Mit mondanak a csillagok 963-280-329-9 [PDF]

Hogyan jut el egy természettudós az idealista világnézettől a tudományos materialista világnézetig? A szerző igaz, ember

135 71 756KB

Hungarian Pages 212 Year 1976

Report DMCA / Copyright

DOWNLOAD PDF FILE

Table of contents :
Előszó 7
Az ember a helyét keresi 9
Indíték és fogadtatás 18
Megismerhető-e a világ? 26
Mit kell érteni a megismerhetőség fogalmán? 27
Az információk dzsungelében 29
Az ismeretszerzés útjai és tévútjai 41
Porszemek a végtelenben 54
Minden csak egyszer történik meg 59
A csillagász a múltat látja 62
Törvény és rend 66
A múltat őrző jelek 70
Milyen idős a Föld? 74
Milyen idős a Nap? 77
Milyen idősek a csillagok? 78
Milyen idős a Világegyetem? 80
A visszafelé pergetett idő 81
Az ősrobbanás 82
Kezdet vagy folytatás? 85
A kozmikus tudat 87
A Föld kozmikus múltja 89
Az elemek kohói a csillagok 93
Sugárzások záporában élünk 95
Mit üzennek a csillagok? 99
Az élet kozmikus jelenség 109
Élet a Földön 109
A klorofill csodája 110
Az élet más földi formái 111
Életünk forrása a Nap 112
A naptevékenység földi hatásai 113
A Földön kívüli élet 115
Élet a Naprendszerben 116
Szerves anyagok a csillagközi térben 119
Miller kísérlete 120
Aminosavak a meteoritokban 121
Más lakott világok 125
Hogyan szerezhetünk róluk tudomást? 130
Az érintkezés nyelve 133
Az érintkezés hullámhossza 135
A kultúrák egyidejűsége 138
Belépőjegy a Kozmoszba 138
Mi a célja és értelme a világnak? 140
Anyag és szellem 148
Hit és világnézet 152
A hűség a mérlegen 161
3+1=3 164
E=m x c2 167
A Kozmosz ígérete 172
A Föld gazdagsága és szegénysége 174
Mi lesz veled emberke? 180
Fantázia nélkül nem megy 186
A végtelenre tágult barlang 198
A Világegyetem rendje és logikája 201
A természet etikája 205
Az égbolt esztétikája 208
Papiere empfehlen

Mit mondanak a csillagok
 963-280-329-9 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

Kulin György Mit mondanak a csillagok?

Gondolat • Budapest 1976 Lektorálta: Róka Gedeon

ISBN 963 280 329 9

© dr. Kulin György, 1976

Apám emlékének

Előszó

Ebben a könyvben azokat a felismeréseket élem át újra, amelyek a Föld és ég, ember és világ viszonyáról kialakuló szemléletemben változást hoztak. Az értelemmel fel nem fogható szépségeken túl, egész belső világomat megrázó élményekről írok; ezek új világot tártak fel előttem. A csillagászatnak – és általában a természetnek – azokat a területeit emeltem ki, amelyek mint keresztutak kétfelé kínálnak irányt: a képzelődés és a valóság felé. Arra törekedtem, hogy szavaim eljussanak minden emberhez, akiben ugyanazok a kérdések élnek, amelyek engem is foglalkoztatnak. Kerültem a tudálékosságot, de megmaradtam a tudományosság mellett. A legegyszerűbb nyelven igyekeztem megfogalmazni mondanivalóimat. Elhagytam a szakkifejezéseket, és csak néhány esetben kényszerültem leírni matematikai, képletszerű összefüggéseket. Nincs ebben a könyvben semmiféle olyan rendszeresség, ami a tankönyvekben, ismeretterjesztő írásokban megszokott. Egészen másfajta csoportosításban sorakoztattam fel a problémákat, kiválogatva azokat, amelyek szemléletünk alapjai. Ha néha látszólag a részletekbe mentem, ennek célja az volt, hogy végigkövessem a fonalat, amely engem a megoldásig vezetett. Mondanivalóm lényege a töprengésekben, a türelmetlen válaszkeresésben és a megtalált igazságban van. Szokatlan stílusú ez a könyv, mert vallomás. Remélem, olvasásakor ezrek, talán tízezrek is ráismernek majd a maguknak feltett vagy esetenként hozzám intézett kérdéseikre, és a feleletek megtalálásához válaszaim hozzásegítik őket. Bízom abban is, hogy még többen vannak, akiknek a soha ki nem mondott, soha fel nem vetett kérdéseire felelek,

amikor a saját magam miértjeire és hogyanjaira válaszolok. Igaz szeretettel ajánlom ezt az írást mindazoknak, akik a helyüket keresik a világban. Kulin György

1. Az ember a helyét keresi

Hol a helyem a világban? Ez a kérdés végigkísérte az emberiséget szellemi fejlődésének útján, ez a kérdés velünk marad egész életünk folyamán. Sokszor úgy tűnik, hogy ebben a keresésben más utakat jár a szív és az értelem. A szív megnyugvást keres, de ezt a megtalálni vélt nyugalmat kikezdi az értelem lázongása. A belső világom elválaszthatatlan a valóságos világtól, amelyben rajtam kívül mások is vannak, és amelybe beletartozik az egész természet. Hol a helyem a szűkebb és tágabb közösségben, amelynek tagja vagyok? Hol a helye az egész Földnek a Naprendszerben? Hol a helye a Napnak, egész rendszerével együtt a Tejútrendszerben? Hány tejútrendszer van az egész Világegyetemben? Ezek közül sok kérdést a tudomány vet fel. Ha mai ember módján akarjuk élni életünket, saját problémáinkká lesznek a távoli világok is, mivel választ keresünk arra is, vajon ebben a végtelennek tűnő Világegyetemben egyedül vagyunk-e érző és gondolkodó lények, vagy vannak mások is rajtunk kívül? Más helyet és szerepet szánunk magunknak aszerint, hogy milyen nagynak tudjuk vagy képzeljük a világot. Volt idő, amikor egész világom a szülői ház és annak udvara volt, ahol az első botorkáló lépéseket tettem. Csak később bővült ez a szomszédos házakig, az utcáig. Idősebb testvéreim még ma is emlegetik az én gyermekkori világszemléletemet. Egyszer magukkal vittek egy „nagy kirándulásra", a Nagyszalontától két kilométerre fekvő Madarászig. Még kisvárosunk határában jártunk, amikor előttünk az út porából verebek röppentek fel. Csodálkozó szemekkel kérdeztem: hogyan tudtak a verebek ilyen

messze elrepülni? – A városszéli házak nekem már a világ végét jelentették. Aztán az iskolában megtanultam 63 vármegye nevét, székhelyeikkel együtt. De ez már csak a térképen létezett számomra, és nem is jelentettek egyebet mint különböző színekkel festett területeket, foltokat. A kontinenseket ábrázoló világtérkép méretében sokkal kisebb volt, mint hazám térképe. Csak akkor döbbentem meg, amikor ezen a világtérképen, hiába kerestem Nagyszalontát, de még Bihar megyét is. A térkép világa csak akkor kezdett valóság lenni számomra, amikor nagybátyám felültetett a zörgős parasztszekérre, és a Szürkével bekocogtunk Nagyváradra, hogy ottani rokonainktól szilvát hozzunk. Ahogyan a hosszú, 36 kilométeres utunk során falvakon haladtunk át, egyre tágult számomra a világ, majd feltűntek a váradi dombok, amelyek sokáig óriási hegyekként maradtak meg emlékezetemben. Annak felfedezése sem maradt bennem nyom nélkül, hogy rajtam és szűk környezetemen kívül máshol is élnek emberek. Ma már tudom, hogy vannak, sokan vannak, mégis, amikor az országot járom, vagy más országokba visz utam, újra és újra tudatosítani kell magamban, mennyi ember éli valamennyiőnk közös problémáival a maga életét. Ahogyan nőtt körülöttem és bennem a világ, úgy zsugorodott egyre kisebbé korábbi világom. A Föld határa azonban sokáig valóban a világ végét jelentette. Szóhasználatunk ma is tükrözi ezt a szemléletet: a világ legmagasabb hegye, a világ legerősebb embere, a világ legnagyobb eseménye, a világ megváltója – sok más egyébbel együtt annak emlékét őrzi, amikor az ember szemléletében valóban a Föld jelentette a világot. Éppúgy, mint az emberiségnek, egyszer nekem is meg kellett tudnom, hogy az egész Föld a kilenctagú bolygócsaládnak csupán egyik szerény tagja, és a szűkebb kozmikus hazánkban, a Naprendszerben csak olyan parányi helyet foglal el, mint az egész gyermeki világomat jelentő családi ház a világtérképen. Világunknak folytonos tágulása nemcsak a felfedezés örömét hozza; trónfosztásokkal is együtt jár, hiszen a tágabb térbeli keretben helyünket és szerepünket is újra meg újra át kell értékelni.

Újra kellett rangsorolnom helyemet az iskolában, ahol nálam nagyobb, erősebb és okosabb társak között már csak valahol a középen találtam magamat. Életünket itt a Földön éljük le. Terveinket, vágyainkat és cselekvéseinket a falu, a város és az ország határain túlnőtt világ eseményei alakítják. Ha aztán olyan kérdések is felmerülnek bennünk, hogy az egész Föld léte, élete miként függ a nagy egésztől, ha megtudjuk, hogy az egész Föld a kozmikus hatásoknak kiszolgáltatott égitest, kénytelenek vagyunk valóságos világunk határait távolabbra tolni. Tétován kérdezzük, hogy annak a szűk világnak, amely életünket határolja, meg lehet-e találni helyét, célját és értelmét a szinte végtelenné tágult Kozmoszban? Helyünket azonban nemcsak a térben, hanem az időben is keressük. Mióta van a világ? Hogyan lett? Mióta vannak csillagok? Mióta süt a Nap? Mikor lett a Föld? Mikor fogant meg rajta a primitív élet, aminek én is folytatása vagyok? Meddig élteti még a Nap a Földet? Mikor alszik ki fénye és tüze? Mi lesz a Földdel az éltető Nap nélkül? Még személyesebben így merülnek fel bennünk a kérdések: Mióta él ember a Földön? Hogyan viszonylik az én életem 60-70 éve az emberiség korához? Mi lehet az én szerepem ebben a végtelennek tűnő generációváltásban? Szükségszerű-e az, hogy alighogy megszülettünk, eszmélni kezdünk, kezdjük megtalálni helyünket, máris a halálra kell gondolnunk? Barlanglakó őseim óta a nemzedékek tízezrei váltották egymást, és a Föld várható élettartamában még a nemzedékek tízmilliói következhetnek. Hol itt az én rövid életemnek értelme és szerepe? Az időnek eme millió és milliárd évekkel mérhető folyamában lehete életemet úgy leélni, hogy szervesen beletartozzam az egészbe, hogy folytatása legyek valaminek, és bennem is folytatódjék az, ami utánam következik? A Föld, a Nap, a csillagok és a Világegyetem korának meghatározása természettudományos feladat, de nem csupán önmagukért valók a tudomány kérdései sem. A külső világ időskálájába is beleágyazódnak

legszemélyesebb belső problémáink. Nemcsak a térben és az időben szeretnénk helyünket megtalálni. Az értelem meg akarja ismerni a világot, a szív át akarja élni azt, de ezenfelül tenni is szeretnénk valamit, amivel hozzájárulhatunk a világ arculatához. Tájékozódni is akarunk, iránytűt keresünk, mely mindennapi cselekvéseinkben irányt mutathat. Legélesebben, legdöntőbb módon ifjúságunk kereső korszakában kínoznak bennünket azok a kérdések, amelyek lényegében örök emberi kérdések, de azokra nyugtalanul mégis végleges választ keresünk. Ha tenni és alkotni akarunk, ha értelmes módon akarjuk leélni az életünket, megbízható alapokra van szükségünk. Vallásokban, filozófiákban, nagy szellemek gondolataiban, a tudományban keressük a feleletet. Van-e határozott rend a világban, vagy minden, ami bekövetkezik, csupán véletlen és esetlegesség? Van-e abszolút örök érvényű igazság, mely tértől és időtől független, aminek érvényesítéséért érdemes munkálkodni? Vagy pedig a folyton változó világgal annak igazságai is változnak? Mi az abszolút szép? Mi az abszolút jó? Van-e határozott célszerűség a világban, vagy vak erők kormányozzák a dolgokat? Van-e értelme annak, hogy élünk és meghalunk? Mi értelme és célja lehet annak, hogy kozmikus gáz- és porködök csillagokká sűrűsödnek, bolygókat szülnek, és rajtuk megfogan az élet? Mi értelme lehet annak, hogy a csillagok is kialusznak, anyaguk szétszóródik a térben, majd a szétfoszló anyag ismét csillaggá tömörül? A levegő, a víz és a föld atomjaiból felépül testünk, villanásnyi időt megélünk, majd testünk atomjai elkeverednek a földdel, anyagát széthordja a szél s a víz, hogy új emberi vagy más élő testek formálódjanak belőlük. Ugyanaz kicsinyben, mint a nagy Világegyetemben. Kinek a kedvtelése ez a játékszerű szórakozás? Vagy valami nagy terv és gondolat van mögötte? Ki mondaná meg, mi ez a terv?

Az anyag maga szabja meg törvényszerű életét, vagy az anyag fölött álló szellemi hatalom irányítja azt? Hol van ez a szellemi lény? Hogyan avatkozik be a durva anyagból felépült világ dolgaiba? Bele kell nyugodni, hogy láthatatlan, és tervei megismerhetetlenek? Megismerhető a világ, vagy örökké rejtve maradnak előlünk legnagyobb valóságai? Úgy gondolom, minden felnőtt emberben ilyen és hasonló kérdések merülnek fel. Az a szellemi környezet, amely fejlődő értelmi és érzelmi világomat övezte, jóformán szójárásokból, közmondásokból rakódott össze. A szülői ház és környezetem ezeket őrizte meg az élet alapvető igazságaiként az elődök hosszú során át. Az iskola pedig rendszeresen, tételekbe foglalva adta át, amit oktatásunk a múltból megőrzésre érdemesnek ítélt. A vallás törvényekbe foglalva írta elő, mit szabad és mit kell hinni a világról. Az élet aztán szinte válogatás nélkül zúdította reám az emberiség nagy felismeréseit és a hagyományból megőrzött tévedéseit. Csak annak képességét nehéz megszerezni, hogy mi magunk döntsük el, mindebből mi az igaz és mi a hamis. A tágabb közösség, a könyvek, az újságok, a művészeti alkotások, de a filozófia és a vallások is reánk bízzák a válogatást. Következzék itt néhány általánosan használt idézet, szándékosan úgy csoportosítva, ahogy bennem azok ellentmondásai kiütköztek: „Sorsa meg volt írva a csillagokban." „A csillagokba nincsen írva semmi." (Tóth Árpád) „Józsué megállította a Napot." (Biblia) „Az Isten megteremtette a világot, belehelyezte annak törvényeit, és attól nem tér el." (Biblia) „Szemet szemért, fogat fogért.” „Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel."

„Ne legyen gondod a holnappal." „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát." „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra." Sorolhatnánk vég nélkül a látszólagos és tényleges ellentmondásokat. A bölcs igazságoknak és a kegyelettel megőrzött közhelyeknek oly gazdag tárháza ez, hogy az élet bármely helyzetében meglelhetjük a szándékainkat legjobban igazoló alapot. Úgy növünk fel, úgy élünk és úgy halunk meg, hogy észre sem vesszük, mennyire saját magunkra szabott volt a nagy bölcsességünk és életfilozófiánk, büszkén vallott élet- és világszemléletünk. Valóban ennyire viszonylagos az igazság? Nem volt könnyű az én ifjúkorom idején sem a válogatás, és nem könnyű ma sem, az új eszmeáramlatok értékmérője nem mindig a belső tartalom, hanem az, hogy mennyire van rajtuk a látványos modernség bélyege. Mi köze a csillagászatnak ezekhez a kérdésekhez? Rég volt, amikor az emberek úgy hitték, hogy minden kérdésükre az égi jelek adják meg a választ. És néhányan mégis őrzik ezt a hitet, annak ellenére, hogy az emberi sors és a csillagok összefüggésének értelme egészen más. A csillagászat nem is igényli, hogy ezekre a nagyon is belső, személyes kérdéseinkre választ adjon. Csak arról lehet szó, hogy a valóság megismerése megtisztíthatja szemléletünket sokféle misztikus elképzeléstől és babonás előítélettől. A csillagászat elsősorban a Föld és az ég helyes viszonyának felismeréséhez segíthet. Az pedig, hogy mit fogadunk el valóságnak, egész szemléletünknek új hátteret ad, előtte másként rangsorolódnak a dolgok, megváltoztatja korábbi értékítéletünket. Az ember helye a Világegyetemben c. kis cikkében írta 1922-ben Elis Strömgren neves csillagász a következő történetet. „Néhány éve egy neves politikus egy amerikai csillagvizsgálóban tett látogatást. Ez a Bryan és Taft szenátorok közötti választási harc idején történt. A látogató előtt a távcsőben felvonult az ég pompája, és közben figyelmesen hallgatta, amit a csillagász hozzáfűzött.

