Lucien ilyen mondatokat vetett papírra bátyjáról: „Már régen észrevettem, hogy Napóleon becsvágya, bár nem egészen önző, jóval erősebb, mint a köz java iránt érzett lelkesedése. Attól tartok, hogy egy szabad államban veszélyes emberré válhat. Hajlamai szerint zsarnok …” A zsarnoki hajlamok valóban nem hiányoztak Napóleonból, de emiatt nem a zöldfülű Luciennek lett volna oka panaszkodni, hanem Józsefnek, a legidősebb fiúnak, akinek elsőszülötti jogait Napoleon úgyszólván semmibe sem vette, holott a családi ranglétrát Korzikában nagyon komolyan vették. De Napoleon csak

egyetlen felsőbbséget ismert el maga fölött, Letizia asszony anyai tekintélyét, más akaratnak nem vetette magát alá. Családi háborúság csak azért nem tört ki a hatalmi kérdésből, mert József hamar belátta, hogy a hegyeket hamarabb ledönthetné, mint Napoleon uralkodni vágyását. Amellett tudta, hogy Napoleon példásan jó testvér, valamennyi között a legjobb, tűzbe menne a család bármelyik tagjáért, csak éppen felülről kívánta gyakorolni jóságát mint erős védelmező. Amikor például hazaérkezése után megdöbbenve hallotta, hogy Paoli megint borsot tört a család orra alá, megakadályozta, hogy József bejusson a konventba, s a legidősebb Buonaparte fiúnak ezúttal szerény kis bírói állással kellett megelégednie, első mérgében azonnal Cortéba vágtatott, Paoli főhadiszállására. Állítólag először az ellentétek elsimítása volt a célja, békés tárgyalások útján, de hamarosan összerúgták a port. Paoli ingerülten kérdezte Napóleontól, hogy tulajdonképpen kicsoda, micsoda ő, korzikai önkéntesek parancsnoka vagy francia tüzérkapitány. Ha az előbbi, akkor miért mászkál mindig Párizsba? Ha az utóbbi, akkor mit keres minduntalan itt a szigeten? Napóleont nyilván az bőszítette fel, hogy Paolinak igaza volt, s valósággal megfenyegette az öreg vezért. József igyekezett csitítani öccsét, amikor az feldúltan visszaérkezett Ajaccióba. Napóleon hamarosan megnyugodott, elsősorban azonban nem a testvéri jó szó vigasztalta meg, hanem az első hadi vállalkozás kilátása Franciaország szolgálatában. Nem holmi fellegvári csínytevés lehetősége kecsegtetett, hanem komoly harci feladat. A forradalmi kormány ugyanis elhatározta, hogy elfoglalja Szardíniát, s Truguet tengernagy, a Szardínia ellen felvonuló hajóhad parancsnoka, már meg is érkezett Korzikába, történetesen főként a Buonaparteházban vendégeskedett. Tudta a családról, hogy franciaérzelmű, s emellett a nemrég hazamentett kishúg, Elza is felkeltette az admirális figyelmét. Francia tengerésztisztekben nem volt hiány, s Paula sem maradt udvarló nélkül.

Napóleon viszont, aki közben – bármennyire is meglepő – visszakapta önkéntes zászlóalját, se látott, se hallott, s minden erejét a készülő invázió kötötte le. A vállalkozáshoz az ő zászlóalja szolgáltatta a gyalogságot és a tüzérséget, s elképzelhető az ifjú harcos lelkiállapota élete első igazi háborús vállalkozása előtt. Joggal érezhette, hogy most minden valóra válhat, életre kelhet a hihetetlen szorgalommal elsajátított sok katonaiskolai tananyag, a Du Teiléktől megtanult taktikai és stratégiai bölcsesség, a katonai mesterség minden apró részlete. A hivatásos katona becsvágya forrt benne, hogy végre valóságos körülmények között, az életben gyakorolhassa mesterségét. Igazi hivatásos katona volt, foglalkozása iránti teljes odaadással. Nem a trikolor, nem a diadalmas forradalom pezsdítette a vérét, hanem a siker, a hadi dicsőség, a győzelmi babér kilátása. Franciaországot ugyan már elfogadta, a forradalom iránt azonban vegyes érzelmekkel viseltetett, a forradalmi tömeg az ő szemében – Ajacciót kivéve – csőcselék volt, bár – mint kinyilatkoztatta – „csábított az egyenlőség, amelytől előrehaladásomat vártam”. Napóleont a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszavából szinte kizárólag csak az egyenlőség érdekelte, pontosabban az egyenlő esélyek, a nyílt és becsületes verseny. De a merőben új társadalmi rendszerhez vezető út göröngyeitől visszariadt. Alig egy hónappal különben a szardíniái vállalkozás előtt, Párizsban kivégezték a királyt, s Napoleon, akinek pedig a fellegvári csínytevése már valószínűleg néhány ismeretlen halottat követelt, nem értett egyet a véres forradalmi tettel, meg merte mondani a korzikai konventbiztosnak is, hogy véleménye szerint a konvent bűnt követett el, de hozzátette : – Én jobban sajnálom a dolgot, mint akárki más, de bármi történjék is, Korzika nem szakad el Franciaországtól, kitart Franciaország mellett ! Hűségnyilatkozat, morális fenntartásokkal. És ha az

ingadozásnak akár csak egy kis töredéke támadt volna is fel benne, tökéletesen elsöpörte volna a Szardínia elleni támadás terve. Ez a vállalkozás fellelkesítette anélkül, hogy bármiféle szárdellenes érzései lettek volna. Ugyan miféle indulat vezethette volna Szardínia ellen? Ez a sziget sohasem érdekelte, roppant tömegű feljegyzéseiben nem szerepel Szardínia. Az inkák alkotmánya és Kína története többet jelentett neki. Számára Szardínia terep volt, csatatér, első komoly hadi játékának színhelye. Minden részletre kiterjedő figyelemmel látott hozzá a hadi vállalkozás előkészítéséhez, mert tudatában volt annak, hogy élete fordulópont előtt áll, igazi katonákkal, igazi tüzérséggel, igazi ellenség ellen kell bebizonyítania, hogy vezetésre termett katona, s a siker nemcsak, a kormány előtt növeli meg tekintélyét, hanem jó figyelmeztetés lesz Paoli számára is. A szardíniái vállalkozás valóban fordulópontot jelentett az ifjú Napoleon életében, de másképpen, mint ahogyan azt elképzelte. Olyan csúfos kudarc született belőle, hogy élete vége felé Napóleon még Waterlooról is szívesebben beszélt, mint a Santa Maddalena elleni támadásról. Pedig sikerrel partra szállt csapataival, s gondosan felállított három (!) ágyújával már megkezdte a roham előtti tüzelést a szerény erődök ellen, de amikor a védők visszalőttek, méghozzá a tenger irányában, a zászlóaljat fedező hadihajó tengerészei, akiket különben Napóleon a kikötők leghitványabb söpredékének nevezett, annyira megdöbbentek, hogy sietve hozzákezdtek a horgonyok felszedéséhez. Több sem kellett az önkénteseknek. Amikor látták, hogy hadihajójuk el akar illanni, kitört köztük a vakrémület. El kellett rendelni a visszavonulást, pontosabban bele kellett nyugodni a megváltoztathatatlanba, hogy a kis csapat idejében fel tudjon jutni a hajóra. Napóleont főként az háborította fel, hogy az ágyúkat is ott kellett hagynia. Elképzelhető, hogyan hatott a jövendő hadistenre ez a nevetséges kudarc, amelyről különben alig egy-két szót olvasni a történelmi munkákban. Napoleon az eylaui csatatéren – ez téma!

De mit kezdjen a világtörténelem írója egy ilyen derűt fakasztó jelenettel, amint ott lohol egy sereg vitéz, majd' hogy orra esnek a nagy igyekezetben, s ott szedi rövid lábacskáit egy sovány, nagyravágyó fiatalember is, miközben hiába káromkodik, mert nincs hatalom, amely megállíthatná a menekülőket. Napoleon nyilván a hajón sem tartotta titokban elítélő véleményét, s ennek tulajdonítható, hogy az ágyúszótól megriadt tengerészek, a sikeres elvitorlázás után, végre megtalálták bátorságukat, s majdnem megölték Napóleont. Szó, ami szó, Santa Maddalena fölött nem kelt fel Austerlitz fényes napja. Napóleon, persze, nem nyugodott bele a kudarcba. A hadügyminisztériumhoz küldött jelentésében megbélyegezte az árulókat és a gyávákat, s egyben új haditervet terjesztett elő a sziget meghódítására. Mintha csak ettől függött volna az új világ sorsa, amelynek kezdetét oly éleslátással jósolta meg Goethe. A konventnek azonban elment , a kedve a szardíniái hadjárattól. Túlságosan sok országgal keveredett háborúba a forradalmi, most már „királygyilkos” Franciaország, semhogy még Szardíniával is háborúskodjék. A korzikai helyzetre is döntő befolyást gyakorolt Lajos király kivégzése. Ez az esemény Paolit eltávolította a forradalomtól, különösen, hogy a nagy jelentőségű forradalmi tettet a franciaangol háború kitörése követte. Paolit megdöbbentette, hogy az anyaország háborút visel az ellen a baráti Anglia ellen, amely őt befogadta. Rendkívül kiéleződött a helyzet a szigeten a függetlenségiek és a franciapártiak között. Ehhez az utóbbihoz tartozott Napoleon is s az egész Buonaparte-család, Paoli pedig az előbbihez. És Paolit jobban szerették Korzikában, mint Napóleont. Ez a különbség hamarosan megmutatkozott, igazi korzikai vérmérséklettel. Paoli egyelőre magában tartotta véleményét, a franciapártiak azonban hamarosan azzal gyanúsították meg, hogy csak kelletlenül támogatta a szardíniái vállalkozást, s tulajdonképpen ezzel elárulta Franciaországot és a forradalmat. Az

ilyen forrongó időkben a mindennapi jelzők közé tartozik az „áruló”, a „két-kulacsos”, a „kapituláns” stb. Aki Paoli szilárd érzelmeit akarja körvonalazni, az annak a téveszmének a rabja, hogy a meggyőződés valamiféle állandó fogalom, s ellenáll a gyors politikai változásoknak is. Ugyan miféle gránit meggyőződése lehetett egy már eléggé megtört, majdnem hetvenéves, öreg népvezérnek, amikor meghallotta, hogy fejét vették annak a királynak, aki őt, a száműzetésből visszatért nemzeti mártírt, szeretettel üdvözölte? És mivel valóban nem volt hajlandó izzó gyűlölettel megbélyegezni a „szard ellenséget”, hamar kész volt ellene a vád: a kétévtizedes angliai kegyelemkenyér angolbérenccé tette. Olyan hihetetlen méretű áskálódás, intrika, rágalomhadjárat vette kezdetét a szigeten, hogy az még korzikai mértékkel mérve is túlzásnak látszott. Paoli is korzikai volt, neki sem kellett a szomszédba mennie egy kis vádaskodásért, s amikor az ő jelöltjei özönlötték el a sziget „paolista” direktóriumát, régi, hagyományos szokás szerint az elődöket, elsősorban Salicetit korrupcióval, hűtlen pénzkezeléssel vádolta. Saliceti sem maradt adós, megkezdte az ellentámadást, ha egyelőre nem is nyíltan, de annál alaposabban. A tengernyi cselszövény és rágalom valósággal elborította a közszereplőket. A konvent nemsokára valóban gyanakodni kezdett Paolira, s bár az új rend a szeretett öreget hadosztálytábornokká és Korzika katonai parancsnokává nevezte ki, Párizsban most szerették volna eltávolítani a szigetről mint olyan embert, aki alaposan gyanúsítható az ellenséggel való cimborálással. Három konventbiztos vizsgálta titokban Paoli tevékenységét a szigeten, többek között Saliceti is. Aztán lecsapott a bomba: a konvent elrendelte Paoli letartóztatását. Saliceti is megdöbbent, a meghallgatásuk nélkül hozott letartóztatási parancsot sem taktikusnak, sem végrehajthatónak nem találta, s hatalmas erejű népi felzúdulás bizonyította, hogy helyesen mérte fel a helyzetet. Teljesen bizonyos, hogy a konventnek küldött feljelentés, amely

Paolit árulónak és Anglia ügynökének nevezte, nem Saliceti műve volt. Hát kié? A kis Luciené, aki izgága tettvágyban semmivel sem maradt bátyjai mögött. A bosszúvágyó kamasz, aki nem tudott bejutni Paoli közvetlen környezetébe, haragjában Tóul ónba vitorlázott át, s az ottani jakobinus klubban mint a korzikai viszonyok avatott ismerője hazaárulással vádolta Paolit, s annak ja szilárd véleményének adott kifejezést, hogy a leghelyesebb lenne lefejezni az álnok aggastyánt. Lucien vádjai alapján adta ki a konvent az elfogatási parancsot. A szerző kiléte már csak azért sem maradt titokban Paoli előtt, mert ; Lucien, a Buonaparte fiúk levélíró szenvedélyével, megírta nagy tettét Józsefnek, diadalittasan hencegve: „Súlyos csapást mértem ellenfeleimre! Ugye, ezt nem vártátok tőlem?” A kisgyerek „ide nézz!” lélektanából fakadt ez a kérdés, de az ilyen vérszomjas infantilizmus eléggé veszélyes volt ebben a korszakban. Lucien tudta, hogy jelentős tettet hajtott végre, csak azt nem sejtette, hogy büszkélkedő levelét elfogják, s nem József, hanem Paoli olvassa el először. A levéltitok ugyanis nem korzikai eredetű fogalom. Természetesen Napóleont is megvádolták azzal, hogy tudott Lucien lépéséről, sőt, ő tanácsolta az árulkodást. Ez azonban valószínűtlen, Napoleon még mindig a szardíniái kudarc hatása alatt állt, s ismerve nagy befogadó és feldolgozó elméjét, minden bizonnyal a kudarc okait elemezte, s levonta a szükséges tanulságokat. Azt nyilván belátta, hogy ez a sereg nem volt az övé, lelkileg széthullott az első megpróbáltatásra. Nem volt igazi vezére csapatának, nem hatotta át szellemiségével, nem uralkodott harcosai érzelmein. A haditervet pontosan kidolgozta ugyan, de – mondott-e valamit a katonáknak, a gránátosoknak, a tengerészeknek? El tudta-e velük hitetni, hogy amit tesznek, amire vállalkoztak, az szent kötelességük, hazafias cselekedet, katonabecsületük függ tőle, és dicsőségüket szolgálja? Ilyesmiről szó sem volt, s Napoleonnak nem volt nehéz megértenie, hogy a puska, a szurony, az ágyú mozgását bonyolultabb módon kell

irányítani, mint eddig hitte. A szakmai tudás nem minden. Mindezek figyelembevételével elképzelhető, hogy Napóleont is kínosan érintette a Paoli elleni elhamarkodott feljelentés. Azonnal mentő ötlete támadt, s meg is valósította: az ajacciói jakobinus klubban Paoli védelmére kelt, feliratot fogalmazott a konventhez, visszautasította a Paolit ért alaptalan vádakat, s követelte az igazságtalan elfogatási parancs visszavonását. De már késő volt, Paolinak akkor már kezébe jutott Lucien melldöngető levele, s ezzel a Buonaparte-család minden hitelét elvesztette. Napoleon kapkodni kezdett, még azt is elhatározta, hogy felkeresi Cortéban magát Paolit, el is indult, de nem jutott el odáig, mert közben Paolipárti parasztok elfogták, s csak nagy nehezen tudott kimenekülni kezük közül. Már bujkálnia kellett, Ajac-cióban néhány híve rejtegette, barlangban is rejtőzött. Korzika ekkor már kiközösítette a családot, s a cortei Nagy (!) Nemzetgyűlés a Buonaparte testvéreket (és mellékesen Salicetit is) a haza ellenségeinek, árulóknak nyilvánította, s az akkori idők fogalmazási hagyományaihoz híven: „átadták őket az örök gyalázatnak és átoknak”. Most mindent a Buonaparte fiúk fejére olvastak, apjuk „árulását”, paktálását a megszállókkal, a királyi ösztöndíjat, de hát mindez csak vele járt azzal, hogy „a zsarnokság szennyében születtek”. A Buonapartéknak nem volt többé maradásuk Korzikában, menekülniük kellett. Napóleon titokban hagyta el Ajacciót, majd egy francia hadihajóval ment vissza a családért. Letizia mama napokig bolyongott gyermekeivel a tengerparton, amíg Napoleon fel tudta venni őket a hajóra. Nem tudni, hogyan értékelte az eseményeket a hős lelkű anya. Egyetlen zokszó sem maradt fenn utána, nem tett szemrehányást izgága fiainak, akik földönfutóvá tették. Házukat kirabolták és felgyújtották a felbőszült parasztok, s bizonyos, hogy az életük is veszélyben forgott volna, ha otthon maradnak. Napóleon Calviba, Korzika északi részébe szállította őket. Itt egyelőre még biztonságban voltak. Napóleon maga még

nem adta fel a harcot, a francia hadihajók fedezete alatt Ajaccio ellen vonult, de senki sem csatlakozott hozzá, a későbbi Száz Nap csodájának a legapróbb szikrája sem villant meg. Keserűen kellett szembenéznie a kérlelhetetlen ténnyel: Korzika kivetette magából. Mind emberi, mind katonai szempontból csődöt mondott, megtört szívvel szállt újra hajóra, s visszatért családjához Calviba. Rövidesen innen is menekülniök kellett, mert közeledtek a paolisták. Meggyalázva, az árulás bélyegével homlokukon, kitaszítva a korzikai társadalomból, nem volt más választásuk, mint Franciaország. Napóleoninak alig volt ideje arra, hogy beadványt szerkesszen Paoli ellen, s le-leplezze egykori példaképe bűnös üzelmeit, aztán összeszedték szegé-” nyes holmijukat, s újra hajóra szálltak. Az egykori visszaemlékezések szerint, Napóleon sokáig állt a hajó korlátjának támaszkodva, s le nem vette a tekintetét Korzika lassan eltűnő hegycsúcsairól, partjáról. A honvágy szorította-e össze a szívét ; vagy a haza hálátlansága felett érzett harag – nem tudni. Annyi bizonyos, hogy életrajzírói megkönnyebbülten lélegeztek fel, amikor végre leírhatták, hogy Napóleon hosszú időre elhagyta Korzikát. Mások, akik hisznek a véletlenben, az indeterminizmusban, azt latolgatják, hogy mi lett volna a világgal, ha Napóleon megtalálja Korzikában azt, amit keresett, ha Paoli bizalmasa, majd utóda lett volna. Mert kétségtelen az, hogy Napoleon további pályafutásához éppen ez az égő gyalázat kellett, a paolista tömegek gyűlölete, amellyel kikorbácsolták szülőföldjéről. És amikor Napóleonnal együtt búcsút mondunk a szenvedélyektől felszántott szigetnek, néhány szóval emlékezzünk meg Korzika sorsának további alakulásáról. Úgy látszik, valami mégiscsak lehetett Lucien vádjaiban, mert Paoli valóban átadta a szigetet az angoloknak, s Korzika csak 1796-ban lett végleg Franciaországé. A Napoleon-ellenes hangulat csak lassan enyhült a szigeten, s amikor Napóleont 1802-ben örökös konzullá

választották, az országos népszavazás Korzikában találta a legtöbb ellenszavazatot. Pedig akkor már Paoli is elismeréssel és honfitársi büszkeséggel adózott Napóleon nagyságának. Mát az itáliai hadjárat alatt, amikor Napoleon megdöntötte a genovai köztársaságot, Korzika régi elnyomóját, Paoli így lelkesedett: „Korzikai ember adta meg neki a kegyelemdöfést!” S az egykori kis gézengúzról, a haza elátkozott ellenségéről így nyilatkozott: „Dicsőségesen, becsülettel megtorolta a hazán esett sérelmeket. Korzikainak lenni ma már nem szégyen, s meggyőződésem szerint még sok korzikai jelenik meg az európai színpadon, Bonaparte ragyogó példaképét követve.” Ennek a fenntartás nélküli lelkesedésnek az értékét alig csökkenti az a körülmény, hogy Paoli csalódott az angolokban, nem őt nevezték ki ugyanis alkirálynak a sziget megszállása után. A megbántott öregnek újra Londonba kellett távoznia, s ott élt élete végéig. 1807-ben halt meg, akkor, amikor Napoleon hatalmának és dicsőségének csúcspontján állt. Ma pedig a Napóleon-kultusz áthatja Korzika egészét, s Ajaccio valóságos Napóleon-múzeum. A város egyik terén római tógás férfi mutat Párizs felé, az ifjú első konzul szobra. A főtéren ötszemélyes emlékmű, a szoborcsoport közepén maga a császár, lóháton, körülötte négy fivére, közöttük három király, s csak a negyedik, Lucien fejérői hiányzik a korona, de ez is csak rajta múlt. így tisztelik ma az egykor átokkal sújtott „hazaárulók” emlékét. De 1793. június 17-én az üldözött család kiközösítetten, számkivetetten hánykolódott a tengeren. Mindenüket elvesztették, házukat, hazájukat, becsületüket. Idegen országba, a gallok földjére igyekeztek, azt remélve, hogy ott fedél alá juthatnak. A francia kikötő, ahol partra szálltak, történetesen Toulon volt.

4. FEJEZET Séta Toulonban. Amíg elfogadták Napoleon haditervét. Az első nagy győzelem. Tábornok, majd „áruló”. Désirée feltűnése. Balsiker Korzika előtt. Hol törlik, hol visszaveszik. A társaság embere. Veszélyben a konvent! A touloni kikötőben léptek ki a francia szárazföldre a száműzöttek, de arra nem is gondolhattak, hogy ebben a nagyvárosban telepedjenek le. Egy Toulonhoz közeli faluban, La Valette-ban húzta meg magát egy kis parasztházban az ágrólszakadt korzikai család. Egyelőre egyetlen jövedelemforrása volt az egész családnak, Napóleon kapitányi fizetése. Ismerve Napóleon érzelmeit családja iránt, bizonyos, hogy ebből a szerény fizetésből a legkevesebbet saját magára költötte. Később még valami kis segélyt is kaptak mint a reakció elől menekült korzikai forradalmárok. Csak nagy sokára jutott a család valamivel tűrhetőbb körülmények közé, amikor egy emigráns házát utalták ki számukra Marseilleben. De még akkor is inkább nyomorban éltek, mint tisztes szegénységben. Toulonba érkezésük idején különben Napoleon a család ügyesbajos dolgainak intézése alatt sokat sétálgatott a városban, körülnézett, szemlélődött, emlékezetébe véste az egész városképet. A hivatásos katona, a-munkáját szerető professzionalista vette szemügyre a kikötővárost. Ezt tette mindenütt, amerre csak megfordult. Ö maga később így fogalmazta meg ezt a tevékenységet: „Az ember jól nézzen körül minden városban, mert sohasem tudhatja, mikor kell megostromolnia.” Nincs ebben semmi ördöngösség. Ha egy építész vetődik ismeretlen városba, bizonyára az épületeket bámulja, a festő a képtárakat bújja, a mérnök gyárakat látogat meg. Napóleon katonai

szempontból tekintette meg a várost, elsősorban az erődök fekvését, két hivatalos ügy intézése közben, s amikor sikerült végre átmenetileg elhelyeznie imádott családját (amelynek kálváriájában volt némi része …), Nizzaba sietett, hogy jelentkezzék ezredénél. Megint szerencséje volt, szívesen fogadták, elnyújtott szabadságáért nem tettek neki szemrehányást, mivel Saliceti írásbán igazolta, hogy Napoleon jelenlétére szükség volt Korzikában. A korzikai ellenforradalomnak nyilván nem örültek a nizzai katonai hatóságok sem, de talán nem kerülte el a figyelmüket a lázadás egyetlen előnye: Napoleon belátható időn belül nem kérhet szabadságot Korzikába. Hogy ennek a világra nézve nagyobb jelentősége volt, mint azt egy fegyelmezetlen tisztecske esetében feltételezni lehetett, arra álmában sem gondolhatott senki sem, de maga Napoleon sem, aki módfelett örült annak, hogy szerény előléptetéshez jutott, első osztályú kapitány lett belőle. Máris kapott feladatokat, felül kellett vizsgálnia a tengerparti ütegeket, majd Avignonba küldték lőszerért. Ezt a környéket lázadás dúlta fel, s mire Napóleon szekereivel odaért, a konventhű csapatok éppen letörték az ellenforradalmat, majd a hasonlóképpen fellázadt Marseille ellen vonultak. Ezt a haderőt Carteaux tábornok vezette, s Napóleonnak később már alkalma volt megismerkedni a különös generálissal. A napóleoni legenda egyik mellékhajtása szerint különben Napoleon maga is részt vett az avignoni harcókban, sőt, maga irányította az ágyúkat, és személyes közbelépésével döntötte el a harc sorsát. Napoleon ezt már csak azért sem tehette, mert – még mindig az auxonne-i mocsár jóvoltából – újra lázas beteg lett, s kénytelen voit szobájában gyengélkedni. Nem nehéz kitalálni, mivel foglalkozott betegsége alatt. írt. Ezúttal politikai röpirat szövegét vetette papírra, méghozzá színpadszerű formában. A mű címe „A beaucairi vacsora”, s három szereplője van. Egy katona, egy nîmes-i és egy montpellier-i polgár. Napóleon szócsöve

természetesen a katona. A haladó szellemű harcos megbélyegzi a marseille-i ellenforradalmat, s teljes mellel kiáll a forradalom, a konvent mellett, helyesli a forradalmi terrort, s figyelmezteti a marseille-i lázadókat, hogy cselekedetük, minden egyébtől eltekintve, hazafiatlan is, mert csak a külső ellenségnek használnak vele. Hogy ez a forradalmár katona Napoleon volt, abból is lehet sejteni, hogy heves szavakkal bélyegzi meg Paolit, aki „Korzikában igaz érzelmű családokkal erőszakoskodott”. Napoleon ezzel letette a garast a konvent mellett, s az írás, amely ezúttal mentes volt Napoleon elviselhetetlen szóvirágaitól, annyira megtetszett a kormánybiztosként megérkezett Salicetinek, hogy államköltségen kinyomatta. Egykori vélemények szerint a röpiratnak számottevő propagandahatása volt, s a konventtagok nagyon örültek neki. Csak természetes, hogy a szerző elküldte műve egy-egy példányát mindenkinek, akit valamilyen szempontból fontosnak tartott. Van olyan feltevés is, hogy Napoleon saját költségén jelentette meg a röpiratot, s ez is lehetséges, mert a nyomtatásban való megjelenés érdekében Napoleon szívesen nélkülözött. Augusztus végén a konventcsapatok visszafoglalták Marseille-t is, s ebben az időben Napoleon még mindig csak társzekerek fölött parancsnokolt. Carteaux ekkor seregével Toulon ellen fordult. Toulon lázadása volt a legkeményebb csapás a harcban álló forradalomra nézve. Nemcsak egyszerű lázadásról volt szó, a touloniak megnyitották a kikötőiket az angolok előtt, maga a város is angol kézre került. A jelentős kikötőváros bevehetetlennek látszott. Hatalmasan megerősített bástyái voltak, erős angolspanyol hajóhad és angol tüzérség védte, óriási tűzerővel. Néhány magas állású párizsi politikusnak is az volt a véleménye, hogy Toulont fizikai lehetetlenség visszafoglalni. Ezek között volt történetesen a nagy hatalmú Barras is. Ő sem látta át, hogy Toulon visszavételének nem a várost védő roppant erődrendszer és a tengeri túlerő volt a legfőbb akadálya, hanem az ostromló seregben

uralkodó elképzelhetetlen tudatlanság és fejetlenség. A csapatok fegyelmezetlenek voltak, a katonák nem bíztak vezetőikben. Fontoskodó politikusok szóltak bele minduntalan katonai dolgokba, az egyik parancs: a másikat cáfolta. Carteaux tábornok pedig hajmeresztőén járatlan volt a hadvezetésben, s csak természetes, hogy nagy katonának, forradalmi Nagy Sándornak tartotta magát. Valamikor arcképfestő volt, s politikai érdemei emelték tábornoki rangra. Talán az a vélemény alakult ki róla, hogy önhibáján kívül nem volt alkalma katonai tudást szerezni a Bourbonok alatt, de majd belejön, az a fontos, hogy politikailag jól látja a dolgokat. Carteaux politikai tudásáról ugyan semmi sem maradt fenn az utókor számára, de fennmaradt csodálatos „haditerve”, amelyet a konventbiztosok unszolására vetett papírra. Carteaux ebben a haditervben kifejtette, hogyan kényszeríti térdre Toulont. Teljes terjedelmében így szólt: „A tüzérség három oldalról bombázza Toulont, aztán három oldalról megtámadom, és elfoglalom. Carteaux.” A legcsekélyebb katonai tudással is kellő ítéletet lehet alkotni erről a páratlan okmányról. Jellemző volt az akkori viszonyokra, hogy a haditervet elküldték Párizsba a vezérkarhoz. Nehéz követni, hogyan került Napóleon végül is abba a helyzetbe, hogy szava lehetett az ostrom megszervezésében. Érthetően unta a trént, becsvágyát nem elégítette ki a hadifuvarosi beosztás. Miután nagy nehezen megszabadult a szekerektől, Párizsba utazott, hogy a hadügyminisztériumtól a rajnai hadseregbe való áthelyezését kérje. Kérését nem teljesítették. Ekkor. Toulonnál súlyosan megsebesült a tüzérségi parancsnok. József, aki Napoleon tanácsára és segítségével ekkor már hadbiztos volt, sürgős levelet írt öccsének Párizsba, Mar-seille-be hívta, hogy Saliceti, a nagy hatalmú konventbiztos segítségével egy nagyszerű beosztást biztosítsanak neki. Valóban, Saliceti segítségével helyezték át a Toulont ostromló seregbe. Napoleon késedelem nélkül jelentkezett kinevezésével Carteaux-nál. Az aranysujtásos festő tábornok alig állt szóba

Napóleonnal, s csak annyit mondott neki, hogy későn érkezett, már nincs szükség tüzérségre, holnap beveszik és felperzselik Toulont, a kapitány legföljebb a dicsőségben osztozik, mert másra már nem lesz alkalma. Carteaux jóslata annyit ért, mint a haditerve. Jó egy hónapig akadályozta a tábornok Napóleont a munkában, miközben azt a történelmileg is ismert kijelentést tette, hogy az „Ágyú százados” úr (Napoleon számos becenevének egyike) nem ért a földrajzhoz. Napóleon ugyanis részint emlékezetes sétái alkalmával, részint a térképről hamarosan megállapította, hol van Toulon kulcsa. Felfedezése annyira egyszerű és magától értetődő volt, hogy alig lehetett megérteni, miért kerekedett akkora vita körülötte. Napoleon elképesztő biztonsággal tudott térképet olvasni, számára a térkép maga a megelevenedett terep volt. Rámutatott az Éguillette-erődre, a legmagasabb pontra, ahonnan az egész kikötőt, vagyis az egész ellenséges hajóhadat tűz alá lehet venni. Mivel akkoriban még ismeretlen volt a közvetett irányzás, természetes, hogy a legmagasabb pontra kellett felvonni a lövegeket. Napóleon ezt fejtegette, s rámutatott az Éguillette-erődre, mondván: – Itt van Toulon! Carteaux tábornok csak csóválta a fejét ekkora tudatlanságra, szó szerint vette ugyanis Napoleon szavait, holott a kis tüzérkapitány csak annyit akart kifejezni, hogy Toulon elfoglalása az említett erőd birtoklásától függ. Saliceti és Gasparin, a két konventbiztos, Napóleon álláspontját fogadta el, rövidesen elmozdították Carteaux-t, s ebben valószínűleg szerepe volt a tábornok korábban ismertetett haditervének is. A festőt egy orvos követte, Dop pet tábornok. Neki is be kellett előbb bizonyítania katonai tehetségtelenségét, míg végre Dugommier tábornokot küldték az ostromló csapatok parancsnokává. Dugommier nagyobb tudású katona volt, mint elődei (ha ez ugyan bármiféle dicséretet jelent …), de Napóleon haditervétől ő is idegenkedett. Végeláthatatlan viták kezdődtek, mialatt múlt a drága idő. A vitába Du Teil tábornok,

Napóleon egykori iskolaparancsnokánák a fivére is beleszólt, s végül rávette Dugommier-t, hogy Napoleon tervei alapján készítse el a saját tervét. Dugommier néhány lényegtelen változtatást eszközölt Napoleon részletes tervén, ezt elküldték Párizsba, s a haditanács jóváhagyta. Napóleon nem kapott ugyan valami kiemelkedő beosztást, mindössze zászlóaljparancsnok volt a második tüzérezredben, de hallgatólagosan elfogadták irányító szerepét az ostromban. Túlzás lenne állítani, hogy rajta volt a világ szeme, a világ csak később figyelt fel rá, de olyan mértékben, hogy még ma sem tudja levenni róla a tekintetét. Igaz, hogy már a touloni ostrom idején is volt néhány előkelő nézője. Nemcsak a már említett Barras, hanem Fréron, Gasparin és Auguste Robespierre, a Megvesztegethetetlen öccse is. Ezek mint nagy hatalmú konventbiztosok tartózkodtak a déli hadseregnél, s egyikük sem fűzött vérmes reményeket Toulon bevételéhez. Megvolt tehát a lehetősége Napóleonnak arra, hogy befolyásos politikusok előtt tüntesse ki magát. Először az ostromló seregben kellett rendet teremtenie. Ilyen alaktalan tömeggel meg lehetett ugyan rohamozni a Tuileriákat, de módszeres ostrom keresztülviteléhez katonaság kellett. S ha Napóleon a szardíniái csúfos kudarc után gyülevész csőcseléknek szidta az első lövésektől megijedt, majd fellázadt tengerészeket, a Toulont ostromló csapatokról sem lehetett más véleménye. Először igazi faltörő kossá kellett fegyelmeznie ezt a „garázda hordá”-t. És ez rövidebb idő alatt sikerült neki, mint bárki remélhette volna. Mindenekelőtt a határozottsága hatott. Nem volt az a magas politikai állást viselő hatalmasság, akinek ne adta volna kurtán tudtára, hogy ne szóljon bele katonai dolgokba. – Kicsoda ön tulajdonképpen? – kérdezte tőle meglepetten Gasparin konventbiztos, amikor Napóleon éppen leintette. Napóleon röviden válaszolt: – Egy ember, aki érti a mesterségét!

Milyen szűkszavúvá vált! Valaha virágzó nyelven, hősi dagállyal fejtette volna ki ennek a néhány szónak a lényegét. De erre most nem volt ideje. És a válasz nemcsak az okos Gasparint elégítette ki, hanem a katonákat is. Mert ők is észrevették, hogy végre olyan ember került közéjük, aki érti a mesterségét, méghozzá nemcsak előkelő, nagy vonalakban, hanem a legapróbb részletekben is. A szakember iránti tisztelet és elismerés nyilvánult meg a vad sansculotte-ok egyre jobban megerősödő fegyelmében. Kaptak végre valakit, akit követhettek, akinek engedelmeskedtek. A harsány hangnak Napoleon nem volt barátja, ordítani nem hallották, de annál jobban odafigyeltek minden szavára, mert érdemes volt odafigyelni. Parancsai világosak, teljesíthetők voltak, s mindig megfeleltek a helyzetnek. Ritka tehetséggel alkalmazott szaktudása biztosított neki feltétlen tekintélyt, s ezzel is példát adott az olyan vezetők számára, akik féltékenyen vigyáznak a tekintélyükre, holott a tekintélyt előbb meg kell szerezni, többek között tudással. De Napoleon nemcsak szakember volt, hanem bátrabb is mindenkinél. Nem bújt olyan hadászati elv mögé, hogy „a parancsok életére vigyázni kell”, hanem a legnagyobb hidegvérrel tette ki magát minden veszélynek, az ellenséges tűz semmibevételével, személyesen állította fel az ütegeket, s mint ismeretes, nemcsak hogy három lovat lőttek ki alóla az ostrom alatt, hanem a végső roham alatt súlyos szuronysebet is kapott. Neki az volt a véleménye, hogy katonának. lenni mindenképpen kockázatot jelent, s ezt a kockázatot a parancsnokoknak is vállalniuk kell. Amikor egyszer például a harcteret meglátogató képviselők az ellenség hirtelen megindult tüzére fedezéket kerestek, hogy elbújjanak, Napoleon hidegen figyelmeztette őket: – Az ilyesmi kiment a divatból, polgártársak, ezt most hazafisággal pótoljuk! Az ironikus kijelentés jobban fokozta a katonák hazafias lelkesedését, mint a legszínesebben pufogó ékesszólás. Az egyik üteg különösen veszélyes helyen állt, s még a lelkileg

átalakult, szinte hősökké érett tüzérek is féltek attól, hogy oda osztják be őket. Napoleon ekkor feltűnő helyre táblát szögeztetett ki, ezzel a felírással: „Rettenthetetlen üteg.” Talán gyerekesnek látszik ez az ötlet, de a háborúban hatásos fogás, különösen annak idején, amikor a háború sokkal inkább nagy hadi játék volt, mint ma. És Napoleon katonái azt is tudták, hogy az ötlet egy rendkívül rátermett és hozzáértő parancsnoktól származik. Természetesen Napóleon állt a rettenthetetlen üteg legveszélyesebb helyein, még akkor is, amikor a tüzérek szinte verekedtek a kitüntetésért, hogy ebben az ütegben szolgálhassanak. Olcsó hatásvadászatnak is lehet nevezni a napóleoni ötletek egyikét-másikát, de Napóleon sohasem kedvelte a mély filozófiát, nem kutatta a háborúk okait és lényegét, inkább elfogadta és szerette a háborúskodást, s azon sem akadt fenn sohasem, hogy a háborúkban sok embert pusztítanak el. Ha olvasta is Voltaire kedves meghatározását, hogy tudniilik „ölni nem szabad, tehát minden gyilkos büntetésben részesül, hacsak nem gyilkol nagy tömegekben, trombitaharsogás mellett” – ebből nem a finom gúnyt érezte ki, hanem a katona erkölcsi felmentését, sőt, megdicsőülését. Mert katona volt testestül-lelkestül, szívvel-lélekkel, s szakértelmén és bátorságán kívül ez volt a harmadik fegyvere, amellyel beosztottjaira hatott. Nem volt barátja a vásári népszerűséghajhászásnak, az ízetlen pajtáskodásnak, ő mint bajtárs osztotta meg katonái minden nélkülözését, velük együtt evett, kevesebbet bárkinél, ágyú alá szórt szalmán aludt, olyan keveset, hogy a katonák alig tudták, mikor alszik, s alszik-e egyáltalán „az ember, aki érti a mesterségét”. Egyik beceneve volt „az ember”, Toulon alatt tisztelték meg vele a harcosok. Néha egyszerre érvényesült mind a három hatóanyag. A „rettenthetetlen” tüzérek egyikét halálos találat érte. Napoleon odaugrott a helyére bátran, a veszéllyel mit sem törődve, hiszen ő mondta, hogy a fedezék kiment a divatból. Kezébe ragadta a töltőfát, s legalább egy tucatszor töltött, tökéletes biztonsággal.

Megmutatkozott a szakember, aki apró részleteiben is ismeri mesterségét. S hogyan osztozott ez alkalommal embereinek gondjaiban, bajaiban? Ügy, hogy a töltőfával megfertőzte magát, az elesett tüzér ugyanis fertőző bőrbetegségben szenvedett. Kellemetlen és, kínos baleset volt ez, de az a parancsnok, aki ennyire együtt él katonáival, ilyesminek is ki van téve. Még ez is növelte népszerűségét, a tüzérek meghatottan vették tudomásul, hogy parancsnokuk is rühes lett, méghozzá milyen körülmények között! Ugyanakkor tudományos pontossággal, a matematika törvényeire támaszkodva készítette elő a végső roham tervét. Háromnapos tüzérségi előkészítés után nekimentek az erődöknek, s a rohamozók között nemcsak Napóleont látták ott katonái, hanem Dugommier tábornokot is. Többszöri sikertelen kísérlet után végre megtörték az angolok ellenállását, s Napóleon nyugodtan mondhatta a két sebből is vérző tábornoknak: – Most vettük be Toulont! A saját súlyos combsebéről alig vett tudomást, pedig a felcsernek az volt a véleménye, hogy esetleg amputálni kell a lábát. Megint egy képtelen gondolat: a féllábú Napoleon. Vajon követtek volna-e milliók egy mankón bicegő, féllábú hadvezért? A sors ettől is megkímélte, sőt, sebesüléséből is csak hasznot húzott, rettenthetetlensége még legendásabbá tette személyét azok előtt, akik máris rajongtak érte. Amikor pedig a környék uralkodó pontjáról, a Napoleon által gondosan kiválasztott Éguillette-erődből valamennyi üteg ontotta a tüzet a városra és a kikötőkre, az ostrom sorsa végleg eldőlt. Két lőporral megrakott spanyol fregatt mennydörgésszerű robbanással a levegőbe repült, kigyulladtak a lőszerraktárak, a laktanyák, a kikötői berendezések, s mivel az egész angol-spanyol hajóhad védtelen volt Napoleon ágyúival szemben, parancsnokuk elrendelte a visszavonulást, felgyújtva azokat a hajókat, amelyeket súlyos találat ért, és sorsukra hagyva a pártjukra állt touloni polgárokat. Az egykori leírások szerint a város falai alá ért francia csapatok

valósággal megbénultak a megdöbbenéstől, amikor megpillantották az égő Toulont. A raktárak úgy lángoltak, mint a tűzhányók, a kikötőket az égő hajók világították meg. A hajókba kapaszkodók ordítozásai, a vízbe fúlok jajkiáltásai, újabb és újabb robbanások tették hallhatóvá a borzalmakat. A tűzözön nappali fénnyel árasztotta el az éjszakát. Az ostromlók diadalittasan vették birtokukba a várost, egetverő forradalmi lelkesedéssel, a győzelem tomboló érzésével. A lángtengerben, a földre szállt pokolban egyetlen ember nézett végig nyugodtan az elszabadult elemektől izzó tájon, az ember, aki értette a mesterségét. Neki mindez nem volt káosz, ő nem áthatolhatatlan zűrzavart látott, hanem a háború rendjét, a matematikai pontossággal kiszámított eseményeket. Minden robbanás, minden tűzcsóva, minden halálhörgés azokból az egyenletekből következett, amelyekben Napoleon lefektette az ostrom menetét. Ennek érdekében számolt, rajzolt, át– és átcsoportosított, s kockáztatta a maga és mások életét. A rettenetes touloni kép szakmunka volt, Napoleon első sikeresen megoldott feladata, amelynek egyetlen részletét sem hanyagolta el, igénybe vette a szakmai, a lélektani és a pedagógiai elemeket egyaránt. Sidney Smith, a hajóhad parancsnoka nem sejtette, hogy haderejének sorsa már akkor eldőlt, amikor egy kis korzikai száműzött először sétált végig a touloni erődök alatt. Toulon sikeres ostromától számítják általában Napoleon fényes pályafutását, s ahogyan Las Cases írta a „Memorial”-ban: „Itt fogta kézen a történelem, hogy soha többé el ne eressze.” Ezt persze utólag könnyű volt megállapítani, de Toulon elfoglalása idején ilyesmire senki sem gondolt, talán maga Napoleon sem, hiszen akkor még azt sem tudhatta, hogy rövidesen az a hatalom tör az életére, amelynek szolgálatában első nagy győzelmét aratta. Nagyon valószínű, hogy Napóleon is csak afféle próbának, előjátéknak tekintette az ostromot, kezdetnek valamihez, aminek a körvonalait sem sejthette még. Hogy már akkor nagyra vágyott, azt Napoleon

sohasem tagadta, csak éppen azt nem tudhatta akkor még, hogy mi az a nagy, és mekkora tulajdonképpen. Toulonnál valóban meggyőződhetett arról, hogy érti a mesterségét, és tud hatni az emberekre. Az ország még nem kapta fel a nevét, sokkal híresebb hadvezérek hőstetteiért lelkesedtek. De a touloni ostromseregben már tudtak róla, s olyan katonákra tett mély benyomást, mint Desaix és Duroc. De Napoleon közvetlen környezetében, alárendeltjei között is akadtak szerény rendfokozatú harcosok, akiket boldoggá tett, hogy Napóleon alatt szolgálhatnak. Hármat közülük érdemes külön is megemlíteni, nemcsak azért, mert minden lexikon és történelmi munka őrzi nevüket, hanem azért is, mert nehéz lenne elképzelni három egymástól eltérőbb életutat, mint amilyen Muironé. Marrront-é és Junot-é volt. Muiron az élete árán védte meg Napóleont, Marmont elárulta, Junot pedig végig kitartott mellette. Ismert történelmi anekdota Junot őrmester kedves megjegyzése a porzóról. Napóleon neki diktált éppen egy parancsot, tudva, hogy az őrmester tollán keresztül eltűnnek a helyesírási és nyelvtani hibák, amellett Junot írása szép és szabályos volt, s ilyen módon lehetővé vált, hogy Napoleon is el tudta olvasni a saját parancsait, amit a tulajdon kézírásával nem tudott mindig biztosítani. A tollbamondás nem irodai körülmények között történt, hanem az egyik ágyú mellett, s Junot az ágyú oldalának támaszkodva írt. Ellenséges lövedék robbant a közelben, s a felcsapódott föld elborította Junot papírját. – Legalább nincs szükség porzóra! – mondta derűsen az őrmester. Napóleonnak tetszett a hidegvérű mes jegyzés marcona szellemessége Abrantes jövendő hercegének szájából. Ne keressünk Junot tréfájában swifti vagy moličre-i humort, hanem ismerjük fel benne a kor katonaéletének lélektanát, háborúinak jellegzetességét. Akkor még nem ismerték az alattomos

mérges gázt, a kontinensközi rakétákat, a nukleáris fegyverek kozmikus erejét, de még a katonát csúszómászóvá tevő géppuskát sem. A katonaélet férfiasan romantikus volt, leonidászi, hannibáli, caesari héroszok legendája táplálta a harci dicsőség után vágyó fiatalok lelkesedését. A nagy felfordulásban az emberélet olcsóbb volt, mint valaha, de azt is megértették az emberek, hogy az új társadalom forradalmi ereje mindenki számára megnyitotta a felfelé vezető utat. Napoleon katonái pedig felismerték, hogy végre olyan parancsnokuk van, akinek a vezérletével biztosabban ki lehet tűnni, mint a kontárok alatt. És amilyen elkeseredéssel tölthette el Napóleont a szardíniái kudarc, úgy adta vissza önnön felsőbbségébe vetett hitét a touloni győzelem, amelyet mellékesen az egykor szeretett angolok, Korzika igaz barátai ellen aratott. De hol volt akkor már az anglománia, és hol volt Korzika? Napoleon ekkor már a francia forradalom hű katonája volt. Hogy szívében francia volt-e már, azt nehéz lenne megállapítani, de agya az volt. Korzika megszűnt számára rajongott bálvány lenni, ez bizonyos. Napoleon nem szerette a reménytelen szerelmeket, s talán csak a hatalom volt az, amelyhez élete folyamán túlontúl ragaszkodott. A legnagyobb kielégülést kétségtelenül háborús győzelmeiben találta meg, hatvan kisebb-nagyobb csatában volt alkalma hódolni véres szenvedélyének Toulon sikeres ostroma volt ezek között az első, s ez a körülmény adta meg ennek a haditettnek világtörténelmi jelentőségét. Az is Napoleon előrehaladását szolgálta, hogy touloni győzelmének néhány előkelő szemtanúja volt. Elsősorban a már említett fiatalabb Robespierre, aki Barrasszal és Salicetivel együtt előléptetésre ajánlotta a nagyszerű tüzér kapitányt. A szakmai vélemények kellőképpen alátámasztották a politikusok előterjesztését. Du Teil felsőfokokban dicsérte Napóleon képességeit, de még ezt sem találta elégnek: „Nem találok rá szavakat, hogy Buonaparte érdemeit kellően vázoljam.” Dugommier tábornok, akivel Napóleon együtt rohamozta meg a

kulcsfontosságú erődöt, mintha valamit megsejtett volna Napoleon mindent akaró egyéniségéből, mert jelentésében, amelyet a konventhoz intézett, ez a figyelemre méltó mondat is szerepelt: „Elő kell léptetni, mert ha hálátlanok lennénk iránta, saját magát fogja előléptetni.” Olyan szavak ezek, amelyeknek később nagy jelentőséget tulajdonítottak, pedig lehetséges, hogy Dugommiernek csak szavajárása volt. Mindegy, a napóleoni legendába ez is beletartozik, s minden ártatlan kis célzás prófétai előrelátássá vált. Napóleon érdemei valóban nem maradtak jutalmazatlanok, tábornokká léptették elő, ezt a rangot egészen konzulságáig viselte, s csak az angolok kísérelték meg visszaadni neki fogságában, hogy ne kelljen elismerni császárnak. Szent Ilonán Napoleon megbocsáthatatlan sértésnek tartotta, ha valaki csak úgy letábornokozta, de Toulon után a huszonnégy és fél éves fiatalembernek eddigi legmagasabb álmai teljesültek. Nem csoda, hogy visszavonhatatlanul a forradalom mellé állt. Még csak napóleoni lángész sem kellett annak megítéléséhez, hogy a .királyi Franciaországban ilyen magas fokra még a nyugdíjkorhatár küszöbén sem juthatott volna. Minden oka megvolt arra, hogy apró nemességét eltitkolva, lelkesedjen a nagy népi földrengésért, s meglássa benne a további lehetőségeket. Átszúrt combbal, rühesen, de bizakodva nézett a jövőbe, s természetesen rohant haza imádott családjához Marseille-be. Ezzel kapcsolatban megint alkalom nyílik arra, hogy a Napoleon körüli történelmi bizonytalanságok egyikét-másikát szemügyre vegyük. Nem tudni, merre volt a család az ellenforradalmi megmozdulások, majd Toulon ostroma alatt. Az kétségtelen, hogy amikor Napóleon, Korzikából kiűzetve, partra szállt családjával Toulonban, a jelentős kikötő akkor még a konvent fennhatósága alatt állt. És amikor Napoleon a Toulon melletti falucskából családját Marseille-be vitte, még ezt a várost is a forradalmi trikolor uralta. De hol lehettek a Buonaparték a lázadások, az ostromok, a harcok alatt? Arra is van lehetőség, hogy a kis család békés jelentéktelenségben töltötte el a

marseille-i ellenforradalom időszakát, majd a felszabadulást. Ismerve Letizia mama teljes érdektelenségét a politika iránt, könnyen lehetséges, hogy a mosás, a főzés, a varrás és a gyermeknevelés minden idejét lefoglalta, s fogalma sem volt arról, hogy milyen nagy jelentőségű események zajlanak le a városban. És mivel egyik nagy fia sem volt otthon, attól sem kellett félnie, hogy valamilyen okból felgyújtják a házukat. A tuoloni ostrom után történtekkel kapcsolatban is érték vádak Napóleont, bukása után, persze. Fréron konventbiztos állítólag fel akarta koncolni Toulon egész „áruló lakosságát”, s állítólag csak Dugommier tábornok tiltakozott a véres terv ellen, Napoleon nem. További „állítólag”: maga Napoleon adott volna ki egy tömegkivégzési parancsot. Ezt a vádat főként Chateaubriand, Napóleon egyi”k legnevesebb ellensége terjesztette Napóleon-könyvében. Chateaubriand, köztudomás szerint, inkább fényes írói tehetségéről, mint jelleméről nevezetes, s a legtöbb történetíró Napoleon touloni „vérengzését” nevetséges rágalomnak tartja. Napóleon elsősorban, szinte kizárólagosan katona volt ebben az időben, feladatát befejezte az angolok elkergetésével, a felelősségre vonás nem rá tartozott. Egyik érdemes életrajzírója, a különben cseppet sem Napoleon-párti Fournier ezt a jellemző mondatot hozta fel Napóleon igazolására: „Céltalan kegyetlenség éppen úgy nem fért hozzá mint vérszomjas fanatizmus.” A „céltalan” szó fejezi ki a dolog lényegét. Napoleon nem takarékoskodott felebarátai vérével, de a hiábavalóságokat nem szerette. Az meg, hogy nem akadályozta meg a kegyetlenkedéseket, megint csak igaztalan vád. A kis kapitány, akinek megengedték, hogy mint szerény társszerző az ostrom lelke legyen, semmiféle címen nem avatkozhatott bele az ostromot követő politikai eseményekbe. Chateaubriand egy levelet is előásott gyanúja alátámasztására. A konventhoz intézett, vérszomjas hangú levél („… az árulók vérében taposva …”) aláírása ez volt: „Buonaparte Brutus.” Chateaubriand

sem merte teljes bizonyossággal állítani, hogy ez a levél föltétlenül Napóleontól származik. Hát kitől? A következtetésit megint egy elkopott szóval kell kezdeni: állítólag a család legcsintalanabb fia, Lucien írta, aki ebben az időben Brutusnak neveztette magát, s tizenkilenc éves létére olyan izgága szájhősnek mutatkozott a Marathonnak átkeresztelt Saint-Maximinben, hogy a partvidéken „kis Robespierre” volt a beceneve. A vérengzésben, persze, Lucien sem vehetett részt, talán csak hencegni akart vele. Ez a nyugtalan „teenager” ez idő tájt fülig szerelmes volt egy Boyen nevű kocsmáros nővérébe, Christine-be, s a Buonaparte-család határtalan felháborodására, törvényesítette viszonyukat, feleségül vette a kocsmároslányt, s később sem volt hajlandó elválni tőle. Mindez világtörténelem, s mivel a világ történelme nem kis részben ellenőrizhetetlen pletykákból áll, hogyan is maradhatna ki belőle az ajacciói szoborcsoport egyik alakja, Brutus, a kis Robespierre, a kocsmároslány férje, akinek Brumaire 18-án és főleg 19-én oly döntő szerep jutott. A család különben Toulon előtt talán még boldog is lett volna, hogy egyik fiuknak alkalma van feleségül venni tehetős barátnőjét, Toulon után azonban mélyen rangon alulivá vált a frigy. Ebben a friss önérzetben nyilván szerepet játszott az a körülmény is, hogy – hála Napoleon tábornoki fizetésének – vége szakadt a nélkülözéseknek. Azzal pedig senki sem törődött, hogy a „felháborító” házasság egyike volt Lucien legbecsületesebb cselekedeteinek, s hatalmas bátyja is tapasztalhatta a gézengúz kisöcs álhatatosságának és ragaszkodásának következetes megnyilvánulását olyan időpontban, amikor kevesen csillogtak ezekkel az erényekkel: Waterloo után. De hát ki gondolt arra a touloni napokban, hogy Napoleon milyen szédületes magasságból zuhan le majd egykor? Minden családtagja örült a kedvenc fiúcska tábornoki előléptetésének, számottevő fizetésének és a további lehetőségeknek. Ezeket a lehetőségeket akkoriban rendkívül nehéz volt kiszámítani. Forradalmi időknek nem erős oldaluk az

állandóság. S bár nagy dolog volt, hogy Auguste mint „rendkívüli értékű férfiút” ajánlotta félelmetes hatalmú bátyjának, aki „egyszer még rászorulhat erre az érckezű katonára” – az ilyen túlságosan is kitüntető elismerés sem volt életbiztosítás ezekben az időkben. A Megvesztegethetetlen valóban rászorult volna később az érckezű katonára, Napoleon azonban nem volt abban a helyzetben, hogy segítségére siessen, érckeze különben is maga felé hajlott, mindenekelőtt családja felé. A touloni győzelem után már úgy találta, hogy a család jobb elhelyezést is megérdemel az eddiginél, ezért az antibes-i Sallékastélyba költöztette át őket. ö maga pedig hozzálátott legújabb megbízatásának teljesítéséhez. A feladat nem volt világrengető, a provence-i partok védelmi berendezéseit kellett felülvizsgálnia, s ahol kellett, megerősítenie. Kezdő tábornok még ne kívánjon magának főparancsnoki beosztást. Napóleon nem volt szerénytelen, nem áltatta magát, s azt is megfigyelte a „Moniteur”ben, hogy ötödmagával léptették elő generálissá. Igyekezett a rábízott feladatot jól elvégezni, balszerencséjére kizárólagosan mint katonai szakember, s nem mint politikus. Még nem jutott el egyik későbbi jelmondatáig: „A politika a sorsunk.” Ezt a bölcsességet akkor még csak a következményekből szűrhette le. Az történt ugyanis, hogy pusztán katonai meggondolásokból Marseille egyik régebbi erősségét, a Szent Miklós-erődöt akarta helyreállítani. Népies nevén ez volt „a marseille-i Bastille”. Elképzelhető, hogyan fogadták volna Párizsban annak hírét, hogy valaki az 1789. július 14-én lerombolt Bastille-t újjá akarja építeni. Ugyanezt a hatást keltette Marseille-ben Napóleon újjáépítési terve, Granet polgártárs, Marseille képviselője nem is késett feljelenteni a konventnál, sőt magánál a nagy Robespierre-nél Napóleont mint ellenforradalmárt, hazaárulót, összeesküvőt, az ellenséggel cimboráló Bourbon-bérencet, aki mindezeken felül még kellemetlen modorú, zárkózott, mindent lefitymál, minden tekintélytisztelet hiányzik belőle, és nem őszinte köztársasági lélek.

A legtöbb vád, persze, nevetséges és ostoba rágalom, politikai tökfej jellegzetes fontoskodása, olyan kontáré, aki az ellenség kezét keresi mindenben, amit nem ért meg. De ami Napóleon nem őszinte köztársasági érzelmeit illeti, abban lehetett valami megsejtés, persze, semmi esetre sem a Bourbon-házzal kapcsolatban. Ez a halvány kis feltevés is inkább a későbbi idők eseményeire támaszkodik, mint i?94 tavaszára, amikor Napoleon világosan láthatta, hogy a monarchistáktól mit sem várhat, nem bocsátanak meg neki forradalmi röpiratait és Toulont. De mit várhatott a köztársaságiaktól? A „nemzeti borotva” sűrűn dolgozott azokban az időkben, s akiről egy konventképviselő kisütötte, hogy áruló, az már nem lehetett biztos abban, hogy nyakcsigolyái megbízható összekötő kapcsot alkotnak feje és törzse között. Napoleon lázas igyekezettel keresett magának mentő tanúkat, s ez Toulon után nem is volt nehéz, bár nincs az a fényes győzelem, amely ne ejtené gondolkodóba a legtöbb embert, amikor egy „gyanús” egyén mellett kell kiállni. Napóleonnak mégis sikerült egy sereg megbízhatósági nyilatkozatot szereznie, talán azért is, mert egyik támogatója a fiatalabb Robespierre volt, s ez a körülmény meggyőzően hatott a többiekre is. így megdőlt a vád, Napoleon elkerülte a nyaktilót. Nagy dolog voit akkortájt életben maradni, s a fellélegzett ember rendszerint azt sem kérdezte, meddig. És olyan kor volt ez, amelyben az embereket nemritkán az döntötte bajba, ami tegnap kimentette. A ma mentőöve a másnap termésköve volt. És mindenkiről elsősorban a rosszat hitték el. Ë robespierre-i napokban az emberek köztársasági érzelmeinek őszinteségében kételkedtek, de a királypártiság vádjában nem is illett kételkedni, azt mindenkiről elhitték, a leghevesebb tiltakozások ellenére is. Napóleon mindenesetre el tudta hitetni, hogy őszinte híve a konventnak, elsősorban a Megvesztegethetetlennek, és sejtelme sem volt arról, hogy hamarosan elkövetkezik az az idő, amikor a megbízhatósági bizonyítványokat dörgölik az orra alá.

Egyelőre újabb Öröm érte, jelentős hadszíntérre küldték, amely főként később vált számára és a világ számára is még jelentősebbé. Az olaszországi hadsereg tüzérségi parancsnokává nevezték ki. Hogy mi volt tulajdonképpen ez az „olasz hadsereg”, s mit kerestek a franciák Olaszországban, ezt a kérdést a legtöbb olvasó felteszi magában, amikor Napóleon életpályájának ehhez a szakaszához ér. Feltehetné persze azt a kérdést is, hogy vajon az osztrákok mit kerestek Itáliában, de, érdekes módon, ezt a kérdést ritkábban teszik fel. Az olasz félsziget az európai hatalmi politika színhelye volt, s kötetnyi bonyolult fejtegetés helyett egy mondatban talán így lehetne összefoglalni a helyzetet: Ausztria és Franciaország azért harcolt egymással, hogy eldöntse, kié legyen Olaszország. Nem újkeletű versengés volt ez. A forradalom ugyan szembeállította Franciaországot a feudális Európával, de tévedés lenne azt hinni, hogy az olaszországi hadjárat sans-culotte találmány. Már a királyság hadvezérei is tervbe vették Lombardia elfoglalását, hogy innen könnyebben meghódíthassák Ausztriát. Napóleon mindezt nyilván kitűnően tudta, hiszen könyvtárakra való történelmi munkát olvasott el, s raktározta el az adatokat feneketlen emlékezetében. Azonnal bekapcsolódott a főhadiszállás munkájába, s minden valószínűség szerint ő készítette el a további terveket. Pártfogói változatlanul közelében voltak, a konventot az olasz hadsereg főhadiszállásán olyan egyéniségek képviselték, mint a korzikai Saliceti, s elsősorban az ifjú Robespierre. A forradalmi politikusok természetesen a mielőbbi offenzíva tervét támogatták, s felismerték Napóleonban a támadó szellemet. Napóleon mindig idegenkedett az állóharctól, a tétlen védekezéstől, hiszen akkor is szüntelenül támadott, amikor már védekezésre kényszerült. Az itáliai hadszíntéren pompásan érezte magát, máris meglátszott a keze a hadműveleteken. S talán a helyszín fontosságának felismerése is közrejátszott abban, hogy nem fogadta el Párizs parancsnoki tisztségét. Az ifjú Robespierre ugyanis felajánlotta neki ezt az állást, gondolva, hogy az „érckezű

katona” jó helyen lenne Maximilien mellett. Napóleon azonban visszariadt attól, hogy a rettegett diktátort segítse. Ha hinni lehet Lucien emlékiratainak, Napóleon így beszélt neki és Józsefnek erről a kérdésről : „Párizsban nincs biztonságban az ember feje. A fiatalabb Robespierre kedves ember, de a bátyja nem érti a tréfát. Az én helyem a hadseregnél van. Egyszer talán Párizsban is rám kerül a sor, de most ugyan mit csinálnék én azon a rabgályán …” Ez különben hihető nyilatkozat, annak ellenére, hogy Lucien emlékirataiban szerepel. Nem érdektelen az sem, hogy Napoleon észrevette és számon tartotta az idősebb Robespierre humortalan természetét. A teljesség kedvéért még ide kívánkozik egy „keresd az asszonyt!” feltevés is. Az idősebb Dumas szerint Napoleon nem szívesen vált volna meg Turreau polgártársnőtől, a csinos Feliekétől, aki képviselő férjét kísérte el a táborba. Az asszonynak nagyon megtetszett a sovány kis tábornok, aki lehetett bár kiváló stratéga, a nőknek eddig nem tűnt fel, még híjával volt a hódító hatalomnak. Napoleon már csak ezért is hálásan viszonozta a csinos, fiatal nő szerelmét, s szokott módján, később sem feledkezett meg róla, sőt, férjéről sem, mert amikor két év múlva kinevezték az olasz hadsereg főparancsnokává, maga mellé vette központi raktárgondnoknak. Dumas egy szomorú kis közjátékot is felemlít Napóleon-könyvében. Ĺ szerint Napóleon éppen a Tendeiszoros környékén sétált Feliekével, és puszta lovagiasságból elhatározta, hogy egy kis háborús játékkal, apró csatajelenettel szórakoztatja szép barátnőjét. Rohamot parancsolt egy kis csapatnak. A bemutató túlságosan is jól sikerült, több mint tíz ember esett el, s Napoleon, akinek a lelkiismeretfurdalás sohasem volt erős oldala, ezt az udvarlásból elpusztított néhány embert jobban gyászolta, mint a Toulontól Waterlooig elesett milliókat. Talán nem is az járt az eszében, hogy ennek a tíz-tizenkét embernek is volt családja, apja, anyja, felesége, gyermeke, hiszen ilyen gondolatok legnagyobb ütközetei előtt vagy után sem aggasztották. De a véres bemutató céltalansága joggal bánthatta.

Annak viszont, hogy ez az egész valóban megtörtént-e, talán még Dumas sem a megmondhatója, hiszen nála a valóság és a mese nem jelentett ellentétes fogalmat. Az is valószínűtlen egyébként, hogy Napóleon a szép Turreau-asszony miatt utasította volna vissza a párizsi beosztást. Sokkal józanabb és számítóbb volt annál, mintsem hogy egy szép szempár befolyásolta volna tetteiben. A nagy romantikus írónak azonban tetszett ez a regénybe illő feltételezés, pedig Napóleonnak semmi érzéke sem volt a szerelemből elkövetett könnyelműségekhez, céltudatos karrierista volt, és nem afféle Azra. Különben is túlságosan elfoglalta őt az olasz hadszíntér számtalan bonyodalma, semmint hogy huzamosabb ideig belefeledkezett volna Turreau asszony odaadó szépségébe. Később egy sokkal nagyobb szerelem kedvéért sem mondott le az itáliai hadjáratról. Mindehhez még annyit lehet hozzátenni, hogy a háború jellegére vonatkozólag terméketlen viták folytak a konvent népjóléti bizottságában, s ez is állandó izgalomban tartotta az ugrásra kész tüzérségi parancsnokot. Robespierre ekkor az általános támadás mellett volt, Carnot viszont ellene. Napoleon közben izgalmas és titokzatos megbízást is kapott. Genovába kellett utaznia, hogy ott hivatalosan közlekedési kérdésekről tárgyaljon a dózséval, valójában azonban ki kellett kémlelnie Savona erődítéseit, mivel felettesei is tudták már, hogy az ifjú korzikai hasznos sétákat szokott tenni később megostromlandó városokban. Napoleon, Mar mont és Junot társaságában, el is végezte a kívánt sétákat, majd visszatért Nizzába. Itt érte Thermidor híre, Robespierre véres bukása. Hogy Napóleon ismerte-e azokat a roppant politikai erőket, amelyek végül is ezt a döntő fordulatot előidézték, nem tudni. Erős a valószínűsége annak, hogy keveset tudott a konventban lezajlott gigászi küzdelemről, amelynek színterén olyan félelmetes személyiségek mérték össze erejüket, mint az egyik oldalon Robespierre és SaintJust, a másik oldalon pedig Barras, Tallien, a háttérben Fouche és

még sokaa mások. Azt viszont jól megértette, hogy Robespierre bukása számára nagyon kellemetlen, különösen amikor megtudta, hogy nemcsak a nagy Robespierre-t végezték ki, hanem Auguste-öt is, barátját és pártfogóját. Joggal érezhette, hogy két szék között a pad alá esett. A monarchisták felé minden hidat felégetett, s most mint elvakult jakobinussal végezhetnek vele, hiszen nemrég gyűjtött össze hiteles megbízhatósági nyilatkozatokat jakobinussága mellett, s maga a nagy Robespierre találta őt minden tekintetben megbízhatónak. Nem volt vesztegetni való ideje, cselekvésre szánta el magát, s úgy látszik, nem tudott okosabbat kitalálni, mint azt, hogy megtagadja barátját. Ezt a Júdás-lépést egy kissé tüntetően, nyilvános levélben tette meg, mert a levélírást változatlanul mindenre alkalmas csodaszernek tartotta. Tillynek, a genovai francia ügyvivőnek írt levelében a szabadságszerető forradalmár hangján ítélte el mindkét Robespierre-t, a fiatalabbat éppen úgy, mint az idősebbet: „Balsorsa kissé meghatott (un peu affecté …), mert szerettem és tisztának tartattam. De tulajdon édesapámat is leszúrnám tőrömmel, ha zsarnok akarna lenni.” Ezt írta maga Napóleon. Brumaire 19-én a zsarnok és a leszúrás motívuma egy kicsit színpadiasabb jelenet formájában valósult meg, de Napoleon Thermidorkor – mentségére legyen mondva – nem a jövőbe akart látni, hanem a jelenbe. Mivel remélte, hogy Tilly továbbítja Párizsba a levelet, joggal hihette, hogy az új hatalmasok nem tekintik őt Robespierre-ügynöknek, s ugyanúgy tisztázzák, mint a Bourbon-bérencség vádja alól. Ez a szánalmas levél nem vall valami emelkedett jellemre, de Napoleon sohasem a tükör előtt, hanem a világ előtt akart elégedett lenni magával, s nem volt érzéke ahhoz, hogy a baráti hűség áldozata legyen. Ami különben az ifjú Robespierre iránt érzett barátságának őszinteségét illeti, ahhoz is fér némi kétség. Vagy éppen hogy szerette volna bármelyik Robespierre-t? Saját bevallása szerint családján kívül „egy kicsit” Durocot szerette. Levele közéleti

levél volt, annak minden becstelenségével. Ne csodálkozzunk azon, hogy III. Napóleon jónak látta kihagyni a nagy Napoleon leveleinek gyűjteményes kiadásából. Amellett a levél – ha ugyan egyáltalán elérkezett a thermidoristákhoz – semmiféle hasznára nem volt Napóleonnak. Arra ugyanis nyilván nem számított a tulajdon drága bőréért aggódó kis tábornok, hogy másnak is eszébe jut a mentő ötlet, mások is kerülhetnek olyan helyzetbe, amelyben keményen kell megmarkolni a denunciálás vészterhes fegyverét, s mások esetleg az ő feláldozásával igyekeznek kimászni a pácból. És ő tulajdonképpen nem ártott levelével a Robespierre fivéreknek, nem is akart nekik ártani, csak saját magát akarta menteni. Mások azonban nem voltak ennyire válogatósak, s hamar kiderült, hogy meglepő dolgokat tudnak kieszelni az olyan emberek, akiknek helyén van a fejük, legalábbis egyelőre. A konvent letartóztatási parancsot adott ki ellene egy kemény hangú feljelentés alapján. Érdemes ebből az okmányból néhány mondatot idézni: „Az alpesi és az olasz sereg mellé rendelt képviselők, úgy vélvén, hogy Buonaparte tábornok, az olasz hadsereg tüzérségi parancsnoka teljesen elvesztette bizalmukat igen gyanús viselkedésével, főként azzal az utazásával, amelyet legutóbb Genovába tett, a következőket rendelik el: Buonaparte brigádgenerális, az olasz hadsereg tüzérségi parancsnoka ideiglenes állásától felfüggesztetik, a fent nevezett sereg parancsnokának gondja és felelőssége mellett letartóztatásba helyeztetik, és jó, biztos őrizet alatt a párizsi népjóléti bizottság elé állíttatik, minden irata lepecsételendő … Kelt Barcelonette-ben, az egységes, oszthatatlan és demokratikus francia köztársaság második évében, Thermidor 19-én.” A másolat hiteléül maga Dumerbion főparancsnok írta oda a nevét, nyilván nem nagy rokonszenvet érezve az izgága kis tábornok iránt aki nem átallott jobb haditerveket készíteni, mint meglett elöljárói. A legérdekesebb aláírás azonban nem az övé,

hanem Salicetié. Ide süllyedt Napoleon korzikai honfitársa, bajtársa, szövetségese, pártfogója, akivel egymást támogatták Korzikában, s akinek Napoleon a touloni beosztást is köszönhette. De nincs félelmetesebb és veszélyesebb jelenség annál az embernél, aki fél. Nem Saliceti volt az első a világtörténelemben, aki úgy találta, hogy csak barátai bemártása árán mentheti meg az életét. Még azzal is megvádolta Napóleont, hogy támadó terve nem volt más, mint provokációs összeesküvés, s arra szolgáit volna, hogy egész Dél-Franciaországot kiszolgáltassa a bourbonista reakciónak. Hogy ugyanakkor túlzó jakobinusnak is bélyegezték, szinte Robespierre legjobb korzikai tanítványának, az nem zavarta a vádlókat. A rágalom sohasem a logikára hat. Ezekben a vérgőzös napokban, amikor túlzsúfolt kordélyokon szállították a halálraítélteket a Grčve-piacra, az emberekben gyilkos erővel működött az életösztön, s nyilván Saliceti sem törődött az utókor ítéletével, hanem csak a forradalmi bíróságéval. Messze volt még az az idő, amikor százezrek áldozták fel magukat Napóleonért. Salicetit az elégítette ki, hogy egyelőre semmi baja sem történt, hatalma, intézkedési joga még megvolt, hiszen parancsára már le is tartóztatták a rangjától természetesen megfosztott Napóleont. Augusztus 16-án hajnali három órakor kopogtattak Napoleon ajtaján, s az ilyen hajnali látogatások ritkán voltak örvendetesek a történelemben. Két csendőr lépett be, s elvezette az „olasz hadsereg” volt : tüzérségi tábornokát. Napóleon nem állt ellen, alávetette magát a le-tartóztatási parancsnak. Szándékában sem volt megszökni az Antibes melletti Carré-erődből, ahova szállították, holott megtehette volna, s a felháborodott Junot sürgette is, hogy meneküljön. Bár életveszélyben volt, a guillotine közvetlen árnyékában, mérlegelte helyzetét, bízott abban, hogy megússza a dolgot, másrészt pedig, valljuk be -ugyan hova menekült volna? Korzikába? Az emigránsokhoz? Nem egy bukott forradalmár, köztük Danton is, látta be, hogy még mindig biztonságosabb, ha odahaza fejezik le, mint ha az emigránsok töltik

ki rajta bosszújukat. így hát leintette Junot-t, természetesen levélben: „Bánjanak bár igazságtalanul velem az emberek, nem bánom; nekem elég, ha én tudom, hogy ártatlan vagyok. Magatartásomat lelkiismeretem törvényszéke elé idézem, a lelkiismeretem pedig nyugodt. Maradj tehát békében, ne kompromittálj!” Joggal érezhette, hogy ha megszökne, maga ismerné el bűnösségét, s még egyszer: hova szökne? Inkább hősi lendületű beadványt intézett a konventhoz: „Bár ártatlanul rágalmaznak, nem emelek panaszt a bizottság ellen, döntsön, ahogyan jónak látja … De vajon nem ragaszkodtame mindenkor, a forradalom első perceitől fogva, szilárdan annak alapelveihez? Hát nem láttak engem mind a belső, mind a külső ellenséggel szembeszállni? Feláldoztam a szülőföldemen való nyugalmas tartózkodást, elvesztettem vagyonomat, mindent feláldoztam a köztársaságért. Most pedig mint a haza ellenségével akarnak velem elbánni? Hát elveszítsenek a hazafiak meggondolatlanságukban egy olyan tábornokot, aki a köztársaságnak nem éppen értéktelen szolgálatot tett? … Hallgassatok meg, szabadítsatok meg a tehertől, amely agyamra nehezedik! Adjátok vissza nekem a hazafiak becsületét! És ha gonosz emberek a holttestemet kívánják, egyetlen óra múlva máris rendelkezésükre áll. Életemet nem sokra becsülöm, elég sokszor kockáztattam, s most is csak azért viselném tovább az élet terhét, hogy hazámnak még egyszer hasznára lehessek!” A nagy levélíró ezúttal is jól számított. A konventbizottság tagjai nem vizsgálták meg, hogy Napoleon miféle nyugalmas korzikai tartózkodást áldozott fel, s milyen vagyont vesztett el francia hazája érdekében, s mivel a vonatkozó iratok átvizsgálása után semmiféle terhelő adatot nem találtak Napoleon ellen, szabadon bocsátották. Szabadulását annak is köszönhette Napoleon, hogy nagy tekintélyű pártfogója akadt: Saliceti. Amikor ugyanis kiderült, hogy fejét nem fenyegeti veszély, Saliceti elhatározta, megmenti bajba jutott

barátját, hiszen az igazi barátság próbaköve éppen az, hogy az ember akkor áll ki barátja mellett, amikor azt igaztalan vádak alapján üldözik. Arra is súlyt helyezett Saliceti, hogy Napoleon megmentését ne csak afféle baráti tettnek tekintsék, hanem a közérdek szolgálatának is. „A hadseregnek különben is szüksége van rá” – érvelt a Napóleon szabadon bocsátása érdekében írt okmányban. így egyesük egy személyben a hű. barát a hű hazafival. Napoleon tehát elhagyta az erődbörtönt, szabadságával együtt visszakapta tábornoki rangját is. Megint maga mögött hagyott egy korszakot, s nagyon kérdéses, hogy ez a jövőbe szívesen tekintő ifjú fecsérelt-e akár csak egyetlen gondolatot is életveszélyes barátaira, a Robespierre fivérekre. Később, császár korában, figyelemre méltó módon jellemezte a diktátort: „Robespierre egyáltalán nem volt a forradalom legrosszabb jellemei közül való. Ellenezte a királynénak bíróság elé állítását. Nem volt ateista, ellenkezőleg, kinyilvánította a Legfelső Lény létezését… Kétségtelenül fanatikus volt, szörnyeteg, de valóban megvesztegethetetlen, s képtelen arra, hogy másokat megraboljon, mások halálát okozza személyes bosszúból vagy anyagi érdekből. Rajongó volt, és valóban hitt abban, hogy amit tesz, helyes. Egyetlen sout sem hagyott maga után, amikor meghalt. Bizonyos tekintetben el lehet mondani róla, hogy becsületes ember volt.” Ezt a véleményt Napóleon sem merte volna leírni Thermidor után, de császár korában már megengedhette magának azt a fényűzést, hogy igazságos legyen. Különben is tudta, hogy ellenségei szerint ő „Robespierre lóháton”, s már csak ez is elegendő ok volt arra, hogy elődjét az egyeduralomban becsületes szörnyetegnek nevezze. Ő maga nem mindig részesült ilyen elismerésben, ellenségei mindennek elnevezték, Antikrisztusnak, bitorlónak, természetesen szörnyetegnek is, de „becsületes” jelző nélkül. 1794-ben persze a börtönviselt kis tábornoknak még akkora hatalma 1 sem volt, hogy mint szörnyeteg keltette volna fel embertársai figyelmét. S az egykori adatok hiányosságának

jóvoltából azt sem lehet biztosan : tudni, hogy rangja mellé visszakapta-e beosztását is. Egyes források szerint újra az „olasz hadsereg” tüzérparancsnoka lett, s újra az ő tervei szerint, s az ő hathatós közreműködésével indítottak támadást az osztrákok (más források szerint az osztrákokkal együttműködő szárdok) ellen. Van történetíró, aki úgy számol be ezekről az eseményekről, hogy a francia hadsereg mindkét ellenféllel szembeszállt s győzött, a győzelmet azonban nem használta ki, mert a konventban Thermidor után a védekezőpártiak kerekedtek felül, s a hadsereget vissza kellett vonni a partvidékre. Más források szerint nem helyezték vissza Napóleont előbbi posztjára, s csak mint tervkészítőt foglalkoztatták. Van olyan kutató is, aki erről sem tud. Mindez azért különös, mert nem valami ókori, legendás hódítóról van szó, nem Sargon vagy Si Hoang-ti tetteinek részleteit akarjuk tisztázni, hanem szinte kortársunkét, akinek életpályáját elképzelhetetlen mennyiségű betűözön örökíti meg. De talán sohasem tombolt a történelmi elfogultság olyan erővel, mint Napoleon esetében. Afféle Jókai hőst akartak belőle csinálni, a bourbonisták gonosz ördögöt, a bonapartisták lángpallosú angyalt. A kortársak rendkívül egyéni, szenvedélyes, a legtöbbször apró részletekre is kiterjedő visszaemlékezései pedig még tovább ködösítették a történelmi légkört. Apró események a család életében is történtek. József gyakran megfordult Marseille-ben, a kedves Clary családnál. A jómódú marseille-i család tagjai baráti szeretettel fogadták a Buonapartékat a korzikai exodus után, József pedig megtetszett Júliának, az idősebb lánynak. József viszont a Clary család vagyonától volt elragadtatva, s nem sokkal Thermidor után feleségül vette a csúnyácska, de okos és kedves lányt. A mézeshetek arra az időszakra estek, amikor Napoleon rendfokozat nélküli fogoly volt a Carré-erődben, de valószínű, hogy a friss házasok figyelmét nem vonta el boldogságukról a büntetőjogi közjáték, még ha az, sajnálatos módon, a családban fordult is elő. Napoleon minden

bizonnyal nagyobb gondot csinált volna abból, ha az ő testvére került volna ilyen életveszélyes fogságba. A viszontszeretetből és a vi-szontszerelemből kevés jutott ki Napóleonnak gazdag élete folyamán. Regényes visszaemlékezések szerint Désirée, a kisebbik Clary lány ételt csempészett a börtönbe szerelmesének, ennek azonban csekély a valószínűsége. Désirée ugyan fontos szerepet játszott Napoleon életében, majd később Svédország történelmében, de akkor sokak szerint· még nem is ismerték egymást, s csak 1795 januárjában találkoztak először, amikor Désirée már Napoleon sógornője volt. Kiszabadulása után Napoleon különben is rendkívül elfoglalt, szinte kapkodó ember volt, s harcolt a puszta karrierjéért, bármilyen minőségben helyezték is vissza állomáshelyére. Rengeteg levelet írt, és mélységesen megalázó volt számára, hogy a legtöbb levelére nem kapott választ. Hiába szabadult ki, hiába tisztázták, valami megmaradt körülötte a gyanúból. Az ismert emberi rosszindulat az ártatlanul meghurcolt, majd rehabilitált vádlottat könnyen nevezi börtönviseltnek, s felelőtlenül útjára bocsátja a rágalom nyilát: valami mégis lehetett a dologban … A gyanú különben kitcijedt az „olasz hadsereg” legtöbb tisztjére. Úgy látszik az ifjú Robespierre gyanúba keverte az egész tisztikart állandó jelenlétével. És akkor újra felvillant egy reménysugár. Olyan hadi vállalkozás lehetősége nyílt meg Napoleon előtt, amely minden bizonnyal még az ő lassan verő szívét is megdobogtatta. A konvent elhatározta Korzika visszafoglalását. Napoleon lelkében már szó sem volt korzikai hazafiságról, gyökeresen megváltozott körülötte a világ. Francia hazája nevében akarta visszafoglalni a pártütő szigetet, amely eladta magát a most már gyűlölt angoloknak. Nem valószínű, hogy Coriolanusnak érezte magát, legföljebb az fordulhatott meg az agyában, hogy éppenséggel nem lenne utolsó látvány, ha győztes sereg élén térne vissza a hálátlan szülőföldre, s majd nézhetnének azok, akik akkor kitaszították és földönfutóvá tették az egész

családot. A szigeten közben bonyolult események játszódtak le. A harc az év egész első felében folyt, az angolok, a helyi lakosság támogatásával., fokozatosan szorították ki a szigetről a francia megszállókat, majd júniusban a cortei népgyűlés Korzikát ünnepélyesen angol fennhatóság alatt álló királyságnak nyilvánította, és elfogadta Elliot lordot alkirálynak. Ilyen monarchikus előzékenységgé szelídült a vad korzikai szabadságszellem. A nép még azt is lenyelte, hogy a nagy Paoli, az angol király „meghívására”, Londonba költözött, majd innen nézte végig Európa nagy napóleoni színjátékát. Napoleon tulajdonképpen még Paoli jogainak védelmében is kiköthetett volna a szigeten, s ismerve leleményességét, könnyen lehetséges, hogy ezt a politikai fegyvert sem hagyta volna ki a tervezett hódítás vagy felszabadítás során. Hogy nemrég árulónak nevezte Paolit? Aki ilyesmin fennakad, az elárulja, hogy sejtelme sincs a politikai erkölcstanról. Az eddigiek után már nem meglepő, hogy a különféle életrajzok és forrásmunkák ellentmondó állításaiból nem derül ki, milyen beosztást kapott Napóleon a korzikai hadműveletben. Túlságosan megbízhatónak még mindig nem számított, korzikai volt és jakobinus. Tény, hogy részt vett a vállalkozásban, sőt, a vitorlás neve is fennmaradt („L'Amitié”), amelyen Lajos öccse Junot, Marmont és Muiron társaságában hajózott Korzika felé, s valószínűleg a tüzérséget vezette volna, ha erre alkalma nyílik. De a francia hajóhad, amelynek el kellett volna űznie az angol hajókat, éppen úgy nem teljesítette a feladatát, mint később Villeneuve tengernagy Trafalgarnál. Két hajó az angolok kezébe került, a többi visszavonult, s természetesen visszatértek a csapatszállító hajók is, velük együtt Napóleon. Korzikát nem sikerült visszafoglalni, a nyílt tenger biztonságosabb volt az angolok számára, mint a touloni kikötő. Kicsiben a boulogne-i vállalkozás főpróbája volt ez a sikertelen hadi esemény, s úgy látszik, Napoleon nem vonta le eléggé a tanulságait annak, hogy mit jelent a tengeri uralom. A

touloni kikötőből kikergette az angol hajókat, de a tengeren sohasem tudta őket legyőzni. Erről a kis vállalkozásról sem esik sok szó különben a napóleoni epopeában. Jelentéktelen kis kudarc volt, még annyira sem terhelte meg katonai tekintélyét, mint a szardíniái futás. Legföljebb arra lett volna alkalmas, hogy a visszavonulás alatt Napóleon elgondolkozzék, hogy íme, az angolok szögezik őt a kontinensre, s úgy látszik, szuronyokkal nem lehet legyőzni egy tengeri hatalmat. Eltekintve Egyiptomtól, nem tudott kimozdulni az európai szárazföldről, s egyetlen igazi hosszú tengeri útját csak 1815-ben tette meg, Plymouthtól Szent Ilonáig. Szigetlakó létére, úgy látszik, sohasem fogta fel teljesen, hogy ütőképes haditengerészet nélkül nincs világuralom, már csak azért sem, mert a Föld felszínének háromnegyed részét tenger borítja, s ehhez képest a kontinensek csak afféle szigetek. Napóleonnak sohasem volt olyan tengeri hadereje, amely az angolhoz fogható lett volna. Micsoda tábornagyokat nevelt ki, a bátorság és a tetterő csodáit, de egyetlen tengernagyot sem! Nem állt szemben az angolokkal egyetlen tengeri Ney, Murát, Lannes vagy Masséna sem, a tenger Napóleonja pedig Nelson volt. Szinte bizonyosra vehető, hogy 1795-ben Napoleon ilyen gondolatokkal nem bíbelődött, sokkal inkább azon bosszankodott, hogy megint hoppon maradt, nem tüntethette ki magát, s másokkal együtt továbbra is a gyanú árnyékában élt, megbízhatatlannak tartották. Hogy pontosan miért, azt a gyorsan változó politika zűrzavarában nehéz volt követni. A politikát pedig Párizsban csinálták, s Napoleon joggal hihette, hogy aki nem akar vidéki cselszövések játékszere lenni, annak a fővárosban a helye. Katonai pályája tulajdonképpen elakadt. Toulon visszhangja elcsendesedett, s Napóleon nem volt más, mint egy gyanús kis ágrólszakadt tábornok, mialatt a hősimádat tüzes légkörében a világ már számon tartotta Pichegru, Jourdan, Marceau, Hoche, Saint-Cyr, Bernadotte, Kléber, Moreau, Kellermann névét.

Újra visszakerült az „olasz hadsereg”-hez, de nem sokáig, mert parancsot kapott, hogy vonuljon be a nyugati hadsereghez, vagyis a Ven-dée-be, ahol a bourbonista felkelés a leghosszabb életűnek bizonyult. Napoleon rendkívül kelletlenül készült eleget tenni a parancsnak. Ha valami nem tetszett neki, olyan fegyelmezetlenül tudott viselkedni, hogy magatartását mindennek inkább lehetett nevezni, mint katonásnak. Nem sietett, jókora vargabetűt tett meg. Először is Marseille-be ment, s ott végre közelebbről is megismerkedett sógornőjével, Desirée-vel. A szép tizenhat éves kislánynak megtetszett a gyerekes külsejű kis tábornok, s Napoléon a maga módján tüstént udvarolni kezdett neki. Ideje kevés lévén, mint mindig, rendkívül komolyan foglalkozott a dologgal, s mielőbb feleségül akarta venni a lányt. Természetesen mindent megbeszélt tekintélyes bátyjával, Józseffel, s mivel József helyeselte a házassági tervet, minden simának látszott. Napóleon beavatta menyasszonyjelöltjét nagyravágyó katonai terveibe, s Desirée-nek ez éppen úgy tetszett, mint minden kislánynak, amikor a szeretett fiú a világ meghódításáról beszél neki. A kis Désirée egyébként Napóleon számára külön nevet választott, Eugénia lett udvarlójának, s egyedül csak neki. A Clary család szívesen fogadta a házasság tervét, kivéve az apát, aki, rendkívül kétes források szerint, ezt mondta volna: – Egy Buonaparte éppen elég a családban! Mindenesetre megtartották az eljegyzést, majd Napóleont hívta a kötelesség, s a hívó szónak – vonakodva bár, de – eleget kellett tenni. Pontosabban: elindult. Magával vitte Lajos öccsét, s vele volt két hadsegédje, Marmont és Junot is. Mindketten családjuk határozott ellenzésével szembeszegülve követték Napóleont Párizsba. Junot édesapja egyenesen nekitámadt fiának: – Ki az a Buonaparte? Junot – így tartja számon az utókor – ezt a választ adta: – Ahhoz, hogy az ember tudja, kicsoda Buonaparte,

Buonaparténak kellene lennie! És Buonaparte vajon tudta-e? Mindenesetre szabályosan jelentkezett a hadügyminisztériumban, s ott megdöbbenve vette tudomásul, hogy a nyugati hadseregbe mint gyalogsági tábornokot helyezték át, nem mint tüzért. Aki csak valamennyire is ismeri a katonai lélektant, az tudja, hogy tüzért nagyobb sértés nem érhet, mint ha gyalogossá, vagyis – ne szépítsük a dolgot – bakává süllyesztik. A vasfegyelem változatlanul nem volt erős oldala Napóleonnak, s heves vitára kelt Aubry tábornok polgártárssal, a jóléti bizottság tagjával, aki ekkor a hadügyminiszteri teendőket látta el. Napóleon különben is el akarta kerülni, hogy polgárháború színterére küldjék, ahol elvakult királypárti parasztok ellen kellene harcolnia, gyalogsági beosztását pedig felháborítónak tartotta. Erről nem beszélt, de annak a véleményének óvatosan hangot adott, hogy irtózik franciák vérét ontani. És amikor Aubry azt találta mondani neki, hogy ne válogasson, ehhez még túlságosan fiatal, Napoleon indulatosan válaszolt: – Én a harctérről jövök, ott hamar megöregszik az ember! A válasz telitalálat volt. Aubry még sohasem látott harcteret, csak katonai irodát. Napóleonnak sikerült egy új ellenségre szert tennie, s talán nem is csodálkozott túlságosan, amikor újra törölték a hadsereg állományából. Úgy látszik azonban, hogy a törlés nem volt minden tekintetben végleges. Aubry rövidesen elkerült a hadügyminisztériumból, s Napóleonnak alkalma volt arra, hogy különböző fogásokkal a hadseregben és – Párizsban maradhasson. Elsősorban, persze, a betegszabadság régi és bevált eszközéhez folyamodott. És ami azt illeti, tulajdonképpen nem is volt egészséges. Úgy látszik, csak később tanulta meg a végsőkig fegyelmezni szervezetét. Ellenséges tűzben ugyan máris a nyugalom rendíthetetlen szobra volt, a polgári életben azonban annál idegesebb, s bizonyos tünetek arra mutattak, hogy a sok izgalom szinte teljesen tönkretette az idegzetét. Szája és jobb válla úgy rángatózott, hogy néha környezetét is megrémítette.

Nemritkán sírógörcs fogta el. Igaz, keserves időszakot élt át Párizsban. A politikai szerencse forgandóságának következtében egyre újabb és újabb ismert személyiségek buktak el, többek között Salicetit is letartóztatták. Hogy pártfogóját sajnálta-e benne Napoleon, vagy kárörömet érzett ellensége bukása felett, nehéz lenne megállapítani –, Saliceti különben életben maradt, s talán annyit még érdemes elmondani róla, hogy később kisebb politikai szerepekhez, is jutott, Itáliában, majd Brumaire 19-én is felbukkant. Napoleon később sem bántotta, bár az a vélemény, amelyet a Carré-erődben alakított ki honfitársáról, már nem változott meg. Napóleon azonban mindig elvetette a személyi bosszú elvét, s nem adta vissza a kölcsönt Salicetinek sem. Amikor a cselszövő korzikai később Nápolyban teljesített szolgálatot, hogy elnyomja a bourbonista csőcseléket, Napóleon mint első konzul ezt írta róla: „Maradhat Nápolyban, legyen ott boldog. Hiszem, hogy féken tartotta a lazzaronikat, leginkább azzal, hogy rosszabb, mint a lazzaronik.” Egyes források szerint Napoleon még korábban és sokkal színesebben nyilvánította ki nemeslelkűségét Salicetivel szemben. Párizsi lézengése alatt összetalálkozott a bujkáló Salicetivel, méghozzá Permon asszony házában, de nem árulta el, sőt, még levelet is írt neki, mert erre változatlanul minden alkalmat megragadott, a legnehezebb körülmények között is. Ezt írta: „Látod, most megfizethetnék Neked … Bosszút állhatnék, de nem teszem meg. Mondd csak, kinek a szerepe szebb, a Tiéd vagy az enyém? Menj csak békében, és keress Magadnak menedéket… Szám soha nem nyílik Ellened vádra! Szállj Magadba, méltányold indítékaimat, amelyek nemesek és nagylelkűek!” Ilyen fennkölt gondolatok töltötték el Napóleont belső száműzetésében, s még egy jellemző aforizmája is fennmaradt abból az időből, A boldogság fogalmát határozta meg újra: „A boldogság nem más, mint képességeim legmagasabb fokú fejlettsége.” Alig volt ennivalója, ruhája lassanként lefoszlott róla,

de becsvágyban sohasem szenvedett hiányt. Egyelőre azonban céltalanul ődöngött Párizs utcáin, Junot és az akkor még példásan hűséges Marmont csatangolt vele. A család megint rossz anyagi körülmények között élt, s hol az egyik, hol a másik fiúgyerek segítette Letizia mamát és a három kislányt. Aránylag József volt a legtehetősebb, de egyben a legtakarékosabb is. Úgy látszik, ezúttal is Napóleon erőltette meg magát a legjobban, s ha valami kis keresetre tett szert, rohant feladni az egyre értéktelenebb assignatákat a családnak. Mindent elkövetett, hogy pénzhez jusson. Újra zavaros üzletekkel próbálkozott, de minduntalan csődöt mondott apró vállalkozásaiban. Telekspekulációi nem sikerültek, könyvkiviteli vállalata pedig már az első könyvszállítmánnyal tönkrement. Lehangoló külseje elszomorította ismerőseit. Sovány és sápadt volt, amellett ápolatlan külsejű. Haján a rizspor összekeveredett a korpával, ferdére taposott sarkú csizmáját sohasem fényesítette ki, csámpás járása miatt csizmás kandúrnak is nevezték. Forrongó és hullámzó lelkiállapotára jellemzők voltak Józsefnek írt levelei. Néha panaszkodott, hogy bátyja levelei szárazak. Aztán arcképet kért tőle, hogy legalább azt láthassa, hiszen „szívünk összeforrott”. Elképzelhető, mennyire el lehetett keseredve, ha ilyen védtelen kisöccse szelídült: „Mialatt papírra vetem e sorokat, úgy elérzékenyültem, mint még soha, mert érzem, hogy egyhamar nem látjuk egymást …” Más alkalommal újra az öngyilkosság érzelmi világában tetszelgett: „Nagyon kevéssé ragaszkodom már az élethez… Ha ez így folytatódik, alighanem az lesz a vége, hogy ha egy kocsi közeleg felém az utcán, nem térek ki előle …” Később viszont így írt: „Csupa kellemes dolgokat látok a jövőben …” Ez az ellentét élesen jellemzi az ember lelkiállapotát, a szeszélyes ingadozást derű és ború között, sokszor néhány órán belül is. Amikor Napoleon hangulatát a halál eszméje árnyékolta be, talán elrontotta a gyomrát, hosszú koplalás után, egy váratlan ebédtől. Amikor pedig lelkét a reménység csillogása ragyogta be, talán

éppen nem kínozta a tauloni rüh. Az is lehetséges, hogy halálhangulatát kedvezőtlen válasz idézte elő, derűlátással pedig akkor telt meg, amikor éppen biztatták valamivel. Napoleon ugyanis fáradhatatlanul járta a különböző hivatalokat, s hol elutasították, hol valami üres kedvességet mondtak neki, néha semmit sem. Főként természetesen a hadügyminisztériumban mászkált, s unos-untalan kínálgatta itáliai haditerveit, sikertelenül. De nem csüggedt, úgy vélte, egyszer majd elérkezik mindennek az ideje. Azt jól tudta, hogy mint megbélyegzett jakobinusnak egyelőre nem sok reménye lehet az előrejutásra. Túlságosan baloldali volt ő a hatalom jelenlegi birtokosainak, s csak abban reménykedhetett, hogy egy jakobinus felkelés elragadja a vezetést ettől az élvezetekben tespedő, liberális bandától, s akkor újra visszatérnek a forradalom kemény alapelveihez. Ilyen kísérletek történtek már, nem is egyszer, de a thermidori direktórium leverte a baloldali megmozdulásokat. Mindez csak növelte Napoleon elkeseredését és türelmetlenségét. Volt idő, amikor úgy találta, hogy a leghelyesebb lenne megpihenni a házasság révében, s minden másnak hátat fordítani. Desirée-vel buzgón levelezett, de a kislány egyszerre csak abbahagyta a levélírást, Napóleont a legnagyobb kétségekben hagyva. Az elkeseredett vőlegény ekkor bátyját ostromolta Leveleivel, s azt követelte tőle, hogy mielőbb üsse nyélbe a házasságot Desirée-vel. József nem tudott semmit sem tenni, mert a Clary család Genovába utazott. Napóleon így szenvedett (írásban): „Talán a Léthé folyón kell átkelni ahhoz, hogy az ember Genovába jusson? Mert, íme, Désirée már nem is ír nekem …” Ezek a hetek valóban lehangolok voltak Napóleonra nézve. Semmi sem sikerült neki. Haditerveire azt mondták, hogy agyrémek, Désirée nem írt, s az a pénze is elfogyott, amelyet lováért kapott – már nem is tudta, mit csináljon. Vajon mit lehet ilyen szorult helyzetben tenni? Napóleon hamar rájött, s azt a tevékenységet választotta, amely a legjobban megfelelt

egyéniségének: regényt írt. Mialatt a Vendée forrongott, az olasz hadsereg tétlenül vesztegelt, az országot nyomor fojtogatta, s egyre nyíltabban szervezkedtek a királypártiak, Napóleon egy kisregényen dolgozott, remélve, hogy ez végre meghozza számára az anyagi jólétet és a halhatatlanságot. „Clisson és Eugénia” volt a mű címe. Könnyekig megható írás. Clisson természetesen ő, Napóleon, Eugénia pedig maga Eugénia, vagyis Désirée. Clisson dicsfénytől övezett hős, rettenthetetlen harcos, rajongott parancsnok, aki halálmegvető bátorságban is felülmúlja minden bajtársát. Olthatatlan szerelemre lobban Eugénia iránt, minden átkos huzavona nélkül feleségül veszi, majd serege élén indul a csatába. Természetesen győz, de közben megsebesül, nem halálosan ugyan, de nem is könnyen. Egyik tisztjét küldi el Eugéniához, hogy kíméletesen közölje vele a sebesülés hírét. A tiszt visszaél helyzetével, udvarolni kezd az asszonynak. A regényből nem derül ki világosan, hogy Eugénia méltatlanná vált-e hős férjéhez, de annyi bizonyos, hogy több levelet már nem ír neki, s ez joggal nyugtalanítja Clissont. Újabb csata tombol, s a harci zajban, ágyúdörgés közepette a hős búcsúlevelet ír hitvesénök: „Isten áldjon, Eugénia, akit életem mindenható urának tettem meg. Isten áldjon, szép napjaim társa! Huszonhat éves koromban kiélveztem a dicsőség múló örömét, de szerelmedben megtaláltam a férfiélet igazi, szelíd értelmét. Emléked felvérzi szívemet. Élj boldogul, s ne gondolj többé szerencsétlen Clissonodra!” Ezzel a kisregény befejezéséhez értünk, Clisson ugyanis átadja a levelet egyik segédtisztjének, majd – a szöveg szerint – „lehajtott fejjel beleveti magát az ütközetbe, és ezer sebből vérezve, kiadja lelkét”. Nincs adat arra, hogy Napoleon megkísérelte-e a kézirat elhelyezését, s lehetséges, hogy az egykori kiadók tapintatosan közölték vele, hogy helyesebben tenné, ha más területen igyekezne kitűnni, és hírnevet szerezni. Végül mégis megjelent a kisregény, de eléggé későn, Napoleon halála után több mint száz évvel,

pontosabban a kéziratnak azok a részei, amelyeket gondos munkával még ki lehetett betűzni. Az ilyen posztumusz megjelenés minden szerzőre nézve tragédia, még akkor is, ha az illető más területen valóban szerzett magának nevet. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy hódítsa meg bár valaki az egész világot, az sem kárpótolja azért, ha akár csak egyetlen versét is visszautasították az újságok. Nem tudni, mennyi ideig írta művét Napoleon, s bizonyos, hogy alkotás közben sem hanyagolta el napi teendőit. Mivel úgy látta, hogy a jakobinusságnak befellegzett, a thermidoriánusokhoz közeledett, hiszen jó emberei voltak azok között is, elsősorban Barras és Fréron, touloni sikerének tanúi. Barras támogatta is a tehetséges kis tábornokot, aki bevette a „bevehetetlen” Toulont, s bár az Olaszországra vonatkozó tervek változatlanul égnek meresztették a szakemberek haját, kieszelőjét mégis elhelyezték a hadügyminisztérium helyrajzi osztályára, amely tulajdonképpen a hadügyi igazgatás és a haditervek osztálya volt. Napoleon még ezt is szívesen elfogadta, csakhogy ne kelljen a Vendée-be mennie. Érdemes idézni néhány sort abból a levélből, amelyben Napóleon hevesen tiltakozott az ellen, hogy őt a Vendée-ben mellékszerepre kárhoztassák, mialatt esetleg valaki más hajtja végre az olaszországi haditervet. Figyelemre méltó, hogy levelében Napoleon harmadik személyben írt önmagáról – Caesar mintájára: „Buonaparte tábornok, aki a tüzérséget nehéz körülmények között vezette, s akinek az elért legnagyobb sikerekben is tetemes része volt, elvárja a népjóléti bizottság hadügyekkel foglalkozó tagjainak igazságérzetétől, hogy őt eddigi munkakörébe visszahelyezik, és megkímélik attól a fájdalomtól, hogy helyén olyan embereket lásson, akik eddig meglapultak, akik győzelmeinkben idegenek, hadseregünkben ismeretlenek, s akik ma egyszerre csak előállnak, hogy elragadják ama győzelmek gyümölcseit, amelyéknek veszélyeit mindeddig ügyesen el tudták kerülni.”

Vajon miért írt harmadik személyben? A rómaiakat majmolta? Vagy szerénysége tiltotta, hogy önmagát első személyben dicsérje? Vagy egy kicsit máris beleképzelte magát Caesar helyébe? Hősi önérzete, törhetetlen becsvágya mindenesetre leplezetlenül kibontakozik ezekből a sorokból. Nem a vértengert, nem az elesettek tömegét látta a háborúban, hanem az érvényesülés, az előrehaladás eszközét, s a tisztségek igazságtalan elosztásában ismerte fel azokat az okokat, amelyek egy becsületesen dolgozó embert fájdalommal töltenek el. Mentségére legföljebb annyit lehet felhozni, hogy olaszországi tervei valóban jók voltak, ezt később ő maga bizonyította be. Napoleon jól átlátta az európai helyzetet, és nemcsak clissoni keserveket vetett papírra, hanem Ausztria legyőzésének tervét is. Poroszország már kivált a franciaellenes koalícióból, különbékét kötött a „királygyilkos” köztársasággal, Spanyolországgal folytak a béketárgyalások, s már csak Ausztria maradt meg könyörtelen főellenségnek. Napoleon pontosan kitervelte, hogy Ausztriát Olaszországban kell megverni, lecsapni délre, majd északnak fordulva, Tirolban egyesülni a rajnai testvérsereggel, és együtt nyomulni be Bécsbe. Jellemzően napóleoni volt már az az elgondolás, hogy a döntő pontra kell összpontosítani a legnagyobb erőt. Akkoriban azonban túlságosan kalandosnak látszott a legtöbb régivágású szakember előtt ez a terv, hiába bizonygatta készítője, hogy ez az egyetlen lehetséges mód Bécs térdre kényszerítésére. Nem csoda, hogy elkeseredett, amikor azt tapasztalta, hogy merész; elgondolásai a maradiság falába ütköznek. Kilátástalannak ítélve a további vitát, Törökországba kérte magát, hogy újjászervezze a török hadsereget, elsősorban a török tüzérséget. Törökország ekkor jó viszonyban volt Franciaországgal, s a szultán maga kért tiszteket a köztársaságtól. Napoleon széles stratégiai indokolással támasztotta alá kérését, s kifejtette, hogy Törökország segítségével döntő csapást lehetne mérni az angolokra, mellékesen meg lehetne támadni az oroszokat és az osztrákokat is. Már annyira

beleélte magát a dologba, hogy elhatározta, magával viszi leghívebb bajtársait, s természetesen a családíját is. Túlságosan kalandosnak találták azonban ezt a tervét is, nem engedték el Törökországba, s továbbra is ott kellett maradnia a helyrajzi hivatalban. Ezzel a szerény beosztással úgy-ahogy, átmenetileg meg is lett volna elégedve, de újabb személyi változások rendkívül hátrányosan ütöttek ki rá nézve. Az egymásra féltékeny tábornokok fajtája akkor sem volt ismeretlen, s Napóleonnak jócskán volt ellensége. Nem egészen szabályosan, azt a vádat hozták fel ellene, hogy vonakodott bevonulni a Vendée-be. Ez valóban így volt, a vádlók csak arról feledkeztek meg, hogy Napóleont közben szabályosan nevezték ki a helyrajzi hivatalba. Ezúttal azonban nem a mentő, hanem a terhelő körülményeket vették ; figyelembe, s Napóleont megint törölték a tábornokok névsorából. Napoleon felháborodása határtalan volt, de Párizst nem szándékozott elhagyni. Felkereste pártfogóit, elsősorban Barrast, fáradhatatlanul kilincselt, s annyit mindenesetre elért, hogy Barras révén bejutott a Nagy Társaságba, Thermidor igazi győzteseinek szalonjaiba. Barras Ă különben is megnyugtatta, legyen türelemmel, majd visszakerül a hadseregbe. Addig próbálja meg egy kicsit jobban élvezni az életet, mint eddig tette. Napóleon megpróbálta. Minden korabeli visszaemlékezés írója megegyezik abban, hogy Napoleon elképesztő jelenség volt a fényes szalonokban. Alapjában véve vidéki volt, méghozzá korzikai, viselkedni nem tudott, kiejtését kinevették, gyakran vétett még a nyelvtani szabályok ellen. A gáláns társalgáshoz nem értett, csak nyers harctéri anekdotákat tudott mesélni, s ez nem mindig elégítette ki a díszruhás, gazdag polgárokat, a különféle pénzembereket, kalandorokat, továbbá az átlátszó ruhákba és főleg illatfelhőkbe burkolt szépasszonyokat. A robespierre-i kemény idők visszahatása volt ez, szabad szerelem és szabad üzleti forgalom, mialatt a külvárosokban elviselhetetlen volt a nyomor, az anyák maguk fojtották meg gyermeküket öngyilkosságuk előtt. De Napoleon, aki

pedig még császár korában sem szakadt el teljesen az egyszerű néptől, most csak a káprázatot látta, s valósággal elszédült a jólétnek, a léha szépségimádatnak ekkora tombolásától. Tapasztalatait persze megírta Józsefnek, mint mindent, s főként afölött lelkesedett, hogy a szép nők mindenütt ott vannak, még a tudósok dolgozószobáját is ellepték, s nem átallnak olyan hatást tenni a férfiakra, amilyenről álmodni sem lehetett a „terreur” éveiben. A szalonokban pedig alig győzi kapkodni az ember a fejét. Napoleon is ott csetlett-botlott a szalonokban, szögletesen, ápolatlanul, csámpás csizmában, szakadozott egyenruhájában. De talán éppen vadóc bájával keltett feltűnést. A sok selyemruhás világfi között Napoleon kétségtelenül változatosságot jelentett érdes nevetésével, szókimondásával. Ő is megismerkedett Talliennéval, Barras egyik kedvesével, ezzel a feltűnő szépségű és feltűnő fényűzéssel öltözött, politikus nővel, aki annak idején szenvedélyes hangú levélben követelte a thermidorista összeesküvőktől, hogy cselekedjenek végre, döntsék meg Robespierre uralmát. Nem lehetett érdektelen a végzetes szépségű, a halállal is kacérkodó dáma és a világ jövendő ura közötti találkozás, amikor először állt szemben egymással a magas termetű, hódító szépség és az átható tekintetű kis korzikai, a sors titokzatos embere. Csak ott válik tehetetlenné a képzelőerő, ha valaki ki akarja találni, hogy mit mondott Napoleon a hatalmas befolyású szépségnek. Azzal a kéréssel fordult ugyanis hozzá, nem tudná-e kijárni ismert összeköttetései révén, hogy posztót kapjon valamelyik katonai raktárból, új egyenruha számára, mért a régi már leszakad róla. Az embernek a gogoli Akakij Akakijevics jut eszébe, aki új bunda után sóvárgott. A körülrajongott thermidori fejedelemnő feltehetően azt gondolhatta, hogy neki férfi ilyet még nem mondott, s az újdonság ingerének a hatását sohasem szabad lebecsülni. Készséggel teljesítette az eredeti kis ember kérését, közbenjárt Barrasnál.

Barras óvta őt Napóleontól, kitűnő, de fékezhetetlen embernek jellemezte, Tallienné azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Napoleon állami posztóhoz jusson, még ha nem szerepel is a tábornoki állományban, s felvetette azt az ötletet is, hogy helyes lenne megnyiratni a rendetlen külsejű vitézt. így jutott Napóleon új egyenruhához, miután nem a legszabályosabb módon kapott hozzá anyagot egy katonai raktárból. Most már elegánsabban mozgott a szalonokban, s némileg csiszolódott a magatartása is. Már simábban tréfálkozott, mint kezdetben, hasznát vette egy-két korzikai szokásnak is, például tenyérjóslással szórakoztatta a társaságot, s közben olyan férfiakat ismert meg, mint Cambacérčs, Fouché, Tallien, Carnot, Sieyčs, Hoche tábornok, Talma színész, s olyan nőket, mint Récamier asszony és Jozefin polgártársnő. Nem csoda, hogy Désirée már nem jutott eszébe, de talán Clisson sem. Falusi kisfiú volt Párizsban, bámulta és élvezte a nagyvilági forgatagot. Ugyanakkor a tanulást sem hanyagolta, el, szegényes szállodai szobájában továbbfejlesztette katonai tudását, elsősorban máris félelmetes térképismeretét tökéletesítette. Ebben a tudományban senki sem mérkőzhetett vele. De vajon kielégíthette-e az a tudat, hogy ő az ország legnagyobb magántérképtudósa? Hol tartott, becsvágytól izzó életében? Sehol. Pedig a Napóleont teremtő körülmények már megszülettek. Megdőlt a királyság, semmivé váltak a nemesi előjogok, megszabadult a korzikai honfibú kölöncétől, a lenézett kis éhenkórász előtt megnyílt az érvényesülés útja,. A forradalom arra is alkalmat adott neki, hogy tanúságot tegyen hadvezéri képességeiről, s amikor megoldott egy megoldhatatlannak vélt harci feladatot, egy csapásra tábornok lett belőle. Aztán megállt, sőt, visszaesett, elvesztette rangját, beosztását, jobban nyomorgott, mint valaha. És mit ért magas rangú barátaival, akik tanúi voltak touloni győzelmének? Nem sokat. Barras csak nyugtatgatta, türelemre intette, de azt nem ajánlotta fel neki, közbenjár érdekében, és visszaadatja neki rangját és beosztását. A

hadügyminisztérium kapuját nem nyitotta meg előtte, csak a szalonokét. Thermidor ura is habozott, ha arról volt szó, hogy egy kétes hírű, bukott tábornokot támogasson. És mit nyert Napóleon a szalonok ragyogásában? Olcsó és szerény társasági sikereket könyvelhetett el, amelyeket furcsa mivoltának, különös megjelenésének és magatartásának köszönhetett. Alkalma voit megbámulni a szebbnél szebb nőket, ismert közéleti személyiségeket, de látnia kellett, hogy ebben a társaságban nem ő volt „a” katona, hanem a ragyogó megjelenésű, délceg Hoche tábornok, akit körülrajongtak, s olyan pompás asszonyok tekintették kitüntetésnek szerelmét, mint Vicomte de Beauharnais özvegye. Mit ért el a kis csizmás kandúr ebben a fülledt ragyogásban? Hogy sikerült ingyen posztót kapnia új egyenruhája számára? Idáig volt hajlandó elmenni Barras a touloni hős támogatásában, de ahhoz talán már nem nyújtott segédkezet, hogy védence megnyiratkozhasson. Napoleon drága ideje üres társasági szófecsérlésben telt el, ott állt ferde sarkú csizmájában előkelő hölgyek és forradalmi urak között, s örült, ha valamivel ki tudta érdemelni a köztársasági felső tízezer figyelmét, ő, a koldusszegény, rangfosztott senkiházi, aki képtelen volt kihasználni a kedvező alkalmak egész sorát. Társasági ember lett. Talán még Talma színész ismeretségének örült a legjobban. Összebarátkozott vele, s Talma ingyen jegyeket szerzett neki a színházakba. Később különben gyökeret vert az a hiedelem, hogy Napoleon sokat tanult Talmától, mozdulatokat, taglejtéseket s elsősorban azt a híres napóleoni kéztartást, amelyet még a huszadik század katonái, sőt, politikusai is szívesen majmolnak. Napoleon legtöbb életrajzírója kételkedik ebben a feltevésben, főként azért, mert véleményük szerint Napóleonnak még a nagy Talmától sem volt tanulnivalója színészkedés tekintetében. A legtöbben azt a felfogást vallják, hogy Napoleon azért helyezte el jobb kezét kabátja gombolásában, a bal kezét pedig hátul a derekára, mert valahogyan meg akarta szelídíteni szilaj korzikai

hadonászását, hogy némi méltóságos tartásra tegyen szert. De ha – tegyük fel – Talmától tanulta is a jellegzetes kézmozdulatot, akkor is legföljebb a tükör előtt tetszeleghetett, s próbálhatta ki az egyik fenséges tartást a másik után, mialatt mások valódi hatalmat élveztek. Mennyi körülmény játszott már össze érdekében, és még mindig semmi! Ügy látszik, még valaminek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy Napoleon végre elindulhasson felfelé. Az érdekes az, hogy bekövetkezett, a maga váratlanságában és bonyolultságában. Mert az a szövevényes, szerteágazó politikai helyzet, amely Thermidor és Vendémiaire között kialakujt, annyira áttekinthetetlen, hogy csak röviden szabad vele foglalkozni, Vendémiaire megértése érdekében. Barrasék uralma egyáltalán nem volt szilárd, belülről a jakobinusok, kívülről a királypártiak szorongatták őket, s az újonnan feltörő polgárság sem állt szilárdan mellettük. És amikor rendkívüli kegyetlenséggel törték le 1789 forradalmi erejét, a sansculotte-okat, a jakobinusokat, a királypárti emigránstábor egyre inkább felbátorodott, úgy értékelve a helyzetet, hogy íme, a forradalom felfalja a saját gyermekeit, már egymást irtják a forradalmárok. Emigránsközpontok alakultak Rómától Londonig, s arra készültek, hogy rövidesen visszaállítják a hűbériséget az átmenetileg megtántorodott Franciaországban. Nem okultak abból sem, hogy Bretagne-ban partra szállt seregüket a konvent csapatai – egyébként Hoche vezetésével – megsemmisítették, s az elfogottakat mint lázadókat kivégezték. Barrasék ekkor elhatározták, hogy megszilárdítják a forradalom vívmányait, s a konvent helyett két törvényhozó testület felállítását vették tervbe, az Ötszázak Tanácsát, amely a képviselőháznak felelt meg, s a kétszázötven tagból álló Öregek Tanácsát, vagyis a szenátust. A végrehajtó hatalom pedig az öttagú direktórium hatáskörébe került volna, azzal a titkos megkötéssel, hogy ennek az öt embernek a „királygyilkosok” közül kell kikerülniök, ezeket tekintették ugyanis a vitathatatlan forradalmároknak, mert úgy

vélték, hogy akik a király halálára szavaztak a konventban, azok sohasem érthetnek szót a Bourbonokkal. Hogy Fouché később ezen a szilárd erkölcsi elven is talált rést, arra akkor senki sem gondolhatott, sem az egyik, sem a másik oldalon. A konvent vezetői úgy hitték, hogy az új rendszerrel a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, vagyis megmaradnak a forradalom vívmányai, és a népakarat is megnyilvánul. Csak az volt a bökkenő, hogy a népakarat megnyilvánulásának egy kissé szűk területet hagytak. Kimondták ugyanis, hogy az új testületek tagságának kétharmadát a jelenlegi konventből kell megválasztani, s csak egyharmad választható szabadon. Ezt a módosítást, amelyet Barrasék különben közvetlenül a konvent feloszlatása előtt hoztak nyilvánosságra, általános felzúdulás követte, a népfelség megsértésének tekintették országszerte, s a monarchista reakció jól értett ahhoz, hogy tovább szítsa az ellenhangulatot nemcsak a tehetős polgárság, hanem a jakobinusok körében is. Újabb, minden eddiginél veszélyesebb megmozdulások kezdődtek a konvent ellen. Barrasék kapkodtak, nem tudták, kikre támaszkodjanak. A forradalom híveit, a jakobinusokat kíméletlenül letiporták, olyan kegyetlenül, ahogyan azt XVI. Lajos sohasem merte volna megtenni. Párizs legtöbb kerülete fellázadt a konvent ellen. Mintegy 10 000 főnyi nemzetőrsereggel rendelkeztek a lázadók, míg a konventnak mindössze 6000 katonája volt, parancsnokuk pedig az a Menou tábornok, aki a munkásnegyedek forrongásait nagy eréllyel verte le, de a kerületiek elleni akcióhoz hiányzott belőle a meggyőződéses gyűlölet. Lanyhán vezetett hadműveletei nem kecsegtettek sikerrel, s a szekciók már részgyőzelmeket arattak fölötte. Menou odáig ment, hogy Vendémiaire 12-én fegyverszünetet kötött a kerületiek egyik vezetőjével, s máris futótűzként terjedt el egész Párizsban, hogy a konvent megfutamodott, letette a fegyvert, a felkelés tulajdonképpen máris győzött. Boldogan vonultak végig az utcákon a zendülők, ujjongva terjesztették a hírt, hogy legyőzték a

konventet. A konvent vezetői azonban másként határoztak. Menout elcsapták, majd letartóztatták, és Barrast nevezték ki a fegyveres erők parancsnokává. Itt kezdett felragyogni végre Napoleon csillaga. Barras ugyanis nem volt katona, és sejtelme sem volt, hogyan fogjon hozzá a képtelennek látszó feladathoz. Számára a konvent éppen olyan megvédhetetlennek látszott, mint amilyen bevehetetlennek tartotta annak idején Toulont. Nem áltatta magát azzal, hogy akinek az isten parancsnokságot adott, annak stratégiai tudást is ad hozzá, nem bízott abban, hogy majd csak belejön a hadvezetésbe, hanem azonnal törni kezdte a fejét, hogy az igazi katonák közül ki lehetne a legjobban a segítségére. Nem is lehet csodálkozni azon, hogy a kis korzikaira gondolt. Úgyszólván minden Napoleon mellett szólt. Barras tudta, hogy Napoleon rendkívül tehetséges katona, aki éppen most kiebrudalt állapotban tengődik, tehát bizonyára örömmel venné, ha egy nagyszabású megbízatással kiemelkedhetne nyomott helyzetéből. Tehát – elő kell keríteni!

5. FEJEZET Vendémiaire 13. A belső hadsereg főparancsnoka. Jenő visszakapja édesapja kardját. Szeretőből kérő. Jozefin rangján aluli házasságot köt. Indulás Itáliába. Mint a történelemből ismeretes, Napoleon előkerült. Hogyan történt? Erre nézve is sokféle legenda él, s az egyik magától Napóleontól származik, igaz, Rémusat asszony közbejöttével, Napóleon állítólag neki mesélte el a döntő nap történetét. Ĺ szerint Napóleon színházban volt, Talma szabadjegyével, s hallotta, amint az emberek nagyszabású politikai változásról beszélnek, a párizsi politikai tolvajnyelv szerint „húzás lesz”. Ez Vendémiaire 12-én, vagyis október 4-én történt. Itt tudta meg Napoleon, hogy a válságos helyzetben a konvent kimondta együtt maradását, mire a konventba sietett, s tapasztalhatta, hogy milyen nagy a zűrzavar, a fejetlenség. Egyszer csak a terem mélyéből valaki azt kiáltotta, hogy ha valaki tudja, hol lakik Buonaparte tábornok, keresse fel, s mondja meg neki, hogy várják a bizottságban. Napóleon, ezt hallván, odalépett, és tárgyalni kezdett az izgatott politikusokkal. A legtöbb történetíró kétségbe vonja ennek a történetnek a valódiságát, nem tartják valószínűnek, hogy Napoleon mint közömbös színházlátogató tudta volna meg a konvent együtt tartásának nagy fontosságú hírét. Más adatok szerint Barras kerestette elő Napóleont, s küldöttei a lakásán találták meg. Ha igaz, először Turreau javasolta Napóleont, akit felesége révén ismert. Van olyan feltevés is, hogy a színházban találták meg Napóleont. Egy bizonyos, létrejött a történelmi találkozás Barrasszal, s az is szinte minden visszaemlékezésben egybehangzóan szerepel, hogy Napoleon habozott, amikor Barras felajánlotta neki a másodparancsnoki, gyakorlatilag a

főparancsnoki tisztséget. Habozott, mert még az ő gyors áttekintő képessége és éjfél után két órai bátorsága is megtorpant a súlyos lépés várható következményeitől. Kiért harcoljon? A thermidori konventért, amely majdnem lefejezte, s még a rangjától is megfosztotta? Ki ellen? A királypártiak ellen? A bourbonizmustól nem volt mit várnia, de ahhoz nem volt kedve, hogy franciák ellen kövessen el erőszakot, francia vért ontson a párizsi utcán. Félt, hogy beszennyezi magát a jövőre. Hiszen ezért nem akart a Vendéebe sem menni. Semmiféle érzelmi meggondolások nem befolyásolhatták elhatározásában, a dolog célszerűségét mérlegelte az alatt a hárompercnyi gondolkodási idő alatt, amelyet Barrastól kért. Aztán kijelentette, hogy vállalja a megbízatást, de csak azzal a feltétellel, hogy senki sem avatkozhat bele a dolgába. Egy fellengzős, sokak által megerősített hitelességű megjegyzése is fennmaradt: „Addig nem teszem vissza kardomat a hüvelyébe, amíg helyre nem állítom a rendet!” A katonás mondat második fele különösen figyelemre méltó. Napóleonnak a felkelés rendetlenség volt, akár Seurre-ben, akár a Tuileriákban, s úgy érezte, hogy rendfokozat nélküli egyén létére is a törvényes kormány szolgálatában áll. A fürge logikájú férfiú persze az ilyen meghatározásokból is kibújt, hiszen korzikai csínyjei során éppenséggel nem mutatkozott a törvényes rend védelmezőjének, nem beszélve egy későbbi időpontról, Brumaire 18-ról. Meggyőződésről, lelkesedésen alapuló ragaszkodásról nem lehetett szó, s erre nézve a legjellemzőbb Napóleonnak az a kijelentése, amelyet a hűséges Junot-nak tett: „Ha azok a fickók állítanak az élükre, levegőbe repítettem volna a konventet!” De hát nem azok, mármint a kerületiek állították őt az élükre, hanem a konvent vezetői. Amikor Napóleon a nevét hallotta a konvent-képviselők izgatott csoportjából, a sors kezét érezte az események fejlődésében. Ebben mindig hitt, szívesen tartotta magát a sors emberének, s ha hinni lehet Rémusat asszony visszaemlékezéseinek, végső elhatározását így indokolta meg: „Az

események folyásába belejátszó véletlenek szerepét mindig értékeltem, s ez a véletlen is döntő módon befolyásolta elhatározásomat.” Melyik véletlen? Az, hogy véletlenül éppen rá gondoltak, keresték, s ő véletlenül ott volt. S ha véletlenül a kerületiek gondoltak volna rá, s véletlenül velük találkozott volna össze, akkor „levegőbe repítette volna a konventet”? És ha már neve első hallatára a sors kopogását is hallotta, miért kért hárompercnyi gondolkodási időt? Hogy Barras ne bízza el magát? Mindegy, sors ide, sors oda, Napóleon minden babonás hit nélkül is jól megérthette, hogy saját, alapjában véve mégiscsak forradalmi pályafutását jobban elősegíti, ha a konventet védi meg, méghozzá rendkívül nehéz körülmények között, túlnyomó többségben levő ellenféllel szemben, a győzelem tehát dicsőségét és előrehaladását egyaránt szolgálhatja. Katonaszemével pillanatok alatt észrevette, hogy a túlnyomó többségben levő lázadók nem kevésbé szervezetlenek, mint az a tömeg, amely benyomult a Tuileriák kertjébe, s bizonyára nem felejtette el azt a hadászati ötletet sem, amelyet Bourrienne-nek említett, a palotát elönzölő „csőcselék” láttán, hogy tudniillik csak négy-ötszázat kellene közülük lekartácsolnia, a többi megfutamodna. A kartácsoláshoz azonban ágyúk is kellenek, s Napóleon azonnal kifejezést adott ennek az igényének. Visszaemlékezései szerint a képviselők erre nagyon megijedtek, s mint afféle jogászok, afölött kezdtek vitázni, hogy joguk van-e erőszakra erőszakkal válaszolni, vagyis joguk van-e esetleg ágyúval lőni a lázadókra. Napóleon dührohamát csak a metsző gúny enyhítette, s elképzelhető, milyen megvetéssel kérdezte a képviselőktől: – Talán a néptől vártok engedélyt, hogy lövethessetek rá? Azzal, hogy kineveztetek, már meg is bélyegeztetek, most már hagyjatok legjobb belátásom szerint cselekedni! Hagyták. Amit Napoleon ekkor alig néhány óra alatt elvégzett, kortársai szerint nem volt kevésbé bámulatos, mint legnagyobb

győzelmeinek előkészítő munkája. Rendkívül szakszerűen fogott hozzá a dologhoz, úgy mérte fel Párizs utcáit, mint egy szabályos csatateret. Világos, félreérthetetlen parancsaival rövid idő alatt rendet teremtett a felfordulásban, s valósággal magával ragadott mindenkit, elsősorban a konventtagokat, bár alaposan rájuk is ijesztett, mert puskát adott az ő kezükbe is. Egy Murat nevű fiatal tüzértisztnek pedig parancsot adott, hogy lovascsapatával késedelem nélkül siessen a Sablons-erődbe, s onnan hozza el mind a negyven ágyút, lőszerrel együtt. Vajon honnan tudta Napóleon, hogy a Sablons-erődben negyven ágyú van? Valószínűleg egyszer arrafelé sétált, és megjegyezte magának. Murát csak percekkel előzte meg a felkelőket. Néhány száz főnyi csapatával elűzte őket, s máris robogott vissza az ágyúkkal parancsnokához, akinek különben ez idő szerint semmiféle katonai rangja nem volt, arra ugyanis senki sem ért rá, hogy holmi kinevezésekkel bíbelődjék a sorsdöntő órákban. A felbecsülhetetlen értékű, szerény tüzérség birtokában Napóleon, számba véve az összes eshetőségeket, rendkívüli gondossággal állította fel az ágyúkat, hogy tűzerővel egyenlítse ki az ellenfél számbeli fölényét. Még csak hajnal volt, de a lázadók már közeledtek, kitűnően felszerelve gyalogsági fegyverekkel. Sok konventképviselőnek inába szállt a bátorsága, megijedt a tömegtől, és azt hangoztatta, hogy mindenképpen el kell kerülni a fegyveres összeütközést, meg kell kísérelni békés tárgyalások útján rendezni az ellentéteket. De Napoleon akkor még nem dugta vissza kardját a hüvelyébe, a „monumentális arcú kis emberke” (ahogyan egyik bámulója elnevezte) semmiféle beleszólást nem engedett az események menetébe, s rendkívüli nyugalommal várta a fenyegetően közeledő tömeget. Már csak azért is nyugodt volt, mert jól látta, hogy szervezetlen tömeg közeledik. Az ilyen alkalmak voltak azok Napóleon életében, amikor idegességnek, nyugtalanságnak nyoma sem volt rajta, nem rángatózott sem a szája, sem a válla, arcán csak az eltökéltség ércvonásait láthatták.

