A csillagok felé 9631102688 [PDF]

Zitiervorschau

A csillagok felé Vlagyiszlav Volkov Kárpáti (1975) Címke: Életrajz, szovjet, Űrutazás Életrajzttt szovjetttt Űrutazásttt Kivételes érdekességű könyv ez: egy hősi halált halt szovjet űrhajós önéletrajzi naplója. Vallomásaiban megelevenedik gyermekkora, a Nagy Honvédő Háború korszaka, majd fiatal éveinek romantikus útkeresése, míg eljut a Csillagvárosba, és a Szojuz űrhajókon a kozmoszba repül. Miközben űrhajós-életének eseményeiről beszámol, ilyen kérdésekre is válaszol: Milyen a Föld a kozmoszból? Hogyan lehet valaki űrhajós? Milyen az élet az űrhajóban? Az űrhajósélet mellett szerzőnk feltárja az olvasó előtt az űrhajózás ezernyi titkát, s közérthető nyelven magyarázza el az ismeretlen műszerek, eszközök működését. Mindenkinek el kell olvasnia ezt a könyvet, aki a kozmosz úttörőinek izgalmas életére kíváncsi.

VLAGYISZLAV VOLKOV A CSILLAGOK FELÉ EGY ŰRHAJÓS NAPLÓJÁBÓL

ELŐSZÓ Időben egyre távolodunk attól a tragikus pillanattól, amikor a Szaljut orbitális állomásról a Földre visszatérő Szojuz-11 űrhajó legénysége életét vesztette. Az orbitális állomáson végzett kísérletek eredményeinek kiértékelése után még világosabban látjuk, hogy hős társaink jelentős mértékben hozzájárultak a világűr meghódításához. Vlagyiszlav Volkov bátor, célratörő, víg kedélyű ember volt. Ezért oly nehéz leírni vele kapcsolatban a „volt” szót. Volkov ma is él. Tovább él munkájának eredményeiben, szívünkben és emlékezetünkben s ebben a könyvben, amelynek nem véletlenül adta A csillagok felé címet. Vlagyiszlav szerint minden embernek megvan a maga csillagos ege. Ennek pedig magasnak kell lennie, azért ég. Ez az ég nem mindig felhőtlen. S ha olykor fellegek borítják is, át kell hatolni rajtuk. Ő így is cselekedett. Valószínűleg ezért tartotta magát boldog embernek, bár az ő ege sem volt mindig felhőtlen. Boldog volt, mert az elsők között bízták meg olyan feladattal, amilyent előtte még senki sem teljesített. Tudta, hogy ez kockázatos, de magabiztosan, mosolyogva vállalkozott rá, hogy maradéktalanul elvégezze. Részese akart lenni az űrutazásnak, hiszen az új űrtechnika kipróbálásának, a világűr ismeretlen messzeségei kutatásának szentelte életét. Együtt dolgozott az űrhajó alkotóival, ismerte az űrrepülés bonyolult problémáit. S éppen a bonyolult dolgok vonzották a legjobban. Az új kutatások élvonalában érezte magát igazán az élet urának. Ám e vonások nemcsak Vlagyiszlavot jellemezték. Ilyenek voltak bajtársai is, akikkel első űrutazásán vett részt, és akikről könyvében tisztelettel és őszinte szeretettel ír. E jellemvonások a Szojuz-11 legénységére is vonatkoztak. Sajnos azonban róluk már nem írhatott. A legkorszerűbb tudományos és műszaki vívmányok ellenére is minden egyes űrrepülés az ember elszánt párbaja az éggel s önmagával. Az ég néha felbecsülhetetlen áldozatot követel az

embertől – magát az embert. E párbajban vesztette életét Jurij Gagarin, nem tért vissza feladata teljesítése után Vlagyimir Komarov sem. Az űrhajósokat lépten-nyomon veszély fenyegeti – távol a világűrben és a Föld küszöbén egyaránt. A Szojuz-11 űrhajó személyzetét: Georgij Dobrovolszkijt, Vlagyiszlav Volkovot, Viktor Pacajevet épp a Föld küszöbén érte a tragikus vég. Újabb és újabb űrhajók röpülnek fel a magasba, hogy a bolygókon – a jövő orbitális állomásain „kössenek ki”, vagy továbbhatoljanak a világűr térségébe. A következő űrutasoknak már valamivel könnyebb lesz a dolguk, mert előttük az első orbitális állomáson nagy munkát végzett a Szojuz-11 hős legénysége, köztük Vlagyiszlav Nyikolajevics Volkov fedélzeti mérnök, a Szovjetunió kétszeres hőse, e könyv szerzője. Viagyiszlav Volkov Komszomol-megbízatásnak tartotta A csillagok felé című könyv megírását. Azoknak írta, akikkel a Komszomol kongresszusain és konferenciáin, az üzemek műhelyeiben és az iskolákban találkozott – lányoknak és fiúknak, akiknek szívből kívánta, hogy egykor a magasba szárnyalhassanak. A. SZ. JELISZEJEV a Szovjetunió űrhajós pilótája a Szovjetunió Kétszeres Hőse

MIÉRT LÁTTAM E KÖNYV MEGÍRÁSÁHOZ? Egyik barátom, amikor megtudta, hogy könyvet írok, félig komolyan, félig tréfásan, mindenesetre enyhe iróniával csipkelődni kezdett: – Lám, lám, emlékiratot írunk. Meg akarjuk örvendeztetni az emberiséget. Elmeséljük élettörténetünket. Hány éves is vagy? Nem vettem észre, hogy ugrat, gyanútlanul válaszoltam: – Harmincöt. – No lám: már harmincöt! Bár ezt csak amolyan évődésnek, bosszantási szándék nélküli kedves tréfának fogtam fel, mégis gondolkodóba estem: van-e erkölcsi jogom, hogy írjak az életemről, az űrhajózásról? … Emlékszem a fürkésző pillantásokra és a sok száz türelmetlen kérdésre, amelyekkel a találkozók kíváncsi résztvevői minden alkalommal elárasztottak. S ezek a találkozások elég gyakoriak voltak. Közvetlenül az űrrepülésem után a Komszomol Központi Bizottságának megbízásából több szovjet köztársaságba és városba látogattam el, hogy fiatalokkal találkozzam. Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a Komszomol XVI. kongresszusának a küldötte lehettem, részt vehettem az örmény, azerbajdzsáni, üzbegisztáni köztársasági kongresszusokon, a Kirov területi beszámoló- és vezetőségválasztó Komszomol-konferencián. Emlékszem, milyen élénken érdeklődtek a fiúk és lányok az űrhajózás, a mi nem mindennapi hivatásunk iránt. S ezt nemcsak a fiatalságnál tapasztaltuk. A kirovi terület Szlobodszkoj városában egy ilyen találkozón egy fiúcska lépett hozzám, és izgatottan, félénken megkérdezte: – Én is lehetnék űrhajós? – Miért ne? Persze hogy lehetsz. A fiúcska fülig pirulva, alig hallhatóan bevallotta: – De nekem hármasaim is vannak… Szerettem volna megnyugtatni, hogy nem minden űrhajós volt mindig színjeles tanuló. De hű maradt titkos vágyához, amely végül valósággá vált. Tisztában voltam azzal, hogy ezt nem lehet ilyen röviden elintézni, hosszas, nyugodt, bizalmas beszélgetésre lenne szükség. Ezért biztatóan csak annyit mondtam:

– Hát bizony, a hármas nem éppen jó jegy, de te, ugye, kijavítod? A fiúcska egyetértően bólintott, tekintetéből azonban bizalmatlanságot, csalódást olvastam ki: „Mégse lehetek űrhajós.” Lehet, hogy nem abban a pillanatban – hisz számtalan találkozóra került sor –, de végül is elhatároztam, hogy beszélgetek fiatal barátaimmal. Persze sok kétségem támadt. Nem vagyok sem író, sem újságíró. A Propeller című főiskolai lapban megjelent glosszáim meg egyes újságokban közölt karcolataim természetesen e szempontból nem sokat jelentenek. Egy orosz író szavai jutottak az eszembe: „Csak akkor írj, ha biztos vagy benne, hogy valami újat mondasz az olvasóknak.” E szavak kissé megvigasztaltak. Hiszen az űrhajózás a tudomány és a technika legfiatalabb ága, s az űr ismeretlen óceánjának meghódítása, ezt megírni – a szerzőtől és tehetségétől függetlenül is – olyan merőben új dolog, amiről tudni akar a fiatalság. Hát így ragadtam tollat. A könyv címe, A csillagok felé sem született meg olyan magától értetődően. Utunk a csillagok felé nem a felszállással kezdődött. Előtte fokról fokra kellett megbirkóznunk az akadályokkal. Az ég felé nem vezetett széles, kitaposott út. A fáradságtól vissza nem rettenve kapaszkodtunk a tündöklő csúcsok felé. Lépésről lépésre. Napról napra. Fokról fokra. Mindig csak felfelé. Az embernek természete, hogy emlékezetében megőrzi a jót, amivel a földön találkozott, szívesen emlékezik vissza az örömökre. A rosszat, a bánatot feledi. Éppen azért, mert ember, s életét is inkább örömmel telve tudja elképzelni. Hát igen, így van ez az életben – az idő szele elsősorban a félelmek és bajok porát-hamvát söpri ki az emlékezetből. Amikor azonban rövid életem eseményeire emlékezve, megpróbáltam felidézni a múlt képeit – például a tiszta vizű patakot, ahol nagyapámmal nagy ollójú rákokat fogtunk –, a fehér papírlapon hirtelen dübörögve megindultak a tankok fekete árnyai. Eszembe jutott anyám jóságos, vidám tekintete, de szeme szelíd kékjét eltakarták a bombázók, szárnyukon vészjósló kereszttel. S amikor Vologykámmal halászni induló apámra néztem, az egykori gyerekek éhségét tükröző szemét láttam.

Igen, első könyvem első lapján kitör a háború. Mint minden normális ember, én is közelebb állok az örömhöz. Mi tehát az oka, hogy most mégis ez jut az eszembe? Valószínűleg az, hogy a legnagyobb megpróbáltatások évei voltak ezek, s e megpróbáltatások kohójában kovácsolódtak a legalapvetőbb emberi tulajdonságok. Ezek nélkül nehéz az élet útját megjárni, nehéz férfivá, a kor emberévé válni. Az első szám, az első emlékezetes dátum: 1941.

I. A VÁLASZTÁS Mindössze hatéves voltam akkor, de jól emlékszem azokra a napokra meg a tüzek visszfényében lobogó égboltra. Családunk a Bakunyin utcában lakott, egy szürke ház hatodik emeletén. Moszkva fölött különféle magasságban léggömbök úsztak. Nem tudom miért, de nekem nagy halaknak tűntek. Amikor besötétedett, és az eget fényszórók kezdték pásztázni, a fénysugarak és a léggömbök egymásba ütköztek. Olyankor a halak még ijesztőbbeknek látszottak. A hatalmas, nehézkes léggömbök mozdulatlanul álltak a város fölött. De amint a fényszórók kialudtak, eltűntek az ég sötét végtelenében. Szüleim egy repülőgépgyárban dolgoztak, a gyárat a kormány keletre helyezte át. Apám hiába kilincselt a kerületi katonai parancsnokságon, hogy vezényeljék a frontra. A válasz mindig ugyanaz volt: „A frontnak új, tökéletes repülőgépekre van szüksége, önnek, mint repülőmérnöknek, most ott a helye az üzemben.” Így aztán családunk csupán a legszükségesebbeket víve magával, egy személyszállításra átalakított vasúti teherkocsiban útnak indult kelet felé. Háború volt, s az út bővelkedett izgalmakban. Sohasem felejtem el a szerelvényünket ért fasiszta bombatámadást, az asszonyok jajveszékelését, a gyerekek sírását. Lehet, hogy én is sírtam, nem emlékszem rá pontosan, de szörnyű volt. Apám és anyám megragadva engem és fivéremet, elvegyültek a tömegben, s a tömeg árjával együtt sodródva valahová futottak. A nap aztán jól végződött. Hosszú utazással telt az idő. Gyakran vesztegeltünk kis állomásokon. Míg a vonat állt, apám forró vízért szaladgált, majd teának nevezett löttyöt ittunk kis cukordarabokkal. Micsoda élvezet volt! Esténként a kocsi közepén gyűltünk össze, egy kis vaskályha körül, és kezünket melengetve, hallgatagon üldögéltünk a sötétben. A férfiak sokat dohányoztak. Anyáink meg ezalatt megágyaztak a fapriccseken.

Ilyen estéken apám néha elővette a gitárját, amelyet erre a hosszú útra is magával hozott (jóképű gitár volt, széles piros szalag díszítette), aztán pengetni kezdte. Ekkor már az asszonyok is a kályhához húzódtak. Mindannyian vártuk, milyen dalba kezd apám. Felemelkedett, majd rázendített: Dicső tenger, szent Bajkál… Jó vitorlám egy lyukas kaftán ... Itt aztán a férfiak is halkan bekapcsolódtak: Hej, keleti szél, borzold a hullámot, mennydörög, és cikáznak a villámok!… Mi, kisfiúk olyan erőt éreztünk apáink öblös hangjában, a „mennydörög” szóban, hogy ilyenkor még a háborútól se féltünk. Másfél hetes utazás után, július 23-án rendeltetési helyünkre érkeztünk. Az óvárosban tősgyökeres szibériaiaknál szállásoltak el bennünket, a város peremén álló 83. számú földszintes faházban. A háziak eleinte nem fogadtak valami barátságosan, amikor azonban közelebbről megismerkedtünk, úgy éltünk együtt, akár egy család. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy házigazdáinknak nem volt gyermekük. Utcára néző egyablakos szobácskában laktunk. Télen csaknem az ereszig ért a hó. A frontról egyre aggasztóbb hírek érkeztek. A fasiszták már Moszkvához közeledtek. De mi, kitelepítettek hittünk a győzelemben. És nem is egyszerűen a győzelemben, hanem a mielőbbi győzelemben. Ez éltetett bennünket, vártuk a hazatérést, és türelmesen viseltünk minden viszontagságot. Sőt mi, kicsinyek is hasznosak akartunk lenni. Hallottuk: a hadseregnek nemcsak repülőgépekre, harckocsikra, ágyúkra és lövedékekre, hanem meleg holmikra, gyógyszerekre is szüksége van. Mi, gyerekek is igyekeztünk hát valamilyen úton-módon segíteni a felnőtteknek: gyógynövényt gyűjtöttünk, meleg zoknikat, kesztyűket kötöttünk, dohányzacskót és zsebkendőt hímeztünk.

Én és a fivérem alig láttuk szüleinket. Reggeltől estig munkában voltak, s amikor késő este hazajöttek, a fáradtságtól majd lerogytak. Mi ezt éreztük, és igyekeztünk a lehető legjobban viselkedni, hogy kíméljük őket. Ha mamának és papának néha akadt egy kis szabad ideje, akkor meleg, barátságos szobácskánkban összejött az egész család. Zsenge gyermekkorom óta szerettem rajzolgatni, és elnézegettem, hogyan rajzolnak mások. Apám, ismerve kedvtelésem, maga mellé ültetett, és számomra érthetetlen ábrákkal teli műszaki rajzpapírja másik oldalára repülőgépeket, harckocsikat, ágyúkat és természetesen elesett fasiszta katonákat rajzolt. A mama is hozzájárult művészi tevékenységünkhöz: ceruzája nyomán a papíron különféle állatok és kéményes házikók jelentek meg, s kívánságunkra a kéményekből füstnek kellett felszállnia. Mert hát mit is ér egy ház kályha nékül! Ha pedig van kályha, abba feltétlenül be kell fűteni. Aztán szívbe markoló, szomorú dalokat énekelgettünk. Néhányszor elmentünk a cirkuszba, s ez nekünk is, mint minden gyereknek, leírhatatlan boldogság volt. A nyár beköszöntével életünk is megváltozott. Már nem üldögéltünk otthon, hanem reggeltől estig az utcán játszottunk a gyerekekkel. Különösen nagy örömet leltem a kerékpározásban, a háromkerekű biciklit Moszkvából hoztuk magunkkal (papa és mama szerint saját bosszúságukra). A kerékpár hátsó tengelyén volt egy lábtámasz, erre állítva furikáztam a fivéremet, mert a kormányt mégsem bízhattam rá. Itt tanultam meg úszni a folyóban. Egyszer fürdés közben apám a karjába vett, a mélyebb vízbe vitt, majd e szavakkal engedett el: „Most aztán ússzál!” Persze nem ment az mindjárt nyelés nélkül, de néhány ilyen kényszerpróbálkozás után kezdtem beletanulni. Lehet, hogy pedagógiai szempontból ez helytelen módszer volt, én azonban hálás vagyok apámnak az úszótudományomért. Hisz az a fő, hogy az emberpalánta ne féljen a víztől, és fenn tudja tartani magát. Elérkezett 1943 szeptembere. Mamának, nekem és öcsémnek megengedték, hogy visszatérjünk Moszkvába. Apám az üzemmel

még a városban maradt. Fájó volt a búcsúzás apámtól, a gyerekektől, akikkel két év alatt összebarátkoztam, és persze házigazdáinktól is. Mit lehetett azonban tenni? Várt az iskola és szülővárosom, Moszkva … Osztankinóban, a mai népgazdasági kiállítás területén, földszintes barakklakásba költöztünk. A ház körül sok fa, főként tölgy nőtt, azért is nevezték e helyet Dubkinak (tölgyesnek). A többi lakóhoz hasonlóan az ablak alatt mi is konyhakertet csináltunk, tavasszal burgonyát, paradicsomot meg káposztát ültettünk. Nehéz időket éltünk, különösen az élelmezéssel voltak bajok, s a kertek nagyon jól kisegítettek. Még a cukrot is pótolta a cékla, amelyet anyánk a tűzhely tetején szárítgatott. Ínyencfalatnak számított a burgonyahéjból készült pogácsa. Láttam, milyen nehéz volt anyámnak betömnie éhes szánkat, s amiben csak tudtam, segítettem neki. Fát aprítottam, vizet hordtam, dolgoztam a kertben. Egy év múltán apánk is megjött, s könnyebb lett az életünk. Szeptember elsején iskolába mentem, s a negyedik osztályig itt, Osztankinóban tanultam. Nem valami könnyen ment a fejembe a tudomány. Emlékszem egy esetre. Éppen az egyszeregyet tanultuk. Nem tudom, miért, de különösen a héttel való szorzás ment nehezen. S mikor apám kijelentette, hogy este majd kikérdezi az egyszeregyet, cselhez folyamodtam: a tenyeremre írtam a teljes egyszeregy táblázatát, és a szokottnál korábban feküdtem le. Mikor apám megjött a munkából, én alvást színleltem, anyám kérlelte, hogy hagyjon nyugodni, mégis hajthatatlan maradt: feladatot kaptál – felelj! Kértem, hogy az ágyban fekve felelhessek. Mikor aztán, mint a vízfolyás, fújni kezdtem a teljes táblázatot, még a héttel való szorzást is, apám szemmel láthatóan elcsodálkozott, hogyan tudtam ilyen jól megtanulni azt, ami oly sokáig nem ment, de mégis megdicsért. Már nem emlékszem, hogy történt, de csalásomra mégis fény derült. Sírva fakadtam. Apám nem büntetett meg a puskáért, de amit akkor mondott, jól megjegyeztem: „Senki mást nem csaptál be, Vlagyik, csak magadat. Kell ez neked?” Az Osztankinóban töltött évekről maradtak a legszebb emlékeim. Akadt egy lelkes ember, aki úgyszólván az utcáról gyűjtötte össze a

barakklakásokban élő fiúkat és lányokat, s azzal a javaslattal állt elő, hogy játsszunk színházat. Nekem egy partizánszerep jutott. Ezzel a darabbal még igazi színpadon is felléptünk. Mint általában a fiúk, szerettem moziba járni meg horgászni a Seremetyev Múzeum melletti tavon. Ott szabadtéri mozi is volt. Szüleinktől kaptunk ugyan pénzt mozira, mi azonban, ha tetszett egy film, kétszer is meg akartuk nézni. Így aztán nagyon belejöttünk a kerítésmászásba, s nagy gyakorlatra tettünk szert a „felújításban” is: az elhasznált, letépett jegyeket szappan segítségével úgy összeragasztottuk az ellenőrző szelvénnyel, hogy a jegyszedők nem vették észre. Ilyen trükkel sikerült például vagy tízszer megnéznem a Csapajev című filmet. S a film végén mindig sírás környékezett, amikor a legendás hadvezér elesett a harcban. Sehogy sem tudtam beletörődni, hogy Csapajev nincs többé. Voltak azonban másféle kalandjaink is. Már említettem, hogy házunk mellett, a magas zöld kerítés mögött volt a kiállítás (akkor még mezőgazdasági kiállítás) területe. Fölösleges mondanom, hogy a kerítés nem jelentett nekünk különösebb akadályt. Alma, körte, uborka és paradicsom volt a zsákmányunk. Egyszer aztán ennek a kalózkodásnak is vége szakadt. Méghozzá váratlanul. Egyszer egy szakállas férfi jött a barakkunkba, és bennünket, fiúkat, lányokat, az ifjú természetbarátok körébe invitált, amelyet a kiállításon ő vezetett. Ajánlatát habozás nélkül elfogadtuk, hisz sokkal rosszabbra voltunk elkészülve. De nem ügyködtünk ott sokáig. Új szórakozás kötött le engem és társaimat: a kerékpár. Rögtön a tanítás után, amikor még korántsem készítettünk el minden házi feladatot, munkához láttunk, hogy összeeszkábáljuk ezt a csodálatos közlekedési eszközt. Mindenki a legjobb, a legszebb és a leggyorsabb kerékpárt akarta elkészíteni. Ez pedig elsősorban a csapágyaktól függött. Ezek beszerzése persze nem volt könnyű, ezért aztán apáinkat is bevontuk a nagy vállalkozásba. A versenyeket az országúton rendeztük meg. A szokásos zúzódások és térdsérülések persze nem maradtak el. Ez azonban nem szegte kedvünket. Téli szórakozásaink is emlékezetesek maradtak számomra.

Felszerelésünk rendkívül egyszerű volt. Két fadarab, erős zsineggel nemezcsizmánkhoz rögzítve. Micsoda örömet leltünk e kezdetleges korcsolyában! Emlékszem, hogy apám egyszer az akkori időkhöz képest remek gyermeksíléccel ajándékozott meg, amiért aztán barátaim: Tolja Vasziljev, Fegya Voropajev és mások annyira irigyeltek. Nagyon szerettünk sízni a domboldalakon. Először kisebb dombokról siklottunk le, később a Seremetyev Múzeum mögötti „nagy hegyet” is meghódítottuk. A lányok is részt vettek játékainkban. (Valja és Galja Afanaszjeva, a Kopilova nővérek és sokan mások.) A lányok mindenben utánoztak bennünket, semmiben sem akartak lemaradni mögöttünk. Egyszer valakinek az az ötlete támadt, hogy a vasúti töltésről ereszkedjünk le sílécen. A töltés már régen izgatta fantáziánkat: magas és meredek volt, s ami a fő: valóságos ugrósánc. Már gyermekkoromban is, akárcsak most, mindig mindent elsőnek akartam megcsinálni. Most is így történt. Sítalpakon oldallépésben felkapaszkodtam a töltés tetejére. Lenn álltak a fiúk és lányok. Hirtelen úgy éreztem, hogy igazi hegyen állok. Meghátrálni – lehetetlen! Különben is késő volna visszakozni, ha már a töltés tetején vagyok. Jól fejembe nyomtam apám széles kozáksapkáját, és elrugaszkodtam. A sebesség gyorsan nőtt. Igyekeztem tartani az egyensúlyt. S amikor már nem sok volt hátra, hogy leérjek, apám kedvenc vörös csillagos katonai kozáksapkája a szemembe csúszott. Önkéntelenül a sapkához nyúltam, s ez a mozdulat elég volt, hogy elveszítsem az egyensúlyom. Felbukfenceztem, és sílécek nélkül, tehetetlenül gurultam lefelé. Igaz, mindez szerencsésen végződött, hacsak nem számítom azt, hogy a két sítalpból három lett. Bár sajnáltam az új sítalpakat, mégis hősnek éreztem magam – hisz nem futamodtam meg gyáván! Ez hamarosan megnyugtatott. Gyalog bandukoltunk aztán haza – én kényszerűségből, a srácok meg szolidaritásból. Itt, Osztankinóban ismertem meg a Seremetyev Múzeumot. Mulattatott, hogy cipőstül hatalmas papucsokba kellett bújnunk, amelyeket a múzeum igazgatósága a bejáratnál mindenkivel

felvétetett, és kedvemre csúszkálhattam a múzeum tágas termeinek és szobáinak tükörsima padlózatán. Amikor meguntam, bejártam a sok-sok termet, szemügyre vettem a berendezést, és sok érdekeset, illetve érthetetlent találtam benne. Különösen az aranykeretes képek tetszettek. Közben az idő rohant. A háború a végéhez közeledett. Türelmetlenül vártuk a győzelmet. Mi, gyerekek a magunk módján készültünk erre a nagy eseményre. Fapisztolyokat fabrikáltunk, amelyeket aztán kapszlikkal „töltöttünk meg”. Végre felvirradt a várva várt ünnepnap. 1945. május 9-én az ország hős katonái és a hátország dolgozói tiszteletére díszlövések dördültek, hirdetve a fasiszta Németország fölött aratott győzelmet. Felmásztunk a barakk tetejére -mi is hozzá akartunk járulni az ünnepléshez. Olyan pufogtatást rendeztünk, hogy a barakk lakói aztán még sokáig nem tudtak éjszaka nyugodtan aludni. El is látták a bajunkat! Hisz a barakk öreg faépület volt, s egyetlen szikra is lángba boríthatta volna. Röviddel a győzelem ünnepe után búcsút kellett vennünk az osztankinói barakklakástól. Apám egy kis szobát kapott a Vojkovgyár közelében, és családunk oda költözött. Ma is ebben a házban laknak a szüleim. A kíváncsi és igényes olvasó első lapjaim elolvasása után bizonyára azt mondja: „Hát aztán? Minek kellett ezt megírni? Mi a különös benne? Hol maradt a gyermeki álmodozás a csillagokról, a világűrről, a repülésről? Hisz a könyv szerzője űrhajós, gyermekkora óta erre készült.” Becsületesen bevallom, nem készültem kiskorom óta űrhajósnak. A világűrről még csak nem is álmodoztam, sőt Ciolkovszkijról sem tudtam semmit. (Ciolkovszkij az űrhajózás nagy úttörője volt, a századforduló körül és még a Szovjetunió fennállásának első éveiben is dolgozott.) Űrhajós barátaim között persze vannak olyanok, akik korán eldöntötték sorsukat. Természetesen szó sincs itt űrhajós hivatásról. Ifjúságunk napjaiban az űrrepülés csupán a fantázia szüleménye, a távoli jövő zenéje volt.

Egyesek korán álmodoztak a repülésről, mások már szinte az első osztály padjaiban repülőmérnököknek, konstruktőröknek képzelték magukat, s egész életükben erre készültek. Ezek is, azok is jó pilóták, tehetséges konstruktőrök lettek. S ebben nem kis szerepet játszottak gyermekkori álmaik. Az én életem másként alakult. Sokáig nem tudtam határozottan eldönteni: mi is legyek? Gyermekkoromra emlékezve, most sem nagyon sajnálom, hogy viszonylag későn (csak a 10. osztályban) választottam életpályát. Aminek elérését elhatároztam, azt el is értem, s biztos vagyok benne, hogy későbbi álmaim is megvalósulnak. Mégis azt hiszem, hogy gyermekkorom ebben nem játszott kisebb szerepet, mint egyes társaim sokkal céltudatosabb gyermekkora. A nehéz gyermekkor megedzette jellememet, a sportolás és egyéb gyermekkori szórakozások egészséges, erős, ügyes, bátor, szívós, kitartó embert neveltek belőlem. Ilyen felkészültséggel magabiztosan mozoghattam az életben. Okultam mindebből. Most, hogy apa lettem, nem szörnyülködöm, mint sok más szülő, hogy fiam tíz-tizenkét éves korában nem kecsegtet azzal a reménnyel, hogy nagy zenész, olimpiai bajnok vagy valóságos Albert Einstein lesz. Az a fő, hogy egészséges, erős, becsületes, tudásvágyó, bátor és kitartó ember legyen. Hivatását pedig később is megtalálja… Ötemeletes házunk a leningrádi műút mentén, közvetlenül a Vojkov-gyárral szemben állt. Az üzem örökké füstölgő kéményei adták meg az egész környék jellegzetes képét és szagát. Itt laktam 1957-ig, és kétségtelenül a legszebb éveim voltak ezek, amelyekre ma kissé mélabúsan emlékszem vissza. A tízosztályos iskola, felvétel a főiskolára, az első diákszerelem, majd esküvő – hát el lehet mindezt felejteni?! Az új helyre költözve a 212. számú iskola 4/a osztályában tanultam tovább. Az iskola vagy két kilométernyire volt házunktól, egy nevezetes moszkvai iskola mellett, amely Zoja Koszmogyemjanszkajának, a legendás partizánlánynak a nevét viselte. Iskolaépületünknek semmilyen építészeti jellegzetessége

nem volt. Ez a háromemeletes vörös téglaépület semmiben sem különbözött sok más iskolától. Az iskolaudvar nem volt ugyan nagy, de szép zöld gyep borította. Az iskola mögött gyönyörű gyümölcsöskert terült el, I. A. Jazevnak, biológiatanárunknak a műve. Az osztálytársaimmal kissé szokatlanul ismerkedtem meg. Anyám vitt el az iskolába. Még az úton is igyekezett a fejembe verni – nem tudom, már hányadszor hogyan viselkedjem az órákon, hogyan beszéljek a tanárokkal stb. Ismerve barátkozó természetemet, különösen arra kért, hogy ne barátkozzak össze „rossz” fiúkkal, bár szentül meg voltam győződve arról, hogy ő maga sem tudta volna megmagyarázni nekem, milyen fiúkat kell „rosszaknak” tartani. Irina Vasziljevna, az osztályfőnökünk bemutatott az osztálynak. A fiúk gyanakvón, de bizonyos kíváncsisággal fogadtak, mint általában az újakat. Az első padba ültettek, egyenesen a tanári asztal elé. Mikor titkon szemügyre vettem az osztályt, megállapítottam, hogy a tanulók között sokkal több a nálam idősebb és persze erősebb fiú. Ez kissé elszomorított: én, az alacsony termetű, sovány legényke nemigen éreztem magam jól a saját bőrömben, tudtam, hogy már az első szünetben belém kötnek. Az első óra észrevétlenül telt el, s nekem úgy tűnt, semmit sem hallottam abból, amit Irina Vasziljevna mondott. Töprengésemből a csengetés zökkentett ki. A diáksereg a folyosóra tódult, a tanteremből én mentem ki utolsóként. A folyosóügyeletes tízórait osztogatott – perecet és gyümölcscukorkát. Mikor rám került a sor, meglepetésemre kiderült, hogy valaki már átvette a nekem járó adagot, én pedig hoppon maradtam. Szétnéztem, ki lehetett az a csibész. A folyosó közepén a fiúk körében megpillantottam egy fekete hajú, szemtelen tekintetű, zömök srácot. – Add ide a tízóraimat! – szóltam rá erélyesen, s egy lépést tettem felé.

Választ ugyan nem kaptam, de azt jól láttam, amint közvetlenül az orrom előtt fügét mutatott. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy egymásnak essünk. Nem tudom, hogyan végződött volna a dolog, ha meg nem szólal a szünet végét jelző csengő, amely arra kényszerített bennünket, hogy feltápászkodjunk a padlóról. Jól nézhettünk ki mindketten! Az osztályba érve alig tudtuk palástolni zihálásunkat. Nyílt az ajtó, és belépett a tanárnőnk. – Volkov, Alikov, menjetek ki, és szedjétek magatokat rendbe, s aztán jöjjetek vissza az órára. Kimentünk a folyosóra. – Rendes srác vagy! – mondta Alikov, amikor szembenéztünk egymással. – Ravil vagyok, és téged hogy hívnak? – Vlagyik – válaszoltam, és kezet nyújtottam. Néhány perc múlva már jó barátokként és sokkal rendesebb külsővel léptünk be az osztályba. Igaz, fehér gallér nem volt rajtunk, de a folyosó porát sem volt könnyű letisztogatni nadrágunkról. A második szünetben körülvettek a fiúk, s megéreztem, hogy már egy kis tekintélyt vívtam ki magamnak, mert Alikovot vakmerő, erős srácnak tartották. Így kezdődött az életem az új iskolában. Egyszer házunk udvarán játszottunk. Már nem emlékszem pontosan, hogyan történt – összeverekedtünk. Az egyik fiú jól megkapta a magáét. Bőgésére kirohant a házból az anyja, s mikor megtudta, hogy fiacskáját bántották, el akart csípni bennünket, hogy szüleinkhez cipeljen. Nem tudom, miért éppen engem szúrt ki magának, s bizony szaporán kellett szednem a lábam, hogy ne kerüljek a felbőszült anya kezei közé. Futásnak eredtem, besurrantam a kapunkon, mint a villám fel a második emeletre, és becsöngettem. Senki sem jelentkezett. Többször is megnyomtam a gombot, majd egy kéz érintésére hirtelen összerezzentem. Szívem fájdalmasan összeszorult. „Mindennek vége” – gondoltam és hátranéztem. Ismeretlen asszonyság nézett rám szigorú, átható tekintettel. – Te itt laksz? – kérdezte. – Igen – szepegtem.

– Jársz iskolába? – Igen, negyedikbe. – Akkor jó. Nekem is van egy olyan fiam, mint te, szeretném, ha megismerkednétek. Így ismerkedtem meg Igor Zaharovval, akihez később szoros barátság fűzött. Igor is a mi iskolánkba iratkozott, ugyanabba a 4/a osztályba, amelybe én jártam. Igazi barátom lett jóban-rosszban. Ahol én voltam, ott volt Igor is, és fordítva. Amint leesett az első hó, és nagy hógolyókat lehetett gyúrni, egész hóerődök tűntek fel a ház udvarán. Még öntöztük is őket, hogy szilárdabbak legyenek. Gránátjaink kemény hógolyók, ellenségeink meg a szomszédos házban lakó fiúk voltak. A háború már az iskolakapuban elkezdődött. Eleinte kisebb összetűzésekre került sor, aztán nagy csatákat vívtunk, amelyekbe a ház udvarán minden embertartalékot és a kezünk ügyébe kerülő eszközt bevetettünk. Én és Igor minden csatában részt vettünk. Hol mi kaptunk ki, hol ellenségeink. A harcok tehát változó sikerrel folytak. E hócsaták után egyesek púppal a homlokukon vagy kék folttal a szemük alatt mentek haza. Ezek a látszatra ártatlan gyermeki szórakozások férfiasságra, bátorságra, bajtársi együttérzésre tanítottak bennünket. Néha nagyon fájtak a sebeink, de mi férfi módra tűrtünk. Nyáron a játékaink színhelye az erdő volt, ahol íjjal, nyílvesszőkkel és fenyőtobozokkal fegyverkeztünk fel. Fürdőidényben szerelmünk természetesen a víz lett. Milyen büszkén mutattuk be úszótudományunkat a többi gyerek előtt, akik nem tudtak úszni, vagy csak gyengén úsztak! Micsoda férfias dolog volt himbálózni a víz partján álló fa ágán, s onnan a vízbe ugrani, hát még fejest! Különösen abban leltük kedvünket, hogy félelmünket leküzdve, a Dinamó úszóstadionban három, öt, sőt néha tíz méter magasból ugráltunk a vízbe. Igaz, mielőtt ilyen magasból leugrottunk, erőnk fogytáig himbálóztunk az ugródeszka peremén, aztán meg már minden a Föld vonzóerejének törvénye szerint ment: feltartóztathatatlan zuhanás és vízbe csapódás, persze nem is azzal a testrészünkkel, amellyel szerettünk volna.

Esténként, amint sötétedni kezdett, és minden tárgy ijesztő, torz alakot öltött, megszálltuk a ház közelében levő gyümölcsöskerteket. Nem is az alma, szilva, körte kellett nekünk, inkább az, hogy felderítőknek képzelhessük magunkat, s átmászva a kerítéseken, árkon-bokron, a kutyákat és alvó gazdáikat megtévesztve, „hőstetteket” vigyünk véghez. Ezek az akciók azonban nem végződtek mindig szerencsésen. Ilyen esetben a szüleink rendszerint alaposan megleckéztettek bennünket. Érdeklődésem az iskolában fele-fele arányban oszlott meg a sakkkör és a rajzkör között. Sakkozni még apám tanított meg. Az iskolai tornákon sokszor nyertem, sőt elértem a harmadosztályú sakkozói szintet. Zakómon büszkén viseltem a zöld jelvényt – első sportkitüntetésemet. Szívesen dolgoztam a rajzkörben is. A ceruzarajz mellett megpróbálkoztam az olajfestéssel is. Jobban sikerült munkáimmal az iskolai kiállításokon, sőt a kerületi úttörőotthon kiállításain is szerepeltem. Akkoriban sokat olvastam. Kedvelt íróm – egyébként kortársaimé is – Arkagyij Gajdar volt. Az Iskola, Füst az erdőn, Csuk és Gek és természetesen Timur és csapata című könyveit rongyosra olvastuk. Valószínűleg akkor támadt az az ötletem, hogy csapatot szervezek házunk udvarán. Egyszer összehívtam legbizalmasabb barátaimat, és előálltam javaslatommal. Az ötlet mindenkinek tetszett. Timur személyének kérdése vita nélkül eldőlt – engem választottak meg. Akkor értettem meg, hogy nem is olyan egyszerű egy vezető szerepe. A „főhadiszállásnak” helyre volt szüksége. De hol? Levegőből csak légvárakat építhetünk. S a csapat programja? Alapszabályzata? Természetesen önállóságra vágytunk, de megértettem, hogy a felnőttek segítsége nélkül semmit sem tehetünk. Azzal kezdtem, hogy elmentem a házkezelőségre. A gondnok meglepően nagy érdeklődést tanúsított dolgaink iránt, és egy düledező fásszínt bocsátott rendelkezésünkre azzal a szigorú kikötéssel, hogy figyelemmel kísér bennünket. Az első Timurcsapatban mintegy tízen voltunk. Kivétel nélkül fiúk. A fásszín javításával kezdtük. Ide cipeltünk otthonról minden ócska fölösleges

holmit. A szemétdombokról is került valami. Szereztünk egy asztalt, néhány régi széket, és kezdetleges jelzőberendezést szereltünk fel. Első ülésünkön a tagfelvétel kérdésével foglalkoztunk. A vélemények megoszlottak. Egyesek azt javasolták, hogy lányokat is vegyünk be a csapatba, mások ezt ellenezték. Mégis szótöbbséggel megszavaztuk, hogy lányokat is beveszünk. Nem is bántuk meg. A lányok olyan példás rendet teremtettek „rezidenciánkban”, ami csak javára vált spártai hajlékunknak. Több pont szerepelt a csapat programjában. Ma már alig emlékszem valamire, de volt köztük olyan pont is, mint az öregek, rokkantak és a kisgyerekek segítése. A fásszín falán plakát lógott, amelyen ez állt: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” Ez volt a jelszavunk. A Timur-csapat működni kezdett. Mivel szervezetünk titkos volt, megeskettük a csapat minden egyes tagját, hogy nem fecsegi ki titkainkat, és mindent titokban cselekszik. Esténként kiértékeltük a napot, a fiúk és a lányok beszámoltak tetteikről. Ám bármennyire is titkolóztunk, rövidesen minden kitudódott. A többi gyerek természetesen irigyelt bennünket. Egyszer aztán az iskolából hazatérve keserűen tapasztaltuk, hogy az „ellenség” távollétünkben megtámadta „főhadiszállásunkat”, és lerombolta. Senkinek sem volt kedve újra felépíteni, elvégre titkunk már nem volt titok. Anélkül pedig nem is volt érdekes. Múltak az évek. Nagyobbak lettünk. Változtak elképzeléseink az életről, a régi játékainkat másféle, értelmesebb játékok váltották fel. Komolyabban vettük a tanulást. Az ötödik osztálytól kezdve Anasztaszija Voloscsenko történelemtanárnő lett az osztályfőnökünk. Kitűnően ismerte a történelmet, és szigorúsága ellenére is meg tudta velünk szerettetni a „Historia est vitae magistra”-t. (Latin közmondás: A történelem az élet tanítómestere.) Anasztaszija Grigorjevna nemcsak osztályfőnökünk és tanárunk, hanem anyánk is volt, aki ismerte erős és gyenge oldalunkat, és mindig idejében segítségünkre sietett, ha megbotlottunk, vagy megingott lábunk alatt a talaj.

Egyszer új tanuló jött az osztályunkba tengerész-egyenruhában, fején hetykén félrecsapott ellenző nélküli matrózsapka. Fegya Rebrov állt előttünk, az „ezred fia”, a Nagy Honvédő Háború aktív résztvevője. Mellén kitüntetések csillogtak. A háború több társunkhoz hasonlóan Fegyát is kiragadta az iskola padjából. Túl korán kellett megismerkednie a frontélet viszontagságaival. A fején nagy sebhely árulkodott arról, mit kellett kiállnia. Fegya vidám fiú, szellemes mesélő volt. Csakhamar az osztály kedvence lett. Igor Zaharov szoros barátságot kötött vele, és természetesen én is. Az iskolában azonban nem jól állt Fegya szénája, s ez nemcsak bennünket, a barátait szomorított el, hanem Anasztaszija Grigorjevnát is, aki mindent megtett, hogy segítsen a fiún. Fegya sorsának alakulásában nagy része volt Igor anyjának is, aki rendszeresen meghívta magukhoz Fegyát, s ott aztán hármasban írtuk a leckéket, és készültünk a másnapi órákra. Egyszer csak Fegya megbetegedett, és beszállították a házunktól nem messze húzódó sűrű erdőben levő kórházba. Anasztaszija Grigorjevna kérésünkre ügyeletet vezetett be. Naponta felkerestük Fegyát, elmondtuk neki, mi újság, s beszámoltunk iskolánk életéről. Látnunk kellett azonban, hogy a háború, különösen a sebesülés nem tűnt el nyomtalanul Fegya életéből. Segítségünk ellenére is nehezen tanult. Más gyerekek is voltak nálunk, akiknek nem voltak szüleik, vagy csak anyjukkal éltek. S a dolgozó anyák természetesen nem tudtak segíteni gyermekeiknek a tanulásban, és viselkedésüket sem tudták szemmel tartani. Anasztaszija Grigorjevna lehetőségeihez mérten mindenben segített nekik. Felejthetetlenek számomra az osztályunkban rendezett estek. A gyerekek énekeltek, játszottak, kedvelt verseiket szavalták. Anasztaszija Grigorjevna ilyenkor mindig megkért, hogy énekeljem el legkedvesebb dalát, a Magányos harmonikát. Szerettük és becsültük Anasztaszija Grigorjevnát, és sohasem kerültünk összeütközésbe vele. Illetve várjunk csak; igen-igen, egyetlenegyszer egyöntetűen megtagadtuk utasítása teljesítését. Arról volt szó, hogy megparancsolták nekünk, nyírassuk le dús sörényünket.