A bemutatás után a politikus megkérdezte: − Valóban ez a milliónyi csillag nap, mint a mi Napunk? − Igen – válaszolta a csillagász. − És e csillagoknak is lehetnek bolygóik, melyek körülöttük keringenek? − Igen. − És ezek a bolygók lakottak? − Ezt nem tudjuk bizonyítani, de lehetséges, hogy így van. A politikus elcsendesedett, mélyen elgondolkodott, majd ezt mondta: − Végül is tökéletesen mindegy, hogy Bryant vagy Taftot választják meg." Ez az eset könnyen adhat okot téves következtetésekre is, ha azt vonjuk le belőle, hogy az égbolt csodája másodrendűvé teszi mindennapi életünk gondjait. Ami engem illet, én sokkal inkább azt ismertem fel, hogy még jobban előtérbe helyezi azokat. A Kozmosz élményei nem a szentimentális érzelgősséget táplálják. Nem is az a szerepük, hogy a méretek viszonylatában lássam jelentéktelen porszemnek magamat és problémáimat. A helyünk felismerése a térben és az időben panorámát nyit előttünk, összefüggésekre utal, és ezek révén átrendeződnek bennünk a dolgok. A megszokott, az elképzelt vagy az elhitt rendet megbolygatja a valóság rendje, és ez az átértékelés folyamatát indítja el bennünk. Nem ismerem sem Bryan, sem Taft választási ígéreteit és szándékait. A látogató politikusban mindenesetre értékrendváltozást hozott létre az, hogy belenézett a távcsőbe. Ilyen nagy váltás, fordulat történt az emberiség kultúrtörténetében azzal az új világképpel, amivel Kopernikusz, Kepler, Galilei és Newton ajándékozták meg az emberiséget. Az én szemléletemben, értékrendemben is nagy változásokat idézett elő a sok élmény, amit a csillagászattól kaptam. Sok mindenről írok ezért ebben a könyvemben, ami nem kifejezetten csillagászat, de köze van a csillagászat adta világképemhez. Ez a világkép nemcsak a Földet mint égitestet, a Napot, a csillagokat és csillagrendszereket foglalja magába, hanem elsősorban a viszonyomat mindezekhez. Úgy kezdtem én is, mint sokan mások, szerettem volna nevén

nevezni a csillagokat, meg akartam látni azt is, ami szemmel láthatatlan. Azt is kerestem, mi van mindezek mögött. Voltaképpen nem is a külső világot akartam megérteni, önmagamat kerestem mindenütt, a messzeségben és a múltban egyaránt. Minden út, amely az ismeretlenbe vezet, önmagunkból indul el. A Napot akarom megismerni, vagy azt, hogy fényével és melegével meddig éltethet még? A csillagokba akarunk elmenni, vagy a kozmikus magányérzettől menekülünk? Ennek az utazásnak, ahova ez az út vezet, úgy lesz értelme, ha nemcsak az értelem, de a szív számára is új szépségeket tár fel. A felfedezésekben, vezessenek azok a jeges sarkokra, soha meg nem mászott hegycsúcsokra, a Holdra, vagy annál is távolabb, mindig ott van az ember, sokszor nem is a háttérben. A sarkutazó nagy kockázatvállalással és rendkívüli megpróbáltatások között ki akarja tűzni a zászlót az északi, vagy déli pólusra. A feladat elvégzése a tudomány számára igen fontos. Az útleírásból mégsem ennek jelentősége ragadja meg elsősorban az olvasót. Mert mi lehet ott érdekes? A végtelen hó- és jégmezők? Bizonyára nem a zord táj leírása a legérdekesebb, hanem a vállalkozás maga, a kétségbeesett harc az elemekkel, a helytállás, a sok szenvedés, amelyek még kudarc esetén is hősöket szülnek. Szembenézni a halállal, naponta alkudozni vele már nem geofizikai, földtani vagy térképészeti probléma, de a kettő együtt jár. A kutatás szereplői hozzánk hasonló, érző és gondolkodó, az igazságot megismerni akaró lények – emberek. Ugyanígy vagyunk a Holdra induló űrhajósokkal. A cél, ami elindítja őket, csillagászati: megismerni a Holdat közelről, feltárni kőzeteinek ásványtani szerkezetét, kutatni rokonságát a Földdel azzal a céllal, hogy tisztázhassuk az égitestek – köztük a Föld – keletkezésének titkát. Azért mennek a Holdra, hogy jobban megismerjük lakóhelyünket, a Földet. Az ilyen utazásokat nem a tv-közvetítések, a róla készült filmek teszik igazán érdekessé és emberivé, hanem az, ami az űrhajósokban lezajlott a felkészülés, az utazás, az ott-tartózkodás és a visszatérés folyamán. Az űrhajósok is elpusztulhatnak. Ezzel nekik is feltétlenül számolni kell. Ki tudná megmondani, hogy a felkészülés évei alatt hányszor,

hány formában vetődik fel a kérdés: érdemes-e vállalni a kockázatot? Az űrhajósok is emberek, a halálfélelem náluk is mindennapos, de az űrhajósnak felül kell emelkednie rajta. Ott lebeg ez a félelem az indulás utolsó másodperceiben: indul vagy robban? Ott settenkedik a Hold fölött: sikerül-e simán leszállni? A Holdon töltött napok sok mindent feledtetnek, de ismét előtérbe lép az aggódás, működik-e a visszatérő egység rakétája? A halál problémája sem tartozik a csillagászat témakörébe. A Holdat járt ember azonban sokat beszélhet róla, ugyanúgy mint azokról a gondolatokról, amelyek a térben szabadon lebegni látszó kék színű Föld láttán ébrednek benne. Amit lát, az az egységes Föld képe, felhőivel, tengereivel és egybefüggő kontinensekkel, amelyeken nincsenek bejelölve az országhatárok. Elkerülhetetlen, hogy ne ébredjenek bennük gondolatok az emberi társadalomról, annak megosztottságáról, fejlett és elmaradt népekről, gazdagokról és nyomorgó emberekről, és ezek a gondolatok talán újfajta érdeklődést keltenek bennük, nem csillagászati, hanem nagyon is emberi kérdésekről. Így szeretnék én is vallomást tenni, aki bejártam a csillagok világát, szeretném elmondani, hogyan rendeződtek el bennem a dolgok, hogyan támadtak fel választ váró kérdések azon élmények hatására, amelyeket a Világegyetem tényei és törvényei adtak számomra. Nem akarom azt mondani, hogy a csillagászatnak kizárólagos a szerepe abban, hogy megtaláljuk helyünket a világban, de kétségtelenül kitüntetett szerepe van. Ahogyan az emberiség történetében, bennem is mindig előtérbe került a kérdés: mi a Föld és az ég valóságos viszonya? Es ami az éggel függ össze, sok vonatkozásban a csillagászathoz tartozik.

2. Indíték és fogadtatás

Négy évtizeden át sok mindent elmondtam és leírtam a Kozmoszról, arról a Világegyetemről, amelyben élünk. Gyermekkori élményeim sokkal inkább félelmet ébresztettek bennem a csillagok iránt, semmint hozzá kötötték volna érdeklődésemet. Ifjúkoromban sem gondoltam soha arra, hogy csillagász legyek. A harmincas években, az egész világra nehezedő gazdasági válság idején, amikor egyetemet végzettek ezrei állás nélkül voltak, mint állástalan diplomás kerültem az akkori Sváb-hegyi Csillagvizsgálóba. Harminc éves voltam ekkor. Mennyivel nagyobb előnnyel indulnak ma azok, akik így írnak: „Igaz, hogy még csak hatodikos vagyok, de már igen hosszú ideje foglalkozom a csillagászattal, és mindenáron csillagász akarok lenni." A tiszta éjszakák csillagai hamar megragadták képzeletemet. A távcső az égbolt meghatározott pontja felé irányult. Az óramű követte az elmozduló csillagokat, és a hosszú, 30-40 perces lemezváltások időközeiben, az éjszaka csöndjében, amikor csak a hajtómotor zümmögése és a csillagóra ketyegése hallatszott, bőven volt időm a gondolkodásra. Valahányszor nagyszerű új élmény részese lettem, hajtott valami belső kényszer: megosztani másokkal a felfedezéseknek ezt a tiszta örömét. Megvallom, nem mindig sikerült. Talán azért nem, mert legtöbbször csupán az értelemmel felfogható szépségek átadására törekedtem, de ami ennél mélyebben, a szívben gyökerezik, nemigen jutott kifejezésre. Írásaimban még inkább kötöttek a közlés megszokott formái, mint előadásaimban. Szavaim többnyire csak azokban találtak visszhangra, akikben már éltek azok a problémák, amelyekről beszéltem. Az én élményeim tüze csak néha-néha kaphatott lángra másokban.

Az ismeretközlésnek szinte kötelező tárgyilagossága – különösen a természettudományokban – nehezen fér össze a személyes élményekkel. Elmondtam tehát én is sokszor, milyennek látta a világot az öntudatra ébredő ember, mint alkotta meg hamis világképét, naiv elképzeléseit a világ teremtéséről, és hogyan népesítette be az eget csillagistenekkel. Szóltam a rég elhagyott, emberre szabott világképekről, cáfoltam a mindenben célszerűséget kereső törekvéseket, elítéltem a valóságtól idegen, tekintéllyel fenntartott dogmákat, amelyek a megismerést tévutakra siklatták. Szóltam sokszor a máról, a kor szellemi zűrzavaráról, amelyben babona, misztikum és a modern gondolatok szinte kibogozhatatlanul, de békességben megférnek egymás mellett. Ítéletet mondtam azok fölött, akik szemléletükben megmaradtak a múltban. A vallomás arra késztet, hogy magamat lássam barlanglakó ősömben, aki égi jeladást szimatolt az égen átsuhanó hullócsillagokban. Én vagyok az, akit félelemmel töltött el az üstökös megjelenése. Én vagyok az, aki lelkesedett minden misztikumért, akit a tudomány fáradságos útjánál jobban vonzott a lélek révült állapotának tisztánlátása, és én magam vagyok az is, akit sokszor megcsaltak alaptalan szenzációk. Felnőtt fejjel visszaemlékezve gyermek- és ifjúkorunkra, idegenné válik sok lelkesítő álmunk és vágyunk. Szeretnénk emlékezetünkből is kitörölni tévedéseinket és kamaszos nekibuzdulásainkat – talán éppen azokat, amelyek a legtöbb emberben közösek. A múlt-önmagunk megtagadása pedig talán éppen azoktól választ el bennünket, akik a mi akkori lelkesedésünkkel ma keresik a helyüket a világban. És amikor mindezeken elgondolkoztam, arra jöttem rá, hogy az emberiség hosszú évezredes szellemi fejlődése során ugyanazokon a buktatókon át jutott el a máig, amelyek az egyén szellemi fejlődésének útján is ott rejtőztek. Biológiai szervezetünk megszakítatlan folytatása az első élő sejtnek. Nagy vonásokban ezt a hárommilliárd éves fejlődést ismétli meg sűrítve a kilenchónapos magzati fejlődésünk. Elgondolkodtató viszont, hogy

elődeink ismereteiből, élményeiből, kudarcainak tanulságaiból semmit nem hozunk magunkkal, legfeljebb hajlamok formájában. Az emberiség megismerésének útját egyénileg újra végig kell járnunk. Ezért nehéz sokszor eljutni a máig, ezért ragadhatunk meg az emberiség rég elhagyott szemléleti formáinál. Figyeltem tehát a kultúrtörténetet. Így © találkoztam Galileivel, akinek küzdelmes életében sok olyan belső problémára ismertem, amelyekkel nekem is meg kellett küzdenem. Galilei új világát egy szemüveglencséből készült egyszerű távcső tárta fel. Az ő példája buzdított arra, hogy távcsövet adjak minél több ember kezébe. Életcélul tűztem magam elé, hogy legalább a felnövekvő ifjúságunk lásson meg annyit az égből, amennyinek látása Galileit az új fizika és csillagászat megteremtésére ösztönözte. Talán több távcsövet adtam az emberek kezébe, mint a csillagászat történetének nagy távcsőépítői. A szellemi erjedést bennem is a távcsövön át meglátott valóság indította el. Elképzeltem én is valamilyennek a világot, hittem is egy meghirdetett világban, és a döbbenetet az hozta, hogy más a világ, mint amilyennek hittem vagy elképzeltem. Abban reménykedtem, hogy az emberek tízezreiben, százezreiben minden célzatos vagy tárgyilagos magyarázat nélkül is elindul egy folyamat, egy gondolatsor, mely feleletre váró kérdéseket szül. Sok-sok ezer levél győzött meg arról, hogy helyes utat választottam. Életem megőrzendő örömei közé tartoznak azok az írások, amelyekben egy-egy általános iskolás gyerek megírja, hogy egész életének legboldogabb óráit élte át, amikor a saját maga barkácsolta távcsővel meglátta a Hold hegyeit, a Jupiter holdjait és a Szaturnusz gyűrűjét. És jóleső elégtétel az, amikor ugyanezt egy hetvenéves ember írja, aki egy életen át dédelgetett vágyát elégítheti ki. Kettős feladatra vállalkoztam tehát, egyfelől, hogy a ma felnövő fiatalság egy részében ösztönösen megnyilvánuló természettudományos és csillagászati érdeklődést kielégítsem, másfelől, hogy pótoljam mindazt, amit ezen a téren a korábbi oktatásunk és művelődéspolitikánk gyakorlata elmulasztott. A távcső nélkülözhetetlen eszköz ebben a munkában, de

egymagában nem old meg mindent. Sok mindent meglátunk vele a szabad szemmel láthatatlan világból, de az így felidézett valóság a kérdések özönét zúdítja a szemlélőre. A válasz pedig sokféle lehet. Más a hívő, más a misztikus és más a tudós válasza. Melyik a helyes? Ebben a személyes élményekkel fűszerezett könyvben csak olyan állásfoglalást találunk, ami a tudomány álláspontját képviseli. Arra is rá kellett jönnöm, hogy önmagában az igazság sem mindig meggyőző, akkor sem, ha a jó szándékkal és a teljes őszinteséggel párosul. Elmondok néhány esetet, ismeretterjesztő munkámból. A mesterséges égitestek felbocsátása még csak terv volt, de jó néhányan nagyon bíztunk benne, és ezért már korábban létrehoztuk a TIT keretében az Asztronautikai Bizottságot. Ennek ellenére minket is meglepett az 1957. október 4-én világgá röpült hír, hogy a Szovjetunióból Föld körüli pályára bocsátották az első Szputnyikot. Előadásokban méltattuk a nagy eseményt, és alkonyatkor milliók láthatták, amint a pontosan megadott időben és irányban feltűnt egy fényes pont, a Föld körül keringő Szputnyik Naptól megvilágított teste. Már Newton óta tudtuk, mi a feltétele annak, hogy az emberkéz alkotta eszköz égitest módján mozogjon, csak technikánk nem volt hozzá, hogy megadjuk e mozgás feltételét, a közel nyolcszoros puskagolyó-sebességet. A Szputnyik nem egészen másfél óra alatt megfordult a Föld körű' – az emberi szellem új égitestet teremtett. A mindennapi ember számára talán csak egy újfajta szenzáció volt ez, az emberiség számára azonban az önbizalom forrása: a természet törvényei megismerhetők. A csillagászat pedig kísérletező tudománnyá lett. A levegőóceán fenekén, a Föld felszínére telepített műszerek hatóköre kitágult. Az égitestek rádió-, fény-, ultraibolya, röntgen-, és gamma-sugárzások széles skáláján, a hullámhosszak millióin át küldött fizikai üzeneteiből eddig évezredeken át csak a fény üzeneteit tudtuk felfogni, a rádióhullámok felfogására csak az utóbbi időben nyílt lehetőség. Most a légkörön kívül keringő mesterséges égitestek műszereivel lehetségessé vált bármely világegyetembeli hullámhosszon érkező fizikai üzenet felfogása.