Hajnali négy órakor kezdődött a harc, s minden úgy folyt le, ahogyan Napoleon tervbe vette. A szakszerűen felállított ágyúk tüze végigsöpörte az utcákat. A lázadóknak a Saint-Roche-templom előcsarnokában összegyűlt tartalékait is kartáccsal kaszabolta le Napoleon. Néhány óra alatt minden eldőlt. Néhány száz lázadót megöltek, a többi megfutamodott. Napóleon meg merte tenni azt, amire XVI. Lajos gondolni sem mert. Párizs szívében, nyílt utcán, habozás nélkül beleágyúzott a tömegbe, franciákba, többé-kevésbé honfitársaiba. Abban a pillanatban, amikor elfogadta a megbízatást, a feladat sikeres megoldásán kívül semmi más nem érdekelte. Ez a határozottság később is jellemezte. Valóban nem volt sem kegyetlen, sem vérszomjas, csak céltudatos, s ha célját csak vérontással érhette el, akkor úgy érte el. Később igyekezett a felelősséget áthárítani a lázadókra, azt állította, hogy azoktól származott az első lövés, ő csak válaszolt rá, tehát a felkelők lelkén szárad „a francia vér ellen elkövetett gaztett”. Egy kicsit sántít ez a magyarázkodás, ami az első lövés rejtélyét illeti. És mi jelentősége lehetett egy puskalövésnek Napoleon ágyúival szemben? Elfogadott történelmi tény, hogy Napoleon kezdte a tüzelést, mégpedig abban a pillanatban, amelyiket, harcászati szempontból a leginkább megfelelőnek tartott. Napóleon aztán később, még Szent Ilonán is, elejtett olyan megjegyzéseket, hogy nem volt könnyű Barrastól kicsikarni a tűzparancsot. Az igazság mégis az, hogy Napoleon alapjában véve nem szerette a párizsi csatát, nem franciákat akart legyőzni, még akkor sem, ha azok jobbára királypártiak voltak. A nap eseményeire vonatkozó rendőri jelentések különben, érdekes módon, hiányoznak a levéltárakból. Arra mindenesetre jó volt Vendémiaire Napóleonnak, hogy egyszeriben az érdeklődés középpontjába került. Egykori szemtanúk szerint a kis ember mozdulatlan arccal állt a konvent emelvényén, amikor ön-. feledten ünnepelte őt a megmentett testület. Danton, Robespierre, Saint-Just egykori helyén nézett körül a teremben, de ellentétben a forradalom nagy szónokaival,

összeszorított szájjal szemlélte a hálás tömeget. Újabb beceneveket kapott különben: „Kartács tábornok” (ezt a felkelőktől kapta), „Párizs tábornoka”, s végül: „Vendémiaire tábornok.” Ez az utóbbi bizonyult számára a leghasznosabbnak. A közvélemény előbb adta vissza neki a rangját, mint a különben hálás hivatalos körök. Konventbeli hallgatása sokaknak feltűnt, s főként azzal magyarázták – s ez különösen a politikusok számára volt megnyugtató –, hogy Napoleon vérbeli katonaember, nem szeret szónokolni. Napóleon valóban nem volt nagy szónok, de Vendémiaire-kor nem is igen tudott volna mit mondani a nemzet szószékén. Mondta volna azt, hogy a szinte reménytelen helyzetben aratott diadal egy cseppet sem tette boldoggá? Hogy belháború volt, politikai csata, kínos testvérharc, amelynek során franciák öltek franciákat, egy franciául nem is kifogástalanul beszélő, korzikai parancsnok legfőbb irányításával? Vagy adott volna kifejezést megelégedésének, hogy pályafutására rendkívül kedvező tettet vitt végbe, éles szemű közönség előtt mutatta meg félelmetes képességeit, méghozzá az ország szívében, a fővárosban? Helyesebben tette, hogy hallgatott, mert ezzel csak tovább fokozta a személye körüli légkör titokzatosságát. Ď maga amúgy sem tépelődött az események fölött, a sajnálkozás távol állt tőle, a meghasonlás lelki folyamatát nem ismerte. Igyekezett meglátni és kiaknázni a lehetőségeket. Már előre gondolt, elsősorban a családra, s a legsürgősebben feladott 60000 frankot édesanyjának, igaz, csökkenő értékű forradalmi assignatákban, de akkor még nem ismerték a Napóleon-aranyat. És, természetesen, levelet írt Józsefnek az eseményekről: „Végre befejeződött. Első gondolatom, hogy hírt adjak Neked magamról .. . Az ellenség a Tuileriák körül támadott. Sokat megöltünk közülük. Ok harminc emberünket ölték meg, hatvanat megsebesítettek. Lefegyvereztük a szekciókat, és teljes a nyugalom. Mint rendesen, egy karcolást sem kaptam. A szerencse velem van. Üdvözlöm Desirée-t és Júliát.”

A katonás rövidségű levélben az „ellenség” kifejezés a hadijelentések hangjára emlékeztet, Napóleon nem szerette a polgárháborúra utaló politikus szavakat. Ami a világtörténelmi jelentőségű csetepaté áldozatait illeti, pontos számok nem maradtak az utókorra, levelében Napóleon még csak nem is következtetett az „ellenség” veszteségeire. Ezeket általában „néhány száz”-ra becsülték, körülbelül annyira, amennyit Napóleon már korábban lekartácsolandónak tartott ahhoz, hogy „a többi” megszaladjon. S ha arra gondolunk, hogy a saját életét milyen fontosnak tartja mindenki, akkor hangzik csak nagyvonalúan könnyednek olyan halottbecslés, mint „néhány száz”. A napóleoni idők folyamán később még nagyobb hibaszázalékkal történt a háborús veszteségek számbavétele. Napoleon, mint látható, a saját veszteségeit is gyanúsan kerek számokkal fejezte ki. És ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Franciaország és a világ szempontjából sorsdöntő ütközet áldozatai közül egyet sem ismer név szerint a történelem, akkor még jobban kidomborodik az a rideg tény, hogy ennek a véres eseménynek csak egyetlen hőse volt. Vendémiaire tábornok, Napóleoné Buonaparte. Ugyan kinek Jutott volna eszébe arra vesztegetni az idejét, hogy megnézze, kik voltak azok, akik az egyik vagy a másik oldalon az életüket áldozták a dolgok értelmének ilyen vagy olyan megközelítéséért, milyen életek szakadtak meg, milyen tervek maradtak teljesítetlenek, kiket hagytak hátra az elesettek? Számok voltak, méghozzá meglehetősen pontatlan számok. A csak úgy nagyjából megbecsült veszteséglajstromok számszerűségén az sem változtatott volna, ha Napoleon is az elesettek között lett volna. Erre semmivel sem volt kisebb eshetősége, mint azoknak, akik rövidesen tömegsírba kerültek. Most is kilőtték alóla a lovat, s alapjában véve az sem lett volna csoda, ha Murát lekésik az ágyúkról. Nem vigyázott magára, hideg fejjel, számításból tette kockára az életét, mert bár semmiféle lelkesedés nem fűtötte, szikrája sem volt benne a „győzelem vagy halál!” jelszó mindent

elsöprő lángolásának, azt jól tudta, hogy ha túlságosan kíméli becses életét, akkor nincs, ami magával ragadja maroknyi csapatát. Bízott szerencséjében, amint azzal, Józsefnek is sietett eldicsekedni. Nem is lehet csodálkozni azon, hogy a szerencse kegyeltjének tartotta magát, hiszen győzni tudott ott is, ahol minden józan számítás ellene szólt. Saját sérthetetlenségének tudata, amelyet a misztikus Mereskovszkij platóni anamnézisnek, a jövőre való visszaemlékezésnek tekintett, mindenesetre lehetővé tette számára, hogy a halálveszélyt egyszerűen sem-! mibe vegye. így még tervszerűbben tudta kihasználni az ilyen magatartás hatását harcoló csapataira. Semmi sem állt tőle távolabb, mint , az önfeláldozó mártír alakja, ilyesmiben nem hitt, mindössze mástól várta el. Desirée-t ugyan még üdvözölte Józsefnek írt kis levelében, de olyasmiről szó sem lehetett, hogy bárki kedvéért lehajtott fővel belevesse magát az ütközetbe, és ezer sebből vérezve adja ki lelkét. Kitűnően jellemezte önmagát Las Cases tanúsága szerint: „Nagyravágyásom valóban erős volt, de hűvös természetű.” Ö mindig tisztán akart látni, s megelégedett azzal, ha másokat vakít el a. szenvedély, a kis káplár iránti rajongás. Vendémiaire után még nem volt kis káplár, csak egyszerű tábornok, ; ezt a rangot ugyanis azonnal visszakapta, amint a konvent egy kis lélegzethez jutott, sőt, két rövid lépcsőfok után a belső hadsereg főparancsnokává nevezte ki a hálás kormány. A kopott csizmás kandúr, a rangjavesztett éhenkórász, a szalonok megmosolygott csodabogara egyszeriben a hazai haderő legmagasabb rangját nyerte el. A körülmények, ha kissé nehezen is, de végre megragadták. Beköltözött a főhadiszállás palotájába, olyan magától értetődő ter mészetességgel, mintha hazament volna. És most is a családi érzés nyilvánult meg benne a legerősebben. Fesch nagybácsiból titkár lett, Lucienből hadbiztos, Józsefből konzul, Lajosból szárnysegéd (Marmontnal és Junot-val együtt), a kis Jeromost előkelő

intézetben helyezte el. A kedves Permon családnak, amely annak idején egy-egy kiadós ebéddel megmentette a kínzó éhségtől, mindennapos vendége lett, vigasztalta a haldokló családfőt, s mint családtag nyugtatta meg szeretettel Permonnét és a gyerekeket. Kiszabadította börtönéből Menou tábornokot, nem vette rossz néven elődje erélytelenségét, amelynek tulajdonképpen vendémiaire-i szerencséjét köszönhette. És amilyen kíméletlenséggel törte le a királypárti lázadást, olyan szelíd és elnéző volt utána. Nem haragudott a szétvert ellenségre, győzelmének részesei voltak. Magas beosztását jól meggondolt emberséggel és méltósággal viselte. Toulonnal ellentétben, most nem volt megtorlás Napóleon jövendő híveivel szemben. Miután megnyerte a csatát, legyőzött ellen- feleit akarta megnyerni. Kenyeret és tűzifát osztott szét a nyomorgó lakosság körében, s ami megint csak jellemző volt rá, maga ellenőrizte a pékségek munkáját is. Egy alkalommal az egyik pékműhely előtt éhes tömeg verődött össze. A hangulat egyre fenyegetőbbé vált, s amikor Napoleon lóháton kíséretével odalovagolt, őt is körülvették, zajongtak, kenyeret követeltek. Főként az asszonyok lázadoztak, s egy terebélyes asszonyság az öklét rázva kiabált: – Ezek az aranyrojtos tiszt urak csak röhögnek rajtunk, nekik csak az a fontos, hogy ők telizabálhassák a bendőjüket, és meghízzanak, mit bánják ők, ha a nép éhen fordul fel! A helyzet kínos volt, megjelent az örök kofa, a nagyszájú, kövér asszonyság, akivel szemben mindenki tehetetlen. De Napoleon feltalálta magát. Így válaszolt: – Ejnye, asszonyság, nézze csak meg magát és engem! Melyikünk kövérebb? Napoleon tábornoki egyenruhájában is csak sovány kisfiúnak festett, érthető tehát, hogy a tömeg hatalmas nevetésben tört ki, s a kis csapat nyugodtan továbblovagolhatott.

A kövér asszonysággal vívott szópárbajáról a legtöbb történetíró említést tesz, s ez azt bizonyítja, hogy a kedves kis jelenet történetét a nép az ajkára vette, s Napóleon éppen ezt akarta. Azt ugyanis jól tudta, hogy a népre lövető tábornok, a dolgok egyszerű logikájából kifolyólag, sohasem lehet népszerű. Napoleon pedig semmi esetre sem akart rettegett mumus lenni. A Saint-Roche lépcsőjét elborító áldozatoknak nem azért kellett meghalniok, mert Napoleon gyűlölte őket, hanem azért, mert célja elérésének útjában álltak. Ezt főleg az életben maradottaknak kellett megérteniük. Nehéz feladatra vállalkozott a keménykezű győztes, amikor a népszerűség megszerzését tűzte ki céljául. De az ifjú tábornok már eléggé ismerte az embereket ahhoz, hogy számítani tudjon az emberi hangulatok hajlíthatóságára. Úgy látszik, az ellentétek hatása sem volt ismeretlen előtte. Ugyan mit várhattak a párizsiak tőle, az emberi életet semmibe vevő, terrorista tábornoktól, aki ördögi kegyetlenséggel kartácsolta végig az utcákat? Nyilván a mészárlás folytatását, a gyűlölet sugallta bosszút. Ezzel szemben egy lányos arcú fiatalember jelent meg a péküzletek előtt, kenyérrel és tüzelővel látva el az éhezőket és a fagyoskodókat, a kitaszított Menou sem vérpadra került, hanem szabadlábra. „Éltem egész folyta alatt mint erősebb engedtem!” – írta Elba szigeti emlékirataiban Napoleon, s tulajdonképpen most is azt tette. Erejét úgy megmutatta, hogy beleremegett az egész ország. Utána annál inkább méltányolták szelídséget, kedvességét, tréfálkozását a néppel. Erdei remete jósága nem meglepő, s némi iróniával azt lehetne mondani, hogy ez a mestersége. De amikor „Kartács tábornok” oszt kenyeret, erre felfigyelnek az emberek. Maga Napoleon is terjesztett különben egy kedves kis történetet ebből az időből. A fellázadt kerületek lefegyverzése szigorúan és következetesen folyt, minden fegyvert be kellett szolgáltatni. Egy napon -így mesélte Napoleon – egy tizenkét éves fiúcska jelent meg a főhadiszálláson, s arra kérte a főparancsnokot, hogy családja hadd

tarthassa meg édesapja kardját emlékül. Elmondta, hogy édesapja, Beauharnais tábornok a köztársaságot szolgálta, s a rémuralom idején halt mártírhalált. Napóleonnak mintha már fel sem tűnt volna, hogy egykori pártfogóját, Robespierre-t illette a kisfiú vádja, teljesítette a gyerek kérését, szívesen megengedte, hogy megtartsák a kardot. A kisfiú, a későbbi olasz alkirály, minden idők leghűségesebb mostohafia, boldogan távozott, s a nagylelkű tábornok kedvességét néhány nap múlva a gyerek édesanyja, Vicomte Alexandre de Beauharnais özvegye, Jozefin, pontosabban: Marie Joséphine Rosa Tascher de la Pagerie köszönte meg. Az érzelmes kis történet szerint így kezdődött a világtörténelmi hírességű szerelem. Napoleon azonban már Vendémiaire előtt megismerkedett Jozefinnel valamelyik estélyen, Barras jóvoltából, de akkor alig vették észre egymást. Hogy Jozefin nem felejtette rajta a tekintetét a lehetetlen külsejű, nagy fejű, rövid lábú, kopott éhenkórászon, az szinte biztosra vehető. De Vendémiaire szinte nyurgává tette Napóleont azok előtt, akik szemében a siker az egyetlen értékmérő. Napoleon nyilván ugyanúgy lépkedett a csillogó szalonokban, mint addig, legföljebb jobb csizmában, de a légkör alapvetően megváltozott körülötte. Körüludvarolták, csüngtek szavain, nem szakították félbe, nem vették rossz néven érdes nevetését, tréfáin nagyobbakat nevettek, mint azelőtt, korzikai színvonalú bókjait az asszonyok odaadó elismeréssel fogadták. Ö is éreztette fölényét, szokásává vált, hogy különböző kérdéseket intézett a társaság tagjaihoz, s ezekre válaszolni kellett. És mindig az van fölényben, aki kérdez. Napóleon katonás, kurta kérdései – „Nős ön?”, „Mikor érkezett?”, „Mikor utazik?”, „Hány gyermeke van?” – afféle elöljárói tekintélyt biztosítottak neki, egy kicsit nyugtalanító felsőbbséget, hiszen akitől sokat kérdeznek, az végül szinte a vádlottak padján érzi magát. Már nem csodabogár volt, hanem jelentős valaki, akiről ösztönösen érezték, hogy idegenszerűsége mögött több rejtőzik, mint amennyire következtetni lehet. Hát még

ha némi sejtelmük lett volna arról, hogy a Napóleont teremtő körülmények még korántsem fejezték be alkotó tevékenységüket. A nagypolitika európai színpadjain olyan erők bontakoztak ki, amelyeknek következményeire a legélesebben látó politikusok sem számíthattak. Forradalmi külpolitikájával a konvent valóságos katona aranykort teremtett. Kívül-belül egyaránt szükség volt kiváló katonákra, nemcsak Párizs utcáin, nemcsak a Vendée-ben, hanem a külső ellenség ellen is. Az angol politika amúgy sem szerette a kontinentális túlsúlyt, de amikor a konvent kimondta Belgium bekebelezését, az angol-francia ellentétek egészen Waterlooig tartottak. A végeláthatatlan háborúk tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy megszüljék a nagy hadvezért, aki addig parancsnokol hatalmas fegyveres erő fölött, amíg végre is, a polgári politikusok láttán, feltámad benne a kérdés : „Miért ezek? Miért ne én?” A katonai államcsínyek minden korban abból indultak ki, hogy valamelyik becsvágyó tábornok túlságosan is tudatára ébredt erejének, s nem értette, hogy miért kell alávetnie magát holmi civil bagázsnak, amikor neki vannak felfegyverzett csapatai, ágyúi, bombái. A győztes hadvezérek pedig különösen hajlamosak arra, hogy a belpolitikában is megsemmisítő győzelmet érjenek el. Ennek a folyamatnak ma már hivatalos szakkifejezése van, ez a bonapartizmus. Egyes államfők úgy is védekeztek a bonapartizmus ellen, hogy önmagukat ruházták fel magas katonai méltóságokkal, s a lángeszű hadvezér szerepében igyekeztek gátat vetni a tábornokok esetleges hataloméhségének. Abban az időben azonban még Napoleon sem ismerte a bonapartizmust, s úgy látszik, egyelőre inkább megállapodott családi életről álmodozott, mint világuralomról. A családi érzés rendkívül erős volt benne, de szeretett volna már saját kis családot is alapítani. Désirée, rejtélyes okokból, változatlanul nem válaszolt neki. Napoleon történetének egyik hézaga ez, s valószínű, hogy nemcsak a francia, de a svéd történelemtudomány sem tud választ

adni erre a kérdésre. Napoleon tehát Párizsban nézett asszony után. Először az özvegyen maradt Per-monné kezét kérte meg. A húsz évvel idősebb asszony kinevette Napoleont, s az érzékeny kis tábornok mélyen megsértődött. Állítólag feleségül kérte Chénier egykori kedvesét is, de tőle is kosarat kapott. Megnövekedtek Jozefin esélyei, de ennek a körülménynek az értékét Jozefin még egyáltalán nem tudta méltányolni. Nincs mit csodálkozni ezen, inkább az lenne meglepő, ha Jozefin valamit megsejtett volna Napóleon jövőjéből. Az ilyenfajta jóstehetség tökéletesen hiányzott belőle, másféle fejlett képességei nem is engedték volna kibontakozni. Valamiféle érdeklődés volt benne Napoleon iránt. Ezt a halvány érzést talán a következő, a történelemtudomány által is. elfogadott jozefini felkiáltás fejezte ki a legjobban: „Milyen mulatságos ember ez a Buonaparte!” Valóban az lehetett, már külsőleg is. Anatole France esztétikai leírása („Boltossegéd, görbe lábakkal. Béka.”) csúfondárosan túlzó, de Napoleon nagy tettei között nem a legkevésbé csodálatos, hogy apró termetével a hősi legendák kiemelkedő alakja tudott lenni, s nincs senki, aki fennakadna azon, hogy „korzikai óriás”-nak, „nagy Napoleon”-nak tisztelik ezt az aránytalan termetű apróságot, a „zilált hajú törpé”-t, ahogyan az egyik osztrák diplomata nevezte őt az olaszországi hadjárat idején. Az emberi nagyságot, persze, nem centiméterrel mérik, de mégsem véletlen, hogy a magas termetű emberektől nem idegen a jól fejlett testalkatukon nyugvó fölény, míg a kis növésű embereket kisebbrendűségi érzés gyötri. Nem csoda, hogy akadtak lélekbúvárok, akik Napoleon világraszóló tetteinek indítékát abban vélték megtalálni, hogy egy kis ember nagy ember akart lenni, tehát a Napóleont teremtő történelmi körülmények között a növekedést elősegítő mirigy mérsékelt működése is szerepelt. Annyi bizonyos, hogy tetteiben óriássá nőtt a kis korzikai, becsvágya a világhír hihetetlen magasságába emelte. Jozefin azonban mit sem tudott ismeretségük első idejében ezekről a rejtett lehetőségekről, s

hihető az is, hogy elnevette magát, amikor meghallotta Napoleon furcsa keresztnevét. Napóleonra viszont mély benyomást tett a nagyvilági, kacér dáma, mialatt Jozefin lelkében semmiféle megrendülés sem volt észlelhető. A világtörténelem egyik legnevezetesebb szerelme meglehetősen egyoldalú volt. Napoleon lángolt, Jozefin tűrte. Az egykori arisztokrata hölgyet Napóleon magas katonai méltósága sem hatotta meg. Abban az időben nem sokat jelentett, ha valakit felemelt a szerencse, a pillanatnyi politikai divat. Magasabbról is hullottak már tekintélyes fejek, például Beauharnais tábornoké. Toulonról Jozefin valószínűleg nem is tudott, hiszen akkor börtönben ült, s a nyaktilón és Hoche-on kívül semmi más nem érdekelte. Vendémiaire pedig számára egyike volt azoknak az utcai csatározásoknak, amelyekben Párizs akkoriban nem szűkölködött. Jozefin nem foglalkozott politikával, nem értett hozzá, de ami érdekelte, ahhoz nagyon értett. Désirée képe akkor tűnt el végleg Napoleon fejéből, amikor ráragyogott ennek az enciklopédikus szerelmi műveltséggel rendelkező, nagyvilági nőnek sötétkék szeme. A kedves falusi kislány után Napoleon számára ez volt az igazi asszony, olyan magával ragadó lény, amilyenről sejtelme sem lehetett akkor, amikor fölényesen elítélő sorait írta a szerelemről. Huszonhat éves volt ekkor még, túl néhány jelentéktelen kalandon, szégyenlős, rátarti és tapasztalatlan, érdeklődését is más foglalta le, mint a szerelem. És bár sürgette Józsefet, hogy üsse már nyélbe a Desiréevel való házasságot, arra mégsem szakított magának időt, hogy elutazzék Marseille-be, s megkérdezze a kislánytól, hogy miért nem ír, s nem akar-e a felesége lenni. Az ember nem szakadhat százfelé. Jozefin viszont szinte az ölébe esett, s el lehet mondani, hogy a szó szoros értelmében. A történelemtudomány általában rendkívül udvariatlan Jozefinnel szemben. Kialakult az az egyöntetű vélemény, hogy a későbbi császárné léha, könnyűvérű, megbízhatatlan, csekély

értelmű nő volt, méltatlan a világtörténelem legfényesebb alakjához, s nehéz megérteni, miért habarodott bele Napoleon ebbe az ostoba nőszemélybe. Mintha bizony Napóleonnak a bölcselkedő nő lett volna az eszményképe. Éppen Jozefin volt az, aki tökéletesen megfelelt azoknak az elképzeléseknek és követelményeknek, amelyeket Napoleon a nőkkel szemben támasztott. Napóleon nem volt híve semmiféle női egyenjogúságnak, afféle „hosszú haj, rövid ész” álláspontot foglalt el, s véleményét így örökítette meg a „Code Napoleon” is, amelyben a nőt nemcsak férjével szemben helyezte hátrányos helyzetbe, hanem örökösödési ügyekben még a fiútestvérrel szemben is. A politizáló nő mindig kihozta a sodrából. De Staël asszonyt ki nem állhatta, a porosz királynéról pedig, aki nem átallott beavatkozni az állam ügyeibe, nyilvánosan igen lovagiatlanul, sőt ízléstelenül nyilatkozott, s a feleségét ért sértéseket csak egy olyan gerinctelen féreg volt képes alázatosan eltűrni, mint III. Frigyes Vilmos, minden poroszok királya. Napóleon úgy vélte, hogy a nő helye a családban van, elég, ha a háztartáshoz és a gyermekek gondozásához ért, a férfiak dolgába ne avatkozzék bele. Jozefin tői távol állt minden nőietlenség. Ő aztán igazán nem volt sem politikus–, sem tudóstípus, hanem nő volt kívül, belül, minden mozdulatában. Sok mindent megélt kalandos és hányatott élete során, s ismeretségük kezdetén a legkevésbé sem tekintette Napóleont élete csúcspontjának, hiszen Napóleonnál jóval híresebb tábornokokat mondhatott már magáénak, nem is beszélve Robespierre legyőzőjéről, a nagy Barrasról, és másokról, akiket talán maga Jozefin sem tudott volna már hiánytalanul számba venni. Napóleonnak az is kedvére volt, hogy Jozefin régi francia nemesi családból származott, a Tascher de la Pagerie nemzetség a tizenharmadik századig tudta visszavezetni családfáját, s ha a forradalom alatt ilyesmivel nem is lehetett kérkedni, Martinique szigetén ez nagy szó volt. Itt született ugyanis a kis kreol lány, s talán nem fölösleges

megemlíteni, hogy a „kreol” szót néha félreértik, holott semmiféle bennszülött „beütést” nem jelent, mindössze annyit, hogy Jozefin bevándorolt francia szülőktől, francia gyarmaton született. Tizenhat éves volt, amikor feleségül ment (pontosabban, adták) Alexandre de Beauharnais-hez, akinek kétes nemességében a „de” eléggé vitatott volt, s valószínű, hogy Beauharnais csak olyan nemes volt, mint Balzac, vagyis semmilyen. Később a „vicomte” címet adományozta magának, az udvarhoz azonban mégsem tudott bejutni, mert nem tudta igazolni nemességének, színpompás címereinek hitelességét. Rossz házasság volt, mindössze négy évig éltek együtt, házasságuk második évében született Jenő, majd Hortenzia, egy olyan időszakban, amelyben Beauharnais, túlságosan hosszú ideig lévén távol Jozefintől, nem lehetett az apa. Ez pedig azt jelenti, hogy nem lehet tudni, ki volt III. Napóleon nagyapja. Hosszadalmas családi háborúságok után, végre különváltak a házastársak. Beauharnais különben érdekes politikai és katonai pályát futott be kivégzéséig. Lelkesen csatlakozott a forradalomhoz, friss kérlelhetetlensége egészen a jakobinusokig sodorta. Képviselő volt, majd az alkotmányozó országgyűlés elnöke, később mint tábornok a rajnai hadsereg parancsnoka, de mivel Mainz ostromát ellenségei szerint lanyhán vezette, elcsapták, majd a terror időszakában letartóztatták. Itt különben összetalálkoztak a házastársak, mert Jozefint is börtönbe vetették, mint veszedelmes girondistabérencet. Ha a vádlók meg tudták magyarázni a vádlottnak, hogy mit jelent ez, büszkék tehették magukra. így kerültek össze újra a házastársak mint gyanús arisztokraták. Beauharnais már szívesen megszabadult volna feltehetően jogtalan címeitől, de már késő volt. Hiába hivatkozott ismert jakobinus érzelmeire, hiába kérte szabadon bocsátását azon a címen, hogy – idézet kérvényéből – „a királyok iránti gyűlöletet csöpögtethessem gyermekeim szívébe”! Négy nappal Robespierre bukása előtt került a vesztőhelyre, s akkor még a trikotőzök sem sejthették, hogy kézimunkázás közben

nemsokára újfajta nyakakat láthatnak a nyaktiló tönkjén. Jozefin megérte Thermidort, szabad lett, s a szó szoros értelmében szabadon élt. Ebben a tekintetben egyébként a börtön sem jelentett számára béklyót, ő Hoche-sal vigasztalódott, míg Beauharnais utolsó napjait a szép Custine asszony édesítette meg, Chateaubriand szerint, Jozefin beleegyezésével és szeme láttára. Biztosan voltak olyanok is, akiket a vérpad közelsége magukba szállásra késztetett, s a fenyegető másvilág felkeltette szentebb életüket, de Jozefin nem volt ezek közül való. Aki pedig elmarasztaló erkölcsi ítéletet akar hozni Jozefin magatartása fölött, az ne feledkezzék meg arról se, hogy a vádlott rendkívül jószívű teremtés volt, nem ártott senkinek sem, sőt, segíteni igyekezett mindenkin, akin csak tudott. Nem volt irigylésre méltó sorsa, s kétgyermekes, vagyontalan özvegyasszony létére is görcsösen ragaszkodott a nagy társasághoz, a ragyogó szalonokhoz, a hódításokhoz, amelyekben ez a tetszeni vágyó teremtés a legnagyobb örömét találta. Nem volt szép, de ügyesen festette magát, hibátlan alakja és mozgása – hogy Napoleon szavait használjuk – maga volt a báj. Napóleon hamar a dáma lába elé omlott, s Jozefin megnyugodva állapíthatta meg, hogy még mindig hat a férfiakra, pedig már harmincéves is elmúlt, vagyis túllépte azt a korhatárt, amely fölött Balzac is eltűnődött: van-e még joga szeretni egy harmincéves asszonynak? Jozefin már csak azért is örült hódításának, mert valami nagyon már nem tolongtak a lába előtt. Beérte az előnytelen külsejű kis korzikaival, mert már elmúlt az az idő, amikor kényekedve szerint válogathatott a ragyogóbbnál ragyogóbb férfiak között. Szerényebbé vált. Naooleon meghódítása különben sem bizonyult nehéz feladatnak. A kis vadócnak minden új volt, s Jozefin sokszor kipróbált fogásai egytől egyig hatottak. És az éles szemű katona, aki egyetlen séta alatt meglátta Toulon bevételének kulcsát, úgyszólván semmit sem látott, és semmit sem hitt el abból, ami Jozefinre

nézve hátrányos volt. Neki Jozefin volt a tökéletes dáma, az előkelő nagyvárosi szépség, a nemes vérű, igazi, nőies nő, akinek gyönyörű, hajlékony mozdulatait még olyan ellenséges személyek is elismerték, mint Lucien. És Rémusat asszony, aki Jozefint különben „minden mélyebb érzés és valódi lelki nagyság” nélkül valónak tartotta, fenntartás nélkül dicsérte a Jozefin egyéniségében rejlő „különös varázs megejtő báját”. Mi kellett még Napóleonnak? Amikor először bekopogtatott a Chanteraine utcai ház kapuján, hogy visszaadja a kis Jenő köszönő látogatását, azt hihette, hogy a házmester tündérpalotába engedte be. A ház a jólét emlékének és a jelen szegénységének keveréke volt. Az utóbbit Jozefin igyekezett minden lehetséges eszközzel eltakarni. Hogy mindebből mit vett észre Napoleon, és mit nem akart észrevenni, az sok minden mással együtt Napoleon titka maradt. Nagy, a valószínűsége annak, hogy Jozefint nemcsak előkelő, de gazdag nőnek is tartotta, 5 nyilván sejtelme sem volt arról, hogy Jozefin csak bérli a házat, sem arról, hogy „a régi francia nagyúri társaság nyugodt és nemes magatartásával” (Napoleon szavai) viselkedő úrnő valósággal fuldoklik az adósságokban, cselédeit sem tudja mindig fizetni, sőt, gyakran azok hoznak a házba ennivalót és tüzelőt. Mások jobban körülnéztek ebben a cifra nyomorúságban, s a tengernyi Napóleon-irodalom jóvoltából olyan, nagy fontosságú adatok is gazdagítják tudásunkat, mint az, hogy Jozefin hálószobájának kék nanking bútorzatát sárga és piros csíkok díszítették, az úrnő nyolc abrosza közül négyet vörösbor-foltok éktelenítettek, s az ezüst evőeszköz mindössze tizenöt villából, egy levesmerő kanálból, hat evőkanálból, és tizenegy kávéskanálból állt. És ha valaki történelemtudományi kutatómunkája során arra kíváncsi, hogy milyen ruhatára volt Jozefinnek, úgyszólván minden darabot számba vehet, a három színes muszlinruhától kezdve a hat alsószoknyáig. Még csak azt sem lehet mondani, hogy történelmi szempontból ezek az adatok nevetségesek, hiszen Napóleonra ezek

a ruhadarabok erősen hatottak, a világ sorsára nézve tehát Jozefinnek egyetlen pár színes selyemharisnyája sem volt közömbös. Franciaország belső hadseregének főparancsnoka tehát kitűnően érezte magát az előkelő házban, az egykori arisztokraták társaságában, akik életüket Robespierre bukásának köszönhették. Érthető, hogy egy kissé gyanakodva néztek a „jakobinus tábornok”ra, akit nem Robespierre csukott börtönbe, ellenkezőleg, mint Robespierre pártfogoltjai tartóztatták le a Megvesztegethetetlen bukása után, majd a thermidóristák megbízásából verte szét a királypártiakat. De az ilyen cikázó magatartást könnyebb megbocsátani, mint követni, s Napóleonnak volt még egy hatalmas előnye a rokonszenv felkeltéséhez: magas katonai beosztása. Az ilyesmi mindig jótékonyan egyengeti az utat a megbocsátáshoz. Napoleon önfeledten lubickolt a talmi ragyogásban, amelyből csak a ragyogást vette észre, s rendkívül kitüntetőnek tartotta magára nézve Jozefin szeretetre méltó kedvességét. Ebben nem volt hiány, sőt, Jozefin egy-egy taktikai fogása csak tovább élesztette a tüzet az ifjúban. Egyszer megijedt a körmönfont Circe, azt hitte, hogy jól kiszámított tartózkodásával (ilyesmi is volt a fegyvertárában) elijesztette a tapasztalatlan vidékit, s amikor Napóleon napokig nem jelentkezett, levelet írt neki. Micsoda mondatok! „Hát már meg sem látogatja barátnőjét, aki Önt szereti? Hát már egészen lemondott róla? Nagy igazságtalanságot követ el, mert ő szívből és igazán szereti Önt. Jöjjön… Napoleon nyilván el volt ragadtatva ettől a teljesen világos értelmű levéltől, s már maga az a tény, hogy Jozefin levelet írt, szíven találhatta. Aki levelez, már nem lehet akárki. Természetesen rohant szerelméhez, hálásan és tüzesen. Az oknyomozó történelem, de elsősorban Napoleon jóvoltából azt is tudjuk, hogy egy decemberi éjszakán omlottak először egymás karjába. Napoleon ugyanis már másnap igyekezett megrögzíteni a nagy élményt, levélben persze, hogy az utókor ne maradjon bizonytalanságban:

„Veled eltelten ébredtem. Képed és az elmúlt éjszaka mámoros élvezetei nem engedik megnyugodni érzékeimet. Édes és páratlan Jozefin, mit művelsz szívemmel? … Hogyan találhatnék nyugalmat valaha is, amikor átadom magamat annak az érzésnek, amely legbenső lényem fölött uralkodik, s amikor ajkadról és szívedről szürcsölöm a perzselő lángot? Igen, egyetlen éjszaka megtanított arra, hogy a saját arcképed mennyire szegényes hozzád képest … Három óra múlva újra látlak, addig is ezer csók, mio dolce amore, de ne adj vissza egyet se, mert lángra gyújtják a véremet!” Más források szerint a nagy nap, pontosabban éjszaka, jóval korábban, október 20-án volt, de ebben a legtöbb történész kételkedik, mert még napóleoni és jozefini mértékkel mérve is túlzottnak találják az események ennyire gyors fejlődését, a pontos adat megállapítása pedig ma már úgyszólván lehetetlenség. Mint Napóleon leveléből látható, annyira elragadta a szenvedély, hogy még az anyanyelvéből is papírra kívánkozott néhány szerelmes szó. Jozefin – saját bevallása szerint – ilyen vad, mindent elsöprő szenvedéllyel még nem találkozott, és ez nagy szó. A belső hadsereg főparancsnoka huszonhat éve minden lángolásával imádta Jozefint, és a beteljesedés csak fokozta érzelmeit. Jozefinben sokkal józanabbul és gyakorlottabban tombolt a szenvedély, már csak azért is, mert akkor még semmiféle közelebbi célja nem volt a magas rangú kis tábornokkal. A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor Napóleon már nem elégedett meg azzal, amit kapott, hanem a kezét is követelte Jozefinnek. Feleségül akarta venni, valósággal könyörgött, hogy a férje lehessen. Ez komoly fordulat volt, s Jozefin gondolkozni kezdett, nem akart könnyelmű lenni. Hiszen ha arra törekedett volna, hogy feleségül vétesse magát a kis vademberrel, akkor talán tartózkodóbb lett volna. S most, hogy a férfi, tüzes viszonyuk kellős közepén, megkérte a kezét, feltámadt benne az ésszerű kérdés: minek? Szeretőnek nem habozott elfogadni, de férjnek? … Közben Napóleon türelmetlenül sürgette a boldogító igent. Jozefin

tanácsokat kért barátaitól, s ahány, annyiféle tanácsot adott neki. Barras határozottan helyeselte a házasság tervét, kifejtette Jozefinnek, hogy a házassággal révbe jut, gyermekeinek újra lesz apjuk, s felhívta az asszony figyelmét arra, hogy Napoleon sokra hivatott, tehetséges katona, s valószínűleg neki juttatják az itáliai hadsereg főparancsnokságát. Mindez helytálló érv volt, bár Jozefin azt is tudta, hogy Barras szeretne már teljesen megszabadulni tőle. Mások viszont aggodalmasan óvták attól, hogy hozzákösse a sorsát ehhez a senkiházi kalandorhoz, aki a legközelebbi politikai változás után esetleg eltűnik a süllyesztőben, mint oly sok más, sokkal jelentősebb politikai egyéniség. Jozefin különben óvatosan magát Napóleont is megkérdezte, hogy miben reménykedik, mik a tervei, hogyan képzeli el a jövőjét. Napoleon szűkszavú történelmi kijelentéseinek egyikét tette meg: – Kardommal az oldalamon még messzire jutok! Hogy milyen messzire, azt bizonyára maga sem sejtette, de ez a kijelentés is azt sejteti, hogy talán mégsem Lodi keltette fel benne a nagyszabású becsvágyat. Jozefint kétségtelenül meghatotta a férfi ragaszkodása. Eddig még nem akadt senki sem, aki a mézeshetek után feleségül kérte volna. Nem voltak kétségei Napóleon érzései iránt, de a sajátjai iránt sem túlságosan. Ezt írta egyik barátnőjének: „Szeretem én Napóleont? Nem, nem szeretem. Idegenkedem tőle? Azt sem mondanám. Olyan érzés vonz hozzá, amely magamnak sem tetszik, és amelyet a szenteskedők bűnnek tartanak …” Úgy látszik, érzékein kívül más nem vonzotta Napóleonhoz. És ez a körülmény is gondolkodóba ejtette, mert az előbb említett barátnőjének azt is megírta, hogy néha nem tudja, mit kezdjen ezzel a vad erejű vulkánnal, le lehet-e kötni ezt az őrült férfivihart. Ugyanakkor– csodálatát is kifejezte Napoleon iránt, dicsérte széles körű ismereteit, bátorságát, és már észlelt valamit Napoleon roppant akaraterejéből is, amellyel mindenkin uralkodni akart. Úgy

látszik, ez a tulajdonsága a térdelő Rómeó viharos bókjain is átütött. Homályosan, szinte öntudatlanul, mintha valamit már felfogott volna Jozefin a „mulatságos” Buonaparte egyéniségéből: „Vizsgáló tekintetében van valami különös, megmagyarázhatatlan …” Napóleon is sokféle tanácsot kapott a házasságra vonatkozólag, de ügyet sem vetett mások véleményére, egyedül Barras szavaira figyelt. Barras kifejtette előtte, hogy túl az olthatatlan és érthető szerelmi szenvedélyen, ez a házasság csak előnyére válna. Jozefin szinte eszményi összekötő kapocs a régi és az új rendszer között, amellett ősrégi francia nemesi családból származik, a vele való házasság tehát Napóleont igazi franciává teszi. Ez az érv sokat nyomott a latban, s erre maga Napoleon a tanú, aki így emlékezett vissza később házasságának körülményeire: „Barras jó szolgálatot tett nekem, amikor azt tanácsolta, hogy vegyem feleségül ezt az asszonyt… Ez a házasság eltörli nevem mellől a »korzikai« jelzőt, s egészen franciává tesz … Én pedig mindenáron franciává akartam lenni. Valamennyi szidalom közül, amellyel illettek, a legfájdalmasabban mindig a »korzikai« szó érintett.” Hát van fejlődés. Vajon mit szólt volna ehhez Gorgona sziget öreg korzikaija? Napoleon visszaemlékezéséből mindenesetre az is kiderült, hogy a „vad erejű vulkán” az emésztő szenvedély mellett jól átgondolta Barras tanácsát is, s úgy találta, hogy ez a házasság jól szolgálja áhított elfranciásodását is. Kapott, persze, Napoleon ellenkező intelmeket is, elsősorban testvéreitől. Lucien is, József is felhívták a figyelmét Jozefin múltjára, sőt, jelenére, Napoleon azonban nem hitt nekik, ellenvetéseiket családi féltékenykedéssel magyarázta. Az a csodálatos ötlet is eszébe jutott, hogy magát Jozefint kérdezi meg a vádak felől, s amikor Jozefin határozottan megcáfolta a „rágalmak”at, Napóleon végleg megnyugodott. Úgy látszik, lángeszét elsősorban a harcterekre tartogatta. Fokozott lendülettel és

bizalommal ostromolta tovább a legmeghittebb órákban is habozó asszonyt, majd amikor Jozefin végre kimondta a boldogító igent (többek között talán azért is, mert senki más nem kérte feleségül), boldogságát csak hálája múlta felül. Valóban ennyire szerelmes volt Jozefinbe? Napóleonról lévén szó, ezt sem lehet egészen biztosan tudni. Becsvágya és hiúsága is komoly szerepet játszott azonkívül, hogy Jozefin olyan élményekkel ajándékozta meg, amilyeneket Napoleon eddig elképzelni sem tudott. Hallgassuk meg tehát őt magát is, illő óvatossággal és fenntartással. Szent Ilonán így vallott érzéseiről a hűséges Gourgaud-nak: „Igazán sohasem voltam szerelmes, talán csak Joze- fint szerettem egy kicsit, de őt is csak azért, mert akkor huszonhat éves voltam.” Nem minden meggyőző erő nélkül hangzik ez az állítás, de ne feledjük el, hogy másként érez az ember Jozefin lába előtt, s megint másként száműzötten, betegen, egy óceáni sziget szikláján, amikor a nagy regénynek már az utolsó fejezete is befejezéshez közeledik. És az is kérdéses, hogy maga Napoleon tudott-e hinni saját magának, s tudta-e mindig, mikor beszél őszintén, s mikor áltat másokat vagy saját magát. Vajon Korzikát nem szerette szenvedélyesen? És mi lett ebből a lobogó honszeretetből? Hitte volna bősz korzikai hazafi korában, hogy életének első igazi nője nemcsak szépségével és szerelmi tüzével hódítja meg, hanem tősgyökeres franciaságával is? Bizonyos, hogy amikor kihirdették a házasságot, mégpedig 1796. február 9-én, Napoleon a világ legbüszkébb emberének érezte magát. Különféle hivatalos ténykedések következtek ezután, elsősorban a házassághoz szükséges okiratok beszerzése. Gondoskodtak két hamis születési bizonyítványról, majd a házassági szerződés következett. Ez az okirat egymagában is tanúsítja, hogy milyen kevéssé bízott Jozefin abban a fényes jövőben, amelyet vőlegényének jósoltak. Ügyvédje, Raguideau úr, aki különben óvta Jozefint a méltatlan frigytől, azt tanácsolta, hogy legyen óvatos, és legalább ne lépjen vagyonközösségbe ezzel a

nincstelen kis generálissal, ha már mindenáron hozzá akar menni feleségül, s nem egy nagy jövőjű hadseregszállítóhoz. Jozefint ekkor már nem lehetett lebeszélni, hiába fejtegette az ügyvéd, hogy az efféle „harctéren nőtt gomba” amilyen gyorsan felemelkedett, úgy száradhat el egyetlen nap alatt, legföljebb vidéki helyőrségekben húzhatja meg magát szürkeségben, nyomorban. A gazdasági természetű meggondolások azonban termékeny talajba hullottak, s Jozefin példás óvatossággal vélte rendezni az anyagiakat. Ilyen szellemben fogalmazták meg a különös házassági szerződést, amely biztosította Jozefin anyagi függetlenségét … A menyasszony, akinek csak az adósságai voltak bőségesek, szabadjára engedte képzelőerejét, s olyan javakat vétetett be az elképesztő okiratba, hogy Napoleon valóban azt hihette, gazdag asszonyt vett feleségül. A vőlegény először röviden ezt diktálta: „Semmilyen ingatlana nincs, egyetlen ingósága ruhája és hadi felszerelése.” Majd amikor a szerződés szövegét felolvasták, töröltette saját vallomását, szégyellte. Ilyen okiratokra támaszkodott a világtörténelmi jelentőségű polgári házasság, amelynek résztvevőit később a pápa a NotreDame-székesegyházban kente föl. A változatlanul aggodalmaskodó Raguideau különben azzal nyugtatta meg végül a menyasszonyt, hogy a tábornok mindenképpen veszélyes mesterséget űz, s ha hinni lehet azoknak a szállongó híreknek, hogy ő lesz az „olasz hadsereg” főparancsnoka, akkor könnyen otthagyhatja a fogát valamelyik csatatéren a félelmetes osztrákok ellen, s ebben az esetben nyugdíjat kap utána. De ha minden kötél szakad, még mindig itt van a válás lehetősége, hiszen nem kötnek egyházi házasságot. Raguideau csak a válást jósolta meg helyesen, de azt sem egészen úgy, ahogy végül is megtörtént. Napoleon állítólag tudomást szerzett Raguideau kijelentéseiről, s jól elraktározta őket emlékezőképessége mélyén. Más források szerint Jozefin emlékeztette rá, jókedvűen mesélte el Napóleonnak

az egykori baljóslatot 1804-ben, a koronázás előtti napokban. Napoleon ekkor kiadta a parancsot, hogy kerítsék elő az ügyvédet, ha még él. Fouché rátalált Grenoble-ban. Elképzelhető, milyen rettegés fogta el az öreg ügyvédet. Nem tudta elképzelni, mit akar tőle a hatalmas császár, a világ ura. Pedig Napoleon mindössze odaültette őt a Notre-Dame szentélyében a legjobb helyre, Murát, Talleyrand, Ney, Fesch bíboros, Caulaincourt, Fouché, Bernadotte közé, hogy lássa, a jósok is tévedhetnek. És mivel az ügyvéd 1807ben halt meg, Napóleon tündökletes pályafutása csúcspontjának évében, s nem a Waterlooi csata után, őszinte önbírálattal hagyhatta itt ezt a kiszámíthatatlan világot. Napoleon jóindulatú tréfával szembesítette Raguideau-t a császári csodával, de nem rótta meg borúlátó jóslatáért, már csak azért sem, hiszen ő maga is csak remélte az esküvő napjaiban, hogy kardjával az oldalán messzire jut. Joggal feltételezhető viszont, hogy 1796. Ventose 19-én, vagyis március 9-én (egyes források szerint egy nappal előbb) az Antini utcai elöljáróságon, az egykori Mondragon-palotában Napóleon nem érzett elégedetlenséget, s arra gondolhatott, hogy máris eléggé messzire jutott kardjával az oldalán. Egy hete kapta meg az „olasz hadsereg” főparancsnokságát, két napja már a kinevezési okiratot is átnyújtották neki, most pedig az isteni Jozefin az ország két leghatalmasabb emberével, Barasszal, és Talliennel vár rá, a házassági szertartásra készülő polgármesterrel együtt. Igen, vártak rá, Napoleon késett. Hogy későbbi legfélelmetesebb fegyvereinek egyikét, a idegtépő várakoztatást miért alkalmazta Napóleon már az esküvőjén, nem lehet tudni, senki sem kérdezte meg tőle, s ő maga sem szolgált magyarázattal. Tény az, hogy az előkelő résztvevők szótlanul várakoztak, s csak következtetni lehet arra, hogy mit gondoltak magukban a megdöbbentő kis korzikairól, akinek van bátorsága ilyen képtelen arcátlanságot elkövetni. A nagy Barras, Thermidor hőse idegesen nézegette az óráját, Tallien tréfálkozni igyekezett a menyasszonnyal, a polgármester el-

elszunnyadt az íróasztala mögött. Jozefin komoly arccal nézett maga elé, miközben apró, selyemcipős lábát melengette a kandallónál. A váratlan fordulat nyilván megdöbbentette, s talán csak abban reménykedett, hogy a vulkán izzású szerelmi őrültet valami szerencsétlenség érte, különben érthetetlen, hogy még mindig nem borult imádott ja lába elé. Amikor azonban az előcsarnokból gyors, kopogó léptek hallatszottak, kardvég és sarkantyú összecsengése, főként azonban amikor Napóleon sebtiben berontott szárny segédjével, minden tisztes feltételezés semmivé vált. Napóleon néhány kurta szóval mondott valami mentegetőzésfélét, de hogy mit, azt nem lehet tudni, mert a jelenlevők annyira mérgesek lehettek, hogy egyikük sem jegyezte meg Napoleon szavait. Igaz, hogy erre időt sem hagyott a kis tábornok, mert határozottan odalépett a szundikáló polgármesterhez, felrázta és már utasította is: – Gyerünk, polgármester úr, siessünk, adjon minket össze! A rövid szertartás során Napoleon vezényszószerűen harsogta az „igen”-t, Jozefin illő suttogással. Ezután aláírták a figyelemre méltó okiratot, Jozefin illedelmesen végigcsókolta a tanúkat, akik különben nem most kapták tőle az első csókot, majd az ifjú pár beszállt abba a volt királyi hintóba, amelyet Barras egy más alkalommal ajándékozott Jozefinnek. így kötött házasságot a későbbi császári pár, forradalmi egyszerűséggel, ünnepi szertartás és lagzi nélkül. Napóleon kétségtelenül lángolt, a maga sajátos módján, de az nyilván meg sem fordult a „vad erejű vulkán” fejében, hogy legalább az első heteket az ifjú menyecskével töltse. Két nap múlva már indulnia kellett Nizzába, hogy átvegye az olasz hadsereg főparancsnokságát. Lélekben már ott is volt, ahol egy még nagyobb szerelem várta, a háború. Most már mindent sietve, kapkodva intézett, s becsületére vált, hogy egy nappal az indulás előtt még arra is szakított időt, hogy Jozefinnel együtt meglátogassa a két Beauharnais-gyereket a Saint Germain-i intézetben, s mit sem vett

észre abból, hogy Jenő is, Hortenzia is eléggé mértéktartóan fogadta az új atyát, egyikük sem lévén elragadtatva attól, hogy anyjuk rangján aluli házasságot kötött. De hiszen Napoleon éppen erre törekedett, fölfelé akart nősülni. A gyerekek pedig még nem tudhatták, hogy a jelentéktelen külsejű kis bácsi új családjáért éppen úgy mindent megtesz majd, mint a régiért, s hogy a sors, amelynek betűit („au destin”) Napoleon a jegygyűrűkbe vésette, még sok kellemes meglepetést tartogat számukra is. A kiindulópont, az olaszországi fővezérség, már az újdonsült férj zsebében volt. Ezzel kapcsolatban érdemes kitérni azokra a pajzán legendákra, amelyek szerint Napoleon útja Jozefin hálószobáján keresztül vezetett az olaszországi hadsereg főparancsnoki székébe. Nem egy Napóleon-könyvben tényként szerepel, hogy a kinevezés Jozefin „hozománya” volt, Barras nyújtotta át végkielégítésként megunt barátnőjének, sőt, Napóleont is azzal kecsegtette, hogy ha feleségül veszi Jozefint, jutalmul megkapja az itáliai hadsereget. Az elmélet tetszetős, huncutkodó szemhunyorgatásokra ad alkalmat, s még csak azt sem lehet mondani, hogy az ilyesmi ismeretlen a történelemben. John Churchill, a nagy Marlborough herceg, a legyőzhetetlen hadvezér, ismert selyemfiú volt a maga korában, s hogy még messzebb menjünk vissza a történelemben, Julius Caesar fajtalanságot is eltűrt céljai érdekében Bithunia nőgyűlölő királyától. Hozzájuk képest Napoleon még akkor is talpig férfi lett volna, ha valóban Jozefin nászajándékaként kapta volna meg főparancsnoki tisztségét. Erről azonban szó sem volt, csak két olyan hiú és megbízhatatlan személy terjesztette, mint Barras és Jozefin. Az igazság az, hogy Napóleon minden bizonnyal akkor is megkapta volna az „olasz hadsereg” főparancsnokságát, ha legényember marad, vagy ha a marseille-i kislányt vezeti anyakönyvvezető elé. Napoleon Vendémiaire után, késedelem nélkül, szívós munkába fogott a főparancsnokság elnyeréséért, s most már nem mint jelentéktelen álmodozó, hanem mint a konvent megmentője és a belső hadsereg

főparancsnoka. Szinte állandóan olaszországi haditerveiről beszélt a direktórium hatalmasaival, s nemcsak Barrasszal, hanem elsősorban Carnot-val, „a győzelem megszervezőjé”-vel, akitől az általános védkötelezettség eszméje származik. Carnot jól ismerte Napóleont, magasra értékelte touloni teljesítményét, s tanúja volt annak is Vendémiaire 13.-án, hogy mit jelent a szervezett hadművészet a túlerő ellen. Carnot bízta meg Napóleont azzal, hogy dolgozza ki Piémont elfoglalásának haditervét. A kész tervet aztán elküldték Scherer tábornoknak, az „olasz hadsereg” akkori fővezérének, s amikor Scherer azzal küldte vissza a haditervet, hogy azt csak egy őrült eszelhette ki, s ha a direktórium ragaszkodik hozzá, bízzák végrehajtását arra, akinek bomlott agyában megszületett – Napoleon előtt úgyszólván egyszeriben megnyílt az út Nizzába, az „olasz hadsereg” főhadiszállására. Nem Barras, hanem Carnot ajánlotta Napóleont fővezérnek, s az öttagú direktóriumban Bernadotte és Championnet is kapott egy-egy szavazatot, hárman azonban Napóleonra szavaztak, köztük Barras is, mindössze ennyi része volt tehát neki is a kinevezésben. A másik feltevés persze sokkal romantikusabb és ingerlőbb, s mivel Napoleon életrajzában amúgy is rengeteg a bizonytalanság és az ellentmondás, könnyű volt hitelt szerezni annak a legendának, hogy Napóleont Ámor nevezte ki főparancsnoknak. Az ok és okozati összefüggések elszánt kutatói annak a hátterét is igyekeztek felderíteni, hogy miért ragaszkodott ennyire Napoleon az itáliai hadszíntérhez, miért nem maradt a fővárosban, ahol előkelő katonai méltósága mellett ifjú feleségét is bírhatta. A magyarázatok szerint Napóleon nem elégedett meg a belföldi sikerekkel, mert tudatában volt annak, hogy igazi dicsőséget csak a nemzetközi hadszíntereken aratott győzelmek szerezhetnek számára. Ezenkívül pedig Párizs népe még mindig emlékezett a vendémiaire-i vérengzésre, s Napoleon úgy vélte, hogy csak akkor bocsátanak meg neki a franciák, ha a trikolort az igazi ellenségen

aratott győzelmek ragyogásával vonja be. Az első feltevés minden bizonnyal igaz, s nehéz elképzelni, hogy Napóleont kielégítette volna a belvárosi győzelem, különösen akkor, amikor szinte már a kisujjában volt az egész olaszországi hadszíntér, s égett a vágytól, hogy valóra váltsa merész elképzeléseit. Ami viszont Párizs népének érzéseit illeti, az ilyen nehezen követhető „közhangulat” vajmi apró szerepet játszhatott Napóleon elhatározásaiban. Eléggé ismerte az embereket ahhoz, hogy a közhangulat fogalmának ne tulajdonítson valami szilárd állandóságot, hiszen még saját magából kiindulva is tudhatta, hogy az ember legőszintébb meggyőződései is homlokegyenest szemben állhatnak egymással az idő múltával. Külső körülmények, néha egy-egy jókor alkalmazott szó is meg tudja fordítani a tömegek hangulatát. De túl a tömeglélektani fejtegetéseken, a királypártiak leverése a nagy polgári, paraszt- és munkástömegek előtt egyáltalán nem tette népszerűtlenné Napóleont, sőt, a kockázatos marengói diadal után Párizs népe úgy ünnepelte a győztes konzult, mint Vendémiaire tábornokot, aki már 1795-ben is megmentette a köztársaságot. Kétségtelen, hogy szép számú ellenségei megélénkültek a magas kinevezés hírére. Elsősorban vetélytársai tartották elviselhetetlennek az ellenszenves idegen gyors felemelkedését, s rosszmájúan tapintottak rá Napoleon gyengéire, egykori franciaellenességére, korzikai csínyjeire, járatlanságára a francia nyelvben és faragatlan viselkedésére. Napoleon az elképzelhető legcsattanósabb választ adta ezekre a vádakra: nem törődött velük. Célratörő természete nem kedvelte a mellékhadszíntereket, s nem azért elégedett meg napi két-három órai alvással, hogy drága idejében pletykákkal hadakozzon. Mindkét legközelebbi célját elérte, beházasodott a francia népbe, s kezében volt a hőn óhajtott főparancsnok! kinevezés. Az utolsó éjszakát Jozefinnek szentelte, aztán postakocsira szállt, miután gyengéden elbúcsúzott feleségétől. Társaságában volt Lajos

öccse és természetesen az elmaradhatatlan Junot, akinek végre a családja is elhitte, hogy nem hiába kószált Párizs utcáin a korzikai éhenkórásszal, Jozefin még megígérte, hogy amint megfelelő körülményeket tudnak biztosítani számára Olaszországban, követi férjét. Az elkövetkező időszak azt bizonyítja, hogy Jozefin nem vette túlságosan komolyan ígéretét. Sokáig integettek egymásnak, aztán Napoleon már csak dél felé nézett, annak az országnak az irányába, amelynek a meghódítására mindössze kétezer Lajos-aranyat kapott a direktóriumtól. A szerény összeg a feladat nagyságához mérten legföljebb hamuba sült pogácsának volt tekinthető.

6. FEJEZET Napóleoni hadsereg születik. Az első győzelmek. A kiskáplári előléptetés. Jozefin Itáliában. Az arcolei hősköltemény. A hadvezér mint államférfi. Fructidor – Leoben és Campoformio között. Húsz hónap után újra Párizsban. Az olaszországi hadjáratról, amelyet a legtöbb történetíró minden idők legcsodálatosabb hadi eseménysorozatának tart, a lányos képű, sovány kis káplár jut eszünkbe, a legendák hőse, a törékeny félisten, aki zászlóval a kezében rohant fel az ellenség tüzében lángoló arcolei hídra. Megjelenik szemünk előtt a „beteg gyermek”, ahogyan viharedzett katonái gyengéden nevezték, amikor éppen szánták mocsárláztól és rühtől szenvedő vezérüket, akinek csak a szeme ragyogott átható fénnyel. Stendhal ujjongó szavai jutnak eszünkbe a „csodálatos kaland”-ról, az ifjúság ellenállhatatlan lendületéről, a „szépséges Itália” hadiútjain menetelő ifjú francia katonákról, akik egész nap énekeltek, nevettek, miközben hasonlóképpen ifjú főparancsnokuk vezérletével „a vakmerőség és a lángelme” csodáit művelték. Mintha a klasszikus ókor hősei elevenedtek volna meg, az „Iliász” bajvívói, Homérosz és Plutarkhosz vitézei, a férfias bátorság rettenthetetlen harcosai. Egykori festmények, krétarajzok is ezt a hősi légkört árasztják, megörökítve egy-egy pillanatát annak a fenséges viharnak, amely végigsöpörte Itáliát, s a vihar mennydörgő istene maga Napoleon volt, a földre szállt Mars. Mivel az ember még civakodó gyermekkorát éli, az ilyen és efféle hősi romantika még azt is magával ragadja, aki józan értelmére támaszkodó ítélőképességével a háborút az alantas állati indulatok legszörnyűbb megnyilvánulásának tartja, a gyilkos önzés és bírásvágy gátlástalan kiteljesedésének, az embergyűlölet aljas

eszközének s nem utolsósorban az önmagára utalt emberi faj elképesztő ostobaságának, és csak kesereghet azon, hogy a tömegmészárlásnak ezt a nemzetközi jog által is törvényesített formáját az emberi géniusz egyre tökéletesebb fegyverekkel teszi még véresebbé. De még nagyon messze, talán több százezer évnyi távolságban vagyunk attól, hogy az ember, esetleg túlélve őskorát, valóban gondolkodó, értelmes, ésszel élő lénynek fogadja el önmagát, és az alantas indulatok – ha ugyan még emlékszik rájuk – éppen olyan szégyenletesek legyenek előtte, mint az emberevés. A háborús romantika, a hősimádat még ma is hat, hát még mennyire hatott a tizennyolcadik században, amikor a lényegesen kezdetlegesebb hadi fegyverzet jóval nagyobb teret engedett a személyi tulajdonságok kibontakozásának, mint a magenergián alapuló fegyverek korában! És Napoleon pályafutásának egyik lényeges jellemzője volt, hogy új életre keltette az eposzok, a csatadalok világát, s ehhez hatásos eszközt kapott a francia forradalomtól: a feudalizmusban még ismeretlen, vad nacionalizmust. A szilaj indulatokat hazafias eszmék nemesítették meg, s a nép előtt a monarchia mint valami nemzetietlen, kozmopolita intézmény jelent meg, hiszen az uralkodó az idegen királyokat nevezte és tartotta testvéreinek, nem a saját alattvalóit, honfitársait. A Marseillaise vérpezsdítő dallamára és szövegére vonult háborúba az ifjú forradalmi Franciaország, s a feudális Európa koronás fői megdöbbenve hallották az ismeretlen, lázító szavakat: „Fegyverbe, polgárok!” így lett „A rajnai hadsereg harci dala” a forradalom csodafegyvere, s ismeretes az egyik tábornoknak az a kérése, hogy ha csapaterősítést és fegyvereket nem kaphat, akkor küldjenek neki Marseillaise-kottákat. Minden Napóleont segítette ekkor, az új társadalom ti-táni erejű kibontakozása, a dicsőség utáni vágy, s ha egy kissé kiábrándítóan hangzik is, az az óhaj, hogy kikerüljenek a nyomorból. Napoleon az egyszerű emberek minden vágyát felírta zászlajára, s ezért indultak meg harcoló tömegei olyan

erővel, mint a szökőár. Napoleon is lelkesedett, Nagy Sándor és Caesar emlékét idézte fel: „Napjainkban senki sem gondol valami nagyra, majd én példát mutatok…” Még Szent Ilonán is így emlékezett vissza az itáliai hadjáratra: „Milyen boldog voltam én akkor! A föld eltűnt a lábam alól, mintha felemelkedtem volna a levegőbe. − De nemcsak lelkesedett, hanem elsősorban lelkesített, a kiáltványaiból kiáradó szenvedély behatolt katonái lelkébe, s ott harci erővé vált. A végsőkig tudta felkorbácsolni katonái lelkesedését, s ahogyan egyik katonája, Charles François írta visszaemlékezésében: „Nem volt egyetlen ember az egész hadseregben, a tábornokoktól kezdve egészen a legfiatalabb újoncig, aki ne halt volna meg szívesen a kis káplárért.” Ez a féktelen rajongás, halálmegvető imádat, a lángész és a hősiesség tombolása fűződik a napóleoni hősköltemény igazi kezdetéhez, az itáliai hadjárathoz. De ha csak villogó kardját és hősi elszántságát vitte volna magával Napoleon az „olasz hadsereg” főhadiszállására, nem sokra ment volna ebben a rendkívül bonyolult politikai és harci helyzetben. Ismernie kellett – és ismerte is – az olaszországi politikai és társadalmi viszonyokat, a történelmi előzményeket, az általános európai helyzetet, a szemben álló erők helyzetét, gyenge és erős pontjaikat, az összeforrasztó és szétválasztó tényezőket. Mielőtt még izzó szavú szózatait megfogalmazta volna, tanulmányoznia kellett a köztársaság általános helyzetét, az ellene összekovácsolt első koalíciót, amelyből különben Poroszország és Spanyolország már kivált, számon kellett tartania a forradalmi Franciaország valamennyi ellenségét, az engesztelhetetlen Ausztriától kezdve Württembergig és természetesen NagyBritanniáig. Ismernie kellett az itáliai államok külső és belső helyzetét, egymáshoz való viszonyukat, a szardíniái királyságot, amely akkor nemcsak a Korzikától délre fekvő szigetet jelentette, hanem Szavoját, Piemontot s fővárosát, Torinót, továbbá a pápai állam, a Pármai hercegség, a Modenái hercegség, a Toscanai

nagyhercegség, a Genovai köztársaság, a Nápolyi királyság, a Velencei köztársaság, az osztrákok által uralt Lombardia nyílt és titkos törekvéseit. És nemcsak azzal kellett tisztában lennie, hogy valamennyi többé-kevésbé ellensége a félelmetes Franciaországnak, hanem azzal is, hogy Ausztria Velencére vetett. szemet, amely, fekvésénél fogva, eszményien biztosíthatná az összeköttetést az örökös tartományok és Lombardia között. Ismernie kellett III, Victor Amadeus szard király ellenérzéseit a veszélyes háborúval szemben, s tudnia kellett, hogy a lombardok nem szeretik osztrák uraikat. És Napóleonnak, akit saját bevallása szerint egyedül csak a dicsőség érdekelt, sok minden más iránt is kellett érdeklődnie, meg kellett vizsgálnia az olaszországi hadjárat politikai, társadalmi, sőt, lélektani elemeit is, mert különben Don Quijote módjára hadakozhatott volna a számára ismeretlen csatatéren. Életbe vágóan fontos volt számára megismerni a meghódítandó terület politikai szövevényeit, széttagoltságát, a különféle pápai, köztársasági, hercegségi, nagyhercegségi és királyi államiságok tömkelegét, ezt a szétszabdalt politikai, hegy– és vízrajzi térkénét, mellékesen ismernie kellett a nyugat– és dél-németországi harcterek helyzetét, Jourdan, Pichegru, majd Moreau balsikereit, nemkülönben Thugut kegyelmes úrnak, Ferenc császár nagy hatalmú miniszterének rendíthetetlen magatartását az istentelen királygyilkos Franciaországgal szemben, amely még terjeszkedni sem átall. Nem téveszthette szem elől a hazai válságos helyzetet sem, a direktórium súlyos anyagi gondjait, a szemétté értéktelenedett papírpénznek a közhangulatra gyakorolt romboló hatását, a lelkiismeretlen spekuláció garázdálkodását, az ipar és a mezőgazdaság hanyatlását, a közbiztonság hiányát, az ország pénzügyeinek teljes ziláltságát, amiből Napóleont pillanatnyilag az érdekelte, hogy a kormány képtelen volt a hadsereg számára zsoldot, élelmet, felszerelést, fegyverzetet biztosítani. És azt is

tudta, hogy a direktórium, amely a meghódított Belgiumban hárommilliárdnyi nemzeti vagyont talált, arra vágyott, hogy a gazdag olasz államok kincseivel támassza alá az assignatákat. Ezek a kincsek pedig csak hadizsákmányként juthattak el Párizsba. A forradalomnak annyiféle címen kellett háborút viselnie, hogy a béke egyszerűen lehetetlenné vált. A békepártiakat könnyen elnémították, osztrák– és angolbérenceknek bélyegezték őket, s amikor Lajos, az emigráns trónkövetelő, azzal a csodálatos politikai éleslátással és tapintattal, amely mindig is jellemezte a Bourbonokat, szózatában a „mindent vissza!” jelszó szellemében a régi abszolutizmus visszaállításának követelését tűzte liliomos zászlajára, a régi határok puszta említése is hazaárulásnak számított a köztársaságban. Carnot, Rewbell, Tallien, Sieyčs nemegyszer hangoztatta, hogy Franciaország csak akkor érezheti magát biztonságban, ha baráti köztársaságok veszik körül, amelyek elismerik a francia vezetést. Ha ellenben Franciaország lemond a forradalmi hódításokról, akkor ezzel eltemeti a forradalmat, a köztársaságot, a hazaözönlő hadseregek csak fokoznák a felfordulást, az elkeseredést, s akkor ugyan ki mentené meg az országot a polgárháborútól? Talán az acsarkodó királyságok? Mint érett gyümölcs hullana vissza az ország a Bourbonok ölébe. Ha már felélesztette a patriotizmus szellemét a forradalom, akkor számolnia kell ezzel a roppan; erővel, s nem kulloghat vissza szégyenszemre a régi határok közé. Carnot kiáltotta: „Kötelességünk megtartani a forradalom harcainak díját! Merem állítani, hogy enélkül bárkinek joga van kérdezni: hol van annyi győzelem és annyi áldozat gyümölcse?” Katonai győzelemre volt szüksége a köztársaságnak mellékesen azért is, mert a hosszú háború, a rendkívüli állapot mindig jogcím a vezetés kivételes hatalmára. Az a tétel pedig, hogy a katonai vereségek egyértelműek a Bourbonok visszatérésével, később két restaurációval is bizonyítást nyert. A forradalom önmagát és örökösét állandó háborúra ítélte, elsősorban a kereskedelmét és

biztonságát védő Angliával szemben, de nem kevésbé a francia népfölség veszélyes példájától rettegő, Isten kegyelméből uralkodó monarchiák ellen. Hogy a politikai szükségességet jelentő végtelen háborúk mit jelentettek a kisemberre nézve, azt csak a katonasírok és a falábak számával lehetett kifejezni, de a puszta statisztika még egyetlen uralkodót sem riasztott el a vérontástól. Annyi bizonyos, hogy a hadi dicsőségre vágyó Napóleonnak nem kellett békétől tartania, s bőséges alkalom nyílt előtte, hogy túlszárnyalja a világtörténelem legnagyobb hódítóit, akiknek teljesítményeit éppen olyan jól ismerte, mint az olasz hadszíntér milliónyi vonatkozását. Jócskán tele lehetett a feje az ifjú Leonidásznak, a hősi babérokra áhítozó kis tábornoknak, amint Nizza felé döcögött a postakocsin, arcán Jozefin csókjaival. Mert mindeneken túl még arra is kellett gondolnia, hogy először a saját hadseregét kell meghódítania, s ez éppen olyan nehéz feladat lesz számára, mint az ellenség legyőzése. Volt ideje foglalkozni gondolataival, hat napig tartott az utazás Párizstól Nizzáig. Elméjének roppant befogadóképességét különösen akkor csodáljuk, ha figyelembe vesszük, hogy útjának mind a tizennégy állomásáról küldött lángoló szerelmes levelet Jozef innék, és ezekben a levelekben igyekezett felülmúlni ifjúkori írásainak minden szenvedélyességét. Ez sikerült is neki, amint az néhány idézetből is kiderül: „Percenként, amint távolodom Tőled, imádott barátnőm, mind kevesebb erőt és bátorságot érzek magamban a távollét elviseléséhez. Egyetlen gondolatom Te vagy … semmi másra nem tudok gondolni … majdnem megöl az a gondolat, hogy ilyen hirtelen el tudtak szakítani Tőled … a betegség, az emberek gonoszsága, minden rossz csak annyiból érdekel, amennyiben Téged is sújthat, édes … ezer és egyszer csókollak a leggyengédebb, a legigazabb szerelemmel …” És így tovább, tizenegy levélen keresztül. Jozefin, akit nem egy történetíró afféle Messalinának tart, joggal elgondolkozhatott volna, ha ugyan erre a kedves Charles időt engedett volna neki, hogy ha ennyire imádja őt Napoleon, akkor

miért hagyta ott imádott barátnőjét ilyen katonás gyorsasággal. És kik azok a csúnya, rossz erők, amelyek „el tudták szakítani” tőle? Nem Napóleon becsvágyó törekvései? Talán a rosszindulatú direktórium, amelynek Napóleon szakadatlanul fejtegette az olaszországi hadjárat előnyeit és saját haditervének nagyszerűségét? Elképzelhető, hogy őszinte volt Napoleon leveleinek minden képzeletet felülmúló lángolása? Hiszen voltak levelei, amelyekben a nyomdafestéket az aláíráson kívül csak a levélpapír nyomtatott felső része bírta el, olyan tisztes szavak, mint Szabadság, Testvériség, Francia Köztársaság, Olasz Hadsereg, Buonaparte, az Olasz Hadsereg fővezére, meg a keltezés, mert Napoleon hivatalos levélpapíron írt előkelő feleségének, hogy ezzel is tekintélyt szerezzen magának. Kétségtelen, hogy Napoleon sokféle dologgal tudott egyszerre, egyforma hévvel és meggyőződéssel foglalkozni, mégsem lehet csodálkozni Jozefinen, aki egyszer – Constant feljegyzései szerint – afölött kesergett, hogy a hosszú évek alatt „egyetlen őszinte percet sem töltött Napóleonnal”. És mivel később maga Napóleon is úgy nyilatkozott, hogy Jozefinben tulajdonképpen csak a saját fiatalságát szerette, az sem teljesen valószínűtlen, hogy Napóleon sikerrel tudta becsapni mindkettejüket, amikor a vulkáni érzelmektől izzó szerelmest játszotta. Még az is lehet, hogy Napoleon, akit magas rangja gyakran kényszerített szűkszavú, római stílusú megnyilatkozásokra, legalább a magánleveleiben tombolta ki magát. Mindez persze csak feltevés, s nyilván Napóleont is megoldhatatlan feladat elé állította volna annak megítélése, hogy mikor őszinte, és mikor nem az. Ahhoz mindenesetre nagy bátorságra volt szüksége, hogy leírja: „… semmi másra nem tudok gondolni . . ,” Mi mindenre kellett neki gondolnia! Az európai politikai helyzet már említett bonyodalmain kívül, Nizzába érkezésekor mindenekelőtt arra, hogy miféle eszköz, miféle hadsereg az, amelyet a kezébe adtak, a szinte lehetetlen feladat megoldására.

Nem volt nehéz már az első benyomások alapján megállapítania, hogy az úgynevezett „olasz hadsereg” siralmas állapotban van. Az állományban szereplő 62 000 harcosból alig 40 000 állt úgy-ahogy rendelkezésre. Hogy Napóleon saját kifejezését használjuk, ez a később olyan nagy hírnévre szert tett ármádia inkább rablóbanda volt, mint fegyelmezett katonaság. A katonák loptak, raboltak, harácsoltak, különben éhen pusztultak volna, mert a kormánytól semmit sem kaptak. Rongyosan jártak a tisztek is, Masséna tábornoknak nem volt papírja napiparancsokra. „Koldus szemétnép, mezítlábas parancsnokok vezetése alatt…” – olvasható egy korabeli leírásban. Ezek a katonák a fegyelmet, a tekintélyt éppúgy csak hírből ismerték, mint a zsoldot. Vadak voltak, fékezhetetlenek, s a nélkülözések következtében jórészt betegek, tele volt velük a néhány rosszul felszerelt kórház. Volt ezred, amely nem tudott eleget tenni egy áthelyezési parancsnak, mert a katonáknak nem volt lábbelijük a meneteléshez. Orgiát ült a szervezetlenség, a hadiszállítók köré csoportosult lelkiismeretlen tolvajok még azt a keveset is ellopták, amit a kormány a hadseregnek küldött. A csalások, sikkasztások levét a katonák itták meg, gyűlölték is feljebbvalóikat, magát a kormányt is, hogy ilyen helyzetbe taszította őket. És ezt a felbomlott fegyelmű martalóccsordát újabb súlyos sértés érte a kormány részéről. Új fővezért küldtek a nyakukra, de milyet! Egy jelentéktelen külsejű, nyápic korzikait, aki franciául sem tud rendesen, nincs semmiféle komoly hadi érdeme, utcai csatározásokban hősködött, civilek ellen, a térképészeti hivatalban körmölt mint afféle tintanyaló. Mindez csak újabb bizonyíték volt a hadsereg előtt arra, hogy a kormány felháborító módon lebecsüli az olasz hadszíntért, s valósággal belegázol a katonák önérzetébe. Dühöngtek a tábornokok is, s hamarosan híre terjedt, hogy az új főparancsnok Barras kegyeltje, s ki tudja, milyen piszkos ügyletek eredményeképpen született ez a nevetséges kinevezés. Ezek a tábornokok kemény fickók voltak, elszánt vademberek,

nem katonaiskolákban nevelkedtek, hanem a forradalom ereje emelte őket magasra. Masséna, a volt hajósinas és csempész, még generális korában sem vetette meg a bőséges egyéni hadizsákmányt, s ugyanezt el lehetett mondani a hatalmas termetére büszke Augereau-ról is. Az egykori többszörös katonaszökevény és ismert tolvaj is a rendkívüli idők szülöttje volt. A közlegényekből lett tábornokok biflázó könyvmolyoknak tekintették a katonai akadémiákról kikerült tisztecskéket, akik nem átallották különbnek tekinteni magukat azoknál, akik harc közben tanulták meg a hadi tudományt. Ezek a tábornokok már több csatában kitűntek, és egyszerűen nem értették, miért nem közülük emeltek ki valakit a fővezérségre, ha már Scherer nem kellett. És ha már mindenáron kívülről akartak új parancsnokot küldeni nekik, miért nem olyan nagy hírű katonát küldtek, mint Jourdan, Moreau vagy Pichegru, s miért ilyen Ismeretlen tejfölösszájút? Ilyen hangulatban jelentek meg a fenegyerekek kihallgatásra az új főparancsnoknál, nyilván arra számítva, hogy a kis tolakodó majd nyájaskodva igyekszik megszerezni rokonszenvüket. Napóleon azonban ezúttal is mást csinált, mint amit vártak tőle. Alaposan megvárakoztatta tábornokait, mintha csak az esküvőjén lett volna, majd csákóval a fején s karddal az oldalán jelent meg, kiadta rövid és világos parancsait, és elbocsátotta őket. Azok megnémultan, elhűlve távoztak, s jó idő telt el, amíg Augereau újra káromkodni tudott, de feldúlt lelkiállapota a cifra szitkokban sem oldódott fel, s megrendülésének így adott kifejezést: – Nem értem, mivel ijesztett meg ez a cingár tábornok, hogyan semmisített meg egyetlen szempillantásával. A marcona Herkules, a „paraszt Ajax” megrökönyödése teljesen érthető, ilyesmit el sem tudott képzelni. A leendő castiglionei herceg csak később talált magyarázatot arra, hogy mi történt vele ezekben a pillanatokban, akkor, amikor már közelebbről is megismerte parancsnokát. Csak fokozta a rejtélyt, hogy Napoleon nem kiabált, nem fenyegetőzött, nem gorombáskodott, vagyis nem

folyamodott a tekintély megszerzésének ezekhez a szánalmas eszközeihez, mindössze röviden, határozottan és rendkívül szakszerűen beszélt, az olasz hadszíntér elképesztő ismeretében, miközben nem vette le tekintetét magas rangú alárendeltjeiről. És ez elég volt a vademberek megszelídítéséhez, pedig abban az időben még semmiféle dicsfény nem vette körül, semmiféle legenda nem segítette ahhoz, hogy varázsos hatást tudjon másokra gyakorolni, sőt ellenkezőleg, a felingerelt katonaóriások már előre fenték rá a fogukat, és feltett szándékuk volt, hogy alaposan megtáncoltatják, ha dörgölőzni próbál hozzájuk. Az, hogy később ennek a sápadt kis embernek a puszta megpillantásakor elájultak az emberek, már megmagyarázható a napóleoni legendával. De amikor Nizzában átvette első hadseregét, ilyesmiről szó sem volt, s éppen ezért még különösebb egyéniségének mágikus hatása. Kétségtelen, hogy ez a szinte megmagyarázhatatlanul tiszteletet kiváltó Napóleon nem volt azonos azzal, aki a minisztériumok előszobáit koptatta, vagy aki különféle ügyetlen telekspekulációkon kívül könyveket próbált venni és eladni. Hogy Napóleon valóban megváltozott-e, vagy csak éppen bámulatos tehetséggel találta meg minden helyzetben a megfelelő magatartást és szavakat, nem lehet tudni. Az még érthető, hogy de Staël asszony egészen különös, a köznapi fogalmakkal meg nem határozható lényt látott Napóleonban, mivel ezt a véleményét akkor fogalmazta meg, amikor Napoleon már a kor csodájává vált. De a nizzai jelenet résztvevői Napóleonban még csak egy jelentéktelen kis Hüvelyk Matyit, magas körök pártfogoltját látták. Talán másképpen készültek volna erre a találkozásra, ha tanúi lettek volna egy másik jelenetnek, amelyet Decrčs tengernagy írt le később. Sajnálatos különben, hogy ezek a „történelem előtti” Napóleonnal kapcsolatos visszaemlékezések már csak akkor kerültek papírfa, amikor a ragyogó csillag egy kicsit elkápráztatta az emlékezők szemét, s nem akkor, amikor a feljegyzésre méltónak bizonyult esemény történt. Decrés is csak később tulajdonított nagy

fontosságot a touloni kis jelenetnek. A tengernagy még Párizsban ismerte meg Napóleont, s amikor a Nizzába tartó kis tábornok keresztülutazott Toulonon, az ott állomásozó Decrés örömmel újságolta többeknek, hogy jól ismeri Napóleont, régi barátja neki. Találkozásuk azonban másképpen zajlott le, mint ahogyan azt Decrés elképzelte: „Feléje akarok rohanni, de magaviselete, tekintete, hangja ellenállhatatlan erővel taszít vissza. Tulajdonképpen nem volt benne semmi sértő, de nekem elég volt a leckéből. Többé sohasem kíséreltem meg átlépni a kettőnk között levő távolságot.” Alapjában véve ez történt Augereau-ékkal is. Napóleon nem sértette meg őket, csak éppen finom, de rendkívül hatásos módon tudtukra adta, hogy ő a parancsnokuk, s a köztük levő kapcsolat egyetlen alapja a feltétlen engedelmesség, amellyel a fővezérnek tartoznak. A kis jelenet híre gyorsan elterjedt a hadseregben, s hamarosan táborról táborra terjesztették, alaposan kiszínezve, számtalan alakban. Érdemes talán idézni a sok közül az egyik változatot. Ĺ szerint Napoleon alulról alaposan a szemébe nézett Augereau-nak, és így förmedt rá: – Tábornok úr, ön ugyan egy fejjel magasabb nálam, de ha továbbra is ilyen szemtelenül felelget nekem, hamarosan eltüntetem ezt a különbséget ! Ilyesmit, persze, Napoleon sohasem mondott, tiszteletlenségre nem is adott alkalmat, elképzelhetetlen volt akármelyik tábornoka részéről olyan magatartás, amely ilyen és efféle nyelvelést lehetővé tett volna. De jellemző arra, hogyan értékelte a legénység az új főparancsnok személyét, acél felsőbbségét. Mindez persze nem volt elegendő ahhoz, hogy változtasson a siralmas helyzeten. Egy-két hatásos mondás legföljebb arra volt alkalmas, hogy szállóigeként terjesszék, de sem kenyér, sem fegyelem nem született belőle. És Napoleon sem volt mindig a nyugalom gránitból faragott szobra, mint amilyennek tábornokai előtt mutatkozott. A direktóriumnak így panaszkodott egyik jelentésében: „Ha a katonának nincs

kenyere, olyan dolgokat művel, hogy az ember a saját ember voltát is szégyelli. Szörnyű, elrettentő példákat állítok eléjük, és vagy helyreállítom a rendet, vagy nem leszek tovább ennek a rablóbandának a vezére.” Itt persze megint meg kell jegyezni, hogy Napóleon őszintesége ebben az esetben is kérdéses, mert nem valószínű, hogy ott akarta hagyni a „rablóbandát”, de talán azt gondolta, hogy nem árt, ha még a valóságosnál is sötétebbre festi a helyzetet a direktórium előtt, hogy aztán annál magasabbra értékeljék teljesítményét, ha sikerült megbirkóznia a feladattal. Emberfeletti munkára vállalkozott. Fáradhatatlanul dolgozott, 16-18 órát naponta, de volt olyan nap is, amikor elfelejtett lefeküdni, s egy-két napközi, negyedórás szundítással frissítette fel magát. Az ilyesminek is hamar híre terjedt, s a katonák, akikre eddig a cifrán káromkodó, részegeskedő, hetvenkedő fenegyerek generálisok tettek nagy hatást, most bámulattal adóztak az élénk szemű kisfiúnak, aki alig evett valamit, aludni ritkán látták, csak azt tudták róla, hogy néha napi huszonnégy órát dolgozik a hadsereg érdekében. Atyai gondoskodásnak érezték Napoleon hatásos intézkedéseit, s egyszerű, hálás szívükbe nem hatolt be olyan zavaró érzés, hogy a törekvő fővezér talán csak az eljövendő feladatok megoldása érdekében igyekszik harcképes állapotba helyezni az élő hadianyagot. Az is hamarosan kiderült, hogy a „beteg gyermek” nem érti a tréfát, s hogy könyörtelenségből sem volt senkitől sem tanulnivalója, még az általa is ijesztőnek tartott Robespierre-től sem. „Néhány sortűzre lesz szükség!” – közölte kurtán a direktóriummal. A „szörnyű és elrettentő példák” megtették a magukét, s még tovább emelték Napoleon tekintélyét a sereg előtt. Erélyét és eltökéltségét egyre jobban tisztelték a katonák. Mert ne felejtsük el, hogy ilyen és ehhez hasonló érzelmekre csak azok alkalmasak, akik életben maradtak, s akiket külön jó érzéssel tölt él az a tudat, hogy nem ők maradtak ott a kivégző osztagok előtt, s így

alkalmuk van leszűrni azt a tanulságot, hogy a kis tábornok komolyan veszi a dolgot, jó lesz hát vigyázni. És az emberben könnyen válik meggyőződéssé az, ami az érdeke, és aminek az ellenkezőjétől joggal fél. Nincs rá adat, hogy Napóleon fegyelmező intézkedéseinek hány áldozata volt, de ha volt is, csak kevés lehetett. Napoleon célja a példamutatás volt, és nem a megtorlás. Nem gyűlölte a fékezhetetleneket, függelemsértőket, egyszerűen felszámolta őket, mint akik akadályozzák terveit, a hadsereg fegyelmét. És Napoleon nem elégedett meg drákói rendszabályokkal, hanem minden rendelkezésére álló eszközzel igyekezett javítani a viszonyakat. Ebben egyre több segítőtársa akadt. Különben is, nemcsak gyanakvó idegenek fogadták őt, régi ismerőse is akadt a hadseregben, mégpedig nem más, mint Saliceti, aki mint kormánybiztos tevékenykedett ott, és joggal mondhatta, hogy jól ismeri Napóleont, jóban, rosszban együtt volt vele. Napoleon érthetően utálta az álnok szélhámost, akihez különben egyik legmegrázóbb levelét intézte, s most könnyen elintézhette volna, bosszút állva rajta, de ebből semmi haszna sem lett volna, abból azonban inkább, hogy Saliceti a rendkívül nehéz helyzetben is tudott pénzt felhajtani a hadsereg számára. S ugyan mit törődött Napóleon egy olyan jelentéktelen kis rovarral, mint Saliceti, akiben a már lelkes francia katona a korzikait sem szívelte. Valóban, még gyűlölködni sem volt ideje. Naphosszat járkált fel és alá parancsnoki irodájában, hátrafont kezekkel, miközben egymás után mondta tollba a parancsokat, leveleket, rendeleteket, utasításokat, meghatalmazásokat. Egy kis ízelítő egyetlen nap munkájából: útépítésre kirendel száztíz munkást, elfojtja az egyik dandár lázadását (talán itt volt szükség néhány sortűzre), két tábornoknak parancs lólopás ügyében, két tüzérdandár átcsoportosítása, válasz két tábornoknak személyi ügyekben, parancs egy Toulonban tartózkodó tábornoknak, hogy azonnal hozza Nizzába csapatait, egy másik

tábornoknak elrendeli, hogy gyűjtse össze Antibes nemzetőrségét, egy harmadik tábornokot arra utasít, hogy egy lázadó dandár legkiválóbb tisztjeit válogassa ki (vajon mi történt a többivel?), s mindenekfelett parancsok a csapatok élelmezése ügyében, pontosan százhuszonhárom írásbeli parancs az első húsz napon, vagyis akkor is, amikor már megindult a hadjárat. Mert Napóleon nem akart, nem tudott várni, meg kellett indítania csapatait, amikor még nem is tudta teljesen rendbe szedni őket. Ha addig várt volna, amíg az utolsó baka lábára is bakancs kerül, lemondott volna legnagyobb erejéről, a meglepetésről, a gyorsaságról, egyszóval, le kellett volna mondania az 1796-os hadjáratról, s akkor hova lett volna a villámcsapás-stratégia mindent szétzúzó hatása? Helyesebbnek látta, ha a felszerelés hiányosságai ellenére, műszaki tisztek nélkül, mindössze huszonnégy hegyi ágyúval megindítja a hadjáratot, sőt a hiányosságokból is mozgósító erőt kovácsolt. Mert még arra is gondolhatott, hogy ha seregét jóllakatja, felöltözteti, akkor a kielégültség inkább fékezi, mint fokozza a harci kedvet. Ezt az elgondolást kellőképpen megvilágítja első nevezetes hadparancsa. Jól meg kellett gondolnia, hogy mivel fordul katonáihoz. Azt nem fejtegethette nekik, hogy a direktórium számára létkérdés a katonai siker, anyagi és hatalmi szempontból egyaránt, nem térhetett ki az általános európai helyzetre, Anglia álláspontjára Belgium kérdésében s a koalíció többi tagjának szándékaira, de nem tehetett említést a saját becsvágyáról sem. Ehelyett egészen nyíltan arról beszélt nevezetes kiáltványában, ami a legjobban érdekelte embereit: „Katonák! Elég balsorsot és nélkülözést szenvedtetek, ennek végét akarom vetni! Ott a hegyek mögött van kenyér, raktárak, ruha, ágyú, ló és zsoldra való pénz. Félre tehát mindennel, ami az ellenségtől elválaszt, és menjünk neki szuronnyal!” Ez eléggé világos beszéd volt, s ha Napóleon kezdetben felháborodott is a „rablóbanda” magatartásán, végül is a rablóvezér

hangján szólt harcosaihoz. Ügy látszik, ezt később maga is érezte, mert amikor már a századát meteorként megvilágosító géniusszá emelkedett, jónak látta itt-ott egy kicsit átfogalmazni a legendát, s így született meg a sokkal ismertebb szózat: „Katonák! Meztelenek vagytok, és éheztek! A kormány sokkal adósotok, de nem adhat nektek semmit sem! Türelmetek és bátorságotok e sziklák közepette csodálatra méltó, de nem szolgál dicsőségtekre, s annak egyetlen fénysugara sem ragyog rátok! Én elvezetlek benneteket a világ legtermékenyebb síkságaira! Virágzó tartományok, nagyvárosok állnak majd ott szolgálatotokra, ott szereztek majd dicsőséget, hírnevet, gazdagságot! Olaszországban küzdő katonáim! Nem lenne mindehhez bátorságotok és kitartásotok?” Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt az emelkedett hangú szöveget, láthatjuk, hogy a lényeg ugyanaz. Napóleon gazdag zsákmányt ígért katonáinak, s az már nem rájuk tartozott, hogy ebből a zsákmányból bőségesen jut a direktóriumnak, az anyaországnak is. Mindenesetre megtalálta a hangot katonáihoz. Azok már felfigyeltek minden szavára. És ez nem volt kis dolog ezektől a féktelen betyároktól, akiknek a kíváncsiságát egyre inkább a tisztelet váltotta fel, de még mindig nem az elvakult imádat. Ez az érzés még jó néhány hétig váratott magára. A katonák tiszteletében még mindig túlnyomó helyet foglalt el a csodálkozás ennek a merőben szokatlan jelenségnek a láttára. El-elnézték szemlék alkalmával a már mindenki által lélekben is elismert vezérüket, akinek magas beosztását semmiféle külső jel nem jelezte, csak egy háromszögletű kalap, szerény_kis háromszínű. kokárdával, az akkori katonai divatnak megfelelő selyemből, de hímzés nélkül, testhez álló, fehér nadrág, lehajtós, alacsony szárú csizma. Mindez egy pöttöm legénykén, akinek beesett arcát hosszú haj vette körül. Lányos vonásait még tovább lágyította az enyhén rizsporozott haj. A harcedzett veteránok, tagbaszakadt óriások, nagy bajszú gránátosok úgy tekintettek erre

az apróságra, mint élet és halál urára, s Napoleon valóban az is volt. Akire csak ránézett, az megérzett valamit abból az akaraterőből, amely Napóleont eltöltötte. De ŕz igéző pillantásnál is nagyobb súllyal esett latba az az egyre szélesebb körben ismert tény, hogy Napóleon elsősorban önmagát nem kíméli, többet dolgozik mindenkinél. Emberfeletti munkájának eredménye volt, hogy rendet teremtő, világos parancsai mint egy kitűnő idegrendszer fogták össze az egész hadseregét. És ezri'hThétetlen munkabírást csak akkor tudjuk igazán méltányolni, ha figyelembe vesszük, hogy a tengernyi parancs és más hivatalos irat mellett Napóleon valósággal elárasztotta leveleivel Jozefint is. Ezek másféle levelek voltak, mint azok, amelyeket beosztottjaihoz vagy a direktóriumhoz intézett, a gondosan kiszámított és méltóságteljes szövegek helyett parázsló vagy mélabús szavak kerültek a hivatalos papírra: Vajon tudták-e katonái, hogy a kis ércember milyen olvadékony tud lenni? Csak néhány mondat Napoleon szerelmes leveleiből, amelyeket akkor írt, amikor a szedett-vedett „haramiabandát” caesari légiókká forrasztotta össze, s nekiindult legbámulatosabb hadjáratának: „Nem múlik el egyetlen nap sem, hogy ne szeretnélek, és egyetlen éjszaka sem, hogy ne tartanálak a karomban … Egyetlen csésze teát sem tudok meginni anélkül, hogy ne átkoznám hadi becsvágyamat, amely elválaszt életem értelmétől …az én csodálatos Jozefinem tölti be egész gondolatvilágomat és szívemet … legutóbbi két leveledben úgy szólítottál, hogy »ön« … hogyan írhattál ilyesmit? … ki lehetett az oka ennek? … legyen átkozott, szenvedjen úgy, mint én … a pokolban nem okozhatnak ilyen kínokat sem a fúriák, sem a kígyók … dolgokat képzelek el, amelyek megrémítenek … már nem szeretsz úgy, mint azelőtt… Isten áldjon, feleségem, kínzóm, boldogságom, reménységem, életem lelke … Nem kérlek arra, hogy örökké szeress, vagy légy hűséges hozzám, csak egyszerűen arra, hogy mondd meg nekem az igazat … Az a nap, amelyen azt mondod, hogy már nem szeretsz úgy, mint régen, életem utolsó napja lesz.

Ha szívem oly silány tudna lenni, hogy viszontszerelem nélkül is tudna szeretni, tulajdon fogaimmal szaggatnám szét… Jozefin, Jozefin! Emlékszel még arra, amit néha mondtam Neked? Hogy a természet az én lelkemet erősnek és határozottnak alkotta meg, de a Tiédet csipkéből és tüllből szőtte .. . Nem szeretsz már? … Unatkozom, mert nem mondhatom, hogy »Jozefin!« Várok leveledre! Isten áldjon! Ah! Ha kevésbé szeretsz, ez azt jelenti, hogy sohasem szerettél. Akkor valóban sajnálatra méltó lennék. Bonaparte.” A levélhez még egy utóiratot is biggyesztett Napoleon. Ez sem érdektelen: „Ui. A háború ebben az évben teljesen más, mint volt. Kenyeret, húst és felszerelést adtam a hadseregnek. Fegyveres lovasságom nemsokára elindul. Nem is tudom kifejezni, mennyire bíznak bennem az emberek! Te vagy az egyetlen aggodalmam, az egyetlen élvezetem az életben, és az egyetlen kínszenvedésem. Csókolom a gyerekeidet. Sosem írsz róluk …” Külön említésre méltó, hogy Napoleon a Jozefinnek szóló leveleket természetesen nem íródeákjainak mondta tollba, hanem saját maga körmölte ideges, rossz kézírásával, és nagyon kétséges, hogy Jozefin ennek a szerelmes macskakaparásnak minden betűjét meg tudta fejteni, s ezért ne is rójuk meg a fiatalasszonyt. Napoleon leveleinek kibetűzése még a későbbi szövegfejtő tudósok számára sem volt könnyű feladat. Napóleon írása szétfolyó irka-firka volt, a szavakból rendszerint hiányzott egy vagy több betű, az „n”, az „m”, az „u” betűknek vagy eggyel több, vagy eggyel kevesebb lábuk volt, s ha még ehhez hozzávesszük Napoleon silány helyesírását, nem lehet csodálkozni azon, hogy néha ő maga sem tudta elolvasni saját ákombákomait. Diktálni jobban szeretett, gyorsan, dühösen, mondatait soha meg nem ismételve. íródeákjai, akik kénytelenek voltak emlékezőképességükre és külön erre a célra feltalált saját gyorsírásukra támaszkodni, örültek, ha közben Napoleon méregbe jött, s egy káromkodás alatt pótolni lehetett a késedelmet.

A papírra, persze, csak a gondosan kimért szavak, a fölényes tájékozottság, a szakértelem méltóságteljes mondatai kerültek. Éppen ezért nehezebb lenne nagyobb ellentétet elképzelni, mint a nagy hadvezér parancsai és a kis trubadúr szerelmes levelei. De ő el tudta választani egymástól a különböző fogalmakat, példás rendben tartotta gondolatait. A legtöbb ember agyában összevissza zsonganak a gondolatok, rendszertelenül jut eszébe ez meg az, régi vágyak, emlékek, tervek, gondok, jókedv, szomorúság, s kevés ember tudja irányítani gondolatvilágát. Napoleon ezek közül való volt, méghozzá tudatosan, mert így büszkélkedett ezzel a tulajdonságával: A különféle tárgykörök, a különféle ügyek úgy vannak elraktározva a fejemben, mint valami szekrényben. Amikor egyfajta dologgal már nem akarok foglalkozni, a fiókot egyszerűen becsukom, és másikat nyitok ki. Bennem sohasem keverednek össze a gondok, sohasem feszélyeznek vagy fárasztanak. Ha lefekszem, bezárok mindég. Valóban be kellett csuknia mindazokat a fiókokat, amelyek zilált hadseregének ügyeit tartalmazták, hogy kihúzhassa a „Jozefin” feliratú fiókot, s teljes lélekkel szerelmének szentelhesse minden figyelmét, ha nem is hosszú ideig, hiszen a többi fiók tömve volt tennivalókkal, megoldandó feladatokkal a nagy szerencsejáték, az olaszországi hadjárat előtt, amelyet Napóleon egyre inkább személyes ügyének tekintett. „Égtem a vágytól, hogy porondra lépjek!” – így emlékezett vissza arra az időre, amikor úgyszólván hetek alatt rendezte sorait. Végeláthatatlan tömegben küldte szét a menetparancsokat, mindenkinek megvolt a maga helye, a pontos indulási ideje, megadott útja, célja, menetideje. Napóleonnak már akkor sakktábla volt a terep, ismerte a valóságban, a térképről is, s ez a kettő nála egyet jelentett. Számba vette a maga és az ellenség erejét, helyzetét, jól visszaemlékezett genovai útjára, amelyet még Robespierre megbízásából tett az ellenség helyzetének felderítésére. S ugyanakkor, amikor papírra vetette szenvelgő mondatait imádott

Jozefinje számára, seregszerte visszhangzottak kiáltványának szavai : ott a hegyek mögött van kenyér, ruha, ló, pénz … menjünk neki szuronnyal. És mentek. Április 9-én indultak el, és 12-én Montenotténál mérték az első véres csapást a meglepett osztrák seregre, amelynek fővezére különben Beaulieu tábornok volt, lényegesen franciásabb nevű, mint ifjú ellenfele, bár Napoleon ekkor már Bonaparténak írta magát, elhagyván az olaszos „u” betűt, s aki akarta, „Bonapáht”nak ejthette ki fővezére nevét. A hetvenkét éves osztrák fővezér nyilván nem tulajdonított különösebb jelentőséget a hegyi csetepatéknak, nem vont le mélyebb következtetéseket a francia győzelemből, és sejtelme sem lehetett arról, hogy a háború történelmében új korszak kezdődött, amelyet később napóleoni háborúk néven foglaltak össze. A köztársasági Franciaország eddig tulajdonképpen semmiféle lényeges újítást nem alkalmazott az európai harctereken. Valmy, minden történelmi jelentősége mellett, csak tüzérségi párbaj, ágyúharc volt, a forradalmi hadvezérek hol győztek, hol vereséget szenvedtek, a hadiszerencse forgandósága szerint. Montenotte éppen olyan ismeretlen kis helység volt ekkor, mint Marengo, Austerlitz vagy Wagram. S ha elhisszük, hogy ez a győzelem még nem ébresztette fel Napoleon roppant becsvágyát, akkor még kevésbé valószínű, hogy ellenfelei már kezdetben ráébredtek volna arra, hogy kivel állnak szemben. Azt sem tudták, hogy a váratlanul megmozdult had, amelyet, egyik történetírója szerint, Napoleon gyülevész bandából „egyetlen ököllé gyúrt”, mindössze két hét alatt állt össze legyőzhetetlen ármádiává, egyetlen ember akaratából. Elképesztően rövid idő alatt kellett megfékeznie, megszerveznie seregét, a hetvenkedő Augereau-tól kezdve az élelmiszer-ellátásig, nem is beszélve arról, hogy valamit a harci kiképzés érdekében is kellett fáradoznia Napóleonnak. Mert már az első ütközet magán viselte a napóleoni hadviselés bélyegét. Ahogyan Du Teiltől tanulta, majd gondolatban továbbfejlesztette, s ahogyan még a helyrajzi hivatalban kifejtette, az a fontos, hogy

gyors menetelések segítségével, adott helyen mindig túlerőben legyenek, így lehet egyesíteni az erőket a támadáshoz. „Az idő minden!” – így foglalta össze maga az ifjú hadvezér módszerének lényegét. Kihasználni az időt, s az ellenfélnek nem adni időt, ez volt egyik legfontosabb alapelve. És az, hogy a gyorsan mozgó tömeg hatalmas erőt képvisel, s még az aránylag kisszámú csapat is félelmetes, ha lendület van benne, s ha szögben vezetik neki az ellenségnek. Lám, a puskagolyó milyen kicsi, de átütőerejűvé teszi a gyorsasága, míg a mozdulatlan szikla veszélytelen. S hogy a vezetés egysége milyen nélkülözhetetlen, azt már az első találkozás során éreztette tábornokaival, s igen rövid idő alatt nyilvánvalóvá tette, hogy ő az „olasz hadsereg” vezető akarata, és senki más. És ami a később híressé vált jelszavát illeti, már a hadjárat első hetének eredményei kellőképpen támasztották alá a tevékenység és a gyorsaság fontosságát. Napóleon ugyanis a végsőkig kihasználta a meglepetés lehetőségeit. Nem adott pihenőt sem a saját, sem az ellenség csapatainak. Millesimo, Dego, Mondovi – ezek az egymást követő győzelmek egy gondosan kiszámított, átfogó haditerv egyes állomásai voltak. Napóleon nemcsak szép csatajelenetekre törekedett, hanem el akarta különíteni az osztrák nagyhatalom seregeitől a piemontiakat, akik előtt nem holmi európai uralom eszméje lebegett, hanem a szard királyság védelme. Napóleonnak sikerült beékelődnie a két szövetséges közé, s központi helyzeténél fogva bármelyik ellen túlerővel vehette fel a harcot, katonái pedig már megpillantották „a világ legtermékenyebb síkságait”, ahogyan azt első kiáltványában megígérte nekik. Két hét sem telt el, s valóra váltotta ígéretét. Büszkén emlékezett vissza – megint csak Rémusat asszony tanúsága szerint – hét év múlva erre az eseményre, a következő szavakkal: „Katonáimnak megígértem akkor, hogy az Alpokon túl dicsőség és szerencse vár ránk. Megtartottam a szavamat, s ettől kezdve a hadsereg akár a világ végéig is eljött volna utánam.”

Napoleon napok alatt legyőzte a bizalmatlanság maradványait is, a hadsereg valósággal elképedt a szédítő gyorsasággal elért győzelmeken. Mivel Napoleon állandó mozgásban tartotta csapatait, részmenetelésekből építette fel a győzelmeket, a részleteket pedig egyedül ő látta, s ő rakta össze egységes képpé, a katonák csak azt tapasztalták, hogy végül is szétzúzták az ellenfelet, maguk sem tudták, hogyan. Katona] már csak azért is vakon követték, mert tudták, hogy helyettük is lát, nekik csak a parancsait kell teljesíteniök, a többi annak az embernek a dolga. Efelől nem maradt kétség tábornokaiban sem. A kezdeti bizalmatlanságot, a gyanakvásra és sértődöttségre épült ellenszenvet a feltétlen bizalom váltotta fel. Napoleon félelmetes lendülete őket is magával ragadta, s valósággal megbűvölten figyelték, amint csöppnyi vezérük föl és alá lépkedve mondta tollba parancsait, egy-egy döntő csapos tervét. Minden hadmozdulatának nemcsak hadi, hanem politikai természetű célja is volt, s amikor Colli tábornokot, a szard hadvezért újra és újra megverték, a szard király fegyverszünetet, majd békét kért, vagyis Napóleon néhány nap alatt kiütötte egyik ellenségét. Nem volt olcsó mulatság a király számára a béke, területek átengedése és számottevő hadisarc árán vásárolta meg maga és tartománya nyugalmát, zálogul még három várat is köteles volt átengedni, szabad átvonulást kellett biztosítania a francia csapatok számára, továbbá gazdag zsákmányt, amiről ugyan nincs szó a feltételekben, de Napoleon megígérte katonáinak. A fogalmak kitágításának egyik érdekes példája az a tétel, hogy az egyéni zsákmányszerzést követeli meg a harcostól. Mivel Napóleon bebizonyította, hogy állja a szavát, jócskán megnövekedtek az igényei, s joggal érezhette, hogy most már nagyobb követelményeket is állíthat jajongó harcosai elé. Hadparancsaiból, kiáltványaiból egyre jobban kibontakozott az a stílus, amely leginkább hat az egyszerű katonalélekre. A háborút, a csatákat, a harcot, a vitézséget úgy állította be, hogy mindez a legjobban szolgálja a katonaromantikát. Dicséretekkel simogatta a

katona büszkeségét, s új feladatok kitűzésévé] keltette fel becsvágyát. Az olasz hadjárat első szakaszát ezzel a szózattal zárta le: „Katonák! Két hét alatt hat csatát nyertetek! Huszonegy zászlót, ötvenöt ágyút zsákmányoltatok, várakat foglaltatok el! Piémont leggazdagabb vidéke a tiétek! Semmitek sem volt, mindent pótoltatok! Csatákat nyertetek ágyúk nélkül, folyókon keltetek át hidak nélkül, „nagy meneteket tettetek meg bakancs nélkül, nem volt kenyeretek, és a szabad ég volt a takarótok ! Ilyen rendkívüli tettekre csak köztársasági sereg képes! Köszönöm, katonák! Futva menekül előttetek a támadó sereg! Ám, nem tagadom, még sok a tennivalótok! El kell foglalnotok Milánót! A háború elején szűkölködtetek, most bőségben vagytok! Ostromágyúink is megérkeztek! A haza nagy dolgokat vár tőletek! Biztosan megfeleltek ennek a várakozásnak! Barátaim! ígérem nektek a győzelmet! …” Ezt a hangot, ezt a közvetlen, népies, lelkesítő katonastílust végig megtartotta Napoleon, s az ilyen szellemű fogalmazástól akkor sem tért el, amikor – jóval később – parancsba kellett foglalnia az oroszországi összeomlást is. Jól értett ahhoz, hogy katonáinak valamennyi igényét kielégítse. Az anyagi természetű telkesítésről éppen úgy nem feledkezett meg, mint a dicsőség, a hazafiság magasztos eszméjéről. Saját veszteségeinek megemlítésével sem hangolta le katonáit, pedig szép számmal voltak az ő seregében is olyanok, akik már nem jutottak el a , világ legtermékenyebb síkságaira. Nincs az a szűkszavúság, amely felvehetne a versenyt a saját veszteségeiről beszámoló hadvezérrel. Napóleon teljes odaadást követelt meg katonáitól, életre-halálra. Igaz, a saját erejét is a végsőkig feszítette, láz gyötörte, s titkárainak gyakran volt alkalmuk utolérni a tollba mondó Napóleont, mert a már szinte csonttá soványodott kis hadvezért egyre jobban elővették a köhögési rohamok. A zsákmányolt huszonegy zászlót Napoleon elküldte a direktóriumnak, Junot vezette a küldöttséget, ő adta át a zászlókat

a direktóriumnak s egy levelet Jozefinnek. A caesari fogalmazás egyszeriben siránkozóvá vált: „A keserves fáradalmakat és a Te távollétedet nem bírom el, sok ez egyszerre … Gyorsan jöjj, különben csak egy beteget kapsz … Ugye eljössz, ugye velem maradsz, szívemben, karomban? … Növessz szárnyakat, gyere, gyere!” Jozefinnek esze ágában sem volt sietni, de az igazat megvallva, Junot-nak sem, jólesett neki végigsétálni nyalka huszáregyenruhájában azokon az utcákon, ahol nemrég Napóleonnal együtt éhesen és kopottan baktatott, miközben azon töprengtek, hogyan és. miből lehetne valami pénzt csinálni. Napoleon levelei ezekben a napokban megszégyenítették volna magát Werthert is. Telve voltak halálhangulattal. Megírta a feleségének, hogy az iránta való odaadás viszi a sírba, és sírkövén majd ez áll: „Élt Jozefinért.” Aztán ilyen mondatokat vetett papírra: „Mi a jövő, mi a múlt? Milyen varázserő vesz körül minket, hogy elrejtse előlünk mindazt, amit a legjobban kellene ismernünk? Élünk, járunk, meghalunk, csodák közepette …” Ugyanennek a levelének különben az egyik bekezdése így szólt: „Nagyon el vagyok foglalva. Beaulieu hadserege mozgásban van. Sorozatosan érintkezésben vagyunk csapatrészeivel. Meglehetősen fáradt vagyok. Mindennap lóra kell ülnöm.” A Jozefin után való sóvárgásán kívül is éppen elég gondja volt Napóleonnak Olaszországban, s különböző természetűek. Egy kicsit túlságosan is zsákmányéhessé tette katonáit a reményt keltő szózatokkal, s a rablások méretei már-már politikai károkat okoztak az egyre távolabbra néző kis generálisnak. Most már nem éleszteni, hanem fékezni kellett a vitézek megtollasodási vágyát, természetesen azokkal a magasztos szavakkal, amelyeket a sereg már kezdett megszokni: „Katonák! Esküdjetek meg, hogy megbecsülitek a népet, amelynek felszabadítására jöttetek! Akadályozzátok meg a rablástlopást! Ilyesmire csak az ellenség által felbujtott gonoszok képesek! Ezek a rablók a népek ostorai, nem pedig szabaditól! Hazátok

megtagadna benneteket! Győzelmetek, vitézségetek semmivé válna, oda lenne a becsület, a hírnév! Hát hiába hullott elesett bajtársaitok vére? Kisülne a szemem, tábornokaimmal együtt, ha olyan hadat kellene vezérelnem, amelynek törvénye a jogtalan erőszak! Nemzetem felhatalmazása alapján azokat a szórványosan csekély erkölcstelen elemeket, amelyek az emberséget és a becsületet lábbal tiporják, megtanítom tisztességre, és nem tűröm, hogy útonállók szennyezzék be borostyánjaitokat!” Nem tudni, mit szóltak a harcosok a parancs felolvasásakor. Könnnyen lehetséges, hogy nagyokat nyeltek, és arra gondoltak, hogy hej, de hamar megváltozott a kis varázsló! Egyszeriben rossz néven veszi tőlük azt, amivel kezdetben lelkesítette őket. Magyarázat, persze, bőségesen akad Napoleon gyors véleményváltozására. Például az, hogy a különben kétes szövegű első kiáltvány nem illetéktelen egyéni fosztogatásokra vonatkozott, hanem törvényes harácsolásra, amely a hadra kelt sereg és az anyaország szükségleteit elégíti ki. Egy másik feltevés szerint maga Napóleon sem vette túlságosan komolyan ezeket a zengzetes szózatokat, szükség volt rájuk propagandaszempontból, hogy hivatkozni lehessen a felszabadítók magas erkölcsi színvonalára, de a katonák jól megértették a szózattal együtt járó szemhunyorintást is, hiszen maga Napóleon sem szegényedett el az itáliai hadjárat alatt, sőt, jólétet hozott egész népes családjára. Az sem valószínűtlen, hogy Napoleon csak enyhíteni akarta katonái fosztogató dühét, mivel azt jól tudta, hogy teljesen megszüntetni sohasem tudja. Sokkal inkább tisztában volt a háború lényegével, a katona lélektanával, semmint hogy aszkéta becsületességre ítélte volna azokat a fegyveres ifjakat, akiknek az élete esetleg csak napokkal mérhető. Évszázadokon keresztül elevenen maradtak az olyan fogalmak, hogy a hadsereg nem rabol, hanem zsákmányol, s a katona nem lop, hanem szerez. Hiszen éppen a háború dönti le a hétköznapi erkölcsi korlátokat, s a dobszóra lépkedő egyénnek olyan cselekedetek elkövetésére nyújt

lehetőséget, amilyenekre az illető talán még gondolni sem mer békés mindennapi életében. Napoleon nyilván csak a túlzásokat szerette volna lenyesegetni, de bizonyára nem óhajtotta megtörni katonái lendületét, akik elsősorban mégiscsak az ígért paradicsom után nyújtották ki fegyveres kezüket, s nem a rendkívül nehezen követhető, száraz politikai, célok érdekében. Egy bizonyos, Napoleon és serege jól megértette egymást még akkor is, ha a vezér meg-megcsóválta a fejét egy-egy különösen nagyméretű fosztogatás tudomásulvételekor. A „szórványosan csekély erkölcstelen elemektől” különben sohasem szabadult meg hadserege, s tizenhat év múlva végzetesen késleltette a visszavonulás ütemét a Moszkvát elhagyó Nagy Hadsereg mérhetetlen egyéni zsákmánya, amelyet különben még a Berezináig sem tudtak elcipelni a császár katonái. De Olaszország könnyebb, napsugarasabb terep volt, s minden jel arra mutat, hogy Napóleon lelkét egyáltalán nem dúlták fel a fosztogatások, inkább hadvezéri sikerei töltötték el. Joggal érezhette, hogy eltűnt a föld a lába alól, s a levegőbe emelkedett, hiszen szinte villanásnyi idő alatt teljesen megváltoztatta az olaszországi katonai helyzetet. És mindezt csak kezdetnek tekintette. Továbbszáguldott seregével, s május elsején már így számolt be Carnot-nak: „Végre átkeltünk a Pón, megkezdődött a második hadjárat. Beaulieu-t kihoztuk a sodrából, szüntelenül elszámítja magát … Még egy győzelem, és Olaszország urai vagyunk. Mihelyt befejezzük a hadműveleteket, újra felruházzuk a hadsereget, mert még mindig rettenetesen fest, bár már gömbölyödnek a katonák, kenyeret és húst bőségesen kapnak. A fegyelem napról napra jobb, de egyeseket még mindig agyon kell lövetni… Az ellenségtől annyit zsákmányoltunk, hogy se szeri, se száma. Küldök húsz festményt elsőrendű mesterektől, Correggiótól és Michelangelótól. Hálás köszönetet mondok nőm iránt tanúsított figyelméért. Gondjaiba ajánlom. Őszinte honleány, és én őrülten szeretem. Küldjön nekem 4000 lovast gyalogosan, remélem, hogy el tudom látni őket lóval

…” Milyen átfogó, milyen tartalmas levél! Egy kis győzelem, egy kis kivégzés, egy kis szerelem, egy kis ló. És még mi minden mással kellett írójának foglalkoznia, hiszen minden új győzelme új feladatokat állított eléje. Közben rengeteg bosszúság, sőt, szomorúság érte. Seregének kilengései és veszteségei ugyan nem csaltak könnyet a szemébe, de egy váratlan levél mélyen megrendítette. A levelét Désirée küldte, aki hosszú idő érthetetlen hallgatása után végre tollat fogott a kezébe. Az éhenkórász, a hadseregből kicsapott, gyanús egyén, a tört szívű Gisson hiába várta szerelmese levelét, de az „olasz hadsereg” világhírű, diadalmas fővezére megkapta. Ez sem volt akármilyen levél! „Szerencsétlenné tett egész életemre, és én még mindig eléggé gyenge vagyok, mert megbocsátok Önnek. Megnősült hát? A szegény kis Eugéniának nem szabad önt többé szeretnie, nem szabad többé Önre gondolnia?… Most már csak az az egy gondolat foglalkoztat, hogy meggyőzzem Önt hűségemről, ezután már nem kívánok mást, csak a halált. Az élet most már csak borzalmas kínszenvedés számomra, amióta tudom, hogy nem szentelhetem Önnek … Nem tudom megszokni ezt a gondolatot, ez lesz a halálom, nem tudom túlélni. Megmutatom Önnek, hogy én hívebb vagyok eskümhöz, és annak ellenére, hogy Ön széjjeltépte a bennünket összefűző kötelékeket, soha többé nem leszek másnak a jegyese, soha nem megyek férjhez … . Legyen boldog, de boldogsága közepette se feledje el Eugéniát, és sirassa meg szerencsétlen sorsát…” A kor romantikus eszmevilágát tükröző levél olyan érzelmes, hogy akár maga Napóleon is írhatta volna, s mint a későbbiek bizonyították, őszinteségében is napóleoni. A könnyekig megható mondatok persze sók kérdésre nem adnak választ. Désirée változatlanul nem tért ki hosszú hallgatása okára, s ezzel még azt a feltevést is valószínűsítette, hogy apja állítólagos tanácsát fogadta meg („egy Buonaparte éppen elég a családban”), amikor válasz

nélkül hagyta a kis csámpás leveleit. Lélekbe markoló szemrehányásait mindenesetre már a győztes hadvezérnek tette, és bizonyos, hogy alaposan szíven találta. Hogy a „hűtlen vőlegény” válaszolt-e a levélre, arra vonatkozólag nincs adat, de a továbbiakban mindent elkövetett annak érdekében, hogy kárpótolja Désirées, s enyhítse a „borzalmas kínszenvedés” gyötrelmeit. Napoleon szerencsétlen nőügyeinek egyike volt ez a még ma sem teljesen tisztázott körülmények között füstbe ment házasság. A történelem és a történelmi regények ismerői tudják, hogy Désirée minden drámai fogadalma ellenére sem maradt pártában, és megbántott női önérzete végül is megkapta az elégtételt. Hogy mi lett volna Désirée sorsa, ha Duphot tábornokhoz megy nőül, a lehetőségek világának titkai között maradt, mert a Napoleon által ajánlott vőlegényt a tervezett házasság előtt megölték. De hogy milyen szerepet játszott Napoleon életében mint Bernadotte tábornagy hitvese, Ponte Corvo hercegnője, majd svéd királyné, azt jól tudjuk. Napoleon különben Kairóban, az egyiptomi hadjárat alatt tudta meg, hogy régi ellensége, irigye és vetélytársa vette feleségül az elhagyott menyasszonyt. Nem örült neki, de igyekezett elhalmozni a házaspárt minden jóval, erkölcsiekkel és anyagiakkal egyaránt. Hogy Désirée valaha is megbocsátott neki, nem valószínű. De Napoleon számtalanszor jutott olyan helyzetbe, hogy megbocsásson Bernadotte-nak, Désirée kedvéért. Elhalmozta címekkel, milliókkal, előkelő beosztásokkal, birtokot adományozott neki, elnézte botlásait, hibáit, árulásait. Desirée-nek pedig éppenséggel minden szabad volt a bűnbánó Napóleonnal szemben. Még akkor is Párizsban tartózkodott, amikor férje már a Napóleon-ellenes szövetség hadseregének egyik vezető tábornoka volt, s ügyet sem vetett Napóleon udvarias figyelmeztetésére, hogy ilyen körülmények között talán illő lenne visszautaznia Svédországba. „A szegény kis Eugénia” jobban szerette Párizst, mint az unalmas és hideg Stockholmot, pedig

csodálatosan szép és meleg cobolybundája volt, egyike annak a háromnak, amelyet Sándor cár Erfurtban ajándékozott Napóleonnak, s a császár a három bunda egyikét Desirée-nek ajándékozta, a másik kettőn Jozefin és Walewska Mária osztozott. És ha Desirée-nek a hideg északtól való idegenkedéséhez még hozzávesszük, hogy őfensége nem akart lemondani pompás párizsi szabójáról, s egyes források szerint arról sem, hogy néha közvetítsen egyfelől férje, másfelől a helyi árulók, Fouché és Talleyrand között, akkor teljesen érthető, hogy Stockholm kevésbé érdekelte, mint a történelmi eseményektől izzó francia főváros. 1814-ben ő is ott ragyogott azon a fogadáson, amelyen a legelőkelőbb francia hölgyek elsősorban Sándor cárt rajongták körül, s ebben a lelkes hölgykoszorúban felfedezhette régi vetélytársnőjét, Jozefint is. Párizsban maradt a Száz Nap alatt is, a Waterlooi csata előtt egy nappal pedig kedvenc szabójánál, Leroynál lovaglóruhát és velencei csipkével díszített pongyolát rendelt. Aki mindezért elítéli Desirée-t, gondoljon arra, hogy az elhagyott menyasszony egyvalamivel mégsem terhelte meg Napoleon lelkiismeretét, nem szánta el magát végzetes lépésre, nem lett öngyilkos, a bánat sem sorvasztotta el, s a tragikus levelében foglaltakkal ellentétben, mégis túlélte Napóleont, méghozzá alaposan, egy híján negyven esztendővel. És mennyi mindent megért 1860-ig! Két svéd királyt temetett el, nemcsak férjét, XIV. Károly Jánost, a Bernadotte-ház megalapítóját, hanem fiát, . Oszkárt is, akinek még a Nagy Napoleon volt a keresztapja. Megérte unokája, IV. Károly trónra lépését is, továbbá a Bourbonok, majd Lajos Fülöp, a polgárkirály bukását, Napoleon hamvainak diadalmas hazavitelét, végül a napóleoni restaurációt, a második császárságot, s amikor nyolcvanhárom éves korában Stockholmban elhunyt, III. Napoleon már nyolcadik éve ült a francia trónon. Szívós embernek bizonyult az érzékeny lelkű marseille-i kislány, keményebb : anyagból volt gyúrva, mint egykori vőlegénye. De hát

a meteor pályája annyival rövidebb, amennyivel ragyogóbb. És Napoleon mlnd”ënx elkövetett, hogy idő előtt elhasználja legendás fizikumát. De hát valóban olyan kiváló volt ez a testalkat? Mocsárláz, köhögés kínozta, rühes volt, ingerlékeny, érzékeny, könnyen sírva fakadt. De akaraterejével mindent legyőzött. „Testemmel mindig azt tettem, amit akartam!” – mondta egyszer. Úgy látszik, lelkével is. Mert Désirée levele felkavarta ugyan, de túlságosan sok ideje nem volt arra. hogy szerelmi mellékhadszíntereken fecsérelje erejét, éppen elég baja volt Jozefinnel, nem is beszélve az olaszországi hadjáratról, ahol az ellenállás fokozatosan erősödött. Ellenfelei ugyanis kezdték felismerni, hogy valami történt az évek óta tétlenül veszteglő francia sereggel. Beaulieu, az osztrák hadvezér, kivonult Piemontból, hogy „hazai” földön, Lombardiában vegye fel a döntő harcot az istentelen gallokkal, de – amint Napoleon írta Car-nót-nak – minduntalan elszámította magát, beugrott Napóleon cseleinek, s amikor megdöbbenve vette tudomásul, hogy a tiszteletlen kis korzikai egészen másutt kelt át a Pón, mint azt a klasszikus hadviselés szabályai szerint el lehetett várni, visszavonult az Adda folyó vonala mögé, hogy Lodinál szilárd állást foglaljon el. Itt vagyunk tehát a kiskáplári cím születése helyén. Ezt a nevezetes ütközetet már ismerjük, de talán említésre érdemes még, hogy ma sem lehet egészen biztosan tudni, mit tett Napoleon ezen a diadalmas napon, mit jelent az, hogy „személyes vezetésével” történt a nagy jelentőségű átkelés. Nehéz ezeket a robbanásszerű eseményeket történelmi tényékké rögzíteni. Azt ma már sokan kétségbe vonják, hogy Napoleon a lodi hídon is gránátosai élére állt. A híres zászlójelenet csak később Arcolénál történt meg, bár annak a feltevésnek is vannak hívei, hogy Napóleon Lodinál éppen úgy kockáztatta életét, mint akármelyik más csatájában, talán Borogyinót kivéve. Az kétségtelen, hogy az osztrák hadvezetést minduntalan olyan hadmozdulatokkal ejtette kétségbe, amelyek

merőben szokatlanok voltak az akkor még inkább középkori, mint forradalmi hadviselésben. Napoleon könnyedséget, hajlékonyságot, egyik életrajzírója szerint „a költő ihletét” vitte bele a hadviselésbe. Saját kijelentése szerint sohasem habozott csata közben megváltoztatni a hadműveleti alapot. Ezt a hadászati elvet még élénkebben fejezte ki az a magyar huszárkapitány, aki Lodinál esett fogságba, s maga Napoleon hallgatta ki. A harcedzett, veterán lovastisztnek sejtelme sem volt arról, hogy ki az a rangjelzés nélküli, apró termetű fiatalember, aki megkérdezte tőle, hogy s mint vannak az osztrák seregek, mert elfogulatlanul, sőt, egy kissé ingerülten válaszolt: – Elég sehogy! Nincs ebben az egész hadműveletben sem ész, sem értelem! Valami fiatal tábornok áll velünk szemben, aki egyszer előttünk bukkan fel, másszor a hátunkba kerül, majd oldalba kap! Azt sem tudjuk, hova álljunk! Az ilyen hadviselés kiállhatatlan, és minden hadi szabály ellen van! Napóleon nyilván örült a hízelgő korholásnak. Jól tudta, hogy amit tesz, valóban nem található meg az osztrák hadsereg harcászati szabályzataiban. Az úgynevezett klasszikus hadviselésnek valóban befellegzett. Milyen keserves hangon írt az „olasz hadjárat”-ról Wimpffen báró, osztrák vezérkari tiszt: „Sajnos, úgy látszik, Fabius, Barkas, Turenne, Montecuccoli, Eugen és Traum művészete napjainkban már kiveszett.” A nagy generalisszimuszok és táborszernagyok után, úgy látszik, valóban a kis káplár ideje következett el, a népi hadviselésé, nem a zsoldosok hivatásos megbízhatóságával, hanem azokkal a lángoló ifjakkal, akikről maga Napoleon is a legnagyobb lelkesedéssel írt: „Gránátosaink és karabélyosaink tréfát űznek a halálból. Semmi sem fogható fáradhatatlanságukhoz, hacsak nem vidámságuk, amellyel a legerőltetettebb meneteket is végzik. Azt hinné az ember, hogy legalább olyankor alszanak, amikor fekvőhelyhez jutnak. Szó sincs róla! Mindegyiknek van valami mesélnivalója, és haditerveket készítenek a következő napra. Gyakran találok

embereket, akik helyesen mondanak meg mindent előre. Nemrég vonult el előttem egy féldandár, s az egyik vadász felém közeledve így szólt: »Tábornok, ezt és ezt kell tenned!« »Szerencsétlen! – válaszoltam. – Nem hallgatsz?!« Egy pillanat alatt eltűnt, hiába kerestettem. Pontosan ugyanazt ajánlotta, amit én már el is rendeltem.” Carhot-nak büszkélkedett így katonáival, akik valóban más fából voltak faragva, mint a „módszeres” hadviseléshez szokott, drága zsoldosanyag. Napoleon jól ismerte hadserege erejét, de a saját erejével is tisztában volt. Már a szard királlyal kötött fegyverszünetet is tulajdonképpen a maga szakállára intézte, s ő írta alá az okmányt, miután régi ismerősét és földijét, Salicetit, a kormány biztosát, a maga eredményes módján meggyőzte, hogy közreműködése fölösleges. S amikor Párizsban megkötötték a végleges békét a szard királysággal, majd megküldték neki a békeszerződés egy példányát, így válaszolt a direktóriumnak: „Megkaptam a Szardíniával kötött békeszerződést. A hadsereg hozzájárult.” Teljesen érthető a direktórium megdöbbenése, a bonapartizmus szele megcsapta a kormányt. Napoleon, aki – egyik jelentése szerint − agyonlövetett embereket, mert „nem akarnak engedelmeskedni”, bizalmasan megvallotta Miot de Melitónak, hogy már nem tud emberfiának engedelmeskedni. Lehet, hogy nem mondott ilyesmit, csak tett. Pedig akkor még nem volt mindenható császár, engedetlensége még egyszerű szabálytalanság volt, s nem isteni szabadság. Még olyan vélemény is felmerült a direktóriumban az önhitt kis tábornokkal szemben, hogy kivégzést érdemelne, azt azonban mindenki átlátta, hogy ennek/az ideje elmúlt. Napokon ekkor már – mint Bonaparte tábornok – olyan nevet szerzett, hogy nem mertek hozzányúlni. És nem lehetett elkergetni azt a tábornokot, aki számolatlanul küldte haza a milliókat s műkincseket, s csak úgy mellékesen már Lombardiát is elfoglalta. „Lombardia a mai naptól fogva a köztársaság tulajdona!”