Tiltakozásunk ellenére kijelentették, ha a másnapi tanítás kezdetéig nem nyiratkozunk meg, nem engednek be az órára. Tanítás után titkos gyűlésen elhatároztuk, hogy a parancsot nem teljesítjük, és másnap, mintha mi sem történt volna, nyakba lógó hajjal jelentünk meg. Ám hiába áltattuk magunkat: az órákra nem engedtek be. Persze nem mindenkit. Akadtak olyanok is, akik megnyiratkoztak, így aztán kénytelenek voltunk beadni a derekunkat. Nagyon érdekesek voltak Marija Ivanovna irodalomórái. Az orosz nyelvtant is ő tanította. Titokban majdnem minden fiú szerelmes volt belé. Ez nemcsak azzal függött össze, hogy Marija Ivanovna rajongva szerette tantárgyát, és belénk akarta oltani ezt a szeretetet, hanem nagyon szép asszony volt. Nagyon szerettük matematika- és fizikatanárunkat is. A magas, sovány, középkorú Repuhov nagyon igényes matematikatanár volt. Osztályzatai között többnyire két számjegy szerepelt: kettes vagy ötös, négyeseket ritkán adott. Osztályunkban is voltak „Lobacsevszkijek”, akiket Repuhov mindenkor példaképül állított elénk, és nemegyszer megkérte őket, segítsenek a táblánál „fuldoklóknak”. (Lobacsevszkij nagy orosz matematikus, egyike a nem euklideszi geometria felfedezőinek.) Az osztály legjobb matematikusa Szasa Lekutovics volt. Nekem is jól ment a matematika, s ezt jórészt Szasának köszönhettem. Rengeteg számtanpéldát oldottunk meg együtt, olykor még a tanmenetet is megelőzve. Ha Repuhovnak jó hangulata volt, mindig megtréfált. Kihívott a táblához, több mértani idomot rajzolt fel, s felszólított, hogy nevezzem meg őket. Minden jól ment addig, amíg el nem jutottunk a paralelogrammáig. Sehogy sem tudtam kimondani ezt a szót, s ez mindig nagy derültséget keltett az osztályban. Repuhov együtt nevetett velük. „Amíg meg nem tanulod helyesen kiejteni ennek az idomnak a nevét, nem lesz ötösöd geometriából.” Így aztán ezt is megtanultam. Nem is tudom, miért, de szerettük a matematikát, és majdnem mindenki jól is tudta. Kamenyeckij fizikatanár szöges ellentéte volt Repuhov-nak. Alacsony termetű, hízásra hajlamos. Nagy fejét gondosan fésült,

sötét, sima haj díszítette. Rendkívül mozgékony és energikus ember volt. Később jött az iskolánkba, mint Repuhov. Azelőtt navigációs tiszt volt a repülősöknél. Kamenyeckij be tudta vonni a fiúkat a fizikai szakkörbe, és kivívta, hogy jól felszerelt fizikai szertárt rendezzenek be. Víg kedélyű, kiváló képzettségű szakember, szellemes társalgó volt. Tanítás után ezért sokan felkeresték, és szertára heves viták színterévé lett. Az egyetlen tárgy, amelyet nem tudtam megkedvelni, a kémia volt, függetlenül attól, hogy tanárunk, a Nagy Honvédő Háború résztvevője, a szaktantárgyában nagyon járatos, aranyszívű ember volt. Tovább is beszélhetnék azokról, akik az iskolában a tudományok tekervényes útvesztőin vezettek engem. Ne nehezteljenek rám azonban azok sem, akiket nem említettem meg e könyvben. A tanárok kivétel nélkül mindent megtettek annak érdekében, hogy átadják nekünk gazdag élettapasztalatukat és tudásukat, őszintén remélve, hogy kiváló szakembereket és jó hazafiakat nevelnek belőlünk. Számomra mindig szent marad a „tanár” szó. Ma már tudom, hogy a tanárok, elsősorban a fizika- és matematikatanáraim oltották belém az egzakt tudományok szeretetét, s ezáltal elősegítették pályaválasztásomat – hogy repülőmémöki főiskolára mentem, és tervezőmérnök lettem. Tizennégy éves vagyok. Még nem felnőtt, de már nem gyerek. Szóval: kamaszkorunkban egyszerre megfékezhetetlen erő szabadul fel bennünk. Mielőbb felnőttek akarunk lenni. Valamit érő felnőttek! Egyenrangúak az idősebbekkel. Önállók akartunk lenni gondolkodásmódban és tettekben egyaránt. S ha ez lehetetlen, legalább külsőre nézzünk ki idősebbeknek. Különféleképpen fogtuk fel ezt az ébredezést, különféleképpen is nyilvánult meg bennünk. Egyesek dohányozni kezdtek, persze gondosan titkolva a szülők és tanárok előtt. Mások felnőttesen öltözködtek. Néhányan a hajviseletükkel voltak elfoglalva. Már nem cibálták a lányok copfját. Ha az iskolai esteken a fiú- és a leányiskola növendékei találkoztak, üzeneteket írogattak a lányoknak; végül

saját bátorságuktól pirulva és izzadva leírták a szent jelszót: „Legyünk jóbarátok!” A világ tele volt várakozással és felfedezésekkel, s ajtók ezrei vezettek ebbe a világba. De csaknem mindegyiken ezt kellett olvasnunk: „16 éven aluliaknak tilos a belépés!” Szilárd talajra volt szükségünk, amelyen állva hirtelen egy fejjel magasabbra nőnénk. Álmunk a Komszomol volt. Lélekben már felkészültünk, hogy belépünk az ifjúsági szövetségbe. Mégpedig nagyon komolyan. Most, huszonkét év múltán is ugyanazt mondhatom, amit akkor gondoltam. Törvényszerűen és tudatosan született meg az az elhatározásom, hogy belépek a Komszomolba, és kiérdemlem a Komszomoligazolványt, amelyet szeme fényeként őrzött Pavel Korcsagin, a háború rettenthetetlen ifjú harcosa és Zoja Koszmogyemjanszkaja, a nagyszerű partizánlány is. Önmagunkkal való elégedetlenségünk és határozatlanságunk gátolt bennünket abban, hogy mozgásában, küzdelmeiben lássuk a világot. Lám, Arkagyij Gajdar alig múlt tizenhat éves, amikor a polgárháború idején már egy ezred parancsnoka volt, ránk meg a társadalomnak egyáltalán nincs szüksége! Nem akarok nagy szavakkal élni, de mi valóban úgy éreztük, hogy készek vagyunk elvitorlázni az ismeretlenbe. Csak a szelet hiányoltuk. Nekünk pedig szükségünk volt erre a szélre. A század szelére. Nem, nem volt ez puszta becsvágy. Akkor még nem is voltunk tisztában e szó értelmével. Röviden: Szasa Lekutoviccsal együtt átadtuk az iskolai bizottságnak a felvételi kérelmünket a Komszomolba. Véleményünk szerint elég nyomós érvek szóltak e lépésünk mellett. Először: a tanulás terén minden rendben volt. Társadalmi tevékenységünk is kielégítő – csaknem minden kisebb-nagyobb iskolai rendezvényen részt vettünk. Harmadszor: tüzetesen áttanulmányoztuk a Komszomol szervezeti szabályzatát. Az egyetlen bökkenő a korunk volt. Az igazat megvallva, akkor még egyikünk sem töltötte be tizennegyedik évét. Ennek ellenére beadtuk a kérelmünket. Lázasan készültünk az iskola Komszomol-bizottságának az ülésére. Két-három évre

visszamenően áttanulmányoztuk a bekötött moszkvai lapokat. Kívülről tudtuk a világ kommunista pártjai titkárainak vezeték- és utónevét. Nem egy előadást hallgattunk végig a nemzetközi helyzetről. Biztosak voltunk benne, hogy minden rendben lesz. S mint már ilyen esetekben lenni szokott, keserű csalódás várt ránk. Hiába bizonygattuk a Komszomol-vezetőknek és tanárainknak: tudunk mindent, ami szükséges a belépéshez a Komszomolba, vegyetek fel bennünket! Kurta válasszal intéztek el: „Még fiatalok vagytok. Jelentkezzetek jövőre. Addig igyekezzetek még jobban tanulni, még jobban viselkedni. Bizonyítsátok be, mire vagytok képesek.” Egy egész évre fel kellett adni ábrándjainkat és vágyainkat, hogy a Komszomol soraiba lépjünk. Nagyon, de nagyon elkeseredtem. S mégis eljött az a nap. 1950 márciusában a Komszomol Tyimirjazev kerületi bizottságának épületében átnyújtották nekem a tagsági igazolványt, amely igazolta, hogy az Össz-szövetségi Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja lettem. Fogalmam sincs, mi történt velem! Mintha puskából lőttek volna ki, úgy repültem ki a kerületi bizottság kapuján, és felugrottam a mozgó villamosra. A megállótól hazáig ugyancsak futva tettem meg az utat. Zihálva becsengettem. Mama nyitott ajtót. – Mi van veled? Ki kergetett? A tükörbe néztem, s láttam, hogy az arcomon patakzik a verejték. A hajam is csapzott. Csak most vettem észre, hogy büszkeségem és minden srác irigykedésének tárgya – a derekamat övező szíj nincs rajtam. Nyilván kioldódott az úton. De még ez a nagy veszteség sem tudta elrontani jókedvemet. Átöleltem anyámat, és keringtem vele a szobában. – Érted? Felvettek! A Kom-szo-mol-ba! Mama hirtelen elérzékenyült, bár várta és mindenki tudta a házban, hogy felvesznek. Lesimította a hajamat, és halkan, ellágyulva így szólt: – Gratulálok, fiam. – Majd szigorúan rám parancsolt: -Menj be a szobába, szedd magad rendbe, és gyere az asztalhoz. De egykettőre, mert már eleget vártunk rád!

Tudtam, hogy meg akarnak ünnepelni, de mikor a szobába léptem, zavarba jöttem. Ünnepi fehér terítő az asztalon, apa és Borisz öcsém fehér ingben ül mellette. Alighogy feszélyezve elhelyezkedtem a széken, beléptek szomszédaink, ők is kiöltözve ünnepélyesen. Apám felkelt, hozzám lépett és megölelt. – Nincs nagyobb megtiszteltetés számodra, Vlagyiszlav, mint a komszomolista kitüntető neve. Ne feledd, hogy a korombeliek tulajdon vérükkel fizettek azért, mert birtokosai voltak e tagsági igazolványnak. Neked ma adták át a kerületi bizottságon. Ezt jól vésd emlékezetedbe, hogy mától kezdve nemcsak önmagadnak, nekünk, a családnak és az iskolának tartozol felelősséggel, hanem szovjet fiatalok millióinak, egész hazádnak is. Ők bíznak benned, fiam… És számon fogják tőled kérni, nem is egyszer, mennyire becsülöd ezt meg, milyen tettekkel szolgálsz rá e bizalomra. Erről soha ne feledkezz meg! E szavak után apám keményen kezet szorított. Mama meg hirtelen elszomorodott. Aztán mindenki gratulált, aki csak eljött hozzánk. Úgy éreztem magam, mint akinek a neve napját ünneplik, s gondolatban megfogadtam: „Különb leszek, mint eddig voltam. Már felnőtt vagyok – komszomolista.” Belépésünk a Komszomolba nem volt egyszerű formaság. Tettekkel akartunk bizonyítani. Ma is emlékszem a Komszomol első megbízatására. Kineveztek az ötödikesek vezetőjévé. Számtanfeladatokat oldottam meg a gyengébb tanulókkal, tollbamondást írattam velük, versekre tanítottam őket. Együtt jártunk moziba, korcsolyázni. Távoli országokról és természetesen az égről, a csillagokról álmodoztunk amelyeknek fénye oly sokáig jut a Földre. Sakk-kört is vezettem, de annak tagjai velem egykorúak voltak. Csodálatos: mindenre jutott idő, és mindez olyan érdekes volt. Jóval később, amikor már a saját lábamon álltam, és fiam megközelítette ugyanazt a kritikus kort, újra elgondolkodtam a távolinak tűnő múlton, amely a rengeteg társadalmi munka ellenére is kedvezett nekem. Sőt, éppen a Komszomolban töltött első évek tanítottak meg

arra, hogy vágyaimat és akaratomat valamilyen világosan körvonalazott eszmének rendeljem alá. Az ifjúság önmagában is szép. A Komszomol nélkül azonban mégsem lett volna ez az ÉN IFJÚSÁGOM. Lehetett volna megható, szomorú, derűs – ezernyi jelzővel illethetném –, de nem lett volna az az egyetlen lépcsőfok, amelyről beléptem a nagy életbe; s azzá lettem, aki vagyok. Nemcsak magamról beszélek. Kortársaimról is, azokról, akik előttem járták ezt az utat, és azokról, akik a Komszomol-jelvénnyel ma vezetik az ötödik osztályt, vitáznak Komszomol-gyűléseken, álmodoznak a Föld és a világűr felderítetlen titkairól… Közeledtek a vizsgák a hetedik osztályban. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy azokban az években a hetedik osztály elvégzéséről szóló bizonyítvánnyal be lehetett iratkozni a technikumba vagy katonai iskolába. Tehát tizenöt éves korunkban már pályát választhattunk, eldönthettük további sorsunkat. Igen sok fiút vonzott a katonai szolgálat, a tábori élet, a hadgyakorlatok romantikája, hőstettek vágya. Én is ilyen romantikus fiú voltam. A családtagok közül senkinek sem szólva, unokafivéremmel, Szlava Csetverikovval elhatároztuk, hogy tüzértiszti iskolába jelentkezünk. De csakhamar meggondoltam, és repülőiskolába készültem, majd „keményen” elhatároztam: tengerésztiszti iskolába megyek. Úgy éreztem, nélkülem talán nem is létezhet a tengeri flotta. Ó, a férfivá érés feledhetetlen szép kora, amikor nem ismertünk akadályt! Igaz, több volt benne a romantikus rajongás, mint a szilárd meggyőződés. Apám, mintha érezte volna, milyen lelkiállapotban vagyok, maga hozta szóba a jövőmet. – Ha még nem tudsz véglegesen dönteni, végezd el a tízosztályos iskolát, és ne kapkodj ide-oda. Hisz ezt nem lehet komolyan venni, ez még csak gyerekes rajongás. Sikeresen levizsgáztam, és beiratkoztam a nyolcadik osztályba. Akkor már én magam döntöttem: befejezem a tízosztályos középiskolát.

Véleményem szerint 8/a osztályunk a tanulók sajátos összetételében különbözött a többi osztálytól. Ez főleg az előmenetelben, valamint az osztály baráti légkörében nyilvánult meg. Ha dönteni kellett valamilyen kérdésben, feltétlenül a kollektív vélemény volt a mérvadó. Fejünkbe vettük, hogy sportolni fogunk, s csaknem az egész osztály belépett a Piscsevik sportegyesületbe, ahol három szakosztályban edzhettünk: ki ökölvívással, ki atlétikával, ki meg tornával foglalkozott. Én ökölvívással kezdtem, majd áttértem az atlétikára. Kedvelt távom a 400 és a 800 méter volt. A moszkvai téli bajnokságon 800 méteres távon a harmadosztályú szint követelményeit teljesítettem. Később a röplabdának és a labdarúgásnak hódoltunk tömegesen. Esténként csak az iskolánk mellett levő sportpályán találhattak meg bennünket. Különösen sok kellemes emlék fűz ehhez a társasághoz. Itt bontogattam szárnyamat a labdarúgásban és a jégkorongozásban. E két sportághoz a mai napig is vonzódom. A hoki valóban az erős és bátor férfiak sportja. Évekig különféle csapatok mezében játszottam, nemegyszer nagy versenyeken vettem részt, és 1957-ben megszereztem az első osztályú sportoló címet. Persze nemcsak sporttal foglalkoztunk, ez csupán hasznos, aktív pihenést jelentett a tanulás után. Sokan közülünk különféle szakkörökben is tevékenykedtek. Iskolánkban fizikai, matematikai, kémiai szakkör volt. Társaim közül néhányan iskolai matematikai és fizikai olimpiákon vettek részt. A tantárgyak közül a fizikát és a matematikát szerettem a legjobban, s ezért a matematikai és a fizikai szakkörben dolgoztam. Az osztály egyik Komszomol-gyűlésén az a határozat született, hogy a Zoja Koszmogyemjanszkaja leánygimnázium azonos osztályával együtt irodalmi folyóiratot indítunk. A szerkesztő bizottságnak én is tagja lettem. Bárhol tanultam vagy dolgoztam, feltétlenül javasoltak valamiféle szerkesztő bizottságba. Nyilván azért, mert szerettem rajzolgatni. A folyóirat révén szép barátság alakult ki köztünk és a 201. számú iskola leánynövendékei között. Együtt jártunk színházba, moziba és mindenféle kiállításra. Elmaradhatatlan vendégek voltunk

szomszédjaink estjein, s természetesen a lányok is eljöttek a mi iskolánkban rendezett estekre. Persze volt egy bökkenő. Nem mindegyikünk tudott táncolni. Mikor aztán a 201. számú iskolában tánctanfolyamot indítottak, habozás nélkül jelentkeztünk. Különösen emlékezetes maradt számomra az első tavaszi bál, amelyet a leányiskola dísztermében rendeztek. Pompás, ünnepélyes bál volt. Sok szülő is eljött. Ez persze zavarba hozott bennünket, de valamilyen sajátos jelleget is kölcsönzött ennek az estének. A bált polonézzal nyitottuk meg, majd mazurka következett. Gyors ütemben, emelkedett hangulatban mutattuk be a gyönyörű táncok bonyolult lépéseit. Kár, hogy a báli táncok napjainkban valahogy háttérbe szorultak. Mások voltunk talán, mint a mai serdülő fiatalok? Nem. Mint mondani szokás, egy tésztából gyúrtak minket. Nem voltunk mintagyerekek, és néha nem kis gondot okoztunk tanárainknak. Mégis néhány szót a máról. Egyszer meglátogattam egy moszkvai iskolát, és ott a következő történetet mondták el nekem: egy tizedikes, nevezzük Vologyának (igazi nevét nem akarom leírni, mert hiszem, hogy még magába száll, és számot ad önmagának tetteiről), szabad témájú dolgozatában azt írta, hogy hősi eszményképe Jurij Gagarin, aki példátlan hősiességével, emberiességével, bátorságával kivívta csodálatát. Ha a hazának szüksége lesz rá, talál magában ő olyan bátorságot, akaraterőt és határozottságot, mint Jurij Gagarin. A dolgozatokat felolvasták az osztályban. Vologyáét is. A dolgozatban minden a helyén van. Akkor hirtelen feláll az egyik fiú, és ezt mondja: – Hazugság! Nem hiszek neked. Te és a hőstett! Soha! Ma sincs annyi akaratod, hogy a legelemibbet megtedd: javítsd ki a kettesedet fizikából. Nemes tulajdonságokról írsz, közben bánatot okozol anyádnak. Nem volt elég bátorságod, hogy beismerd: becsaptad a tanárodat. Mit hivatkozol akkor Jurij Gagarinra?! Igaza volt ennek a kis fiúnak. Az embernek tisztességes kézzel kell alakítania az életét. A hite is legyen tiszta. Enélkül az ember nem lehet egyéniség.

Nem szándékom általánosítani, nem akarom azt állítani, hogy ez az eset tipikus a mai ifjúságnál, de nem is egyedülálló. A mi időnkben az ilyesmi elképzelhetetlen volt. Ma egyes fiatalok könnyedén dobálóznak a nagy szavakkal. Én csak sajnálkozni tudok az ilyesmin. Egyszer egy pilóta jelent meg az osztályunkban; századosi rangja volt. Arról beszélt nekünk, milyen nagy szükség van pilótákra, s javasolta, lépjünk be valamelyik repülőklubba. Nem sokáig gondolkoztam. Osztálytársaim egy csoportjával felvételünket kértük a moszkvai repülőklubba, és végérvényesen eldöntöttük, hogy hadirepülők leszünk. Mindenki, aki az életbe kilép, egy korábbi élet példáját, eszményképét állítja maga elé, hogy aszerint formálja a maga életét, önmagát. Egyesek példaképe Dzerzsinszkij, másoké meg olyan legendás hős, mint Csapajev, Gajdar, Antoine de Saint-Exupéry, Valerij Cskalov, Ilyen eszménykép, követendő példa volt számomra Petya bácsi -Pjotr Kotov. Rajongásom Petya bácsi iránt még a háború idején kezdődött, amikor a szibériai estéken együtt ült a család, és a frontról küldött leveleit többször is felolvastuk. Ismeretlen szavakat hallottam: front, ellentámadás, Messerschmitt, forgó géppuskaállvány – amelyek ismert fogalmak közé vegyültek. Lassanként kialakult bennem a háború képe, és próbáltam megérteni. Képzeletvilágomban vörös csillagos vadászgépek húztak el, utolérték és lelőtték a német Messerschmitteket. Az egyikben, a legelsőben természetesen Petya bácsi ült sisakban. Otthon nemegyszer nézegettem a családi album háború előtti fényképeit, amelyek Petya bácsit repülőklubbeli társai körében örökítették meg. A tiszti iskolás egyenruhába öltözött fiatal, magas növésű, sudár termetű Petya bácsi úgy nézett rám sűrű szőke szemöldöke alól vidám szemével, mintha csipkelődne: „Hát te, tudsz-e ilyen lenni?” „Ilyen” – azaz ugyanolyan magas, bátor és boldog. A nagybátyám néha hazalátogatott. Számomra örökké emlékezetesek maradtak ezek a látogatások. Pilóta-egyenruhában, váll-lapjain századosi rangjelzéssel, derékszíján pisztolytáskával

lépett be anyja – nagyanyám szobájába, magával hozva a mező, az ég és az üdeség különleges illatát. Mennyire meglepődtem, amikor megtudtam, hogy Petya bácsi nem vadászrepülő, hanem közönséges szállítógépeken repül. Zavarba jöttem, mert ezt sehogy sem tudtam összeegyeztetni gyermekkori elképzeléseimmel. És mégis a nagybácsim maradt továbbra is az eszményképem. Talán éppen ezért 1952-ben gondolkodás nélkül beiratkoztam a Moszkvai Repülőakadémia mellett működő repülőklubba. A repülőklub az elméleti oktatást esténként a főiskola épületében vagy a Központi Cskalov Repülőklubban tartotta; anyagismerettel foglalkoztunk. Az elméleti oktatást nagyon érdekes ember, A. Vinokurov volt hadirepülő vezette. A csillagok felé vezető utam eleinte nem ment könynyen. Nehéz volt összeegyeztetni iskolai kötelességeimet a repülőklubban és a sportszakosztályban végzett munkával. De szinte már láttam magam a pilóta-egyenruhában, amely elképzelésem szerint nagyon jól állt rajtam. Nem lehet meghátrálni! Képzeletben már csináltam a Nyesztyerov-hurkot, a dugóhúzót, éles fordulatokat vettem … Ezek azonban egyelőre csak ifjúkori vágyak voltak. Egyszer aztán a nagybácsim újra beállított hozzánk. – Szóval pilóta akarsz lenni, Vlagyiszlav? – szegezte nekem a kérdést. – Igen – válaszoltam elszántan. – Olyan akarok lenni, mint maga. Repülni akarok… Nem folytattam tovább, hogy „úgy akarok repülni és olyan híres akarok lenni, mint Gromov, Cskalov, Kozsedub”. A nagybácsi egy percig hallgatott, majd ezt mondta: – Hát ide figyelj, Vlagyiszlav, jegyezd meg jól, amit mondok – Petya bácsi kényelmesen elhelyezkedett és rágyújtott. – Te már felnőtt vagy, és meg kell értened. Ha most rám nézel, olyannak látsz, amilyen vagyok: élénk, egészséges, szép katonai egyenruhában, kitüntetésekkel teleaggatva. Ez azonban nem minden. A repülés magában véve nem olyan ördöngös dolog. De ha az ember nemcsak repülni vágyik, hanem jó szakember is akar lenni,

akkor már nem olyan egyszerű a helyzet. Ehhez nemcsak jó egészség, erős idegek kellenek, hanem világos fej meg nagy-nagy tudás is. S hol lehet ezt megszerezni? Azt hiszem, értjük egymást. A korszerű repülőgép, az egész repülőtechnika rendkívül sokat követel a pilótától. Tökéletesen ismernie kell a repüléstechnika, az aerodinamika, a ballisztika, a vezérlőrendszer alapjait, a gép rádióberendezését, a fizikát, a matematikát. S ez még, komám, közel sem minden. Állandóan tovább kell tanulni, s akkor a repülés, ha az ember igazán szereti, nem hagyja cserben. Nehéz volt ezek után érvelnem, vagy vitába szállnom vele. Hiszen én hittem a nagybácsimnak, tudtam, hogy a Honvédő Háborúban, majd a békeidőben a katonai repülőknél teljesített szolgálata idején szerzett tapasztalatai alapján beszél. Mégsem tudtam elképzelni álmaim hirtelen szertefoszlását. Rövidesen kezdődnek a vizsgák a repülőklubban. És én máris úgy éreztem, hogy kész repülő vagyok. Nem mindjárt és nem azonnal a beszélgetés után változtattam meg elhatározásomat. Az egyetlen, amire bátorságomból és hiúságomból tellett, az volt, hogy megígértem a nagybácsimnak: még gondolkodom a dolgon. Apám beszélgetésünk alatt egy szót sem szólt. Tudtam jól, rám bízta, hogy a bonyolult kérdést önállóan döntsem el. Amint ezt később bevallotta, biztos volt benne, hogy helyesen fogok dönteni… Végül határoztam: beiratkozom a Moszkvai Repülőakadémiára. Közben beköszöntött a tavasz … Veszélyes, nagyon veszélyes évszak. Engem sem kímélt meg. Egy lány személyében lett rám nézve veszedelmessé! Így történt. Egyszer fiúiskolánk felső osztályait meghívták a 223. számú iskola zenés irodalmi estjére, őszintén szólva nem volt nagy kedvem elmenni, de barátaim rábeszéltek. Az estre, amelyen Ivan Kozlovszkij, a neves énekes is szerepelt, későn érkeztünk. Így csak a folyosón, a terem bejáratánál álltunk meg. A hangverseny után tánc következett. Sokan akartak táncolni. Jóformán még szét sem tudtam nézni, s már csak a lányok felé iramodó társaim széles hátát láttam.

Elhatároztam, hogy az első táncot átengedem másoknak, annál is inkább, mert keringőt játszottak, márpedig ilyen tömegben nem nagy öröm keringőzni. Egy pár libbent el mellettem. A fiúra ügyet sem vetettem, csak Őt láttam: az átlagosnál magasabb termetű, karcsú teremtés volt, rövid hajfonatait fehér maslik díszítették. Később hiába próbáltam megtalálni a táncolok tömegében, mintha a föld nyelte volna el. A szünetben elhatároztam, hogy mégis megkeresem. Elindultam tehát, hogy szétnézzek a teremben. Úgy mondják, az embernek néha hátul is van szeme, s az alvók kinyitják a szemüket, ha merően nézik őket. Így volt ez valahogy velem is. A könyvekben így írnak az ilyen percekről: „Mintha áram futott volna végig rajta.” Rajtam azonban semmilyen áram sem futott végig. Egyszerűen mintha meglegyintettek volna, és egy pillanat alatt minden összezavarodott bennem. Hátranéztem, és … tekintetem egy kék szempárral találkozott, amely engem figyelt. A lány volt. Új tánc kezdődött. Határozottan hozzáléptem. – Szabad? Úgy rémlett nekem, hogy nagyon sokáig állok előtte. Most majd azt mondja: „Bocsásson meg, elfáradtam.” Ő azonban mosolyog, és csak a szemével mondja: „Kérem.” S már lejtünk is a teremben, ügyesen kikerülve a táncolókat. Vége a táncnak, helyére kísérem. Semmit sem tudtam meg róla. Nem volt elég bátorságom hozzá. Az est után azonban hazakísérhettem. Kiderült, hogy szomszédok vagyunk. Ljuszának hívták. Májusban sikeresen leérettségiztem. A sportteremben rendezett banketten P. Erasztov, az iskola igazgatója ünnepélyesen kiosztotta az érettségi bizonyítványokat. Rám került a sor. Felmegyek a dobogóra. Az igazgató adja át egyik legdrágább okiratomat az ország címerével és szép dőlt betűkkel: Érettségi bizonyítvány. E nagy nap emlékére még Makarenko Új ember kovácsa című könyvével is megajándékozott, s annak első oldalára a következőket írta: „Kiváló magatartásáért és jó előmeneteléért.” Aztán a terem felé fordulva ezt mondotta az igazgató:

– Vlagyiszlav Volkov nemcsak a középiskolát fejezte be. A repülőklubban is szorgalmasan dolgozott. Kívánjuk neki, hogy jusson fel a legmagasabbra, a legtávolabbra, és repüljön a leggyorsabban! Azt hiszem, nem hoz szégyent a 212. számú iskolára, és beváltja reményeinket. Az igazgató akkor még nem tudta, hogy a Moszkvai Repülőakadémiára jelentkeztem. Szavai bizonyos értelemben mégis látnokiaknak bizonyultak. Nem lettem ugyan katonai repülő, de tizenöt évvel később űrhajós pilótaként álltam egykori iskolámban tanáraim elé. A legkedvesebb számjegyeim: 31 316 077, a Komszomoltagkönyvem száma. Amikor megkaptam e drága könyvet, már nem tudtam többé elfelejteni ezt a nyolc számjegyet, amely a Komszomolba lépésem időpontját jelölte. Gyönyörű verseket és tanulmányokat írtak a Komszomolról. Ami engem illet, egész sorsom a Komszomolhoz köt. A világűrbe is a Komszomoltól kaptam belépőjegyet. A Komszomol-aktivisták a találkozókon gyakran fordulnak hozzám ilyen kérdéssel: „Van-e különbség az ötvenes évek és a hatvanas évek Komszomolja között? Miben rejlik ez a különbség? Mit nyert a hetvenes évek Komszomolja az elmúlt húsz év alatt? Vagy talán vesztett valamit? Ha igen, mit?” Röviden: „Rosszabbak vagy jobbak lettünk?”Véleményem szerint a kérdésnek ilyen kategorikus „vagy-vagy” felvetése helytelen. Itt a fő tényező – az idő - került előtérbe. Az említett években (az ötvenes évek végére és a hatvanas évek elejére gondolok) a termelés egész frontján felfejlődtek a „könnyűlovasság” csapatai, amelyek az első ötéves tervekből jöttek hozzánk. A Komszomol most sokkal inkább foglalkozik a termelés alapvető kérdéseivel, és a lovassági roham már nem elég. Talán ez azt jelenti, hogy a „könnyűlovasság” egyszerű játékszer volt csupán? Szó sincs róla. Ez a „könnyűlovasság” annak idején nagy segítséget nyújtott a gazdasági vezetőknek, az ipari vállalatok, a kolhozok és a szovhozok vezetőinek a belső tartalékok feltárásában, a termelést fékező hiányosságok kiküszöbölésében.

Ugyancsak az időtényezőből kiindulva, meg kell mondanunk, hogy maga a Komszomol, munkájának formái és módszerei is megváltoztak. Elsősorban mennyiségileg. Az ifjúsági szövetség most 28 millió fiatalt egyesít soraiban. Akkoriban legfeljebb 15 milliót. A műszaki haladás szükségessé tette, hogy az ifjúság fokozza általános műveltségét. A tudomány terén is egyre jobban szóhoz jutottak a fiatal tudósok. A Komszomol területi bizottságaiban is tudományos munkával foglalkozó osztályok alakultak, létrejöttek az alkotó ifjúság tanácsai. A műszaki haladás rendkívül gyors, olykor ugrásszerű fejlődése következtében időnként nem tudunk lépést tartani a tudománnyal, az idővel. Nézzük például a Komszomol tagságát, összetételét. Ma a Komszomol soraiban találunk hetedik osztályosokat, ugyanakkor a tudományok doktorait, mezőgazdasági gépészeket, fiatal tudósokat is. Egyébként az utóbbiak egyre több jelentős és fontos állást töltenek be. Mégis a Komszomol munkájában eddig gyakran az átlagos komszomolistákat vettük figyelembe. Ez véleményem szerint szűkíti a lehetőségeket. Azt szokták mondani, hogy a gyerekek ne bírálják szüleiket és nevelőiket. Egyetértek ezzel. Nem sértődöttségből és nem azért ragadtam tollat, hogy kioktassak valakit, amikor a Komszomol felé fordulok. Egyszerűen azért írok erről, mert a Komszomol fia vagyok, s a Komszomol mindig közel állt szívemhez, és drága volt nekem. Iskolánk rövidített neve – MAI (Moszkovszkij Aviacionnij Insztyitut). Úgy hangzik, mint egy romantikus keleti név, mondjuk, Sagane. Ez az én szerelmem – a MAI. A Moszkvai Repülőakadémia. Ikarosz követőinek régi nevelőiskolája. Egyesek közülük szárnyukat szegték, mint Ikarosz. Többen viszont nagy szaktekintélyek lettek, s nevük fényes csillag a tudomány égboltján. Ki ne álmodozott volna középiskolás korában arról, hogy bekerüljön az akadémiára; melyik fiú nem akart részt venni hazánk légiflottájának létrehozásában? Kérvényemet az elektromechanikai szakra adtam be. Néhány nappal később volt a felvételi vizsga – az írásbeli. Nyugodtan, magabiztosan mentem a vizsgára, hiszen már megedződtem a vizsgák előtti izgalmakban.

Közvetlenül a vizsga előtt kisebb kellemetlenség ért, ami sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Konzultáció után Igor Zaharovval mentem haza az akadémiáról, s egy kerítésen átmászva rövidíteni akartuk az utat. A kerítés elég magas volt, középkori kopjákra emlékeztető hegyes szögek álltak ki belőle. Igor szerencsésen átjutott az akadályon, de nekem már nem ment olyan simán. Mikor felmásztam a kerítésre, és le akartam ugrani, a nadrágom beakadt egy kiálló szögbe. A kezemre estem, s bizony szükségem volt „kapus” reflexemre. Végül mégis szerencsésen végződött, leszámítva az elszakadt nadrágot és a csuklóficamot. Erős fájdalmat éreztem, de a vizsgára mindenképpen el kellett mennem. Az orvosi rendelőben gondosan bekötötték a kezemet, s így jelentem meg a felvételi vizsgán. Megírtam a dolgozatot. Az eredménnyel elégedett voltam. A többi vizsgát is letettem, s máris ott tolongok társaim között, a felvettek névsora előtt. Látom, felülről az ötödik sorban ott áll: Volkov V. N. gr. V-1-15. Bár reméltem, hogy felvesznek, örömömben most mégis majd a szívem ugrott ki: a repülőakadémia hallgatója vagyok. Fakultásunk hivatalos neve: Elektromechanikai Berendezések Fakultása. Hisz ez nagyszerű: elektromechanika, fizika, matematika, a kedvenc tárgyaim! Különösen a fizika, amelyet viszonylag könnyen tanultam, s mindenkor nagy örömömre szolgált, ha foglalkozhattam ezzel a nem éppen könnyű tantárggyal. Szeptember 1-én, az iskolaév kezdetén ismerkedtem meg a csoporttal, amelynek tagjai majd több mint öt éven át tanulótársaim lesznek. A sportpályán gyűltünk össze. Egyesek már ismerősek voltak. Még a felvételi vizsgákon ismerkedtünk meg. A többiekkel most találkoztam először. Négy lány is állt oldalt, még őrizve kisiskolás copfjukat. Érdeklődéssel tekingettek felénk. Igor Zaharov, régi iskolatársam, mintha gondolataimban olvasott volna, megszólalt: „Ezek is a mi csoportunkba tartoznak!” Az évnyitó után tanulmányi csoportunkat (a felsőbb évfolyamok hallgatói gólyáknak neveztek minket) meghívták a főépület nagy dísztermébe, ahol Pjotr Matajev, a kar dékánja üdvözölt bennünket.

Szokás szerint az intézet hagyományairól beszélt, ismertette kötelességeinket, új teendőinket, végül sok sikert kívánt. A további órákon megvitattuk a szervezési kérdéseket. Megválasztottuk a csoport vezetőjét (Vologya Raksint), aztán mindenki mondott valamit magáról. A futólagos ismerkedés az akadémia épületeivel még eltartott néhány órát. Ezek után hazamehettünk. Így kezdődött új diákéletem. Akkor persze még nem volt pontos elképzelésem a tanulmányi programról. Úgy gondoltam, hogy mindjárt repülőgépek és motorok szerkesztésével, valamint kipróbálásukkal foglalkozunk – a hatalmas szélcsatornákról apám sokat mesélt. A valóság azonban korántsem volt olyan romantikus. Az órarendben olyan tárgyak szerepeltek, amelyekkel kevésbé részletesen már foglalkoztunk a középiskolában is: kémia, fizika, matematika, angol nyelv. „Mi értelme van ennek? Miért kell erre pazarolni a drága időt?” – zúgolódtam. Apámnak is elmondtam véleményemet. – Mit mondjak erre? – válaszolta elgondolkodva. Aztán váratlanul megkérdezte: – Mondd csak, Vlagyik, láttad te már valahol, hogy egy házat a tetejénél kezdjenek építeni? Mit nevetsz, láttad vagy nem láttad? – Persze hogy nem! Micsoda kérdés! – Én sem. Mivel nincs épület alap nélkül. Valamin csak állnia kell, nemde? Az pedig világos, hogy minél erősebb, szilárdabb az alap, annál magasabbra lehet az épületet emelni, és élettartama is annál hosszabb lesz. Talán az életben nem így van? Vagy bármilyen tudományban? Egyszeregy nélkül nincs integrálszámítás. Emlékszem, a repülőtechnikumban ez a mondás járta: „Ha nem ismered az Ohm-törvényt, maradj otthon.” Mi lesz szerinted abból, ha az építő megássa az alapot, de nem úgy helyezi el a téglát és a cementet a gödörben, ahogy kell, hanem rendetlenül, egy kupacba dobál összevissza mindent? Ezen bizony nem áll meg a ház, mert ez nem alap, hanem csak a hozzá való anyag. Nálad is ez a helyzet: megvan az anyag, az iskolában

felhalmoztad. De még mindig egy tömegben, rendszer nélkül, értelem nélkül. Az első két évfolyamban majd segítenek neked elhelyezni ismereteid tégladarabjait olyan sorrendben, amelyet rendszernek neveznek. Maltert is adnak e téglák összeragasztásához. Akkor aztán szilárdan fogsz állni a tudomány talaján. Ebben is egyet kellett értenem apámmal. Fakultásunk élén nagy hírű repülőtechnikai szakember, Pjotr Matajev állt. Tanáraink között kiváló tudósok voltak: akadémikusok, tudós matematikusok és sokan mások. Ezek a nagy tudományos felkészültségű és pedagógiai érzékű, s bennünk leendő kollégáikat tisztelő emberek igyekeztek nekünk mindent átadni, amit nem könnyű életükben maguk elértek. A hallgatókban elsősorban az önálló gondolkodóképességet becsülték. S nemcsak becsülték, hanem sok más erény fölé helyezték. Türelmesen önálló megoldásokra ösztökéltek bennünket, bár ezek a megoldások nem mindig voltak jók. Persze mindezt nem egyszerre és nem az első évfolyamban. Az első két évfolyam inkább diákká érés, mint komoly diákélet volt. Mégis szinte észrevétlenül rájöttem a főiskolai oktatás ízére. Bizonyára hatással voltak rám apámmal folytatott beszélgetéseim is. Szerettem járni az előadásokra és a laboratóriumi gyakorlatokra. Mi tagadás, egyesek úgy vélték, hogy az előadások nem kötelezőek, s ezt az időt inkább másra használták fel. Nem voltam mintafiú én sem, de az előadásokon igyekeztem minél közelebb ülni a táblához, hogy semmi se terelje el a figyelmemet, és jobban tudjak összpontosítani. A hátsó sorokban ez nagyon nehéz volt, mivel ott többnyire beszélgettek, legtöbbször olyan témáról, amelynek semmi köze sem volt az előadáshoz. Sokszor bosszankodtam is emiatt. Nagy szeretettel jártam Viktor Szmirnov magas szintű matematikai előadásaira. Amit előadott, számunkra új és őszintén szólva nehéz volt. Tanárunk azonban ebből a látszatra száraz, képletekből, bizonyításoktól és következtetésektől hemzsegő anyagból vonzó és érthető tantárgyat tudott varázsolni. Szégyenszemre épp Szmirnov egyik előadásán olyasmi esett meg velem, ami egész életemre emlékezetes maradt.

Az előadást az egész évfolyam számára tartotta, a nagy előadóteremben. Az anyag nem volt túlságosan nehéz, el is határoztam, hogy kissé lazítok. Az utolsó sorba ültem le, s egy kollégám sakkot indítványozott. Könnyelműen beleegyeztem, s asztalunkra felkerült a sakktábla. Annyira belemelegedtünk a játékba, hogy észre sem vettem, amint hozzánk lép az előadó. A hallgatóság gyanúsan elcsendesedett, mindenki várta, mi lesz. – Hát, ami azt illeti, valóban nagyon érdekes a bábuk állása – hallottam a fejem fölött tanárom nyugodt hangját. – Természetesen ehhez képest a felsőbb matematika semmiség. Figyelmesen tanulmányozta a fekete és a fehér figurák állását, majd egy lépést téve megjegyezte: – Ki tudja, lehet, hogy valaha önök lesznek a jövő Botvinnikjai, Szmiszlovjai, de repülőszakemberek aligha. Ha pedig mindent értenek, jobban tennék, ha elmennének, és hasznosabbal töltenék az időt. Leforrázva tüntettük el a sakktáblát, s felállva bocsánatot kértünk a professzortól, és kértük, engedje meg, hogy az előadásán maradhassunk. – Ahogy jónak látják – mondta hűvösen, és visszament a táblához. Ez bizony nagyon jó lecke volt a számomra. Már a középiskolában is foglalkoztam az elektrotechnikával, s az akadémián is odaadással tanultam. Az előadó gyakran követendő példaként mutatta be vázlataimat: „A jó vázlat már 80 százalékos tudás” – mondogatta. Észrevétlenül érkezett el az első vizsgaidőszak. Egy hónappal előtte másfél hétre elengedtek, hogy Moszkva jégkorongcsapatában részt vegyek a sportegyesületek bajnokságán. Ezt Permben rendezték meg. Visszatértem után bizony „vágtázva” kellett utolérnem társaimat, akik mögött kétségtelenül lemaradtam. Reggeltől estig tanultam, és meg is lett az eredménye. Vizsgáimat jó és kitűnő érdemjegyekkel tettem le, szüleim asztalára meg leraktam az első ösztöndíjamat. Akad-e diák, aki ne ismerné a végtelen hosszú estéket a „rajzolóban”, vagy ne emlékezne az angol szavak magolása közben a kavargó helyesírásra, vagy ne gondolna a felvázolandó nehéz

diagrammákra? Hát még a vég nélküli matematikai képletekre, amelyek levezetését is be kellett vágni… Egyszer panaszkodtam is apámnak, hogy kevés az időm. Apám elmosolyodott. – Pajtikám, ez a te erőpróbád. Tudományos erőpróba. Ha már egyszer a vízbe estél, kapálózz kézzel-lábbal. Előbb-utóbb megtanulsz úszni. Nemrégen panaszkodtak a repülőakadémia hallgatói: „Agyonhajszoljuk magunkat, és mégse győzzük.” Azt hittem, talán túlterhelték a fiúkat társadalmi munkával, s a tanulásra nem sok idejük maradt: szóba sem jöhet a túlterhelés. Gondolkodtam a dolgon. Talán nem is a rossz szokások vagy a lustaság következménye lehet ez, hanem egyszerűen nem tudják megszervezni idejüket. Eszembe jutottak saját diákéveim az akadémián. Hármasaim nem voltak. A vizsgákat idejében tettem le. A társadalmi munkából is alaposan kivettem a részem: – a kari Komszomol-bizottság tagja voltam, – matematikai kör, – jégkorong, főiskolai csapat, városi sportegyesületi válogatott, később a Szpartak második csapata, – irodalmi folyóirat és faliújság, – műkedvelő zenekari tagság. Senkit sem akarok kioktatni, de egy tanácsot mégis szeretnék adni a mai diákoknak: az életben és a tudományok elsajátításában is feltétlenül valamilyen célt kell kitűznünk magunk elé. Nem az oklevél a cél. Oklevelet mindenkinek adnak, aki bizonyságot tesz az előírt ismeretminimumról. Nekem volt célom: kísérleti mérnök akartam lenni. Időmet is e célnak rendeltem alá. Társadalmi megbízatásaimmal is ugyanezt a célt követtem. A kikapcsolódáshoz, az idegfeszültség feloldására kellett a pihenés. Az aktív pihenést szolgálta a nyugodt esztétikai pihenés – a zene, a rajzolás, a festegetés. Lám, ennyiből áll a bölcsesség. Ismétlem, a fő dolog, ami mindenkor kísérje az embert, s énjének értelmet adjon – a cél, a vezérlő, az útmutató csillag.