Lehetett volna másként, mint ujjongó lelkesedéssel beszélni erről a nagyszerű reménységről? Egy ilyen előadás után odajött hozzám egy régi ismerős, egy földi, és arra kért, hogy négyszemközt kérdezhessen valamit. − Nézd, gyerekkori pajtások voltunk, hozzám aztán őszinte lehetsz, nekem megmondhatod, hogy mindaz, amit itt elmondtál, humbug és propaganda. − Hogyan érted ezt? Tekints ma este a megadott időben az égre, és az alkonyati szürkületben magad is megláthatod azt a fényes pontot, amely méltóságteljesen átvonul egünkön. Arcán végtelen nagy csalódás tükröződött, majd ezt mondta: − Nem hittem volna, hogy téged is ennyire meg tudnak szédíteni. Ezek után már reád sem lehet számítani. Elképedtem. Ez a tanult ember valótlanságnak, politikai propagandának tartja a XX. század egyik legnagyszerűbb eredményét. Amögött pedig, hogy csalódott bennem, annak gyanúja vagy vádja húzódott meg, hogy nyilván saját meggyőződésem ellenében kényszerítettek arra, hogy mint ismert előadó, a politikai propaganda szószólója legyek. Valóban nehéz tényként elfogadni olyan dolgokat, amelyeknek megértéséhez nincs kellő ismeretünk. De az én emberem politikai előítéletből fosztotta meg magát a szellem tiszta örömétől. Úgy látszik, az igazság önmagában nem bír azzal az átütő erővel, mely képes lenne a bennünk meglevő, megrögzött világkép határait áttörni. Emberi tulajdonság, hogy lehetetlennek tartjuk azt, ami ismereteink határain túl van. Közoktatásunkat is mulasztás terheli amiatt, hogy az emberiség évszázadok óta felismert igazságai nem épültek szervesen tudatunkba. Sokak számára a merev vallásosság az akadálya az új befogadásának. Egy amatőr barátunk, mélyen vallásos, sőt szektás szomszédjainak újságolta lelkesen a Holdra szállást. − Olyan képtelenséget pedig ne is mondjon, hogy emberek mennek a Holdba, mert ezt az Úristen nem engedheti meg. − De hiszen, ha ma este megnézi a tv-adást, saját szemével láthatja. − Az csak olyan kicsinált dolog. De még ha akadnak is, akik ilyen

vakmerőségre vállalkoznak, onnan élve nem jöhetnek vissza. Szentségtörésnek és istenkáromlásnak minősítenek az ilyen hívők minden emberi vállalkozást, amely megsérti az égről bennük kialakult képet. Szerintük ugyanis az égboltot valóságos kárpit takarja, amit az űrhajónak át kellene szakítania, és ez már durva beavatkozás az égi birodalomba. Különös dolog, hogy elfogadjuk a telefon, az autó, a repülőgép, a rádió, a televízió és sok más automata csodáját mint valóságot, de az űrhajózást – ami pedig ugyanebből a technikából sarjadt – kétkedve fogadjuk. A múlt évtizedben két alkalommal is volt világvége-pánik. 1962. február 5-én hét égitest került a Földről nézve egy vonalba. Ennek az égi eseménynek egyes körökben rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak. Az egyik neves asztrológus már 13 évvel korábban, 1949-ben ráirányította a figyelmet. Ahogyan közeledett a dátum, úgy szaporodtak a titokban terjesztett félelmetes hírek. Világkatasztrófa közeledik, a Föld tetemes része elpusztul. Elsüllyed Anglia, Olaszország, vulkánkitörés színhelye lesz a Gellérthegy, kontinensek merülnek el, és új szárazulatok keletkeznek. Különösen a szélsőséges vallásos hívők, asztrológusok és misztikusok körében terjedtek a közelgő katasztrófa hírei. Az Uránia Csillagvizsgálóban az utolsó hetekben szinte szünet nélkül csengett a telefon. Izgatott hangokból tudtuk meg, hogy a félelem már kezd pánik jelleget ölteni. Az egyik telefonáló tanácsot kért, hogy kész útlevele birtokában vállalhatja-e az angliai utat, a másik távol élő fiát akarta sürgősen hazahívni. Indiában abbahagyták a munkát, éjjel-nappal imádkoztak, akadtak, akik kivették a szabadságukat, hogy az utolsó napokat együtt töltsék szeretteikkel. Arról suttogtak, hogy valamennyi titkos jóslat 1962-re jelzi a világ végét. A legfélelmetesebb az a hír volt, mely szerint az egyiptomi piramis egyik titkos folyosóján megtalálták az emberiség történetének kőbe vésett jeleit, es e történet 1962-ben megszakadt. A kritikus dátum előtt 3 héttel megírtam, hogy semmi különös nem fog történni, nem lesz világ vége, az égi konstellációknak nincsen

semmi fizikai hatása a Földre, és az égitestek együttállásai, szembenállásai nem figyelmeztető égi jelek. Voltak jó szándékúak, akik óva intettek, hogy megjelenjék a cikk, mert esetleg tönkreteszem hírnevemet. Kétezer éve már nagyon sok világ vége megjövendölt dátuma rémítgette az emberiséget, de úgy látszik, nem tanultunk belőle. Az elgondolkodtató az, hogy amikor egy-egy ilyen pánik elmúlik, az emberekben nem a tudományos szemlélet rögződik meg, hanem a félelem tovább él, és csak új dátumra vár. Nem is telt el sok idő, mert 1968. június 15-re újra kísértett ez a világvége-félelem. A tudomány megállapította, hogy az 1949-ben felfedezett Ikarusz kisbolygó kozmikus közelségben halad el a Föld mellett. Elterjedt a hír, hogy a Föld összeütközik az Ikarusszal. (Noha az Ikarusz kisbolygó mindössze kilométer körüli átmérőjű, tömege azonban így is több milliárd tonna. Ez tévesztette meg azokat, akik kozmikus katasztrófára gondoltak.) Az emberek nem a tudományos közleményeknek hittek, hanem annak a megmagyarázhatatlan magatartásnak, amely rettegve ugyan, de várja a borzalmak bekövetkezését. És én ismét találkoztam a rettegő ember különös gyanakvásával. Innen-onnan visszajutott hozzám néhány régi ismerős, jó barát megjegyzése: „Kulin is nagyon jól tudja, hogy itt a veszély, de hát megbízták azzal, hogy nyugtassa meg a kedélyeket. Persze nemcsak erkölcsi-politikai nyomással, egy kis pénzzel is hozzájárultak, hogy vállalja ezt a szerepet." Úgy látszik, az őszinteség és meggyőződés sem olyan erő, amely könnyen szabad utat talál az emberi szívekbe. Bennem soha nem élt titokzatos félelem az égi jelek iránt? Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy minden ilyen félelemtől gyermekkoromtól kezdve mentes voltam. Ötéves voltam, amikor megjelent a Halley-üstökös. Az újságok hírei, a környezetemben élő emberek titkolt megjegyzései mögött is megsejtettem, hogy rémület ülte meg az emberi lelkeket, és ez átragadt énreám is. Ennek az időnek élményei mélyen vésődtek belém. A többi ember hitével hittem az égi jelekben, félelmükkel féltem a jelekben kinyilatkoztatott katasztrófától.

Később aztán még sokféle misztérium otthonra talált bennem, de egyre többet éltem át az emberiség szellemi nagyjainak felszabadító igazságaiból, és ezek formálták, tisztogatták gyermekkori és ifjúkori hitemet. A végső felszabadulás sem ment simán. Amikor azonban a természet valóban ható törvényeinek világa belső meggyőződéssé érlelődött bennem, újfajta szépség részese lettem. Ez késztetett arra, hogy az 1941-ben megjelent A távcső világa c. könyvemben terjedelmes részt szántam a csillagjóslásnak. Egyszer egy munkásakadémiai előadáson a csillagjóslással kapcsolatban egy teljes órán át csak arról beszéltem, hogy ezt az ősi hitet – mely a jellemábrázolás és a jövőbe látás ígéretével lép fel, ma is megtévesztve sokakat – a tudomány az emberi szellem tévútjának minősíti. Minden szavam cáfolat akart lenni e tévedésre, és az elmondottakat személyes élményekkel igyekeztem közelebb hozni az emberekhez. Az előadás után az egyik idősebb munkás kikísért a villamosmegállóhoz. Útközben személyes köszönetét fejezte ki, körülbelül ezekkel a szavakkal: „Nagyon szépen tetszett mondani, hogy az Úristen minden szándékát égi jelekkel az ember tudomására hozza." Elgondolkoztam. Milyen különös is az, hogy egy órán át minden szavamat egy babonás tévhit cáfolatának törekvése mondatta velem, és ez az ember mindebből csak azt hallotta meg, ami az ő hitében él. A fülének ütődő szavak szívében már úgy rendeződtek el, hogy ezt a meglevő hitét igazolják. A fogadtatás eme élményei is indítékai ennek a vallomáskötetnek.

3. Megismerhető-e a világ?

A világ legtermészetesebb megnyilvánulásának tartottam már gyermekkoromban, hogy tavasszal kizöldülnek a fák, nyáron fürödni járunk a Körös-csatornára, ősszel szüretelünk, és télen szánkózunk és korcsolyázunk. Ugyanígy, reggelenként felkel a Nap, este feljönnek a csillagok, a Hold pedig havonta megújul. Ezt tapasztalta tízezer évekkel ezelőtt élt ősünk is, amikor tájékozódni kezdett környező világában. Az ilyen tapasztalatok érlelik meg bennünk a meggyőződést, hogy a világban rend van. Tudomásul vesszük, hogy ilyen a világ, és jó ideig fel sem merül a kérdés, mindez miért van így? A születés, élet és halál megbonthatatlan rendben követi egymást. A természet megszokott rendjét azonban néha váratlan, rendkívüli események zavarják. Az égbolt csillagai között hirtelen tűzcsík hasít át, időnként addig nem látott üstökös tűnik fel, fényes nappal elsötétül a Nap korongja, árnyékba merül a telihold. Egyik évben kemény telek jönnek, máskor meg alig látunk havat. Egyik nyár csapadékos, máskor pedig a nagy szárazságban kiapadnak a források, kiégnek a növények. Egyesek megérik az öregkort, másokat gyermekkorukban elragad a halál. Hol van a rend, amely ennyi rendetlenséget megtűr? Megismerhető-e a világ, vagy legmélyebb titkai örökké rejtve maradnak előlünk? Hihetjük-e joggal, reménységgel, hogy a világ megismerhető, vagy pedig bele kell törődnünk a dolgokat intéző, örökké kiismerhetetlen akaratba? A világ megismerhetőségének reményét táplálják azok a jelenségek, amelyek ok és okozati összefüggésekre mutatnak. Sötét felhők gyülekeznek, várható, hogy eső vagy villámokkal kísért zivatar

következik. A nappali világosságot a Nap adja, a tavaszi felmelegedés oka a nappalok növekvő hossza és az, hogy deleléskor egyre magasabban jár a Nap. Már nehezebben megválaszolható, hogy mindez miért van így. A kérdések sorát még tovább folytathatjuk. Mi az oka annak, hogy a Nap minden reggel felkel, a Hold 29,5 naponként megújul, miért mindig március 20-21-én és szeptember 22-23-án egyforma hosszúak a nappalok az éjszakákkal? És ha egyszer eljutunk odáig, hogy kérdezünk, akkor válik fontossá számunkra a nagy kérdés: megismerhető-e a világ? A természet rendjét kutató ember talán másként veti fel a kérdéseket, mint az, aki belső problémáira vár feleletet, de úgy találtam, hogy a dolgok legmélyén az egymástól függetlennek látszó kérdések is összefüggenek egymással.

Mit kell érteni a megismerhetőség fogalmán? Megszámlálható-e, hány csillag van a Világegyetemben? Hány csillagnak van bolygórendszere, hány bolygón létezik élet, hozzánk hasonló lényekkel? Megismerhetem-e a Földön élő valamennyi embert? Azok mindennapi életét, gondjait, örömeit. Megszámlálhatom-e hány fűszál van a Föld egészén, hány csepp víz van a tengerekben, folyókban és tavakban? Megismerhető-e úgy saját testem, hogy megszámlálom alkotóelemeit, amelynek sokasága oly nagy, hogy csak egy z8 jegyű számmal írhatnám le? Hiszen ha éjjel-nappal másodpercenként milliónként számolnám, akkor is csak 300 billió év alatt juthatnék a végére. Megtudhatom-e valaha is, hogy saját testem mennyit tartalmaz azokból a különböző kémiai elemekből, amelyek örökítő sejtjeimben meghatározzák utódaim életét? Megismerhető-e a világ mai állapota, azok a csillagok is, ahonnan a fénysugár csak milliárd évek alatt ér el hozzám? Vég nélkül sorolhatnánk az ilyen kérdéseket, de máris kimondhatjuk,

hogy a világ így nem ismerhető meg. A tudomány nem is így veti fel a kérdést. A fő probléma ugyanis az, hogy amit megismerhetünk, hűen tükrözie a valóságot, vagy pedig reménytelen minden próbálkozás, mert a valóságnak csak árnyképeit figyelhetjük meg, maga a valóság örökre rejtve marad előlünk. Birtokába juthatunk-e olyan ismereteknek, amelyekre építeni lehet? Ha a természet rendjét szigorúan érvényesülő törvények szabják meg, megismerhetők-e ezek a törvények? A kérdés tehát így fogalmazható: van-e rend a világban, vannak-e szigorú törvények, vagy pedig minden véletlenül, esetlegesen történik? Ha ugyanis a rend megismerhető, ha feltárható a jelenségek belső törvényszerűsége, akkor a dolgok jelen állapotából kikövetkeztethető az előzmény, és előre jelezhetők a bekövetkező események. Az emberi kultúrtörténet arról tanúskodik, hogy erre a nagyon alapvető kérdésre – mely egész világszemléletünk alapja lehet – a csillagászat adta az első biztató választ. Filozófusok, kultúrtörténészek egybehangzóan vallják, hogy a csillagászat klasszikus nagy szellemei ismerték fel először, hogy a látszat mögött létezik egy valóságos világ, amely egészen más, mint az elképzelt és elhitetett világ volt. Ők ismerték fel a törvényeket, amelyek megszabják az égitestek mozgását, a nappalok és évszakok váltakozását; s ráébredtek, hogy a váratlannak hitt égi jelenségek is előre számíthatók. A felismerések pedig önbizalmat adnak az embernek: érdemes kutatni, a valóság megismerhető. E szellemi nagyok útját követve kerestem helyemet a világban, és jöttem rá arra, hogy külső és belső világom nagyon sok vonatkozásban összefügg egymással. A világ megismerhetősége azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy máris mindent ismerünk. Végtelen folyamat ez, a valóság minden feltárt új ténye az újabb kérdések özönét zúdítja reánk.

Az információk dzsungelében Túl voltam már a gyermekkor mesevilágán, de mindaz, ami a mesékből, hitelesnek mondott izgalmas történetekből lerakódott bennem, még sokáig élő és ható tényező volt világszemléletemben. Nem is könnyű dolog szétválasztani, hol a határ a költött, elképzelt és a valóságos világ között. Úgy hittem, hogy aminek a címlapján már nem szerepel, hogy meséről van szó, az már a valóság ábrázolása. A kalandos írások, az álmoskönyvek, a kalendáriumok, a szellemtörténetek, kísértetjárásokról írt könyvek ugyanúgy a valóságot jelentették számomra, mint a Vasárnapi Könyv, a Tolnai Világlapja vagy a napilapok hírei. Feltétlen bizalom élt bennem minden nyomtatott betű iránt. Fel sem merült annak gondolata vagy gyanúja, hogy amit leírnak, kinyomtatnak, nem a valóságról szól. Az Ezeregyéjszaka meséjének csodálatos világát felváltotta az „első ifjúságom" ugyancsak valóságosnak hitt világa, a fakírtörténetek, a letűnt Atlantisz, Sziriát oszlopai, Mu és a többiek. E varázslat fényében úgy tekintettem a mára mint elsatnyult, sivár világra, amelyből kivesztek az igazi csodák, eltűntek az emberfölötti lények, a tisztán látók, akik minden dolgok ismerői voltak. Elég sokára ismertem fel, hogy nem szabad minden leírt történetet valóságként elfogadni. Még kevésbé könnyű az eligazodás ma, amikor a világ minden tájáról mérhetetlen tömegben naponta zúdulnak reánk az események hírei. Az emberekben annyira él még a bizalom az írott betű iránt, hogy egy-egy esemény hitelességének bizonyítására elegendő a kijelentés, hogy „saját szememmel olvastam". Jó néhány éve már, hogy sajtóban, rádióban közölték a szenzációs hírt, hogy a magyar–jugoszláv határ közelében egy ember különös, idegen szerkezetet látott. Közeledtére ismeretlen lények beszálltak a járműbe, és hirtelen a magasba emelkedtek, de közben kidobtak valamit, amit a szemtanú gondosan őriz. Tömegesen, messze földről keresték fel a történet hősét, és ő meg is mutatta azt a különös eszközt,

amiről azt állapították meg, hogy nem földi eredetű. Hamarosan kiderült azonban, hogy egy fémből és üvegből készített házi patikai eszköz volt ez, amire még itt-ott, a padlások és a pincék lomjai között rá lehet bukkanni. A közönséghez csak a történet első része jutott el, és sokakban máig is a csészealjak, az idegen világból érkezett repülőeszközök bizonyítékaként él. Arról is hírt adtak az újságok, hogy Szófiában emberek ezrei láttak egy különös jelenséget, amire a tudósok sem tudtak magyarázatot adni. A valóság egy magasban úszó kutató léggömb volt, de ezt a kiábrándító valóságot az újságok már nem közölték. Többször előfordult, hogy félig tudományos vagy éppen tudományos folyóiratok áprilisi tréfaként csodálatos új felfedezésekről adtak hírt. A legtöbb esetben a szöveg végén rejtett formában közölték, hogy tréfáról van szó, de sokszor az olvasó intelligenciájára bízták, hogy az önellentmondásokat felismerjék. Sok ilyesmit átvettek a napilapok, és nem véve észre bennük a tréfát, mint szenzációs felfedezést tálalták a közönség elé. Az egész világot bejárta a hír, hogy az amerikaiak a kémtevékenységekben a telepátiát kívánják felhasználni, hogy a kémeknél semmiféle írott dokumentumot ne találhassanak. Beszámoltak a Nautilusba zárt személyekkel lefolytatott kísérletekről, melyek szerint a Nautilusban levők ezer kilométerek távolságából nagy sikerrel végrehajtottak telepatikus, távolból irányított parancsokat. A jégpáncél és a Nautilus fémteste kizárta mindenféle ismert sugárzó energia behatolását. Az esetről mint titokzatos, létező valóságról cikkeztek mindenfelé. Csak évekkel később írta meg egy tudományos folyóirat, hogy a Nautilus-kísérletet a közölt formában soha senki nem végezte el. A ragyogó fantáziájáról ismert A. Clarke, A jövő körvonalai c. könyvében arról ír, hogy az emberiség mai álmai mikor valósulhatnak meg. Merészségére jellemző, hogy az emberi életkor tekintetében szinte a halhatatlanságban reménykedik a szervátültetésekkel és a mesterséges szervek beültetésével. Ez a nagy fantaszta, arra a kérdésre, hogy a telepátia mikor éri el a hasznosíthatóság fokát – azt írja, hogy soha.