– jelentette a milánói bevonulás előtt egy nappal a kormánynak. Ilyen tábornokot mégsem lehet leváltani, vagy hadbíróság elé állítani. Mégis úgy gondolták, talán a teljhatalmát lehetne némileg csökkenteni, s elhatározták, hogy megosztják a haderőket Napoleon és Kellermann, a valmyi győző között. Úgy rendelkeztek, hogy Napoleon a haderő egyik részével vonuljon Toscana, Róma és Nápoly ellen, Kellermann pedig folytassa az osztrákok elleni hadműveleteket. Napóleon megértette, mit jelent ez. Még nem csaphatta el a direktóriumot, de már ellentmondott neki. Udvarias, ravasz, de határozott levélben fejtette ki, hogy nem helyes széttagolni a vezetést, hiszen egy rossz hadvezér is többet ér, mint két jó együtt, egymást zavarva, egymást akadályozva. Helytelenítette, hogy akadályokat gördítenek az útjába, s külön nehezményezte, hogy a direktórium a diplomáciai ügyeket kizárólagosan Salicetire óhajtotta bízni. Ez az utóbbi terv eperohamokat válthatott ki Napóleonból. Felvetette a bizalmi kérdést is, s bár nem nyíltan, de a sorok között még a lemondását is felajánlotta: „Nem szolgálhatok szívesen egy olyan ember mellett, aki magát Európa legjobb hadvezérének tartja.” Kellermann átkos becsvágyának és önhittségének bírálata mellett nem győzött köztársasági szívére és lelkiismeretére hivatkozni. A látszólag tekintélytisztelő levélen érezhetően át–, ütött Napoleon nagyravágyása, s ez érdekes módon csak Carnot-nak tűnt fel, aki némi felelősséget érzett Napóleonért, hiszen ő ajánlotta az „olasz hadsereg” vezérének. Öt ejtette gondolkodóba Napoleon személyi hiúságának ez a jellemző kifejezése: „A szívemre menne; ha egyetlen hét alatt fel kellene áldoznom két hónap fáradtságát, fájdalmát, veszélyét, és magamat zsákutcában találnám.” Burkoltan vendémiaire-i érdemeire is emlékeztetett: „Csak akkor lehetek hasznotokra, ha ugyanúgy megbíztok bennem, mint Párizsban tettétek. Nekem mindegy, hogy itt harcolok vagy másutt. Minden törekvésem az, hogy szolgáljam hazámat, biztosítsam odaadó

ragaszkodásomról a kormányt, s kiérdemeljek az elkövetkezendő években egyetlen lapot hazánk történelmében…” A valóságban több lap is jutott neki, de hogy mennyi, azt maga Carnot sem tudta elképzelni, bár aggodalmainak akkor már nemegyszer kifejezést adott. Nem csodálható, hogy a direktórium megijedt, visszavonta rendelkezését, s Napóleon maradt az olasz hadszíntér korlátlan ura. „Sokra viszi még ez a kölyök, ideje volna, hogy valaki móresra tanítsa!” – fakadt ki az öreg Szuvorov, az oroszok dédelgetett hadvezére. Erre azonban csak jóval később került sor, addig még sok víz és vér folyt le Európa hadi útjain. Ugyan ki tanította volna móresra Napóleont ebben az időben, amikor a nagy hatalmú direktórium sem mert szembeszegülni vele, holott alárendeltje volt a kis tábornok? Napóleon győzelmei között nem a legkisebb jelentőségű volt az, amelyet a direktórium fölött aratott. Annyi bizonyos, hogy merész játékot játszott, s úgyszólván mindent kockára tett. Határtalan önbizalmában egyébként mindig ezt tette. „Én minent akarok, vagy semmit. Én a legnagyobb tétre szeretek játszani…” Ezek a szavak Napóleon Elba szigeti emlékirataiból valók, vagyis olyan események után születtek, amelyek eredményeképpen Napóleonnak dupla helyett a semmi jutott, világuralom helyett az Elba szigeti „császárság”. Úgy látszik azonban, ezt a balsikert még akkor is csak kivételnek tekintette, amely csak erősíti azt a szabályt, hogy mindig vakmerőbbnek kell lenni, mint amennyit a józan mérlegelés ésszerűnek tart, s a legnagyobb veszéllyel is már csak azért is bátran szembe keli szállni, és le kell győzni, mert különben fenyegetővé válik. Vajon mi történt volna, ha a direktórium éppen úgy a sarkára áll Napóleonnal szemben, mint Vendémiaire előtt a reakcióval szemben, és ragaszkodik parancsa végrehajtásához? Lehetséges, hogy a bonapartizmus már akkor kibontotta volna szárnyát, két évvel Brumaire 18 előtt? Sok jel és elejtett megjegyzés arra mutat, hogy Napóleon erre még nem találta elérkezettnek az időt, de mivel

éles szemmel tudta áttekinteni a helyzetet, úgy találta, hogy máris büntetlenül ellenszegülhet feletteseinek. Ö is egyike volt különben azoknak az embereknek, akik csak akkor fenyegetőznek lemondással, amikor tudják, hogy nem fogadják el lemondásukat. Milánóba már mindenesetre úgy vonult be, mint aki már biztosította a hátát, s Párizs felől nem érheti meglepetés. Milánó népe reszketve várta a „szedett-vedett rablócsordát”, hiszen papjaik – ha hinni lehet Stendhalnak – szent dühvel hirdették a szószékről, hogy az emberbőrbe bújt francia szörnyetegek, halálbüntetés terhe alatt, kötelesek mindent felégetni, és mindenkinek levágni a fejét. Ĺ célból minden ezred élén nyaktilót hordoznak menet közben. A szedett-vedettség vádja igaz volt, de az állandóan nevetgélő és éneklő ifjú franciák lelkes rokonszenvet, nem pedig rémületet keltettek a lakosság körében. Erős a szavak varázsa, különösen, ha nagy hatalmú ember szájából hangzanak el. Napoleon olvasott hadvezér volt, nem felejtette el gondosan kijegyzetelt olvasmányait, s jól tudta, hogy a meghódított területek lakossága szívesebben ujjong, mint ellenáll, ha a hódító veszi magának a fáradtságot, és meggyőzi őket arról, hogy felszabadultak. Napoleon szívesen kínálta oda ezt az aranyhidat, elsősorban a saját érdekében. Különösen Lombardiában olvasták szívesen Napoleon szavait: „Olaszország népei! Franciaország seregei azért jöttek, hogy széttörjék bilincseiteket! Franciaország minden nép barátja! Bízzatok bennünk! Tiszteletben tartjuk tulajdonaitokat, szokásaitokat, vallástokat! Mi mint nemes ellenfél küzdünk! Nekünk csak a rabtartó zsarnokokkal van számadásunk!” Róma hőskorára is szívesen hivatkozott az emelkedett hangú szózatok barátja, s nem maradhattak visszhang nélkül Olaszországban az ilyen szavak: „Barátai vagyunk mindenekelőtt a Brutusok, a Scipiók, mélységesen tisztelt eszményképeink ivadékainak …” Ezekben a lelkes és lelkesítő szavakban az a figyelemre méltó, hogy Napoleon akkor még Brutusra hivatkozott. Később csak Caesarra. Elsősorban,

persze, saját katonáit tüzelte: „Katonák! Sebes árként rohantatok le az Appenninek tetejéről… Milánó a tiétek, egész Lombardiában a köztársaság zászlaja lobog … Sókat végeztetek, de nincs-e még több hátra? … A pulya nyugalom elbágyaszt! Szerencsétekre is csapás, ha hírnevünk akár csak egyetlen napot is veszít … Újra felállítjuk a Capitoliumot, a hősök szobrait, életre keltjük Róma népét, amely századokon keresztül bénultan viselte a szolgaságot! Ez mind a ti diadalotok gyümölcse! Halhatatlan dicsőséget szereztetek magatoknak azzal, hogy új arcot adtok Európa legszebb földjének … Amikor pedig hazatértek, polgártársaitok reátok mutatva mondják majd: ez is az olasz hadseregben harcolt!” Ez kétségtelen más hang volt, mint Nagy Frigyesé, aki némi sértődöttséggel hajtotta rohamra vonakodó katonáit, ezeket az „örök életre vágyó kutyák”-at. Nem csoda, hogy egész Milánó érdeklődéssel vegyes lelkesedéssel várta a csodaszerű győzelmeket aratott sereget, amelynek vezére a római világbirodalom dicső korszakát idézte emlékezetükbe. S hogy a római párhuzam teljes legyen, Napoleon scipiói, caesari diadalmenetet rendezett, szerényebb és egyben udvariasabb formában. Katonáinak az öltözete rendkívül távol állt a díszruhától, a diadalmenet előtt haladó foglyok pedig nem vasra verten vonultak. A francia tábornokok már eléggé cifra díszruhákban páváskodtak, a legnagyobb érdeklődés azonban annak a vékonyka, sápadt kis emberkének járt ki, aki vezérkara élén lovagolt, szerény szürkéjén. Ez lenne Bonaparte? Díszes küldöttség várta a győzteseket, a helyi arisztokrácia élén maga a milánói püspök vonult ki. Napóleon minden sietség nélkül szállt le a lováról, udvariasan végighallgatta az üdvözlő beszédeket, majd mindenki várta a válaszát. És az az ember, aki végtelen hosszúságú fejtegetésekkel szokta kétségbe ejteni barátait, s aki regény terjedelmű levelekkel árasztotta el Jozefint, most csak ennyit mondott: – Franciaország jóindulattal viseltetik a lombardok iránt!

Ezzel ismét lóra szállt, tisztelgett, és a sereg élén továbblovagolt. Az egykori leírások szerint, ez az egyetlen mondat nagyobb hatást tett a jelenlevőkre, mint ha bármilyen dörgedelmes beszédet tartott volna nekik az ünnepélyes alkalomból. Ha természeténél fogva bőbeszédű volt is, tudott uralkodni magán, s ha az alkalom római szűkszavúságot követelt meg, túltett az ősökön is. És a nép szívesen lelkesedett, mint mindig, ha rosszabbat vár. Végtére, úgy is felfoghatták a franciák bevonulását, hogy felszabadultak az osztrák hódoltság alól. Arról különben sem tudtak a bevonulás napján, hogy nem volt olcsó mulatság a felszabadulás, Napóleon húszmillió aranyfrank hadisarcot vetett ki Milánóra, s természetesen nemcsak pénzt követelt, hanem – mint a művészetek iránt fogékony kultúrlény – műkincseket is. Ilyesmiről Napoleon sohasem feledkezett meg, bilincstörés közben sem. De nemcsak ilyesmit kellett elszenvedniök a Brutusok és Scipiók szeretett ivadékainak. Ahol kezet emeltek akár csak egyetlen francia katonára is, a megtorlás kíméletlen volt. Ilyesmire pedig akadt példa, mert a fejedelmek, az arisztokrácia és a papság uszítására itt-ott felkelések törtek ki az új uralom ellen. Lugóban például öt francia katonát gyilkoltak meg. Napóleon büntetésből több száz embert mészároltatott le, szabad harácsolást engedélyezett katonáinak, azok pedig kíméletlenül agyonlőttek mindenkit, akit ellenséges érzelmekkel gyanúsítottak, s akiknek fegyver volt a birtokukban, holott abban az időben a fegyver szinte hozzátartozott az elegáns viselethez. Ami pedig az ellenséges érzelmeket illeti, előzékeny feljelentésekben nem volt hiány. Még súlyosabb helyzet állt elő Binascóban és Paviában. A binascói parasztok lázadását Lannes csapatai verték le, s Napóleon parancsára felégették az egész helységet. Paviában már tüzérséget is kellett bevetni a lázadás letörésére, miután Napoleon felhívása, amelyben fegyverletétel esetére közkegyelmet ígért, hatástalan maradt. Itt nemcsak a fegyverforgató férfiakat mészárolták le, hanem Napoleon parancsára agyonlőtték a városi tanács tagjait is.

A könnyen sírva fakadó, érzelmes lelkű trubadúr véres rémuralmat tudott teremteni, ha érdeke úgy kívánta. Mert számára a kegyetlenkedés is csak eszköz volt valamilyen cél elérésére. Nem kívánta a vért, de nem is takarékoskodott vele, ha úgy találta, hogy szükség van rá. Nem gyűlölte olaszországi áldozatait sem, mindössze biztosítani akarta a hátát, elrettentő példát akart állítani a lakosság elé, s ami a legfontosabb: meg akarta mutatni katonáinak, hogy megvédi őket, s nem riad vissza a legkegyetlenebb megtorlástól sem, ha bárki is francia katonát merészel bántalmazni. Még csak nem is igazságot akart szolgáltatni, nyomozásra, egyéni felelősségre vonásra nem fecsérelte drága idejét. Az ilyesmi éppen olyan kevéssé érdekelte, mint az esetleges enyhítő körülmények. Egyedüli célja az volt, hogy elvegye a lakosság kedvét mindenféle megmozdulásoktól, katonái pedig még nagyobb bizalommal tekintsenek föl rá, védelmezőjükre. Ez is hozzátartozik a sokat magasztalt itáliai hőskölteményhez, a csodálatos májusi viharhoz, a hősi ifjúság ragyogásához. Ha azonban a lélektan felületes ismerője azt hinné, hogy Napoleontól idegenek voltak az emberi érzések, s csak katonagép volt, érzéketlen húsdaráló, súlyosan tévedne. Súlyosan tévedne. Ennek a feltevésnek a cáfolatára elég elolvasni Napoleon leveleit, s már látni való, hogy ebben a fiatalemberben valósággal túláradtak az érzelmek, különösen ha imádott feleségéről volt szó. Mindig magával hordta Jozefin apró arcképét, még közlegényeinek is mutogatta. Egy alkalommal fülsiketítő ágyútűzben észrevették, hogy Napóleon a szívéhez kap, a zubbonya alá nyúl, elsápad és meginog. Rémület fogta el környezetét. Hozzászoktak acélos arckifejezéséhez, amelyen a csaták tombolásában sem rezdült meg egyetlen vonás sem. Mitől ijedt most meg? Találat érte? De nem, Jozefin képét húzta elő, s rémülten mutatta, hogy megrepedt rajta az üveg. Úgy látszik, az enciklopédisták sem tudták döntően megváltoztatni jóféle korzikai, babonás természetét, mert ijedten fordult szárnysegédéhez:

– Marmont, a feleségem vagy beteg, vagy hűtlen! Nehéz lenne tüzesebb, szánalmasabb, nevetségesebb szerelmest elképzelni az akkori Napóleonnál. S ha igaz az, amit később állított magáról, hogy talán csak „egy kicsit” szerette Jozefint, s a fő ok huszonhat éves ifjúsága volt, akkor el kell ismerni, hogy páratlan erővel tudta belelovalni magát a perzselő szerelem káprázatába. Hízelgett neki az a gondolat, hogy a legendás hős egyben hősszerelmes is, egész férfi, aki a harctéren szerzett babért imádottja lába elé teszi. És az az ember, aki Olaszország felszabadítójának magasztos szerepében a felkoncoltak számát fölényes nagyvonalúsággal becsülte meg, súlyt helyezett arra, hogy nemeslelkűségét, tisztaságát Jozefin iránti hűségével is bizonyítsa. Amikor például sátrába vezették egy piemonti tiszt szépséges kedvesét, Napoleon igazi középkori lovag módjára viselkedett, hozzá sem nyúlt a remegő lányhoz, s külön kocsival küldte vissza szerelmeséhez. Majd amikor a szép Grassini, Milánó ünnepelt énekesnője borult a hódító lába elé, Napóleon az odaadó énekesnőnek csak a hangjában volt hajlandó kedvét lelni. Annál jogosabb szemrehányásokkal illethette hitvesét, aki nemcsak hogy vonakodott elhagyni Párizst, hanem valami jó levélírónak sem bizonyult, így jutott hozzá aztán Napóleon, szikrázó győzelmei közepette is, egy kis boldogtalansághoz, amelyhez különben volt érzéke. „Nem a vigasságra születtem!” – egyik szavajárása volt ez a borús mondat. Pedig tulajdonképpen boldognak kellett volna lennie, hiszen mindaz, amiről valaha éhesen álmodozott, beteljesülőben volt. Győzelmes serege élén, hadi dicsőségtől övezve fogadta népek hódolatát, uralkodók keresték kegyeit, imádták és rettegték, húszegynéhány éves létére világhír és hatalom jutott osztályrészéül. Szinte a mesék világa vált valósággá. És a mesebeli királyfi? Mialatt Olaszországot, a félszigetet bonyolult sokféleségében hódította, rendezte, kormányozta, vad levelekkel halmozta el Jozefint, és egyre hevesebben követelte,

hogy látogassa meg, de legalább írjon neki: „Ha igazán szeretnél, kétszer írnál naponta, de Neked persze úrfi látogatóiddal kell társalognod reggel tíz órától kezdve, aztán egészen éjfélig hallgatod száz naplopó ostoba fecsegését. Erkölcsös országokban az asszonyok szorgalmasan írnak férjüknek, csak férjükre gondolnak, csak értük élnek. Isten áldjon, Jozefin, szörnyeteg vagy, nem értelek …” Jozefinnek pedig esze ágában sem volt útra kelni. Végre nagy nő lett Párizsban. Ahogyan Tallien asszonyt valamikor Notre Dame de Thermidornak nevezték, Jozefin még szebb címet kapott: Notre Dame des Victoires. Ahol megjelent, tombolva ünnepelték, színházban dörgő taps fogadta. Mindezt annak az ágrólszakadt kis korzikainak a jóvoltából, akihez nem szívesen ment feleségül, s aki iránt nem táplált mélyebb érzelmeket, megkötöttségeket pedig éppenséggel nem érzett vele szemben. Mint a Győzelmek Nagyasszonya, alaposan felemelte a fejét, s maga Barras is boldog lehetett, ha egykori kis kreol kedvese hébe-hóba méltóztatott őt is újra kegyeiben részesíteni. Ugyanakkor sokat beszéltek a csinos Hippolyte Charles hadnagyról is, sőt, Murat-ról is, akit Napoleon egyszer-kétszer diadali jelvényekkel s Jozefinnek szóló levelekkel küldött Párizsba. Jozefinnek hízelgett Napoleon egyoldalú őrjöngése, de mivel joggal számolhatott azzal, hogy halálmegvető bátorságú férjét bármelyik pillanatban eltalálhatja egy kóbor golyó a csatatéren, semmit sem talált fontosabbnak, mint azt, hogy kiélvezze a pillanatnyi jót. Jozefinnek sohasem volt érzéke ahhoz, hogy józanul mérlegelje a körülményeket, s gondoljon a jövőre is. A jelenben élt, és végre jól. Nem túlságosan nagy észbeli képességeit amúgy is erősen megterhelte azoknak a kifogásoknak a kiagyalása, amelyekkel húzta-halasztotta Napoleon meglátogatását. Gyér leveleiben a legtöbbször valamilyen betegségre, rosszullétre hivatkozott, aztán merészen azt hazudta, hogy állapotos. A hírt olyan illetékes személy erősítette meg, mint maga Murát. Napóleont valósággal önkívületbe sodorta a váratlan, örvendetes

közlés. Annyira elérzékenyült, hogy könnyezett tisztjei előtt, akik a csaták villámjának ettől az egyetlen gyengeségétől, a szerelmi érzelgősségtől különben sem voltak elragadtatva, s Napóleonnak nem egy vérfürdővel kellett bebizonyítania, hogy mégsem az az ábrándos, fellegekben járó trubadúr, amilyennek Jozefin leveleinek olvasása közben mutatkozik, tud acélosan kegyetlen is lenni, ha a helyzet úgy kívánja. A Jozefinnek írt leveleit azonban a mézédes, egyben viharos érzelmek töltötték meg csordulásig. „Igaztalan” vádja miatt kínzó lelkiismeretfurdalást érzett, pontosabban, ennek az érzelemnek adott kifejezést: „Arra kérlek, bocsáss meg azokért az őrült, értelmetlen levelekért, amelyeket legutóbb küldtem … Drága barátnőm, most csak az egészségedre gondolj, pihenj, és gondozd Magadat … Gyönge, törékeny és beteg vagy, itt nagy a forróság, hosszú az út, térden állva kérlek, ne kockáztasd drága életedet …” Sikerült lebeszélnie Jozefint az utazásról. Ez volt Napóleon első kérése, amelyet Jozefin maradéktalanul és lelkesen teljesített, szófogadó kis feleséghez illően. Közben Napoleon a Francia Köztársaság olaszországi hadseregének hivatalos levélpapírján sorra küldte a lángoló bocsánatkéréseket: „Igazságtalan voltam, vádoltalak, s Te beteg vagy! A szerelem, amelyet Te gyújtottál meg bennem, eszemet vette, bocsáss meg érte, nem tudok újra észre térni … Annyit vétkeztem Ellened, hogy nem tudom, lehet-e feledni valaha is vétkeimet… Valami gyászos balsejtelem nehezedik rám … már nem is élek … írj egy tízoldalas levelet, az talán; megvigasztalna … balsejtelmeim elviselhetetlenek … ha még egyszer láthatnálak, ha két órán át a szívemen pihennél, aztán együtt halnánk meg … Ki ápol? Hortenzia? Édes gyermek! … Számomra nincs vigasztalódás, nincs nyugalom, nincs reménység, amíg futárom meg nem jön leveleddel … Ha komoly a bajod, azonnal indulok Párizsba! … Nincs étvágyam, nem tudok aludni, nem érdekel a barátság, a haza, a dicsőség, csupán Te és Te … Annyira nem érdekel a világ, mintha nem is lenne … A becsületre

csak kedvedért adok valamit, a győzelmekre csak azért, hogy Neked örömet szerezzek, máskülönben mindent itt hagynék … A természet, a föld csak azért szép az én szememnek, mert Te lakod … Ha mást szeretsz, ütött a halálos órája annak a gaznak, aztán a Te szent személyedre is kezet tudnék emelni … de nem! erre sohasem tudnék vetemedni, de eldobnám az életet, amelyben ma ga az Erény csalt meg … Imádott asszony, mekkora a hatalmad! … sorvasztó láz gyötör … A futárt ne tartsd tovább ott hat óránál, aztán induljon, és röpítse hozzám királynőm levelét! …” Mindössze néhány jellegzetes mondat a tengernyi szövegből, amelyet Napoleon nehezen olvasható írásával, a megszokott helyesírási hibákkal vetett papírra. Nem valószínű, hogy Nagy Sándor, Hannibál, Caesar vagy Dzsingisz kán hasonló levelek írására szánta volna el magát, csatái közepette. Pedig Napóleon, a katonai szakírók szerint, valamennyiüket felülmúlta. Azok azonban, akik Napóleon egyéniségét kutatják, s ezekből a tüzesen szerelmes, egyben megindítóan gyámoltalan levelekből igyekeznek megrajzolni a század emberének lelkivilágát, ugyan vessenek egy pillantást azokra a levelekre, amelyeket Napóleon ugyanazon a napon mondott tollba, amelyen az előbb idézett, lángoló szerelmes levelét sajátkezűleg vetette papírra. Részletes parancsot adott ki Berthier-nek Genova elfoglalására. Jelentést diktált a direktóriumnak, részletesen beszámolt a hadműveletek állásáról, és erősítéseket kért. Ultimátumot intézett a genovai szenátushoz, azzal vádolva, hogy pártfogolja a francia katonák gyilkosait, s felégetéssel fenyegette mindazokat a helyeket, ahol gyilkosságokat követnének el katonái ellen. Murat-t ajánlólevelekkel látta el fontos katonapolitikai útja előtt, s egyben értesítést küldött megbízottjának Murát útjáról. Intézkedett a genovai tengerparton hagyott ágyúk dolgában. Parancsot adott Massénának, hogy hozzon lőszert a velencei raktárból. Lannes-t viszont arra utasította, hogy egyelőre álljon meg, további intézkedéséig ne folytassa az előrenyomulást. Részletes parancsban

utasította Ballet-t, hogy minden gyanús személyt küldjenek Tortonába. Egy másik parancs értelmében Pujet-nek Toulonba kellett egy csapatot küldenie. Kellermannt arról értesítette, hogy a pénz és a kért erősítés megérkezett. Mindezt a sorvasztó szerelmi láz, halálhangulat, önvád kellős közepette. És parancsai mindig világosak, félreérthetetlenek, a lényeget kifejezők voltak. És ugyanazon a napon, amelyen a már említett levéltömeget világgá zúdította, még arra is szakított időt, hogy bátyjának, Józsefnek is írjon: „Feleségem betegsége valósággal kétségbe ejt, már nem is tudom, mit tegyek … Állapota megőrjít… Nyugtass meg, Te vagy az egyetlen ember a földön, akihez változatlan, igaz barátsággal ragaszkodom … Jozefinem után Te vagy az egyetlen, aki még érdekel …” Vajon ki szólalt meg ezekben a levelekben? Napoleon? Vagy csak az olvasmányai?. Annyi bizonyos, hogy a katonás pontossággal fogalmazó, ércszavú tábornok alaposan kitombolta magát ezekben a levelekben, s úgy látszik, még az utókor véleményével sem törődött, holott történelmi hírnevéről sohasem feledkezett meg, s hihető az a kijelentése, amelyről megint csak Rémusat asszony számölt be: „Az ember becsvágya olyan eszményi közönséget teremt magának, amelyet úgy hívnak: utókor.” De Napoleon a jelenkor tapsa után is vágyott, nem óhajtott még nem értett nagyság lenni, akit csak az utókor méltányol. Ő aztán alaposan megértette korát, és súlyt helyezett arra, hogy kora is megértse őt, felismerte a lehetőségeket, jobban, mint bárki más kortársai közül. Robbanásszerűen tört magának utat a világtörténelembe, s ha elfogadjuk a háború intézményének létjogosultságát (a háborúk tényét kénytelenek vagyunk elfogadni), akkor nem tagadhatjuk meg csodálatunkat a napóleoni mesterművektől, ezektől a véres alkotásoktól, ö sem rajongott mindig a vitézi életért, voltak békebarát hangulatai is, amelyeknek például ilyen kifejezést adott: „Mi a háború? Barbár mesterség!” Mégis, mintha nagyon is szerette volna ezt a barbár mesterséget, s

büszke volt rá, hogy jobban ért hozzá, mint az eddig ismert legnagyobbak. S ha valóban égett a vágytól, hogy végre porondra léphessen – ahogyan az olasz hadjárat előtti lelkiállapotát ő maga jellemezte –, akkor ebben a fékezhetetlen ficánkolásban feltétlenül a személyes becsvágy volt az uralkodó elem. Nem egy történetíró szerint Olaszországnál kiválóbb porondot nem F is kaphatott volna Napóleon, de az is igaz, hogy ezt a porondot maga Napoleon alakította ki a maga számára, a katonai történelem páratlan eseménysorozatával. Stendhal és Engels, de maga Napoleon szerint 13 az olasz hadjárat volt nemcsak a kezdete, de egyben a csúcspontja is a -napóleoni háborúknak, s joggal írhatta egy másik történetíró: „Olyan kis eszközökkel olyan nagy dolgokat műveltek, hogy a végén már sémii mit sem tartottak lehetetlennek.” Mintha a habsburgi nagyhatalom is ki akarta volna próbálni Napoleon erejét, egyik hadsereget és egyik hadvezért a másik után küldte ellene, Napoleon pedig megverte valamennyit, Beaulieu-t éppen úgy, mint Wurmsert, Alvinczyt és Károly főherceget. És nemcsak mint katona, hanem mint államférfi, kormányrzó közigazgatási szervező, diplomata és uralkodó is működött. Minderre tulajdonképpen a direktórium késztette. Mert a francia külpolitikának ekkor Belgium és a Rajna bal partja volt a legfontosabb célja. Olyan békére kellett tehát kényszeríteni Ausztriát, hogy Bécs ezt az igényt elismerje, de, persze, cserébe valamit adni is kell, például fel lehetne ajánlani Lombardia visszaadását. Ehhez viszont nem elegendő a puszta hódítás, a császári hadak megverése, hanem szilárdan be kell rendezkedni Olaszországban, a véglegesség igényével, máskülönben a bécsi udvar nem veszi komolyan a csereajánlatot. Nehezen követhető ez a nemzetközi helyzet, mindenesetre jól megmutatja a határok és területek kérdésének történelmi hajlékonyságát. Napóleonnak tehát nemcsak harcolnia kellett Itáliában, hanem megtelepednie, politikai és társadalmi szempontból egyaránt. Ez is jó iskola' volt

számára, s alkalmat adott arra, hogy államférfiúi és diplomáciai tehetsége is kibontakozzék. Fő tevékenységét még mindig a hadszíntereken kellett kifejtenie, mivel Ausztria még távol állt attól, hogy beadja a derekát a gyülevész francia hadnak és a dölyfös jakobinus tábornoknak. Azt azonban hamarosan be kellett látnia a bécsi udvarnak, hogy Beaulieu nem méltó ellenfele Napóleonnak. Ez pedig azzal a gyorsasággal derült ki, amely Napoleon hadműveleteit jellemezte. Mert a forradalom hadvezére nem óhajtott sokáig pihenni díszes milánói kastélyában, s nem engedte katonáit sem tespedni, hanem a Minción átkelve, tovább üldözte Beaulieu-t, az osztrák haderő egy részét Tirolba kergette, másik részét beszorította a hatalmasan megerősített Mantovába. A körülzárt Mantova volt ekkor az egyetlen olasz terület, amelyen még osztrák katona tartózkodott. A Minción történt átkelés után különben nagy fontosságú esemény történt az „olasz hadsereg”-ben, Napóleon megalakította a gárdát, ezt a rövidesen világhírre emelkedett csapatot, a gárdát, amely inkább meghal, de magát meg nem adja, amely hazavitte Napóleont Oroszországból is, és elvérzett érte Waterloonál. Az alkalom, amely szükségessé tette a leonidászok gyülekezetének megalakítását, egy kicsit fenségesebb is lehetett volna. A minciói átkelés után Napoleon egy kastélyban pihent. Úgy látszik, elfelejtették kellőképpen biztosítani a fővezér szállását, s amikor egy erős osztrák csapat visszavonulás közben elérte a kastélyt, az őrnek csak annyi ideje volt, hogy becsapja a kaput az ellenség előtt, majd lóhalálában felriassza Napóleont. Annyira kellett sietnie a főparancsnoknak, hogy csak az egyik csizmáját tudta felrántani, s félig csizmában, félig mezítláb loholt a kastély kertjén át. Egy kissé mulatságos öltözetben futott az apró gigász, de végül is megmenekült. Ezután szervezte meg a vitézek őrseregét. Napoleon mulatságos kis kalandja újra csak vásott és tudománytalan gondolatokat csempész az ember fejébe, s elgondolkozik azon, hogy milyen apróságokon múlik a

világtörténelem. Hiszen csak egy hajszál hiányzott ahhoz, hogy Napóleont elfogják, vagy menekülés közben agyonlőjék. Kétségtelen, hogy a történelmi fejlődés szilárd törvényszerűségeken nyugszik, de ezek a törvényszerűségek néha olyan hajszálakkal csiklandozzák a gyarló ember orrát, hogy nem csoda, ha tiszteletlenül eltüsszentjük magunkat, mint a furfangos diák egy-egy háry-jánosi igazság hallatára. És hány ilyen, hajszál fedezhető fel Napoleon pályafutásában, az arcolei hídtól kezdve regensburgi sebesüléséig! Ha viszont nem kockáztatta volna életét minduntalan, habozás nélkül, vajon követték volna-e katonái olyan vakon, ahogyan,. talán senkit sem követtek véres világtörténelmünk során? És úgy látszik, a véletlenek is akkor következnek be, amikor éppen szükség van rájuk. S talán itt kell keresni annak az okát is, hogy Moreau miért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket Németországban, miért nem tudott, a Rajnán átkelve, benyomulni Bajorországba, hogy egyesüljön Napóleonnal. Bár ez volt az eredeti haditerv lényege, s Napoleon készült is ezekre a mozdulatokra, kétségtelen, hogy ebben az esetben kénytelen lett volna megosztani a dicsőséget Moreau-val, s az ilyesmihez egyre kevesebb kedve volt. A sors – ő tudja, miért – kedvezett Napoleon személyi törekvéseinek. Moreau is, Jourdan is kénytelen volt visszavonulni Károly főherceggel szemben, s ilyenformán a forradalmi Franciaországnak úgyszólván mindent egyetlen emberre kellett feltennie. Napoleon azonban a legnagyobb feladatokkal is meg tudott birkózni. A közép-itáliai államok uralkodói földig hajoltak előtte, zokszó nélkül fizettek sok milliós hadisarcot. Nápoly semlegességet fogadott, Velence tizenkétmilliót fizetett, majd a pápai kormány is kénytelen volt a békességet megvásárolni, nem kis áron, mert nemcsak Ferrarát, Bolognát és az ancoqai kikötőt kellett átengednie az istentelen franciáknak, hanem több mint húszmillió aranyfrankot kellett fizetnie, továbbá ötszáz ritka kéziratot, száz képet és számos más műtárgyat kellett átadnia a

francia művészeti szakembereknek, akik a kiválogatás kényes és nagy türelmet kívánó munkáját végezték Rómában. Kérdés, hogy örültek-e a római kormányférfiak a „kellemes” csalódásnak, amikor kiderült, hogy a jakobinus csőcseléknek szidott francia forradalmárokban ilyen, szinte olthatatlan érdeklődés él a művészetek iránt. Ellenkezni nem volt tanácsos. Napóleon tárgyalási modora valósággal megfélemlítette a rómaiakat. Ezeknek a dührohamoknak az őszinteségét maga Napoleon is tagadta, s elárulta, hogy célzatosan alkalmazza őket. Kétségtelenül alaposan megrémítette tárgyaló ellenfeleit. A spanyol származású Azara, Róma képviselője, így írt az egyik tárgyalásról: „Embernek fogalma sem lehet arról az önhittségről és fenn-héjázásról, amellyel Napoleon fogadott. Égre-földre esküdözött, hogy bevonul a Capitoliumra, mialatt dühében a fogaival tépett szét egy okmányt. A kormánybiztosok alig tudták lecsillapítani.” Részt vett ezeken a tárgyalásokon Miot de Melito, a köztársaság toscanai diplomáciai megbízottja is. Mély benyomást tett rá Napoleon „tűzben égő lelke”, s bámulattal állapította meg, hogy Napoleon katonai és politikai látókörének szélességéhez és mélységéhez foghatót még sohasem tapasztalt. De csaknem ilyen mértékben meglepte őt Napóleon hiányos francia nyelvtudása is. Sokáig nem értette, mit akar a tábornok a közkegyelemmel, míg végre kiderült, hogy Napóleon a fegyverszünetet (armistice) tévesztette össze a közkegyelemmel (amnistie). Ezt is elbírta, apró hiányosságai ellenére, minden akadály leomlott előtte, egyedül Jozefint ostromolta hiába. A másállapot hazugságát már nem lehetett tartani, a Győzelmek Nagyasszonya újra rosszulléteihez folyamodott. Napoleon pedig szüntelenül elárasztotta őt saját kezűleg írt, szenvedélytől izzó leveleivel. Pedig az elküldött levélóceán csak egy töredéke volt annak, amit megírt. „Egy napon megmutatom zsebeimet, degeszre vannak tömve

Hozzád írt levelekkel, amelyek túlságosan ostobák ahhoz, hogy elküldjem őket … Atyaúristen, mondd meg hát Te, aki annyi szerelmet tudsz ébreszteni másokban anélkül, hogy Magad szerelmes lennél, mondd meg, hogy gyógyul ki az ember a szerelemből? Drága árat fizetnék az orvosságért … Nincs nap, hogy fel ne soroljam magamban a Részedről engem ért sérelmeket, ilyenkor verem a mellemet, fogadkozom, hogy többé nem szeretlek. Nos, másnap aztán még jobban szeretlek … Drága kisanyám, megsúgom neked nagy titkomat: nevess ki, maradj Párizsban, csalj meg úgy, hogy az egész világ tudjon róla, sohase írj nekem, és én annál jobban foglak szeretni. Nem őrültség ez? Nem delírium, lázálom?” Ezek után csak az a kérdés, hogy milyenek lehettek azok a levelek, amelyeket maga Napóleon is túlságosan ostobáknak tartott ahhoz, hogy elküldje őket. Szavahihető kortársak szerint Jozefint untatta ez a szerelmi vulkán, sokkal kifinomultabb szórakozást talált magának Párizsban, mintsem hogy élvezni tudta volna Napoleon kamaszőrjöngéseit. Néha meghatódott, de legkínzóbb lelkiismeretfurdalásából is csak ilyen szerény kis önbírálatra tellett: „Azt hiszem, Bonaparte igen derék ember, nem is érdemlem meg.” Nem is igyekezett megérdemelni, csak jóval később, amikor magas méltósága, főként pedig éveinek múlása már fogékonyabbá tette az érdemek iránt. Az olasz hadjárat idején azonban ő is kiélvezte a maga kis győzelmeit, hódításaiban éppen úgy kedvét lelte, mint abban, hogy őt hódították meg. Kezdetben a direktóriumban is szövetségesre talált. Barrasék ugyanis úgy találták, hogy Napóleont zavarná a hadműveletek irányításában Jozefin jelenléte. A tábornok elképesztő leveleiből arra következtettek, hogy az asszony mellett nem sok ideje és energiája maradna a hadvezetésre. Nem ismerték még annyira, hogy tudták volna, a kis ember jól el tudja különíteni egymástól érzelmeit agyának különféle fiókjaiban. De aztán komolyra fordult a dolog, Napóleon megfenyegette Jozefint, hogy mindent otthagy,

csapot-papot, csatát, sarcot, ostromot, megtorlást, fütyül az itáliai helyzetre, a világtörténelemre, s rohan Párizsba. Sem Jozefin, sem a direktórium nem tudta még, hogy Napoleon csak olyasmivel fenyegetőzik, amit nem akar megtenni, mert amit meg akar tenni, azt nem köti előre mások orrára. Ekkor tehát a Francia Köztársaság legfelső vezető szervének az volt a legfontosabb feladata, hogy rábírja Jozefint az utazásra. A rábeszélés nehéz munkájához segítségül hívták Józsefet is. József vállalta a feladatot, már csak azért is, mert egy kicsit kézben akarta tartani a sógorasszonyt, aki tulajdonképpen titokban került a családba. Napoleon ugyanis kész helyzet elé állította családját, jól ismerve az idegengyűlölő korzikai törzsi szellemet, s amikor Olaszország meghódítására indult, Marseille-en keresztülutazva közölte Letizia asszonnyal házassága hírét. Józsefet viszont nem tudta értesíteni, mert az élelmes elsőszülött éppen üzleti ügyekben volt távol. Amikor a piemonti hadjárat során József csatlakozott hatalmas öccséhez, személyesen is tudomást szerzett a frigyről. Napoleon, a szóvirágok bajnoka, így értesítette feleségét erről az eseményről: „Bátyám itt van. Örvend házasságunknak. Égeti a vágy, hogy megismerkedjék Veled. Biztatom, hogy menjen Párizsba. Felesége beteg. Kislánya született. Genovai cukorkát küld neked ajándékba.” Tömör tőmondatok. Annyi bennük a tűz, mintha egy nyugalmazott könyvelő írta volna. Vajon milyen érzésekkel olvasta Jozefin ezt a lelkes beszámolót? Nagyvilági életének forró ragyogásában éppen genovai cukorkára lehetett szüksége. Aztán József is írt az új rokonnak: „Asszonyom, örömmel értesültem öcsémmel kötött házasságáról. A barátság, amely öcsémhez fűz, arra ösztönöz, hogy részt kérjek boldogságából. Ahogy Önt leírta nekem, azt hiszem, boldog lesz. Fogadja tőlem, sógorától, testvéri érzelmeim őszinte megnyilvánulását!” Ebből a levélből már csak két szó hiányzik: „Kiváló tisztelettel …” A Bonaparte család rendkívül állhatatos volt érzelmeiben.

Szakadatlanul gyűlölték Jozefint, betolakodónak tekintették. Elsősorban nem is viharos magánélete miatt, hanem, érdekes módon, két gyermekére, Jenőre és Hortenziára néztek görbe szemmel, mint olyanokra, akik mint „törzsön kívüli elemek” részt kérhetnek a családi vagyonból. A királyok anyja és a jövendő uralkodók rendkívül primitív, sötét indulatoktól felbőszült korzikaiakká váltak, amikor a juss kérdése került előtérbe. Pedig a család szeme fénye, a kis Napóleoné még csak akkor kezdte kinyújtani formás kezecskéjét a világuralom után. Jozefin különféle kiruccanásaiból már csak azért sem csinált erkölcsi kérdést a család, mert a Bonaparte kislányok sem vetették meg a világ örömeit, viszont bármikor vádaskodhattak ellene Napóleonnál. Kezdetben erre sem vállalkoztak, s József, aki Párizsban éppen eleget tudott és látott Jozefin nyilvános magánéletéből, még nem látta elérkezettnek az időt arra, hogy árulkodjon rá. Tudta, hogy Napoleon tébolyultan szereti Jozefint, neki hinne tehát, s nem a „rágalmazók”-nak. Inkább azon igyekezett, hogy Napoleon és elsősorban Barras kérécét teljesítve, rábírja Jozefint a nagy útra. Kérlelte sógornőjét, hogy szánja el magát az indulásra, látogassa meg végre szerencsétlen férjét, akinek epekedése már-már világtörténelmi fontosságra emelkedik. Jozefinnek is be kellett látnia, hogy vége a halogató politikának, mennie kell. Hogy ez milyen szívet tépő lépés volt számára, annak érzékeltetése céljából adjuk át a szót a társaság egyik tagjának, Arnault úrnak: „Végtelen szomorúság fogta el, amikor be kellett látnia, hogy engednie kell, útnak kell indulnia. A szegény asszonynak könnyek csorogtak végig orcáin, s úgy sóhajtozott, mintha kínpadra vonnák.” Így viselkedett a Győzelmek Nagyasszonya, s úgy tetszik, mintha Thermidor előtt, a börtönben, a valóságos kínpad közelében bátrabban tartotta volna magát. Mindenesetre díszes búcsúvacsorát rendeztek tiszteletére a Luxembourg-palotában, majd maga Barras ültette kocsiba, némileg fellélegezve, a kis társaságot. Figyelemre

méltó csoport volt. A hadsereget Junot képviselte, a családot József. Jozefin nem csak a komornáját vitte magával, hanem kiskutyáját, Fortune-t is. Ezt a kiskutyát Jozefin annyira szerette, hogy egy percre sem tudott megválni tőle. Erről Napóleonnak is voltak közvetlen tapasztalatai és emlékei. Esküvőjük estéjén Napóleon elképedve látta a kellemetlen kis ebet Jozefin ágyában, s hogy Jozefin nem volt hajlandó hivatalos nász-éjükön száműzni kedvenc ölebet, arra Napóleont a bal lábán egy harapás nyoma is emlékeztette. Talán érdemes még ezzel kapcsolatban említést tenni arról a jelentéktelen körülményről, hogy az esküvő előtti nászéjszakákon Jozefin nem ragaszkodott a kiskutya jelenlétéhez. Volt az úti társaságnak még egy érdekes tagja: Hippolyte Charles hadnagy úr, akit Jozefin semmiképpen sem akart nélkülözni a hosszú és fáradságos út alatt, s talán arra gondolt, hogy kétségbeejtő helyzetében joga van egy kis vigaszhoz. Semmiféle emlékirat nem szól József lelkiállapotáról, nézeteiről a nem mindennapi helyzetben. Szemben ült vele öccsének felesége, ez az előkelő párizsi dáma, kedvesével együtt. Az asszonyt már dicsfénybe vonta férje világhíre, a jó alakú lovagot azonban csak hadiszállító körökben ismerték. Kettejük kapcsolata eléggé ismert volt Párizs érdeklődő közvéleménye előtt, amely különben nemcsak Charles-ról tudott Jozefin környezetében. És újra felmerül az emberben a kétség, hogy vajon igazságosak-e a történetírók, amikor erkölcsi magasságból, fehér tógában, elmarasztalják Jozefint, s még a Napóleon-ellenes irodalom sem hajlandó Jozefint úgy tekinteni, mint a későbbi Szent Szövetség öntudatlan eszközét. Figyelmen kívül hagyják, hogy Naooleon érdeklődését Jozefin legkevésbé tisztes tulajdonságai keltették fel. Az okos nőket szívből utálta, erről Madame de Staël-nak volt alkalma mesélni. Ami pedig Jozefin könnyelműségét, kacérságát, csapodárságát illeti, éppen ez kábította el a jámbor, vidéki hadfit. Jozefin nagyvilági, sőt, félvilági bűvköre vette le a lábáról Napóleont, s hogy Jozefin nem sokat teketóriázik, ha valaki megtetszik neki, a kis vitéz maga is

tapasztalhatta. Jozefin később is azt a megszokott életmódot folytatta, amely megejtette Napoleon szívét. Ha Napóleon hűséges Pénelopét kívánt volna magának, akkor valószínűleg kitartott volna Désirée mellett, vagy keresett volna magának egy szigorú erkölcsi nevelésben részesült korzikai hajadont. De Napóleonnak dáma kellett, s ezt tökéletesen megtalálta Jozefinben. És Jozefin, akinek – férje igényeihez híven – fogalma sem volt a belgiumi helyzetről és a Rajna bal partjának kérdéséről, joggal kérdezhette magában, hogy az a férj, aki két nappal az esküvője után elmegy csatázni, ugyan miért sopánkodik minduntalan? Talán ezért is érezte magát végül valóságos vértanúnak, aki ezer veszéllyel dacolva, utánamegy férjének a háború poklába is. Ha persze a közügyektől mindig idegenkedő Jozefinnek halvány sejtelme lett volna arról, hogy milyen események bontakoznak ki Olaszországban, semmi esetre sem indult volna el. Az osztrák hadvezetőség ugyanis elhatározta, hogy véget vet a szégyenletes helyzetnek, s valóban megtanítja móresra a kis korzikai gézengúzt. Nem kisebb nagyságot küldtek ellene, mint Wurmser táborszernagyot. Úgy számítottak, hogy a nagy tekintélyű vitéz, hetvenkilenc éves hadvezér, bőséges tapasztalataira támaszkodva, rövidesen ellátja a baját ennek a tapasztalatlan zöldfülűnek. Wurmser hatalmas hadsereg élén indult el Olaszország visszafoglalására, harcosai között ott voltak a habsburgi világhatalom népeinek legkiválóbb katonái, magyarok, horvátok, csehek s a visszavágásra éhes osztrákok. Napoleon agyában alaposan megduzzadt a fiókok tartalma. Mert ahogyan egyre követelőzőbb szenvedéllyel vágyakozott Jozefin után, úgy ismerte fel, hogy mekkora veszély fenyegeti seregét s az eddig elért eredményeket. Megértette, hogy minden kockán forog, s eddigi győzelmes csatái legföljebb előcsatározásoknak tekinthetők, mert ha Wurmser összeroppantja a királyi udvarok által gyűlölt jakobinus hadat, akkor vége az olaszországi francia uralomnak, de

vége az ő katonai pályafutásának is. Nem kevesebbet kellett bebizonyítania, mint hogy valóban nagy hadvezér, méltó utóda a történelem véres félisteneinek, nemcsak ügyes és szerencsés tábornok. A közelgő összecsapást feszült érdeklődéssel kísérte egész Európa, visszafojtott lélegzettel figyelték a letiport kis olasz államok, elsősorban persze a reakció, remélve, hogy Itália megszabadul a kis zsarnoktól, a forradalmat pedig visszaűzik Franciaországba, s talán meg is semmisítik. Wurmser már kezdetben fontos sikereket ért el, nemcsak a francia előőrsöket söpörte el, hanem megverte magát Massénát is, s joggal bizakodott abban, hogy felmenti Mantovát, s kikergeti Buonapartét Olaszországból, amelyet nem átall, olasz származású létére, francia zsoldban, leigázva tartani. Úgy látszott, hogy gyökeresen megváltozik a katonai helyzet Olaszországban, méghozzá a franciák terhére. De nemcsak viharfellegek gyülekeztek Napoleon feje fölött, hanem öröm is érte. Ezekben a napokban tudta meg, hogy Jozefin végre mégiscsak útra kelt. Marmont a tanúja, hogy Napóleon sugárzott a boldogságtól, aztán magát Marmont-t küldte Torinóba, a szard királyhoz, azzal a kéréssel, hogy őfelsége méltó módon fogadja Jozefint. Megkülönböztetett tiszteletben sehol sem volt hiány, s Jozefin valósággal királynéként vonult be Milánóba, a Serbelloni-palotába, férje szálláshelyére. Napóleon egyenesen a harctérről száguldott kocsiján Milánóba, hogy végre karjába ölelhesse imádott asszonyát. Két napot engedélyezett emésztő szerelmének, de katonái ezt is sokallták. Már akkor közismert tény volt, hogy Napoleon puszta jelenléte megsokszorozta serege erejét. Később „Százezer”-nek nevezték Napóleont, mert a kis ember egy egész hadsereggel ért fel. Katonái szinte féltékenyek voltak Jozefinre, az volt a véleményük, hogy a hadsereg kevésbé tudja nélkülözni Napóleont, mint Jozefin, amiben egyébként teljesen igazuk volt. Wurmser ugyanis könyörtelenül közeledett, s

történelmi tény, hogy maga Napoleon is megingott, s már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy visszavonul az Adda mögé. A nagyszájú Augereau volt az. aki hevesen tiltakozott a terv ellen, s úgy látszott, hogy jobban bízik Napóleonban, mint az önmagában. Az ellenkezés ezúttal jó hatással volt Napóleonra, mert eddigi legragyogóbb haditervét eszelte ki Wurmser legyőzésére, s ebben segítségére volt maga Wurmser is, amikor kettéosztotta haderejét, hogy két tűz közé szorítva morzsolja össze Napóleont. Ezzel tulajdonképpen Napoleon haditervét hajtotta végre, önként végezte el azt, amire Napóleon mindig törekedett, hogy tudniillik, ellenfeleit megossza, s a szétválasztott részeket külön-külön verje meg. Ennek a csapásnak a sikeres végrehajtásához még az eddigieknél is rövidebb idő állt rendelkezésére. Gyorsan kellett határoznia és intézkednie, hogy a kissé már elbizakodott ellenfélre idejében tudjon lecsapni. Abbahagyta Mantova ostromát, összevonta csapatait, s bár Wurmser hadereje együttesen nagyobb volt az övénél, mégis túlerővel tudta megtámadni hol az egyik, hol a másik hadseregcsoportot. Augusztus 3-án Lonatónál győzött, két nap múlva pedig a Wurmser közvetlen vezérlete– alatt álló fő erőt verte szét Castiglionénél, miután egy villámgyors mozdulattal ellenfele háta mögé került. Ez a mozdulat is jellegzetesen napóleoni volt. Hihetetlen gyorsasággal mozgott, emberfeletti erőfeszítést kívánt meg katonáitól, s a végsőkig feszítette a maga erejét is. Megint felrúgta a klasszikus hadvezetés márványba vésett szabályait lelkes seregével, amely forradalmi eszméktől és dicsőségvágytól ittas, ifjú katonákból állt, nem pedig drága zsoldosokból. Mert az óvatosan harcoló, régi vágású hadvezéreket nem az emberiesség és a felebaráti szeretet késztette arra, hogy takarékoskodjanak az emberanyaggal, hanem az a meggondolás, hogy a zsoldos katona drága portéka, okos hadvezér nem tékozolja el, ha nem szükséges. A· klasszikus hadvezetés öreg mestereinek védelmére még azt is

felhozták az egykori katonai szakírók, hogy „nekik nem volt havi tízezer elemészteni való emberük, mint Napóleonnak”. Napoleon valóban nem törődött azzal, hogy mennyi vérbe kerül a győzelem, a sikerhez vezető úton sohasem fordult vissza holmi emberbaráti meggondolásból. Ő győzelmet ígért és adott. Súlyos áldozatok árán, de megújította a háború régi műfaját. Bámulatosak voltak taktikai és stratégiai elgondolásai, szakadatlanul termelte a ragyogóbbnál ragyogóbb ötleteket, villámgyorsan alkalmazta őket, nem hagyta lélegzethez jutni ellenfelét, ott késztette csatára, ahol akarta. Mindig támadott, a védekezést átengedte az ellentábornak. A sorsdöntő ütközetek tehát teljes mértékben Napoleon javára dőltek el, a két hatalmas csapás meghiúsította az osztrákok nagy igényű terveit, de még nem teljesen. A tiroli hegyekbe menekült, szétszórt hadakat összeszedték, a réseket kitöltötték, a felszerelést kiegészítették, s megfogyatkozott önbizalommal ugyan, de újra nekimentek legyőzőjüknek. Vesztükre tették, mert Napoleon szinte elérte formája tetőpontját, az egyik győzelmet a másik után aratta, majdnem elfogta magát Wurmsert is, s a nagy osztrák tábornagy végső kétségbeesésében serege maradványaival kénytelen volt visszavonulni a mantovai erősségbe. Napóleon tehát tovább folytathatta a vár ostromát, amelyben most már ott volt minden számottevő olaszországi osztrák haderő. Igaz, már készült ellene a harmadik hadsereg, s az osztrákok önbizalmát újra megnövelték a Jourdan és Moreau ellen aratott németországi győzelmek. Károly főherceg, a monarchia legjobb hadvezére, alaposan megverte Jourdant, Moreau-t pedig arra kényszerítette, hogy a Rajna mögé vonuljon vissza. Ezzel szertefoszlott az az ábránd, hogy Moreau és Napóleon együtt vonul majd be Bécsbe. A forradalmi Franciaország most már minden reményét Napóleonba helyezte, s a direktórium ezt nyíltan meg is írta neki: „Itáliában kell magunkat kárpótolnunk a németországi vereségekért, ott kell a császárt békére kényszerítenünk. Itália meghódítása napról napra nagyobb súllyal esik érdekeink

mérlegének serpenyőjébe. Minden Mantovától függ.” Mantovát pedig most már Wurmser védte, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kitart addig, amíg meg nem érkezik a felmentő sereg. Az olaszországi döntő győzelem már csak azért is nagy fontosságú volt a köztársasági Franciaország számára, mert az angol kormány újra kifejezést adott annak a szilárd elhatározásának, hogy Belgium bekebelezésébe sohasem egyezik bele. Az új rend, a forradalmi Franciaország egész léte tehát attól függött, hogyan állja meg a helyét Napoleon Olaszországban. És Napoleon igyekezett eleget tenni ezerféle, háborús és békés feladatának. Fáradhatatlanul dolgozott, számolt, intézkedett, szervezett, az egyik kezével a csapatmozdulatokat irányította, észben tartva a legutolsó mozgókonyhát is, a másikkal újra és újra átszabdalta Olaszország politikai térképét. Megalakította a Pón inneni (Cispadaviai) és a Pón túli (Transpadaviai) köztársaságot, s alkotmányt is adott nekik. Levelek, okmányok, parancsok, tervezetek százainak ismerete alapján alkothatunk csak némi fogalmat arról, hogy milyen méretű politikai, közigazgatási, katonai és társadalmi változásokat irányított az a Napóleon, akit nemrég még csak tehetséges tábornoknak tartottak. Alvásra valóban alig szakíthatott magának időt, hiszen Jozefinnek is mindennap írt. Ezekben a levelekben a sorsdöntő politikai eseményekre még csak célzás sem található, annál több vallomás tüzes, hegyeket elmozdító szerelméről. Még segítséget is kért a Milánóban ragyogó Jozefintől, s akármelyik kamasz büszke lehetne ezekre a sorokra: „Édesem, könyörögve kérlek, bizonyítsd be, hogy nem vagy olyan hibátlan, mint amilyennek látlak. Légy kevésbé szép, kevésbé kecses, gyöngéd és főképpen kevésbé jó … és ne legyél féltékeny… soha ne sírjál, mert könnyeidtől eszemet vesztem . Ki tudja, mit gondolhatott magában Jozefin, amikor kibetűzte ezeket a szavakat. Érzett-e önkéntelen iróniát Napóleonnak abban a kérésében, hogy ne legyen hibátlan. Mulattatta-e őt Napóleonnak az a kérése, hogy ne legyen féltékeny, mármint ő, Jozefin. És

Napóleon, az olasz kincsesbánya kitermelője, aki fáradhatatlanul küldte Párizsba a milliókat és a csodálatos műkincseket, Jozefint is igyekezett valódi, hamisítatlan korzikai bőkezűséggel elkápráztatni: „Küldtem neked egy vég firenzei tafétaselymet. Szép szoknyára való telik ki belőle, vasárnapi szoknyára, amikor különösen szép akarsz lenni. Legközelebb egy szép kreppruhát is küldök …” Wurmser talán ettől rémült volna meg a legjobban, a mindenre kiterjedő figyelem szédületes méreteitől. Napoleon, íme, egy kreppruha elküldését is tervbe vette, nemcsak néhány itáliai köztársaság megalapítását. Napóleonnak számtalan cselekedete alkalmas ironikus megjegyzésekre, s aki tudni szeretné, hogy ugyan mit akar Napóleon a tafétaselyemmel és a kreppruha kilátásával, az gondoljon arra, hogy a nagy hatalmú, epekedő ifjú talán ilyen módon is le akarta kötelezni imádottját, el akarta kápráztatni fényes ajándékokkal, nehogy mint elhanyagolt és meg nem értett asszony másfelé keressen vigasztalást. Hogy ez nem csupán tréfás feltevés, azt Napóleon éppen abban a levelében bizonyította be, amelyben ezekről a csodálatos ajándékokról tett említést: „Apropó, azt mondják nekem, hogy meghitt viszonyban vagy azzal az úrral, akit egyik leveledben figyelmembe ajánlottál. Szörnyeteg lennél, ha ez igaz lenne.. .”. Jozefin, hosszas rábeszélésre, végül meglátogatta Napóleont Bresciában, hogy ott egy teljes napot együtt tölthessenek. Nemcsak Wurmsert, de Jozefint is kétségbe ejtették Napoleon villámgyors mozdulatai, hirtelen elhatározásai. Ezért az egyetlen napért kellett Jozefinnek otthagynia Milánót, s kocsin rázatnia magát Bresciáig és vissza. S hogy ez mennyire nem egyszerű utazás volt, azt elsősorban visszafelé tapasztalhatta. Két ízben is megtámadtak a kis csapatot az osztrákok. Az ulánusok golyói két lovat megöltek, Jozefin parasztszekéren folytatta az utat, halálra váltan. Később még egyszer rajtuk ütöttek, s elképzelhető, mit állt ki a ragyogó asszony, míg végre sértetlenül ugyan, de az-idegösszeomlás határán visszaérkezett Milánóba.

Érthetően szörnyű hatással volt Jozefinre ez a kaland, s bizonytalanabbnak látta Napoleon és a saját sorsát, mint valaha. Jozefin nem látta, nem is láthatta a háborút a maga egészében, ehhez Napóleon szeme kellett. A szórakozni vágyó, félénk asszonyka nem láthatta a pontos hadmozdulatokat, neki Napoleon harci sakktáblája veszélyes és zűrzavaros világ volt, ahol minden összekavarodott, hol itt, hol ott vágtattak ellenséges katonák, mindenfelé lövöldözés, üvöltés, száguldás. És Jozefin nem tartotta férjét a sors emberének, aki fényes nappal is látja vezérlő csillagát, csak arra gondolt, hogy ebben a vad kavargásban Napoleon bármikor éppen úgy otthagyhatja a fogát, mint számtalan katonája. És akkor mi lesz a ragyogással, a lába előtt hódolók alázatos rajongásával, ha már nem lesz Itália meghódítójának hitvese, csak özvegye? Jozefin nem volt Zrínyi Ilona-szerű nőalak, erre különben Napoleon nem is tartott igényt. Mi mást tehetett a halál torkából megmenekült szépasszony, mint hogy újra belevetette magát a milánói társadalmi életbe, megnyitotta szalonját, s igyekezett kihasználni a jelen kínálta élvezeteket, amíg csak lehet, ebben a bizonytalan, véres világban. De talán igazságtalanság lenne azt állítani róla, hogy kizárólagosan csak a jelennel törődött. Szoros barátságot kötött például SaintHuberty asszonnyal, ezzel a szellemes, eszes nővel, akinek hercegek udvaroltak eredményesen, s aki értékes barátnőnek ígérkezett a Bourbon-restauráció idejére. Hiszen maga Barras is hangot adott már annak, hogy nem jósol hosszú időt a köztársaságnak, persze nem a nyilvánosság előtt hangoztatta baljóslatát, mert okos politikus a nép előtt azért az eszméért is lángol, amelyben már megingott a bizalma. Túlzás lenne persze állítani, hogy Jozefin politizálni kezdett ezekben a napokban. Mi sem állt távolabb tőle. A társaság, a mulatozás és Charles érdekelte őt. A milánói pompa még azért is kárpótolta, hogy naponta ki kellett silabizálnia Napoleon leveleit, el kellett viselnie férje szemrehányásait: „Három napja nem kaptam

Tőled levelet, holott én többször írtam… Borzasztó ez. a különélés, éjszakáim hosszúak, ízetlenek, unalmasak, nappalaim kétségbeejtők …” Rossz hangulatát ellenfelei keserülték meg, s Petőfi nyelvén úgy lehetne kifejezni, hogy elkeseredésében nagyot ütött Wurmser fejére. És közben írt, írt, írt Jo-zefinnek: „Atyaúristen, milyen boldog lennék, ha öltözőasztalodnál ülhetnék, megleshetném meztelen, szép válladat, kemény, rugalmas, fehér kis melledet, kacér kreol arcocskádat a színes selyemkendő alatt…” Még pontosabb anatómiai részletességgel is szokott írni ez a mennyköveket rázó Rómeó, de az ilyen hang csak Jozefinnek szólt. Környezetének, kortársainak visszaemlékezései szerint Napóleon szégyenlős ember volt, trágárságot nem hallottak tőle, s ilyesmit férfitársaságban sem szívesen hallgatott, ami eléggé figyelemre méltó szemérmességre vall egy olyan ember részéről, aki laktanyákban, gyakorlótereken, harctereken töltötte élete túlnyomó részét. Híres dühkitörései, történelmileg is számon tartott, szerény káromkodásai politikai természetűek voltak. Ki tudta számítani szavainak hatását másokra, Jozefint kivéve. Azt ugyanis el sem tudta képzelni, hogy Jozefin ásítozik, miközben férje bolondos leveleit olvassa, ha ugyan olvassa. Pedig Napoleon, rendkívül ritkán ugyan, de olyan levelet is írt, amely nemcsak neki szólt, hanem afféle „kis hadijelentés”-nek számított, ahogyan annak idején ezeket a „Kedves barátnőm!” kezdetű leveleket nevezték. Castiglione után például ezt írta feleségének: „Az ellenséget megsemmisítettük, kedvesem, tizennyolcezer foglyot ejtettünk, a többi elesett vagy megsebesült. Wurmsernek már csak Mantova van a kezében … Ezer izzó csókot!” Kedves kis szerelmes levél, sok csókkal és még több halottal. És a féltékenység a legnagyobb hadi sikerek között sem hagyta nyugodni a főparancsnokot: „Mivel tölti napjait, asszonyom? … Miféle fontos dolog miatt nem írhat annak, aki önt imádja? Miféle érzés fojtotta el és ölte ki szívéből a szerelmet, azt a gyöngéd és állhatatos érzést, amelyet fogadott? Ki lehet az a tündérfi, az az új kedves, aki

lefoglalja minden pillanatát, s annyira elrabolja egész napját, hogy nincs ideje írni férjének? Vigyázzon Magára, Jozefin, mert valamelyik éjszaka ott termek, betöröm az ajtót, és Ön előtt állok …” Ugyanebben a levélben Napóleon csúnyának, ostobának, ügyetlennek szidta Jozefint, elárulta neki, hogy gyűlöli, majd arra kérte, hogy írjon neki „legalább négy oldalt, csupa szeretetre méltó dolgot, hogy örömmel és boldogsággal teljék meg a szívem … Remélem, rövidesen a karomba zárhatlak, millió csókkal boríthatlak, s valamennyi olyan forró lesz, mint az egyenlítő …” Ugyanez az ember rendkívüli eréllyel és méltósággal elnökölt az itáliai uralkodók tanácskozásán, amelyet az ő óhajára hívtak össze, s valamennyi bíborban született, koronás fő jól tudta, hogy nincs más tennivalója, mint elfogadni és végrehajtani a kis ember parancsait. Közben egy nem túlságosan jelentékeny esemény történt, amelyről a legtöbb Napoleon-könyv alig vagy egyáltalán nem tesz említést: Korzika felszabadult az angol megszállás alól. Napóleonnak ekkor már kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy személyesen működjön közre egy ilyen szerény kis mellékhadszíntéren. Megelégedett azzal, hogy fontos csaták és államalapítások közepette Milánóban szervezgette a korzikai felkelőket, akik ezúttal a gyűlölt angol bitorlók alól akarták felszabadítani a szigetet. A partizánkiképzés történetesen éppen akkor folyt, amikor Jozefin megérkezett Párizsból, József, Junot, Charles, a komorna és Fortune kutya társaságában. Elképzelhető, mennyit tudott Napoleon törődni kócos honfitársaival. Mindenesetre adott melléjük csekély számú francia katonaságot, majd elküldte őket Livornóba, hogy alkalomadtán keljenek át Korzikába, s ott úgy tombolják ki szabadságharcos szenvedélyüket, ahogy csak akarják. Egykori szülőföldjét tulajdonképpen Napoleon szabadította fel, ha nem is közvetlenül. Az angol hadvezetőséget ugyanis módfelett aggasztották Napoleon olaszországi győzelmei, s

nem látta értelmét Korzika megtartásának, különösen hogy Napoleon nagy győzelmeinek hatására a szigeten heves angolellenes érzelmek kibontakozása volt észlelhető. A helyzetet gondosan mérlegelő angolok kiürítették a szigetet, és október 21-én Korzika újra Franciaország részévé vált. Napóleon Józsefet küldte a sziget átvételére. A lakosság leírhatatlan lelkesedéssel fogadta a legidősebb Bonaparte fiút, s Ajaccio természetesen közfelkiáltással választotta be az Ötszázak Tanácsába. Józsefet különben nemigen elégítette ki ez a vidéki megbízatás. Azt szerette volna, ha a köztársasággá átalakult Párma helytartójává nevezik ki-. A család trónkövetelésének csírái már megmutatkoztak. Napóleon később Lucient is Korzikába küldette, s így – legalábbis azt remélte -megszabadult családja két izgága tagjától. Hogy aztán idők folyamán József különféle trónokon tűnt fel, Lucien pedig a törvényhozásban, Brumaire 18-án, majd Waterloo után, ilyesmire akkor még Napoleon sem gondolt, de amire talán valamikor a legkevésbé számított, az Korzika felszabadításának jelentéktelensége volt. Hol voltak már azok az idők, amikor Napoleon álmainak netovábbja a diadalmas ajacciói bevonulás volt, szülőföldjének felszabadítása – kikergetni az árulókat, bosszút állni rajtuk, győztesen visszatérni oda, ahonnan mint földönfutót kergették ki. Éveken át azon ábrándozott, hogy egyszer elégtételt vesz magának mindazokon, akik ellene fordultak, s diadalmasan néz a szemükbe: látjátok, ki vagyok, kivel merészeltetek ujjat húzni? De hol volt már akkor Napoleon korzikai hazafisága? Lodi hősének, Itália koronázatlan királyának ugyan mit jelentett volna egy megrettent korzikai városatya bűnbánata? Sokkal nehezebb feladatok előtt állt ekkor, semmint hogy apró érzelmességekre fecsérelje drága idejét. Erre a célra különben is ott volt Jozefin. A harctereken ugyanis újabb válságos helyzet volt kibontakozóban. Ausztria a harmadik nagy hadvezért küldte Napóleon ellen, ezúttal egy magyart, az alig hatvanegy éves Alvinczy Józsefet. Sokan őt

tartották a monarchia legkiválóbb generálisának, s hatalmas, válogatott hadsereget bocsátottak rendelkezésére. Félelmetes haderő volt ez, erősebb, mint az eddigiek. Napóleont lényegesen jobban érdekelte a közeledő rettenetes összecsapás, mint az apró korzikai események. A túlerő ezúttal is az osztrákok oldalán volt, s – megint komoly sikerekkel kezdték meg a hadjáratot, sőt, nagyobb csapásokat mértek a franciákra, mint Wurmser. Vereséget szenvedtek Napoleon legjobb tábornokai, s egyre nagyobb volt a francia hadsereg embervesztesége, De nem is ez okozta a legnagyobb gondot Napóleonnak, hanem az, hogy a hadsereg erkölcsi ereje is megingott„ s egyre ritkult azoknak a sora, akik Napóleon híres első szózatára szálltak le a gazdag síkságokra. A bátorság sem állandóan ható tényező, a hősiességbe is bele lehet fáradni, különösen, ha a hős már pihenni szeretne, egy kicsit élvezni is azokat a javakat, amelyeket a hadvezér megígért neki a hadjárat kezdetén. Napóleonnak újra lelket kellett öntenie katonáiba. Ekkor már más eszközei is voltak a fegyelem helyreállítására, a bátorság növelésére, mint kezdetben, amikor a fegyelmező módozatok között még a „néhány sortűz” is szerepelt. Felsorakoztatott például két féldandárt, amelyeknek katonái gyengén harcoltak, és lesújtó szavakkal korholta őket; – Katonák, elégedetlen vagyok veletek! Sem fegyelmet, sem bátorságot, sem állhatatosságot nem tanúsítottatok! Gyávák voltatok! Olyan állásból hagytátok magatokat kiűzni, amelyben egy maroknyi bátor ember egész hadsereget feltartóztathatott volna! Ti nem vagytok francia katonák! Tábornok, írassa a zászlajukra, hogy ez a két féldandár nem tartozik az itáliai hadsereghez! Így tudott Napóleon a közkatona nyelvén beszélni. Nem vetette meg a harsány színeket, nem idegenkedett a giccstől sem, amikor szükség volt rá. Az eredmény felől biztos lehetett. A gránátosok, ezek a sok csatában edzett, kemény legények, sírva fakadtak, láthatóan nem tudták elviselni, hogy csalódást okoztak a kis

káplárnak. Könyörögtek neki, hogy ne gyalázza meg zászlajukat, hadd legyenek legközelebb ők az előőrs, s akkor majd döntse el maga a kis káplár, hogy méltók-e az itáliai hadsereghez. A főparancsnok erkölcsi győzelme volt ez, de csak apró kis részgyőzelem, mert egész haderejét nem tudta felrázni. Fáradt, megtizedelt sereg volt ez. A csodálatos itáliai kaland, a romantikus portyázás, a májusi vihar hősei közül sokan elhullottak már, a sebesültek megtöltötték a kórházakat, a mantovai mocsarak maláriássá tették a fél hadsereget. Beteg volt Napoleon is, a touloni rüh jobban kínozta, mint valaha, a mocsárláz őt is elővette, hólyagbántalmak is gyötörték, sovány és sápadt volt, csak a szeméből sugárzott erő. És hiába könyörgött, nem kapott segítséget a direktóriumtól. Vajon a direktórium urai nem hitték el, hogy Napóleon válságos -küzdelem előtt áll? Vagy nem bánták volna, ha végre vereséget szenved a túlságosan nagyra nőtt condottiere? És akkor velük mi lett volna? Akkor is kiszámíthatatlanok voltak a politika útjai. Pedig Napoleon eléggé világosan fejezte ki magát levelében: „Direktóriumi polgártársak, lehet, hogy néhány nâp múlva elveszítjük Olaszországot. Éri teljesítettem a kötelességemet, a hadsereg is. Lelkiismeretem nyugodt, de lelkem fel van dúlva. Segítség! Küldjetek segítséget!” Nem kapott, ilyen rövid idő alatt talán nem is kaphatott. És most újra kockára kellett mindent tennie, olyan hadsereggel, amely ezekben a napokban inkább hasonlított a kezdeti gyülevész hordához, mint a caesari légiókká gyúrt, győzedelmes ármádiához, Montenotte, Lódi, Castiglipne hőseihez. A májusi vihar elvonult, november volt. A néhány kudarc elvette a hadsereg önbizalmát, borúlátás vált úrrá â Vitézeken. És Napoleon? Őt is magával ragadta a gyászhangulat? Jozefinnek ezt írta ezekben ä keserves napokban: „Most már nincs semmi remény, minden elveszett, csak a bátorságom maradt meg.”; Az kétségtelenül megmaradtomért továbbra is fáradhatatlanul

számolt, tervezett, órákig hasalt á térképek előtt, míg végre kisütötte azt a tervet, amellyel megállhatja helyét á nagy erejű ellenféllel szemben. Összevonta minden nélkülözhető haderejét, mintegy húszezer embert, s elhatározta, hogy villámgyors mozdulattal a szinte járhatatlan adigei mocsarakon keresztül Alvinczy hátába kerül. Ehhez az kellett, hogy elfoglalja az Alpone folyócska egyik hídját, s ezen a hídon átkélve üssön rajta Alvinczy hadain, méghozzá olyan szűk terepen, ahol nem érvényesül a számbeli fölény (Alvinczy hadserege 60000 főnyi volt), annál inkább az egyéni vitézség. A kis fahidat Napoleon Arcole falu mellett fedezte fel a térképen. …. Sok minden kellett ahhoz, hogy az arcolei híd bevonuljon a történelem halhatatlanságába. Legelőször is az, hogy Napoleon elmulassza az alapos felderítést. Mire ugyanis Augeréau csapatai megközelítették a hidat, kiderült, hogy ezt a fontos hadászati pontot horvát és román zászlóaljak védték, erős* tüzérséggel.; Rejtély, hogy Napóleont miért érte meglepetésként ez a körülmény. A felderítés elemi fontossága minden· katonai szakkönyvben Olvasható, már az újoncokat oktatják a felderítés különböző módozataira. Az is lehetséges viszont, hogy Napoleon még egy kis létszámú felderítő járőrrel sem akarta elárulni jelenlétét és szándékát az ellenségnek. Észrevétlenül akart Alvinczy hátába kerülni. . Jól indult a merész vállalkozás, kezdetben.nem volt semmi baj, Amikor Napoleon elindult csapataival éjnek idején Veronából, villámgyorsan terjedt el a hadseregben a legújabb mozdulat híre. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Napoleon újra valami vakmerő lépést szándékozik, megtenni. Még ebben a leromlott szellemű hadi népben is érdeklődést keltettek a legújabb kaland. kilátásai, s adatok vannak arra, hogy a könnyebb sebesültek is otthagyták betegágyukat, és csatlakoztak bajtársaikhoz. Jól kihasználták a .sötétséget, s a hadsereg éle, Augereau csoportja, még hajnal előtt Arcoléhoz érkezett.

Ezután következett a nem várt, kellemetlen meglepetés, méghozzá gyilkos kartácstűz formájában. A lövedékek és repeszdarabok pokoli zápora lesöpörte az első támadó csoportot a legfeljebb két szekér szélességű fahídról. Ugyanilyen fogadtatásban részesült a második, majd a harmadik támadó oszlop is. Az ügyesen elhelyezett lövegek félelmetes oldaltűzzel árasztották el a meglepett, védtelen franciákat, s képtelenségnek látszott, hogy ezen a pusztító tűzfüggönyön keresztül akár csak egyetlen ember is keresztüljusson. Holtak, és sebesültek borították már a hidat, s az is világos volt, hogy amint a nagy csatazajra felriadó fősereg a híd, védőinek segítségére siet, következő mozdulatával az adigei mocsarakba taposhatja az egész francia hadsereget. Tombolt az egyoldalú harc, a franciák rohamoztak, a horvátok tüzeltek, s Napóleonnak most a saját kárán kellett tapasztalnia, hogy mit jelent a jól elhelyezett tüzérség.· A pokoli tűzben meginogtak a gránátosok, nemcsak a biztos haláltól riadtak vissza, hanem a feladat tökéletes képtelenségétől, is. Az első négy eredménytelen roham után megingott a hadigépezet. A roham, amely az emberekből a tüzet önnön testükkel eloltó hangyák önfeláldozását követeli meg, különleges lelkiállapotot igényel, de semmi esetre sem az öngyilkosság beszámíthatatlanságát. Egyszerű menet-paranccsal nem lehet arra lelkesíteni fiatal embereket, hogy életük hátralevő néhány másodperce alatt hőstetteket vigyenek végbe. A huszadik század szolgálati szabályzatai pallosjogot adnak a tisztek kezébe, sőt, kötelességük „felkoncolni” a megingókat, a gyávákat, a pánikkeltőket, s a rohamcsapatokra hátulról irányított géppuskatűz is megérteti az esetleg ingadozó harcosokkal, hogy nincs visszaút. De az arcolei hídnál, a tizennyolcadik század végén, tisztek és legénységiek egyaránt megbénultak, a haditechnika akkori állása pedig nem tette még lehetővé azokat a serkentő módszereket, amelyéket például a K. u. K.-hadsereg is alkalmazott az első világháborúban. Teljes volt a csőd. Úgy festett, hogy az arcolei

hadmozdulat pusztulással fenyegeti az egész francia hadsereget. A rettenthetetlen tábornokok mindent elkövettek, hogy mozgásra bírják a megtorpant hadat. Masséna a kardja markolatával verte a riadót egy dobon, de hiába, senki sem mozdult. Augereau zászlóval a kezében rohant előre, és szinte Nagy Frigyes-i szavakkal ostorozta katonáit: – Gyávák, így féltek a haláltól?! Senki sem mozdult, s Augereau is megállt. A teljes felfordultság és tehetetlenség zűrzavarában érkezett a helyszínre Napoleon. Pillanatok alatt felfogta a helyzet lényegét. Ha itt visszaverik, vége van. Katonái elveszítik maradék önbizalmukat, s ha szétszórják seregét, hogyan szedje össze a mocsarakban az életben maradottakat, hogyan varázsoljon újra harcképes hadat a tönkrevert maradványokból. Leugrott lováról, felkapta a földről a gránátosok elejtett zászlaját, kirántotta kardját, és így kiáltott kővé váltan figyelő harcosaihoz: – Katonák, hát nem ti vagytok a lodi győztesek? És most már hátra sem nézve rohant fel a hídra. Nincs az a szerény igényű irodalmi kritikus, aki ne értékelné giccsnek ezt a jelenetét. Képzeljük csak el, milyen hatást keltene a színpadon, ha a hős zászlóval a kézében rohanna előre, s az előbb idézett szavakkal biztatná katonáit. Kinevetnék, kifütyülnék az olcsó hatásvadászatot, a műkedvelő dagályosságot. De ott a helyszínen, az életben, ahol a csata valódi csata volt, és a halál valódi halál, másként festett a mégannyira is rikító színekben tarkálió, drámai cselekmény Úgy látszik, ha a giccs megtörténik, már művészeti értékben is emelkedik. Pedig az arcolei jelenet nem volt irodalmibb igényű a boldogtalan Clisson halálánál. Napoleon kétségbeesett, egyben józanul kiszámított lépését a szükségszerűség irányította, mert utolérhetetlenül gyors átfogó és megértő képességével tisztán látta, hogy nincs más mód a győzelem kivívására7 És am az öles termetű Augereau-nak nem sikerült,

tökéletesen sikerült az apró, sovány „beteg gyermek”-nek. A francia hadsereg valósággal fellángolt, a lelkesedés olyan vulkáni erővel tört ki, amilyen még Napoleon csatáiban is példátlan volt. A napóleoni háborúk emberfeletti erőfeszítéseinek csúcspontja volt ez a jelenet. Itt valóban másodpercekbe sűrűsödött a világtörténelem. Senki sem gondolt arra, hogy ennek a kis embernek a mérhetetlen becsvágya, emberélettel nem törődő harcmodora hozta őket a halál küszöbére, és sok bajtársuk már túljutott a küszöbön. Nem láttak mást, csak a zászlóval előrerohanó kis káplárt, félelmetes, apró bajtársukat, fejedelmek megalázóját, az államalapító és törvényhozó csodalényt, a hadsereg legkopottabb katonáját. Végtelen meghatottság és imádat korbácsolta fel lelkesedésüket. Nem volt különbség tábornok és közlegény között, valamennyi ereje megfeszítésével száguldott Napoleon után, hogy megmentse a biztos haláltól. Mire újra megszólalt a horvát tüzérség, már beérték. Testükkel takarták el, Lannes tábornokot harmadszor érte találat, ott roskadt össze Napoleon lába előtt, Muiron ezredes a következő sortűztől védte meg vezérét, élete árán. Az „Iliász”-ba való, homéroszi pillanatok! Az ember szinte haragszik magára, amiért olyan tiszteletlen, gondolat támad fel benne, hogy mi történt volna, ha ebben a heroikus pillanatban Napoleon orra bukik, mint például Chaplin szokott számos bohózatában. A különös az, hogy pontosan ez történt. Sőt, több ennél. Napoleon ugyanis nemcsak felbukott, hanem legurult a hídról, és belepottyant a mocsárba, ott kapálózott, ficánkolt, köpködött Itália ura, aki, nemrég még mértéktartó méltósággal fogadta· a milánói érsek tisztelgését, néhány másodperce pedig mint az újkor Leonidásza korbácsolta az egekig; a hősiesség szent őrületét. A harc áttekinthetetlen tombolásában katonái még azt sem vették észre, hogy vezérük leesett a hídról. A rettenetes tüzérségi tűz újra visszafordulásra kényszerítette a franciákat, s a még életben maradottakat a horvát és román, gyalogság szuronyt szegezve

üldözte. Senki sem vette észre, hogy Európa jövendő ura, a világ sorsát alakító vaskéz ott kapkod a mocsárban. És ez volt a szerencséje. Apró termete talán a hídon is megvédte, kis célpont volt a maga 157 centiméternyi soványságával, a híd alatt pedig már csak a feje látszott ki, arcát sár borította és Muiron vére. Igaz, belefulladhatott volna a mocsárba, fogságba eshetett volna, a golyóktól, a repeszdaraboktól és az ellenséges gyalogság szuronyai tói: viszont jól megvédte őt cseppet sem hősi békahelyzete. Szerencsére, katonái a harc pokoli tombolásában is észrevették hiányát,bár valószínű, hogy Napóleon nem kiáltozott segítségért, a harci zajt amúgy sem tudta volna túlkiabálni. Amikor katonái észbe kaptak, kétségbeesetten kiabáltak: – Hol van Bonaparte?!! Nem kellett parancsot adni újabb rohamra Napóleon megmentése érdekében, a gránátosok valósággal legázolták a horvátokat, kihúzták Napóleont a mocsárból, kivitték a partra, lóra ültették, megmentették. Így végződött a nagyjelenet, amelynek során egyébként nem sikerült elfoglalniok a hidat, Napóleon hőstette nem közvetlenül döntötte el a létfontosságú csata sorsát. És mivel a. csata közvetlen résztvevői nem gondosan figyelő, tárgyilagos történetírók voltak, néhány részlet különféle változatokban ismeretes. Annak ellenére például, hogy Groos ismert festménye („Napoleon Arcolénál”) hatalmas zászlóval ábrázolja a fenséges arckifejezéssel rohamozó Napóleont, s zászló látható kezében az ütközet emlékére vert érmen is, többen kétségbe vonták, hogy Napóleonnál zászló lett volna. Volt, aki szerint Napoleon nem Lodira emlékeztette katonáit, hanem ezt kiáltotta: „Kövessétek vezéreteket!” A lodis mondat mindenesetre költőibb, lendületesebb volt, s talán ezért vált általánosabbá. Eltérnek az adatok Napoleon megmentőinek személyét illetőleg is. Egyes változatok szerint ismeretlen gránátosok ragadták ki Napóleont a mocsárból, de van olyan vélemény is, hogy Marmont és Lajos érdeme a sikeres mentés, s ez

nagy dicséret Napoleon kisöccsére, akit különben maga Carnot léptetett elő huszár századossá. Számon tartanak olyan adatot is, hogy Napóleont néhány altiszt vonszolta ki a híd alól, s az altisztek neve is ismeretes. Nagy á valószínűsége annak is, hogy lényegesen többen dicsekedtek el ezzel a haditettei, mint amennyi katona ráfért a hídra. Mindenesetre elégedették lehetünk, hogy néhány jelentéktelen ellentmondástól eltekintve, ezt a festői jelenetet legalább jól ismerjük. És azt is tudjuk, hogy a háromnapos arcolei csatát Napoleon nyerte meg. A legtöbb történetíró egyetért abban, hogy a híd véres ostroma nem sikerült, s csak a csata harmadik napján vonult keresztül rajta Masséna, kardcsapás nélkül, mivel az ütközet súlypontja akkor már máshova került. Egyik odavetett nyilatkozatában Napóleon jóval később azt állította, hogy mintegy huszonöt trombitást sikerült az ellenség háta mögé csempészni, s ezeknek a trombitáknak a váratlan harsogása úgy megijesztette Alvinczy katonáit, hogy Augereau egy gyors homloktámadással ki tudta használni az ellenség zavarát; Trombiták mint a világtörténelem eszközei! Lehetséges, hogy így történt, de nem biztos. Arra is van valószínűség, hogy az első összecsapások lármája odavonzotta Alvinczy seregének zömét, miközben továbbra is a híd körül folyt a legelkeseredettebb harc, Napóleonnak volt alkalma arra, hogy elvonja Alvinczy figyelmét, s különféle hadicselekkel összezavarja elgondolásait. A döntő tényező azonban nem ez volt, hanem Napoleon seregének megtáltosodása. A főparancsnok hőstettének hamarosan híre terjedt az egész hadseregben, a megelevenedett hősköltemény az egekig korbácsolta a harcosok lelkesedését. Nem volt szó többé fáradtságról, kedvetlenségről, fásultságról, egyetlen vágy töltötte el a katonákat: méltónak lenni a kis káplárhoz. Eddig is rajongtak érte, de most már istenként imádták. A híd megrohamozásának minden apró kis mozzanatát kiszínezték, s mind gazdagabban adták tovább. A megmaradt szemtanúk még a csodát is meg tudták sokszorozni.

Soha még élő legenda ilyen gyorsan nem terjedt szájról szájra, s valósággal· felgyújtotta a vitézek képzeletét. Joggal megrémíthette az ellenfelet az a minden képzeletet felülmúló, megveszekedett hősiesség, amely Napoleon minden katonáját áthatotta. Milyen hadsereg állhat meg húszezer Leonidász előtt? Napoleon harcosai többé nem ismertek megoldhatatlan feladatot. Ugyan melyik katona mert volna még csak gondolni is meghátrálásra, amikor a kis káplár gondolkodás nélkül vetette bele magát az ágyútűzbe? Ez a tett valóban szebben beszélt minden Démoszthenésznél, s a leggyönyörűbb fejtegetésnél is ékesebben bizonyította, hogy Napoleon közülük való, hús a húsukból, vér a vérükből, s nem kíván tőlük többet, mint amennyit ő maga is bármikor kész megtenni. Kockázatos hőstette annál csodálatosabb volt katonái szemében, minél jobban átérezték, hogy milyen értékes a főparancsnok élete, különösen olyan főparancsnoké, mint Napoleon. És ez a páratlan ember zászlót ragadva kezébe mutatta meg, hogy a saját életét sem tartja értékesebbnek, mint akármelyik gránátosáét. Az, hogy beleesett a mocsárba, csak fokozta katonái rajongását. Nem csoda, hogy ördögök módjára harcoltak érte, megvalósítottak a valószínűtlent, s a háromnapos kemény csatában tönkreverték a háromszoros túlerőben levő, legfélelmetesebb osztrák hadsereget, amelyet eddig ellenük küldtek. Napóleon jól fel tudta mérni, mit jelentett ez a fordulat katonái lelkében és a hadi helyzetben. Drámai szavakkal jelentette a direktóriumnak: „Arcolénál valóban élethalálharc folyt. Nincs olyan tábornokunk, akinek legalább a köpenyét át ne lőtték volna.” A saját hőstettéről nem beszélt, ezt a nép ajkára bízta. Jól tudta, hogy még a hőstett értékét is aláássa, ha maga a hős beszéli el. Inkább Lannes-ról írt Carnot-nak: „Biztosíthatom Önt, hogy mindez elkerülhetetlenül szükséges volt a győzelemhez.” Mármint Lannes önfeláldozó magatartása, bátorsága, három sebesülése. Kifejtette, hogy Lannes és Muiron halálmegvető, áldozatos hősiessége lobbantotta fel a hadseregben

„azt az erkölcsi szikrát, amely a csata sorsát eldöntötte”. Jozefinnek még szűkszavúbban írt, mintha sejtette volna, hogy a szépasszonyt nemigen érdeklik az ilyen katonai dolgok. „Arcole alatt az ellenség vereséget szenvedett. Egy kicsit fáradt vagyok.” De annál ékesebben szólt, amikor az arcolei győzelmet mélyebben akarta belevésni a történelem érctábláiba. Az Arcolénál zsákmányolt zászlók legszebbikét egy későbbi alkalommal Lannesnak ajándékozta, s a kísérőlevél szövegét ilyen emlékek forrósították át: „Arcolénál volt egy pillanat, amikor a győzelem bizonytalansága azt a követelményt támasztotta a vezérekkel szemben, hogy vessék latba minden bátorságukat. Ön szörnyű sebekkel a testén, véresen hagyta el a kötözőhelyet, azzal a szilárd elhatározással, hogy győz vagy meghal. Szüntelenül ott láttam a bátrak első sorában . .. Önt illeti meg a tisztesség, hogy megőrizze ezt a glóriás zászlót, amelyet annyi dicsőséggel koronáztak meg az Ön gránátosai…” Szerény színvonalú, érzelgős stílus, kulisszahasogató, nagy szavakkal. De annak a közönségnek, amelyhez Napoleon szólt, éppen ez kellett. És Napóleonnál senki sem tudta jobban eltalálni a kor romantikus, igényét. Mert a levél csak mellékesen szólt Lannes-nak, Napóleon jóval népesebb olvasóközönségre számított, s joggal. Világszerte olvasták meghatottan, elérzékenyülve a dicsőségittas szavakat mint az arcolei legenda szerves részét, a szavakba öntött hőstettet. És aki giccsnek érzi a fellengzős szózatot, újólag gondoljon arra, hogy a széles népi használatra szánt szóvirágok megtörtént eseményeket rögzítenek, s Lannes valóban szörnyű sebekkel a testén, véresen hagyta el a kötözőhelyet, hogy újabb sebet kapjon vezére védelmében, amiről különben Napoleon nem tett említést. Egyetlen szót sem írt arról, amit ő tett, de erre nem is volt szüksége. Ékesebb szavakkal beszéltek tettéről a katonák, a polgárok, az emlékérmek, festmények, rajzok, költemények. Aranyfürdő volt

számára a mocsár is. sárkányvérré vált minden cseppje. Katonái a tettek erejével bizonyították be, hogy a hadsereg belső erkölcsi ereje minden számszerűséget felrúg. Ezek az őrjöngésig lelkesedő hősök nem törődtek a túlerővel, egyetlen félelmetes hadsereget ismertek: saját magukét. Összeroppantották Alvinczyt, Tirolba kergették vissza megvert seregét, a kitöréssel kísérletező Wurmsert pedig visszaszorították Mantovába. Napoleon pedig, aki „egy kicsit fáradt” volt, úgy találta, hogy joga van egy kis kikapcsolódásra, s Milánóba vágtatott, hogy végre találkozzék Jozefinnel. Itt, enyhén szólva, kellemetlen meglepetés érte. Jozefint nem találta otthon, mármint a Serbelloni-palotában, amelyet Napoleon éppen úgy joggal nevezhetett otthonának, mint akár Jegész Olaszországot az egyetlen Mantova kivételével. A rettenthetetlen hadvezért, az arcolei híd legendás hősét, egykori szemtanúk szerint, a csalódás valósággal földre sújtotta. Rosszul lett, elszédült a súlyos lelki megrázkódtatás következtében, s állapotát vértolulásnak jegyezték fel az utókor számára. Az az ember, akinek az életveszély még az arckifejezését sem tudta megváltoztatni a csaták lángolásában, must szinte összeroskadt az elkeseredéstől. Hát így várta vissza asszonya a csatából hazatérő férjét! Pedig tudta, hogy jön, de talán nem hitte. Háborúban sok minden megtörténhetik, s vajon az ilyen és efféle hadi bizonytalanságok kedvéért érdemes-e lemondani egy olyan ünnepséget, amelyet a genovai szenátus egyenesen Jozefin kedvéért rendezett. Hogy az ünneplés nem a martinique-i kis kreol nőnek, nem is Beauharnais tábornok özvegyének, hanem Napóleon feleségének szólt, ez a körülmény sem késztette Jozefint bonyolultabb gondolatmenetekre, híven azokhoz az igényekhez, amelyeket Napoleon a nőkkel szemben támasztott. Mi sem lenne könnyebb és hatásosabb, mint szembeállítani Napóleon élethalálharcát az arcolei hídon és Jozefin szórakozásait Genovában. De sokkal igazságosabb álláspontra helyezkedünk, ha megállapítjuk, hogy Jozefin egyéniségében semmiféle új vonás nem tűnt fel, s talán az

sem vehető tőle rossz néven, hogy nem állt állandó készenlétben arra az esetre, ha a nagy hatalmú hódító, két csata között, egy kicsit szeretni kívánja. És ilyenkor megint csak felmerül a kérdés: szerette-e feleségét Napóleon olyan mértékben, ahogyan levelei lángoltak? Mert ennek a szerelemnek az őszinteségéről nemcsak maga Napoleon nyilatkozott később kétkedően, hanem olyan ember is élt a gyanúperrel, mint Anatole France, amikor így jellemezte a nagy önimádót: „Volt-e valaha szerelmes? Érezte-e a mámorokat, szédüléseket, viharokat, amelyeket Platón a lélek szekerét magával ragadó, megbokrosodott, fekete paripákhoz hasonlít? Nemigen ért rá, kutyaéletet élt. A gályarabok boldogabbak voltak nála…” Azt talán senki sem vitatja el Jozefintől, hogy ő ihlette Napóleont a legizzóbb levelekre. Mert a szenvedélyes levélíró természetesen levélben öntötte ki szíve bánatát. A megrázkódtatás ugyanis olyan méretű volt, hogy Napóleon azonnal tollat ragadott. Csak néhány szemelvény a keserves levélből: „Rohantam, mindent cserbenhagytam, és Te nem vagy itt … Sorra járod a városokat, ünnepelteted magadat, akkor utazol el, amikor tudod, hogy jövök … Nem törődsz Te a Te Napoleonoddal, annak a férfinak a fájdalmaival, boldogságával vagy boldogtalanságával, akit nem szeretsz. Szeszély bírt rá, hogy szeress, állhatatlanságod pedig közömbössé tett irántam… Élvezetek és Örömök vesznek körül, igazad van, ha nem mondasz le róluk … Nem akarom, hogy bármilyen szórakozásról lemondjál miattam, nem is érdemlem meg… Sose zavartasd magadat, mulass, hiszen az egész világ boldog, ha kedvedben járhat, csak a férjed boldogtalan… Az a végzetem, hogy szeretlek . –Nem kívánhatom, hogy úgy szeress engem, ahogy én szeretlek Téged. A gyenge csipke nem lehet olyan súlyos, mint az arany… Szerencsétlenségemre engem a természet nem ruházott fel azokkal a bájakkal, amelyekkel lebilincselhetnélek. De annyit megérdemelnék, hogy Jozefin egy csepp figyelemmel, egy kis tisztelettel bánjék velem, mert

szeretem, őrülten szeretem, csak öt, egyes-egyedül . .. Minden vágyamat, minden gondolatomat, életem minden percét Neked áldozom… Isten áldjon meg, elbűvölő asszony, Isten áldjon meg, Jozefin! Nem bánom, ha a sors összegyűjti szívemben a világ minden fájdalmát és kínját, de Téged boldog és virágzó napokkal ajándékozzon meg … Ha megbizonyosodnék afelől, hogy már nem tudsz szeretni, szívembe zárom fájdalmamat… Még egyszer felbontom ezt a levelet, hogy még egy csókot küldhessek Neked … Ó, Jozefin, Jozefin .. .” Hát ember legyen a talpán, aki itt kiismeri magát. Komolyan gondolta Napóleon ezeket a szirupos szavakat vagy csak a csalódott trubadúr könnyáztatta érzésvilágában tetszelgett? Kielégítetlen vágyai szólaltak meg ilyen olvasmányos módon? Vagy valóban a pillanat őszinteségét fejezte ki levele, amelyet hátrahagyott Jozefinnek? Mert arra nem szakított magának időt, hogy megvárja Jozefint, rohant vissza seregéhez, s folytatta munkáját ott, ahol abbahagyta. Ontotta a hivatalos leveleket, rendeleteket, parancsokat. Újabb csapatokért, erősítésért ostromolta a direktóriumot. Az arcolei hősköltemény súlyos emberáldozatba került, sok új sírhelyre és kórházi ágyra volt szükség. Tudta, hogy nem lehet végsőkig feszíteni a húrt, csapatainak pihenőre volt szükségük. Nem fejeződött be még a háború, Mantova még mindig Wurmser birtokában volt, Alvinczy pedig készült az új összecsapásra. Nem csodálható, hogy Napoleon egy időre abbahagyta szerelmi levelezését. A tennivalók csaknem elborították. Minden megoldott feladatból újak nőttek ki mint elpusztíthatatlan hidrafejek. De Napoleon nem ijedt meg a herkulesi munkáktól, nem ismert megoldhatatlan feladatot. Elsősorban a napóleoni háborúk leginkább fogyó hadianyagára, emberre volt szüksége. Súlyos emberveszteségeit kellett pótolnia. A legváltozatosabb címeken követelőzött a direktóriummal szemben: „Legderekabb embereim megsebesültek, valamennyi vezérkari tisztem és tábornokom

harcképtelen… A hadsereg egy maroknyi csoportra zsugorodott össze, s kimerült. Olaszország szívében magunkra hagytak minket…” De még ennél is szívet tépőbb húrokon is tudott játszani: „Ami vitéz katonám maradt, minden bizonnyal a halál fia, olyan kevesen vagyunk … Talán nemsokára kijut a hősi halál tisztessége a derék Augereau-nak, a félelmet nem ismerő Massénának, Berthier-nek, s talán nekem is. Mi lesz akkor? Ez a gondolat óvatosságra int, már nem merek dacolni a halállal, mert csak bátorságát szegném azoknak, akik gondjaimra vannak bízva.”

: Eléggé változatosan ijesztgette Napóleon a direktóriumot, s lám, azzal is megfenyegette, hogy ezentúl kénytelen lesz vigyázni magára, s kétszer is meggondolja, mielőtt zászlót ragadva nekirohanna az ellenséges kartácstűznek. Mindezeken túl, jól ismerte a hazai haderő elhelyezését, s pontos részletességgel követelte a déli tartományokban állomásozó csapatokat. Amikor azt a választ kapta, hogy ezekre a csapatokra szükség van a belső biztonság érdekében, Napoleon a frontkatona fölényével válaszolt: „Jobb, ha Lyonban civakodnak, s közben megtartjuk Itáliát, mint fordítva.” A direktórium urai persze sokkal jobban ismerték annál a hazai viszonyokat, mintsem hogy őrizet nélkül hagyták volna a civakodni vágyó királypártiakat. A leleményes Napoleon a követelőzés más lehetőségeit sem hagyta ki, s gyenge egészségi állapotára is hivatkozott: „Egészségem annyira megrendült, hogy talán kénytelen leszek Önöket arra kérni, nevezzék ki utódomat. Már lóra sem tudok ülni. Csak a bátorság tartja bennem a lelket…” Ebből egy árva szó sem volt igaz, mert Napóleon, a némileg kétes őszinteségű vértolulástól eltekintve, kitűnő egészségnek örvendett, s ami a lovaglást illeti, inkább a lovaknak lett volna okuk panaszra, amelyek közül mindennap agyonhajszolt egyet a szenvedélyes úrlovas. De még jobban hajszolta közvetlen munkatársait, titkárait,

segédtisztjeit. Ő maga sohasem fáradt ki, legalábbis semmi jelét nem mutatta a legcsekélyebb lankadásnak sem. Néha tizenöt órát is dolgozott egyfolytában, s még arra sem volt hajlandó időt szakítani, hogy egy-két falatot bekapjon. Közben fel és alá járt, valóságos élő örökmozgó volt. Állandóan számolt, összehasonlított, követte az ellenség minden mozdulatát. Jól tudta, hogy nem ülhet az arcolei, mégoly dicsőségesen sáros babérokon, a háború csak akkor ér véget, ha az ellenség elismeri vereségét. Közben újra szakított időt Jozefin számára is, leveleket írt neki, s ha tehette, meglátogatta. Levelei még mindig lángoltak, nem volt hiány tüzes kifejezésekben, de Jozefin, aki sohasem bíbelődött azzal, hogy bármit is megértsen az olaszországi helyzetből, inkább ösztönszerűen, mint tudatosan, észrevett valami változást Napóleon viselkedésében. A sok ezer fokos szerelmi hőség mintha néhány fokkal csökkent volna. Rendkívül csekély, semmiféle műszerrel ki nem mutatható különbségről lehetett szó, de Jozefinnek, minden tulajdonsága mellett, szerelmi észlelőképessége volt a legjobban kifejlődve, s fel tudta fogni azt a mikrokülönbséget, amelyről talán maga Napóleon sem tudott. Hiszen a vulkán tovább izzott, de hát még a vulkánok között is van hőkülönbség. És Jozefin, aki természetesnek vette, hozzászokott, hogy Itália mindenható ura, a körülimádott hadúr ott térdel előtte, most úgy találta, mintha a mesebeli hős egy kicsit józanabbul őrjöngene. Ö is változtatott magatartásán, sa genovai kiruccanás miatt töredelmesen bocsánatot kért Napóleontól, kimentette magát a kifogások és ürügyek özönével. Napoleon természetesen megbocsátott neki, de, érdekes módon, éppen ez idő tájt csapott le Jozefin kedvesére, a fess Charles hadnagyra, akire nem is olyan régen egyik gyengéden féltékeny levelében így célzott: „Ki lehet az a tündérfi …” De Napoleon nem azért tartóztatta le a hadnagyot, hogy bosszút álljon rajta mint „csábítón”. Ha tudott is Charles szerepéről, ami valószínű, akkor is távol állt tőle, hogy magánügyeit összekeverje a közügyekkel. De a „tündérfí” sötét szélhámos volt,

hadiszállító. Piszkos üzleteivel egyike volt a háborús vértenger vámszedőinek. Egész tündöklő pályafutása alatt Napoleon talán a tolvajok, a csalók, a sikkasztok ellen vívta legnehezebb csatáit. Tengernyi akta beszél a korrupció elleni küzdelméről, s ebben a harcban nem volt elegendő a győzelemhez a halálmegvető bátorság, a hősiesség. Napóleon rendkívül szigorú volt a csaló hadiszállítókhoz, már csak azért is, hogy katonái lássák, milyen sorsra jut az, aki elsikkasztja a hadsereg élelmét és ruházatát. Charles-t tehát haditörvényszék fenyegette, s hogy ez mit jelentett, ő is tudta. Sortűz előtt végezte az életét nem egy olyan ember, aki a hadak útján elsősorban az üzleti előnyöket kereste, felhasználta a zűrzavar adta lehetőségeket, nem a legbecsületesebb eszközökkel. Hogy Napóleon lépésében nem játszott szerepet semmiféle szerelmi bosszú, bizonyítja az is, hogy Jozefinnek sikerült megmentenie az élelmes hadnagyot, sa „tündérfi” megúszta azzal, hogy kizárták a hadseregből. Jozefin nemes lépése anyagi elemeket is tartalmazott. Charles nemcsak jó alakú férfi volt, hanem kitűnő üzletember is, aki hadseregszállításon kívül Jozefin anyagi ügyeivel is foglalkozott. Az ő érdeme volt, hogy az olasz városok, uralkodók, polgármesterek által küldött rengeteg ékszer, műkincs, amellyel a mindenható tábornok hitvesét elhalmozták, biztos helyre került. Jozefin nem is volt hálátlan, megmentette Charles életét. Később is volt alkalma örülni ennek a jó cselekedetnek, miközben Napoleon a piramisok korával lelkesítette katonáit. A korabeli visszaemlékezések, a történelmi pletykaóceán, a napóleoni mondakör számos igrice bőségesen foglalkozik Napóleon érzelmeinek árnyalatnyi megváltozásával, legalábbis annak külső jeleivel. Elsősorban azzal, hogy Napoleon levelei gyengédségben, szerelmes kedveskedésben ugyan semmivel sem maradnak; el az előzők mögött, de hiányoznak belőlük az éktelen szamárságok, a gyerekes, nagy szavak, a szerelmes kamasz esetlen fellengzései. És ami joggal nyugtalaníthatta Jozefint, az nemcsak az aggasztóan

méltóságteljessé vált stílus volt, hanem a gorombáskodás teljes hiánya. Hihetett-e annak az embernek mindent elsöprő szerelmében, aki már szörnyetegnek sem szidja? Közvetlen ismerősei és barátai közül viszont többen is arról tudósították az utókort, hogy Jozefin inkább fellélegzett, mint elkeseredett. Amúgy is terhére voltak Napoleon szerelmi dühkitörései, ebből a korból már kinőtt, nem tudott, és nem is akart ábrándos fruskát játszani. Ami pedig Napóleon iránti érzelmeit illeti, arra vonatkozólag még ebben az ellentmondásoktól és történelmi rejtélyektől terhes korban sem merült fel kétség. Ha volt is élete folyamán Jozefin valakibe szerelmes, az semmi esetre sem Napoleon volt. Silány anyagi helyzetéből és társadalmi bizonytalanságából Napoleon emelte ki, ezért hálás volt neki, s a későbbi császárnőnek mindenesetre becsületére válik, hogy 1796. március 9-én nem a világhódítóhoz, hanem egy kis éhenkórászhoz ment feleségül, s csak az olaszországi tűzijáték idején értékelhette házasságát úgy, mint aki jó lóra tett. Mégis, milyen bizonytalannak, milyen kockázatosnak látszott ez a regényes vállalkozás, nemcsak Napóleoné, hanem Jozefiné is. Hiszen a kis férj élete akkor is állandó veszélyben lett volna, ha nem szaladgált volna közlegény módjára minduntalan az első vonalban. Ki tudja, nem jutott-e Jozefin eszébe Raguideau úr józan tanácsa, nem gondolt-e arra, hogy mégiscsak jobb lett volna egy tekintélyes hadiszállítóhoz feleségül mennie. Valamit persze megfogadott ebből a tanácsból, ha nem is törvényesen, hiszen Charles hadiszállító volt. És amíg Jozefin kincsei aránylag biztonságban voltak, Napoleon bármikor elveszthette minden eddigi babérját. Máris új, nagy veszély fenyegette. Alvinczy ugyanis 1797, első napjaiban újra megindult Tirolból, hogy megütközzék rettegett ellenfelével. Ezt a próbatételt is izgatottan figyelte egész Európa, s ezúttal is a kis olasz államok fejedelmei és elnökei vártak lélegzetvisszafojtva és reménykedve. Maga a pápa is bízott abban, hogy a Gondviselés rövidesen véget

vet a jakobinusok garázdálkodásának, amely talán csak arra volt jó, hogy próbára tegye a jótét lelkeket, s a szenvedés megerősítse őket hitükben. Annyira bízott a pokolbeli Bonaparte bukásában, hogy mindenesetre felfüggesztette a kirótt hadisarc fizetését. Nem bizonyult valami ihletett és csalhatatlan jósnak. Ha csak sejtelme lett volna, hogy Alvinczy milyen csekély önbizalommal indult a küzdelembe, másképpen formálta volna meg hitét. A helyzet különben eléggé gyorsan tisztázódott. Napoleon január 14-én és 15-én tönkreverte Alvinczyt, s ezúttal egy új helység kapott történelmi fényt: Rivoli. Az osztrákok túlerőben voltak, elkeseredetten verekedtek, s nem egy történész annak a véleményének adott kifejezést, hogy győzhettek volna, ha … ha egy „jelentéktelen lovasroham” nem zavarta volna meg őket, s nem estek volna vakrémületbe. A csata végig hullámzott. Egy alkalommal maga Masséna is, csapatai élén lovagolva, majdnem fogságba esett. Különösen válságossá vált a franciák helyzete, amikor Lusignan tábornok (osztrák!) elvágta Napoleon utánpótlási vonalát Rivolitól. Az áttörést a 18. félbrigádnak kellett végrehajtania. Maga Napoleon intézett lelkesítő szózatot hozzájuk: – Bátor tizennyolcatok! Ismerlek benneteket! Az ellenség nem állhat meg előttetek! Masséna természetesen túlharsogta őt: – Bajtársak! Szemben veletek négyezer osztrák ifjonc áll, Bécs leggazdagabb családjainak csemetéi! Figyelmetekbe ajánlom őket! A katonák nevettek, aztán szilaj „előre” kiáltásokkal támadásba indultak, és elsöpörték a gazdag „csemetéket”. A „jelentéktelen lovasroham”-nak is volt előzménye. A francia könnyűtüzérség eltalálta az osztrákok két lőszeres kocsiját. A továbbterjedő robbanások félelmetes tűzijátéka megzavarta az osztrák csapatokat. Ekkor egy mindössze ötszáz főnyi lovas és gyalogos különítmény, Leclerc és Lasalle vezetésével, váratlan

rohamra indult, s teljessé tette a pánikot. A legnagyobb teljesítmény Joubert nevéhez fűződött a csata két napján. Az ifjú tábornok – Napoleon utasításait pontosan végrehajtva -szétverte Alvinczy főseregét. Alvinczy túlerejét bőségesen kiegyenlítette Napoleon katonáinak fékezhetetlen harci dühe. Még lobogott az arcolei tűz. Napóleonnak most már nem is volt szüksége arra, hogy személyes példaadással öntsön lelket vitézeibe, annál inkább ihletett hadművészetére. Még ezzel a győzelemmel sem dőlt el minden, mert egy másik osztrák sereg egyenesen Mantovának tartott, Wurmser felmentésére. Újabb villámcsapásra volt szükség, s Masséna egész nap és egész éjszaka hajszolta csapatait, hogy aztán pihenő nélkül essen neki Provera tábornok hadainak, s legyőzze őket Favoritánál, győzelemittas katonáival. Most már Mantova sorsa is beteljesedett, Wurmser is megadta magát, hogy alkalmat adjon Napóleon kiszámíthatatlan egyéniségének egy újabb látványos megnyilvánulására. A kor hadi romantikája megkövetelt olyan látványos jeleneteket, hogy a legyőzött vezér ünnepélyesen átnyújtja kardját a győzőnek, majd a vert sereg elvonul legyőzője előtt. És mi sem lett volna természetesebb, mint hogy a kis felkapaszkodott akarnok, a jakobinus hadvezér, kegyesen elfogadja az osztrák főúr hódolatát. De Napoleon nem ezt tette, távol maradt az átadási szertartástól, sőt, lovagiasan szabadon bocsátotta Wurmsert, kétszáz főnyi törzskarával együtt, a direktóriumnak küldött jelentésében pedig azt írta, hogy Wurmser derekasan harcolt, és minden lehetőt megtett Lombardia megtartása érdekében. Hogy aztán mások előtt Wurmsert „süket és hihetetlenül lassú” tábornoknak nevezte, ez is csak azt bizonyítja, hogy Napoleon úgy tudta észrevenni embertársai különböző vonásait, amint azt a szükség megkívánta. A nyilvánosság előtt mindenesetre nagylelkű ellenfél volt, aki tiszteletben tartja a legyőzött ember méltóságát. Napóleon megint

olyasmit tett, amit nem vártak tőle. És jól számított. A hazaengedett Wurmser jobban szolgálta legyőzője dicsőségét, mint ha megalázó módon azt éreztette volna vele, hogy – jaj a legyőzöttnek ! Napóleonnak különben is más dolga akadt már azon a napon, amelyen a kiéhezett és betegségektől megtizedelt mantovai sereg megadta magát. A pápai állam került sorra, amelynek egyházi és világi ura a fegyvernyugvás ideje alatt az osztrákokkal egyezett meg, mivel nem volt hajlandó elfogadni a direktórium békeajánlatát. VI. Pius idegenkedett a Francia Köztársaság vezetőinek olyan követeléseitől, mint a papság polgári alkotmánya és az inkvizíció eltörlése. A remény napjaiban „a pokol küldötté”-nek nevezte Napóleont, s bízott benne, hogy az Isten kegyelméből uralkodó Ferenc császár hadai végül is csak eltiporják a forradalom ördögét. Mantova elestének végzetes következményeit még csak ideje sem volt értékelni, mert Napoleon azonnal megkezdte az ellenségeskedéseket. Ez a „hadjárat” inkább a humor, mint a hősköltemények világába tartozik. Napóleonnak mindössze egyetlen összeütközése volt a pápai csapatokkal. A keresztes vitézek egyet mindenesetre megtanultak a napóleoni harcmodorból: a gyorsaságot. Mint a villám, úgy menekültek a Junot parancsnoksága alatt álló kis lovas hadosztály elől, s a franciáknak valósággal lógott a nyelvük, amikor kétórás izgalmas üldözés után utolérték a szélvészlovasokat. Híven a bizonytalanságokban bővelkedő napóleoni legendához, a most következő „ütközet” is többféle változatban ismeretes. Egyes visszaemlékezések szerint a haszontalan erőfeszítés miatt felháborodott francia lovasok lekaszaboltak néhány pápai katonát, a legvalószínűbb viszont Lannes haditette. Lannes vezette ugyanis az elővédet, s amikor beérte a vatikáni harcosokat, egyszerűen parancsot adott nekik, hogy szálljanak le lovukról. A parancs katonás teljesítése véget vetett az ellenségeskedésnek. Napoleon különben nem ejtette foglyul őket, valamennyi pápai katonát

hazaküldte, azzal az ésszerű meggondolással, hogy szabadon veszélytelenebbek, mint fogságban. Ettől kezdve Napoleon semmiféle ellenállással nem találkozott a pápai állam egész területén, pedig a papság buzgón hirdette a keresztes hadjárat fenségét, sőt, több templomban a Mária-képek, ügyes szerkezetek segítségével, elfordították szemüket az ellenség közeledte fölött érzett bánatukban. Úgy látszik, mindez nemcsak az erőszaktól irtózó pápai hadakra volt hatástalan, hanem a főpapokra is, mert ellenállás helyett tömegesen menekültek Nápolyba, a tehetős polgárokkal együtt. De annak ellenére, hogy Napóleon csapatainak már ismert mÚgyűjtő tevékenysége teljes erővel kibontakozott a gazdag pápai tartományokban, maga a pápa nem menekült el. Napoleon derűs üzenetben nyugtatta meg a szentatyát: „Bonaparte nem Attila, s még ha az lenne is, jusson eszébe, hogy ő Leó pápa utóda!” De más jelek is arra mutattak, hogy Napoleon mégsem az a pokolbeli ördög, amilyennek a szent háborúra lelkesítő papok állították. Egyetlen papot sem bántott, megkegyelmezett mindazoknak, akik valamilyen vád alatt álltak, s miközben a dikrektóriumhoz intézett leveleiben igazi jakobinus megvetéssel írt a „csuhások”-ról, meglátogatott San Miniatóban egy Buonaparte nevű, öreg kanonokot, hadd lássák, hogy pap rokona is van, s nem tagadja meg. Ekkor terjedt el a híre annak is, hogy a Buona Parte családban egy boldoggá avatott szerzetes is élt valaha. Rendkívül meleg kapcsolatokat teremtett az imonai püspökkel, Chiaramonti bíborossal, s ez különösen jó húzásnak bizonyult a jövőre nézve, bár Napóleon ekkor még nem sejthette, hogy a bíboros egykor majd VII. Pius néven lép a pápai trónra, s áldást osztó kezéből Napóleon személyesen szedi ki a császári koronát a Notre-Dametemplomban. Az egyensúlyról,· persze, sohasem feledkezett meg, nem hagyhatta számításon kívül azt a tényt, hogy hadserege lelkes sansculotte-okbót áll, a Bastille megrohamozóiból. akiknek fegyvereit

nem áldotta meg az egyház. Nyilvánosan megfenyegette például a ferrarai püspököt, hogy agyonlöveti, s ezzel a harcosan egyházellenes megnyilvánulásával kielégítette katonái forradalmi ateizmusát. Természetesen nem lövette agyon a püspököt, s ezzel a hivők bizalmát nyerte el. Amellett néhány fontos vallási alapfogalomra is felhívta a püspökök figyelmét, s a főpapokhoz intézett egyik levelében finoman figyelmeztette őket arra, hogy az evangélium tana az egyenlőségen alapszik. Napóleonnak mindezek a megnyilvánulásai előkészítették a Szentszékkel való megegyezést, pedig a forradalom eszmevilágához mi sem; illett volna jobban, mint megtámadni és elfoglalni Rómát, megsemmisíteni a királyok és a gazdagok egyházát, az inkvizíció vallását. A direktórium ezt javasolta, de Napoleon másképpen határozott, a békés megegyezést választotta, a pápa pedig készséggel elfogadta a legkeményebb feltételeket is, hogy elkerülje a fegyveres összecsapást. Természetesen nagy ára volt a békének a szó pénzügyi értelmében is. A meg nem fizetett tizenhatmilliós hadisarcot Napóleon további tizennéggyel felemelte, s a Vatikánnak most már harmincmillió aranyfrankot kellett fizetnie, megszámlálhatatlan műkincset, s természetesen le kellett mondania a pápai birtokok leggazdagabbjairól. Azt is meg kellett fogadnia a pápának, hogy lemond minden franciaellenes szövetségről, kikötőit pedig elzárja az angolok elől. A béketárgyalásokat a pápa részéről Mattei bíboros vezette. Ez a főpap jól ismerte Napóleont„ s nyilván még birtokában volt az a levél, amelyben az olasz hadsereg főparancsnoka kegyesen tudatta vele, hogy megbocsát neki helytelen magatartásáért (Mattei nem értett egyet a pápaellenes megmozdulásokkal), ha ezentúl nem avatkozik bele a po-litikába. Matteinek tehát jó oka volt arra, hogy semmiféle ellenkezéssel ne ingerelje a győztest, erre különben utasítása is volt a pápától. Egyetlen alkalommal azonban kénytelen volt kivételt tenni. Amikor ugyanis Napóleon azt követelte, hogy a pápa száműzze Albani bíborost, a franciaellenes párt vezetőjét,

Mattéi Napoleon lába elé borult, és úgy könyörgött neki, hogy ne ragaszkodjék ehhez a megalázó feltételhez. Napoleon nagy kegyesen visszavonta követelését, miután Istenföldi helytartójának követe porba hullott előtte. Nem is lenne emberi, ha a becsvágyó ifjúnak, aki nem is olyan régen még Párizs utcáin lézengett kopottan és éhesen, nem szállt volna a siker a fejébe. .Ebben az időben már nem volt szokatlan, hogy Napoleon a saját feje után .intézte hódításainak közügyeit, mégis sokáig töprengtek azon, hogy a feltehetően még mindig köztársasági érzelmű forradalmár miért, kímélte a forradalom legnagyobb ellenségeit, amikor alkalma lett volna végezni velük. Lehetséges, hogy Napóleon tartózkodó magatartásának egyszerű oka volt, pusztán hadászati természetű. Ő maga magyarázta így később egyik miniszterének: „Róma elfoglalása ebben a hadjáratban húsz napomba került volna, s ez az osztrákok malmára hajtotta volna a vizet.” Bizonyos„ hogy ez a meggondolás· is szerepelt az okok között, de nem kizárólagosan. Mert Róma elfoglalását Napóleon akármelyik hadvezére csekély erővel végrehajthatta volna (például lovasaival Lannes), s ez a jelentéktelen hadművelet nem akadályozta volna meg Napóleont abban, hogy felvonuljon ezúttal a negyedik osztrák hadvezér, Károly főherceg ellen. Napóleon azonban, akiben, saját bevallása szerint, már akkor feltámadt a kétség, hogy kinek győz ő tulajdonképpen, az egész kérdés bonyolultabb összefüggéseit is elemezte. Ellentétben egyik kései utódjával, nem kérdezte meg gúnyosan, hogy hány hadosztálya van a pápának, pedig akkor még voltak hadosztályai. De ez az egyházi haderő a legkevésbé sem foglalkoztatta Napóleont, annál inkább a pápa lelki hatalma. Mert Rómát elfoglalhatta volna, elűzhette vagy fogságba véthette volna a pápát (amint azt később meg is tette), ezzel azonban csak növelte volna a hivők tömegét, mint minden üldöztetés. Semmiképpen sem akarta maga ellen ingerelni az olasz vallásos tömegeket, de a franciaországiakat sem.