Ha azt állítom, hogy az ifjúság az emberiség legpotenciálisabb része, nem mondok újat, bár természetesen igazam van. Ha pedig arról beszélek, hogy a fiataloknak a szerep betöltéséhez merészségre van szükségük, akkor sem mondok újat, és senki sem vetheti szememre, hogy túloznék, vagy féligazságot állítanék. Bátorságra van szüksége az embernek, hogy merjen? Feltétlenül. Hát a gondolkodás felszabadultsága? A munka? A munka, amelyet néha kényszernek érez az ember, máskor meg úgy tűnik, hogy a napnak nincs is 24 órája? És a kockázat? A vakmerőségig, a végső határig menő kockázat, amikor az ember rádöbben - bár a legrosszabbkor –, hogy képtelen a célba érni terhével? Persze nem azért, mert nem győzi erővel. Erejéből futná, csak az ideje kevés. Csillagórája nem perpetuum mobile, nem örökmozgó. Egyszer sajnos meg kell hogy álljon! Az életed órája. De az idő nem áll meg. Hisz utánunk mások jönnek. De lesz-e az emberben elég bátorság, kitartás, szárnyalnak-e gondolatai, vállalja-e a kockázatot, ha kell, képes-e annak felismerésére: hogyan folytassa útját? Tud-e hinni abban, hogy az utána következők az ő nyomdokaiban haladnak majd? Biztosra veszi-e, hogy az emberiség csillagórája nélküle és utána is méri az időt? Az ember csak akkor lehet bizonyos benne, hogy egyéniséggé formálódott, ha segítségére jönnek ezek a mozgatóerők. Elindításuk viszont saját feladata. Nem tudok elképzelni nehezebbet, mint olyasvalakiről írni, aki a legközelebb áll a szívünkhöz, főként ha ez az ember az édesapja. Szeretem az anyámat, a jóságos, kedves, gondos asszonyt. Hosszú időn át műszaki rajzolóként dolgozott apámmal együtt a repülőgépiparban. És csak most értettem meg, miért hagyta ott a munkáját. Minden idejét nekem és Borisz öcsémnek szentelte. Nevelt minket. Törődött velünk. Izgult értünk. Röviden: a mama egyszerűen mama… Az apám azonban nem egyszerűen csak apám, hanem a barátom is. Rjazany vidékén született, és gyermekkorát is ott töltötte. A családban sok volt a gyerek. Tizenhárom gyermek közül hat nővére

és két fivére maradt életben. Mind tanult emberek. A nagymamát Anyasági Érdemrenddel tüntették ki (1971-ben, kilencvenéves korában halt meg). A nagyapám, Grigorij Volkov csaknem egész életében a vasútnál dolgozott. Bizony nem volt könnyű egy ilyen nagy család élete. Jól be kellett osztani a fizetést. Mikor apám 1929-ben Silovo faluban elvégezte a hétosztályos iskolát, tizenhét éves suhancként, egy kopek nélkül, egy szál ingben jött fel Moszkvába. Nem voltak sem ismerősei, sem rokonai, csak a továbbtanulás vágya sarkallta. Beiratkozott a Moszkvai Repülőtechnikumba. S attól a perctől kezdve a repüléssel kötötte össze sorsát. A technikum elvégzése után egy tervezőirodába osztották be. A Honvédő Háború éveiben a hadiiparban végzett munkájáért a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével és több érdeméremmel tüntették ki. Munkája mellett levelező hallgatóként 1952-ben elvégezte a Moszkvai Repülőakadémiát. Apa és anya megadott nekem és Borisznak mindent, amit ők maguk szüleiktől kaptak. Ekkora családot nehéz volt összetartani szigorúság nélkül. Apám számtalanszor elismételte: „Ember vagy, tehát tiszteletben kell tartanod az adott szó értékét, bárkinek adtad is.” Zsenge gyermekkorunktól belénk oltották a munka szeretetét. A munka soha nem esett nehezünkre, természetes, szükségszerű, mindennapi foglalkozás volt. Szívesen emlékszem vissza azokra a napokra, amikor apám magával vitt a Himki kerületben levő kertünkbe burgonyát szedni. A munka befejeztével leültünk egy halom száraz krumpliszárra, és jóízűen fogyasztottuk a két kezünkkel szerzett szerény „tábori” eledelt. Mennyire ízlett a parázsban sült krumpli meg az apró sós hal, amelyhez kenyeret eszegettünk, és a hazulról üvegben hozott friss vízzel öblítettük le. Hát kell ennél jobb? Este zsákokkal megrakott autón tértünk haza. Úsztam a boldogságban, igazi férfinak éreztem magam. Bármihez fogott is apám, mindent megfontoltan, ötletesen és szépen csinált. Gyermekkorunktól kezdve belénk oltotta nemcsak

általában a munka, hanem a szép, az ihletett munka iránti tiszteletet. Apám sohasem állt útjába gyermeki kedvteléseimnek, akár a műkedvelő körben, akár vívással, úszással vagy egyszerűen csak játékkal töltöttem időmet. Anyám aggodalmait mindig elhárította: „Hadd szokjanak meg mindent, az életben majd jó hasznát veszik.” Amikor a Németország fölött aratott győzelem napján felmásztunk a barakk tetejére, kitéve magunkat annak a veszélynek, hogy legurulunk, és a magunk fabrikálta fapisztolyokból díszlövéseket adtunk le, apám csak ennyit mondott: – Megértelek. Az ember vésse jól az emlékezetébe élete legnagyobb élményeit, de azért még nem kell felmászni a háztetőre. Apám sok mindenre ügyet sem vetett. Ha azonban a becsületről, a tisztességről, az idősebbekhez és a barátokhoz való viszonyról volt szó, rendkívül szigorú volt. Ezért csak köszönetet mondhatok neki. Figyelemmel kísérte iskolai előmenetelemet, s én nem akartam neki csalódást okozni. A záróvizsgák idején talán jobban izgult, mint jómagam. Elmúltak az iskolai évek. Az iskolában barátokat találtam. Ott ismerkedtem meg leendő feleségemmel, Ljuszja Birjukovával. Az iskola sokat adott nekem, elsősorban tudást, belém táplálta a hazaszeretetei, felismertette velem helyemet az életben. Sokat kellett tanulni az akadémián. Sokan, köztük anyám is, igyekeztek lebeszélni, hogy egyidejűleg jégkorongozással, labdarúgással és más sportágakkal is foglalkozzam. Apám azonban másként vélekedett: „Amíg fiatal vagy, sportolj, később ez csak javadra válik. Persze ne menjen a tanulmányaid rovására.” Apám, a nagy sportrajongó gyakran kijárt a mérkőzésekre, amikor én is játszottam, s mindent feledve, csak nekem szurkolt. Milyen hálával gondoltam apámra, amikor az űrhajósok osztagába kerültem! A sport egészséget, erőt, ügyességet és térbeli tájékozódási készséget fejlesztett ki bennem. Huszonkét éves koromban, 1957-ben közöltem szüleimmel, hogy feleségül veszem Ljuszja Birjukovát. Elhatározásomat vegyes érzésekkel fogadták. Anyám elsírta magát, lelkemre beszélt, jól gondoljam meg, még nagyon fiatal vagyok, és előbb el kell

végeznem az akadémiát. Apám másként vélekedett, bár őt is meghökkentette váratlan bejelentésem. – Ha mindent megfontoltál, és biztos vagy benne, hogy komolyan és egész életedre gondolod, áldásom rá. Remélem, megérted, milyen felelősség hárul most rád. Hisz családod lesz, s még nem állsz elég szilárdan a lábadon. Különben tedd, amit jónak látsz … Döntöttem. Megmásíthatatlanul döntöttem. Most, tizennégy évi együttélés után kijelenthetem, hogy nem bántam meg. Hálás vagyok apámnak, hogy ebben a kérdésben is nagyon tapintatos volt, és nem állt útjába házasságomnak. Föld körüli pályára vezérelték az első szovjet mesterséges bolygót. Az egész világot felvillanyozta ez a korszakalkotó esemény. A világ feszülten figyelte a Föld első küldöttének hívójelét a világűrből: „Bipbip-bip.” Ez az esemény 180 fokos fordulatot hozott végleges pályaválasztásomban. Csak oda mehetek, oda, ahol ilyen gépeket készítenek, ahol az ember értelme legyőzi a természet erőit is. Ilyen gondolatokkal és érzelmekkel álltam apám elé. Apám, mint mindig, most is mindent gondosan mérlegelve és fontolgatva, nem igyekezett lebeszélni új terveimről. Az akadémia elvégzése után a tervezőiroda munkatársa lettem. Múltak a megfeszített, de roppant érdekes munkában töltött évek. Látszatra minden ment a maga megszokott útján. S egyszer csak megtörtént a csoda – az ember felrepült a világűrbe. Új foglalkozás született: űrhajós. „Hát én? – fordult meg a fejemben. – Miért ne lehetnék űrhajós?” Ismét tanácskoztam apámmal. Valószínűleg, most először, nem hitt nekem. Úgy vélte, ebből ugyan semmi sem lesz. Ezért csak egykedvűen vállat vont, amikor megkérdeztem, mi a véleménye. Hosszú és nehéz út vezetett az űrhajósok osztagába, mégis célhoz értem. Ennek ellenére azt hiszem, hogy apám egészen október 12ig, életem oly emlékezetes napjáig sem volt biztos benne, hogy helyesen döntöttem, amikor az űrhajósok osztagába kértem magam. Soha életemben nem fogom elfelejteni zavart mosolyát, csillogó szemét, amikor Vnukovóban találkoztunk, és apai szíve diktálta szavait:

– Gratulálok … Csókold meg anyádat! – Aztán keményen kezet szorított velem. Nyilván ez a titka annak, hogy köztünk nem egyszerű apa-fiú kapcsolat volt, hanem igazi barátok is voltunk.

II. HÉTKÖZNAPOK ÉS ÜNNEPNAPOK 1963. május 24. Elhatároztam, hogy a mai naptól kezdve naplót írok, amelyben őszintén és pontosan megörökítem életem legérdekesebb pillanatait. A lényeg az, hogy a XX. század második felében tanúja és résztvevője lehettem az ember legcsodálatosabb hőstettének – a világűr meghódításának. Kezemben az útiparancs – irány Bajkonur, a kozmodrom! Tegnap, azaz 1963. május 23-án a vnukovói repülőtérről indult a menetrendszerű járat IL-14-es repülőgépe, amelynek én is utasa voltam. A gép délelőtt 11 órakor ért rendeltetési helyére. A helyi éghajlati viszonyok nagyon eltérnek a moszkvaitól. A hőmérséklet árnyékban is elérte a 45 fokot. Míg iratainkat intézték, megfürödtünk egy sebes, bár eléggé zavaros vizű folyócskában. Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy lehűtsük magunkat. Bőröndömet a szállodai szobában hagyva elindultam, hogy felkeressem társaimat, akik már május 12-től itt dolgoztak. Gyorsan megismerkedve a helyzettel, visszamentem a szállodába, megmosakodtam, megebédeltem és lefeküdtem. Este pedig a hagyományoknak megfelelően megtörtént a „beiratkozásom” is; társaimmal megittunk egy üveg Moszkvából hozott konyakot. Május 25. Munkához láttam. Sok a dolgunk, az idő pedig repül. Körül se tudunk nézni, máris itt az este … Május 29. Nehéz nap volt. Épp a leveleket olvastam, mikor váratlanul benyitott a szobába Jevgenyij Alekszandrovics, és furcsa hangon, akadozva csak annyit mondott: „Nyikolaj lezuhant!” Végigfutott rajtam a hideg, könnyek szöktek szemembe. Nyikolaj Nyikityin alezredest, érdemes sportmestert, ejtőernyős oktatónkat nagyszerű, rendkívül jólelkű és

együttérző társként ismertük. Így őriztük meg emlékét is. Örökké élni fog szívünkben. Az űrhajósok nehezen viselték elvesztését. Különösen Valja Tyereskova, aki Nyikityin kedvenc tanítványa volt. Jurij Gagarin előre figyelmeztetett bennünket, ne szóljunk Valjának a tragédiáról. Fölösleges volt. Mikor Valjával találkoztunk, első szavai ezek voltak: – Vagyim, nagy szerencsétlenség ért bennünket. – Tudom, Valja – mondtam. – De most ne beszéljünk róla. – Röviddel elutazása előtt nagyon szeretett volna látni téged – mondta Valja. – Tudod mit, fogadjuk meg, ha munkánk befejezése után hazamegyünk, első dolgunk az lesz, hogy felkeressük a sírját. Megígértem. Június 2. vasárnap Ma pihenőnapunk van. Déli egykor értünk a gyülekezőhelyre. Már ott állt a hatalmas világoskék autóbusz. Mindenki sportosan öltözött (halászni készültünk). Gagarin, mint mindig, jó hangulatban volt. Fején csíkos sapka, amilyet a vízilabdázók szoktak viselni, vállán fényképezőgép. Itt volt Andrijan Nyikolajev is kék tréningruhában, napszemüveggel. Az űrhajósok közül még többen várakoztak: az örök-vidám Alekszej Leonov, a Neptun című lap szerkesztője, remek fiú, meg a szerény Jevgenyij Hrunov. Férfitársaságunkat néhány perc múltán a női nem képviselői egészítették ki, Válja Tyereskovával az élen. Nagyszerű idő, vidám hangulat. Az autóbuszban csakhamar nótára gyújtottunk. Mint mindig, Jurij Gagarin és a lányok kezdték az énekeket. A hátsó ülésen ültem, rettenetesen rázott, nehéz volt így énekelnem, de mégis velük tartottam. Az autóbusz ablakából hirtelen érdekes kép tárult elénk. Egy helybeli lakos szamárháton kocogott, mögötte pedig a füleshez kötve egy teve. Jurij fényképezőgépe azon nyomban meg is örökítette a nem mindennapi képet. Végre megérkeztünk a folyópartra. Elhangzott a vezényszó: „Vetkőzz, névsorolvasásra sorakozz!” Nem nagyon kérettük

magunkat, a parton percek alatt felsorakozott a halászcsapat. Egy brigádba kerültem Gagarinnal, Nyikolajevval, Valjával és Zsannával. Jurijt neveztük ki brigádvezetőnek. A másik brigádot Mihail Petrovics vezette; az ő brigádjában egy felettesünk is volt. Minden brigád kapott egy 16 méter hosszú kézihálót, és elkezdődött a halászat. Eleinte velünk is az történt, ami a mesebeli halásszal: „Az öreg bevetette a hálóját, aztán kihúzta egy csomó tengeri fűvel.” Türelmünket azonban siker koronázta – egy óriási, vagy 7-8 kilogrammos ponty került a hálónkba! Viharos lelkesedés és győzelmi kiáltások. Mindenki csak ezzel a szegény ponttyal törődött. Aztán zsákba tették, és a vízbe eresztették. Mivel további fáradozásunk nem járt sikerrel, lelkesedésünk is lankadt, s a halásztársaság lassan elindult az autóbusz felé. Sétáltunk a folyóparton, s arról beszéltünk, milyen bátor, elszánt gyerekek voltunk valamikor: az itt hemzsegő százlábúak mérges fajtáját is megtárgyaltuk. Majd észrevétlenül az előttünk álló feladatokra tértünk át. Mivel a nap már leáldozóban volt, és fénye erősen vakított, elkértem Tyereskova napszemüvegét. Mire az autóbuszhoz értünk, halásztársaim csaknem mindnyájan összeverődtek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Jurij és Jevgenyij hamiskásan egymásra kacsint, majd „megfürdetjük!” kiáltással hirtelen rám rontottak. Egérutat akartam nyerni. Ez egy ideig sikerült is, de mind többen jöttek üldözőim segítségére. Letepertek a homokba, megragadtak a kezemnél és lábamnál fogva, aztán jól meglóbálva bedobtak a folyóba. A víz meleg volt, a fürdés tehát jólesett. Időközben a másik brigád halászai is nagy zajjal az autóbuszhoz értek. Jókora harcsát cipeltek – volt vagy másfél méter –, mégsem keltett akkora lelkesedést, mint a mi első pontyunk. A pontyot és a harcsát zsákba tettük, szaporán felöltöztünk, és beültünk az autóbuszba. Visszafelé megint énekeltünk, tréfáltunk, nevetgéltünk. Este hét órakor értünk haza. A röplabdapályán már gyülekeztek. Köztük volt German Tyitov, Borisz Volinov és Valerij Bikovszkij. Bár kissé fáradtak voltunk, összeállítottuk csapatunkat: Jurij Gagarin, Anatolij Ivanovics, Jevgenyij Vasziljevics, Mihail Petrovics és én. Ilyen felállításban kezdtük a mérkőzést. Az első menetet elég

könnyen megnyertük, de a másodikban tönkrevertek bennünket. Dühünket a bírón vezettük le; Jurij és German javaslatára megfürdettük. A fürdetéskor nem éppen hízelgő szavak szálltak felénk. Leültem egy padra Valja, Andrijan és Valerij mellé. Valja kissé fáradtnak látszott, Valerij -mint mindig – hallgatag volt. Valja hatalmas karórát viselt, mint mondta, ezt az órát magával viszi a világűrbe, tehát hozzá kell szoknia. Ugyanilyen órája volt Valerijnak is. Egy kicsit még üldögéltünk a padon, aztán elindultunk az étterembe, ahol már várt ránk a vacsora. Többek között egy darabka sült halat is kaptunk a saját fogásunkból. Vacsora után bementünk Tyitov szobájába. German tanulmányairól és életéről mesélt. Június 3. Reggel megkezdődött a szokásos munkanap. Nyolc órakor reggeli, 8.30-kor a munka kezdete, vége pedig – bizonytalan időpontban. Június 5. Tegnap ülésezett az űrhajók parancsnokainak kinevezését jóváhagyó bizottság. E napon már reggel kivonult az űrhajósok egész csoportja. Még egyszer ellenőrizték a startra kész űrhajókat. Este hét óra felé értekezletre mentünk. A folyosón már vártak a lányok és a bizottság tagjai. Valjához és Valerijhoz léptem, mindketten egyenruhában voltak, és látható izgalommal beszélgettek. Egy ideig még folytattuk a beszélgetést, majd a terembe mentünk, ahol már a bizottság valamennyi tagja összegyűlt. Végül belépett a terembe Szergej Koroljov és az Állami Bizottság elnöke, majd az űrhajósok. A teremben kigyúltak a jupiterlámpák, és tapsvihar tört ki. Mikor a terem végre elcsendesedett, a bizottság elnöke megnyitotta az ülést. Rövid bevezető után megnevezte a Vosztok-5 és a Vosztok-6 űrhajó parancsnokát. Mi már ismerjük őket – Valerij Bikovszkij és Valentyina Tyereskova. Mindketten köszönetet mondanak az irántuk tanúsított bizalomért, és

megfogadják, hogy feladatukat pontosan végrehajtják. Aztán a főkonstruktőré a szó. Beszámol arról, hogy az űrhajók minden próbát kiálltak, megbízhatók, és készen állnak a felszállásra. Ezzel véget is ér az ülés, de a bizottság tagjai sokáig nem távoznak még, vitatkoznak. Valerij és Valentyina ma is eljött az üzemrészlegbe, hogy még egyszer ellenőrizzék űrhajójuk rendszereinek működését, és a felszállás előtt elüldögéljenek bennük. Valja az űrhajóból kiszállva kérte, mutassák meg neki a hordozórakétát. Kívánságának eleget tettek, s odavezették a rakétához. Az űrhajósok körében ugyanis hagyomány lett, hogy mindenki megpaskolja a maga hordozórakétáját. Valja is ezt tette, közben azt mondta: „Sirály, sirályom, milyen szép is vagy.” … Teltek a munkás hétköznapok. Az űrhajósok szinte naponta kimentek a kilövőpályára: dolgoztak, ellenőrizték a műszereket. Június 13. A felszállás előtti nap: az űrhajósok hagyományos találkozója az ellenőrző osztaggal. Helyi idő szerint 19 órára tűzték ki a találkozó időpontját. Az időjárás nem volt éppen kellemes, erős szél fújt, felhők borították az eget, és szemerkélt az eső. Ez azonban korántsem hűtötte le a lelkesedést. Pontosan 19 órakor mindenki a helyén volt. Megérkezik az autó, amelyből Valerij Bikovszkij és a kíséretében levő elvtársak: az Állami Bizottság tagjai, Szergej Koroljov és mások szállnak ki. Az emberek négyszöget alkotva veszik őket körül. A mikrofon előtt beszédet mondanak. Verseket szavalnak Valerij tiszteletére, üdvözlő szavak hangzanak el. Aztán Bikovszkijnak adják át a szót. Köszöni a bizalmat, és megfogadja, hogy kitűzött feladatait maradéktalanul teljesíti. Felcsattan a taps. A gyűlés befejeződik, s mindenki visszamegy a maga helyére, kivéve Valerijt és kíséretét.

Valerij beszáll a felvonóba, és a főkonstruktőrrel együtt a legfelső hídra megy, hogy még egyszer mindent alaposan szemügyre vegyen. A szemle befejeztével visszamegy abba a kis házba, amelyben a felszállás előtti éjszakát Gagarin, Tyitov, Nyikolajev és Popovics is töltötte. Június 14. Reggel hatkor keltem, s a reggeliről is lemondva, siettem a rakétakilövő pályára. Tíz órakor már abban a kis épületben voltam, ahol az űrhajósok öltözködnek. A házban Valerijjel együtt azok a tapasztalt űrhajósok üldögéltek, akik már jártak a világűrben; Valerij még nem fogott hozzá az öltözködéshez, először a dublőre öltözött fel. Sakkoztunk. Sikerült megvernem Hrunovot, de Kamanyintól kikaptam. Ekkor meghallottam Gagarin hangját – a kozmodromon költött csasztuskákat énekelte: „Nevenincs városról, melynek lakói titokzatos lények”, meg „a haját bodorító Valjáról”, és biztatja Valerijt, ne búsuljon, „a csillagpályán úgyis találkoznak”. Valerij és Andrijan valamiről halkan beszélgetett. Végül Bikovszkij is beöltözött. Még egy kicsit üldögéltünk, aztán elindultunk a starthoz. Kis idő múlva Valerij és dublőre lépett ki űrruhában a házikóból. A jelenlevő kutatók, mérnökök és orvosok üdvözölték őket. Röviddel az autóbusz indulása után felhangzott a hagyományos dal: „Messzi bolygók poros ösvényein maradnak nyomaitok.” Az autóbuszban mindenki énekelt. Valerij és dublőre is. Az autóbusz a starttérre ér. Az 5-ös számú űrhajós kiszáll az autóbuszból, és jelenti az Állami Bizottság tagjainak, hogy repülésre kész. Búcsú az űrhajóstól. Valerij beszáll a felvonóba, integet az egybegyűlteknek. Beszállás az űrhajóba. A starttól mindenki a kijelölt helyére távozik. Autóba ülök, és a megfigyelőpontra hajtok, ahol már elfoglalták helyüket az űrhajósok és kollégáim. Különleges teleszkópok vannak itt, amelyeken keresztül pontosan látható a startpályán álló rakéta. Itt, a megfigyelőközpontban ülnek a központi lapok tudósítói is. Az időjárás nagyszerű: verőfényes napsütés, szinte hőség van.

Kis idő múlva Valerij hangja hallatszott a hangszóróból. Jelentést tett közérzetéről, és az űrhajó paramétereiről. Zenét kapcsoltak be az adóba, hogy ne unatkozzék. Robertino Loretti énekelt, szovjet zeneszerzők dalait adta elő. Még néhány perc, és minden készen állott a startra. Elérkezett a döntő pillanat. Minden tekintet a napfényben csillogó rakétára szegeződött. Nyomasztóan teltek az utolsó percek. Végre felhangzik a vezényszó: – Rajt! Felbúgnak a motorok. Füstfelhők és lángnyelvek törnek fel. Az űrhajó még egy ideig egy helyben áll, aztán emelkedni kezd, s lám, már valahol magasan, nagyon magasan repül. Csak a rakéta működő motorjainak fénylő pontjai láthatók. Egy idő múltán Valerij ujjongó, vidám hangját halljuk: „Látom a Földet! Milyen gyönyörű!!!” Kocsiba szállunk, és megyünk haza. Alaposan ki kell pihennünk magunkat, hiszen másnap újabb munka vár ránk. A startpálya személyzete azon az estén búcsúztatta Valentyina Tyereskovát. Június 17. Tyereskova startja ugyanúgy zajlott le, mint Valerijé. Valja űrhajósöltözetben kilép a házikóból, és beszáll az autóbuszba. Az autóbusz elindul, felhangzik a hagyományos dal. Most az egyszer nem megyek a megfigyelőpontra, hanem az operatív csoportban átveszem az ügyeletes szolgálatot. Előttem a televíziókészülék; látom, mi történik Valentyina űrhajójában. 10 óra 45 perc. Halljuk Valja hangját: „Itt Sirály! Hogyan hallanak? Vétel!” Gagarin tartja vele a kapcsolatot. Azt válaszolja, hogy kitűnően hallja, minden rendben van. Ajánlja neki, hogy vizsgálja meg az űrhajó műszereinek és berendezéseinek működését. Sirály azt válaszolja, hogy értette, megkezdi a berendezés ellenőrzését. „Minden nagyszerű, kitűnő a közérzetem. Hangulatom jó!” Tizenöt perces felkészülés következik. Valja kesztyűt húz, lezárja légmentes űrsisakját.

12 óra 24 perc. Vezényszó hallatszik: – Startkulcsot! A kábeltorony eltávolodik. Start!!! Valentyina, a mi Sirályunk feljutott a világűrbe! Szinte hihetetlen, hogy ez a látszatra törékeny, bájos lány fenn van a világűrben! Sirály startja után visszamentünk városunkba. Senki sem tér pihenni, mindenki a világűrből érkező híreket hallgatja. Mikor az űrhajók túljutottak a rádiókapcsolat zónáján, az ügyeletesek a büfébe mentek. A büfé egyébként itt van a közelben. Pezsgőt bontanak a nagy siker örömére. Ügyeletem nemsokára letelt, a fiúkkal és German Tyitovval a szállodába megyünk. A következő naptól kezdve a két űrhajó repülésének végéig, meghatározott időben, ügyeletes szolgálatot teljesítünk, figyeljük a Héja és a Sirály repülését, készek vagyunk bármely pillanatban tanáccsal, bátorítással segíteni. Tyitovval egy csoportban voltunk ügyeletesek. Az ő űrutazása sok tekintetben elősegítette Nyikolajev, Popovics, Bikovszkij és Tyereskova eredményes útját a világűrben. Szolgálaton kívüli szabad idejében külföldi utazásairól, érdekes találkozásairól beszélt. Amerikában személyesen megismerkedett Carpenterrel, Glenn-nel és más űrhajósokkal. Jó benyomást tettek rá. Andrijan Nyikolajevval, a szenvedélyes sakkozóval nemegyszer találkoztunk e napokban a sakktábla mellett. Június 18. Bekövetkezett a legfelelősségteljesebb pillanat – az űrhajók visszatérése a Földre. E napon mindenki az operatív csoport szobájában volt. Eljött Szergej Koroljov: nagyon izgul, bár biztos a sikerben. Mindenki hallgat. Nem esik fölösleges szó, senki sem beszélget.

Elsőként a Sirály ért földet, utána a Héja. Értesülve arról, hogy a leszállást sikeresen végrehajtották, és az űrhajósok kitűnően érzik magukat, mindenki gratulált a főkonstruktőrnek. Meghatottan és a sikerrel elégedetten ő is szerencsekívánatait fejezte ki mindazoknak, akik részt vettek az űrhajók felbocsátásában. Június 20. Tegnap reggel hat órakor a szálloda bejáratánál már várt ránk az autó, hogy kivigyen a repülőtérre. Bevallom, nem szívesen hagytam itt ezt a szívemhez nőtt helyet. A kocsi aszfaltúton robog, enyhe szél cirógatja a benne ülőket, s bár még korán reggel van, már érezhető, hogy forró nap következik. Két szép repülőgép áll a betonpályán: AN-10 és AN-12. A pilóták csoportjához megyek, akik között űrhajósokat, konstruktőröket és orvosokat is látok. Üdvözöljük egymást. Megtudom, hogy perceken belül meg kell érkeznie Szergej Koroljovnak és az Állami Bizottság tagjainak. Beszélgetéssel gyorsan telik az idő. Kis idő múlva megérkeznek az Állami Bizottság tagjai. Koroljov szívélyesen üdvözli a körülállókat, és a bizottsági tagokkal együtt a lépcsőkön fölmegy az egyik repülőgépbe. Felbúgnak a motorok, a repülőgép megindul, majd a levegőbe emelkedik. Most rajtunk a sor. Mi is beszállunk a másik repülőgépbe, és elfoglaljuk helyünket. Gagarinnal, Nyikolajevval és más űrhajósokkal együtt repülök. A gép lassan a magasba emelkedik, s a Föld hamarosan már valahol nagyon mélyen siklik a gép szárnyai alatt. Felhők alatt repülünk. Az áthatoló napsugarak szivárványszínűre festik a fellegeket. Felhívom Andrijan Nyikolajev figyelmét e gyönyörű látványra. Andrijan megjegyzi, hogy a világűrből sokkal szebb a Föld látványa. Több órás repülés után ereszkedni kezdtünk, s már a Volga partján állunk. Itt valamivel hűvösebb van, gyenge szél fújdogál. A repülőtér szélén álló kis házban sok ember gyűlt össze: eljöttek a helybeli lakosok is, hogy üdvözöljék a világűr bátor hőseit.

Autóba ülünk, és arra a helyre robogunk, ahol majd találkozunk Valerijjal és Valentyinával. Az Állami Bizottság tagjai már itt vannak. Miközben várjuk Valerij és Valentyina repülőgépét, amelynek minden percben meg kell érkeznie, Gagarin, Tyitov, Nyikolajev körüljárja és üdvözli a találkozóra kivonult embereket. Itt az ünnepélyes pillanat. A levegőben feltűnik az IL-18. A repülőgép földet ér, látjuk, amint kiszáll belőle Valerij Bikovszkij és Valentyina Tyereskova. Valerij sötétkék edzőruhában, Valja világoskék kosztümben van. Elsőként Valerij Bikovszkij tesz jelentést a főkonstruktőrnek és a bizottság tagjainak. Izgalmában hangja elcsuklik, nyilván szeretne mielőbb túllenni a hivatalos részen, és szeretné megölelni Szergej Koroljovot meg a többi konstruktőrt, mérnököt és mindenkit, akinek része volt eredményes űrutazásuk megvalósulásában, és köszönetet mondani nekik. Valerij után Valentyina Tyereskova tesz jelentést. Ő is izgatott. Utána Valerij és Valentyina megölelik és megcsókolják Szergej Koroljovot és a fogadásukra megjelent elvtársakat Ekkor váratlan dolog történt. A fogadásra összegyűlt emberek türelme elfogyott, az űrhajósokhoz rohantak, s azok elvesztek, eltűntek a szemünk elől a lelkes üdvözlők sokaságában. Végül mindenki kocsiba ült, s egy Volga-parti épületbe hajtottunk, ahol Bikovszkijnak és Tyereskovának részletesen be kellett számolniuk űrutazásukról az Állami Bizottság tagjai előtt. Utánuk indultunk mi is. Zöld növényzettel körülvett gyönyörű épülethez értünk, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Volgára. Beléptünk az előcsarnokba. Gagarin, Tyitov, Nyikolajev már itt volt. Jurij javasolta, hogy kóstoljuk meg a valódi Zsiguli sört, s mi kapva kaptunk javaslatán, mert a sör hideg volt. Elhatároztuk, hogy az ülés kezdetéig lejátszunk egy biliárdpartit. Én Andrijan Nyikolajevval, German Tyitov pedig Oleg Popoviccsal. Nem tudom, ki nyert volna, ha nem szólnak, hogy ideje bevonulni, kezdődik az ülés.

Felmentünk az első emeleti nagy terembe. Közepén hosszú asztal állt. Ott ültek az Állami Bizottság tagjai. Végül belépett Bikovszkij és Tyereskova. Taps fogadta őket. Valerij és Valja elfoglalta helyét, és a teremben csönd lett. Itt is először Bikovszkij tartotta meg beszámolóját, majd Valentyina következett. Utána válaszoltak a feltett kérdésekre is. Az ülés után bankettra hívtak meg mindenkit, és még aznap este Moszkvába repültünk. Így fejeződött be a Bajkonur kozmodromon végzett egyhavi munkánk. Az űrrepüléseket siker koronázta, ami ismételten arról tanúskodott, hogy a konstruktőrök, munkások és mérnökök megbízható, tökéletes berendezéseket, műszereket bocsátottak a kiváló űrhajósok rendelkezésére. A kettős űrrepülés befejeződött, de nem úgy a mi munkánk. Újabb űrutazások várnak ránk a mindeddig ismeretlen kozmikus útvonalakon. Október 19. Délfelé az űrhajósok kiképző központjába kellett mennünk, hogy átvegyük az igazolványunkat. Természetesen arra számítottunk, hogy felkereshetjük azokat az űrhajósokat, akikkel Bikovszkij és Tyereskova űrrepülésének előkészítése idején összebarátkoztunk. Jevgenyij Hrunov kocsiján mentünk, s egy óra múlva már a Csillagvárosban voltunk. Festői helyen fekszik – sűrű erdő veszi körül. Elsőként Alekszej Leonovot és Zsora Sonyint pillantottam meg, épp akkor érkeztek repülőgépen délről, s a magukkal hozott szőlő kirakásával foglalatoskodtak. Bementünk az oktatási épülettömbbe. A fiúk edzésen voltak: röplabdáztak a teremben. A szünetben Pavel Popovics lépett hozzánk. Arcáról patakzott a verejték, nyilván jól megdolgoztatták őket. Kérte, hogy várjuk meg, edzés után elmegyünk sétálni. Pompás idő volt. Az erdőbe mentünk. Valahol a közelben egy exkavátor dolgozott. Negyedóra múlva Pavellal együtt indultunk egy másik épületbe, ahol az űrhajósok laknak. Senkit sem találtunk otthon.

Még másfél óránk volt a moszkvai vonat indulásáig, s elhatároztuk, hogy az üzletben kolbászt és kenyeret veszünk, mivel reggel óta semmit sem ettünk. Evés közben Pavel Popovics felajánlotta, hogy elvisz a kocsiján, ugyanis Moszkvába készült a feleségével. Örömmel fogadtam ajánlatát, és beszálltam új Volgája hátsó ülésére. Néhány perccel később Marina Popovics is kijött a házból, és elindultunk. Pavel szeretett gyorsan hajtani, ezért nem lepett meg, hogy a sebességmérő többnyire 110 felett mutatott. Az út nem volt unalmas, Pavel és Marina kellemes, vidám társalgó. Október 29. Hivatalos ügyeket intézve, ismét a Csillagvárosban jártam. Munkánk elvégzése után találkoztunk Alekszej Leonovval. Kislányával, Vikával éppen akkor érkezett haza. Indítványára elmentünk vele Tyereskovához. Ő azonban nem volt otthon. Anyja marasztalt, várjuk meg Valját, hiszen minden percben megjöhet. Megköszöntük, de illetlenségnek tartottuk, hogy alkalmatlankodjunk, s elindultunk lefelé a lépcsőn. De a második emeleten szembejött velünk Valja. Természetesen visszafordultunk. Míg Valja anyjával és nővérével a konyhában szorgoskodott, megnéztük a sok-sok ajándékot, amelyeket Valja kapott. Hamarosan terítve volt. Le sem ültünk az asztalhoz, amikor még egy vendég érkezett – Gagarin. Se vége, se hossza nem volt a tréfálkozásnak. A beszélgetés rövidesen a terített asztalnál folytatódott: tele volt ínyencfalatokkal. Különösen a burgonyakörítéssel és paradicsommal tálalt frissen sült halat rohamoztuk meg. Jurij és Valja külföldi utazásaikról beszéltek, továbbá arról, hogy milyen mély benyomást tett rájuk Kuba. Kilenc óra körül hazaballagtunk, holnap munkanap van. Október 30. Este találkozónk volt a Dinamo bajnokcsapatával. Pavel Popoviccsal a megadott helyről indultunk. Rajtam kívül még

Vlagyimir Kuzmics, a Dinamo csapatának képviselője is beült Pavel autójába. Kísérőnkül szegődött Novogorszkig. Mi elöl mentünk, utánunk még egy autó robogott. Néhány perc múlva kiértünk a Kalcóra – a Moszkvát gyűrűként körülvevő autópályára –, de csakhamar kiderült, hogy kísérőnk nem tudja, hol kell letérni Novogorszk felé, s a bennünket követő autó valahol lemaradt. Hosszadalmas keresés után végre megtaláltuk a Dinamo játékosainak nyaralóját. A csapat főedzője, Ponomarjov és Csernisev jött elénk. Különösen jólesett, hogy velük volt Lev Jasin is, a híres kapus. Felkísértek bennünket az első emeletre, Ponomarjov és Blinov szobájába. Itt rendbe hoztuk magunkat, majd a társalgóba mentünk, ahol már vártak a fiúk. Pavel röviden beszámolt űrrepüléséről, és válaszolt az érdeklődők kérdéseire. Természetesen sok kérdést tettek fel. Pavel fesztelen légkört tudott teremteni maga körül, szellemesen válaszolgatott. Végre elfogytak a kérdések. Egy mozzanat különösen az emlékezetembe vésődött. A Dinamo csapatkapitánya Pavelhoz lépett és kijelentette: ennek a találkozónak nagy jelentősége volt, mert elterelte a fiúk figyelmét a mérkőzésről, amelyet holnap a tbiliszi Dinamo ellen játszanak, emelte hangulatukat, és erősítette harci szellemüket. Hálásan köszönjük. A beszélgetés után Pavel lefényképeztette magát a fiúkkal, és dedikált fényképet ajándékozott nekik. Mi is a gép elé álltunk Lev Jasinnal. A csapat vacsorázni ment. Holnap döntő mérkőzés vár rájuk. Mi is kiadós vacsorát kaptunk. Alekszandr Ponomarjov tréfálkozott is: „Mit szólnak hozzá, lehet játszani ilyen koszton?” „Feltétlenül” – válaszoltuk. November 2. Ma is, mint mindig, 8 óra 30 perckor már munkában voltam. Tizenegy óra körül tértem haza. – Tudod, hogy holnap a feleségeddel együtt esküvőre vagy hivatalos? – Milyen esküvőre? – kérdeztem csodálkozva.

– Valja Tyereskova és Andrijan Nyikolajev esküvőjére. Az esküvőt november 3-ra tűzték ki. Mi, meghívottak gondolkodóba estünk, milyen ajándékot is vegyünk az ifjú párnak. Végül úgy döntöttünk, hogy albumot ajándékozunk nekik a fényképükkel. Az áruházban találtunk is egy olyan albumot, amelynek sirály volt a borítólapján. Ezt szántuk Valjának. Andrijannak egy másik albumot vásároltunk. Alekszej virágért rohant, én meg társaimmal együtt gyorsan nekiláttam, hogy az albumot képekkel töltsük meg. Négy óra alatt el is készültem, s hazamehettem átöltözni. November 3. 17 órakor a népgazdasági kiállítás melletti metróállomásnál vártak ránk az autók. Kértük a sofőrt, siessen. Már a Csillagváros közelében jártunk, mikor egy közlekedési rendőr leállított. A sofőr kiszállt, hogy tisztázza, mi történt. Kiderült, hogy túl gyorsan hajtott. A rendőr elővette noteszét, és írni kezdett valamit. Erre megmagyaráztuk, hogy ez ma kivételes eset, s megfogadtuk, hogy soha többé nem fordul elő. A rendőr továbbengedett, s az autók csakhamar az erdőben megbúvó városkába értek. Kocsinkat még továbbiak követték, egy egész autókaraván. Már vártak bennünket, megmutatták, merre menjünk. Az épület fényárban úszott. Emelkedett, ünnepélyes hangulat volt. Mindenkinek átadták az ifjú pár saját kezűleg aláírt meghívóját. Felmentünk az első emeleti vendégterembe. Még nem voltak sokan. Csoportokban üldögéltek. Csakhamar bejelentették, hogy öt perc múlva megérkezik Moszkvából az ifjú pár és kísérete. A terem távoli zugában ültünk, amikor belépett Szergej Koroljov. Mindannyiunkat szívélyesen üdvözölt, és leült egy karosszékbe. Megmutattuk neki a Valjának és Andrijannak szánt albumokat. Figyelmesen megnézte, és elégedett volt kiválasztott ajándékunkkal. Végül Valja és Andrijan lépett be a terembe. Körüljárták az összes jelenlevőt: mindenki szerencsekívánatát fejezte ki, boldogságot és sikert kívánt nekik. Az ifjú pár kissé fáradtnak látszott, de így is nagyon vonzóak voltak. Mi is gratuláltunk nekik, megcsókoltuk őket, és átnyújtottuk ajándékunkat. Aztán Valját

és Andrijant Szergej Koroljov üdvözölte, megcsókolta és maga mellé ültette őket. Emlékszem, hogy akkor tréfásan azt mondta Andrijannak: – Ide figyelj, az esküvő után senkinek se engedd ám, hogy megcsókolja a feleséged, megértetted? – Megértettem – válaszolta mosolyogva az ifjú férj. Andrijan és Valja egy kis idő múlva felállt, és a földszintre invitálta a vendégeket, ahol már terítve volt a lakodalmi asztal. Az ifjú pár közelében ültünk, mellettük Malinovszkij marsall, Versinyin, a légierő főmarsallja és Szergej Koroljov. Miután mindenki elfoglalta helyét, German Tyitov mondta el ünnepi beszédét. Ezután elkezdődtek a pohárköszöntők. Különösen Koroljov szavai vésődtek jól emlékezetembe. – Kívánom nektek – mondta –, hogy az életben legyetek és maradjatok mindig igaz emberek, amilyeneknek megismertünk benneteket. Aztán tánc, dal, népi táncok következtek. Remekül ropta a táncot Gagarin, Leonov és Popovics. Nagyon vidáman ünnepeltünk késő estig. A vendégsereg lassanként megritkult, s mi is távozni készültünk. A kijáratnál German Tyitovba ütköztünk. – Hová mégy? – kérdezte. – Hogyhogy hová? Haza – válaszoltam. – Tudod mit – mondta –, hívd a feleségedet, és gyertek hozzánk. Nem kérettem magam, mivel moszkvai otthonom bizony elég messze esett, és nagyon álmos voltam. German ugyanabban a házban lakott, ahol Valja és Andrijan. Láttam, hogy Nyikolajevék lakása körül még sokan tolongnak. Az ajtó tárva volt. A lakodalom folytatódott, itt a fiatalok legközelebbi rokonai jöttek össze. Őszintén sajnáltam Valját és Andrijant. Milyen fáradtak lehettek már! 1964. május 10. Délelőtt 11 órakor becsöngetett a lakásunkba Vitalij Szevasztyanov a feleségével és kislányával meg egy ismerős család. Ljuszával

gyorsan fölkészültünk az útra. Mivel hatan ültünk be a Moszkvicsba, nem számítva Vitalij kislányát, valahányszor feltűnt egy közlekedési rendőr, a mellettem ülők térdére kellett hajtanom a fejemet. Szerencsére minden jól végződött. Megérkeztünk a Csillagvárosba. A ház előtti padon megláttuk Germant, már türelmetlenül várt ránk. Valamivel távolabb, a fák alatt állt kislánya gyermekkocsija. German büszkén mutogatta a kicsit. A többiek továbbmentek, én meg közben beállítottam a fényképezőgépem. Aztán elindultunk Germanékhoz. Tamara és German húga, Zemfira fogadott. Magunkkal cipelve mindent, amire egy kiránduláson szükség van, elindultunk. A lépcsőházban találkoztunk Borisz Volinovval, aki megígérte, hogy velünk tart. Az út nem volt hosszú, autóink csakhamar bent jártak az erdőben. Különös csend honolt a környéken, a levegő friss és tiszta volt. A városi zaj és rohanás után valóságos paradicsomban éreztük magunkat. Kikászálódtunk a kocsiból. German viaszosvásznat vett elő az autóból, és szétterítette a földön. Vitalijjal tüzet raktunk, az asszonyok meg terítéshez láttak. A fa pattogva fellángolt, s mikor már parázslott, German hozzálátott a sasliksütéshez – ebben nagy szakértőnek tartotta magát. Hamarosan meg is győződhettünk szakértelméről. A saslik pompásan sikerült, és nagy étvággyal kebeleztük be. A kiadós, fűszeres saslik után bizony megszomjaztunk, vizünk azonban nem volt. Tudtuk, hogy a közelben van egy kis forrás, elindultunk hát az „itatóhoz”. Aztán mókáztunk, labdáztunk, pihentünk, dalolgattunk. Voltak köztük tréfás, csipkelődő, de egyszerű, vidám dalok is, és természetesen a világűrről meg az űrhajósokról is énekeltünk. German lefilmezte a társaságot; én is egy egész tekercset elhasználtam. Estefelé hazaindultunk, annál is inkább, mert szemerkélni kezdett az eső. Húsz perc múlva már Gagarinék házához értünk. Május 11. Nem tudom, vajon valami újnak a kezdetét jelenti-e számomra ez a nap, de épp ezen a napon történt, amire régóta szenvedélyesen

vágytam. Vegyünk azonban mindent szép sorjában. 15.00 óra. Találkoztam Vitalij Szevasztyanovval, aki megkérdezte: – Téged is hívatnak SZP-hez? SZP – Szergej Pavlovics Koroljov. Így hívták munkatársai. Nagyot néztem, de amikor felfogtam a szavak értelmét, felugrottam, és futva kerestem Gurijt, aki értesíteni szokta az embereket. Gurij megerősítette, hogy engem is hívatnak, 17 órakor legyek SZP szobájában. Észre sem vettem, hogy repül az idő, s már ott ülök társaimmal együtt SZP dolgozószobájában. Ragyogó hangulatban voltunk, de nem mutattuk. Síri csend volt a szobában. Pontosan 17 órakor nyílt az ajtó, és munkatársai kíséretében belépett Szergej Koroljov. Az akadémikus kigombolt sötét gyapjúinget viselt. Zakó nem volt rajta. Tehát nem lesz szabályos, hivatalos fogadás. Átmentünk a tanácsterembe, amely megnyúlt téglalapra emlékeztetett. Berendezése rendkívül egyszerű volt. Az egyik falat világosbarna függöny borította, a másikon két széles ablak nyílt. A két ablak között függött a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének elismerő oklevele Vorosilov marsall aláírásával. Ezzel az oklevéllel tüntették ki a Koroljov vezetése alatt álló kollektívát. Korunk számos vívmánya fűződik az ő nevéhez a rakéta és űrtechnika terén. Szergej Koroljov vázolta az űrhajózás várható fejlődésének képét, hangsúlyozta, hogy a jövőben az űrhajók irányítása összehasonlíthatatlanul bonyolultabb lesz. Ezért sokkal jobban kell ismerni a fedélzeti rendszerek működését, mint a Vosztok sorozat űrhajóinál. A jövő űrhajóit tágasabbra tervezik, és alkalmasak lesznek arra, hogy hosszabb időt töltsenek a világűrben. Nagyobb lehetőség nyílik a tudományos és műszaki kísérletekre. Szergej Pavlovics reményét fejezte ki, hogy nincs messze az az idő, amikor űrhajók repülnek a Holdra, a Marsra, a Vénuszra és talán még tovább, s legénységük különféle szakemberekből tevődik össze. Koroljov, a nagy álmodozó és fantaszta ugyanakkor realista is maradt: pontosan el tudta képzelni egyik vagy másik feladat

pillanatnyi megoldásának lehetőségeit. Akkor éppen egy új űrhajóról volt szó, arról, amely később a Szojuz nevet kapta … Utána átfutotta azok névsorát, akik felvételüket kérték az űrhajósok osztagába. – Vlagyimir Zajcev! – nevezte meg az elsőt, és figyelmesen megnézte az illetőt, aki felállt helyéről. – Mi késztette önt arra, hogy jelentkezzék? Miért akar a világűrbe repülni? – Természetesen nem kalandvágyból, Szergej Pavlovics válaszolta Zajcev. – Ebben nem értek egyet önnel – szakította félbe Koroljov. – Mi most olyan irányban munkálkodunk, hogy fiatalok és öregek egyaránt repülhessenek a világűrbe, ön pedig azt mondja, nem kalandvágyból… Később egyik társunkhoz fordult, akit Olegnak hívtak, érdeklődött foglalkozása iránt, és hogy hol, min és mikor repült. (Oleg jellemzésében az állt, hogy elvégezte a repülőklub tanfolyamait.) Miután mindenkivel szót váltott, így szólt hozzánk: – Nagyon kellemes volt megismerkednem önökkel; örülök, hogy elhatározásuk komoly: űrhajósok akarnak lenni. Felvesszük önöket a csoportba; nagyon nehéz, kemény és fárasztó munkát kell majd végezniük. Lehet, hogy nem mindegyikük repül fel a világűrbe. Mégis kitartóan és türelmesen kell készülniük a nagy útra. A világűrben végzendő munkához nemcsak dolgozni tudó, hanem gondolkodó mérnökökre van szükség, akik készek utolsó leheletükig szolgálni a nagy ügyet, amelynek önök akarják szentelni magukat. Sok sikert kívánok! A viszontlátásra. A gyűlés ezzel véget ért. Kimentünk a váróterembe. Nem volt kedvünk beszélgetni. Mindenki a jövőre gondolt. 1964. május 11. Számomra nagy nap, bár hirtelen fel sem fogtam, mi történt. A félelem és az öröm rendszerint akkor jön, amikor már valami megtörtént. Mikor végre mindent megértettem, szívemet egyetlen határozott gondolat töltötte el – megteszek mindent, ami erőmből telik, hogy

elérjem életem nagy célját. Már csak azért is, hogy beváltsam megbízóink hozzánk fűzött reményét. Június 1. Megkezdődött… Néhány nappal a nevezetes beszélgetés után egy mérnökökből álló csoportot, köztük engem is, orvosi megfigyelésre küldtek. El sem tudtuk képzelni, mi vár ránk. Az orvosi vizsgálatokhoz tartozott a nyomáskamra és a forgószék, a szív- és érrendszeri vizsgálat és számtalan lélektani teszt, elektroenkefalográfos (agyáramok megfigyelését szolgáló) mérések, látás-, szaglás- és hallásélességi vizsgálatok stb. Esténként, öt óra után, amikor a vizsgálatok befejeződtek, pihentünk. Egyesek sakkoztak vagy biliárdoztak, mások olvastak, filmet vagy televíziót néztek. Mindenki talált magának kedvére való elfoglaltságot. Kedvelt szórakozásaim közé tartozott (a kiszolgáló személyzet nagy örömére is) a játék rakéták felbocsátása. A kezdeményező Vologya Bugajev volt. Rakétájának szerkezete eléggé egyszerű volt: fából faragott vékony pálca, amelynek egyik végéhez fémdobozt erősített. A doboz egyik oldalán meghatározott átmérőjű nyílás volt, amelyen keresztül az „égési termékek” áramlottak. A rakéta hajtóanyaga rugalmas csövecskékké tekert röntgenfilm volt. A filmeket a doboz méreteinek megfelelően körülnyírtuk. Sok ilyen csövecskét készítettünk, Bugajev főkonstruktőr állítása szerint a mi munkánk – a csőtekerés - volt a legfelelősségteljesebb művelet. A csövecskéket jó szorosan benyomkodtuk a dobozba. Felülre gyufafejeket és ként tettünk. Utána a dobozt begöngyöltük, és kész is volt a rakéta hajtóműve. Már csak a stabilizátorok hiányoztak, amelyeket keménypapírból vágtunk ki, és a fapálca túlsó, behasított végéhez illesztettünk. Startpályául egy hullámos tetőpala szolgált, ezt találtuk valahol. 7080 fokos szögben a fűben állítottuk fel, és pálcával támasztottuk alá. A „rakétát” beállítottuk a pala hornyába. Egy szál gyufával és egy darabka röntgenfilmszalag segítségével begyújtottuk a motort. Láng!