Híradások jelentek meg egy csodálatos képességű szovjet nőről, aki tekintetével tárgyakat tud megmozgatni. A távolba hatás eme esetét telekinézisnek nevezik a misztikusok. írták, hogy ez a nő, vacsora közben az asztalán távolabb levő kenyérszeletet magához parancsolta. Leírták, sokan terjesztették – noha az egészből semmi nem igaz. Egy neves szovjet csillagász, talán fehér asztal mellett baráti társaságban megkockáztatta a feltevést, hogy a Mars belső, Phobos nevű holdja nem is természetes égitest, hanem belül üres űrállomás, amit az egykori marslakók használtak, mielőtt a zorddá vált klíma miatt elhagyták bolygójukat. Ez a feltevés oly mélyen rögződött meg egyes emberekben, hogy még akkor is ragaszkodtak hitelességéhez, amikor nyilvánosságra kerültek a Mariner-9 szép fényképei, amelyek szabálytalan alakú, kráterekkel szabdalt sziklatömbnek mutatják a Phobost. Minden dologhoz szeretünk ragaszkodni, ami igazolni látszik a világról bennünk kialakult képet. Belső világunk csodálatos módon átformálja érzékszerveinket. Csak azt vagyunk hajlandók meghallani a körülöttünk zsongó hangzavarból, amivel egyetértünk. Haragszunk mindenkire, aki mást mond, mint ami kedves nekünk, haragszunk a tudományra, mert úgy hisszük, hogy szemellenzős, korlátolt látásmódjával nem akarja tudomásul venni a magasabbrendűség megnyilvánulásait, ridegségével lerombolja dédelgetett illúzióinkat. A hitelesség másik bizonyítékaként azt fogadjuk el, ha valaki azt mondja: „saját szememmel láttam". Valamikor számomra is elegendő volt ennyi bizonyíték. Persze hogy igaz lehet, ha egyszer egy egyébként is megbízható ember saját szemének tanúbizonyságára hivatkozik. Arról kellett meggyőződnöm, hogy az ember két szemével sokszor nem is a valóságot látja, hanem saját belső világának kivetült képét. Egy vasárnap hajnalban telefonon ébresztettek, hogy a Nagyvárad téren az emberek százai csoportba verődve egy különös égi jelenség szemtanúi. A fényes valami hol jobbra, hol balra, hol fel, hol lefele mozog, alakját változtatja. Megjelöltem az irányt, hol kell látni a különös tüneményt, még a

látóhatár fölötti magasságát is megadtam. Kértem, hogy ne izgatottan járkálva figyeljék, hanem rögzítsék fejüket egy fa, egy oszlop mellé, és a tünemény egyszerre megállapodik, csak lassú nyugati irányú mozgása marad meg, amely annyi, mint az égen napi járását végző Napé. A hajnali Vénuszt látják. De ha nem úgy lesz, ahogyan mondtam, akkor szóljanak ismét. Az előbb még morajló, izguló tömeg elcsendesedett. Egyik része csalódottan, másik része szégyenkezve odébbállt. A „saját szememmel láttam" kijelentés tehát csak addig marad bizonyíték természetfölötti vagy más csodálatos jelenségek mellett, amíg ismereteink eligazítanak, hogy voltaképpen mit láttunk. Mert csodálatosan szép a hajnali égen pompázó Vénusz bolygó is, csak más szépség, mint amit a vélt repülő csészealjnak a képzelet tulajdonít. Egy életen át több tízezernyi levélbeli jelentés érkezett hozzám saját szemmel látott csodákról. Csupán az 1954. októberi rendkívüli tűzgömbnek minősített jelenségről 1600 szemtanú küldte be hiteles leírását. A jelenség tudományos kiértékelése érdekében pontosan megfogalmazott kérdésekre kértünk választ. Elgondolkodtató, hogy 1600 ember ugyanazt a jelenséget látta, és a beérkezett 1600 jelentésből alig akadt néhány, amely tárgyilagosan azt írta le, amit valóban látott, és nem a megfigyelő belső világából merített képekkel kiegészített, vélt tüneményről számolt be. A jelenség színére vonatkozó válaszok között a szivárvány valamennyi színe szerepelt. Számunkra legfontosabb adat az lett volna, hogy az adott földrajzi helyről milyen látóhatár feletti magasságban látták a tűzgömböt elvonulni. Igen sokan határozottan állították, hogy pontosan a fejük fölött haladt át. Megbízható, jól rögzített megfigyelésekből megmértük, hogy a Budapesten és környékén lakók számára a jelenség a nyugati látóhatár közelében olyan magasan haladt el, amennyire a felkelő Nap felkelés után 60-70 perc múlva emelkedik. Még az ország nyugati határzónájából – ahonnan pedig a legmagasabban látszott – sem lehetett magasabban a látóhatár fölött, mint amennyire a kinyújtott kéz kisarasza ér. Ennyi lenne a hitele a szemtanúi vallomásnak? És ha így van, miért van így?

A lélektan tudósai szerint váratlan események alkalmával nehéz kizökkenni szubjektív világunkból. A pillanatnyilag foglalkoztató gondolatok, más, hasonló esetekről olvasott élmények emléke, filmen látott jelenetek, és maga az a tény, hogy egy csapásra perdöntő személyiség lettünk, egyenesen megakadályozza azt, hogy teljesen tárgyilagosak legyünk. Talán ennyi is elegendő annak megítéléséhez, mennyire szabad tudományos megállapításnak elfogadni azt, amit az 1908-as Tunguzjelenségről sok helyen olvashattunk. Közismert dolog, hogy 1908. június 30-án a hajnali órákban az utóbbi évszázadok vagy talán évezredek legnevezetesebb pusztító meteorhullása zajlott le Szibériában, a Köves-Tinguszka folyó környékén. Hatalmas méretű, vakítóan izzó testet láttak az égen. A lakatlan területre hulló test pusztításának felderítésére csak 1924-ben indult az első expedíció. Az esemény időpontjában észlelt jelenségek arra utaltak, hogy egészen rendkívüli dolog történhetett. A légnyomás házak tetejét tépte le, a színhelytől 700 km távolságban is, s a lökéshullámokat az egész Földön észlelték a műszerek. A megtalált helyszínen aztán feltárult a borzalmas pusztulás képe. A katasztrófa központjától 40 km körzetben a ledöntött fák erdeje jelezte, mi történhetett ott 16 évvel korábban. Azóta számos tudományos expedíció igyekezett feltárni, mi is történt valójában. A különböző tudományos csoportok egyöntetű véleménye az lett, hogy egy nagyobb tömegű égitesttel ütközött össze a Föld. Csupán azon volt a vita, hogy ez az égitest egy kisebb méretű kisbolygó vagy üstökösmag volt-e. Már 1927-ben a szemtanúk vallomásai annyira különbözők voltak, hogy ezek helyett inkább a tudományos módszerekkel végzett kutatások eredményeiben bíztak. Fantasztikus írásokban olvashattuk, hogy a Tunguz-jelenséget egy Földet meglátogató idegen űrhajó okozta, melynek atomtöltete felrobbant. Más fantázia szerint egy kb. 12 fényév távolságban levő magas fokú civilizáció értelmes lényei észlelték a Krakatau vulkán 1883-as kitörését, azt a földi ember jeladásának fogták fel, és lézerfénnyel válaszoltak, de az energiaadagot kissé túlméretezték, és

lényegében ez okozta a Tunguz-jelenséget. Hogyan lehet mégis eldönteni, mi volt a valóság? 1968-ban, 60 évvel az esemény után akadt vállalkozó, aki úgy vélte, semmi sem egyszerűbb ennél: fel kell keresni a helyszínt, és kihallgatni a szemtanúkat. Beutazta a környéket, azt kutatta, hol, mely helyek szemtanúi vallottak úgy, hogy a jelenség pontosan a fejük fölött haladt át. Ezeket térképre rajzolta, és egy kacskaringós vonallal összekötötte. Íme a megoldás: a test nem egyenes pályán mozgott, mert egyszer 90 fokos, majd közel 180 fokos fordulatot tett, tehát csakis értelmes lények által vezetett űrhajó lehetett! Ezt az elképzelést még manapság is sokan tudományos értékű felfedezésnek tekintik. Gondoljuk csak végig: találtak egy 70 éves embert, aki szemtanúja volt az esetnek, de ezelőtt 60 évvel még csak tízéves volt. Mennyire megbízható egy tízéves gyerek 60 éven át folyton színeződő emléke? Talán megbízhatóbb tanú lehetett az, aki akkor 30 éves volt. Igen, de ezeket az élményeket 60 évvel később egy 90 éves aggastyán mondja el. Amikor aztán cikkek jelentek meg az antianyagról, máris megszületett az új magyarázat: a Tunguz-jelenséget egy antianyagból álló égitest okozta. A nagyközönséghez elsősorban az ilyen kétes értékű magyarázatok jutnak el, és nem a tudományos kiadványokban megjelenő megállapítások, minthogy az érdekesnek tűnő eszmefuttatásokat közlik elő szeretettel a szenzációra éhes napilapok, képes magazinok. Hogyan igazodhat el a jóhiszemű olvasó, ha ugyanazon jelenség magyarázatául is ennyi különböző híradás jelenik meg? A sokféle, egymásnak sokszor ellentmondó magyarázatot igen sokan a tudomány rovására írják. „Mit tudnak a tudósok, ha egyszer ezt, máskor meg azt mondják?" Ez a magatartás azért helytelen, mert már az alapja is az. A sokféle magyarázatot nem a tudomány adja, hanem a tudomány eredményeit semmibe vevő fantaszták. Bennem is nagyon sok zűrzavart okoztak a megfelelő ellenőrzés

nélkül megjelent szenzációk. Később aztán, amikor számtalan eset után meggyőződtem arról, hogy nem minden írott szöveget szabad komolyan venni, és rendelkeztem annyi ismerettel, hogy magam eldöntsem a szenzációs hír értékét – harcoltam az olvasók akaratlan vagy szándékos megtévesztése ellen. Sokat segített nekem az a rengeteg élmény, amit az égbolt megfigyelése adott, a sok tízezer levél, amit az emberekkel váltottam. Ellenszenvessé vált számomra minden olyan megnyilatkozás, amely a tökéletesség és a tévedhetetlenség látszatát igyekszik kelteni, naivnak, ostobának, műveletlennek ítél mindenkit, aki másként vélekedik a dolgokról, mint ő maga. Tévedéseim éppen olyan hasznosnak bizonyultak az eligazodásban, mint felismeréseim. Elmondok egy esetet, amikor saját tévedésem példája győzött meg egy széles körben elterjedt elképzelés naivságáról. Újdonsült csillagász voltam. Minden derült éjszakát a nagy távcső mellett töltöttem. Egy alkalommal a nagy műszer kereső távcsövét a teleholdra irányítottam. A Hold fényes tányérja előtt parányi fekete pontokat láttam elvonulni. Mind egy irányban mozgott. Riasztottam munkatársamat és igazgatómat. Az első pillanatra ők is csak találgattak. Egyik kollégám belenézett a nagy távcsőbe, ahol több százszoros nagyítással figyelte a jelenséget, majd egyszer felkiáltott: lebegtetik szárnyaikat. Hatalmas csapatban vadludak vonultak dél felé, s bőven jutott belőlük arra a kis területre is, amennyi a telehold felszíne. Akkori igazgatóm, noha ennek már 38 éve van, azóta is mondja, hogy Kulin gágogó meteorokat fedezett fel. A csészealj prófétájaként ismeretes távolba szakadt hazánkfia magnószalagon üzent nekem azzal a szándékkal, hogy meggyőzzön a repülő csészealjak, az UFO-k valóságáról. Ebben a szövegben arra hivatkozik, hogy már a múlt században is születtek feljegyzések – nem is bolygóközi, hanem csillagközi űrhajók látogatásáról. Megemlít egy embert, aki a Nap korongja előtt tömérdek mennyiségű csillagközi, sőt galaxisok közötti űrhajót figyelt meg. Ezek után elég alapos a gyanúm, hogy a galaktikus űrhajóraj tagjai is ilyen gágogó lények voltak.

Az ismeretterjesztő munkában elég nehéz dolog a valóság tényeit úgy továbbadni, hogy azok szemléletté váljanak. A legnehezebb dolog azonban mégis az a küzdelem, amit az emberekben megrögződött fogalmak ellen kell vívni – éppen az információk felelőtlensége miatt. Az érdekes, szenzációs hírek közlésének pedig sokféle oka lehet. Felelőtlen dolog ugyan, de mégis a leginkább megbocsátható az, ha a híreket továbbító nem rendelkezik annyi ismerettel, hogy ellenőrizze azokat. Súlyosabb eset, amikor az üzleti érdek kerül előtérbe, és ennél is súlyosabb, amikor tudatos félrevezetés történik. Egy alkalommal tiltakoztam az egyik nagy példányszámú lap közleménye ellen, amelyben a legképtelenebb ábrázolások jelentek meg a repülő csészealjakról. Tiltakozásomra a válasz az volt, hogy nyár van, ilyenkor szenzáció kell, mert a lapot el kell adni. Ennél pozitívabb élményeim is vannak. Egyik tekintélyes lapunk cikksorozatot kezdett a családtervezésről, komolyan véve a dr. Jonas-féle elméletet, amely szerint a Hold állásából kiszámítható a termékenység, fogamzás időszaka és a születendő gyermek neme. Közöltem, hogy a modernnek mondott elmélet az asztrológia évezredes babonájára épül, kíméljék meg a magyar nőket, és ne közöljék az „új" felfedezést. Utána megszakították a sorozatot. Cikket írtam egyszer legtekintélyesebb napilapunk gyermekrovatába. Még a lap megjelenése előtt telefonhívást kaptam az Ellenőrző Csoporttól, hogy a Plutó tömegére az ő adatuk 0,9 földtömeg, és én a cikkben o,i földtömeget írtam. Melyik a helyes? Jóleső érzés volt számomra, hogy ilyen gondos ellenőrzéssel szerkesztik a lapot. Az ő adatuk egy régi lexikonadat volt, az enyém az újabb – de még mindig kérdőjeles. A mi társadalmi rendszerünk határozottan ellenzi a tudatos félrevezetést. De nem mondhatjuk, hogy mentesek vagyunk ilyen próbálkozásoktól. Túlértékelnénk állapotunkat, ha azt állítanánk, hogy a nyilvánosságra kerülő cikkeket megbízható természettudományos szemlélettel rendelkezők írják. És sokakban él még téves szemlélet a szellem szabadságáról. Miért ne szabadna nálunk is mindent leírni, és

rábízni az olvasóra, mit fogad el és mit vet el belőle? A szellemi szabadságnak ilyen értelmezése nagyon is kikezdheti azt a bizalmat, ami manapság még az írott betű iránt az olvasókban él. Sokféle írás elkelne nálunk is százezres példányban. Egyelőre még kultúrpolitikai felelősség kérdése, milyen mértékben hasznos élni a közlés és a terjesztés szabadságával. A nyugati hetilapok rendszeresen közölnek asztrológiai előrejelzéseket: melyik napon kezdhetnek vállalkozásba, új szerelmi viszonyba a különböző hónapokban született olvasók. Az már egészen mellékes, hogy öt különböző újság öt különböző sorselőrejelzést ad, de mert az olvasók igénylik, rendszeresen közlik a csillagjóslást, nem számolva azzal, hogy milyen mértékben lerombolják azt, amit a hivatalos oktatás a felvilágosítás érdekében el akar végezni. Sokan úgy vélik, hogy ez az igazi szabadság. Összetévesztve a szellem szabadságát az üzleti szabadossággal. Nyugaton magánkiadásban megjelenhet szinte minden, ami közönségsikert ígér. Akad azonban kiadó is bőven, aki ilyenformán kiaknázza a közönség hiszékenységét. Annak idején G. Adamski könyvei sok nyelven megjelentek. Képekkel illusztrálva „hiteles történetekként" írt le kitalált meséket, és előadói körutakon bejárta a világot. Képet közölt arról a vénuszbeli nőről, aki egy közelébe leszállt csészealjba invitálta, s vele együtt hosszabb űrutazást tett. Ma már kevés hitele lenne ilyen történetnek, miután tudjuk, hogy a Vénuszon 100 atmoszférás, szén-dioxidból álló légkör van, s a hőmérséklet megközelíti az 500 C°-ot. Nehéz is eldönteni, min csodálkozzunk jobban: az emberek hiszékenységén, vagy Adamski zseniális lélektani ismeretein, hogy felismerte az emberi tudatlanság kiaknázható területeit? Újabban Däniken: A jövő emlékei c. filmje kavarta fel a kedélyeket. Ismertem a szerző könyvét, és tisztában voltam azzal, hogy képtelenségei ellenére is milyen lesz a film fogadtatása. Amikor felkértek, hogy vállaljam el a film szinkronizálásának szakértői tisztét, visszautasítottam azzal, hogy egy tudománytalan