A politikai célszerűség, amely egyéniségének uralkodó vonása volt, nem tűrt hitvitákat. Napóleonnak esze ágában sem volt harcos keresztényekkel megtölteni a katakombákat. Az egyháznak ugyan sem hivője, sem híve nem volt, de jól felismerte a vallás hatását a tömegekre, s inkább az a meggondolás vezette tetteiben, hogyan állíthatná ezt a nagy erőt a maga szolgálatába. A későbbi események azt bizonyítják, hogy a maga számára kímélte meg a Vatikánt, de ugyanakkor a direktórium sem szólhatott egy szót sem, hiszen a pápaság elleni kíméletes intézkedések újra óriási összegekkel és csodálatos műkincsekkel gazdagították a köztársaságot, a helyzet kiélezése esetében viszont mindettől eleshetett volna. Napoleon megint kétfrontos csatát nyert, mert nemcsak a direktórium pénztárát töltötte meg újra csengő arannyal, hanem joggal léphetett fel a hivők előtt mint a vallás védelmezője, már csak azért is, mert a pápa édes fiának szólította levelében azt az embert, akit nemrég még a pokol küldöttének nevezett. Ezen sem lehet csodálkozni, hiszen amióta a vallás, az istenhit, az ájtatosság politikai tényezővé vált, az olyan fogalmaknak is politikai jelentőségük lett, mint pokol, mennyország, gondviselés. Napóleon, aki felfedezte azt a filozófiai igazságot, hogy mindig az erősebb zászlóaljaknak van igazuk, természetesnek találta, hogy megfelelő haderővel a legszentebb áldást is ki lehet harcolni. Hazulról is bőségesen érkeztek a dicshimnuszok, s bár a direktórium urai éppenséggel nem borultak a lábához, mint az alázatát hirtelen megtalált bíboros, de nem sok híja volt ennek a hódoló mozdulatnak. Az Ön dicsősége a nemzet dicsősége. Ön egész Franciaország hőse! írta neki Carnot, az a politikus, aki, rossz sejtelmektől gyötörve, ihar -kezdte felismerni Napóleonban Caesart, s nem idegenkedett a köztársaságra nézve baljós párhuzamoktól sem. Már kifejezést adott annak a sejtésének is, hogy Napoleon, akinek Itália éppen olyan pro-konzulátus, mint Caesarnak Gallia volt, nem habozik átlépni a Rubicont, ha annak

eljön az ideje. Ennek érdekében különben maga Carnot is tett egyet s mást, például egekig csapó dicséretekkel erősítette meg Napóleonban az elhivatottság amúgy sem gyenge lábon álló érzését, s ugyanakkor a közvéleményben is elhintette a később bonapartizmusnak nevezett politikai erő magvát. Napóleon magasra törése ekkor már nem volt titok, s olyasmivel is meggyanúsították, hogy Milánó hercege, sőt, Lombardia királya akar lenni. Napóleon felháborodva cáfolta meg ezeket a feltételezéseket, és ezt nyugodt lelkiismerettel tehette, mert sokkal többre vágyott, mint egyik meghódított tartományának szerény trónusa. Akkor, már bőségesen tapasztalhatta, hogy milyen hajlékony anyag az emberiség, ha valaki jól kézbe tudja ragadni. A józan lehetőségek korlátain nemegyszer áttört akkor már. Ehhez persze olyan méretű katonai és politikai képességekre van szükség, amilyenekkel Napóleon rendelkezett. S ahogyan csata közbeni is meg tudta változtatni haditervét a villámgyorsan felismert változó körülmények szerint, úgy érezte meg a politikai 'fuvallatok legkisebb rezdülését is. Tisztában volt azzal, hogy a győzelemből is megárt a sok, a csodákat is kikezdi a megszokás. S mivel az emberi természet egyik jellegzetessége, hogy mindig valami mást akar, a francia közhangulatot a sorozatos hadi dicsőség mámorában lassan a béke utáni vágy kezdte elfogni. Ezt Napoleon jól ki tudta következtetni, már csak azérrt is, mert ő sem akart a végtelenségig háborúskodni. Nem volt igazi örömkatona, számára a háború politikai eszköz volt, kétségtelenül kedvelt eszköz, de nem viselt háborút a háborúért. Ebben a tekintetben gyökeresen különbözött harcra éhes beosztottjaitól, Lannes-tól, aki mélységesen megvetette a természetes halált, Massénától, „a győzelem elkényeztetett gyermeké”-től, Murat-tól, aki a legszívesebben vágtában száguldott volna át a másvilágra, vagy Augereau-tól, akinek az egész földkerekség egyetlen, nagy csatatér volt. Napóleon ugyan vitézségben is túltett valamennyin de csak akkor, amikor erre szükség volt.

És szükség szerint akár diplomatákkal tárgyalt, akár az életét kockáztatta a harctéren. Mantova elfoglalása után a békepolitika szükségszerűségét látta meg az események hátterében, az oly titokzatos és nehezen lemérhető közhangulaton keresztül. Nem akart persze mindenáron békét, s azt is jól tudta, jó néhány erőfeszítésre lesz még szükségé ahhoz, hogy mint erősebb léphessen fel, olajággal a kezében. Neki magának személy szerint is szüksége volt arra, hogy a félelmetes hőst békeangyalszárnyak repítsék még magasabbra a közvélemény előtt. Vendémiaire véres emléke még nem homályosodott el, még nem gyógyultak be a Kartács tábornok által ütött sebek, s még gyászolták azokat, akik Napoleon kartácstüzébe rohantak bele, s nem voltak olyan szerencsések, mint Napoleon az arcokéi hídon. A béke ezekre a testi és lelki sebekre is gyógyír, s Napoleon most Béke tábornok szeretett volna lenni. A direktórium helyzetét is megerősítette volna a béke, hiszen a közelgő választásokra nyugodtabban készülhettek volna, kezükben lobogtatva a békeszerződést. Ügy látszik azonban, a direktórium tagjai úgyszólván semmiben sem voltak egységes véleményen, s inkább azt figyelték növekvő nyugtalansággal, hogy mi mindent művel a kis tábornok tudtuk és beleegyezésük nélkül. Napoleon annyira ellenszenvessé vált előttük, hogy már kezdték teljesíteni kéréseit. Végre küldtek neki erősítést, a rajnai hadseregtől vontak el csapatokat, egy keménykezű, szavatoltan köztársasági érzelmű tábornok Bernadotte parancsnoksága alatt. Désirée leendő férje akkor még nem tudta, s talán nem is akarta kivonni magát a napóleoni varázs alól, s a tagliamentói csata előtt így lelkesítette csapatait: – Katonák, az itáliai hadsereg néz le rátok! Napoleon hadserege ékkor már fogalom volt, Bernadotte tehát joggal hihette, hogy a legjobban úgy tudja felkelteni katonái becsvágyát, ha erre a dicső hadseregre hívja fel figyelmüket, legyenek méltók Napoleon hőseihez. Mindez továbbépítette a

legendát, s Napóleonnak a „békehadjárat”-ban erre nagyobb szüksége volt, mint valaha. Nem kisebb ellenfelet kellett legyőznie és meggyőznie, mint Károly főherceget, a monarchia legjobb hadvezérét, az egyetlent, aki itt-ott győzni tudott a francia forradalmi hadseregekkel szemben. Külsőleg némileg hasonlított nagy ellenfeléhez, kis termetű, vézna, beteges ember volt, s ha hinni lehet az akkori ellenőrizhetetlen orvosi véleményeknek, epilepsziában szenvedett. Ezzel a betegséggel különben, bár alaptalanul, Napóleont is meggyanúsították, mint ahogyan a világtörténelem, számos nagyságának tulajdonították ezt a „szent” betegséget, többek között Mohamednak és Caesarnak is. Károly főherceg sem volt tehát valami mutatós dalia, előkelő származás tekintetében azonban mérhetetlenül a korzikai kurtanemes fölött állt. II. Lipót császár harmadik fia volt, Ferenc császár öccse. Kétségtelenül értett a haditudományhoz, s a bécsi udvar most abban bízott, hogy a főherceg lesz az a hadvezér, akiben a kis jakobinus végre emberére talál. Napoleon azonban hamarosan belefojtotta a derűlátást az osztrák imperializmusba, ha nem is olyan látványosan, mint az olaszországi tűzijáték idején. Némileg ugyanis most megváltozott a háború jellege, hiányoztak az olyan jelentős és festői csaták, mint amilyeneket Lodinál, Arcolénál, Rivolinál, Favoritánál vívtak egymással a szemben álló felek. A fő ok az volt, hogy most már Napóleon is kímélte emberanyagát, mert az egyre hosszabbá váló utánpótlási vonalakat is külön csapatokkal kellett biztosítani. Igyekezett minél többet sakkozni, s minél kevesebbet harcolni. Gyors mozdulatokkal gyengítette Károly főherceg haderejét, mielőtt még északról megérkeztek volna az osztrák erősítések. A sakktáblán, amelynek jelképes kockái már osztrák területeket is jelentettek, Napoleon villámgyorsan mozgatta csapatait, keresztülhúzta fenséges ellenfele szándékait nagyszerű ötleteivel, nagyszerű alvezéreivel és nagyszerű katonáival, akiket eltöltött szellemével, az akadályt nem ismerő célratörés lelkületével.

Ekkor már minden felelősség őt terhelte, saját erejéből kellett helytállnia az osztrákokkal szemben. A rajnai hadseregek nem indultak el, Hoche és Moreau mozdulatlan maradt. Ezek a tábornokok felső parancsra vártak, fegyelmezetten alávetették magukat a polgári kormányzat döntéseinek, ellentétben Napóleonnal, aki most már csak olyan általános utasításokat (egyre inkább csak tanácsokat) fogadott el, hogy „le kell győzni az osztrákokat!”. De abba, hogy hol, hogyan és mikor, már nem engedett beleszólást, még a tájékoztatást sem vitte túlzásba. Katonáit szívesen beavatta haditerveibe, néha meglepően széles nyilvánosság előtt, a politikusoknak azonban kevesebbet árult el készülőhadmozdulataiból, mint akármelyik gránátosának. Ezzel is éreztette katonáival, hogy rangkülönbségre való tekintet nélkül bízik bennük, s akik keresztülestek a tűzkeresztségen, már egyenlők voltak előtte. Megbecsülte persze tehetséges tábornokait is, akik közül ezúttal is Masséna szerepelt a legjobban, ö foglalta el Tarvist és Villachot. Mindkét helység elvesztése nagy csapás volt Károly főhercegre nézve, s az osztrák haderő súlyosabb veszteségeket szenvedett, elsősorban foglyokban, mint ha valami drámai, nagy csatában maradt volna alul. Tarvis mellett különben magát a főherceget is komoly veszély fenyegette, s egyes adatok szerint egy magyar huszárezredes, név szerint Fedák Mihály mentette meg. Alakulata súlyos veszteségek árán fedezte a főparancsnok menekülését, s maga Fedák négy sebből vérezve került a franciák fogságába. Hirosima és Nagaszaki után (s vajon mi előtt?) meseszerűen hatnak az ilyen és efféle hőstettek, pedig halálosan komoly háborúk voltak, mint ahogyan az ókoriak is azok voltak, s a hadtörténelem tanúsága szerint még lőfegyver sem kellett az irtózatos méretű tömegmészárlásokhoz, csak ember. Amikor Napoleon már elérte Klagenfurtot, s úgy látszott, hogy a Bécsbe vezető utakat nem tudják elzárni előle, Bécsben, pontosabban a Burgban, vakrémület tört ki. Starhemberg herceg

főudvarmester elrendelte, hogy csomagoljanak, mert a jakobinus Hannibál a kapuk előtt áll. Úgy tervezték, hogy a császári pár és családja, az egész udvarral együtt, Prágába költözik. A dinasztia menekülési szándékát nem egy elszánt politikus felháborodással vegyes undorral fogadta, s a harcias Thugut főminiszter erélyesen jelentette ki, hogy a megpróbáltatásokat nem szükséges fejvesztettséggel és ostobasággal megsokszorozni. Elképzelhető, milyen hatást keltett a bécsiek körében az udvar menekülésének híre. Minden Napóleon-könyvben szerepel különben az a történelmi csemege, hogy egy alig hatéves kis főhercegnőt, Mária Lujzát, Magyarországra küldtek a francia királygyilkos szörnyetegek s a fő szörnyeteg Bonaparte elől, s lám, tizenhárom év múlva a felserdült lány a nemzetközi politika jóvoltából a franciák császárjának felesége, majd a szerencsétlen sasfiók édesanyja lett. Történelmi érdekesség ez is, de korántsem a legcsodálatosabb esemény Napoleon pályafutásában. Nagyobb horderejű tetteket vitt ő véghez életében második házasságánál. Most is éppen egy meglepő lépésre készült. Jól számított, amikor éppen Klagenfurtban találta elérkezettnek az időt arra, hogy mint erősebb javasoljon békét. Innen küldte híres levelét Károly főhercegnek, s ezzel a levelével megint bebizonyította, hogy milyen okos, hasznos, a célnak megfelelő leveleket tud írni, ha a címzett nem Jozefin. Ő maga „bölcselkedő levél”-nek nevezte a figyelemre méltó írásművet, és ez nem valami hízelgő jelző az ő szájából. Napoleon ugyanis lenézte a filozófiát, az „ideológus” szót sértésként használta, s Kantot például elképesztő módon szélhámosnak nevezte, anélkül hogy valaha is megmagyarázta volna, miért. De még az általa megvetett eszmevilágot, az „üres” bölcselkedést is felhasználta, ha úgy találta, hogy hasznára lehet. Most békére volt szüksége, katonai és politikai szempontból egyaránt. Túlságosan messzire haladt előre ellenséges területen, nem érezte a hátát eléggé biztosítva, s esze ágában sem volt Bécsnek vonulni

Hoche és Moreau nélkül. Jól tudta, hogy Károly főherceg művelt ember, s minden hadvezéri tehetsége ellenére inkább békebarát, mint a hadi babér kedvelője. Neki nem írhatott olyasmit, hogy minden megvetendő, ami nem dicsőség, s mellőznie kellett azokat a mondatokat is, amelyekkel katonáit lelkesítette az olaszországi hadjárat kezdetén. Inkább árra hívta fel a főherceg figyelmét, hogy már maguk a katonák is a békét óhajtják. Aztán így folytatta: „Nem öltünk meg már elég embert? Nem okoztunk elég kárt a boldogtalan emberiségnek? … Nem tudom, hogyan fejeződik be ez a hadjárat, de egyre megy, mindegyikünk megöli a másik fél újabb néhány ezer emberét, pedig végül mégiscsak megegyezésre kell jutnunk, hiszen egyszer vége szakad mindennek, még a legádázabb gyűlöletnek is . .. Ön, aki születésénél fogva oly közel áll a trónhoz, s annyira fölötte áll a politikusok és kormányok kicsinyes érzéseinek, nem tudná magát elhatározni, hogy az emberiség jótevőjének, hazája igazi megmentőjének címét kiérdemelje? … Nem volna hát reményünk, hogy megértsük egymást? Fojtogassuk egymást egy olyan nemzet érdekeiért, amely a háború bajait mindig ügyesen kikerülte? … Ami engem illet, ha ezekkel a sorokkal akár csak egyetlen ember életét is megmenthetném, büszkébb lennék rá, mint arra a szomorú dicsőségre, amely a csatatéren aratott győzelmekből táplálkozik … Lélegzet-elállító levél, meglepőbb, mint egy váratlan hadmozdulat. Ezeket a megkapó sorokat nem egy ájtatos békeapostol, nem valami jámbor szent, erdei remete írta, hanem a tizenkilencedik század Caesarja, Nagy Sándora. Számára az emberáldozat a cél elérésének egyik eszköze volt, s a hősi halált katonái számára természetes halálnemnek tartotta. És ez az ember a béke szolgálatában írta egyik legnevezetesebb levelét, pontosabban tollba mondta, hiszen súlyt helyezett arra, hogy a címzett el is tudja olvasni a levelet, a magasröptű fejtegetéseket a béke áldásairól, a háború haszontalanságáról, a boldogtalan emberiségnek okozott kár méreteiről.

Milyen meggyőzően bizonygatta, hogy előbb-utóbb úgyis békét kell kötniök – hát nem kár az áldozatokért? És mindezt a perfid Albion kedvéért, amely kihúzza magát a nehéz harcokból, de még csak nem is. támogatja a szorongatott Ausztriát sem pénzzel, sem hadihajókkal. Az a kifejezés, hogy „nem öltünk meg már elég embert?” – még a hadvezér személyes erkölcsi felelősségét is felveti, szinte tömeges emberöléssel vádolja a főherceget, igaz, ő sem tagadta a bűnrészességet a kissé nagyvonalú többes számmal. Mintha csak egy túlzó pacifista írta volna, aki a dolgok kíméletlen leegyszerűsítésével a háborúk véres erőszakosságait, az ellenség levágását, „megsemmisítését” éppen olyan gyilkosságnak tekinti, mint azokat az elenyésző számú „közönséges” gyilkosságokat, amelyeket a törvény szigorúan üldöz. Egyszóval, jó! megkapták a magukét ebben a levélben a háborús uszítók, a dicsőségittas tömeggyilkosok, akiknek az emberi élet szentsége – semmi! A leghajmeresztőbb részlete ennek a páratlan levélnek az a mondat, amelyben Napoleon az „egyetlen ember” életének megmentéséről szólt. A vértengerek ura le merte írni, hogy egyetlen ember életének megmentése büszkébbé tenné, mint a háborús győzelmek „szomorú dicsősége”. Megint kitett magáért a meglepő fordulatok embere. Ebből a nagy szavakat és csekély őszinteséget tartalmazó levélből annyi mindenesetre kiderül, hogy Napóleon jól ismerte a felfogásával szemben álló nézeteket, a háborút elítélő, humanista érveket is. Adott körülmények között még a pacifizmust is hatásos hadianyagként tudta felhasználni, elhallgatva valódi felfogását, ha ugyan volt ilyen, hiszen Elba szigeti emlékirataiban így fejtette ki a háború és béke fontos kérdését: „Szememre vetik, hogy nekem hatalmamban állott Saturnus aranykorát visszahoznom, s századokon át biztosítanom a szabadságot, békét és bőséget, s mégis a háborúk szenvedéseit és nélkülözéseit adtam az emberiségnek. Acél gyógymód ez!” Annak a kifejtésével azonban adós maradt, hogy mit jelentett az „acél gyógymód” a halottaknak, a vakoknak, a falábúaknak, a

gyászolóknak, a fájdalomba beleőrülteknek, mert a filozófiába logikai bizonyítás sohasem volt erős oldala, ezt átengedte a megvetett ideológusoknak. Igazságtalanság lenne persze a később elpusztult milliókat az „egyetlen ember” üres szóvirágjával szembeállítani, hiszen Napóleon sem sejthette Klagenfurtban, 1797. március 31-én, hogy becsvágyának hány áldozata lesz még. Az viszont tény, hogy már a levél elküldésének időpontjában sem az „egyetlen ember életé”-nek fontossága járt az eszében, hanem az, hogy minél nagyobb nyomatékot adjon békeajánlatának, s minél kedvezőbb helyzetből tárgyalhasson. Ennek érdekében parancsot adott a nagyszerű formában levő Massénának, hogy kezdjen támadást a Mura völgyében, és vágja el Károly főherceg utolsó nyugati összeköttetéseit. Masséna, aki nyilván nem olvasta Napoleon békéért dobogó levelét, fergeteges gyorsasággal, egyetlen hét alatt teljesítette a feladatot, megtörte az ellenfél ellenállását, és elfoglalta Leobent. Hogy hány katonájába került Napóleonnak ez a fontos győzelem, arról semmiféle krónika nem szól, de az bizonyos, hogy nem egyetlen ember életébe. Állítólag (hogy ezt a legbecsületesebb történetírói szót használjuk) Károly főherceget valósággal szíven találta, mélységesen meghatotta Napóleon levele, s mivel lelke mélyén békepárti volt, reménységgel töltötte el. A levél váratlan filozófiájával nemcsak hogy egyetértett, de felismerte benne az aranyhidat, amelyet Napoleon odakínált neki. A főherceg ugyanis, békés természete ellenére is, volt olyan kitűnő hadvezér, hogy fel tudta mérni az erőviszonyokat Napoleon káprázató, újszerű katonai tehetségét és számolt mindazokkal az ismeretlen tényezőkkel, amelyekkel Napoleon gyakran szerzett végzetes meglepetést ellenfeleinek. Továbbította a nagy jelentőségű levelet bátyjának, a császárnak, s, nagy örömére szolgált, hogy a sanyarú hadi helyzetnek megfelelően, a békepárt kerekedett felül, bár a kardcsörtető háborús pártiak, akiknek semmi sem volt elég, ha más véréről volt szó, Thugut vezetésével fennen hangoztatták, hogy

Tirol és Salzburg felől alaposan meg lehet szorítani Napóleont. De Ferenc császár, aki éppen eleget töprengett az elmúlt napokban afölött, hogy merre meneküljön, Prágába-e vagy Magyarországra, néhány kiábrándító példából már megtanulta, mit jelent az, amikor azt hiszik, hogy végre itt az ideje megszorítani Napóleont. Tulajdon testvéröccse, aki születésénél fogva nemcsak a trónhoz állt közel, hanem beosztásánál fogva a harctérhez is, a tárgyalások mellett volt. Mély benyomást tehetett rá az is, hogy a franciák Moreau és Hoche nélkül is megközelítették Bécset, ezenkívül figyelembe kellett vennie azt is, hogy a békeajánlat esetleges elutasítása erkölcsi győzelmet jelentene a franciáknak. Azt ugyanis biztosra lehetett venni, hogy elutasítás esetén Napoleon nyilvánosságra hozza a levélváltást, s ebből kiderülne, hogy a francia köztársaság az emberiség békéjét kívánja, ellentétben a császári birodalommal, amely további kárt akar okozni a boldogtalan emberiségnek. Azt persze nem tudta a kétségek közt gyötrődő bécsi udvar, hogy Napoleon sem érzi magát valami kiváló helyzetben. Elsősorban a közbeeső területek lakosságának megmozdulásaitól tartott, a jámbor, királyhű tiroli parasztoktól, sőt, még a mozgolódó velencei köznéptől is. amelyet ugyan titkos ügynökei révén ő tüzelt a fennálló arisztokratikus rend ellen, de abban már nem volt biztos, hogy az esetleges felkelés milyen irányt vesz, megmarad-e az eredetileg kitűzött célok mellett. Az ellenkezőjére is volt már példa a történelemben. És mi lesz, ha a reakció győz, ha a dózsénak is eszébe jut, hogy néhány száz lázadó lekartácsolásával a többit is meg lehet szalasztani? Vendémiaire nem volt ismeretlen Velencében sem. Arról is tudott Napóleon, hogy a monarchia vezetői a hatalmas birodalom még mindig számottevő erőforrásaihoz fordultak, önkénteseket toboroztak, s elhatározták, hogy fegyverbe szólítják a magyar nemesi felkelést is, s ugyanakkor nyilván éberen figyelik a párizsi eseményeket is. Az ellentétes vélemények összecsapása után mégis megtörtént a

nagy fordulat: Ferenc császár elküldte megbízottait a francia megszállás alatt levő Leobenbe, hogy megkezdjék a tárgyalásokat. Napoleon hatalmas katonai és politikai sikere volt ez az esemény. A kis tábornok huszonhét évének minden méltóságával fogadta főhadiszállásán az osztrák megbízottakat, Merveldt tábornokot és Gallo márkit. Végtelenül bonyolult tárgyalások kezdődtek. Ezek során Napoleon nagy hasznát vette az egykor álmatlan éjszakákon átrágott könyveknek, amelyeknek egyetlen sorát sem felejtette el, elsősorban talán azért nem, mert hallatlanul érdekelte őt az európai országok történelme, politikai térképe, társadalmi és gazdasági viszonyai. Úgy látszik, ez a rengeteg adat külön fiókot kapott Napoleon tágas agyában, s ennek a fióknak bőséges tartalmával elkápráztatta tárgyaló ellenfeleit Leobenben. Külön kötetet töltene meg ezeknek a tárgyalásoknak az anyaga, az országok, tartományok, szigetek, kikötők, folyók, völgyek, kisebb-nagyobb területek hovatartozása körüli-viták. A lényeget viszont röviden össze lehet foglalni: arról volt szó, hogy Belgiumért és a Rajna bal partjáért mivel kárpótolják Ausztriát. A direktórium hajlandó lett volna Lombardiát visszaadni, Napóleonnak viszont ehhez semmi kedve sem volt, mert akkor le kellett volna mondania arról, hogy Itália korlátlan ura legyen. Ehelyett, teljesen a saját elgondolásai alapján, Velencét ajánlotta fel Ausztriának. A különféle területek birtoklásáért folyó alkudozások eléggé meg- mutatják, hogy milyen messzire távolodtak már a Bastille örökösei a forradalmi eszményektől, olyan szent fogalmaktól, mint népjog és önrendelkezés. Ebben a tekintetben a köztársaság semmivel sem volt különb, mint a népeket saját tulajdonának tekintő, feudális imperializmus. Mindössze annyi volt a különbség, hogy az osztrák császár kiküldöttei uralkodójuk iránti alattvalói engedelmességgel és fegyelemmel tárgyaltak, miközben Napóleon és a direktórium között gyakori nézeteltérések robbantak ki, s a nézetek összecsapásából mindig Napoleon elgondolásai kerültek ki

győztesen, híven ahhoz a napóleoni elvhez, hogy mindig az erősebb zászlóaljaknak van igazuk. Ezek pedig az ő birtokában voltak. Napóleon a két tűz között, elsősorban a direktóriumtól szorongatva, igyekezett minél gyorsabban nyélbe ütni a megegyezést, méghozzá nem fegyverszünetet, hanem békét. A fegyverszünet semmit sem oldott volna meg, hanem csak arra lett volna jó, hogy Ausztria megint összeszedje magát. Az osztrákok éppen ezért csak fegyverszünetet szerettek volna kötni, végül azonban abban egyeztek meg, hogy előzetes békét kötnek, ami több, mint a fegyverszünet, de kevesebb, mint a béke. Április 18-án aláírták a megegyezést, nyitva hagyva néhány kérdést a végleges békekötésig. Napoleon fellélegzett, mert az idő már alaposan a körmére égett. Éppen akkor érkezett a híre, hogy Hoche végül átkelt a Rajnán, és mélyen benyomult német területre. De ez a hadi siker már csak arra volt jó, hogy az osztrákok még engedékenyebbek legyenek. Fontos körülmény volt az is, hogy az egy héttel előbb megtartott franciaországi választásokon, amint az várható volt, a békepártiak kerültek ki győztesen, érthető tehát, hogy Napóleon szívesebben mutatkozott előttük békeharcosnak, mint háborús hősnek. Azt pedig, hogy nem voit joga aláírni a szerződést, mert nem volt felhatalmazása, ügyes levélben hidalta át. Már az aláírást követő napon ugyanis levelet küldött a direktóriumnak, s ebben kifejtette, hogy a direktórium katonai ügyekben szabad kezet adott neki, márpedig a békekötés nem választható el a katonai ügyektől, hiszen háború, vagyis katonai művelet nélkül nincs békekötés. Különben is, amikor úgy látta, hogy a tárgyalások komoly fordulatot vesznek, azonnal futárt küldött Clarke tábornokhoz, a direktórium diplomáciai megbízottjához Torinóba, hogy azonnal jöjjön, de hát, az ismert közlekedési nehézségek következtében, Clarke még tíz nap múlva sem érkezett meg, s félő volt, hogy elszalasztják .a kedvező lehetőségeket, s úgy gondolta, hogy helyesebb, ha ő maga írja alá a

szerződést. És ez különben is csak előzetes szerződés, a végleges béketárgyalások során még lehet változtatni a pontokon. Napóleonnak ez a megnyugtató kijelentése főként arra vonatkozott, hogy az osztrák megbízottak a Rajna bal partjának kérdésében nem akartak a nyilvánosság előtt engedni, a német határ sérthetetlenségének elve kedvéért. Nem ők voltak az elsők és az utolsók, akik a tiszavirág életű országhatárok kérdését véresen komolyan vették, legalábbis a történelmi nyilvánosság előtt. Napoleon különben még egy ütőkártyát játszott ki a direktórium ellen. Megírta a dühöngő direktoroknak, hogy amúgy is le akar mondani tisztéről, visszatér Franciaországba, hogy politikai pályára lépjen. Ettől még Barrasnak is inába szállt a bátorsága. Elképzelte, hogy az éppen többségre jutott, úgynevezett mérsékeltek milyen örömmel fogadnák a világhírnévre szert tett, győztes tábornokot, a béke bajnokát, aki már némi ízelítőt adott politikai képességeiből is. Talán ennek a kis közjátéknak az alapötletét dolgozta fel Shaw az „Almásszekér” című színdarabjában, amelynek tehetséges királya azzal rémítette meg kormányát, hogy lemond a trónról, s fellép mint ellenzéki képviselő. A direktórium tehát pánikszerűen jóváhagyta aj előzetes szerződés szövegét, csak éppen azt nem értette, hogyan akarja Napóleon Ausztriának adni Velencét, amikor Velence nem az övé, semleges állam, amely különben mindig készségesen teljesítette Napoleon követeléseit. Ezt a kérdést egyébként az osztrák megbízottak is feltették Napóleonnak, a kis fővezér azonban megnyugtatta őket, hogy türelem, természetesen elfoglalja Velencét, már csak azért is, hogy átadhassa Ausztriának. Aki megütközik Napoleon lelkiismeretlen, jogtipró, machiavellista eljárásán, gondoljon arra, hogy azok sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. akikkel szemben állt. Mert az Isten kegyelméből uralkodó, Ferenc császár nagy örömmel vette tudomásul, hogy megkapja Velencét, hiszen az osztrák nagyhatalom már régen szemet vetett rá. Igaz, hogy ez idő szerint nincs Lombardia,

amelyhez összeköttetést jelentene a nevezetes vízi köztársaság, de hát ki lát a jövőbe … És már csak a Habsburg-ház tekintélye érdekében is nagy fontosságú ez a szerény területnyereség, vesztett háború után, s méghozzá Napoleon vállalta a hódítás munkáját is. Ezúttal még a direktórium volt a legbecsületesebb, mert felszólította Napóleont, hogy hagyja békén Velencét, foglalja el az osztrák császár, ha akarja, s van hozzá ereje. A felszólítás azonban megkésett, mert Napoleon már megkezdte hadműveleteit az Adria gyöngye ellen. Háború persze háborús ok nélkül nem törhet ki, s a velenceiek voltak olyan vigyázatlanok, és szolgáltattak ilyen okot, igaz, nem egészen a saját kezdeményezésükből. A minden bizonnyal Napoleon jóváhagyásával és támogatásával megindult felkelések során a velencei arisztokrácia és hívei ellentámadásba mentek át, s erőszakos cselekményeik csúcspontjaként, nem egészen tisztázott körülmények között, a Lidónál lelőtték az egyik francia hajó kapitányát. Csak természetes, hogy Napoleon haragjának villámai máris megjelentek az elígért Velence egén. Napoleon politikus dührohamainak mintapéldánya volt az a levél, amelyet a „Legméltóságosabb Dózsénak” (mert a diplomáciailag köteles tiszteletet megadta) április 9-én küldött. Ebben a levélben már több száz francia katona életét kérte számon a dózsétól, s megfenyegette, hogy ne is merje tagadni felelősségét és bűnrészességét. „Azt hiszi, hogy az olasz hadsereg eltűri az Ön felbujtására elkövetett tömegmészárlásokat? Nem, bajtársaim vére nem marad megbosszulatlan … A velencei szenátus a legsötétebb árulással fizetett nagylelkűségünkért… Ön átlátszó kifogásokat agyalt ki, hogy valamilyen jogcímen mozgósíthasson hadseregem ellen. Huszonnégy órán belül köteles leszerelni csapatait!” Még azt is közölte a dózséval, hogy nem bántja az ártatlan és szerencsétlen népet, sőt, megvédi őket, s „azok még hálásak is lesznek az elkövetett bűnökért, amelyek arra kötelezték a francia hadsereget, hogy megmentse őket az Ön zsarnoki uralmától!”

Ez a levél önmaga helyett beszél. Az a mód, ahogyan Napóleon megbélyegezte a dózsét az „átlátszó kifogások” miatt, lélegzetelállító. Az is igaz viszont, hogy a velencei uralkodó osztály fogcsikorgató engedelmessége sohasem tévesztette meg Napóleont, s jól tudta, hogy az ősi köztársaság arisztokráciájának forradalomellenes felfogását csak megsokszorozta a Bastille megrohanása. Nyíltan nem mertek szembeszállni Napóleonnal, de talán nem érdektelen idézni a titkos propagandának egyik gyöngyszemét, egy imát, amelyet titokban terjesztettek Szent Márk köztársaságának egész területén: „Hiszem, hogy Buonaparte az ég ellensége és a föld pusztítója, egyedüli ellenségünk, akit a gonosz szellem fogant, házasságtörő nő szült, fővezérré emeltetett, alászállt Itáliába, harmadnapra felment a tolvaj gőg magasságába, ahol a Mindenható Isten, minden élők és holtak jelenlétében, ítélkezni fog fölötte. Hiszek a Szentlélekben, aki őrködik a katolikus Anyaszentegyház fölött, helyreállítja a rendet Franciaországban, megáldja az osztrák fegyvereket, a jóknak megadja a test feltámadását, az alávaló jakobinusoknak pedig az örök halált. Ámen.” Nagy a hit ereje, de mégsem akkora, hogy amikor komolyra fordult a dolog, akár csak egyetlen puskát is elsütöttek volna az „alávaló jakobinusok” ellen. A különös „Hiszekegy”-et buzgón imádkozó nemesek oldalán a kard csak gáláns párbajokra, esetleg orgyilkosságokra volt alkalmas, a tenger egykori királynőjének elpuhult vitézei azonban még csak nem is gondoltak arra, hogy valamilyen szerény ellenállásfélével emlékeztessék a világot Velence tizennégy évszázados nagyságára. Tulajdonképpen még nyöszörögni sem mertek túlságosan. Egy velencei politikus, Lippomano írta keserűen: „Nincs jogunk még a nyomorultak vigaszához, a panaszhoz sem.” Napoleon ugyanis panaszkodni sem engedte őket, s amikor a „Legméltóságosabb Dózse” kegyelemért akart könyörögni, Napoleon azt üzente neki, hogy nem fogadhatja, mert „francia vér

szennyezi be a kezét”. Fölöslegesnek tartott mindenféle személyes érintkezést, parancsait kiadta, követelte, hogy szolgáltassák ki a három „Állami Inkvizítor” és a Szent Andrea-erőd parancsnokát mint akik felelősek a „lidói vérengzés”-ért. Azt is fölöslegesnek tartotta, hogy hadat üzenjen Velencének, és fegyveresen foglalja el. Mire való a Nagytanács, mire való a dózse? Mondják ki ők maguk köztársaságuk megszűnését, hiszen semmi sem tart örökké. Úgy is lett, ahogyan kívánta. A Nagytanács kiadta a francia katonai hatóságoknak az erődparancsnokot és a három inkvizítort. Maga a dózse így ismertette a szomorú határozatot: – Vérzik a szívünk, hogy hozzá kell járulnunk ily kiváló, és a haza érdekében kifejtett munkájuk révén érdemdús állampolgáraink megaláztatásához. Isten látja lelkünket, hogy a legszívesebben mi magunk állnánk az ő helyükre … Persze, senki sem állt a helyükre, s a Nagytanács tagjai megelégedtek azzal, hogy krokodiluskönnyeket sírtak a szegény ártatlan inkvizítorokért. A letartóztatott parancsnoknak és a három inkvizítornak különben semmi baja sem történt, Napoleon már nem törődött velük, neki nem bosszú kellett, hanem Velence. A Nagytanácsot és a dózsét jobban már úgysem lehetett volna megfélemlíteni. Az agg dózse szünet nélkül hivatkozott a kifürkészhetetlen gondviselésre, s a megalázó határozat elfogadását javasló beszédét a következő, mélyértelmű szavakkal fejezte be: – A határozatot aláírjuk, mint máskor, mert igen sürgős, és mert elemi érdekünk. Ez Napóleonnak tetsző beszéd volt, s amikor a lemondott dózse (aki nem sokkal élte túl a köztársaság bukását) és a Nagytanács helyébe lépett ideiglenes demokratikus kormány a maradék velencei haderőt is leszerelte, Napoleon megígérte, hogy fegyveres védelmébe veszi Velencét. Természetesen nem ingyen. A velenceieknek hatmillió aranyfrankba, valamennyi hadihajójukba, rengeteg festménybe és ritka kéziratba került az ígéret, amely

egyike volt Napóleon leghamisabb ígéreteinek, és ez nagy szó. Hiszen Velencét az osztrákoknak ígérte, s azok nagy örömmel fogadták el a szép kárpótlást, s csak később kezdtek el aggódni, nem ugyan erkölcsi meggondolásoktól vezettetve, hanem mert látták, hogy Napoleon előbb tökéletesen kifosztja a gazdag államot, s félő volt, hogy az osztrák világhatalomnak már nem jut zsákmány az üres falak között. Látható, hogy milyen erkölcsi színvonalú kormányzó hatalmak között engedte meg magának Napóleon, hogy neki se legyenek gátlásai. Nem is voltak. A direktóriumnak, amely ellenezte a semleges Velence leigázását, azt írta a velenceiekről, hogy „nyomorult, gyáva, a szabadságra egyáltalán nem való népség …”, az újdonsült velencei városi tanácsot pedig így nyugtatta meg: „Mindent meg fogok tenni, ami rajtam múlik, hogy bebizonyítsam, mennyire szívemen viselem szabadságtok megerősödését…” Még szép, hogy legalább egy nap különbség volt a két levél között. Tüzetesebb vizsgálattal meg lehet állapítani, hogy Napóleon a velenceiekhez intézett levelében is nyitva hagyott egy kiskaput, amikor azt írta, hogy mindent megtesz, ami rajta múlik … S hogy mi múlott rajta, azt mindig és egyes-egyedül ő állapította meg. Azt nem írhatta a velenceieknek, hogy hazájuk csereáru, amelyet már régebben felajánlott a másik alkudozó félnek. A berzenkedő direktóriumot pedig újra milliókkal nyugtatta meg, mai kifejezéssel élve, gazdaságilag tette érdekeltté őket abban, hogy belenyugodjanak a megváltoztathatatlanba. Mert a direktórium büszke volt ugyan, de szegény (nem magánháztartásuk, hanem az államháztartás tekintetében), újra és újra szemet kellett tehát hunynia tábornokának önkényeskedései fölött, hiszen folyamatosan ömlött az arany az államkasszába, a rengeteg műkincs a múzeumokba, és a győzelmesen harácsoló hadsereg fenntartása sem került az államnak egy fillérjébe sem. Ennél jutányosabb hódítást nem ismer a világtörténelem. Most már valóban csak az volt hátra, hogy aláírják az

osztrákokkal a végleges békeszerződést, s ezzel diadalmasan befejeződött volna a páratlan itáliai hadjárat, a napóleoni hősköltemény csillogó első éneke. Már nem sok hiányzott hozzá. Az osztrákok csak zsörtölődtek, dohogtak, de nem rántották ki a kardjukat. Thugut ugyan váltig hangoztatta, hogy megbízható értesülései szerint Napóleon hadserege korántsem olyan félelmetes haderő, mint amilyennek Bécsben hiszik, de ezzel a véleményével csak a megvert osztrák hadvezéreket sértette meg, feltételezve róluk, hogy valamiféle gyenge had győzte le őket. Az ellenfél lebecsülése mindig súlyos hiba, csökkenti a győzelem értékét, és még keserűbbé teszi a vereséget. A bécsi udvar már nem hitt semmiféle hadi csodában, mégis késleltette a béketárgyalásokat, mert Párizsban olyan események voltak kibontakozóban, amelyek joggal tölthették el bizakodással a monarchiát. A francia fővárosban ugyanis rendkívül bizonytalan volt a politikai helyzet. Újra mozgolódni kezdtek a királypártiak, nem ugyanazok, akikbe Napoleon Vendémiaire-kor beleágyúztatott (ezek egy része elesett, a többinek elment a kedve a politikai élettől), hanem olyanok, akik sohasem szeretnek a barikádokon időzni, inkább a háttérből irányítják a politikai munkát. Mind az Ötszázak, mind az Öregek tanácsában az úgynevezett „mérsékeltek” jutottak többségbe, s a reakció, bizonyos történelmi tapasztalatokra támaszkodva, úgy értékelte ezt a helyzetet, mint átmenetet a döntő fordulat előtt. Reménykedtek, hogy a forradalom újabb meggyengülése jobbfelé sodorja az országot, s az eseményeket, már csak a fizikai törvények szerint is, képtelenség megállítani, ha már lendületbe jöttek. Vagy, egy másik hasonlattal élve, olyan lavinában reménykedtek, amely végül is elsodorja a köztársaságot, minden forradalmi vívmányával együtt. A még mindig jakobinus-demokrata többségű direktórium ellenzéke igen sokrétű volt, s maguk a királypártiak sem alkottak egységes tömböt. A szélsőjobb természetesen Bourbon-restaurációt akart, abszolút királyságot, de voltak szabadelvű monarchisták is,

akik a király hatalmát alkotmányos keretek közé kívánták szorítani, a királypártiak egy másik csoportja, elsősorban az új földbirtokos és újgazdag polgári réteg, nem bánt volna egy erős kezű uralkodót, de nem Bourbon-házi királyt, mert tudták, hogy egy Bourbonrestauráció együtt járna a földbirtokok visszakövetelésével s általában annak az arisztokráciának az uralmával, amelyet a nagy forradalom után már a gyűlölet és a bosszúvágy is hevített. Az úgynevezett békepárt a régi határokkal is megelégedett volna, a mérsékelt köztársaságiak pedig csak a direktórium összetételében óhajtottak változást. Legjobban a polgárság ingadozott, mert nemcsak a bourbonista reakciótól félt, hanem a proletariátustól, Babeuf híveitől is. Ennek a mozgalomnak ugyan nem értek meg a történelmi előfeltételei, mert a parasztságot a saját üdve érdekelte, és nem a közboldogság, s a városi szegénységet is jobban vonzotta a meggazdagodás lidércfényes lehetősége, mint a szociális közjólét, arra mégis alkalmas volt, hogy megijedjenek a tehetősek. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy Barras szerint Napoleon egykor összeköttetésben állt Babeuffel is. Bár Barras emlékiratai még az átlagosnál is hazugabbak, mégis könnyelműség lenne gondolkozás nélkül elvetni ezt az adatot. Párizsi tartózkodása alatt ugyanis Napóleon a földhözragadottak hatalmas tömegéhez tartozott, s elképzelhető, hogy érdeklődött az iránt az ember iránt, aki az egyenlőséget, a javak közösségét hirdette. Hogy aztán Napoleon volt az, aki Vendémiaire után bezáratta a Pantheont, a babeufisták fő gyülekezőhelyét, egyáltalán nem mond ellent Napoleon egykori esetleges babeufizmusának, sőt… Persze, Babeuf hívei nem tűntek el, a politikailag százfelé szakadt Franciaország egyik csoportját alkották. S ha világnézetüket a nyomorra alapozták, sajnos, nem kellett attól félniök, hogy elvesztik a talajt a lábuk alól. Ugyanakkor ugyanis, amikor Napoleon egyre-másra aratta győzelmeit, s a köztársaságot félelmetes nagyhatalommá tette,

magában Franciaországban egyre válságosabb lett a helyzet. Infláció, korrupció, tehetetlenség, a közbiztonság hiánya, a spekuláció, az üzérkedés szemérmetlen tombolása tette a szegények nyomorát egyre elviselhetetlenebbé, s az ország mindenféle politikai kaland melegágyává vált. A legerősebb párt a Clichy utcai klubban tanyázó royalistáké volt. A Bourbon-ház hívei külföldről is számottevő segítséget kaptak, hiszen ők képviselték azt a politikai rendszert, amelyet egész Európa feudális urai szerettek volna visszaállítani. Már nyíltan bírálták a köztársaság intézményeit, sőt, odáig merészkedtek, hogy a nagy katonai győzelmeket is kifogásolták, elsősorban persze a nehezen megemészthető velencei „had-műveletek”-et. Két képviselő, Dumolard és Doulcet, az Ötszázak tanácsának június 29-i ülésén már azt javasolta, hogy indítsanak vizsgálatot Napóleon ellen, a velencei események miatt. Ezzel a királypártiak döntő hibát követtek el, mert javaslatukból Napóleon világosan láthatta, hogy mit várhat egy esetleges restaurációtól. Felháborodva tiltakozott a direktóriumnál Dumolard beszéde miatt, s újra elbocsátását kérte (Leoben és Campoformio között!) : „Nyugalomra van szükségem, feltéve persze, ha a clichyi tőrök nem oltják ki életemet.” Egy későbbi levelében Napoleon még nagyobb felháborodásának adott kifejezést. Megírta, hogy a frontra érkezett párizsi újságok egyszerűen felbőszítették a hadsereget, s a katonák kérdik, hogy eddigi szolgálataikért a minden hazafit fenyegető orgyilkosság várja-e őket otthon. Ami pedig őt illeti: „Hozzá vagyok szokva, hogy magánérdekeimet feláldozzam, mégsem maradhatok érzéketlen azokkal a gyalázatos rágalmakkal szemben, amelyeket naponta és minden lehető alkalommal nyolcvan újság terjeszt rólam, s egy sem akad, amely megcáfolná a hazugságokat… Látom már, hogy a Clichy-klub az én holttestemen keresztül akarja megsemmisíteni a köztársaságot. Hát nincsenek már köztársaságiak Franciaországban?”

Majd felszólította a direktóriumot, hogy teremtsen rendet, különben lemond. Napóleon tüzes köztársasági kirohanása már sejtette a közvéleménnyel, hogy Olaszország meghódítója hova áll a hatalmi harcban. Mivel azonban a politikát a korlátlan lehetőségek jellemzik, a bourbonisták sem írták le teljesen Vendémiaire tábornokot, hiszen már az elmúlt esztendő végén minden bizonnyal hercegséget és marsallbotot ajánlottak fel neki ezek a naiv emberek, akik azt képzelték, hogy bármelyik Lajos valaha is ki tud elégíteni egy Napóleont tisztes állásokkal és címekkel. A történelmet jól ismerő Napoleon nemegyszer kijelentette, hogy szándékában sincs Monk szerepét játszani, azét az angol államférfi hadvezérét, aki Cromwell diktatúrája után trónra helyezte II. Károlyt. Undorodott a direktóriumtól is, s tudta, hogy növekvő nagysága egyre idegesebbé teszi az ötöket, a két rossz közül azonban mégis a forradalmat némileg még mindig képviselő direktóriumot választotta. Ahhoz semmi kedve sem volt, hogy királyi tábornagy legyen, s ki tudja, meddig tartott volna a bourboni hála. Mert hiába vették volna át, előbb-utóbb kibontakozott volna az emigránsok, a száműzetést elszenvedettek, az „igazi” királyhű üldözöttek ellentámadása, s nem késett volna a bosszú Vendémiaire-ért sem. Az eseményeknek ehhez hasonló folyamatát – bocsánat az összehasonlításért – Fouchénak alkalma volt Waterloo után tapasztalni. Napóleon tragikus hős is nagyobb arányokban kívánt lenni, mint holmi királyi hálátlanság következtében. S még hŕ volt is benne esetleg némi ingadozás, a királypártiaktól többek között az is elvehette a kedvét, hogy a bourbonisták Pichegru tábornokot tették meg vezérüknek, titokban persze, hiszen Pichegrut a hadsereg őszinte köztársasági katonának hitte. Napoleon a legnagyobb ellenszenvvel viseltetett egy másik tábornok politikai szerepelése iránt. Pedig nemcsak Pichegru tűnt fel mint vetélytárs, maga a direktórium igyekezett ellene kijátszani, még az itáliai hadjárat kezdetén, a jóképű, népszerű Hoche-t. De a

becsületes Hoche már csak Jozefinre, egykori kedvesére való tekintettel sem engedte magát Napóleon ellen uszítani, s egy nyilvánosságra hozott levelében így biztatta generálistársát: „Rajta, Bonaparte, vezesd hadainkat győzelmesen Nápolyig és Bécsig, ellenségeidet némítsd el a királyok meg-alázásával, tedd még dicsőbbé fegyvereinket, babéraid gondozását pedig bízd ránk!” A szerencse is, mint akkor még oly gyakran, Napóleon segítségére sietett. Triesztben a franciák kezébe került a Bourbonok egyik ügynöke, d'Entraguies gróf. Irattáskajában érdekes okmányokat találtak, többek között egy jegyzőkönyvet a Pichegruvel folytatott tárgyalásról s több más iratot, amely kétségtelenné tette Pichegru árulását a köztársasággal szemben. Az egyik okmányban egyébként egészen röviden Napóleon is szerepelt. Egyetlen mondat szólt arról, hogy egy Bourbon ügynök igyekezett érintkezésbe lépni vele itáliai főhadiszállásán. Napoleon még ilyen semmitmondó néhány szóval sem akart szerepelni a Pichegrut súlyosan terhelő okmányok között, s ezért egyszerűen ráparancsolt a grófra, hogy ennek a mondatnak a kihagyásával írja le újra az okmányt, különben felakasztatja. A gróf, aki mint elfogott összeesküvő amúgy sem sokra becsülte már az életét, készségesen átírta az okmányt. Néhány nap múlva Napóleon szabadon bocsátotta, pontosabban: elősegítette a szökését. Nem érdekelte már a gróf, kezében volt a döntő bizonyíték Pichegru ellen, aki közben nem kisebb politikai tisztséget nyert el, mint az Ötszázak tanácsának elnökségét. Napóleon Barrasnak küldte el az okmányokat, s ezzel kétségtelenné vált, hogy a direktóriumot, annak is baloldali többségét védi meg, bár előzőleg állítólag még érintkezésbe lépett a két „mérsékelt” direktorral, Barthélemyvel és Carnot-val, hiszen az utóbbinak nem keveset köszönhetett katonai pályafutásában. Mégis a Barras által vezetett „triumvirátus” mellé állt, sőt, július 14-én, a Bastille lerombolásának nagy forradalmi ünnepén, kiáltványban fordult hadseregéhez:

„Katonák! Tudom, hogy a hazánkat fenyegető veszély mélyen megindít benneteket! De nem érheti komoly baj a hazát, mert még helyükön vannak azok a férfiak, akiknek segítségével diadalmaskodott hazánk az ellene egyesült Európa ellen. Hegyek emelkednek köztünk és Franciaország között, de ti sasokként repültök át a bérceken, ha ki keli állni az alkotmány mellett, meg kell védeni a szabadságot és a kormányt, s támogatni kell minden hű köztársaságit… Ha a királypártiak csak megmozdulnak, eljátszották életüket! Legyetek hát nyugodtak, s esküdjünk meg a hősök szellemére, akik oldalunkon a szabadságért haltak meg, esküdjünk új zászlainkra, hogy engesztelhetetlen haraggal küzdünk mind a köztársaság ellenségei, mind pedig a harmadik év alkotmányának ellenségei ellen!” A kiáltvány, amely nem nélkülözte a napóleoni szótár hatásos lelkesítő szavait s a tábornok izzó köztársasági lelkületének megnyilvánulásait, nagy visszhangot keltett a helyőrségekben, s az egyes csapattestek külön feliratokban biztosították a direktóriumot hűségükről. A mantovai 21. gyaloghadtest hűségnyilatkozata így hangzott: „Direktor Polgártársak! A természet szeszélyéből született állatok között a legsilányabb a király, a leggyávább az udvaronc, a leggonoszabb a pap. Ha féltek a royalistáktól, csak intsetek az olasz hadseregnek, az megtisztítja Franciaországot a csempészektől, a királypártiaktól és az angoloktól. Ezeket a gyilkosokat III. György hálószobájáig űzzük …” Augereau hadtestének feliratát a szemérmes Napóleon azért nem továbbította Párizsba, mert az okmány szövege nem bírta el a nyomdafestéket. Napóleonon, Murat-n kívül még más szenvedélyes köztársaságiak is akadtak az „olasz hadsereg”-ben, mint például Bernadotte, aki arról biztosította a direktóriumot, hogy „még élnek azok a vezérek, akik a köztársasági falanxok élén álltak …” Vajon mi kellett volna még ahhoz, hogy a nép megnyugodjon abban a felemelő meggyőződésben, hogy nem érheti baj a köztársasági államformát, amíg ilyen védelmezői vannak?

És mindezt, ne felejtsük el, felnőtt emberek mondták, hirdették, esküdték, méghozzá olyan emberek, akik számottevő szerepet játszottak a történelemben, egyikük éppenséggel nagyobbat, mint előtte bárki más. Napóleon különben nem elégedett meg azzal, hogy átvillámlott a hegyeken, hanem a rút anyagiakra is emlékeztette a pénzügyminisztert, külön levélben figyelmeztette, hogy ne feledje el, mit köszönhet az ország az „olasz hadsereg”-nek, nemcsak negyven-ötven millió aranyfrankot (megkapó ez a nagyvonalú becslés), hanem önmaga fenntartását is. Tanulságos lenne különben tudni, hogy mi lett ezekből a milliókból, mire fordították, hiszen az öngyilkosságok, amelyeket a haditengerészetben az elviselhetetlen éhség miatt követtek el tisztek is, arra vallanak, hogy a kormány a fegyveres erők ellátását is igen szűkmarkúan intézte a Napóleon által küldött milliókból. Mivel a fegyvernyugvás több időt engedett Napóleonnak a levelezésre, s már nem voltak tömve zsebei a Jozefinnek szóló elküldetlen levelekkel, fáradhatatlanul gyártotta a különféle emlékiratokat, és megdönthetetlen érvekkel igazolta velencei politikáját az akadékoskodó ellenzék előtt. Ezek az érvek rendkívül meggyőzők voltak. Egyet talán érdemes idézni közülük: „Megjósolom nektek, s nyolcvanezer ember nevében szólok, amikor azt mondom, hogy elmúltak azok az idők, amikor gyáva ügyvédek és nyomorult szájhősök vérpadra vitték vitéz katonáinkat. Ha kell, akkor az Olaszországban küzdő katonák, tábornokukkal együtt, visszafordulnak, s megjelennek majd a clichyi vámnál, de akkor jaj nektek!” Külön érdekessége ennek az intelemnek, hogy Napoleon jóval magasabbra tette benne hadserege létszámát, mint olyan alkalmakkor, amikor erősítésekért ostromolta a direktóriumot. Erőteljes „érvelése” egyébként elsősorban saját katonáit győzte meg, s a köztársasági érzelmek olyan magasra lángoltak a hadseregben, hogy alig lehet megérteni, hogyan lett nemsokára Franciaországból császárság.

Ezekből a szózatokból és feliratokból súlyos bonyodalmak keletkeztek Párizsban. A képviselők tiltakoztak az ellen, hogy a hadsereget politikai vitákba vonják be, helytelennek minősítették az olyanféle erőszakos módszereket, hogy egyesek a hadsereg erejére támaszkodva oldjanak meg politikai kérdéseket, félretolva a polgári politikusokat. Maga Carnot is haragudott a hadsereg gyerekes szövegű feliratai miatt, mire azonnal királybérencnek bélyegezték, egyben Pichegru cinkosának, aki többek között álnokul ellenzi Hoche csapatainak a fővárosba hozását. A cselszövések, összeesküvések, ármányok áthatolhatatlan őserdejében mindenkit vádoltak valamivel, a direktóriumot sok más mindennel együtt azzal is, hogy Hoche-sal nem védekezni, hanem támadni akar, és államcsínyt készít elő. A derék Hoche, e kor legbecsületesebb katonája, szívből utálta ezeket a politikai komédiákat. Amikor az Ötszázak tanácsa tiltakozott hadügyminiszteri kinevezése ellen, azon a címen, hogy a jelölt még harmincéves sincs, s különben is törvénytelenül csapatokat hozott a fővárosba, Hoche fellélegezve fordított hátat Párizsnak, hogy a harctér nyugalmába meneküljön ebből a zűrzavarból. Barras nagy nehezen beleegyezett Hoche távozásába, de azt megkérdezte tőle, hogy nincs-e legalább valami kis készpénze a direktórium számára. Hoche boldogan odaadta felesége ötvenezer frankos hozományát. Nem volt az az áldozat, amelyre ne lett volna hajlandó, csak hagyják békében! Mindez történelmi tény, bármilyen humorosan hangzik is, s néha bizony jó, ha a köznép annyira magasan tudja maga fölött sorsa intézőit, hogy nem is lát odáig. Napóleon persze, Hoche-sal ellentétben, egyáltalán nem undorodott a politikai bonyodalmaktól, sőt, minden taktikai és stratégiai tudását igénybe véve igyekezett megragadni és irányítani az eseményeket. Jól értesült a párizsi üzelmek minden apró részletéről, talán jobban, mint azok, akik a helyszínen fondorkodtak. Kémei mindenről tájékoztatták, semmi sem kerülte el a figyelmét, minden fontos emberrel levelezett, a

legfontosabbakkal a legóvatosabban, Barrasszal például titkos írással írt levelek útján. Olcsó ponyvaregénybe illő, titokzatos légkör ülte meg a francia közéletet. Napóleon jól látta, hogy a helyzet hasonlít a Vendémiaire előttihez, s bizonyosra vehető, hogy a királypártiak újabb kísérletre készülnek. Olyan tervei azonban nem voltak, hogy maga menjen Párizsba, s újra személyesen törje le a royalistákat. Már nem volt holmi éhenkórász kis csavargó, aki kapva kapott (még ha titkolta is) Barras kitüntető ajánlatán, hogy felemelkedjék esettségéből. A világhírű hős, Itália felszabadítója és korlátlan ura, a pápa és sok földi hatalmasság megalázó) a azonban megengedhette magának azt, hogy az események ala-í kulását fényes mombellói szállásán várja meg, ahol mellékesen nagyobb biztonságban volt, mint Párizsban. Így hát a rettenthetetlen Augereau-t küldte maga helyett a legmegbízhatóbb köztársasági csapatokkal Párizsba, hogy a direktórium mellé álljon. Távolmaradásában egyébként másféle meggondolások is szerepet játszhattak. Mert bár minden külső jel arra mutatott, hogy Napoleon habozás és ingadozás nélkül a direktóriumot támogatta, bizonyos gyanús jelek arra vallottak, hogy egy másik kártyát is tartott készenlétben, arra az esetre, ha másként fordulnak a dolgok. A grófi Bourbon-ügynök szabadon bocsátását is ilyen jelnek tekintették, amellett Napoleon titokban közölte néhány „mérsékelt” tanácstaggal, hogy „kényszer alatt” cselekszik, ne vegyék minden nyilvános kijelentését szó szerint. Egyik hadsegédét, Lavalette tábornokot még Augereau elindítása előtt Párizsba küldte azzal az utasítással, hogy elsősorban Carnot-val tartson jó viszonyt, Augereau-t tartsa szemmel, érintkezzen ugyan vele, de ne nagyon. Tett olyan kijelentést is, hogy Augereau-t azért küldte Párizsba, mert meg akart szabadulni ettől a kibírhatatlan örömkatonától, aki halálra unta magát a fegyvernyugvás alatt, s félni lehetett attól, hogy unalmában még valami kalamajkát csinál.

Arra azonban jó volt, hogy egy esetleg sikeres államcsínyben tevőleges szerepet játsszon Napóleon nevében, hiszen még az is emelte a főparancsnok tekintélyét, hogy egyik alvezérét küldte el egy politikai hadművelet végrehajtására, mintha csak erődítmény vagy híd elfoglalására adott volna parancsot. Augereau-t a kormány a belső haderők főparancsnokává nevezte ki, a büszke generális odáig volt a boldogságtól. Végeláthatatlan cselszövények, titkos tárgyalások, fondorlatok és ellenfondorlatok után végre Fructidor 18-án, vagyis szeptember 4-én megtörtént a kormánypárti államcsíny. Augereau éjfél után mintegy tízezer főnyi katonasággal megszállta a középületeket, letartóztatták Pichegurvel együtt az Ötszázak tanácsának számos tagját és a két ellenzéki direktor közül az egyiket, Barthélemyt, mivel Carnot-nak sikerült megszöknie. Barrasék kíméletlen leszámolásba kezdtek. Pichegrut és több mint ötven képviselőt Guyane-ba száműztek, s Napoleon külön kívánságára egy sereg szerkesztőt és újságírót is. Ez az utóbbi intézkedés hosszú időre visszavetette az újságírás erkölcsi fejlődését. A diadalmas triumvirátus minden törvényes huzavona nélkül büntette ellenfeleit, nem bíbelődött holmi jogi és alkotmányjogi előírásokkal. Jaj a legyőzöttnek, a győztesnek pedig mindig igaza van. De hát ki volt a fructidori államcsíny igazi győztese? A köztársaság? Ennek a hiú ábrándnak a szétoszlatására alig hét esztendőre volt szükség. A direktórium? Ennek a szervnek még rövidebb ideje, mindössze két esztendeje volt még hátra. Augereau? Ő ugyan igen nagyra volt tettével, s már-már azt remélte, hogy bejuthat a direktóriumba', de aztán meg kellett elégednie azzal, hogy megkapta a rajnai hadsereg fővezérletét. Ez Moreau kegyvesztettsége révén vált lehetségessé. Moreau ugyanis súlyos hibát követett el. ö is elcsípett egy Bourbonügynököt, akinek a táskája tele volt a Pichegru árulását bizonyító okmányokkal. Úgy látszik, ez hozzátartozott a Bourbonügynökök felszereléséhez. Moreau azonban, a sokkal okosabb

Napóleonnal ellentétben, nem továbbította az okmányokat a direktóriumhoz, és csak Fructidor után, tehát alaposan elkésve tagadta meg barátját, Pichegrut. Napoleon egy csapásra szabadult meg Moreau-tól, Pichegrutől, Augereau-tól, s ebben az időben halt meg a népszerű Hoche is (megmérgezték?), akit sokan Napoleon egyetlen igazi vetélytársának tartottak, megfeledkezve arról, hogy amennyivel Hoche becsületesebb volt Napóleonnál, legalább olyan mértékben nélkülözte Napóleon politikai képességeit, ravaszságát, gátlástalanságát. És hogy Napóleon saját magát tartotta Fructidor igazi győztesének, abból nem is csinált titkot, hiszen seregéhez intézett napiparancsában úgy üdvözölte az államcsínyt, mint a hadsereg győzelmét, s hogy ez a haderő kinek a parancsait hajtotta végre, fölöslegesnek tartotta külön kiemelni. Mindezek ellenére igazságtalanság lenne Napóleont kétszínűséggel vádolni, vagy azon tűnődni, hogy tulajdonképpen melyik oldalon állt, jakobinus volt-e vagy mérsékeltpárti. A válasz ugyanis minden ingadozás nélkül egyértelmű: Napojeon-párti volt, s ezt nem is kevesen ismerték fel. Sucy hadbiztos eléggé átlátott Napoleon szándékain, amikor azt írta róla, hogy „nem ismer megállást, legföljebb a trónon, vagy a vesztőhelyen”. És az a d'Entraguies gróf, akit Napoleon oly drámai körülmények között hagyott futni, még pontosabban rajzolta meg Napoleon pályafutását. Fructidor táján írta egyik fennmaradt jelentésében, hogy Napóleon először Franciaországot, majd Franciaország által Európát akarja leigázni. De még ennél is részletesebben írta le Napoleon becsvágyó terveit a már említett Miot de Melito, a köztársaság egyik diplomatája, akit Napoleon láthatóan kedvelt. Visszaemlékezései szerint a tábornok előtte és a milánói Melzi herceg előtt rendkívül nyíltan fejtette ki elképzeléseit, s olyan kijelentéseket tett, hogy pályájának még csak az elején tart, semmi az, amit eddig elért, s esze ágában sincs a direktórium ügyvédeit naggyá tenni, vagy a köztársaság alapjait erősítgetni. Majd – állítólag – ezt mondta:

– Hova gondolnak? Harmincmillió lelket számláló köztársaság? Méghozzá a mi erkölcseinkkel, a mi hibáinkkal? Lehetséges ez? Ábránd ez! A franciák már beleélték magukat, de éppen úgy eloszlik, mint annyi más álomkép. Amire szükségük van, az a dicsőség, hiúságuk legyezgetése. De szabadság! Ahhoz ők nem értenek … Majd kifejtette, hogy a nemzetnek vezetőre, dicsőséges államfőre van szüksége, nem pedig az ideológusok szószátyárkodására, akiknek fecsegéseiből a nép semmit sem ért. Hangoztatta azt a véleményét is, hogy a franciákat akárhova el lehet vezetni, ha az ember ügyesen eltitkolja, hogy hova. Egyszer majd odahaza is olyan fejedelmi szerepet játszik, mint Olaszországban, de – „ennek még nem érkezett el az ideje, még nem érett meg a körte, s amíg erre sor nem kerül, a köztársaságiakkal kell együtt járnom …” Ez az „önvallomás” is szinte teljes napóleoni programot ad, bár hitelessége erősen kétes. Nehezen képzelhető el, hogy Napóleon ilyen részletességgel kiadja magát, s hogy legbelső terveit nagyobb nyíltsággal árulja el, mint Shakespeare III. Richárdja, hiszen a gazembernek készülő angol trónkövetelő csak monológban adott hangot szándékainak. Az is történelmi tény, hogy Napóleonnak nem voltak igazi barátai, senkiben sem bízott, legkevésbé a diplomatákban s a régi vágású hercegekben, hiszen még azokban sem bízott, akiket ő emelt herceggé. Fékezhetetlen becsvágyát, kényúri törekvéseit sohasem vallotta be nyíltan, sőt, arról igyekezett meggyőzni a világot még végrendeletében is, hogy mindent a francia népért tett, s ha volt is benne becsvágy, az „legnemesebb és a legmagasztosabb fajtából való volt, aminőt csak valaha is ismert a történelem” – magyarázta Szent Ilonán, a napóleoni legenda legjelentősebb szülőföldjén. Az a legvalószínűbb, hogy Miot de Melito egykori elejtett szavakat fűzött a későbbi történelmi események fonalára. És mégis, néhány százalékos valószínűséget annak a lehetőségnek is kell adnunk, hogy a hol hihetetlenül szűkszavú, hol elviselhetetlenül

bőbeszédű s néha kiszámíthatatlanul szeszélyes Napóleon valóban kifejezést adott vágyainak olyan emberek előtt, akikben pillanatnyilag tálán megbízott, vagy valamilyen okból el akarta kápráztatni őket. Helyzete távol állt még a megalapozottságtól, szüksége lehetett arra, hogy a jövő emberének tartsák. Fructidor különben nehézségeket is jelentett Napóleonnak, nemcsak megkönnyebbülést. A királypártiak ugyan újra elbuktak, a direktórium viszont vérszemet kapott, s a harcias telhetetlenségnek a valóságtól oly mértékben elrugaszkodott megnyilvánulásáról tett tanúságot, hogy hozzá képest Napoleon szelíd békeangyalnak bizonyult. A „fecsegő ügyvédek” Fructidor után semmit sem akartak visszaadni az osztrákoknak, Belgiumon és a Rajna bal pártján kívül magukénak tekintették egész Olaszországot, sőt, már Törökország és Egyiptom (!) elfoglalásának a gondolata is felvetődött. Majd nagyot csaptak Napoleon kardjára, és megfenyegették Ausztriát, hogy ha sokat akadékoskodik, folytatják a hadmüveleteket, elkergetik a Habsburgokat, és megalakítják a bécsi köztársaságot… Napóleon viszont jól tudta, hogy éhnek a nagyravágyó tervnek elsősorban a katonai előfeltételei hiányoznak, legalábbis egyelőre, mert később már többször is meglátogatta Bécsét császári serege élén, de némileg megváltozott európai erőviszonyok közepette. Ahhoz sem volt semmi kedve, hogy Olaszországot „forradalmasítsa”, ahogyan azt a lelkes jakobinusok követelték. Ebben a kérdésben egyébként külön levelet intézett a külügyminiszterhez, egy széles látókörű, művelt férfihoz, akinek még a jelleme helyén is tehetség volt. Talleyrand-ról van szó. A több oldalról megerősített történelmi pletyka szerint Madame de.Staël-nak köszönhette külügyminiszterségét, mivel a szenvedélyes hölgy minden áldozatot meghozott annak érdekében, hogy Barrastól kicsikarja barátja külügyminiszteri kinevezését. Az éles szemű Talleyrand felismerte Napoleon emberfeletti képességeit, s lelkesen írt róla: „Micsoda ember ez a mi Bonaparte-

unk! … Minden mégvan benne!” Napoleon is nagyra becsülte a nagy tehetségű gazembert, s még számkivetésében is elismeréssel nyilatkozott róla: „Az árulóktól mindig megtudtam az igazságot . Azt akarta, hogy Talleyrand, egyetértsen vele az olaszok megítélésében, amelyet így fejtett ki:: „Ön nem ismeri az olaszokat. Nem érdemlik meg negyvenezer francia katona életét. Leveleiből azt látom, hogy hamis feltételezésből indul ki. Azt képzeli, hogy a szabadság hőssé tud tenni egy ilyen elpuhult, babonás és gyáva népet. Én sem tudok ilyen csodát tenni, hiába várják tőlem …” Alaposan megváltozott az egykori kis korzikai olasz véleménye ősei népéről. S bár később Lombardia vaskoronájával Olaszország királyává is megkoronázta magát, gyermeke pedig egyenesen Róma királyaként született, megtartotta olaszellenes érzelmeit. Könnyen lehetséges, hogy az olaszok mérsékelt katonai erényei ábrándították ki Napóleont Itália lakosságából, legalábbis erre vallanak levelének megvető szavai: „Egyetlen szál olasz sem szolgál hadseregemben, hacsak nem számítja azt az 1500 korcs csatornatölteléket, akik semmi másra nem jók, csak fosztogatásra.” Megírta azt is, hogy a tapintattól kezdve a kemény szigorig a kormányzás minden eszközét igénybe kellett vennie, s csak így tudott az laszokban némi érdeklődést felkelteni azok iránt az eszmék iránt, amelyekért folyik a háború, s amelyeknek védelmében az egész olasz népet a már említett ezerötszáz lókötő képviseli. De vajon miért nem kergette el· ezt a másfél ezer csirkefogót? Talán azért, hogy rájuk lehessen kenni minden disznóságot, amelyet francia katonák követtek el? Valami okának kellett lennie, máskülönben nehéz megérteni, hogyan tűrhette ennek a gyülevész bandának a jelenlétét büszke hadserege körül. Tudott ő erélyes lenni, amikor például „túlságosan elszaporodott az asszonynépség a táborokban”, s tudott olyan középkori ízű napiparancsot kiadni,

hogy „ha 24 órával e parancs kihirdetése után olyan nőszemélyek találtatnak a táborokban, akiknek erre nincs engedélyük, feketére kell festeni őket, és két óra hosszat közszemlére kell őket kiállítani”. Nincs adat arra vonatkozólag, hogy végrehajtották volna akár csak egyetlen esetben Is ezt a barbár parancsot, s hogy milyen mértékben vonatkoztatták Napóleon nőbarát tábornokaira. Nagy a valószínűsége annak, hogy Napóleon csak ijesztésnek szánta a szigorú rendelkezést, s a végrehajtást már csak azért sem ellenőrizte, mert nem akart tudomást szerezni olyasmiről, ami veszélyeztette volna tekintélyét. Éppen elég gondja volt. A békét még mindig nem kötötte meg, s Campoformio előtt tulajdonképpen kétfrontos harcot kellett folytatnia, egyfelől Ausztriával, amely a Rajna kérdésében változatlanul makacsnak mutatkozott, másfelől a direktóriummal, amelynek a fructidori siker a fejébe szállt. Ugyanakkor folyamatosan kellett intéznie egész Olaszország ügyeit a mombellói kastélyból, amely inkább fejedelmi udvarhoz hasonlított, mint egy hadsereg főhadiszállásához. Szüntelenül fogadta a különböző olasz államok követeit, fáradhatatlanul irányított, világos és erélyes rendeletekkel, s közben végtelen tanácskozásokkal készítette elő a béketárgyalások anyagát, mérlegre téve a cserenépek, kárpótlásterületek sorsát, a bonyolult alkudozások tárgyait, de arra is szakított magának időt, hogy körvonalazza egyik legjelentősebb államalapításának, a Cisalpin Köztársaságnak az alkotmányát. Ez természetesen a Francia Köztársaság alkotmányának mintáját követte, azzal a különbséggel, hegy a Cisalpin Köztársaság öttagú direktóriumát Napoleon nevezte ki, bár erre senki sem kérte vagy hatalmazta fel. Mindenesetre könnyebb volt tárgyalnia az új köztársaság direktóriumával, törvényhozó testületével, nyolcvantagú tanácsával és százhatvan tagú nagytanácsával, mint ha nem egyesítette volna egy tömbbe Lombardiát (Mantovával), Bergamót, Bresciát, Veronát, Cremonát és Rovigót, a modenai, massai és carrarai hercegségeket, Bolognát, Ferrarát és Romagnát,

később a svájci Vettint. Mindez, érthetően, rengeteg munkába, tárgyalásba, előtanulmányokba került, levelek, rendeletek, parancsok segítségével öltött testet az államalapító elgondolás. És amellett ott voltak Napóleon íróasztalán minden reggel a pontos jelentések csapatai elhelyezéséről, állapotáról, a lőszermennyiségtől kezdve a beteglétszámig és a lótápig. Hadserege szervezése, utánpótlása, elsősorban pedig ellátása folyamatos elfoglaltság volt számára, mindent tudni akart, a legkisebb részlet is érdekelte, s mindenben fenntartotta magának a döntés jogát. Nem engedett senkit sem maga és hadserege közé, s azt akarta, hogy minden katonája külön-külön is érezze a szoros szálat, amely vezéréhez fűzi. Ennek érdekében még azt is megtette, hogy szemlék előtt kívülről megtanulta a megszemlélendő csapattest valamennyi katonájának a nevét – több ezer nevet! –, s a szemle során névről szólította harcosait. Elképzelhető, hogy az emlékezőképességnek ez a lélegzet-elállító teljesítménye milyen hatást tett a katonákra. Joggal erősödött meg bennük az a meggyőződés, hogy az imádott kis káplár személyesen ismeri valamennyiüket. Egyik sem érezte magát többé jelentéktelen kis pontnak, puszta számnak, hanem a máris legendás „olasz hadsereg” katonájának, fontos egyénnek, akit a hadúr is számon tart, s név szerint is ismer. És a sok tízezernyi név alig terhelte meg ezt a szinte végtelen befogadóképességű, utolérhetetlenül gyakorlatias elmét, amelyben nem volt hely egy verssor számára, de amely nemcsak a fél világot tartotta számon, hanem még harminc-negyven szám logaritmusát is – saját bevallása szerint. De Napóleon nem sajnálta a fáradságot, az államalapítások és béketárgyalások kellős közepette is szívesen bemagolta a tengernyi nevet, mert tisztában volt azzal, hogy minden álmának valóra ; váltása hadserege ragaszkodásától függ. Pedig még a családja körében is jócskán akadt gondja, gyakran több, 1 mint a hadseregében vagy a nemzetközi politikában. Most már nem is la feleségével volt baj. Az ifjú Napóleon életének ez a

vulkanikus területe megnyugodott, elcsitultak az érzelmi földrengések, Jozefin magatartása következtében megemberesedett az érzelmes kamasz. Madame Bonaparténak most új szerepet kellett játszania, s az előkelő származású, nagyvilági hölgy pontosan úgy viselkedett, ahogyan arra Napóleonnak szüksége volt a mombellói „udvartartás”-ban. Tökéletes fejedelmi házat vitt. Nem jött zavarba, akármilyen fejedelmi látogatókat kellett is fogadnia, s gondoskodni róluk és kíséretükről. Minden simán és rendezetten folyt le Napóleon körül, Jozefin kifogástalanul irányította az udvartartást, s tapintatosan áthidalta Napóleon gyermekszobabeli hiányosságait. Hála tapasztaltságának, a magas szertartásokban való jártasságának, olyan régi fejedelmi szokásnak is hódolhattak, mint a nyilvános étkezés, kíváncsi bámulok szeme láttára. Nagy kitüntetés volt a környékbeli parasztok számára, ha megengedték nekik, hogy messziről végignézhessék a kastély parkjában rendezett ünnepi étkezéseket, legföljebb azt nem értették, hogy a legnagyobb úr miért nem öltözik hatalmához illő díszruhába, s miért eszik sokkal kevesebbet, mint a többiek, holott neki járnának a legjobb falatok. Azt persze nem tudhatták, hogy Napoleon nem a ruhájával óhajtott kitűnni, a táplálkozásra fordított időt éppen úgy sajnálta, mint azt a két-három órát, amelyet alvásra volt kénytelen elvesztegetni. Ahhoz, hogy sok száz esztendő munkáját végezze el, valóban sok időre volt szüksége. Tennivalója egyre több akadt, a gondok nem kerülték el, sőt, egyenesen vonzódtak hozzá. És milyen sokfélék. Még úgyszólván be sem fejezte a Jóni szigetek megszállását, utasításaival bőségesen ellátott ügynökei már érintkezésbe léptek Anconában Janina, Szkutari és Bosznia pasáival, mert a keleti tervek még jóval az egyiptomi hadjárat előtt foglalkoztatták Napóleont, s ezeknek a nagyszabású terveknek az előkészítését egy cseppet sem zavarta„ hogy minden energiáját latba vetve, éppen bonyolult családi perpatvarok közepette akadályozta meg Paula

házasságát. Akkor ugyanis már az egész család Mombellóban volt, Letizia mamától kezdve a kis Jeromosig, a fényes kastélyban feledve a nyomort. Közbevetőleg talán érdemes megjegyezni, hogy „Letizia mama” úgy él a köztudatban, mint a tekintélyes matróna, a méltóságteljes öreg hölgy, akinek tiszteletet parancsoló arcát a szakadatlan munka, a gyermekeiért érzett felelősség redői vonják be, holott a „királyok anyja” akkor még csak negyvenhárom éves volt, és valamennyi kortársa szerint gyönyörű nő, szebb, mint Jozefin, akinél különben csak kilenc évvel volt idősebb. Ö azonban nem akart ünnepelt szépasszony lenni, s ha arra már nem is volt szükség, hogy patakban vagy kútnál mosson az egész családra, nem vett részt a már-már királyi udvar fényűzésében. Változatlanul a korzikai asszonyok fekete viseletében járt, szavát alig lehetett hallani, de még szembe mert szállni hatalmas kisfiával, bár már látta, hogy mi lett az ajacciói rosszcsontból. Elzát, a csúnyácska nagylányt, aki húszéves kora ellenére még pártában fonnyadt, férjhez adta egy tisztelettudó, becsületes korzikai kapitányhoz, Felix Bacciochihoz. Napoleon már ezt a házasságot is hevesen ellenezte, mert nem tartotta egy Bonaparte lányhoz méltónak a szerény szellemi képességű férfiút, aki harmincöt éves korára, a nagy lehetőségek éveiben is, csak a kapitányi rangig tudta felvinni, tizenöt évi szolgálat után, s tetejébe még korzikai is volt, ami a nagy francia hadvezér szemében már inkább hátránynak számított, mint előnynek. Napoleon történetírói szinte egyhangúlag megegyeznek abban, hogy a császárt nem kis mértékben nagyravágyó családja vitte a lejtőre, s az bizonyos, hogy – Letizia mamát kivéve – ennek a telhetetlen, törtető társaságnak semmi sem volt elég. De nem szabad arról se megfeledkezni, hogy elsősorban Napoleon segítette fel családtagjait az uborkafára, méghozzá igen céltudatosan. Hiszen ő volt az, aki szinte arcolei elszántsággal harcolt az ellen, hogy húgai „rangon alul” menjenek férjhez, nem tudott belenyugodni abba a tűrhetetlen állapotba, hogy Elza férje egy ágrólszakadt

korzikai kapitány, azt pedig erélyesen megakadályozta, hogy Paula Fréronhoz, az egykori konventbiztoshoz menjen feleségül. Fréron ugyan fontos szolgálatokat tett Napóleonnak Toulon idején, Napóleon azonban úgy vélte, hogy a hála nem lehet alapja egy Bonaparte lány házasságának, mintha már tudta volna, hogy miféle magas méltóságok várják húgait, akik nemrég még feltűrt szoknyában segítettek az anyjuknak mosni. Nem volt hajlandó odaadni legszebb húga kezét egy olyan embernek, akinek a csillaga lebukóban volt. Nem azt kifogásolta, hogy ennek az őszülő, viharedzett politikusnak, Robespierre egyik megbuktatójának zavaros múltja van, hanem azt, hogy nincs jövője. Éppen ez idő tájt emeltek ugyanis ellene súlyos vádakat Párizsban. Azt, hogy véres kezű volt, nem kifogásolták, de kiderítették róla, hogy nem tiszta kezű, anyagi visszaélésekkel gyanúsítható, s az ilyen bűncselekmények elbírálásában Barras avatott szakértő volt. Napóleont, a szerelmesek szerelmesét, az izzó szenvedély levelező lovagját a legkevésbé sem érdekelte, hogy Paula fülig szerelmes volt Fréronba, s a természet törvényei szerint már házastársak voltak. Megálljt parancsolt a polgári törvényesítés előtt. S szava ekkor már súlyosabb volt az anyáénál is, Paulának Napóleon egyik tábornokához, a rokonszenves Leclerchez kellett férjhez mennie. S hogy a kortársaknak, forradalmároknak és royalistáknak legyen min elgondolkozniuk, Napoleon egyházi házasságot is köttetett a fiatalokkal egy mombellói templomban, annak az egyháznak szertartása szerint, amelyet vonakodott megsemmisíteni. A szépséges Paula lenyűgözően festett vakító mirtusz-koszorújával, Fréron pedig eltűnt a színről, miután Párizsban sem tudta magát tisztázni a különféle sikkasztási és megvesztegetési vádak alól. Mit tehet ilyenkor egy kiábrándult forradalmár? Belső számkivetésében a monarchistákhoz közeledett, de azok, úgy látszik, nem láttak már akkora lehetőségeket benne, hogy elnézték volna neki a touloni vérfürdőt, ahogyan Waterloo után Fouchénak egy ideig megbocsátották Lyont. A félreállított, az ismeretlenség

homályába taszított egykori hatalmasságról mindössze egy ember nem feledkezett meg, Napoleon. 1802-ben mint első konzul Santo Domingóba nevezte ki alprefektusnak Fréront. Itt is halt meg a hajdani nagy hatalmú konventbiztos, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy mégiscsak érdemes volt támogatni Napóleont Toulonnál, és lemondani Paula kezéről. S ha még azt is tudta volna, hogy Paula vajmi keveset örökölt Letizia mama hitvesi erényeiből, talán még azért is hálás lett volna Napóleonnak, hogy megóvja őt egy boldogtalan házasságtól. A jelek szerint Paula nem bánkódott, az ilyesmihez sohasem volt érzéke, s a fiatal, vitéz tábornok feledtetni tudta az élemedett politikust. A kedélyek tehát megnyugodtak, de csak a felszínen. A mombellói kastély fejedelmien nyilvános étkezései során nem egy tányérba helyeztek volna el mérget, ha tehették volna. A korzikaiak halálosan gyűlölték a martinique-it, vagyis a Bonaparték Jozefint, de ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy ez az ellentét sohasem robbant ki nyíltan. Maga Letizia asszony is udvariasan és kulturáltan gyűlölte menyét, s ez már Napoleon tekintélyének volt tulajdonítható. Jozefin is undorodott a tülekedő „korzikai csürhé”től, de érzéseit finom mosolya mögé tudta rejteni. A nyilvános összecsapás lehetőségét talán az is gyengítette, hogy a Bonapartecsalád szerencsére sokfelé keresett magának elfoglaltságot. A franciául és olaszul is tökéletesen beszélő József hol Ajaccióban, hol Rómában tűnt fel, igényes politikai megbízatásokkal. Lucien Korzika hadbiztosa lett, s izgágaságával legalább annyi bosszúságot okozott Napóleonnak, mint rangon aluli házasságával. Fesch nagybácsi a lelkek istápolása helyett a hadiszállítás jövedelmező foglalkozásában merült el. Ott volt a mombellói kastélyban Lajos is, akit Napóleon a segédtisztjévé fogadott anélkül, hogy katonái ebben a kinevezésben valamiféle családi kivételezést láttak volna, hiszen tudták, hogy a tizennyolc éves, ábrándos természetű, beteges fiatalember nem is egy csatában tette magát érdemessé az előléptetésre, s egyedül az

arcolei hídon is kiérdemelte beosztását. Jeromos és Karolina, egy jövendőbeli király és királyné, ekkor még gyermek volt. Ők több örömet, mint gondot okoztak hatalmas bátyjuknak, aki annak is örült, hogy kisöccse és kishúga jó pajtásává fogadta Jozefin fiát, Jenőt, s mialatt az anyák gyűlölték egymást, a gyerekek szeretettel barátkoztak és játszottak egymással. A mombellói udvar nemcsak a család és a katonai vezetők számára volt nyitva, s nemcsak diplomaták és főurak adták egymásnak a kilincset, hanem tudósok és művészek is, vonzotta őket az új csillag, aki még az -itáliai harcok kellős közepette sem feledkezett meg róluk, s nemcsak ritka olasz kottákat másoltatott a párizsi zeneművészeti főiskola számára, hanem külön levélben fejtette ki az igazi zene felbecsülhetetlen hatását az emberi egyéniségre. Csillagászokkal is levelezett, értett hozzá, hogy felkeltse érdeklődésüket és rokonszenvüket, ő maga – pedig igyekezett mindegyiktől megtudni, tanulni valamit. A művészet és a tudomány avatott képviselői jól érezték magukat a mombellói kastélyban, amit nem lehetett elmondani a Bonaparte-család minden tagjáról. Letizia asszony hagyta el a családból leghamarabb a kastélyt. Nem tudta, és nem is akarta megszokni a francia életmódot, szülőföldjére vágyott vissza, s alig kéthetes mombellói tartózkodás után Elzával s vejével Korzikába hajózott, hogy a rajongó ajaccióiak lelkesedésétől kísérve vonuljon be az újra felépített, ősi házba. De akármilyen egetverő volt is az ajaccióiak öröme, nem állhatta ki az összehasonlítást azzal az ujjongó érzéssel, amely Jozefint töltötte el, amikor meg kellett válnia anyósától. Az egyszerű észjárású Jozefin tiszta szívből örült annak, hogy a Bonaparte nemzetség szétrohant a világba, kit a honvágy kergetett, kit a vagyon és méltóság utáni olthatatlan vágy. Napóleon becsvágyánál semmivel sem volt kisebb a családtagok mohósága. És a kíméletlen törzsszellemből következett, hogy még csak hálát sem éreztek a másodszülött szerencsefi iránt, köszönetet sem

mondtak neki, természetesnek találták, hogy teljesíti kutyakötelességét családjával szemben. És Napóleon teljesítette, néha berzenkedve, néha fogcsikorgatva, de végül is mindig behódolt. Az az ember, akinek roppant akarata alatt megremegett egész Európa, s a világ hatalmasságai alázatosan hajlongtak előtte, családjával szemben tehetetlen volt. „Családomban nekem a mosogatórongy szerepe jutott, s mihelyt lecsillapodtam első felindulásaimból, kitartással mindent el tudtak érni nálam …” Ilyen keserves sóhajjal vallott császár korában súlyos családi gondjairól, amikor a testvérek már azt vizsgálgatták féltékenyen, hogy a másiknak milyen trón jutott. A tizennyolcadik század végén, amikor az üstökös még éppen csak feltűnt a látóhatár szélén, trónokról ugyan nem volt szó, hiszen magában a későbbi császárban sem sorvadtak el még teljesen a jakobinus vonások, de fivérei már ekkor finnyáskodva válogattak, s kétszer is megnézték, hogy milyen politikai megbízatást fogadnak el. Biztosan számíthattak arra, hogy Napoleon túlságosan elfoglalt ember ahhoz, semmint hogy végtelen családi vitákra fecsérelje erejét és idejét. Napóleon agyának fiókjaiban amúgy is rohamosan nőtt az elintézendő ügyek tömege, s politikai és hadi tennivalóktól kezdve a legkényesebb családi ügyekig. Ennek a roppant elfoglaltságnak a méreteire talán az volt a legjellemzőbb, hogy a nagy levélíró már nem használt ki minden alkalmat arra, hogy levelet írjon vagy tollba mondjon, s például válasz nélkül hagyta Madame de Staël tüzes leveleit. XVI. Lajos kiváló pénzügyi tanácsadójának, a rajongott, majd megvetett Necker-nek tekintélyes leánya is szemet vetett ugyanis Olaszország hősére. Levelei azonban nemcsak izzó szenvedélyről tanúskodtak, hanem – és itt hibázta el a dolgot a hölgy –, sajnálatos módon, nem mindennapi észbéli képességekről is. Ez a körülmény szertefoszlatta a jól megtermett, csinos Germaine esélyeit. Napóleon elviselhetetlennek tartotta a női észlény puszta gondolatát is, pedig akkor még sejtelme sem lehetett

arról, hogyan jellemzi majd őt az utókor számára ez a nőietlenül túlfejlett értelemmel rendelkező dáma, hiszen Madame de Staël könyve, az „Elmélkedések a francia forradalomról” 1818-ban jelent meg, és az sem valószínű, hogy ezt a könyvet elküldték volna Napóleonnak Szent Ilonára. A jellemzés éles, és találónak látszik, csak az a hibája, hogy már a napóleoni korszak lezárása után íródott, annak minden tapasztalatával. De még így is elgondolkoztatok Germaine asszonynak azok a benyomásai, amelyeket szerinte Napoleon a campoformiói béke után tett rá: „Személyének különös hatása alól senki sem vonhatta ki magát… Egyéniségét a mi szokásos szavaink szerint nem tudjuk meghatározni. Nem volt sem jó, sem erőszakos, sem szelíd, sem kegyetlen olyan módon, ahogyan a közönséges halandók szoktak lenni … Több vagy kevesebb, mint az ember … Homályosán éreztem, hogy a szív felindulása nem tud rá hatni …Nem tud gyűlölni vagy szeretni, az egész világon számára csak saját maga létezik, a többi szám, semmi más … A lelke hideg, éles kard, amely sebez és fagyaszt … Jelenlétében nem lehet szabadon lélegezni … Semmi sem szent előtte, még a saját dicsősége sem, mert alapjában véve megveti azt a nemzetet, amelynek tapsaira vágyik …” Napóleon az ilyen okos mondatok százaiért sem adta volna oda Jozefin csacsogásait. Hogy Madame de Staël Campoformio idején nem azt érezte, amit húsz év múlva papírra vetett, az szinte bizonyosra vehető. Erre különösen az a mondat vall, amelyben Germaine asszony azzal vádolja Napóleont, hogy megveti a franciákat. Ez a Waterloo utáni évek ismert szidalma volt, amikor Napóleon franciaságát is kétségbe vonták, s ezt a nótát fújta a szenvedélyes hölgy is, mintha nem is környékezte volna meg a Száz Nap alatt Napóleont, hogy fizesse ki neki azt a kétmillió frankot, amellyel Franciaország régóta tartozik a Necker családnak … 1797ben azonban az ifjú és tüzes asszonykának még nem voltak ilyen bonyolult gondjai és józan követelései. Később sok mindent akart,

akkor azonban csak egy férfit, Napóleont.” Nem riasztotta vissza a hadvezér leplezetlen ellenszenve sem, amelynek Napoleon nem is kis káplári, hanem őrmesteri nyerseséggel adott kifejezést. Amikor az asszony egy fogadáson elhalmozta őt dicséretekkel, majd legbájosabb mosolyával megkérdezte tőle, hogy szerinte ki a legelső asszony a világon, meglepetésére Napóleon nem azt mondta, hogy ő, hanem hidegen így válaszolt: – Aki a legtöbb gyermeket szüli! És ezzel már ott is hagyta az elképedt nőt, mert tulajdonképpen rá sem tudott nézni, annyira ki nem állhatta ezt az erőszakos kékharisnyát. Ennek ellenére Germaine sokáig néni tett le arról a meggyőződéséről, hogy Napóleonnak éppen rá van szüksége, s nem volt képes felfogni, miért nem ért vele egyet ez a különben értelmes férfi. Azt mindenesetre történelmi sikerként könyvelhette el, hogy Napóleon hosszú esztendőkön keresztül kitüntette ellenszenvével, nemegyszer tett említést róla, nem éppen hízelgő módon, de mégis számon tartotta, holott éppen elég számon tartani valója volt már ismeretségük kezdetén, az itáliai hadjárat végén is. Fructidor után, az előzetes és a végleges békekötés között, ezernyi feladat tornyosulása közepette, a rajongás, a gyanú, az odaadás és az irigység légkörében jól felmérte a helyzetet, amikor úgy látta, hogy a békét most már mindenképpen meg kell kötni. Az itáliai hadjáratból több már nem facsarható ki, sem pénz, sem műkincs, sem dicsőség, s jól tudta, hogy a francia népnek most már béke kell. Győzelmes béke, ha ágy tetszik, de béke. Számot vetett azzal is, hogy a békekötés után minden bizonnyal el kell hagynia Olaszországot, s akkor vége szakad korlátlan uralmának győzelmei színterén. De mivel nyilvánvalóan nem Olaszországot tekintette pályafutása végcéljának, a kelleténél nem ragaszkodott jobban prokonzuli szerepéhez. Egyben bizonyos volt: a békét neki kell megkötnie, s nem valamelyik politikusnak, a megvetett „fecsegő ügyvédek” egyikének. Nem volt hajlandó senkinek sem átengedni a színpad

közepét. Szilárdan kitartott meggyőződése mellett, hogy a békekötés a hadvezér joga. Ennek a felfogásnak elsősorban Bécs örült, abból az ésszerű felfogásból kiindulva, hogy ravasz diplomatáival előnyben lesz a politikai dolgokban tapasztalatlan, fiatal katonával szemben. Napoleon ugyan már adott némi ízelítőt Leobenben abból, hogy nem egészen ismeretlen előtte a diplomácia mestersége sem, de a bécsi udvar mégis bízott abban, hogy legkiválóbb diplomatája, a nagy képességű Cobenzl Lajos gróf elbánik a kis jakobinussal. Ez is hiú ábrándnak bizonyult. Hamarosan a gróf is rájött arra, hogy Napóleon semmivel sem kevésbé félelmetes ellenfél a tárgyalóasztalnál, mint a harctéren. Fejedelmi hatalmát, fölényét minduntalan éreztette, elsősorban pedig azt, hogy győzelmeire támaszkodva tárgyal. Széles tájékozottságával elkápráztatta tárgyaló ellenfeleit, s bebizonyosodott, hogy jobban ismeri Ferenc császár birodalmát, mint a császár maga. Tárgyalási modoráról is sokféle változat maradt fenn. Egyes források szerint az udinei tárgyalások alatt (Campoformio szomszédságában) Napoleon elviselhetetlenül megalázó módon viselkedett, mintha csak lakájai lettek volna az előkelő bécsi küldöttek. Tárgyaló partnereit minduntalan leintette, nem tűrte, hogy félbeszakítsák, de ő bárkinek a szavába belevághatott. Más visszaemlékezések szerint viszont Napoleon udvariasan és türelmesen tárgyalt. Melyik változat lehet az igazi? Nyilván mind a kettő. Mert Napoleon a legkülönbözőbb módon tudott viselkedni, ahogy éppen célravezetőnek tartotta. De akár udvarias, akár – â bécsi diplomaták kifejezését használva – „arcátlan” volt, éreztette, hogy az ellenvélemény nemkívánatos idegállapotot idéz elő nála, s az ilyesmit ajánlatos elkerülni. Minden visszaemlékezésben szerepel a híres „porcelánjelenet”, igen sokféleképpen, s azóta sem lehet megnyugtató módon eldönteni, milyen körülmények között követte el Napóleon ezt a világtörténelmi fontosságú neveletlenséget, s hogy valóban mérges volt-e, vagy ezúttal is csak megjátszotta a

dührohamot. A jelenet állítólag a rajnai határ nehéz kérdésének tárgyalása közben zajlott le, s Napóleon, feldühödve (?) Cobenzl makacsságán, ráordított az előkelő diplomatára: – Ön elfelejti, hogy Franciaország a győző, és Ausztria a legyőzött! Ön elfelejti, hogy gránátosaim között folytatok önnel béketárgyalásokat ! Majd magából kikelve, felrúgta azt az asztalt, amelyen Nagy Katalin cárnő ajándéka, egy csodálatosan szép porcelánkészlet állt. Óriási csörömpölés közepette minden darabokra tört. – Így töröm össze az ön dinasztiáját! – ordított Napoleon, és kirohant a teremből. A hatás elképzelhető. A viharos haragnak, a kirobbanó szenvedélynek mindig megvan a drámai hatása, s a görög sorstragédiák, engesztelhetetlen, gyilkos bosszúvágytól elvakult hőseikkel, még a mi okos századunkban is hatnak, hát még akkor milyen erővel hatottak, amikor a hősi indulatoktól lángoló harcos véres dicsőségét értékelte a legmagasabbra a közvélemény. A józan érvelés senkit sem félemlít meg, esetleg meggyőz, de letiporni csak a vad indulat tud. Az enciklopédisták csak előkészítették a forradalmat, de a Bastille-t nem ők rohamozták meg. Amikor pedig a forradalmi Franciaország szembeszállt a feudális Európával, újra csak a tettek emberei léptek előtérbe, elsősorban „az energia professzora”, Napoleon…….. Hogy aztán a…..diplomata fővezér valóban porcelánt tört-zúzott-e haragjában, ma már lehetetlenség megállapítani. Inkább gyengíti, mint erősíti a jelenet hitelességét, hogy maga Napoleon is belevette Szent Ilona-i emlékirataiba a porcelánlegendát, ezt a hatásos kis történetet. Egyébként is mindenképpen kérdéses marad az esetleges dühroham őszintesége. Mint ismeretes, Napoleon büszkébb volt színészi képességeire, mint érzelmeinek őszinteségére. Egy alkalommal kezét nyakára téve mutatta, hogy nála a harag azon a vonalon sohasem megy túl. Ez ugyan élettani-

kibernetikai képtelenség, de meg lehet belőle érteni, mire gondolt Napóleon. Kortársai viszont jó néhány olyan dührohamára emlékeznek, amelyeket maga Talma sem tudott volna olyan élethűen eljátszani, ahogyan Napoleon állítólag tette. A napóleoni őszinteség egyike a legellentmondóbb fogalmaknak, s még az is lehetséges, hogy egyes esetekben Napoleon úgy tett, mintha színlelne, nehogy rájöjjenek arra, hogy igazán mérges. Ahhoz is nagy tehetsége volt, hogy a véletlen eseményeket is felhasználja a saját hasznára. Az is elképzelhető ugyanis az udinei porcelánjelenetben, hogy Napóleon tárgyalás közben véletlenül lökte meg az asztalt, s ez már csak azért is megtörténhetett, mert Napoleon, jó olasz szokás szerint, széles taglejtésekkel beszélt, hadonászni vágyó kezét még nem bénította meg a talmai (?) kéztartás. Cobenzl persze így is megijedhetett, s ha ezt Napoleon észrevette, már élelmesen továbbfejleszthette a véletlen esemény hatását. Aztán fellélegezni is alkalma volt az osztrák grófnak, mert amikor végre október 17-én megkötötték a békét, Napoleon átölelte őt örömében. Kötetekre rúgna, ha ennek a nevezetes békének minden részletét meg akarnánk ismerni, s csak azt érnénk el, -hogy megdöbbennénk a politikai, nép– és földrajzi megállapodások tömegén, ezeken a „végleges” határozatokon, amelyeknek ma már nyomuk sincs. Ugyan ki érti meg napjainkban, mit jelent az, hogy a modenai herceg az osztrák Breisgaut kapja kárpótlásul, miután Modena a Cisalpin Köztársasághoz került. Ausztriáé lett többek között Isztria, ezenkívül Ferenc császár, a Falkenstein grófságért cserébe, megkapta a salzburgi érsekség területét. Napóleon úgy játszott az országokkal, területekkel, népekkel és uralkodókkal, mintha sakktáblán igazítaná a bábukat, s nem is gondolna arra, hogy egyre újabb és újabb sakkjátszmák következnek, ahogyan a történelem már eddig is felmutatott néhány határrendezést a Föld felületén, amely alig néhány milliárd év alatt hűlt ki, s vált alkalmassá szerves és politikai életre.

Napóleon mindenre kiterjedő figyelmét nemcsak a mérhetetlen tömegű politikai és földrajzi adat példázza, hanem a campoformiói békeszerződésnek az a pontja is, amely Lafayette sorsáról intézkedik. Napóleon ugyanis kikötötte, hogy azonnal engedjék ki az olmützi várbörtönből a négy éve ott sínylődő Lafayette-et és társait. Ennek a pontnak az elfogadtatása rendkívül nehezen ment, mert a Habsburgház nem bocsátotta meg Lafayette-nek forradalmi szereplését. Végül Napoleon itt is győzött, s Lafayette visszanyerte szabadságát, Napóleon pedig eltűnődhetett Waterloo után, hogy ha nem szabadítja ki Lafayette-et, akkor vajon ki indítványozta volna a kamarában Napóleonnak és fiának végleges trónfosztását. A campoformiói béke változatos fogadtatásra talált a különféle országokban. A nép mindenütt örült neki, Bécs valósággal örömmámorban úszott, s Thugut miniszter úr, aki készségesen állt volna ellent az utolsó monarchiabeli katonáig, a szégyentől és az elkeseredéstől majdnem kárt tett magában, s csak a felháborodás ereje tartotta életben. Szégyenfoltnak tekintette a békét Ausztria történelmében, és nem győzte ostorozni „a jó bécsiek aljasságát”, akik nem törődtek azzal, hogy mibe került ez a béke a birodalomnak, s még csak nem is leplezték afölötti örömüket, hogy újra nyugodtan élvezhetik a víg bécsi életet, ki-ki tehetsége szerint. Vagy hogy Thugut szavait idézzük: „Senki sem törődik a birodalom becsületével, senki sem gondol arra, hova jutunk ezen az úton tíz év múlva, a jó bécsieknek csak az a fontos, hogy most már biztonságban szaladhatnak a Vigadóba, s gondtalanul ehetik a rántott csirkét.” Valószínűleg az is fellélegzett, aki nem szaladhatott a Vigadóba, és nem ehetett rántott csirkét. Hasonló volt a franciaországi visszhang is. A közvélemény örült a győzelmes békének, és ünnepelte fiatal hősét, aki úgyszólván a semmiből teremtette elő a nem várt dicsőséget és a békét. A kormánykörök már másképpen vélekedtek, s úgy találták, hogy a béke még mindig nem eléggé kedvező. Igyekeztek szítani a hazafias elégedetlenséget, bízva ebben

a mindig hatásos csodaszerben. Akadtak is túlzók, akiknek Fructidor után semmi sem volt elég, a nép túlnyomó többsége azonban fenntartás nélkül ünnepelte az itáliai hadjárat diadalmas befejezését, hiába próbálták kicsinyíteni Campoformio jelentőségét. Persze, ezúttal sem arról volt szó, amiről beszéltek, mert a direktórium féltékeny urainak elsősorban az fájt, hogy a béke egyedül és kizárólagosan Napóleon műve volt, az ő érdeme és dicsősége. Kétségtelen, hogy ez a nagy jelentőségű béke tartalmazott néhány elintézetlen, homályban maradt részt is. A Rajna sokat emlegetett bal partját az osztrák megbízottak, a német fejedelmek érzékenységére való tekintettel, csak titokban ígérték oda Franciaországnak. Úgy látszik, maga Napóleon sem tudott akkora porcelánkészletet összetörni, hogy ennél többet csikarjon ki tárgyaló ellenfeleitől. Ez és néhány más részletkérdés a rastatti kongresszusra maradt, amelyre már a német fejedelmeket is meghívták. Napoleon ugyan Párizst javasolta a kongresszus színhelyéül, de erre még a féktelen békevágytól áthatott Ferenc császár sem volt hajlandó. Napóleon így is igyekezett bebizonyítani a direktóriumnak, hogy a béke rendkívül előnyös Franciaországra nézve, mint ahogyan alapjában véve az is volt, csak azokat nem elégítette ki, akiknek nemcsak a fructidori siker szállt a fejükbe, hanem Napoleon fényes győzelme is. De Napóleonnak más nyomós érvei is voltak arra, hogy lecsillapítsa a túlzókat. Kifejtette, hogy nemcsak az országot, hanem a hadsereget is békevágy hatja át, pihenni szeretne. Az erőviszonyok is kedvezőtlenül alakultak, az osztrákok 150000 főnyi hada ellenében mindössze 50 000 francia katonát tud szembeállítani, s vitézei, akik az olasz síkságokon csodákat műveltek, nem szívesen harcolnának a zord alpesi vidékeken. Napoleon megint zsonglőr módjára játszott a számokkal, s bizonyos, hogy a direktórium egy szót sem hitt el Napóleon adataiból, de hát kinek lett volna alkalma és módja megszámolni

Napoleon hadseregét. Ezt egyedül csak Napóleon tudta, aki számon tartotta minden emberét, de rendszerint hamis számokat közölt a nyilvánossággal, ahogyan éppen a szükség kívánta. Ez az oka annak, hogy a történelem nem rendelkezik biztos adatokkal arra vonatkozólag, hogy Napóleon hány katonával vívta ki ezt vagy azt a győzelmét. Ha dicsőségre vágyott, akkor rendszerint azt állította, hogy túlerővel szemben aratott győzelmet. Később másféle követelmények irányították a napóleoni matematikát. Erre a legjellemzőbb az a javítás, amelyet hivatalos lapja, a „Moniteur” levonatán végzett. Az egyik spanyolországi csata után a harctéri tudósításban ez a hősi mondat szerepelt: „A császár véresre verte a túlerőben levő ellenséget.” Napóleon ezt írta a levonat szélére: „Hülyeség. Dicsőségre nincs szükségem, több van belőle, mint kell. Arra van szükségem, hogy azt higgyék, sok katonám van, pedig nincs.” Majd kihúzta az eredeti mondatot, és ezt írta helyébe: „A császár, az ellenséges haderőnél jóval nagyobb hadsereg élén, döntő győzelmet aratott.” A hadsereg létszáma általában hadititok, s ezt Napoleon nemcsak az ellenségnek nem árulta el, hanem barátnak sem, különösen az olyan barátnak, mint a direktórium. Napóleonnak az egyik nyíltan hangoztatott életelve, szerint úgy kell viselkedni a baráttal szemben is, hogy abból egyszer ellenség lehet. Igaz, Napóleon ellenséggel is viselkedett úgy, mint jövendő baráttal, hogy csak Sándort cárt említsük, aki ellenségből baráttá lett, majd barátból ellenség. Mindent Napoleon sem tudott kiszámítani, pedig még az érzelmeit is alávetette a matematikának. A direktórium csikorgatta a fogát, de nem telhetett mást, kénytelen volt elfogadni Napoleon érveit és adatait. Most már az volt a legfontosabb a párizsi vezetők számára, hogy valamiképpen eltávolítsák végre Olaszországból a veszedelmes embert, aki máris annyi hasonlóságot árult el Caesarral, hogy a végen még átlépi a Rubicont, ahogyan a római tette Galliából hazamenet. Kinevezték hát az „angliai hadsereg” fővezérévé, annak a hadseregnek az élére,

amelynek a feladata nem volt kisebb, mint Anglia elfoglalása. Napoleon jól meglátta a lényeget a csillogó, délibábos cím mögött: el akarják őt távolítani világraszóló győzelmei, fejedelmi hatalma színhelyéről. De mivel még korainak találta a hatalomátvételt, saját szavai szerint „még nem érett meg a körte”, alávetette magát a direktórium rendelkezésének, s november 16-án feloszlatta itáliai főhadiszállását, s a rastatti kongresszusra sietett. Fényes kíséretet vitt magával, ő maga viszont tüntetően egyszerű viseletben fogadta a német fejedelmek félelemmel vegyes bámulatát. Napoleon gyakran, emlegetett, és mindig nagy hatású egyszerűségének az okos számításon kívül talán volt még egy kézenfekvő oka is, amelyre már csak azért sem gondoltak, mert Napoleon minden megnyilvánulásában valami rendkívülit tételeztek fel. Pedig könnyen lehetséges, hogy Napóleon számot vetett lehetőségeivel, s úgy találta, hogy a maga szerény 157 centiméterét hiba lenne aranysujtásokkal megrakni, komikus látvány lenne egy díszruhás törpe. Az ő aprócska termetéhez az egyszerűség illett, egyedül így lehetett méltóságteljes. A csillogó díszruha az olyan daliákon festett jól, mint Augereau vagy Murát. Napoleon elveszett volna a díszítések között. Jozefint nem vitte magával férje a rastatti kongresszusra, s ennek a hős hitvese örült a legjobban, mert nyugodtan ünnepeltethette magát Torinóban, majd Párizs felé menet Lyonban is megállt, s ott a város népe meleg szeretettel fogadta, s mellékesen Charles is. Férjével már csak Párizsban találkozott újra, a Győzelem utcájában, amely egybekelésük idején még a rue de Chanterie nevet viselte, s a győztes tábornok tiszteletére keresztelték át később rue de la Victoire-ra. Napoleon ekkor még Rastattban tárgyalt, ellenőrizte a titkos cikkelyek végrehajtását, kicserélte a békeszerződés aláírt példányait, s megvárta Cobenzlt, hogy átvegye tőle a Mainz átadásáról szóló szerződést, aztán elindult hazafelé, hogy húszhónapi távollét után visszatérjen Párizsba, ahonnan kétezer arannyal a zsebében indult el néhányadmagával, hogy a „gyülevész

hordá”-val meghódítsa Olaszországot. A húsz hónap alatt megváltoztatta a világ képét, győzött, hódított, országokat törölt el és alapított, új társadalmi rend alapjait fektette le törvényeivel, a kétezer arany helyett ötvenmilliót küldött haza, megszámlálhatatlan zsákmánnyal együtt, műkincsekkel és hadihajókkal egyaránt gazdagította a köztársaságot, mindenekelőtt pedig megismertette nevét a világgal, egyelőre még csak a vezetéknevét. A nevezetes húsz hónap alatt egyszer sem volt otthon, s most sem azért ment haza, hogy babérjain pihenjen, hanem hogy új hódításokra induljon. Hogy miféle hódítások lesznek ezek, azt nem tartotta szükségesnek senkivel sem közölni.

7. FEJEZET Tespedés Párizsban. Anglia helyett Egyiptom. Istenkísértés a Földközi-tengeren. „Néhány fárasztó menet” … Negyven évszázad. Ali Buonaberdi. Az első Abukir. Indulás Szíriába. A jaffai pokol. Az acrei homokszem. A második Abukir. Lopva haza . .. Vajon tudta-e Napoleon, amikor egy kissé vonakodva végre hazaindult, hogy miféle Párizs várja? Jó értesülései voltak, s tudatában volt annak, hogy a közállapotok egy cseppet sem rendezettek sem a fővárosban, sem vidéken. A párizsi rongyosok egyedül Napóleon dicsőségében dúskálhattak, a közélelmezést a nemzeti felsőbbrendűség érzése helyettesítette, más nemigen volt. Az assignaták, majd a mandaták rohamos értékcsökkenése az infláció sajátos vagyoni viszonyait teremtette meg. Az üzéreken és a hadiszállítókon kívül elsősorban a parasztság gazdagodott meg, de nem assignatákban. Hiába fenyegették a parasztot a törvény teljes szigorával, nem fogadta el az értéktelen papírpénzt, csak ércpénzt, s ha az nem volt, megelégedett ruhaneművel, bútorral, ékszerrel vagy bármilyen kézzelfogható értéktárggyal. A párizsiak pedig örültek, ha megkapták a napi tíz deka körüli kenyérfejadagot, pontosabban, az egykori kenyérre alig emlékeztető ragacsot, ezt a csírás gabonából, borsóból, szárított fűből és sok vízből álló készítményt. Ezalatt a Luxembourg-palotában vidám élet folyt, s szinte megértek a történelmi előfeltételei annak, hogy valamelyik megtollasodott forradalmár kalácsot ajánljon a népnek a kenyér pótlására. Ha valaki kíváncsi volt arra, hova lett a Napoleon által hazaküldött félszázmillió, itt némi támpontot találhatott, persze más palotákban is. A belpolitikai helyzet méltó volt a közellátáshoz. Hogy hányféleképpen akarták megmenteni a hazát, azt kellőképpen mutatja a száznál több újság és a megszámlálhatatlan röpirat.