A rakéta sisteregve végigfutott a palán, és magasba repült, füstöt és égésszagot hagyva maga után. Ezeknek a szórakozásainknak azonban csakhamar véget kellett vetnünk, mivel az éber gazdasági vezetőség attól tartott, hogy a dobozokkal együtt az egész épületet a levegőbe repítjük. Mindenesetre fennállt a tűzveszély. De hagyjuk a szórakozást… Legjobban az orvosi vizsgálat eredménye izgatott bennünket. A fiúk közül egyeseket, akik nem feleltek meg a leendő űrhajósokkal szemben támasztott követelményeknek, a bizottság már a kezdet kezdetén kiszuperált, mások pedig a vizsgálatok folyamán fokozatosan hullottak ki. Egyre kevesebben maradtunk. Végül eljött a vizsgálatok befejezésének napja is. Velem kapcsolatban az orvosoknak nem voltak észrevételeik. Ennél jobb kedvem már nem is lehet. Viszont nagyon jól tudom, hogy ez még csak a kezdet. Még sok, nagyon sok munka vár rám. 1965. július 1. Eltelt egy év … Csak néhányan maradtunk. Mind mérnökök. Tanulmányozzuk az űrtechnikát, az égi mechanikát, a csillagászatot, a rádiótávírást és más tantárgyakat, amelyek hasznunkra lehetnek jövendő munkánkban. Ajánlják, próbáljuk ki erőnket az ejtőernyős sportban is. Egy leendő űrhajósnak akkor is uralkodnia kell magán, ha kilátástalannak látja a helyzetét. Első próba. Reggel nyolc órakor a gyakorló-repülőtérre indulunk. Megérkezésünk után egy faházban telepedtünk le. Moszkvából magunkkal hoztunk mindent, ami 3-4 napi tábori élethez szükséges. Az ejtőernyős ugrások megkezdése előtt azonban még földi kiképzésen kell átesnünk. Már aznap este egy 30 méteres toronyból kellett leugranunk. Egyeseknek már voltak ejtőernyős tapasztalataik, de nehéz bármihez is hasonlítani a leugrást a toronyból. Nagyon kellemetlen a nyikorgó lépcsőkön felkapaszkodni ilyen magasba, ahol nyitott ugrási tér fogad. Tisztán látható, az egész környék, az emberek meg valószínűtlenül kicsinyeknek

tűnnek. Itt az embernek magára kell öltenie az ugráshoz szükséges felszerelést, s a fémkötél és a feje fölötti kis kupola szilárdságában bízva kell levetnie magát. Minden szerencsésen végződött. Az ugrási gyakorlatok befejeződtek, az oktató az utolsó utasításokkal és tanácsokkal is ellátott bennünket. Visszatértünk a repülőtérre. Aznap korán lefeküdtünk, de mégsem aludtuk ki jól magunkat, mert szúnyogok hadával kellett viaskodnunk. Reggeli után ismét a földi kiképzés következett, most az AN-2 típusú repülőgép elhagyását gyakoroltuk, de egyelőre csak a földön. Kifeszített sátorlapra ugráltunk. Megtanultuk, hogyan kell összehajtogatni, felvenni és rögzíteni az ejtőernyőt. 17 órakor bejelentették, hogy indulunk. Sok gondot okozott nekünk az ugráshoz szükséges ejtőernyős zubbony kiválasztása. Hol a sisak nem ment a fejünkre, hol az ujjúból könyökig kandikált ki csupasz karunk. – Csak nem ilyen alacsony termetűek az ejtőernyősök? - kérdeztük nevetve. – Kicsi a bors, de erős – vágott vissza oktatónk, s még csak el sem mosolyodott. Nagy nehezen mégis beöltöztünk. Közben persze kifiguráztuk egymást. Rövid pihenő, s már startolunk is. Gondosan megvizsgáljuk ejtőernyőnket. Szemmel láthatóan izgulnak azok, akiknek kezdeniük kell az ugrást… Rövid nekifutás után már a levegőben is vagyunk. A fedélzet fala mellett húzódó acélrúdhoz kapcsoljuk az ernyőkioldó kötelet. A repülőgép körözve emelkedik. Belép a navigációs tiszt, és mutatja az oktatónak, hogy 800 méter magasságban vagyunk. Az oktató kinyitja a gép ajtaját. Friss szél csap be. Látom a földet. Úgy tűnik, hogy nagyon magasan vagyunk. Nem vagyok ideges. Már hozzászoktam a gondolathoz, hogy mindenképpen ugranom kell. Mindenki komoly arccal összpontosít. Élesen felbúg a sziréna. Jelzi, hogy készüljünk fel.

Négyesével ugrunk. Feláll a mi csoportunk. Második sziréna jelzés, és felhangzik az oktató vezényszava: „Rajta!” Másodiknak ugrom. Utánam következik Alekszej Jeliszejev. Légáramlat csap az arcomba, s nyomban rándulást érzek a fejem fölött. Felnézek. Fölöttem kinyílt az ejtőernyő kupolája számtalan hosszanti és keresztvarratával (ezeken a pontokon érintkeznek az ejtőernyő anyagának lapjai). Minden rendben! Most már széjjelnézhetek. Valamivel feljebb és balra Alekszej ejtőernyőjének kupolája úszik, lenn, a lábunk alatt országút. Kissé távolabb a folyó csíkja. Engem egyenesen a repülőtérre sodor a légáramlás. Az ejtőernyő hevederjeibe kapaszkodva néhány próbafordulatot teszek. A földhöz közeledve ez szükséges, hogy a föld ráfusson az emberre, én pedig lássam a földet. Kissé megnyugszom és pihenek. Készülök a földet érésre. A föld mégis váratlanul bukkant elém. Egy másodperc, és a lábam máris a földhöz ütődik, oldalamra esem. Gyorsan feltápászkodom, felnyalábolom és összehajtogatom az ejtőernyőt, majd a zsákba teszem. Autó érkezik, és újra a startpályára visz bennünket. Leonyid Mihajlovics, a csoport vezetője elégedett. Gratulál a szerencsés földre éréshez. Ha valaki, akkor ő, aki annyi éve ül a vadászrepülőgép kormányánál, és sok új gépet próbált ki, igazán jól ismeri ezt az érzést. Az ugrások után együtt megyünk fürödni a folyóhoz. Vidám hangulat az autóban. Én gitározom, s együtt énekeljük kedvelt dalunkat: Hajnalban űrhajók startja zúg, előttük a messzi csillagút, a Földről indulnak, s új földet keresnek, jelenből indulnak, s a jövőbe mennek. Mintha különös erő áradna belénk. Az akaratedzés újabb próbáját tettük le.

1966. július 15. Milyen gyorsan repül az idő! Néha még arra sincs időm, hogy a naplóba bejegyezzek valamit. Munka, edzés, ismét munka… Így telt el még egy év. És mi még mindig csak készülünk. Ma MIG15 UTI típusú gyakorlógépen kell repülnünk. Több feladatot teljesítünk egyidejűleg: térbeli tájékozódás: földi tárgyak felismerése a térkép szerint; helyzetértékelés a repülőgépen található műszerek segítségével; ismerkedés a túlterheléssel műrepülés közben. Persze, még mielőtt hozzáláttunk volna a feladatok teljesítéséhez, le kellett vizsgáznunk a repülőgép szerkezetéből, berendezéséből. Pár napos foglalkozás után már teljes biztonsággal mozogtunk a repülőgép kabinjában, tudtuk, mi mire szolgál. Első oktatónk L. Ribikov volt, kiváló pilóta és vidám, életörömtől sugárzó ember. Nagyon jól az emlékezetembe vésődött első repülésem a sugárhajtású gyakorlógépen. Kora reggel van. Kiadós reggeli után felszállás előtti szemlét tartunk. Minden rendben. Engedélyt kapunk a felszállásra. Harmadik leszek. Egy keveset várnom kell. Kimegyek az utcára. Gyönyörű idő van. Az ég felhőtlen. A levegő még friss, de minden arra mutat, hogy nagyon forró napunk lesz. Leülünk egy padra a sűrű akácok árnyékában. Az idő ólomlábakon cammog. Végre déltájban engem is hívnak. Speciális cipőben, pilótaruhában, rádió-összeköttetéses pilótasapkában a távolban álló repülőgép felé tartok. Felöltöm az ejtőernyőt, és elfoglalom helyem a hátsó fülkében. Most össze kell kapcsolni a sapkakábelt a fedélzeti műszerrel, hogy biztosítva legyen a rádió-összeköttetés, összekapcsolom. Megigazítom az oxigénálarcot, és szabályozom az oxigén adagolását. Most már rögzíthető az ejtőernyő. A katapultberendezés fedele biztosítva. Ellenőrzöm az összeköttetést. Minden rendben van. Szabadra állítom a fülke jelzőlámpáját.

– Indíts! – szól a parancsnok keményen. – Indítok! – válaszolom ugyanolyan hangon. Kigördülünk a betonra. Rövid nekifutás, behúzom a futóművet. Háromszáz méter magasságban fordulatot végzünk, és manőverezési zónába emelkedünk. Mintegy háromezer méter magasban dugóhúzókat, bukófordulókat, különféle fordulatokat végzünk, és súlytalanságot imitálva, parabola pályán zuhantatjuk a gépet. A Földre vetve egy pillantást, gyönyörű látványban van részem. Sohasem fogok betelni bolygónk szépségével, bárhonnan nézem is. …Valahonnan kis gomolyfelhők bukkantak elő. Mint megannyi fehér hópehely, úsznak a levegőben. A köztük levő réseken keresztül a Föld látható. Ha a magasba nézek, a fényes Napot és a végtelenül kék eget látom. A repülőgyakorlatok végzése közben rövid időre többször kipróbáltuk a gyorsulás okozta túlterhelést is. Közérzetem továbbra is jó. Augusztus 20. Megint hosszabb ideig nem írtam naplót. Ennek az volt az oka, hogy ismét megfeszített munkával telnek a napok. Mégis, mi történt ez alatt? Először: már biztosan tudjuk, hogy jóváhagyták űrhajós kísérleti mérnöki kinevezésünket. Másodszor: ma közölték velünk, hogy 1966. augusztus 23-án kihajózunk a tengerre, s ott további vizsgálatnak vetnek alá. Már előre örülünk. Tegnap négyünket öt kilométer magasba „emeltek” a nyomáskamrában. Ma a parancsnokságon és a könyvelőségen aláírtam minden iratot az űrhajós edzőruhák kiutalására. A fiúk között a kapcsolat egyre jobb, a közös érdekek és bizonyos mértékben a további sorsunk alakulásáért való szurkolás egyesít bennünket. Ma szombat van, otthon vagyok. Mégiscsak jó otthon. Csak azt sajnálom, hogy nincs itthon a csemetém, a fiam. Úttörőtáborban van.

Augusztus 23. Végre itt vagyunk a tengeren, hogy átessünk a vízi vizsgálatokon is. Négy órát repültünk az IL-14-es teherszállító gépen. A város izzásig hevült levegővel fogadott. Legszívesebben azonnal kihajóztunk volna. Előbb azonban el kellett intézni az iratok kiadásával kapcsolatos formaságokat. Estefelé megfürödtünk. Augusztus 24. Reggel a kikötőbe mentünk. Ott várt a hajó, amelyen megkezdődik kiképzésünk a tengeren. Augusztus 25. Végre kifutottunk a tengerre. A Földre visszatérő kabin elhagyásának manőverét kellett gyakorolnunk. Kineveztek a második csoport parancsnokává. Ebbe a csoportba tartozott Kubaszov és még egy társunk. Munkánkat elég gyorsan elvégeztük. Meg kell jegyeznem, hogy nehéz körülmények között folyt a gyakorlat. A víz felszíne alatti kabinban nagyon fülledt volt a levegő, s az egyetlen ventillátor nem sokat segített. Csak akkor lélegeztünk fel, amikor különleges öltözetben a tengerbe merültünk. Mivel már beesteledett, rakétát lőttünk fel. Pazar látvány! Képzeljék csak el: tenger, élénkpiros lángcsóva a teljes sötétségben s egy rakéta, amely hosszú ideig lebeg a magasban, és beragyogja a tenger felszínét. A vízben kipróbáltuk az étkezési rendszert. Mikor felkapaszkodtunk a hajóra, nagyon kellett ügyelnünk, hogy el ne essünk, mert a speciális öltözetben ide-oda csúszkáltunk a fedélzeten. Átöltöztünk, és figyeltük a következő csoportok edzését. Aztán leültem Nyikolajevval sakkozni. Itt a hajón fogtunk első ízben halat egyenesen a fedélzetről: néhány sztavridát. Munkánk elvégzése után motorcsónakba szálltunk. Hatalmas hullámverést csapva röpített a kikötőbe bennünket. Szinte ujjong az ember szíve e roppant erő láttán!

Augusztus 26. Ismét a tengeren vagyunk. A vízből való kimászást gyakoroljuk. A csoport összetétele nem változott. Hármunkat 12 perc alatt kiemeltek – ez nagyon jó idő. A parttól nagyon távol voltunk. Az edzés után pihenés következett. E napon vízisízésre alkalmas kis motorcsónakot bocsátottak rendelkezésünkre. Zsenya Hrunov a kanyarban felborult, de nem hagyta magát; újra nekifutott, és bemutatta tudását. Augusztus 29. Távozásra készülünk. Reggel kimentünk a piacra csemegét vásárolni: dinnyét, hagymát, gyümölcsöt. 18 órakor az IL-14-essel repültünk haza. Augusztus 30. Első nap mentem munkába. A parancsnok azt mondta, hogy holnap valószínűleg a Csillagvárosba vezényelnek bennünket. Nagyon örültünk a hírnek. Ez már azt jelenti, hogy a kérdés eldőlt. Délután két órakor hivatalosan közölték velünk, hogy holnap jelentkeznünk kell Kamanyinnál. Augusztus 31. Délelőtt tíz órakor Alekszej Jeliszejevvel, Valerij Kubaszovval és több társunkkal együtt Kamanyinnál, a parancsnokságon voltunk. A beszélgetésünk rövid ideig tartott. Megismerkedett velünk, vázolta legközelebbi teendőinket és a további kiképzési programot. Az űrhajósjelöltek kifüggesztett névjegyzékein nevem nem szerepelt. Ez nagyon lehangolt. Elhatároztam azonban, nem ülök tovább ölbe tett kézzel, hanem munkámmal és példás magaviseletemmel kivívom, hogy az első csoportba osszanak be. Kamanyintól egyenesen orvosi kivizsgálásra küldtek bennünket. Itt már mindent ismertem. Egy évvel ezelőtt társaimmal együtt jó néhány napot töltöttünk ezekben

a szobákban. Úgy látszik, most is minden rendben volt. Persze erről az orvosok nem beszélnek. Szeptember 5. Újra a Csillagvárosban. Mennyi híres, nagyszerű ember nevelkedett itt! A fogadtatás szívélyes volt. Az elkülönítő-megfigyelő szobákban helyeztek el bennünket. Engem egy társammal együtt a 12-es szobában szállásoltak el. Kubaszov egyelőre egyedül volt a szobában. Még aznap megismertettek bennünket a Csillagváros rendjével és területével. Számomra a városka nem volt újdonság, lakóit is többnyire ismertem, hiszen nemegyszer jártam itt. Már az első napon megtartották az első órát: a filmfelvevő gépekről. Este találkoztam German Tyitovval, aki azonnal meghívott hozzájuk. Este nyolc órakor már German új lakásán voltam. Magasra, a kilencedik emeletre költözött. Maga a házigazda fogadott lányaival, Tányával és Galjával. Germanra rá sem lehetett ismerni: bajuszt növesztett, rövidre nyíratta a haját, és kissé meghízott. Megmutatta a lakását, a szép kandallót. Nekem minden nagyon tetszett. Megnyertem egy sakkjátszmát, megnéztük a SzovjetunióCsehszlovákia röplabdamérkőzést. Germannak nagy képernyős tévéje van. Vendéglátóm beszélt új foglalkozásáról, a pilóták munkájáról. Tizenegy órakor mentem el Tyitovéktól. Másnap orvosi kivizsgálás várt rám. Szeptember 6. Az orvosok átvették fölöttünk a hatalmat. Reggel hétkor analízisleadás. 8 óra 30 perckor anyagcsere-vizsgálat: álarcot húznak az ember fejére, lefektetik, és egy zsákba kell lélegeznie, közben a műszerek jegyeznek. Utána ugyancsak álarcban egy számláló kopogását hallom. 32-szer mászom fel az állványra, utána ismét mérések következnek.

A szívműködés és az agyáramok műszeres vizsgálata. Majdnem elaludtam, a vizsgálat ugyanis sötét szobában folyik. Végül a sportorvos vett kezelésbe bennünket, 30 perc futás. Különféle mérőműszerekkel teleaggatva futottunk. Emiatt még az ebédről is elkéstünk. Szeptember 8. Ma az egyik telepen tartották a kiképzést. Autóbuszon szállítottak ide. Gagarin „rövid lábú” autóján érkezett. Bikovszkij nevezte el így Jurij kocsiját. Ma az volt a feladatunk, hogy tanulmányozzuk az utasításokat, és elsajátítsuk a fedélzeti napló kezelését. Csak itt, az utasítások olvasása és elemzése során jöttünk rá, hogy ismereteink még elég hiányosak. Sok kérdés vetődött fel, egyes dolgokat pedig egyszerűen nem értettünk. A foglalkozás délután három órakor fejeződött be. A fiúk közül sokan a Csillagvárosba mentek, én meg Vologya Komarov Moszkvába. Találkoznom kellett a feleségemmel. Mivel Ljuszja munkaideje még tartott, beültem a fodrászhoz, mert jócskán megnőtt a hajam. Aztán elmentünk a szüleihez, majd este tíz felé kimentünk a pályaudvarra. Ljuszja a gyorsvasút kocsijáig kísért. A peronon Jeliszejevvel találkoztam, örültem, hogy nem kell egyedül utaznom. Reggel csillagászati megfigyelést végzünk a planetáriumban. Tanulmányozzuk az északi és a déli félteke csillagos egét. 10 óra 15 perckor helyzetértékelési gyakorlatok kezdődtek; 15 percig forogtam a székben. Közérzetem jó. Ebéd után filmezéssel, majd testedzéssel foglalkoztunk. Mivel esett az eső, az edzésre a sportteremben került sor. A „batudán” gyakoroltam. A tökéletességtől még nagyon messze vagyok. Nemegyszer fejre álltam, bár az nem tartozott a gyakorlathoz. Utána gyorsúszás következett a medencében. Késő este, mikor az égen kigyúltak a csillagok, a navigációs térképekkel ismerkedtünk; segítségükkel próbáltuk meghatározni tartózkodási helyünket. Szeptember 10.

Műhelylátogatás. A szerelési részlegben ismerkedtünk az űrhajókkal. Mindenüvé benéztünk, mindent megkopogtattunk, még meg is szagoltunk. Ma szombat van. Hazamehetünk. Otthon meglepetés vár: végre beszerelték a telefont. Szeptember 26. Megkezdtük a repülést a MIG-15 UTI típusú gépeken. Ma közölték velem, hogy kijelöltek a hő- és nyomáskamrában végzendő kísérletekre. Vacsora után Jeliszejevvel biliárdoztunk. A játszmák összegezett eredménye 11:8 volt az ő javára. Késő este kiautóztunk a műhelybe, hogy részt vegyünk az űrhajó elektromos rendszerének kipróbálásán. Szeptember 27. Reggel bevettük a gyógyszereket. Most mindennap gyógyszereket kapunk, hogy kipróbálják a szervezet reagálását ezekre a serkentőszerekre. Mind megtalálhatók a fedélzeti gyógyszerládában. 11-kor felszállás előtti gyakorlatra mentünk. Ebéd után edzés: két kilométert futottunk, úsztunk, teniszeztünk. Este folytattuk biliárdcsatánkat Jeliszejevvel. Az eredmény 12 :10re módosult. Szeptember 28. Reggeltől repülünk. Az én startomat 10 óra 15 percre jelölték ki. Pilótaruhába bújva a szobában ültem, és vártam, mikor kerül rám a sor. Ekkor Malkov, az oktatóm lépett be. – Vagyim, mai repülésünk alighanem elmarad. Látod, milyen a szemem? Az orvosok eltiltottak. Malkov szeme vörös volt.

11 órakor elmentem a parancsnoki megfigyelőre, remélve, hogy tisztázódik a helyzet. Ott mindenki rohangált. Egy ismerős pilóta futott el mellettem. – Mi történt, Szasa?! – kiáltottam rá. – Rendkívüli esemény. Csakhamar megtudtam, hogy a repülőgép, amelyen oktatójával Jeliszejev repült, kényszerleszállást hajtott végre a tartalék sáv legszélén. Repülés közben felmondta a szolgálatot a motor, s csak a pilóta lélekjelenléte és mesteri tudása hárította el a katasztrófát. Bár minden szerencsésen végződött, szó sem lehetett a repülés folytatásáról. Ebéd után újra helyzetértékelési gyakorlatok. Most azonban a Hilov-féle hintákon. Utána rádiótávírász-kiképzés, végül az elmaradhatatlan testedzés. Vologya Komarovval teniszeztünk. Játék után azt mondta nekem, hogy ha még egy kicsit edzeni fogok, vihetem valamire. Szeptember 29. Tanulmányoztuk a tudományos kutatások programját. A kísérletek levezetésével kapcsolatban vitába szálltunk a módszertani szakemberekkel. Sokáig vitáztunk, végül mégis szót értettünk. Ebéd után elmentem a szüleimhez Moszkvába. Éppen akkor tértek haza egy délvidéki üdülőből. Nagyon jó színben voltak. Különösen apámnak örültem. Az utóbbi időben nagyon sokat dolgozott és kimerült. Néha fejfájásra is panaszkodott. Október 3. Az időjárás megjavult, holnapra tehát engedélyezték a repülést. Ma pedig, mint ilyen esetekben lenni szokott, repülés előtti előkészületek. Ebéd után hő- és nyomáskamra; ezekben kellett edzenünk és kísérleteket végeznünk. Délután öt óra körül Leonov lépett a szobámba.

Hívott, hogy menjünk le az üzletbe, és vegyünk cukorkát. Elhatároztuk ugyanis: abbahagyjuk a dohányzást. A sétáról hazatérve a szobában üldögéltünk, és Ljosa elbeszélte nekünk, hogyan lépett ki a világűrbe. – Eljön az idő, amikor valaki közületek ugyanezt fogja csinálni – jósolta. Október 4. Az időjárás megint megcsúfolt bennünket. S hányadszor már! Marad a tartalék program. Október 9. Este ugrásgyakorlatok. Tíz óra tájban értünk a repülőtérre. Új ejtőernyős-oktató, Anatolij Vonyarho fogadott bennünket. Nagyon érdekes és szigorú ember. Október 10. Reggel nem engedte, hogy ejtőernyős ugrásokat hajtsunk végre. – Egyelőre nézzék, hogyan ugranak mások – mondta az oktató –, ne siessenek annyira, hajtogassák össze az ejtőernyőket, eddzenek. Estefelé, ha elcsendesedik a szél, majd önök ugorhatnak. Megértettük: mindössze három ugrási lehetőségünk van, s az oktató nem akar kockáztatni. Estefelé valóban elcsendesedett a szél. A nap leáldozni készült. Egy-egy ugrást végeztünk 900 méter magasból. Szerencsésen földet értünk. Valerij Kubaszovnak pontosan a kör közepébe sikerült leereszkednie. Október 11. Nagyon korán keltünk. Kinn sötétség. A könnyű bemelegítés után a szokásos orvosi vizsgálat. Nálam és Ljosa Jeliszejevnél magasabb vérnyomást észleltek. Nyilván rosszul aludtunk.

Könnyű reggeli, s máris a repülőtéren vagyunk. Reggel hét óra. Süt a nap. Enyhe szél fúj dogál, de a fű még harmatos. Kubaszov, Jeliszejev és én csak egy-egy ugrást hajtunk végre. Ennek ellenére sietünk. – Még korán van – hajtogatja az oktatónk. Épp akkor közeledett a földhöz az ejtőernyő kupolája alatt Georgij, a szobatársam. – Nézd és tanuld meg, hogyan kell csinálni! – leckéztetett az oktató. – Amikor földet érsz, mindig keresztben legyen a lábad. – Megfelelő pózba vágva magát, be is mutatta, hogyan kell földet érni. – Megtanuljuk – fogadkoztam, annál is inkább, mert az oktatónak igaza volt. Aztán számunkra megmagyarázhatatlan dolog történt. Az ejtőernyő kupolája szétterült a földön, de Zsorát sehol sem láttuk. Valószínű, hogy nem tud felkelni. Vagy harminc métert eszeveszetten futottunk. Zsora az oldalán feküdt és nyögött. Megpróbáltuk kissé felemelni. Végigtapogattuk, és megállapítottuk, hogy eltörte a jobb lábát. A legkisebb mozdulat is éles fájdalmat okozott neki. Megjöttek az orvosok, és sínbe tették a törött lábát. Hordágyra emeltük, és a repülőgéphez vittük. Zsorát a katonai kórházba szállították. Ugrásainkat ismét elhalasztották. Bizony nem könnyű az út a csillagok felé. Október 12. Ma van a Voszhod űrrepülésének második évfordulója. Sajnálom, hogy nem tudtam felköszönteni Vologya Komarovot. Korán reggel el kellett mennem lodgement (az űrhajóba épített és a test vonalait pontosan követő rögzítőszerkezet) öntésére és mértékvételre a készülő szkafanderemhez. Először vagyok itt. Ismeretlen számomra minden, ami itt történik, de nagyon érdekes. Először a fürdőruhára vetkőzött embert egy plexiüvegből készült ferde lapra fektetik, méretet vesznek róla. Utána a hátán és a mellén vörös festékkel vonalat húznak a szimmetria meghatározására az űrhajószékben. Utána fémformába fektetnek, amelyben az embernek olyan testtartást kell elfoglalnia, mint az

űrhajó indulásakor. A szakemberek szigorúan ügyeltek arra, hogy minden szimmetrikus legyen, a test legkisebb meggörbülése nélkül. Amikor megtörtént a mértékvétel, folyékony gipszet öntöttek a formába. Nyakig gipszben úsztam. Ilyen helyzetben maradtam mindaddig, amíg a gipsz meg nem szilárdult. Utána óvatosan, nehogy eltörjön a gipszminta, ki kell bújni a formából. Ilyen gipszminta után készítik minden űrhajós számára a lodgement-t, amelyet az űrhajó székébe szerelnek be. Az én esetemben csak másodszorra sikerült a gipszminta, mivel az elsőt véletlenül eltörtem. Október 27. Jártunk az üzemben, ahol előbb előadásokat hallgattunk a zsilipelésről, aztán kipróbáltuk a szkafandereket. Bár nem voltak kis méretűek, bizony alig tudtam kibújni a magaméból. Alaposan megizzasztott. Én azonban úgy tartom: nincsen rózsa tövis nélkül. Kellemetlen volt, hogy akkoriban még nem volt megfelelő szellőztető berendezés a szkafanderben. Milyen örömmel bújtam ki ebből a „bőrömből” a műveletek elvégzése után! Azzal vigasztaltak, hogy az igazi szkafander nagyobb lesz, ez csak amolyan edző-gyakorló alkalmatosság. Október 30. CF- (centrifuga-) gyakorlatra megyünk. Velünk jön Viktor Gorbatko is. A kabin, amelyben forognom kellett, korántsem kényelmes. A lényeg az, hogy az ember testtartása a kabinban nem felel meg a normálisnak. Nincs mibe kapaszkodni, hogy odakötődjék. Minden forgást gondos orvosi kivizsgálás előzött meg. (Mindent figyelembe vettek: a kardiogrammokat, az ideggyógyász és a belgyógyász véleményét s természetesen a vizsgálati eredmények leadását minden egyes forgás után.) A forgást jól bírtam, de éppen ott, ahol nem kellett volna, fehérjét és vörös vértesteket találtak.

Ezután kezdődtek a gyötrelmeim. Először is az új program szerint beütemezett holnapi forgásomat felfüggesztették. Egész nap mást sem csináltam, mint vizsgálatokra jártam. Este mégis közölték velem, hogy november 3-án ismét folytathatom a kísérleteket. Egy csoportba osztottak Komarovval és Hrunovval. Ezúttal minden jól ment. Az orvosi vizsgálat után hazaengedtek. November 4. Tegnapelőtt leesett az első hó. Úgy gondoltuk, nem lesz tartós, de már a harmadik napja esik, s nem olvad el. Kint -18 fokot mutat a hőmérő. Két nappal a hóesés előtt a hőkamrában végeztek velünk kísérletet. Számunkra ez újdonság volt. Mint minden kísérlet előtt, teljes orvosi ellenőrzésen mentünk keresztül. Kezdés előtt felvetődött a kérdés: ki legyen az első? Elhatároztuk, hogy gyufaszálakkal sorsot húzunk. Kubaszov lett az első, én az utolsó. Rám 14 óra 30 perckor került sor. Előbb azonban feljegyezték összes mutatómat: vérnyomást, hőmérsékletet, érverést. Utána könnyű pilótaruhába öltöztettek, és magas szárú szőrmecsizmába, úgynevezett untiba bújtattak. Belépek a kamrába. Izzásig hevült levegő. Kényelmesen leülök azzal a tudattal, hogy többé nem fogok forogni. Kezem a térdemre helyezem. Az orvosok törülközőt borítanak rá. Bezárul a kamra. Csak az ajtóüvegen keresztül vagyok kapcsolatban a doktorral. Zenét kapcsolnak be, hogy ne unatkozzam. A hőmérséklet elég magas, akár a gőzfürdőben. Bármilyen különös, nem nagyon izzadok. Minden tíz percben belép a kamrába az orvos, számba dugja a hőmérőt, és egy másik műszerrel gyorsan megméri a vérnyomásomat. Harminc perc után vége a kísérletnek. Ez azonban még csak a megismerkedés szakasza volt. Egy nap múlva megismétlik a kísérletet. A különbség csak az, hogy nem 30, hanem 53 percet töltöttem a kamrában. Érdekes adat:

hőmérsékletem 38,7 fokra (kiindulási érték 36,7), a vérnyomásom pedig 200/140-re emelkedett (kiindulási érték 110/60). E mutatóktól függetlenül a közérzetem általában jó volt, tovább is elüldögélhettem volna a kamrában. Az orvostudománynak azonban megvannak a maga szigorú törvényei. A főorvos összefoglalta az eredményt: „Alkalmas!” November 7. Az ünnepet baráti körben töltöttem. Itt ismerkedtem meg Gennagyij Szemenyihinnel, Az űrhajósok a Földön élnek című könyv szerzőjével. A könyvről szóló vitában szinte valamennyi vendég részt vett. November 11. A mai program: repülés a súlytalanság állapotában. Ez az első ilyen repülésem. Hárman vagyunk a fedélzeten: Ljosa Jeliszejev, Valerij Kubaszov és én. Két „gyertyát” csinálunk, utána kísérletek a forgószékben és – szabadúszás. A kísérletek egyrészt orvosi jellegűek, a szervezet alapvető adatainak felvétele, másrészt ismerkedés a súlytalansággal. Edzőruhába öltözünk, amelyhez ejtőernyőfelszerelést erősítettek. Az ejtőernyők oldalt hevernek, minden eshetőségre készen. … A repülőgép két perc múlva megkezdi a „gyertyákat”. A fénytáblán a következő szavak gyúlnak ki: „Figyelem! Súlytalanság!” Az űrhajósok kiindulási testállást foglalnak el. Az oktatók utolsó utasításokat adnak. Az orvosok bekapcsolják a szükséges adatokat rögzítő műszereket. A filmesek beállítják az objektíveket. Erősödik a motorok búgása. Érezhető a vibrálás. A repülőgép eléri a kritikus sebességet, s a pilóta folyamatosan veszi a magasságot. Mintha nagy teher nehezedne az ember vállára. Még vagy tíz másodperc telik el így. Az ember önkéntelenül visszatartja lélegzetét: hihetetlenül könnyűnek érzi magát. A motorok búgása elcsendesedik. Súlytalansági állapotban vagyunk. Különben nincs idő érzéseink megfigyelésére. Mindenkit leköt feladatának

teljesítése. Az orvosok közül egy állandóan figyeli a pontos időt. „Vége!” -mondja, és mindenki azon nyomban megkezdi a „földre szállást”. A súlytalanság után a túlterhelési állapot következik. Az első súlytalansági repülés után még aznap a másodikra készültünk. De váratlanul beborult az ég, s mi unatkoztunk. Végre elhangzik a vezényszó: „Felkészülni!” Felbúgnak a motorok. Gyorsan magunkra öltjük az ejtőernyő-felszerelést. Minden úgy történik, mint az első repüléskor. A szkafanderben végzett nehéz fizikai munka nagyobb követelményeket támaszt a szervezettel szemben. Leszállás után mindannyian orvosi vizsgálatra megyünk, majd a repülés elemzésére kerül sor. Egyik csoport a másikat váltotta, egyik munkaprogramot a másik követte. Több dolog ismétlődött: a megfigyelés, az előkészület, a repülés, az elemzés. Más szóval: végeztük mindennapi munkánkat. November 18. Ismét edzés a komplex gyakorlóberendezésen. Most az egyszer hárman vagyunk: Jurij Gagarin, Viktor Gorbatko és én. E foglalkozásokon még egyszer meggyőződhettem arról, milyen pontosan dolgozik Gagarin. Oktatóink szándékosan hoztak minket balesetveszélyes helyzetekbe, amelyeket Jurij, mint a legénység parancsnoka, idejében és helyes megoldást választva mindig sikeresen elhárított. November 21. Reggeltől a komplex gyakorlóberendezésen edzünk. Az összeállítás maradt: Gagarin, Viktor és én. Elégedetlen voltam magammal. Még nem tudok megbízhatóan kapcsolatot teremteni a Földdel. Iparkodnom kell. Utána torna. Mára izomfejlesztési gyakorlatok vannak előírva. Súlyzózom. Az edzés végén forgás lassított forgóhintán. Ez már a helyzetértékelő szerv edzése. Vacsora után hat óra tájban felkészülés a holnapi kísérletekre a gyakorlóberendezésen. A felkészülés Jurij szobájában folyik. Utána

Gagarin egy Lenin-jelvénnyel ajándékozott meg. November 23. Ma van a születésnapom. Betöltöttem 31. évemet. Megkezdődött a negyedik évtized. Milyen gyorsan repül az idő, s még oly keveset tettem… December 4. E héten esténként sokat tanultam. Közeledik az államvizsga. 1967. április 4. Már megint régen nem nyúltam a naplóhoz. Annyi a tennivaló… Esténként kikísértük társainkat a kozmodrómra. A Szojuz űrhajó első próbaútját készítik elő. Április 23. A kozmikus rádió-összeköttetés központjában voltam. Vologya Komarov 5 óra 35 perckor a Szojuz űrhajóval felszállt a világűrbe. Minden jól ment. Mi a repülőtérre siettünk, hogy még elérjük a Moszkvába induló gépet. Az úton értesültünk Vologya tragikus haláláról. Sírtam, mint egy gyerek. Régi jó barátság fűzött Vologyához. Hosszabb megszakítás után a következő feljegyzés áll Vlagyiszlav Volkov naplójában: 1969 úgy vonul be hazánk történelmébe, mint a szovjet tudomány és technika újabb sikereinek éve a világűr meghódításában. Hazánkban még nem volt rá példa, hogy alig egy év alatt kilenc ember és öt űrhajó repüljön a világűrben! Azok, akik figyelemmel követik a világűr meghódítását, nagyon jól tudják, mit is jelent ez. Képzeljék el, milyen korszerű technika, mennyi erőfeszítés, munka és tudás szükséges ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi űrhajót

készítsenek elő, s ráadásul mindegyik különbözött a másiktól. S milyen munkát kellett végezni annak érdekében, hogy dublőreiket is beleértve, ennyi űrhajóst képezzenek ki. A dolgos kezű szovjet nép azért volt képes erre, mert odaadóan szereti hazáját, és tudja, mit köszönhet a Szovjetunió Kommunista Pártjának. Most, amikor a Szovjetunió újabb lenyűgöző sikere lázba hozta a világot, szeretném egy percre megállítani az időt és visszaforgatni a naptár lapjait. … 1967. április 24. Olvassuk a TASZSZ szűkszavú jelentését: „Ma a Szovjetunióban Föld körüli pályára vezényelték a Szojuz-1 űrhajót, fedélzetén Vlagyimir Mihajlovics Komarovval, a Szovjetunió űrhajós pilótájával. Ez a repülés új szakaszt nyitott a világűr meghódításában – új, nehéz orbitális űrhajók repülése kezdődött.” Nem lehet eléggé nagyra értékelni mindazt, amit e repülés során végeztek. A Szojuz-1 „állandó űrbejelentőt” kapott. Persze sok volt még a teendő, az új technika kidolgozásánál figyelembe kellett venni az előbbieknél tapasztalt fogyatékosságokat. Következett a Kozmosz sorozat mesterséges bolygóinak felbocsátása. Ezekkel próbálták ki a világon először az automatikus összekapcsolást, kidolgozták az új űrhajók rendszereit, valamint elemezték az űrbéli fizikai folyamatokat. Végül 1968 októberében felbocsátották a Szojuz-3 űrhajót. Ezt Georgij Beregovoj vezette. A Szojuz-3 a pilóta nélküli Szojuz-2 űrhajóhoz való közeledés manőverezései közepette próbálta ki a Szojuz űrhajók konstrukciós rendszereit. Mindez értékes anyagot szolgáltatott tudósainknak és konstruktőreinknek, valamint az űrrepülést biztosító földi központoknak a Szojuz sorozatok következő repüléseinek előkészítésére. Abban a szerencsében volt részem, hogy egy ideig Beregovojjal együtt készültem a Szojuzokon tervezett repülésre. Repülése után számtalan kérdést tettem fel neki az űrhajóval és általában az űrrepüléssel kapcsolatban, ő meg a legnagyobb elismeréssel szólt az emberi ész és a fáradhatatlan munka e nagyszerű alkotásáról.

Beköszöntött az 1969-es év. Társaink új csoportja – Satalov, Volinov, Jeliszejev és Hrunov – befejezte előkészületeit a Szojuz-4 és a Szojuz-5 űrhajókon tervezett űrutazásra. Nagyon komoly és felelősségteljes munka várt rájuk. A programban szerepelt a két Szojuz űrhajó kézi összekapcsolása – orbitális űrállomás létrehozása –, valamint első ízben két űrhajósnak az egyik űrhajóból a másikba való átszállása a világűrben. Január 14-én startolt a Szojuz-4, amelyet Satalov vezetett, egy nap múlva pedig még egy űrhajót vezéreltek a világűrbe, a Szojuz-5-öt, amelyen már három űrhajós volt: Volinov, Jeliszejev és Hrunov. Mint tudjuk, Satalov, Volinov, Jeliszejev és Hrunov eredményesen végrehajtotta feladatait. A Szojuz-6, -7, -8 űrhajók 1969. október 11-én, 12-én és 13-án ismét behatolnak a világűrbe. A hét kijelölt űrhajós közt voltam én is.