filmért senki nem vállalhatja a tudományos szakértői szerepet, mert ezzel elismerném, hogy valóban dokumentumfilmről van szó. Felhívtam a figyelmet a kockázatra, amit vállalnak, és megjósoltam, hogy a filmnek igen nagy közönségsikere lesz. Valóban, többször prolongálva, zsúfolt nézőtér előtt vetítették a filmet hónapokon át, és bejárta az országot is. A filmművészet szép alkotása ez a film, rendezője díjat kapott, az író egyik napról a másikra milliomos lett. A súlyosabb kérdés azonban az, hogy mi van a mérleg másik oldalán? A bemutatott gyönyörű kultúremlékek kísérőszövege azt kívánja elhitetni, hogy már sok ízben jártak itt a Földön idegen értelmes lények, ők alkották a nagy létesítményeket, nemcsak megtanították az itt élőket sok mindenre, de ezek az idegen lények alakították a földi lényeket saját hasonlatosságukra emberi formájúakká. Új vallást hirdet a film, mely szerint a régiek istenei a más bolygókról ideérkező lények voltak. Nemcsak a szerzőnek volt ez jó üzlet, jövedelmező vállalkozás volt a film megalkotása is, de legfőképpen a könyv kiadása. Az üzletet mint fő szempontot igazolja az is, hogy ugyanaz a nyugatnémet kiadó, mely megjelentette Däniken könyvét, kiadta i6 tudós ellenvéleményét is, minthogy ennek kiadása ugyancsak jó üzletnek ígérkezett. Mi már szerencsére ott tartunk, hogy mindez érthetetlen számunkra. Nem fér össze erkölcsi felfogásunkkal, hogy nyilvánosságot biztosítsunk valaminek ugyanúgy, mint cáfolatának is. Hogyan, hát a nyugati kiadónak nincsen állásfoglalása? Van, de ez nem az igazságra, hanem az üzletre vonatkozik. Nemrégiben telefonon érdeklődtek nálam, mondjam meg, hol lehet látni a tizedik bolygót. − Nincs felfedezett tizedik bolygó – válaszoltam. − Az nem lehet, hiszen megírták az újságok. − Az lehet, de annak ellenére sincsen tizedik bolygó. − Akkor hogyan engedhető meg az, hogy az újságok írjanak róla mint tényről? Tiltakozás és felháborodás nyilvánult meg ebben, és ez még

vigasztaló. Hogyan lehet hát megküzdeni az egymásnak ellentmondó szenzációk által felkavart zűrzavarral? Számomra is hosszú volt az út, amíg rájöttem a helyes magatartásra. Legelőször is meg kell tudnom, hogy a közölt hírnek mi a forrása. Fontos tudni, hogy a hírt közlő újság igénybe veszi-e a szaklektorálást, vagy csupán ellenőrzés nélkül veszi át a híreket. Bizalommal csak megfelelő szakemberek által szerkesztett ismeretterjesztő lapok és szaklapok közleményeit szabad fogadni. Ez esetben is különbséget kell tenni, hogy elméletről, feltételezésről, vagy megfigyelésekkel ellenőrzött felfedezésről van-e szó. A hazai közönség szerencsés helyzetben van, mert az ország lélekszámát tekintve nálunk jelennek meg legnagyobb példányszánban a megbízható híreket közlő ismeretterjesztő lapok. Az utóbbi években annyi sok új felfedezés történt a csillagászat, a fizika és a biológia területén, hogy sok esetben még az észlelt jelenség értelmezése terén sem alakult ki egységes vélemény. Ha pl. a kvazárok, a pulzárok, a fekete lyukak, az ősrobbanás, a gravitációs hullámok és a gravitonok vagy az antianyagokból felépülő világok tekintetében felmerülő kérdésekre az előadó nem ad határozott választ, az azért van, mert ezen a téren még az élen járó tudósok sem tudnak megnyugtató választ adni. A szellemi zűrzavar forrása az is, hogy fantasztikus regényekre gyakran odaírják, hogy tudományos, holott a tudományhoz nem sok köze van. Az elmúlt évtizedek a tudományos felfedezések és a technika terén csodálatos dolgokat tártak fel és valósítottak meg. Könnyen elveszítjük tájékozódó képességünket annak felismerésében, hogy meddig terjed a tudomány, és hol kezdődik a fantázia. Sokak számára egyik éppen olyan felfoghatatlan csoda, mint a másik. Ha mi űrszondát juttatunk a Marsra vagy a Jupiter térségébe már akkor, amikor még az űrhajózás kezdetén vagyunk, mi lenne abban lehetetlen, hogy fejlettebb lények szabadon közlekednek naprendszerek és csillagrendszerek között? Annak képességét megszerezni, hogy a lehetőségek és a

lehetetlenségek között válogatni tudjunk, már sokkal nehezebb. De ma már ismerünk olyan természettörvényeket, amelyek egyetemes érvényűek, és sok vonatkozásban eldönthető, mi a valóság és lehetőség, és mi a képzelet szülte lehetetlenség. Az emberiség kultúrtörténete azt igazolja, hogy az új igazságok felfedezését általában nem fogadta a kor kitörő ujjongással. Az újnak a régi helyébe kell lépnie, el kell hagynunk a régit, hogy helyet kapjon az új. Igen ám, de a régi annyira részünkké vált már, annyira megszokottá és kedvessé lett, hogy az operáció nem lesz fájdalommentes. Ha a gyerek a tépett rongybabája helyett újat kap, még sokáig ragaszkodik a régihez. Az ember sokáig hitte, méltóságának bizonyítéka volt az, hogy a Világegyetemben mozdulatlanul a középpontban lebegő Föld az otthona. Egy nagyobb igazság miatt le kellett mondania erről a képzelt trónusról. Hihettük még egy darabig, hogy éltető csillagunk, a Nap a középpont. Kiderült, hogy a Nap csak átlagcsillag, a sárgatörpék egyike. Hittük hát, hogy a Napnak a Tejútrendszerben központi, kitüntetett helye van. Megtudtuk, hogy a Nap valóságos helye a Tejútrendszer egyik spirális karján van. Bebizonyosodott az is, hogy a mi Tejútrendszerünk nem a legnagyobb a csillagrendszerek között, mert pl. a szomszédos Andromeda-köd néven ismert csillagrendszer is nagyobb a miénknél. Hihetjük-e még, hogy csak a Földön van élet, és csak itt él értelmes lény, amilyennek magunkat is tartjuk? Másrészt szabadulni is szeretnénk a kozmikus magánynak e nyomasztó érzésétől. Kövessük hát a megismerésnek azt az útját, amelyen járnunk kell, ha meg akarjuk találni helyünket a világban.

Az ismeretszerzés útjai és tévútjai Az ember egymillió éve jelent meg. A Föld rétegeiből előkerült emlékek tanúsága szerint több mint tízezer év óta nagy kultúrák virágzottak és tűntek el. A természet jelenségeit megszabó törvényeket

csupán néhány száz éve ismerjük. Mondják, hogy a régiek más úton szereztek ismereteket, mint a mai ember. Nekik nem volt szükségük tételekbe foglalt törvényekre. Titokzatosnak mondott képességeikkel közvetlen kapcsolatban álltak a Világszellemmel. Ma is él sokakban a hit, hogy valamikor volt Éden, volt Aranykor, és benne boldog emberek éltek. Ifjúságom éveiben, amikor a legtisztább indulatokkal és érzésekkel valami nagyon szép, nagyon tiszta, nagyon igaz és nagyon tökéletes után vágyódtam, az vezérelt, hogy valahol megtalálom az örök igazság forrását. Úgy hittem, hogy valahol megvan ez, csak meg kell találnom. Bármilyen kérdésre kerestem a választ, mást mondtak a filozófiák, mást mondtak a vallások, mást mondtak az emberek. Mindegyik a teljességet, az egyedülit ígérte, és mégsem voltak egyformák. Hittem hát, hogy kijelentésekben, kőbe vésett jelekben, vagy láthatatlanul, valahol meg kell találnom a rendnek, az örök rendnek a foglalatát, mely az idők kezdetétől az idők végezetéig mindent eleve elrendezett. Talán a láthatatlan, anyagfölötti Világlélek az, amely itt lebeg a világ fölött, minden titkok ismerője, minden dolgok intézője. Vele kell megtalálni a kapcsolatot, vele kell eggyé válni, és előttem is feltárul a kezdet és a vég problémája, mindennapi életem kérdéseire is megkaphatom a helyes eligazítást. Olvastam, hogy vannak tisztán látók, akik kapcsolatba tudnak lépni a Világlélekkel, mindenre választ tudnak adni. Belelátnak életembe, idézni tudják életem bármely részletét, szó nélkül is tudják problémáimat, és kérdezés nélkül is megadják mindenre a választ. Nyitott könyv számukra jövendőm is, pontosan látják elkövetkezendő életem minden apró részletét. Mások csodálatos történeteket meséltek nekem visszatérő szellemekről, távolba és jövőbe látó emberekről, akik képesek önmagukból kiszállni és felkeresni száz kilométerre levő helyeket, és pontosan leírják, mi történik ott szeretteinkkel. A szellemidézők hírt hoznak elhalt szüleinkről. Megnyugtatnak, hogy jó helyen vannak, elkülönítve az alantas szellemektől, s egy magasabb szférából figyelik életünket, vigyáznak reánk, és üzennek

nekünk. Lenne tehát egy láthatatlan, anyagtalan világ, mely titokzatos erejével irányítja sorsunkat? A hindu filozófia azt tanítja, hogy a lélek különös állapotában lehet kapcsolatot találni ezzel a másik világgal – és erre szerettem volna magamat is képessé tenni. Körülöttem is történtek megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok, különös megérzések, és máris azt hittem, hogy a kiválasztottak közé tartozom, akiknek megadatik a tisztánlátás képessége. Lehetségesnek tartottam, hogy a világ eseményei eleve elrendeltek. Őszintén szólva sok mindent nehezen értettem meg abból, amit a tudomány feltárt. Hogy megértsem, sok új ismeretre lett volna szükségem. Ha mindaz igaz, amit a szellemidézők, telepatikusok és más misztikusok mondanak, akkor valóban szükségtelen végigjárni a tudomány keserves útját, egy kis koncentráció, s máris mindent készen kaphatok a magamba mélyedés e csöndes perceiben. Valóban lehetséges-e ez, vagy viselnünk kell ember mivoltunk bibliai átkát, véres verejtékkel kell megküzdeni a mindennapi kenyérért, és a tudásért is, mert fájának gyümölcséből evett az első emberpár? Ezzel a kérdéssel mindenkinek találkoznia kell, aki el akar igazodni a világban, és meg akarja találni a helyét benne. A tekintetben, hogy hol véljük megtalálni, döntő szerepe lehet annak is, hogy önértékelésünket mennyire befolyásolja a környezet. Nem ad jó közérzetet az olyan légkör, amely lépten-nyomon kisebbrendűségünkre emlékeztet. A kisebbrendűség érzése fejlődésünk velejárója, és szabadulni tőle több módon próbálkozhatunk. Az egyik az lehet, hogy nagy elhatározások születnek bennünk tanulásra vagy önképzésre, a mulasztottak pótlására. „Majd megmutatom, hogy a többieknél nem vagyok alávalóbb!" Ez a nehezebbik út. De járható! Ismertem embereket, akik a középiskolát, sőt még az általános iskolát is úgy végezték cl, hogy éppen átcsusszantak a vizsgákon. Hiányosságaikra a környezet figyelmeztette őket. Olyan területet választottak, amihez kedvet éreztek, a szakiskolában már-osztályellők voltak.

A belső elhatározás szilárdsága dönti el, hogy ezt az utat milyen sikerrel tudjuk végigjárni. Néha azonban csak a felemelkedés vágya erős, az akaraterő kevés a tervek megvalósításához. Ilyenkor kínálkozik a másik út, csatlakozni olyan eszmevilághoz, mely nem követeli meg az értelmi, akarati erőfeszítést. A puszta tény, hogy egy ilyen eszmevilág hívői vagy vallói közé tartozom, visszaadhatja emberi méltóságomat, megszabadíthat kisebbségi érzéseimtől, sőt úgy tűnik, föléje is emel azoknak, akik a lebecsült értelem útját járva akarják megismerni a világot, és benne helyüket. így aztán kialakulhat bennünk az új értékítélet: van egy magasabb rendű világ, annak követői a kifinomult lelkű, magasabb rendű emberek, és magam is közéjük tartozom. Valóban nagyszerű érzés a kiválasztottság tudata. Kiválasztottnak tudja magát például az, akit érzései szerint a meghaltak szellemi méltónak tartanak, hogy szóba álljanak vele. Ifjúságom egyik legmegrázóbb élménye volt, amikor egy társasággal körbeültük az asztalt, tenyerünket ráfektettük, hogy ujjainkkal összeérve megteremtsük a bűvös kört, s vártuk a szellemek megjelenését. A körvezető egyik diáktársam volt, és halkan suttogta: „Kedves szellem, jelenj meg." Lélegzetünket is visszafojtottuk, amikor az asztal megdőlt, és egyik lábával koppantott, annak jeléül, hogy a szellem megjelent, és hajlandó kérdéseinkre válaszolni. És tettük fel sorra a kérdéseket. A szellem – az asztal lába – pedig koppanásokkal igent vagy nemet válaszolt. Aztán nagy körben felírtuk az ábécé betűit. Középre tettünk egy fémpénzt, amire a résztvevők ráhelyezték mutatóujjaikat. A feltett kérdések után megindult a pénz, mintha láthatatlan erő húzta volna, s megállt egy-egy betűnél. Ugyanis válaszként a körvezető kérdésére lebetűzte, hogy kinek a szelleme van jelen. A spiritiszta szeánszokon a szellemvilággal kapcsolatot teremtő médiumokkal nem volt találkozásom, de sok csodálatos történetet hallottam róluk. A szeánszok résztvevői a kiválasztottak közül is válogatott emberek. Elegendő egyetlen kétkedő, hitetlen jelenléte ahhoz, hogy a szellemidézés ne járjon sikerrel. A megidézett szellem

állítólag az önkívületi állapotban, transzban levő médiumon át beszél. Az ilyen összejövetelek csak teljes sötétségben vagy nagyon letompított fényben lehetnek sikeresek, mert mint mondják a fény bontja a szellemtest finom fluidumát. Minden csodálatos, elmesélt történetnél is csodálatosabbnak tűntek a spiritiszta szeánszok apport jelenségei. A gondosan bezárt, elsötétített szobában a falon át hirtelen valóságos tárgyak, virágcsokor, kő, sírkereszt darabja és más tárgyak zuhannak az asztalra. Utána sehol a mennyezeten vagy a falon nem található sérelmi nyom. Az értelem az ilyen jelenségeket nem képes felfogni, legfeljebb úgy, ha a három méretű, háromdimenziós teret képzeletben kiegészítjük a tudomány számára nem létező negyedik dimenzióval. A rajzlapra rajzolt kört kétdimenziós világnak nevezzük, mert az a két mérettel, hosszúsággal és szélességgel meghatározható síkban fekszik. A rajzlapon húzott ceruzanyom nem tud behatolni a körbe anélkül, hogy a kerületét át ne messe. De ha felemelem a ceruzám hegyét, kimegyek vele a térbe, a harmadik dimenzióba, bejuthatok a körbe anélkül, hogy a kör kerületét átszelném. Nos, a spiritiszták úgy magyarázzák, hogy a szellemek a négydimenziós világban élnek. Akadály nélkül be tudnak hatolni a zárt háromdimenziós szobába anélkül, hogy falait megsértenék. Vagy miután kezdtük megismerni az anyag atomos szerkezetét, hallottam olyan magyarázatról is, hogy a szellemi erő a szobán kívüli tárgyat atomjaira bontja, azok akadálytalanul átjuthatnak a fal atomjainak rései között, és bent a szobában újra összeállnak virágcsokorrá vagy más tárggyá. Ilyen csodák a valóságban nem léteznek, a tudomány nem ismeri el azokat. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem is léteznek ma még megmagyarázhatatlan dolgok? Nem. Tudom, hogy vannak, sőt ma még sokkal több az ismert dolognál az ismeretlen. De vannak dolgok, amelyeket végleg elvetettem mint az emberi képzelet és útkeresés tévútjait, és vannak, vagy lehetnek olyan jelenségek, amelyeknek magyarázatára az egész emberiség mai tudása is elégtelen.