A királypártiak sem némultak el teljesen, még Fructidor után sem, s ezt a direktórium nem is nagyon bánta, mert így legalább megfelelő jogcímen lehetett harsogni az alattomosan megbújó ellenséggel szemben. Maga Barras óriási szablyával szokott megjelenni a direktórium, ülésein, fennen hangoztatva, hogy ezzel kaszabolja le a királypártiakat. Napóleonnak bizonyára nem kerülte el a figyelmét, hogy már őt is emlegették, mint aki meg tudná találni a kivezető utat, ha elkergetné a fecsegő és korrupt ügyvédeket. Nagyon valószínű, hogy a göröngyös országutakon robogó kocsiban : Napóleon már lelkileg is hátat fordított a szép Itáliának, s készült arra, hogy helyszíni tapasztalatok alapján mérje fel a franciaországi álla- pótokat. Egyenesen hazasietett, s még annyi pihenőt sem engedélyezett magának, mint Rastattba menet, amikor Svájcon átutazva, némi lazító ; tevékenységet fejtett ki a demokrata kantonok között a Bernben székelő főurak ellen, hogy minden percet kihasználjon. Augereau-val, ezzel a vad jakobinussal, viszont nem volt hajlandó találkozni, mert bár őt küldte el a királypárti lázadás leverésére, túlságosan nem akarta hírbe hozni magát a véres szájú köztársaságival. Nem volt hajlandó meglátogatni Neckert sem, bár a coppeti kastély ura epedve szerette volna kifejezni rajongását és tiszteletét iránta. Napóleon nem adott érre alkalmat, meg sem állt a kastélynál. Akkori szárnysegédje, Marmont így indokolta parancsnoka magatartását: „Napoleon gyűlölettel határos ellenszenvet érzett Necker iránt, s azzal vádolta, hogy mindenkinél nagyobb bűnös volt a forradalom előkészítésében.” Újabb kétes hitelességű napóleoni megnyilatkozás! Akkor ugyanis Napóleon már tisztában volt azzal, hogy mit köszönhetett a forradalomnak, még ha nem is sejtette, hogy mit köszönhet később. Sokkal valószínűbb, hogy Necker nem a forradalom, hanem a leánya miatt volt neki ellenszenves, elsősorban tehát Madame de Staëllal nem volt hajlandó találkozni, idegenkedését azonban

helyesebbnek és fennköltebbnek látta magas politikai indokokkal alátámasztani. Ez lehetett a magyarázata esetleges forradalomellenes kijelentésének, ha ugyan egyáltalán megtette, ami – ismerve Marmont későbbi beállítottságát − egyáltalán nem biztos. Neckeréknél amúgy is összehasonlíthatatlanul jobban érdekelte Napóleont a hazai hangulat. Az erre vonatkozó jelentések módfelett megnyugtatók voltak. Különösen a törvényhozásban történtek tölthették el megelégedéssel Napóleont. Amikor a két kamara együttes ülésen, hagyta jóvá a campoforfniói békét – amelyet különben Talleyrand külügyminiszter polgártárs „une paix ŕ la Bonaparte”-nak nevezett –, a képviselők és a szenátorok felugráltak helyükről, és kalapjukat lengetve ünnepelték a nagy eseményt. Sőt, az egyik képviselő Julius Caesarhoz hasonlította a győztes tábornokot, nem is sejtve, hogy mennyire fején találta a szöget. Ennél tökéletesebb hangulatot álmában sem kívánhatott magának Napoleon. A véres csaták hősét mint a béke bajnokát ünnepelték a párizsiak, ha erre alkalmuk nyílott. Mert Napóleon gondosan kitervelt magatartással kerülte el a harsány külsőségek gyorsan csökkenő hatású megnyilvánulásait, egyszerűen, szerényen, szinte zárkózottan viselkedett. Csendben, minden feltűnés nélkül érkezett a Győzelem utcájába, Jozefin kis palotájába, amelyből egyelőre hiányzott az úrnő, csak napokkal később érkezett meg a saját külön diadalmenetéből, de Napóleonnak ezúttal kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy számon kérje feleségétől a késedelmet. Minden lépését kiszámította, és inkább kevesebbet lépett, mint többet. Nem sietett letépni a győzelem babérjait, megvárta, amíg a lába elé szórják. Ez néhány nap múlva el is következett. A direktórium hivatalos állami ünnepséget rendezett Napóleon tiszteletére a Luxembourgpalotában, s ezen az ünnepségen kellett Napóleonnak a direktórium kezébe adni a békeszerződés eredeti példányát, amelyet Ferenc császár is aláírt. Az egybegyűlt óriási tömeget, az

egykori beszámolók szerint, valósággal megdöbbentette a várva várt hős igénytelen, szerény”. külseje, megilletődött, sápadt arca. Ha szálas, tagbaszakadt dalia lett volna, könnyebben el tudták volna képzelni mint legyőzhetetlen hadistent, így azonban meghatottan bámulták a törékeny, sovány emberkét. Ez lett volttá az, aki zászlóval a kezében rohant fel a véres arcolei hídra, hogy apró kezével megfordítsa a vesztésre álló csata sorsát, és irányt szabjon Európa történelmének? Az ünnepi üdvözlő beszédek minden kiszámítottságuk ellenére is csak tovább növelték ennek a rendkívüli jelenségnek tömeghatását. Mert nem volt nehéz a ravasz Talleyrand szavaiban felfedezni azt az igyekezetet, amellyel szerette volna némileg társadalmasítani Napóleon sikereit a békeokmány átadása alkalmából: – A nyugalom e zálogának átadása akaratlanul is azokat a csodás eseményeket juttatja eszünkbe, amelyek az eredményt szülték. Mégis, ma minderről hallgatok, a történelemre és az utókor bámulatára tartozó tettek ezek. Csupán azt jelentem ki, hogy az országunkra vetett nagy fény a forradalom forrásából ered. Enelkül Itália meghódítójának lángesze közönséges életösvényen emésztődött volna fel. Az érdem a kormányé, amely megsejté Bonaparte géniuszát, s teljes bizalommal gyámolította azt. S nem kevésbé osztoznak az érdemben a vitéz katonák, akikből a szabadság eszméje győzhetetlen hősöket teremtett, s az érdem végül valamennyi franciáé, mert kétségtelen, hogy amikor Bonaparte tábornok értesült az egy-egy győzelme nyomán fakadt nemzeti közörömről, ez az általános lelkesedés új diadalokra ösztönözte őt. Így tehát Bonaparte személyében valamennyi francia győzött, s a sikerhez minden köztársasági érzelműnek köze van! Az egykori autuni püspök ezekkel a szavakkal Napoleon győzelmeit kollektív forradalmi tettekként jellemezte, nem feledkezve meg az időszerű politikát képviselő kormány érdemeiről sem. Hiszen kétség-! telén, hogy Vendémiaire fenyegető napjai arra

kényszerítették Barrast, hogy felismerje Napoleon lángeszét. És még ha lett volna is némi szerepe Napoleon házasságának az itáliai főparancsnokság elnyerésében, ez is csak azt bizonyította volna, hogy a történelem erői néha különös módon érvényesülnek. A forradalomnak, már csak harcias politikája miatt is, kétségtelenül szüksége volt egy kiváló hadvezérre. De a nagy kapitány nehezen született meg, és sokáig kellett rá várni. Az Alpokban veszteglő „gyülevész bandá”-ból a szabadság puszta eszméje nem teremtett győzhetetlen hősöket, Scherer tábornok nem gyújtotta meg bennük a kor forradalmi szellemét, elindítani sem tudta őket. Ehhez Napóleon kellett, pedig ő említést sem tett forradalmi jelszavakról, s még az átfogalmazott első szózatában is csak hírről, dicsőségről, gazdagságról esik szó. Mindez persze nem mond ellent annak a tételnek, hogy a forradalom teremtette meg a maga emberét, s ezt Napoleon jobban tudta, mint bárki más, hiszen elég volt sanyarú helyőrségi éveire gondolni, hogy elképzelje, mi lett volna belőle a Bourbonok alatt. Talleyrand különben a legnagyobb elismerés hangján emelte ki a tábornok antik szabású egyszerűségét, tudományos érdeklődését, megvetését a hiú ragyogás iránt, s azt a meggyőződését fejezte ki, hogy mindez szilárd biztosíték a jövőre, nézve, mert ilyen embert sohasem ragadhat el a becsvágy. Hogy mit érzett Napóleon e szavak hallatára, azt homályos tartalmú válaszából sem lehet kikövetkeztetni. A szónoklástól már idegenkedett, nemcsak azért, mert ifjúkori bolondságnak tekintette, hanem azért is, mert tudta, hogy nem rendelkezik a megfelelő kiejtésbeli és nyelvtani előfeltételekkel. Francia tudása elegendő volt katonái számára, akik, vezérükhöz hasonlóan, nem irodalmi franciasággal beszéltek. De másként állt a helyzet az előkelő forradalmárok előtt, akik Corneille és Racine nyelvén szóltak. Megint az egyszerűséget hívta segítségül, s a francia nyelv szépségétől és önmaguk hangjától megrészegedett szónokok dallamos áradozásai után szinte fahangon válaszolt, s ilyen módon még a hallgatóság amúgy is

feszült figyelmét is jobban magára tudta vonni. Beszéde közhelyek és rejtvények keveréke volt: – A francia népnek ahhoz, hogy szabaddá lehessen, a királyokat kellett legyőznie. Hogy józan észre alapozott alkotmányhoz juthasson, tizennyolc század balítéletét kellett lerombolnia. A harmadik év alkotmánya s ti magatok diadalmaskodtatok ezeken az akadályokon. Európán húsz évszázadon keresztül uralkodott egymás után a vallás, a hűbériség, a királyság. De az imént megkötött békétől a képviseleti alkotmány korszaka kezdődik. Elértétek, hogy a nagy nemzetet megfelelően szervezhettétek meg, s annak területét olyan határok zárják körül, amelyeket maga a természet jelölt ki számára … Ha egyszer a francia nép sorsát a legjobb és szerves törvények alapjára helyeztük, akkor majd egész Európa felszabadul! A nagy nemzet… La Grande Nation ! Egyike azoknak a napóleoni fogalmaknak, amelyekké] a nagy emberismerő megragadta a dicsőségre szomjazó nép képzelőerejét. A hallgatóságot elbűvölte a gyönyörű kifejezés, s a politikusokat kivéve, talán észre sem vette, hogy utolsó mondatában Napoleon nem mondott kevesebbet, mint azt, hogy a sokat magasztalt harmadik évi, tehát a jelenlegi alkotmány még nem a legjobb, helyes lenne jobbra kicserélni. Ebben a néhány szóban már ott voltak a „Code Napoleon” csírái, a „természetes határok” fogalmában pedig az egész titáni bukásé a Waterlooi síkságon. Az ártatlannak látszó politikai és földrajzi fogalom ugyanis végzetes agyrémnek bizonyult. Hogy maga a titokzatos természet jelölte volna ki Franciaország határául a Pireneusokat, az Alpokat és a Rajnát, ezt a világteremtési elvet elsősorban az angol impérium nem volt hajlandó elfogadni, nem egyezett bele abba„ hogy a kontinens legerősebb hatalma a Rajna torkolatát mint puskacsövet irányíthassa a szigetországra. A kontinentális egyensúly ismert angol politikai elve ellentétben állt mindenféle kontinentális túlsúllyal, bármilyen formában jelentkezett-is, akár mint

„természetes határ”, akár mint „élettér”, s Anglia mindig kész volt szövetkezni a szárazföld második legerősebb hatalmával a legerősebb ellen. S hogy ennek a klasszikus külpolitikai elvnek sok millió áldozata még csak nem is hallott a kontinentális egyensúly bonyolult fogalmáról, biztosra vehető, de ez természetes is, hiszen maga Napoleon is megállapította, nem is egyszer, hogy hősi halálra nem lehet lelkesíteni a katonát nehezen követhető politikai és diplomáciai elméletekkel. A kormányférfiak mindig megelégedtek azzal, hogy ők tudják, miről van szó, nem szükséges mindent az elesettek orrára kötni. Mindkét fél tudta, a Csatornán innen és túl is biztosak voltak abban, hogy meg lehet kötni a teljes békét, ha valamelyik fél enged. Pontosabban: a másik. Az angol politika a szigetország biztonságát féltette a félelmetesen növekvő francia hatalomtól, az amúgy is gyenge lábon álló francia kormány pedig nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy területekről mondjon le, nagy győzelmek után. Mit szólt volna hozzá a nép? Hiszen Barnasék már-már Napóleont is megvádolták azzal, hogy túlságosan mértéktartó volt Campoformióban ahelyett, hogy Bécset leigázva, száműzte vagy esetleg lenyakazta volna Ferenc császárt, és köztársasággá tette volna a Habsburg-birodalmat. Minél ingatagabb egy kormány, annál túlzottabban nacionalista, s minél jobban éhezik a nép, annál bőségesebben kell kielégíteni dicsőség-szomját. Saját halálos ítéletét írta volna alá a forradalmi kormány, ha lemond a természetes határok elvéről és gyakorlatáról. Anglia sem volt hajlandó engedni, s a véráldozatok sohasem szokták visszarettenteni a kormányokat politikájuk következetes továbbvitelétől. Háborúk mindig voltak, mindig lesznek, s ami a katonákat ; illeti, valamiben amúgy is meg kell halni, s még mindig szebb, ha valaki hősi halált hal a becsület mezején, mint ha undok kór végezne vele. És a céltalan halálnál mennyivel felemelőbb, ha valaki legalább valamilyen hadicél érdekében hal meg, magasztos politikai cél eléréséért áldozza életét. Ilyen volt a „természetes

határok” fogalma is. Ez a nagyszabású jelszó kergette Napóleont Abukirtól Moszkváig, Lipcsétől Waterlooig, de biztosra vehető, hogy még az ő jövőbe látó lángesze sem sejtette, mi sötétlik a két szó mögött, amikor a Luxembourg-palota kertjében, a „haza oltára” előtt, fakó hangon elmondta beszédét. S ha Talleyrand szinte gúnynak ható szónoklatában megdicsérte a tábornok becsvágytól való irtózását, Barras beszéde alkalmas volt arra, hogy ezt az állítólag nem létező becsvágyat alaposan felfokozza. Ugyan melyik huszonnyolc éves fiatalemberre ne tennének hatást az ilyen szavak: – Tábornok polgártárs! A csodáiban fukar természet csak időről időre ajándékozza meg Földünket nagy emberekkel! És mégis, a világszabadság hajnalát ilyen égi tüneménnyel jelezte! A francia nemzet dicső forradalma ilyen új lángelmét szült! Valamennyi nagy ember között ön a legelső, tábornok polgártárs, aki a múlt jármát lerázva, ugyanazzal a kézzel, amellyel lesújtott a köztársaság elleneire, térdre kényszerítette az ósdi szellem által ön ellen kiállított hadi vetélytársakat! Ezután Barras átölelte és megcsókolta Napóleont, s ugyanazt tette a direktórium másik négy tagja is. Ezek azok az államférfiúi csókok, amelyek annyi mindent takarnak, hogy rendszerint csak a későbbi események során szokott kiderülni, mi az, amit a csókok csattanása elnyomott… Mert nagyon valószínű, hogy mind az öt directornak lázasan zakatolt az agya, s próbálták megfejteni, mit kell érteni az „égi tünemény” polgártárs homályos szavain, s miféle javítani valót talált a harmadik év alkotmányán. Egyedül Talleyrand tudta. És talán annak a feltevésnek is van valami alapja, hogy mértéktartó és a forradalmi társadalom érdemeit előtérbe helyező üdvözlő beszédét a nagy tehetségű külügyminiszter előzőleg megbeszélte Napóleonnal, aki, mély emberismeretére támaszkodva, úgy találta, hogy politikailag is helyesebb a nép önbecsülését növelni, mint félisteni magasságból ébreszteni törpesége tudatára. Emberi nagyságot amúgy sem lehet felülről harsogó beszédekkel és dobveréssel elérni, bár ilyesfajta

kísérletek jócskán történtek idők folyamán, de csak átmeneti eredményt hoztak, s az emberekbe belevert hőstisztelet gyakran csak életfogytiglan tartott, mármint a kényszergigász élete fogytáig, s még ez volt a jobbik eset. Nem is Talleyrand, hanem inkább Barras volt az, aki túllőtt a célon, bár alapjában véve ő is a dicsőséges forradalom termékének, a forradalom fiának nevezte Napóleont, s Napoleon ettől a meghatározástól tulajdonképpen sohasem tért el, legföljebb néha hallgatott róla. Szerette ugyanis, ha rejtélyes embernek tartják, a ki találgatásra kényszeríti barátait és ellenségeit egyaránt. Ezúttal is megadta a harmadik év alkotmányának, ami illik, de azt is éreztette, hogy jobbat is el lehet képzelni nála. Ö maga már el is képzelte, s éppen Talleyrand-nak alig három hónapja írt bizalmas levelében erről bőségesen be is számolt. Ebben nem kevesebbet fejtegetett, mint azt, hogy a franciák még nagyon járatlanok a politikai tudományokban, s kifogásolta, hogy a nagy hírű Montesquieu helytelen meghatározásokat adott a végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalomról. Ez a bámulatra méltó leivel káprázatos tehetséggel és jártassággal fejtegeti a legárnyaltabb államjog! kérdéseket, összehasonlítja az angol alkotmányt a franciával, rámutat a lényeges különbségekre, és többek között arra a következtetésre jut, hogy a hadüzenet, a békekötés és az adókivetés joga ne a törvényhozást illesse meg, hanem a kormányzó hatalmat. Ilyesmivel is foglalkozott Napóleon, csaták és államalapítások, családi és közügyek intézése közben. Részletes levelében csak azt nem körvonalazta pontosan, hogy mit ért „kormányzó hatalom” alatt, ez csak később derült ki, de akkor alaposan. Talleyrand-t még arra is felhatalmazta, hogy mutassa meg a levelet Sieyčs-nek, akiről tudta, hogy ő sem barátja a jelenlegi alkotmánynak, s újon töri a fejét. Barrashoz nem jutott el az érdekes levél, s a nagyszabású ünnepség légköre rejtett villamosságtól volt terhes, ideges gondolatok és mellék- gondolatok zsongtak a háttérben, mialatt a

konzervatóriumi növendékek elénekelték Chénier szabadsághimnuszát. Sajnos a hangulatot alaposan megrontotta egy súlyos baleset. Egy kíváncsi férfi a palota tetejéről leesett, és halálra zúzta magát. A tömegben azt suttogták, hogy ez rosszat jelent, s az általános hangulatnak megfelelően, úgy találták, hogy a kormányra nézve jelent rosszat, s talán közeli bukását jelenti. A babona sem lehet meg időszerű politikai elemek nélkül. A balsejtelmek egyedül Napóleonra nem vonatkoztak, őt fenntartás nélkül ünnepelték, s bár a kirátypártiak még mindig nem felejtették el Vendémiaire-t, a csodálat és a kíváncsiság érzése osztatlan volt az itáliai hős iránt. Ha színházban jelent meg, a közönség tombolva ünnepelte, és követelte, hogy mutassa meg magát. Napoleon kétségtelenül idegenkedett az ilyen és efféle látványosságoktól, s ha csak tehette, elmenekült. Úgy látszik, hiányzott neki a csaták, a rohamok megnyugtató hatása, mert idegessé vált a polgári sokaság előtt. Meg aztán nem is becsülte sokra a tömegszeszélyből fakadó rajongás múló divatját, s 'tudta, hogy az emberek könnyen felejtenek. Bourrienne-nek állítólag így fejtette ki véleményét: – Párizsban az emberek nem szeretnek tartósan emlékezni. Ha sokáig tétlenkedem, elveszett ember vagyok. Ebben a Bábelben az egyik híresség a másikat tapossa. Ha harmadszor megyek el ugyanabba a színházba, már észre sem vesznek. Hogy valamelyik színdarab előadása esetleg érdekelte-e, arról nem esett szó. A tömegek odaadó csodálatáról pedig még keserűbb véleménye volt. Amikor Bourrienne arra figyelmeztette, hogy a tömeg valósággal töri magát, hogy láthassa őt, Napóleon így legyintett: – Ezek az emberek akkor is tülekednének, ha a vérpadra vinnének ! Ezt a történelmi megállapítást történelmi tények támasztották alá, éppen Párizsban, ahol a trikotőzök nem egy körülrajongott fej

lehullását ünnepelték, kézimunkázás közben. Kár, hogy ezt a bölcs mondást a jóval korábban élt Cromwellnek tulajdonítja a történelem, s nem lehet tudni, hogy ki olvasta Cromwellt, Napoleon-e, vagy Bourrienne. Inkább az a valószínű, hogy a napóleoni ragyogás csúcspontján úgyszólván minden jelentős történelmi szállóigét Napóleonnak tulajdonítottak, mintha el sem tudták volna képzelni, hogy rajta kívül más is mondhatott valami rendkívülit. Kétségtelen viszont, hogy Campoformio után, vagy hogy történelmi távlatban fejezzük ki ezt az időszakot, Itália és Egyiptom között, Napoleon előnytelen helyzetbe került. Bebizonyosodott, hogy a béke nem neki való közállapot, különösen amikor a belpolitikai helyzet – a körte – még nem érett meg arra, hogy átvegye a hatalmat. Nem volt még elég nagy a csőd ahhoz, hogy a polgárság katonai vasmarok után sóvárogjon. Többek véleménye szerint a polgárság túlnyomó része nem állt volna Napoleon mellé, ha ebben az időszakban kísérelt volna meg államcsínyt. Ügy látszik, Napóleon is így vélekedett, s egyelőre igyekezett megtalálni a helyét a békés viszonyok között. Ez még kevésbé jelentős katonának sem könnyű feladat, nem annak, aki nemrég még homéroszi hőstetteket vitt véghez, s fejedelmeknek szabott törvényt. Odahaza mindenesetre igyekezett minél kevésbé katona lenni, a civilek között pöffeszkedő, kardcsörtető, marcona hadfi alakját sohasem szerette, idegenkedett a cifra rangjelzésektől is, megelégedett a közlegényt formaruhával később is. a világtörténelem legfényesebb katonai pályafutása során. És minden kitüntetésnél jobban örült annak, hogy az Akadémia tagjai közé választotta, s ez jogcím volt arra, hogy az akadémikusok öltözetében járjon. Tüntetően kereste a tudósok társaságát, meg-meglátogatta őket, hajlandó volt elrejteni megvetését az „ideológusok” iránt, akiket különben az elvont fogalmak boncolgatóinak, szőrszálhasogatóknak tartott. Akadémiai tagsága különösen akkor jött kapóra neki, amikor

jelen kellett lennie a január 21-i köztársasági ünnepségen, amelyet XVI. Lajos kivégzése évfordulóján tartottak. Napóleon párton kívüli volt, a szó előkelő elszigeteltséget jelentő, politikai értelmében, s a király kivégzését különösképpen pártügynek tekintette. A francia történelem egyik legdrámaibb eseménye azonban változatlanul alkalmas volt arra, , hogy a forradalmi hűség próbaköve legyen, hasonlatosan 1793– január 26-hoz, amikor Robespierre könyörtelen követelésére minden képviselőnek színt kellett vallania, hangos igennel vagy nemmel kellett szavaznia a király sorsáról. Aki köztársasági érzelműnek, igaz forradalmárnak tartotta magát, mm nem maradhatott el az évforduló tiszteletére rendezett ünnepségről, é Napoleon nem szívesen ment el, de a távol maradást sem tartotta politikusnak, így hát mégis elment, de nem katonai egyenruhában, hanem az akadémikusok békés formaruhájában, s az akadémikusok között ült. A közönség így is felismerte, s így ünnepelte: –Éljen az itáliai hadsereg vezére! A politikai vezetők csak csendben bosszankodhattak azon, hogy a szerényen félrehúzódó Napóleon újra az érdeklődés középpontjába került. Ez a felszín alatti gyanakvás, féltékenykedés jellemezte a direktórium viszonyát Napóleonnal, ő pedig jól titkolt megvetéssel viszonozta a politikusok érzelmeit. A nyilvánosság előtt persze ragaszkodtak a kölcsönös megbecsülés látszatához. Napoleon, a köztársaság fegyelmezett katonájához illően, alávetette magát a polgári kormányzat utasításainak, a kormány pedig lelkesen ünnepelte hősét, a háború és a béke bajnokát, közben pedig szerette volna kitalálni, hogy mit akar tulajdonképpen. Nem volt titok, hogy a tábornok rendkívül kelletlenül vett részt a köztársaság nyaktilóünnepén, de hát nem ő volt az, aki százával mészárolta le a királypártiakat Vendémiaire-kor? Mit jelent ez a hideg pártonkívüliség? A válasz pedig egyszerű volt. Napóleon mindent a saját szempontjából mérlegelt, s tettei, megnyilatkozásai már holmi nemzeti egység felé mutattak, mert bizonyára úgy

találta, hogy aki egyeduralomra vágyik, az lehetőleg mindenkit tudjon maga mögött. Nem vetette meg a „királygyilkosokat”, sőt, megvédte őket, de a másik oldalról is szabadon csatlakozhattak hozzá. Nem hagyta, hogy a számára semmi hasznot nem hajtó gyűlölet elvakítsa mindig tisztán látni akaró szemét. Megbocsátani is szeretett, nem krisztusi szelídségből, hanem reálpolitikából. De ez a reálpolitika nemcsak megbocsátásból állt. „Jaj annak, aki az én politikai szekerem kerekei alá kerül!” Mondta vagy nem mondta? Aki nem hiszi el a napóleoni mondás valódiságát, kérdezze meg Rémusat asszonytól! Akármilyen eredménnyel járna is a vizsgálat, a mondás tökéletesen kifejezi Napoleon tetteit. Milyen jellemzően önző, mindent elsöprő éntudat sugárzik abból a már idézett panaszból, amellyel állítólag Bourrienne-nek kesergett. A szavak mögött ott sötétlik Napoleon félelmetes matematikája, amelyben a számjegyeket emberek helyettesítik, s az embereket számjegyek. Számára a fegyvernyugvás tétlensége egyéni háttérbe szorulását jelentette, képességei parlagon hevertetését, a tevékenység viszont a további előrehaladás lehetőségét. Olaszországi hadjárata előtt eléggé nyíltan foglalta össze a nagy vállalkozás lényegét, amikor tettvágyáról beszélt, amely égette, hogy porondra léphessen. Most eltűnt a lába alól a véráztatta porond, s ez a hiányosság olyan keserű gondolatokkal töltötte el, hogy még a gyakori színházba járástól is elment a kedve, annyira félt attól, hogy lejáratja magát. Új hadi vállalkozás után vágyott, s tévedés lenne azt hinni, hogy valamiféle békés humanista közvéleménnyel állt szemben. A nép ugyan több hétig örült a békének, de aztán megint valami új után vágyott, a forradalmi lendület további kihasználására. Az ellenforradalmi terveknek éppen azért nem volt talajuk, mert. a széles néprétegek nem a direktóriumot szerették volna a porban látni, hanem Angliát, a tengerek reakciós urát, a királyok gyámolítóját, a francia természetes határok esküdt ellenségét.

Ennek a hangulatnak az egykori diplomáciai iratokban is nyoma van, s például Sandoz porosz követ azt jelentette kormányának Párizsból, hogy a franciák már kezdik kérdezgetni, mit keres Bonaparte tábornok Párizsban, miért nem száll már partra Angliában. Ügy látszik, a közvélemény sokkal komolyabban vette Napoleon új beosztását, mint „az angliai hadsereg főparancsnoka” maga. Ezzel az ábránddal a megboldogult Hoche egy egész esztendőn át foglalkozott, s mialatt Napóleon Olaszországban győzelmet győzelemre halmozott, Hoche-nak Írországban kellett volna partra szállnia. Napóleonnak jóval rövidebb időre, néhány hétre volt szüksége ahhoz, hogy átlássa az angliai tervek képtelenségét. Az akadály egyszerű, volt: az angol haditengerészet. Anglia tengeri túlerejével szemben még a nagy Napóleon is tehetetlen volt, s pályafutásának egyik rejtélye, hogy ő, akinek egy egész kontinens minden anyagi erőforrása a kezében volt, nem tett komoly kísérletet arra, hogy megtörje legnagyobb ellenfele tengeri hatalmát. Csak kerülő utakon próbált csapást mérni rá, s ilyen kerülő út volt Egyiptom is. Ennek a vállalkozásnak az elhatározása tetemes időt vett igénybe, s Napóleon a tétlenség keserves hónapjaiban afféle tekintélyes tanácsadóként szerepelt a direktórium mellett. Tanácsait rendszeresen kikérték, bár nem mindig fogadták el. Az valószínű, hogy az ő tanácsára helyezték Augereau-t a Rajna mellől a Pireneusokba, de az már kétséges, hogy volt-e része Bernadotte diplomáciai kinevezésében. Ahhoz talán valóban nem volt kedve, hogy a becsvágyó Bernadotte vegye át az itáliai hadsereget, kis káplári ármádiáját szívesebben látta Berthier kezében, de hogy ő ajánlotta volna a törekvő tábornokot bécsi nagykövetnek, abban már joggal lehet kételkedni. Nem volt ugyanis valami nagy véleménye Bernadotte diplomáciai képességeiről, s az események ezt a véleményt igazolták is. Bernadotte ugyanis pöffeszkedő módon viselkedett Bécsben, s annyira felbőszítette a bécsieket,

hogy az. utca népe letépte a trikolort a francia követség épületéről. A felbőszült direktórium már majdnem hadat üzent, Napóleon azonban, aki mit sem utált jobban, mint az indulatból tett politikai lépéseket, lecsillapította a politikusokat, megjósolva, hogy Ausztria bizonyára megadja a szükséges elégtételt. Ez különben nemsokára meg is történt. Napóleonnak semmi kedve sem volt újra hadat viselni Ausztria ellen, ezúttal Bernadotte diplomáciai tekintélyének helyreállítása érdekében. Sokkal súlyosabb bonyodalom támadt Rómában. Az egyházi állam változást kívánó, a francia forradalommal rokonszenvező lakossága, némi francia biztatásra (József volt a köztársaság római követe), felkelt a fennálló rendszer ellen, és a köztársasági államformát követelte. A fegyveres erővel történt összetűzések során életét vesztette – állítólag véletlenül – Duphot francia tábornok is. Erre a francia csapatok, Berthier vezetésévei, benyomultak Rómába, lefegyverezték a vatikáni – haderőt, megdöntötték a pápai uralmat, fogságba ejtették és megfosztották államfői méltóságától VI. Piust, majd kikiáltották a római köztársaságot. Újabb napóleoni bizonytalanságok. Egyes források szerint Napóleontól származott az az utasítás, amelyet Berthier kapott Róma „pacifikálására”. Napóleonnak némi családi érdeke is fűződött a római ügyek alakulásához, s azonnal értesült arról, hogy Duphot tragikus halála után József elhagyta Rómát, s magával vitte feleségét, húgát, Karolát és sógornőjét, Desirée-t. Mégis, sok szól amellett, hogy Napoleonnak nem volt ínyére a római vállalkozás, s különösen nem az a mód, ahogyan végrehajtották. Ez nem az ő módszere volt. Mint ismeretes, ő nem bántotta a pápát olaszországi hadjárata alatt, s nem valószínű, hogy örült volna a pápa velencei fogságának. Még kevesebb örömet szerezhettek neki a római megszállás során elkövetett visszaélések. A tisztességes Berthier még megfelelően képviselte Rómában a francia földön fogant világszabadság szellemét, de utóda, Masséna,

ez a hős tolvaj, csak a saját zsebét gazdagította, de semmi esetre sem Franciaország tekintélyét. Nagy a valószínűsége tehát annak, hogy Napoleon nem helyeselte a római hadműveleteket, de nem akart minduntalan ujjat húzni a direktóriummal. Lemondással sem fenyegetőzhetett mindig, mert volt már példa rá, hogy adirektórium a sarkára állt, s egy alkalommal, amikor Napoleon éppen azzal fenyegetőzött, hogy lemond, az egyik direktor, Rewbell, tollat nyújtott feléje, hogy azonnal megírhassa lemondását. Mivel Napoleon nem váltotta be fenyegetését, a kis jelenet nem emelte tekintélyét. Talán ezért nem tiltakozott Róma legázolása és a pápa fogságba vetése ellen. Most álljon oda vitatkozni? Az sem bizonyos, hogy tisztában volt Duphot tábornok halálának történelmi fontosságával. Kétségtelen, hogy Duphot megölését a direktórium ürügyül használta fel a közbelépésre, s ez egymagában is jelentőssé tenné a halálesetet. De Duphot nemcsak a köztársaság hűséges harcosa volt, hanem Napoleon elhagyott menyasszonyának, Desirée-nek a vőlegénye. Napoleon ugyanis mindent elkövetett, hogy férjhez adja a legfiatalabb Clary leányt, a boldogtalan Eugéniát. Duphot tábornokot szemelte ki számára. Desirée-nek meg is tetszett a nyíltszívű, rokonszenves, jóképű katona, s meg is egyeztek a házasságban. Aztán közbejött december 28-a, Duphot halála. Ha a gyilkos golyó pályáját remegő kéz vagy pillanatnyi szélroham csak néhány centiméterrel módosítja, Désirée sohasem lett volna Bernadotte felesége. De hát ki gondolt akkor még a lipcsei „népek csatájá”-ra, amelyben a svéd trón várományosa oly hasznos tanácsokat adott Napóleon legyőzésére. A Római Köztársaság kikiáltásának napjaiban Napóleont, minden valószínűség szerint, Désirée gyásza és a pápa sorsa foglalkoztatta. Talán eszébe jutott az is, hogy jó iskolát teremtett Olaszországban a sarcolásra, hiszen Róma elfoglalói huszonhárom millió aranyfrankot íetettek ki a felszabadított római polgártársakra, ezenkívül pedig el kellett tartamok a szabadságukra felügyelő francia hadsereget is.

Mozgalmas időszak volt ez. A direktóriumnak mindig kellett tennie valamit, hogy igazolja létét. Tartott még az országok átszabdalása, államcsíny Hollandiában, lázadás Svájcban, mindez megfelelő politikai előkészítés után, s bizonyos, hogy az előkelő és gazdag Bern sorsa már akkor megpecsételődött, amikor Napóleon a rastatti kongresszusra menet bátorította a svájci demokratákat. A szabadság drága dolog, ezt az igazságot a pénz értéke iránt mindig fogékony svájciak is tapasztalhatták, amikor a berni kincstár huszonöt millió frankja vándorolt át Párizsba, hadi– és békeszükségleteket kielégítő tárgyi javakkal együtt, s mellékesen némi svájci terület is gyarapította Franciaországot, többek között Genf is. A Cisalpin Köztársaság és a Batáviai Köztársaság (Hollandia) után megalakult a Helvét Köztársaság is. Jelentős nemzetközi politikai események voltak ezek is, de nem napóleoni méretűek. Mert bár a keze ott volt a fontos vállalkozásokban, Itália meghódítója, a campoformiói béke hőse s mellékesen „az angliai hadsereg főparancsnoka” nem óhajtott hozzá méltatlan jelentőségű hadi eseményekben részt venni. Hollandiába Joubert vonult be, Svájcba Brune. Napóleon Párizsban maradt, s igyekezett politikailag megerősíteni helyzetét. Ez pedig nehezebben ment, mint remélte. Adatok vannak arra, hogy szerette volna, ha beveszik a direktóriumba. Ehhez azonban túlságosan fiatal volt, s a direktóriumnak szándékában sem volt változtatni a korhatártörvényen. A huszonnyolc éves Napóleonnak joga volt világtörténelmi jelentőségű győzelmeket aratni Olaszországban, megtanítani kesztyűbe dudálni királyokat, államokat megszüntetni és alapítani, de ahhoz, hogy direktóriumi tag lehessen, legalább negyvenévesnek kellett volna lennie. Az a reménye, hogy Fructidorért hálából kivételt tesznek vele, és korkedvezményben részesítik, szertefoszlott, s hamarosan kiderült, hogy a direktórium szeretné Bonaparte polgártársat minél messzebb látni, nem pedig a direktóriumban. Pedig Napoleon mindent megtett a direktóriumi

tagságért, még arra is hajlandó volt, hogy forradalmi érdekházasságot hozzon össze Rewbell direktor fia és Jozefin leánya között, de II. Napóleon szerencséjére, a Napóleon jövőjében kételkedő Rewbell elhárító magatartásán meghiúsult a frigy. Naooleonnak tehát még mindig kellett pofonokat zsebre vágnia törtetése során, holott már Olaszországból ismeretes egy állítólagos kijelentése, hogy tudniillik képtelen az engedelmeskedésre. Úgy látszik, elsősorban mégiscsak előrehaladása érdekelte, s nem holmi merev elvek. Hírneve sorsáért egyre inkább aggódott, s mindjobban megértek benne keleti tervei, rendkívül egyéni indokolással, ahogyan az egy Bourrienne-nek tett megjegyzéséből kiviláglik: – Nem maradok itt, nincs itt semmi keresnivalóm. Ha itt maradok, rövidesen elvesztem. Itt minden elkopik, hírnevemet máris kikezdték. Európa csak kis vakondtúrás, mindig keleten voltak nagy birodalmak és nagy forradalmak, ott, ahol hatszázmillió ember él. Minden nagy hírnév onnan jön! Nem mondta ki, de nyilvánvaló, hogy Nagy Sándor, Hannibál és Caesar tetteire gondolt, s bizonyos, hogy Caesar ebben a felsorolásban nem a britanniai, hanem az egyiptomi vállalkozással szerepelt. Mindenekelőtt alapos szemlét tartott 1798 februárjában a tengerparton, Ostende és Calais között, majd kifejtette a direktórium előtt, hogy megfelelő tengeri erő hiányában csak egy hosszú téli éjszakán lehetne megkísérelni a mindenképpen rendkívül kockázatos átkelést a csatornán, de erre már csak a jövő évben gondolhatnának, mivel már elmúltak a leghosszabb éjszakák, s a vállalkozást alaposan elő kell készíteni, de mindenképpen gigászi feladatot kellene megoldaniuk. Nagy kedvet kétségtelenül nem csinált a direktóriumnak. Az angliai hadjárat tervét Napoleon, ha nem is határozottan, de lényegében elvetendőnek tartotta, s csak azt javasolta, hogy a terv. elvetését tartsák titokban, kössék le az angolok figyelmét, mialatt valami másféle vállalkozásba fognak. Ekkor vetődött fel Egyiptom meghódításának nem is teljesen új gondolata. Pénz volt bőségesen

a hadjáratra, a berni kincstárból származó aranyakból jócskán félretettek erre a célra, s nem lehetett mondani, hogy a zsákmányolt milliók és a tervezett hódítás terve kölcsönösen megszentségtelenítik egymást. Arra is lehetett számítani, hogy lelkes önkéntesekből lehet összeállíítani az egész expedíciós sereget, hiszen a szétszórt helyőrségekben máris különböző híresztelések kaptak lábra, hogy valami van a levegőben, a kis káplár új, izgalmas kalandra készül. Különösen a tengerparti városokban suttogtak sokat, s bár senki sem tudta, miről van szó, a katonák képzeletét megragadta a titokzatos vállalkozás, amelyről egyre kevesebben hitték el, hogy „csak” Anglia megrohanásáról van szó. Napóleon még Szent Ilonán is határozottan állította, hogy az angliai partraszállás terve egyszerű elterelő hadművelet volt, az egyiptomi hadjárat megindítását már elhatározták. Tulajdonképpen ki határozta el, kié volt az ötlet? Az egyiptomi j hadjárat, ez az Ezeregyéjszaka hangulatú, egzotikus keleti kaland mint jellegzetesen napóleoni vállalkozás került be a történelembe, a piramisokkal, Abukirral, Kairóval, Acréval, végül az államcsínyre ezer veszély között hazahajózó fővezérrel magával. Napóleont kétségtelenül érdekelte a közel– és távol-keleti világ, ifjúkori olvasmányai között sok volt a keleti tárgyú könyv. De az egyiptomi hadjárat nem neki jutott először eszébe. Angliát, a tengerek urát, már régebben is kerülő úton szerették volna legyőzni. Maga Leibniz, a nagy matematikus és bölcselő is ajánlotta Egyiptom meghódítását XIV. Lajosnak, majd amikor kitört a forradalmi háború a köztársasági Franciaország és a mereven forradalomellenes Anglia között, elsősorban a „természetes határok” kérdésében, Magellon polgártárs, az alexandriai francia ^konzul is javasolta a direktóriumnak az egyiptomi hadjáratot. A direktórium megnyugtatta a konzult, hogy foglalkoznak a dologgal, előbb azonban Hoche írországi vállalkozása következik, s csak utána kerül sor Egyiptomra. Azt a direktórium urai is tudták, hogy az egyiptomi hadjáratot nem bízhatják akárkire, s könnyen

elképzelhető, hogy Augereau vagy Lefčbvre megkérdezte volna, hogy merre van Egyiptom. Ismerni is kellett a „mesés Kelet”-et, s Napóleon, aki itáliai „pihenői” alatt is fáradhatatlanul olvasott, hamarosan a kisujjába gyűjtötte az egyiptomi tudnivalókat. Ez pedig nem volt könnyű tanulmány, mert Egyiptom politikai helyzetét még a helyszínen is nehéz volt áttekinteni. Az ország névleg török fennhatóság alatt állt, de a tényleges hatalmat a mamelukok gyakorolták. Kik voltak a mamelukok? Egykori megvásárolt rabszolgák, akikből a kalifák testőrségét alakították meg még a XII. században. Nem egy, régi uralkodónak az volt a meggyőződése, hogy saját alattvalói ellen a legmegbízhatóbb a külföldiekből álló testőrség. A mamelukok leszármazottjai aztán önállósították magukat, majd átvették az ország vezetését. Napoleon idejében két hatalmas mameluk bej, Murád és Ibrahim állt az ország élén, feszült viszonyban a törökökkel és egymással. Az angol politikai vezetés pedig igyekezett jóban lenni mind a mamelukokkal, mind a törökökkel, mint ahogyan mindenkit barátnak tekintettek, akit a franciák megtámadtak. És éppenséggel nem volt nehéz a franciákat „agresszoroknak” beállítani, elsősorban persze az istentagadó köztársaságiakat, akik nemcsak felkent uralkodójuk életére törtek, hanem Belgiumra is. A francia forradalom nagy erejű nacionalizmusa kétségtelenül szemben állt a békés nyugalom eszméjével, de az ellentábor sem vethetett semmit sem Franciaország szemére. A campoformiói békét sem a kontinensen, sem a szigetországban nem tekintették véglegesnek, s az angol politika gondos előkészítő munkába fogott, hogy létrehozza az újabb franciaellenes szövetséget. Az angol érvek és „Pitt aranyai” (a guruló font) nem tévesztették el hatásukat Frigyes Vilmos porosz király, Pál cár és Ferenc császár udvarában, s leginkább a nápolyi királyságban, ahol Bourbon-házi király uralkodott, s a királyné Mária Antónia testvérnénje volt. Közben a rastatti kongresszus sem akart befejeződni, Bernadotte szerencsétlen bécsi esete pedig a zászlógyalázás feszült napjaiban

újra háborús összetűzéssel fenyegetett, s ha Thugut a monarchia nevében nem fejezte volna ki legmélyebb sajnálatát az eléggé el nem ítélhető csőcselék felelőtlen tettéért, Napoleon maga isellátogatott volna Rastattba, hogy személyes jelenlétével kedvezően befolyásolja a tárgyalásokat. Bosszantotta ugyanis a sok huzavona, diplomáciai civakodás, amely zavarta őt az előkészületekben, s késleltette az indulást is. Szerencsére az osztrák bocsánatkérés elhárította az újabb háború kitörését, nyilván azért, mert az adott pillanatban egyik fél sem akarta. Ha ugyanis ki akar törni a háború, akkor a föld alól is keresnek hozzá háborús, okot, de ha nem akar kitörni, akkor minden sértés vagy összetűzés elintézhető a kölcsönös jóindulat, megértés és szeretet jegyében. Napoleon tehát folytathatta előkészületeit, azzal a hihetetlen munkabírással, amely még a mi rohanó technikai korunkat is elkápráztatja. Hogy milyen bonyolult feladatra vállalkozott, azt csak különféle nyilatkozatfoszlányokból lehet némileg áttekinteni. Maga a direktórium eléggé körülhatárolt hadicélokat tűzött ki eléje. Foglalja el· Máltát, majd Egyiptomot, űzze ki az angolokat minden támaszpontjukról, ássa ki a homokba temetett Szuezi-csatornát, majd jöjjön vissza Franciaországba, hogy az Anglia elleni közvetlen támadást irányítsa. Napoleon részleteiben is egyetértett ezzel a tervvel, legalábbis a direktóriumhoz intézett titkos emlékiratában, amelyben az egyiptomi hadjárat időtartamát néhány hónapra becsülte, még azt is pontosan körvonalazta, hogy hány tutajt kell készenlétben tartani Dunkerque és; Boulogne térségében, s hány hadi– és szállítóhajó kell ahhoz, hogy mintegy 80 000 katonával partra szálljanak Angliában, s 10 000-rel Skóciában. Bourrienne-nek viszont kijelentette, hogy az egyiptomi háború hat évig is eltarthat. Józsefhez intézett levelében pedig azt fejtegette, hogy ha újra kitör az európai háború, s a franciák rosszul szerepelnek, akkor bizonyára hazahívják őt, a verhetetlennek bizonyult itáliai vezért. Ha viszont kiemelkedik a hadseregből egy hozzá hasonló szabású

tábornok, akkor Keleten még mindig lesz elegendő alkalom számára, hogy kitűnjék. De még ennél is nagyobb szabású tervek húzódtak meg a tarsolyában, ezekről azonban csak később beszélt, amikor sajnálkozva emlékezett meg acrei balsikeréről, s elmondta, hogy ha győzelemmel vonulhatott volna tovább, rávetette volna magát Damaszkuszra és Alep-póra, elérte volna az Eufráteszt, fellázította volna a druzokat, óriási mértékben megnövesztette volna hadseregét, szétzúzta volna a török birodalmat, egyesült volna Indiában Tippo Szahibbal, Mysore angol-ellenes szultánjával, s mint Kelet császára tért volna vissza Konstan-tinápolyon keresztül, megsemmisítve a Habsburgok uralmát. Erről a kissé fellegjáró tervről maga őfelsége a császár vallott, abban a kis vályogkunyhóban, ahol az austerlitzi csata előtt beszélgetett vezérkarával, miközben egy kis krumplit és hagymát majszolt. Ezt az állítását is kellő óvatossággal kell fogadni, de az bizonyos, hogy semmiféle váratlan feladat nem rettentette volna vissza, s nyilván az sem aggasztotta volna közben, hogy csak korlátolt hadicélok elérésére van engedélye. A közvélemény számára már az egyiptomi hadjárat is lidérces képtelenségnek látszott, s alig akarta elhinni, amikor hivatalosan is nyilvánosságra hozták. Talán ezért is lehetett sokáig titokban tartani. Mert állandóan csak „angliai hadsereg”-ről volt szó, s csak a legbelső kör tudta, hova készül Napoleon azzal a közel negyvenezer lelkes katonával, aki a világ végére is elment volna vele, harmincnyolc hadihajóval, amely szinte a teljes francia haditengerészetet jelentette, s nem kevesebb, mint kétszáznyolcvan szállítóhajóval. Nehéz megérteni, hogy Napoleon, aki idegenkedett attól, hogy átkeljen az aránylag keskeny csatornán, kész volt nekivágni ezzel a majd tíz kilométeres hosszúságú, óriás hajórajjal a Földközi-tengernek. És tulajdonképpen miért is ment Egyiptomba? Nem tudta volna lebeszélni a direktóriumot erről a rendkívül kockázatos vállalkozásról éppen úgy, mint az angliai

partraszállásról? Ö ne lett volna tisztában azzal, amit egyik tábornoka így fejezett ki: „Minden valószínűség ellenünk szól, mellettünk semmi.” Hogyan szánta rá magát arra, hogy ilyen kalandos és képtelen vállalkozásra magával vigye a francia véderő legjavát? Erre vonatkozólag is sokféle legenda kering. A legismertebbet maga Napoleon közölte az utókorral, amikor Elba szigeteki emlékirataiban ,azt írta: „Egyiptomba mentem, mert a francia kormánynak túlságosan nagy voltam.” Ennek az elképesztően egyéni szemponttól áthatott kijelentésnek a helytálló voltát az is alátámasztja, hogy sokak szerint a direktóriuriumot valósággal boldoggá tette, hogy megszabadul ettől a veszélyes embertől, esetleg örökre, de mindenesetre hosszú időre. A dolgok azonban rendszerint sokkal bonyolultabbak annál, semmint hogy ilyen egyszerű képletekkel ki lehetne fejezni. Napoleon sokak előtt nem csinált már titkot minden képzeletet felülmúló becsvágyából, s a direktórium féltékenysége Napoleon iránt eléggé ismert volt a belső körben. Mégsem lehet az egyiptomi hadjárat régi gondolatának megvalósítását ilyen kiábrándítóan egyszerű okokra visszavezetni. Az is történelmi tény ugyanis, hogy a direktóriumban, a kormányon belül is voltak ellenzői a tervnek, elsősorban Larévelličre és Rewbell. Ők ugyanis úgy vélték, hogy könnyelműség kockáztatni a köztársaság negyvenezer válogatott katonájának és legjobb tábornokának életét egy bizonytalan kimenetelű tengeri ütközetben. Napóleon a maga sajátos matematikájával válaszolt az aggodalomra, mert, nemcsak azt fejtette ki, hogy nem fenyegeti veszély a hadsereget . a tengeren, mivel Angliának fogalma sincs a vállalkozásról, hanem azt is, hogy negyvenezer fő esetleges elvesztése nem változtatná meg Franciaország katonai helyzetét, hiszen több százezer katonája áll fegyverben. Ami pedig őt magát illeti, megígérte, hogy vigyáz magára. Azt nem fejthette ki, hogy

mint Kelet császára óhajt vissza térni, Konstantinápolyon és Bécsen keresztül, sem azt, hogy legalábbis keleti prokonzulátussal kívánja helyettesíteni az olaszországit. Érvelése, úgy látszik, meggyőzőnek bizonyult, mert végül a kétkedő direktorok is beadták a derekukat. Így aztán mindkét félnek volt megfelelő mentség a tarsolyában esetleges katasztrófa esetére. Napoleon azt mondhatta,” hogy a direktórium igyekezett megszabadulni tőle, s ezért küldte őt egy roppant veszélyes hadszíntérre, a direktorok pedig azt állíthatják, hogy Napoleon kicsikarta tőlük a jóváhagyást. Talán, ha kevesebb visszaemlékezést írtak volna a kortársak, könnyebben ki lehetne bogozni az igazságot, így meg kell elégednünk azzal a ténnyel, hogy Napóleon valóban elindult Egyiptom meghódítására. Hadserege jórészt a kis káplárukért rajongó itáliai vitézekből tevődött össze. Magával vitt olyan kiváló tábornokokat, mint Desaix, Kléber, Lannes, Davout, Murát s néhány jó képességű ezredest, mint például Marmont, Junot és Le-fčbvre. De nemcsak a legjobb tábornokokat vitte magával, hanem a legnagyszerűbb tudósokat is, akik között olyan hírességek voltak, mint Monge, Denon, Fourier, Berthollet és Laplace. Több mint száz mérnök és építész is utazott vele. Öiket nemcsak az erődítési munkák várták Egyiptomban, hanem az újraásandó Szuezicsatorna is. A családot Lajoson kívül Napoleon mostohafia, Jenő képviselte, s Napóleon ezúttal is, mint az olaszországi hadjárat előtt, kilátásba helyezte Jozefinnek, hogy amint megfelelően berendezkedik Egyiptomban, őt is kiviteti magához. Mint ismeretes, Jozefint annak idején az olaszországi utazás is kétségbe ejtette. Elképzelhető, mit érzett a titokzatos tengerentúli ország neve hallatára. Amúgy sem érdekelte a politika, úgyszólván semmit sem értett a nemzetközi helyzetből, még kevesebbet Napoleon egyiptomi terveiből. Hiába halmozták el Jozefint is a meghódolt uralkodók rajongásukkal és ajándékaikkal, a sok mindent elszenvedett asszonynak minden bizonnyal átfutott az

agyán az a gondolat, hogy hátha tiszavirágéletű mindez. Jozefin egyébként eléggé ritkán látta férjét az egyiptomi hadjárat előkészítésének időszakában, s igyekezett a maga megszokott módján agyonütni az időt. Erre vall egyik fennmaradt levele, amelyet Bottot-nak, Barras titkárának küldött: „Bonaparte ma este hazatért. Kérem, közölje Barrasszal, hogy nagyon sajnálom, de ma este nem vacsorázhatom nála. Azt üzenem neki, hogy ne felejtsen el. ö jobban ismeri helyzetemet, mint akárki más. La PagerieBonaparte.” Tehát még mindig Barras. Szegény utókor, amelynek többek között Barras emlékirataira kell támaszkodnia a napóleoni kor megértésében! Jozefin levelén különben az aláírás a leginkább figyelemre méltó. Leánynevét is odaírta. Bonaparténé, de nem egészen. Jozefin talán amiatt is orrolt férjére, hogy a nagy hatalmú hadvezér egy kissé szűkösen gondoskodott róla elutazása előtt, legalábbis a pazarló Jozefin megítélése szerint. Napóleon ugyanis megszokott pontosságával intézkedett annak a hárommillió franknak a rendeltetéséről, amelyet a direktórium hallgatólagos beleegyezésével hozott Olaszországból, saját maga számára. Napoleon a család kitűnő érzékű bankárjára, Józsefre bízta a pénzt, azzal az utasítással, hogy főleg ingatlanokba fektesse, Jozefinnek pedig évi 40 000 frank járadékot fizessen. Ezt Madame Bonaparte felháborítóan kevésnek találta. Igaz, hogy Napóleon kifizette választékosan öltöző felesége minden számláját, továbbá a Győzelem utcai ház újjáépítésének és vadonatúj berendezésének minden költségét, de elképzelni sem lehet akkora pénzösszeget, amelynél Jozefin ne költött volna többet. Abban, sajnos, biztos lehetett, hogy József fegyelmezetten végrehajtja hatalmas öccse utasításait. Legföljebb abban reménykedhetett, hogy takarékos férje mesebeli kincsekkel tér haza Egyiptomból, ha ugyan hazatér,. Ebben ugyanis Jozefin egyáltalán nem volt biztos, s szinte érthetetlen, hogy a gondos anya hogyan engedhette el a fiát, Jenőt,

ilyen kockázatos útra. De Jenő sokkal inkább varázslatos mostohaatyja, mint édesanyja hatása alatt állt. Jozefin egyszerűen képtelen volt megérteni – fiával ellentétben –, hogyan követhetik Napóleont a veszélyek poklába tíz- és tízezrek vakon, sőt lelkesen, s nemcsak katonák, hanem régészek, fizikusok, csillagászok s még bankárok is. Collott-nak bankárnak maradt fenn az a kijelentése, hogy Napoleon parancsára bármikor beugrana a tengerbe, csak hogy, örömet szerezzen – neki. Tízezrek véleményét fejelte ki. És erről a lelkesedéstől égő negyvenezer emberről jelentette ki Napóleon a direktóriumnak, hogy esetleges elvesztésük nem változtatná meg lényegesen Franciaország katonai erőviszonyait. Persze, kérdés, komolyan gondolta-e megdöbbentő szavait, s nemcsak „megnyugtató” érvként használta a vita hevében. A későbbi események mindenesetre amellett szólnak, hogy számok ezzel a lehetőséggel, hiszen ott hagyta seregét Egyiptomban, s valóban nélkülük oldotta meg a soron következő katonai feladatokat. Mégis„ az ilyen elrettentő megnyilatkozások, ellenére rendkívül nehéz Napoleon szerteágazó egyéniségét egyértelműen megítélni és elítélni. Mert például Toulonban, ahova útra kész seregéhez érkezett, megdöbbenve értesült arról, hogy kivégeztek egy nyolcvanéves aggastyánt, a Fructidor 19-i törvényre hivatkozva. Azonnal levelet írt a helyi katonai bizottsághoz. A levél így szólt: „A legnagyobb fájdalommal értesültem, polgártársak, hogy aggastyánokat, áldott állapotban levő vagy kisgyermekes asszonyokat lövettetek agyon azon a címen, hogy emigrálni készültek. Hóhérokká lettek a szabadság katonái? Meghalt volna szívükben a szánalom, amelyet a csaták tüzében is megőriztek? A Fructidor 19-1 törvényt közbiztonsági céllal hozták, összeesküvők, nem pedig szerencsétlen asszonyok és roskatag öregemberek ellen. Figyelmeztetlek tehát benneteket, polgártársak, hogy valahányszor hatvan évnél idősebbeket vagy asszonyokat állít a törvény ítélőszék elé, jelentsétek ki, hogy ti a csatákban is tiszteltétek az öregeket és

az ellenség asszonyait. Gyáva az a katona, aki fegyverképtelen személy ellen ír alá ítéletet. Bonaparte, a Nemzeti Akadémia tagja.” Ez a levél sok ember életét mentette meg, mert a katonai hatóságok is érezték, hogy olyasvalaki szól hozzájuk, aki nem uralkodó ugyan de jogosan a kegyelmezés jojóval. A levél aláírása pedig egymagában is bizonyítja, hogy Napoleon milyen magasra értékelte akadémiai tagságát. Bár Toulonban volt az expedíciós hadsereg főhadiszállása, nemcsak onnan indultak el a szállítóhajók, hanem a genovai, a civita-vecchiai és az ajacciói kikötőből is. Napóleonnak különben esze ágában sem volt, hogy ő maga szülővárosából, Ajaccióból induljon útnak. Az ilyen érzelmes lépések távol álltak tőle. Toulont részesítette előnyben, amelynek kikötője elég tágas volt ahhoz, hogy befogadja a hadsereg zömét. Mellékesen Toulonhoz is változatos emlékek fűzték. Itt szállt francia földre a Korzikából kiebrudalt család, itt aratta az ifjú kapitány első jelentős győzelmét, s ezen a városon utazott keresztül, amikor elindult itáliai hadjáratára. Most pedig innen indul el a valószínűtlenség mesebeli kalandjára, amelynek szilárd politikai alapját nemcsak az angol hatalom elleni döntő csapás reménysége alkotta, hanem az a Nagy Sándor-i elgondolás is, hogy Egyiptom az eszményi összekötő kapocs Európa, Ázsia és Afrika között, tehát csak ott képzelhető el a világbirodalom szíve. Oda azonban el is kellett jutni, s ez a vállalkozás Napóleon számára összehasonlíthatatlanul kockázatosabb volt, mint amilyent a nagy macedón számára jelentett két és fej évezreddel ezelőtt. Minden attól függött, mennyire tudják titokban tartani a kényes hadmozdulatot Anglia előtt. Ennek érdekében Napóleon még azt is megtette, hogy touloni hadiparancsában „az angliai hadsereg egyik szárnyá”-nak nevezte csapatait, saját magát pedig változatlanul „az angliai hadsereg fővezéré”-nek. Az a különös helyzet állt tehát elő, hogy a harci vágytól izzó hadsereg nem tudta, hova megy, ki ellen kell halálmegvető

bátorsággal harcolnia. Napoleon, aki két éve még az itáliai síkságok gazdagságát ígérte csapatainak, most tapintatosan hallgatott arról, hogy mi a hadicél. Annyira bízott szerencsecsillagában, hogy elképzelte, amint észrevétlenül szeli át a Földközi-tengert óriási hajókaravánjával. Ezért titkolózott saját katonái előtt is, biztos lévén abban, hogy azok vakon bíznak benne, s a kis káplárra bízzák, hova vezeti őket a dicsőség hadiútján. S ha még egy bankár is hajlandó lett volna Napóleonért a tengerbe ugrani, a katonáktól joggal lehetett elvárni még nagyobb odaadást. Azt a lehetőséget, hogy az angol hadvezetőség tudomást szerez az egyiptomi vállalkozásról, Napóleon egyszerűen kihagyta a számításaiból, mert nem illett bele a terveibe. Eltökéltségére jellemző volt, hogy ő maga állította össze a vezérhajó könyvtárát, s ebben Homéroszon és „Osszián”-on kívül ott voltak még Plutarkhosz munkái is, sok könyv Nagy Sándorról és vallástudományi könyvek is. Napoleon csodálatos gyakorlati érzékére vall, hogy a Bibliát, a Koránt és a Védák Könyvét a „politikai művek” közé sorolta a pontos könyvjegyzékben. És annak ellenére, hogy az angolok kémszolgálata nem volt rossz, hiszen rengeteg királypárti dolgozott nekik Franciaországon belül is, mégsem tudták, hányadán állnak Napoleon készülődéseivel. A touloni hatalmas mozgás ugyan felkeltette figyelmüket, s Nelsont mindenesetre odaküldtek egy hajórajjal, de Napóleonnak megint csak segítségére sietett a sors, mert egy hatalmas vihar szétszórta Nelson hajóit, s mire néhány nap múlva minden idők legkiválóbb tengernagya összeszedte flottáját, Napóleon már elindult a nagy vállalkozásra, miután az „Orient” fedélzetéről hosszasan integetett a könnyeivel küszködő Jozefinnek, az aggódó anyának. Az érzékeny búcsú után Napoleon főként a kabinjában heverészett, s amikor a fedélzetre merészkedett, akkor is csak fekve bámulta a tengert és az eget, eltekintett attól a híres szokásától, hogy fel és alá járkáljon fáradhatatlanul, hátra tett kézzel, leveleket

diktálva, utasításokat osztogatva, miközben valósággal körüljárta a földkerekséget. A szokatlan nyugalomnak az volt az oka, hogy Napoleon félt a tengeribetegségtől, ez a kellemetlen és megalázó betegség ugyanis elő szokta venni őt ritka tengeri útjai alkalmával. Babonás életrajzírói ebben is valami titokzatos jelképet láttak, íme, a tenger szelleme nem szerette Napóleont, hiszen végül is a tenger győzte le, pontosabban a tengerek ura. Ehhez a tetszetős természetfölötti magyarázathoz sajnálatos módon hozzá kell még fűzni, hogy a tengeribetegség Nelsont sem kímélte. Feljegyezték a nagy admirálisról, hogy dicsőséges tengeri hadjáratainak első napjait rendszerint kabinjában szokta tölteni, annyira meggyötörte a tengeribetegség. Az igazság rendszerint szárazabb, mint a költői magasságú, nagyigényű elmélet. A francia haditengerészet nemcsak a tizennyolcadik és a tizenkilencedik, de a huszadik században sem érte el a világszínvonalat, gyengén szerepelt mindkét világháborúban, pedig hosszú partvonala révén valóságos tengeri nagyhatalom, nyitva áll előtte nemcsak a Földközi-tenger, hanem az Északi-tenger és az Atlanti-óceán is, ezenkívül tengerentúli gyarmatbirodalma is ösztönző hatással lehetett volna a francia hadihajózásra. Úgy látszik, a haditengerészeti érzék hiányzik a francia jellemvonások közül, s ezen Napóleon sem tudott változtatni, ő sem teremtett legyőzhetetlen gall flottát. Pedig akkoriban milyen törékeny eszközökkel, a mai hajószörnyetegekhez képest valóságos lélekvesztőkkel döntötték el a tengerek fölötti uralmat. Az ókorral szemben a nagy technikai ugrás mindössze az volt, hogy a gályarabok evezői helyett a szelet, ezt a bizonytalan természeti energiahordozót használták fel helyváltoztatásra, hadmozdulatokra. A természet szeszélyére jellemző, hogy az a vihar, amely szétszórta és némileg megrongálta Nelson hajóit, a franciák számára mint kedvező szél jelentkezett. Fordítva is történhetett volna. Nem Napóleonon múlott, hogy baj nélkül indulhatott el a kalandos vállalkozásra, s nyugodtan

heverészhetett a százhúsz ágyús Orient vezérhajón. Ma már szinte képtelenségnek látszik, hogy a mozgékony Nelson nem akadt ennek a hatalmas kiterjedésű, úszó haj óvárosnak a nyomára a mégsem óceáni méretű Földközi-tengeren. De akkor még nem volt sem tengeralattjáró, sem repülőgép, sem radar, s a flottáknak csak egyféle szemük volt, a távcső. Ez pedig nem volt elég, az óriás karaván felfedezetlen maradt. Nem vitás, hogy mi történt volna az egyiptomi kalandra vitorlázó hadsereggel, ha Nelson megtalálja. A katonákkal roskadásig megrakott vitorlás szállítóhajók tehetetlen célpontoknál egyebet nem jelentettek volna a ragyogóan kiképzett angol tengerésztüzérek számára. Mi történt volna akkor Napóleonnal? Elesett volna? Tengerbe fulladt volna? Angol fogságba került volna, tizenhét évvel megelőzve Waterloot? Mi lett volna a meteor-pályafutásból? Korábban elégett volna, mielőtt még bevilágította volna (századát? Mindez könnyen megtörténhetett volna, hiszen nem volt szilárd talaj válogatott hadseregének lába alatt. És hadihajói nem állták volna meg a helyüket? Erre a kérdésre Abukir adott választ. Az igazság kétségtelenül az, hogy Napoleon elsősorban a szerencséjére támaszkodott, s hogy eljutott Egyiptomba, légtömegek szeszélyes mozgásán és Nelson balszerencséjén múlott. Nincs ebben semmiféle titokzatosság, s a sors könyvébe is csak utólag kerülnek be az események a megtörténtség jogán. Napoleon egyszerűen mindent kockára tett, és nyert, ahogyan az ilyesmi már csak azért is megtörténik vakmerő emberekkel, mert az ellenfél nem számít rá. S ha Napoleon kiérdemli embertársai bámulatát sokféle figyelemre méltó tulajdonsága révén, elsősorban bátorságából táplálkozó nyugalmát illeti csodálat. Tojáshéjakon himbálózó hadseregét olyan vérszomjas tengeri szörnyek fenyegették, mint Nelson ágyúi, sőt, a veszedelmes viharok is, amelyek nemcsak az amúgy is túlterhelt szállítóhajókra lehettek volna végzetesek, hanem az aránylag kiegyensúlyozottabb hadihajókra is. És ebben a valószerűtlenül döbbenetes helyzetben Napóleon á

nyugtalanság legcsekélyebb jelét sem mutatta, s csak amiatt bosszankodott, hogy környezete csupa érzelmes regényt olvas, tanulás helyett szórakozni akar, s amikor meghallotta, hogy Berfchier Goethe „Werther”-jével a kezében alszik el, haragosan kijelentette, hogy ez szobalányoknak való olvasmány. Később Goethének másképpen nyilatkozott a könyvről. Ô maga főként a vállalkozással kapcsolatban álló könyveket vette ki a könyvtárból, például a Koránt és a Bibliát. A Védák Könyvét későbbre hagyta, ha esetleg sor kerülne az indiai hadjáratra^ Néha neki is kedve szottyant egy kis szépirodalomra, s Arnault visszaemlékezései szerint ekkor ismerkedett meg Homérosszal. Nem minden érdekesség nélkül való, hogy nem tetszett neki a világirodalom első titánjának fenséges egyszerűsége. Több színre, több dagályra vágyott, s ezt meg is találta Ossziánban. – Homérosz közel sem jön Ossziánhoz! – jelentette ki Arnault szerint, s nyilván akkor még ' fogalma sem volt arról, hogy kortársa, a skót Macpherson ajándékozta meg a világot Osszián „egykori” gael költeményeivel, ahogyan a mi Thaly Kálmánunk „eredeti” kuruc költeményekkel hozta lázba a lelkes hazái közvéleményt. Ez a „költött költő” volt Napóleon kedvence élete végéig. Az Osszián-verseket ő maga olvasta fel, s ez mindig kemény megpróbáltatás volt hallgatósága számára. Napoleon rettenetes felolvasó volt. Nemcsak a kiejtése volt kétségbeejtő, de meg is csonkította, el-elharapta a szavakat, hadart, szenvedélyesen szavalt, a megható részletek olvasása közben pedig elcsuklott a hangja. Ilyen hatást csak Osszián tudott rá tenni, Nelson nem. Arra vonatkozólag nincs adat, – hogy mivel töltötték a napokat és a heteket az agyonzsúfolt szállítóhajókon a névtelen katonák tízezrei. Ez nem érdekelte a történetírókat, egyedül Napóleon személye. Róla mindent tudunk, egyszerű ebédéitől kezdve egészen addig, hogy mit olvasott, mit mondott, sőt, egyes túlbuzgó krónikások jóvoltából azt is, hogy mit gondolt. Feljegyezték róla azt is, hogy figyelmesen hallgatta a tudósok vitáit a fedélzeten a

kellemes, esti, hűvös szélben, néha közbeszólt, s egyik-másik mondását megőrizték az utókor számára. Amikor például a tudósok józan anyagelvűséggel magyarázták a világot, annak tér– és időbeli végtelenségét, s a lehető leglelkesebb forradalmi ateizmussal bebizonyították, hogy nincs isten, Napoleon. a csillagokra mutatva közbeszólt: − Jó, jó, de azokat ott ki csinálta? Ezekben á gyakran idézett híres szavakban egyébként nem valami szilárd hit nyilatkozott meg, hanem Napoleon kétkedő természete. Vallásos társaságban a vakhivők álláspontjának gyenge pontjaira szokott rámutatni. Mindenféleképpen meg tudott nyilatkozni, hol így, hol úgy. Sajátos logikáját nem könnyű követni, de talán érdeme.; néhány mondatot szentelni a napóleoni vallásosságnak. Néha elhatárolta magát a kereszténységtől: – Ugyan hogyan is tehetnék magamévá egy olyan vallást, amely pokolra küldi Szókratészt és Platónt? Szent Ilona szigetén viszont így bizonyította Jézus isten voltát: „Krisztus az emberek szeretetét kívánja bírni, tehát azt, amit a legnehezebb megszerezni. Ő megszerezte. Ez istenségét bizonyítja… Meggyújtotta annak a szeretetnek a lángját, amely kiöli az önszeretetet, és forróbb minden más szeretetnél. .. Nekem sikerült az értem meghalni kész tömegeket harcra tüzelnem, de ehhez a lelkesedéshez szükség volt jelenlétemre, varázsló tekintetemre. De most itt élek Szent Ilona szigetén, s mivel magányosan e sziklához vagyok láncolva, ugyan ki csatázik érettem?” Rendkívül jellemző fejtegetés ez, amely nemcsak Jézus istenségét bizonyítja be, hanem kesereg saját nem-istensége fölött. Ez az istenség utáni vágy különben nem volt idegen tőle, s koronázása után, amikor isten földi helytartójánál mindenesetre nagyobbnak tekintette magát, így panaszkodott Decrčs-nek: – Későn érkeztem, ma már semmi nagyot nem lehet tenni… Amikor Nagy Sándor meghódította Ázsiát, Jupiter fiának kiáltotta

ki magát, és a bölcs Arisztotelész és néhány athéni tudós kivételével a világ ezt el is hitte neki. De ha én kijelenteném, hogy az Örökkévaló Atyának fia vagyok, a halaskofák is kifütyülnének. A világ népei ma nagyon felvilágosodottak. Manapság semmit sem lehet csinálni ! Szegény Napoleon, kénytelen volt holmi emberi címekkel megelégedni. Tulajdonképpen jó helyen panaszkodott, mert Decrčs valóban istenítette őt – az egykor megtanult három lépés távolságról –, amíg Napoleon le nem intette: – Kérem, ne hasonlítsanak össze engem az istennel! Az ilyesmi tiszteletlenség irántam … Ez nem valami alázatos elutasítás halandó ember részéről. Hogyhogy tiszteletlenség? Nem inkább istenkáromlás? Aztán, miután bebizonyította Jézus istenségét, a keresztre feszítésről a következő véleményének adott kifejezést: – Meggyőződésem, hogy Jézust éppen úgy kivégezték, mint minden más fanatikust, aki prófétának vagy megváltónak adta ki magát. Ilyen emberek minden időben akadtak … Kijelentette, hogy az Ószövetséget többre tartja, mint az Újszövetséget. Miért? „Mert ott valóban akad egy kimagasló férfiú: Mózes!” Általánosságokban mozgó, vallástól független istenhitét sohasem tagadta meg, mert el sem képzelhette a nagy mindenséget egy jól szervező, erélyes, mindenható, egyeduralkodó, a cél érdekében kegyetlenségektől sem visszariadó isten nélkül. Nagy ritkán még ebből a bőréből is kibújt: „Nem tudok hinni egy számító és jutalmazó istenben, amikor azt látom, hogy a becsületes emberek pórul járnak, a gazemberek pedig boldogulnak. Talleyrand bizonyára ágyban hal meg.” Máskor pedig: „Az ember hisz istenben, mert minden, ami körülöttünk van, őt hirdeti!” Valami megdöbbentően új vonás nincs ezekben a változó véleményekben, sok ember beszél hol így, hol úgy, alkalom, hangulat, közérzet szerint. De az egyszerű emberek ingadozó

megnyilatkozásait nem vésik márványba, mint a legnagyobbakét. Mindehhez még csak azt kell hozzátenni, amit a mohamedán vallásról mondott: „A mohamedán vallást többre becsülöm, mert nem olyan ostoba, mint a miénk.” Ezzel körülbelül teljessé válik a kép Napóleon vallási meggyőződéséről. Hogy a mohamedán vallással igen behatóan foglalkozott az Orient fedélzetén is, annak nem a Korán iránt táplált áhítata és olthatatlan tudásszomja volt az oka, hanem a mohamedanizmus fontossága Egyiptom meghódításában. Napoleon jól tudta, már csak tapasztalatból is, hogy egy ország meghódítása nemcsak a fegyverek erejétől, nemcsak a megnyert csatáktól függ, hanem a helyi viszonyok alapos ismeretétől is. Nem elég tudni, hány ágyúja, hány lova, hány katonája van az ellenségnek, azt is ismerni kell, hogy milyen házban lakik, hogyan imádkozik, miben hisz. Azzal is tisztában volt, hogy a mohamedán vallás nemcsak magánügy, nemcsak a lelkiismereti szabadságon alapuló világnézet, hanem fontos politikai tényező is, mint ahogyan ma is az. Különben is érdekelté őt az a fajta istenhit, amely nem azt tanítja, hogy ha a jobb arcunkat megütik, tartsuk oda a balt is. A harcias Allah közelebb állt hozzá, mint a krisztusi szelídség. Volt ideje olvasni és tanulni, ami nála különben egyet jelentett. És közben az angol· hadihajóktól fertőzött Földközi-tengeren még egy kis mellékes háborút is meg kellett nyernie, Málta szigetét elfoglalnia. Erre ugyanis határozott utasítást kapott a direktóriumtól, s egyben háborús okot is: a Máltát birtokló Johannita rend lovagjai a francia köztársaság ellen nyilatkoztak 1793-ban. A direktórium minden bizonnyal inkább a logikájára támaszkodott, mint értesüléseire. Feltehető volt ugyanis, hogy a vallásos és konzervatív máltai lovagok nem lelkesedtek a forradalomért, s nem képviseltették magukat a Bastille megrohanásában sem. Szigetük megtámadásának azonban stratégiai, és nem világnézeti okai voltak. Málta a Földközi-tenger kulcsa volt, összekötő kapocs Európa és Észak-Afrika között, s

nagyszerű haditengerészeti támaszpont. Elfoglalása nem jelentett volna különösebb gondot Napóleonnak, ha nem űzött vadként osont volna Egyiptom felé. Mindenesetre megkönnyítette a helyzetét, hogy a máltai lovagok tekintélyes csoportját már régebben megvesztegették, s a rend nagymesterének, Ferdinand von Hompesch úrnak, fogalma sem volt arról, hogy lovagjai már nem olyan harciasak, mint törökverő elődeik voltak, s a tekintélyes összegek, amelyeket hajlandók voltak elfogadni az istentelen forradalmi kormányzattól, nem hőskölteményekbe való tettekre buzdítanak. A lovagok által elnyomott, egyszerű lakosságban amúgy is megmozdult a korszellem, a máltai köznép is Párizsra vetette vigyázó szemét. A nyugtalankodó közemberek és a lovagi árulók éppen olyan szép győzelemmel kecsegtették Napóleont, mint az elkorcsosult Velence elleni hadműveletek. Három hét alatt ért a francia ármádia Málta alá, s Napóleon azt a kívánságát fejezte ki, hogy vizet szeretne felvenni hajóhada számára. Hompesch nagymester megtagadta a kérést, azzal az indokolással, hogy a diplomáciai megállapodások szerint a hadviselő felek hajói közül egyszerre csak kettő köthet ki a semleges Máltában. Napóleonnak teljesen elegendő volt ez az elutasítás, s említést sem téve a lovagok öt év előtti állítólagos ellenszenvéről a forradalom iránt (lehetséges, hogy éppen úgy rosszallták a Tuileriák elözönlését, mint Napoleon), elrendelte a partraszállást. Az ellenállás annyira csekély volt. hogy Hompeschsel is sikerült a megegyezés. Ennek értelmében La Valette bevehetetlennek tartott erődéi a franciák kezébe kerültek, ezenkívül rengeteg puska, ágyú, lőpor, élelmiszer s még némi készpénz is, mintegy hárommillió aranyfrank értékben. Napoleon azonnal Franciaországhoz csatolta Máltát, a nagymesternek viszont megígérte, hogy a még mindig ülésező rastatti kongresszuson a direktórium kijár számára valami kis fejedelemséget vagy ilyesmit a német birodalom területén. Egy hercegséggel több vagy kevesebb,

igazán' nem számít az emberiség sorsát intéző politikai vezetőknek. De ha nom sikerülne a dolog, akkor 600 000 frank kárpótlást kap és évi 300 000 frank járadékot. Szép összeg egy olyan erődért, amelyet amúgy is be lehetett volna venni, legföljebb egy kicsit nagyobb véráldozattal. Maguk a lovagok rosszabbul jártak, nekik mindössze ezerfrankos évjáradékot ígért Napoleon, s így előállt az a felháborító helyzet, hogy szinte nevetséges összeg ígéretével szúrták ki a szemét azoknak, akik már régebben felismerték az ellenállástól való vonakodás gazdasági előnyeit. A nagymester kezdetben határtalanul felháborodott hitszegő lovagjainak becstelenségén, s csak később találta úgy, hogy a céltalan vérontás elkerülésének is meglehetnek a maga kézzelfogható előnyei. Napóleonnak Málta már nem okozott gondot. Egy kis helyőrséget hagyott hátra a szigeten, elkeseredett katonákból, akik átkozták balszerencséjüket, hogy nom mehetnek a többiekkel tovább a nagy kalandra. A nagy tengeri karavánnak továbbra is sikerült elkerülnie Nelsont. Napóleon ügyes mozdulatokkal megtévesztette idegesen cikázó ellenfelét. Több katonai szakíró erre alapozta meggyőződését, hogy ha Napóleont annak idején a haditengerészethez osztották volna be, a tengeren éppúgy megállta volna a helyét, mint a szárazföldön. Lehetséges, de az is bizonyos, hogy a főparancsnok nehéz két hetet állt ki, míg végre kiköthetett Alexandriában. Milyen kevésen múlott ez a partraszállás! Nelson a saját gyorsaságának lett az áldozata. Miután a nápolyi öbölben hiába kereste a franciákat, kitalálta, hogy Napóleon Alexandriába tart, s olyan gyorsan üldözte ellenfelét, hogy nemcsak utolérte légvonalban, hanem” el is hagyta anélkül, hogy tudott volna róla. Egy nappal korábban érkezett Alexandriába, s ott persze semmit sem tudtak a francia hajóhadról. Nelson ekkor továbbrohant, a szíriai partok irányában. Csak egy napig kellett volna még Alexandria közelében maradnia, s a francia hajóhad a karjai közé

futott volna. De nem maradt, s Napoleon egyik felderítő fregattjának árbockosarából látták is, amint az angol hajóhad kifut a nyílt tengerré. Nem lehet csodálkozni azon, hogy Napoleon egy korzikai szólásmondás szerint „a Fiastyúk fiá”-nak nevezte magát, vagyis a szerencse fiának, elvégre burokban született. Annyira biztos volt a sikeres partraszállásban, hogy már a tengeren kiadta „egyiptomi” hadparancsát: „Katonák!. Olyan hódításra készültök, amelynek beláthatatlan a hatása az emberi művelődésre és a világkereskedelemre. Érzékeny csapást mértek Angliára, és ezt rövidesen követi a halálos döfés. Lesz néhány fárasztó menetünk, néhány ütközetben is részünk lesz, de végül is győzni fogunk, mert a sors velünk van!” Kitért a katonák követendő magatartására is az ismeretlen területen: „Az a nép, amellyel dolgunk lesz, mohamedán. Hitük első cikkelye szerint Allahon kívül nincs más isten, és Mohamed az ő prófétája. Ne ellenkezzetek velük! Bánjatok velük úgy, ahogyan a zsidókkal és az olaszokkal bántunk! Adjátok meg az illő tiszteletet muftijaiknak és imámjaiknak, ahogyan megadtátok a rabbiknak és a püspököknek! A Korán által megszabott szertartások és a mecsetek iránt legyetek olyan kímélettel, mint voltatok a kolostorok és a zsinagógák iránt, amint egyaránt tiszteltétek Mózes és Jézus Krisztus vallását! Itt mások a szokások, mint Európában, alkalmazkodnunk kell hozzájuk. Ez a nép másként bánik a nővel, mint mi. Az erőszakoskodást mindenütt megvetik. A fosztogatás kevés embert gazdagít, de mindnyájunkat megbecstelenít, segélyforrásainkat elapasztja, s gyűlöltté, tesz bennünket azok szemében, akiknek barátsága fontos számunkra. Utunk során az első-város Nagy Sándor alapítása. Lépten-nyomon olyan emlékekre akadunk, amelyek számunkra is követésre méltók!” Bizonyára kellő áhítattal hallgatták a katonák a kis káplár jellegzetes szavait, de nyilván nem felejtették el azt sem, amit még Toulonban ígért nekik, nemcsak dicsőséget, hanem gazdagságot is, odahaza fejenként hat hold földet. És azt is tudták, hogy Napoleon

megadja azt, amit ígért, ha van még kinek. · Az emelkedett erkölcsi tartalmú szózatokon kívül a hadsereg háborús okkal is el volt látva, elvégre nem lehet csak úgy, minden ok nélkül nekitámadni egy gyanútlan országnak. Maga a direktórium fogalmazta meg azt a „casus belli”-t, amely szerint „a mamelukok főnökei, az angolokkal egyetértve, a legborzalmasabb kegyetlenségeket követik el a franciákon nap nap után, kínozzák és legyilkolják őket”. Ez a háborús ok az egyiptomi francia konzult lepte meg a legjobban, mivel ilyesmiről akkor hallott először, amikor tudomást szerzett arról, hogy ez a nagy fontosságú stratégiai háború nem más, mint nemes felháborodáson alapuló megtorlás, alapjában véve ellentámadás, sőt jogos önvédelem. Ennél lényegesen kevesebbet tudhattak Egyiptom lakói, s amikor július elsején, a kalandos tengeri út után, Napoleon hada partra szállt Marabu falu előtt, néhány kilométerre Alexandriától, az egyiptomiaknak fogalmuk sem volt afelől, hogy miféle hadsereg ez, ki vezeti, mit akar, hol és ki ellen akar harcolni. Valószínű, hogy Napoleon környezete sem tudta, hogyan akar a fővezér megbirkózni Egyiptom rendkívül bonyolult politikai és társadalmi viszonyaival. De Napóleon jó iskolát járt ki Olaszországban, s tudta, hogy egy országot előbb meg kell érteni, s csak azután lehet elfoglalni. Joggal hihette, hogy a hadjárat nehezén már túl volt, amikor baj nélkül át tudott kelni a tengeren, s elképzelhető, hogy titokban fellélegzett, amikor végre szilárd talajt érzett a lába alatt. Mert hiába dicsérték tengernagyi képességeit, az ő eleme a szárazföld volt. Bámulói azt is terjesztették róla, hogy Alexandriánál lángeszű mozdulattal becsapta Nelsont, tudta ugyanis, hogy ellenfele Alexandriában tartózkodik, s hogy elkerülje az összeütközést, óriási hadával megbújt az Aza hegyfok mögött, egynapi hajóútra Alexandriától, s csak akkor határozta el a partraszállást, amikor Nelson hebehurgyán már tovahajózott; Napoleon, figyelemre méltó lélektannal, ezt a legendát nem támasztotta alá, mert a szerencséjére legalább olyan büszke volt,

mint hadvezéri képességeire, s egy cseppet sem bánta, ha sokat emlegetett szerencsecsillagában vakon hittek az emberek. Erre a vakhitre a partraszállás idején is nagy szüksége volt, mert a kedvezőtlen időjárás, a viharos tenger alaposan megzavarta a kihajózás bonyolult és veszélyes műveletét. Napoleon ezúttal is bebizonyította, hogy a hadvezér legnagyobb erénye a fáradhatadanság, a legapróbb részletek kidolgozása, a mindent szamba vevő szervező munka. Hiszen a tengeren át is úgy vezette ezt a negyvenezres hadsereget, hogy mindenki mindennap pontosan megkapta a fejadagját, kifogástalanul működött az egészségügyi szolgálat, s a több száz hajó maradéktalanul végrehajtotta a főparancsnok minden utasítását. Természetes, hogy óramű pontossággal szállt partra, teljes felszerelésével együtt, az egész hadsereg, Napóleon átfogó, világos parancsait követve. A nehéz és kockázatos hadmozdulat végrehajtásához a legnagyobb erő a kis káplárba helyezett bizalom volt. Amikor már sikerük ötezer embert partra tenni, Napoleon azonnal Alexandria ellen indult, nehogy a város esetleges védőinek idejük legyen a felkészülésre. Alexandria falainál érte az első csalódás a francia sereget. A Nagy Sándor nevét viselő egykori csodálatos nagyváros kis sárfészekké züllött, a romok között rablók tanyáztak. A kereskedők és iparosok egy új városrészben laktak. Meglepni sem sikerült a védőket, sőt, a francia csapatokat lepte meg a rájuk zúduló, gyilkos tűz, amikor a falak alá értek. A török katonaság a rablókkal karöltve próbálta megvédeni a várost a rejtélyes idegenekkel szemben. Sokan elestek, és megsebesült maga Kléber tábornok is. Számottevő áldozatok árán végre sikerült elfoglalniuk a franciáknak a romokat, majd hozzáláthattak az új városrész birtokbavételéhez. Napoleon látta, hogy ennek fele se tréfa, s ravasz diplomáciai játékba fogott. Jól ismerte az egyiptomi viszonyokat, s tudta, hogy a mamelukok alkotják a fő ellenséget, mindenki mást le kell választani róluk. Egy elfogott török kapitányt visszaküldött az újváros védőihez, s azt üzente nekik, hogy a

franciák nem a törökök ellen harcolnak, sőt, éppen a mamelukokat, a török szultán ellenségeit akarják legyőzni, hogy felszabadítsák Egyiptom elnyomott népét a mameluk iga alól. Az üzenet, úgy látszik, meggyőző volt, a védők örültek annak, hogy valamilyen címen nem kell harcolniuk, s készségesen elfogadták a Napoleon kínálta aranyhidat. Napoleon ekkor már kiáltványok és üzenetek tömegével igyekezett megnyerni a lakosság bizalmát, elsősorban a törökökét, de számított az arabok rokonszenvére és a fellah okéra is, akik az ország legszegényebb rétegét alkották akkor is. Arról is szó volt még Párizsban, hogy a hadjárattal egy időben Talleyrand Konstantinápolyba megy, és meggyőzi a török szultánt Napoleon hadműveleteinek kizárólagosan mameluk ellenes jellegéről. A külügyminiszter azonban mégsem ment Konstantinápolyba, nyilván reménytelen feladatnak látta a szultán félrevezetését. így aztán Napóleonnak magának kellett helyszíni cselszövésekkel megosztani a vele szemben álló erőket. Arcizomrándulás nélkül nevezte kiáltványaiban önmagát a szultán hű barátjának s Franciaországot Törökország egyetlen európai szövetségesének. Ami pedig a vallást illeti, Napoleon ünnepélyesen kijelentette, hogy elismeri a Korán istenét, s az Iszlám védelmezőjének tekinti magát. Hogy szavának nagyobb nyomatékot adjon, szózatában közölte muzulmán testvéreivel, hogy milyen keményen bánt el a pápával, a gyaurok fejével, s hogyan alázta meg a máltai lovagokat, ezeket a megvásárolható katolikus tévelygőket. Szózatát át– meg átszőtte a Koránból vett idézetekkel. Nemhiába forgatta a hosszú hajóút alatt ezt a fontos „politikai” művet. Alexandria elfoglalása természetesen csak a kezdet volt, s bár a város omladozó falainak megrohamozása nem egy francia katona színes keleti álmainak a végére tett pontot, a halottak és sebesültek száma nem volt túlságosan magas, mai szakkifejezéssel élve, Napoleon azt mondhatta volna, hogy veszteségei csekélyek, vagyis a

hősi halottak azzal a megnyugtató érzéssel lehelhették ki lelküket, hogy csak kevesedmagukkal estek el. Egyes visszaemlékezések szerint az újvárosi harcokban maga Napoleon is életveszélybe került, ami könnyen lehetséges, mert Napóleon minden alkálimat megragadott arra, hogy példát mutasson bátorságból és halál megvetésből, s mellékesen tanúbizonyságot tegyen sérthetetlenségéről. Erre is nagy szükség volt, hiszen Napoleon volt ennek a seregnek a lelke, iránytűje, az egyetlen ember, aki itt kiismerte magát, tudta, mit kell tenni, s hova óhajtja vezetni lelkes, kalandvágyó, ifjú seregét. Senki sem gondolt arra, hogy pihenni 'készülnek alexandriai gyér babérjaikon, ezt nem is kívánták, sőt, türelmetlenül várták, hogy vezérük továbbvezesse őket a mesebeli ország csodavilágába. A romok közt tanyázó arab rablók romantikája nem gyújtotta fel képzeletüket. „Néhány nap múlva, július 5-én, már indult is tovább az egész hadsereg. Napoleon két út között választhatott. Az egyik a Nílus mentén vezetett, ez volt az aránylag kényelmesebb s mellékesen vízbő út, a másik, a rövidebb, a sivatagon át vezetett. Napoleon most is hű maradt önmagához, s a nehezebb, de rövidebb utat választotta. Emerson állapította meg róla, hogy még az egyenes vonalat is szerette volna megrövidíteni, csak hogy gyorsabban jusson célhoz. Tisztában volt azzal, hogy a sivatagon át vezető út nem egy katonájának életébe kerül, de ez az eshetőség pontosan megegyezett azzal az elvével, hogy áldozatok nélkül nincs siker. Csekély helyőrséget hagyott hátra Alexandriában, Brueys tengernagynak pedig fontos parancsot adott. Ennek a parancsnak világtörténelmi jelentőségű megtagadására később került sor, megvilágítva azt a tényt, hogy a franciáknak volt ugyan szárazföldi Nelsonjuk, de nem volt tengeri Napóleonjuk. Napoleon kétségtelenül féltette hajóhadát, az egyetlen összekötő kapcsot serege és az anyaország között. Részletesen utasította Brueys-t, hogy próbáljon elhelyezkedni a régi alexandriai kikötőben. Ha ez nem lehetséges, akkor keressen az abukiri

kikötőben biztos védelmi állást, lehetőleg olyant, amelyből vissza tudja verni Nelson esetleges támadását. Ha erre az abukiri kikötő nem alkalmas, akkor néhány kisebb hajó hátrahagyásával menjen Korfuba, sőt, akár vissza Toulonba, s csak akkor keresse fel ismét az egyiptomi partokat, amikor erre szükség lesz. Brueys a lehető legrosszabb megoldást választotta. Nem tudván bejutni valamennyi hajójával az abukiri kikötőbe, úgy határozott, hogy a kikötőn kívül vet horgonyt, egész hajóhadával. Ezt az elhelyezést találta a legbiztonságosabbnak Nelsonnal szemben. Nem tudni, értesült-e Napoleon erről a veszélyes helyzetről, Brueys katasztrofális hadrendjéről. Nem valószínű, mert akkor már a sivatagban lovagolt, maga után vonszolva egyre inkább elcsigázott seregét. Ez a sivatagi menet is úgy szerepel az egyiptomi hőskölteményben, mint megkapó drámai esemény, az emberi állhatatosság lenyűgöző példája, dacolás a· sivatag borzalmaival, a hősök útja a poklokon keresztül a piramisokig. Különösen a visszaemlékezésekben bontakozik ki a perzselő hőséggel, a vízhiánnyal, a váratlanul fel-felbukkanó ellenséggel folytatott harc minden félelmetes szépsége. De a menet alatt a katonák a legkevésbé sem fogták fel a sivatagi viszontagságok történelmi nagyszerűségét, szünet nélkül káromkodtak, szidták a minden kis kődarabnál megálló, izgatott tudósokat, abban a hiszemben, hogy a tudományos kutatások kedvéért kényszerültek erre a szörnyű útra. Nem járult hozzá a tudósok iránti tisztelethez az a napóleoni hadparancs sem, amely így intézkedett: „A szamarakat és a tudósokat a középre!” Pedig Napoleon nem akart csúfot űzni az általa nagyra becsült tudósokból, sőt, kímélni akarta őket, a pótolhatatlan málhás állatokkal együtt. Amikor tudomást szerzett arról, hogy a katonák sértő módon viselkednek a tudósokkal szemben, valamennyi parancsában először a francia nemzeti akadémia tagjának nevezte magát, s csak azután fővezérnek, éppen úgy, minit híres touloni

levelében. Ez segített, különösen pedig az, hogy a mameluk ok egyik támadása alkalmával a tudósok is bátran, lelkes katonák módjára viselkedtek. Ekkorra a szenvedés valahogyan már összeforrasztotta az egész sereget. Már az első néhány napnak sok áldozata volt. Nem Napóleonra vall, hogy az előreláthatólag viszontagságos sivatagi menetre meglepően gyatrán szerelték fel a sereget. A parancs értelmében minden katonának magának kellett gondoskodnia vizesüvegről, de, úgy látszik, kevés volt a vizesüveg Alexandriában, sok katonának nem jutott. Ezenkívül négynapi hideg élelmet kaptak, ami nem volt más, mint kétszersült. Ennyire feláldozott mindent a gyorsaság kedvéért az a Napoleon, akinek egyik elve az volt, hogy a hadsereg a gyomrán keresztül menetel. A forróság és a vízhiány már az első órákban éreztette hatását a süppedő homokban menetelő katonák soraiban. A vizesüvegek hamar kiürültek, s a rendkívül gyér számú kutakban alig volt víz, az arabok ugyanis homokkal és kövekkel töltötték meg az amúgy sem bővizű kutakat. A kutak közelében mindig felbomlott a rend, a katonák egymást taposva rohantak az életet adó vízért, s amikor továbbvonultak, a kutak körül agyontaposott francia holttestek hevertek. Voltak, akik megőrültek a szomjúságtól és a hőségtől, sokan öngyilkosságot követtek el, olyan emberek, akik Napóleon kipróbált harcosai voltak, az itáliai hadjárat hősei, Lodi, Arcole és Rivoli veteránjai. Néha még a főtisztek is elcsüggedtek. Az ideg nélküli Lannes és a rettenthetetlen Murát is a földhöz vágta csákóját. Csak Napóleon maradt rendíthetetlen, ő maga még katonáinál is kevesebbet ivott és evett, egyik tábornokát pedig azzal fenyegette meg, hogy főbe löveti, ha zúgolódásával továbbra is rossz példát mutat a seregnek. Kétségtelenül le tudta csillapítani háborgó katonáit, ha közéjük ment. Elsősorban azzal, hogy osztozott minden nélkülözésükben, meg azzal is, hogy mindig meg tudta találni azt a néhány szót, amely adott helyzetben a legmegfelelőbb volt. A természet nagy adománya volt ez, s Napóleon bőségesen élt

vele. Korán felismerte „varázslatos tekintete” erejét, s véghez tudta vinni azt a csodát, hogy a hőségtől és a szomjúságtól félholt katonái is lelkesen harsogták: „Éljen Bonaparte, éljen a mi édesapánk!” Napoleon még ilyen körülmények között is táplálni tudta katonáiban azt a hitet, hogy vezérük atyailag gondoskodik róluk. Jelenlétének hatására eltűntek a kétségek, a katonák odaadó szeretettel ünnepelték azt az embert, akinek hívó szavára otthagyták otthonukat, családjukat, hazájukat, s távol Franciaországtól, egy gyilkos sivatagban botorkálnak, ki tudja, hova. És nem tették fel neki az egyszerű kérdést, hogy mi az ördögöt keresnek itt, ebben a pokolban. Vagy megelégedtek azzal, hogy miközben agyontapossák egymást a kutaknál, tulajdonképpen az emberi művelődésre és a, világkereskedelemre készülnek beláthatatlan hatást gyakorolni, s ezért érdemes szenvedni? Mert szenvedett az egész hadsereg, az ég kétségbeejtően felhőtlen volt, mértéktelenül izzadt mindenki, teljes felszerelésben menetelve, s nem volt mód arra, hogy a szerencsétlenek pótolják a folyadékveszteséget. Az éhség is kínozta őket, mert kezdetben a legtöbben eldobálták a kétszersültet, víz után sóvárogva. Ha keresztülhaladtak egy falun, a kutakra vetették magukat, ezek azonban rendszerint üresek voltak, a fellahok jól elrejtették a vizet, s minden cseppért meg kellett fizetni. A legtöbb bennszülött nem fogadott el idegen pénzt, de például a gyalogosok fénylő fémgombjaiért szívesen adtak vizet. A legtöbb baka zubbonyáról hamarosan eltűntek a gombok. A fáradtságtól is sokat szenvedett a sereg, mert Napóleon kevés pihenőt engedélyezett, nemcsak azért, mert mielőbb keresztül akart vágni a sivatagon, hanem azért is, mert tudta, hogy nehezen tudná újra mozgásba hozni csapatait, ha túlságosan hosszú pihenő törné meg lendületüket. Azt sem mondhatták katonái, hogy becsapta őket. Még a tengeren tudtukra adta, első szózatában, hogy részük lesz néhány fárasztó menetben. Lett is. A rendkívüli körülmények között végrehajtott, erőltetett menetnek meg voltak az áldozatai, de

Napoleon sietett. Nem pihenőkkel, hanem más módon győzte meg katonáit arról, hogy gondoskodó, szerető atyjuk vigyáz rájuk, s jaj annak, aki bántani merészeli őket. A sereget minduntalan nyugtalanító arab lovasok vezéreit, a harcias sejkeket is a maga módján figyelmeztette arra, hogy a nemkívánatos ellenkezés mit von maga után. Az egyik falu lakosai ellenségesen viselkedtek az odaérkezett francia csapatokkal szemben, és nem voltak hajlandók még pénzért sem adni egy korty vizet vagy egy falat kenyeret. Napoleon egyik katonájának, a már említett Charles François-nak leírása szerint a falut szuronyrohammal foglalták el, elhajtották az egész állatállományt, majd felgyújtották a falut, nem törődve azzal, hogy hányan pusztulnak el a tűzben. A sejkek jól megértették a leckét, az erőpolitika sajátos logikája értelmében barátságosabbak lettek Napóleon seregéhez, nem egy közülük felajánlotta szolgálatait. A francia katonák pedig, a rémtett hatására, megnyugodhattak, hogy éppen úgy, mint Olaszországban, a halál fia az, aki ellenséges indulattal közeledik a hadsereghez. Ha ennek a tételnek a bizonyítására Napoleon nem habozott Európában egész helységeket felkoncolhatni, hogyan is habozott volna példát mutatni egy afrikai sivatagban. Tartott még a gyilkos menetelés, s Napoleon a maga módján igyekezett minél több lelki támaszt nyújtani hadi népének, s ebben semmiféle érzelgősség nem akadályozhatta meg. Jól visszaemlékezett később is a szörnyű sivatagi napokra, s egészen természetes, hogy a maga javára igyekezett kihasználni a rettenetes emlékeket. A marengói csatát megelőző hónapokban így rótta meg a Riviérán táborozó haderő egyik fegyelmezetlen féldandárját: „Hát mind elhaltak már a castiglionei, a rivoli és neumarkti hősök? Azok inkább elpusztultak volna, semhogy hűtlenekké váljanak zászlóikhoz, s fiatalabb bajtársaikat is magukkal ragadták volna a kötelesség és a becsület útján. Katonák! Azt mondjátok, nem kaptátok meg rendjén adagjaitokat. Vajon mit tettetek volna akkor, ha mint a könnyÚgyalogság négyesei és

huszonkettesei, vagy mint a sorkatonaság tizennyolcasai és harminckettesei ott meneteltetek volna a sivatag közepén, kenyér és víz nélkül, s nem lett volna más ennivalótok, mint ló- és öszvérhús? Ők azt mondták: ha győzünk, akkor majd kenyerünk is lesz! És ti? Ti otthagyjátok zászlóitokat …” Ebben a szózatban sok igazság volt, csak éppen a ló– és öszvérhús szerepét túlozta el az első konzul, mert ilyenféle élelmet sem igen láttak a katonák a sivatagban. A rettenetes menetelés alatt már nem is kenyér után vágytak, hanem vizet szerettek volna inni, sokat, hideget. És amikor egyheti menetelés után elérték a Nílust, boldogan vetették bele magukat a megáradt folyóba. Egyszerre felfrissült az egész sereg, derűlátás vált úrrá a harcosokon, a halottak pedig nem panaszkodtak. Most már a Nílus mentén haladtak tovább, nem egészen zavartalanul, mert a mamelukok felfeltűntek, és a szélvészgyorsaságú lovascsapatok sok kellemetlenséget okoztak a franciáknak, de hasznukra is voltak, mert az elfogottak hírt adtak arról, hogy Murád bej főereje Kairo táján gyülekezik. Állítólag volt egy nagyobb összecsapás is útközben a franciák és a mamelukok között, de nem egészen hitelesek azok az adatok, amelyek a „sebrahiti ütközet” méreteiről szólnak. Marmont emlékiratai szerint mindössze négy-öt mameluk vágtatott neki az egyik szállító-alakulatnak, ezek ott is hagyták a fogukat. Napoleon viszont az Alexandriában maradt Menou tábornoknak már arról írt, hogy az ellenség ötven halottat és sebesültet vesztett, a direktóriumhoz intézett jelentésében már ütközetnek nevezte az összecsapást, amelyben az ellenség vesztesége szerinte háromszázfőnyi volt. Ez az ismert napóleoni matematika, amely a holt számokat életre kelti, és annyi elesettel tölti meg, amennyit a lélektani helyzet szükségessé tesz. Ütközetről természetesen szó sem lehetett, a felderítő mameluk lovasság elenyésző volt a negyvenezres francia hadsereghez képest, a döntő ütközetre a piramisok tövében került sor. De a franciáknak már előzőleg

alkalmuk volt megcsodálni a világ legkiválóbb lovasainak lenyűgöző gyorsaságát, villámszerű mozdulatait. Ezek a lovasok nem is annyira az erőszakos felderítés, mint inkább a kellemetlenkedés eszközei voltak. Bosszantották, idegesítették a franciákat. És aki lemaradt a fő seregtől, annak a sorsa nem volt kétséges. Egyszer állítólag magát Napóleont is majdnem elfogták a sivatag vad lovasai, de egy domb útját állta a támadóknak. A kis kaland jóalkalmat nyújtott Napóleonnak arra, hogy megint mondjon valamit környezetének és az utókornak: – Nincs megírva odafent, hogy engem a puszták lovasai foglyul ejtsenek ! Azt viszont valószínűleg ő sem sejtette, hogy mi minden volt még megírva erről a hadseregről. Sokan máris teljesítették a sors és a statisztika követelményeit, s minden nagy mondás nélkül múltak ki. Érdemes megjegyezni, hogy Napoleon ugyan mindig szívesen hivatkozott a sorsra, de csak a jó sorsra, hiszen köztudomású, hogy Waterloo után nem a végzetet okolta, hanem Grouchyt. Az bizonyosra vehető, hogy hitt az előre elrendeltség tételében, s képtelenségnek tartotta, hogy pályafutását olyan nevetséges vakvéletlen törje derékba, mint fogság vagy hősi halál. Ez a hiánytalan önbizalom minden-esetre lehetővé tette, hogy a legveszedelmesebb helyzetekben is megőrizze nyugalmát és a sokat emlegetett, éjfél után két órai bátorságát. Sérthetetlenségében pedig annyira hitt, hogy el is tudta hitetni ezt á titokzatos adottságot a számára legfontosabb közösséggel, hadseregével. Ez elengedhetetlenül szükséges is volt katonáinak erkölcsi tartásához. Ezek a harcedzett veteránok különben nem is annyira az ellenségtől tartottak, mint inkább a sivatagi viszontagságoktól. A mameluk lovasok meg-megújuló kisebb-nagyobb támadásait szinte jókedvűen verték vissza, hiszen ez is változatosságot jelentett a tűző nap egyhangúságában. És valóban úgy látszott, hogy még a tudósok is kedvet kaptak egy kis csatározásra, ha úgy fordult a

dolog. A katonák pedig meglepve tapasztalták, hogy a laboratóriumok, dolgozószobák, csillagvizsgálók, múzeumok, kutatóintézetek nem éppen daliás dolgozói néha nagyobb személyes bátorságot tanúsítottak, mint egyik-másik hetvenkedő Herkules. A tudósok harci kedvét ugyanis minden más lelki indítékon túl a hősiességig tüzelte az a félelem, hogy régészeti munkájuk esetleg veszélybe kerül. Napóleont nagyravágyó tervek hevítették, a katonákat a dicsőségszomj és a gazdag zsákmány reménye, a tudósak viszont sejtették, hogy az emberiség kultúrtörténelmének felbecsülhetetlen értékű felfedezései .előtt állnak. Az ilyen emberek pedig éppen olyan keményen tudják megragadni a szuronyos puskát, mint a legfontosabb régészfegyvert, az ásót. A katonákat kevésbé érdekelte az egyiptológia, annál inkább a régészeti leletek aranyértéke. Július 21-ének élménye viszont egyforma erővel ragadta meg mind a katonákat, mint a tudósokat. Éjszakai menetelés után ezen a hajnalon világította meg előttük a felkelő nap a kairói sok száz minaretet, a Dzsemil Azar mecsetet, s a háttérből félelmetes szépséggel kiemelkedő piramisokat a gizehi homokon. És mindezeken túl ott tündöklött előttük Murád bej lovas hadserege. A szó szoros értelmében tündöklött, ragyogott a sok csillogó acéltól, aranytól, drágakőtől, mert a Kelet híres lovasai a döntő csatára a legdrágább egyenruhájukat vették fel, damaszkuszi acélból készült, drágakövekkel, arannyal díszített markolatú kardjukat kötötték fel. Csupa ragyogás volt ez a ficánkoló harci méneken hullámzó lovas hadsereg, a keleti mesevilág megelevenedett ármádiája. Minden egykori leírás szerint a látvány valósággal lenyűgözte a francia hadsereget, szinte már sok is volt egyszerre a csodákból. A meseszerű kaland csúcspontjának hitték a káprázatos harci színteret. Ezek a katonák, akik nemrég indultak el távoli hazájukból, vakmerően átvágtak a Földközi-tengeren, partra szálltak egy ismeretlen, titokzatos országban, csekély. kivétellel kiállták a sivatag megpróbáltatásait, s most a „monumentális arcú

kis ember” jóvoltából ott álltak az ókor csodái előtt, színes csatára készen. Elfeledtek minden megpróbáltatást, tüzelte őket a felismerés, hogy világraszóló események cselekvő résztvevői, és egetverő ujjongásban törtek ki. Napóleont is fellelkesítette a megkapó látvány, de ő nemcsak a piramisokat, a minareteket és Murád bej hadseregének ragyogását figyelte, hanem a tündöklő lovashorda elhelyezkedéséből máris elhatározta haditervét. Öt négyszöget alakított seregéből, majd mielőtt elindította volna csapatait, elmondta előttük a híres piramisszózatot. A negyven évszázad vagy egy másik változat szerint a négy évezred a világtörténelem legismertebb közhelyeinek egyike, s ma már valósággal hozzátartozik a nevezetes gúlákhoz. De Napóleon valamivel többet is mondott: – Katonák! Azért jöttetek erre a tájra, hogy megszabadítsátok a bárdolatlanság jármától, terjesszétek a műveltséget, s hogy a világnak ezt a szépséges részét felmentsétek Anglia szorongató uralma alól! Itt a csata pillanata! Gondoljatok arra, hogy ezeknek a piramisoknak az ormairól negyven évszázad tekint le rátok! Rövid szózat volt, .hosszabbra nem is volt idő, de arra így is jó volt, hogy megadja az esemény történelmi és irodalmi rangját. Napóleon különben a csata nagyságát mértéktelenül eltúlozva fogalmazta meg a márványba vésendő szavakat. Nem volt ez sem cannaei, sem catalaunumi csata. Murad bej nem volt Károly főherceg, még Wurmser vagy Alvinczy sem. Ennek a hadseregnek éppen úgy fogalma sem volt haditervről, stratégiáról, taktikáról, mint bátor vezérének. A tüzérséget majdnem úgy megvetették, mint kis számú, gyülevész gyalogságukat. És a fegyelmezetlen, vitéz lovascsorda habozás nélkül nekirontott a legalább háromszoros túlerőben levő, magas fokon kiképzett, ragyogó tüzérséggel ellátott, francia hadseregnek, amelyet a világ legnagyobb hadvezére irányított, bátor és tehetséges alvezéreivel együtt. Itt-ott benyomták ugyan a négyszögeket, de hát miféle esélyeik lehettek a pusztító tüzérségi tűzzel és a

megbonthatatlan szuronyerdővel szemben. A franciák nem siettek, néhány lépésre közel engedték magukhoz a szélvészsebesen száguldó mamelukokat, s csak akkor zúdították rájuk a pontos sortüzet. Napoleon úgy irányította csapatait, mintha hadgyakorlatot tartott volna. A négyszögek pontos terv szerint mozogtak, három oszlop a zöldturbános, gyémántforgós Murád bej csapatai mögé került, a bátor lovasokat hol a tüzérségi tűz söpörte el, hol a szuronyok végeztek velük. Egyetlen lőfegyverük, remekmívű pisztolyaik a franciák gazdag zsákmányát gyarapították. Szabályos hadmozdulatokat csak a franciák hajtottak végre, a rettenetes négyszögeik hol megnyíltak, hol összezárultak, s egyre nagyobb pusztítást végeztek a harcászat gyermekkorát képviselő mameluk lovasság soraiban. Amikor a francia harapófogó egyre szorosabbra zárult, a mameluk vezérkar is láthatta, hogy a csata elveszett, s a még megmaradt résen keresztül villámgyorsan elmenekült a sereg maradványaival. Az a Murad bej, aki a csata előtt arra biztatta lovasait, hogy úgy szabdalják le a nyomorult francia gyalogosok fejét, mint a dinnyét, Napoleon hadmozdulatainak számára elképzelhetetlen pontosságától valósággal elkábult, és mágiát emlegetett. Az egyik mameluk fogoly pedig – Lacroix elbeszélése szerint – így jellemezte Napóleont: „Az az ember varázsló! Katonáit egy óriási fehér kötéllel összefűzte, és amint erre-amarra rántja a kötelet, egyszerre mozognak valamennyien, mintha egy test lennének.” A mamelukok számára ez valóban csodaszerű volt, de egy jól kiképzett hadsereg számára a haditerv pontos végrehajtása. így jobban érvényesül a hősiesség is. A korszerűtlen vitézségnek nem egy példáját szolgáltatta a huszadik század első felének két világháborúja is, amikor géppuskatűz kaszálta le a rajta-rajtában rohamozó huszárságot, vagy amikor, Murad lovasaihoz hasonlóan, huszárok támadták meg a tankokat. A korszerű háború leckéjét nagy véráldozat árán tanulta meg a mamelukság. Háromezer

halottat hagytak a gúlák térségében és mesebeli zsákmányt. A francia katonák leszaggatták a még ki sem hűlt holttestekről a drága felszerelést, a Nílusból horgosra görbített szuronyokkal halászták ki a mameluk holttesteket, mert tudták, hogy a harci övek tele vannak aranytallérokkal. Táborukban rengeteg enni és innivalót találtak, de nemcsak azt, hanem drága szőnyegeket, prémeket, ékszereket, fegyvereket. Végre valami megvalósult az Ezeregyéjszaka gazdagságából. A franciáknak is volt veszteségük, néhány száz fő, annyi mindenesetre, hogy valamilyen rangot adjon ennek az amúgy is egyoldalú csatának, s a katonák örüljenek annak, hogy nem estek el. Vértelen ütközetet túlélni nem kielégülés. A francia elesettek különben ijesztő látványt nyújtottak. Ha alkalmuk volt a mamelukoknak kardjukkal odasuhintani az ellenség nyakára, megmutatták a damaszkuszi acél hihetetlen teljesítőképességét, s egy csapással fejezték le ellenfelüket. A néhány száz halott és sebesült azonban elenyésző szám volt a hatalmas francia sereghez képest, s Napoleon katonái joggal örvendeztek, mulatoztak a nagy győzelem és a még nagyobb zsákmány örömére. Napoleon élete végéig a legnagyobb tettei közé sorolta a piramisoknál aratott győzelmét. Annyi bizonyos, hogy színes látványosság szempontjából egyik csatája sem múlta felül a gizehit, de ennél többet nem mondhat el róla a hadtudomány. A szétvert, alaposan megtizedelt, de meg nem semmisített mameluk sereg elmenekült, Napoleon pedig Gizehben aludt aznap este néhány órát, annál is nyugodtabban, mert tudta, hogy a győzelem Kairót jelenti számára. Ide először csak Dupuy tábornok vonult be, mindössze három századdal, talán azért ilyen csekély haderővel, hogy a kairóiak lássák, ez is elég városuk elfoglalásához. Valóban elég volt, az egyiptomi főváros népét rémülettel töltötte el az ismeretlen tengerentúli sereg megjelenése. A mameluk menekültek túlfűtött keleti képzelőerővel beszéltek a francia szörnyetegek rémtetteiről s a nagy fejű, apró ördögről, aki pokoli

erővel irányította az ismeretlenségből hirtelen itt termett, démoni hordát. De ha bárkit megkérdeztek volna Kairó lakosai közül, egyetlen embert sem találtak volna, aki meg tudta volna mondani, hogy mit keresnek itt a franciák. Egyiptom népe mit sem tudott Leibniz tanácsáról, az angolok indiai uralma elleni francia tervekről vagy a direktórium és Napóleon közötti kínos ellentétekről. A váratlan csapásban Allah haragjának megnyilvánulását látták, s ennek tulajdonítható, hogy Napoleon megjelenését az elkerülhetetlen fátumba való belenyugvással fogadták. Dupuyt néhány órával később követte Napoleon a sereg zömével, s ez a néhány óra már csak azért is szükséges volt, hogy előkészíthessék a diadalkaput a győztes vezér számára. Kétségtelen, hogy Napoleon nem sokat adott az ilyen és efféle külsőségekre, de nem becsülte le hatásukat az egyszerű népre, amely egyenesen igényli, hogy elkápráztassák. Természetesen a legfényesebb palotában szállt meg, hogy innen irányítsa a meghódított föld egész társadalmi átalakítását. A nép vallását nem bántotta, sőt, mindent elkövetett saját muzulmán felfogásának bizonyítására. Ennek érdekében nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire egyetért a mohamedán vallással, természetesen egy az Isten, aki nem más, mint Allah, a szentháromság dogmája pedig matematikai képtelenség, hogyan is lehetne három egyenlő eggyel. Úgy látszik, Napoleon a saját kételyeit hangoztatta, politikai szükségszerűségből. Mivel a saját magába vetett hitén kívül más vallási meggyőződése amúgy sem volt, könnyen alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz, s a Korán alapos ismeretében, a próféta tanításaira támaszkodva, figyelmeztette az egyiptomiakat arra, hogy ami történik, végzetszerű és elkerülhetetlen, mert különben nem történne meg. Nem volt misszionárius, esze ágában sem volt téríteni, jól tudta, hogy a mohamedánok nem ismernek vallási kételyeket, ez a felekezet nem alkalmas arra, hogy protestantizmus nőjön ki belőle. Rendkívül hajlékonyan fogadta el Mohamed tanításait, s amikor

Szent Nílus ünnepén burnuszban jelent meg, a nép szívébe fogadta a megdöbbentő kis embert, s az igazi népszerűség megnyilvánulásaképpen becenevet Ls adott neki, elnevezte Ali Buonaberdinek. És Ali Buonaberdi igyekezett méltó lenni nevéhez. Elnökölt a dívánban, elkápráztatta a papokat és bejeket mohamedán műveltségével, természetesen „török” ülésben vitatkozott, s igazát mindig a Koránból vett idézetekkel támasztotta alá. A helyi méltóságokhoz intézett leveleit így kezdte: „Az Irgalmas és Jóságos Isten nevében! Nincs más Isten, csak az egyetlen Isten, és Mohamed az Ö prófétája!” A kairói helyi tanácsot, a dívánt így szólította meg levélben: „Kairó Dívánjának! Választottai a Legbölcsebbeknek, a Legtanultabbaknak és a Legfelvilágosultabbaknak! A Próféta áldása rajtuk!” Intézkedéseit is ehhez a felfogáshoz alakította. Megtiltotta katonáinak, hogy belépjenek a mecsetekbe, sőt, a mecsetek előtti csoportosulás is tilos volt, mert az is sértheti a hivők érzékenységét. A forradalom eszmevilágától áthatott tisztek csendesen kuncogtak mindezen, szemhunyorgatva helyeselték Napoleon vallási taktikázását. Dupuy tábornok egy megjegyzése jól megvilágítja hangulatukat: „Becsapjuk az egyiptomiakat a vallásuk iránt színlelt ragaszkodásunkkal, amelyben Bonaparte és mi éppen olyan kevéssé hiszünk, mint megboldogult Pius vallásában!” Úgy látszik, közöttük még mindig Napoleon vak a legőszintébb hivő, ő ugyanis legalább abban hitt, amit tett, annak üdvös voltában, s a cél érdekében még a hivő szerepét is vállalta. Minden tudatos cinizmus nélkül mondta később, első konzul korában, Roederernek: „A vendée-i háborúval úgy végeztem, hogy katolikus lettem. Mohamedán lettem Egyiptomban. Ultramontán lettem, hogy megnyerjem magamnak az olaszokat. Ha a zsidó népet kormányoznám, visszaállítanám Salamon templomát!” Természetesen mindezt meggyőződésből, hiszen Napoleon szemében valamelyik vallás helyessége mellett az volt a döntő

bizonyíték, hogy az ő céljait szolgálta. És mialatt gondosan ügyelt arra. hogy semmivel se sértse meg a mohamedánok hitéletét, társadalmi berendezkedésüket alaposan felforgatta, mindent a Korán szavaival indokolva meg s az elkerülhetetlen végzettel, amelynek természetesen ő volt a képviselője. A „világszellem lovon” Egyiptomban Allah parancsainak végrehajtója „vl5lr,”„T”'äY^egy1pEomiak rövidesen tapasztalhatták, hogy Allah milyen felvilágosodott és modern isten. Napoleon ugyanis arra törekedett, hogy intézkedéseivel megszüntesse a feudális rendszert, s átültesse a Nílus környékére a francia polgári vívmányokat. Eltörölte a mameluk bejek által kirótt súlyos földadókat, tanácsadó testületeket szervezett, átalakította az adózás rendszerét, rendőrséget szervezett, hogy megvédje a kereskedelmet és a magántulajdont. A francia polgári közigazgatáshoz legalábbis hasonló szervezettel ő indította el Egyiptom újkori állami fejlődését. Valóban igaza volt Bem apónak, Napoleon keze nyoma mindenütt ott maradt, ahova csak nyúlt. És nemcsak közigazgatási módszerekkel igyekezett megjavítani Egyiptom életét. Terveket készíttetett vízi– çs szélmalmok építésére, növényfajtákat kerestetett, amelyek helyettesíthetik a sörfőzéshez szükséges, de Egyiptomban nem termő komlót. Agronómusai szőlőművelésre alkalmas területet kerestek. Vízügyi szakemberei Kairó vízellátásán dolgoztak, s keresték annak a módját, hogyan lehetne a sivatagban egymástól szabályos távolságban fúratni kutakat. Napirendre került a felbecsülhetetlen értékű romok kérdése, de az is, hogyan lehetne Egyiptomban lőport gyártani, helyi nyersanyagokból. A gyémántforgós Murád bejt legföljebb az utóbbi terv érdekelte volna. Amellett Napoleon sok mindent kért hazulról is a direktóriumnak írt jelentéseiben, többek között további csapatokat, fegyvert és mindenféle felszerelést, továbbá orvosokat, főként sebészeket, gyógyszerészeket, vasöntőket, szeszfőzőket, színészeket, kertészeket, babaárusokat a kairói vásárok nagy

keresletének kielégítésére, s végül ötven francia nőt. Hogy ez az utóbbi szám hogy jött ki, annak megfejtéséhez a világ még ma sem ismeri eléggé a napóleoni matematikát. Ezeket a figyelemre méltó adatokat angol forrásból ismerjük, mivel az angol hadihajók sok francia küldeményt fogtak el a tengeren, jelentéseket, leveleket s természetesen embereket is. S hogy a gyógyszerészek, babaárusok és a nők amúgy sem érkezhettek volna meg az anyaországból, az Abukir után nyilvánvalóvá vált. Abukirnál ugyanis Nelson megtalálta a francia hajóhadat, és megsemmisítette. Ez a világtörténelmi jelentőségű tengeri csata, amelyhez fontosságban csak Trafalgar, Csuszima vagy Leyte mérhető, megérdemel néhány szót. A katasztrófa augusztus elsején érte a francia hajóhadat. Nelson meglepte Brueys flottáját. Hogy miért lepte meg, erre a kérdésre nehéz választ találni, hiszen köztudomású volt, hogy az angol tengernagy halálra keresi a francia hajókat a touloni indulás óta. Brueys nemcsak a legrosszabb megoldást választotta hajói elhelyezésére, hanem még a legelemibb elővigyázatossági rendszabályokat is elmulasztotta.· Nelson közben tűvé tette a Földközi-tengert, még a Dardanellák táján is hiába kereste a franciákat, majd végül helyes nyomra tért, és az abukiri kikötő előtt rábukkant Brueys hajóira. Délután hat óra tájban pillantották meg a franciák az angol hadihajókat. A francia flotta készületlenségére jellemző volt, hogy a legénység túlnyomó része a szárazföldön szórakozott, Brueys pedig a vezérhajón vacsorázott tisztjeivel. Meglepetten pillantották meg az őket már több mint egy hónapja üldöző ellenséget. Nagy riadalom keletkezett, de Brueys nem vesztette el nyugalmát, s ez az önuralom ezúttal végzetesnek bizonyult. A francia, tengernagy ugyanis higgadtan számolni és következtetni kezdett. Úgy találta, hogy Nelson szürkületben már nem támadhat, hiszen valóságos istenkísértés lenne megközelíteni a zátonyos, sekély parti vizeket, tehát nyilvánvaló, hogy a támadás másnapra marad, addig pedig

még van idő. Brueys ilyen módon pontosan kikövetkeztette annak az ellenkezőjét, amire az angol haditengerészet fenegyereke készük. Mialatt a francia legénység minden sietség nélkül tért vissza a hajókra, hogy harci készenlétbe helyezkedjék, Nelson azonnal támadott. Már besötétedett, mire teljes erővel tombolt a csata, de az égő francia hajók jól megvilágították a harc színterét. Nelson, egyetlen hajójának zátonyra futása árán, ki tudta kényszeríteni azt a hadmozdulatot, amelynek segítségével átkarolhatta, és két tűz közé szoríthatta a franciákat. A számbeli túlerőben levő francia hajóhad hősiesen védekezett a kiképzésbeli és szellemi túlerőben levő angol tengeri had ellen, de a végső győzelem nem volt kétes. Kigyulladt, majd a levegőbe repült az Orient is, fedélzetén Brueysvel. A bátran harcoló francia tengerészek „Éljen a köztársaság!” kiáltásokkal merültek alá égő hajóikkal, a hősi romantika íratlan szabályaihoz híven. Brueys tehát életével fizetett vigyázatlanságáért, Nelsonnak a jobb szemébe került a győzelem. Ebből a nagy jelentőségű tengeri mészárlásból egyedül Villeneuve tengernagy tudott megmenekülni, két sorhajóval és két fregattal, miután néhány fregattot biztonságba helyezett a belső kikötőben. Akadtak olyan vélemények, amelyek szerint Villeneuve tulajdoniképpen megfutamodott, s ha a helyszínen maradt volna, megakadályozhatta volna az angol győzelmet. A hadtörténet nem sokra becsüli az ilyen ábrándokat, a háborúnak csak tényei vannak. S ha már a „ha” birodalmába tévedtünk, legföljebb arra a következtetésre juthatunk, hogy ha Villeneuve nem menekült volna el, alkalmat adott volna Nelsonnak még további négy hajó elpusztítására. Villeneuve ugyan később jól megindokolta a csatából való kivonulását, a hajók megmentésére irányuló, méltánylást érdemlő igyekezetével, annyit azonban mégis hozzá lehet tenni taktikai elgondolásához, hogy tengeri csaták alkalmával az admirálisoknak nem az szokott a fő gondjuk lenni, hogyan menthetnének ki minél több hajót az ütközetből.