III. HÁT ILYEN VAGY, VILÁGŰR! Az utasszállító gép szárnyai alatt, amennyire csak a szem ellát, kifakult takaró látszik – a sztyepp, s alig lehet megkülönböztetni az égbolttól, amely a kegyetlenül tűző napban éppen úgy megfakult a látóhatár szélén, mint a végtelen síkság. Vége-hossza nincs ennek az egyhangú képnek, mintha repülőgépünk nem is haladna előre, hanem függne az izzó levegőben. Végre leszállunk. – Kozmodróm, akkor hát meg is érkeztünk! – jelentette ki valaki harsány hangon a hátam mögött. A sztyepp száraz és perzselő lehelete csapott be a kabin nyitott ajtaján; kesernyésen fűszeres illat terjengett a levegőben. Ilyen illatot áraszt eső előtt az üröm, a somkóró. A kikapcsolt turbinák fáradt sípolása beleveszett a tücskök cirpelésébe. Mindenkit, aki itt földet ér, meghatározatlan érzés keríti hatalmába. Arra a napra emlékeztet, amikor a moszkvai rádió ünnepélyesen bejelentette, hogy emberrel a fedélzetén Föld körüli pályára vezérelték a világ első szputnyik űrhajóját, és az űrhajó pilótája Jurij Gagarin repülő őrnagy, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének polgára. Észre sem vettem, olyan gyorsan tettük meg az utat a repülőtérről a városba. Igenis a városba, nem pedig a városkába. Egymás mellett sorakoztak az emeletes házak, üzletek. Színház, sportpálya. Az ember önkéntelenül is valamilyen ismertetőjelet keres, annak a nem mindennapi műnek a nyomát, amely itt, a végtelen kazahsztáni sztyepp kellős közepén születik. A kozmodróm fő ismertetőjelei közé tartozik a hatalmas szerelőépülettömb, ahol a rakéták és az űrhajók építése, szerelése és kipróbálása folyik. A startberendezések méretei meghökkentőek. A sztyepp előterében óriásiaknak tűnnek ezek az építmények. Futólagosan megtekintettük a kozmodrómot mind a heten, akik részt veszünk a küszöbönálló újabb űrkísérletben: Sonyin, Kubaszov, Filipcsenko, Gorbatko, Satalov, Jeliszejev és dublőreink, majd visszamentünk a városba, a szállodába.

Megvacsoráztunk és lefeküdtünk, de nem tudtam elaludni. Vállamra vetve zakómat, kimentem az erkélyre … Már derengett, a sztyepp fölött száraz szél fújdogált. A szilfa apró levelei zizegve összeverődtek a vékony ágakon, valamit susogott a hegyes levelű juhar, a dombokon túl egyhangú berregés hallatszott. Nemsokára itt a reggel. Most azonban még tart az őszi éjszaka. Tengernyi csillag az égen. Titokzatosan hallgatnak. Hidegek. És végtelenül messze vannak tőlünk. Vajon hány csillag lehet az égen? Képtelenség megszámolni. Ott az Orion csillagkép, valamivel távolabb a Szűz csillagképe. Amott meg a Skorpió. Legfényesebb csillaga az Antares. A horoszkóp szerint a Skorpió azoknak kedvez, akik novemberben születtek. Az én csillagom tehát az Antares … … Reggeli után kimentünk egy térre, ahol kényelmesen berendezett kis típusházak sorakoznak. Alacsony kerítés veszi körül őket. Körülöttük cserjés és néhány topolyafa. Vörös téglából kirakott keskeny ösvények vezetnek a házak bejáratához. Két egymás mellett álló házikó van itt: Koroljov, illetve Gagarin házaként emlegetik őket. Itt minden úgy maradt, ahogy sok évvel ezelőtt volt. Kint hőség van, a házikóban kellemes hűs fogad. Ha valamit megkérdezünk, vagy valamire válaszolunk, önkéntelenül is suttogunk. Az egyik az első űrrakéta tervezőjének a háza, a másik a világ első űrhajósáé. Mindkettő nagy események múzeuma. Koroljov és Gagarin örökké élni fog a rokonok, barátok, munkatársak, az egész világ emlékezetében. A két kommunista életre szóló hőstette a bátorság, akaraterő és kitartás, az önmagunk iránti igényesség, a haza, a párt iránt tanúsított határtalan odaadás példája, amely újabb elszánt tettekre serkent, a nagy álmok beteljesülése felé vezet. A világ első űrhajósáról elnevezett ház Gagarin és kozmikus keresztfiai: Tyitov, Nyikolajev, Popovics, Bikovszkij számára az utolsó otthont jelentette a Földön a messzi út előtt. Itt töltötték a felszállás előtti éjszakát, dublőreikkel együtt, innen vonultak ki a starthoz. Ma már e célra Koszmonavt (űrhajós) szálloda épült, falán egy egész épülettömbnyi felirattal. Mintegy félórányira van a

startpályától. Itt minden az űrhajósok rendelkezésére áll: kényelmes szobák, fedett sportcsarnok, nagy étterem, mozi. Az épületet fasorok, bokrok veszik körül, két teniszpályája és röplabdapályája is van. Mi heten az első emeleten lakunk. Egy kicsi, de ízlésesen berendezett szobában szállásoltak el. Anatolij Filipcsenko és Viktor Gorbatko kétágyas szobát kapott. Kétágyas szobája van Satalovnak és Jeliszejevnek, Sonyinnak és Kubaszovnak is. Jómagam csak alszom a szobában, a többi időt együtt töltöm a fiúkkal. Napi programunk meglehetősen kemény. 7 óra 30 perckor kelünk. Torna, zuhanyozás és reggeli. Ebédig megfeszített munka folyik vagy itt a házban, vagy a startpályán. Ebéd után pihenés, majd ismét munka. Vacsora előtt sportjátékokkal töltjük az időt. Nézhetünk filmet is. Kiki kedve szerint szórakozik. A hallban televíziókészülék és zenegép áll rendelkezésünkre. Éjfélkor takarodó. Mindennap reggel a közismert Cserjomsini hangjaival ébresztenek. Orvosunk nap nap után állhatatosan csak ezt a lemezt teszi fel. … Ma délután a kozmodróm hagyományaihoz híven találkozóra megyünk azokhoz, akik előkészítik az űrhajót a startra, és útnak indítják a világűrbe. Nemegyszer vettem részt a felszállásra induló űrhajósok szertartásos búcsúztatásán. Ám most első ízben nem én búcsúztatok majd másokat, hanem engem és barátaimat bocsátanak a távoli útra … A kozmodrómra megyünk. A távolban feltűntek az állványzaton méltóságteljes vigyázzállásba merevedett hatalmas rakéta ismerős körvonalai. A homlokköpeny felső részében jól láthatók a baleseti mentőrendszer motorjai. A start közben történő balesetnél ezek a hajtóművek biztonságos magasságba juttatják az űrhajósok kabinját, és lehetővé teszik az ejtőernyő alkalmazását. A többi aztán a szabályos leszállási program szerint történik. Az autóbusz behajt a kapun. A rakéta talapzatához érünk, ahol nyitott négyszöget alkotva várt ránk a start műszaki személyzete.

Amint odaértünk, a csoport bezárta mögöttünk a négyszöget, így középre kerültünk. Aztán felsorakoztunk, olyan sorrendben, amilyenben a világűrbe kell indulnunk: Georgij Sonyin és Valerij Kubaszov; Anatolij Filipcsenko, Gorbatko és én; Vlagyimir Satalov és Alekszej Jeliszejev. Távolabb dublőreink állnak. Egyesek közülük régi ismerőseink: Andrijan Nyikolajev, Vitalij Szevasztyanov, Nyikolaj Rukavisnyikov. A tömegből barátságosan integet Jurij Ivanovics, a szerelőbrigád vezetője. Régi barátok vagyunk még az iskolapadból. Búcsúzik tőlünk Anatolij Vasziljevics, a legidősebb konstruktőr, aki a megalapítás óta dolgozik az üzemben. Megölel, és megveregeti a hátam. Anatolij Vasziljevics gyakran megfordul szüleim házában. Apámmal együtt végezte a repülőgépipari technikumot, utána egy helyen is dolgoztak. Szemetel az eső, mintha próbára akarná tenni az emberek hangulatát. A startpálya dolgozóinak azonban eszük ágában sincs szétszéledni. Többen virágot tartanak kezükben, amelyet óvatosan köpenyük alá rejtenek. A mikrofonhoz lép a kezelőcsoport vezetője. Jelenti, hogy az űrhajókat előkészítették a startra. Jelentését e szavakkal fejezi be: – Tudjuk, hogy az űrhajósok becses emléktárgya a kulcs, amellyel a vezérlőpulton elindítják a kilövés előtti műveleteket. Megőrizzük önöknek a kulcsokat. Térjenek vissza győztesen. Türelmetlenül várják majd önöket szülőföldünkön. Vörös szegfűvel köszöntenek bennünket — nem is tudom, honnan kerítették ebben az évszakban. Búcsúszavak hangzanak el, egyesek az űrhajósokhoz írt versüket szavalják, talán nem ütik meg a mércét, de bizonyosan őszinte szívből fakadtak. Ezekben az ünnepélyes pillanatokban a legegyszerűbb szavak is kissé hangzatosabbak, mi mégis végtelenül hálásak vagyunk értük a világűr „földi” dolgozóinak! Megilletődve mondunk köszönetet. Megfogadjuk, hogy erőnket nem kímélve teljesítjük a repülési programot, a kozmikus messzeségben becsülettel helytállunk, bebizonyítjuk, hogy méltók vagyunk a bizalomra.

A sztyepp fölött ünnepélyesen zeng a himnusz. A legbensőségesebb pillanatok ezek, amikor az ember megindultan gondol hazájára és a pártra. Természetesen az előttünk álló űrrepülésre is … Milyen nagy boldogság, felemelő érzés, hogy méltónak tartanak népünk képviseletére. Édes hazánk sokmilliós testvéri közössége ránk bízza munkáját, terveit, reményeit. A búcsúzás véget ért. Az űrhajók sorrendje szerint felsorakozva, az emberek sorfala között az autóbuszhoz tartunk. Holnap idejön az elsőként felszálló Szojuz-6 legénysége, holnapután pedig … Visszatérünk a szállodába. Ideje vacsorázni. Vacsora után Satalov és Jeliszejev szobájában jövünk össze. Van miről beszélgetnünk néhány órával a felszállás előtt. Orosz hagyomány szerint terítjük meg az asztalt. Közepén több palack Borzsomi ásványvíz áll, és egy nagy doboz csokoládés bonbon ezzel az ugratásnak szánt felirattal: Madártej. Satalov felesége tette útravalóul férje bőröndjébe. Űrhajónk parancsnoka feláll. – Hát akkor, a sikerre! Megragadtuk a gyöngyöző vizet tartalmazó poharat. A doboz bonbonnal egy perc alatt végeztünk. Ujjai között sodorgatva a sztaniolt, Vologya felsóhajtott: – Most pedig mindenki haza! Pihenni! Visszamentünk a szobánkba, Sonyint és Kubaszovot még az orvosok vették pártfogásukba. Végre felvirradt október 11-e. Könnyű bemelegítés a tornateremben. Nyolc órakor reggeli. Mindannyian egy hosszú asztalnál ülünk – az űrhajók legénysége és dublőreik. Ma még földi táplálékot kapunk, de a szokottnál kisebb mennyiségben: egy szelet hús, egy karéj fehér kenyér és egy pohár gyümölcslé. Akadozik a beszélgetés, senki sem reagál a tréfákra, csak mosolygunk, hogy meg ne sértsük a kifogyhatatlan tréfamestereket. Mindenki magára gondol, csendre és bensőséges egyedüllétre vágyik, hogy gondolatait összpontosíthassa.

Sonyin és Kubaszov elsőként reggeliztek meg, és azonnal az orvosokhoz mentek. Felszállás előtti utolsó vizsgálat. Mielőtt elindultunk volna a startpályára, mind a heten – Sonyin, Kubaszov, Filipcsenko, Gorbatko, Satalov, Jeliszejev és én – a Szojuz-6 legénységének szobájában jöttünk össze. Alig fértünk el. Hallgattunk, mint ahogy indulás előtt illik. Aztán anélkül, hogy összebeszéltünk volna, halkan, szinte egyszerre rákezdtük: „… Üljünk le, barátaim, a hosszú út előtt. Hadd legyen könnyű az út…” Mennyire ideillik ma ez a szomorkás dal! Mindegyikünk arca komoly, töprengő. A búcsúzás sosem mentes a szomorúságtól. Nekem sem volt valami jókedvem. Búslakodni azonban most nincs idő. Kérdem Sonyint, mit csináljak a napraforgómagjaival. – Magánál hagyom, akkor nem vesznek kárba – mondja nevetve, arra célozva, hogy mindenkor szívesen társultam hozzá, ha napraforgómagot rágcsált. Űrhajósok, dublőrök, orvosok, mérnökök lépnek be a szálloda halijába. Utolsó útmutatások, férfias kézszorítások. Sonyin és Kubaszov beül az autóbuszba. A kísérő autók is megtelnek. Sokáig nézünk utánuk, s érezzük, hogy nem tudtuk elmondani társainknak mindazokat a meleg szavakat, amelyeket szívünk mélyén tartogattunk számukra. A holnapi viszontlátásra a világűrben! … Öten maradtunk a szállodában. Holnap hármunkon a sor. Kubaszov és Sonyin szobájában gondosan bevetett ágyak. Az asztalon könyvek, kötegnyi teleírt papírlap meg az a bizonyos napraforgómagos zacskó. A tükörnél valamelyikük borotvája… Minden a fiúk visszaérkezését várja. – A fölösleges holmit tedd a szekrénybe! – kért indulása előtt Valerij. Kérését teljesítve kimegyek az elárvult szobából. – Holnap majd a te dolgaidat veszem gondozásba – tréfálkozik a dublőröm. – Remélem, hogy minden ugyanilyen rendben marad. – Reméld is …

Különös állapot. Semmihez sincs kedvem. Még gondolkozni sem. Már mindent elvégeztem és végiggondoltam. Borzasztó lassan múlik az idő. Állandóan nézem az órát; ez már szinte kényszerré vált. A karóra mutatója mintha odaragadt volna a számlaphoz. Szeretném, ha mielőbb felvirradna a holnapi nap. Meg a holnaputáni is. Hisz az űrutak kereszteződésén három űrhajónak kell találkoznia. Eső paskolja a hall ablakait. A sötétszürke égbolton sűrű felhők vonulnak. Mintha sohasem akarna kiderülni. A viharos sztyeppi szél újabb rohama azonban széttépte az eget borító felhőfátylat. Napsugár futott végig a termen, megsimogatta a biliárdasztal zöld posztóját, ráesett az elefántcsont golyókra, aztán megállapodott az asztal szélén … Az előre megadott időpontban rohanunk a televíziókészülékhez. Látjuk, hogy társaink a startpályán „benépesítik” a Szojuz-6 űrhajót, halljuk hangjukat. A Föld és az űrhajó között elhangzanak az utolsó vezényszavak. – Start! Amikor a rakéta a magasba emelkedett, kifutottunk az udvarra, hogy kövessük tüzes nyomát. Álldogálunk az ég felé emelve tekintetünket, de a felhőkön és az esőn kívül semmit sem látunk. Csak a szél szárnyán jut el hozzánk a rakétamotorok dübörgése. A nedves levegő szinte elnyeli a hangot. A Szojuz-7 legénységét sajtóértekezletre hívják. A szálloda halljában egy terebélyes pálmafa alatt foglalnak helyet. A tudósítókat tőlünk mintegy öt méterre gázálarcban ültetik le; az orvosok ugyanis fertőzéstől óvnak minket, mivel influenzajárvány tört ki. Mikor az űrhajósok osztagában tartózkodtam, gyakran találkoztam újságírókkal, figyeltem munkájukat, olvastam cikkeiket. Meglepett, mennyi energia, tudás, leleményesség, kitartás, rátermettség szükséges ahhoz, hogy mindenüvé idejében eljussanak, azonnal megragadják a dolog lényegét, számukra távol eső foglalkozási területek titkait érthetően és érdekesen tálalják az olvasóknak. Sok újságírót személyesen ismerek. Közvetlenül előttem az első sorban ül Szergej Borzenko, a sztyeppi Pravda-tudósító, a Szovjetunió Hőse, aki az írói művészet, az igaz ember, a

kommunista és a katona erényeinek szinte eszményi összehangolásával tiszteletet ébresztett bennem. Amott Jaroszlav Golovanov áll, a Komszomol-újság fáradhatatlan munkatársa. Mellette egy katonás tartású férfi: Mihail Rebrov hadmérnök alezredes, a Krasznaja Zvezda, a katonaújság különtudósítója. Őt jobban ismerem, mint a többieket. Neki vallottam be egyszer titkos vágyamat, hogy szeretnék belekóstolni az újságíró munkába. Az újságírók első kérdésére: „Mi most a legfőbb óhajuk?” – kórusban válaszolunk: – Mielőbb beszállni az űrhajóba! Valóban ez a gondolat fészkelte be magát az agyunkba, és nem engedi, hogy másra gondoljunk. Nyilván ezért nem találom a helyemet. Anatolij Filipcsenko és Viktor Gorbatko mögött a légierőnél teljesített több éves szolgálat áll. Számukra az űrhajósok osztaga repülős pályájuk folytatását jelenti. Már kivették részüket a felszállás előtti izgalomból is: mindketten dublőrök voltak. Számomra a holnap nem folytatást, hanem a kezdet kezdetét jelentette. Még sohasem voltam dublőr. Igaz, ettől nem lett sem rövidebb, sem könnyebb az űrhajó kabinjába vezető út. Ezen töprengtem, mialatt társaim önmagukról beszéltek. Egy kérdést azonban egyenesen hozzám intéznek: – Mi a Szojuz-7 programja? Önkéntelenül elmosolyodtam. Hát el lehet néhány szóval mondani mindazt, amit vaskos fedélzeti naplóink tartalmaznak? De csakugyan, mi is a lényege? Valószínűleg ez: – A három űrutazás során teljesítendő kutatási program olyan terjedelmes, hogy össze se lehet vetni az előbbiekkel. Űrhajónk tulajdonképpen tudományos laboratórium. Bonyolult műszerekkel rendelkezik, ezért azokat lehetetlen röviden ismertetni. A kutatások és a kísérletek fő célja azonban új ismeretek szerzése az űrtechnika tökéletesítése szempontjából, hogy az ember még biztonságosabban mozoghasson a világűrben. A sajtóértekezlet véget ért. Kamanyin a soron levő foglalkozásra küld bennünket. A sajtótudósítók jókívánataikat fejezik ki. Ekkor hozzám lép Mihail Rebrov, és borítékot csúsztat a kabátom zsebébe.

– Most hagyd – figyelmeztet, elértve önkéntelen mozdulatomat majd a szobádban nézd meg, és tudasd a véleményed. Hát ez igen! A borítékban a Krasznaja Zvezda különtudósítói igazolványa és útiparancs volt, hogy „átvétele után felszállás a világűrbe a szerkesztőség megbízásának teljesítésére”. Izgatott lettem, ugyanis nem szeretném, ha mindez csak formaság lenne. Nemhiába mondják: aki á-t mond, mondjon b-t is. Valamivel később testedzés közben odasúgtam Rebrovnak: – Köszönöm, Misa. Minden tőlem telhetőt megteszek. A bemelegítés befejeződött, röplabda következett. A kozmodrómon töltött hosszú idő alatt két, csaknem egyenrangú röplabdacsapat alakult ki az űrutasokból. Most mi lesz? Hisz Georgij és Valerij már a világűrben végzi munkáját. Végül is a csapatokat konstruktőrökkel egészítettük ki. Az űrhajósok temperamentumos és csípős nyelvű emberek. Ezért játékunkat a vakmerőség és némelyik partner ugratása jellemezte, különösen akkor, ha megmutatta gyenge oldalát. – Játssz Zsorára, ő nem játékos! – súgtuk az adogatónak. A labda valóban a címzetthez repül, s mint gyakran megesik, a játékos a háttérben bújik meg. – Játssz Zsorára! – kiabáljuk torkunkszakadtából. – Nem kell neki horog, úgyis beüti a hálóba! Minden beütést üdvrivalgás kísér. A vesztes csapatot sokáig nem hagyják békén, ilyen kérdések röpködnek: – Na, hogy érzed magad? Csak nem betegedtél meg? Angina pectoris gyötör? – Nem. – Akkor térj át a dominóra. Intelligensebb játék. A tréfát persze mindenki érti, és szívesen belemegy. Vége a játéknak. Irány a zuhanyozó, aztán ideje vacsorázni. Mielőtt az asztalhoz ülnénk, a sarokba megyünk egy asztalkához. Rajta nagy tál, szesszel átitatott vattatamponokkal. Orvosi rendelet – megelőző intézkedés. A fiúk először szagolgatják a tampont, aztán tettetett fintorral megjegyzik: – Fuj, de ronda!

– Micsoda bűz! Csak nem spiritus vinius? (Alkohol, tréfás latin elnevezéssel.) Ez a kérdés a doktornak szól, aki igenlően bólint és elmosolyodik, jól tudva, hogy még több ilyen „mély értelmű” kérdés következik. – Tudja, doktor, valahol olvastam, hogy hajdanán tiszteletre méltó őseink, szintén megelőző intézkedésként, hasonló készítményeket használtak, persze valamivel nagyobb mennyiségben és feltétlenül belsőleg. Ez a módszer már elavult volna? – Mi az, te már elfelejtetted? – folytatja valaki a fiúk közül, nem hagyva szóhoz jutni a doktort. – Ma az orvostudomány újabb fejlődésének vagyunk tanúi! Így van ez, barátaim! – fordul ismét társaihoz. Asztalhoz telepedtünk. – Valja – szólt rá Jeliszejev a pincérlányra –, ma ne etesd ezeket a fiúkat! – mutat Filipcsenkóra, Gorbatkóra és rám. – Kár beléjük pocsékolni ennyi ételt. Ma este … orvosi kezelésre kerülnek! Harsány nevetés szakítja félbe. A pincérlány a vállát vonogatja. – Csak tréfál – segíti ki zavarából Tolja Filipcsenko. -Hozzon csak rendesen mindenkinek, Vlagyiszlavnak pedig dupla adagot, mert egészen lefogyott. Ez már nekem szól. Viszonylag nagy súlyom már ugratás tárgya. – Nevess csak, nevess! Van egy jó mondás: „A kövér csak lefogy, de a sovány elfogy” – vágok vissza. – Ami igaz, az igaz … – hangzik, de most már Vitalij Szevasztyanov címére, ő ugyanis „pehelysúlyú”. Ezúttal ő a céltábla. Szóval nem unatkozunk. Vége a vacsorának. Két és fél óránk van lefekvésig. A takarodó és a vacsora között még filmet nézünk. De a filmvetítés kezdetéig is van egy kis idő. Az óra 19.30-at mutat. Haza akarok telefonálni. Gyorsan kapcsolnak. Derék lányok ezek a telefonos-kisasszonyok, mintha megértenék lelkiállapotunkat. Ez az utolsó beszélgetés családommal a holnapi nagy nap előtt. – Te vagy az? – hallom a kagylóban feleségem kedves hangját. – Hogy érzed magad, minden rendben van? -kérdi izgatottan. – Természetesen minden rendben van, és nagyszerűen érzem magam – válaszolom vidáman. – Hogy vannak otthon? Mind

egészségesek? Hogy megy Vologykának a tanulás? Hogy van mama, apa? – Izgulnak érted. Vigyázz magadra! – Ez már igazi női hangnem. – Nehogy megnáthásodj. – Ne félj, minden rendben lesz. Mi van Apollócskával? Egy kismacskáról van szó, a kozmodrómra indulásom előtt vittem haza, nagyon megkedveltük. Már nagyon vidám és értelmes. – Add csak Vologykát! – Szervusz, apa! – hallom a kagylóban fiam már szinte férfias hangját. – Vologya, fogadj szót mamának, és segíts neki mindenben, megértetted? Most te lettél a házigazda! Elvégre férfi vagy, nem? – Jól van, mindent megteszek! A viszontlátásra! – Hát akkor a viszontlátásra! Csókollak benneteket! Üdvözlök mindenkit. A kialakult hagyomány szerint előző este a filmet a világűrbe indulók rendelik meg. Tegnap Sonyin és Kubaszov volt a megrendelő, ma a mi legénységünket illeti a választás joga. Rövid tanácskozás után a A kaukázusi fogoly lány című film mellett döntünk (Jeliszejev egyébként makacsul A kaukázusi unokahúgnak* nevezi), amelyben kiváló komikusok szerepelnek. A film nagyon alkalmas a belső feszültség feloldására. Most azonban szórakozottan nézem. Lehet, hogy azért, mert nem először látom, vagy talán mert a holnap foglalkoztat. * Szójáték: a plennyica (fogoly nő) és a plemjannyica (unokanővér) felcserélése — A fordító megjegyzése Ezután az orvosok vettek pártfogásukba. Az előírt kezelés után ki-ki a szobájába megy. Anatolij és Viktor bevonultak közös szobájukba, én pedig a velük szemben levő egyszobás lakosztályomba. Ők kettesben persze vidámabbak. Én egyedül vagyok… Lelkem mélyén szidtam az építészmérnököket, miért nem terveztek háromágyas szobákat. Nem szeretem az egyedüllétet. Sokkal kellemesebb emberek között. Leültem az asztalhoz, és megpróbáltam valamire gondolni. De micsoda kudarc: semmilyen gondolatom sem támadt! Üresség. De nem az a fajta üresség, mint az abszolút vákuum, a teljes légüres

tér. Olyan üresség, amit valami mégiscsak kitölt. Sőt nem is egyszerűen valami, hanem jelentős és tudat alatt is szinte kitapintható valami. Az információáradat azonban olyan nagy, hogy zsákutcába juttatja az embert, az agy nem képes ennyit feldolgozni. Ilyesféle lehet tavasszal a folyón, amikor jégtorlasz képződik. Minden kavarog, recseg-ropog, de nem tud kimozdulni helyéből. Gépiesen rakosgatni kezdem személyes holmijaimat és a lapokat, folyóiratokat. Ritka szabad időmben olvasgattam őket… A keresztrejtvényeket nyilván rég megfejtettem. Ez ugyanis egyik kedvelt szórakozásom, különösen ha úton vagyok. Kaleidoszkópszerű kavargásban elevenedtek meg a nap eseményeinek részletei, szófoszlányok, feleletek. Eszembe jutott a búcsúztatás. Egy Moszkva környéki repülőtérről szálltunk fel. Egyórányi időnk volt a felszállásig, s a repülőgép közelében barátainkkal társalogtunk. Egyetlen felhő sem volt az égen, kellemesen melengetett az őszi nap. Mindenki emelkedett hangulatban volt. Beljajev, Popovics, Bikovszkij és Leonov arca őszinte örömet fejezett ki. Nekünk örültek. De mi volt a mosolyuk mögött? Aggódás? Emlékek? Beljajev átölelt, és azt mondta: – Látod, Vlagyiszlav, rád is sor került. Eljött a te űrórád. Kivártad végre. Ünnepélyesen elbúcsúztatunk. – Köszönöm, Pasa. Nagyon jól tudtam, hogy erről még korai beszélni. Ahogy nálunk, a Csillagvárosban mondják: ne ringasd magad illúziókban, amíg nem vagy a világűrben … S lám, a mi startunk is valóság lett. Holnap délben. … Most mindent elrakok az asztalról azon kívül, amit magammal viszek az űrhajóba. A fedélzeti napló ott feküdt az éjjeliszekrényen. Ez lesz most a kézikönyvünk. Kékesszürke borítólapján aranybetűs felirat: „A Szojuz-7 űrhajó fedélzeti mérnökének naplója. 1969.” Bal sarkában a Szovjetunió címere, lent négy nagy cirill betű: CCCP. A naplót gondosan bekötötték. Két részből áll. Az egyik felében percekre felosztott repülési program, rádiógram-űrlapok, dinamikai

műveletek, tudományos és műszaki kísérletek végrehajtására vonatkozó utasítások, különféle grafikonok és táblázatok. A másik fele tiszta lapokból áll, itt az űrhajósok számításokat végeznek, és észrevételeiket rögzítik repülés közben. Visszatérésünk után elsősorban ezeket a lapokat nézik át. Egyszóval a fedélzeti napló valóságos „kozmikus enciklopédia”. Már nem is tudom, hányadszor lapozom fel. Ügy látszik, semmit sem felejtettem el. Minden a legnagyobb rendben van. Még a speciális töltőtoll és ceruza is a maga helyén van a fedélzeti napló oldalán, kapronszálak rögzítik hozzá. A világűrben ugyanis minden, ami nincs rögzítve, lebegni fog. Az órára nézek. Még van idő takarodóig. Benézek a fiúkhoz. Ők is az asztalnál ülnek, és fedélzeti naplójukat lapozgatják. Különös – gondoltam. – Hisz mindegyikünk szinte betéve tudja egész programját, mégis újra átfutja elejétől végéig. Viktorral kimegyünk az erkélyre; előbb bőrzekénkbe bújunk, és jól szemünkbe húzzuk a sapkánkat. Még az hiányzik, hogy megfázzunk! Körös-körül csend honol, amelyet olykor egy-egy autóduda tör meg. A sötétségbe belehasít az autók reflektorainak sugárkévéje. Most nem hallatszik ugatás, az elmúlt éjszaka nem tudtunk miatta aludni. Lehet, hogy a kutya megérti, ma nem szabad ugatnia. Okos állat. Ha jól emlékszem, Pavlov mondta, hogy a kutya tette az embert emberré… De az is lehet, hogy erre az éjszakára más helyre vitték a kutyát. Az éjszaka sötétjében rubinként ragyogtak a televíziótorony fényei. Hallgatagon nézzük a sötét csillagos eget. Gondolataink most valahol ott kalandoznak. Nehezünkre esik a beszélgetés. Szinte hihetetlen, hogy valahol ebben a végtelen sötétségben kering Valerij és Georgij. Holnap meg mi is utánuk megyünk, hogy megkeressük őket. Szinte megfoghatatlan… Az erkélyre kijön Anatolij. – Mi az, parancsnok, nem bírtad ki? Gyere csak, gyere, vendégünk leszel! Székkel azonban nem kínálhatunk. Anatolij átkarolja a vállunkat.

– Holnap ilyenkor már mi is ott lehetünk – mondja, az égboltra szegezve tekintetét. – Őszintén szólva, fel sem tudom fogni, még mindig nem megy a fejembe – válaszol kisvártatva Viktor. Hármunk közül ő várt legrégebben erre az útra. Ehhez bizony rendkívüli kitartás kell. Egyáltalán nem így képzeltem el a várakozást az űrrandevúra. Nem félek attól, hogyan viselem el a túlterhelést, az alattomos súlytalanságot. Eszembe se jut, hogy a repülés akár a legkisebb kockázattal is járhat. Minden gondolatom arra irányult, hogy a lehető legpontosabban teljesítsem a kutatási és kísérleti programot. Ez nyilván a kiképzés hatása. Nemcsak a sportkiképzésé, hanem a műszaki előkészítésé is. És természetesen a lélektani felkészítésé. Hisz ebben felbecsülhetetlen tapasztalatokat szereztek elődeink, elsősorban Gagarin. Meg vagyok győződve arról, hogy minden egyes űrhajós formálódásában – ma és a jövőben egyaránt – óriási része van hőstette tudatának, a munkájának, bátorságának, életszeretetének, sőt, ha úgy tetszik, humorának is. Hisz azon az emlékezetes áprilisi éjszakán, a legendás Vosztok felszállása előtt Jurij Gagarinnak egyedül magán kellett tapasztalnia és leküzdenie valamit, ami mérhetetlenül nehéz volt. Csakhogy ő erről sohasem beszélt. Egyébként Kamanyin egyszer elmondta nekünk, hogy a felszállás előestéjén megkérdezte Jurijt: – Köztünk maradjon, mikor tudtad meg, hogy repülni fogsz?… Gagarin szinte várta a kérdést, közbeszólt, még mielőtt főnöke befejezhette volna: – Egész idő alatt egyenlőnek tartottam a magam és German esélyeit, és csak a bizottság döntésének kihirdetése után hittem el, hogy nekem kedvezett a szerencse. Jurij akkor elhallgatott, majd szomorkásan elmosolyodott és folytatta: – Tudja, Nyikolaj Petrovics, én nyilván nem vagyok egészen normális ember. Holnap repülök! Mégis egy cseppet sem izgulok.

Lehetséges ez? Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a kockázattal járó hisztéria elmaradása, a szerény viselkedés mögött megbúvó hősiesség összehasonlíthatatlanul többet mond, és világosabban beszél, mint a hőstettről zengett legszebb szavak. Ezek az emberek, jóllehet megszállottjai hivatásuknak, azt mégsem arénának érzik, hanem életük értelmének. Ezért válik másodrendűvé az egyéni sorsuk miatti izgalom, a természetes félelemérzet az ismeretlentől. Gondolataimat a parancsnok hangja zavarta meg: – Menjünk be. Lehűlt a levegő. Igaza van. Bár meleg zekében és sapkában vagyunk, a nyirkos, hideg levegő náthával járhat, akkor pedig … Erre jobb nem is gondolni. Orvosunk nyitott be és figyelmeztetett: itt az ideje, hogy lepihenjünk. – Megyek, megyek! Csak még egy pohár borzsomit iszom. A hűtőszekrényből kiveszek egy üveggel, töltök magamnak és a fiúknak is. – Akkor hát nyugodalmas jó éjszakát! – búcsúzom. A szobában egy széken gondosan ki van készítve holnap reggelre a fehérnemű. Eloltom a lámpát, és bebújok a meleg takaró alá. Tizenegy óra. Vagyis ilyenkor Moszkvában a feleségem aludni küldi a fiamat, az persze húzza az időt: vagy vizet akar inni, vagy még vécére kell mennie. Bizonyára minden gyerek ilyen. Vajon miért nem akarnak aludni? Furcsa népség. Emlékezetemben felidéződött fiam figyelmes, kérdő tekintete, amellyel rám nézett, amikor tudomást szerzett utamról. Tettetett gondtalansággal magyaráztam: – Szolgálati útra megyek, Vologyka. Nemsokára visszajövök. – Papa, kérlek, vidd ezt magaddal… Egy gyufásdobozt adott át. – Hát ez meg micsoda? – kérdeztem és kinyitottam. – Föld… a Malahov-őrhalomról… A fiúkkal együtt hoztam. Vidd magaddal, mi ez neked? – Jól van, legyen, ahogy akarod, elviszem.

Ezekkel a gondolatokkal aludtam el. Kora őszi reggel. A folyosóról ismét a Cserjomsina ismerős dallama hallatszik. Jól kialudtam magam. Teniszcipőbe bújva, tréningnadrágban kimegyek a folyosóra, és a mérlegre lépek: 78,5 kilogramm. Minden rendben: a súlyom és a magasságom (179) összhangban van. A doktor feljegyzi naplójába az adatokat, és gyorsan megvizsgál. Az érverés és a vérnyomás változatlan. Benézek a fiúkhoz. – Talpra, legények! – jelzem harsányan jelenlétemet. Anatolij és Viktor azonban már talpon van. Néhány perc múlva meleg edzőruhában és sapkában kimegyünk az utcára. A futópályát jól ismerjük. Könnyen lélegzünk, a futás után egy emelvényen és az itt álló bordásfalon a szokásos torna következik. Ma valamivel könnyebb a torna. Nem kell agyonfárasztanunk magunkat. – Most pedig a zuhanyozóba! – vezényel Ivan Nazarovics, kedvenc tornatanárunk. Ő sportcsatáink állandó résztvevője. A kozmodrómra egymagában jött velünk. A többi tornatanárunk a Csillagvárosban maradt. Zuhanyozás után szépítkezés. Gondosan meg kell borotválkoznunk, hisz a következő öt nap alatt repülés közben nem lesz rá mód. Vigyázva borotválkozom, hogy meg ne vágjam magam. Azt mondják, a borotválkozás az angolok kedvelt időtöltése, mert úgy vélik, ez az egyedüli lehetőség arra, hogy az ember magára maradjon gondolataival. Kopogtatnak. A doktor jött be. – Kicsit fürgébben – siettet. – Segíthetek talán az öltözködésnél? – Köszönöm! Inkább egyedül. Felveszem alsóneműmet és szürke színű felső repülőöltönyömet, amely zubbonyból, hosszúnadrágból és puha, fekete félcipőből áll. Zubbonyom két felső villámzáras zsebében különféle iratok lesznek, köztük a 20. számú űrhajós-igazolvány. Fényképes okirat. Alul ezek a szavak:

„Vlagyiszlav Nyikolajevics Volkov, a Szojuz-7 űrhajó fedélzeti mérnöke.” Utolsó orvosi vizsgálat és az utolsó EKG – szívvizsgálat. Minden jól megy. Az orvosoknak nincs kifogásolnivalójuk. A hangulatom emelkedett. Most már csak a műszerekkel ellátott egészségügyi övet kell felvennem. Az övtől vezető kábel végét a nadrágzsebembe dugom, hogy ne himbálóddzék. Lemegyünk az étterembe. Azt mondják, ha az embernek jókedve van, mindent rózsás színben lát. A mai reggel valóban csodálatosan fényes és ünnepélyes. Georgij Sonyin és Valerij Kubaszov széke üres. Ma további három szék üresedik meg. Nekilátunk az utolsó földi reggelinek: egy csésze erőleves, egy darab sovány hús és egy karéj fehér kenyér. Milyen kár, hogy a világűrben egészen más, a földire még csak nem is hasonlító táplálékon kell élnünk. Köszönetet mondunk a szakácsoknak és a pincérlányoknak, felmegyünk szobánkba; 11 órakor indul az autóbusz. Már ott áll a bejáratnál. Repülőöltözékünkre közönséges nadrágot és bőrzekét húzunk. Cipőnk is egyelőre földi. Az űrcipőt majd közvetlenül az űrhajóba szállás előtt vesszük fel. Fejünkön sötétkék meleg sapka; az űrhajóba szállás előtt ezt is a Földön hagyjuk. Magamhoz veszem a celofánba csomagolt fedélzeti naplót, a navigációs térképeket és a logarlécet. Lemegyünk az előcsarnokba. Elbúcsúzunk a szálló kiszolgáló személyzetétől, mindazoktól, akik az űrrepülésre előkészítettek minket, az oktatóktól, valamint a még itt maradó Satalovtól és Jeliszejevtől. Ők is a televíziókészüléken fogják figyelni felszállásunkat, akárcsak tegnap mi Sonyin és Kubaszov startját. Mint tegnap és mint a start helyére való indulás előtt minden alkalommal, mi, a kozmoszba induló űrhajósok újra búcsút veszünk a Földön maradóktól, ők nagyon is jól tudják, milyen bonyolult egy űrrepülés.

Beszállunk az autóbuszba, amely több elődünket szállította már a startpályára. A starthelyig a buszunk biztonságos útjáról gondoskodó autók kísérnek. Félrehúzom az autóbusz ablakának függönyeit. Búcsút intünk kísérőinknek. Elindulunk. Viszontlátásra, Koszmonavt-szálló! Öt nap múlva találkozunk! Az út a sztyeppre fektetett széles szalagként húzódik. Jobboldalt kertek mellett haladunk el, baloldalt elhagyjuk a vasútállomást, amelynek közelében szétszórtan sorakoznak a helybeliek kis házai. Elhajtunk a vásártér mellett. Magunk mögött hagyjuk a külvárost, s aztán amerre csak a szem ellát, a végtelen sztyepp terül el. Az autóbuszban vidám a hangulat. Kísérőink mindenáron el akarják terelni figyelmünket, és nótába kezdenek. Mindenkit túlharsog szibériai születésű főoktatónk baritonja. Ö vezette gyakorlatainkat a komplex gyakorlógépezeten. S a vizsgagyakorlaton kapott ötösünk – az ő ötöse! Mindenki énekelt, még a sofőr is dúdolt. Ha egy kívülálló látott volna most bennünket, azt hitte volna: ezek kirándulnak! Szünet nélkül nótáztunk. Alig fejeztük be az egyiket, valaki máris rákezdi a másikat. Különösen szép a sztyepp az őszi verőfényben. Fura látvány: az alacsony hegyek púpjaikkal tevékre emlékeztetnek. A szélben árvalányhaj lengedezik. A magasból meg káprázatos kékség csalogat, talán csak a sztyepp fölött ilyen kék az ég. Feltűnik a több emeletes épület, ahonnan már előbb ünnepélyesen kivontatták a hordozórakétát, rajta az áramvonalas orrburkolatú Szojuz-7 űrhajót. Ez a mi űrhajónk! Az autóbusz megáll. Ez már hagyomány. Ugyanitt állt meg 1961. április 12-én Jurij Gagarin, majd később is minden társunk. Mi sem akarunk kivétel lenni. Innen nagyon jól látható a startpálya. Pontosan kivehető a hatalmas méretű rakéta teste és a körülötte hömpölygő fehér gőzgomolyag. Feledhetetlen látvány! Ezt mindenkinek személyesen kellene látnia, hogy megértse érzéseinket. Lássa és csodálkozzék!

Van egy kifejezés – kővé meredni. Kővé meredni az elragadtatástól, valami természetfölöttinek a varázsától. Ez az érzés fogott el, amikor ott álltam tüzet okádó harci szekerünk előtt. Néhány méterre a startpályától egy szerény obeliszk fehérlik. Azoknak a tiszteletére emelték, akik elsőkként jöttek ide, és leverték az első cölöpöt a nap hevétől megrepedezett földbe; azok tiszteletére, akik felbocsátották az első hordozórakétákat, majd a világűrbe vezérelték az első űrhajókat. Hódolat nektek, emberek! Megérkeztünk. Az autóbusz a felszállásra kész rakéta előtt levő nagy téren állt meg. Kiszállunk. Szinte vakít a nap. Felsorakozunk. Középen a parancsnok, tőle balra Viktor, jobbra pedig én. Ugyanúgy, mint az űrhajóban. Jó húsz méter választ el bennünket a közelben álló emberektől. Anatolij Filipcsenko halkan, hogy csak mi halljuk, vezényel: – Indulj! – S mind a hárman egyszerre lépünk az Állami Bizottság elé. A legénység parancsnoka izgalmát visszafojtva jelenti: – Elnök elvtárs! Filipcsenko alezredes, az űrhajó parancsnoka jelentem az Állami Bizottság elnökének, hogy a Szojuz-7 űrhajó legénysége felkészült a munkára. A legénység közérzete kiváló. – A beszállást az űrhajóba engedélyezem. Szerencsés utat kívánok önöknek! Íme, a régen várt percek! A felvonóhoz megyünk. Elfoglaljuk helyünket a kabinban. A vezető konstruktőr kísér bennünket. Becsapódtak a fémketrec ajtói. Emelkedünk. Megállunk. Kilépünk a platóra, ahol már vár bennünket az indító személyzet. Örömet sugárzó arcok. A kezelőpad pereméhez lépünk. Enyhén imbolyog alattunk. Lenézünk, és üdvözlésre fejünk fölé emeljük kezünket. Hagyományos búcsúzás. Jurij Gagarin vezette be. A kezelőpad korlátjánál állunk. Egyszer csak valahonnan felülről egy hangot hallunk: – Fiúk, nézzetek már ide! A hang irányába fordulunk: a kezelőpad legtetején egy fotóriporter telepedett le, nem is értjük, hogyan. Neki is üdvözletét intünk.