Sokáig megtévesztett az, hogy a misztikus tanok követői mindig százszázalékos eredményről beszélnek, a tudomány pedig nagyon megelégszik, ha a feltételezett ok és a bekövetkező jelenség között 6070%-os összefüggést tud megállapítani. A telepatikusokról – a távolba érzőkről – szóló történetekben azt halljuk, hogy kiszállva önmagukból, pontosan, a legapróbb részletekig leírják egy soha nem látott távoli ház minden berendezését és a benne tartózkodó személyeket, valamint azok gondolatait. El tudják olvasni a lezárt borítékban levő szöveget. A különös csak az, hogy tudtommal évtizedek óta egyetlen telepatikus sem vette fel azt a kitűzött jutalmat, ami egy gondosan őrzött és lezárt borítékban levő szöveg elolvasásáért jár. Azt mondják, hogy ez a képesség távol áll minden anyagiasságtól, és még a látszatát is kerülni kell, hogy ezt a magasrendű képességet ilyen célra is fel lehet használni. Találkoztam asztrológussal, aki mindig csak százszázalékos jellemrajzokat és jövendőket olvasott ki az égitestek állásából. Ha éppen tévedett, annak csak az volt az oka, hogy a számításaiban néhány fokot tévedett, de ha ezt tekintetbe veszi, minden pontosan egyezik. Százszor megismételt fizikai vagy kémiai kísérletek csak úgy adatnak közel százszázalékosan egyező eredményt, ha a kísérlet felt ételeit nagyon gondosan biztosítjuk. Elegendő alig mérhető kis eltérés a kezdeti feltételekben, a végeredmények már nem pontosan azonosak. Ha például a kémiai kísérletekben nem tudjuk biztosítani a használt anyagok egyforma kémiai tisztaságát, vagy csak kevéssel is eltérő hőmérsékleten folyik a kísérlet, az eredmények eltérők lehetnek. Még sokkal inkább így van ez a biológiai kísérleteknél. Amikor kisbolygók, üstökösök pályáját számítjuk, ki kell számítani az ún. pályaelemeket, amelyeknek segítségével az égitest megtalálható a csillagok között. Elegendő egy-egy alapadat hatodik tizedesjegyében elírni egy számjegyet, és az évekkel előre számított helyzet nem az lesz, mint a valóságos. Az élet pedig, sorsunk alakulása megszámlálhatatlan és tekintetbe sem vehető tényezőktől függ. Társadalomban élünk, ahol egyéni sorsunkat ma már az is befolyásolhatja, hogy mi történik Afrikában

vagy a világ más részén. Ha úgy is lenne, hogy a születés pillanatában fennálló bolygóhelyzetek meghatároznák sorsunkat – akkor is lehetetlen lenne tekintetbe venni az életünket befolyásoló környezetet. Van a csillagászatnak egy olyan területe, ahol kénytelenek vagyunk nagyon bonyolult körülmények között is kiszámítani a jövendőt. Háromtest-, vagy többtest-problémának nevezzük az égimechanikának ezt a feladatát. Tökéletesen ismerjük az égitestek között működő erőt, a gravitációt. Így aztán ha csak arról van szó, hogy leírjuk két égitest mozgását, azt meg is tudjuk tenni. Az égi társadalomban azonban nagyon sok égitest van, amelyek egymás mozgását befolyásolják. Ha csak a Nap és egy kisbolygó léteznék, nagyon pontosan kiszámíthatnánk akár évezredekre előre vagy visszamenőleg is, mikor hol járt, és a jövőben hol fog járni az a kisbolygó. A valóságban azonban létezik a Jupiter is, amely ugyan ezerszerte kisebb tömegű a Napnál, mégis erősen befolyásolja a kisbolygó mozgását. Tételezzük fel, hogy a Jupiter nélkül a kisbolygó pontosan körpályán keringene, a Naptól tehát mindig ugyanolyan távolságban végezné mozgását. A Jupiter azonban szintén a Nap körül kering, és ennek során néha igen közel, máskor igen távol van a kisbolygótól. Egyszer erősebb, máskor gyengébb hatással van reá. Az első hatás abban nyilvánul meg, hogy megváltozik a kisbolygó pályaalakja. A kör ellipszissé módosul. A Jupiter által okozott hatás miatt most már a Napnak is változó hatása alatt áll a kisbolygó, mert az ellipszispálya miatt hol közelebb, hol távolabb kerül a Naptól. Elgondolni is nehéz, mi lesz végül is a kisbolygó pályája. Ennek ellenére az égimechanika pontos választ tud adni erre. Nem úgy, hogy a kezdeti feltételek alapján, a Nap, a kisbolygó és a Jupiter helyzetéből, távolságából egy csapásra kiszámítja a kisbolygó sorit. De ha az időben előre haladva, lépésről lépésre követjük a változásokat, nagyon pontos előrejelzés készíthető. A Nap, a Föld és a Hold is ilyen hármas rendszer. A Nap ugyan

27 milliószorta nagyobb tömegű égitest a Holdnál, de vannak hatások – így az árapály-jelenség –, amelyben a Hold hatása 2,5-szer felülmúlja a Nap hatását. Mégis tudjuk, hogy mikor lesz teljes napfogyatkozás, és annak be is következtét másodpercnyi pontossággal előre megadják a csillagászati évkönyvek. Az általam ismert asztrológus nagyok között volt hadbíró, mérnök, keletkutató, tisztviselő, de voltak közöttük magasabb iskolát nem végzett, a trigonometriai számításokat sem ismerő emberek. Köztük jó néhány, aki soha nem nézett távcsőbe. Nem vették tudomásul, hogy a Föld Kopernikusz óta nem a világ közepe, nem vették tudomásul, hogy évezredek alatt a hónapokkal jelzett csillagképek eltolódtak. Pontatlan, elavult csillag- és bolygókatalógusok alapján készítik horoszkópjaikat, és szerintük azok százszázalékosan beválnak. Nem ették tudomásul az újabb felismeréseket, hogy a Nap felszínén lejátszódó jelenségek sok milliószorta nagyobb hatással vannak a földi életre, szervezetünk működésére, mint az összes bolygók együttvéve. Valamennyi asztrológus más-más rendszer szerint dolgozott. Egymást látszólag jól megértették, de négyszemközt sarlatánoknak bélyegezték a másikat, hibás rendszerük miatt. Amikor a tudomány a jelenségek között kapcsolatot keres, az esetek tízezreit vizsgálja meg, feltünteti a szóba jöhető hatásokat, és azokból igyekszik kihámozni az ok és okozati összefüggést. Ismert jelenség pl., hogy időnként a mágneses műszerek megzavarodnak, az iránytű ideges lengésbe kezd. Mágneses vihar van ilyenkor, kigyúl a gyönyörű sarki fény, és beállnak a rövidhullámú rádiózásban a hosszan tartó elhalkulások. Újabban egyre több jelét fedezik fel annak, hogy ugyancsak e jelenségekkel egy időben néha szembetűnően megnő a szív-, ideges érrendszeri betegségekben szenvedők halálozási száma. Ezek a periódusok átlagosan 11 évenként jelentkeznek, és hatásuk az időjárásban is megmutatkozik. Nem találunk semmi földi jelenséget, ami magyarázatot adhatna. Talán a Kozmoszból jönnek a hatások? Sorra véve a bolygókat, a Jupiter keringési ideje 11,86 év.

Gondolhatnánk arra, hogy mindezeket a jelenségeket a Jupiter okozza. Igen ám, de az időbeli egyezés nem megfelelő. Viszont a napfelszíni jelenségek és az említett földi hatások között az időbeli egyezés sokkal tökéletesebb. Nyilvánvaló tehát, hogy nem bolygóhelyzetek, hanem a Napon lejátszódó, rendkívül nagy energiájú folyamatokban kell keresni az okot. Annak ellenére, hogy a kiváltó okot ma már ismerjük, a jelenségek között mégsem mondható egyértelműnek a kapcsolat. Különösen a meteorológiai tényezőkkel összefüggő jelenségek már másodlagosak. A gondolkodó ember joggal kérdezi: ki az és kik azok, akik a bolygók hatásait az élet megszámlálhatatlan vonatkozásában vizsgálták, és azt is megállapították, hogy a bolygók beeső fényszögei miként módosítják hatásaikat? Ki vizsgálta meg az 1930-ban felfedezett Plutó hatását, aminek létezéséről korábban az asztrológusok sem tudhattak? A csillagjósok már a harmincas években számoltak hatásaival, holott még a modern számítógéptechnika alkalmazásával is évtizedes munkát igényelne, ha választ keresnénk arra, befolyásolja-e különböző szerveink működését, házasságunkat, vagyonszerzésünket, vállalkozásunk sikerét az, hogy hol áll a Plutó, és miként változik ez a hatás, ha más bolygókkal meghatározott helyzetbe jut. Hiszen a Plutó felfedezése óta a mai napig pályájának csak egyhatodát futotta be. Az asztrológiai gondolkodás szerint erre nincs is szükség. Az asztrológia törvényeit évezredekkel ezelőtt egy választott embernek egy földöntúli lény adta át úgy, mint az Úristen Mózesnek a tízparancsolatot. Mondják egyesek, hogy az asztrológia nem is hasonlítható a természettudományokhoz, sokkal inkább a megérzés, az intuíció az, ami feltárja a valóságot. Erre az intuícióra, lényeglátásra nyilván csak a legemelkedettebb, legtisztább lelkek alkalmasak. Az asztrológia nemcsak amiatt marad sokáig aktuális, mert a jövőbe látás ígéretét adja, sokkal inkább ragyogó stílusa az, ami híveket toboroz maga köré. Olyan jellemábrázolást ad rólam, amilyen mindig szerettem volna

lenni. Kevés híve lenne a csillagjóslásnak, ha a csillagokra, bolygóállásokra hivatkozva, vagy mély lényeglátással az asztrológus a nyers valóságot adná tudtomra. Ha például valaki rendetlen, munkáját felszínesen, rosszul végzi el, gyakran elkésik, munkatársaival összeférhetetlen – mindezt így is meg lehet fogalmazni: „Nagyvonalú, aki a hétköznapi ember aprólékosságával szemben, különös fogékonyságával a nagy összefüggéseket keresi. A kicsinyes, aprólékos dolgok nem tudják lekötni, emiatt sokszor összeütközésbe kerül kicsinyes gondolkodású környezetével. Magasröptű gondolatait az idegőrlő, egyhangú munka zavarja, és emiatt sokszor felületesnek bélyegzik. Ha gondolataiba mélyedhet, észrevétlenül másodperceknek tűnnek az órák is, és ez azt a látszatot kelti, hogy nem jól bánik az idővel, s ez abban is megnyilvánul, hogy a társadalom által reákényszerített időbeli követelményekről megfeledkezik. Tiszta, magasrendű szellemi értékeinek kibontakoztatásához más környezetre lenne szüksége, mert minden adottsága megvan ahhoz, hogy valami maradandót alkosson." Így, jól körülírva már egy kissé másként hangzik a jellemábrázolás, mint annak pár szavas, tömör megfogalmazása. Egyszerre érthető is, hogy az utóbbi fogalmazás megszabadít kisebbrendűségünk érzetétől, s a magasabb rendűek kiváltságosai közé emel bennünket. Az itt a nagy probléma, hogy nem csaptuk-e be magunkat, ha máris olyanoknak képzeljük magunkat, amilyenek lenni szeretnénk? Végeredményben nem mindegy az, hogy milyen világgal bástyázom körül magamat? Nem az a legfontosabb, hogy valahol megnyugodjak? Kinek ártok azzal, ha a magam számára olyan világot építek, amiben jól érzem magamat? Arra jöttem rá, hogy ilyen, magamra szabott világképpel magamnak ártok a legtöbbet, és senkinek nem használok vele. Nem volt számomra mindegy, hogy gyermekkori környezetemben milyen gondolkodású emberek között éltem, hiszen valahányszor választ vártam saját kérdéseimre, azt lestem, miként oldották meg azt azok, akik között éltem. Az ifjú felnőtté lesz, az útkeresés után munkálkodni kell. Lehet-e a

tevékeny életet olyan tanokra alapozni, amelyek évezredek óta hirdetik, hogy a megoldás küszöbén állnak? Mondják, milyen boldog lehetne a világ, ha az államok a tudományos kutatások helyett e tanok felhasználására költenék a pénzt. Megkérdeztem egy neves asztrológust, hogy valóban annyira tökéletesnek tartja rendszerét, amilyennek hirdeti? A válasz az volt, hogy ma még nem tökéletes, de azzá tehető. Ma ugyanis általában csak a Nap, a Hold és a bolygók, valamint a csillagképek hatásait veszik tekintetbe, holott a tökéletes jellemrajzhoz, a pontosan beváló jövendőhöz még számolni kellene a fényesebb csillagok és kisbolygók hatásával is. A csillagok között mintegy 5 0-nek a számbavételét tartanák szükségesnek. A fontos szerepet kapott Plutó csaknem tízezrszerte halványabb, mint a leghalványabb, szabad szemmel látható csillag. Ha a hatás szempontjából a fényesség a döntő, akkor közel kétezer kisbolygónak és több millió csillagnak kellene szerepelnie, a horoszkópban, mindegyiknek a többihez viszonyított helyzete, fényszöge együttvéve sok milliárd befolyásoló tényezőt jelentene. Így aztán egyetlen horoszkóp kiszámításához egy emberélet számítógépekkel sem lenne elegendő, és terjedelme több vaskos kötetet tenne. Minden önmagához őszinte embernek rá kell jönnie, hogy az asztrológiának csak az ígérete marad meg, de útja járhatatlan. Nem azért járhatatlan, mert nincs módunkban végigszámolni milliónyi égitest milliárdnyi kölcsönös helyzetét, hanem azért, mert kiindulása helytelen abból a korból származik, amikor az emberek úgy hitték, hogy a világ jelenségeit mozgató erők a geometriai formákban vannak elrejtve. Nem tudták, hogy léteznek fizikai hatásokat szállító sugárzások. A Földet tekintették a világ közepének, és minden a Földért volt. Fogalmuk sem volt az égitestek nagyságáról. Valóság maradt azonban a régiek ösztönös megsejtése, hogy a Kozmosz és a Föld élete kapcsolatban áll egymással. Felismertük, hogy ez a hatás nemcsak jelképes, hanem nagyon is tényleges. A Kozmosz energiái szülték a földi életet, főként a Nap energiája tartja fenn azt, és a Napon mutatkozó minden változás kimutatható vagy felderíthető fizikai kölcsönhatások révén beleszól

Föld és az élő szervezet sorsába. Vannak, akik a modern kor eme felismeréseiben az asztrológia igazolását látják. Mondják is: „No lám csak, a tudomány kezdi elismerni az asztrológiát." Nem erről van szó, hanem arról, hogy az asztrológiával az emberiség elindult egy úton, ami tévútnak, zsákutcának bizonyult, most ugyanaz az emberiség, vagy talán a nagybetűvel írt Ember, célravezetőbb útra ismert. Nem az asztrológia áll itt szemben a tudománnyal, hanem az ember önmagával. Ugyanilyen tévedés lenne a mai elemátalakító gyorsítóberendezésekben az alkímia igazolását látni. Az alkimistákat az arany utáni vágy hajszolta. Hány ember pénze úszott el, hány királyi kincstár csappant meg az alkimista bizalmas közléseire – hogy még egy utolsó kísérlet, és korlátlan mennyiségben terem az arany? Az alapelgondolás volt helytelen, hogy a lombik lángjánál rézből higanyból aranyat lehet előállítani. Milliószorta nagyobb energiákra van ilyen átalakításhoz szükség akkor is, ha csupán egyetlen új atomot akarunk előállítani. Az az út pedig, amely a mai kor tudományához és technikájához vezetett, rendkívül fáradságos út volt, telve reményteljes nekibuzdulásokkal, kudarcokkal es mérhetetlen szellemi és anyagi áldozattal. Sok megszállott emberrel volt már találkozásom, akik arra hivatkoztak, hogy évtizedes fáradozásuk gyümölcseként eljutottak egy nagy titok kapujához, sikerült megalkotni az évszázadok óta hasztalan kutatott örökmozgót. Rendszerint nyugdíjasok voltak ezek az emberek, akik valami csekély állandó támogatást és megfelelő munkahelyet kértek, hogy a nagy mű teljes befejezést nyerhessen, és az új találmánnyal az emberiség új korszaka nyílik meg. Ez is őriz valami ősi emberi vágyat, gépet szerkeszteni, amellyel nincsen energiagond. Olyan vágyakozás, ami megszületik az emberi képzeletben, de megvalósulását a végtelen gazdagságú természet sem engedheti meg.