Villeneuve elvonulása máskülönben is rendkívül előnyös volt Nelsonra nézve, de ez csak hét évvel később derült ki, Trafalgarnál. ahol az egyesült francia-spanyol haderőt Villeneuve tengernagy vezényelte. Az abukiri vereség híre egy hét múlva érte el Napóleonit. Az egykori visszaemlékezések színes képet adnak a drámai jelenetről. Lélektani szempontból ugyanis rendkívül fontos volt, hogyan fogadja Napoleon a nagy csapás hírét, tengeri haderejének pusztulását. Az egész egyiptomi francia hadserege lelkiállapota függött Napoleon magatartásától. Könnyen vakrémületet okozhatott volna a katonák között az a szörnyű tény, hogy a megsemmisítő tengeri vereség elvágta őket Franciaországtól. A jelenetet többen is leírták, természetesen többféleképpen. A legvalószínűbb változat szerint Napoleon egy sivatagi vállalkozásból tért vissza, amelyet Ibrahim bej ellen vezetett, s egy Kairó melletti kis faluban pihent meg, történetesen Marmont sátrában. Ekkor kapta kézhez Gantheaume tengernagynak az abukiri katasztrófáról írt jelentését, amelyet Kléber tábornok továbbított a lehető leggyorsabban a főparancsnoknak. Napoleon minden látható megrendülés nélkül olvasta végig a jelentést, szemének egyetlen rezdülésével sem árulta el, mi megy végbe bensejében. Uralkodnia kellett érzelmein, mert egyetlen őszinte mozdulata beláthatatlan következményekkel járt volna. Éjfél után két órai bátorsága, amelyre oly büszke volt, kifogástalanul működött, pedig nyilvánvaló, hogy már az első pillanatban fel tudta mérni a csapás jelentőségét. Hadi szempontból légüres térbe jutott, egész seregével együtt, a nagyra hivatott vállalkozást felelőtlen kalanddá silányították Nelson ágyúi. Kockán forgott a hadsereg erkölcsi ereje. Ennek a hadseregnek nem volt többé lehetősége arra, hogy emelt fővel, győztesen, a saját akaratából térjen haza. Napoleon, a maga roppant átfogó értelmével, nyilván pillainatok alatt átlátta, hogy ez a vereség rendkívül rossz hatást kelt majd odahaza, az ellenséget pedig

felbátorítja. Nem ő szenvedte ugyan el a vereséget, de az ő hadserege került csapdába, az anyaországgal való összeköttetés hiányában, minden utánpótlás lehetősége nélkül, egy másik világrészben. Nehéz persze megérteni, hogy mi másra számított a hadi tudományok nagymestere. Hiszen inkább csak átlopóztak Afrikába, mintsem hogy hadihajók harcias védelme alatt vágtak volna maguknak utat a Földközi-tengeren. Nem győzték le Nelsont, csak kikerülték. Abukirig is csak szórványosan, különféle szerény egérutakon tudtak kapcsolatot teremteni Franciaországgal. S ha esetleg Brueys értelmesebben, part menti ütegek védelme alatt helyezkedett volna el a kikötő belsejében, hozzáférhetetlenül Nelson számára, akkor sem álmodhatott volna többé arról, hogy valaha is szembeszállhat a nyilván egyre jobban megerősödik angol flottával. A francia flotta sorsa abban a pillanatban megpecsételődött, amikor Nelson észrevette. És bizonyára az sem volt újszerű gondolat Napóleon előtt, hogy a földközi-tengeri szerencsés átkelés csodáját nem lehet megismételni. Később, még Szent Ilonán is igyekezett az abukiri vereséget minél jobban eljelentékteleníteni: „Az abukiri flotta elpusztulása súlyos csapást jelentett, de tizenegy hajónk elvesztése (köztük három ócska) nem volt pótolhatatlan.” Szóval, három már úgyis ócska volt… Úgy látszik ezeknek a hajóknak a szerény értékét az sem emelte, hogy legénységük fiatal volt. Azt persze, hogy hány hajója süllyedt el Brueys-nek, sohasem lehetett pontosan megállapítani, legkevésbé Napoleon adataiból. Mert ha arra gondolunk, hogy a Toulonból útra kelt francia hajóhad tizenöt sorhajóból, ugyanannyi fregattból, nyolc korvettból és sok kisebb hadihajóból állt, akkor Napoleon kicsinyítő adatát a potom tizenegy hajóról (köztük három ócska) legalábbis illő gyanakvással kell fogadnunk. Ki tudja, mi minden futott át Napoleon agyán az abukiri jelentés olvasása közben, de ismerve ennek a minden idők legnagyobb

realistájának az észjárását, bizonyára arra gondolt, hogy a most következő másodperceket kell megnyernie. Ha a fejéhez kap, mindennek vége. Percek alatt megtudta volna az egész hadsereg, hogy a kis káplár kétségbeesett. Tehát nem ezt tette, hanem csalhatatlan érzékével megint olyasmit mondott, ami egyaránt szólt hadseregének és az utókornak is. Ez a nagy mondás is különféle változatokban ismeretes. Az egyik, a leggyakrabban idézett szöveg: „Nos, hajóhadunk nincs többé, vagy elpusztulunk itt, vagy óriásokként kerülünk ki innen, mint az ókon hősök!” Marmont szerint így beszélt: „Talán arra vagyunk hivatva, hogy megváltoztassuk a Kelet képét, és nevünket azoké mellé véssük, akikét az ókori és a középkori történelem a legnagyobb hódolattal jegyezte fel a jövendő korok számára. Csak a lélekjelenlétünket nem szabad elveszítenünk!” Mások szerint azt mondta, hogy vagy meg kell halniuk Egyiptomban, vagy csodás dolgokat kell véghezvinniük. Valamennyi változatnak közös vonása a dacos vagy-vagy lelkiállapot, s úgy látszik, megdöbbent seregére ez tette a legjobb hatást. Az ijedtséget és az elkeseredést felváltotta egy amolyan csakazértis-hangulat, s úgy vélték, hogy ami jó a kis káplárnak, az jó nekik is. Az a fontos, hogy vezérük bátor és nyugodt, majd csak kitalál valami okosat. Máris kitalált. Mert semmi sem lőhetett számára sürgősebb, mint az, hogy Párizsba írjon valamit, nehogy azt higgyék odahaza, hogy itt összedőlt a világ. A tőle megszokott lélektani képességekkel és mély emberismerettel, méltóságteljes levelet írt – Brueys friss özvegyének. Ez a nyilvánosságra kívánkozó részvétlevél többet ért minden magyarázkodásnál vagy mentegetőzésnél. Olyan ember írta, aki nem szorul vigaszra, ellenkezőleg, ő vigasztal mást. „Ágyúgolyó ölte meg férjét, harc közben, hajóján. Becsülettel halt meg, szenvedés nélkül, a legszebb katonahalállal. Az Ön fájdalma a szívemig hatol. Rettenetes pillanat az, amikor meg kell válnunk örökre attól, akit szeretünk. A világtól

elszakadunk ilyenkor. A test megvonaglik a fájdalomtól …” Aztán az erős férfi felelősségteljes nyugalmával arra kérte Madame Brueys-t, hogy mégis vegyen erőt magán, gondoljon gyermekeire, beszéljen nekik hős atyjukról, a gyászról, amely őket és a köztársaságot érte. Majd biztosította az asszonyt, hogy mindig számíthat őrá, férje barátjára, mert „vannak férfiak – kevesen bár –, akik a gyászt reménységgé tudják változtatni”. Hát erről volt szó. Napoleon elsősorban azt akarta belevinni a köztudatba, a franciaországiba és az egyiptomiba egyaránt, hogy ő az a férfi, aki reménységgé változtatja a gyászt. Önuralma már csak azért is bámulatra méltó, mert nemcsak Abukirból kapott rossz hírt, hanem hazulról is. Franciaországból küldtek neki egy házassági, értesítőt, amelyben ünnepélyesen közölték vele, hogy Désirée Clary kisasszony és Bernadotte tábornok házasságot kötött. Napóleon kevés embert utált jobban, mint ezt a fontoskodó karrieristát, aki nagyzási hóbortjában vetélytársat merészelt látni benne. A törtetők ritkán rokonszenveznek egymással. Az pedig, hogy Bernadotte most feleségül vette Napoleon elhagyott menyasszonyát, semmi jóval nem kecsegtette az előző vőlegényt. Napoleon mindenesetre boldogságot kívánt az egykori Eugéniának, .”mert megérdemli”. Azt nyilván sejtette, hogy Désirée nem szerelemből, hanem dacból ment hozzá az elviselhetetlen természetű, unalmas, inkább porosz, mint gascogne-í „iskolamester”-hez, akinek azonban Désirée szemében mindenesetre volt egy vonzó tulajdonsága: ellenséges érzelmeikkel viseltetett a csalfa Napoleon iránt. A kis káplárra tehát rájárt a rúd. Az egyik ellensége legyőzte, a másik kettő házasságot kötött egymással. Ő pedig, mit tehetett mást, csodás dolgokat ígért hadseregének. Mindenekelőtt szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy most már kizárólagosan Egyiptomra kell támaszkodnia, mivel hazulról nem várhat utánpótlást. Elhatározta, hogy Egyiptomot az eddigieknél gyorsabb ütemben szervezi át francia mintára. Főként

azt akarta éreztetni hadseregével, hogy hosszabb tartózkodásra kell berendezkedniük. Alig egy héttel az abukiri csapás hírülvétele után megalakította az Egyiptomi Akadémiát, azoknak a kiváló tudósoknak a részvételével, akiket magával vitt Egyiptomba. A nagy jelentőségű alapítás arra is jó volt, hogy a hadsereg és Párizs lássa: nem lehet komoly baj akkor, ha Napóleonnak nincs nagyobb gondja annál, mint hogy tudományos intézmény megalakításával foglalkozzék. Sok mai hatalmasság számára példamutató módon Napoleon csak az alelnöki tisztséget fogadta el az akadémiában, elnök Monge lett, titkár pedig Fourier. Napóleonnak éppen elég gondja és tennivalója volt ezekben az időkben, de alelnöki tisztségét nem tekintette holmi dísznek, hanem szorgalmasan részt vett az akadémia ülésein, s néha heves vitába keveredett az akadémikusokkal. Ezek a nagy tudású férfiak rajongtak ugyan Napóleonért, de a tudományban nem ismertek tréfát. Egy alkalommal a kis főparancsnok, helyesebben alelnök, túlságosan is szenvedélyesen érvelt, mire a tudós Berthollet így intette le: – Barátom, nincs igazad, mert gorombáskodsz! Napoleon elképedésére az egyik hajóorvos, Desgenettes, váratlanul tudóstársa pártjára állt. Napoleon elkeseredetten kiáltotta: – Látom már, itt mindenki összefogott ellenem! De nem adta meg magát, és odavágta a hajóorvosnak, hogy a kémia az orvosok és az orgyilkosok tudománya. A hajóorvos finoman visszavágott: – És hogyan határozná meg a tábornok polgártárs a hódítók művészetét? Ennyi mindent eltűrt a mindenható zsarnok a tudósoktól – akadémikustársaitól. Királyok, császárok, fejedelmek, világi és egyházi uralkodók álmukban sem gondolhattak arra, hogy századannyit megengedjenek maguknak Napóleonnal szemben,

mint amennyi szabad volt a tudósnak vagy bármelyik egyszerű gránátosnak. Az utóbbit mint Napóleon bajtársát a közös harctéri élmények jogosították fel a bizalmas hangra, az előbbi pedig Napoleon tiszteletét bírta. Ismeretes, hogy Napóleon milyen büszke volt akadémiai tagságára, szerette, megvédte a tudósokat, s tanult tőlük. Fellegjáró egyiptomi vállalkozása, amely ma már színes történelmi mesének hat, tudományos szempontból tökéletesen sikerük. Az emberiség kultúrtörténelmének csodálatos kincseit tárták fel a tudósok, akik között különben éppen olyan kalandos egyéniségek akadtak, mint a fővezér maga. Ilyen volt például Denon báró, XV. Lajos régiséggyűjteményének egykori őre, Madame Pompadour kegyeltje. Pétervári követségi titkár korában Katalin cárnő figyelmét is erőteljesen magára vonta. Mint műkedvelő festő, többek között jó barátjának, Voltaire-nek az arcképét is megfestette. Egy másik képével akadémiai tagságot nyert. Híresek voltak szeméremsértő rajzai és novellái is. A forradalom megfosztotta rangjától, birtokától, minden vagyonától s majdnem fejétől is, ha David polgártárs, a forradalom festője nem vette volna pártfogásába. Fontos művészeti megbízatásokat kapott, segített Dávidnak a divat forradalmasításában, visszakapta birtokát, elnyerte Robespierre barátságát is, a legfontosabb ismeretséget azonban akkor kötötte, amikor bejutott Jozefin szalonjába, s magára vonta a szépasszony rokonszenvét. Jozefin bemutatta őt Napóleonnak is, s így érte őt a nagy megtiszteltetés: részt vehetett az egyiptomi hadjáratban. Balzac híres hasonlatával élve, ami. nem sikerült Napóleonnak a kardjával (legalábbis nem maradandóan), azt véghezvitte Denon a ceruzájával. Végigrajzolta egész Egyiptomot, tudományos részletességgel és hűséggel. Rajzeszközeivel vett részt Desaix felsőegyiptomi hadjáratában, s ha belekerült valami kis csatározásba, elsősorban képeit védte halálmegvető bátorsággal. Nem egy felbecsülhetetlen értékű műemlék ma már csak Denon rajzain látható. Elsősorban az ő munkájának köszönhető a régészet

legnagyobb diadala, az „Egyiptom leírása” című, huszonnégy kötetes, hatalmas mű, amely a tizenkilencedik század első éveinek könyvnyomtatási csodája is. És ez a minden képzeletet felülmúló tudományos kincs főként annak a kis embernek az érdeme, aki egy szép napon rászánta magát az egyiptomi hadjáratra, mert – igen nagy volt a francia kormányzóknak. Ebben a hadjáratban bukkantak rá a rosettai kőre is, a hieroglifák megfejtésének egy kissé nehezen kezelhető kulcsára. Az ismeretlen francia katona, akinek a csákánya beleütközött a kőbe, nem sejthette, hogy az emberiség ókorának titokzatos világához nyit utat. Méghozzá nem is tudományos ásatások során került elő a gyémántnál is értékesebb kő, hanem erődítési munkák közben. Napoleon parancsához híven, Kairóba szállították a követ, az Egyiptomi Akadémia számára. A tudósok öröme leírhatatlan volt. Napoleon minden lehetséges jóval ellátta akadémiáját. Kairó egyik legszebb palotáját foglalták el a tudósok, s külön francia nyelvű újságjuk is volt. Napóleont azonban nemcsak Egyiptom múltja érdekelte, hanem jelene is, s a tudósok időszerű gyakorlati feladatokat is kaptak. Minden intézkedésnek, minden külső megnyilvánulásnak azt kellett bizonyítania a lakosság előtt, hogy a franciák végleg be akar- inaik rendezkedni Egyiptomban, s ezt a lehető legörvendetesebb eseménynek kell tekinteni. Abukir gyökeresen megváltoztatta Napoleon terveit. Már nem is gondolhatott arra, hogy Egyiptom teljes birtokba vétele után, ősszel visszatér Európába, ahol az esetleg újra kitört háború nélkülözhetetlenné teszi személyét. Pedig úgy tervezte, hogy magával viszi a flottát is, s azt további hadihajókkal úgy megerősíti, hogy biztosítani tudja a francia uralmat a Földközi-tengeren, szabadon küldhet erősítéseket a nem is túlságosan nagy egyiptomi helyőrség számára … és így tovább. Ezeket a terveket húzta keresztül Nelson. Ezek után el lehet hinni azt, amit Marim ont írt a sátorbeli jelenetről. A bátor és nyugodt Napoleon mások jelenlétében ugyan önuralmának teljes birtokában fogadta a

tragédia hírét, s hősi szókincsének segítségével fejezte ki magát, de amikor egyedül maradt régi barátjával, a fejét fogva suttogta: – Brueys, Brueys, boldogtalan, mit tettél velem! Az ilyen emberi megnyilatkozások sem voltak idegenek Napóleontól, de csak alkalmas körülmények között engedett utat valódi érzel- meinek. És nagyon is napóleoni az a megfogalmazás, hogy „mit tettél velem …” A hajóraj pusztulása, több ezer tengerész halála megbocsáthatatlan tapintatlanság volt vele szemben, ezt nem érdemelte meg. Most már hátat kellett fordítania a tengernek, s letelepedni Egyiptomban. Még mindig közel negyvenezer főnyi válogatott hadsereg állt a parancsnoksága alatt, amelyhez hasonló ragyogó ármádia akkor nem volt az egész világon. Ennek a hadseregnek a biztonsága, erkölcsi ereje, jóléte érdekében mindent elkövetett, s ezt az egyiptomiak rövidesen a saját bőrükön érezték. Mind több és több élelmiszert kellett beszolgáltatniuk, kíméletlenül folyt a hivatalos harácsolás. Napóleon módosította és kiszélesítette az adózás rendszerét, megadóztatta az egyházi javakat is, sőt, bevezette a házadót. s ez különösen próbára tette a lakosság teherbíró képességét. A lánglelkű hős sorsjátékkal is kísérletezett, majd papírpénzt bocsátott ki, azzal a felhívással, hogy bárki becserélheti arany- és ezüstholmiját. S bármilyen drágakövét ilyen újszerű bankjegyre. A kairóiak azonban nem kértek a Napóleon-bankókból, inkább elrejtették értékeiket. Napoleon ekkor más eszközökhöz folyamodott, mivel pénzre volt szüksége, s az az igazság, hogy szükség törvényt bont, úgy látszik, még a törvényhozóra is áll. Kairó egykori vezetőjét, a gazdag Szidi Mohamed El-Koraim sejket „felségárulás” vádjával letartóztatták, majd közölték vele, hogy háromezer aranyfrankkal megválthatja életét. A sejk, igazhitű muzulmánhoz illő módon, úgy okoskodott, hogy ha elérkezett halála ideje, akkor ezen semmiféle összeg nem változtathat, ha viszont nem érkezett el, akkor kár kiadni ennyi pénzt. Megtagadta tehát a fizetést, mire Napoleon lefejeztette, s a

véres fejet körülhordoztatta Kairó utcáin, ezzel a felírású táblával: „így büntetünk meg minden árulót és hitszegőt!” A hatalmasok általában szeretik áldozataikat árulóknak és hitszegőknek bélyegezni. Napoleon sem írathatta a táblára ezt a szöveget: „Nem akart fizetni.” A szörnyű cselekedet hatására kínos érzés fog el mindenkit, aki bámulattal és elismeréssé! adózik ennek a rendkívüli embernek. Akárhogy is elemezzük ezt a tettet, közönséges rablógyilkosságnál egyébnek nem lehet minősíteni. Pénzt vagy életet! – tulajdonképpen ezt a felszólítást intézték a sejkhez, s a fenyegetés nem maradt üres szó. Különös, hogy a napóleoni irodalom, amelyben bőséges helyet foglal el az Enghieni herceg kivégzése mint Napoleon életének fő bűne, alig említi meg ezt az esetet, sőt, a legtöbb Napóleon-könyvben nem is szerepel. Pedig maga Napoleon nem csinált titkot egyiptomi kegyetlenkedéseiből, hiszen ő maga írta levelében az Alexandriában tartózkodó Menou tábornoknak: „Csak a legnagyobb szigorúsággal lehet rendet tartani. Kairó utcáin naponta öt-hat fejet vágatok le. Eddig kímélnem kellett őket, hogy a jövetelünket megelőző borzalmas híreket eloszlassuk, ma azonban már olyan hangnemet kell alkalmaznunk, amellyel engedelmességre kényszeríthetjük ezt a népet. Márpedig ez csak akkor engedelmeskedik, ha van mitől félnie.” Nyílt, kendőzetlen beszéd ez, s egy szó sem esik benne arról, hogy \ vajon a fejek levágását megelőzte-e valamiféle törvényes eljárás és bírói, akár hadbírói ítélet. Külön figyelemre méltó a minduntalan visszatérő napóleoni matematika: „öt-hat fej …” Körülbelül. Ennyit jelentett számára az egyén. Mentségére legfeljebb azt lehetne felhoz ni, hogy nem a saját fényűzésére és kényelmére sarcolt véres eszközökkel, hiszen az ő személyes ellátása kevesebbe került, mint akármelyik bakájáé. Hadseregéért tette, mert ez a hadsereg volt becsvágyó terveinek legfontosabb eszköze. És a rémtettek hatása is az ő semmitől vissza nem riadó gyakorlati érzékének eredményességét bizonyította. A

megfélemlített kairóiak most már minden ellenállás nélkül fizettek, s a hadsereg kincstára rövidesen négymillió aranyfrankkal gyarapodott. Az pedig nem bántotta Napóleont, hogy rettegnek tőle, hiszen erre törekedett. Megértette az egyiptomiakkal, hogy az engedetlenség életveszéllyel jár. Azt különben is tapasztalatból tudta, hogy az életben maradottak hangulata nem befolyásolhatatlan. Ilyen békés napok és hetek következtek. Napóleon fáradhatatlanul dolgozott, rengeteg levelet küldött szét, többek között a perzsa sahnak is, mégpedig az Indiába vezető hadi út tárgyában. Úgy látszik, az indiai tervek változatlanul foglalkoztatták, különösen amikor kiderült, hogy Anglia a tengeren verhetetlen. Amellett részt vett a tudományos kutatásokban is, személyesen kereste Szuez környékén az ókori csatorna nyomait, s értékes észrevételeket tett a csatorna új helyével kapcsolatban. Még a bibliai csodák valóságalapja is érdekelte, és kereste azt a forrást, amelyet Mózes a sziklából fakasztott. A viszonylagos fegyvernyugvás időszakában jól érezték magukat a francia katonák, ételük, italuk megvolt, s mindegyikük szert tett már egy kis magánzsákmányra. Annak pedig nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, hogy sokaknak viszketett és könnyezett a szeme. Az erős napsütésben az ilyesmin nem is lehet csodálkozni. Csak később derült ki a borza Ima s valóság, hogy trachoma támadta meg a szemüket, a rettegett egyiptomi szembetegség. A súlyos kórt sokáig „opithalmia militaris”-nak, katonai szembetegségnek nevezték, mert csakhamar megfertőzte a sereg nagyobb részét. Valóban sokféle rémmel kellett Napóleonnak megküzdenie. A nemzetközi viszonyok is kedvezőtlenül alakultak, különösen Abukir óta. A francia tengeri vereség itt is, ott is lángra lobbantotta az ellenállás szellemét. A legnagyobb csapás az volt Napóleonra nézve, hogy a török szultán végre döntött, és hadat üzent Franciaországnak, Nem sikerült tehát a nagy megtévesztő művelet, nem hitték el a törökök, hogy Napoleon Egyiptomban pusztán a

török szultánnak is fittyet hányó mamelukokat akarja megzabolázni. Mint ismeretes, Talleyrand nem ment el Konstantinápolyba, s Napóleonnak tudomásul kellett vennie, hogy közel-keleti ellenségeinek száma megszaporodott az Ottoman birodalommal. A tengeren az angolok, a szárazföldön a törökök és a még mindig számottevő erőt képviselő mamelukok álltak ugrásra készen, sőt, helyenként már mozgásba is jöttek. De még másféle veszély is fenyegette Napóleont A török titkosszolgálat igyekezett Napoleon hátában is zavart kelteni. A Magas Porta titkos ügynökei Kairóba is eljutottak, s hirdették, hogy Napoleon a szultán esiküdt ellensége, egyetlen célja az Iszlám megdöntése, s hogy a török hadak elől a franciáknak mindenképpen el kell menekülniük, a hitetlenek azonban előbb fel akarják gyújtani Kairót. A török ügynökök különösen a vallási fanatizmus felszításával értek el komoly eredményeket. „Ali Buonaberdi” népszerűsége amúgy is hanyatlóban volt, s hogy most már a muzulmánellenesség bélyegét is a homlokára sütötték, a robbanás nem késett sokáig. Októberben lázadás tört ki Kairóban. Meggyilkoltak egy sereg francia katonát, többek között huszonöt beteget. A lázadás több kerületre kiterjedt. Napoleon gyors intézkedéssel körülzárta a forrongó városrészeket, habozás nélkül lövette tüzérségével a nagy mecsetet, amelybe a lázadók bevették magukat. Három nap kellett a lázadás leveréséhez, s a harcban többek közt Dupuy tábornok is elesett. A franciák mintegy háromszáz embert vesztettek, körülbelül annyit, mint a piramisoknál vívott ütközetben. Korlátolt, amúgy is fogyó emberanyagukat tekintve, ez érzékeny veszteség volt, A kairóiak közül több mint négyezren vesztették életüket a harcok során, de még hátra volt a megtorlás. Napoleon irgalom nélkül büntette meg a felkelőket. A számonkérés szellemére és módjára jellemző az a szűkszavú levél, amelyet Napoleon a lázadás letörését végző parancsnoknak, Berthler tábornoknak küldött: „Utasítsa a vezénylő tisztet a helyszínen, hogy fejeztessen le

minden foglyot, akit fegyverrel a kéziében ejtettek fogságba. Vigyék őket ma este a Nílus partjára, Boulâq és Kairó között, a fej nélküli testeket dobják a folyóba.” Napoleon ezenkívül még azt is elrendelte, hogy mindennap eszközöljenek legalább harminc kivégzést. Mintha csak Machiavellitől vette volna át a folyamatos elrettentés módszerét. Még kíméletlenebbül végzett az egyik szomszédos faluval, ahol hasonlóképpen lázadás tört ki. Parancsára felkoncolták a falu egész férfi lakosságát, a nőket és a gyermekeket pedig Kairóba hajtották, s még ez sem volt elég. Kairó főterén zsákokból emberfejeket öntöttek ki, a kivégzettek véres maradványait. A megfélemlítés nem lehetett volna nagyobb erejű. Erre volt szüksége Napóleonnak. Mintha pontosam kiszámította volna a hatást, úgy határozta meg a kivégzések hozzávetőleges számát. Nem volt ismeretlen előtte az a kegyetlen szükségszerűség, amely egy megszálló hadsereg parancsnokát elrettentő rémtettekre késztetheti. Hadseregét védte, távol az anyaországtól, éltető forrásától elvágva. A lázadók nyilván tudták, mire vállalkoznak, fegyverrel a kezükben támadták meg Napoleon katonáit, sokat orvul gyilkoltak meg, tehetetlen betegeket is. De valószínűleg kivégzésük pillanatában sem volt fogalmuk arról, hogy tulajdonképpen mit keres náluk ez az ismeretlen kis ember, hogy került ide, és mi a célja. Egész Egyiptomot gyászba borították a véres események, a leírhatatlan borzalmak halálos rémületben tartották az egész lakosságot. Rettegés lett úrrá a lelkeken, s további lázadástól már nem kellett tartani. Napóleont is érte szomorúság ezekben az időkben. Megtudta, hogy Jozefin már megint megcsalta. A hír állítólag Junot-tól származik. Junot ugyanis levelet kapott Párizsból, s ezt a levelet nem csípték el az angolok, sőt, ha a kezükben volt is, bizonyára készségesen továbbították a címzettnek. A levélből kiderült, hogy Jozefin újra összeállt Charles volt hadnaggyal. A csapás valósággal földre sújtotta Napóleont, éjfél után két órai bátorsága kimerült.

Érthetetlen, miért döbbentette meg a hír ilyen mértékben. Talán valami újat hallott ezúttal? Mit várt Jozefintől, kacér kis szalmaözvegyétől? Úgy viselkedett, mint ha Rómeó megtudta volna, hogy Júlia mással enyeleg. Hevesen nekirontott Bourriennenek, rossz barátnak nevezte, és azzal gyanúsította, hogy biztosan ő is tudott mindent, de nem szólt, ellentétben Junot-val, aki igaz barátnak bizonyult. Bourrienne szerint, aki emlékirataiban ezt a megrázó jelenetet megírta, Napoleon példátlanul izgatott volt, rángatózott az arca, és beszéd közben idegesen ütögette a fejét. Magánkívül átkozódott, elképzelhetetlen ellentétben azzal az ércnyugalommal, amelyet megszoktak tőle, s amely nem hagyta cserben sem a piramisoknál, sem a lázadások alatt, semmiféle harci veszedelem közepette. Szitkozódva fogadkozott, hogy a Charles-féle divatmajmok egész fajtáját kiirtja, Jozefintől pedig elválik, meg is írja neki, hogy mindent tud, s felelnie kell nemcsak Charles-ért, hanem Murat-ért, Barrasért, sőt Bottot-ért, Barras titkáráért is, nem bánja, legyen akármekkora botrány. Bourrienne részvéttel hallgatta főparancsnokát a hiányos névsor felsorolása közben, s megpróbálta csillapítani. Figyelmeztette, hogy talán csak rosszindulatú pletykáról van szó, az emberek felelőtlenek. Majd emlékeztette arra, amiről tudta, hogy Napoleon számára a legfontosabb: a dicsőségre. Napóleoni legyintett: „Mit törődöm én a dicsőséggel! Az egészet odaadnám azért, hogy ne legyen igaz, amit Junot mondott, annyira szeretem ezt az asszonyt! De ha bűnös, elválok tőle! írok Józsefnek, hogy mondassa ki a válást!” Bourrienne szerint sikerült erről a levélről lebeszélnie a szenvedőt. Mennyi bánat érte a szerencsétlent a kínzó közügyek kellős közepén! Es akit legjobban szeretett, az okozta neki a legnagyobb szomorúságot. Leverő élmény olvasni Józsefnek küldött egyik levelét, amelyben elpanaszolta, hogy kiábrándult az emberekből, meghasonlott a világgal, a legszívesebben mindentől elvonulna, szomorúság, bánat és undor tölti el … Nem tudni, aznap hány fejet vágtak le a lakosság fegyelmezése érdekében, s könnyen

lehetséges, hogy bánatában Napóleon még az államügyekkel sem foglalkozott olyan mértékben, mint szokott. Ekkor különben már néhány hónapja viszonya volt egy francia nővel, Madame Fourčs-veî, az expedíciós hadsereg egyik hadnagyának feleségével. A francia tisztek általában egyiptomi nőkkel szórakoztak, s Napoleonnak is hoztak egyszer egy fél tucat nőt valamelyik elmenekült bej feloszlott háreméből, hogy válasszon közülük. Napóleonnak azonban túlságosan kövérek és egyiptomiak voltak ezek a nők, és nem élt a választás főparancsnoki jogával. Az egyik csapatszemle alkalmával azonban feltűnt neki egy szép, szőke, francia nő, Marguerite'Pauline Bellisle, becenevén Bellilotte. Ez a fiatalasszonyka férfiruhában lopózott Toulonban az egyik hajóra, hogy együtt lehessen férjével. Nem ő volt az egyetlen asszony, aki ezt megtette, bár szigorúan tilos volt. Egyiptomban már senki sem vonta felelősségre a vállalkozó kedvű nőket, sőt, örültek kedves jelenlétüknek. Napóleon tudott arról, hogy sok nő megszegte a parancsot, ezt már csak abból a kis futó kalandból is megtudhatta, amely a történelmi pletyka szerint Verdier tábornok feleségével hozta kapcsolatba. Bellilotte a francia tisztek kedvencévé vált, ott tolongtak körülötte a párizsi mintára berendezett Tivoli-mulatóban. Valóban már csak a főparancsnok hiányzott a hódolók közül. Napoleon is udvarolni kezdett az asszonykának a maga esetlen módján, de annál erélyesebben. És neki mindenesetre hatalmában volt a férjet eltávolítani a helyszínről. Fourčs hadnagy rövidesen parancsot kapott, hogy fontos megbízatással hajózzon Párizsba. Egy kis vitorlásra kellett szállnia, a direktóriumnak szóló bizalmas jelentéssel. A tiszt fegyelmezetten tudomásul vette a parancsot, talán meg is ismételte, a szolgálati szabályzat előírásai szerint, bár sokak szerint tudta, hogy miért éppen öt tüntették ki ezzel a bizalmas feladattal. Alig hagyta el a férj a fővárost, Napóleon máris cselekedett. Elkövetkezett az a suta jelenet, amelyet csaknem

minden szemtanú megörökített visszaemlékezésében. Napóleon ugyanis nagyobb társaságot hívott meg vacsorára, többek között Bellilotte asszonyt is. Vacsora közben szándékosan végigöntötte Bellilotte ruháját egy kancsó vízzel, majd körmönfontan arra hivatkozva, hogy rendbe kell hozni az elázott ruhát, átkísérte a hölgyet a saját szobájába, s a kuncogó vacsoravendégek szerint rendkívül hosszú ideig maradtak távol. Ilyen csodálatosan hódító férfi volt Napoleon. Szellemesebb és ízlésesebb ötlet nem jutott eszébe, mint a vizeskancsó. Ezt a vizeskancsót is halhatatlanná tette csakúgy, mint Fourčs hadnagyot, akit éppen úgy kínzott a bizonytalanság felesége miatt, »mint Napóleont Olaszországban, amikor már kezdett neki gyanússá válni Jozefin viselkedése. Fourčs hadnagy tengeri útjának részletei sohasem tisztázódtak teljesen, már csak azért sem, mert valamennyi Napóleon-kutató tényként fogadta el, hogy Fourčs a Chasseur nevű kis vitorláson indult útnak, s már másnap angol fogságba esett. Ebben semmi rendkívüli nem volt, a legtöbb francia futárhajót elfogták az angolok. Csak abban a tekintetben fogja el az embert némi kétség, hogy vajon Fourčs valami határtalan lelkesedéssel igyekezett-e teljesíteni a parancsot az adott helyzetben, és – mondjuk ki – nem volt-e része a gyors fogságba esésben. Tény az, hogy az egyik angol cirkáló tulajdonképpen órák alatt elfogta. És ekkor meglepő fordulat következett. Bár a háborúk akkor is véresek és kegyetlenek voltak, bizonyos személyes vonatkozásokat még nem tüntetett el a gépesítés. Kémeik révén jól tudták az angolok, hogy mi történik Kairóban, s ismerték Napoleon nőügyeit is. Némi rosszmájúsággal és francia vígjátékba illő humorral elhatározták, hogy egy kis borsot törnek Napoleon orra alá. Szabadon bocsátották Fourčs-t, vagyis partra tették Egyiptomban. Hogy komoly látszatot adjanak a dolognak, előbb becsületszavát vették, hogy nem harcol többé ellenük, mert ezt megköveteli Anglia biztonsága. Fourčs fontossága tudatában szállt partra

Alexandriában, s lován azonnal Kairóba indult, hiába igyekezett őt Marmont visszatartani. Kairóban már kész helyzet várta a férjet, Bellilotte a Napoleon által ajándékozott kis házban lakott, 'a fiatal párnak már nem volt szüksége vizeskancsóra. A hadnagy tiszteletteljes botrányt csapott, Napoleon, becsületére legyen mondva, nem élt vissza főparancsnoki helyzetével, sőt megértette a férj felháborodását, hiszen nem voltak idegenek előtte a hadnagy érzései. Azt indítványozta neki, hogy váljon el méltatlanul viselkedő feleségétől. A válóok: adva volt: Fourčs elviselhetetlen durvasága feleségével szemben. A gyors „frontválás” néhány soros írás segítségével történt meg, egy hadbiztos jelenlétében. Ettől kezdve az ifjú pár többé már nem titkolózott, s Napoleon derűs nyugalomban élt Bellilotte-tal, jókedvű volt és kiegyensúlyozott, egészen addig, amíg lelkét -meg nem sebezte Jozefin csapodársága. Úgy látszik azonban, hogy hamar megvigasztalódott, s állítólag (vezérszó ez a napóleoni életrajzban) megígérte Bellllotte-nak, hogy ha gyermekük lesz, elveszi feleségül. Eszerint a nagy parvenü annyira haragudott Jozefinre, hogy hajlandó lett volna elválni tőle, az arisztokrata nőtől, s helyette feleségül venni egy kis masamódot. Bellilotte máris úgy viselkedett, mintha egyiptomi prokonzulné lenne. A katonák félig komolyan, félig tréfásan „a mi kis generálisasszonyunk” becenéven emlegették, amikor a szépasszony tábornoki egyenruhában, fején a jellegzetes, háromszögletű csákóval végigügetett az utcákon, a számára külön belovagolt arabs paripán, vagy amikor Napóleonnal együtt kocsikázott a főparancsnoki díszhintóban, miközben mellettük lovagoltak a hadsegédek, többek között Jenő is, Jozefin fia. Az ízlés és a tapintat sohasem volt erős oldala Napóleonnak, s nyilván eszébe sem jutott, hogy a ragaszkodó és csupaszív Jenőnek esetleg kellemetlen lehet a segédtiszti szolgálat a kis hölgy mellett. Igaz viszont, hogy Jenő is udvarolt Bellilotte-nak, természetesen még a vizeskancsó előtti korszakban. Talán el akarta hódítani a

főparancsnok elől a veszélyes nőt. Mi mindenre képes egy jó fiú az édesanyja érdekében! Ehhez a sajátos ízlésű színjátékhoz még az is hozzátartozik, hogy a nem mindennapi pár egymást okolta a gyermekáldás elmaradásáért. Napoleon, az egykori fültanúk szerint, a „kis ostobá”-t hibáztatta, Bellilotte pedig vidáman kacarászva vágott vissza: „Nem az én hibám!” így évődtek a szerelmesek, s ha a színhely kevésbé lett volna véres, huncutul lehetne nevetgélni a sikamlós eseményeken, amelyek különben még a szerelmes levelezőt is felébresztették Napoleonban, s a kis masamód olyasféle leveleket kapott tőle, mint egykor Jozefin. Újra kiélte magát a nagy amorózó. De bármilyen izzó szerelmes leveleket írt is néhány háznyira lakó bájos kedvesének, nem feledkezett meg kemény közigazgatási módszereiről, amelyekkel féken tartotta a lakosságot. Ugyanakkor változatlan erővel igyekezett meggyőzni Egyiptom népét arról, hogy egyedül ő Allah parancsainak végrehajtója, mert hiszen csak egy istentelen gyaur forgathat a fejében olyan hitetlenséget, hogy ami történik, másképpen is történhetne. Minél kockázatosabbá vált a helyzete Egyiptomban, annál mohamedánabbnak igyekezett mutatkozni. Palotájában állandóan főtt a kávé, s aki csak betette hozzá a lábát, innia kellett az igazhitűek italából. De hiába volt minden, a törökök nemcsak hogy megüzenték a háborút, hanem be is nyomultak Egyiptomba. Napoleon éppen akkor kapta a támadás hírét, amikor tudós társaival Szuez környékén tartózkodott. Ez 1798 decemberében történt, s Napóleon azonnal hozzáfogott a szíriai hadjárat előkészítésiéhez. Ügy látszott, mintha örült volna annak, hogy végre újra háborúzhat, csatákat vívhat, győzelmeket arathat. Mégiscsak ez volt az igazi területe. A közigazgatás, legyen bár mégoly kegyetlen is, nem helyettesítheti a háború izgalmait. Megelégedését fokozta, hogy végre kapott hírt hazulról. Két francia kereskedő érkezett teherhajón Alexandriába, s tájékoztatták Napóleont arról, hogy a rastatti kongresszus még mindig tart,

Nápoly pedig már háborúba keveredett Franciaországgal, más ország viszont még nem, bár valószínű, hogy előbb-utóbb nagyobb méretekben újulnak ki a harcok, amelyeknek végére Campoformio ideiglenesen pontot tett. Napoleon mindebből arra következtethetett, hogy még van egy kis ideje valami döntő jelentőségű tettet véghezvinni hazatérése előtt. Mert ez a gondolat állandóan foglalkoztatta. Nemcsak a Józsefnek írt leveleiben célozgatott arra, hogy két hónapon belül esetleg újra Párizsban lesz, hanem a direktóriummal is közölte tervét: „Ha Franciaország valóban újra háborúba keveredik a királyokkal, akkor hazatérek.” Kifejtette azt is a direktóriumnak, hogy miért van szükség a szíriai hadjáratra. Nemcsak azért, hogy visszaverjék a benyomult törököket, hanem azért is, hogy az újabb hatalmas területek meghódítása után magasabb lóról tudjanak tárgyalni Törökországgal. De Napóleon másféle vasakat is tartott a tűzben. Újra érintkezésbe lépett Tippo Szahibbal, a mysotei szultánnal. Indiára is gondolt, nemcsak arra, hogy Konstantinápolyon át, az Ottoman birodalom széttörése után tér vissza Európába rendet csinálni. Később, az egyiptomi „szép” napokra visszaemlékezve, még inkább a fellegekben járónak tüntette fel magát. „Egyiptomban a civilizáció minden bilincsétől feloldottnak tekintettem magamat … Az Ázsiába vezető úton képzeltem magamat, mint új vallásalapítót, elefánton ülve, fejemen turbánnal, az új Koránnal a kezemben, amelyet én magam állítottam össze. Két világ tapasztalatait akartam összeforrasztani vállalkozásaimban, megtámadni az indiai angol uralmat, és e hódítás révén visszaállítani Európával a kapcsolatot.” Ezeket mondotta – állítólag – Rémusat asszonynak. Hogy a civilizáció minden bilincsétől feloldottnak tekintette magát, ezt nem egy tette bizonyította. De a többi nem tekinthető színes agyrémnél egyébnek. Szélességi és hosszúsági fokokban gondolkozott, új vallásról, világraszóló győzelmekről, de arról ezúttal sem gondoskodott, hogy az új sivatagi útra mindenkinek

legyen vizesüvege. Ez pedig újra halálos mulasztásnak bizonyult. Érthetetlen, hogy Napoleon, aki jól tudta, mi kell a katonának ahhoz, hogy harcképes állapotban legyen, ilyen fontos részletet újra elhanyagolt. Sietett. Desaix-t Felső-Egyiptomba küldte a mamelukok maradványainak felszámolására, ő maga pedig négy hadosztállyal, mintegy 13 000 emberrel elindult. Először is a törökök által elfoglalt El Aris-erődöt vette újra birtokába, miután szétverte a felmentő sereget. A súlyos vereség hatására sikerült rábírni az erődítmény védőit, hogy adják meg magukat, szabad elvonulás fej ében. Állítólag, a megadási feltételek szerint, a védőknek becsületszavukat kellett adniuk, hogy egy éven belül nem harcolnak a franciák ellen. Ez a feltétel vagy inkább feltételezés később nagy fontosságra emelkedett, a jaffai vérontással kapcsolatban. Nagy a valószínűsége annak, hogy az erőd védői nem egyéves harci szünetet ígértek szabadságuk fejében, hanem azt, hogy feladják az erődöt, s ennek következtében sok francia katona élete megmarad. A „becsületszó”-elméletre később lett szükség. Ez az előcsatározásnak tekinthető összecsapás is megkövetelte a maga áldozatait, a háborús statisztika húsból és vérből való elemeit. A védők mintegy háromezer embert vesztettek, a franciák százhatvan halottat és kétszáznegyven sebesültet. A napóleoni matematika egyszerű kivonási művelete is megmutatja, hogy az arány rendkívül kedvezően alakult a franciákra nézve, de valójában nem volt ilyen egyszerű a dolog, mert Napóleon pótolhatatlan anyagot volt kénytelen el lecserélni. Talán ezzel magyarázható, hogy az emberszűkében szenvedő főparancsnok El Aris helyőrségének háromszáz tagját, szíriai arabokat, bevette seregébe, állítólag önként történt jelentkezés után. Elképzelhető, hogy ezeknek az ázsiai újoncoknak miféle fogalmuk lehetett Napoleon hadicéljairól. Az első könnyű, bár nem teljesen vértelen győzelem után sokkal nagyobb veszélyt jelentett a sereg számára az izzó sivatag a

Palesztinába vezető úton. A nagy térképtudós, akinek szeme előtt a térkép életre kelt, az egyhangú terepen eléggé bizonytalanul irányította csapatai mozdulatait. Kléber hadosztálya például eltévedt, és két napig bolyongott a sivatagban. A tábornok volt olyan fegyelmezett, hogy a bennszülött kalauz árulásának tulajdonította az út eltévesztését, s már csak katonái megnyugtatására is agyonlövette ezt a feltételezett sivatagi Ivan Szuszanyint. Ennek a keserves két napnak a következményeképpen Napoleon hiába várta vezérkarával a megbeszélt ponton Kléber hadát, helyette az El Arisból visszavonuló mamelukokba ütközött bele. Megint az elfogatás veszélye fenyegette, de egy bátor lovas támadással azt a hitet tudta kelteni a mamelukokban, hogy a sereg zömének előőrsével kerültek szembe. A sivatag gyermeteg lelkű lovasai el sem tudták képzelni, hogy maga a főparancsnok támad, csekély számú törzskarával, s ezért harc nélkül vonultak vissza észak felé, és nem is sejtették, hogy a gizehi győztest, Egyiptom korlátlan zsarnokát szalasztották el. Végre megérkezett a találkozó színhelyére az eltévedt hadosztály, s az elcsigázott legénység megrohanta az inkább sárban, mint vízben bő kutakat. Újra sokan lelték halálukat a kutak körüli tolongásban, de ez elenyésző szám volt az életben maradottakhoz képest, akiknek emlékirataiban az olvasható, hogy senki sem panaszkodott, s mindig nagy lelkesedést keltett, ha Napoleon megjelent a csapatok között. Amikor pedig néhány órai pihenés után elindultak a visszavonult ellenség üldözésére, már énekeltek a katonák. Hangulatukat csak emelte a kiadós zápor, amely kellemesen felfrissítette őket. Harcra alig került sor, mindössze egy kis lovas csetepatéra, amelyben alig estek el néhányan. Napoleon azzal is lelkesítette éhes és szomjas katonáit, hogy ha elfoglalják ezt meg ezt a helységet, akkor a kenyérnek és a víznek valóságos bőségét teremtik meg. Reynier tábornok hadosztálya még többet szenvedett, mint Kléberé. Nagyobb volt a vesztesége a kutak körüli

tülekedésben, s magasabb volt az öngyilkosságok száma is. Kétségbeesett találékonyságában maga a tábornok mutatta meg halálosan elcsigázott katonáinak, hogyan kell egy kis vízhez jutni. Puszta kézzel kapart le a homokban olyan mélyre, ahogyan csak tudott, s talált is néhány csepp vizet valamelyik elapadt kút mellett. Vitézei is követték példáját, s ilyen módon némi piszkos, sós ízű vízhez jutottak. Amikor pedig egy ponton elérték a tengert, olyan eszeveszetten rohantak a vízbe, hogy többen belefulladtak, mások pedig agyonitták magukat tengervízzel. Ennivalónak is híjával voltak, a kétszersültet gyorsan megették, vagy megint eldobálták a szomjas katonák. Volt olyan nap, amikor pálmalevélnél egyebet nem ettek. Ilyen volt Napoleon diadalmas hadi útja, amely ábrándjai szerint Indiába, majd Konstantinápolyba vezetett, végül, a Habsburgbirodalom romjain keresztül, vissza Párizsba. Katonái viszont elsősorban vízről ábrándoztak, s a nélkülözések hatása alatt sokan inkább maguk ellen fordították a fegyvert, mintsem hogy megvárták volna az ellenséget. Az öngyilkosságok különösen bosszantották Napóleont, mert oktalanul csökkentették a pótolhatatlan emberanyagot. Szigorú rendszabályokat mégsem léptetett életbe. Mit is tehetett volna? Talán halállal büntette volna az öngyilkossági kísérleteket? A legnehezebb időszakokban inkább arra törekedett, hogy minél több csapattestet látogasson meg. Jelenlétének mindig megvolt a kívánt hatása, „varázslatos szeme” valóban megbabonázta a katonákat, s az éhségtől és szomjúságtól elcsigázott harcosok újra lelkesen kiabálták: „Éljen Bonaparte, éljen .a főparancsnok!” – és követelték, hogy vezesse őket harcba. Kevés kérést teljesített Napoleon olyan maradéktalanul, mint ezt, bár nem azonnal. Mert napok alatt elérték ugyan a következő erődítményt, Gazát, de harcra nem került sor, a védő sereg feladta a várost. Itt még vizet és élelmet is találtak a csapatok, s megerősödve vonulhattak a következő célpont, Jaffa irányába.

Az újabb menet is rendkívül megerőltető volt, a sereget megint vízhiány kínozta, a megpróbáltatások mértékét jól megmutatta az öngyilkosok és az elhullottak száma. Napoleon azonban kitartott eredeti terve mellett, hogy a törökök megfélemlítése és visszaszorítása érdekében el kell foglalni Palesztina legfontosabb, part menti, megerődített városait. El Ramle harc nélkül került a franciák kezébe, számottevő mennyiségű eleiemmel és lőszerrel együtt. Március legelején érték el Jaffát. Ekkor még Napóleon sem tudhatta, milyen baljós események előtt áll. Jaffa ostroma a napóleoni hősköltemény legsötétebb fejezete. Jaffai ténykedésével Napóleon kínosan nehéz helyzetbe hozta híveit, korabeli és későbbi rajongóit egyaránt. A legtöbb Napóleon-életrajz írója igyekezett átsiklani a történitek fölött, sokan egy szót sem írtak róla, némelyek éppen csak futólag megemlítették, mások magyarázták, mentegették a jaffai hadifoglyok lemészárlását. Jaffa elfoglalásának rémtörténete azzal kezdődött, hogy a város nem adta meg magát, pontosabban az erődítmény török parancsnoka tagadta meg a város átadását, bár Napoleon azt üzente, hogy ha ostromra kényszerítik, akkor megöleti az egész lakosságot. Nem használt a fenyegetés sem, s Jaffa közel ötezer főnyi védő serege felvette a harcot. Napóleon ezúttal nem méltányolta a hősiesség erényét, holott a gyávaságot, a harc nélkül való megadást mindig mélységesen megvetette, hiszen – mindent megvetett, ami nem volt dicsőség. Ügy látszik, dicsőség alatt mindig a sajátját értette. A jaffaiak elszántsága, elismerés helyett, dührohamokat váltott ki belőle, mert tudta, hogy elcsigázott seregének nem kis áldozatába kerül a város bevétele. Ezzel a jaffaiak már alá is írták saját halálos ítéletüket. Napoleon meggondolásaiban semmiféle szerepet nem játszott az a tény, hogy a jaffaiak otthonukat védik egy másik világrészből érkezett támadóval szemben, sokan közülük bizonyára azt sem tudták, hogy Párizs a világon van, s néhány éve forradalom tört ki Franciaországban. Azt sem nagyon értették, hogy mi baja van velük

ennak a különös kis francia tábornoknak, hiszen sem neki, sem országának nem vétettek, s nem áll szándékukban megtámadni egyetlen európai államot sem. Napoleon nem sokat törődött Jaffa múltjával és jövő terveivel, csak azt látta benne, hogy akadálya további céljai elérésének. Habozás nélkül hozzákezdett az ostromhoz, s az előreláthatólag nehéz vállalkozást lelki előkészítéssel kezdte. Tudomására hozta csapatainak, hogy a város parancsnoka a francia parlamentereket, egy tisztet és egy trombitást (?), lefejeztette. Az aljas cselekedet híre mértéktelenül felizgatta a francia katonákat, magasra csapott harci dühük, a hadvezetés követelményeinek megfelelően. Sokan látni vélték valamelyik vártornyon a lándzsára húzott fejeket. Az ilyen és ehhez hasonló hírek hallatára csak fokozódott a katonák bosszúszomja. Természetesen elhitték a rémtörténet minden betűjét, helyzetük, lelkiállapotuk nem volt alkalmas kétkedésre. Pedig a hír hitelessége legalábbis kétséges. Lehet, hogy igaz volt. De nem biztos. Mert ugyan mi oka lehetett volna a parancsnoknak arra, hogy ilyen ostoba kegyetlenséggel tüzelje fel az amúgy is túlerőben levő ostromló sereget? Nem inkább Napóleonnak volt szüksége erre a lelki ajzószerre, hogy felbőszítse alaposan megviselt seregét, s felkeltse katonáiban a viszontagságoktól alaposan eltompult harci kedvet? Századunk háborúiból is ismerünk rendkívül gyanús körülmények között, a támadó számára túlságosan is kellő időben „elkövetett” rémtetteket, amelyek éppen szükségeseik voltak a támadás ürügyéül s mellékesen a katonák felbőszítésére. A célzatosan megrendezett provokációkat persze legföljebb csak a történelem tudja leleplezni, de semmi esetre sem az indulattól elvakult, hiszékeny katonák. Napoleon céljának a védők minden emberséget megcsúfoló kegyetlensége felek meg, a szükséges rémtett híre tehát éppen úgy a hadsereg rendelkezésére állt, mint „a franciákon elkövetett legborzalmasabb kegyetlenségek”, amelyekkel a direktórium indokolta meg az egyiptomi hadjáratot. Az is szöget üt az ember

fejébe, hogy vajon miért nem tudjuk a két parlamenter nevét. Lehetséges, hogy Napóleon, aki úgyszólván minden katonáját névről ismerte, ne tudta volna, mi a neve a nevezetes tisztnek és a trombitásnak, akiket ő küldött fel a várba? Nem érdemeke volna meg a két hős mártír, hogy neve fennmaradjon? Csodálatosképpen még annak a két kereskedőnek a nevét is ismerjük, aki az év elején érkezett Alexandriába, és fontos híreket hozott Napóleonnak. Az egyiknek Hamelin, a másiknak Livron volt a neve. Mindent egybevéve, legalábbis gyanús ez a felháborító szörnytett, amelynek megbosszulására Napoleon katonái vérszomjas tigrisek módjára rohanták meg a várat. Ez is Napóleon kívánsága szerint történt, módszeres, türelmes ostromhoz nem volt sem kedve, sem ideje, sőt, nehéztüzérsége som, tehát katonái lendületére és hősiességére kellett támaszkodnia. A sereg harci kedve meg is hozta a kívánt eredményt, bár egyes források szerint a véletlen is segítette a franciákat abban, hogy behatoljanak a várba. Állítólag Bon tábornok katonái fedeztek fel egy rést a tenger felőli falon, mások szerint könnyű ágyúkkal törtek utat a falakon keresztül, s tették lehetővé a gyalogság rohamát. Március 7-én özönlötték el a várost a megvadult franciák, s válogatás nélkül mészároltak le mindenkit, akit csak tudtak, nemcsak katonákat, hanem nőket, öregeket, gyerekeket, csecsemőket is, hiszen ők sem adták fel a várost. Illetékes szemtanú, maga Napóleon jellemezte Szent Ilona-i visszaemlékezésében az eseményeket: „A katonák dühe tetőfokát érte el. Mindenkit kardélre hánytak, a várost kifosztották, s a lakosság átélte mindazt a borzalmat, amelyet egy rohammal bevett város csak elszenvedhet.” Ebből a néhány szóból az is kiderül, hogy a szent harci düh, a bosszúvágy sem nyomta el a fosztogatást vágyat, s ez némi megkönnyebbülést jelenthetett a szerencsétlen lakosságnak, hiszen a katonák legalább addig nem gyilkoltak, amíg fosztogattak. Nem tudni, hányan élték túl a borzalmakat, erre vonatkozólag még

hozzávetőleges adatok sincsenek. Csak az bizonyom, hogy az utcák, házak, kertek tele voltak temetetlen holttestek ezreivel. Hogy ez mit jelentett a perzselő hőségben, rovarmiriádok között, azt talán csak egy-két orvos sejtette. Még nem volt vége az ostromnak és a borzalmaknak. A védő sereg mintegy négyezer tagja (talán több, talán kevesebb) bevette magát a kis fellegvárba, teljes felszereléssel, fegyverzettel, élelemmel, vízzel. Francia tisztek megadásra szólították fel őket. A védők – hogy, hogy nem – semmiféle kárt nem tettek a parlamenterekben, és azt üzenték vissza, hogy ha megkímélik az életüket, akkor megadják magukat: Ellenkező esetben az utolsó emberig harcolnak. A tisztek elfogadták a védők feltételeit, megígérték, hogy életben hagyják őket. Ekkor a törökök, az egyezség értelmében, elhagyták a fellegvárat, letették fegyvereiket, s ezzel az utolsó ellenállás is megszűnt Jaffa városában. A most következő eseményeket aránylag könnyű követni, a számszerűségeken kívül mindössze egyetlen pontban van ellentmondás: tudott-e Napoleon a kapitulációról, a megadás feltételeiről, vagy nem tudott? Azok a történetírók, akik görcsösen kutatták, hogy mi szól Napoleon mellett, tényként fogadták el, hogy Napóleon nem tudott a megadási tárgyalásokról, sem annak eredményéről, és mélységesen felbosszantotta (!?) őt tisztjeinek felelőtlensége. Még egy kétes hitelességű szöveg is maradt fenn felháborodásának kifejezésére: „Hogy lehetett a törököknek ilyen ígéreteket tenni? Most mihez kezdjek velük? Mivel élelmezzem őket?” Arra a megállapításra jutott, hogy sem élelemmel, sem erővel nem rendelkezik a foglyok életben tartásához. Nem voltak hajói, amelyeken Egyiptomba szállíthatta volna a foglyokat, nem volt elég embere ahhoz, hogy a sivatagon átkísértesse őket, katonának amúgy is szűkében volt, s még ott állt előttük Acre. Mit szóltak volna saját katonái, ha a siralmasan csekély fejadagokat is leszállította volna, a foglyok élelmezése érdekében? Azok a történetírók, akik így állítják be a jaffai eseményeket,

alapjában véve igyekeznek felmenteni Napóleont az erkölcsi felelősség alól. Nem ő ígérte meg a fellegváriaknak, hogy életben hagyják őket, hanem fegyelmezetlen tisztek, akik a saját szakállukra tettek felelőtlen ígéretet ahelyett, hogy a törökök feltételeit a főparancsnokság elé terjesztették volna. Öt tehát nem kötelezte beosztottjainak könnyelmű és jogtalan ígérete. Ebben az okoskodásban, sajnos, tág rések tátonganak, amelyeken keresztül benyomul a kétség. Kik voltak ezek a felelőtlen tisztek? Az ő nevüket sem tudjuk. Pedig nem mindennapi, inkább világtörténelmi „mulasztás”-t követtek, el. Felelősségre vonták őket? Erről sem szól a krónika. Csak arról, hogy a bosszús főparancsnok haditanácsot hívott össze, s ezen több tábornok (kik?) azt indítványozta, hogy engedjék érvényesülni a hadi jogot, amely szerint a rohammal elfoglalt vár védői jogosan felkoncolhatok. Egy másik változat szerint Napóleon három napig töprengett, míg végre döntött: meg kell ölni a foglyokat, akik azzal a feltétellel adták meg magukat, hogy nem ölik meg őket. Élete végéig kitartott amellett, hogy nem tudott a megadási tárgyalásokról, a feltételekről és tisztjeinek ígéretéről. Minden ellenszenv és elfogultság nélkül ki lehet mondani, hogy ez nem valószínű. A fellegvár volt a védő sereg utolsó ellenállási fészke, s a hadszíntér amúgy sem volt túlságosan nagy. Napóleon, aki mindig figyelemmel kísérte a legkisebb hadmozdulatokat is, ne tudott volna arról, mi történik az egyetlen harci területen? Elképzelhető ez? Könnyen lehetséges, hogy sötét hadicselről volt szó, amelyben a megadást elfogadó tisztek játszották a „illetéktelenek” szerepét. De még más kérdések is felmerülnek Napoleon érveinek elemzése közben. Mi lett volna, ha elmarad az ostrom? Mi történt volna, ha Jaffa ellenállás helyett megadja magát? Még több fogoly esett volna Napoleon kezébe, még több élelemre és őrző katonára lett volna szükség. A „hadi jog” a magát simán megadó város védőinek felkoncolását nem teszi lehetővé. Akkor hogyan oldotta

volna meg az élelmezést és az őrszolgálatot? Nem inkább ürügyre volt szüksége, hogy nehéz helyzetében megszabaduljon a fölösleges kenyér- és vízpusztítóktól? Nem tudni, min gondolkozott három napon keresztül, eszébe jutott-e Jozefin, Désirée, az európai hadi helyzet, indiai tervei, hazatérési lehetőségei, agya feneketlen fiókjainak számos másféle tartalma. Tény, hogy végül kiadta a parancsot Âon tábornoknak: vezesse a foglyokat a tengerpartra, és ott lövesse őket agyon. Erről a jelenetről a szemtanúk is csak mértéktartó borzadállyal írtak, Bourrienoe néhány szava: „A rettenetes jelenet ugyanolyan borzalommal tölt el ma is, mint akkor. Bármilyen rémesnek képzeljük is el azt a napot, a valóság felülmúlta.” Miot de Melito emlékiratainak első kiadásában nem szerepel ennek a tömegmészárlásnak a leírása, ami természetes is, mert könyve 1804-ben jelent meg először, a császárság megszületésének évében. 1814-ben viszont, a császárság első bukásának évében megjelent második kiadás már részletes leírást tartalmaz. Miot – előadása szerint – nem hitt abban, amiről már beszéltek, s amikor Bon tábornok csapatai elindították a foglyokat, ő is lóra szállt, hogy meggyőződjék a valóságról. A foglyok jórészt nyugodtan, sorsukba beletörődve haladtak. Miot elborzadva látta, hogy a sebesültekkel már útközben végeztek Bon katonái, majd Jaffától délnyugatra, a tengerparton, mocsaras vidéken, kis csoportokban lőtték agyon a foglyokat. Miot szerint a katonák is borzadtak a szörnyű feladattól, de fegyelmezetten végrehajtották a parancsot. Olyan méretű volt az öldöklés, hogy a katonáknak a lőszerük is elfogyott, vagyis nemcsak élelem nem volt a foglyok számára, hanem lőszer sem. A megmaradottakat agyonverték. Ezt a látványt már Miot sem tudta elviselni, lován elmenekült. Napóleon rémtettében az a legborzasztóbb, hogy védtelen foglyok ellen követte el. Nem a jóság íratlan parancsára, nem a felebaráti szeretetre hivatkoznak bírálói. A háborúnak kegyetlen vastörvényei vannak. A négyezer védő harc közben is meghalhatott volna, ha

ellenáll. Szörnyű intézmény a háború, de legalább abban van valami vad tisztesség, hogy a szemben álló felek fegyverrel a kezükben küzdenek egymással. Ezek a törökök azonban letették a kezükben levő fegyvert, bízva az európaiak adott szavának szentségében. Életüket kérték cse-cébe azért, hogy megadásukkal megkímélik egy sereg francia katona életét. Vajon eszébe jutott-e Napóleonnak akár csak egyszer is a töprengés állítólagos három napja alatt a piramisok előtt mondott szózata, amelyben azzal lelkesítette katonáit, hogy a műveltség terjesztése a feladatuk ezen a tájon? Nem Jaffa jellemzi az egész napóleoni életművet, de amit ott tett, megbocsáthatatlan. Nem ő volt az első, aki foglyokat öletett le. Dzsingisz kán mongoljainak kedvenc hadicselük volt az életben maradás csalárd ígérete. De amit megtehettek a tizenharmadik század mongoljai, azt nem lett volna szabad megtennie a francia felvilágosodás, Rousseau, az enciklopédisták századában a polgári forradalom fiának. Nem szívesen tette, ez bizonyos, de megtette. „Soha még ilyen förtelmesnek nem láttam a háborút” – írta a direktóriuimnalk küldött jelentésében. Pontosabb lett volna, ha úgy fogalmazza meg irtózatát, hogy soha még ilyen förtelmessé nem tette a háborút. Vagyis tette, és nem látta, mert nem is látta. Nem volt ott, a förtelmes munkát másra bízta, Bon és katonái végezték el. Hogy ez a semmivel sem menthető vérfürdő nem hozott áldást Napóleonra, azt az acrei kudarc eléggé bebizonyította. De végigkísérte egész pályafutása alatt, és különösen szerencsecsillagának lehanyatlása után vetették szemére. Még Szent Ilona szigetén is alkalmat adtak neki – többek között egyik orvosa, O'Meara –, hogy válaszoljon a Jaffával kapcsolatos vádakra. A napóleoni matematika hű maradt önmagához. Napoleon cáfolta, hogy négyezer foglyot lövetett főbe, mindössze (!) ezerkétszázat. Majd egy teljesen új indokot jelölt meg, amelyről eddig nem volt szó. Szerinte azért kellett ezeket a foglyokat kivégezni, mert tulajdonképpen El Arisból kerültek Jaffába, holott El Arisban azzal

adták meg magukat, hogy egy éven belül nem harcolnak Napoleon ellen, s ezt becsületszavukra fogadták meg. Miután a hiszékeny franciák gyanútlanul szabadon bocsátották őket, ezek a gyenge jellemű emberek, akiknek az adott szó szentsége semmi, Jaffába mentek, hogy hitszegő módon újra harcoljanak Napoleon csapatai ellen, holott még nem volt joguk hozzá. Ha újra szabadon bocsátotta volna őket – érvelt Napoleon –, akkor bizonyára Acréba igyekeztek volna, hogy harmadszor is szembeszállhassanak a franciákkal. Elképesztő indokok. Hogyan került a szétvert El Aris-i védősereg Jaffába, hogy ott teljes harci fegyverzetben és elszántsággal küzdjön az ostromlók ellen? Hogyan tudták megelőzni az erőltetett menetben vonuló francia hadsereget? Miféle bíróság vagy akármilyen egyéb testület állapíthatta meg, hogy a fellegvár védői azonosak azokkal, akik El Arisban becsületszavukat adták? Talán Bon tábornok állapíthatta meg, a tenger felé menet? Úgy látszik, Napoleon képzelőereje és az igazságtól való hasznos idegenkedése Szent Ilonán sem vesztett erejéből. Mentségére csak azt a törvényes elvet lehet felhozni, hogy a vádlottnak joga van hazudni. Természetes, hogy igyekezett menteni szörnyű tettét, különösen ott, ahol már mint töviskoszorús titán emelkedett a legenda égi magasságába. A rémtett gyorsabban bosszulta meg magát, mint bárki gondolhatta volna. A temetetlen, feloszló holttestek visszaütöttek, a francia hadseregben kitört a pestisjárvány, s százával szedte áldozatait. A hadsereg egészségügyi felszerelése gyatra volt, s nem segített a vesztegzár sem. Bonyolult és hosszadalmas gyógykezelésre amúgy sem volt lehetőség, hiszen a seregnek tovább kellett haladnia a következő erőd, Acre elfoglalására. Napoleon ezúttal talán még azért is sietett, hogy maga mögött hagyja Jaffát, annak minden borzalmát. Lelke mélyén bizonyára jobban szerette volna, ha simább lett volna az ostrom, de megrendülésnek a legszerényebb megnyilvánulását sem tapasztalhatták rajta, ez ártott

volna hadserege szellemének. Pedig kétségtelenül voltak ellenérzései, a maga módján természetesen, s ezeknek később Roederer feljegyzései szerint így adott kifejezést: „Akkor utáltam meg Rousseau-t, amikor megismerkedtem a Kelettel. A primitív ember vadállat.” Ez a kemény bírálat nemcsak Rousseau-nak szólt a „Vissza a természethez!” jelszóért, hanem a Kelet primitív embereinek is, akiket Napoleon vadállatoknak bélyegzett, talán azért is, mert vadászott tájuk, pontosabban vadásztatott a nagy jaffai szafári alkalmával. De ez a hasonlat is sántít, mert a vadállatokat nem fegyverzik le hamis ígéretekkel, s nem fosztják meg az önvédelem minden lehetőségétől. Napoleon védőügyvédjei közül sokan arra hivatkoznak, hogy Napoleon ellenfelei sem voltak éppen szelíd tekintetű humanisták, a felebaráti szeretet prófétái. Ez igaz. De hát mennyivel volt különb náluk Európa képviselője, aki szózata szerint a műveltség terjesztése céljából jött erre a bárdolatlan tájra? Talán egy fokkal szerencsésebben mentegették azok a védőügyvédek, akik a katonai helyzet vas szükségszerűségével magyarázták a vádlott tettét. Ez sem volt könnyű feladat. Emil Ludwig például nem átallotta leírni ezt a mondatot: „Számos, elsősorban német katonai író helyesli Napóleon eljárását.” Ezt hagyjuk megjegyzés nélkül! A katonai szakbarbár különben is a legbarbárabb valamennyi szakember között. Szinte érthetetlen, hogy Napoleon, aki maga nem volt szemellenzős katona, nem gondolt arra, hogy a jaffai foglyok lemészárlása, minden morális meggondoláson kívül, katonai baklövés is volt. Erre a cselekedetre sokkal jobban ráillik Fouché (vagy Talleyrand?) mondása – „Ez több mint bűn, ez hiba!” –, mint az enghieni herceg kivégzésére. Ez Acrénál kiderült. Mert ha Napóleon azt hitte., hogy a jaffai szörnyűségek halálra ijesztik Acre védőit, végzetesen tévedett. Esetleges feltevése ellenkezőjéről hamarosan alkalma volt meggyőződni. Az acrei erőd külsőleg nem látszott erősebbnek, mint Jaffa, s

talán nem is volt az. Védelmét viszont két rátermett parancsnok irányította. Az egyik az angol Sidney Smith ellentengernagy volt, aki a tengeri hátteret biztosította a várnak, gondoskodott ember- és anyagutánpótlásról. A másik Napoleon régi ismerőse, sőt, iskolatársa volt, Picard Phélipeaux, a francia arisztokrata, akivel valamikor véresre rugdalták egymást a pad alatt, a brienne-i katonaiskolában. Sokáig nem látták egymást, s annyi esztendő után most találkoztak újra Acrénál. Gyűlöletük a régi volt, azzal a különbséggel, hogy Phélipeaux most nem a korzikait, hanem a köztársasági franciát gyűlölte, Napoleon pedig nem a francia főnemest, hanem az angol zsoldba szegődött árulót. –, A világtörténelem Wellingtont tartja számon mint Napoleon legyőzőjét, s Phélipeaux neve alig ismert a napóleoni eseményorgiában, pedig az acrei kudarc jelentőségét nem kisebb szakember ismerte fel, mint maga Napoleon. Két későbbi megjegyzése értékeli a balsikert. „Acre előtt elhalt a képzelőerőm!” – mondta Rémusat asszonynak. „Egy homokszem megakasztotta a sorsot!” – mondta Szent Ilonán. Ez a homokszem Acre voit. Talán aibban is hibázott, hogy homokszemnek tekintette a valóban szánalmas külsejű erődítményt, sőt, „rozzant bagolyvár”-nak is nevezte. És éppen ez a rozzant bagolyvár akadályozta meg Napoleon világot átfogó terveit, az indiai álmot. Alaposan kikémleltette az erődítményt, s a saját benyomásai szerint is úgy látszott, hogy nem okoz neki nagyobb gondot, mint Jaffa. Hosszú, kitartó ostromra most sem gondolt, már csak azért sem, mert újra kapott híreket hazulról. Kalandos úton eljutott hozzá a direktórium levele, amelyből kiderült, hogy Európában fellángoltak a harcok, a nápolyi csapatok osztrák hadvezéreket kaptak (ezek közül Mack, tábornok később. Austerlitz előtt is feltűnt), az osztrákok pedig már be is nyomultak Svájcba. A direktórium kétszázezer főnyi hadsereget állított talpra, Jourdan lett a rajnai, Joubert pedig az itáliai hadsereg parancsnoka. A direktórium, a levél tanúsága szerint, semmiféle támogatásról nem

biztosíthatta az anyaországtól elvágott Napóleont, éppen ezért utasítást sem adott neki. Elismerte, hogy Napóleonnak Franciaországba való visszatérése leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik, s parancs helyett csak ötletekkel szolgálhat. Ilyen ötlet volt például az, hogy Napóleon rendezkedjék be Egyiptomban, s itt védje magát a török ellen, de azt is megteheti, hogy Indiába nyomul, az angol uralom szétzúzása céljából, vagy esetleg támadja meg egyenesen Konstantinápolyt. Ezzel a direktórium elárulta, hogy fellegjáró tervek tekintetében méltó Napóleonhoz – vagy talán a titkos indiai tervek nem is voltak olyan titkosak, mint azt Napóleon hitte? Az is lehetséges, hogy a direktórium bármilyen agyrémet hajlandó volt elfogadni, csak hogy Napoleon ne térjen haza. Nem a direktórium levele volt különben az egyetlen hazai hírforrás, néhány későbbi keltezésű újság is eljutott Napóleonhoz. Ezekből kiderült, hogy már az oroszok is felvonultak, élükön a híres Szuvorovval. Ezek a hírek alaposan felizgatták Napóleont. Itt rostokol, az isten háta mögött, néhány ezer pestises és trachomas katonájával, egy tetves sárfészek előtt, mialatt Európában nálánál hasonlíthatatlanul gyengébb képességű tábornokok százezres hadseregeket vezényelnek. Nem így képzelte el a dolgot. Már akkor megpendítette tábornokai előtt azt a tervét hogy adandó alkalommal visszatér Franciaországba, csak persze előbb a hazatérést beragyogó győzelmet kell megszereznie, Módszeres, emberkímélő ostromra nem is gondolt, s elhatározta, hogy rohammal veszi be várost. Tábornokai közül elsősorban Kléber ellenezte a kockázatos és a katonák életét nem kímélő vállalkozást, s az elkövetkező események őt igazolták. A rozzant bagolyvár védelme ugyanis remekül szervezett volt. A lövegeket angol tüzérek kezelték, a védelmi vonalak gyűrűrendszere ötletesen tagozódott volt mélységben és szélességben egyaránt. Megadásról szó sem lehetett, Napoleon Jaffánál jól megtanította a törököket arra, hogy milyen sors vár azokra, akik bármilyen kedvező feltételek mellett is

megadják magukat. A jaffai rémtett, a bűnnél is többnek bizonyult hiba egyik következménye az volt, hogy az acrei védők halálmegvető bátorsággal, vad bosszúszomjjal védekeztek az „európai gyilkosok” ellen. Erről a fontos körülményről is megfeledkeztek azok a katonai szakírók, akik hadászati szempontból helyeselték a jaffai vérfürdőt. Napóleonnak ostromtüzérsége sem volt, mert azok az ágyúk, amelyeket néhány megmaradt fregatt szállított a part mentén Napóleon után, a tengert uraló Sidney Smith kezébe kerültek, s ezek a kitűnő francia lövegek is az ostromló seregre ontották tüzüket. A török védősereg vad fanatizmusát pedig minden eszközzel fokozta a kegyetlenségéről híres Dzsezzar pasa. Hiába vezényelt Napoleon rohamot roham után, valamennyi véresen omlott össze. Óriási volt az emberveszteség, s a vár védői nem voltak hajlandók fegyvernyugvást engedélyezni a halottak és a sebesültek elszállítására sem. Egyre nagyobb erővel dühöngött a pestisjárvány, az izzó hőségben oszladozó, férgeiktől és rovaroktól nyüzsgő hősi holttestek megfertőzték a levegőt. Napoleon hadai mindenben szükséget szenvedtek, nemcsak vízben, élelemben és gyógyszerben, hanem lőszerben is. Napoleon ötlete volt, hogy minden ellenséges ágyúgolyóért pénzjutalmat .fizetett. Sokan egyenesen magukra vonták az ellenséges ütegek tüzét, csak hogy lövedékhez jussanak. Persze, ez sem ment áldozatok nélkül. Közben Napóleont a szárazföldön is szorongatták. Erős török felmentő sereg kelt át a Jordánon, s körülzárta a Názáretből eléjük küldött, Kléber-féle hadosztályt. Napoleon, csekély seregének egy részével, Kléber segítségére sietett, s a Táborhegy lábánál tönkreverte a túlerőben levő törököket. A táborhegyi csata egyike Napoleon látványos győzelmeinek, még Szent Ilonán is megemlékezett róla. Talán elkeseredésében is, a stratégiai Ötletek tűzijátékával vívta ki a győzelmet. A mozgó háború volt az elemé, nom az állóharc. Bon hadosztályával bekerítette az ellenséget, két tűz közé szorította, az

üldözést pedig a száguldó Murat-ra bízta. Itt szabadon villámlott a hadisten, a terep szélvészmozdulatokat tett lehetővé, tág teret nyitva a lángeszű elgondolásoknak. A győzelem után azonban vissza kellett térnie az unalmas és véres hétköznapokhoz, Acre ostromához. Itt mindén csődöt mondott, a hadicsel éppen úgy, mint az esztelen hősiesség. Itt hiába ütöttek rést a falon, nem tudták úgy el özönleni a várost, mint Jaffában. Phélipeaux a mélyen tagozott, ötletes védelmi berendezések egész bonyolult rendszerével állította meg, és verte vissza köztársasági honfitársait. Már ezrekre rúgtak Napóleon veszteségei, sóik tisztje és tábornoka is elesett, többek között Caffarelli, a kiváló mérnök tábornok, és Bon tábornok is, a jaffai fogolykivégzés vezénylő parancsnoka. Nem sokkal élte túl áldozatait, mint ahogyan sokan pusztultak el már azok közül, akiknek á jaffai hóhérmunka förtelmes feladata jutott. Napóleoni továbbra is kíméletlenül áldozta fel embereit az egyre kilátástalanabb harcban. Acre elfoglalhatatlannak bizonyult, hiába égett az idő Napoleon körmére. Valóban tűrhetetlen volt arra gondolnia, hogy a nemrég alatta szolgáló tábornokok, még a kiállhatatlan Augereau is, fontos parancsnokságot kapnak, mialatt ő Acre előtt fecsérli a drága időt. Lelkes katonái, akik halálmegvető hősiességgel : teljesítették a kis káplár parancsait, csendben zúgolódni kezdtek, s olyan hangok is hallatszottak, hogy az emberséges Kléber nem bánna ilyen pazarlóan emberei vérével. Lázadás nem fenyegetett, mert Napoleon tiszteletben tartotta a morgás jogát. Félelmetes emberismeretével jól tudta, hogy az emberi természetnek még a katonai fegyelem kötelékében is szüksége van olyan biztosító szelepre, amelyen 'keresztül enyhül az elégedetlenség feszültsége. Császár korában is gyengéden úgy emlegette leghűségesebb vitézeit, a Gárda tagjait, mint öreg, morgó medvéit, s abban a hitben ringatta őket, hogy birtokában vannak a szabad bírálat jogának. Amikor a legrosszabb volt a hangulat Acre előtt, a védők

megtették azt a szívességet Napóleonnak, hogy tapintatlan ajánlatukkal felbőszítették a francia sereget. A török nagyvezír ugyanis kiáltványt intézett a franciákhoz, s mindenkinek, aki átszökik hozzájuk, szabadságot . és védelmet ígért. Repülőgép nem lévén, maguk a vár védői szórták el a röplapokat a falak előtt. Az ittott előrenyomuló francia katonák határtalan felháborodással olvasták a sértő ajánlatot, amelyet különben maga Sidney Smith ellentengernagy aláírásával hitelesített. Phélipeaux, úgy látszik, nem tartotta ésszerűnek, hogy ő is szerepeljen a megadási felhíváson. Az alaposan megtizedelt ostromló seregben magasra csapott a köztársasági lelkesedés, szidták az álnok angolokat, az ostoba törököket és elsősorban a szörnyeteg Phélipeaux-t, akiből az árulás kiölt minden francia érzést és hazafias emberismeretet. És minden egyébtől eltekintve, a jaffai események után mindenféle megadási feltétel megtartása kétségessé vált. A harc újult erővel folyt tovább. Pedig ekkor már két hónapja tombolt a véres ostrom, rettenetes nélkülözések, pestisjárvány közepette, és az eredménytelenség fölött érzett bénító csüggedtséggel. Mert hiába háborodtak fel a legendás itáliai hadsereg egykori katonái azon,· hogy a nagyvezír szökésre szólította fel a lodi, az arcolei, sőt, a gizehi hősöket, a „rozzant bagolyvár” még a felháborodástól tüzelt harci lendület hatására sem esett el. Maga Napoleon is mindent elkövetett, hogy győzelemre lelkesítse katonáit, ezúttal sem habozott kockára tenni az életét. Feljegyezték, hogy az egyik roham alatt bomba esett Napoleon lába elé, s két közkatona is odaugrott, hogy testével védje a kis káplárt. Csodák csodája, senkit sem sebesítettek meg a felrobbant bomba repeszdarabjai, A két baka egyikének a nevét is tudjuk, már csak azért is, mert az illető – Daumesnil gránátos – tíz év múlva tábornok lett. De semmi sem segített, minden eposzba illő hősiesség beleütközött a homokszembe. A védők kitartása és a pestis pusztítása tovább gyengítette a francia sereget. Már Lannes és Duroc is megsebesült, de

Napóleonnak ez még mindig nem volt elég, s május 16-án, mint a makacs hazárdjátékos, még egy utolsó rohamot intézett a már szinte rommá lőtt város ellen. Raffet érzelmes rajza örökíti meg az utolsó rohamot, hősi szuronyerdővel s természetesen a legendás csákójú kis káplárral, aki a csataképek ismert mozdulatával előremutat, az elfoglalandó vár irányába. Rövidesen azonban visszafelé kellett mutatnia, mert ez a roham is összeomlott, néhány száz francia megint elesett. Napóleonnak mindenesetre nyugodt lehetett a lelkiismerete – íme, mindent megtett a siker érdekében, s mielőtt végleg abbahagyta volna az ostromot, még egy utolsó kísérlettel győzte meg önmagát és katonáit, hogy a várat valóban nem lehet bevenni. És most már határoznia kellett, mert közeledett a forrónál is forróbb nyár, amely a sivatagi menetelést még egy napóleoni sereg számára is lehetetlenné teszi. Amellett továbbterjedt a pestis, s egyre több katona vakult meg az alattomos trachomától. A környezet is kezdett ellenségessé válni. Amíg Napoleon félelmetes híre és legyőzhetetlenségének legendája csorbítatlan volt, a bennszülöttek hajlandók voltak jó pénzért némi élelmiszert eladni a franciáknak. Segítőkészségüket nem befolyásolta károsan a jaffai vérfürdő, sőt, arról győzte meg őket, hogy ez az ismeretlen hadvezér nem érti a tréfát. Amikor azonban kiderült, hogy a véres kezű titán nem képes elfoglalni Acrét, a környékbeliekben kétség vert gyökeret. Mi lesz, ha Ali Buonaberdi vereséget szenved? A törökök nyilván bosszút állnak mindazokon, akik segítették az ellenséget. Ettől kezdve elapadt ez a gyér élelemforrás is, sőt, itt-ott apró ellenállási mozgalmak indultaik, s a bennszülöttek most már inkább azokat segítették élelemmel, akik szent harcot hirdettek az idegen betolakodók ellen. Ezek a külső jelek is arra mutattak, hogy Napoleon elvesztette a szíriai hadjáratot, hiába áldozta fel hadserege tetemes részét. „Terveimet, vágyaimat, mindent megsemmisített Anglia!” -mondta később, a gyűlölt angolokat

hibáztatva, akik ilyen elenyésző megértést tanúsítottak a nagyszerű napóleoni tervek iránt. De mik voltak ezek a nagyszabású tervek? India? Konstantinápoly? Bécs? Ha történetesen sikerük volna elfoglalnia Acrét, akkor talán útnak indult volna a Nagy Sándor-i vállalkozásra? Ezzel a szerencsétlen, megtizedelt, pestises, félvak csapattal? Hány Acre következett volna még? A törökök otthon voltak, ember– és anyagutánpótlásuk tengeren és szárazföldön egyaránt zavartalan volt, Napóleonnak pedig még a csónakjait is elfogták a tengeren. Az ember szinte hajlamos arra gondolni, hogy Napóleon nem is bánta az acrei kudarcot; mert így legalább volt jogcíme arra, hogy visszatérjen Kairóba, majd a későbbi években elkápráztassa híveit színes keleti tündérálmaival. amelyeket a képzelőerő híján levő angol kalmárok meghiúsítottak. Hogyan is gondolt volna a távola Indiára, amikor újra kitört a nagy háború a fő hadszíntéren, Európában. Nagyon valószínű, hogy ebben az idő-szakban Napóleonnak az volt a legnagyobb gondja, hogyan, milyen ürüggyel tudna hazatérni, győztesen persze, dicsőségtől övezve. Mellékesen azt is hírül vette, hogy az angolok nagy török hadsereget készülnek partra tenni a Nílus torkolatánál. Ez könnyen egész Egyiptom elvesztését jeleníthette volna. Napóleonnak tehát nem volt más választása, mindenképpen vissza kellett mennie Egyiptomba, miután a acrei kísérlet mintegy ötezer (Napoleon szerint „csak” háromezer) halottjába került. Ebben az ellenőrizhetetlen számadatban az volt a legkínosabb, hogy nem a győzelem ára volt, hanem a vereségé. Ezt persze Napoleon nem vallhatta be, s bizonyára sok gondot okozott neki az acrei győzelemről (!) szóló hadijelentés megfogalmazása. Nem csüggedt el, és sikerült megoldania ezt a lehetetlennek látszó feladatot. Balzac elégedett lehetett volna eszményképével, Napóleon ezúttal a tollával hajtotta végre azt– amit kardjával nem tudott. Gyökeresen átírta a hadi eseményeket, mivel tisztában volt

a közvélemény fontosságával. A megoldás egyszerű volt, és önként adódott: azt kell mondani; hogy győzött. Aki nem hiszi, látogasson el Acréba, és helyszíni tapasztalatok alapján ellenőrizze a főparancsnokság hivatalos jelentéseit. Ezekből a jelentésekből kibontakoznak Napoleon számottevő irodalmi képességei. Egykori elbeszélései, korzikai hőskölteményei, kisregényei elbújhatnak egyiptomi jelentései mellett, amelyekben féktelen képzeletének: és vágyainak adott merész kifejezést. Még az ostrom végső befejezése előtt jónak látta Párizsba azt jelenteni, hogy hadicéljait máris elérte, s most már csak rommá lövi a várost, hogy mielőbb visszatérhessen Egyiptomba, mivel az időjárás amúgy is rosszra fordult. A kairói dívánt már arról értesítette, hogy rengeteg fogoly és zsákmányolt zászló jelzi győzelme arányait, az összerombolt város lakói a tengerbe menekültek. Egy héttel az utolsó roham után tudatta a direktóriummal, hogy eredeti elhatározásával ellentétben, mégsem szállta meg Acrét, mert kémei szerint a városban pestis dühöng, s félő, hogy a francia katonák is fertőzést szenvednének. Természetesen napi-parancsokban és kiáltványokban is igyekezett a maga módján értékelni a történteket, s még saját katonáival is megpróbálta elhitetni, hogy tulajdonképpen bevonulhatnának Acréba, de erre most már nincs idő, mert a törökök bármikor partra szállhatnak Alexandriában, s ezért vissza kell sietniük Egyiptomba. Valóságos aranyhidat kínált győzelemhez szokott katonáinak is. Remélte, hogy Párizsban is hitelt adnak jelentéseinek, s nem tudják meg a vereséget. És amiről nem tudnak, az nem is fáj. Szokásos gyorsaságával feltalálta magát Acre után is. Jelentést jelentés után mondott tollba, s szorgalmát valójában csak akkor tudjuk teljes egészében méltányolni, ha figyelembe vesszük, hogy szorgalmasan írogatott Kairóban maradt kedvesének, Bellilotte-nak is, s ezeket a lángoló szerelmes leveleket saját kezűleg vetette papírra, mert úgy érezte, hogy szíve érzelmed nem tartoznak másokra. Ez a szemérmes magatartás meghatottságot váltana ki az

emberből, ha nem tudná, hogy Napoleon ugyanakkor a legszemérmetlenebb hazugságokat repítette világgá, s ezt a módszert úgy nevezte, hogy politika. íródeákja, az edzett Bourrienne, fülig pirult, amikor Napoleon a csillagokat is letagadta az égről (a saját szerencsecsillagát kivéve), de amikor valamilyen egetverő hazugságot már nem tudott szó nélkül hagyni, Napóleon így intette le: – Kedves barátom, maga egy kicsit együgyű! Napoleon tökéletesen hátat tudott fordítani az igazságnaik, ha nem tudta használni. Az acrei kudarcot legalább a jelentésekkel kellett helyrehozni. Azzal természetesen tisztában volt, hogy a képzelőerő nem minden, mielőbb valódi győzelmet kell aratnia. Egyelőre azonban időt akart nyerni. Nincs sem rajz, sem leírás arról, hogyan mondott búcsút Acrénak, hogyan pillantott még egyszer vissza a rettenetes várra a rettenetes sivatagi út előtt. Nincs adat arra vonatkozólag sem, mondott-e valamit egykori iskolatársáról, Phélipeaux-ról, aki bebizonyította, hogy éppen olyan jó tanulója volt a párizsi katonai iskolának, mint Napoleon. Az ifjúkori verekedésekben talán a korzikai kis hörcsög győzött, »de Acrénál Phélipeaux volt a győztes. Csak annyiban maradt alul Napóleonnal szemben, hogy nem élte túl győzelmét, meghalt pestisben. Napóleont elkerülte a szörnyű kór, pedig Napóleon nem kerülte el a pestises betegeket. Mégis megmenekült a fertőzéstől, mert testi és főként lelki ellenállóképessége tökéletes volt, elképesztő önbizalma előtt még a kórokozók is meghátráltak. De ne feledkezzünk meg Napoleon példás tisztaságszeretetéről se! Ha jutott neki egy kevéske víz, ; inkább megmosdott benne, ahelyett, hogy megitta volna. Az ilyesmiben jobban hitt, mint az orvosságokban. „Víz, levegő, tisztaság − ezek patikám legfontosabb gyógyszerei!” – mondta egyszer. De ezekeből a kitűnő orvosságokból alig tudott valamit biztosítani visszavonuló seregének, beleértve saját magát is. Víz nem volt, a levegő izzott, tisztaságról beszélni sem lehetett. A kínok

útja volt ez a visszavonulás. Szomjúság, éhség, pestis, trachoma és a vereség lélekölő tudata sújtotta ezt a szerencsétlen sereget a süppedő hadak útján. A megpróbál-! tatások néha még a bajtársi érzést is kiölték a katonákból, előfordult, hogy elhagytak betegeket, sebesülteket, kitéve őket a biztos pusztulásnak. Mennyien lehettek? A napóleoni matematika csak hasznos, de nem pontos. A legvalószínűbb az, hogy a hadsereg hét-nyolcezer főre olvadt le, s ebből mintegy kétezer menetképtelen sebesült és beteg volt. A katonák különösen a pestises betegektől féltek, ezeket a sorsukra hagyták. Nem egy mozogni nem tudó katona könyörgött, hogy vigyék magukkal, nem pestises, ő csak sebesült. Ezek a szerencsétlenek még a kötésüket is feltépték, csak hogy elhiggyék, amit mondanak. Akadtak önfeláldozó katonák, akik vállukon vitték beteg bajtársukat, néha négyen cipeltek egyet, másokat csak támogatni kellett. Alig volt különbség egészséges és beteg között. Sokan hullottak el a rettenetes menet alatt, s újra megszaporodtak az öngyilkosságok. Ennek a menetnek a borzalmai felülmúlták az előzőét, amikor még a szíriai győzelmek reményében rótták az izzó homokot. És most még külön „harci” feladatuk is volt. Napóleon parancsára mindent elpusztítottak, felégettek, lerombolták, ami útjukba került, nehogy a törökök valaminek is hasznát vegyék. Ha egy-egy falu ellenállt, Napoleon a tőle Egyiptomban most már megszokott kegyetlenséggel járt el. Ezek nem voltak olyan látványos rémtettek, mint a kairói vagy a jaffai, s nincs is megbízható adat arra nézve, hogy hány szíriai falut tűntettek el a franciák a föld színéről. Mindez, hideg számítás alapján, hozzátartozott Napoleon terveihez, mert hosszú időre, évekre lehetetlenné akarta tenni, hogy török hadsereg vonulhasson a felperzselt földön át. Minden tettének megvolt az indítéka, csak éppen nem tartotta szükségesnek tájékoztatni áldozatait arról, hogy miért kell nyomorultul elpusztulniuk olyan emberek kezétől, akiket sohasem láttak, és legjobb tudomásuk szerint nem vétettek nekik semmit sem.

Napóleon nem ismert el, nem tisztelt semmiféle felszabadító vagy -ellenállási mozgalmat, könyörtelenül agyonlövetett mindenikit, akinél fegyvert találtak, holott ezen a tájon a fegyverviselés még inkább hozzátartozott a férfiak öltözetéhez, mint Európában, Igaz viszont az is, hogy a visszavonuló hadsereg körül sokkal ellenségesebb légkör alakult ki, mint amikor előretört. A megszálló hadsereg veresége rendszerint fel szokta tüzelni az elnyomott lakosság hazafias érzelmeit, különösen ha ez a hadsereg a lakosságon akarja bebizonyítani, hogy mit sem vesztett erejéből. Hozzátartozik még a napóleoni legendához, hogy a francia hadsereg körül settenkedő vad lovasok egy alkalommal állítólag magára Napóleonra is rálőttek, de természetesen, a determinizmus előzékenysége folytán, nem találták el. Az ilyen kis történetek mindenkor emelték Napóleon népszerűségét, mert bármennyire is élet-halál fontosságú a főparancsnok biztonsága, a katonák mégiscsak azt a vezért érzik maguk közül valónak, bajtársuknak, aki osztozik bajaikban. Nem volt még hadvezér a világtörténelemben, aki annyira tisztában lett volna ezzel az igazsággal, mint Napoleon. Ezt bizonyítja a híres lovászmester-eset is. Napoleon ugyanis elrendelte, hogy a kocsikat és a lovakat elsősorban sebesültszállításra kell felhasználni, az egészségeseknek gyalog kell menniök. A pestisbetegeket ugyan nem vitte magával, de a sebesültek szállításáról ilyen körültekintően gondoskodott. Ekkor történt, hogy a főlovászmester megkérdezte tőle, melyik lovat nyergelje meg számára. Napoleon igen látványosan gurult dühbe a kivételezésnek erre a sértő feltételezésére, pálcájával végigvágott a főlovászmester arcán, és így ordított: – Mindenki gyalog megy! Én is! Nem érti?! Takarodjék! Valóban szép és megható, hogy a nagy hatalmú főparancsnok is egyenlő részt vállalt a megpróbáltatásokból, s nem tett önmagával sem kivétek. Bármennyire józan számításból igyekezett is katonáira hatni, azt el kell ismerni, hogy nem riadt vissza a legfáradságosabb

eszközöktől sem, amelyek népszerűségét szolgálták. De miért kellett arcul ütni a főlovászmestert, aki jóhiszeműen arra gondolt, hogy a hadsereg legnagyobb felelősséget viselő, legfontosabb emberét nem szabad fölösleges megterhelésnek kitenni? Halkan, emberi hangon, minden durvaság nélkül is megmondhatta volna, hogy ő sem ül lóra. Akkor viszont senki sem hallotta volna meg, Napoleon pedig éppen azt akarta elérni, hogy minél többen figyeljenek fel a harsány jelenetre, s minél többen meséljék tovább. És a katonák nem azt vették ki Napóleon mozdulataiból és szavaiból, hogy megalázta a főlovászmestert emberi méltóságában, hanem azt, hogy a kis káplár együtt akar szenvedni velük. Ez volt a magyarázata a jaffai pestisjelenetnek is, amelyet megint csak annyiféleképpen írtak le, ahányan csak látták vagy nem látták, A legelterjedtebb változat szerint, Napoleon meglátogatta a jaffai pestiskórházat, elbeszélgetett a betegekkel, sőt, állítólag segített egyiküket átfektetni egy másik ágyba. A Louvre-ban látható ismert Gros-festményem ott áll Napoleon a boltívek alatt, körülötte szenvedő, haldokló, pestises betegek. A bibliai hangulatú képen Napoleon mint maga a Megváltó, bátran megérinti az egyik félmeztelen beteget, mialatt kevésbé bátor segédtisztje a szája elé tartja zsebkendőjét. Megható kép, de a tényanyagot sokan kétségbe vonják, elsősorban persze Napóleon haragosai. így például Bourrienne csak annyit hajlandó visszaemlékezéseiben elismerni hogy Napoleon egyszer végigment a betegek között, de egyiket sem érintette meg, s azon kívül, hogy lovaglópálcájával sárga csizmáját ütögette, semmiféle feljegyzésre méltó mozdulatot nem tett. Tehát még az ellenségei is elismerték, hogy meglátogatta a pestiskórházat. És ismerve Napoleon egyéniségét, nagy a valószínűsége annak, hogy valóban elbeszélgetett a betegekkel, nem irtózott tőlük, s könnyen lehetséges, hogy egyiket-másikat meg is érintette, már csak azért is, hogy megmutassa, nem is olyan veszélyes dolog az a pestis. Nem félt sem a haláltól, sem a betegségektől, fittyet hányt a pestisnek, mellékesen pedig azt is

tudta, hogy hamar híre megy a kórházi látogatásnak, s ezzel is új dicsfény gazdagítja hírnevét. Erre pedig sohasem volt nagyobb szüksége, mint Acre után. Sokkal nehezebben tisztázható a pestisbetegekkel kapcsolatos másik feltételezés. Napóleon állítólag parancsot adott arra, hogy a menthetetlen haldoklókat mérgezzék meg ópiummal, nehogy a török kínzók fezébe kerüljenek. Megint csak állítólag már ki is adta a parancsot Desgenettes főorvosnak, a bátor doktor azonban egyes források szerint így válaszok volna: „Az én hivatásom az embereik meggyógyítása, nem pedig megölése!” Ő volt különben az a bátor akadémikus, aki szembe mert szállni Napóleonnal az Egyiptomi Akadémia egyik tudományos ülésén. Napóleon – állítólag – maga közölte a betegekkel, hogy néhány óra múlva itt lesznek a törökök, csak éppen arra nézve nem adott felvilágosítást, hogy miféle törökök azok, akik üldözik a seregét, amikor Acrénál döntő vereséget szenvedtek. Ez utóbbi változat szerint a tábornok felszólította mindazokat, akik még elég erőt éreznek magukban, hogy kövessék a sereget, kocsikat, hordágyakat bocsátanak rendelkezésükre. Ennek viszont ellentmond az a tény, hogy pestisbetegeket nem vittek magukkal, éppen a járvány terjedésének megakadályozása érdekében. Napóleon nem is engedte közel a sereghez a betegeket, hanem jó részüket hajóra rakatta, hogy így érjék el valamelyik békés kikötőt. Az így sorsukra hagyott szerencsétlenek vagy kiszálltak valamelyik kis szigeten, és ott pusztultak el. vagy hajótörés érte őket, akik pedig elérték a partot, a sivatagban lelték halálukat. Nagyon kevesen jutottak el közülük Egyiptomba, s más táplálék híján – állítólag – kannibalizmusra is – fanyalodtak. „Egyiptomba mentem, mert túlságosan nagy voltam a francia kormányzóknak!” … Mivel a katonák nem tudták, hogy a legtöbb beteget hajókra tették, azt hitték, hogy valamennyit megmérgezték, mintegy négyszázat. A leggyakoribb számadat szerint csak harmincan kaptak ópiumot, de ezek sem haltak meg valamennyien, állítólag

csak tizenketten. És állítólag a hadsereg Boyer nevű gyógyszerésze szolgáltatta számukra az ópiumot. Számon tartanaik olyan véleményt is, hogy Napoleon nem tudott a betegek megmérgezéséről, s a gyógyszerész a saját szakállára könnyítette meg a menthetetlenek haldoklását. Az idősebb Dumas egyenesen Napoleon dicséretére említi fel az állítólagos euthanáziát, amely éppen úgy Jaffához fűződik, mint a foglyoknak kevésbé kíméletes kivégzése. Dumas mindent a háború „vasszívű szükségszerűségével” magyarázott, mert Napoleon a haldoklókkal éppen úgy nem tudott mit kezdeni, mint a kenyérpusztító hadifoglyokkal. Rendkívül meggyőzők az ilyesféle fejtegetések, különösen ha az ember odaképzeli az öreg Dumas-t a haldokló pestisbetegek közé, vagy a német katonai szakírókat a jaffai foglyok közé, amint éppen arra várnak a ten- gerparton, hogy hadászati szükségszerűségből agyonverjék őket. Máig sem dőlt el megnyugtató módon az ópium vád kérdése, s könnyen lehetséges, hogy Napoleon semmiféle mérgezési parancsot nem adott ki, s nem is mérgeztek meg senkit sem. Könnyen lehetett volna tisztázni Napóleont legalább a mérgezési vád alól, ha nem szólalt volna meg saját védelmében ő maga. Természetesen tagadta a vádat: sok minden más váddal együtt, Szent Ilona szigetén –, s ez már önmagában is gyanús volt, de főként a cáfolat szövege oltotta a kétkedést az emberekbe. Napoleon ugyanis így beszélt a jaffai ópiumügyről: „A szállongó vádra kijelentem, hogy emberi szempontból kevésbé borzasztónak találtam volna, ha a menthetetlen betegeket ópiummal elaltatják, mint ha kiteszik őket a bosszúálló törökök kínzásainak.” Majd, a nagyobb nyomaték kedvéért, hozzátette, hogy hasonló között menyek között önmaga, sőt, saját gyermeke számára sem kívánt volna más megoldást. Volna, volna… Tehát magát a tényt valamennyire tagadta, az elvet és a szándékot nem, sőt, helyeselte. A napóleoni rejtélyek egyikének jellegzetes megoldása. Sohasem tudjuk meg, mi történt a rettenetes

jaffai pestiskórházban Napoleon távozása után. A rendkívül elfoglalt főparancsnok amúgy sem vesztegethetett drága idejéből túlságosan sokat beteglátogatásokra, fontosabb dolgai is voltak jaffában. Fel kellett robbantani az erődítményeket, s a lehetőségekhez képest meg kellett szerveznie a további visszavonulást, folytatni kellett a szörnyűséges menetet. Hiába igyekeztek elkülöníteni, hajókra rakni, sorsukra hagyni a pestisbetegeket, a járvány továbbterjedt a siralmas seregben. Amikor Gazába érkeztek, újabb kórházaikat kellett berendezni a betegek számára. Éppen ezért Napoleon csak az erődítmények felrobbantására adott parancsot, nagyobb pusztításra nem került sor, s megparancsolta a városi hatóságoknak, hogy lelkiismeretesen ápolják a francia pestisbetegeket. A parancs végrehajtásának biztosítása érdekében túszokat vitt magával a tekintélyes polgárok közül. Leírhatatlan szenvedések után június közepén került sor a győzelmi bevonulásra Kairóban. Mert a kairóiaknak természetesen meg kellete ünnepelniük Ali Buonaberdi dicsőséges szíriai hadjáratát, a jaffai, a táborhegyi és az acrei nagy győzelmeket, a sivatagi diadalmenetet. A bevonulás előtt egy kissé rendbe kellett hozni a sereget, a lovasok végre lovat kaptak, s az egyenruhákat is alkalmassá kellett tenni díszünnepségre. Harminchárom zsákmányolt zászlót vittek a büszke arckifejezéssel, példás fegyelemmel vonuló katonák, mert a kis káplár azt akarta, hogy még a tekintetükből is sugározzék a győzelmi öntudat. Az ünnepi menetben természetesen nem vettek részt a sebesültek, a betegek és a vakok. Az ötezer vagy annál is több halottról pedig nem esett szó, mert Napoleon nem a halottakat akarta gyászolni, hanem ünnepelni a fényes győzelmeiket. Nem valami elvetemült cinizmus nyilvánult meg ezekben az ünnepi eseményekben, hanem égető politikai szükségszerűség. Kényes helyzetében el kellett hitetni Kairó népével, hogy ereje teljében uralkodik Egyiptomban, tehát eleve kilátástalan minden

ellenszegülés. Színes nyelvezetű kiáltványokat intézett az egyiptomi néphez, s ezekben tájékoztatta őket újabb sikereiről. „Hazudik, mint egy harctéri jelentés!” – ez a szatirikus hasonlat csak később vált francia közmondássá, de már 1799-ben élő valóság volt. Nehéz képet alkotni arról, hogy Napóleonnak sikerült-e becsapnia Egyiptom népét. Nem egy visszaemlékezés szerint Kairó népe túlságosan sok más forrásból értesült az eseményekről, semhogy engedte volna magát elkápráztatni Napoleon népünnepélyeitől. De semmiféle ellenséges megmozdulásra nem volt lehetőség, a francia haderő még mindig bőségesen elegendő volt Egyiptom féken tartására. Azzal pedig Napóleon nem törődött, hogy mit gondolnak magukban az egyiptomiak, megelégedett azzal, hogy a nép úgy viselkedett, mintha elhinné, amit mondanak neki. Ennél többet Napoleon nem is kívánt kockázatos helyzetében. Most egy kis lélegzethez jutott, több ideje volt dolgozni. Rövid szabad idejét megosztotta Bellilotte és az akadémia között, szívesen mutatkozott nyilvánosan a jókedvű, szép asszonykával, s elmélyült tudományos érdeklődést mutatott az akadémiai üléseken, már csak azért is, hogy lássák: van ideje szerelemre is, tudományra is, dolgai tehát jól állnak, nincs ok nyugtalanságra. Pedig hadseregében ekkor – ellenőrizhetetlen hírek szerint – korántsem volt egyértelműen szilárd a fegyelem. Olyan erősen még Napoleon sem tudott végigvágni lovaglópálcájával a főlovászmester arcán, hogy katonái elfelejtették volna a szíriai borzalmakat. A pestis még mindig pusztított, a trachoma pedig még alattomosabban fenyegette a franciák szeme világát, s nemcsak sok száz katona, de jó néhány tudós is megvakult. A kiállott embertelen megpróbáltatások hatására mindenek fölött a honvágy kínozta a francia katonákat. Egyre több tiszt állt elő azzal a kéréssel, hogy engedjék haza szabadságra. Hogyan, mivel? – kérdezhette volna Napóleon. Legföljebb ugyanis Sidney Smith ellentengernagy bonyolíthatta volna le a katonák szabadságolását, de ő most a török

hadsereg szállításával volt elfoglalva. A korabeli pletykák szerint voltak tisztek, akik már-már azt tervezitek, hogy az egész hadsereget, akár a vezér akarata ellenére is, Alexandriába vezetik, s ott hajókra szállnak, hogy mielőbb hazajuthassanak. De vajon miféle hajókra gondoltak, s milyen védő kíséretre? Ezekből a kósza hírekből annyi feltétlenül igaz lehetett, hogy a hadsereg hangulata érthetően nem lehetett valami jó, a Toulonból útra kelt, dicsőségszomjas és kalandvágyó fiatalok szinte tíz évet öregedtek, már akinek alkalma volt rá. Nem láttak kiutat az egyiptomi pokolból, tengeren túli hazájuk elérhetetlen messzeségbe került tőlük. Napoleon azonban, aid külömben sohasem tartott hadserege lázadásától, nem adott időt túlságosan sok töprengésre és kesergésre. Marmont Alexandriából jelentette, hogy a török hadsereg, amely Rodosz szigetén gyülekezett mintegy százhúsz szállítóhajón, az angol flotta fedezete alatt Abukirnál elérte az egyiptomi partot, s megkezdte a partraszállást. Erős hadsereg volt ez, mintegy 18 000 főnyi, válogatott janicsár zászlóaljaikkal, angol tiszteik vezetése alatt, és erős tüzérséggel. A két mameluk vezér, Murád és Ibrahim, akit Desaix eddig féken tudott tartani Felső-Egyiptomban, szintén mozgolódni kezdett. Mindketten Abukir felé igyekeztek, hogy alaposan megritkult, de még mindig harcképes seregükkel segítsenek a törököknek. A közös ellenség elleni harc létrehozta a török -mameluk egységet, a kibékíthetetlen ellentéteket felfüggesztették, jobb időkre halasztották. A törökök máris kezdeti sikereket értek el. Felkoncolták Abukir kis létszámú francia helyőrségét, s visszaverték Marmont csapatait is, amelyek Alexandriából kitörve, igyekeztek felmenteni az abukiri francia erőket. Egész Egyiptom sorsa, a francia hódítás forgott kockán, s Napoleon jól tudta, hogy minden attól függ, meg tud-e birkózni a partra szállított, friss török haderővel. Nyugodtan, nagy önbizalommal készült a döntő csatára. Tisztában volt azzal, hogy nem engedheti meg magának a vereség

fényűzését. Ettől a csatától nemcsak az egyiptomi francia uralom sorsa függött, hanem a saját hazatérése is. Ha már a törökök, összpontosított erejük folytán, alkalmat nyújtottak neki arra, hogy nagy csatát nyerjen, ezt a lehetőséget nem mulaszthatta el. Kedvére volt az is, hogy a sorsdöntő csata színhelyének Abukir ígérkezett, az a baljós nevű helység, amelyhez eddig a nagy francia tengeri vereség fájó emléke fűződött. Most tőle függött, hogy Abukir feiveszi-e Lodi vagy Rivoli csengését. Mélységes önbizalmának elképesztő bizonyítéka az a levél, amelyet négy nappal az abukiri ütközet előtt intézett a kairói dívánhoz főhadiszállásáról. Értesítette a kormányzótanácsot, hogy – némi helyi rendcsinálás után − nagy ütközetre készül az Abukirnál partra szálló ellenséggel. Még haditervét is elárulta: „Engedem őket partra szállni, mert az a szándékom, hogy akkor támadom, meg őket, amikor már szárazföldön vannak. s mindenkit megölök, aki nem adja meg magát.” Levelében megbélyegezte az ellenséget, amely rabolni és pusztítani akar Egyiptomban. Napoleon mindenért a hitetleneket okolta, akik három istenben hisznek, és gyalázzák az igazhivőket. Nem érdektelen még néhány mondatot idézni ebből az arcpirító levélből: „Ezek a hitetlenek rövidesen meglátják, hogy nem az istenek száma dönt, s azt is, hogy csak Egy Isten van, a Győzelem Atyja, az Irgalmas, a Jóságos, Ő –, aki mindig a jóért harcol, meghiúsítja a gonoszok terveit, és Ő, aki bölcsességében elrendelte, hogy jöjjek Egyiptomba, változtassam meg az ország arculatát, az igazság és a rend uralmát honosítsam meg a romboló uralom helyett. Az Ő Mindenhatóságának jele ez. Mert a három istenben hivők sohasem tudták véghezvinni azt, amit véghezvittünk mi, akik hiszünk abban, hogy Egy Isten kormányozza a természetet és az egész világot.” Aztán, mintha csak arra gondolt volna, hogy valamit a törökökről is kellene írni, elvégre belőlük áll az ellenséges sereg, s nem az elenyésző számú „hitetlenből”, így folytatta levelét: „Ha vannak köztük mohamedánok is, legyenek átkozottak, a Próféta parancsa ellenére cinkosságra léptek hitetlen és bálványimádó hatalmakkal. Ezzel eljátszották minden jogukat arra, hogy

védelmemben részesüljenek, s bűneikben fognak elpusztulni. Az a mohamedán, aki egy kereszttel ellátott hajón tartózkodik, s naponta hallgat istenkáromló beszédet az Egy Isten ellen, rosszabb, mint egy hitetlen.” Végül felszólította a dívánt, hogy a levélben foglaltakat közöljék más városok dívánjaival, nehogy befolyásolni engedjék magukat rosszindulatú személyek bajkeverő kísérleteitől, mert ebben az esetben pusztulásnak teszik ki magukat, amint ez már megtörtént nem egy várossal, „amelynek gonosz magatartása kiváltotta bosszúmat”. Úgy látszik, ez volt a levél fő célja: megfélemlíteni a hátországot, nehogy felkeltjenek ellene a legnagyobb erőpróba napjaiban. „Legyen a béke üdve a Díván valamennyi tagján!” így fejeződik be a fanatikus mohamedán hittől áthatott levél, amely persze csak egyike volt Napóleon számtalan írásbeli megnyilatkozásainak ezekben a forró napokban. Intézkedései gyorsabbak voltak, mint valaha, s a legapróbb részletekre is kiterjedtek. Visszarendelte Desaix-t és Reynier-t, Kléber parancsnoksága alatt mintegy kétezer főnyi tartalék állt, ő maga pedig hatezer válogatott harcosával indult el Abukirba, ahol a törökök már lesáncolták magukat az erősségben. Nyílt ütközet helyett tehát megint s, erődöt kellett Napóleonnak megostromolnia, s a tengeren újra ott volt s az angol tengernagy egész hajóhadával. Napoleon azonban, úgy látszik, sokat tanult a véres acrei leckéből. Még arra is szakított magádnak időt, hogy megrója Marmont-t a visszavonulásért. Marmont azzal r védekezett, hogy mindössze ezerkétszáz embere volt húszezer ellen. Napoleon, a fültanúk szerint, így legyintett: – Ugyan! Ezerkétszáz emberrel Konstantinápolyba is be lehet vonulni! És mintha leckét akart volna adni Marmont-nak, elhatározta, hogy i azonnal megtámadja a mintegy háromszoros túlerőben levő török hadat. Saját csapatait újra fel tudta lelkesíteni a nagy feladat dicsőségével és azzal a lehetőséggel, hogy a győzelem esetleg a hazatérést jelenti. Már akinek. És minden mástól eltekintve, itt volt

az alkalom a bosszúra az első Abukirért. Mialatt Murát visszakergette a mamelukokat a sivatagba, Napoleon észrevette, hogy a törökök rendkívül szerencsétlenül helyezkedtek el. Pontos, sakkjátékhoz hasonló mozdulataival, két legbátrabb tábornokának segítségével átkarolta, bekerítette a török csapatokat, majd, anélkül hogy bevárta volna a tartalékokat, egyenes támadást intézett a vár ellen. A meglepetés ereje, a franciák hihetetlen merészsége valósággal megbénította a törököket, az ütközet hamarosan mészárlássá fajult, s néhány óra múlva majdnem az egész partra szállt török hadseres elesett vagy a tengerbe fulladt. Mire Kléber megérkezett, már mindennek vége volt. A nem könnyen lelkesedő tábornok a vértől gőzölgő csatatéren így kiáltott oda fővezérének: – Tábornok, ön akkora, mint a világ! Mint minden történelmi mondáson, ezen is többen osztoznak, mert más források szerint ezt Murat mondta volna. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy Kléber mondta, mert Murat-tól ilyen mondás nem telt ki. Ez a kivívott, és nemcsak megfogalmazott győzelem Napóleont is örömmel töltötte el, s ezekkel a szavakkal értesítette kairói parancsnokságát: „Bizonyára értesültek már az abukiri ütközet eredményéről, ehhez hasonló szépet még nem láttam egész életemben. A partra szállt ellenséges haderő egyetlen embere sem menekült meg.” Ebben a győzelemittas értékelésben mindössze egyetlen pontatlanság található. Egy török csoport (talán több ezren is voltak) bevette magát az egyik erődítménybe. Napóleon most már ráért, s mivel az abukiri nagy győzelem mintegy ezer katonájába került, elhatározta, hogy több embert nem áldoz fel, s kiéhezteti a törököket. Egy hét múlva megadták magukat az éhezők. Mivel volt bőségesen élelmiszer, nem került sor jaffai megoldásra, sőt, túlságosan is bő ellátásban részesítették az éhes törököket. Sokan agyonették magukat, a többit Napoleon felajánlotta Sidney Smithnek, s állítólag cserébe európai újságokat kért, hogy végre

megtudja, mi történik otthon. Smith már csak azért is szívesen küldte el az újságokat, hogy egy kicsit elvegye a diadalmas hadvezér jókedvét. Tévedett. Napóleonnak egyedül az vette volna el a kedvét, ha olyan híreket kapott volna, amelyek lehetetlenné vagy legalábbis fölöslegessé tették volna hazatérését. De a rendkívül kedvezőtlen franciaországi hírek nagyon is kedveztek terveinek. Megtudta, hogy Szuvorov vereséget vereség után mért a franciákra Olaszországban, feloszlatták Napoleon kedvenc alapítását, a Cisalpin Köztársaságot, Ausztria, Anglia, Olaszország és Nápoly hivatalosan is hadban áll Franciaországgal, odahaza pedig teljes a zűrzavar. Napóleontól természetesen távol állt, hogy elégedetten dörzsölje a kezét, belső érzéseit főként akkor nem kötötte mások orrára, amikor az ilyenféle őszinteség nem szolgálta érdekeit. Inkább a feldúlt lelkű hazafi drámai jelenete következett. – Gazemberek! – kiáltotta az egyik forrás szerint. – Elvesztették Olaszországot! Győzelmeimnek minden gyümölcsét veszni hagyták! Haza kell mennem! Egy másik változat szerint a történelmi jelentőségű kitörés így hangzott: „Előérzetem nem csalt! Utaznom kell! Olaszország elveszett!” Még másféle megfogalmazásokban is ismeretes Napoleon szenvedélyes kitörése, ezúttal azonban a lényeg azonos. És kik voltak a fül tanúk? Elsősorban Bourrienne, s talán Rusztem, a mameluk, akit – állítólag – Napoleon a gizehi csatában foglyul ejtett mamelukok közül választott ki magának, mert megtetszett neki a hatalmas termetű, kék szemű georgiai fiatalember, s vesékbe látó emberismeretével annyira megbízott benne, hogy maga mellé fogadta, és éles kardot ajándékozott neki. Rusztem ettől kezdve Napóleon ajtaja előtt aludt, s közmondásszerűvé, sőt, szállóigévé és politikai gúnynévvé vált feltétel nélkül való engedelmessége és hűsége. Később ugyanis a vakon és alázatosan engedelmeskedő kormánypártiakat nevezték mamelukoknak. Rusztem is

kutyahűséggel, vakon és alázatosan engedelmeskedett Napoleonnak, egészen Napoleon bukásáig, amikor a ragaszkodó mameluk úgy találta, hogy a bukott császár már nem ugyanaz a személy, akinek valamikor hűséget fogadott. Abukirban azonban pályájának még csak kezdetén volt, s nyilván csüngött a csodaember minden szaván, még ha nem is értette őket. Napoleon nem volt nyelvzseni, s ezen a körülményen azért érdemes egy pillanatig elgondolkozni, mert angol és német újságokat kapott az ellentengernagytól, viszont sem németül, sem angolul nem tudott, csak az olaszt és a franciát törte. Ki fordította le neki a vészteljes híreket? Bourrienne? Más feltevések szerint viszont Napoleon sokkal többet tudott a francia viszonyokról, mint amennyit bevallott. Két jó embere, a genovai és az anconai konzul kimerítően tájékoztatta őt az eseményekről, s József és Lucien egy-egy levelét is továbbítani tudta. Napóleonnak tehát nem is új hírekre volt szüksége, hanem új győzelemre, amelynek fényében útra kelhet. Hogy ezen a téren is teljes legyen a napóleoni bizonytalanság, említésre érdemes még az a változat, hogy Napoleon nem újságokból és az itáliai konzuloktól nyerte értesüléseit, hanem azoktól a francia katonáktól, akik egy csapatszállító hajón érkeztek hazulról, miután ki tudták játszani az angol tengeri zárat. Túlságosan is sok forrásból értesülhetett Napoleon az európai eseményekről, s nem csoda, hogy égett már alatta az egyiptomi talaj. Az abukiri diadal után visszatért Kairóba, távozási szándókát azonban ti^· tokban tartotta, s csak azokat a tábornokokat avatta be tervébe, akikben megbízott, pontosabban: akiket magával akart vinni. Mivel éppen KI ébert szemelte ki helyettesének, neki nem szólt nagy elhatározásáról. Marmont viszont egyike volt a szerencséseknek, s hogy a kiválasztottak közé került, abban bizonyára része volt annak a régi barátságnak, amely összefűzte őket, hiszen együtt harcoltak Toulonnál, majd együtt rótták kopottan és éhesen Párizs utcáit. Marmont ekkor még odaadó híve

volt Napóleonnak, az árulástól jó másfél évtizednyi világtörténelem választotta el, vezére tehát nyugodtan avathatta be bizalmas terveibe. A jóakarat megnyerését már az első mondat biztosította: – Eltökélt szándékom, hogy visszatérek Franciaországba, s elhatároztam, hogy önt is magammal viszem. Részletesen kifejtette elhatározása okait. A direktóriumot, a kormányt korruptnak, tehetetlennek, tudatlannak bélyegezte, itt az ideje a politikai változásnak. Rendkívüli érdekességgel bír következő néhány mondata: – Amikor elhagytam Franciaországot, szükségképpen mindennek össze kellett omlania. Ne várjuk be, amíg ez a romlás véget ér. Visszatérésemről és a török hadseregnek Abukirnál történt megsemmisüléséről egy időben fognak értesülni odahaza. Ez a néhány szó szinte összefoglalja az egész napóleoni elgondolást az egyiptomi kalanddal kapcsolatban. Szerinte tehát parancsolóan össze kellett mindennek omlania odahaza, miután ő elhagyta az anyaországot expedíciós hadseregével. És jól számított. A legszörnyűbb sivatagi, jaffai és acrei napok alatt is tudta, hogy az idő neki dolgozik, nem szabad elveszítenie a reményt, előbb-utóbb jobbra fordulnak a dolgok, távollétében összeomlik Franciaország. És akkor a francia közvélemény magától értetődően felháborodik arra a gondolatra, hogy legjobb hadvezére, Itália hőse, a távoli egyiptomi sivatagban kóborol, mialatt a feudális Európa újra fenyegeti a forradalmi hazát. S hogy ezt a közvéleményt milyen eszközölokel lehet megnyerni, ezt Napóleonnál, senki sem tudta jobban. Ezért határozta el azt is, hogy nem siet az abukiri győzelem hírével, nehogy lelohadjom a lelkesedés tüze, mire hazaér. Elég, ha esetleges hazatérésével egy időben tudják meg, hadd ragyogja be visszaérkezését a dicsőség friss fénye. Egyenesen félt attól, hogy túlságosan korán kipattan a győzelem híre, s joggal bízott abban, hogy sem a törökök, sem az angolok nem sietnek eldicsekedni a

súlyos vereséggel. Nem volt vesztegetni való ideje, mielőbb neki kellett vágnia a veszélyes útnak. Káprázatos szervezőiképességének újra megfelelő feladat jutott, elő. kellett készítenie a lehetetlen megkísértését. Bámulatos titoktartással dolgozott. Gantheaume tengernagynak szigorúan titkos utasítást adott, hogy hozza rendbe és készítse elő az útra a megmaradt két fregattot, a Muiront és Carrčre-t, továbbá két háromárbocos kisebb, de annál igényesebb nevű hajót, a Revanche-ot és a Fortune-t. Alaposan felszerelték a kis hajórajt, számottevő tüzérséggel látták el arra az esetre, ha esetleg partra kell menekülniük, s ott kell ellenállniuk az angol hadihajókkal szemben. A tengerészeken kívül természetesen a legkiválóbb gárdistákat helyezték el a hajókon, s a hazatérés szerencséjében, egyelőre lehetőségében részesítették a legkiválóbb tudósokat, Monge-ot, Berthollet-t, Bousienne-t és Denont is. Főtisztjei közül Berthier, Lannes, Marmont, Lavalette, Jenő, Murat, Andréossy, Duroc és Bessiéres kapta meg a kitüntető parancsot. De valahogyan a hadsereget is tájékoztatni kellett legendás vezére távozásáról. Napóleon ezt a feladatot is tökéletes titoktartással oldotta meg. Szeptember hetedikére Rosettába rendelte a mit sem sejtő Klébert, ő azonban augusztus huszonegyedikéről huszonkettedikére virradó éjszaka négy hajójával útnak indult. Erre is megvolt a mentsége. Sidney Smith ugyanis elhagyta az alexandriai partokat, hogy Ciprus szigetén ivóvizet vegyen fel. Ezt a nagyszerű alkalmat Napoleon nem szalaszthatta el, sebtiben nekivágott a tengernek anélkül, hogy megvárta volna Klébert. Az újdonsült főparancsnok, akinek még fogalma sem volt előléptetéséről, már csak Napóleon hűlt helyét és részletes levelét találta Rosettában. Ez a levél is valóságos mestermű a maga nemében, de csak az utókor bámulatát vívta ki, Kléberét nem. Pedig ehhez a levélhez csatolta Napoleon a főparancsnoki kinevezésről szóló okmányt is, amellyel Klébert egy egész ország korlátlan urává tette. S hogy miért nem személyesen,

ünnepi külsőségek közepette történt meg a jelentős előléptetés? „Mivel félni lehetett attól, hogy az angol cirkáló bármikor újra feltűnik, elhatároztam, hogy indulásom időpontját néhány nappal előrehozom.” Így szólt a napóleoni mentség, amelyet az a felsorolás követett, hogy milyen tábornokok és tudósok kaptak helyet a hazainduló hajókon. Mellékelte utóda számára Napoleon az angol és német újságokat is, amelyekből kiderült, hogy Itália elveszett, Mantova, Torino és Tortona ostrom alatt áll. „Okom van arra számítani, hogy Mantova kitart november végéig, én pedig remélem, hogy még október előtt megérkezem Európába.” Megígérte Klébernek, hogy a bresti és a spanyol flotta segítségével puskákat, kardokat, pisztolyokat és más felszerelést küld, továbbá újoncokat, akikkel pótolni lehet a két hadjárat veszteségeit, végül arról is gondoskodik, hogy rendszeresen tájékoztassa az európai eseményekről az egyiptomi hadsereget. De ha mindez nem sikerül, vagyis se felszerelés, se katona, se tájékoztatás, továbbá ha – minden elővigyázatossági rendszabály ellenére – a pestis legalább ezerötszáz áldozatot szed még a francia seregből, akkor Kléber kössön békét a Magas Portával, akár Egyiptom kiürítésének árán is, ezt a békefeltételt azonban igyekezzék minél jobban elhúzni, lehetőleg az általános békekötésig. Ez már csak azért is fontos, mert „a török birodalom romokban hever, s minden nappal darabokra esik szét”. Különféle figyelemre méltó tanácsokkal látta el utódát az egyiptomiakkal való bánásmód tekintetében. Már nem tekintette magát az Iszlám bajnokának, inkább arra figyelmeztette Klébert, hogy elsősorban a keresztényekre támaszkodjék, de semmi esetre se olyan mértékben, hogy elszemtelenedjenek, mert akkor maga ellen hangolja a mohamedánokat. A legfontosabb a sejkek barátsága. Ezek jelentős, ravasz emberek, nagy a befolyásuk. „Hasonlóan a papokhoz, fanatizálni tudják a tömegeket anélkül, hogy ők maguk fanatikusak lennének …”

Színészeket is ígért Klébernek az egyiptomi színházi kultúra fellendítése érdekében, de elsősorban a hiúságát igyekezett legyezgetni: „Ez a fontos beosztás, amelyet mint főparancsnok foglal el, alkalmat nyújt Önnek arra, hogy gyümölcsöztesse természet adta képességeit.” Kifejezte „legmélyebb sajnálatát” afölött, hogy el kell hagynia Egyiptomot. „Nem kevesebb, mint hazám érdeke és becsülete késztetett arra, hogy megkockáztassam utamat Európába, ellenséges tengeri haderőn keresztül. Szívem és minden gondolatom Önnel van. Sikerei oly drágák lesznek nekem, mint azok, amelyek az én jelenlétemben születtek. Életem minden olyan napja haszontalan lesz, amelyen semmit sem teszek az Önre hagyott hadsereg érdekében . , , Gyermekeimnek tekintem azokat a katonákat, akiket Önre bíztam …” Nem tudni, mi történt volna, ha Napóleon személyesen adta volna át a főparancsnoki tisztséget Klébernek, annyi bizonyos, hogy levele a lehető legrosszabb hatást tette Kléberre, s a történelem mostohasága nem is adott alkalmat az új főparancsnoknak arra, hogy megváltoztassa véleményét. Nem méltányolta Napóleon bizalmát, atyai szeretetét, hasznos tanácsait, Pedig tanulhatott volna Napoleon minden apró körülményre kiterjedő figyelméből. Hogy mi mindennel törődött ez a bámulatos agyú ember, arra talán a legjellemzőbb példa az a levél, amelyet augusztus 16-án intézett Songis tábornokhoz. Arra figyelmeztette a tábornokot, hogy ne vegye szó szerint azt a fővezéri parancsot, amely kétszer annyi egyenruha kiosztásáról intézkedik, mint amennnyire szükség van. „Ez a szám a közvéleménynek szól, hadd higgyék Európában, hogy kétszer annyi emberünk van itt, mint amennyivel a valóságban rendelkezünk. Tudassa a csapattestekkel, hogy a hivatalos kiutalásnak csak a felét vegyék igénybe.” Ezt a levelet Napoleon az abukiri győzelem és az alexandriai indulás között írta, miután már Kiolvasta a Sidney Smith által küldött újságokat, s hazafelé készülődve, fogalmazgatta magában a Klébernek szóló levelet. Katonáihoz külön szólt. Búcsú napiparancsa valóságos

iskolapéldája annak, hogyan lehet semmitmondó szárnyalással kiutat találni valamilyen kínos helyzetből. A megszokott „Katonák!” megszólítás után így folytatódott a búcsúparancs: „Az Európából kapott hírekre elhatároztam, hogy visszatérek Franciaországba. A parancsnokságot Kléber tábornoknak adom át. A hadsereg hamarosan hall rólam híreket. Ennél többet nem mondhatok. Nehezemre esik elhagynom azokat a katonákat, akikkel leginkább összeforrtam, de ez csak ideiglenesen történik. Az a tábornok, akit itt hagyok, bírja a hadsereg bizalmát és az enyémet is.” Ezzel a néhány szóval hagyta ott Napoleon alaposan megfogyatkozott, hűséges hadseregét, amelyet tizenegy hónappal előbb indított útnak Toulonból, s amely átélte a sivatagi háború minden szörnyűségét, bátran, sőt, gyakran a szó szoros értelmében vakon követte a kis káplárt, aki minden poklon át is törhetetlenül bízott abban, hogy távollétében csődöt mond a direktórium. És amikor végre „megérett a körte”, természetesen nem volt maradása egy olyan országban, amelyből személyére nézve már kihozott minden kihozhatót. Ki tudja, milyen gondolatok foglalkoztatták elméjét, amikor elhagyta az egyiptomi szárazföldet. Napoleon életében különleges jelentőségűek voltak az eltűnő tengerpartok, s a legtöbbször inkább rosszat jelentettek, mint jót. Még nem felejthette el azt a szívszorító érzést, amellyel a homályba vesző korzikai partokat bámulta, a menekülő Buonaparte-család többi tagjával együtt, s talán még akkor is a rajongva szeretett sziget fehér csúcsait látta, amikor már partra szálltak Toulonban, rongyosan, elkeseredetten, hogy aztán itt arassa első jelentős győzelmét, majd innen induljon el hatalmas seregével a mese béli Egyiptomba. A sors ezenkívül még jó néhány tengerpart eltűnését tartogatta számára, hogy végül Plymouthnak mondjon búcsút, betegen, koravénen, reményvesztetten. De addig még több millió életnek kellett erőszakosan véget érnie, s Napóleon az egyiptomi búcsú idején még mindig nem érte el az első milliót sem, bár éppen úgy, mint Olaszországban, a piramisok hazájában sem

takarékoskodott a háborúk legfőbb üzemanyagával, az emberi vérrel. Alaposan feldúlt földet hagyott el, néhány száz válogatott emberével együtt. A pontos létszámot természetesen nem lehet tudni, de a legvalószínűbb az, hogy mintegy ötszáz főnyi legénység népesítette be a négy kis hajót. Említésre méltó és jellemző, hogy Napoleon Szent Ilona szigetén egyik vitairatában azt állította, hogy „a Napóleont hozó Muiron és Carrčre fregattokon már korábban ezer fő sebesült és megvakult katona tért haza”. Újabb kétes adat. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a rendkívül veszélyes útra Napoleon sebesülteket és vakokat vitt volna magával, válogatott harcosok helyett, nem is beszélve arról, hogy ennyi trachomás és pestises beteg pánikot idézett volna elő a franciaországi egészségügyi hatóságokban. De ő maga sem akarhatta, hogy honfitársai elszomorodjanak ennyi szerencsétlen beteg láttán. Vagy talán Napóleon hazautazását megelőzően használták volna fel a két megmaradt fregattot sebesült– és betegszállításra? Nem valószínű, hogy Napoleon a néhány megmaradt hajót kockáztatta volna emberbaráti okokból. Számára Egyiptom mindenképpen a múlthoz tartozott, katonáinak is csak annyit ígért, hogy hamarosan hírt ad magáról. Túlságosan sok megoldatlan feladat és előre nem látható tennivaló állt előtte, mintsem hogy az egyiptomi helyzeten borongott volna. Agyának ezeket a fiókjait nyilván bezárta, s a hazatérés reménye töltötte be gondolatvilágát, amikor angol tengernek kellett nekivágnia. Mennyivel más volt ez a tengeri út, mint amikor tizenegy hónap előtt, hatalmas ármádiával, sok száz szállító- és hadihajóval, tudósokkal és mérnökökkel szelte át a Földközi-tengert, útközben egy csapással elfoglalta Máltát, zavartalanul tette partra válogatott seregét, hogy rövidesen negyven évszázad tekinthessen le diadalmas hőseire a gúlák tetejéről. Igaz, akkor is kerülnie kellett az angol hajóhadat, de ezeket a hadmozdulatokat még a fölösleges áldozatok elkerülése érdekében követett taktikának nevezhette, s

akkor még megvolt saját hajóhada, nagyobb, mint Nelsoné. Most azonban csak arra tehetett kísérletet, hogy valahogyan hazaosonjon. De hát valóban megszökött? Cserbenhagyta odaadó, kivérzett seregét? Igazságos ez a vád? Kléber maga így értékelte Napoleon lépését, s a rosettai kínos meglepetés után néhány héttel ezt írta a direktóriumnak: „Bonaparte vezénylő tábornok Fructidor 6-ának reggelén Franciaországba távozott anélkül, hogy erről bárkit is előre értesített volna. Találkozóra rendelt engem Rosettába, de ott csupán utasításait találtam …” Részletesen leírta a csalódott tábornok, hogy milyen súlyos anyagi nehézségei vannak, újabb hadisarcot nem vethet ki, és „Bonaparte, mindezek ellenére, elutazásakor egy árva fillért sem hagyott a pénztárban, még csak valamirevaló értéktárgyat sem …” Kléber rendkívül sötét képet festett az egyiptomi helyzetről, módfelett felháborodva Napóleon különös távozásán. Szemrehányásai jajkiáltásoknak tetszenek: „Direktor polgártársak! Ilyen helyzetben hagyta rám Bonaparte a keleti hadsereg óriási terhét. Ö előre látta a végzetes válság közeledését.” Ezek a sorok jól tükrözik az új egyiptomi főparancsnok lelkiállapotát s véleményét Napóleon lépéséről. A hadsereg nagy részét is megdöbbentette a fővezér titokzatos távozása, és sokan valóban annak a véleményüknek adtak kifejezést, hogy Napóleon cserbenhagyta őket. Az ilyen kijelentésekért Kléber senkit sem büntetett meg. De szép számmal akadtak a seregben olyanok is, akik úgy vélték, hogy amit az imádott kis káplár tesz, az csak helyes lehet. Szerintük Napóleont a kormány hívta haza Franciaország megmentésére, s nyilvánvaló, hogy ha vezérük újra legyőzi a köztársaság ellenségeit, akkor visszasiet Egyiptomba, hogy végezzen a maradék ellenséges erőkkel. A törhetetlen hitű bonapartisták véleményének kialakulásában annak is lehetett szerepe, hogy Kléber népszerűsége sok kívánnivalót hagyott maga után. Kiváló katonának tartották, de

gőgjét nehezen viselték el a köztársasági katonák, a Bastille megrohamozol, a királyok megalázói. Kléber mélységesen elítélte ugyan Napóleon „szökését”, de főparancsnoki kinevezését később annyira komolyan vette, hogy amikor végiglovagolt Kairó utcáin, lándzsás katonák futottak előtte, és így kiabáltak: – Itt jön a főparancsnok úr! Hajoljatok meg előtte! Ilyesfajta nagyúri ízléstelenség távol állt Napóleontól, ő a legtöbbször gyalog járt a kairói utcákon, egy-két segédtisztje társaságában, s ez a magatartás természetesen inkább megfelelt a forradalmi hadsereg igényeinek, mint Kléber nagyzási hóbortja. Az utódnak mindenesetre valami mást kellett tennie, mint elődjének, különben észre sem vették volna a változást. Új intézkedésekkel, átcsoportosításokkal, átszervezésekkel is bizonyítania kellett, hogy Napoleon sok mindent helytelenül csinált, példátlan távozásával pedig lerontotta minden addigi helyes tettének hatását. Kléber sok mindenről nem tudott, többek között arról som, hogy a direktórium hazahívta Napóleont, igaz viszont az is, hogy erről a hívó szóról Napoleon sem tudott, nem került ugyanis a kezébe a direktórium levele. Ez az okmány is a brit hadi levéltárat gazdagította. Elképzelhető, mekkora bajban volt a direktórium, mennyire meg lehetett rémülve, ha a nagy nehezen eltávolított Napóleont, ezt a kiszámíthatatlan és veszedelmes embert is visszasírta. Ha Napóleon úgy érezte, hogy a francia kormányzóknak „túlságosan nagy” volt, akkor ezek a kormányzók most azt szerették volna, ha a kis törtető még nagyobbra nő a feudális Európa dühödt támadásainak visszaverésével. Barrasék kapkodására jellemző volt, hogy parancsot adtak ki az angol flotta megsemmisítésére. Úgy képzelték el, hogy Bruix tengernagy, a spanyol tengeri haderővel egyesülve, megveri az angolokat, s hazaszállítja az egyiptomi expedíciós hadsereget, mivel odahaza nagyobb szükség van rá, mint a Nílus partján. Mintha csak előre akarták volna hozni Trafalgart, szerencséjükre azonban a spanyol főparancsnok akkor nem bízott a

számszerű túlerőben, s a nagyigényű terv megfeneklett. Nem tudni, mit szólt volna a tervhez maga Napoleon. Annyi bizonyos, hogy nem nagyon szerette azokat a francia győzelmeket, amelyeket nem ő aratott. Pedig a direktórium már szépen elképzelte a nagy tengeri hadjáratot, s Napóleont részletesen tájékoztatta a tervbe vett vállalkozásról, a földközi-tengeri fölény kivívásáról – Bruix döntő győzelmei útján. A nagyszabású tervet a legjobban az jellemzi, hogy a becsvágyó direktórium még egy levelet sem tudott eljuttatni Napóleonhoz a tengeren át, s az angolok bizonyára nagy érdeklődéssel olvasták, hogy mire készülnek a franciák, s mi mindenről mondtak le fájó szívvel. Mert amikor a ködös tengeri álom szertefoszlott, a direktórium mint utolsó szalmaszálba kapaszkodott legsikeresebb tábornokába. Napóleon kétségtelenül szabad kezet kapott, amint az a direktórium szóban forgó leveléből világosan kitűnik: „Áz Ön belátásától függ, hogy haderőinek egy részét Egyiptomban hagyhatja-e teljes biztonságban. Ebben az esetben a direktórium felhatalmazza Önt, hogy azt bízza meg a hadsereg parancsnokságával, akit erre alkalmasnak talál.” Ami pedig Napoleon személyét illeti, a direktórium valósággal kitárta karját a félelmetes tábornok felé: „Önt magát a direktórium örömmel látná a köztársaság haderőinek élén, amelyeket eddig is oly dicsőségesen vezetett győzelemről győzelemre.” És ezek után még volt merszük a direktórium tagjainak amiatt panaszkodni, hogy Napoleon a fejükre nőtt! Napóleon jól felmérte a helyzetet, amikor úgy határozott, hogy igen kevesedmagával kél útra, kerülve minden feltűnést és harcot. Vállalta a példátlan titoktartással járó szökési vádat is. Mert ha Kairó főterén, díszes katonai ünnepség keretében búcsúzik seregétől, és harsonák hangja közben adja át utódjának a főparancsnoki tisztet, bizonyos, hogy az angolok rövid idő alatt tudomást szereztek volna a nagy jelentőségű változásról. Legföljebb az tekinthető az éberség mértéktelen túl-hajtásának, hogy Napóleon Klébert sem tájékoztatta a helyzetről, inkább

megrendezte a rosettai komédiát. Miért tette ezt? Félt Klébertől? És nem gondolt arra, hogy a nagyszájú tábornok kígyót-békát kiabál majd rá? Miért őt tette utódjául, s miért nem Desaix-t, akit maguk a katonák is jobban szerettek, mint Klébert, s „az igazságos”-nak neveztek? Vagy talán titokzatos előrelátással megsejtette, milyen döntő szerepet játszik majd Desaix Marengónál? Akkor miért nem vitte magával, miért várta meg, amíg Desaix valahogyan önállóan hazavergődik majd egy esztendő múlva? Még valakit nem vitt magával Napóleon. Bellilotte-ot is Kairóban hagyta, bár őt beavatta hazatérési terveibe. Bellilotte-ot igen, Klébert nem. Bellilotte nagyon szeretett volna Napóleonnal tartani, talán nem is perzselő szerelmétől indíttatva, hanem mert ő is szeretett volna hazajutni. Napoleon igyekezett meggyőzni az asszonykát, hogy az út nagyon veszélyes, nem egy gyenge nőnek való. Ilyesmivel érvelt szerelmesének, egy olyan nőnek, aki férfiruhában, mint katona jött Egyiptomba, s egy-két csatározásban is részt vett. Azt is elárulta neki, hogy a Klébernek szóló utasítások egyike vele foglalkozik, s az új főparancsnoknak kötelessége őt a legelső kedvező alkalommal Párizsba küldeni. A napóleoni legendához illően, ez sem tiszta ügy, s Napoleon érvelését nyugodtan figyelmen kívül hagyva, inkább az látszik valószínűnek, hogy Napóleon bonyolult franciaországi terveibe nemigen illett volna bele a „kis Kleopátra”, Más Kairó, és más Párizs. Bellilotte mégsem lovagolhatott volna végig a párizsi utcákon tábornoki egyenruhában. A különféle megbízhatatlan visszaemlékezések szerint Napoleon még azzal is érvelt, hogy, ha elfogják őt az angolok, ami lehetséges, akkor Bellilotte feladata lesz ápolni vitéz kedvese hírnevét. Erre az érvre Bellilotte bizonyára elérzékenyült, és belenyugodott Napoleon döntésébe. A kedves kis közjátékhoz az is hozzátartozik, hogy Kléber csak vonakodva teljesítette Napoleon utasítását. Abból indult ki, hogy ha Napoleon ráhagyta a sereget, akkor alapjában

véve Bellilotte-ot is ráhagyta, ez éppen úgy jár neki, mint a vezéri főhadiszállás. Néhány hónap múlva azonban mégis hajóra tétette az asszonyt, méghozzá a semleges Americára, néhány tudóssal együtt. Az angolok azonban fütyültek a semlegességre, csak a saját törvényüket ismerték el a tengeren, s elcsípték a hajót, Bellilotte-ot pedig fogságba ejtették. Az asszonyka néhány hetes fogságáról semmiféle beszámoló nem maradt fenn, az egyetlen hiteles adat szerint az angolok szabadon bocsátották, sőt, hozzásegítették, hogy hazajusson. Mire azonban Bellilotte hazaért Franciaországba, akkor már az államcsíny is lezajlott. A politika tehát véget vetett az Ezeregyéjszakába illő egyiptomi szerelmi idillnek. De nemcsak a politika. Napoleon ugyanis, ha nem is könnyen, de kibékült Jozefinnel, a családi és politikai események tehát– együttesen tettek pontot az egyiptomi szerelmi kaland végére. Napoleon azonban, szokásához híven, sohasem feledkezett meg a kis Kleopátráról. Többé ugyan nem engedte közel magához, de bőségesen támogatta. Villát vásárolt neki Párizs környékén, s. még i8n-ben, a császárság hatodik évében is 60 000 frankot küldött neki, egy fennmaradt pénzügyi adat szerint. Melegen érdeklődött családi élete iránt is, s bár Bellilotte első férjéről, a nevezetes Fourčs hadnagyról a világtörténelem tökéletesen megfeledkezett, névről ismerjük a második férjet, Henri de Ranchoup urat, aki Napoleon egykori gyalogos tisztje volt. És ugyan ki nem volt akkor Napóleon katonája? Elmondható, hogy nem kötött rossz házasságot a férfi, mert az egyik jelentős diplomáciai megbízatást a másik után kapta, feltehetően nem a külügyekben tanúsított jártassága jóvoltából. 1810-ben már göteborgi konzul volt, mialatt Bellilotte Párizsban élte nagyvilágát, s kedvesei között olyan kiválóságok is szerepeltek, mint a hűséges Bertrand tábornok, Napóleon Szent Ilona-i fogságának egyik önkéntes megosztója. Bellilotte egyike volt a napóleoni korszak elnyűhetetlen hölgyeinek, akik mindenkit túléltek, és elképesztő történelmi fordulatok tanúivá váltak. A kairói kis tábornokasszony nemcsak a

császárság bukását érte meg, hanem a Bourbonokét is, végigélte a polgárkirály szerény uralkodását, tanúja volt a hihetetlen napóleoni restaurációnak, s csak egy évvel Sedan előtt, 1869-ben halt meg, kilencvenkét éves korában, miután megírt néhány regényt, képeket festett. Waterloo után Brazíliában állítólag titkos tevékenységet fejtett ki annak érdekében, hogy megszöktesse a császárt Szent Ilonáról, talán hálából azért az ifjúkori szerelemért, amelynek történelmi maradandóságát köszönhette. Igaz viszont, hogy halála előtt – szinte fittyet hányva a kútfőkre éhes történelemtudománynak – elégette Napóleon valamennyi levelét. Megsemmisültek tehát az ifjú tábornok tüzes szíriai vallomásai, a gazai, jaffai, acrei keltezésű szerelmes levelei. Kár. Nem mintha a világ szegény lenne Napóleon-levelekben, de ezek a levelek is hozzátartoztak Napoleon egyiptomi arcképéhez. Az egykori kis masamód, a tehetséges nagyvilági dáma azonban másként határozott, s finom lélekre valló ízléssel fosztotta meg a világtörténelmet ezektől a magánjellegű dokumentumoktól. Élete érdekessége semmit sem vesztett e levelek megsemmisítésével, sőt, talán inkább nyert, mint minden kivétel. És ha Napoleon joggal mondhatta el Szent Ilonán, hogy milyen regény volt az élete, azt is hozzátehette volna, hogy mennyi regény alakult ki körülötte, milyen színes regényalakok nyüzsögtek a napóleoni korban, életük telve izgalmas eseményekkel, fordulatos kalandokkal, s valamennyien Napóleontól kapták érdekességüket, ragyogásukat. Az Egyiptomból való hazatérésre, erre a rémregénybe illő tengeri útra is kevesen vállalkoztak volna, ha ugyan egyáltalán akadt volna olyan őrült, aki az ő helyében, ilyen körülmények között, útra kél. Hiába állítják Napóleon szigorú bírálói, hogy Egyiptomban maradni még veszélyesebb lett volna, mint titokban hazaindulni, Napoleon Egyiptomban mégiscsak nagy hatalmú főparancsnok maradt volna, aki ügyes politikai húzásokkal és hadműveletekkel esetleg biztonságosabban megtalálta volna a hazafelé vezető utat, mint négy kis .hajóval a tengeren át. De mikor? Mert itt a bökkenő.