Ideje, hogy beszálljunk az űrhajóba. Az orbitális pilótafülke beszállási nyílása előtt műanyag szőnyeg hever. Sorban ráállunk, előbb már levetettük földi cipőnket, levetjük utazóruhánkat, és repülőöltözetünkben maradunk. Belépünk a pilótafülkébe, és megkezdjük az első szemlét. Vajon minden a helyén van-e, magunkkal hoztunk-e mindent? Jól van, minden rendben! Most már elfoglalhatjuk helyünket. A fedélzeti nyíláson keresztül elsőként ülök be a székbe. Utánam Viktor következik. Utolsóként Filipcsenko foglalja el helyét. A fedélzeti nyíláson keresztül veszünk búcsút a szerelőktől, akik beszállásunk után elvégzik az utolsó műveletet: az orbitális pilótafülke lezárását és tömítését. A többi már a mi dolgunk. Elhelyezkedünk a székbe beszerelt rögzítőben, ezt már méretre készítették. Most a szék kapcsolórendszereit kell ellenőriznünk. Odaszíjazni magunkat még korai, ezért kissé lazán hagyjuk. A kerek ablakokon keresztül láthatóvá válnak az orrburkolat belső részén végigvonuló U alakú tartóoszlopok és háromszögek garnitúrái. Tehát a technológiai nyílást még nem zárták be. De most ez is megtörtént. Sötét lett. bekapcsoljuk a belső világítás lámpáit. Egyedül maradunk. Lenn a Föld, fenn a világűr. Mi pedig valahol közöttük vagyunk. Két óránk van még az utolsó vezényszó elhangzásáig. Ezalatt felül kell vizsgálnunk az egész fedélzeti berendezést, és fel kell készülnünk a startra. Most már nem állnak egy helyben az óramutatók. Csak a világűrbe vezető út befejező szakaszának a végén lesznek szabad perceink. A mi legénységünk hívójele Buran; azaz Hóvihar. Filipcsenko – Buran-1, Gorbatko – Buran-3, én pedig – Buran-2. Együttvéve egyszerűen – Buran. Ismeretségünk éveiben és edzéseink hónapjaiban mindhárman összeszoktunk. Mind a hármunknak másmás a természete. Nem egyezik az ízlésünk. Mindegyikünknek megvannak a kedvenc könyvei. Nehéz lenne együtt menni kulturális kirándulásra. Egyikünk a Tretyakov Képtárba, a másik színházba, a

harmadik meg biztosan a Luzsnyiki stadionba akarna menni. Másmás labdarúgócsapatnak szurkolunk: ők katonák, tehát nem civil csapatnak szurkolnak, én pedig öreg dinamós vagyok. Fölöttünk az ég. Mindhármunknak szárnyai nőttek: a fiúknak a pilótatiszti iskolában, nekem meg a repülőklubban. Egy föld van a lábunk alatt, a mi drága szovjet földünk, ahol születtünk. Mindnyájan felelünk a közös munka eredményéért: repülésünkért. Nem állítom, hogy minden simán, konfliktusok és civódások nélkül ment nálunk. Sok minden megesett: sértődések, berekedésig menő szócsaták… De sohasem volt köztünk széthúzás. Ami megtörtént, nem távolított el bennünket egymástól, sőt ellenkezőleg, közelebb hozott. A Szojuz-7 legénysége számára törvény lett, hogy mindenben segítünk társunknak – nagy és kis ügyekben, egyéniben és közösben egyaránt. Egyébként más űrhajók legénysége is e törvény szerint élt. A hosszú kiképzés hónapjaiban együtt tanultunk meg eligazodni az űrhajó bonyolult berendezéseiben, együtt dolgoztuk ki a repülési program minden egyes pontját, együtt készültünk az államvizsgákra. Az eredményjelző táblán az ötösök közös győzelmünket hirdették. Anatolij, Viktor és én munkához látunk. Már sokszor végeztük ezeket a műveleteket a gyakorlóűrhajó kabinjában. A legapróbb részletekig ismerjük a körülöttünk levő műszereket, vezérlőpultot, kapcsolókat, indikátorokat, fogantyúkat. Megszokott biztonsággal kezeljük. Ma is úgy érezzük, mintha szokásos gyakorlaton vennénk részt. Hisz képzeletben már többször felrepültünk a világűrbe. Igazán azonban még egyszer sem. Gorbatko a vezérlőpulton lenyom egy billentyűt. A pilótasapka fülhallgatójában jellegzetes susogás és recsegés hallatszik: be van kapcsolva az ultrarövid hullámú összeköttetés első adója. – Zarja, itt Buran-3, milyen a vétel az elsőn? – kezdi Viktor a rádiókapcsolat ellenőrzését. – Buran-3, itt Zarja. Jól hallom. És ön? – Én is jól. Most ugyanazt teszi az űrhajó parancsnoka, majd én is – Buran-2.

Végre elkészültünk az űrhajó berendezésének ellenőrzésével. Még maradt egy kis időnk. Mint korábban megbeszéltük, most Jurij Fokin, a moszkvai Televízió munkatársa tesz fel hármunknak egy kérdést. Érdekel, mit tartogatnak erre az esetre a kíváncsi televízióriporterek a szokásos: „Mire gondolnak most, a felszállás előtt?” kérdésen kívül. – Kedves barátaim – hangzik Fokin vidám hangja -, mire gondolnak most, a felszállás előtt? … Hát igen, a televízió állhatatosan ragaszkodik a hagyományokhoz. Szerintem lehetetlen pontos választ adni egy ilyen kérdésre a másodpercekre kiszámított idő alatt. Túl nagy az izgalom. Egy gondolat azonban világos és határozott: „Mindent megteszünk, hogy becsülettel rászolgáljunk a bizalomra. Ez a mi kötelességünk és boldogságunk.” – A felkészülésre harminc perc – közli a Föld. „Harminc perc!” Örömtől ver minden hajszálér, ezt ismétli minden idegsejt. Csak harminc perc választ el álmom megvalósulásától. Pontosan harminc perc múlva a mi tüzet okádó harci szekerünk barázdát szánt a kék égbolton, és a kozmikus szél szárnyán száguld célja felé. Most már ideje, hogy szorosabbra húzzuk a szék rögzítőrendszereit. Segítünk egymásnak. Szorosan a rögzítőhöz szíjazva várunk a következő vezényszóra. Zene csendül fel az űrhajóban. Kis hangversenyt közvetítenek ide a fedélzetre. Zarja, Georgij Beregovoj hangja érdeklődik, milyen a hangulatunk és a közérzetünk. Válaszunk: „Minden rendben!” – Énekeljünk mi is! – javaslom a fiúknak. Mindhárman rákezdünk: „Hol kezdődik a haza.” Egy szakaszt sem hagyunk ki. A Föld figyelmeztet: „Készenlét öt perc.” Még egyszer szorosabbra húzzuk a szíjakat. Várunk. Eltávolodott a kábeltorony. A közelben levő vezérlőközpontból kiadják a start előtti vezényszavakat: – Startkulcsot! – Igenis, startkulcsot!

– Első húzótüske. – Igenis, első húzótüske! – Átfúvás! – Igenis, átfúvás! – Drenázskulcs! – Igenis, drenázskulcs!… Igenis, drenázs! – Gyújtás! – Buran-2! Itt Zarja! Gyújtás! – Előzetes! – Igenis, előzetes! – Közbenső … Főgyújtás! Indítás! Megelevenedik a másodpercmérő, és az időmérő megkezdi a visszaszámolást: – Tíz, kilenc, nyolc … Alulról valahonnan a mélyből tompa, sustorgó robaj hallatszik, és egyre erősödik. Olyan az ember benyomása, mintha pokoli energiát és tüzet okádó vulkán krátere fölött ülne. Bekapcsolták az első fokozat motorjait. Enyhe vibrálás érezhető, mintha a rakéta a startolási befogószerkezetek ölelésében reszketne a türelmetlenségtől. Aztán mintha valaki egy rántással határozottan fellökte volna ezt az óriási tömeget. „Lehullottak” a befogószerkezetek. Tehát a motorok a számítórendszer szerint működnek. Az űrhajó lassan, méltóságteljesen emelkedni kezd. Aztán egyre gyorsul. Bizonyára ebben a pillanatban ejtette ki annak idején Jurij Gagarin az egész világot bejárt szót: „Indulunk!” – A hajtóművek megbízhatóan működnek! – halljuk Georgij Beregovoj hangját. – Szerencsés utat, muskétások! Mi is tapasztaljuk, hogy minden rendben folyik. Egyenletesen bőgnek a hajtóművek, enyhén rezeg az űrhajó teste. Hirtelen úgy tűnt nekem, mintha a rakéta egy pillanatra megtorpant volna. Ugyanabban a pillanatban megszólalt a Föld: – Az első fokozat levált. Minden programszerűen halad. Fokozódni kezdett a túlterhelés. Szinte beleszorulunk a székbe, de az edzések idején a centrifugán gyakran nehezebb dolgokat is átéltünk. Megpróbálom felemelni a fejem a szék

rögzítőberendezésének támlájáról, megpróbálok felemelkedni, a kezemet mozgatni. Sikerül. Erősödik a vibrálás. Igyekszünk meghatározni irányát és rezgésszámát. Filipcsenko a televíziókamera objektívje előtt a rezgések ütemének megfelelően mozgatja kezét, hogy így továbbítsa a Földre. Az az érzésünk, mintha göröngyös úton járnánk. Sebaj, kibírjuk! Társaink elbeszéléseiből már tudtunk róla, tehát fel is készültünk rá. Még egy lökés. A rakétáról leválik a köpeny. Az ablakok azonban továbbra is sötétek. Nem látni a csillagokat. Érthető: be vannak kapcsolva a televíziós lámpák, amelyek élesen megvilágítják a kabint. Az én kötelességem a rádióbeszélgetések magnetofonszalagra való rögzítésének ellenőrzése, s az űrhajó parancsnoka éppen jelenti a Földnek: – A köpeny leválása rendben ment végbe. Lekapcsolódik a harmadik fokozat, olyannyira könnyedén, hogy észre sem vettük, mikor történt. Mérjük az időt. Pontosan a terv szerint kikapcsolódnak a motorok, ismét olyan érzés kerít hatalmába, mintha minden megállt volna: az űrhajó hatalmas nyomórudak segítségével elvált a hordozórakéta utolsó fokozatától. Most rendszertelen, bár lassú forgásba kell lendülnie. Így is történik. De nem sokáig. Az irányító hajtóművek a szöggyorsulás műszereitől érkező parancsra megállítják a forgását. Úgy tűnik, mintha fejjel lefelé függne. Valahol alattam úszik a Föld látóhatára, ahogyan a körablakon keresztül megpillantom. Nemcsak nekem van ilyen érzésem, Anatolijt és Viktort is hasonló érzés fogta el. Ám ez csak másodpercekig tartott. Most nekem és Viktor Gorbatkónak mielőbb ki kell oldanunk a vállszíjakat, hogy kitekinthessünk az oldalsó körablakokon, s lássuk, hogyan nyílnak szét a napelemek lemezei és a fedélzeti rádiótechnikai berendezések antennái. A várakozás másodperceit a működésbe jövő, pirotechnikai rendszerű csavarok tompa ütődése szakítja meg. A rugók hatására azon nyomban szétnyílnak a napelemek lemezei és az antennák

csoportjai. Rögzítők által megragadva, nyitott helyzetben állapodnak meg. Jelentjük a parancsnoknak: „Minden rendben van.” Bekapcsolódtak és működni kezdtek a fedélzeti órák és a glóbus. A keringési pályán vagyunk. Gratulálunk egymásnak abból az alkalomból, hogy a Szojuz-7 rátért kozmikus útvonalára. Pompás hangulatban vagyunk. Legszívesebben énekelnénk. De félre az érzelmekkel. Dolgozni kell. Világító részecskék raja vonul a körablakokon túl. Kicsik és nagyok, futnak, rohannak, vidáman sziporkáznak, tündéri látványt nyújtva. Annyi van belőlük, hogy semmi sem látszik tőlük. Figyelmünk rájuk irányul. Most aztán fokozatosan eltűnnek, és az ég sötétjében fényes, nem sziporkázó csillagok és csillagocskák miriádjai gyúlnak ki. Mindjárt észreveszi az ember, hogy sokkal több van belőlük, mint amennyi a Földről látható. Megtalálom az Orion csillagcsoportot. Itt a világűrben csodálatos fényben ragyog. Az, amit a Földről látunk, meg se közelíti az ember előtt az űrpályán feltáruló képet. Ilyen vagy hát, világűr! És a súlytalanság? Bekövetkezését nem is vettük mindjárt észre. A repülőgépeken végzett gyakorlórepüléseink során nem egészen Így történt minden. Ott a „súlytalanság medencéjében” szorongással vártuk megjelenését. Valószínűleg azért, mert az áttérés a súlytalanság állapotába bizony érezhető volt. Kezdetben a túlterhelés állapotát gyakoroltuk. Aztán a villanytáblán megjelent a felirat: „Figyelem, súlytalanság!” Hirtelen olyan pillanat következett be, amikor az emberben minden megemelkedett, és még a lélek is megdermedt. Testünket szokatlan érzés kerítette hatalmába. Aztán minden átmenet nélkül megkönnyebbültünk. Az űrhajóban nem jelentkezett ez az érzés, elmaradt a nyomasztó várakozás, a feszültség. A súlytalanság észrevétlenül lopakodott be. Csak akkor tudatosult bennem, amikor észrevettem, hogy egyes tárgyak lebegnek a kabinban. Levettem fejemről a fülhallgatós pilótasapkát, és elengedtem. Egy pillanatra megállt, aztán a füleit lebegtetve ellibbent.

Én és Viktor kiszabadítottuk magunkat a szíjazatból, könnyedén kiemelkedtünk, vagy inkább kiúsztunk a székekből. Ideje, hogy átmenjünk az orbitális pilótafülkébe, és előkészítsük a munkaeszközöket – a tudományos műszereket, fotókamerákat, szextánsokat, csillagászati szenzorokat és a többit. Filipcsenko segít kinyitni az átjárónyílást, s én átbukom az orbitális fülkébe. Itt sokkal tágasabb, s nekem úgy tűnt, hogy hűvösebb, üdébb is a levegő. Mielőtt elővennénk a szerszám- és műszertáskákat, Viktorral elhatároztuk, hogy néhány fordulatot teszünk, és bukfencet vetünk. Nagyon könnyen és egyszerűen megy. Semmilyen kellemetlen érzés. A parancsnok látva a vakmerő gyakorlatokat, aggódva szól ránk helyéről, és felemeli a különleges zacskókat. Ezeknek a rendeltetése ugyanaz, mint az utasszállító gépeken a papírzacskóké. Igyekszünk értésére adni: „Fölösleges a célozgatás! Nincs szükségünk a zacskókra.” Nemhiába gyakoroltunk olyan sokat. A speciális állványokon végzett munka, a repülő laboratóriummal végzett repülések, a helyzetértékelő készüléken való edzés a Földön – mindennek megvolt a maga szerepe. Ezért aztán nem ért bennünket meglepetés. A világűr nem tudta elvenni tőlünk a legfontosabbat: a munkaképességünket! Azért mégis akadt egy meglepetés. Abban a pillanatban, amikor kimásztam a székből, úgy tűnt, hogy a széktől elrugaszkodva meghintáztatom az űrhajót. Bizonyára mindenki ismeri az ehhez hasonló érzést, amikor az ember hullámon himbálódzó csónakban feláll, és néhány lépést tesz. Felötlött bennem: lehet-e ennyire könnyen ellökni egy ilyen óriást, mint a több tonnás Szojuzunk? Ez persze csak a fülünkben levő helyzetérzékelő szerv alkalmazkodásával kapcsolatos illúzió. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Az űrhajó túlhalad a Szovjetunió területével való rádiókapcsolat határán. Légköri zavarokon keresztül utoljára ezt halljuk: – Szerencsés utat, muskétások!

IV. CSILLAGVÁRTÁN Moszkvai idő szerint 13 óra 54 perc. A Szojuz-7 űrhajó megkezdi hosszú útját, s a Földet keringései pókhálójának láthatatlan szálaival tekeri körül. Tudományos laboratóriumunk, ahogy néha a Szojuzt nevezik, új, még korszerűbb szerkezet, mint a Vosztok és a Voszhod típusú űrhajók. A Vosztokkal és a Voszhoddal szemben itt két lakófülke van – az űrhajósok kabinja és az orbitális fülke a megbízható fedélzeti rendszerek és különféle rendeltetésű hajtóművek nemcsak sokoldalú tudományos megfigyelések, kísérletek elvégzését teszik lehetővé a kozmikus térségben, hanem a bonyolult manőverezést is az űrpályán. Miután a lábunkkal elrugaszkodtunk ennek az orbitális kabinnak a „mennyezetétől”, amelyben Viktor Gorbatkóval tartózkodtunk, az átjárónyíláson keresztül visszaúszunk a parancsnoki kabinba, és elfoglaljuk munkahelyünket. Míg a Földön az edzéskor az ilyen átkelések nagy erőfeszítést kívántak, és rendszerint a parancsnokok figyelmeztetése kíséretében hajtottuk végre – „Óvatosan, fiúk, nehogy bajotok legyen!” –, ezzel szemben a súlytalanság állapotában itt minden másként ment – könnyebben, szabadabban. Most le kell olvasnunk a fedélzeti rendszerek műszaki jellemzőit, azaz egyszerűbb kifejezéssel: a fedélzeti berendezés ellenőrzése következik. A dinamikai műveletek elvégzése előtt meg kell győződnünk arról, rendben van-e minden. Futó pillantást vetek – már hányadszor! – kabinunkra, az űrhajó parancsnoki fülkéjére. Mindent aprólékosan ismerek. Itt tartózkodtunk, amikor az űrhajót a Föld körüli pályára vezérelték, s benne fogunk visszatérni is a Földre. A kívülről különleges burkolattal védett, tökéletesen zárt köpeny a Földre ereszkedéskor megóv bennünket a levegő súrlódása miatt bekövetkező erős izzástól.

Kabinunkat három űrhajós részére tervezték, ezért van itt három szék. A kozmikus székben az űrhajós testtartását és helyzetét a leereszkedéskor fellépő túlterhelés miatt úgy választották meg, hogy a pilóták az előre nem látható helyzetekben esetleg keletkező nagy túlterhelést elviselhessék. A kabin közepén van Anatolij Filipcsenko parancsnok széke, amelyet „központinak” neveztünk el. Ettől balra és jobbra, a vízszintes síkkal bezárt kis hajlásszögben helyezkednek el a mi székeink: Viktor Gorbatko kutatómérnöki és az én fedélzeti mérnöki székem. Most is itt vagyunk. Ha az orbitális részből az átjárónyílás felől néznek bennünket, akkor a kabinban elfoglalt helyzetünk a kamilla három sziromlevelére emlékeztet. Közepébe támaszkodnak a lábaink. Előttünk az űrhajó rendszereinek vezérlőasztala, amely mintha három részből állna: központi, jobb és bal. A központi vezérlőasztal a sok-sok nyílszerű műszermutatóval és táblával közvetlenül Filipcsenko parancsnok előtt van. A vezérlőasztal bal felső sarkában eredeti megoldású műszert helyeztek el; ez a parányi glóbus lehetővé teszi számos feladat megoldását, többek között: – a földi tájékozódási pontokhoz viszonyított helyünk meghatározását az űrpályán; – a leszállás feltételezett területének meghatározását stb. A vezérlőasztal közepén televízió-képernyő van, amely nemcsak közvetlen rendeltetésű, hanem a rendszerek egyes paramétereinek (adatainak) összeszámlálását jelző műszer is. Mellette még egy képernyő, valamivel nagyobb, ez az automatikus programok jelzéseinek ellenőrzésére szolgál. Üzemeltetése közben, ha ki is kapcsolunk minden fényforrást, kellemes zöldes fény árasztja el a kabint, s ez sajátos színt kölcsönöz a tárgyaknak. A vezérlőasztal jobb sarkában van a számadatokat közlő blokk, egység. Rendeltetése lényegében az, hogy számértékeket adjon meg, amelyek alapján az űrhajó programszerű fordulatokat végez a giroszkópokkal, a helyzetstabilizáló berendezésekkel. A számadatokat közlő egységtől valamivel lejjebb egy tábla világít, amely a hajtómű energiaforrásának nagyságát, valamint a fő-, illetve

a póthajtómű üzemelését jelzi. Az űrhajósok nyelvén ezt a világítótáblát „súgónak” nevezik. A vezérlőasztal alsó részében balról jobbra számtalan mutatós műszer sorakozik, amelyek a levegő hőmérsékletét és nyomását mutatják a kabinban és az űrhajó más részeiben, továbbá a hőszabályzóban levő folyadék hőmérsékletét és egyéb adatokat. Ugyancsak a vezérlőasztalon találhatók a főhajtómű be- és kikapcsolására szolgáló gombok, továbbá egy három kapcsolókaros műszertábla, amely a hangerősséget szabályozza a pilótasapka fülhallgatóiban a rádióbeszélgetések alatt. A vezérlőasztalnak e részében az irányítást csaknem teljes egészében a parancsnok végzi. A fedélzeti mérnök és a kutatómérnök előtt helyezkednek el az oldalsó segédvezérlőpultok. Méreteiket tekintve sokkal kisebbek, és a rendeltetésük is egészen más. Míg a központi vezérlőasztal jobbára ellenőriz, az oldalsók a fedélzeten előre beprogramozott parancsokat továbbítják. Konstrukcióját tekintve a vezérlőasztal szabálytalan alakú lapos dobozra hasonlít, amely tangóharmonikára emlékeztet, persze kevesebb billentyűvel. Egy keskeny ablakon át ellenőrizhető a szükséges rendszerek, programok és műszercsoportok helyes kiválasztása. A jobb vagy a bal segédpultról az irányítás, a kialakult helyzettől függően, együttesen és külön-külön is végezhető. Mindkét oldalsó vezérlőasztalon, valamint a központin is a rádióbeszélgetések hangerősségének szabályozására szolgáló fogantyúk vannak, valamint a rádióadást kivitelező billentyűk a Földdel való kapcsolat megteremtésére. A fejem fölött elhelyezett ventillátor a kabin kiegészítő szellőztetését biztosítja, és egy belső televíziós kamera lehetővé teszi az űrhajóból a Földre sugárzott adást. Segítségével sok televíziónéző láthatott bennünket az űrhajó kabinjában a pályára vezérlés pillanatában vagy a fedélzetről közvetített tévériportok közben. Viktor Gorbatko mellett egy különleges rögzítésű lemezen van a rádiótávíró kulcsa.

A kabinban most világosság van, annak ellenére, hogy az űrhajó körablakain túl éjszaka honol. Koromfekete fal! Nekem úgy tűnik, hogy a Földről sohasem láttam ilyen feketének az eget. A kabint a parancsnok feje fölött elhelyezett lámpák világítják meg. Egyelőre csak a munkavilágítás van bekapcsolva. Bekapcsolható az ügyeleti fény is, de az valamivel gyengébb, s most nincs rá szükség. A munka- és az ügyeleti megvilágítás lámpái mellett van még egy tartóba szerelt kis hordozható lámpa is, amelynek a zsinórja, a telefonzsinórhoz hasonlóan spirálisan össze van tekerve, és a kabin egész hosszában kihúzható. Ezt a lámpát használtuk, ha az elsötétített kabinban kellett dolgoznunk: például a csillagos égbolt megfigyelésekor, amikor egyidejűleg bejegyzéseket is írtam a fedélzeti naplóba. Köztem és Filipcsenko között, pontosabban a székeink között egy vízcsepp alakú doboz áll. Ebben megvan minden, amire vízre vagy előre nem látható ponton történő kényszerleszállás esetén szükségünk lenne – ez a mi hordozható baleseti készletünk. Körülbelül ugyanilyen alakú doboz van az űrhajó parancsnoka és a kutatómérnök karosszéke között is. Rendeltetése: élelmiszerkészlet tárolása az első 24 órai repülésre. E készletek elfogyasztása után a felhasznált filmeket és azokat a műszereket tartjuk benne, amelyeket vissza kell juttatni a Földre. Ugyancsak itt, az űrhajósok fülkéjében vannak még elhelyezve a különféle berendezések és az űrhajó vezérlőrendszereinek műszerei, a rádiókapcsolatot biztosító készülékek és az életfeltételeket biztosító rendszerek. Az utóbbiak segítségével tartják fenn a kabinban a földi életfeltételeket (légnyomás, hőmérséklet, gázösszetétel, páratartalom). A kabin nagyfokú légszigeteltsége folytán mindez lehetővé teszi, hogy a repülés idején a mozgást megnehezítő szkafanderek nélkül, közönséges ruhában legyünk. E rendszerek összes energiatermelő vagy -átalakító berendezései nagyrészt a székek alatt, a központi kabin alján vannak elhelyezve. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a kabin belső falát szerencsésen választott színű „kárpit” borítja: nem fárasztja a

szemet, és az adott viszonyok között annyira szükséges sajátos földi hangulatot nyújtja. A kabin futólagos ellenőrzése befejeződött, s mivel még nem jött el az ideje, hogy kapcsolatot teremtsünk a Földdel, kinézhetünk a körablakon. Az űrhajóskabinon három ilyen körablak van; kettő oldalt, és fényt át nem eresztő roló takarja. Az elsőn keresztül én, a másodikon át meg Viktor végez megfigyeléseket. A harmadik körablak középütt, az űrhajó parancsnokának székével szemben helyezkedik el. Egy műszer van rajta, amelyet mi optikai tájékozódó kémlyuknak nevezünk. Ha közelebb úszunk a körablakhoz, jól láthatók a napelemek paneljei. Felületük mintegy 14 négyzetméter. A panelek végén a rádiótechnikai rendszerek antennái meredeznek. A napelemek paneljeit az űrhajó farokrészében levő műszeraggregátor szakaszra rögzítették. Maradt tehát még egy kis szabad időnk, gyönyörködhetünk abban a csodálatos képben, amelyet űrhajónknak a Föld árnyékából való eltávolodása nyújt… Íme, világoskék sáv jelent meg a látóhatáron. Ezt mintha kifelé tolná egy másik, még világosabb piros sáv. Ezek a napkelte előhírnökei. Néhány másodperc múlva a Nap világos narancssárga színű korongja is megjelenik. Már jól megkülönböztethetők a földi tájékozódási pontok, amelyek állandóan kisiklanak látóterünkből, és újak bukkannak fel. Minden úgy van, ahogy lennie kell: űrhajónk körülrepüli a bolygót, mint egy felhúzott búgócsiga. Napelemeink egész idő alatt a Napra néznek. Az űrhajó fedélzeti rendszereit állandóan el kell látni villanyárammal. Ezt a központi táprendszerből – a kiegyenlítő telepekből kapják. Az utóbbiak viszont a napelemekből kapják folyamatosan a kiegészítő energiát. Lassan közeledik az az időpont, amikor fel kell vennünk a kapcsolatot a Földdel. Ideje, hogy Gorbatkóval átmenjünk az orbitális kabinba. A visszajutás nekem valamivel tovább tartott. Először könnyedén meglökve, a fedélzeti naplómat irányitottam az orbitális szakaszba, majd lassan én is utána úsztam. De mi történt?

Már derékig a fülkében voltam, amikor olyan érzésem támadt, hogy valaki vagy valami nem enged tovább. Először azt hittem, hogy Anatolij bolondozik. – Tolja, ne butáskodj, hallod? – mondom neki. – Én nem csinálok semmit – válaszol a parancsnok. -Ússz csak szépen vissza. Látod, mi a baj? Most már látom, mi történt. Az egészségügyi kábel vége, amely több csatlakozású alkatrész volt, beesett az összekötő nyílás fedele alkotta résbe, és ott megakadt. „Így rövidesen el is szakítom” – gondoltam, és szidtam magam ügyetlenségemért. Hisz az orvosi műszereket tartalmazó övből vezet ki ez a kábel, s egészségi állapotunk ellenőrzésére szolgál. A szívműködés, az érverés és a lélegzés értékei telemetrikus csatornákon keresztül eljutnak a Földre, ahol a központban levő szakemberek kiértékelik. Most már minden rendben van, kiszabadítottam a megakadt alkatrészt. Kezembe veszem, és nyugodtan, akadálytalanul átúszom az orbitális fülkébe, ahol Gorbatko már megkezdte munkáját. Filipcsenko, az űrhajó parancsnoka ellenőrzi, milyen állapotban vannak az objektum irányítóberendezésének kézi karjai. Amikor Viktorral átmentünk az orbitális fülkébe, véletlenül beléjük akadhattunk, és elmozdíthattuk eredeti helyzetükből. Persze addig semmi baj sem történhet, amíg nem kapcsoljuk be a kézi irányítás rendszerét. Ellenkező esetben az űrhajó azonnal reagálna a kimozdulásra: letérne pályájáról. Akkor pedig mindent elölről kezdhetnénk, amiért a Földön bizony nem dicsérnének meg. A kabinban két kézi karja van az űrhajó irányítórendszerének. A központi széktől balra és jobbra szimmetrikusan helyezkednek el. Oldaltámláik is vannak, hogy kényelmesen lehessen velük dolgozni. Igaz, a súlytalanság állapotában a támla fogalma is nagyon viszonylagos. Ilyen elnevezés inkább csak a földi viszonyokra vonatkozik. Az irányítási rendszer kézi karjai kis gömbökben végződnek, amelyeken sajátos bemélyedések vannak a három fő ujj: a hüvelyk-, mutató- és középső ujj számára.

A jobb kézi kar segítségével három tengelye közül bármelyik körül forgathatjuk az űrhajót. Az ilyen fordulatokat mi leginkább billenés, kilengés és a hossztengely körüli elfordulás szerint különböztetjük meg. A bal kézi karon elhelyezett emeltyűs kapcsoló segítségével a hosszanti tengely mentén gyorsítható és fékezhető az űrhajó, egy másik kapcsolóval pedig az űrhajó felsőalsó és bal-jobb irányú helyzetváltoztatása érhető el az óramutató járásának megfelelően vagy ellentétes irányban. Kezelésükhöz bizonyos ügyesség szükséges. Ez a munka a vésnök munkájához hasonlítható: a legkisebb hiba is elronthatja a nehezen kivésett rajzot. Nálunk ez üzemanyagfogyasztási többletet okoz. Anatolij Filipcsenko nagyágyú ebben. Megmutatkoznak pilótatapasztalatai és a szorgalmas edzés évei. A Földön szigorúak voltak az oktatók. Kitűnő érdemjegyet csak akkor adtak, ha csekély volt az üzemanyag-fogyasztás. – Fiúk – halljuk a fülhallgatóban Anatolij hangját néhány perc múlva felvesszük a rádiókapcsolatot. Készüljetek! Hagyjátok abba a beszélgetést. – Értettük – válaszoljuk egyszerre. Egyelőre még van idő, s a körablakokon keresztül az alattunk messze úszó földrészeket és óceánokat nézegetjük. Alattunk, kissé balra feltűnik a Fekete-tenger partvidéke, valamivel jobbra – magas, összefüggő hegyvidék hósapkás csúcsokkal. Ez a Kaukázus. – Viktor – fordulok Gorbatkóhoz nem látni a méntelepedet? – Azt nem, de Kubányt látom! Valamivel feljebb, látod? – válaszolja Viktor. Nem vette észre, hogy ugratom. Igen, a négy, átlósan elhelyezett körablakkal ellátott orbitális fülke lényegesen megnövelte a belátható térséget. Egész bolygónk belátható. A Vosztok űrhajóknak csak egy körablakjuk volt. Mi is az orbitális fülke, a tudományos megfigyelések és kutatások színhelye, amelyet egyaránt használnak zsilipkamraként, amikor az ember kilép a világűrbe, és az űrhajósok pihenőhelyeként?

Már szóltam róla, hogy az orbitális fülke az űrhajósok kabinja fölött helyezkedik el, és átjárónyílás köti össze vele. Szerkezeti szempontból két félgömbből áll, amelyeket hengerbetét egyesít. Első, futólagos pillantásra egy nagy tyúktojásra emlékeztet. Arányai eléggé tekintélyesek: térfogata kétszerese az űrhajósok kabinjának. Földi kifejezésmóddal élve, van padlója, mennyezete, és vannak oldalfalai. A mennyezeten az űrhajó kabinjában felszereltekhez hasonló, átlátszó burákkal fedett lámpák. A padló nagy részét az átjárónyílás foglalja el. A többi részen rögzítőszíjak vannak felszerelve. Ha az ember megunja a lebegést a fülkében, egyszerűen beakasztja lábfejét a szíjak alá, s úgy fog állni, mint otthon a padlón. Persze az embernek inkább az az érzése, mintha egy hullámok dobálta hajó fedélzetén állna: a legkisebb figyelmetlenség esetén elveszti az egyensúlyát, s az űrhajó kabinjában azon nyomban a mennyezeten találja magát. Ennek elkerülésére pilótaruhánkra rögzítőövet s a belőle elágazó rögzítőszíjakat horgokba akasztottuk, így szorosan odacsatoltuk magunkat. Az orbitális fülke egyik oldalán alakjával körmetszetre emlékeztető heverő van elhelyezve. Ez pihenő- és fekvőhely egyaránt. Háttámlája nincs, ezt a fülke fala pótolja. Ezért a heverőt helyesebb volna nyugágynak nevezni. Felülete sima és puha. Ilyenek a több sorban haránt húzódó gumisodronyok is. Alvás idején alá bújunk. A nyugágy oldalán is vannak rögzítőalkalmatosságok, ezért használható fekvőhelyként is. A nyugággyal szemben van egy azonos formájú ládika. Munkahelyként rendezték be. Rajta van az orbitális fülke vezérlőasztala. Jóval kisebb a kabin központi vezérlőasztalánál, s az innen leadható parancsok száma is kisebb. A vezérlőasztal mellett különlegesen kiképzett ágyazatban áll a televíziós kamera. Hordozható. Lehetővé tesz riportokat, az űrhajó belső berendezésének szemléltetését s a körablakon keresztül a földfelszín bemutatását. Méreteit tekintve elég kicsi, és könnyen kezelhető. A földi televíziós operatőrök csak irigyelhetnek bennünket. A fedélzeti televíziós rendszer lehetővé teszi, hogy

normális méretű és kiváló minőségű képeket továbbítsunk (másodpercenként 25 képkocka mellett 625 képsor). Az orbitális fülke mikrofonja és hangszórója lehetővé teszi mind a belső, mind a Földdel való beszélgetést, fülhallgató pilótasapka nélkül. A ládika oldalfalán rekeszek is vannak. Bennük helyezték el a kísérletek végzésére szolgáló készülékeket. A ládikán levő vezérlőasztalról navigációs méréseket végzünk, és ellenőrizzük a csillagmutatót. A navigációs mérésekre szolgáló műszer – a szextáns -a nyugágyhoz erősített állványon áll. Ez az úgynevezett közlekedőhely, a munkahely meg közvetlenül a ládika fölött, a körablakon van. Az orbitális fülke egész kerületén két sor fémkorlát vonul. Fő rendeltetésük a kiegészítő rögzítés. Repülés közben szinte nélkülözhetetlenek. Ezenkívül a televíziós megvilágítás több lámpáját szerelték fel rájuk, valamint a belső felvételekre szolgáló kamerát is. Mi még egy fekvőhely berendezésére is felhasználtuk őket. Erről azonban később. A korlátok között képeknek is maradt hely. Az egyik korlátra Lenin berámázott képét rögzítettük. Az ő portréját az űrhajósok minden űrutazásra magukkal vitték. Az orbitális fülke belső borítása – a falakra gondolok -ugyanabból az anyagból készült, mint az űrhajósok kabinjáé. A nyugágy színe viszont nem egyenletes tónusú, és pepita mintázatú. A fülke padlója, pontosabban egy kis része zöldes színű. Nemcsak a kabinban, hanem az orbitális fülkében is van víztartály és higiéniai berendezés. A fülkében elhelyezett fedélzeti műszereket a nyugágy, a ládika fedőlapjai és falai takarják el előlünk. Mögöttük az élelmiszer-tároló; a dobozok különleges rekeszeiben vannak az élelmiszerek. Ugyanott van a gyógyszerszekrény, valamint a személyi higiéniai szerek. A két fülkén – az űrhajósok kabinján és az orbitális fülkén – kívül még az űrhajósok kabinjához illeszkedő műszeraggregátor-fülke is tartozéka az űrhajónak. Ebben vannak elhelyezve a legfontosabb fedélzeti berendezések és az űrhajó hajtómű-berendezései.

De abbahagyom az űrhajó ismertetését. Kezdődik a soron következő rádiókapcsolat a Földdel. – Buran, Buran! Itt Zarja! Kapcsoljanak! – hív bennünket a Föld. – Zarja, itt Buran. Nagyszerűen hallom. Készek vagyunk rádiógramot továbbítani a hármas űrlap szerint. – Buran, itt Zarja, adják a hármast! – Értettem. Filipcsenko érthetően, sietség nélkül közli a Földdel a fedélzet állapotára vonatkozó adatokat: – Első – húsz. Második – hétszázhatvan. A számadatok érthetetlennek tűnő felsorolásából az irányitó központ elemzés után világos képet kap az űrhajó fedélzeti rendszereinek állapotáról. Gorbatko és én az orbitális fülkében hallgatjuk a parancsnok és a Föld beszélgetését, és bármely pillanatban készek vagyunk felszólításra bekapcsolódni és megadni a kellő információkat. Ugyanakkor a patrontáska kibontásával foglalatoskodunk. Így nevezzük azt a különleges fonálból szőtt zsákfélét, amelyen rengeteg kis és nagy zseb van. Ezekben tudományos műszereket helyeztek el. A súlytalanság feltételei között ez a rögzítési mód és tárolás a legmegfelelőbb. Ha az embernek szüksége van valamelyik műszerre, egyszerűen kinyitja a zsebet, és előveszi. A munka befejezése után visszateszi a helyére. A zsebek tartalmát feliratok jelzik. Két ilyen műszertáska áll rendelkezésünkre. Az egyik a ládikában, vagyis a műszerszekrényben van, a másik meg az orbitális fülke padlóján. Rögzítésük helye a fülke fala. Míg a Földön elég bonyolult és nehéz munka – hisz a szétterített patrontáska másfél méter hosszú és tekintélyes súlyú –, a súlytalanságban gyerekjáték bánni vele. A patrontáska a legkisebb lökésre könnyedén fellebben, s ott a bolyhos cipzár (bogáncsszerűen kapcsolódó műanyag) sávjait az orbitális fülke falán levő ugyanolyan cipzárhoz illesztik. Ennyi az egész. A patrontáskát már szétterítettük. Még egyszer figyelmesen megvizsgáljuk a zsebek tartalmát.

Úgy látszik, minden rendben van. Most már csak az van hátra, hogy átvigyük a szextánst a műszerszekrény fölötti körablakon levő illeszkedési felületre, és munkához lássunk. – Buran-2, itt Zarja-2. Kapcsolja össze az orvosi műszerek kábeljét! – tanácsolják nekem a Földről. Erről bizony megfeledkeztem. De a Föld éber! – Zarja, a kábelt összekapcsolom – válaszolom. – Buran, a rádiókapcsolatnak vége. – Értettük. A viszonthallásra! Üdvözlet a fiúknak! Még csak most lett nappal, fényesen ragyogott a Nap, de néhány perc múlva újra éjszaka lesz. Íme, a kozmikus hajnalok váltakozása! Huszonnégy óra alatt tizenhétszer! Ránk pedig még nagyon sok munka vár. Az átmenet a fényből a sötétségbe – a tudományos megfigyelésen kívül is érdekes látvány. Kezdetben a Földön jól láthatók az alattunk úszó tájékoztató pontok, melyek csupán saját színeikben pompáznak. A színek később fokozatosan elmosódnak. Kékesszürke színű lepel képződik. A tájékoztató pontok még láthatók ugyan, de már nagyon homályosan. Ezután – nehéz ellesni ezt a pillanatot – hirtelen minden sötétségbe borul. Lent semmi sem látszik, csupán a napelemeken elhelyezett antennák fénylenek továbbra is élénkpiros színben a leáldozó Nap sugaraiban. De lám, már a Nap is lebukott a látóhatáron, csupán az antennák fénylenek tovább, persze egyre gyengébben. Csakhamar ki is hunynak. Körös-körül koromsötét, olyan, hogy az ember időnként azt sem tudja, hol a Föld, és hol a világűr. Megkezdem a csillagos ég megfigyelését. A navigációs kísérletek céljából néhány fordulat után kell vele találkoznom. Ismét közvetlenül előttem van az Orion csillagkép a Rigel és Betelgeuze fényes csillagaival. Valamivel lejjebb a Nagymedve legfényesebb csillagával, a Szíriusszal – ez a mi fő navigációs csillagunk.

Igyekszem megjegyezni helyzetét az égbolton. Ez az első kísérlet a Szíriusszal. A látóhatáron, mintha bolygónk kidomborodó felületét érintené, két csillagkép látható: a Göncölszekér és a Bika. Régebben az iskolában lehetetlennek tartottam megjegyezni a csillagképek meg a hozzájuk tartozó csillagok nevét. A gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy mégis lehetséges. Űrhajósok számára ennek ismerete nélkülözhetetlen. Éjjel nemcsak a csillagok fényes pontjai, hanem alattuk, nagy távolságban a nagyvárosok fényei is láthatók. Repülés közben hű kísérőink a világító testecskék. Most ugyan nincs sok belőlük, összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint amennyi a harmadik fokozat leválásakor volt. Ebben a pillanatban is több csillogó részecske repült a napelemen levő antenna irányában, és eltűnt a sötét égbolton. Kinyitom a velem lebegő fedélzeti naplót, és bejegyzem megfigyeléseimet. Hisz ötnapi repülés alatt rengeteg anyag gyűlik össze, s gyakorlatilag lehetetlen mindent megjegyezni. Igyekszem a lehető legrészletesebb feljegyzéseket írni a fedélzeti naplóba. A jegyzeteket olykor vázlatokkal egészítem ki. Mindez jó szolgálatot tehet a földi szakembereknek. Saját űrnaplómban is jegyzetelek. E célra néhány kitöltetlen, tiszta lapot szántam a fedélzeti naplóban. Figyelmükbe ajánlom az űrhajó fedélzetén készített feljegyzéseket és a Földön hozzájuk fűzött magyarázatokat. 2. fordulat. 14 óra 36 perc. Az űrhajó kikerült az árnyékból. Bekapcsoltuk a kézi vezérlőrendszert, a parancsnok kisteljesítményű motorok segítségével a Nap felé fordítja a napelemeket. Az üzemanyag-fogyasztás jelentéktelen. Az energiarendszer feszültsége normális. A Nap mozgását az optikai műszer képernyőjén követhetjük. A Nap az óramutató irányában mozog. A képernyőn nem nagyok a Nap szögméretei. 3. fordulat. 16 óra 55 perc. Árnyékba jutáskor az ausztráliai kontinenst figyeltük. Láttuk a városok elszórt fényeit.

Most egy elmosódott, rózsaszínű foltot vettünk észre. Nyilván ez is egy nagyváros fénye, melyet a felhők eltakarnak. Aztán hol itt, hol ott feltűnnek a társaink elbeszéléseiből ismert felvillanások. Ezek viharok. Innen felülről érdekes látványt nyújtanak. Csodálatos látvány, de mi lehet most ott lenn! Nem irigylem a lentieket. … Körülbelül másodpercnyi időközökben ismétlődnek a kisülések. Nappal egyszer sem sikerült megfigyelni ilyen jelenséget. 4. fordulat. 17 óra 35 perc. Szürkés füst jelenik meg a látóhatáron. A csillagok már nem láthatók. A Föld peremén hirtelen egy világoskék sáv emelkedik a magasba. Amennyire távolodik a Földtől, olyan mértékben veszít fényességéből, és egyre jobban elmosódik. A kék sáv után élénkpiros következik, majd utána feltűnik a kis napkorong, amely sötét szemüveg nélkül is szemlélhető. Azután hirtelen világosodik. A Föld látóhatára felölti a jellegzetes kékes színt. S a Föld? A színek olyan gazdagságában pompázik, amely minden elképzelést felülmúl. Lenn szürkés árnyalatban az óceán hömpölyög. Még a hullámzása is kivehető. Az űrrepülés magasságából kis fehér vonásoknak tűnnek - ezek nyilván habos, tarajos hullámok. Ha a Földön hideg, fagyos napon rálehelünk az ablaküvegre, azonnal megpárásodik. Valami hasonló történik most körablakainkkal is. Az űrhajó keringése során az áttéréskor a földi tájékozódási pontokról a sötét égbe, kis folt jelenik meg a körablakon. Néhány perc, körülbelül egy fordulat múlva a jelenség megismétlődik, de már fordított sorrendben. A folt eltűnik. Az orvosi műszerek segítségével ellenőriztem egészségi állapotomat. Vérnyomásom és érverésem normális. Közérzetem kiváló. 5. fordulat. 19 óra 30 perc. A kabinban hőség van. Ezért alacsonyabb hőfokra kapcsoljuk át a hőszabályozó rendszert. A repülési programnak megfelelően bekapcsoljuk a főhajtóművet, hogy magasabb pályára vezéreljük az űrhajót. Most először kerül sor a bekapcsolására, s ezért fontos, hogyan fog működni. Minden

rendben van. A hajtómű az adott időben bekapcsolódott, és előre meghatározott ideig működött. Működése során – pontosabban bekapcsolásakor – a hirtelen fékezés közben bekövetkező taszítás észlelhető, olyasmi, mint amikor a személyfelvonó vagy a mozgólépcső hirtelen megáll. Néhány porszem tűnt fel a kabinban, nyilván a kabin béléséből került elő. Az űrhajó szilárdan tartja magát. 6. fordulat. 21 óra 00 perc. Lassan véget érnek az ún. „világos” fordulatok. Űrhajónk legénysége nevezte el így. Vannak „sötétek” is. A „világosak” a területünk szárazföldi pontjaival való rádiókapcsolat övezetében vannak, a „sötétek” viszont kívüle. A „sötét” fordulatok során nincs rádiókapcsolat. Elérkezett a lefekvés ideje, előbb azonban még könnyű vacsorát készítünk. Az űrhajó kabinjában a parancsnok és a kutatómérnök széke között levő dobozból elővesszük a celofánba csomagolt fejadagot. Ez Anatolij Filipcsenko dolga. Viktor Gorbatko és én eközben az orbitális fülkében tartózkodunk. – Fiúk, fogjátok! – dobja felénk Anatolij a csomagokat. – Hát a villa meg a kés? Elfelejtetted? – mondja neki Viktor. – Dehogy, azokat magammal hozom – válaszolja Anatolij. Végül ő is megjelenik, kezében egész köteg kést és villát tart, mint egy léggömbfüzért. – Szedjétek szét! – mondja. A szörpöket tartalmazó tubusokat és a fémdobozokban levő konzerveket az orbitális fülkében a heverő alatt különleges fészkekben tároljuk. Ez a tárolási mód megakadályozza azt, hogy felszálljanak. A vacsorához úgy helyezkedünk el, ahogy kinek-kinek a legkényelmesebb. Én a mennyezetről függök. Mellettem valamivel lejjebb Viktor Gorbatko, a parancsnok meg egészen földi módon, a heverőn telepedett le. Hátát a fülke falához nyomja, lábával meg a műszerszekrény falához támaszkodik. Így kivédte a lebegést. – Vedd csak le a lábad az asztalról – ugratom.