Minden mágia, misztikus tan gyökere évezredekre nyúlik vissza, és meg is maradt kezdeti állapotában anélkül, hogy elősegítette volna az emberi haladást. Egyik-másik modern köntöst kapott, szóhasználatában egy sereg modern tudományos fogalommal él, de tartalmában maradt a régi, járhatatlan tévút. Azt jelentené ez, hogy a régiek nem tudtak semmit? Korántsem. Nagyon sok mindent tudtak, mert az évezredes tapasztalatokat megőrizték és továbbadták. Ismerték például sokféle növény hatását bizonyos betegségekre, ismerték a mérgeket. Nagyon sok mai gyógyszerben a növényi hatóanyagokat hasznosítjuk. Ahhoz azonban, hogy e hatóanyagokat általánosan hasznosítsuk, meg kellett ismerni a hatás módját, és azt is, hogy mi az a mennyiség, amely egyes hatóanyagokból még gyógyító hatású, nagyobb mennyiségben pedig már méreg. Meg kellett tanulni e hatóanyagok kémiai előállításának módját, hogy adott esetben megfelelő mennyiség álljon az emberiség rendelkezésére. Ez igényelte azt a kutatómunkát, amit a megsejtéseken és véletlen tapasztalatokon túl a megismerés fáradságos útjának nevezünk. Sokszor elhangzik hogy a televízió sem más mint a keleti mesék varázstükre, amelynek tulajdonosa megláthatta messze földre jutott szerelmesét. Igen, a tv is megmutatja, mi történik más kontinenseken vagy a Holdon, de az, ami a varázstükör és a tv között van, a tudomány évezredes útja. Enélkül a varázstükör is örök álom és vágy maradt volna, tv-készülékké abból az ismeretanyagból lett, amit az ismeretszerzés tudományos útján meg kellett szereznünk. Mint csillagász, különös tisztelettel tekintek a régi korok emberére, akik földbe karcolt irányjelző vonalak, megfigyelő- és őrtornyok, hatalmas kőépítmények segítségével bámulatos pontossággal határozták meg az év és a holdhónap hosszát. A régiek szellemi nagyságát számunkra nem magas technikájuk jelenti, hiszen sok ezer tonnás kőkolosszusokból építették „műszereiket", amelyeknél ma egy tenyérben elférő eszközzel pontosabban érhetünk. Kevesebbet tudtak a természetről, mint mi tudunk. Céljaik, elhatározásaik voltak nagyok, amelyek egymást követő

nemzedékeket tudtak lelkesíteni évtizedeken és évszázadokon át. Nem bízták sorsukat mágusokra és jósokra, nem tőlük várták az Isitestek járásának előrejelzését. Maradandó kőépítményeiket fáradságok munkával emelték. Meseviláguk csodái nem előképei a mai kor technikai alkotásainak. Vágyaik megvalósulatlan álmok maradtak volna mindmáig, ha nem vállalják a megismerés nehezebb útját. Helytelen lenne tehát azt mondani, hogy a repülőgép nem más, int a mesebeli repülő szőnyeg, a tv nem más, mint a varázstükör, az alkímia a modern gyorsítóberendezések elemátalakító törekvéseivel azonos. Ugyanígy mondhatnánk, hogy Ikarosz volt az első űrrepülő. Pedig benne csak a repülés vágya nyilvánult meg. Amíg ebből a vár akozásból űrhajó lett, végig kellett járni a tudományos ismeretszerzés küzdelmes útját. Csak a rendszerezett tudományos ismeret ad számunkra lehetőséget, hogy a természet erőit céljaink megvalósítására felhasználhassuk, hogy alkotó életet élhessünk. A természet megismerésének folyamata akkor kezdődött, amikor az ember rájött, hogy elképzelései megcsalják. Mesevilágának csodás színekkel festett képei is ábrázoltak egyfajta világot, de amikor ebből merített ismereteit céljainak megvalósításához fel akarta használni, magára maradt. Amikor letelepedett, életszükségletté vált, hogy számolni tudja az éveket, és az egymást követő évszakok elválasztó dátumait kijelölje. Nem ismerjük a kőkori elődök természetszemléletét, és vallásos elképzeléseikről is csak feltevéseink vannak, azt azonban tudjuk, hogy eljutottak a megismerés forrásához, megkérdezték magát a természetet.

Porszemek a végtelenben A végtelen a Világegyetem, a porszemek mi vagyunk, emberek, akik meg akarják ismerni a világot. Ilyen összehasonlítás is megfordul bennünk, és ahhoz a kiábrándító kétséghez vezet, hogy hiábavaló fáradozás minden törekvés.

Találkoztam egy emberrel, aki azt mondta, hogy szép tudomány a csillagászat, de nem merül bele részletesebben, mert őt megőrjíti a végtelennek a gondolata is. A bennünk felmerülő kérdések megismerésre ösztönözhetnek, de a megoldhatatlannak látszó problémák vissza is tarthatnak bennünket a megismerés útján. Milyen nagy a Világegyetem? Végtelen? Mennyi idő óta van a világ? Végtelen idő óta? Térben és időben egyaránt szembetalálkozunk a végtelen fogalmával, ami sok kínzó érzést és tehetetlen vergődést okoz abban a törekvésben, hogy megtaláljuk helyünket. Mit értsünk a tér végtelenségén? Azt, hogy egy irányba elindulva soha nem érnénk a végére? Mit jelent az időbeli végtelenség? Azt, hogy soha nem volt kezdete, és nem lesz vége a világnak? Ha így van, eleve kizárt dolog, hogy egészében megismerjük a világot. A műszerek méretének növelésével csak tologatjuk a megismerhetőség határát, de soha nem juthatunk el a végéig. Felfoghatatlan, nyugtalanító gondolat a végtelenség. Ugyanilyen felfoghatatlan lenne azonban az is, ha azt mondanám, hogy a világ véges. Tehát, úgy gondolhatnák, hogy ez esetben lenne egy határ – ahol a mesebeli hős lelógatta a lábát –, és utána már nem lenne semmi. Es hogyan érthetnénk meg azt, hogy az időnek kezdete volt. Azelőtt egy másodperccel, egy évvel, millió évvel nem volt idő, nem volt semmi? Azzal a tér- és időszemlélettel, amely belénk rögződött, valóban reménytelen dolog megoldást találni. A tudomány is keresi a megoldást. Beszél véges, de határtalan világról, a tér lehetséges, különböző szerkezeti formáitól, az anyag, a tér és az idő kapcsolatáról, de mindezeknek nincsenek annyira szemléltethető formáik, hogy egy ilyen könyvben bemutathatók lennének. A magunk számára is talán fontosabb először arra válaszolni, hogy mi van a tér eddig megismert határain belül, minthogy azt kutassuk, mi

van rajta túl. Engem a végtelen előbb megfogalmazott kérdései nem kínoznak már. Vallanom kell tehát arról is, hogy bennem miként oldódott fel a probléma. Mint csillagász beszélek a Világegyetemről, és az emberről. Nem vagyok sem filozófus, sem vallásalapító, nem kívánok elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, ezért nem is vállalom azt, hogy bármit is mondjak a belátható világon túli világról. A Világegyetem jelenségeit kutató megfigyelő csillagász számára nem is létezik a végtelen. Nem beszélhetek másról, mint égitestekről, amelyeket műszereinkkel megfigyelhetünk, amelyeknek távolságát és korát is meg tudjuk határozni. Minden megmért távolság néhány számjeggyel leírható, ami pedig leírható, az még a végesben van. Mennyi a legnagyobb ismert távolság? Kb. 20 milliárd fényév, vagy ha úgy tetszik, legfeljebb 2 • 1028 cm. (A 10-es fölötti szám azt jelzi, hogy a 2 után 28 nulla írandó.) Mennyi a megismert Világegyetem kora? Legfeljebb 20 milliárd év, vagy ha úgy tetszik 6•1017 másodperc. (A 6-os után 17 nulla írandó.) Hány csillag van az eddig megismert térben? 10 22 csillag. (Az 1-es után 22 nulla írandó.) Mennyi a megismert világ összes égitestjeinek tömege? 1055 gramm. Persze, hogy megkérdezzük: mi van a megismert tér határán túl? Nem tudom, és nem tudja senki más sem. Szabad-e ebbe belenyugodni? Nem nyugszunk bele, és nem nyugszik bele a tudomány sem. De mert ma még senki nem tud rá válaszolni, nem tartjuk értelmetlen és céltalan dolognak kutatni azt, ami a megismert téren és időn belül rendelkezésünkre áll. És ott a másik véglet – az ember. Micsoda az ember a végtelen nagy Világegyetemhez képest? Porszem csupán. És mi az ember élete a Világegyetem korához képest? Egy villanásnyi idő mindössze. Ez a porszem akarja megismerni a végtelent? Éspedig most azonnal, nem túlságosan bízva abban, hogy halála után minden titok feltárul előtte? Tudnunk kell, hogy a tér és idő nyugtalanító kérdései nemcsak bennünk élnek, az emberiség problémái ezek, amelyeknek megoldásán

a legjobb koponyák fáradoznak. Attól pedig meg kell szabadulnunk, hogy a dolgok értékelésében a méretek alapján döntsünk. Az elefánt milliárdszorta nagyobb a szúnyognál, de nyilvánvaló, hogy a szúnyog életműködésének megértése nem milliárdszorta kisebb feladat, mint az elefánté. A szúnyog valóban parányi az elefánthoz képest, de óriás az élet és a betegségek szempontjából nagyon is jelentős baktériumokhoz és vírusokhoz képest. Porszem-e tehát a szúnyog, vagy óriás? Ugyanígy vagyunk az emberrel is. Parányok vagyunk a nagy Világegyetemhez képest, de a Földhöz mérve is óriás csillagok életének titka az atomok világában van elrejtve. Azt mondtuk, hogy a legnagyobb ma ismert távolság kb. 20 milliárd fényév, azaz kétszázezer trillió (2 • 1023) km, vagy centiméterben: húszezer kvadrillió (2 • 1028) cm. Az emberi testet is atomok, atomi részek: protonok, neutronok és elektronok építik fel ugyanúgy, mint a csillagokat. Ha összeszámolnánk, hogy az emberi testet hány ilyen elemi rész építi fel, az eredmény kb. 2 • 1029 lenne. Azt jelenti ez, hogy ha az ember testét atomi részeire bontanánk, és azokat milliméterenként egymás mellé helyeznénk, az utolsó atomi részek már elérnék a Világegyetem ma ismert legtávolabbi égitestjeit. A Nap átmérője közel 400 000 km. A Nap belsejében r0m ember férne el. Az atom átmérője százmilliomod mm, az ember testének térfogatában ugyancsak 1028 atom fér el. Anélkül, hogy játszani akarnánk a számokkal, annyit érdemes megjegyezni, hogy az ember középhelyet foglal el az atomok és a csillagok világa között. Talán ennek is szerepe van abban, hogy az ember mindkét világot képes megismerni, a nála kisebb mikrovilágot ugyanúgy, mint a nála nagyobb makrovilágot. Még mindig beleremegek, ha gyermekkori emlékeimből visszakísért a lelkipásztor dörgedelmes hangja, amely az Isten nagyságát és az ember porszem voltát azzal bizonyította, hogy milyen nagy a Világegyetem, és milyen semmi hozzá képest az ember.

Amúgy is elég sok gátlás és kisebbségi érzés volt bennem, s az ilyen összehasonlítás nem nagyon növelte önbizalmamat. Azóta megtanultam, hogy a dolgok értékét nem a méretek szabják meg. Sokkal inkább igaz az, hogy az óriás csillagok és az emberi szervezet életének végső titkait a láthatatlan parányok világa őrzi. Ezek után azonban az is helytelen lenne, ha a másik végletbe esnénk. Más erők és más törvények érvényesülnek az atom belsejében, mint a bolygórendszerben. Ismét más erők nyilvánulnak meg a csillagrendszerek, a galaxisok életében. Ismét más törvények hatnak az élő sejt és a sejtekből felépülő szervezet működésében. Törpe tehát az ember, vagy óriás? Méretében törpe és egyben óriás is aszerint, hogy mihez viszonyítjuk: Az ember nagyságát nyilván nem testmagassága és súlya szabja meg, hanem elsősorban belső tartalma, viszonya az emberiséghez, a társadalomhoz, ismeretei arról a világról, amelynek szerves része. A világ megismerésében tehát az ember mérete nem jelenthet akadályt, talán éppen mert középső helyet foglal el a végtelen nagy és a láthatatlan parányok között, képes arra, hogy szellemével mindkét világot átfogja, és benne eligazodhasson. A méretek összehasonlítása éppen úgy lehet a forrása helytelen következtetéseknek, mint hasznos tanulságoknak. Ha életem 70 évét a Világegyetem korához mérem, egész életem szempillantásnyi időnek tűnik. Mégsem cselekednék helyesen, ha azt mondanám, semmi értelme annak, hogy vagyok-e vagy nem. A világ megértéséhez, múltjának, jelenének és várható jövőjének érzékletes szemléléséhez a következő összehasonlítás visz közelebb: A Világegyetem korául 20 milliárd évet említettünk. Ennyi idő telt el az ősrobbanás, a Nagy Bumm óta. Olyan nagy idő ez, amit elképzelni is nehéz. Szeretnénk eligazodni ebben a 20 milliárd évben. Ezt csak úgy tehetjük, ha ezt a nagy időt olyan időtartamra zsugorítjuk, amit könnyen át tudunk tekinteni. Feleljen meg tehát a 20 milliárd év egy földi évnek, azaz annak az időtartamnak, ami az egyik szilveszteri gongütéstől a következőig eltelik.

Január 1-ére virradó éjfélkor történt tehát az ősrobbanás, és e könyv megjelenését követő szilveszterkor szólalt meg újra az év végét jelző gongütés. Lássuk, hogy ebbe az időskálába hogyan helyezhető cl mindaz, ami a világban történt. Esemény ősrobbanás a Nap kialakulása a Föld születése az élet keletkezése az ember megjelenése a kultúrák kezdete Galilei felfedezései az új fizika megjelenése az űrkutatás kezdete

valóságos ideje ezelőtt 20 milliárd év 6 milliárd év 4,6 milliárd év 3,2 milliárd év egymillió év 15000 év 365 év 60 év 17 év

az egy évre zsugorított időskálán jan. 1. 0 ó szept. 12. okt. 8. nov. 4. dec. 31. 23 ó 33 p dec. 31. 23 ó 59 p 34 mp dec. 31. 23 ó 59 p 59,4 mp dec. 31. 23 ó 59 p 59,9 mp dec. 31. 23 6 59 p 59,97 mp

Az asztrofizikai számítások szerint a Nap még 6 milliárd évig ad életlehetőséget Földünknek. A zsugorított időskálán mérve hátra van még tehát 6 milliárd évnek megfelelően 110 nap, azaz 9,5 millió mp. Elgondolkodtató ez, hiszen Newton fél másodperce fedezte fel törvényeit. Vigasztaló ez arra a nyugtalanságra, mely bennünk él, ha nem tudunk ma még minden kérdésünkre választ adni. Több a még rendelkezésünkre álló, a természet által felkínált idő, mint amennyi a Föld kialakulása óta eltelt. Jó ez az összehasonlítás annak felismeréséhez is, hogy voltaképpen csak most indultunk el az ismeretszerzés útján. Van tehát időnk, érdemes tervezni, és érdemes kutatni. Bizonyos, hogy még késő utódaink sem mondhatják azt, hogy már mindent ismernek. Az időtartamok másik végletét az atomfizikai jelenségekből ismertük meg. A Világegyetem 20 milliárd éves kora másodpercekben kifejezve 6 • 1017 mp, vannak atomfizikai jelenségek, amelyek a másodpercnek ennyiedrésze alatt zajlanak le.

Minden csak egyszer történik meg A világ megismerhetősége lassan érik meggyőződéssé bennünk. Vannak tények, amelyek elgondolkodtatnak, és kétségeket ébresztenek. Egyik ilyen tény, hogy nemcsak az égitestek világában, hanem mindennapi életünk szűk környezetében is, minden csak egyetlenegyszer történik meg, és soha meg nem ismételhető. Valamikor, ezelőtt 4,6 milliárd évvel kialakult a Föld. De ez is, milliárd évekkel korábbi folyamatok következménye. A kialakult Földön pedig állandó a változás. Eltűnt az őslégkör, hegyek emelkedtek ki, tengerek képződtek, mintegy 3 milliárd éve elindult az élet, aminek rendkívül lassú fejlődése során jelent meg az ember. Vannak jelenségek, amelyek látszólag egyformák. A napkelte mindennap megismétlődik, minden évben beköszönt a tavasz, és egész életünk egy sereg ismétlődő eseményből tevődik össze. Valóban, a Nap évmilliárdok óta felkelt, mint ahogyan felkelt tegnap és ma, és fel fog kelni holnap is. A tegnapi Nap azonban a látóhatárnak nem pontosan azon a pontján és nem abban a percben kelt fel, mint ma. Tegnap reggel óta a mai napkeltéig a Nap körül keringő Föld – másodpercenként 29,8 km-es sebességgel haladva – pályájának 2,5 millió km-rel távolabbi pontjáig továbbhaladt. A Nap – magával cipelve bolygórendszerét, a Tejútrendszer középpontja körül kering – 22 millió km utat tett meg a csillagok terében. A folyton változó világban tehát a látszólag azonos jelenségek sem folyhatnak le azonos körülmények között. Hullócsillag tűzcsíkja hasít át az égen. A Föld légkörében hamuvá ég. Ez a fényjelenség sem ismételhető meg. Néhány perc után Újabb hullócsillagot látunk. Nem pontosan ott, ahol az előbbi volt, színe, fényessége, tűzcsíkjának hossza is más volt. Igen, mert ezt a másik felvillanást egy tömegében, anyagi összetételében más testparány okozta, amelynek még sebessége is különbözött az előbbiétől. Felvillan egy szupernóva. Egy Napnál nagyobb tömegű csillag felrobbant, anyagának túlnyomó része szétszóródik a térben. Korábban

a felvillanás helyén csak nagyobb műszerekkel látott halvány csillag volt. Az ilyen felvillanás sem ismételhető meg. Az igaz, hogy a mátrai, Piszkéstetői Csillagvizsgálóban tucatnál is több szupernóvát fedeztek már fel, de mindegyik más csillagrendszerben robbant, és nem ismétlődés következményei. Üstökös jelenik meg. Keringésideje esetleg több százezer év. Valószínű, hogy járt már itt közelünkben, de akkor senki nem jegyezte fel. Lehet, hogy majd újra visszatér százezer évek múlva, de már nem az az üstökös lesz, mint amelyik most itt járt. A szép csóva üstökös anyag, mely szétszóródik a térben, már csak anyagában megfogyatkozva térhet vissza. A csillagászati megfigyelések jelentőségét éppen az adja, hogy a jelenségek azonos körülmények között nem ismétlődnek meg. Már a régiek felismerték a természet eme kérlelhetetlen tényét, s ezzel magyarázható, hogy igyekeztek minden jelenséget gondosan feljegyezni. Természetesen a „minden csak egyszer történik meg", nemcsak a csillagászati jelenségekre vonatkozik. A folyton változó világban semmi nem ismétlődik azonos körülmények között. Magam is egyszer születtem, egyszer voltam húszéves, minden eseményt egyszer éltem át, amit újra átélünk, már külső körülményeiben, gondolkodásmódjában más ember éli át. A természet kutatásában bizonyos vonatkozásban a csillagászatnak mégis speciális a helyzete. A fizikus és a kémikus, de még a biológus is kísérletezik. Igyekszik hasonló külső körülményeket teremteni, és úgy vizsgálja a jelenségek lefolyását. Ha a kémikus különböző anyagok kölcsönhatását vizsgálja, pontosan adagolt mennyiségekkel, azonos külső hőmérsékleten megismétli a kísérletet, akár százszor is. Sok ilyen hasonló kísérlet végeredményeként állapítja meg a kémia törvényszerű összefüggéseit. Bizonyos, hogy Galilei a homokórával vagy pulzusának számolásával nagyon sokszor elvégezte a lejtőmozgási kísérletét, amíg a lejtő szöge, a gurulási idő és a végsebesség között összefüggéseket állapított meg. De mit csináljon a csillagász, ha a meteorjelenség és a kísérő