Napóleon ugyanis nem azt mérlegelte, hogy hol fenyegeti őt kisebb veszély, hanem azt, hogy hol nyerhet többet. Ezért helytelen egyiptomi távozását úgy értékelni, hogy gyáván megfutamodott a nehézségek elől. Napoleon egyenesen kereste a nehézségeket. Nem valami békés szigetre akart elmenekülni, hogy mentse a bőrét, ellenkezőleg: az újra fellobbant európai tűzvész lángjai közé, a gyilkos belpolitikai harcok gyújtópontjába vágyott. Bátrabb karrieristát nem ismer a történelem. Emlékezzünk csak emlékiratainak ezekre a szavaira: „Én a legnagyobb tétre szeretek játszani…” A legnagyobb tétre akkor csak Párizsban és a fő hadszíntereken lehetett játszani, nem pedig Egyiptomban politizálgatni, harcolgatni, mialatt odahaza az „érett körte” esetleg mások tányérjára kerül. Hát még ha tudta volna, hogy rá már nem is igen számítottak odahaza, s ha egyesek, mint például Sieyčs terveiben szerepelt is „egy kard”, akkor sem rá gondoltak, hanem elsősorban Joubert-ra. Tehát a Földközi-tengeren csak az életét fenyegette veszély, Egyiptomban azonban a karrierjét. Ez volt az oka annak, hogy habozás nélkül megkockáztatta az eszeveszett vállalkozást. Elég csak ránézni a Földközi-tenger térképére, hogy bárkinek megfagyjon az ereiben a vér, amikor számba veszi ennek az utazásnak az esélyeit. Pedig a térképen nem is láthatók a katasztrofálisan kedvezőtlen szélviszonyok. A makacs északnyugati szél minduntalan visszafújta a szerény napóleoni hajóhadat, úgyszólván sántikálva haladtak nyugat felé, Afrika északi partvidékein, kitéve annak az állandó veszélynek, hogy rajtuk ütnek az angolok. Egyedül Napoleon volt végig nyugodt, tréfát űzött a veszélyből. Hogy lelke mélyén mit állt ki, nem közölte másokkal. Ő tartotta a lelket a kis hajóhadban. Szívesen és gyakran kártyázott közvetlen környezetével, s mivel a többiek inkább a látóhatárt kémlelték, mint a kártyalapokat, Napóleonnak alkalma volt csalni a játékban, rengeteget nyert robbanásig ideges társaitól, hogy aztán nevetve adja vissza nekik a csalárdul szerzett pénzt.

Minderre bőségesen volt idő a hetekig tartó tengeri kocogás alatt. Egyszer azt a kérdést is feltették neki, hogy mi történik, ha az angolok elcsípik őket. A harc kilátástalan, a fogság a halálnál is rosszabb. Napoleon komolyan kijelentette, hogy ilyen esetben nincs más hátra, mint felrobbantani a hajót. Majd mosolyogva fordult Monge-hoz: … – Önt bíznám meg a robbantással ! A tudós halálsápadt lett, de nem szólt. És amikor néhány nap múlva azt hitték, hogy angol hajó közeledik, és már észre is vette őket, Monge eltűnt, s csak később találtak rá a lőporkamra ajtaja előtt. Ő ugyanis meg sem várta, amíg kiderül, hogy vaklárma a riadalom, mindenesetre elfoglalta végzetesen komolyan vett beosztását… Három hétig tartott, amíg elérték Tunisz északi csücskét, a Bonfokot. Ekkor végre kedvezővé vált a szél iránya, viszont a vállalkozás veszélyessége ekkor érte el csúcspontját. Át kellett jutniuk a Bon-fok és Szicília közötti szoroson. Ezt a fontos tengerrészt, Napoleon hallatlan szerencséjére, mindössze egyetlen angol cirkáló őrizte. Szinte érthetetlen, hogy az angolok, akik egyiptomi kémszolgálatuk révén már bizonyára értesültek Napóleon távozásáról, nem mozgósították tengeri erejük zömét legveszedelmesebb ellenségük elfogatására. Mert abban az időben már nem lehetett kétségük Napoleon személyének jelentőségét illetőleg. Toulont még csak el lehetett felejteni, de az itáliai hadjáratot már nem, s a második Abukirt sem. Talán ha a rendkívül bosszúálló és kegyetlen Nelsont nem foglalta volna el túlságosan a nápolyi vérengzés, saját maga foglalkozott volna az üldözéssel, nem bízta volna a derék Sidney Smithre. Napoleon így valósíthatta meg újra a lehetetlent. Eloltott lámpákkal, teljes sötétségben vágtak neki a szorosnak, s a kedvező szél segítségével el tudtak osonni az angol cirkáló mellett, amelynek a lámpáit jól ki tudták venni a sötétben. Most már egyenesen északnak vehették útjukat, mialatt Nelson legtöbb hajója Siracusában vesztegelt. Ilyen hajszálon múlott Napoleon s

egyben a világ sorsa is, s Napoleon jól tudta ezt. Nem csoda, hogy törhetetlenül bízott szerencsecsillagában, s hitét át tudta sugározni másokra is. Pedig még mindig messze voltak a biztos révtől. Szardínia nyugati partja mentén igyekeztek észak felé, miközben nemegyszer izgatta fel a kis hajórajt hamis riadó, hiszen minden kóbor vitorlában angol hadihajót sejtettek. Napoleon magatartása és már szinte csodaszerű, legendává növekedett szerencséje azonban mindig meg tudta nyugtatni a kis sereget. Így telt el egész szeptember, majd október első napjaiban újra északnyugatira fordult a szél. Minden a széltől függött, légtömegek kiszámíthatatlan mozgása irányította a történelmet. A vak erők, nem minden irónia nélkül, szülőföldjére sodorták Napóleont, az egykori nagy korzikai hazafit. Bizonyára megrohanták az emlékek, amikor a távolból feltűnt Ajaccio kikötője, érzelmeinél azonban fontosabb volt a sziget hovatartozása. Túlságosan hosszú ideig volt távol Európától ahhoz, hogy előbb óvatosan ki ne kémlelje: franciae még Korzika, vagy talán – újra felszabadult a francia iga alól, ahogyan azt ifjúkorában megálmodta? Mert ha a sziget ismét gazdát cserélt, s angol fennhatóság alatt éli diadalmas látszatfüggetlenségét, akkor nem szállhat partra szülővárosában, mert minden régi bűnéért meglakolna. Szerencsére, a földerítés megnyugtató eredménnyel járt: Korzika francia, s tárt karokkal várja dicső fiát. Ott tolongott a kikötőben a város apraja-nagyja, amikor Napoleon szülőhazája földjére lépett. Csaknem mindenki mint rokon óhajtotta átölelni a világhírű hőst. Napóleon csak a harctéren szerette a tömeget, különben idegenkedett tőle. A sok új hozzátartozó felbukkanását pedig fokozódó ingerültséggel fogadta. De csak belső környezete előtt tett gúnyos megjegyzéseket, a lelkes ajaccióiakkal fáradhatatlanul rázott kezet. Feljegyezték, hogy egyedül régi dajkája, Camilla asszony hatotta meg igazán. Amikor a termetes parasztasszony „kedves fiam!” megszólítással köszöntötte, a tábornok elérzékenyülve borult rá.

A Bonaparte-ház üres volt, a gyönyörűen helyreállított kastélyt még Letizia mama is elhagyta, nemrég hajózott át Franciaországba. Mivel teljes szélcsend bénította meg a hajókat, Napoleon fogcsikorgatva pihent imádott szülőföldjén. A következő nyolc napot részint vadászattal töltötte, részint pedig igyekezett tájékozódni a franciaországi eseményekről. Ezek örvendetesen kedvezőtlenek voltak, s Napoleon egyre jogosabban érezhette, hogy érdemes volt megkísérteni a lehetetlent, s visszatérni Franciaországba. De még nem volt ott. Nyolc napig kellett várnia a kedvező szélre, hogy nekivághasson a nyaktörő út utolsó, talán legveszélyesebb szakaszának. De az ajacciói napok sem teltek hiába. Napoleon előtt kibontakozott Franciaország és egész Európa képe. Az ő roppant átfogó és megértő elméje volt szükséges a helyzet áttekintéséhez. Ezekre a gigantikus tulajdonságokra talán még sohasem volt nagyobb szüksége, mint akkor, amikor a franciaországi állapotokat kellett megértenie. Napoleon további tetteinek megértéséhez tulajdonképpen elegendő lenne röviden úgy vázolni az általános helyzetet, hogy a direktórium mind politikailag, mind katonailag csődöt mondott. A dolgok lényege ennyi volt, de talán mégsem fölösleges, legalábbis vázlatosan, áttekinteni azokat az eseményeket, amelyeket Napóleonnak meg kellett értenie az idegesítően szélcsendes ajacciói napokban. A hazai korrupció elképzelhetetlen méreteket öltött, s ahogyan a direktórium új tagja, Merlin mondta: „Minden bomlik és rothad, szemmel láthatóan, feltartóztathatatlanul!” És ugyan ki tartóztatta volna fel? Barras, „a rothadtak királya”? Vagy a többi tolvaj, aki csak azzal törődött, hogy minél tovább maradjon hatalmon, s minél jobban megszedje magát? A felkapaszkodott sans-culotte-ok, akik hamar rájöttek arra, hogy jobb a kényelmes vadászkastély, mint a huzatos barikád? A nyomor egyre növekedett, közbiztonságról beszélni sem lehetett, a Vendée-ben újra felütötte fejét a királypárti felkelés. A

különféle árnyalatú pártok jobbra-balra rángatták a kormányt, maga a direktórium is alacsony színvonalú személyi harcok színhelye lett. A hadiszállítók minden lehetőt elloptak, a hadseregek rongyosak, rosszul felszereltek voltak, a katonák éheztek, miközben mindenki emlékezett arra, hogyan varázsolt Napóleon mintahadsereget Scherer madárijesztőiből. Minden pénz a becstelen és tehetségtelen politikusok zsebébe vándorolt, vagy olyan tehetséges és becstelen politikus zsebébe, amilyen például Talleyrand volt. Ez nemcsak becstelenség volt, hanem ostobaság is, hiszen a direktórium és a kormány fennmaradása egyedül a haderőtől függött. Mert a belpolitikai válságokat még csak meg tudták valahogyan oldani rendkívüli törvénytelenségekkel, a sokat magasztalt alkotmány félrelökésével, de ha a fegyveres erő is megvonta volna bizalmát a vezetőktől, azokat egyetlen párt sem védte volna meg. Ősi politikai hagyomány szerint a háború jelentette a kisebb veszélyt a kormányra, a csatazaj rendszerint elnyomja a belső elégedetlenség hangját, egy kis vérontás eltereli a figyelmet a közállapotok ziláltságáról, s amellett indokolttá teszi a diktatórikus eszközöket és az adóemelést. Kellett a pénz, mert mohón nőtt a tolvajok és sikkasztok telhetetlensége, a különféle megvesztegetések is mind nagyobb összegeket emésztettek fel, s csak természetes, hogy a direktórium, a haza megmentése címén, újra és újra megszorította az adóprést, kétszeresére emelték az ajtóés ablakadót, pedig az éhező lakosságból egyre nehezebb volt újabb összegeket kisajtolni. A korabeli rendőri hangulatjelentések szerint Párizs külvárosaiban az a gyakran és világosan megfogalmazott társadalmi törekvés vált úrrá, hogy olyan államrendszert szeretnének végre, amelyben jóllakhatnának. A gyomrok korgása lassanként olyan félelmetes morajjá kezdett erősödni, hogy még Barraséknak is feltűnt, de túlságosan el voltak foglalva az egymás elleni áskálódással, semmint hogy hathatós intézkedéseket léptettek volna életbe. Ehhez nemcsak a

rátermettségük és tisztességük hiányzott, hanem az a tábornok is, aki számolatlanul küldte haza a milliókat és a nehéz helyzetben bármikor értékesíthető műkincseket. Mellékesen hiányzott a száműzött Carnot is, „a győzelem megszervezője”, aki az általános védkötelezettség legerélyesebb szakértője volt. Távollétében a sorozások nemigen sikerültek, s mivel a törvény szerint minden húsz-huszonöt éves nőtlen francia férfi hadköteles volt, a francia legényemberek még húszéves koruk előtt olyan tömegekben nősültek meg, hogy a papok és az anyakönyvvezetők alig győzték a munkát, egyes vidékeken pedig menyasszonyhiány lépett fel. Azok viszont, akik még ilyen válságos helyzetben sem adták fel legényéletüket, egyszerűen megszöktek a hadi szolgálat elől. Az államhatalom gyengesége miatt még olyasmi is megtörténhetett, hogy tizenhat megye egyszerűen megtagadta az újoncozást. Mindez nem volt titok a feudális Európa, a forradalmat gyűlölő uralkodók előtt. A fogcsikorgatva aláírt campoformiói békeszerződés és a végtelen rastatti kongresszus a legkevésbé sem biztosította a békét, csak ugrásra kész állapotba kényszerítette a legyőzötteket. És mivel a háború nagyon is akaródzott kitörni, a háborús okok paradicsomi bőségéből nem volt nehéz akár többet is kiválasztani. Itt volt a francia ügynökök titkos köztársasági propagandamunkája Európa-szerte, a lengyel önállósági törekvések pártolása, Málta elfoglalása, a Rastattba küldött francia diplomaták túlzott követelései, a Jóni-szigetek megszállása és így tovább. A fő ok természetesen a forradalmi Franciaország iránt érzett olthatatlan gyűlölet volt, az Isten kegyelméből uralkodó koronás fők „szent” és nem egészen önzetlen vágya, hogy megvédjék a legitimitás elvét a köztársasági istentelenekkel szemben. Harci kedvüket elsősorban az abukiri tengeri csata kimenetele tüzelte fel. Jól fel tudták mérni Nelson győzelmének jelentőségét. Franciaország számottevő tengeri haderő nélkül maradt, a köztársaság válogatott serege pedig, a félelmetes Bonaparte tábornokkal együtt, Egyiptomban rekedt, a visszatérés reménye

nélkül. Az angol Pitt, akit különben is bosszantott a franciák hetyke magatartása, az angol-francia tárgyalásoknak francia részről történt félbeszakítása, minden igyekezetével azon volt, hogy újabb kontinentális koalíciót hozzon létre. Törökország már háborúban állt Napóleonnal, s hadseregének abukiri súlyos veresége csak olaj volt a· tűzre, s újra lángra lobbantotta a nemzeti elkeseredést. Pál cár már csak azért is hajlandó volt szövetséget kötni az angolokkal, mert Napoleon tapintatlan hódítása következtében csak az imént vesztette el Málta védnökségének címét. Az osztrák uralkodóháznak volt. a legtöbb oka az ellenségeskedések megújítására, hiszen maga Ferenc császár kötötte meg ünnepélyesen a békét a gyűlölt köztársaság egyik szedett-vedett tábornokával. A legharciasabban a nápolyi királyi udvar viselkedett, élén Mária Karolina királynéval, aki Mária Terézia leánya s egyben a lefejezett Mária Antónia húga volt. Nápoly indította meg elsőnek a háborút Franciaország ellen, s ebben tetemes része volt Nelson tengernagynak is, nem teljesen világpolitikai okokból. A nápolyi angol követ ugyanis Lord Hamilton volt, felesége pedig az admirális barátnője. Emma asszonyt ugyanakkor szoros barátság fűzte a királynéhoz. Mária Karolina lusta férje helyett is uralkodott, egy Aeton nevű, francia születésű, ír kalandor segítségével, aki mindenben helyettesítette IV. Ferdinándot, a közügyek iránt érdektelen, egyedül a vadászatot kedvelő királyt. Nelson, az újdonsült báró és a nápolyi király jóvoltából brontéi herceg, a friss arisztokrata minden buzgóságával védelmezte az örökletes királyság eszméjét. Az egyszerű falusi lelkész fia, mint minden sznob, monarchistább volt a főuraknál is. A nápolyi háborús cél is világos volt: Róma felszabadítása. Ehhez a vállalkozáshoz még fővezért is kapott Ausztriától a nápolyi haderő, Mack tábornok személyében. Mack megindult hadaival az örök város ellen, s mivel a francia Championnet stratégiai okokból visszavonult, a nápolyi csapatok

mindén ellenállás nélkül bevonultak Rómába. Mack szerényen átengedte a diadalmenetet a nápolyi királynak, ő csak annyit kívánt, hogy a hadsereg viselkedjék tisztességesen. Ezt a hadicélt azonban nem sikerült elérnie, a' katonák harácsoltak, erőszakoskodtak, öldököltek, együttműködve azzal a csőcselékkel, amely minden történelmi fordulat idején megtalálja az utat a magánházakba és az üzleti kirakatokba. Nem tartott sokáig Ferdinánd pünkösdi királysága. Championnet, a franciák egyik legtehetségesebb tábornoka, némileg kiegészített, és tüzérséggel is megerősített seregével visszafordult, megütközött Mack háromszor erősebb, de mérsékelt harci képességű seregével, és döntő vereséget mért rá. Maga a király annyira megijedt, hogy apródnak öltözve szökött vissza Nápolyba, hogy tovább uralkodjék. Mack kiürítette Rómát, de Championnet, aki mindössze tizenhét napi távollét, után tért vissza, nem engedte békésen visszavonulni osztrák ellenfelét, hanem tovább üldözte. A vereség híre rendkívül bonyolult természetű zavargásokat idézett elő Nápolyban. A lumpenproletariátust képviselő lazzaronik bosszút hirdettek mindazok ellen, akik felelősek a vereségért. Elsősorban a királyné és kegyence ellen irányuk dühük, a királyt még úgy-ahogy elviselték lazzaroni tulajdonságai, elsősorban lustasága miatt. Nelson átmentette a királyi családot Palermóba, maga Emma asszony csempészte az egyik hajóra a királyi gyerekeket a koronával együtt, amelyre még szükség lehet. Pignatelli hercegre bízták a feldúlt állam vezetését, de ez az intézkedés sem bizonyult hosszú életűnek, mert amikor Mack nyolcmillió aranyfrank hadi kárpótlásért fegyverszünetet vásárolt Championnet-től, s Pignatelli herceg ki is fizette a francia biztosoknak a pénzt, a lazzaronik határtalan felháborodásukban elűzték a herceget, s ezután a zűrzavarban maguk a nápolyi polgárok kérték a franciákat, hogy foglalják már el a várost. A lazzaroni-lázadás átterjedt a hadseregbe is, ennek következtében

Mack átszökött Championnet-hoz. A francia táborban barátságosan fogadták, s ami egy tábornoknak a legfontosabb, meghagyták a kardját is. Championnet ezután eleget tett a nápolyi polgárság kérésének, elfoglalta a lazzaronik által hevesen védett várost, s kikiáltotta a Parthenopei Köztársaságot, ami újabb kihívás volt a felkent uralkodók ellen. Championnet csak a direktóriumban talált legyőzőre. A puritánságukról semmi esetre sem nevezetes Barrasék „becsvágyó”-nak bélyegezték a tábornokot, és elcsapták. Helyére Macdonald került. A parancsnoki tisztségek betöltése körüli zsibvásár tovább gyengítette a köztársaság haderejét. Moreau-t nem tartották megbízhatónak, Joubert és Bernadotte nem fogadta el a fővezérséget, s így az egyszer már megbukott öreg Scherer vette át, igen kelletlenül, az olaszországi hadsereg vezérletét. Bernadotte a rajnai hadsereg élére került, Jourdan a Duna vonalát igyekezett védeni, Massénát Svájcba küldték, Brune-t Hollandiába. A rosszul kiképzett, számbelileg is gyengébb, önbizalmukat vesztett francia csapatokkal szemben most erős seregek vonultak fel, kitűnő vezetés alatt. Nemcsak Károly főherceg Napóleon által is nagyra becsült, kiváló hadvezéri képességei álltak a szövetségesek rendelkezésére, hanem ott volt a legendás hírű orosz Szuvorov is, 60 000 főnyi, válogatott serege élén. Ö is esküdt ellensége volt a forradalomnak, hiszen ő törte le a Pugacsov-lázadást, s egészen neki való feladat volt a francia királygyilkosok elleni háború. Csak úgy forrt egész Európa a különféle politikai indulatoktól, s mialatt meneteltek a hadseregek, még tartott a râstatti kongresszus, pedig közben már, hadüzenet nélkül, megindult a háború Franciaország és Ausztria között. Az is súlyos csapást jelentett a béke híveire, hogy a rastatti kongresszusról hazautazó francia követeket, máig sem tisztázott körülmények között, székely huszárok lekaszabolták, nem egy hivatalos okmányban hangsúlyozott „félreértés” következtében.. A teljes erővel kitört háború aztán igazolta mindazokat a várakozásokat, amelyeket

Egyiptomba történt távozásához fűzött Napoleon. A francia csapatokat vereség vereség után érte. Jourdant tönkreverték, Massénát megállították, Scherert visszaszorították. Szuvorov majdnem teljesen visszafoglalta Olaszországot, s megszűnt a Cisalpin Köztársaság. Az otthoni helyzet méltó volt a harctérihez. Elképzelhetetlen arányokban folytak a cselszövések, a személyi acsarkodások, a politikai ármánykodások. A direktóriumba újra bekerült Sieyčs abbé egyre inkább foglalkozott azzal a gondolattal, hogy föltétlenül szükség van egy erős kézre, „egy kard”-ra, ahogyan ő fejezte ki, persze megfelelő politikai felügyelet mellett. Mivel Napóleont már ő is leírta, a fiatal Joubert tábornokra gondolt, akit különben Napóleon is nagyra tartott. Joubert tervezett pályafutását gondosan előkészítették. Politikai házasságot köttettek vele, feleségül adták hozzá a mérsékelt párt egyik tagjának csinos leányát, majd kinevezték az olaszországi hadsereg főparancsnokává. Joubert is esküvője után ment ki a frontra, éppen úgy, mint Napoleon. De a történelem nem ismétlődött meg. Szuvorov Novinál tönkreverte Joubert seregét, s maga az újdonsült főparancsnok és férj is elesett, miután, a kor szokásához híven, ő is hagyott egy utolsó mondatot az utókorra: „Előre, barátaim, csak előre!” ; Végakaratát azonban nem tudták teljesíteni katonái. Utóda, Moreau csak annyit ért el, hogy aránylag rendezett alakzatban tudott visszavonulni a sereg maradványaival. Joubert halála kétségbeejtette Sieyčst, annál is inkább, mert őt hibáztatták Joubert házassága miatt is, amely a vádlók szerint egy teljes hónappal késleltette a hadműveleteket. Emiatt különben Joubert özvegyének is kijutott a népi szemrehányás. Sieyčsnek több gondot okozott a politikailag kínosan káros haláleset, mint az elveszett csata tízezerre tehető francia elesettje. Sürgősen új „kard” után nézett, tárgyalt Macdonald tábornokkal is, de kosarat kapott, Macdonald közölte vele, hogy nem igazi katona az, akit jobban érdekel a politika„ mint a harctér. Sieyčs ekkor

Moreau-t környékezte meg, s ki tudja, mi történt volna, ha a törekvő tábornokot nem előzi meg egy még törekvőbb tábornok, akire Sieyčs már nem is számított, s akit a politika legalább annyira érdekelt, mint a harctér. Mivel a direktórium tehetetlensége egyre nyilvánvalóbbá vált, a feudális Európa felkent uralkodói egyre vérszomjasabb reménykedéssel készültek a forradalommal való végső leszámolásra. Hogy a köztársaság mit várhatott tőlük, azt világosan megmutatták a nápolyi események. Amikor Macdonald visszavonulása után Ferdinándék újra birtokukba vették a királyságot, rettenetes bosszút álltak azokon a polgárokon is, akiket csak gyanúsítani lehetett szentségtörően_ demokratikus érzelmekkel, Ezekre a különféle előjelű véres megtorlásokra mindig akkor került sor, amikor valamelyik terület gazdát cserélt, s ilyenkor a pillanatnyi győztesnek láthatóan az volt a legsürgősebb és legfontosabb dolga, hogy leszámoljon az „árulók”-kal. A nápolyi vérfürdőért elsősorban Nelson volt a felelős. Rémtetteitől saját nemzete is undorral fordult el. Nelson általában úgy szerepel a köztudatban, mint a hadtörténelem legnagyobb tengerésze, a fegyveres Neptun, a félkarú és félszemű hős, a lángész és az akaraterő csodája, Abukir és Trafalgar halhatatlan hőse, akinek gyengéd kapcsolata a szép Emma asszonyhoz a világtörténelem szerelmi regényeinek egyik gyöngyszeme. Pedig Nelson kegyetlen vadállat is volt, tetteiben nemegyszer esztelen gyűlölet vezette, s ebben a tekintetben mélyen Napoleon alatt állt. Mert Napoleon legrettenetesebb cselekedeteinek is volt valami vad logikája. Még a jaffai mészárlásban sem vezette őt gyűlölet, nem bosszúból ölette meg a szerencsétlen hadifoglyokat, hanem mert „nem tudott velük mit csinálni”. Szörnyű mentség ez, de mégis mentség. De miféle emberbőrbe bújt szörnyeteg az, aki – a nápolyi köztársaságiakkal kötött szerződést megszegve – meggyilkoltatta a demokratikus érzelmű nápolyi értelmiség legjobbjait, a saját tengernagyi hajójának árbocaira akasztatta fel őket, köztük az agg

Caraccioli herceget is. Ez a tett is Nelson nevéhez fűződik, nemcsak a trafalgari szózat. Hogy aztán a rémtettekben mennyi része volt a két hűséges barátnőnek, Karolina királynénak és Lady Hamiltonnak, sohasem derült ki, de Nelsont az sem menti fel, ha uszítói voltak. Az angol közvélemény annyira felháborodott Nelson garázdálkodásain, hogy. az angol kormány kénytelen volt hazahívni a tengerek hősét. Jellemző különben Nelsonra, hogy a parancsnak csak azzal a feltétellel engedelmeskedett, ha Hamiltonékat is hazahívják. A szív szava erősebb volt benne a katonai fegyelemnél is. Mint látható, Napoleon kortársai és ellenfelei sem voltak a humanizmus bajnokai. Elképzelhető, hogy a diadalokhoz szokott francia közvélemény milyen fokozódó elkeseredéssel nyelte le a sorozatos megaláztatásokat, a vereségeket, a rastatti gyilkosság és a nápolyi vérfürdő hírét. Lucien; aki hatalmas bátyjának Egyiptomba indulása idején került be a törvényhozásba, ilyen színes szavakkal bélyegezte meg a rastatti merényletet: – A helvét szakadékok mélyéből egy kiáltás hallatszik, amelytől az áldozatok árnyai megremegnek, a bakóknak pedig vacog a foguk. Ez az a kiáltás, amelyet önök velem együtt harsognak, így hangzik: éljen a köztársaság, bosszú, bosszú a gyilkosokra! Az Ötszázak Tanácsának tagjai ugyan óriási lelkesedéssel ugrottak -talpra, s hörögtek bosszút, lelkük mélyén azonban mégiscsak az volt a legfőbb gondjuk, hogy kitalálják, merre vezet a történelem útja, hogyan alakulnak az események, s milyen álláspontot ajánlatos elfogadniuk, megmaradásuk érdekében. Maga a mindössze huszonnégy éves Lucien is igyekezett célszerűen kialakítani személyi politikáját, s bár színleg és szájjal jakobinus volt, titokban a kormánypárthoz húzott, ha” a pillanatnyi helyzet éppen azt tette kívánatossá. Máskor viszont, József bátyjával együtt, nyíltan hangoztatta, hogy a direktórium Napóleont féltékenységből távolította el Európából. A testvéri szerétet sem

egyértelmű és egyenletes, ha politikai elemekkel keveredik. Úgy látszik, még Lajos csinált leginkább szívügyet bátyja egyiptomi ; vállalkozásából, talán azért, mert ő is részt vett benne. Őt még Napoleon küldte haza egy jelentéssel, amely a direktóriumnak szólt. Lajos haza is érkezett, s alkalma volt személyesen meggyőződni a direktórium ellenséges közönyéről. Levélben panaszkodott Józsefnek (mintha a Bonaparte-fiúk csak levél útján érintkeztek volna egymással-) „Amióta a világ áll, nem volt példa olyan közönyre, amilyennel a kormány viseltetik húszezer francia katona és egy olyan dúsgazdag gyarmat iránt, mint Egyiptom …” Nem sokat ért az ilyen jajkiáltás. A vezető politikusok ki nem látszottak az ármánykodások áthatolhatatlan szövevényeiből. S hogy aztán őszintén hívták-e haza Napóleont (jöjjön, ahogy tud!…), vagy csak alibiből, ki tudta volna megmondani ebben a végtelenül bonyolult bel- és külpolitikai zűrzavarban, háborús csapások közepette, teljes belső felfordultságban. Az események ismertetésének ez a töredék százaléka is némi fogalmat adhat arról, hogy mi mindent kellett áttekintenie és megértenie. Napóleonnak korzikai kényszertartózkodása alatt. Láthatta, hogy minden az ő malmára hajtja a vizet, minden belső vagy külső balsiker hatására rá emlékeznek, őt áhítják vissza, az ő távolléte miatt is szembefordulnak a kormánnyal. De még az ő mindent átfogó elméje sem mutatta meg azonnal a követendő utat. Mert azzal a tervvel is foglalkozott, hogy nem Párizsba megy, hanem Nizzába, átveszi a főparancsnokságot, visszahódítja Itáliát, s győztesen tér vissza a francia fővárosba, ha nem is Konstantinápolyon és Bécsen keresztül. Aztán, a párizsi belpolitikai események hatására, megint mást gondolt. A direktórium kebelében történt változások gondolkodóba ejtették. Elsősorban Sieyčs személyéből következtetett arra, hogy megint államcsínyre van kilátás, nem okos dolog tehát ilyenkor távol lenni az

események szívétől. Ezenkívül a harcterekről is figyelemre méltó hírek érkeztek Ajaccióba. Kiderült, hogy nem minden francia hadvezér mondott csődöt. Brune megverte a Hollandiában partra szállt angol sereget, a legnagyobb győzelmet azonban Masséna aratta Svájcban az oroszok ellen, s ettől kezdve „a győzelem elkényeztetett gyermeke” mint „Szuvorov legyőzője” is szerepelt. Ez a meghatározás ugyan nem egészen pontos, de majdnem az. A nagy orosz hadvezért, akinek döntő szerepe volt Olaszország visszafoglalásában, a különféle bécsi udvari cselszövések eredményeként Svájcba küldték, Masséna ellen. A két feudális nagyhatalom, Oroszország és Ausztria színfalak mögötti ellentétei bonyolult módon nyilvánultak meg, s a fegyverbaráti összhangot Szuvorov túlzott sikerei sem szolgálták, amelyeket az osztrák hadvezérek növekvő féltékenységgel figyeltek. A hadvezérek gyakran a szubrettprimadonnákon is túltesznek, ha egymás sikereire irigykednek, csak egy kissé véresebb színjátékban tesznek tanúságot hiúságukról, mint a zenés színpadok szépei. Szuvorovot is mélységesen felháborította, hogy a nehezen járható, havas svájci hegyekbe rendelték. Serege nagy vérveszteségeket szenvedett a Növi mellett vívott csatában. Szuvorov rendszerint drága győzelmeket aratott. Egyike volt ugyanis azoknak a haduraknak, akik felismerve a háborúk véres lényegét, nem kímélték a vezérletük alatt álló emberanyagot. Szuvorovnak még külön aranymondása is volt a nagy véráldozatokat követelő csaták értékelésére: „Könnyű győzelem nem boldogítja az orosz katonát!” Nyilván az életben maradottakra gondolt. De Szuvorov nemcsak a harcosokat ellustító, könnyű győzelmekkel szemben viseltetett ellenszenvvel, hanem a hegyes svájci tereppel szemben is, ahol a végtelen sztyepphez szokott katonái nem érezték otthon magukat. De mennie kellett, mert Massénát nem tudták kiszorítani Svájcból, annak ellenére, hogy

Károly főherceg megverte őt az első zürichi csatában. A második azonban még hátravolt, s ahhoz, hogy a szívós és tehetséges Massénát végleg legyőzzék, a legfelső osztrák hadvezetőség nem találta elegendőnek a Hotze és Korszakov vezetése alatt álló osztrák és orosz hadakat (Károly főherceg közben megbetegedett), hanem odavezényelte Szuvorovot is. Szuvorov nagy bravúrral átkelt seregével az Alpokon, a Szent Gotthárd-hágón, s ezt a teljesítményét általában Hannibál közismert tettéhez szokás hasonlítani. Mas-séna azonban, úgy látszik, nem felejtette el a napóleoni hadvezetés leglényegesebb elvét (activité, vitesse!), mert még Szuvorov megérkezése előtt, a bergeni, majd a második zürichi csatában, külön-külön megsemmisítette Hotze és Korszakov hadait, s mire Szuvorov megérkezett, már nem volt kit segítenie. Hogy Masséna magát Szuvorovot is megverte volna nyílt csatában, arra nézve, különös módon, megoszlanak a rendkívül megbízhatatlan történelmi adatokra támaszkodó vélemények. Annyi bizonyos, hogy Szuvorovnak vissza kellett vonulnia, s legnagyobb érdemének azt tudják be, hogy erősen megfogyatkozott seregének maradványait súlyos betegen is haza tudta vezetni. A vereségért az osztrák udvart okolta, mert ritka az a hadvezér, aki saját magában látná a vereség okát. Pál cár is megharagudott az osztrákokra, de közben Szuvorov is kegyvesztett lett nála. Franciaország szerencséjére, a második koalíciót belülről őrölte fel a széthúzás, a féltékenykedés. Masséna szeptember végén és Brune október elején aratott győzelme megmentette Franciaországot a közvetlen támadás veszélyétől, éppen azokban a napokban, amikor Napoleon Ajaccióban várta a kedvező szelet. Elképzelhető, milyen idegesen és türelmetlenül fogadta tábornoktársai sikereinek hírét. Hiszen hazatérését egyedül az indokolta, hogy meg kell mentenie a hazát. De ha közben mások mentik meg, miféle szerep marad még neki? Pedig kár volt idegeskednie, mert Masséna és Brune győzelmei is az ő érdekeit szolgálták. Nem kellett kockázatos és hosszadalmas

hadivállalkozásba kezdenie, s mivel az ország feje felől elhárult a közvetlen veszély, a nép egész figyelme a belügyek felé fordult. Ez pedig végzetesnek bizonyult a direktórium számára, amely jobban szerette, ha a közvélemény a csataterek iránt érdeklődik. A svájci és a hollandiai győzelem után azonban újra a belpolitika lépett előtérbe. A körte szinte már túlérett volt Napoleon számára, s most már csak közvetlen jelenlétére volt szükség. Ez azonban még akkor is rendkívül kockázatos, szinte képtelen feladatnak látszott, amikor végre, október 6-án, megérkezett a várva várt kedvező szél, s Napóleon búcsút inthetett szülővárosának, ezúttal utoljára. Most már bizonyosra vehette, hogy az angol flotta tűvé teszi érte a tengert, s valóban csak szerencsecsillagában bízhatott szerény hajócskáján. Szánalmasabb eszközökkel aligha vágtak neki valaha is világhódító útnak. A Muiron különben a velenceiektől zsákmányolt hajók egyike volt, és sem építése, sem felszerelése, sem pedig legénysége nem volt az angolokéhoz mérhető. S ha Nelson meg tudta semmisíteni a kétszeres túlerővel rendelkező Brueys-t, ugyan miféle esélye lehetett az angol csatahajókkal szemben Napóleon néhány kis hajójának? Napoleon nyugalmára a Muiron fedélzetén is szükség volt, különben kitört volna a vakrémület. Mintha a cél közvetlen közelében meg jobban érezték volna valamennyien, hogy istenkísértés ez a vállalkozás. És amikor másnap estefelé már feltűntek a Toulon közelében levő Hyčres-szigetek, váratlanul felbukkant egy erős angol hajóraj, amely egyes források szerint huszonkét hadihajóból állt, más becslések szerint „csak” tizennégyből. Az angolok tehát megtalálták Napóleont. Rettenetes, kalandregénybe illő fordulat volt ez. Egyszerre látni meg a hőn óhajtott francia földet és a rettegett ellenséges hajóhadat! Itt megszakadhatott volna a napóleoni pályafutás, a legenda ki sem fejlődhetett volna, ha az angolok elfogják a szinte védtelen kis csoportot. Az angol haditengerészet egyik legkönnyebb feladata lett volna ez.

Gyorsan kellett határozni a drámai percekben. Gantheaume tengernagy pánikba esett. Azt javasolta, hogy forduljanak vissza, és újra Korzikában keressenek menedéket. Napoleon azonban, a franciaországi helyzet ismeretében, másként határozott. Joggal félt attól, hogy lemarad a nagy politikai versenyfutásban, s számára ez volt a legnagyobb veszedelem. Mivel úgy találta, hogy Toulont semmi esetre sem érhetik el, parancsára Fréjus-nek vették útjukat, a halálos veszedelem kínzó feszültségében. Minden attól függött, mit határoznak az angolok, tudják-e, hova tart a Muiron, és sejtik-e, kit visz fedélzetén. Úgy látszik, a sors is unta már a direktórium tehetetlenségét, mert megint Napóleonnak kedvezett. Az angolok tévesen értelmezték a Muiron vitorláinak a helyzetét, és árra következtettek, hogy az ismeretlen francia hajók kelet felé haladnak. Erről a tévedésről azonban Napoleonék nem tudhattak, s szerencsecsillag ide, szerencsecsillag oda, Napoleon készenlétbe helyeztetett egy dereglyét, hogy azon menekülhessen, ha az angolok támadnak. De erre nem került sor, mert az éjszaka sötétjében az angolok keletnek hajóztak, s mire észbe kaptak, kis hajórajával Napoleon már elérte a fréjus-i kikötőt, pontosan október-9-én, a reggeli órákban. Megtörtént a csoda.

8. FEJEZET Mesebeli diadalmenet Fréjus-től Párizsig. Jozefin győzelmes meghódolása. Gondos és széles körű előkészületek az államcsínyre. Párizs helyett Saint-Cloud. Brumaire 19., a döntő nap. A szenátorok meghallgatják, a képviselők megverik Napóleont. Lucien nagy mutatványai. Esküt tesznek a konzulok. Napoleon megérkezésének hatását a legtömörebben Marmont fejezte ki: „Meg sem kísérlem leírni, milyen lelkesedés fogta el egész Franciaországot. A szikra, amely Fréjus-ben fellobbant, egy pillanat alatt végigfutott az egész országon.” Mások is hasonló hangnemben számoltak be a mesebeli megérkezés visszhangjáról. Denon, az egyiptológus, így írta le benyomásait: „Úgy látszott, mintha egész Franciaország eléje vetette volna magát. Vállán vitte a nép a városig. Ujjongva ünnepelték a férfiút, akitől azt várták, hogy megváltja az országot zűrzavaros helyzetéből.” Íme egy sajtóvélemény: „Napoleon partraszállása azok közé a hihetetlen események közé tartozik, amelyeket az ember először el sem tud hinni.” Aztán megint Marmont: „Napóleon visszatérése úgy hatott, mint a napkelte. Minden tekintet feléje fordult … Ha az égből szállt volna alá, akkor sem kelthetett volna nagyobb bámulatot és féktelenebb örömet…” Maga a partraszállás nem volt minden bonyodalom nélkül való, s ha a kikötői hatóságoknak módjukban lett volna alkalmazni a pestisellenes rendszabályokat, akkor Napoleon hetekig vesztegzárban várhatta volna, tehetetlenül, az események alakulását az indulatoktól felkorbácsolt országban. Ez az idő nem neki dolgozott volna, nyilván ellobbant volna a csodálatos hazaérkezés hatásának tüze. A robbanást nem lehet konzerválni. De ahogyan Napóleont Egyiptomban is elkerülte a pestis, az egészségügyi záron is átsegítette a jó sors, pontosabban, a

nép lelkesedése. Amikor elterjedt a híre annak, hogy megérkezett Egyiptomból, a Szent Rafaelöböl hamarosan megtelt csónakokkal, bárkákkal, s a zsúfolt vízi járművekről csak úgy harsogott az üdvrivalgás. Sokan felmásztak a Muironra, hogy üdvözölhessék a csodálatos tábornokot. Elképzelhető, milyen indulatokat váltott ki a tömegből az a lelkiismeretes hivatalnok, aki szerényen megpróbált érvényt szerezni az egészségügyi rendelkezéseknek, s szóba hozta a pestisellenes rendszabályokat. Majdnem meglincselték. Többek között ilyen kiáltások hallatszottak: – Jobban félünk az osztrákoktól, mint a pestistől! Az egyik fréjus-i szónok – kár, hogy a neve nem maradt fenn – ezt a jóslatnak is beillő fohászt intézte Egyiptom hőséhez: – Tábornok, kergesse el az ellenséget, és akkor, ha akarja, megtesszük királynak! Ilyen mindent elsöprő erejű tud lenni a forradalmi lendület, ha arról van szó, hogy meg kell menteni a köztársaságot. Napóleon meggyőződhetett arról, hogy valóban rosszul állhat az ország szénája, ha ennyire fenntartás nélkül őrjöngenek érte az emberek. Pedig még nem is tudta, mi történt Párizsban a hihetetlen hír hallatára. A színházakban, ahol a színpadról jelentették be a hírt, előadás közben, a nézők felugrottak helyükről, ujjongtak, kiáltoztak, hazafias dalokat énekeltek. Az utcákon összeölelkeztek a járókelők, sokan sírtak az örömtől, sőt, nem egy lelkes hazafinak hirtelen halálát okozta a váratlan örömhír izgalma. így végezte életét Baudin képviselő is. A templomokban megkongatták a harangokat, a tereken örömtüzeket gyújtottak, a laktanyákból kivonultak a csapatok, és zeneszóval járták körül a várost. Lázban égett az egész ország, s egyetlen ember nevétől volt hangos. A direktórium tagjai, akik eléggé okos emberek voltak ahhoz, hogy felmérjék ennek a tömegőrületnek a jelentőségét, kénytelenek voltak jó képet vágni hozzá, s „örömmel” bejelenteni az Ötszázak Tanácsában Napoleon megérkezését. A képviselőház

ülése is félbeszakadt, mint akármelyik színház előadása. A honatyák helyükről felugrálva tomboltak. Igaza volt Marmont-nak, hiábavaló kísérlet lett volna leírni ezt az egekig csapó lelkesedést. Érthető, hogy a mesebeli tábornok, a megelevenedett csoda úgy hagyta maga mögött az egyiptomi kalandot, hogy szinte hátra sem nézett. Ott maradt seregének sejtelme sem volt a hazai lelkesedés minden képzeletet felülmúló arányairól, katonái azt sem tudhatták, hogy hazajutott-e a vezér az angolok tengerén, Kléber pedig egymás után írta haza a panaszos leveleket, tábornoka „minősíthetetlen” eljárása miatt. Ezek a levelek annak idején semmiféle feltűnést nem keltettek, annál többet foglalkoztak velük Waterloo után, s Napóleonnak Szent Ilona szigetén alkalma volt cáfolgatni Kléber és az egyiptomi hadjáratról írt könyvek állításait. Az olyan alaptalan váddal szemben, mint például állítólagos „féltékenykedése” Kléber sikereire, könnyűszerrel tudott védekezni: „Ugyan, mire lehetett volna féltékeny annyi csata győztese?” De nem minden cáfolata volt ilyen világos és egyértelmű. A számokkal fölényesen dobálózott, már csak azért is, mert jól tudta, hogy senki sem néz utána az egykori egyiptomi adatoknak, s nem ellenőrzi, hogy valóban 7000 puska és 11 000 kard feküdt-e a raktárakban. Szent Ilona-i vitairatainak azok a megjegyzései azonban, amelyekkel az egyiptomi francia hadsereg kedvező helyzetét festette le, néha már túllépték a humor határait is, ugyanakkor pedig híven jellemzik Napóleon elképesztő felfogását élő és érző embertársairól. Miután kifejtette, hogy ennek a hadseregnek semmiféle külső segítségre nem volt szüksége, hiszen szabadon szedhetett újoncokat az ifjú koptak és görögök, farfuri és szennári négerek közül a hadsereg további utánpótlásának jövőjét így képzelte el a Nagy Szerelmes: „Asszonyokban nem lévén hiány, a katonák meg is házasodhattak, és a hadsereget elláthatták volna gyermekekkel.” Mintha csak a harmincéves háborúra gondolt volna, amelyben a háború kezdetén született gyermekek a háború vége felé már harcba vethetők voltak.

Az ilyen és ehhez hasonló okfejtés azonban már a száműzött és védekező Napoleon vitája volt a közvéleménnyel és az utókarral. Fréjus-ben más gondjai voltak. Környezetének visszaemlékezései szerint őt magát is meglepte a minden várakozást felülmúló fogadtatás, de azonnal alkalmazkodott a helyzethez, és ehhez szabta további lépéseit. Fréjus-ből haladéktalanul továbbindult, s csak Aix-ben állt meg, hogy innen jelentse hivatalosan is hazatérését a direktóriumnak. Jelentésében természetesen hangsúlyozta, hogy az európai háború kiújulásának hírére indult útnak, mert úgy érezte, hogy nem szabad sokáig távol lennie a veszélyeztetett hazától. Szerényen említést tett diadalairól, amelyeket többek között Szíriában aratott (Acre!) s végül Abukirnál, amelynek köszönhető, hogy Egyiptom szilárdan a köztársaságé. Napoleon ravaszságát, a lélektani hadviselés fortélyos fegyvereit a levélnek főként az a része tükrözi, amelyben a tábornok mentegetőzik (!), hogy önhibáján kívül nem tudott korábban jönni, mert előbb meg kellett semmisítenie az Abukirnál partra szállt törököket. Csak így, hagyhatta el nyugodt lelkiismerettel Egyiptomot, amelyet most már „sehonnan sem fenyeget támadás”. Hangsúlyozta természetesen, hogy az országot „jó rendben” bízta Kléber gondjaira. A napóleoni romantika, amely még ma is megragadja az emberek képzeletét, különösen azokból a mondatokból sugárzik, amelyekben a tábornok jól kiszámított hősi szerénységgel indokolja meg, hogy miért vágott neki a „lassú járású fregattokkal” a kockázatos tengeri, útnak: „Nem mérlegelhettem az út veszélyek, mert kötelességem ott lenni, ahol leginkább hasznomat vehetik. Ha fregatt nem állt volna rendelkezésemre, köpenyembe burkolva, egy dereglyén is hazaindultam volna.” Üres hetvenkedés távol állt tőle, a hencegés különben sem volt szokása, tetteinek dicsőítését mások végezték el helyette. De az egyiptomi hadjárat megszépített értékelésére és hazajövetelének hősi indoklására szükség volt. A közvélemény ugyan már döntött,

de Napoleon jónak látta a nép képzelőerejének rendelkezésére bocsátani még az elszánt hős alakját is, aki kész volt köpenyébe burkolva nekivágni, törékeny sajkáján, az ezer veszéllyel fenyegető tengernek, hogy megmentse Franciaországot. Gondosan kiszámította azt is, hogy helyesebb, ha futárral előreküldi a levelet, s maga némileg később érkezik a fővárosba, nem sokkal követve az abukiri diadal hírét. Szükségesnek tartotta ezt is megindokolni: „A futárral egyidőben érkezhetnék Párizsba, de a száraz levegő és a hideg nagyon fáraszt, ezért harminc-negyven órával később jövök csak.” Már csak azért sem sietett, mert alkalmat akart adni a népnek, hogy kifejezhesse érzelmeit. Viharosabb ünneplést nem ismer a történelem. Amerre elvonult, a városok tüzérségi díszsortüzekkel, zenés felvonulásokkal, elsősorban pedig a tömegek fékevesztett, ünneplő tombolásával fogadták, sőt, Lyonban alkalmi színdarabot rögtönöztek tiszteletére, „A bős hazatérése” címmel. A szerző nevét, sajnálatos módon, nem tartja nyilván az irodalomtörténet. A színészek, az idő rövidsége miatt, olvasták szerepüket, de az előadásnak így is óriási sikere volt, elsősorban természetesen Napóleonnak, aki komoly arccal hallgatta végig az előadást. Ez sem volt elvesztett idő, őt szolgálta ez a nem mindennapi színházi esemény is. Ilyen körülmények között ugyan melyik politikusnak lett volna mersze ahhoz, hogy felelősségre vonja Napóleont? Pedig a direktórium tagjai alig tudták visszafojtani dühüket. De egy szalmaszálat sem mertek tenni Napoleon diadalútjába. És amikor Bernadotte tábornok, az ifjú férj, állítólag azt indítványozta, hogy állítsák hadbíróság elé Napóleont, mint szökevényt, aki cserbenhagyta hadseregét, Barras csak ennyit mondott: „Ahhoz nem vagyunk elég erősek!” Még sok mindenhez nem voltak elég erősek, de ezt Barras ekkor még nem tudta. Talán csak Napóleon volt tudatában saját erejének és vetélytársai gyengeségének. A hét napig tartó diadalmenet nem kevesebbről győzhette meg, mint

arról, hogy csak a kezét kell kinyújtania a hatalomért. „Az az ünneplés, amellyel útjában fogadták, felhatalmazás volt Franciaország megmentésére … Nem tudták, mi a szándéka, mit akar csinálni, de mindenki, a társadalom minden osztálya meg volt győződve arról, hogy végét szakítja annak a haldoklásnak, amely az országot sorvasztotta. Az emberek ölelkeztek az utcán, tódultak utána, törték magukat, hogy a közelébe jussanak, hogy láthassák.” Az egyik visszaemlékező, Barante báró szavai ezek, szerény kísérlet a mámoros lelkesedés leírására, halvány képe Franciaország Messiás-váró hangulatának. Elhihetjük Dumas tábornoknak, az író nagyapjának, hogy „szabadítót láttak benne, amint francia földre tette a lábát”. – Megjött Bonaparte a haza megmentésére! – így kiáltozott a lyoni tömeg, Marbot báró leírása szerint. A bárónak alkalma volt édesapjával együtt végiglelkesedni a lyoni ünnepségeket, látni a háromszínű szalaggal díszített kalaptengert, a lobogókkal és szőnyegekkel elborított, fényárban úszó házakat, a táncoló embereket. Kijutott neki az inkább történelmi, mint irodalmi szempontból jelentős színházi élmény is, végignézhette „A hős hazatérése” című színdarabot is, amelyet minduntalan félbeszakított az éljenzés, a közönség üdvrivalgása. Az ember szinte csodálkozik, hogy Napoleon nem azonnal ragadta kezébe a kormánypálcát. A politika azonban nem ilyen egyszerű. Az „égből leszállt” tábornokot mindössze egyetlen kellemetlenség érte diadalútja során. A tábornokot némi késedelemmel követő máhaszállítmányt Aix közelében országúti haramiák t-támadták meg, és elrabolták. Napóleon jól megjegyezte magában a – mamelukja kifejezésével élve – „francia beduinok” támadását, s később visszatért erre a közbiztonsági kérdésre. Egyelőre azonban fontosabb tennivalók foglalták el, Franciaország vezetését, pontosabban az ország fölötti uralmat akarta átvenni. És mivel tisztában volt azzal, hogy tűzijátékkal, alkalmi színdarabbal és egetverő lelkesedéssel még nem lehet áttörni az alkotmány falait,

gondosan tervelte ki minden lépését. Valószínű, hogy Rémusat asszonynak később, 1803-ban mondott szavai hitelesek: „Egyiptomból való hazatérésemtől valósággal rettegett a direktórium. Én roppantul ügyeltem magamra. Életemnek ez az a korszaka, amikor a legügyesebben viselkedtem.” Nemcsak a direktóriumot döbbentette meg Napoleon váratlan hazatérése, hanem Jozefint is. Madame Bonaparte mértéktelenül leegyszerűsítette lelke mélyén a világtörténelmet, amikor azt hitte, hogy férje Egyiptomban hagyja a fogát. Életmódja, ennek megfelelően, inkább a víg özvegy fogalmával volt jellemezhető, mint a hős férjét hazaváró spártai hitves fennkölt vonásaival. Jozefint a korabeli közvélemény és az utókor bonapartista történelemtudománya valóságos Messalinának állította be, hiába védekezett a könnyelmű asszony, hogy rosszakarói mértéktelenül eltúlozzák szeretői számát. Szinte liliomos ártatlanságát bizonyítja, hogy Barasszal már szakított, nem is egyszer. Egyedül Charles hadnagy, a szép szélhámos bizonyult állandó társnak a férj közel kétéves távolléte alatt. Barras iránti vágyát elsősorban a korrupt politikus csökkenő befolyása lohasztotta le, de annál inkább viszonozta az egyre erőteljesebben előretörő Sieyčs-nek és a direktórium új elnökének, Gohier-nek érdeklődését. Hogy a kölcsönös figyelem terén mekkora utat tettek meg, erre vonatkozólag még a történettudósok is szemérmesen hallgatnak, de például annyi bizonyos, hogy Jozefin akkor tudta meg férje mennydörgésszerű hazaérkezését, amikor éppen Gohier-vel vacsorázott. Diplomáciai futár hozta az elnöknek a tábornok fréjusi partraszállásának és mesebeli fogadtatásának a hírét. A hír valósággal földre sújtotta Jozefint. Számára Napóleon nem az égből szállt le, hanem a pokolból bukkant fel. Nem számított már rá, elveszett, halott embernek hitte, szinte elfelejtette már, mindenesetre igyekezett elfelejteni, a feledés jól bevált eszközeivel. Újra felmerül a kérdés: tulajdonképpen mit várt el Napóleon az újra otthon hagyott feleségétől? Milyennek ismerte meg Jozefint?

Melyek voltak azok a tulajdonságok, amelyek felkeltették Napoleon érdeklődését és tüzét? Miből gondolta, hogy Jozefin rokka mellett ábrándozik majd Egyiptomban kódorgó férjéről? Hiszen nem is az ő kedvéért tért haza. Ha sikerül Acrét elfoglalnia, akkor, tervei szerint, nekivágott volna az indiai útnak, hiszen nem Jozefinnel akart találkozni, hanem Tippu Szahibbal. Acre balsikerű ostromának ötezer elesett francia katonája győzte meg Napóleont arról, hogy mégiscsak jobb, ha hazafelé igyekszik, és nem Indiába. De még ahhoz is meg kellett vívnia az abukiri csatát, hogy nyugodt lelkiismerettel hagyhassa faképnél seregét, mellékesen Bellilotte-ot is, s ha majd egyéb elfoglaltsága engedi, mint haragvó Othello vonhassa felelősségre a házastársi hűséget sárba tipró Jozefint. Attól nem tartott a halálra rémült asszony, hogy Napoleon megöli őt, annyira már ismerte különleges alkatú férjét, hogy ŕ bosszúból történő vérontás idegen tőle. De attól joggal félt, hogy férje eltaszítja magától, elválik tőle. És akkor mitévő lesz? Talán az adósságok tengerében fuldokolva menjen feleségül Charles hadnagyhoz, ahogyan azt egyszer Gohier ajánlotta neki? Képtelenség! Az első vakrémületből magához térve, azonnal átlátta, hogy egyetlen megoldás kínálkozik számára: neki kell először találkoznia Napóleonnal, meg kell előznie a rosszindulatú Bonaparte-fivéreket. A válságos pillanatokban Jozefin politikai érzéke is előbukkant, valahonnan a női lélek mélységeiből, s az a nő, aki mindig nyílt ellenszenvvel viseltetett a közügyek iránt, azzal a meglepő indítvánnyal fordult Gohier-hez, hogy egyesítsék erejüket, akadályozzák meg, hogy Napoleon a nemzet szabadságára törjön. Nem szabad megengedni, hogy rossz elemek kerítsék a kezükbe, vagyis József és Lucien, akiknek rágalmai ellen védtelen egy szabadságszerető honleány. Jozefin jól tudta, hogy ha a két Bonaparte-fiú beszél először Napóleonnal, akkor elveszett. De ha neki sikerül elsőként

találkoznia férjével, akkor – fegyvertárának jól bevált eszközeivel – le tudja venni a lábáról a haragvó hadistent. Gohier, a szabadság és a köztársaság védelmében, mindenesetre gyors lovakat bocsátott Jozefin rendelkezésére, s az aggodalomtól remegő asszonyka másnap reggel már útnak is indult. Hogy miért nem aznap este, az ilyen gyanúval terhes kérdések feltevésére nincs is idő az események forgatagában. Jozefin növekvő aggodalommal hajszolta a kocsist a bourgogne-i úton, mindenfelé kérdezősködött, de hiába, nem sikerült megtudnia, s nem sikerült kitalálnia, hogy melyik utat választotta férje. Lyonba is csak akkor érkezett már, amikor „A hős hazatérése” is lekerült a színház műsoráról. Elkésett, elvétette az ugrást. Napoleon fivérei, akik gyűlölték sógornőjüket, s már szóba sem álltak vele, megelőzték őt, és alaposan eláztatták. Nem volt nehéz dolguk, mint ahogyan Jozefinnek sem volt nehéz elképzelnie, milyen érzések erősödnek meg férje lelkében az első tájékoztatás hatására. Jozefin feldúlt lelkiállapotához baljós hátteret szolgáltatott az a számára is elképzelhetetlen ünnepi tombolás, amelynek tanúja lehetett minden városban, minden kis faluban, amerre csak járt kocsiján. Minduntalan tapasztalnia kellett, hogy az az ember, akit tulajdoniképpen kutyába sem vett az elmúlt másfél esztendő alatt, világhírű hős, Franciaország rajongva ünnepelt bálványa, a várva várt szabadító, csodák lovagja, aki mintha egyenesen az Ezeregyéjszaka mesevilágából érkezett volna meg, hogy megmentse a hazát. Láthatta a fellobogózott városokat, a még le sem szerelt diadalkapukat, a carmagnolét táncoló parasztokat, a nemzetiszínű szalagokkal feldíszített ruhájú lányokat, a Bonaparte névtől hangos egész országot. De vajon miért csodálkozott ezen Jozefin? Hát nem emlékezett az itáliai diadalútra, a fejedelmek térden csúszására, a mobellói udvartartásra, a felségesen nyilvános étkezésekre, az arcolei hős képével díszített párizsi kirakatokra? Úgy látszik, a nem túlságosan széles látókörű Jozefin számára többet jelentett egy jelen levő

hadnagy, mint egy távol levő generalisszimusz. S ha Napoleon akár idegen égitesteket hódított volna meg, és egy egész galaktika fejedelmei ott térdeltek volna előtte, Jozefint akkor sem elégítette volna ki ez a távoli dicsőség» Nem az égben kereste a mennyei boldogságot. De Napoleon végre földre szállt, s jelenlétével Jozefinnek éppen úgy számolnia kellett, mint távollétével. Nem adta fel a harcot, őt is kemény fából faragták. Luciennek és Józsefnek hatásos fegyvereik voltak ugyan Jozefin ellen, de Jozefin sem volt fegyvertelen. Annyit már megtanult férjétől, hogy a vereség ott kezdődik, amikor az ember belenyugszik. Jozefin pedig nem volt hajlandó belenyugodni a vereségbe. Nem. engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy elveszítse férjét, támaszát, gyermekei jövőjének biztosítóját. Mert gondos anya volt, s borzadva gondolt arra, hogy mi lesz gyermekeivel, a kocsiban kuporgó Hortenziával s a feltehetően szép katonai pályafutás előtt álló Jenővel. Hogyan tud róluk gondoskodni, ha nem lesz, aki kifizesse milliós adósságait? Mint a történelemből ismeretes, Jozefin végül is győzedelmeskedett, vissza tudta hódítani Napóleont, nem bomlott szét a házasság, de ebben az örvendetes kifejletben a kétségbeesett asszonyka csak reménykedni mert a hepehupás országúton, arról pedig sejtelme sem lehetett, hogy a császárnői koronáért is hajszoltatja a lovakat. A legtöbb történetíró megelégszik azzal a politikus magyarázattal, hogy Napoleon, némileg berzenkedve ugyan, de nem óhajtott pályafutása legnagyobb lehetőségének küszöbén családi botránnyal kilépni a nyilvánosság elé, visszariadt attól, hogy nevetséges szerepet vállaljon akkor, amikor dicsősége tetőfokán áll, őrjöng érte az egész ország, és tisztelettől áthatott bámulattal figyeli egész Európa. Vagyis megalkudott, hogy megóvja hírnevét nagyobb feladatok számára. Lehetséges. De hogy ez a meggondolás mennyit nyomott a latban akkor, amikor Napoleon visszafogadta Jozefint, nehéz lenne megállapítani. Annyi bizonyos, hogy a taktikus célszerűség ezúttal rendkívül nehezen befolyásolta a nagy

reálpolitikust. Szavahihető tanúk szerint ugyanis Napoleon elhatározta, hogy elválik Jozefintől, sőt, egyenesen elkergeti a céda asszonyt. És hiába próbálták meggyőzni tervének helytelenségéről, sőt, politikailag káros voltáról, hajthatatlannak mutatkozott. Pedig a józan Collot bankár világosan kifejtette neki, hogy semmi másra nem szabad gondolnia, csak Franciaországra, amely, mint láthatja, minden reményét belé helyezi. De mi lesz a lelkesedés tüzéből, ha kiderül az üstökösről, hogy sikamlós vígjátékba vagy egy Boccaccionovellába való, felszarvazott férj? Napóleont ez a rendkívül logikus érvelés sem győzte meg, s – az emlékiratok jóvoltából – fennmaradt az a néhány indulatos szó, amelyet Collot-nak mondott: „Bánom is én, mit beszélnek rólam! Jozefin többé nem teszi be a lábát a házamba! Egy-két napig még fecsegnek, pletykáznak az emberek, harmadnapra megfeledkeznek róla. Éppen elég esemény lesz ahhoz, hogy ne törődjenek a válásommal!” És olyan dührohamok közepette gyalázta Jozefint, hogy az okos Collot megjegyezte: „Maga még mindig ragaszkodik hozzá, ez a hang elárulja … Meg fog neki bocsátani …” Napoleon igazi korzikai hévvel vágta oda: „Soha! Ha nem bíznék „magamban, kitépném a szívemet, és tűzbe vetném!” Ebben a pillanatban még arra sem gondolhatott, hogy egy politikus szótárában mit jelent ez a szó: „soha.” És bár nagy eszével biztosan tudta, hogy a nevetségesség öl, harmadnapon túl is, az indulat elborította az agyát. Bizonyos tekintetben mégis fegyelmezett dühroham volt ez. Jozefin testi épségét nem fenyegette veszély, a házasságot azonban annál inkább. Napoleon nem akarta bántani Jozefint, de látni sem. Testvérei, akik mindent kitálaltak Jozefin viselt dolgairól, erélyesen követelték, hogy váljon el tőle, méghozzá azonnal. Úgy látszott, hogy Napoleon elhatározása végleges és megmásíthatatlan. És mindén jel arra mutatott, hogy gyocsan túl akar esni a hivatalos eljárásokon, hiszen sok más dolga volt.

Kerek három nappal előzte meg Jozefint Párizsban, s mialatt a kétségbeesett asszony, leányával együtt, a vidéket járta, férje meggyőződhetett arról, hogy a főváros lelkesedése semmivel sem marad a vidéké mögött. Pedig nem rendezett látványos bevonulást, hajnalban érkezett meg a rue de la Victoire-i házba, s az ajtóban egyetlenegy ember várta: Letizia mama. Szokása szerint Napoleon megelégedett néhány órai alvással, majd még aznap meglátogatta a direktórium vezetőjét, történetesen Gohier elnököt, aki tulajdonképpen az államfő tisztségét töltötte be a köztársasági Franciaországban. Ö volt az első hivatalos személy, akivel a tábornok érintkezésbe lépett, mintegy jelentkezett nála, hogy tudtára adja: megérkezett Egyiptomból. Tisztában volt természetesen azzal, hogy közlése nem hat Gohier-re az újdonság varázsával, csak azt nem sejtette, hogy az elnök Madame Bonaparte társaságában, meghitt vacsora közben tudta meg a nagy újságot. A félhivatalos jelentkezésen kívül inkább csak puhatolózni akart, az ország urainak hangulatát akarta kifürkészni. A nép hangulata felől nem voltak kétségei, ez felülmúlta minden várakozását. De a lyoni alkalmi színdarabot nem a direktórium tagjai írták, s Napóleon mint az emberi lélek utolérhetetlen ismerője, nem áltatta magát azzal, hogy a kormányférfiak is őszinte örömmámorban úsznak. Azt is tudta viszont, hogy a gyorsaság a politikában is fontos, s első tisztelgő látogatását akkor kell megtennie, amikor az ország a csodálatos esemény lázában ég, s a politikusok még nem tértek magukhoz annyira, hogy józanul merjék kialakítani álláspontjukat. A látogatás estefelé, csendben történt. Napoleon – nem véletlenül – katonai kíséret, segédtisztek nélkül kereste fel az elnököt, mindössze Monge-ot, a tudóst vitte magával. Máskor is, minden lehető alkalommal, tüntetően igyekezett kimutatni, hogy személyi tekintélyére, szabad polgári képességeire támaszkodik, nem pedig a hadsereg fegyvereire. Hadseregét különben is Egyiptomban hagyta, hazai kinevezése pedig még nem volt. Gohier kimért udvariassággal fogadta Napóleont, aki számára

nemcsak egy meglepetésszerűen visszatért hadvezér volt, hanem egy meglepetésszerűen visszatért férj is. A tisztelgő látogatásból mindenesetre megtudhatta, hogy a jozefinnek kölcsönzött lovak nem voltak eléggé gyorsak Napóleon utoléréséhez. A kissé ironikus csengésű beszélgetést maga Gohier rögzítette az utókor számára (éppen ő ne írt volna emlékiratokat?), s a szavak hitelességét Gohier vitathatatlan őszintesége és becsületessége szavatolja. Eszerint Monge fejezte ki elsőnek örömét az általános viszonyok kedvező volta fölött: – Milyen boldog vagyok, drága elnök úr, hogy visszaérkezésünkkor ilyen győzedelmesnek látjuk a köztársaságot! Napóleon sietett csatlakozni ehhez az örömkitöréshez. – Hasonlóképpen bennem is túlárad a boldogság! – kiáltott fel, Gohier szerint némileg zavartan. – Azok a hírek, amelyeket Egyiptomban kaptunk, olyan riasztók voltak, hogy egy percig sem haboztam hazarohanni, és osztozni az önöket fenyegető veszélyben! – Ezek a veszélyek valóban nagyok voltak – válaszolt az elnök –, de dicsőségesen fölébük kerekedtünk. Ön éppen jókor érkezett haza ahhoz, hogy segítsen nekünk ünnepelni fegyvertársainak győzelmeit… Gohier szavait átitatta ugyan az enyhe gúny, de ennél tovább nem ment. Nyilvánvalóan szándékában sem volt szembeszállni az országos lelkesedés áradatával, másfelől pedig Jozefin sorsa is bizonytalan volt, s az elnök nem tudhatta, mi a tábornok szándéka csapodár feleségével. S ha Gohier elsősorban az utóbbi meggondolást tartotta szem előtt, még tetszeleghetett is önmaga előtt a lovagias férfiú szerepében, aki nem a tömeghangulat előtt hajlik meg, hanem egy bajba jutott hölgy védelmében tesz elvi engedményt, politikai meggyőződésével szemben. Amikor pedig megbeszélte a tábornokkal, hogy másnap rendezik meg számára a hivatalos fogadtatást a Luxembourg-palota kertjében, Napoleon

tökéletesen megnyugodhatott, ha ugyan egy pillanatig is tartott felelősségre vonástól. A másnapi kormányfogadásra is csak másodmagával ment el, ezúttal lóháton, de nem tudóst vitt magával, hanem a mamelukot. Nemcsak kísérőjével emlékeztette a párizsi kíváncsiakat a mesés Egyiptomra, hanem öltözetével is. Vörös szattyánbőr csizma volt rajta, oldalán selyemövön függő, drágakövekkel kirakott markolatú, görbe, török kard. Mindehhez még hosszú, olajszínű köntös járult és széles, kerek kalap. Megjelenésének rendkívüliségét még új hajviselete is fokozta. Erre az alkalomra ugyanis rövidre nyíratta a haját, s csak néhány kis fürt hullott a homlokába. Ez már szinte a jellegzetes napóleoni hajviselet volt. Az ünneplő tömeg azt is megfigyelhette, hogy a rajongott hadvezér soványabb, mint valaha, arca keskeny, beesett, de szeme már abban a különös fényben csillog, amelyet tettei után beleképzeltek. Mögötte kocogott a mameluk, vörös, bársony egyenruhában, zöld turbánnal. Nehezebb lett volna különösebb párt furcsább jelmezben elképzelni. Mindez valósággal elragadtatta az utca népét, önfeledten ünnepelte Egyiptom hősét, az abukiri diadal friss hírének mámorában. így adott alkalmat Napóleon Párizsnak arra, hogy versenyre keljen Fréjus-vel, Lyonnal és a többi ujjongó várossal. Tomboltak, ordítoztak az emberek, éljenezték a köztársaság megmentőjét, a legendás kis káplárt, s az ünneplés akkor vált különösen viharossá, amikor Napoleon levett kalapját lobogtatva köszönte meg a túláradó szeretetet, s ilyenkor rövid haját is megmutatta. Az ünneplés ereje csak fokozódott a Luxembourg-palota körül. A palota udvarát és csarnokait megtöltő polgárok és katonák izgatottan, kíváncsisággal vegyes lelkesedéssel üdvözölték a fura öltözetben közeledő kis hadúrt, szokatlan külsejű kísérőjével, ókori, keleti mesék tündérvilágát árasztva. Az őrség „fegyverbe!”

állt, s Napoleon lováról leszállva üdvözölte katonáit, az olasz hadjárat veteránjait. Természetesen nevükön szólította őket, és kezet rázott velük. Egykori bajtársai, Lodi, Arcole, Castiglione vitézei könnyeztek a meghatottságtól, hiszen ez a bűvös Keletről hazatért, mesebeli hős az ő kis káplárjuk. És ez a csodalény, a világtörténelem legnagyobb kalandjából visszatérve, mint rég látott, hűséges barát köszönti őket. Ugyan ki mert volna neki ebben a légkörben szemrehányást tenni az engedély nélkül történt hazajövetelért vagy az egészségügyi rendszabályok megszegéséért? A kormány tagjai nem könnyeztek. A hivatalos fogadtatás amúgy is túlságosan méltóságteljes volt, a visszafojtott indulatok az udvariasan megfogalmazott szavak mögött maradtak. Gohier, régi francia szokás szerint, megölelte Napóleont, s ezzel a mozdulattal hivatalosan is kifejezte, hogy a kormány elfogadja a kész helyzetet, sőt, jó képet vág hozzá. Napoleon néhány szóval elmondta, hogy a hazát fenyegető veszély hozta haza, majd jobb kezét kardjára téve, így fejezte be rövid beszédét : – Direktor polgártársak, esküszöm, hogy sohasem húzom ki kardomat, csak a köztársaság és annak kormánya védelmében ! Gohier megint azzal a finom gúnnyal válaszolt, amelyet csak kevés ember értett meg, legkevésbé a történelem legfontosabb alkotórésze, a tömeg. – Tábornok polgártárs! – mondta. – A végrehajtó direktórium éppen úgy, mint egész Franciaország, örömmel üdvözli az ön előre nem látott hazatérését, egy kis meglepetéssel vegyesen. De csak az ön ellenségei – akik a mi ellenségeink is − értelmezhetik hátrányosan az ön hazafias indítékait, amelyek arra indították önt, átmenetileg természetesen, hogy elhagyja zászlait. Valójában az ön régi fegyvertársainak győzelmei már megmentették a köztársaságot, de még mindig van elegendő elnyerni való babér azokon a harcmezőkön, amelyek tanúi voltak az ön emlékezetes tetteinek …

Ezekért a rendkívül mértéktartó és kétértelmű szavakért bőségesen kárpótolta Napóleont a tömeghangulat, amelynek viharos megnyilvánulásait lépten-nyomon tapasztalhatta. Ha ennek a hangulatnak valamennyi alkotóelemét számba vette, nem volt nehéz arra az eredményre jutnia, hogy személye legalább olyan népszerű, mint amilyen népszerűtlen a direktórium, s tőle várják mindazt, amit a jelenlegi kormányzó hatalomtól már hiába várnak. S bizonyos, hogy mamelukjával hazafelé kocogva, időnként integetve a fergetegesen ünneplő tömegnek, már a következő megoldandó feladatokra gondolt, elsősorban talán nem is a politikaiakra, hanem Jozefin eltávolítására. Először a saját háza táján kellett rendet csinálnia, mielőtt még kinyújthatta kezét Franciaország kormánypálcája után. Jozefin még mindig nem ért haza, férjének tehát volt ideje a végső szakítást gondosan előkészítenie, mint akármelyik más hadmozdulatát. Három nap telt már el Párizsba érkezése óta, eseményekkel teli órák, kevés alvással és sok látogatóval. A legkülönfélébb pártállású emberek próbálták a szekerük elé fogni, s nyilván nem is sejtették, hogy egykor majd valamennyiéin Napoleon roppant harckocsiját húzzák. De Napoleon valóban rendkívül ügyesen viselkedett, nem vallott színt, s így vérmes reményeket keltett jakobinusokban és monarchistákban egyaránt. „Hálómba mindenki beleakadt” – vallotta később büszkén. Politikus ennél szebbet nem mondhat magáról. Rejtélyes magaviseletével mindenkiben táplálni tudta a bizalmat, senkit sem hangolt maga ellen holmi ügyetlen, egyértelmű kiállással. Tulajdonképpen bármelyik párt joggal tarthatta a magáénak, elsősorban a mérsékeltek, hiszen Napoleon politikai ténykedéseiben bőségesen fel lehetett fedezni a bölcs mérséklet elemeit. De nem lehet a jakobinusokat sem hibáztatni, ha Vendémiaire tábornokban a Terror vérszomjas ragadozóját tisztelték. A Bourbon-pártiak viszont abból indultak ki, hogy Napoleon Olaszországban igen gyakran inkább bölcs tapintattal,

mint forradalmi kíméletlenséggel viselkedett, s a néhány felkoncolt helység csak töredék százaléka a felkoncolatlanoknak. Tisztelte a pápát, s inkább tárgyalt az uralkodókkal, semmint hogy lámpavasra akasztatta volna őket. Ami pedig Vendémiaire-t illeti, azóta a tábornok megváltoztathatta a véleményét, s különben is, ha majd helyreáll a királyság, még mindig ráérnek bosszút állni rajta. Az elsietett bosszúnál alig van. károsabb politikai ténykedés. Napoleon türelmesen meghallgatott mindenkit, s nyugodtan hivatkozhatott arra, hogy egyelőre csak tanulmányozza a „helyzetet, hiszen nemrég érkezett haza, s a szokatlan éghajlat éppen úgy kifárasztotta, mint a hosszú tengeri utazás. Okosan osztályozta látogatóit, s a legnagyobb jelentőséget az olyan érdeklődőknek tulajdonította, mint amilyen például Fouché volt. Jól tudta, hogy ez a szélkakas nem szereti a vesztett ügyeket, s akit ezekben a válságos napokban meglátogat, az feltétlenül az események középpontjában áll. A legfontosabb „látogató” azonban mégiscsak Jozefin volt, legalábbis egyelőre, s Napóleon szeretett volna minél simábban túlesni a kínos ügyön. A később döntőnek bizonyult napon már azt is megbeszélte testvéreivel, Józseffel és Luciennel, hogy másnap reggel együttesen tárgyalják meg a válás jogi formaságait. Jozefinnel nem is óhajtott találkozni, az asszony minden holmiját összecsomagoltatta, letétette a kapushoz, vigye el az úrnő, ahova akarja, de a házba többé nem teheti be a lábát. Jozefin este tizenegy óra tájban érkezett meg, baljós érzelmektől eltelve. És amikor dobogó szívvel belépett a kapun, a portás, a tábornok parancsára hivatkozva, útját állta, s közölte vele, hogy a holmija rendelkezésére áll a portásfülkében. Még a leglángolóbb bonapartista történetírók is elismerik, hogy Napóleon intézkedése határtalanul ízléstelen volt. A tapintat, a jó ízlés sohasem volt erős oldala, mintha nem lett volna ideje rá. A nőkkel gyakrabban viselkedett dragonyos őrmester, mint középkori lovag módjára. Jozefin csak azért nem ájult el a szörnyű megaláztatásra, mert ezt a fényűzést ezúttal nem engedhette meg magának. Lenyelte a halálos

sértést, mert úgy találta, hogy alkalmatlanabb időpontot keresve sem találhatott volna megsértődésre. Az is lehetséges, hogy rendkívül éles női ösztönével megérezte Napoleon hallatlan gorombasága mögött azt az érzelmi indítékot, amelyet a legtöbb életrajzíró nem vett észre jogos felháborodásában. Napóleon ugyanis minden bizonnyal szerette volna elkerülni a személyes találkozást méltatlan feleségével, s a következő órák eseményei bizonyítják, hogy joggal félt tőle. Ha Jozefin mélységesen megbántva, emelt fővel távozott volna, Napóleon nyilván fellélegzett volna szobájában, ahova különben, minden eshetőségre számítva, bezárkózott. Ez nem az arcolei híd, nem az acrei erőd volt, hanem a családi otthon, itt nagyobb elővigyázatosságra volt szükség. És Jozefin megkezdte az általános támadást. Először a külső vonalakat kellett áttörnie, s ez aránylag könnyen sikerült neki. Portását sikerült a tábornoki parancs megszegésére rávenni, s ilyen módon be tudott jutni saját háza· belsejébe. Hűséges komornája és szolgája fogadta. Azonnal tájékoztatták a helyzetről: férje bezárkózott a szobájába, Jenő kétségbeesetten virraszt padlásszobájában, Hortenzia sírva mossa le magáról az út porát. Jozefin ekkor rohamra indult. Egyedül sietett fel a csigalépcsőn, s megállt férje szobájának ajtaja előtt. Kopogott. Semmi válasz. Lenyomta a kilincset, s ekkor megbizonyosodhatott arról, hogy Napoleon valóban bezárkózott előle, s ki tudja, a szoba melyik sarkában lapult meg. Hogy felfogta-e az asszony ennek a belülről kulcsra zárt ajtónak a lélektani jelentőségét, nem tudni, de az bizonyos, hogy egy ostromló sereg makacsságával vette fel a harcot. Halkan, könyörögve szólította férjét, s bár az ajtó mögül csend tátongott feléje, nem csüggedett, kérő szavát mind hangosabban hallatta. Megszólításai változatosak és forrók voltak, Napóleon oly hosszú idő után újra hallhatta azokat a bohókás beceneveket, amelyekhez annyi édes emlék fűződött. De nem válaszolt, sőt, a nagy hadvezér a maga módján védekezett, párnái

közé fúrta a fejét, hogy ne hallja felesége csábító jajszavait. De mindent hallott, azt is például, hogy Jozefin arra kéri, hallgassa meg, rágalmakat terjesztenek róla, engedje meg, hogy tisztázza magát, joga van hozzá, ha már vádlott…. Más fegyvereket is bevetett a döntő harcát vívó asszony. Mindent kimondva, elszánt szemérmetlenséggel emlékeztette Napóleont legforróbb óráikra, legszebb éjszakáikra, bizonygatva szerelmét, ártatlanságát s még sok mindent, ami felől Napóleonnak különben sem voltak kétségei. Hogy Jozefin nő a talpán, azt jól tudta, de nemcsak ő tudta, s éppen erről volt szó. Még mindig ellenállt, s úgy festett, hogy Jozefinnek éppen úgy vissza kell vonulnia, mint Napóleonnak Acre alól. Már elapadt a könyörgésáradat, s lehetséges, hogy ez a csend jobban idegesítette az ajtó mögött fülelő Napóleont, mint a jajveszékelés. Jozefin valóban joggal érezhette, hogy fegyvertára kimerült. Ekkor váratlan segítséget kapott. Szobalánya – nevét is tudjuk: Agathe Riblin –, aki természetesen mindent kihallgatott, úrnőjéhez lépett, és azt súgta neki, hogy hívja ide a gyerekeket, könyörögjenek azok is. Az úr jó ember, szereti a két gyereket, azok szavára hátha meglágyul a szíve. Jozefin nem habozott, különben sem válogathatott az eszközökben. Néhány másodperc múlva már hárman térdeltek Napoleon ajtaja előtt, úgy kérlelték őt. A kedves hangok szívet tépően csengtek: – Ne hagyja el édesanyánkat… belehal − mi lesz velünk? Egymást sírták túl, ŕ végsőkig elkeseredett asszony, Napoleon első igazi szerelme, Hortenzia, a bájos kislány, és a szeretetre méltó Jenő, aki már a harctéren bizonyította be, hogy hűséges fegyvertársa mostohaapjának. És amit Jozefin nem tudott elérni, elérték a gyerekek. Kulcs csikordult a zárban, nyílt az ajtó, s megjelent a küszöbön Napoleon. Benne is túláradtak az érzelmek, ő is sírásra fakadt. A világtörténelmi jelentőségre emelkedett szobalány megnyugodva láthatta, hogy ahol már négyen sírnak, ott nem lehet baj. Megható latin érzelmességű jelenet lehetett, amikor

együtt bőgött a jövendő császár, a jövendő császárné, a jövendő királyné és a jövendő alkirály. De amikor Napoleon átölelte feleségét, már örömkönnyek hullottak a szemekből. Megtörtént a kibékülés, pontosabban a megbocsátás. Napóleon éppen úgy hajlandó volt elfeledni Jozefin közelmúltját, mint ahogyan például elfelejtette Bellilotte-ot is. Bonyolult lény az ember, s azok a történészek, akik Napoleon megbocsátásában a politikai szükségesség elkerülhetetlen lépését látták, nem szenteltek kellő figyelmet annak a Napóleonnak, akit ezúttal a párnák sem védtek meg tulajdon érzelmeitől, önmagától. A küszöbön síró Napoleon ugyanaz az ember volt, akinek a szeme sem rebbent meg golyózáporban vagy kartács-tűzben. S ha a fontoskodó Madame de Staël látta volna az ágyán fetrengő tábornokot, bizonyára nem írta volna róla azt, hogy „a szívnek felindulása egyáltalán nem tud rá hatni”. Jaffában, Acre alatt, a Táborhegyen hidegen mérlegelte ugyan minden lépését, de Jozefin és a gyerekek siránkozásainak nem tudott ellenállni. Ez is ő volt. Lehet, hogy feldúlt lelkiállapotában eszébe jutottak az oly sokat emlegetett politikai meggondolások, Collot bankár józan érvei a megcsalt férj vígjátéki szerepéről, az esetleges válóper nevetséges részletei akkor, amikor a francia nép vezetőjéül óhajtotta. Mégis, lélektanilag a legvalószínűbb az, hogy ezekbe az államfontosságú szempontokba Napóleon úgy kapaszkodott bele, mint a vízbe fúló abba a bizonyos szalmaszálba. Engedni, megbocsátani akart, s vágyához politikai segítséget kapott azokban az érvekben, amelyeket pedig éppen olyan hevesen utasított vissza, mint amilyen engesztelhetetlenül dobatta a portásfülkébe Jozefin holmiját, akár egy tolvaj cselédét. Nem a közéleti személyiség nyitott ajtót Jozefinnek, hanem egy szerencsétlen, meggyötört, gyarló férfi, akit a szeretet, boldogság, a családi fészek melegsége utáni vágy töltött el. Jozefin tehát győzött, méghozzá úgy, hogy most már teljesen alávetette magát Napoleon akaratának. Kitartásával, gyermekei

segítségével elérte, hogy meghódolhatott férjének, e naptól kezdve urának és parancsolójának. Napóleon megbocsátása tökéletes volt, rések és felszakításra alkalmas sebek nélkül. Nem gyóntatta meg Jozefint, nem vette számba az asszony vétkeit, egyszerűen pontot tett utánuk, egyszer és mindenkorra lezárta Jozefin csapodár korszakát. A történelemtudomány tanúsága szerint ekkor kezdődött meg Jozefin feltétlen bűsége. Ilyen csodákra képes az elemi erejű megrázkódtatás. Mert Jozefin talán csak a megbocsátást követő napokban, milliós adósságainak kifizetése után fogta fel teljes mértékben, hogy milyen sors várt volna rá, ha Napoleon beváltja fenyegetését. Máskülönben is tapasztalnia kellett, hogy az egykori kis éhenkórász korzikai egyre hatalmasabbá válik, idővel túlságosan hatalmassá. Nem csoda, hogy Jozefin a végső hűségig meghunyászkodott, s ha feddhetetlen életét az idő múlásával bizonyos élettani lehiggadtság is segítette, kétségtelen, hogy elsősorban Napoleon félelmetessé nőtt tekintélyének köszönhette erkölcsös magatartását. Túlságosan nagy volt ijedelme ahhoz, hogy holmi kis könnyű kalandok kedvéért kockáztassa maga és gyermekei biztonságát, jövőjét. És mivel alapjában véve jó teremtés volt, talán még hálát is érzett Napoleon iránt, hogy újra karjaiban tarthatta, holott már-már azt hitte, hogy minden elveszett. Az szinte bizonyosra vehető, hogy Jozefin később sem történelmi szempontból értékelte az eseményeket. Ilyesmire csak Napóleon gondolhatott, bár lehetséges, hogy a Bonaparte-család is, amikor zokszó nélkül, jó képet vágva a meglepő fordulathoz, újra befogadta a kreol nőt. Jozefin ebből is láthatta, hogy milyen nagy a nem is elsőszülött fiú tekintélye a családban. Vita nem volt, s amikor a kibékülést követő reggelen Lucien, a megbeszéléshez híven, megjelent a Győzelem utcai házban, hogy segítséget nyújtson a válás lebonyolításához, egy kissé meglepetten vette észre bátyja ágyában Jozefint, s ez a látvány minden további helyzetmagyarázatot fölöslegessé tett. Ilyesmire

amúgy sem volt sok idő. Lucien késedelem nélkül számolt be változatlan családi állapotú bátyjának elsősorban Sieyčs alkotmánytervezetéről, mint olyanról, l amelyre a leghelyesebb lenne támaszkodni. Napoleon egyetértett öccsével, csak az volt a bökkenő, hogy a tábornok és az egykori abbé szív- bői gyűlölte egymást; s hogy később mégis együttműködtek, ez a je- lenség egyike azoknak a csodáknak, amelyre csak a politika, a közéleti erkölcstelenségeknek ez a jótékony fedőszava képes, ha ádáz ellenségeket kell kibékíteni egymással. Jozefin még a. kiállott ijedtségtől és a kibéküléstől bágyadtan feküdt az ágyban, Napóleon már politizált, s : a törekvő tábornok talán ekkor fogta fel teljes nagyságában annak . helyességét, hogy nem mutatkozott engesztelhetetlennek, hanem a megbocsátás nemes erényét gyakorolta a bűnössel szemben. Ebben a kis közjátékban csak egyetlen ember szerepe tisztázatlan: Letizia mamáé. Hol lehetett a könnyben úszó események alatt? Erre nézve egyetlen történelmi munka vagy magánéletrajz sem ad tájékoztatást. Csak annyit tudunk, hogy Napóleont Fréjus-ből jövet egyedül az édesanyja várta a Győzelem utcai házban, de ettől kezdve eltűnt szem elől. Vajon miért? Annyira szerény volt, hogy visszahúzódott s színét sem lehetett látni? Pontosan tudjuk, hol volt, mit csinált, s mit mondott a két főszereplő, a gyerekek, a kapus, a szolga, a szobalány, csak éppen a nagyasszony alakja hiányzik. Korzikai gőgjében talán idegenkedett az efféle érzelgős francia színjátékoktól? Vagy ismerte már annyira a fiát, hogy amúgy is tudta, mi lesz â nagy fogadkozásból? Ő sem emelt szót a megbocsátás ellen, s nyugodtan mondhatta menyének, hogy úgy szereti, mint eddig. Napóleonnak ekkor már sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia, mint holmi családi perpatvarokkal, még ha azok a saját családjában fordultak is elő. Számba kellett venni a barátokat és az ellenfeleket, a sötétben áskálódókat, a nyílt ellenséget, az ingadózókat és a rendíthetetleneket. Jozefin most már nem drámai

hősnő vagy megtért bűnös volt, hanem befolyásos társaságbeli szépasszony, aki eszményien alkalmas arra, hogy mint háziasszony működjön közre az államcsíny előkészítésében. Erről az államcsínyről, a készülő nagy változásról már olyan nyíltan beszéltek ország–, de főleg Párizs-szerte, mintha valami közelgő történelmi esemény piros betűs napjáról lett volna szó. Az embernek az az érzése, hogy úgyszólván mindenki tudott az államcsínyről, s az összeesküvők csak illendőségből titkolóztak. A készülő államcsíny egyébként sem Napóleon ötlete volt, hanem Sieyčsé. Ö akart új alkotmányt életbe léptetni, s az öttagú direktórium 'helyett három konzulra bízni az ország vezetését. Ehhez azonban hatalom is kellett, katonai erő, vagyis egy hadvezér, aki kivívja a hatalmat a politikusok számára, de olyan, aki nem akarja beleártani magát a politikába. Kétségtelen, hogy Sieyčs ilyet akart, és csak akkor fanyalodott Napóleonra, amikor Moreau-tól is kosarat kapott. Elképzelhető, milyen lelkesedés égett az országban a korzikai iránt, ha a becsvágytól nem éppen mentes Moreau így ajánlotta Sieyčsnek: „Ez a maga embere, jobban elvégzi a dolgot, mint én!” Nem könnyű szívvel beszélhetett így, hiszen később sem úgy viselkedett, mint akitől távol áll a politikai szereplés utáni vágy. De úgy látszik, ezekben a páratlan feszültségű napokban nem óhajtott Napóleonnal vetélkedni, akit különben személyesen még nem ismert. Úgy látszik, Napoleon személyi varázsát hírneve is tudta helyettesíteni. Amikor végre összetalálkoztak Gohier egyik ebédjén, Napoleon nemcsak megejtő udvariassággal nyerte meg Moreau rokonszenvét, hanem azzal is, hogy egy briliánsokkal ékesített egyiptomi díszkardot ajándékozott neki. Ez a megnyilatkozás is Csak megerősítette Moreau-t abban a meggyőződésében, hogy Napoleon rendkívül alkalmas a neki szánt szerepre. S valóban, bárkinek könnyű volt tapasztalnia, hogy Napoleon nem nélkülözi a politikához elengedhetetlen cselszövő képességeket. Mert az államcsínyt olyan végtelenül bonyolult,

szinte áttekinthetetlen ármánykodás előzte meg, hogy lassanként már a résztvevők sem tudtak kiigazodni, természetesen Napóleont kivéve. Hihetetlen mértéktartással viselkedett ezekben a napokban. Kerülte a nyilvánosságot, gyér közéleti megjelenéseinek ritkasági értéke volt. Annál tüntetőbben tartotta a kapcsolatot a tudósakkal, sa várakozástól terhes Brumaire hónap első napjaiban kétszer is részt vett az Akadémia ülésén, sőt, fel is szólalt, az egyiptomi műemlékekről beszélt, és a Szuezi-csatorna megépítését javasolta. Politikai kérdésekről nem nyilatkozott, szófukar is tudott lenni az az ember, aki mindenkinél jobban szeretett beszélni. A legszívesebben a tudomány emberének mutatkozott, s láthatóan akadémiai tagságát becsülte a legtöbbre. Ismeretes az a levele, amelyet a világhírű tudósnak, Laplace-nak írt abból az alkalomból, hogy a tudós megküldte neki „Égi mechanika” című könyvét. A tábornak most nem kérdezte meg a tudós csillagásztól, hogy ki csinálta az égitesteket, hanem ezt írta: „Hálásan köszönöm, polgártárs, hogy szép művének egy példányát elküldte nekem. Az első szabad fél esztendőmet arra fordítom, hogy átolvassam könyvét. Ha nincs okosabb dolga, nagyon lekötelezne, ha holnap eljönne hozzánk ebédre. Hódolatom Laplace asszonynak!” A levélíró nyilván azt is sejtette, hogy erre az első szabad fél esztendőre talán sohasem kerül sor (Elbán és Szent Ilonán sem foglalkozott Laplace-szal), de arra joggal számított, hogy Laplacenak jólesik az ígéret, s jó benyomást kelt mindazokban, akiknek a tudós büszkén mutatja meg a nagy generális levelét. A hadak ura módfelett örült annak, ha akadémikusnak tekintették, s igyekezett táplálni ezt a közhitet. Meglátogatta a nagy filozófus orvost, s felkereste a tizennyolcadik század legnagyobb materialista bölcselőjének, Helvetiusnak özvegyét is. Háza elsősorban a polgári élet jelességei számára volt nyitva. A helyőrség parancsnokát viszont nem fogadta, mert még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy a hadseregre támaszkodva akar politizálni. Semmitől sem irtózott jobban, mint holmi katonai puccstól,

amelyet akármilyen korlátolt tábornok végre tud hajtani, ha maga mellé tudja állítani a tisztikar és a hadsereg egy részét. Egyenesen megalázónak tartotta, ha csak durva erőszakkal, a fegyverek fenyegetésével, útonálló módszerekkel kényszerülne a hatalom átvételére. Úgy vélte, hogy a katonai puccs a gyengeség jele, mert ha valaki bírja a nép bizalmat, akkor nincs szüksége arra, hogy pisztolyt szegezzen a lakosság mellének. A katonai diktatúrák élén pöffeszkedő, szűk látókörű katonák a polgári világot megvető fensőbbséggel vezényelnek és parancsolgatnak, mert máshoz nem értenek. Napoleon pedig sok más mindenhez értett, s számára a hadviselés, amelyhez különben mindenkinél jobban értett, sohasem volt öncél, hanem a politika eszköze. Sokkal jobb katona volt annál, és sokkal több győzelem volt már mögötte ahhoz, semmint hogy kedvét lelje a fegyverrel kikényszerített politikai változásban. Érdekes, hogy ugyanakkor, amikor Napóleon undorodott mindenféle kardcsörtetéstől a politikában, „a három pap”, Sieyčs, Fouché és Talleyrand, hozzá képest egyenesen vérszomjasnak mutatkozott. Úgy találták, hogy a legokosabb lenne a hadseregre támaszkodni, igénybe venni a fegyverek erejét. Éppen ezt akarta Napoleon elkerülni, s talán Hódító Vilmos járt az eszében, a ravasz normandiai, aki a hastingsi győzelem után sem kiáltatta ki magát angol királynak, türelmesen megvárta, amíg fölajánlják neki a koronát, sőt, amikor ez megtörtént, gondolkodási időt kért. Napóleon polgári úton, legálisan óhajtott uralomra kerülni. Katona csak a harctéren akart lenni, elsősorban persze, külföldön, s nem odahaza, a politikai életben. Jellemző Napoleon polgári beállítottságára, hogy először újra a direktóriumba szeretett volna bekerülni, s úgy gondolta, hogy most, Itália és Egyiptom meghódítása után, talán elnézik fiatalságát. De nem nézték el. Gohier elnök ezúttal is hangsúlyozta előtte, hogy erről szó sem lehet, hiszen a tábornok még nem érte el a törvényben megszabott negyvenedik életévét, a harmincadikat is

alig. Napoleon hiába fejtegette az elnöknek, hogy a korral járó érettségnél fontosabb a forradalmi érettség, amelyet az eseményekben való tevékeny részvétel fejleszt ki az egyénben, Gohier hajthatatlan maradt, s Napoleon világosan láthatta, hogy erre az emberre nem számíthat. Barras is hamarosan eljátszotta esélyeit, elsősorban azzal, hogy Franciaország jövendő fejéül egy alig ismert katonát ajánlott, Hédouville tábornokot. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a szürke név mögé saját magát rejtette el. Éppen Barras lett volna az a nagy jellem, aki közérdekből önként és szívesen mond le a hatalomról? Ritka az a politikus, aki saját személyét nem azonosítja a közérdekkel. Tovább rontotta a dolgát azzal, hogy Napóleont egy új itáliai hadjárat vezetésével kecsegtette. Nem gondolt arra, hogy ami kitüntető megbízatás volt Napóleonnak házasságkötése napjaiban, sértés volt Egyiptom után. Ezzel Barras is a nemkívánatos személyek közé került, hiába igyekezett „a rohadtak királya” már másnap helyrehozni hibáját, s bizonygatni Napoleon előtt, hogy mégiscsak ő lenne a legalkalmasabb személy az ország élére. Biztosra vehető, hogy Napoleon örömmel ejtette el Barrast, ezt a levitézlett alakot, aki csak rossz hírbe hozta volna az új rendszert. Arra nyilván nem is gondolt, hogy némi hálával is tartozik Barrasnak. Nem volt ugyan hálátlan ember, de háláját sohasem politikai tisztségekkel rótta le. És különben is: Barrasnak talán nem volt oka hálát érezni Napoleon iránt? Ki mentette meg a direktóriumot Vendémiaire-kor? S ha annak idején Barras hálából bízta Napóleonra az olasz hadsereg vezérletét, talán nem választott jól? Ki emelte magasra a köztársaság tekintélyét, ki tömte meg a direktórium kincstárát Itália elfoglalása közben? Barras ugyan súlyos hálátlansággal vádolta emlékirataiban Napóleont, de megfeledkezett annak méltánylásáról, hogy alkalma volt megírni emlékiratait, ami nem minden bukott politikusnak sikerült a világtörténelemben. Hogy Barras jellemtelen volt, ez történelmi tény, de nehéz lenne

Talleyrand-t gáncs nélküli lovagnak tartani, Fouchéról nem is beszélve. Ĺ két utóbbi politikus azonban rendkívül ügyesen viselkedett. Azonnal Napoleon mellé álltak, pontosabban mögéje, s ha rosszban nem is, de jóban együtt akartak vele lenni. Megszimatolták benne a jövő emberét, s ami Napoleon számára a legfontosabb volt, elfogadták vezérüknek. Napóleon már ekkor gyűjtötte az alárendelteket, erre volt szüksége, másra nem. :Egyedül arra ügyelt, hogy beosztottjai tehetséges, rátermett emberek legyenek. Fouché is, Talleyrand is rendkívül sokoldalú csúszómászó volt. Ők nem a legfelső méltóságot akarták elnyerni, ők gátlástalanul akartak kiszolgálni olyan embert, aki tud uralkodni. Sieyčs már keményebb dió volt. Elletétben Fouchéékkel, önálló önérzettel rendelkezett, sőt, saját alkotmánytervvel is, s ez a körülmény Napóleonnak, aki legális polgári államcsíny után vágyakozott, rendkívül fontos volt. Sieyčs nélkül Napoleon bajosan érhette volna el célját, a kettejük közötti találkozás mégis nehezen jött létre. Nemcsak roppant arányú cselszövések előzték meg ugyanis a világtörténelem egyik legfontosabb határnapját, hanem gyerekes huzakodások a két legfontosabb személy között. Mivel mind a ketten a második helyet szánták a másiknak, arra is ügyeltek, hogy a másik közeledjen – jöjjön ő előbb! Így makacsolta meg magát duzzogva a két világtörténelmi személyiség, sőt, különféle súlyos sértéseket is vagdostak egymás fejéhez nyilvános nyilatkozatokban. Sieyčs kijelentette, hogy „a szemtelen kölyök” megérdemelné a főbe lövetést, amiért cserbenhagyta az egyiptomi hadsereget. Napoleon sem maradt néma a kofavitában, s azzal vádolta meg Sieyčst, hogy a berlini tárgyalásokon elárulta Franciaországot. Ismert fajtájú politikai szócsatározás volt ez, s akinek van némi csekély közéleti tapasztalata, az tudja, hogy ezektől a súlyos sértésektől még nyugodtan egymás nyakába borulhatnak az ellenfelek, ha a köz-, pontosabban az önérdek úgy kívánja. Napoleon és Sieyčs azonban

eléggé sokára ismerte fel közös érdekeit, s rátarti utcagyerekek módjára sértegették egymást, miközben múlt a drága idő, amelyet pedig összeesküvésre kellett volna fordítaniuk. Úgy látszik, a társaságban Talleyrand-nak volt a legtöbb józan esze, mert látva Sieyčs gránit hajthatatlanságát, rábírta Napóleont, hogy mint okosabb, engedjen, s látogassa meg Sieyčst, méghozzá minél előbb, hiszen a körmükre ég az idő. Napoleon egy darabig kérette magát, de amikor szakított Barrasszal, elhatározta, hogy megteszi a várva várt engedményt Sieyčs hiúságának, hadd élvezze ki utolsó győzelmét. Sieyčs megpróbálta éreztetni a kis tábornokkal, hogy „kard”-nak tekinti, s nem irányító politikusnak. Amikor Napóleon megérkezett a Luxembourg-palotába, a gárdaőrség dobosa, nyilván parancsra, elmulasztott riadót verni. És ami még ennél is bántóbb volt, Sieyčs megvárakoztatta nevezetes vendégét az előszobában, s amikor végre bebocsátották, nem nyitották ki a nagy fogadóterem ajtajának mindkét szárnyát. Napoleon szó nélkül lenyelte a hallatlan sértéseket, bízva abban, hogy ha minden jól megy, ilyesmi jó ideig elképzelhetetlen lesz személyével kapcsolatban. A látogatás mindamellett nagy port vert fel, minden újságban megjelent a híradás, hogy Napóleon meglátogatta Sieyčst és Roger Ducos-t, majd arról is hírt adtak, hogy a két direktor másnap visszaadta a látogatást. Hogy a második találkozó különösen jól sikerült, az Jozefinnek, az utolérhetetlen háziasszonynak az érdeme volt. Ekkor már Brumaire 3-át írtak a forradalmi naptár szerint, s meggyorsultak az előkészületi munkálatok. A résztvevők egyre gyakrabban rendeztek megbeszélésre alkalmas közös étkezéseket, mai kifejezéssel élve, munkaebédeket és vacsorákat. Ezeken a fontos összejöveteleken egyáltalán nem vagy alig ettek a meghívottak, annyira ugyanis nem bíztak egymásban, hogy biztosak lettek volna az ízletes fogások méregmentességében. A két főszereplő ugyan már megegyezett egymással, de rejtett szándékaikat még csak sejteni engedték, s nem csoda, hogy az

egymásra utak szövetségeseket rossz sejtelmek gyötörték, amikor ünnepi táplálkozásra került sor. A legtöbb történetíró tényként fogadja el, hogy Sieyčs félreismerte Napóleont, s komolyan hitte, hogy engedelmes eszköz, suhintásra alkalmas „kard” lesz a kezében. Ez nem valószínű. Elvégre nem Augereau-val vagy Lefčbvre-rel volt dolga, hanem az itáliai prokonzullal, a többszörös államalapítóval, aki már két világrészben bizonyította be, hogy a diplomácia, a politika, a közigazgatás területén éppen olyan otthonosan mozog, mint a harcmezőn. Alig hihető, hogy Sieyčs sokáig áltatni tudta magát. Tépelődő, habozó, a gyors cselekvéstől irtózó embernek ismerték, de okos ember volt és jó emberismerő. Ha esetleg elfelejtette is Napóleon itáliai és egyiptomi uralmát, a Fréjus-től Párizsig tartó diadalmenet meggyőzhette arról, hogy Napoleon nem az az ember, aki hajlandó fegyver lenni mások kezében. Minden bizonnyal már az államcsíny előtt tisztában volt Napóleon nagyravágyásával. És amikor megegyeztek abban, hogy a háromtagú ideiglenes kormányban három konzul, Sieyčs, Napoleon és Roger-Ducos foglal majd helyet, Napoleon társainak alig lehetett kétségük afelől, hogy ki lesz az első a triumvirátusban. Említésre méltó még, hogy a konzuli hármas összeállítása fájdalmas csalódást okozott Luciennek. A már több mint huszonnégy éves Bonaparte fiú szeretett volna bekerülni az ideiglenes kormányba mint konzul, nem elégedett meg azzal, hogy az Ötszázak Tanácsának elnökévé választották meg, hite szerint egyedül és kizárólagosan személyi képességeit méltányolva, függetlenül mindenféle rokoni kapcsolattól. Lucien egyéniségének ismeretében az sem elvetendő feltevés, hogy magában haragudott bátyjára, aki elzárja előle az érvényesülés útját, hiszen ha Napóleon nem lenne, ugyan mi akadályozná meg a francia népét abban, hogy Lucien kezébe tegye le sorsát. Nem ő volt az egyetlen, aki a csúcsra törekedett, de Napoleon szívós munkával mindegyikből kiölte az időszerűtlen

nagyravágyást. Ha kellett, meggyőzéssel, ha kellett hízelgéssel, s ha kellett, pénzzel vagy fenyegetéssel, híven emberismeretének fő alapelvéhez, hogy az emberek cselekedeteit a félelem és az önérdek irányítja. A különben is vonakodó Moreau-t egy díszkarddal győzte le, Augereau-t Lucien igyekezett semlegesíteni, s ez nem is volt könnyű vállalkozás, mert az egykori csempész és vitéz generális politikailag rendkívül öntudatossá vált, s egyike volt azoknak a nem is keveseknek, akik feltették magukban a kérdést: „Miért nem én?” A katonai puccsok legfőbb nehézsége rendszerint abban mutatkozik meg, hogy a kelleténél több a becsvágyó tiszt, s az elhivatottság érzése eléggé elterjedt jelenség. Talán ezért is idegenkedett a katonai államcsínytől Napoleon. Igyekeztek Jourdant is tétlenségre bírni, s úgy látszott, nem eredménytelenül. Sikerült ugyanis elhitetni vele, hogy minden a köztársaság érdekében történik. Ebben Jourdan megnyugodott, mert, úgy látszik, meg akart nyugodni. Bernadotte mutatkozott a legrnakacsabbnak. Ha hinni lehet egyîk későbbi írásának, könnyen keresztezhette volna Napoleon terveit, pusztán azzal, hogy mozgósítja a külváros népét. József azonban lebeszélte a tábornokot – , sógorát – arról, hogy Napoleon ellen forduljon. Az szinte bizonyosra vehető, hogy Désirée, vagyis Madame Bernadotte nem igyekezett férjét megnyerni Napoleon ügyének, mert sohasem bocsátotta meg a rongyos korzikainak, hogy hitszegő módon elhagyta őt. Ezt Bernadotte is tudta, s érdekes módon, sohasem volt hálás Napóleonnak azért, hogy neki hagyta Desirée-t. Kiszámíthatatlanok a lélek útjai. Lehetetlenség követni, hogy mi minden erősítette Bernadotte-ban a jakobinus ellenszenvet Napoleon iránt. Napoleon ügyesen kihasználta a vetélytársak közötti ellentéteket is. Jól tudta például, hogy a jakobinusok gyűlölik Moreau-t, mivel az áruló Pichegru egyik cinkosának tartották, nem alaptalanul. Aránylag könnyű volt megnyerni a párizsi helyőrség parancsnokát, a napóleoni korszak' egyik legszínesebb alakját, az írni-olvasni nom

tudó Lefčbvre tábornokot, a híres „Szókimondó asszonyság” férjét. Leclerc tábornok már Napóleon sógora volt, Murát pedig az akart lenni, Karola kezéért epekedett, s nem hiába. A legtöbb tábornokkal eredményesen tudott szót érteni Napoleon. Meggyőzően hangsúlyozta előttük, hogy a „fecsegő ügyvédek” nem becsülik meg őket eléggé, nincs mit várniok tőlük, olyan feljebbvalóra van tehát szükségük, aki méltányolja érdemeiket. Hogy ki lenne ez a feljebbvaló, azt joggal bízhatta tábornoktársai képzelőerejére. Ez is hozzátartozott Napoleon taktikájához. Nyílt színvallás helyett inkább az emberek képzeletére igyekezett hatni, a titokzatosság izgató homályával vette körül magát. Még Barrast sem vetette el nyilvánosan, s ezzel nemcsak a gyanakvó, de önmaga nélkülözhetetlenségében vakon bízó Barrast tévesztette meg, hanem Barras híveit is, akik elhitték többek között a hencegő Barrasnak is, hogy jó viszonyban van a tábornokkal. Gohier, a jámbor és jóhiszemű jakobinusba történelmi események robbanás előtti izzásában is elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy hevesen udvarolt Jozefinnek a politikával elfoglalt „buta férj”, háta mögött, nem is sejtve a feddhetetlenség beálltát, amely a Bonaparte-család legdrámaibb éjszakáját követte. Jozefin kacérkodása a direktórium elnökével az államcsíny előkészítésének egyik fontos mozzanata volt. Minden fontos embert valamiképpen befolyásolni kellett, kit-kit egyénisége szerint. Sieyčsék a szenátust, vagyis az Öregek Tanácsát dolgozták meg, s ehhez még csak valami új fogást sem kellett kitalálniuk, elég volt azzal ijesztgetni a szenátorokat, hogy összeesküvés fenyeget, jakobinus államcsíny készül. A történelem szavába nemegyszer vegyül rejtett gúny, s a közönyös ég nem szakad le, amikor a különféle közéleti baglyok nagyfejűséggel vádolják veréb ellenfeleiket, a támadók agresszornak bélyegzik áldozatukat, vagy amikor az államcsínyre készülő összeesküvők az összeesküvés vádját is felhasználják a saját összeesküvésük végrehajtása érdekében. Az idő valóban sürgetett, mert Sieyčs és

Napoleon már az államcsíny időpontját is kitűzte. Ebben a nagyszabású belpolitikai játékban még a parlamenti teremőrök is fontos szerepet kaptak. A sorsdöntő ülésre szóló meghívókat ugyanis csak a Sieyčsék által megbízhatónak tartott szenátoroknak kézbesítették ki, a többiekről megfeledkeztek, egyeseket pedig szándékosan téves időpontra hívtak meg. Közben lázasan fogalmazgattak határozatokat és kiáltványokat, hogy adott pillanatban ezzel se töltsék az időt, elég, ha a szavazati joggal rendelkezők élnek jogaikkal, elvégre azért van fejük, hogy bólintsanak vele. Így érkezett el november 9-e, pontosabban, azaz forradalmibb módon kifejezve, Ködhónap (Brumaire) 18-a, a nevezetes nap, amelynek reggelére Jozefin meghívta Gohier-t feleségestül, s a meghívó levelet előző este Jenő vitte el a direktórium elnökének a Luxembourg-palotába, így vett részt a közvetlen előkészületekben is a hálás Jozefin, leányát, Hortenziát azonban mindenesetre elküldte a saint-germaini intézetbe, igaz, Bonaparte Karolával együtt. Hadd legyenek legalább ők biztos helyen! Még az utolsó napokban is sok magánlakáson folytak a titkos megbeszélések a cselszövések sűrű levegőjében, az államcsíny időpontja azonban már ott állt az előjegyzési naptárakban, ha nem is államcsínynek nevezték, mert, különös módon, még sohasem jelentettek be erőszakos politikai változást így: „Puccsot hajtottunk végre …” Államcsínyről tehát szó sem volt, mindössze az Öregek Tanácsának rendkívüli üléséről. Brumaire 18-ának reggelén összeült a szenátus mindazokkal a tagokkal, akiket meghívóra érdemesnek tartottak. Az előre megbeszélt napirend értelmében Reynier szenátor már az ülés elején fontos javaslatokat terjesztett be. Ezek közül á legfontosabb az volt, hogy a törvényhozás székhelyét áthelyezik Saint-Cloud-ba, ebbe a Szajna-parti városkába, a párizsiak kedvenc kirándulóhelyére, s a két kamara abban a nevezetes kastélyban tartja majd üléseit, amelyet a nemrég kivégzett XVI. Lajos bővített

ki, a hasonlóképpen nemrég kivégzett Mária Antónia számára. Ezek azok a történelmi furcsaságok, amelyek fejcsóválásra és elgondolkozásra késztetik az egyszerű embereket. A szenátusnak, persze, esze ágában sem volt ízléstelen történelmi tréfát csinálni, az áthelyezés oka egyszerűen az volt, hogy kellő távolságban akartak lenni Párizs, s különösen a párizsi külvárosok népétől. Ez a tömeg nemegyszer bebizonyította már forradalmiságát s hirtelen fellángolásra való hajlamát. S ez az alapjában véve még mindig forradalmi, bár Thermidoron túli szenátus határozottan tartott az utca népétől, különösen akkor, amikor egy „jakobinus összeesküvés” ellen emelte fel szavát. A révbe jutott forradalmárok különben sem rokonszenveznek újabb népi megmozdulásokkal. A két kamara ülését másnapra, 19-re tűzték ki, s a határozat végrehajtásával Bonaparte tábornokot bízták meg, s hogy kellőképpen tudjon gondoskodni a kamarák tagjainak biztonságáról (!), kinevezték a törvényhozó testületek gárdájának, a Nemzeti Gárdának és Párizs helyőrségének a főparancsnokává. Ezek voltak a határozati javaslat főbb pontjai, mivel a megbízhatatlanok és az ingadozók távol voltak, a javaslat egyhangúlag határozattá emelkedett. Azt is kimondták, hogy szózatban közlik a nemzettel a rendkívüli intézkedések okait, vagyis leleplezik a belső békét fenyegető összeesküvést. Mármint a jakobinusokét … Bár a szenátorok jórészt Sieyčs megbízható hívei voltak, valószínűleg egyiknek sem lehetett fogalma arról, hogyan gondoskodik másnap Napoleon a kamarák tagjainak biztonságáról. Mentségükre legyen mondva, hogy erről a tábornoknak sem lehetett sejtelme, hiszen semmitől sem irtózott jobban, mint attól, hogy esetleg szuronyokat kell igénybe vennie az új kormányforma elfogadása érdekében. Békés szándékainak szellemében utasította vissza Sieyčsnek azt a javaslatát, hogy vegyék „védő őrizetbe” az Ötszázak Tanácsának legveszedelmesebb negyven-ötven tagját, többek között Augereau-t és Jourdant is, s így akadályozzák meg, hogy részt vegyenek a saint-cloud-i ülésen. Napoleon hallani sem

akart erről. Itália és Egyiptom hőse kegyet akart gyakorolni, és nem erőszakoskodni. Az első törvénytelenséget amúgy is elkövették már. A szenátusnak ugyanis nem volt jóga ahhoz, hogy egy katonát bízzon meg intézkedéseinek végrehajtásával. Ami pedig azt illeti, hogy a főváros egész karhatalmát Napóleon parancsnoksága alá helyezték, egy kissé túlságosan is sejtetni engedte, hogy miről van szó. A tábornok mindenesetre őszintén elégedett lehetett, amikor lakásán értesítették a kinevezésről. A Győzelem utcai szerény kis palota, amely nemrég megrázó családi jelenetek színhelye volt, csak úgy nyüzsgött a sok főtiszttől, akiket Napoleon már előző nap magához rendelt a nagy nap reggelére, de nem közölte velük, hogy milyen célból. Nem akart feltűnést, s-a katonai lélektan alapos ismeretében – tudta, hogy tisztjei parancsot várnak, és nem bonyolult politikai fejtegetéseket. Nem kívánta túlságosan megterhelni tisztjei tudatát, mert a parancs teljesítését is megnehezíti, ha a körülmények ismeretétől felélénkült ítélőképesség elnyomja az engedelmességet. Aki tisztán akarja tartani lelkiismeretét, az jobban szeret vakon engedelmeskedni. Példás fegyelemmel Napóleon is tudomásul vette a szenátusnak azt a határozatát, hogy meg kell jelennie az Öregek előtt, s a kinevezési okmány átvételével együtt esküt kell tennie. Most végre teljes tábornoki díszben, s nem afféle keleti maskarában lovagolt végig fényes kíséretével a boulevard-okon és a Place de la Concorde-on át a Tuileriákba, hogy eleget tegyen a szenátus határozatának. A direktórium öt tagja közül csak RogerDucos és Sieyčs jelent meg a fontos ülésen, a másik hármat nem értesítették. Sieyčs is lóháton érkezett, nemcsak Napoleon, elvégre a volt abbénak is szüksége volt arra, hogy efféle marciális külsőségekkel is növelje tekintélyét. Elképzelhető, milyen nehéz perceket élt át a ló hátán, hiszen csak nemrég tanult meg lovagolni, remélt politikai pályafutása érdekében. A másik három direktóriumi tag, Barras, Gohier és Moulin a Luxembourg-

palotában maradt, s egyikük sem értette, miért vonul el a palota elől a direktóriumi gárda. Még nem tudták, hogy a gárda új parancsnokot kapott. Gohier talán már sajnálta, hogy nem tett eleget Jozefin meghívásának. Ha a Bonaparte-házban reggelizett volna feleségestül, most nyilván okosabb lenne, s talán azt is tudná, hogy ki a gárda új parancsnoka. Ez a parancsnok már felsietett a szenátusi tanácsterembe, s lovaglópálcájával a kezében rövid, katonás beszédet intézett a szenátorokhoz. Ha ugyan erre még szükség volt, megint bebizonyította, hogy milyen csapnivalóan rossz szónok. Idegenszerű kiejtése különösen akkor volt bántó, amikor minden figyelem rá irányult. A jövendőbeli császár félisten persze a köztársaságot fenyegető veszélyről beszélt, s megdicsérte a „bölcs” szenátust, amiért felismerte a súlyos veszedelmet, s meghozta a köztársaságot megmentő határozatot. – Olyan köztársaságot akarunk – mondta többek között –, amely az igazi szabadságon, a polgárok szabadságán, a nemzeti képviseleten alapszik. És ezt a köztársaságot meg is fogjuk kapni, erre a magam és bajtársaim nevében esküszünk! Az „esküszünk” szót lelkesen ismételték a tisztek is, akik történetesen az ülésterembe is parancsnokukkal tartottak, talán díszkíséret céljából, esetleg minden eshetőségre számítva. Figyelemre méltó, hogy Napoleon milyen hangsúlyozottan emlegette a szabadságot, mint minden diktátor. Az alkotmány védelméről nem esett szó, s abból, hogy Napóleon „igazi szabadságon” alapuló köztársaságot helyezett kilátásba, nem volt nehéz arra következtetni, hogy a jelenleginek a megbuktatása lóg a levegőben. Napoleon beszédében kétségtelenül sok volt a pufogó, üres szólam, a népámítás ismert szóvirágai, de hogy ez a rendkívüli ember mégis több volt egyszerű demagógnál, azt egyetlen mondata is bizonyította. Mintha a történelem hangja tört volna át ezen a néhány szón:

– A világtörténelemben semmi sem fogható a tizennyolcadik század végéhez, de az egész tizennyolcadik században semmi sem fogható ehhez a perchez! Ezzel a gondolattal Napoleon fölébe nőtt cselszövő társainak, mintegy a történelmi fordulópontot érezte meg s éreztette, bár nem hagyott kétséget afelől sem, hogy a maga módján igyekszik döntő módon alakítani a történelmet. Beszédét mindenesetre lelkes taps követte, nemcsak az ülésterem padjaiból, hanem a karzatról is. Nem sokkal a szenátus ülésének befejezése után összeült az Ötszázak Tanácsa is, s a képviselőknek alkalmuk volt dühöngve tudomásul venni a kész helyzetet. És mivel a szenátus olyan határozatot is hozott, hogy a Saint-Cloud-ban másnap tartandó ülés előtt tilos mindenféle ülésezés, a törvénytisztelő elnök azonnal elnapolta a ház ülését. Mint ismeretes, ez az elnök Lucien volt. Napóleon most már mint a karhatalom felesküdött parancsnoka a Tuileriák kertjében szemlét tartott a helyőrség csapatai fölött. Úgy látszik, aznap szónokló kedvében volt, mert a katonákhoz is beszédet intézett, újabb diadalokat ígért nekik, persze csak a „lázadók (?) lefegyverzése után”. Majd még a délelőtt folyamán kiáltványt intézett a hadsereghez. Ez a mű rendkívül személyes modorban íródott: „A köztársaságot már két éve rosszul igazgatják. Ti abban reménykedtetek, hogy hazatérésem véget vet minden ziláltságnak. Visszajöttömet olyan egyértelműen ünnepeltétek, hogy az ilyenformán rám háruló kötelezettségek alól nem vonhatom ki magamat. Várakozástokban nem fogtok csalódni, kötelességemnek meg fogok felelni, ahogyan ti is megteszitek a magatokét, ha tábornokotok oldalán ugyanolyan tetterőivel, határozottsággal és bizalommal tartotok ki, amint azt részetekről mindig tapasztaltam. A szabadság, a győzelem és a béke újra visszaszerzi köztársaságunknak Európában régi helyét, amelynek elrablását s

csak a tehetetlenség és az árulás engedhette meg.” Vajon ennek a kiáltványnak az ismeretében Sieyčs még mindig áltathatta magát azzal, hogy Napoleon engedelmes „kard” lesz a kezében? A Tuileriák kertjében még egy harsány jelenet játszódott le. Ott ólálkodott ugyanis Napoleon közelében Barras titkára, Bottot, akit főnöke azért küldött oda, hogy kipuhatoljon valamit, s valamiféle értesülést szerezzen az eseményekről. Barras ugyanis, két másik direktortársával, rosszat sejtve ott ült a Luxembourg-palotában, s nem tudta, mi történik tulajdonképpen. Bottot-nak kellett elvállalnia a szimatolás nehéz munkáját. Amikor Napóleon meglátta Barra« bizalmas emberét, azonnal felismerte a kínálkozó propagandalehetőséget. Magához intette a bizonytalan érzésektől eltelt titkárt, s messze csengő hangon nekitámadt. Ezzel helyet biztosított Bottot-nak a világtörténelemben, hiszen ez a kulisszahasogató közjáték minden Napóleon-életrajzban szerepel, de nagyon valószínű, hogy ezekben a pillanatokban Bottot nem méltányolta az ölébe hullott történelmi szerep értékét. Napóleon ugyanis bűnbaknak használta fel őt, nem éppen igazságosan. Mintha csak a történelem sokat emlegetett ítélőszéke előtt tartott volna vádbeszédet, úgy rivallt rá: – Mit tettetek azzal a Franciaországgal, amelyet oly ragyogó állapotban hagytam rátok? Békét hagytam itt, és háborút találok! Győzelmeket hagytam rátok, és most vereségekről hallok! Itáliából milliókat hoztam nektek, és most országszerte csak fosztogatással és nyomorúsággal találkozom! Mit műveltetek azzal a százezer franciával, aki dicsőségemben osztozott? Meghaltak mind! Ez így nem mehet tovább! Három év alatt önkényuralomba süllyedünk! Mi pedig olyan köztársaságot akarunk, amely az egyenlőségen, az erkölcsön, a polgárok szabadságán és a politikai türelmességen nyugszik. A haza védőit pedig újra az a bizalom övezi majd, amelyhez való jogukat

már régen megszerezték! A kis titkár remegve állta a szózuhatagot, miközben a katonák lelkesen éljenezték Bonaparte tábornokot és a forrón szeretett köztársaságot. Valószínűleg senkinek sem jutott eszébe, hogy Napoleon drámai szózata okosan kiszámított propagandafogás volt, s szerzője arra szánta, hogy rövidesen egész Párizsban szétvigyék a hírét, dörgő szavait esetleg megváltoztatva, továbbfejlesztve, kibővítve, ahogyan az ilyesmi ilyenkor törvényszerű. Ez a kirohanás elsősorban Barrasnak és a direktóriumnak szólt, aztán a katonáknak és a lakosságnak. De egy kicsit mégis Bottot-nak is. Igazságtalanság lenne ugyanis feltételezni, hogy Napoleon minden belső indulat nélkül, tökéletesen hideg fejjel, színészkedve ostorozta jelentéktelen ellenfelét. Bottot ugyanis időnként mint szerelmi postás is szolgálta urát. Ő szokott üzenetet vinni Jozefinnek, amikor Barras halaszthatatlan elfoglaltsága miatt nem tudott a szépasszonynál vacsorázni. Az üzenet átadása néha estétől reggelig tartott, s Napoleon erről is tudomást szerzett Egyiptomban. Felháborodása és érthetetlenül mélységes csalódása ismeretes, de az is igaz, hogy Jozefin egyetlen kedvesét sem bántotta, világhatalmával sem élt vissza. Emberileg annyit mégis meg lehet érteni, hogy amikor meglátta Bottot-t, egy kicsit felforrt benne a vér, de csak annyira, amennyire fontos politikai célú szavainak átforrósodásához szükség volt. Bottot viszont talán nem is sejtette, hogy egyike azoknak, akiket Napoleon megbocsátott Jozefinnek. Mellékesen, nemcsak dörgedelmeket intézett Bottot-hoz, hanem a nyilvánosság mellőzésével azt üzente Barrasnak, hogy személyes érzelmei nem változtak iránta. Hogy ez a kétértelmű megnyugtatás mit jelentett, arról Barras hamarosan meggyőződhetett, mert Bottot visszaérkezésével majdnem egy időben megjelent nála Talleyrand, és elébe tette lemondó nyilatkozatát. Mármint Barrasét. Ekkor ugyanis Roger-Ducos és Sieyčs – a terveknek megfelelően – lemondott, s most már csak az volt hátra, hogy a másik három is lemondjon, s másnap „tiszta” lappal mehessenek neki az új

alkotmány vitájának. Barras egy darabig tiltakozott, ellenkezett, aztán engedett. Behódolásának oka kétféle változatban ismeretes. Az egyik szerint Talleyrand jókora összegű pénzt vitt neki aranyban, s az bizonyos, hogy ezt a kis vagyonkát Talleyrand magával vitte Barras megpuhítására. Ha át is adta, ez volt Barras utolsó megvesztegetése, s el lehet mondani, hogy méltó és jellemző módon fejezte be politikai pályafutását. A másik változat szerint azonban Talleyrand eltekintett Barras lepénzelésétől. Amikor ugyanis látta, hogy Barras kellőképpen megijedt, már fölöslegesnek találta anyagiakkal is bonyolítani a dolgot, s inkább megtartotta magának a pénzt. Ismerve Talleyrand egyéniségét, ez a megoldás egyáltalán nem tartozik a képtelenségek közé. Tény, hogy Barras „lemondott”, s abba is beleegyezett, hogy katonai díszkísérettel vonuljon birtokára. Az egy szakasznyi dragonyos kellő fényt biztosított Thermidor egykori hősének, s egyben őrzéséről is gondoskodott. Lehetséges, hogy az okos Barras tudta, mikor kell visszavonulnia, de ehhez a bölcs lépéshez komoly segítséget kapott. Ezzel mindenesetre megbomlott a direktórium egyensúlya, eltűnt a többség, amellyel Barras csak percekkel előbb nyugtatta meg direktortársait, s nagy a valószínűsége annak, hogy nem tájékoztatta őket a döntő jelentőségű változásról, mert feltehetően búcsú nélkül távozott. Azt sem lehet tudni, hogy a derék Gohier mikor kezdett el gyanakodni. Egyes források szerint felkereste Napóleont, és súlyos szemrehányásokat tett neki, miután előzőleg Fouchét, a rendőrminisztert szidta össze, amiért nem értesítette őt az eseményekről. Napoleon e változat szerint biztosította Gohier-t, hogy csak a köztársaság megmentéséről van szó, s ehhez ő is hozzájárulhat lemondásával. Gohier állítólag sokáig ellenállt, s mivel egyike volt az anyagilag feddhetetlen politikusoknak, végül is – megint csak állítólag − Jozefin kérésére írta alá a gondosan előkészített lemondási okiratát. Hogy Jozefin milyen ígérettel

hatott Gohier-re, azt legföljebb csak sejteni lehet, de hogy ez az ígéret beváltásra került, azt még Jozefin erkölcseinek legszigorúbb bírálói sem állítják. Ezek szerint már csak Moulin maradt meg a direktórium írmagjának, de nem sokáig, mert az illő szemrehányások és vonakodás után ő is beadta a derekát. Mindez a törvényesség jegyében történt. Kétségtelen, hogy másképpen is lebonyolíthatták volna a dolgot Napoleonék, hiszen a katonaság zár alatt tartotta a Luxembourg-palotát, maga Moreau őrizte a direktórium maradványait. Mindhárom megbízhatatlan direktort letartóztathatták volna, vagy akár mindenféle formaság nélkül tehették volna őket ártalmatlanná összeesküvés, hűtlen kezelés, árulás vagy bármilyen régi és bevált címen, esetleg lelőhettek volna őket „szökés közben”. Napoleon azonban majdnem annyira irtózott mindenféle kirívó törvénytelenségtől, mint az esetleges kudarctól. Így végződött Brumaire 18-a, amely arról nevezetes, hogy nem ezen a napon ment végbe az államcsíny, hanem a következőn, Brumaire 19-én. Brumaire 18 csak az előkészületek napja volt, igaz, rendkívül eredményes. Joggal mondhatta Napóleon titkárjának, Bourrienne-nek: – Egészében véve nem mentek rosszul a dolgok. Majd meglátjuk, hogyan folytatódik holnap. A legfontosabb első lépések megtörténtek: Napoleon kinevezése, a két kamara ülésének áthelyezése Saint-Cloud-ba, s megszűnt a direktórium. Most már csak az volt hátra, hogy a két kamara helybenhagyja a változásokat, elfogadja a konzuláris kormányformát, vagyis a három konzul kezébe tegye le az államhatalmat, s akkor már nyugodtan választhatják meg az alkotmányozó bizottságot. Napoleon derűlátása tehát indokolt volt, s szinte túlzott elővigyázatosságra vallott, hogy este töltött pisztolyt tett az ágya mellé. Vajon minek? Nincs adat rá„ hogy véres pályafutása alatt valaha is elsütött volna egyetlenegy pisztolyt.