– Tehetek én róla, ilyen az élet – válaszolja Anatolij, és mind a hárman jót nevetünk. Asztalunk nincs, de nem is kell. Az élelmiszereket közvetlenül magunk elé rakjuk, s azok a szó szoros értelmében az orrunk előtt függnek. Kedvtelésből olykor még a kezünket sem használjuk. Úgy érezzük magunkat, mint a halak, csak éppen légtengerben! A konzervekkel nem ajánlatos így bánni, annál kevésbé, mert előbb ki kell nyitni a dobozokat. E célra van egy miniatűr konzervnyitónk, amely szintén a közös kötegben van. A vacsora: egy doboz konzerv, egy darabka sajt és természetesen egy karéj kenyér. És kávé tubusban. Vacsora után mindent gondosan összeszedünk, és az e célra készített zacskókba rakunk. A villákat és késeket a helyükre tesszük. Miután kigyönyörködtük magunkat a körablakon keresztül elénk táruló képben, nyugovóra térünk. Előbb azonban néhány bejegyzés a fedélzeti naplóba. Felütöm a megfelelő oldalt. Szembeötlik a következő ceruzaírás: „Lefekvés előtt imádkoztál, Desdemona?” Felismerem egyik oktatóm keze írását. Ügyes fickók, még ide is elért a kezük! A jól időzített tréfa sokat jelent, különösen űrutazáskor. Elhatároztuk, hogy az orbitális fülkében alszunk. Én a heverőt vettem birtokba. A heverő gumisodronyához rögzítve a hálózsákot, belebújtam. Igyekeztem a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni. Míg testem középső része a heverőhöz tapadt, a fejemmel és a lábammal baj volt: felemelkedtek. Megpróbálok valamilyen többékevésbé elfogadható testtartást találni, de semmi sem sikerült. Nincs vánkos, amelyet a Földön megszoktunk, s ami a legfőbb: nincs mihez támaszkodnunk. Végül mégis találtunk megoldást. Lábamat a fülke falának, a fejemet meg a jól rögzített szextánsnak támasztom. Anatolij a műszerszekrény oldalfalán helyezkedett el, Viktor pedig bebújt a hálózsákba, amelynek zsinórjait a fogantyúkhoz kötötte. Így a mennyezet és a padló között valóságos függőágyon feküdt. Egy

csöppet sem irigylem. Holnap megállapodásunk folytán rajtam a sor, hogy ilyen helyzetben aludjak. Eloltottuk a fényt, csak az ügyeleti lámpát hagytuk égve, s néhány perc múlva mély álomba merültünk. Körülbelül hatórai alvás után mintegy vezényszóra ébredtünk. Nem volt szükség ébresztésre. Egy kis torna, aztán tisztálkodás. Mennyire nem hasonlít a földire! A Nappal szemben levő körablakhoz úszom. Erősen bepárásodott. Gézdarabkával megtörlöm a felületét. A gézdarab átnedvesedett, most már magamat is megtörölhetem vele. Ez ugyan nincs a programban. Erre a célra celofánba csomagolt, speciális oldatba mártott higiénikus kendők szolgálnak. A természetes víz azonban sokkal kellemesebb. Annak ellenére, hogy csak hat órát aludtunk, jó a közérzetünk, vidám a hangulatunk, mintha legalább tíz órát aludtunk volna. Ez is a világűr titka. Haraptunk valamit, majd elfoglaltuk munkahelyünket: Filipcsenko az űrhajó kabinjában, én meg Gorbatko az orbitális részben. Megkezdődött a következő kozmikus munkanap. 15. fordulat. 10 óra 45 perc. Mindenki a maga dolgát végzi. Én meg a parancsnok a kabinban tartózkodunk. Viktor előzetesen bezárta az átjárónyílást, és eloltva a fényt az orbitális fülkében, új filmeket tesz a fényképezőgépekbe. – Vagyim, nézz csak ki az ablakon – fordul hozzám Anatolij –, kering az űrhajó? Kinézek a sötétbe, s igyekszem felismerni a helyzetet. – Várj csak, ki kell kapcsolni a fényt a kabinban, túl erős az ablak megvilágítása. Így már jobb. Ügy látom, valóban állunk – mondom. – Nézz most ki te. Tolja kinéz a szemben levő ablakon. Semmi kétség, az űrhajó ismeretlen okból megszűnt keringeni. – Hát ez meg mi? – Csináltál valamit? – kérdem a parancsnokot. – Nem. És te? – Én sem.

– Mi történhetett? Hisz minden a program szerint, normálisan ment. Mindenesetre ellenőrizzük a műszereket. Itt is mindent rendben találunk. – Lehet, hogy odaát Viktornál van a baj? – Vitya, gyere csak ide! – hívja a parancsnok a kutatómérnököt. Kinyílt az átjárónyílás, és megjelent benne Viktor Gorbatko feje. – Mi a baj ? – Nem nyomtad meg véletlenül valamelyik gombot a vezérlőasztalon? – faggatjuk. – Nem, csak bekapcsoltam és kikapcsoltam a világítást. – Lehet, hogy a sötétben véletlenül… Minden világos. A kézi vezérlés véletlenül lenyomott billentyűje okozta, hogy bekapcsolódtak a szögsebességek műszerei, s ezeknek jelzései bekapcsolták a kis tolóerejű hajtóműveket, így aztán megszűnt a kozmikus test keringése. Előfordul az ilyesmi. Mindenkivel megeshet. Mégis figyelmesebbeknek kell lennünk. Az árnyékból kikerülve ismét a Nap felé fordulunk. 17. fordulat. Különös izgalommal vártuk ezt a fordulatot. Ebben az időben startolt a Földről a harmadik űrhajó, a Szojuz-8. Rövidesen egyidőben három űrhajó fog keringeni a világűrben, fedélzetükön hét űrhajóssal. Ilyet még nem látott a világ! Továbbá 24 óra múlva megkezdődnek közös orbitális manővereink. Ezekről azonban majd később számolok be. Addig is hallgatjuk a Föld hírközlését. A TASZSZ közleménye: „Az űrhajós pilóta irányította űrrepülések általános programjának megfelelően 1969. október 13-án Föld körüli pályára vezérelték a harmadik szovjet űrhajót, a Szo-juz-8-at. A legénység: az űrhajó parancsnoka Vlagyimir Alekszandrovics Satalov ezredes, a Szovjetunió űrhajós pilótája, a Szovjetunió Hőse; fedélzeti mérnöke Alekszej Sztanyiszlavovics Jeliszejev, a műszaki tudományok kandidátusa, a Szovjetunió űrhajós pilótája, a Szovjetunió Hőse. Ez év januárjában mind a ketten részt vettek a Szojuz-4 és a Szojuz-5 űrutazásán. A csoportos űrrepülés célja fontos tudományos-műszaki feladatok teljesítése, köztük:

– a Föld körüli kozmikus térségben végzett egyidejű komplex tudományos kutatás széles körű program szerint; – három űrhajó egyidejű csoportos repülése, bonyolult irányítási rendszerének kipróbálása; – az űrhajók kölcsönös manőverezése a pályákon azzal a céllal, hogy választ kapjunk az űrhajós pilóta által irányítható kozmikus rendszerek tökéletesítésével kapcsolatos kérdésekre. Satalov űrhajós pilóta jelentése szerint az űrhajósok közérzete kiváló. Föld körüli pályán első ízben valósul meg három, ember kormányozta űrhajó csoportos repülése, s az űrhajók fedélzetén hét űrhajós pilóta tartózkodik. A tudományos-műszaki kísérletek és kutatások programja újabb adatokat szolgáltat a Föld körüli kozmikus térségről, és hozzájárul az űrtechnika tökéletesítéséhez, valamint tudományos és népgazdasági felhasználásához.” Tehát Vologya Satalov és Ljosa Jeliszejev már a világűrben kering, 24 óra múlva megközelítjük őket, egyelőre azonban tovább folytatjuk munkánkat… 18. fordulat. 15 óra 45 perc. Kikapcsoltuk a levegőmegújító és -kondicionáló rendszerhez tartozó szárítót. Most már csak visszatéréskor lesz rá szükségünk. Leadtuk az előre betervezett televíziós riportot. Bemutattuk a televízió nézőinek űrhajónk legénységét. 15 óra 50 perc. Kiszivattyúztuk a hőszabályzó rendszer lecsapódott cseppfolyós anyagát az e célra kijelölt tárolókba. Repülésünk egész ideje alatt állandóan kell végeznünk ezt a műveletet. A szivattyúzás egy kisebb kar segítségével történik. Nem szükséges hozzá nagy erőkifejtés, de csaknem három percet vesz igénybe, s amolyan testgyakorlatnak tekinthető. A szivattyúzást egymást felváltva végezzük. 20. fordulat. Ellenőrzőm egy berendezés működésbe hozását a száminformációs egységben. A berendezés meghatározza az impulzus (lökés) nagyságát és ennek alapján a manőver programjának végrehajtására bekapcsolt főhajtómű munkájának

idejét is. A program bekapcsolásának idejét rádiógram útján adták meg a Földről – 19 óra 15 perc 00 másodperc. A parancs kiadásáig a program végrehajtásával összefüggő számításokat végzünk a parancsnokkal. Viktor Gorbatko a rendszerek kezdeti állapotára vonatkozó táblázatot tölti ki. 21. fordulat. A manőver programja normálisan zajlott le. Az űrhajó minden rendszere pontosan működött. Az űrhajót teljes mértékben lehet kormányozni. A giroszkópok kioldására vonatkozó parancs teljesítésekor valahol alattunk tompa kattanás hallatszott. Kissé megijedtünk, de aztán megértettük, hogy az aggregátorfülkéből jött a hang, ahol a giroszkópok blokkjai vannak. 20 óra 29 perckor a kabin mikroklímájának adatai a következők voltak: Oxigén – 180 mm higanyoszlop Páratartalom – 60% Szinte földi mutatók. Mivel a manőverezés idején megszüntettük az űrhajó keringését, az árnyékból kijutva 20 óra 34 perckor a Nap felé tájoltuk és fordítottuk az űrhajót. 22. fordulat. 21 óra 34 perc. A fekete Föld előterében nagyon sok vörös fényt észleltünk. Néha fehér fények is közéjük ékelődnek. Nehéz megállapítani, mi lehet az. Feljegyezzük a megfigyelések helyének koordinátáit. Majd a Földön kiderítjük. 23-27. fordulat. Ismét „sötét” fordulatokat végzünk. A repülési program szerint most alvás következik. Most először alszom a függőágyban, Gorbatko sejtelmesen mosolyog. – Ez nem heverő ám!… Bebújok a hálózsákba, végig behúzom a cipzárat. Ez földi szokásom. Szeretek nyakig betakarózva aludni. De hová tegyem a fejem? Mihez támasszam? Nem, ez így nem megy, valamit ki kell találnom. Kinyitom a cipzárat, és kiúszom. Eszembe jutott, hogy a műszerszekrény egyik fiókjában van egy nagy darab vastag porolon. Kiveszem, és zsinórral

átkötöm. A mai éjszakára ez a göngyöleg helyettesíti nekem a vánkost. Visszabújok fekvőhelyemre. Két kezemmel átölelve a porolont, hozzászorítom a fülem. Ilyen helyzetben merülök álomba. Most az egyszer elég nyugtalanul aludtam. 28. fordulat. 18 óra 45 perc. Ellenőriztük egészségi állapotunkat. Vérnyomás 100/60, érverés 54. Valamivel kevesebb, mint a Földön. – Vagyim – fordul hozzám Gorbatko –, nem fáj a derekad? Csak most éreztem, hogy csakugyan fáj. – Egy kicsit – válaszolom. – Majd mindjárt tornázunk, aztán elmúlik. A padló szíjazatába akasztva a lábam, előre-hátra hajladozok. Valóban jobb lett. Utána el is felejtettük a fájdalmat. Nyilván a kényelmetlen alvással függ össze. 18 óra 50 perc. Végre csökkent az űrhajó hőmérséklete. Most már nincs olyan hőség, és az űrobjektum éghajlata teljes mértékben megfelelő. A program szerint előkészítjük a filmezést. 29. fordulat. Rádiótáviratot kapunk. Az áll benne, hogy a következő fordulat során végre kell hajtanunk az újabb kísérletet. E munkát a Canopus csillaghoz igazodva kell elvégeznünk. Ezért az árnyékból kijutva a megadott irányba kell vezérelnünk az űrhajót. Egyelőre azonban még árnyékban vagyunk. 8 óra 13 perc. Átrepülünk Dél-Amerika fölött. Ismét nagyon heves vihart figyelünk meg. Egymást követik a villámlások, melyek lövedékek robbanásaihoz hasonlítanak, és nagy területet világítanak meg. A furcsán domborodó Nyilas csillagképben megfigyelem a Mars bolygót. A világűrből nézve kevésbé látszik vörösnek, mint a Földről. Feltűnnek a Nagymedve, az Orion, a Kismedve és a Carina ismert csillagképei. Velük kell foglalkoznunk a következő fordulat során. 8 óra 25 perckor a Földön feltűntek és felismerhetővé váltak az első tájékozódási pontok. A földi rádiótáviratnak megfelelően a megadott irányszögben megkezdjük a betájolást. E célból bekapcsoljuk a kézikormányrendszert, megállítjuk az űrhajó keringését, pontosabban a Nap felé fordulását.

Filipcsenko megkezdte az űrhajó beállítását a kellő irányba. Ez sok időt vett igénybe. Most aztán bekapcsolhatók a giroszkópok, s az űrhajó ilyen helyzetben marad mindaddig, míg ki nem kapcsoljuk a giroszkópokat. „Az űrhajó giroszkópokon áll” – így nevezzük ezt a helyzetet. Paradicsomi élet kezdődik. Nem forog az űrhajó. Semmi sem húzza az embert a mennyezethez, nyugodtan függhet a levegőben, ahogyan és ahol tetszik. Megszűnik a vértolulás kellemetlen érzése a fejben, persze nem egyszerre, hanem fokozatosan. Kilenc órakor egy működő tűzhányót figyeltem meg. Nagyon szép látvány volt. Nem tudom, melyik tűzhányó lehetett, de kiderítése nem is volt a feladatunk. Észrevétlenül elrepült a „nap”, s már kezdődik is a fokozatos átmenet a fényből az árnyékba. 9 óra 10 perc. Az űrhajó árnyékba került. Csak az antennák fénylenek tovább a látóhatáron leáldozott Nap sugaraiban, mint a nagyolvasztóban az olvadó fém. 30. fordulat. Az orbitális fülke körablakában elhelyezem a szextánst. Megkeresem a Canopust, a navigációs csillagot. A látómezőmhöz viszonyítva valamivel alacsonyabban van. 10 óra 36 perckor bekapcsolom a szextánstól függetlenül működő csillagérzékelőt. – Tolja, kezdd el a betájolást! – fordulok a parancsnokhoz. Ő most az űrhajó kabinjában van, és a körablakon kinézve általános helyzetváltoztatást hajt végre a Canopus csillag irányában. Neki ez sokkal könnyebb, mivel ablakának látómezeje jóval nagyobb a szextánsénál, amelyen keresztül most megfigyeléseket végzek. A műszerszekrényen levő navigációs pulton kigyullad a „Befogás” felirat: a csillag bekerült a műszerem látómezejébe. A további, már pontosabb orientációt magam hajtom végre, de csak az orbitális fülkéből. A csillagot be kell fogni a műszer fonálkeresztjébe. Végrehajtom. Giroszkópokra állítjuk az űrhajót, s ezért parancsot adunk a giroszkópok kioldására. Az űrhajó „megjegyzi” ezt a helyzetet, és így fog állni. Persze az orbitális sebesség miatt azért van valamilyen eltérés a megadott helyzettől.

A Canopus csillagra állítom be a műszert, ellenőrzőm beállítását és pontossági fokát, s csak ezután látok hozzá a csillagok, a csillag és a látóhatár stb. közti szögértékek beméréséhez. Az adatokat bejegyzem a fedélzeti naplóba. 11 óra 46 perc. A kísérlet véget ért. A látóhatáron fényréteg tűnt fel, s a csillagok kikerültek a műszer látómezejéből. 31. fordulat. Ennél a fordulatnál még egy navigációs kísérletet végzek. Ez abban rejlik, hogy a megadott fedélzeti csillagglóbus szerint felismerjem a megadott csillagokat és csillagképeket, majd határozzam meg azt az időpontot, amikor a fényréteg metszi őket. 15 óra 45 perc. Az orbitális fülkében tartózkodunk és ebédelünk. Elhatároztam, hogy egybekötöm a kellemeset a hasznossal. A körablakhoz úsztam, és a csillagos eget kezdtem vizsgálni. Hát ez meg mi? A Bika ismert csillagkép hátterében első nagyságrendű fényes csillag tűnt fel. Szólok a fiúknak. Az ebéd félbeszakad. Mindent függni hagytunk a levegőben, és sokáig el se mozdultunk a körablaktól. Csak nem a Szojuz-8 űrhajó? Barátaink 24 órával ezelőtt startoltak a Földről, s már valahol a közelben kell lenniük. Milyen nagy volt a csalódásunk, amikor megállapítottuk, hogy a Szojuz-8-nak vélt csillag csak egy világító részecske volt. Természetesen az étkezést most már gyorsan be kellett fejeznünk. A programban előre nem látott események nem zökkenthetnek ki bennünket a menetrendből. – Majd kutyafuttában megebédelünk – adta ki az utasítást Anatolij, és a helyére úszott az űrhajó kabinjában. – Micsoda élet! Se enni, se aludni nem lehet emberi módon. S mindez miattad – morog Viktor Gorbatko. – Majd azért „kutyafuttában” neked is jut valami, ahogy a parancsnok mondta – tréfálkoztam. 32. fordulat. Űrutazásunk egész ideje alatt először éreztem, hogy rajtam az orvosi öv. Idegesíteni kezdtek a testemre illesztett műszerek. Pedig erre már igazán felkészültünk. Ezt a jelenséget már a Földön előre látták. – Vitya, segíts! – kérem Górbatkot.

Közös erővel testem egyik helyéről a másikra helyezzük át a műszereket. A bőr irritálódásának helyét nedves tamponnal megtöröljük. Egy kicsit megkönnyebbültem. Folytathatom a munkám. Nagyon érdekes munka várt ránk – következnek a program szerint a Szojuz-6 és a Szojuz-8 űrhajó kölcsönös manőverei és a megközelítés. Erről azonban majd később. 47. fordulat. Vannak a világon olyan jelenségek, pillanatnyi lobbanások, amelyeket az ember nem tud hirtelen felfogni és értelmezni. Évek múltán aztán az emlékezet feltétlenül visszatér hozzájuk. Számomra ilyen lobbanás volt a Föld hangja. A 43. fordulatkor történt. Szokásos munkaidő. Lenn közeledett az éjszaka. Nézem a fedélzeti glóbust. Űrhajónk Dél-Amerika fölött repül. Figyelem a műszereket, s időnként egy-egy pillantást vetek a körablakon keresztül a sötétben szálló Földre. A fülhallgatós sisakban az éter jellegzetes sustorgása hallatszik. Mintha egy hatalmas termetű láthatatlan ember szuszogna az ember fülébe. Titokzatos és megfoghatatlan. Aztán egy pillanatra az éterben – s talán a világon is -minden elhallgatott. Pillanatnyi csend állt be. Lenn „repült” a földi éjszaka. Aztán ebből az éjszakából, a levegő vastag rétegén keresztül, amelyben, mint a gyufaskatulyákon, lobbot vetnek az űrhajók legnehezebben olvadó anyagai is, kutyaugatás hallatszott. Közönséges kutyának vagy talán házőrző ebnek az ugatása. Képzelődés? Lélegzet-visszafojtva figyeltem, igyekeztem kivenni a földi hangokat – valóban: kutya ugatott. Alig hallható hang, de az idő és az élet örökkévalóságának megismételhetetlen érzékelése … Nem tudom, merre haladnak a gondolattársítások útjai, de nekem úgy rémlett, hogy ez a mi Lajkánk hangja. Az éterbe került, és a Föld örök bolygója maradt. Vagy talán más négylábú űrhajósok ugatását hallottam? Pcsolka vagy Muska ugatását? A fedélzetén bábut vivő első űrhajó jelzéseit? … Aztán (aztánt mondok, pedig alig néhány másodperc telt el) tisztán hallottam egy gyermek sírását. Élt a világegyetem, és repült a Föld. És valahol a Földön kisgyermek sírt. És lenn egy asszony nyugtatgatta, csitítgatta. És

ugatott a hajlékukat őrző kutya. Megérteni mindezt talán lehetetlen. De érezni – igen. Egyetlenegyszer az életben … Ahogy az űróceán mélyéből egy pillantást vetettem a Földre, hirtelen valamilyen megmagyarázhatatlan, erős, különös, furcsa érzés kerített hatalmába: nyugtalanság és aggódás. Értsék meg, innen egészen másként fest a mi szemünkben oly nagy és népes bolygónk. Csodálatos, hogy ezen a kozmosz örökkévalóságában szálló kis anyagdarabon több mint hárommilliárd ember él, városok füstölnek, kalász nő… Annál is inkább hihetetlennek tűnik, hogy az emberek több ezer éves történelmük során nem tudtak szót érteni egymásai. Az egymáshoz oly közel és rövid ideig élő emberek tűzzel-vassal pusztítják egymást. Kis háborúk százai és két világháború – vajon nem sok-e ez az emberiség nem is oly hosszú történelmében?! Felismerjük Észak-Amerika partjait. Alattunk az Egyesült Államok. Itt él és dolgozik, eszik, alszik, rágja a rágógumit, nevet és sír bolygónk egyik legcivilizáltabb nemzete. Megkerüljük a földgömb felét. Alattunk Indokína, Vietnam, Kambodzsa, Laosz. „A legcivilizáltabb nemzet” vérét ontja a Föld másik részén élő népnek, felégeti a vetéseit, lakóházait, háziállatait, öldökli az embereket. XX. század! Felfoghatatlan!… 50. fordulat. Figyeltem a naplementét. Mielőtt a napkorong parányi peremrésze is eltűnt volna, hirtelen több sáv jelent meg a Föld látóhatára fölött. Egy vörös sáv tapadt közvetlenül a látóhatár felszínéhez, valamivel feljebb narancsszínű, majd sötétkékbe, továbbá feketébe átmenő sáv jelent meg. Később ezek a színek fokozatosan elhalványultak, és a Föld felszíne fölött végül szürke, pontosabban hamuszürke széles sáv alakult ki. Ezen keresztül ragyogtak a csillagok. Az égbolton a Skorpió csillagképben feltűnt a Hold vékonyka sarlója. Az első holdkelte után a sarló mellett a Föld természetes bolygójának teljes körvonala is kivehető lett.

Színe ugyanolyan hamuszürke árnyalatú volt. Ez a szín azonban nyomban eltűnik, amint felkel a Nap, s csak a sarló marad látható. Nagyon szép látványt nyújt a Hold letűnése is a látóhatáron. Természetesen a Hold sarlójára gondolok. Ilyen volt októberben, űrrepülésünk idején. A holdnyugta után különös formájú fehér nyom jelenik meg, amely a látóhatártól a kontinens mélyéig fehér ösvényt alkot, ennek magassága tekintélyes méretet ér el. Engem ez a jelenség Oroszország középső részében, a hazai vizek fölött terjengő reggeli ködre emlékeztet. … Az égbolton jól látható a Dél Keresztje csillagkép. A Földön a mi északi szélességi köreinken sohasem látjuk. Hirtelen eszembe jutottak a tudományos-fantasztikus könyvek. Megtörténhet, hogy majd egyszer mi is ilyen csillagok felé fogunk repülni? … 57. fordulat. Éjszaka. Átrepülünk a Kaukázus fölött. A Feketetenger erősen megvilágított nyugati partvidéke olyan benyomást kelt, mintha az üdülővárosok part menti szegélyét is látnánk. 59. fordulat… Különben elég is. Mindent úgysem lehet elmondani, annyi az élményszerű kép! Hogy teljesebb fogalmat adjak a túlzsúfolt programról, amelyet teljesítenünk kellett, részletesen foglalkozom az egyik fordulattal. Ez a fordulat már azért is érdeklődésre tart számot, mivel ekkor kísérleteztünk geográfiai-geológiai objektumok fényképezésével. Kinyitom a fedélzeti naplót, és tanulmányozom a még a Földön kidolgozott fordulat programját. A fordulat kezdete: 11 óra 45 perc. Az árnyékba jutás időpontja: 12 óra 10 perc. Az árnyékból való kijutás időpontja: 12 óra 45 perc. A fordulat vége: 13 óra 15 perc. Ez azonban csak a vázlat. A lényeg a fordulat kezdete és vége között van. Amikor 12 óra körül felvesszük a 15 percig tartó rádiókapcsolatot a Földdel – jelentenünk kell: – a soron következő kísérlethez szükséges helyzetelfoglalás végrehajtását;

– az előző fordulatkor végzett navigációs mérésekkel folytatott kísérletek elvégzését; – a hármas űrlapon rádiógramot kell leadnunk az űrhajó paramétereiről és rendszereinek helyzetéről. Mindezt nagyon gyorsan és pontosan; tekintettel kell lennünk arra, hogy nem sok idő áll rendelkezésünkre. A rádiókapcsolat tartama alatt két rádiógramot kell kapnunk a Földről, s ha szükséges, többet is. Az egyik távirat a földfelület geológiai-geográfiai objektumainak fényképezésével, valamint a szóban forgó tárgyak fényerősségének, a látható fényben tapasztalható kontrasztjelenségek egyidejű kutatásával kapcsolatos kísérlet végrehajtására vonatkozó adatokat tartalmazza. A szakemberek így nevezik ezt a kísérletet. Még a Földön készültünk rá, s az edzéseken nemegyszer kidolgoztunk mindent, ami végrehajtásukhoz szükséges, természetesen nem számítva ide a jelenség megértése céljából tartott elméleti foglalkozásokat. A programnak megfelelően e fordulat során három repülési műveletet kell elvégeznünk. Az első – az űrhajó giroszkópokon való repülésének beállítása. Más szóval ez azt jelenti, hogy az űrhajó megtartja az előző fordulat végén, a navigációs mérések idején elfoglalt helyzetét. A kozmikus test ebben a helyzetben marad egészen az árnyékba merülés pillanatáig, körülbelül 12 óra 17 percig. Ez alatt az idő alatt mindenki a maga munkáját végzi: a parancsnok kapcsolatot teremt a Földdel, különféle adatokat továbbít az irányító központba, veszi a rádiógramokat, én bejegyzem az előző fordulat során végzett kísérletünk eredményeit a fedélzeti naplóba. Ezt nemcsak egyszerűen bejegyzem, hanem feldolgozom és kommentálom is. Ezek után az autonóm navigációs módszerek kipróbálását szolgáló következő kísérlet végrehajtására állítom be a műszereket. A munka kezdete: amikor az űrhajó a Föld árnyékába jut. Nem nehéz kiszámítani, hogy minderre összesen 25 percem van. Ez alatt az idő alatt a kutatómérnök – kihasználva a kedvező pillanatot, amikor az űrhajó nem kering, hanem stabilizált helyzetben van – fényképezési kísérleteket végez.

Rendkívül érdekes és értékes a trópusi ciklonok megfigyelése és lefényképezése. Innen függőleges tengely körül forgó gigászi felhőviharokként láttuk őket. A Földön sokat hallottunk erről, milyen orkánok és pusztító árvizek kísérik. Rendszerint az óceánok felülete fölött, éppen ott képződnek, ahol gyakorlatilag nem végeznek meteorológiai megfigyeléseket. Ezért ezeknek az érdekes és az emberre nézve veszélyes légköri jelenségeknek a tanulmányozása az űrhajó fedélzetéről felbecsülhetetlen értékű. A ciklonok megfigyelése és lefényképezése a világűrből nem nehéz feladat. Az egyedüli követelmény: idejében észrevenni és felismerni. A felhőtakaró jellegzetes spirális rajza árulta el a ciklonokat; a Föld meg azzal nyújtott nekünk segítséget, hogy megadta a ciklonok keletkezésének feltételezett körzetét. Az egyik ilyen trópusi ciklont Dél-Amerika partvidékénél figyeltük meg, s jelentettük a földi rádióközpontoknak. A Föld felhőtakarójának színes és fekete-fehér filmre fényképezése azt a célt követi, hogy anyagot szolgáltasson a felhőzet térbeli megoszlásának és szerkezetének tanulmányozására. A második feladat: a hó térbeli terjeszkedésének feltérképezése a hegyekben. A felvételek után a fedélzeti naplóba a legpontosabban feljegyeztem a kazetták számát, a felvétel tárgyát, a fordulat számát, valamint az első és az utolsó filmkocka fényképezésének időpontját. Ez a hosszadalmas munka összpontosított figyelmet igényelt. Hisz a feljegyzésekbe becsúszó jelentéktelen hiba is megnehezítheti a Földön azoknak az embereknek egyébként is bonyolult munkáját, akiknek repülésünk után elemezniük kell a leadott anyagokat. 12 óra 20 perckor megkezdtük az autonóm navigációs kísérletet. Filipcsenko olyan irányba állította be az űrhajót, hogy a körablakból a Földet lássuk. Az űrhajó ilyen helyzetében az orbitális fülkében a műszerszekrény és a heverő fölött levő körablakok az orbitális pálya pólusaira irányulnak. A kísérlet a következő volt: két esetben – a Föld árnyékába jutás előtt és után – a körablakokon keresztül meg kell figyelnünk és fel

kell ismernünk a pálya pólusain levő csillagokat, amelyeket a Nap nem világít meg. Az orbitális fülke világítását kikapcsoltuk, hogy ne zavarja a megfigyelést. A csillagképek és csillagok tévedés nélküli felismerésére a fedélzeti csillagglóbust és a navigációs térképeket vettem segítségül. A fedélzeti csillagglóbus egy kis gömb a csillagos ég térképével. E műszer belülről megvilágítható, ami lehetővé teszi, hogy sötétben dolgozhassunk vele. Ezenkívül a másodpercmérő segítségével rögzítettem a felismert csillagok letűnésének, majd felkeltének az időpontját a Föld látóhatárán. A kísérlet végrehajtása idején az orbitális fülkének a műszerszekrény fölött levő körablakán kitekintve, pályánk pólusán volt látható az Auriga csillagkép a fényes Capella csillaggal. Vagy tíz fokkal, a látóhatár fölött helyezkedett el az Ikrek csillagképe, a jól ismert Castor és Pollux csillagaival. Ha egészen közel úszunk a körablakhoz, a látómező felső részében jól látható a Bika, valamivel jobbra meg az Orion csillagkép. Amint feltűnik a láthatáron a Nap, a csillagképek és a csillagok azon nyomban eltűnnek a látómezőből, és megfigyelésük nehezebbé válik. A körablak akkor is megvilágosodik, ha a napsugarak nem esnek közvetlenül rá. A megvilágítás az űrhajó törzsétől, a napelemek és a soksok antenna felől történik, amelyek tüskés sünhöz teszik hasonlóvá az űrhajót. 12 óra 47 perc. Az árnyékból kijutva Filipcsenko, az űrhajó parancsnoka hirtelen irányt változtat – most az oldalsó körablak néz a pálya pólusára, a műszerszekrény fölött levő körablak látómezejében pedig a Föld látható. Az űrhajó 90 fokos fordulata a hossztengely körül pontosan megtörtént, s Filipcsenkónak csak pontosabbá kellett tennie az eltérések méreteit, amelyek a manőver során a kilengés és a tengely körüli forgás következtében előfordulhattak. A Földről érkezett rádiógram közölte az új kísérlet kezdetének és végének pontos időpontját, és megadta a fényképezés és színképfelvételezés feltételezett körzetének koordinátáit.

A kezdés időpontja: 13 óra 20 perc. Fekete-fehér filmre fényképezünk. A fényszűrő narancssárga. A színkép-felvételezés különleges és a Szojuz-5 fedélzetén levő készülékhez viszonyítva sokkal tökéletesebb műszerrel történik. A felvételek sorozatban készülnek, minden sorozat öt képből áll. Ez a feladat, s nekünk most meg kell keresnünk a térképen a megadott körzetet, s fel kell ismernünk a Föld felszínén. Elővesszük a térképet. Meg is van – régi jó ismerősünk a Kaspitenger Kara-Bogaz-Gol öble. Tehát a kísérlet körzete ugyanaz, amelyre a Földön felkészítettek bennünket. Nagy jelentősége volt a kísérlet kezdeti időpontjának. Velünk egyidejűleg ugyanis egy földi tudományos expedíciónak is felvételeket kellett készítenie a megadott körzetről. E célra több utasszállító repülőgépet jelöltek ki, amelyeket elláttak a tervezett kísérlethez szükséges műszerekkel. A felvételeket 8-9 ezer méter magasságból kellett készíteni. E kísérlet végrehajtása és eredménye sok tekintetben attól függött, milyen pontosan hangolják egybe a benne részt vevő csoportok akcióit. Még néhány perc van hátra a kísérlet kezdetéig. Elfoglalom munkahelyem az űrhajósok kabinjában, az oldalsó körablak mellett. Filipcsenko mellettem a középső székben helyezkedett el. Gorbatko az orbitális fülke körablakánál foglalt helyet. Mindkét körablak: az enyém is és az is, amely előtt most kényelmesen ül Viktor, a Földre néz. Tengelyük merőleges az alattunk fekvő Föld felszínére. E kísérletben feladatom a megadott körzet fényképezése. A fényképezőgépet már előkészítettem, és a kezemben tartom. Még egyszer ellenőrzőm a szükséges objektív beállítását és a megfelelő expozíciót. Az adatokat feljegyzem a fedélzeti naplóba. De ez még nem minden. A felvételek kezdő kockájának a számát is fel kell tüntetnem. Jól emlékszem arra az utasításra, hogy a körablak üvegéhez odaszorított lencsével kell fényképezni. Az ettől a helyzettől megengedett elhajlás nem haladhatja meg a 15-20 fokot. Igyekszem a fényképezéshez a lehető legkényelmesebb helyzetet megtalálni; a súlytalanságban azonban ez nem olyan egyszerű.

Végre ez is sikerült. Jelentem a parancsnoknak: – Tolja, kész vagyok! – Mindjárt kezdjük. Hogy áll a munkával Viktor? Miért hallgat? … – kérdi aggódva Anatolij. Aggodalma fölösleges. Pontosan el tudom képzelni, mivel foglalkozik most Viktor Gorbatko. Hisz a földi kiképzés során mindent úgy csináltunk, hogy valóságos űrrepüléskor, valamilyen előre nem látható körülmény esetén, bárki közülünk átvehesse a másik helyét. Most éppen a színképelemzőt vette elő a patrontáskából, ellenőrzi a kazettát és beállítását. Utána felnyitja az óra fedőlapját, felhúzza az órát, és a fedélzeti naplóba bejegyzi a műszer óramutatóinak adatait és a pontos fedélzeti időt. Kényelmesebben beállítva a nézőkét, a műszer lencséjébe néz. Most a minimumra állítja be a műszer polaroidját. A polaroid egy sajátos szűrő. Lehet sűrű és ritka. Most ritka polaroidot kell beállítania. A polaroidot maximumra akkor állítják be, ha a nappali látóhatár színképelemzését végzik, vagyis akkor, ha a művelet a Nap fényes sugarainál történik. Mint feltételeztem, Viktor mindent a megkövetelt pontossággal hajtott végre. Közülünk sokan megirigyelhetnék rátermettségét. – Parancsnok – mintha csak gondolataimat igazolná, hangzik Gorbatko jelentése –, nálam minden kész! – 13 óra 20 perckor munkához látunk – figyelmeztet Filipcsenko. Lenézünk. És mit látunk?! A Kaspi-tenger keleti partvidékének várt képe helyett – sűrű fehér „tej”. Csak nem hiúsítják meg felhők a munkánkat? Az óramutató már túllépte a kísérlet megkezdésének időpontját. Ügy döntünk, hogy egyelőre nem kezdjük meg a munkát. Esztelenség lenne az űrviszonyok között pótolhatatlan filmet elpazarolni. Lent továbbra sem látni semmit a fehér felhőpárnán kívül. Amikor a végén már kételkedtünk a kísérlet végrehajtásának lehetőségében, maga a természet könyörül meg rajtunk: lent feltűntek a Kaspi-

tenger északkeleti részén levő földi tájékozódási pontok ismerős körvonalai. – Kezdjük! – kiáltom Viktornak. Kattognak a fényképezőgépek. Az óra szerint már ideje volna befejezni, de még néhány percig folytatjuk a fényképezést, így akarjuk kárpótolni magunkat azokért a pillanatokért, amikor felhők takarták el előlünk a Földet. Bizonyos mértékben szerencsénk volt. Mint visszatérésünk után a Földön kiderült, elhatározásunk helyesnek bizonyult. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna a Földdel, csupán kis időeltéréssel dolgoztunk. Röviddel űrutazásunk után kísérletünk eredményei napvilágot láttak a hazai és a külföldi sajtóban, és felkeltették a tudósok érdeklődését. 1970 májusában a KOSPAR leningrádi nemzetközi kongresszusán K. Kondratyev akadémikus és én ezzel a témával kapcsolatos beszámolót tartottunk. Így hát nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem: a kísérletet végrehajtottuk. Most 20 szabad percünk van, hogy megegyük tízórainkat, aztán újra munkához látunk. Befejezéshez közeledik a fordulat. A legnehezebb és legfelelősségteljesebb munka azonban még hátravan. Nemhiába mondtam, hogy a fő munkálatok még hátravannak. A fő feladatok egyike, amelynek megoldására csoportos repülésünk alatt került sor, az űrhajók kölcsönös manőverezése volt az űrpályán. E manőverezés célja – a kormányzott űrrendszerek további tökéletesítésével kapcsolatos kérdések megoldása. Ezzel egyidejűleg a földi távközlési és biztosító szolgálatok kidolgozták három űrhajó egyszerre történő irányításának lehetőségét. Ezért vártuk türelmetlenül a Szojuz-8 űrhajónak, a Föld mesterséges bolygójának űr pályára vezérlését Satalovval és Jeliszejevvel fedélzetén. Számukra ez a második űrrepülés; a földi szakértők arra számítottak, hogy előbbi repülésük tapasztalatai nagy szerepet játszhatnak a bonyolult és nem mindennapi feladat teljesítésében. A Szojuz-8 űrhajó felszállásának pillanatában mi valahol e körzet közelében lehettünk. A fülhallgatókban jól halljuk az ismerős

szavakat: – Zarja, itt Gránit. Minden rendben! Közérzetünk kiváló. Ezt Satalov jelentette az irányító központnak. – Tehát már a fiúk is útnak indultak – mondja Filipcsenko. Egy ideig hallgat az éter. – Buran, itt Gránit, kapcsolatfelvétel! – hangzik fel végre a várva várt hívás. Tehát minden rendben. A Szojuz-8 legénysége az űrpályán van! Most már heten vagyunk a világűrben! Az ember szíve ujjong örömében. Az első feladat – három űrhajó űrpályára vezérlése egynapos időközökben – kiválóan sikerült. – Gránit, itt Buran, jól hallunk benneteket! Szívből gratulálunk! – Filip, szervusz! – Satalov most már kötetlenül, földi módon fordul Anatolij Filipcsenkóhoz. – Hogy vagytok? Milyen a hangulat? – kérdi a barátját Anatolij. – Nálunk minden rendben van! Minden előírás szerint megy! Buran2 és Buran-3 is köszönt benneteket! – Értettük, örülünk nektek! Most pedig felveszem a kapcsolatot Anteusszal. Meg kell tudnom, mi a helyzet náluk. – Anteus, itt Gránit! Vlagyimir Satalov teremt most rádiókapcsolatot a Szojuz-6 legénységével. Néhány perc múlva közös rádiógramunkat továbbítottuk a Földre: „Az SZKP Központi Bizottságának A Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének A szovjet kormánynak A Szojuz űrhajók legénysége nevében jelentjük a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének és a szovjet kormánynak: A Szojuz-6, Szojuz-7 és Szojuz-8 kormányzott űrhajók jelenleg eredményes csoportos űrrepülést hajtanak végre a Föld körüli kozmikus térségben. Hét szovjet űrhajós megkezdte a tudományos-műszaki kutatások, megfigyelések és kísérletek nagyszabású programjának teljesítését.

Űrkollektívánk bizonyos benne, hogy maradéktalanul teljesíti a világűr tanulmányozásának programját. Hangulatunk kitűnő, jól érezzük magunkat. Forró hálánkat fejezzük ki az SZKP Központi Bizottságának, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének és a szovjet kormánynak az irántunk tanúsított bizalomért. Volkov, Gorbatko, Satalov, Filipcsenko űrhajósok”

Jeliszejev,

Sonyin,

Kubaszov,

A párt és a kormány vezetői táviratban üdvözölték az űrhajósokat. „Georgij Sztyepanovics SONYIN, Valerij Nyikolajevics KUBASZOV, Anatolij Vasziljevics FILIPCSENKO, Vlagyiszlav Nyikolajevics VOLKOV, Viktor Vasziljevics GORBATKO, Vlagyimir Alekszandrovics SATALOV, Alekszej Sztanyiszlavovics JELISZEJEV elvtársaknak. Kedves elvtársak! A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének és a Szovjetunió Minisztertanácsának nevében őszinte jókívánatainkat fejezzük ki önöknek a Szojuz-6, Szojuz-7 és Szojuz-8 űrhajók eredményes csoportos űrrepülése alkalmából. A világűr meghódításának történetében először kering Föld körüli űrpályán egyidőben három kormányozott űrhajó. Ez a nagyszerű űrhajózási vívmány a szovjet tudomány és technika magas színvonalának, a szovjet nép kimeríthetetlen alkotó lehetőségeinek újabb bizonyítéka. Egész népünk kívánja, hogy eredményesen teljesítsék feladataikat, és szerencsésen Földet érjenek. Öleljük önöket, és várjuk szülőföldünkön! A. N. Koszigin, L. I. Brezsnyev, N. V. Podgornij” Válasz az üdvözlő táviratra:

„Szívből köszönjük az SZKP Központi Bizottságának, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének és a Szovjetunió Minisztertanácsának a meleg hangú üdvözletét és a megindító gondoskodást. A haza megbízását teljesítjük. Volkov, Gorbatko, Satalov, Filipcsenko űrhajósok”

Jeliszejev,

Sonyin,

Kubaszov,

Milyen nagyszerűen hangzik – hét űrhajós Föld körüli pályán! Szovjet emberek kollektívája, amelyet egyetlen vágy egyesít: hogy minél jobban teljesítsék a rájuk bízott feladatot. Függetlenül attól, hogy különböző a természetünk és kedvtelésünk, nincs és nem is lehet köztünk nézeteltérés. Persze olykor heves vitákra is sor került. De mindenki tudja, hogy éppen a vitákban, az alkotó szellemű vitákban születik az igazság. Minden esetben a kollektív nézet győz – s ebben rejlik az erőnk. Az erő a kollektivizmusban, az elvtársi segítség érzésében, a közös célban van. S ezt nem a szép szavak kedvéért mondom. A start előtti kiképzés alatt jól összehangolódott a mi héttagú kollektívánk. Mindig együtt voltunk, bár a régi személyes kapcsolatnak is látszódnia kellett volna: hisz Georgij Sonyin és Viktor Gorbatko az elsők között léptek be az űrhajóskülönítménybe – ők a bennszülöttek. Vlagyimir Satalov és Anatolij Filipcsenko, a múltban mindketten kiváló pilóták, régi ismerősök még a légierők iskolájában folytatott tanulmányaik idejéből, egy alakulatnál is szolgáltak. Az űrhajósok különítményébe is egyidőben kerültek. Hetünk között hárman voltunk mérnökök: Alekszej Jeliszejev, Valerij Kubaszov és én. Jeliszejev a moszkvai katonai műszaki főiskolát végezte el, Kubaszov és én pedig a Moszkvai Repülőakadémiát. Régóta ismerjük egymást, és gyakran vagyunk együtt. Egy ösvényen jutottunk el a starthoz: Feoktyisztov és Jegorov után mi voltunk az első civil űrhajósok, s nekünk kellett elsőkként bebizonyítanunk, hogy a mi szakmánkból valóknak is joguk van az életre a világűrben.