fényjelenségek között kíván törvényszerű összefüggést megállapítani. Érdemes végigkövetni a tudományos megismerés útját, és példaként jól megfelel a meteorjelenség. A hullócsillag- vagy meteorjelenség a következő: a bolygóközi térben szabályos pályán keringő test pályája keresztezi a Föld pályáját, és a test összeütközik a Föld légkörével. Az ütközés a láthatatlanul parányi, de mégis anyagi molekulákkal ugyanolyan következményekkel jár, mint amikor a vasat kalapáljuk – a mechanikai energia hővé alakul, a szapora ütközés folytán a meteortest izzásig hevül. Ha kis tömegű, hamuvá ég, ha nagyobb, csak felülete olvad meg. A felvillanás fényjelensége sok mindentől függ. Milyen sebesen érkezett a test a légkörbe, milyen nagy a tömege, sűrűsége, felülete, és milyen sűrű a találkozás helyén a felső légkör? Nem ismertük sem a magas légkör sűrűségét, sem a meteor sebességét. Teljesen kilátástalannak látszott tehát arra válaszolni, hogy milyen tömegűek lehetnek a felvillanó hullócsillagok. Korábban nem is igen tudtunk mást tenni, mint két, egymástól távolabbi helyről egyszerre megfigyelni a felvillanást, abból magasságot lehetett számítani, és így megtudtuk, hogy még több száz km magasságban is van annyi levegő, ami a meteortest felizzásához elegendő. Nem tudtunk azonban válaszolni arra, hogy milyen sűrű ott a levegő, és így arra sem, hogy milyen tömegű testek okozták a felvillanást. A sebességek meghatározásai is eléggé bizonytalanok voltak. Az utóbbi évtizedekben azonban a csillagászat is – legalábbis bizonyos vonatkozásokban – kísérletező tudomány lett. A rakéták alkalmazásával műszereket küldhettünk a magas légkörbe, melyek megmérték annak sűrűségét. A meteorok felvillanásakor nem csupán a meteortest izzik, hanem a maga előtt tolt légpárna is. A meteortest elektromosan töltött részekre tördeli szét a légkör atomjait és molekuláit, a meteor mentén elektromosan töltött részekből álló csatorna képződik, és a ráirányított radarhullámokat ez a vezető réteg jól visszaveri. A radar segítségével tehát pontosan meg tudták mérni a meteorok sebességét, hasonlóan ahhoz, ahogyan a közúti rendőrség megméri az országúton száguldó autók sebességét.

Már csak az hiányzott, hogy megtudjuk: ismert sűrűségű légkörbe ismert sebességgel hatoló testek milyen tömegűek lehetnek az észlelt erősségű felvillanáshoz. Mesterséges égitestekből, rakétákból meghatározható sebességgel lemért tömegű testeket lőttek ki. Az okozott fényjelenség most már ismert sebességű, ismert tömegű testtől származott a légkör ismert sűrűségű helyén. Így lehetett eljutni odáig, hogy ma már elég pontosan meg tudjuk mondani: adott felszíni magasságban megmért sebességű meteorok milyen tömegűek lehetnek. Az eredmény meglepő. A legtöbb hullócsillag-jelenséget mindössze r grammnál is kisebb tömegű égitestparányok okozzák. Az a tény, hogy minden esemény csak egyszer történik meg, és meg nem ismételhető ugyanúgy – önmagában tehát nem akadálya annak, hogy megismerjük a valóságot.

A csillagász a múltat látja A távolban fát vágó ember fejszecsapását akkor halljuk, amikor a következő ütésre karja a magasba lendül. Ha a favágó tőlünk ezer méterre van, fejszecsapásának hangja három másodperc múlva éri fülünket. A hang ugyanis a levegőben egy másodperc alatt 330 m-t fut be. A fény viszont csaknem milliószor gyorsabban terjed, mint a hang, ezért az ezerméteres út megtételéhez csak 0,000 003 másodpercre van szüksége. A Hold viszont 384 000 km távolságra van, onnan 1,3 mp alatt, a Nap 150 millió km-es távolságából csak 500 mp, azaz 8 perc és 20 mp alatt ér hozzánk a fény. Az űrhajósok a fénnyel azonos terjedési sebességű rádióhullámokkal érintkeznek a földi központokkal, ezért hangjuk 1,3 mp alatt ér a Holdról a Földre. Ha viszont a Napon felvillan egy napkitörés, azt csak 500 mp múlva láthatjuk meg. A Plutó, a legkülső bolygó, 40-szer van tőlünk távolabb, mint a Nap. Onnan a fénysugár csak 5,5 óra alatt juthat cl hozzánk. A Plutó 4,7 kmes másodpercenkénti sebességgel halad Nap körüli pályáján. Mire tehát

meglátjuk, már 94 000 km-rel odébb van, tehát a térnek nem abban a pontjában tartózkodik, ahol látjuk. A legközelebbi csillagról négy és negyed év alatt ér hozzánk a fény. Azt mondjuk, hogy a csillag tőlünk 4,25 fényévnyire van. E csillagnak tehát csak 4,2 5 éves múltját tudjuk megfigyelni. Vannak csillagok még a mi csillagvárosunkon, a Tejútrendszeren belül, amelyeknek távolsága több tízezer fényév. A legközelebbi csillagrendszer, az Andromeda-köd néven ismert külső tejútrendszer több mint kétmillió fényév távolságban van tőlünk. Az Andromeda csillagképben jó szemű ember szabad szemmel is meglátja ezt a csillagrendszert, és amikor rátekintünk, nehéz szabadulni a tudattól, hogy amit most látunk, az a valóság több mint kétmillió éves múltja. A ma ismert legnagyobb távolság kb. húszmilliárd fényév. Egy ilyen távolságban levő égitest húszmilliárd éves múltját mutatja, olyan távoli múltat, amikor még sem a Nap, sem a Föld nem létezett. Az az első érzésünk, hogy kár is beszélni a világ megismerhetőségéről. Hiszen arról, ami ilyen távolságban ma történik, csak húszmilliárd év múlva szerezhetünk tudomást. Jogosnak látszik az aggodalom, hogy a világ jelen állapotának megismerése előtt leküzdhetetlen akadályok vannak. Ez a nyugtalanító érzés bennem is felmerült, és ma mégis azt mondom, hogy a világ megismerhető. Hogyan oldódhatnak fel ezek az ellentmondások? A csillagászat és minden más természettudomány igazi szépségei ezeknek a látszólagos ellentmondásoknak feloldásában mutatkoznak meg. A csillagász jól tudja, hogy a fény véges terjedési sebessége miatt műszereivel és szemével nem láthatja közvetlenül a világ jelen állapotát. Abban reménykedjünk talán, hogy majd egyszer sorra felkereshetjük e távoli világokat, és akkor szemtől szembe megláthatjuk jelenüket? Ekkor azonban az itt hagyott Föld és a Naprendszer válnék múlttá. A távolság és vele együtt a múlt megelevenítése sokkal inkább segít, mint gátol bennünket a megismerésben.

Önmagában az a tény, hogy vannak égitestek, amelyek tőlünk húszmilliárd fényév távolságra vannak – azt is jelenti, hogy ezelőtt húszmilliárd évvel is létezett világ. Milyen ismeretekhez juthatnánk a múltat őrző távolságból, ha a régiek elképzelése szerint a Világegyetem minden égiteste egyszerre keletkezett volna? Tegyük fel, hogy a „teremtés" pillanata ezelőtt húszmilliárd évvel volt. Ez esetben az a világ, amit közvetlenül szemlélhetünk, húszmilliárd éves. Az ötmilliárd fényév távolságban látható égitestek létük ötmilliárd éves állapotát mutatnák. A húszmilliárd fényév távolságban levőket húszmilliárd éves múltjukkal születésük pillanatában szemlélhetnénk. Így aztán a távolság nemcsak a múltat mutatná, hanem megelevenítené egyben az égitestek fejlődését is. De a csillagok nem egyszerre születtek, kozmikus szomszédságunkban is, ma is születnek csillagok. Az egyszerre keletkezett csillagok fejlődésmenete sem egyforma. Ha egy időben keletkezik is két csillag, de más kezdő tömeggel indul életútjára – egy idő után –, az eltérő fejlődési ritmus miatt egészen különböző állapotot mutat. A csillagász arra törekszik, hogy a sok millió csillag egy időben található különböző fejlődési állapotából megállapítsa a fejlődés törvényét. Ennek ismeretében meg lehet mondani, milyen volt a csillag millió és százmillió évekkel ezelőtt, és milyen lesz további sorsa. Miután Newtonnal megismertük az égitestek mozgástörvényeit, sok babonás elképzeléstől megszabadultunk. Nem kell attól tartanunk, hogy üstökösök es baljósnak mondott égi jelenségek figyel meztető égi jelekként tűnnek fel. Pályájukat előre ki tudjuk számítani, és megjelenésükkel számolhatunk. Így tudjuk, hogy 1986-ban visszatér a Halley-üstökös, tudjuk azt, hogy 1999. augusztus 11-én a déli órákban teljes napfogyatkozás lesz hazánkban. De a mozgástörvények ismeretében visszafelé is számolhatunk. Az égi rend ismerete sok vonatkozásban segítség lehet ahhoz, hogy környező világunkban rendet teremtsen. Általánosabban is érvényesülhet ez, ha a természetben uralkodó rend teljes egészében

áthatja szemléletünket. A világ megismerhetősége nagyrészt ténykérdés. És erre a kérdésre a tudomány igennel válaszol. Newton törvényeiből megismertük az égitestek mozgását, és a közöttük működő erőket. A segítségükkel végzett számításokat igazolta a valóság. Newton leírta, milyen kezdő feltételek szükségesek ahhoz, hogy egy Föld körül elindított test égitestként mozogjon. Az űrkutatás sok száz mesterséges holdja és űrhajója pontosan igazolta Newtont. Nem férhet kétség ahhoz, hogy Newton igazán a valóságot ismerte fel. Az automata űrszondák eljutottak a Holdra, a Vénuszra és a Marsra. Jól kellett ismerni távolságukat, hogy leszállhassanak a Hold kijelölt térségében. Jól kellett ismerni a Vénusz és a Mars távolságát, hogy a tvkamerák akkor nyíljanak ki, amikor közelükbe érnek. Ha nem ismernénk a természet valóságait, nem lenne lehetséges íróasztal mellett megtervezni egy munkagépet, egy repülőgépet vagy egy hidat. Ha nem ismernénk a betegségek okait, nem tudnánk gyógyítani sem. A múlt valóságának kifürkészése után pedig következtetni tudtunk a Nap jövőjére, arra, hogy kb. 6 milliárd év múlva héliumkészlete is kiég, vörös óriássá, majd fehér törpévé válik. A megismerés útjában tehát az sem jelent leküzdhetetlen akadályt, hogy á Világegyetemben mindig csak a múltat látjuk. A törvények ismerete jelenné teheti a múltat, és a jelenből a jövőre vonhat le következtetéseket.

Törvény és rend A törvény fogalmát számomra sokáig a kőtáblára vésett tízparancsolat jelentette. Később megtudtam, hogy törvényeket hoznak az országgyűlésen, s ezek szabják meg, mit szabad és mit nem szabad tenni. A keresztény vallás törvényei azonban csak a keresztényekre voltak kötelezők, mert másfajta törvényeket alkotott Mohamed, Konfucius és a többi vallásalapítók.

Ugyanígy a hazai törvények csak nálunk voltak érvényesek, más törvényeket írtak elő a többi nemzetek. Melyek lennének azok a törvények, amelyek nemcsak egy-egy vallás híveire, nemcsak egyes nemzetekre, hanem a Földön élő minden emberre kötelezően érvényesek? Amikor először találkoztam az iskolában Newton törvényével, nem értettem, mit jelent az „általános", az „egyetemes" jelző. Nagyon élt még bennem a szemlélet, hogy az égi világ egészen más, mint a földi. Anyagában és törvényeiben is más az ég, mint a Föld, az égitestek pedig valamilyen felsőbb hatalmasságok akarata szerint mozognak. Es most jön egy ember, aki azt állítja, hogy az ő törvényei mindenütt egyformán érvényesek. Csak amikor megtudtam és felfogtam, hogy p1. az üstökös megjelenését csakúgy, mint más bekövetkező égi jelenségeket Newton híres törvénye alapján számítják ki a tudósok, és hogy az üstökösök is tömeggel bíró égitestek, így azok is alá vannak vetve az egyetemes vonzástörvénynek, akkor kezdtem megérteni: az „egyetemes" jelző azt fejezi ki, hogy a törvény nemcsak itt a Földön, hanem az egész Világegyetemben érvényes, és nemcsak mindenütt, hanem mindenfajta égitestre is. Hát ha nem szellemi hatalmak kormányozzák az égitestek mozgását, hanem a Newton által megfogalmazott törvények, akkor hol van elrejtve az, hogy miképpen mozogjanak? Newton törvénye szerint a Nap és az égitestek távolságában és tömegében van elrejtve ez a törvény. Nincs is elrejtve, mert néhány betűvel és számmal pontosan megfogalmazható ez. Hogyan? A holt anyag őrzi ezt a csodálatos titkot? Hol van ennek a helye? A kőből, ércből álló holt anyagban? Ki helyezte az anyagba a törvényt? Ha pedig benne van az anyagban, most már vakon érvényesül, minden célszerűség nélkül? Ebben az időben a fensőbbséget az a szellemiség jelentette számomra, amely az anyag fölött áll. Az anyagot, a matériát és a hozzáfűződő materialista szemléletet valami elképesztően durva dolognak képzeltem. Materialista az az ember, aki mindenben csak az

anyagiakat nézi, hiányzik belőle minden fennköltség és magasabbrendűség. A materialista embert élvezethajhászónak képzeltem, aki megcsal mindenkit, mert neki egyedül a pénz az istene. És maga az Isten is tehetetlen az anyag vakon érvényesülő törvényeivel szemben? Hiszen Ő teremtette a világot, és ilyen hatalmat ruházott az anyagra. Az Isten mindenhatósága sehogy sem fért meg bennem a durva anyag uralmával. Egyrészt azt hallottam, hogy az Isten személyes hatalmával a világ minden dolgába beleavatkozik, ha akarja, holnap nem kel fel a Nap, így ha úgy akarja, megállítja járásában. Másrészt ugyancsak a Szentírásban azt olvastam, hogy az Isten megteremtette a világot, törvényeit belehelyezte a világba, és attól nem tér el. Azt jelentené ez, hogy miután ráruházta hatalmát az anyagra, hagyja, hogy menjen minden a maga útján? Az egész világ, a Föld, a Nap, a csillagok, anyagból épülnek fel, ebben az anyagban vannak a törvények, és mivel az egész világ ugyanolyan anyagból épült fel, törvényei is egyetemesen érvényesülnek. Évezredeken át tépelődött az ember a világ rendjén, az égitestek mozgásán, és nem tudott megoldást találni. A görög szellem volt az első, mely következetesen kereste a jelenségeket mozgató törvényeket. Még nem is sejtették, hogy ezek a törvények az anyagban vannak. Úgy hitték, hogy ez a bűvös erő a számok és a geometriai formák között van elrejtve. Ennek a szemléletnek hagyatéka a számmisztika és a geometriai formákra épülő csillagjóslás. Emléke ma is kísért a szerencsés és szerencsétlen számok hitében és a meg-megújuló asztrológiában. A törvény alapvető tulajdonsága, hogy szigorúan érvényesül. A mindennapi szóhasználatban eléggé elterjedt az a mondás, hogy a kivétel erősíti a szabályt. A természettudomány ezt nem fogadja el. Sőt, ha egyetlen jelenség mutatkozik, amely ellene mond a törvénynek – el kell vetni azt a törvényt, és újabbat, általánosabbat kell helyette megfogalmazni, amelybe már az előbbi kivétel is belefér. Hosszú volt az út, amíg bennem is tekintélyt szerzett a törvény.

Sokat segített ebben az a vita, amely az Uránusz rendellenesnek tűnő mozgása idején keletkezett. Voltak, akik kétségbe vonták a törvény egyetemes jellegét – mondván, hogy lám, az Uránusz sem engedelmeskedik neki. Akadtak azonban, akik szilárdan hittek e törvényben, és éppen ez a szilárd hit vezette őket annak feltételezéséhez, hogy az Uránuszon túl kell lennie még egy bolygónak, amely éppen a newtoni törvények alapján idézi elő a látszólagos rendetlenséget. Leverrier és Adams voltak ezek az emberek, és a hatások irányából ki is számították, hol kell keresni a zavart okozó égitestet. Így