Másnap, Brumaire 19-éri, valóságos népvándorlás indult meg Saint-Cloud-ba. Ki kocsin, ki lovon, ki gyalog indult útnak. Közéleti személyiségek és egyszerű érdeklődők haragtól, félelemtől, reménykedéstől vagy egyszerűen csak kíváncsiságtól eltelve tartottak a történelmi nevezetesség előtt álló helyre. A történelemnek nézőközönségre is szüksége van, s ebben rendszerint nincs is hiány, mert sok ember nem cselekedni, hanem látni akar. Az elmúlt esztendőkben sokféle látnivalója volt a kíváncsi tömegnek a nyaktiló eseményeitől kezdve Napoleon hazatéréséig, s most Saint-Cloud-ban számított látványos eseményekre. Túlságosan nagyszámú katonaság vonult a nevezetes kastély irányába, semmint hogy pusztán közjogi vitákra lehetett volna számítani. Igaz, Napoleon még mint a karhatalom főparancsnoka is igyekezett, amennnyire csak lehetett, polgári magatartást tanúsítani. Kocsin döcögött ki ő is ahelyett, hogy lovon feszített volna. Ideges lehetett, nyilván telve volt aggodalommal, s a saint-cloud-i körülmények csak fokozhatták nyugtalanságát. A roppant fontosságú nap előkészületei ugyanis hihetetlen hanyagsággal történtek. Hasonló körülmények között ma szabotázsról beszélnének. Kiderült, hogy a kastély, amelynek minden berendezését elsöpörte a forradalom vihara (azok segítségével, akik a legnagyobb viharban sem feledkeznek meg az eltulajdonítható értékekről), teljesen üres, s nem alkalmas arra, hogy a kamarák ülésezzenek benne. Kutyafuttában kellett rendbe hozni legalább azokat a termeket, amelyeket a honatyáknak szántak. Javában kalapáltak, fűrészeltek, szögeztek a munkások, miközben a képviselők és a szenátorok a folyosókon és a kertben sétáltak, izgatottan tárgyalták az eseményeket, és egymástól igyekeztek megtudni, hogy tulajdonképpen mi ez az egész, mi készül, mintha bizony a politikai fordulat valamiféle rendkívüli esemény lett volna a köztársasági Franciaország közéletében. Ez a kínos várakozás újabb súlyos taktikai hiba következménye volt. Napoleon, aki a harctéren lélegzetnyi időt sem szokott engedni

az ellenségnek, most nem kevesebb, mint huszonnégy órát bocsátott a honatyák rendelkezésére, hogy magukhoz térjenek meglepetésükből, s rendezzek soraikat. S ha tegnap óta nem lett volna idejük észbe kapni, a kastély rendbe hozása közben további értékes időhöz jutottak. Más kérdés, hogy ezt az időt – megfelelő vezéregyéniség híján – nem tudták megfelelően kihasználni, legfőképpen pedig nem volt egy Vendémiaire tábornokuk, aki erélyesen meg tudta volna védeni a törvényhozást. Mert mind Augereau, mind pedig Bernadotte vagy Jourdan híjával volt annak a bizonyos éjfél után két órai bátorságnak, amelynek birtokában vállalni lehet a sorsdöntő lépések felelősségét és habozás nélküli végrehajtását. A válságos politikai pillanatokban ezek a hadvezérek éppen úgy haboztak, ingadoztak, mint a „fecsegő ügyvédek”, akik most egyre ingerültebben tárgyalták az eseményeket. Hogy mi készül, azt már csak a vakok nem láthatták, akiknek nem tűnt fel a palota környékét egyre nagyobb számban elözönlő katonaság. A két kamara tagjai összevegyülve kiabáltak, izgatottan érveltek, s vitatták meg a mind világosabbá váló helyzetet. Egységes álláspont ugyan nem alakult ki, de annyit már megállapíthattak a palota egyik különszobájában összegyűlt konzul jelöltök, hogy az általános hangulat nem kedvező irányukban. Ezekben a nehéz órákban Napóleon megpróbálta befolyásolni a legveszedelmesebb képviselőket, a jakobinusokat, s azt üzente nekik, hogy nem kell tőle félteniök a köztársaságot, bízzanak abban az emberben, aki Toulonból kisöpörte a reakciót, Vendémiaire-kor pedig a királypártiaktól védte meg a forradalmat. Az üzenet átadására Napoleon egyik régi híve, a jó Saliceti vállalkozott. Mindhiába, a jakobinusok nem hittek neki, s nem hittek az Ötszázak elnökének, Luciennek sem, akinél pedig véresebb szájú jakobinust alig ismert a közelmúlt. A politika azonban gyorsan változik, az előjelek megcserélődnek, s ezekben a drámai órákban senki sem gondolt arra, hogy még a legvadabb jakobinusból is lehet főrend, hanem inkább a mesteremberek kopácsolását túlharsogva

hangoztatták, hogy veszélyben van a forradalmi alkotmány. És amikor végre, egy óra után, megkezdődhetett az ülés, s az államcsínybe beavatottak egyike, Gaudin képviselő szót kért, viharosan lehurrogták: „Nem kell diktatúra, le a diktátorokkal, szabadok vagyunk, nem félünk a szuronyoktól! …” Ilyen és ehhez hasonló felkiáltások vallottak arra, hogy az Ötszázak Tanácsa megtalálta a hangját. Egy apró kis mozzanat talán még említést érdemel. Sáint-Cloud Brumaire 19-i viszonyainak ismeretében megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy senki sem gondoskodott a törvényhozók élelmezéséről, s könnyen lehetséges, hogy ebéd nélkül fogtak hozzá a nép képviselői a nagy fontosságú ülésezéshez. Minden különösebb élet– és lélektani ismeretek nélkül is elképzelhető, hogy az éhségérzet az amúgy is nyirkos, fűtetlen teremben csak fokozta a képviselőkben az ingerültséget a várható események iránt. Lucien minden taktikázása ellenére is elfogadtak egy minden betűjében izzó javaslatot, s ennek értelmében mindenkinek név szerint esküt kellett tennie az alkotmányra. Az ilyen színpadias jelenetek sohasem voltak idegenek a francia törvényhozás szellemétől, s a karzatokon összegyűlt kíváncsiakra is mély benyomást tett, amikor a vörös tógás képviselők kellő drámaisággal esküdtek, történetesen arra az alkotmányra, amelynek már csak néhány órája volt hátra. A hangulat mindent elsöprően puccsellenes volt, s félni lehetett attól, hogy a lángoló légkör a csapatokat is hatása alá vonja. Napoleon szerencséjére, a képviselők nem közfelkiáltással, tettek hitet az alkotmány mellett, hanem ragaszkodtak az egymás utáni, név szerinti szavazáshoz, mint amikor annak idején a konvent XVI. Lajos sorsáról döntött. Ez a több órás eljárás időt engedett Napóleonoknak arra, hogy közben megkíséreljék döntésre bírni az Öregek Tanácsát. Napóleon határozta el, hogy – szavai szerint – „véget kell vetni a dolognak”, mielőtt minden elvész. És az a Napoleon, akit a csaták

hevében az acél nyugalom jellemzett, izgatottan ugrott fel, azzal az elhatározással, hogy maga megy be az Öregek ülésére, s döntést csikar ki belőlük. Kétségbeesett lépés volt ez, s az a tény, hogy nem Sieyčs vagy Roger-Ducos vállalkozott rá, hanem Napoleon, méghozzá teljes tábornoki díszben, eléggé elárulta, hogy miről s főleg kiről van szó. Napoleon gyors léptekkel sietett az Öregek üléstermébe, Berthier, Bourrienne és József kíséretében. A szenátusban nem volt vihar, nem harsogtak, nem esküdöztek, inkább a feszülten nyugodt várakozás álláspontjára helyezkedtek. Amúgy is hosszú időt vett igénybe azoknak a szenátoroknak a tiltakozása, akiket az előző napi ülésre nem hívtak meg, s idő kellett a magyarázkodásokhoz, is. Ami pedig a lényeget illeti, elhatározták, hogy előbb megvárják az Ötszázak Tanácsának határozatait. Az alkotmány megváltoztatásáról nem esett szó. Ennek a látszólag nyugodt testületnek a tekintélyes tagjai lázasan törték a fejüket, hogy eltalálják a helyes utat, s e fogalom alatt nem mindegyikük értette ugyanazt. Sok válságot és fordulatot megért emberek voltak ezek, s aki túlélte a forradalmat, Thermidort, Vendémiaire-t, Fructidort, és akit nem hurcoltak kordén a Grčvepiacra sem, az most már nem akart egy narancshéjon elcsúszni. Voltak ebben a gyülekezetben őszinte hazafiak is, akik hőn óhajtottak valamiféle változást, kivezető utat a tespedésből, s elismerték Napoleon rendkívüli képességeit. Valószínű, hogy nem ők alkották a többséget. A legtöbben nem tudták eldönteni magukban, hogy vajon jó lóra tesznek-e, ha az államcsínyt támogatják. Bár tisztában voltak azzal, hogy most kell jegyet váltani a következő rendszerbe, s aki most segíti a születő új kormányzatot, annak biztos helye lesz a változás után is, mégis visszariadtak a túlságosan feltűnő kockázattól. Napóleon pedig jól fel tudta mérni, mit jelent az, ha az Öregek az Ötszázak döntésére várnak. Itt nem volt nehéz szóhoz jutnia, sőt, előzékenyen felkérték, hogy vegyen részt a tanácskozáson. Napóleon azonnal szót kért, s az elnöki dobogó előtt megállva mondta el beszédét, ha ugyan

ideges, jobbára összefüggéstelen szavait annak lehet nevezni. Vajon miért nem készült fel arra, hogy esetleg beszélnie kell? Tudta, hogy a nyilvánosság előtt könnyen zavarba jön, különösen, ha nemcsak egyszerű ünnepségről van szó, mint például Egyiptomból való hazajövetele után. Hívei is megütődve és kínosan feszengve hallgatták a tábornok szavait. Alapjában véve se füle, se farka nem volt annak, amit mondott, s ha még hozzávesszük Napóleon rossz kiejtését, nyelvtani hibáit, elképzelhetjük a művelt gyülekezet megrökönyödését a nagy fontosságú percekben, amikor a tábornok ilyen mondatfoszlányokban fejezte ki magát: – Polgártársak, valamennyien tűzhányó tetején állunk … Hadd beszéljek nyíltan, mint katona … Magam és fegyveres bajtársaim szívesen követtük a kamara hívó szavát … Most azzal gyanúsítanak, hogy Caesar vagy Cromwell szerepére vágyom … Rágalmaznak! … Ha ezt akarnám, idejöttem volna-e, hogy megmentsem a népképviseletet? … Ha el akartam volna nyomni az ország szabadságát, nem egy alkalmam lett volna rá … Hazatérésem óta minden párt a kegyeimet keresi … Nincs vesztegetni való idő! … A köztársaságnak nincs alkotmánya … Csak az Öregek Tanácsa maradt… Döntenie kell, mégpedig gyorsan … Ha önök haboznak, elvész a szabadság … önök felelősek érte a világ és az utókor előtt! … Valószínű, hogy ezek a zilált mondatok már egy utólag rendbe hozott szöveget képviselnek, s bizonyos, hogy nem lehetett könnyű feladat a Napoleon szájában összetorlódott szavak értelmét kihámozni. Éppen azért, mert maga a tábornok is érezte, hogy egyre jobban belezavarodik a beszédbe, még idegesebb és ingerültebb lett. Felszólította a szenátorokat, hogy mentsék meg a szabadságot és az egyenlőséget. Amikor, pedig az egyik közbeszóló megkérdezte tőle, hogy tulajdonképpen mi lesz az alkotmánnyal, Napoleon még jobban zavarba jött, hiszen éppen az alkotmány megdöntéséről volt szó, arról az alkotmányról, amelyről egyik zavaros mondatában csak az imént jelentette ki, hogy nincs is. A gyakorlatlan szónokok

amúgy sem szeretik a közbeszólásokat, s elképzelhető, milyen idegesen válaszolt Napoleon: – Az alkotmány? Megsértettétek ti azt már Fructidor tizennyolcadikán, Floréal huszonkettedikén, Prairial harmincadikán! Minden párt folyton csak az alkotmány szellemét idézgeti, és minden párt meg is sérti. Hasznunkra ez az alkotmány nemigen lehet, mert már senki sem tiszteli… Ekkor az amúgy is sarokba szorított szónokot további közbeszólásokkal ostromolták, s amikor Napoleon kijelentette, hogy őszintén feltár mindent, „hadd tudja meg egész Franciaország”, felvilágosítást kértek tőle a jakobinus összeesküvés felől, hiszen minden rendkívüli lépést ez tett szükségessé. Napoleon kínjában azt füllentette, hogy Barras és Moulin közölt vele felforgató terveket. Ennél közelebbit nem mondott (mit is mondhatott volna?), majd azt fejtegette, hogy természetétől távol áll az ármánykodás, számos alkalommal bebizonyította, hogy híven szolgálja a hazát, s hogyan is reszkethetne a lázadóktól ő, akit a nagy koalíció sem tudott legyőzni. Ezek a szavak most üres hencegésnek hatottak, különösen annak az embernek a szájából, aki eddig másokra bízta tettei dicsőítését. Az öndicséret még a hősök hősétől sem meggyőző. Elképzelhető a szenátorok hangulata, amikor maguk előtt láttak egy franciául hibásan beszélő emberkét, aki – jórészt összefüggéstelenül – átlátszó hazugságokat és éktelen szamárságokat mond. Ez lenne az az ember, akire rá akarják bízni a Nagy Nemzet sorsát? Itália és Egyiptom dicsőségét ; szertefoszlatta ez a gyerekes handabandázás. – Ha hitszegőnek bizonyulnék, legyetek valamennyien a Brutusaim! – kiáltotta, majd mintha megijedt volna ettől a felhatalmazástól, csapataihoz fordult, akik különben odakint nem is hallhatták azt, amit mond. – És ti, bajtársaim, vitéz gránátosak, ha akad olyan külföldi pénzen megvásárolt szónok, aki törvényen kívül merné helyezni tábornokotokat, sújtson le rá fegyvereitek villáma!

És a teljes szónoki csőd még hátravolt, Napoleon még mindig fokozni tudta szereplésének kétségbeejtő hatását, amikor ezt kiáltotta oda elképedt hallgatóságának: – Ne felejtsétek el, polgártársak, hogy engem a szerencse és a háború istene kísér ! Ezt már nem lehetett tovább tétlenül tűrni. Bourrienne odasúgott neki: – Tábornokom, ön már nem tudja, mit beszél … És karon fogva kivezette a teremből. Napoleon tehát nemcsak hogy nem ért el semmiféle eredményt, de nevetséges viselkedésével mérhetetlenül sokat ártott hadi dicsőségére támaszkodó tekintélyének. Még ez sem volt elég neki, hanem – mintegy ámokfutó módjára – az Ötszázak Tanácsának terme felé vette az útját, néhány tisztje és négy gránátosa kíséretében. Tudnia kellett, hogy lehetetlenre vállalkozik, hiszen ha a szenátusban nem tudott eredményt elérni, akkor ugyan mit remélt az Ötszázak Tanácsának poklában, ahol csak éppen az imént esküdtek fel arra az alkotmányra, amelyet „már nem tisztel senki …”. Egyetlen megjegyzéséből lehet következtetni arra, hogy sejtette, mire vállalkozik. – Augereau, emlékszel Arcoléra? – szólt oda tábornokának, akit észrevett az alsóház felé vezető úton. Ebben a pillanatban nehéz lett volna megállapítani, mi veszélyesebb: ellenséges ágyútűzbe rohanni bele egy kis hídon át, vagy behatolni egy ellenséges politikai testület helyiségébe. Az ötszázaik éppen akkor vették megdöbbenve tudomásul Barras lemondását, s tudni akarták, milyen körülmények között vált meg hivatalától. Ezekben a percekben lépett a terembe kíséretével együtt Napoleon. Először fel sem tűnt a hívatlan vendég, de amikor észrevették, a felháborodás elemi erővel tört ki. – Fegyveresek a teremben! – kiáltoztak, mintha nem hittek volna a szemüknek, hogy valaki meg merészelte szentségteleníteni

a népfelség képviseletét. Feldühödve nekiugrottak Napóleonnak, ütlegelni kezdték, s egy Destrem nevű, herkulesi termetű, jakobinus képviselő „Hát ezért győztél?!” kiáltással hatalmasat csapott rá öklével. A tisztek és a gránátosok tábornokuk védelmére keltek, összeverekedtek a képviselőkkel, saját testükkel védték Napóleont, mint az arcolei hídon Muiron. De nem történt említésre méltó sebesülés, mindössze az egyik gránátos zubbonyának az ujja szakadt el. Annyit mindenesetre bebizonyítottak a „fecsegő fiskálisok”, hogy verekedni is tudnak, ha kell. Az ütlegektől és a hirtelen felindulástól Napóleon néhány pillanatra elájult, karján vitte ki egyik gránátosa. A kis csoport az ellenséges tömegben csak lassan, lépésben tudott haladni, mert közben ököllel kellett utat vágniok maguknak. Napóleon a folyosón hamarosan magához tért, de idegrohamában véresre karmolta a saját arcát. Közben odabent a teremben magukból kikelve tomboltak a képviselők, s szinte kórusban harsogott a halálos ítéletnek számító követelés: „Törvényen kívül!” Napoleon ekkor, némileg visszanyerve lélekjelenlétét, Sieyčshez futott, de úgy látszik, izgalmában nem ismerte meg, mert így szólt hozzá: – Tábornok! Azok törvényen kívül akarnak helyezni! Sieyčs nem lepődött meg a váratlan tábornoki előléptetésen, nyugodtan ült a kandalló mellett, és csak ennyit mondott: – Majd azok kerülnek törvényen kívül! Nyugalmát különben az is alátámasztotta, hogy kocsija készen állt arra az esetre, ha rosszra fordulnak a dolgok. Mégis ő látta tisztán a tennivalókat. – Most már karddal kell belevágni! – mondta. Vagyis, most már elég volt a törvényességi látszatból, a gyermekes alkotmányosaiból, s más polgári álmokból, amelyekkel Napóleon oly sokáig áltatta magát, hogy már-már vesztüket okozták. Napoleon sohasem adott kielégítő magyarázatot ügyefogyott

viselkedésének okairól. „Ezek a szamarak zavarba hoztak!” – panaszkodott később – állítólag – Bourrienne-nek, s a titkár tanúsága szerint hozzátette, hogy gyűléseken nem tud beszélni. Valóban ismeretes volt, hogy idegenkedett a tömegektől, a durva erőszak pedig – hacsak nem hadműveletekről volt szó – irtózattal töltötte el. Ezért ájult el, amikor bántalmazták. Ami pedig a háború és a szerencse istenére való gyerekes hivatkozást illeti, már másnap azzal mentegetőzött, hogy ezek a nevetséges szóvirágok nem tőle származnak, hanem azoktól a lelkes hazafiaktól, akik Párizsig tartó diadalmenete során addig hozsannázták körül ilyen és efféle dicsőítő kifejezésekkel, míg végül ő maga is elhitte, mint sok más istenített vezető. Az sem derült ki, hogy tulajdonképpen mit akart az Ötszázak Tanácsában? Beszélni akart? Mit? Bármennyire gyenge oldala is az embernek az önkritika, valahogyan mégis meg kellett volna sejtenie, hogy amúgy sem valami kimagasló szónoki képességei ezen a napon még a szokottnál is kevésbé csillognak. Napoleon erre vonatkozólag sohasem nyilatkozott, s ha nyilatkozott volna, az sem föltétlenül az igazságot világította volna meg. A sokféle feltevés között olyan is akadt, hogy Napoleon szándékosan ingerelte erőszakosságra a képviselőket, s ez sikerült is neki. Mert kétségtelen, hogy súlyos politikai hibát követtek el azok a képviselők, akik veszett dühükben nekitámadtak Napóleonnak és elagyabugyálták. Ha méltóságteljesen, a nemzet hivatott képviselőihez méltó módon viselkedtek volna, akkor nem adtak volna ürügyet Napóleonnak arra, hogy fegyverekhez folyamodjon. És ha már erőszakoskodtak vele, úgy látszik, á machiavellizmus elveinek értelmében, mit sem ér a politikai ellenfél egyszerű elpáholása. Erre mutatott rá egy Brinckmann nevű svéd politikus, aki ekkor Franciaországban tartózkodott: „A tábornokot vagy rögtön meg kellett volna ölni, vagy meg kellett volna neki engedni, hogy kibeszélje magát.” A képviselők azonban sem ezt, sem azt nem tették, hanem minden mozdulatukkal az

államcsínyt segítették elő. Verekedtek, s kiengedték a kezükből a legélesebb fegyvert, Napoleon szónoklását. De hogy mindezt Napoleon hideg fejjel számította volna ki, teljesen valószínűtlen, s könnyen lehetséges, hogy a tábornok nemcsak azt nem tudta már, hogy mit beszél, hanem azt sem, hogy mit tesz. A képviselők taktikátlan magatartása kapóra jött neki, ökölcsapások formájában ugyan, de aki ennyit sem akar áldozni a hatalomért, az valóban jobban teszi, ha megmarad egyszerű tábornoknak. Hogy az Ötszázak Tanácsának felhevült tagjai milyen esztelenül adtak szabad folyást szenvedélyeiknek, azt nem Napoleon, hanem Lucien ismerte fel világosan, ő ezen a napon lényegesen jobban szerepélt világhírű bátyjánál, igaz, bátyja dicsfényét ügyesen kihasználva. Változatlanul ő volt még az elnök, s alkalma nyílt szinte észrevétlenül megakadályozni, hogy helyreálljon a rend, elsősorban azzal, hogy hagyta tombolni a magukból kikelt honatyákat. Többen felkapaszkodtak például a szónoki emelvényre, és az öklükkel döngették a mellvédet. Egyikük azt indítványozta, hogy helyezzék törvényen kívül Napóleont, s követelte, hogy bocsássák azonnal szavazásra az indítványt. Egy másik képviselő azt javasolta, hogy fosszák meg Napóleont parancsnoki tisztségétől, hiszen a szenátus jogtalanul nevezte ki őt. Ez igaz volt, de a nagy felfordulásban további javaslatokat is harsogtak, például azt, hogy újra Párizsban ülésezzenek, s határozzák el a tartós üléseket, hiszen veszély fenyegeti a köztársaságot. Ezek voltak azok az indítványok, amelyeket úgy-ahogy meg lehetett érteni, miközben az interpelláló képviselők ott tolongtak a terem közepén, s igyekeztek egymást túlkiabálni. Időnként szavaztak is, de hogy mire, azt nem lehetett megállapítani. Javaslat javaslat után hangzott el, s a javaslatok magas száma már egymagában is biztosította a csődöt. Az a szenvedély, amelyet Napóleonnak a terembe történt illetéktelen belépése lobbantott fel, minden józan meggondolást elsöpört, a drámai indulatok viszont csak szitkozódásban, tagolatlan bömbölésben nyilvánultak meg,

mert ennek a gyülekezetnek már régóta nem voit vezető egyénisége, Dantonja, Robespierre-je, s ezúttal még Barrasa sem. Közben Napoleon már döntött, már csak azért is, mert kénytelenkelletlen fel kellett ismernie, hogy nem maradt más választása, csak a fegyverek ereje. – Fegyverbe! – kiáltotta az udvaron álló katonáknak, majd maga is lerohant, lóra szállt, egykori visszaemlékezések szerint csak többszöri kísérlet után sikerült felpattannia egy rossz természetű lóra, amelynek hátán bizonytalanul érezte magát. Ez sem növelhette önbizalmát, de ló nélkül, gyalogosan nem tudott volna hatni katonáira. így sem ment könnyen. Pedig minden tőle telhetőt megtett aznap a siker érdekében. Odarúgtatott a csapatok elé, csekély kíséretével, többek között Murat-val és Lannes-nal, s véres arcát mutatva, igyekezett fellázítani a katonákat az Ötszázak „hazaárulói” ellen, mert természetesen hazaárulóknak bélyegezte politikai ellenfeleit, akik nem mások, mint külföldi pénzen felbérelt orgyilkosok. Ennek a jelenetnek is többféle változatáról tud a történelem, bár a különbségek ezúttal nem túlságosan lényegesek. Az egyik változat szerint Napoleon először a parlamenti gárdát igyekezett megnyerni az Ötszázak elleni támadásra, de nem sikerült neki, sőt, Sieyčs az ablakból úgy látta, mintha egyesek „rá akarták volna vetni magukat Bonapartéra”. Más változatok szerint Napóleon a parlamenti gárda sorai között csak végiglovagolt, egyenesen a sorkatonasághoz ment, s ott lelkesen fogadták, és éltették, a köztársasággal együtt. De sem az egyik, sem a másik csapat nem mozdult, nem volt hajlandó Napoleon felszólítására megrohamozni a törvényhozókat. Bármennyire rajongtak is a katonák a kis káplárért, a mesebeli hősért, s bármennyire hevítette még őket a hazajövetel diadalmenetének lángja, nem nagyon akaródzott nekik megrohanni azt a testületet, amelynek éppen ők voltak a felesküdött védelmezői. És bár sokféle éles politikai fordulatnak voltak tanúi az egyszerű katonák is, a túlságosan vad ugrásoktól még ők is

visszariadtak. Hiszen bizonyosra vehető, hogy akadtak olyanok is a katonák között, akik részt vettek Vendémiaire-kor a szekciók szétverésében a forradalmi törvényhozás védelmében, s „Kartács tábornok” vezényszavára ágyúztak bele a támadó királypárti tömegbe. Most pedig ugyanaz a tábornok a törvényhozók ellen uszítja őket, véres arcát mutogatva. így hát inkább vártak, pedig az idő sürgetett, s ki tudja, mi történt volna, ha az események belenyúlnak a hideg novemberi éjszakába, s a katonaság már Napóleon vérfoltos arcát sem látja. Odabent az Ötszázak termében csak fokozódott a felfordulás. A fáradhatatlan Lucien, a pillanat drámaiságához illően, ledobta vörös tógáját, otthagyta az elnöki széket, s úgy kelt bátyja védelmére. Hogy mit mondott, azt nem lehetett tudni, mert a fülsiketítő lármában egyetlen szavát sem lehetett megérteni, a tombolva dühöngő képviselők azonban azzal vádolták meg, hogy – parlamenti kifejezéssel élve − obstruálni akar, vagyis folyamatos szónoklással akarja megakadályozni a határozatok meghozatalát. Közben féktelenül gyalázták Napóleont, s a legenyhébb sértés még az volt, hogy diktátornak, Caesarnak szidták, de akadt olyan képviselő is, aki azt állította, hogy „Bonaparte úgy viselkedett, mintha király lenne!” Abban az időben ez még súlyos vád volt. Lucien makacsul harcolt, félelmet nem ismerve, rettenthetetlenül állta a sarat. Ő nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy elájuljon, mint hadisten bátyja. Azt azonban látta, hogy a megvadult túlerővel szemben nem tarthatja magát sokáig. Szinte a csodával határos módon, a vad szócsata közben módot talált arra, hogy üzenetet juttasson ki bátyjának, s ilyen módon tudassa vele, hogy ha tíz percen belül nem szakítja félbe az ülést, minden elvész. Napoleon, aki közben sikertelenül igyekezett zendülésre rávenni a csapatokat, az üzenet kézhezvétele után azonnal intézkedett, ,s egy szakasz gránátost küldött a terembe Lucienért. Hogy milyen hatást keltettek az újabb „fegyveresek a teremben”, arról nem szól a

krónika, csak annyi bizonyos, hogy a gránátosok kihozták a hű testvért s vele együtt néhány képviselőt, aki meggondolta magát. Lucien odakint pillanatok alatt átlátta a helyzetet, s megtalálta a kulcsot a megoldáshoz. Nem mint Napoleon öccse jelent meg a csapatok előtt – persze, lóháton –, hanem mint az Ötszázak Tanácsának elnöke, magas közjogi személy, a törvény képviselője. Mert a törvényesség elvét a dicsőségtől övezett kis káplár nem tudta kellőképpen kifejezésre juttatni a legválságosabb pillanatokban. Addig vigyázott a törvényesség látszatára, amíg a remélt döntő fordulat előtt éppen ezzel a fogalommal került szembe, s majdnem elbukott. De már itt volt maga az elnök, Brumaire igazi hőse, s szavai a törvény szellemét sugározták: – Franciák, katonák, polgártársak! Az Ötszázak Tanácsának elnöke ezennel kijelenti előttetek, hogy ennek a gyülekezetnek túlnyomó nagy többségét e percekben a képviselők egy kis csoportja terrorizálja! Ezek a tőrrel felfegyverzett gonosztevők megostromolják az elnöki emelvényt, képviselőtársaikat halállal fenyegetik, s a legundorítóbb határozatokra akarják rábírni a tanácsot! Kijelentem, hogy ezek a mindenre elszánt banditák, akiket nyilván az angol kormány fizetett meg, az Öregek Tanácsa ellen is fellázadtak, s azt a tábornokot akarják törvényen kívül helyezni, akit a szenátus törvényesen nevezett ki és bízott meg határozatainak végrehajtásával! Kijelentem, hogy ez a néhány dühödt ember önmagát helyezte törvényen kívül azzal, hogy veszélyezteti a képviselők gyülekezetének szabadságát! Katonáinkra bízom, hogy megszabadítsák a nép képviselőinek többségét! A gyilkos tőröktől a ti szuronyaitok védjék meg őket, hogy aztán békében tanácskozhassunk a köztársaság érdekeiről! Franciaország képviselőinek csak azokat ismerjétek el, akik elnökükkel együtt ide, a ti körötökbe jöttek! Azokat pedig, akik bentmaradtak az ülésteremben, hogy tábornokotokat elítéljék, kergessétek ki! Ezek a rablók többé nem lehetnek a nép képviselői, a tőr képviselői ők ….

Napoleon ekkor közbevágott, mintha már ő is szeretett volna egy kicsit beszélni: – És aki ellenetek szegül, azt öljétek meg! Hallgassatok rám, mert én vagyok a mai nap istene … Ebből a néhány szóból is el lehet képzelni, hogy milyen szamárságokat hordott volna még össze, ha Lucien, a foga között sziszegve, el nem hallgattatja. Állítólag ezt mondta: „Hallgass, az ég szerelmére!” De a válságos helyzet ismeretében nagyobb a valószínűsége annak, hogy Lucien ezt súgta oda a mai nap istenének: „Fogd be a szád!”, vagy esetleg még ennél is rövidebben és erélyesebben fejezte ki magát. Napoleon különben hajlott a testvéri szóra, és elhallgatott. Most már amúgy is megvolt a várva várt törvényesség, Lucien hivatalosan, elnöki szóval vázolta a politikai helyzetet. A katonák lelkesen éljenezték vezérüket s az elnököt is, de még most sem mozdultak. Úgy látszik, még mindig nem voltak eléggé meggyőzve. Nem szabad elfelejteni, hogy a francia néphadsereg erősen köztársasági ármádia volt, a népfelség, a szabadság, egyenlőség, testvériség harcosai. Az elmúlt órákban éppen elég különféle híresztelés érkezett el hozzájuk. A bámulatos eszű Lucien villanásszerűen megérezte, hogy mi hiányzik még. Kiragadta az egyik tiszt kezéből a kardot, és széles mozdulattal bátyja mellének szegezte, ezzel a messze csengő kiáltással: – Esküszöm, hogy leszúrom tulajdon édestestvéremet is, ha valaha megsértené Franciaország szabadságát! A nagy politikai színjáték csúcspontja volt ez a drámai mozdulat. És hatott. Megtört a jég. A lelkesedés elsöpörte a kétkedést az egyenruhás tömegben. Most már a parlamenti gárda is hajlandó volt megmozdulni, természetesen a törvényes rend és a köztársaság érdekében, hogy megvédje a hazát Anglia bérenceitől. Anélkül, hogy Lucien érdemeit kicsinyítenénk, említsük meg azt is, hogy a parlamenti gárda döntő jelentőségű elhatározásához egy másik körülmény is hozzájárult, mégpedig az, hogy kívülről

felhangzott a sorkatonaság dobszava, s félni lehetett attól, hogy ezek a csapatok a gárda nélkül is nekimehetnek az ötszázaknak. Ĺ változat szerint tehát a Bonaparte fivérek elsősorban mégis a parlamenti gárdát igyekeztek befolyásolni. Tény, hogy a lelkesedés és a harckészség általánossá vált, s Napoleon most már nyugodtan kiadhatta a parancsot leghűségesebb alvezérének, Murat-nak, hogy kezdjen általános támadást a narancsház, vagyis az Ötszázak tanácsterme ellen. Már mindenfelé hallatszott a rohamra lelkesítő dobszó, s megindult a parlamenti őrség, történetesen a parlament ellen. Kezdetét vette tehát az az esemény, amelyet Napóleon mindenképpen szeretett volna elkerülni. De nem kínálták oda neki tálcán a hatalmat, nyers erőszakkal kellett megragadnia, miután a fegyveres közbelépés előfeltételeit hazugságokkal, népbolondítással, vásári fogásokkal teremtették meg. Mert Lucien kardmutatványa igazi cirkusz volt a javából, még akkor is, ha senki sem látta előre, mit hoz a jövő, s a szabadságnak miféle bajnokát ígérte a katonáknak az Ötszázak elnöke. A császárságot, persze, Lucien sem sejthette, de bátyja személyi tulajdonságait sokkal jobban ismerte annál, semmint hogy komolyan vehette volna a Napoleon szívének szegezett kardot. S még azok is, akiket könnyen lenyűgöznek a nagy történelmi fordulatok, a népek sorsát alakító roppant erők, kiábrándultan kérdezik magukban: ilyen kifütyülni való giccsen múlott a világ sorsa? De akkor és ott ez kellett, s a történelem parancsszava nem mindig spinozai színvonalon nyer kifejezést. Semmiféle magvas közjogi fejtegetés nem győzte volna meg az ingadozó katonákat, de amikor Lucien kirántott karddal biztosította számukra a Nagy Nemzet szabadságát, megfordult a tömeg lelke, megvolt a jogcím egy olyan katonai vállalkozás végrehajtására, amelynek képtelenségét percekkel előbb még mindenki átlátta. Kétségtelenül Lucien érdeme volt, hogy a parlamenti gárda szuronyt szegezve hatolt be az ülésterembe, ahol még gyanútlanul tombolt a

képviselők serege, s ki tudja, éppen miféle javaslaton veszekedtek. A szószékről valaki kétségbeesetten kiáltott, amikor észrevette a benyomuló katonaságot: – Katonák, bemocskoljátok babérjaitokat! A dobpergés elnyomta a tiltakozó kiáltásokat, a vörös tógás képviselők legtöbbjének hirtelen inába szállt a bátorsága, s az imént még mennydörgő néptribunok fejvesztetten menekültek, féltették a bőrüket, nem tudva, hogy Napoleon, minden szájaskodása ellenére is, megtiltotta a katonáknak, hogy bárkit is megöljenek. A különös csatajelenet szem- és fültanúi megörökítettek néhány vezényszót. Leclerc tábornok „Gránátosok, előre!” kiáltással mozgatta hadait, mintha csak a harctéren lettek volna. Murat egy meglepő, Cromwell egykori híres mondásához („Isten nevében, menjetek haza!”) hasonló, rövid felszólítással oszlatta fel az Ötszázak Tanácsát: – Polgárok, elmehettek! De a képviselők egy kis csoportja nem volt olyan engedelmes, mint a Hosszú Parlament tagjai. Ekkor Mutat egy másik, még híresebb, és még muratibb parancsot dörgött: − Dobjátok ki az egész bandát! Menekült a karzatok közönsége is, az üléstermet pedig alig öt perc alatt ürítették ki a katonák. Néhány vöröstógás maradt csak, makacsul, elszántan, szembenézve a feltételezett halállal, vállalva a rettegett vagy remélt mártírsorsot. Erre azonban nem került sor, a távozni vonakodókat a katonák ölben vitték le az udvarra. Itt különben sokkal ellenségesebb volt a hangulat a képviselőkkel szemben, mint a tárgyalóteremben, ahol még alkalmuk voit a hős vértanúk szerepében tetszelegni. De a tárgyalótermen kívül a katonák és a frissen kialakult véleménnyel rendelkező, polgárok gyilkos angolbérenceknek szidták az imént még politikai hatalommal rendelkező és szenvedélyesen tevékeny honatyákat. A

legcsekélyebb politikai szimattal rendelkező közéleti férfiak is. kikövetkeztethették az ellenséges légkörből, hogy eldőlt a küzdelem, a kíváncsiskodókból is hívek lettek, a közhangulat már megtalálta a győztest. Mind több gazdátlan, bokron felakadt, tépett vörös tóga jelezte, hogy gazdája rangrejtve igyekezett menekülni a hideg, esős, novemberi estén. De a politikai csata még ezzel sem fejeződött be, s az események korlátlan irányítója, Lucien, további harci feladatokat oldott meg, bámulatos körültekintéssel, energiával és demagógiával. Elnöki minőségében rontott a szenátusba, „tájékoztatta” a szenátorokat a történtekről, s ismert ékesszólásával felszólította őket, hogy hozzák meg határozatukat a konzuli alkotmányról: – Suhanjanak meg újra a konzulok vesszőnyalábjai, az óvilág köztársasági szabadságának ezek a dicsőséges jelvényei, hogy segítségükkel lefegyverezhessük rágalmazóinkat, és megnyugtassuk a francia népet, amelynek egyhangú hozzájárulása szentesíti majd munkátokat! Természetesen máris az egész francia nép nevében beszélt, előlegezve az „egyhangú” hozzájárulást. Érvei, amelyeket az alulról hangzó dobszó is alátámasztott, annyira meggyőzték az addig óvatosan viselkedő szenátust, hogy gyorsan megszavazta a három konzulból álló, ideiglenes kormány felállítását, a két kamara elnapolását, az alkotmányozó bizottság kinevezését. Mindez rendben lett volna, de evés közben jön meg az étvágy, s Lucien, vérszemet kapva, elhatározta, hogy a törvényesség elvét most már az egész vonalon érvényre kell juttatni. Nem elég a szenátus határozata, szavazza meg a kívánt változásokat az Ötszázak Tanácsa is. Igen ám, de ezt a „gyilkos angolbérenc bandát, a tőrök képviselőit” csak az imént verték szét a szélrózsa minden irányába. Lucien nem jött zavarba, s tanácsára Napóleon parancsot adott katonáinak, hogy szedjenek össze a menekülők közül annyit, amennyit csak tudnak. Megindult a hajtóvadászat a képviselők

után. A katonák egymás után csípték nyakon a halálra fáradt, éhes, bőrig ázott képviselőket. Elképzelhető rémületük. De amikor újra rájuk adták a vörös tógát (volt a bokrokon és a réteken elég), s megtudták, mi célból gyűjtötték össze őket, fellélegezve szavaztak meg mindent, amit csak kellett. A lámpáik gyér fényénél Lucien komoly méltósággal elnökök, mintha mi sem történt volna. A karzatok újra megteltek, ezúttal lelkes, szilárd álláspontú nézőkkel, vagyis ugyanazokkal, akik elmenekültek egy még tisztázatlan helyzetben. Csak azt nem lehetett később már megállapítani, hogy hány képviselőt sikerült a katonáknak felhajszolniok. Harminctól százhúszig többféle adat szerepelt, de még a százhúsz is jóval kevesebb ötszáznál. Ezzel azonban senki sem törődött, a törvény uralma biztosítva volt, a képviselők bizottságot küldtek ki az alkotmány változtatására, az egyik képviselő szenvedélyes beszédben bélyegezte meg a direktóriumot és azt az alkotmányt, amelyre néhány órával előbb név szerint felesküdött, a direktórium helyébe kinevezték a három konzulból, Sieyčsből, Roger-Ducos-ból és Napóleonból álló ideiglenes kormányt, két hónapra szabadságolták magukat, s mindezekről és még sok másról értesítették az Öregek Tanácsát. Az Öregek, hogy eleget tegyenek a legszigorúbb törvényességnek, megsemmisítették előző határozataikat, s az Ötszázakét fogadták el. Ezek után a három konzul mindkét kamarában ünnepélyesen esküt tett arra, hogy hűséggel viseltetik a népfenség, a köztársaság, a szabadság, az egyenlőség és a népképviseleti rendszer iránt. Most már minden tekintetben teljes és alapos munkát akartak végezni az alkotmányosan törvényesített összeesküvők. Napoleon szózatot fogalmazott a francia néphez, s ebben tudatta Franciaországgal, hogy az Ötszázak Tanácsában tőrrel felfegyverzett húsz gyilkos rohant rá, de nemcsak az ő mellének szegezték a gyilkokat, hanem az elnököt is megfenyegették. Sikerült megmentenie az elnököt, majd a gránátosok, a törvényes rend védelmében, kiürítették a termet. „A megfélemlített összeesküvők

szétoszlottak, a többség pedig, amely a rendbontók támadásaitól immár biztonságban volt, visszatért, tudomásul vette a javaslatokat, amelyeket a köz érdekében eléje terjesztettek, tanácskozott róluk, majd határozattá emelte azt az üdvös törvényt, amely a köztársaság javát szolgálja. Az állandóság, a biztonság és a szabadság eszméi újra érvényesülhetnek.” Kiadta jelentését Fouché, a rendőrminiszter. is, akit az események alakulása szilárdan meggyőzött: „Bonaparte tábornok, aki azért jelent meg az Ötszázak Tanácsának ülésén, hogy leleplezze a forradalmi mozgalom rendbontó kísérleteit, majdnem aljas gyilkosság áldozata lett. Szerencsére a köztársaság géniusza megmentette a tábornok életét …” Mint látható, a tájékoztatás elvi irányvonalát a törvényesség, a szilárd polgári alkotmányosság szelleme hatotta át. Semmiképpen, sem volt szabad katonai államcsínyről, erőszakosságról szólni, hiszen erőszakosságot csakis és egyedül a tőrrel felfegyverzett angolbérencek követtek el. Szinte fölösleges megemlíteni, hogy senki ellen sem indítottak eljárást tőrrel megkísérelt merénylet címén, bár a gyilkossági kísérletről még sokáig sok szó esett, s az egyik gránátos zubbonyának elszakadt ujja képviselte a bűnjelet. A katonák pedig, akik forradalmi, dalokat énekelve vonultak vissza Párizsba a versailles-i országúton, azzal a megnyugtató tudattal követelték dalukban lámpavasra az arisztokratákat, hogy szabadságszerető tábornokuk vezérletével sikerült megmenteniök a köztársaságot. Nincs adat arról, hogy a legdrámaibb események alatt hol voltak és mit csináltak a megfelelő alkalomra váró tábornokok, Bernadotte, Augereau és Jourdan. Valószínűleg figyeltek, vártak, haboztak, lapultak. Egyikükből sem lett Brumaire tábornok. Figyelemre méltó tény az is, hogy a világtörténelmi horderejű államcsíny teljesen vértelen volt, eltekintve attól a néhány csepp vértől, amelyet Napoleon ontott a saját arcán.

Hogy elégedetlen volt önmagával, arra vall az a rövid párbeszéd, amely Párizs felé menet hangzott el közte és titkára között: – Sok szamárságot beszéltem össze, Bourrienne? – Elég sokat, tábornokom. Bourrienne csak egyben tévedett. Napoleon már konzul volt, és nem tábornok.

II. rész A KONZUL

1. FEJEZET Törvényes nyugalom az államcsíny után. „Nagyválasztó” helyett Első Konzul. Mi szükség van ellenzékre? Napoleon érzéketlensége a betyár-romantika iránt. Találkozás Cadoudallal. Pitt válaszol a király helyett. A piros fejű gombostű Vajon ez a keserves, hajszálon múlt politikai győzelem hajszálon függő hatalmat eredményezett? Éppen ellenkezőleg! Franciaország történelmében páratlanul szilárd alapokra támaszkodhatott az új rendszer már a kezdet kezdetén. Sokan nem is értették, mi szükség volt a saint-cloud-i komédiára, a nevetséges drámai jelenetekre, Napóleon megdöbbentő különszámaira, az Ötszázak szétverésére, amikor az ország közvéleménye – amennyire ez emberileg lehetséges és megállapítható – egységesen kívánta a változást s magát Napóleont. Erre vonatkozólag megbízható véleményekkel rendelkezünk, méghozzá tárgyilagos, idegen szemlélők részéről, akik a válságos napok-ban Párizsból tudósították kormányukat a rendkívül fontos francia változásokról. Sandoz-Rollin, a porosz követ, így jellemezte az eseményeket négy nappal az államcsíny után: „Minden régebbi forradalom bizalmatlanságot és félelmet keltett. A mostani azonban – erről magam is meggyőződtem – felfrissíti a lelkeket, s a legélénkebb reményeket váltotta ki az emberekből.” A már említett svéd Brinckmann pedig ezt a jelentést küldte haza: „Soha még törvényes uralkodó nem talált olyan engedelmes és szavára hajló népre, mint Bonaparte. Megbocsáthatatlan bűn lenne, ha ez az ügyes tábornok nem használná ki ezt a körülményt arra, hogy biztos alapokon nyugvó, jobb kormányzatot teremtsen. A szó

szoros értelmében veendő igazság, hogy Franciaország még a lehetetlenre is szívesen vállalkozik, csak hogy segítséget nyújthasson ehhez a feladathoz …” Sokkal egyszerűbben és simábban is végre lehetett volna hajtani a csaknem mindenki által, óhajtott államcsínyt, ha Napoleon nem ragaszkodott volná görcsösen a „törvényesség” elvéhez, amely végül is Lucien bohócmutatványába, majd a gránátosok gyengéd szuronyrohamába torkollott. Arra sem volt szükség, hogy túlságosan megindokolják a katonai erőszakot. Azt pedig, hogy húsz bérgyilkos támadta meg tőrrel Napóleont, már csak azért sem lehetett elhinni, mert nehéz elképzelni húsz olyan ügyetlen bérgyilkost, aki ekkora túlerővel még csak egy kis karcolást sem tud ejteni egy vézna és – tegyük hozzá − halálra rémült kis emberen. Azzal sem törődtek az emberek, hogy a „jakobinus összeesküvés” gyorsan lekerült a napirendről, s még csak dorgálásban sem részesült egyetlen „összeesküvő” sem. Ez különben Napoleon humanizmusát dicséri, hiszen előfordult már a történelem során, hogy politikai célból kiagyalt „összeesküvések” ártatlanul megvádolt mártírjait a vádlottak padjára ültették, hamis ítélettel börtönbe vetették, vagy kivégezték, hogy a közvélemény számára hihetővé tegyék a koholt pereket. Napoleon, szokása szerint, semmiféle megtorlást nem alkalmazott még az ellene fordult képviselőkkel szemben sem, s nincs adat arra, hogy például Destrem képviselőnek a haja szála is meggörbült volna, pedig ez a tagbaszakadt honatya az öklével tiltakozott az államcsíny ellen. Ez a megbocsátó magatartás is a helyzet szilárdsága mellett szólt, s nem lehetetlen, hogy Napoleon tudatosan is igyekezett belevinni a köztudatba a nyugalom elemeit, például a politikai bosszúállás szükségtelenségének gondolatát. Tudott ő jó is lenni, de sohasem haszontalanul. Ezúttal nem fegyvereinek dicső győzelmére volt szüksége, hanem közfelkiáltásra, népakaratra, amelyet erkölcsi kötelessége volt teljesíteni. Jól ismerte ő a helyzetet, amely az államcsínyt

parancsolóan szükségessé tette, s jóval később ugyan, de alaposan kifejtette, hogy minden válságos helyzet kitermeli a szükséges embert, de ennek az embernek nem elég léteznie, meg is kell mutatnia magát, mert addig minden hiába. ,*A tömegeik tehetetlensége megvédi az uralmon levő kormányt, még ha az semmire sem jó már. De ha a türelmetlenül várt megmentő hirtelen életjelt ad, a tömegek ösztöne isteníti és hívja őt, az akadályok eltűnnek lába elől, s az egész nagy nemzet így kiált: ez az az ember!” Talán a mindent elsöprő közbizalom homályosította el Napóleonban Lucien szerepének döntő fontosságát. Néhány esztendővel később ugyanis, amikor Napoleon már mint császár követeke Lucientől, hogy váljon el a feleségétől, s válasszon magának trónt, akár az itáliait, akár a nápolyit, akár a spanyolt, a mantovai császári kastélyban lezajlott veszekedés közben őfelsége igyekezett kisebbíteni Lucien brumaire-i szerepét is. Lucien hiába emlékeztette a császárt, hogy Saint-Cloud-ban mégiscsak megmentette az életét, Napóleon nem hálálkodott, inkább ellentámadásba ment át: – Nos, jól tudom, ön hasznos szolgálatokat tett nekem Brumaire tizenkilencedikén. De hogy megmentett volna, ezt aligha tudná bizonyítani … És ön talán nem tartozik nekem hálával? Ha arról beszél, hogy akkor Saint-Cloud-ban megmentette az életemet, ne felejtse el, hogy ön is életveszedelemben forgott, s hogy csak gránátosaim szabadították ki a gyilkosok keze közül. És ha történetesen ön gonosz és elvetemült fivér lett volna, és csakugyan szavazásra bocsátotta volna az én törvényen kívül való helyezésemet, hát azt hiszi, olyan ostoba lettem volna, hogy ebbe bele is törődöm? Maradt volna éppen elég hívem ahhoz, hogy isten segítségével megvédjék azt a főt, amelyre annyi korona várt! Nem valami hálás és tárgyilagos szavak. Napóleon visszaélt azzal, hogy nem lehet tudni, mi történt volna, ha valóban törvényen kívül helyezik, s ha Lucien nem viselkedik olyan pompásan, mint

ahogyan tette. De hát ne felejtsük el, hogy éppen veszekedtek egymással, szertartásosan ugyan, egymást önözve, de latin hevességgel, sőt, időnként olaszul, ha túlságosan magasra csaptak a szenvedélyek. Lucien persze közben „felség”-nek szólította bátyját, és bármennyire mérges volt is, nem hallgattathatta el olyan röviden és erélyesen, mint a saint-cloud-i parkban, lóháton. Napoleon néha „kedves elnököm”-nek szólította öccsét, s az enyhe gúnyt Lucien nem viszonozhatta azzal, hogy a franciák császárját tábornoknak, vagy konzulnak nevezi. Nyilván tudta, hogy hatalmas bátyja számára az államcsíny kellemetlen emlék, hiszen még Szent Ilona szigetén is védekezett a Brumaire-rel kapcsolatos különböző vádak ellen, s feltette a kérdést: „Vajon megszegtük-e a törvényeket, s nem követtünk-e el bűnt?” Ez a kérdés szinte gyermeteg naivságnak tűnik fel olyan ember szájából, akinek milliók halála sem okozott álmatlan éjszakákat. Válasza azonban rámutat egy «olyan politikai elvre, amely jellemző a hatalom erkölcsére: „Az ilyen elvont okoskodás legföljebb könyvekbe vagy szószékre való, de a parancsoló szükségesség előtt semmivé foszlik. Ugyanígy hajójának megcsonkításával vádolhatják azt a tengerészt, aki elvágja a vitorlákat, hogy elkerülje a hajótörést. Mi megmentettük a hazát, nélkülünk elveszett volna. Ez tény. A nagy államcsíny tervezői és végrehajtói nem tagadják le szerepüket, nem védekeznek, hanem inkább büszkén válaszolnak vádlóiknak az ókori római mondással: a mi igazolásunk az, hogy megmentettük a hazát, mondjunk érte valamennyien hálát az isteneknek!” Las Cases vetette papírra ezeket a szavakat a kopár szigeten, s talán mélyet sóhajtott közben, hogy milyen messze vannak már mindettől térben és időben egyaránt. De régen volt, amikor az ifjú konzul kezébe vette Franciaország kormányrúdját! És nemcsak kezébe vette, hanem hatalmas erővel megmarkolta. Már a kezdet kezdetén sem volt kétséges, hogy ki az úr a triumvirátusban. Hatalmas egyéniségével azonnal a másik kettő fölé nőtt. Amilyen ügyefogyottan viselkedett az államcsíny során,

olyan fölényes modorban ragadta meg a tennivalókat. Szellemének pazar alkotókedve jobban elragadtatta környezetét, mint valaha. Törvényalkotó géniuszának kifogyhatatlan eszméit azonban nem holmi ihlet sugallta, hanem rendkívül kemény munka. Mert konzultársai fölé nemcsak hadvezéri tekintélyével, népszerűségével vagy akaraterejével emelkedett, hanem mindenekfölött azzal, hogy többet dolgozott, mint a másik kettő együttvéve. Napi munkaidejének átlaga most is több volt tizenhat óránál, természetesen pihenőnap nélkül. Nem először alkalmazta egyik alapvető elvét, azt ugyanis, hogy aki vezetői tekintélyre tart igényt, az vállaljon, dolgozzon, kockáztasson többet, mint azok, akiknek a tiszteletére számít. – Uraim, gazdára találtunk! – mondta finoman a jó nevelésű Talleyrand, s ha arra gondolunk, hogy ezt a jellemtelen politikust Napoleon majdnem nyolc esztendeig tudta a ragaszkodás és a hűség útján tartani, akkor érezzük csak igazán, hogy milyen gigászi egyéniséggel rendelkezett a mindössze harmincéves államférfi. Sieyčs már sokkal fanyarabbul fejezte ki magát, amikor összefoglalta a kezdeti időszak tapasztalatait Napóleonról: – Mindent tud, mindent akar, mindent mer! És hozzátehette volna azt is, hogy mindent neki tulajdonítanak. Az egykori újságokban alig esik említés a, másik két konzulról, pedig Napóleon kezdetben még nem volt „első”, csak egyike a hármaknak, sőt, amikor Roger-Ducos felajánlotta neki, hogy elnököljön a konzulok ülésein, Napoleon politikus szerénységgel hárította el magától a megtiszteltetést, s azt ajánlotta, hogy betűrend szerint váltsák egymást az elnöki székben. Sokkal többre törekedett annál, semmint hogy ilyen külsőségek kielégítették volna. Vezérkedni még nem akart, nehogy azt mondják rá, hogy gránátosai segítségével akar a triumvirátus élére állni. Hiszen gyakran hangsúlyozott polgári magatartásával éppen a lehetőségek körül settenkedő becsvágyó tábornokok kedvét óhajtotta elvenni

attól, hogy fegyverek segítségével törjenek hatalomra. Az övé volt az utolsó, többre nincs szükség! A „kutyaharapást szőrivel!” gyógymódot alkalmazta, de nemcsak azt. Mert igaz, hogy katonának is különb volt akármelyiküknél, s kelletlenül bár, de fegyveresen jutott hatalomra, mégis tüntetően civilként mutatkozott az államférfi szerepében. Vagy ahogyan ő maga fejezte ki: – Nem mint hadvezér kormányzók, hanem mert a nemzet úgy tudja, hogy megvannak bennem a kormányzáshoz szükséges polgári képességek! Nagy igyekezetében néha túlzásba is esett, s szinte hihetetlen, hogy a jórészt általa sugallt konzuli alkotmány megtiltotta a konzuloknak a hadvezetést. Vagyis Napoleon saját magát tiltotta el alkotmányjogilag a hadvezéri tevékenységtől. Ezt a tilalmat az első időkben annyira komolyan vette, hogy a felmérhetetlen jelentőségű marengói csatát s az egész hadjáratot mint afféle „csendestárs” vezette, sa hivatalos fővezér Berthier volt. Az egykori rosszmájúak erre is találtak külön magyarázatot: azért kellett egy névleges vezér, hogy az esetleges vereség ne az Első Konzul hírnevét rontsa. Ebben a feltevésben több a rosszindulat, mint a logika. Mert Berthier ide, Berthier oda, az egész világ tudta, hogy Marengo Napoleon csatája, az ő sorsa áll vagy bukik a döntő jelentőségű összecsapáson. A sokak által megjósolt hadjáratra azonban egyelőre nem került sor, Napóleonnak előbb a hátát kellett biztosítania, vagyis otthon kellett rendet csinálnia, s csak aztán kísérelhette meg visszaszerezni azt, ami egyiptomi hadjárata alatt Európában elveszett. Hiszen elsősorban Itália elvesztése teremtette meg azt a légkört, amely Brumaire-t lehetségessé tette. Az ismeretlen fréjus-i szónok is csak azzal ajánlotta fel a királyságot Napóleonnak, hogy előbb verje meg az ellenséget. Nemhiába szította magasra a forradalom a hazafiság lángját, a finom különbségek iránt érzéketlen nép a nemes patriotizmusból hamar átlendült a nacionalizmus fergeteges szenvedélyébe, hiszen a „természetes határok” jelszavával vívott hódító háborúk akkor már egy másik

világrészbe, Afrikába is átcsaptak. Nem csodálható tehát, ha Itália elvesztése mélységesen fájt a francia közvéleménynek, s szerette volna visszahódítani ezt az országot, amelyet most egy másik bitorló tartott rabigában. Bármennyire dühöngött is az éhínség, s az egyre inkább elnyomorodott országban mind gyalázatosabb lett a közbiztonság, a népnek katonai győzelem kellett, „gloire” után vágyott. Többek között ezt várta Napóleontól. Alig lehetne elsorolni, hányféle politikai árnyalat nevében bíztak benne, a jakobinusoktól a királypártiakig. Nyilvánvaló, hogy Napóleon akármelyik pillanatban hadai élére állhatott volna, s nekivághatott volna az ellenségnek. A politikai siker hatására lehiggadt ifjú azonban tisztában volt azzal, hogy ezt az élethalál fontosságú lépést alaposan elő kell készítenie, nemcsak katonái, hanem politikai és diplomáciai eszközökkel is. Éppen ebben különbözött tábornoktársaitól, akik csak ágyúban és szuronyban tudtak számolni, ő viszont egységesen és összefüggéseiben tekintette át a tennivalók összes feltételéit, mert számára a háború csak egyike volt az eszközöknek. Brumaire csak akkor lehetett mérföldkő pályafutásában, ha az államcsíny adta lehetőségeket maradéktalanul kihasználja. Ehhez még a saját helyzetét sem tisztázta teljesen. A közvélemény ugyan már őt tekintette elsőnek a konzulok között, de a közvélemény szavát még nem törvényesítették. Érdemes megjegyezni, hogy a közvélemény többek között volt direktóriumi tagságukért sem szerette a másik két konzult. A levitézlett direktórium extagjának lenni még úgy sem volt dicsőség, hogy ők maguk segítették elő a direktórium bukását. A közvélemény még a jóhiszemű és becsületes árulóknak sem tudja megbocsátani múltjukat, ha méltányolja is a megtért bűnösök vadonatúj tisztességét. Mégis jobban bízik abban, aki nem tántorodott meg. Most örülhetett csak igazán Napoleon annak, hogy ismételt kérésére sem vették fel a direktóriumba, s így a

közben szégyenletessé vált magas közéleti tisztség nem vetett árnyékot jó hírnevére. Nemhiába tartotta magát a sors emberének, meg tudta becsülni azokat a szerencsés véletleneket, amelyek megvédték őt néha saját akaratával szemben is. Erre nagyobb szüksége volt, mint egy átlagembernek. Életében sokszor került kényes, kiélezett körülmények közé, békében és háborúban egyaránt, de az államcsíny után kialakult helyzet a legválságosabbakkal vetekedhetett. Nem kevesebbet kellett bebizonyítania, mint azt, hogy konzulnak is van olyan kiváló, mint tábornoknak. Ebben az időszakban egy új arcú Napóleonnal ismerkedett meg a világ. Az új Napoleon nem a párizsi kirakatok olajnyomatain látható arcolei zászlóvivő volt, sem a sivatag lovasa, aki kinyújtott karjával a piramisokra mutat, hanem a polgári rend és biztonság bajnoka, a törvényalkotó, a modern Franciaország megszervezője, a viseltes ruhájú, puritán ifjú, aki ott ül a különféle bizottságok ülésein, s éleslátásával, a dolgok lényegébe való gyors behatolásával bámulatba ejtette az idős jogászokat is. Mivel alig aludt két-három órát naponta, mindenre volt ideje, arra É is, hogy mint rendes tag részt vegyen az Akadémia ülésein, s beteg tudósokat látogasson meg. Tetteit mérséklet, nyugalom, elnézés jellemezte. Éppen elég csatát nyert meg már ahhoz, hogy megengedhesse magának a megbocsátás fényűzését, nem volt szüksége arra, hogy a é polgári életben tegyen tanúságot rettenthetetlenségéről, hacsak nem volt rá elengedhetetlenül szükség. Minden egyébtől eltekintve, arra törekedett, hogy a francia nép forró óhaját kielégítve uralkodjék, nem pedig megfélemlítéssel. Brumaire után már nem volt „veszélyben a haza”, mintha fenyegető összeesküvésről szó sem lett volna. A tervezett erélyes rendszabályokról senki sem beszélt. Inkább erőt sugárzó enyhítések következtek. Az ideiglenes kormány, Napóleon sugalmazására, eltörölte a, progresszív adót és a kényszerkölcsönöket, s hatályon kívül helyezte a hírhedt

„túsztörvény”-t is. Napoleon nyilván szívből elítélte az emberi fogalomalkotás egyik legvisszataszítóbb termékét, a túszrend- szert, hiszen ha a körülmények megengedték, senkitől sem volt mit tanulnia emberiességből. Ha másutt nem, Egyiptomban alkalma volt megundorodni a túszintézménytől. Túszok kivégzése megfélemlítés vagy megtorlás céljából mindig ártatlanok kivégzését jelentette, ez az intézmény lényegéből fakad, hiszen aki bűnös, már nem lehet túsz. ; Napoleon súlyt helyezett rá, hogy felfogásáról széles nyilvánosság É előtt tegyen tanúbizonyságot. Ezért személyesen kereste fel a Temple-beli börtönt, hogy ő maga bocsássa szabadon az ott sínylődő túszokat. Ez éppen olyan jó benyomást tett a közvéleményre, mint békés nyilatkozatai, amelyeket újságírók előtt tett. Jócskán enyhítette brumaire-i kijelentéseit, s joggal hivatkozhatott arra, hogy az ideges légkörben talán nem fejezte ki magát pontosan (nyelvi nehézségekre is hivatkozhatott volna), s egyes nyilatkozatait talán el is ferdítették. Tőrrel felfegyverzett, orgyilkos hadról már szó sem esett, de Lucien kardjáról sem. Ezekre a kissé feltűnő politikai kellékekre nagy szükség, volt megfelelő időben és helyen, de a nagy nap után a történelem szemétdombjára kerültek. Napoleon minden módon igyekezett még a látszatát is elkerülni mindannak, ami katonai diktatúrára emlékeztetett, nemcsak azzal, hogy ő maga tüntetően kerülte az egyenruhát, hanem azzal is, hogy a fővárosban csak kisszámú katonaságot tartott. Fontosnak tartotta, hogy a párizsi járókelők minél kevesebb egyenruhát lássanak. Jól tudta, miért teszi ezt, hiszen az ember ritkán védekezik olyasmi ellen, amiben ártatlan. Bármennyire kívánta is Franciaország a változást s magát Napóleont, a hatalom végső megragadása mégiscsak egy parlamentáris szuronyrohammal történt. Persze, szükség esetén nem lett volna hiány haderőben, még ha kevés egyenruha zavarta is meg Párizs polgári képét. De azzal is tisztában volt, hogy az az elnyomás a leghatásosabb, amelyet titokban lehet tartani, mert nem helyes az elnyomottak

emberi méltóságát fölöslegesen megalázni. Napóleon polgári megnyilatkozásai mind ezt a célt szolgálták. Dehogy is feledkezett meg ő legfőbb támaszáról, a fegyveres erőről, hiszen tudta, hogy a legnagyobb erőpróbák csak ezután következnek, ha valamennyire már rendbe hozta Franciaország szénáját. Nem egy történetíró a mérhetetlen becsvágy és a világuralmi törekvés megnyilvánulását látta abban, hogy Napóleon hallatlan energiával igyekezett rendet csinálni a teljesen szétzilált Franciaországban, szerintük abból a célból, hogy megerősítse a hátországot, mielőtt még nekiugranâ a világnak. Vagyis, csak azért akarta naggyá és erőssé tenni Franciaországot, hogy hatásos eszköz legyen a kezében világhatalmi céljainak megvalósítására. Megvádolták, hogy nem a franciák boldogulása érdekében teremtett rendet, hanem egyedül és kizárólagosan a saját nagyravágyását szolgálta, személyes politikájának rendelt alá mindent. Tetszetős elmélet, s van benne valami ördögi következetesség, csak éppen mesterkélt, s az eseményeket belegyömöszöli a napóleoni legenda sémájának Prokrusztész-ágyába, Ne feledkezzünk meg Napoleon egyik őszintének ható, mélyről jött vallomásáról: „Mindig csak a körülményeknek engedelmeskedtem.” Ezek a körülmények pedig rendkívül egyértelműek voltak, s a feladatok mások számára is ugyanazok lettek volna. A forradalmi Franciaország ellenségei, a feudális Európa országai ugrásra készen álltak. Az osztrákok, Napoleon távollétében, felrúgva a campoformiói békét, kirobbantották az új háborút, visszafoglalták Itáliát. Az angol külpolitika fő célja is a francia köztársaság megdöntése volt, s ha Brune és Masséna hadi sikerei elhárították is Franciaország feje felől a közvetlen betörés veszélyét, ez ^ veszély változatlanul fennállt, s nem volt titok, hogy tavaszra a harci cselekmények kiújulása várható. Tehát ugyanakkor, amikor Napóleonnak számolnia kellett a tavaszi hadjáratokkal, figyelembe kel-lett vennie, hogy Franciaország csődbe jutott, az ország eladósodott, az államkincstár üres, a

hadseregeket sem élelmezni, sem ruházni, sem fizetni nem tudják, az adófizetés ismeretlen, tolvajok és sikkasztók uralják az államhivatalokat, közbiztonság nincs, rablóbandák garázdálkodnak az egész országban, a Vendée-ben királypárti felkelés tombol, nincs, aki a hidak, az utak, az épületek megjavításával törődne. Ha Napóleon ezekben a hetekben világuralomról álmodozott, minden bámulatot megérdemel romantikus lelkülete. De mindenekelőtt a politikai helyzetet kellett tisztáznia, hiszen egyelőre azt sem tudták, hogy kinek mihez van joga. Napóleon, mint tudjuk, máris kiemelkedett konzultársai közül, de csak személyi tulajdonságai révén. Igaz, ez is elegendő volt ahhoz, hogy Roger-Ducos nemsokára sértődötten visszavonuljon, Sieyés pedig az új alkotmány előkészítésének munkájába temetkezzen. Közben betöltötték a miniszteri tárcákat is. A legnagyobb feltűnést az keltette, hogy Laplace lett a belügyminiszter. Nagyobb képtelenséget alig lehetett volna elképzelni, de a közvéleményre jó hatást tett a nagy csillagász miniszteri kinevezése, mert újólag példázta Napoleon tiszteletét az akadémikusok, a tudomány iránt. Az érdekes az, hogy a világhírű asztronómus, a tudósokat jellemző végtelen naivságból, elfogadta a megbízatást, s csak akkor mondott le, amikor ő maga is belátta, hogy csillagászati távolság választja el a belügyminiszteri teendők puszta megértésétől. Utóda Lucien lett, akiben már lényegesen erőteljesebbek voltak a belügyminiszteri képességek. Talleyrand is csak később foglalta el a külügyminiszteri széket, neki Reinhard lemondását kellett megvárnia. Berthier tábornok hadügyminiszter lett, Cambacérčs megmaradt igazságügyminiszteriek. Napoleon még egy új és fontos minisztériumot szervezett, a rendőrminisztériumot, s vezetésével – érdemei és képességei elismeréséül − Fouchét bízta meg. A legfontosabb minisztérium azonban ezekben az időkben a pénzügyeké volt, s úgy látszott, hogy Gaudin pénzügyminiszter dolga a legnehezebb. Helyzetét egyedül az a közbizalom könnnyítette meg, amely az új

vezetést, s elsősorban Napóleon személyét övezte. Megindult az adófizetés, s Napoleon gondoskodott arról, hogy a bizalom némi állami segítséggel nyilvánuljon meg. Visszaállította ugyanis az állami adóigazgatóságokat, szakítva azzal az ábrándos forradalmi elgondolással, hogy az adófizetés legbiztosabb alapja az állampolgárok fejlett öntudata, a közérdekek iránt érzett, magasrendű felelősségtudat. Az új kormány már némi kölcsönt is kapott a reménykedő pénzemberektől, s külön tetemes bevételt hoztak azok a megtért katonaszökevények is, akik ezerötszáz frank megfizetése ellenében bűnbocsánatot nyertek, s mellékesen joguk volt újra szolgálatot teljesíteni a hadseregben. Ilyen és efféle, gyakran vitatható természetű intézkedésekkel sikerült elkerülni a fenyegető csődöt. Elképzelhető a katonák kellemes meglepetése, amikor hosszú idő után újra kaptak zsoldot. Napoleon egyik híres alvezére, Soult tábornok a Svájcban állomásozó hadsereg lelkiállapotáról örömtől sugárzó levélben számolt be egyik párizsi barátjának, s a fennmaradt levél tanúsága szerint a zsoldfizetés és az újra megindult utánpótlás ujjongó lelkesedéssel töltötte el a hadsereget. Sem Napóleon, sem katonái nem felejtették el, hogy az itáliai hősköltemény milyen természetű kiáltvánnyal kezdődött. Közben Sieyčs az új alkotmányon dolgozott, s egy meglehetősen bonyolult tervezetet hozott létre. Napoleon „metafizikai”-nak nevezte a tervezetet, s a nagy gyakorlati elme szótárában ez a kifejezés egyike volt a legnagyobb sértéseknek, öt nem érdekelték a magánvaló dolgok, számára a „dolgok” hasznosságuk szerint nyertek értékelést. És ha Sieyčs még mindig azt hitte volna, hogy ezt az ifjú katonát meg lehet téveszteni a paragrafusok útvesztőivel, nagyot tévedett. Különösen a „Nagyválasztó” (Grand Électeur) tisztségének megfogalmazásából lógott ki a lóláb. Ez a Nagy választó afféle mai vágású, reprezentáns államfő lett volna, hatalom nélkül, sok ünnepi külsőséggel, fogadásokkal, megnyitásokkal s másféle csillogó tevékenységekkel. Tisztsége

afféle tehetetlen királyi dísz, azzal a különbséggel, hogy „az alkotmányos ítélőszék” – némi agyafúrt fogással – elmozdíthatja hivatalából. Napoleon valósággal dühbe gurult, amikor Sieyčs neki ajánlotta fel ezt az egyedül díszelgésre alkalmas tisztséget. Kijelentette, hogy i nem óhajt nevetségessé válni, s királyi naplopónak, hízó disznónak nevezte a Nagyválasztót. Ha volt valaha Napóleon számára alkalmatlan állami tisztség, az föltétlenül a Nagyválasztó „hatásköre” volt. Csak fokozta a helyzet fonákságát, hogy Sieyčs állítólag eredetileg saját magának szánta ezt a neki különben kitűnően megfelelő szerepet, sőt, egyesek tudni vélték, hogy az Orléans-család egyik hercegére Ĺ is gondolt, majd – valamilyen rejtélyes királyi hagyományhoz híven – idegen származású herceget keresett a köztársaság élére. Talán azt gondolta, hogy ha az angoloknak és az oroszoknak jó a német származású uralkodó, a nápolyiaknak pedig a Bourbon-sarj, akkor talán a forradalmi Franciaország élére is meghívhatnak egy előkelő idegent. És amikor ezek a különben ellenőrizhetetlen változatok megfeneklettek, Sieyčs Napóleonban látta az előkelő külföldit. Ez az osztályozás már egymagában is sértő volt a magát tősgyökeres franciának tartó Napóleonra nézve. Elsősorban mégsem emiatt undorodott a tervezett tisztségtől, hanem azért, mert a tevékenységtől, az igazi hatalomtól fosztotta volna meg őt, azt az embert, akinél tevékenyebb közéleti férfit nem ismer a történelem. Sieyčs ravaszul úgy tervezte, hogy amíg a Nagyválasztó ragyog, addig mindent a megmaradt két konzul végez, az egyik a hadi–, a másik a békeügyekkel foglalkozik. Napoleon azonnal ellentámadásba ment át, hogy haladéktalanul megsemmisítse a Nagyválasztó ötletét, j Segítségére voltak a köztársasági érzelműek, akik a Nagyválasztó intézményében a királyi méltóságot sejtették, s készségesen támogatták Napóleont a köztársaság védelmében. így született meg a Nagyválasztó helyett az Első Konzul tisztsége, az egyik bizottsági tag, Boulay javaslata alapján. Az ötlet

természetesen Napóleoné volt. Az új alkotmánytervezet, amely már Napoleon elgondolását követte, hosszadalmas viták tárgya volt, s Sieyčs még sokáig remélte, hogy a többség az ő javaslata mellett dönt. Napóleon azonban éppen úgy megdolgozta a többséget, ahogyan nemrég Sieyčs a Vének Tanácsát a brumaire-i események előtt. Az új alkotmánytervezet úgyszólván már minden hatalmat az Első Konzulra ruházott. Mindenható hatalmat fogalmaztak meg Napóleon számára, kezébe tették le a bel-és külügyeket, a miniszterek, követek, tábornokok, bírák kinevezésének jogát, sőt, a rendeletekkel való kormányzásét is. Természetesen az Első Konzul volt a legfelső hadúr, s az ő hatáskörébe tartozott az államtanács tagjainak kinevezése is. És miféle jogokat szántak a másik két konzulnak? Egyedül a tanácsadás jogát, mert a döntés mindenkor és mindenben az Első Konzulé volt, akit talán helyesebb lett volna „a” Konzulnak nevezni a császárság kikiáltásáig. Napoleon azonban, aki a legnagyobb ugrásoktól sem riadt vissza, nyaktörő mutatványait kezdetben nem óhajtotta a nagy nyilvánosság előtt elvégezni, s úgy találta, hogy a másik két konzul, a tanácsadáson kívül, még az egyeduralom elrejtésére is alkalmas. Ö maga is úgy nyilatkozott később a konzuli hármas intézményéről, mint a nyilvánosságnak szóló színfalról, amely elfedi a lényeget. Ezt a lényeget azonban eléggé nehéz volt elrejteni, s kérdés, elhitte-e valaki, hogy hárman kormányozzák az országot. Napoleon mindenesetre ezúttal is előzékeny volt azok iránt, akik valamilyen okból hinni akartak. Alapjában véve Sieyčs érzékenységét is csak annyira sértette meg, amennyire elengedhetetlenül szükséges volt. A Nagyválasztó bohóctisztségét ugyan nem fogadta el, de érintetlenül hagyta Sieyčs számos javaslatát, mint amilyen például a népakarat gúlaszerű megnyilvánulása volt. Sieyčs eszelte ki ugyanis, hogy az ötmillió választó 500000 „községi előkelő”-t választ, ezek 50000 megyei

előkelőt választanak, a megyeiek pedig azt az 5000 nemzeti előkelőt, akik az országos tisztségek betöltésére alkalmasak, szenátorok tehát éppen úgy lehetnek, mint miniszterek. Mindez nagyon szépen hangzott. Az előkelőség fogalma újra belopózott a francia közéletbe, egyelőre még csak szerényen. Elvégre nem lehetett mindjárt hercegekkel kezdeni a modern polgári társadalmat, hiszen maga Napoleon is egyszerű Első Konzulként kezdte vakító pályafutását, a császári címre még majdnem öt évig kellett várnia. Csábítóan hangzott az is, hogy a félmillió „előkelő” közé sokan bejuthattak, az új alkotmány tehát számottevő lehetőséget nyújtott az egyéni törekvések kielégítésére. És ugyan ki kételkedhetett volna a vezetés forradalmi demokratizmusában, amikor az állam élén egy szegény kisnemes állt? Nyilván kevesen figyeltek fel arra, ami az új alkotmányban Napóleon számára nagy fontosságú volt: a nép nem választott közvetlenül, csak választhatókra szavazhatott, akikből majd kikerülnek a különböző testületek. S hogy kitől függ ezeknek a testületeknek a személyi összetétele, kinek a jóvoltából lehet bekerülni a nyolcvantagú szenátusba, a háromszáz tagú törvényhozó testületbe és a száztagú tribunátusba, az egyre kevésbé volt kétséges. Napóleonnak már nem is kellett túlságosan részletekbe menő módon beleavatkoznia a jelölő munkába ahhoz, hogy mindenhova az ő hívei kerüljenek. Napoleon – ügyesen játszva a társadalmi fogalmakkal – nemegyszer kinyilatkoztatta, hogy az úgynevezett politikai szabadság fogalmánál sokkal fontosabb a politikai egyenlőség gyakorlata, vagyis az egyenlőség fogalmának az az egyedül helyes értelmezése, hogy minden tehetségnek szabadon kell érvényesülnie, minden megkötöttség és előítélet nélkül, (egyforma lehetőséget nyújtva mindenkinek. Kétségtelen, hogy a becsvágy és a karrierizmus tömegőrülete, amely ma már elválaszthatatlan Napoleon hagyatékától, éppen Napóleon szédítő karrierjére támaszkodik, abból kiindulva, hogy

íme, minden lehetséges, ha valaki akar és mer legalulról a legmagasabbra feltörni. És Napóleon túlságosan ;is alulról indult el ahhoz, hogy különösebb fontosságot tulajdonítson a demokratikus kormányzásnak. Pályafutása nem a népakarat megnyilvánulása volt, hanem a saját akaratáé. Ezt az alapgondolatot tükrözték az új alkotmány betűi. A különféle testületek hatáskörét pontosan körülírták, elsősorban azt, hogy dinihez nincs joguk. Mert például egyik testületnek sem. volt joga törvényjavaslatokat előterjeszteni, ezt csak a kormány tehette meg a tribunátusban, s általában az egész alkotmányos folyamat már csak arra volt jó, hogy szentesítse Napoleon elgondolásait. Napóleon szívből utálta az ellenzék intézményét, az ellenvélemény puszta fogalmát is. Mivel önmagában tökéletesen bízott, nem látta be, mi szükség van az övével ellenkező véleményre. És amikor egy alkalommal figyelmébe ajánlották az angol alkotmányt, méghozzá saját testvérei, József és Lucien, s rámutattak az ellenzék politikai fontosságára, Napóleonnak megint alkalma nyílt arra, hogy kifejtse sajátos, de korántsem egyedülálló véleményét: – Én még eddig semmiféle ellenzék hasznát nem voltam képes megérteni. Akármilyen legyen is, végeredményben mégiscsak arra törekszik, hogy lejárassa a kormány tekintélyét a nép előtt. Bárki ülne az én helyemen, és nem hallgattatná el a fecsegőket, mint én, meglátná, hova jutna. Az uralkodáshoz a hatalom tökéletes egységére van szükség. Így jellemezte Napoleon az ellenzék ördögi arculatát, természetesen megfeledkezve arról, hogy volt idő, amikor ő állt ellenzékben, igyekezett lejáratni a kormány tekintélyét, s a kormányzat nem is akármilyen megdöntésével került uralomra. Ezzel azonban, elgondolása szerint, megszűnt az ellenzék létjogosultsága. Lépésről lépésre minden tekintetben kibontakozott az Első Konzul vitathatatlan elsősége, még a konzuli fizetések térén is. Az

Első Konzul fizetését évi félmillió frankban állapították meg, a másik kettő fejenként csak 150000-et kapott. Napóleon nem volt pénzéhes, a saját személyére igénytelenebb uralkodót nem lehet találni a történelemben, s ha Jozefin nem pazarolt volna mértéktelenül, Napoleon alig került volna valamibe az országnak. De tekintélyét a jóval magasabb fizetés is szolgálta, ez is megkülönböztette a másik kettőtől. Természetesen egyhangúlag választották meg a legmagasabb tisztségre, csak éppen a másik két konzul személye változott meg. Olyan fordulat volt ez is, amelyre senki sem számított a saintcloud-i válságos órákban. Sieyés és Roger-Ducos egyaránt megsértődött, az utóbbi korábban, az előbbi később. S ha Napoleon nem akarta vállalni a Nagyválasztó nevetséges szerepét, ők sem voltak hajlandók apró szolgálatokat végezni az Első Konzul személye körül. Napoleon megértette a két ember érzékenységét, különben sem szeretett maga körül jobb sorsra érdemes, elnyomott nagyságokat látni. Roger-Ducos-t szenátorrá nevezte ki, Sieyčst pedig a szenátus elnökévé, egy kis földbirtokkal is megtetézve a magas kinevezést, s Sieyčs mind a kinevezést, mind pedig a birtokot elfogadta, azzal a méltósággal, amely a félreállított, de anyagilag és erkölcsileg kielégített politikusokat jellemzi. Roger-Ducos sem tiltakozott, bár Napóleon alatt a szenátorság sem jelentett különösebb önállóságot és függetlenséget. Helyükbe Cambacérčs és Lebrun lépett. Cambacérčs konventtag volt ugyan, de „mérsékelt királygyilkos”, ő ugyanis a kivégzés elhalasztása mellett szavazott. Lebrun még a királyi korszak pénzügyi szakembere volt, ő tehát a jobboldalt képviselte Napóleon mellett. Mindkét új konzul politikai múltja azt bizonyította, hogy Napoleon Franciaország egészét képviseli. Az új, „a VIII. év alkotmánya” december 13-án már az egyesített alkotmányozó bizottságok elé került, s ott már a közfelkiáltás helyettesítette a vitát. Napóleon olthatatlan ellenszenve mindenféle ellenvélemény iránt ekkor már maradéktalanul érvényesült, s bár

az új alkotmány nem egy kérdésében akadtak eltérő vélemények, ezek a lelkek mélyén maradtak, s legföljebb a folyosókon adtak nekik suttogó hangot. Napóleon megbocsáthatatlan időveszteségnek tartott minden esetleges vitát. Éppen elég elvégzendő, sürgős munka volt az országban ahhoz, hogy a közvélemény se legyen elragadtatva a „fecsegő ügyvédek”-re emlékeztető, végeláthatatlan alkotmányjogi vitáktól, amelyeknek a szép nyelvükre büszke franciák mindig mesterei voltak. A bizottsági tagok is jól megértették, hogy a Brumaire utáni történelmi helyzet nem kedvez a vitának, viszont rengeteg kedvező lehetőséget rejt magában a lehető legkívánatosabb állások elnyeréséhez. Mellékesen azt is tudták, hogy nincs gyakorlati lehetősége semmiféle ellenvéleménynek, mert Napoleon kész közvetlenül népszavazás alá vetni az alkotmánytervezetet, joggal idegenkedtek tehát a hiábavaló erőfeszítéstől. Amikor viszont a bizottság közfelkiáltással elfogadta a konzuli alkotmányt, Napóleon úgy határozott, hogy először életbe lépteti, s csak aztán terjeszti a nép elé, szentesítés céljából. Bár joggal meg volt arról győződve, hogy a nép lelkesen elfogadja az új alkotmányt, mégis jobbnak látta, ha kész helyzet elé állítja a rajongó tömegeket, s ilyen módon a népnek inkább odaadó bizalmáról van alkalma tanúskodni, nem pedig az elemzés és a mérlegelés terhes képességéről. Inkább jóváhagyást, mint megszavazást kért a néptől, s várakozásában nem is csalódott. Hárommilliónál többen szavaztak az alkotmány mellett az 1800 januárjában lefolyt országos szavazáson, s mindössze mintegy ezerötszázán ellene. Úgy látszik, jó hatást tett az emberekre az új alkotmányt bevezető napóleoni szózat is, s annak sokat idézett utolsó mondata: „Polgárok, a forradalom visszatért azokhoz az alapelvekhez, amelyekből kiindult. A forradalom véget ért.” Jellegzetesen napóleoni gondolat: rendeletileg véget vetni a forradalomnak. Viszont kétségtelen, hogy sohasem tagadta meg a forradalmat. Elfojtotta, de nem tagadta meg. A forradalom fiának

tartotta magát még császár korában is, s nem csekély történelmi érzékkel ismerte fel, hogy kedves „testvérei”, európai uralkodótársai, akik a császárság aranynapjaiban ott csúsztakmásztak lábai előtt, végül is a forradalmat akarták megölni benne. Történelmi tény az is, hogy a nem kevésbé fejlett történelmi érzékkel és rugalmassággal rendelkező Talleyrand az 1814-i bécsi kongresszuson kijelentette, hogy ennek a kongresszusnak a forradalom befejezése a célja. Napóleon szózata viszont majdnem tizenöt évvel a bécsi kongresszus előtt jelentette be a világnak â forradalom végét, alapjában véve âzt a rejtett gondolatot kifejezve, hogy mi szükség van most már forradalomra, felkelésre, harcra, amikor a nagy francia forradalom elérte legfontosabb célját: Napokon az ország élére állt. Ez a tény a további forradalmat éppen úgy fölöslegessé tette, mint az ellenzéket. Igaz, Napoleon nemcsak hatásos, szózattal, hanem átfogó intézkedésekkel is igyekezett belevinni a népbe az állandóság tudatát. Nem engedte magát zavarni különféle „demokratikus” véleménycserékkel, alaposan kihasználta egyszemélyi szabadságát, és úgy megszervezte a polgári Franciaországot, hogy közigazgatása még ma is él választott hazájában. Megtartotta az ország kerületi beosztását, de erősen központosított szervezettel. Az önkormányzat nem az ő ízlésének való volt, A belügyminiszter (Lucien) nevezte ki a prefektusokat, ezek viszont a polgármestereket, s bármikor el is küldhették őket. Lényegében mindenki az Első Konzul kezében volt, s ez a vaskéz az ország bármelyik tájára ki tudott nyúlni. Kezdetben nem könnyen. Mert két fájdalmasan égető feladat várt megoldásra. Az egyik a rablóbandák, a másik a Vendée kérdése volt. A rablóbandák annyira elszaporodtak országszerte, hogy közbiztonságról beszélni sem lehetett. Százával fordultak elő rablógyilkosságok. A bandák rettegésben tartották a parasztságot és a polgárságot egyaránt. Korrupt rendőrtisztviselőkben és közhivatalnokokban sem volt hiány, s a szervezett bűnözés olyan méreteket öltött, hogy az ország

tetemes részében a haramiák tartották kezükben a hatalmat, a lakosság nekik adózott, ellenkező esetben a sarcot megtagadók életükkel fizettek. Jellemző volt a bandák arcátlanságára, hogy erejük tudatában már nem elégedtek meg az országutakkal és a falvakkal, hanem még a nagyobb városokba is be-betörtek rabolni. Mint ismeretes, magát Napóleont is kirabolták a „francia beduinok” a fréjüs-párizsí diadalút alatt. Napóleonnak tehát saját tapasztalatai is voltak a hazai közbiztonságról, s minden bizonnyal már akkor tervbe vette, hogy leszámol ezzel az országos alvilággal, amint kivívja az egyeduralmat. A másik fenyegető veszély a vendée-i királypárti felkelés volt. A monarchista ellenforradalmárok fő fészke szerencsés fekvésű volt, hosszú óceáni partvidéke alkalmat adott az angoloknak arra, hogy segítséget nyújtsanak a Bourbon-ház híveinek, fegyver és pénz formájában. A mocsaras, erdős terep is kedvezett a királypártiaknak, s nem egy győzelmet arattak a köztársasági csapatok ellen a direktórium idején. Ügy látszik, Franciaországnak ez az aránylag kis része nem osztozott a nemzet lelkesedésében Napóleon iránt, viszont megfigyelhető volt bizonyos várakozó álláspont, amely főként abban gyökerezett, hogy Napoleon – „élete legügyesebb korszakában” – még a Bourbon-hivőkben is tudott reménységet kelteni. A rablóbandák és a királypártiak között nem mindig lehetett szigorú választóvonalat húzni, mert a banditák túlnyomó része – bár mennyire különösnek hangzik is – királypártinak vallotta magát. Minidig voltak romantikus hajlamú haramiák, akiket nem elégít ki a véres zsákmány, hanem valami nemes indokra is igényt tartanak. A feldúlt, forradalmi Franciaországban nem volt nehéz ilyesmire szert tenni, s miivel a bűnözők mindenféle társadalmi rendszer rendőrségével szemben állnak, az uralkodó rendszerrel szemben a királyság és a vallás védelmezőinek hirdették magukat, s ilyen módon némi világnézeti aranyhidat kínáltak helyi

cinkosaiknak, akiknek tág lelkiismeretét megnyugtathatta az az ürügy, hogy tulajdonképpen az istentelen bitorlók ellen folyik a harc, ha sajátos eszközökkel is. Napóleonnak életbevágóan fontos érdeke volt, hogy rendet teremtsen, mielőtt újra szembeszáll az ugrásra kész, feudális Európával. Hosszadalmas igazságügyi eljárásra nem volt ideje, s ezért a lehető legkíméletlenebb módszereket választotta. Kitűnően felszerelt csapatokat küldött a legjobban veszélyeztetett területekre, s gondos terv alapján széles körű harc kezdődött a rablóbandák ellen. Napoleon utasításai a kegyetlenségig szigorúak voltak. Bírósági tárgyalásokkal nem bíbelődtek a rendcsinálók, az elfogott haramiákat a helyszínen nyilvánosan kivégezték, de nemcsak őket, hanem cinkosaikat, orgazdáikat s azokat a korrupt rendőrtisztviselőket is, akik egy követ fújtak a bűnözőkkel. Jogilag erősen kifogásolható eljárás volt ez, de kétségtelenül célravezető. Napóleonnak a legcsekélyebb érzéke sem volt a betyárromantika iránt, a fess és lovagias banditákat éppen úgy felakasztatta, mint azokat, akik kevésbé színes alakjai voltak az országos alvilágnak. Ezek az emberek nemcsak ölték és rabolták a lakosságot, hanem akadályozták Napoleon terveit is, tehát pusztulniuk kellett. Napóleont a legkevésbé sem érdekelték a rablógyilkos mentő körülményei, nem kutatta, mi vitte lejtőre a bűnözőt, örömtelen gyermekkora volt-e, vagy családi bonyodalmak térítették le a törvényes útról. Térítőnek sem tekintette magát, aki kézen fogja a bűnözőt, és visszavezeti a becsületes emberek társadalmába, ö nem a bűnözőket akarta megjavítani, hanem a közbiztonságot. Ha feltételezte is, hogy a banditának is van lelkivilága, nem volt kíváncsi rá, nem megérteni, hanem kiirtani akarta őket. Nyilván itt-ott átlépte a törvényes igazságosság határát, de az ország olyan helyzetben volt, hogy Napoleon csak a legradikálisabb módszereket találta hatásosaknak. A jogászok haja égnek meredt, de Napóleonnak fontosabb volt a parasztság növekvő bizalma az új

rendszer iránt, amely megvédi frissen kapott birtokát. Sok legendás betyár végezte életét az akasztófán, pontosabban a helyszínen található élőfákon, sok útonálló regényhőst sirattak, el a hátramaradott szerelmes nők, de ki lehetett menni az országutakra, s az útonállás és a rablógyilkosság rövidesen ritkaságszámba ment. Ezt akarta elérni Napoelon, s szándéka megvalósításában semmiféle jogelméleti meggondolás nem gátolta. A rablóbandák felszámolása tovább növelte tekintélyét, s éppen erre volt szüksége. Újólag bebizonyította, hogy semmilyen téren sem ajánlatos szembeszállni akaratával. Ami pedig a kalandvágyó, bátor, harácsolni akaró és az emberöléstől sem visszariadó ifjakat illeti, megértette velük, hogy fölösleges, rablóbandákba tömörülniük, van számukra hely a hadseregben, ahol – minden egyébtől eltekintve – kitüntetés várja őket, olyan cselekedetekért, amelyekért különben – rossz helyen elkövetve – akasztófa jár. A rablóbandák szétverésénél nehezebb és kényesebb feladat volt a királypárti lázadás letörése. Ez nemcsak harci feladat volt, hanem politikai is, s a puszta erőszak, amelyről különben Napoleon sohasem feledkezett meg, egymagában nem állította volna helyre a békét. Napóleonnak legalább két húron kellett játszania ahhoz, hogy sikert érjen el az elvakult királypártiakkal szemben, sőt, maga mellé állítsa őket. A forradalom esküdt ellenségei, a nemesség és a papság, tetszetős jelszavakkal tudta fellázítani a Vendée és Bretagne parasztságát. A kor romantikus igényeit jól szolgálta a királyhűség eszméje, a harc az istentelen forradalmárok ellen, akiknek kezén felkent királyuk vére szárad. Az egyszerű földművesek mintha már nem is emlékeztek volna a bourboni csődre, a fakéregre, amelyet Mária Antónia kalácsa helyett fogyasztottak, s mivel a tehetetlen és korrupt direktórium jóvoltából éppen úgy nem tudtak jóllakni, mint azelőtt, a múlt megszépült szemükben, s a frissebb rossz ellen fordultak. A mindig ingadozó egyéni vélemény monarchista kialakításához hozzájárult még a nemesség hírverő tevékenysége is, a Bourbonok

visszatérésének mind gyakrabban emlegetett híre, továbbá a papság prédikációi, az örök kárhozattál való fenyegetés a királygyilkosok cinkosainak megfélemlítésére. Az egyszerű vendée-beli parasztoknak eléggé nehéz lehetett tájékozódniuk ezekben a gyorsan változó időkben, amikor a hírszolgálat kezdetleges állapota is megkönnyítette a propaganda munkáját. Nyilvánvalóan nem egységes királypárti tömegekről volt szó, hanem vakbuzgó vezetőkről és könnyen befolyásolható ingadozókról, akik aztán a közömbösöket is magukkal tudták ragadni. Akikkel el tudták hitetni, hogy a forradalom átmeneti jelenség, s a jövő az Isten kegyelméből uralkodásra született Bourbonoké, az bizonyára dühödt hívévé vált a restaurációnak. A parasztság akkor is kemény dió volt, eszmeileg nehéz volt hozzá közeledni, az enciklopédisták hatását nem lehetett kimutatni rajtuk. Napóleonnak mindenképpen kellemetlen volt a vendée-i helyzet. Nyitott seb volt az ország testén, méghozzá a tenger felé nyitott seb, a tenger pedig az angoloké volt. Vendée megbontotta az ország egységét a legnehezebb erőpróbák előtt, sok pénzbe került, s tetemes katonai erőt vont el a nemzetközi hadszínterekről. Napoleon úgy határozott, hogy megpróbálja szép szóval lecsillapítani a lázongó kedélyeket. A légkör éppenséggel nem volt alkalmatlan erre a kísérletre. Napoleon hírneve még a Vendée erdőségeibe és mocsaraiba is eljutott, s az egyiptomi hazatérés hangulatából jutott valami erre a Bourbon-liliomos vidékre. Igaz, a kis korzikai halomra lövette néhány éve a monarchistákat, a király halálában viszont nem volt bűnös. Így könnyebb volt elfeledni Vendémiaire-t, s megint kiderült, hogy az ügyes politika a legjobb eszköze a feledtetésnek. Napoleon tettekkel is bizonyította, hogy hajlandó engedményekre. A vallás politikai jelentőségét sohasem becsülte le, sem Olaszországban, som Egyiptomban. „Franciaországnak egy kis vallás kell!” -mondta később, s csak természetes, hogy nem csinált magának gondot vallási kérdésekből, amikor egy lázongó

országrészt kellett lecsillapítania, öt elvi kérdések sohasem izgatták túlságosan, az ideológusokat mélységesen lenézte, s vallásos hite általában abból állt, hogy hitt a vallás politikai erejében. Felfogását nem is szégyellte, különben nem hagyott volna hátra az utókorra ilyen épületes megnyilatkozásokat: „Én a vallásban nem annak a titkát látom, hogyan lett Istenből ember, hanem inkább a társadalmi rend titkát. A vallás a mennyországhoz fűzi az egyenlőség eszméjét, s ez megakadályozza a szegényeket abban, hogy a gazdagokat agyonverjék … Az emberiség nem élhet a vagyonok egyenlőtlensége nélkül, a vagyonok egyenlőtlensége pedig nem lehet meg a vallások nélkül … Én a vallást újra feltámasztom, de a magam számára …” Pontosan ezt tette az ellenforradalmi területeken, feltámasztotta a vallást, a saját jól felfogott érdekében. Hazahozatta Svájcból Bernier abbét, NyugatFranciaország népszerű papját, a templomokat visszaadta istentiszteletek céljaira, s megengedte azoknak a papoknak a működését is, akik nem esküdtek fel a köztársaságnak, így sikerült elérnie, hogy Vendée és Bretagne királypárti lakossága közeledni kezdett a köztársasághoz, s elsősorban Napoleon hívévé vált. Jó hatást keltett az Első Konzulnak az a rendelete is, amely az emigránsok itthon maradt családtagjait felmentette á hátrányos megkülönböztetések alól, s például közhivatalt is vállalhatott olyan ember, akinek valamelyik családtagja külföldre szökött. Napoleon abból indult ki, hogy ne az kerüljön rossz hírbe, akinek a rokona kivándorolt, hanem az az emigráns, akinek a rokona odahaza, a forradalmi Franciaországban, közhivatalt visel. Különben is igényt tartott minden tehetségre, minden tudásra, s bár nagyra becsülte az iránta megnyilvánuló lelkesedést, de még többre az érte kifejtett munkát. Okos és emberséges intézkedései ezt a célt szolgálták, mellékesen az intézkedések mögött hatalom, katonai erő állt, a humanizmus nagyobb nyomatékául. Napoleon ugyanis nemcsak megbékítő intézkedésekkel hatott, hanem azzal a figyelmeztetéssel is, hogy aki ezek után is ellenáll, az

a halál fia. És azok az ellenforradalmi csapatok, amelyek nemrég számottevő sikereket értek el a köztársaságiakkal szemben, hiszen többek között Nantes-ot is elfoglalták, most letették a fegyvert, először a Vendée-ben, aztán Bretagne-ban. A közkegyelemben részesült felkelőket többféle reménység táplálta, s Napóleon nem sietett őket kiábrándítani. A remények legjelentékenyebbje az volt, hogy a legendás hírű tábornok visszaadja Franciaország törvényes királyát. És bármennyire különösnek hangzik is, Napoleon idegen származása is jó hatást keltett. Polgárháborúban a szemben álló felek nem bíznak egymásban, testvérharcban nincs gyűlöletesebb a testvérnél. Napóleon viszont korzikai volt, a vendée-iek feltételezhették tehát, hogy más lesz, mint gyűlölt párizsi honfitársaik. A statisztikai törvényszerűséghez híven, nem minden felkelőcsapat adta meg magát. Voltak, akik úgy határoztak, hogy nem tántorodnak el az eszmétől, s utolsó csepp vérükig ellenállnak. Napóleon igyekezett minden lehetőséget kimeríteni a végső ökölcsapás előtt. Legnevezetesebb vállalkozása a felkelők vezéreivel való személyes tárgyalás volt. Meghívta őket Párizsba, szavatolta személyi biztonságukat, s azt, : is megígérte, hogy még akkor is bántatlanul térhetnek vissza működésük színhelyére, ha nem sikerül megegyeznie velük. Nem egyet sikerült ilyen módon megnyernie varázslatos egyéniségével, s ezeknek az egyéni győzelmeknek az eredménye volt a tömegek meghódolása. Akadt olyan is, akire nem tudott hatni. A legdrámaibb körülmények között Georges Cadoudallal találkozott. Ez a hatalmas termetű, breton paraszt dühödt rajongója volt a Bourbonoknak és kérlelhetetlen ellensége a forradalomnak. Ő volt a Vendée lelke. Állítólag magára Napóleonra is mély benyomást tett Cadoudal állhatatossága. Személyes találkozásuk egyike volt a napóleoni pályafutás legkülönösebb eseményeinek. Már az a körülmény is rejtélyes volt, hogy Cadoudal egyáltalán elfogadta az Első Konzul meghívását, hiszen, mint kiderült, a megadásnak vagy a

megegyezésnek a leghalványabb szándéka sem volt benne. Hajthatatlanul ment Párizsba, és ugyanúgy távozott onnan. Napoleon sohasem számolt be arról, hogy min vitatkoztak jó néhány órán keresztül, méghozzá négyszemközt, s ez a tény rémülettel töltötte el az Első Konzul beosztottjait, akik lélegzetvisszafojtva füleltek a másik teremben. Az apró termetű, vékonyka Napóleont Cadoudal félkézzel is agyonüthette volna, s a tárgyalások után tett is olyan megjegyzést, hogy a legszívesebben megfojtotta volna a kis embert. Pedig Napoleon mindent elkövetett, hogy a maga oldalára állítsa a legendás hírű felkelőt, s azt is felajánlotta neki, hogy tábornoki rangban lépjen be a köztársasági hadseregbe. Varázslatos szeme azonban ezúttal nem hatott. Az a tekintet, amely kezes báránnyá változtatta Augereau-t is, Cadoudalról visszapattant. Úgy látszik a politikai vakhit erősebb a legbűvösebb egyéniségnél is. Nem egy történetírói elmélet született annak megmagyarázására, hogy ez az elvakult királypárti mégis miért nem ölte meg ellenfelét, a gyűlölt Vendémiaire tábornokot, a forradalom, a köztársaság látható fejét. Félelemről szó sem lehetett, Cadoudal bármikor hajlandó volt feláldozni életét a királyért. A magyarázatok szerint Cadoudal is azt hihette, hogy Napóleon végül is eltiporja a forradalmat, és visszaállítja a királyságot, s nem gondolt arra, hogy Napoleon esetleg a maga hasznára végez a forradalommal. Ez a magyarázat nem látszik hihetőnek, mert ha így lett volna, valamiféle közeledés csak történt volna a két szemben álló fél között. Inkább arról lehetett szó, hogy Cadoudal, ez a kétségtelenül romlatlan rajongó, nem akart visszaélni a különös vendégjoggal, nem találta becsületes dolognak megölni azt az embert, aki szavatolta életét és biztonságát kényes küldetése alatt. Ámbár az is lehetséges, hogy végül is. nem Napóleonban látta a királyság legveszedelmesebb ellenségét. És talán az is, hogy a becsület eszméjének nemes védőpajzsa mögött mégsem volt kedve az azonnali halálhoz, amely a gyilkos tettet feltétlenül követte volna.

Cadoudal mindenesetre visszament a Vendée-be, s folytatta a harcot egyre vonakodóbb és ritkuló híveivel. Mert most már érezték Napóleon vaskezét. Frottét, a másik nevezetes monarchista vezért, elfogták és kivégezték, s ez a tény is sokakat késztetett arra, hogy Napóleonnak inkább a békejobbját fogadják el. Hihetetlenül nagy az erőszak térítő hatása. Cadoudal lassanként teljesen elszigetelődött, s rövidesen arra kényszerült, hogy újra Angliában kérjen menedékjogot. Távozásával majdnem teljesen megbékélt a sokáig forrongó Vendée és Bretagne, s ilyen módon felszabadult egy egész hadsereg. Mindez tovább növelte Napoleon tekintélyét, önmaga előtt pedig újra bizonyítást nyert régi tétele, hogy az embereket egyszerű eszközökkel lehet vezetni, a jutalom és a büntetés, a nádpálca és a cukorka arányának helyes mértékével, s az emberi méltóságnak és önérzetnek olyan tiszteletben tartásával, hogy az egyén emelt fővel fordíthasson hátat mindannak, amit addig tett. A közbiztonság tehát megszilárdulóban, az ellenforradalom szűnőben volt, miközben életbe lépett a központi vasmarok szervezete: a VIII. év alkotmánya. Franciaország belső életében új vonás mutatkozott meg: a bizalomra és a reményre épített tartósság. És a belső rendcsináláson kívül mennyi mindent tett még Napoleon! Minden megoldott feladat megsokszorozta munkaerejét. Ő nem egymás után igyekezett elvégezni a teendőket, hanem lehetőleg egyszerre. Mivel tudta, hogy rövidesen nemcsak hazai rablókkal és királypártiakkal kell harcolnia, már az államcsíny utáni első hetekben hozzáfogott Franciaország nemzetközi helyzetének tisztázásához is. Clausewitz, a háború katonafilozófusa, sokat mentett Napoleon életpályájából, s valószínű, hogy leghíresebb megállapítása – „A háború a diplomácia folytatása, más eszközökkel” – a napóleoni gyakorlatból született. Napóleon ugyanis sohasem kezdett háborút alapos diplomáciai előkészület nélkül, s számára a diplomácia fontos előcsatározás volt a nyílt ellenségeskedések előtt. Amikor

odakiáltották neki Fréjus-ben, hogy „verje meg az ellenséget! …”, talán arra gondolt, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, s nagyon korlátolt hős az, aki csak úgy kirántja a kardját, és nekiront az ellenségnek. Napoleon politikus katona volt, ő maga akarta uralni és irányítani a körülményeket, amelyek a kard kirántását szükségessé teszik. Már 1799 december végén elküldte híres levelét III. Györgynek, Nagy-Britannia és Írország királyának, népszerűen: az angol királynak, mint egyik államfő a másiknak, azzal a különbséggel, hogy Napoleon lángelméjű bitorló volt, György pedig elmebajos, de törve-. nyes király. A felségek zárt körű klubjában egyelőre csak az utóbbi-; nak volt helye. Napóleon nyilván jól ismerte György elmeállapotát s a kormányzástól való teljes távol tartását, de már csak azért is betartotta a szolgálati utat, hogy Európa-szerte vegyék tudomásul: uralkodótársával levelez az Első Konzul. Még kitüntetésnek is szánhatta a szerencsétlen roncshoz intézett levelét, hiszen mint a történelem alapos ismerője, tudta, hogy a Hannover-ház tagjai hatáskör nélkül uralkodtak a szigetországban, amióta György nem tudott beleszólni Anglia politikájába, nem tudván angolul, írhatott volna Fittnek is, a felelős kormány fejének, de mint „a köztársaság legmagasabb tisztségének viselője” úgy vélhette, hogy a címzett csak az angol király lehet. A levél egyike Napóleon nagy leveleinek, s azt bizonyítja, hogy nem voltak ismeretlenek előtte azok az elvek, amelyeket sohasem követett. Milyen szívhez szóló szavak! „Vajon nem lehet véget vetni a háborúnak, amely már nyolc éve pusztítja a világ minden részét? Valóban nem lenne mód arra, hogy megértésre jussunk egymással? Hogyan lehetséges az, hogy Európa két legfelvilágosodottabb nemzete – mindkettő erősebb és hatalmasabb, mint amennyire azt biztonságuk és függetlenségük megkívánná – feláldozza kereskedelme virágzását, belső jólétét, családok boldogságát képzelt nagyság álmaiért? Miért, nem látják át, hogy a béke a legnagyobb dicsőség és a legnagyobb szükségesség? Nem lehetnek

idegenek ezek az érzések Felséged szívétől, hiszen Ön egy szabad nemzet fölött uralkodik, s egyetlen célja, hogy népét boldoggá tegye …” Legalább ilyen figyelemre méltó a levél utolsó bekezdése: „Ha Franciaország és Anglia visszaél hatalmával, hosszú ideig elodázhatja ugyan teljes kimerülését, de nemzetközi katasztrófa lenne. Ki merem mondani: minden civilizált nemzet sorsa attól függ, hogy sikerűire befejezni azt a háborút, amelybe az egész világ belesodródik.” Ugyanakkor, amikor elismeréssel adózunk a levél emelkedett szellemének, természetesen meg kell állapítanunk, hogy nincs benne egyetlen őszinte szó sem. És ha akadt embčr a világon, aki „képzelt nagyság álmaiért” úgyszólván mindent kockára tett, az Napoleon volt, amint ezt ő maga sem tagadta, s a legkülönbözőbb megfogalmazásokban adott kifejezést mérhetetlen dicsőségszomjának. Levelére, amint az várható volt, nem a király válaszolt, hanem Pitt. Talán nem is azért, mert az uralkodó erre alkalmatlan volt, hanem azért, mert egy ilyen törvénytelen rendszer vezetője örüljön annak is, ha illetéktelen levelére akár csak egy egyszerű miniszterelnök válaszol. A válasz lényege az volt, hogy Napoleon helyezze vissza a francia trónra a Bourbon-házat, s a királyság visszaállításával helyreáll a béke, mintha bizony a két királyság között tartós béke uralkodott volna a történelem folyamán. Napoleon nem sértődött meg, ő csak politikai céljai érdekében szokott megsértődni, a számára legelőnyösebb időpontban. A Bourbon-ház visszahelyezésére vonatkozó angol követelés ellentmondásait nyugodtan elemezte, s nem értette, miért engedi meg „a brit király őfelsége”, hogy minisztere beleszóljon a Francia Köztársaság belügyeibe. „Ez a francia nemzetre és kormányára nem kevésbé sértő, mint amilyen sértő lenne egy Angliához és Őfelségéhez intézett

felszólítás arra, hogy térjenek át a köztársasági államformára, amelyet Anglia a múlt század közepén vett fel, vágy egy olyan felszólítás, hogy hívják vissza a trónra azt a családot, amelyet a trón születésénél fogva megillet, s amelyet egy forradalom űzött el …” Így célozgatott Napoleon Cromwellre és II. Jakabra, s Pittéknek nem lehetett kétségük afelől, hogy ellenfelük jártas az angol történelemben, s alkalmazni tudja a jelen helyzetre a múlt tanulságait. Ennek ellenére, Napoleon megrázó szavai – „Minden oldalról könyörög a népek és az emberiség szava, hogy legyen vége a háborúnak!” – süket fülekre találtak. Pitt, aki kezdetben rokonszenvezett a forradalommal, olyan kegyetlennek és hajthatatlannak bizonyult, mint egy csalódott szerelmes. Nem járt jobban Napóleon Ausztriával sem. Ennek az volt a fő oka, hogy Napóleon természetesen a campoformiói béke alapján óhajtott tárgyalni Ferenc császárral. De Thugut, a campoformiói béke legelkeseredettebb ellensége, a visszahódított területek birtokában erélyesen felszólította Franciaországot, hogy nyilatkozzék: hajlandó-e tiszteletben tartani a népek szerzett jogait (?!), s hajlandó-e elismerni a jelenlegi határokat. Vagyis, hajlandó-e belenyugodni mindazoknak a területeknek az elvesztésébe, amelyeket a dicsőséges itáliai hadjáratban hódított meg, s amelyekről Ausztria ünnepélyesen lemondott a campoformiói békeszerződésben? Mint látható, Napoleon nem is egy kísérletet tett a háború befejezésére, az ellentétek békés rendezésére. A különféle levél- és jegyzékváltások Európa nagy nyilvánossága. előtt történtek, s a nemzetközi közvélemény tudomást szerezhetett arról, hogy ki óhajtja a békét, és ki nem. Ezek voltak azok a diplomáciai cselfogások, amelyekre támaszkodva Napoleon még Szent Ilonán is arcizomrándulás nélkül állíthatta a császárság korát