Senkit sem emelek ki hetünk közül. Nem tudom, hogy képes volnae erre bárki is közülünk. Nyilván nem. Nincs is miért. Hiszen különféle a természetünk. Georgij Sonyin szégyenlősen mosolygó, nyugodt. Valerij Kubaszov magába zárkózott, konok természetű. Alekszej Jeliszejev időnként gondolataiba merül, örökké humorizál. Vlagyimir Satalov komoly és kimért. Anatolij Filipcsenko hallgatag és megfontolt. Viktor Gorbatko nyílt és jószívű. Egyszerű, megbízható fiúk, akik semmi alól sem bújnak ki. Ha nehéz a helyzetük, nem alakoskodnak, hogy milyen könnyű a dolguk; ha meg éppenséggel jó a kedvük, teli szájjal nevetnek, nem játsszák meg a morózust. A világűr igazi munkásai. Ilyen emberekkel könnyű és érdekes a világűrben élni s dolgozni… Eltértem azonban a tárgytól. Rövidesen találkozunk az űrpályán. Meghatározzuk az űrhajó mozgásának paramétereit, kiszámítjuk a pályahelyesbítés-impulzusok mutatóit és irányát. Ez a fedélzeti mérnök munkája. Az enyém a Szojuz-7-en, Ljosa Jeliszejevé a Szojuz-8-on, Valerij Kubaszové a Szojuz-6-on. Gyorsan és pontosan igyekszünk elvégezni ezt a munkát. Nem éppen könnyű feladat a fekete és végtelen égbolt csillagai között felfedezni bajtársaink űrhajóit. Nappal sem könnyebb a dolog bolygónk halványkék tömege miatt. – Buran, itt Gránit! Most megkezdjük az űrpálya-helyesbítést. Néhány perc múlva megközelítünk benneteket – közölte Vologya Satalov. – Többen vagytok, jól figyeljetek! Jól értettük a Szojuz-8 legénységét. Azt javasolták, hogy figyeljük őket. Hisz nálunk valóban több a szem, s nagyobb a látóterünk. Gorbatkóval átmászunk az orbitális fülkébe, és elfoglaljuk megfigyelőállásunkat az egymással merőleges síkon fekvő körablakoknál. Feladatainkat a következőképpen osztottuk meg: Viktor a sötét csillagos ég bizonyos szakaszát figyeli, én meg a világos földfelület előterében próbálom felfedezni az űrhajókat. – Gránit, itt Buran! Most repülünk az óceán fölött. Alattunk egy szigetcsoport. Az egyik hosszúkás alakú. Átrepültetek fölötte, vagy

még nem? – Anatolij Filipcsenko próbál így segíteni nekik, körülhatárolva megfigyelési övezetünket. – Burán, látom a szigeteket, most érünk föléjük. A hosszú, megnyúlt sziget valamivel előbbre és jobbra van tőlünk! – halljuk Gránit válaszát a fülhallgatókban. Pályasíkunk egyforma. Tehát a Szojuz-8-at a repülés irányában valahol hátul, a csillagos ég előterében kell keresnünk. – Vitya, jól nyisd ki a szemed! Gránitnak a te oldaladon kell lennie! – szól oda Anatolij. Idejében érkeztünk a találkozó megadott körzetébe. Valahol itt kell lenniük baj társainknak is. Végre halljuk Viktor Gorbatko ujjongó, izgatott hangját: – Látom, látom! Ott van! Vagyim, nézd csak! Ő az, látod? Ebben a pillanatban engem is ujjongó izgalom kerített hatalmába. Viktorhoz lebegtem, aki szinte összeforrt a körablakkal, s csaknem félrelökve őt, az üveghez tapadtam. – Vagyim, látod? Gyorsabban nézd, gyorsabban, mert még elveszítem! – siettet Gorbatko. Szaporábban ver a szívem. Mellemet feszíti a lelkesedés. Az ismerős csillagkép előterében arányait és fényességét tekintve semmihez sem hasonlító tündöklő csillagot látok, repülő csillagot, amely igyekszik utolérni bennünket. Kétségnek helye nincs. Ez a Szojuz-8. – Tolja, gyere csak ide! Ez biztosan Gránit – nógatom a parancsnokot. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, belekiáltok a mikrofonba: – Gránit, itt Buran-2! Nagyszerűen látunk! Valamivel mögöttünk vagytok. Igyekszünk szem előtt tartani benneteket! Értettétek? – Buran, értettük. Mi is csillagként látunk benneteket. Gratulálunk! – hangzott a Gránit fedélzetéről. Csak most értettem meg végre, mennyire igaza volt Andrijan Nyikolajevnak, amikor űrrepülése után megkérdeztük : – Hogyan fogadta Pavel Popovics felszállását? Ő akkor azt válaszolta: jó egyedül a világűrben, de kettesben még jobb. Valahogy felvidul az ember lelke. Ezt éreztük mi is, amikor megpillantottuk a Szojuz-8 űrhajót.

Most mi egymás mellett száguldunk – persze a világűr méreteiben ez a fogalom nagyon viszonylagos. De hagyjuk az érzelmeket, fő a munka. Miután felfedeztük egymást, első számú feladatunk meghatározni az űrhajók viszonylagos mozgásának adatait: a távolságot, az egymáshoz közeledés sebességét. Megkezdjük a Gránit megközelítését és a manőver programját. Most már messze lent, alattunk látható a bolygó sűrű fehér fellegei közt. A Nap sugaraiban miniatűr repülőgép emléktárgyra hasonlít: szárnyas és fényes. Ha az ember elnézi, érzékelni kezdi azt a szédítő kozmikus sebességet, amellyel űrhajóink száguldanak a világűrben – óránként 28 ezer kilométer! Az az érzésem, hogy már-már megelőz bennünket, és eltűnik a látómezőből a világűr parttalan térségeiben. De ez csak úgy tűnik. Valójában mi is ugyanolyan sebességgel száguldunk. Gránit a megadott időpontban végrehajtja az űrhajó betájolását, és bekapcsolja a korrekciós hajtóművet. Szüntelenül figyeljük műveleteit. Kezdődik az egymáshoz közeledés. Ljosa Jeliszejev a Szojuz-8, én pedig a Szojuz-7 fedélzetéről bemérjük a távolságot és űrhajóink egymáshoz közeledésének sebességét. Méréseinket rádión ellenőrizzük. – Ljosa, nálam körülbelül háromezer méter. Nálad mennyi? – kérdem Jeliszejévtől. – Vagyim! Értettelek! Az adatok megegyeznek! – hallom a választ. Így megy ez a közeledés egész ideje alatt. Már jól láthatók a Szojuz-8 űrhajó ismerős körvonalai. Színe valósággal elkápráztatott. A Földön egészen másként fest: azt mondanám, valamivel komorabb. A világűrben egyszerűen felismerhetetlen. Fehéres-zöldes színű, a Nap sugaraiban és a Földről visszaverődő fényben mindez összefolyik. Az űrhajó antennái csillogó tűkként meredeznek minden irányba. Jól látható a komp teste, közrefogva egyik oldalról a műszeraggregátoros, a másikról meg az orbitális fülkével. Az űrhajó imbolygásakor a körablakba vetődő napsugarak visszaverődött

vidám fényfoltokként térnek vissza hozzánk, de nem állnak meg, hanem továbbrepülnek. Az űrhajó közepén rinocérosz szarvaként meredezik az optikai műszer külső része. Az űrpályáról leereszkedve az űrhajónak ezt a részét kilőjük, most még azonban helyén van, s a szivárvány minden színében pompázik. Mint egy drágakő! A Szojuz-8 már egészen közel van hozzánk. – Buran, itt Gránit! Figyeljetek: rövidesen árnyékba jutunk. A kijutás után folytatjuk a manővereket – halljuk Satalov hangját. A Szojuz-8 repülőgéphez hasonlóan kis bedőléssel elszáguldott fölöttünk, és eltűnt a szemünk elől: árnyékba jutottunk. – Gránit, itt Buran, valahol elvesztél – közli Filipcsenko. – Pillanatnyilag nem látunk. – Mindjárt bekapcsolom a lámpákat. Figyeljétek! -halljuk a választ. – Gránit, látunk benneteket! Jól látható a csillogó optikai műszer. – Értettük. Viszontlátásra, Buranok! Nyomasztó, feszült percek következtek. Gorbatko és én váltottuk egymást posztunkon, a körablak mellett. Az a feladatunk, hogy ne veszítsük szem elől Gránitot. Ez azonban csak a manőverek kezdete volt, melyek a következő fordulatok során is folytatódtak. Mind a három űrhajó engedelmesen alárendelte magát a legénység akaratának. A személyzet tájoláskor a tömeg központjához viszonyítva a megadott irányba fordíthatta a Szojuzokat; viszonylag bármelyik tengely körül forgathatta, növelhette vagy csökkenthette sebességüket, stabilizálhatta a szükséges helyzetben. A Szojuz kiváló űrhajó, nagy, bonyolult, okos és rendkívül engedelmes. A Szojuzok trojkája – szárnyakként szétterjesztve a napelemek tábláit – szelte a világűrt. Több százezer kilométert tettünk meg együtt, szinte egymás mellett. Jóval később, Andrijan Nyikolajev és Vitalij Szevasztyanov űrrepülésekor, az irányító központban tartózkodtam. Esténként kimentünk az utcára, leültünk a padokra, és felidéztük saját űrrepülésünk emlékeit. Egyik bajtársam hozzám fordulva a következőket mondta:

– Tudod, milyen szép is volt figyelni benneteket innen, a Földről? Az ember feltekint az égre, és egyszerre három kis csillagocskát lát, amelyek a mozdulatlan csillagok sokaságában szédületesen száguldanak. Akár a mesében! Hát igen, valóban gyönyörű látvány lehetett! A manőverezési programot teljesítettük. A Földről utasítást kapunk, hogy a program szerint folytassuk az űrrepülést. Hát akkor, Granit, Anteus, búcsút veszünk egymástól, de nem sokáig. Néhány nap múlva újra találkozunk, de már a Földön, bajkonuri kényelmes szállásunkon, a Koszmonavtban. „Szerencsés utat!” – kívánjuk egymásnak szívből.

V. KIKÖTŐNK – A FÖLD 1969. október 17-én a Föld közölte velünk: „Idejük hamarosan lejár.” Vártunk e parancsra, s mégis, amikor megkaptuk, őszinte sajnálkozással gondoltunk az idő gyors múlására. Talán azért, mert megfeszített munkát végeztünk, vagy talán azért, mert már hozzászoktunk a világűr rendkívüli viszonyaihoz, a két lakófülkéből álló űrhajónkhoz, ügyet sem vetettünk az időre. Mégis … ötnapos űrrepülés van mögöttünk. Programunkat befejeztük. A fedélzeti naplókban a gondosan felsorolt feladatok mellett ott a megjegyzés: teljesítve. Lehet, hogy itt-ott többet tehettünk volna és jobban, de … először is kevés volt az idő; másodszor: figyelembe kell venni, hogy ez volt az első űrrepülésünk. A tapasztalatszerzés nem jön önmagától. Űrparancsnokunk, Anatolij Filipcsenko nem éppen szabályszerűen ugyan, de kiadja a parancsot az űrhajó legénységének: – Hát akkor, fiúk, ideje készülni! – Majd mosolyogva hozzáteszi: – Bármilyen jó is itt, otthon még jobb. Megszoktuk a világűrt, amely nem fosztott meg bennünket a leglényegesebbtől, munkaképességünktől, nyugodtan repülhettünk volna még tovább is. De a parancs az parancs, a program pedig program. Bármennyire is igyekeztünk meggyőzni az űrrepülés irányítóit, hogy adjanak engedélyt a további munkára, semmit sem sikerült elérnünk. Megértjük őket. Még nem tudjuk, kinek nehezebb – nekünk-e, akik a világűrben repülünk, vagy azoknak, akik a Földről irányítják a repülést… Jól ismerjük azokat, akik most a földi összekötő pontokon teljesítenek szolgálatot, s a központból irányítják az űrrepülést. Most ott lent feszült figyelemmel és izgalommal követik űrrepülésünk befejezését. Addig nem is mennek pihenni, amíg meg nem hallják az álmatlan órákat és perceket, idegfeszültséget és fáradtságot feloldó egyszerű földi szavakat: „Az űrhajó rendben Földet ért. Az űrhajósok közérzete jó.” Természetesen nagyon vágyódtunk haza, szeretteinkhez és barátainkhoz. Gondolataim egész idő alatt vissza-visszatértek

feleségemhez és fiamhoz: vajon hogy vannak otthon? Vologyka persze nem akar megválni a televíziótól, s biztosan szorongatja és gyötri a család kedvencét, az Apollón macskát. Mama valószínűleg sír. Apa meg hallgat, és minden érzést magába fojt… A csillagőrjárat több napja alatt szúrós borosta nőtte be az arcunkat. Érdeklődéssel vizsgálom magam a tükörben. A fiúk közben ugratnak: „Milyen szép tatár szakállad van - fekete és hegyes.” A Földön elképzelhetetlen, hogy ennyi ideig ne borotválkozzék az ember. Milyen elérzékenyülve emlegettük a gőzfürdőt, az Újságírók Házában mért csapolt sört, s mint az oroszok, természetesen a forró, tápláló scsít vagy borscsot. Sor kerül erre is, de majd ott, a Földön, s nem is egyszer. Vajon fogunk-e még repülni? Űrutazásunk idején is nemegyszer szóba került ez a téma, de azért mindenki szívében ott a vágy – még és még repülni: annyiszor, amennyiszer az egészségünk és a tudásunk megengedi. Persze jó lenne ugyanezzel a legénységgel repülni. Hisz talán semmi nem hozza olyan közel egymáshoz az embereket, mint a nehéz és felelős munka. Megszoktuk egymást. Még a legtitkosabb gondolatainkat és vágyainkat is elmondtuk egymásnak. Az űrhajón nem létezett Filipcsenko, Gorbatko, Volkov. Csak mi voltunk. Noha mindegyikünk ugyanaz maradt, aki volt, egyetlen egészet alkottunk, mint ezt később az egyik földi találkozásunk alkalmával Viktor mondta. Természetesen nem mindig voltunk egy véleményen. De meg tudtuk bocsátani egymás hibáit, és minden esetben megtaláltuk az egyetlen helyes megoldást. Az űrhajón minden személyes kérdésben szavazással döntöttünk. A repülési programot illetően meg a parancsnok szava megmásíthatatlan törvény volt számunkra. – Csomagoljatok – figyelmeztet Anatolij nehogy itt felejtsetek valamit! Jól nézzetek körül! Ezt magunk is tudjuk, ötnapos repülés alatt sok anyag és természetesen sok szemét is összegyűlt. Semmi sincs már abban a rendben, mint mikor az űrpályára vezényeltek bennünket. A szó szoros értelmében sok minden egyszerűen elúszott tőlünk.

Most mindent gondosan a helyére kellett tennünk. A legértékesebb dolgokat a kompban kellett elhelyeznünk, a többi az orbitális fülkében maradt. Mindent gondosan be kellett csomagolni és átkötni, hogy semmi se akadályozzon az átjárónyílás lezárásánál és a hajó szétválasztásánál. Fordított sorrendben kezdtünk dolgozni. Azaz most mindent, amit a patrontáskából és a műszerszekrény fiókjaiból elővettünk, vissza kellett tennünk a helyére. Anatolijnak a kompban átadtuk a felhasznált filmeket -film- és fotókazettákat, aztán a kisebb emléktárgyakat, amelyeket magunkkal hoztunk az űrutazásra. Természetesen elsősorban a fedélzeti naplót. Sajnáljuk itt hagyni az űrpályán ezt a drága és páratlan berendezést. Nagyon sajnáljuk! Megbízhatóbb műszerekkel még nem volt dolgunk. Mit lehet azonban tenni, bele kell törődni. A komp nem képes felvenni mindent, ami belefér az egész Szojuz űrhajóba. Végül sikerült mindent elraknunk. Mindjárt tágasabb és világosabb lett az orbitális fülkében, amely az öt napig tartó repülés alatt már otthonossá vált számunkra. Most pedig egyszerre sivár és barátságtalan lett. – Fiúk, fejezzétek már be, szorít az idő! – sürget a parancsnok. Ránézek az órára. Bizony ideje elreteszelni az átjárónyílást, ellenőrizni, légmentesen zártuk-e le, és megkezdeni a végső műveleteket. – Ide hallgass, Vagyim, nem látom a dobozodat a Malahov-kurgán földjével – fordult hozzám Anatolij. Ez az a föld, amit a kisfiam hozott haza, és kérésére hoztam magammal. – Tolja, ne viccelj, hisz neked adtam. A térképtokban volt. – Vajon hová tűnhetett? Hármasban átkutattuk az egész űrhajót. A legrejtettebb zugokba is benéztünk, átnéztük a kompban összerakott műszereket, de mindhiába! Időnk sincs már, tovább nem kutathatunk. S akkor, bosszús ábrázatunkon szinte kéjelegve, a parancsnoki karosszék alól felettébb nagy nyugalommal, méltóságteljesen

előlibben az elveszett tárgy: a földet tartalmazó gyufásdoboz. A súlytalanság szokásos fondorlata! Nem is vett oly sok időt igénybe a dolgok eltakarítása, mintegy félórát. Az érdekesség kedvéért: a takarítást a Fekete-tenger fölött, körülbelül a Krímnél kezdtük el, s mire befejeztük, már Amerika északi része fölött repültünk. Még egy utolsó pillantást vetünk az orbitális fülkébe, gondolatban búcsúzunk tőle. Jó szolgálatot tett nekünk, biztonságos munka- és pihenőhely volt számunkra csillagőrjáratunk idején. Átmegyünk a kompba, és elfoglaljuk helyünket. Viktor segít a parancsnoknak lezárni az átjárónyílást. Ketten egészen az ütközőig csavarják a kereket. Még ellenőrizzük, légmentes-e. Bekapcsolok egy billentyűt, az orbitális fülke nyomáscsökkentőjét, és a másodpercmérőn stoppolom az időt. A higanyoszlop szerint a nyomás 500 milliméterre csökkent. A nyomás csökkenésének a kompban nem szabad meghaladnia egy meghatározott értéket. A norma az norma! Úgy látszik, minden rendben van. A légmentesség tökéletes. Most a parancsnokra vár a nagy munka. Helybeli függőleges vonal szerint pontosan a megfelelő irányba kell betájolni az űrhajót. A Földnek úgy kell befutnia az optikai körablakokban, mintha csak alattunk volna. Ez azt jelenti, hogy az űrhajó leszállásra van betájolva. Filipcsenko, akinek most már nemcsak nagy pilótatapasztalatai, hanem űrhajóstapasztalatai is vannak, nagyszerűen megbirkózik feladatával. Az űrhajót betájoltuk. Megkezdjük a leszállási programot, és a programellenőrző műszeren figyeljük menetét. Ennek mutatója fentről indulva, függőleges vonalon egészen a „hajtómű bekapcsolása” jelzésig megy lefelé. Bekapcsolódtak a giroszkópok. Parancs hangzott el kioldásukra. Bekapcsolódott az integrátor. Az automatika pontosan működik. Most a motornak kell bekapcsolódnia. Nagyon felelősségteljes pillanat. Rándulás. Máris hallatszik az egyenletes dübörgés -működésbe jött a fékező hajtómű.

Egy másodperc, még egy, még … Visszaszámoljuk az időt. Pontosan a megadott időben, 146 másodperc múltán a gyorsítási integrátor utasítására kikapcsolódik a hajtómű. A Szojuz-7 űrhajó rátért a Földre vezető röppályára. Megkezdjük munkánk legnehezebb és legfelelősségteljesebb szakaszát. Nehéz azért, mert elfáradtunk, és bizony el is szoktunk a földi viszonyoktól. Felelősségteljes, mert az ereszkedési automatikából túl sok utasítást kell kiadnunk, míg az űrhajó a Földet érinti… Rándulás. A komp levált az orbitális és a műszeraggregátor szekcióról. Mi a komp kapszulájában szédületesen zuhanunk tovább a Föld irányába. Valamilyen tárgyak villantak fel és el a körablakban, az egyikben felismertem az orbitális fülke bélését. Tehát az elválás rendben zajlott le. Megtettük a leszállás következő szakaszát. Most működésbe kell lépnie az irányított ereszkedési rendszernek, amely a komp törzsén elhelyezett hajtóművek segítségével forgatja majd az űrhajót. Ez lehetővé teszi a lehető legkisebb túlterheléssel történő leszállás biztosítását a pontosan megadott körzetben. A kapszulának nemsokára a légkörbe kell érnie. Így is történt. A sok tábla közül az egyiken kigyúl a fényjelzés: Légkör. Folyamatosan nő a túlterhelés. Egyelőre azonban nem haladja meg a földi gyakorlataink során megszokott normákat. Megváltozott a körablak üvegének színe. Egy pillanatra, a másodperc töredékéig a kiégett fémsalak színének árnyalatát vette fel. A kilátás rosszabbodott. Ez a körülöttünk dühöngő tűz tréfája. Látjuk a sajátos nyomjelző szalagokra emlékeztető lángnyelveket, s tudjuk: a komp körül nagyon magas a hőmérséklet – mintegy háromezer fok. Valahol lent, alattunk erősödik a zaj és a recsegés. Az a benyomásunk, mintha valamit alattunk bősz erővel le akarnának tépni. A komp hővédő burkolatának a felső rétege ég. Higgyék el: nem valami kellemes érzés.

Végre megszűnik a recsegés. Viktor és én a körablakon át folytatjuk megfigyeléseinket. A komp az irányított leereszkedési rendszer rakétamotorjainak segítségével megfordul tengelye körül. A körablakban hol bolygónk sárgás felülete, hol az ég kéksége villan fel. Az a benyomásunk, mintha vastag és puha tollba merülnénk. Az ereszkedésirányító rendszer megbízhatóan működik. Ezt nagyon jól érezzük, mivel a túlterhelés foka a megengedett határon belül van. Három szempár a fedélzeti óra másodpercmutatójára szegeződik. Következik a legfelelősségteljesebb pillanat – az ejtőernyőrendszerek üzembe helyezése. Tompa koppanás a komp törzsén. Kilövődött az ejtőernyőtartály nyílásának zárófedele. Érezhető rántás, majd egy további arról tanúskodik, hogy működésbe jöttek az ejtőernyők fokozatai: előbb a kihúzó, utána meg a fékező ejtőernyő. Most pedig a főkupola nyílt szét. Az űrhajó fordult egyet hossztengelye körül, szinte fennakadt az ejtőernyő zsinórjain, aztán lassan, ünnepélyesen himbálózni kezdett a színes ernyők alatt. Amikor a körablakban feltűnt a Nap, bekapcsoljuk a másodpercmérőket, és igyekszünk meghatározni a forgási sebességet. A magasságot körülbelül tudjuk, legfeljebb tízezer méterre van a Föld. Megszűnt a leereszkedő kapszula forgása. Rádiókapcsolat útján jelentjük a Földre, hogy minden rendben folyik (hangszalagra is rögzítjük). Közérzetünk jó. Aztán teljesen váratlanul változásokat érzünk a kabinban. Egyelőre még nem tudjuk, milyen változások ezek, de érezzük, hogy jók. Kérdő, furcsálló tekintetet vetünk egymásra. Mit jelenthet ez? Végre közösen rájövünk. Kinyílt a szellőztetőnyílás, és a Föld, drága, gyönyörű bolygónk illata hatolt be a kabinba. Aligha tudom leírni ezt az első, mindannyiunkat elárasztó érzést! Az élet szaga volt ez. A Föld, amely évezredeken át ölelésében tartotta az embert, egyszer

csak elvesztette fölötte hatalmát. De hívására újra visszatér hozzá. A Föld meg első ajándékát küldi neki! De hol a Föld? Sűrű fehér felhőzet takarja el előlünk. Az űrhajó ismét himbálózni kezd. Itt már szél dühöng. A leszállás körzetében nem éppen landolásra való időjárás uralkodik: rosszak a látási viszonyok, és a másodpercenkénti 15 méteres sebességet is eléri a heves szél. Később elmondták nekünk, hogy a hótorlaszok több utasszállító repülőgép felszállását megakadályozták Karagandában. Nagyon találóan írták a lapok: Buran (Hóvihar) hóviharban szállt le. A körablakban már látjuk a havas sztyepp fehér takaróját. Sima földfelület. Lenn út sávja húzódik. – Fiúk, mindjárt Földet érünk! Görcsösen szorítjuk a székek fogantyúját, és szorosan a rögzítőberendezéshez tapadunk. Bekapcsolódnak a sima leszállást biztosító motorok. Csökken a sebesség. Nagy koppanás – és hirtelen … csend. A Földön vagyunk. Vártuk ezt a pillanatot, reménykedtünk. És most alig tudjuk elhinni… Viktor az utolsó pillanatban kilövi a második tartórendszert, amely a kapszulát az ejtőernyővel kötötte össze -erre azért van szükség, hogy ne vonszoljon bennünket a mezőn. Az első tartórendszert mindjárt a Föld érintésekor sikerült kilőnie. Nézem a társaimat. Viktor fölöttem a székhez csatolva függ, és boldogan mosolyog. Eleinte nem is tudom magam kiismerni. Nagyon gyenge fény világít be a kabinba. A körablakba nézek. Észreveszem a havat. Aztán sötétsárga foltot pillantok meg, majd hirtelen zöld füvet. Hogyan maradhatott itt, éppen alattunk? Felfoghatatlan! Milyen drága volt nekünk ebben a pillanatban a hóban árván megbúvó zöld fűszál! Hirtelen eszembe jutottak J. Frenkel Orosz mező című ismert dalának szavai… Üdvözöllek, orosz föld!

Én lenge kalászod vagyok … Űrhajónk tervezett leszállási pontja 155 kilométer távolságban van Karaganda várostól északnyugatra. Kozmikus címünk, amely nemrégen még körülbelül így hangzott: Világűr, terület: Föld körüli – város: Orbita, ház – Szojuz-7 űrhajó – most egy szóval fejezhető ki: Föld. Most ki kell oldanunk magunkat, és kinyitnunk a bejárati nyílást, hogy kijuthassunk. Ez azonban nem olyan egyszerű. Eleinte megpróbálom felemelni a komp belső bélésére varrt zsebből kiesett fedélzeti naplót. De mi ez? Olyan nehéz lett, hogy nem tudom felemelni. Otthagyom tehát. Megpróbálom felemelni a kezem. Ügyszintén kétszerteháromszorta nehezebb lett. Tehát várnunk kell egy kicsit: idő kell ahhoz, hogy újra hozzászokjunk a Föld vonzóerejéhez. – Vitya – fordulok Gorbatkóhoz –, várj a szíjak kioldásával, mert még agyonnyomsz. Úgy szálljunk ki, ahogy tanítottak bennünket. Elsőnek Anatolij, utána te, én pedig utoljára. Nem sok idő telt el, amikor meghallottuk, hogy kívülről valaki megbeszélt jeleket ad, valamilyen nehéz tárggyal kopogtatva az ejtőernyő-konténer burkolatát. Valaki a földiek közül nyitogatni kezdi a nyílás fedőlapját. Anatolij belülről segít neki. Végre kinyílt a tető, és friss, hideg levegő áramlott a kabinba. Az ajtónyílás belülről nyitható ki. Együtt zártuk be: a parancsnok, a kutatómérnök és én. Anatolij gyorsuló lélegzéséből megállapítom, hogy kioldja a szíjazatot, és kimászik a székből. Valaki, behajolva a nyíláson, kisegíti az űrhajóból. Utána Viktor mászik ki. Most rajtam a sor. Átadom fedélzeti naplómat a fogadásunkra érkezett elvtársaknak, segítségükkel először leülök a nyílás peremére, majd simán leereszkedem a földre. Vagy harminc méterre tőlünk az ejtőernyő kilőtt narancssárga kupolája a havas karagandai sztyepp kis darabját borítja. Zsinórzata élettelenül hever mellette. Derekasan megtette a magáét, biztosította a kapszula sima leereszkedését a Földre. Fölöttem az ég …

Feltekintek. Sűrű fellegek borítják az eget. Alig tudom elhinni: valóban a világűrben jártunk? Oly gyorsan véget ért minden. Mintha nem is lett volna több éves megfeszített kiképzés és ötnapos űrrepülés. A másodperc töredéke alatt villant át mindez az agyamon, álomnak tűnt az egész. Gondolatban még valahol ott vagyunk. Még gondterhelten arra gondolunk, nem hagytunk-e valamit az orbitális fülkében (akárcsak a Földön: kikapcsoltam-e a gázt?). Pedig nehéz, ólomsúlyú lábainkkal már itt vagyunk a Földön, ölelgetnek, csókolgatnak bennünket, nevetnek, tréfálkoznak, fényképeznek, autogramot kérnek. A felém nyújtott cédulákra valamiféle hieroglifákat írok. Ujjaim bizonytalanul tartják a tollat. A toll is szörnyen nehéz. Ide-oda mozog a kezemben. Lábam alatt inog a talaj. Gondos fogadóink meleg prémruhát hoztak nekünk. Leveszem a fülhallgatós pilótasapkát, és prémeset veszek fel. Az orvosok látva, milyen bizonytalanul állok a lábamon, leültetnek egy szétterített sátorlapra. Inni szeretnék. Vizet kérek. Talán megkönnyebbülök. A közelben álló helikopterből már sietnek is a hideg vízzel telt tartállyal. Mohón kortyolok. Most pedig fogadóink segítségével felveszem a többi ruhám. Ugyanezt teszik társaim is. Felállok a sátorlapról, és a fiúkhoz lépek. – Gyerünk, örökítsük meg magunkat a mi szépséges űrhajónk mellett – indítványozom. – Hisz többé már úgysem repülünk rajta. Múzeumi tárgy lesz. Tolja odahívja az egyik ismerős fotóriportert: – Fényképezz le bennünket… Kérésünknek eleget tesz. S ott állunk mereven, három fáradt, borotválatlan, de boldog ember az oldalára dőlt kapszula mellett. A berendezés egy részét, amelyet az űrrepülés után visszahoztunk, zsákokba kötve átadtuk a kutatócsoport vezetőjének. Átadtunk más anyagokat is – a Szojuz-7 űrhajó legénysége ötnapos űrbéli munkájának eredményét.

– Eh, fürdő kellene most, jól kiizzadni! – mondja vágyakozva Anatolij. Erről azonban egyelőre csak álmodhatunk. Most be kell szállnunk a helikopterbe. Vár bennünket Karaganda. A helikopter légcsavarja nagy zajt csap, ezért csak arcmimikával és kézmozdulatokkal érintkezünk egymással. Pilótazekém zsebébe nyúlok, és ceruzával teleírt, összegöngyölt papírlapot találok benne. Kisimítom: a csillagos ég leegyszerűsített térképe, amelyet űrutazásunk alatt használtam. A helikopter fedélzeti mérnöke rámutat. – Ajándékozd nekem az aláírásoddal. – Jól van, hiszen ti vagytok az elsők, akik fogadtak bennünket a Földön. A lapra a következőket írom: ,,A helikopter személyzetének, amely elsőként fogadott bennünket a Földön – a Szojuz-7 űrhajó legénységétől. Filipcsenko, Volkov, Gorbatko.” Másfél órás repülés után leszállunk. Lent – tömeg és rengeteg autó. Kiszállunk a kabinból. Fényképészek, filmesek, újságírók hada rohamoz meg bennünket. Sok ismerős arc tűnik fel közöttük. – Ne fényképezzenek bennünket ilyen borostásan. És ne magyarázzák félre imbolygásunkat. Még nem szoktunk el a súlytalanságtól. Ügy látszik, könnyebb megszokni a súlytalanságot, mint elszokni tőle. Átkarolom bajtársaim vállát, és fülükbe súgom: „Így biztosabban fogunk állni a lábunkon.” Hevenyészett sajtóértekezleten válaszolunk a sajtó és a rádió képviselőinek kérdéseire. Az újságírók jegyeznek noteszaikba. Mi már ismerjük a kérdések jellegét, és sorjában válaszolunk. – Legmélyebb benyomásuk? – Bolygónk, a Föld látképe, napkelték, napnyugták. Nehéz ezt szavakkal leírni, látni kell. – Ha az űrhajóban egy másik bolygó értelmes lényei utaztak volna, a látottak alapján meg tudnák-e határozni, lakott-e a Föld vagy sem?

Ez a kérdés élénk derültséget keltett. Filipcsenko azt mondta, hogy felülről elég pontosan megkülönböztethetők a városok, az erdőségek; Afrika fölött hol a sivatag, hol az őserdő vonul el az ember szeme előtt. Gorbatko pedig hozzátette, hogy az északi féltekén még a felszántott mezőket is látta. – Minden látható – mondtam én. – Sajnos, nem voltak velünk vérbeli újságírók és fotóriporterek. – Milyen a világűr „hangvilága”? Miből áll? Filipcsenko egy pillanatra elgondolkozott, mintha fel akarná idézni az öt nap élményeit. – Az űrhajón nincs teljes csend, felismerhető a hajtóművek zaja, az űrhajó munkazaja. – Mi a földtani-földrajzi kutatások értelme és jellege? – Ez a kérdés részletes választ kíván. Önök tudják, hogy ami a terep jellegét illeti, elég részletesen felismertük, ezután már a geológusok dolga megállapítani a hasznos ásványok lelőhelyeit. – Mit tudnak mondani az űrhajó navigációs műszeréről? ostromolnak a fáradhatatlan riporterek. Ez a kérdés engem illet. Válaszolok: – Nagyon jól működött, és segített a tájékozódásban. – Amikor kiszálltak a helikopterből, úgy tűnt nekünk, hogy bizonytalanul lépkednek a Földön: milyen gyorsan alkalmazkodik az űrhajós a földi viszonyokhoz? – A súlytalanságot gyorsabban megszoktuk, mint visszatéréskor a Föld vonzóerejét – tréfálkozott Filipcsenko. – Beszéljenek életükről a világűrben. Filipcsenko elmosolyodik. – Aránylag gyorsan alkalmazkodtunk az új viszonyokhoz. Megpróbáltunk a heverőn, a padlón aludni, mint nálunk mondani szokás, „két szálhoz kötöttük magunkat”. A súlytalanságban azonban ajánlatosabb valamilyen szilárd tárgyhoz tapadva aludni. Gorbatko konyhatitkainkat és kedvenc ételeinket árulja el az újságíróknak: – Bármilyen furcsa, édesszájúak lettünk, még Vlagyiszlav is, aki pedig megrögzött húsevő. Annyira elkényeztettük magunkat, hogy leszállás előtt csak csemegét reggeliztünk.

– Beszélgettek leszállás előtt Vlagyimir Satalovval? Filipcsenko csodálkozott a kérdésen. – Természetesen. Sima leszállást kívánt nekünk, s mi is neki ugyanazt. A sajtóértekezlet végén az újságírók – ha szabad így kifejeznem magam – hívek maradtak önmagukhoz, és provokatív kérdést tettek fel: – Hogyan kezdenék önök az interjút űrhajósokkal? – Azzal a kérdéssel: hogyan érzik magukat? Válaszom élénk derültséget keltett. A tudósítók nyilván még tovább faggatták volna a Szojuz-7 legénységét, de a kozmikus orvostudomány hajthatatlan. Az orvosok már türelmetlenül sürgetnek, hogy mielőbb üljünk autóba. A vendégszerető karagandaiak sorfala között jutunk el az autókhoz. Néhány óra múlva repülőgépünk már startunk színhelye felé veszi az irányt. Ég veled, Karaganda puha földje, kozmikus kikötőnk! Az űrhajózással foglalkozó első művek drámai körülmények között jöttek létre. 1881. április 3-án, amikor a pétervári virágáruslányok a Fontanka partján az első tavaszi virágokat kínálgatták a járókelőknek, a Péter-Pál-erőd udvarán „minden oroszok” önkényuralkodója felakasztatta Kibalcsics pópa fiát, Nyikolaj Kibalcsicsot, a II. Sándor cár ellen elkövetett gyilkosság résztvevőjét. Nyikolaj Kibalcsics, a kiváló feltaláló, a Narodnaja Volja (Népakarat) szervezet tagja egy sugárhajtású repülőgépezet tervét hagyta örökségül az utókorra. Merész hangvételű tudományos értekezése előszavában a következőket írta: „Néhány nappal halálom előtt, a börtönben vetem papírra ezt a tervet. Hiszem, hogy elképzeléseim megvalósíthatók … Ha a tudós szakértők gondosan megvizsgálják elképzelésemet, és valóban megvalósíthatónak találják, boldog leszek, hogy eszmém nem pusztul el velem, hanem szolgálni fogja az emberiséget, amelyért életemet is kész vagyok feláldozni.”

Kibalcsics elsőként fejtette ki azt a feltevést, hogy lehetséges a rakéta által kibocsátott gázok felhasználása áramvonalas gépezetek hajtóerejeként. Stefan Zweig az emberi géniusz legfényesebb fellobbanásainak pillanatait „az emberiség csillagóráinak” nevezte. Jurij Gagarin „csillagórájáig” Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkijnak, a Föld űrhajózási pátriárkájának „csillagórája” létezett. A kozmikus világkorszak jelszavaként hangzik el Ciolkovszkij bátor és szenvedélyes kijelentése: „A Föld – az emberiség bölcsője, ámde az emberiség nem maradhat örökkön a bölcsőjében.” Ez a korszak tehát nem véletlenül kezdődött a nagy tudós hazájában – a Szovjetunióban. Az egyetemes tudomány történetében elsőként Ciolkovszkij alapozta meg elméletileg a bolygóközi repüléseknek és a Föld vonzóereje leküzdésének a megvalósíthatóságát. A szovjethatalom éveiben Cander, Ciolkovszkij tanítványa és követője, és később még több tudós munkássága folytán alakult meg a sugárhajtást tanulmányozó csoport, amely feladatául tűzte ki az első, folyékony üzemanyaggal működő rakéta létrehozását. Az első ilyen típusú rakéta felbocsátásától a hatalmas háromfokozatú rakéta fellövéséig mintegy 22 év telt el. Sz. Koroljov vezetésével és közvetlen részvételével 1957 októberében felbocsátották a Föld első mesterséges bolygóját. Nyilván akkor vetették fel először komolyan az ember űrutazásának kérdését is. A leendő űrhajósok csoportjába eleinte fiatal, erős fizikumú pilótákat vettek fel. Akkoriban még nem mindenki hitt közülük e fantasztikus, vakmerő álom megvalósításának lehetőségében. Egyesek már az orvosi bizottságon is túljutva, meghátráltak, és visszatértek ezredeikhez. Az űrhajósok első különítményébe csak a legmakacsabb fantaszták – s ugyanakkor realisták - kerültek be, akik lelkesen elhatározták, hogy egy új, látszólag megvalósíthatatlan álomnak szentelik életüket. Nevüket ma már nemcsak hazánkban, hanem az egész világon ismerik. Közéjük tartozott az űrutak megnyitója, az első ember, aki a Vosztok-1 űrhajóban legyőzte a Föld vonzóerejét: Jurij Gagarin.

E rövid visszapillantással vázolni akartam, milyen tulajdonságokat tartok a legfontosabbnak ahhoz, hogy valaki kozmonauta legyen: határtalan célratörés és kitartás. Legyen tehát a szó legjobb értelmében olyan fanatikus, aki hisz, de nyitott szemmel jár. 1967-ben a Vosztok és Voszhod űrhajókat új, korszerű és több célra alkalmas Szojuz űrhajók váltották fel. Ezek az űrhajók lehetővé tették a fedélzetükön végzett tudományos kutatások és megfigyelések lényeges bővítését. Egy embernek már nehéz megbirkóznia a repülés közben ráháruló feladatok összességével. Az irányító, távközlő, valamint az életfeltételeket biztosító berendezések bonyolultsága és sokoldalúsága napirendre tűzette azt a kérdést: az űrhajó fedélzetén feltétlenül kell hogy olyan ember is tartózkodjék, aki alkalmas a bonyolult fedélzeti berendezések műszaki kezelésére, és bármelyik pillanatban képes előre nem látható körülmények felmerülése esetén átvenni az űrhajó kormányzását és biztosítani leszállását a Földre. A Szojuz űrhajók legénysége soraiban először jelent meg a fedélzeti mérnöknek nevezett személy. A kiváló fizikai állapot mellett megkövetelték tőlünk, hogy tökéletesen ismerjük az űrhajó fedélzeti rendszereit és működésüket, és képesek legyünk elemezni a fedélzeten a legváratlanabb repülési viszonyok között előálló helyzetet. Ezenkívül bizonyos számú ejtőernyős ugrást és sugárhajtású vadászrepülőgépeken végzett, meghatározott óraszámú repülést tanúsító bizonyítvánnyal kellett rendelkeznünk. Nehéz volt a csillagok felé vezető utunk. Talán azért is nehéz, mert nagyon sokan kételkedtek és aggódtak, vajon kibírjuk-e azt, amire talán csak hivatásos pilóták képesek, és nemcsak egyszerűen kibírjuk, hanem meg tudjuk-e őrizni munkaképességünket is. Szerencsénk volt: olyan kiváló ember, előrelátó vezető irányított bennünket, mint Szergej Koroljov. A kozmikus startra is nagyszerű emberek készítettek fel bennünket. Elsőkként közülük a világűrben már tapasztalatokat szerzett űrhajós pilótákat, valamint a berepülő pilótákat szeretném megemlíteni: Jurij Gagarint és Szergej Anohint, a Szovjetunió Hőseit, és az űrrepülés több kiváló szakértőjét.

Mint az űrrepülések igazolták, a kutatómérnökök és a kipróbáló mérnökök becsülettel kiállták a próbát, és űrhajós társaikkal együtt mindent megtettek azért, hogy teljesítsék megbízatásukat. Összegezésként még egy következtetés: tudásra és még nagyobb tudásra van szükség. Nemcsak az űrhajót és berendezéseit kell alaposan ismerni, hanem jártasnak kell lenni sok más, szakmai és általános műveltséget nyújtó tudományban is. Minderre feltétlenül szükségük van a leendő űrhajósoknak. Manapság a tudományos kutatásokkal együtt egyelőre még az űrhajók úgynevezett „tökéletesítő kísérletei” folynak, s ezért legénységük között nincsenek más foglalkozások képviselői. De feltétlenül eljön az a nap is, amikor majd a legkülönfélébb szaktudású és foglalkozású emberek szállnak fel a világűrbe, hogy ott tudományos kutatásokat végezzenek. Egész kollektívákkal egészülnek ki a jövő űrhajói, különösen a hosszú időtartamú űrállomások. Ebben a kollektívában lesznek csillagászok és meteorológusok, geológusok és térképészek, orvosok és híradástechnikai, valamint egyéb szakemberek. Nagyon fontos, hogy ezek az emberek jól megértsék egymást, elnézzék egymás kisebb hibáit és gyengeségeit, mindenkiben tiszteljék az emberi méltóságot, egyazon életet éljenek, egyforma lelkesedés fűtse őket. Az, ami a Földön az emberek kapcsolataiban olykor megengedhető, a világűrben teljesen megengedhetetlen. Ha visszaemlékszem háromtagú legénységünk űrrepülésére, állíthatom, hogy kisebb, jelentéktelen nézeteltéréseket leszámítva, egész idő alatt egy emberként dolgoztunk, megbíztunk egymásban, segítettük egymást. Ez feltétlenül hozzájárult az űrrepülési program sikeres végrehajtásához. S ha már szót ejtünk arról a problémáról, amelyet elsőként Gagarin vetett fel a tudósok előtt – „a pszichológia és a világűr” –, abból kell kiindulni, hogy a világűr hatása az ember lelkivilágára egyenes arányban van a Földön kapott feladat időtartamával és a felelősség nagyságával. A világűr – az ember összes ismert és rejtett lelki betegségének és tökéletlenségének orvosa, az összes akarati tényező feltétlen részvétele mellett.

Leszállásunk után egyszer megkérdeztek: – Mit tud mondani társairól, a legénység többi tagjáról? Gondolkodás nélkül válaszoltam: – Ha alkalmunk nyílna újra repülni, gondolkodás nélkül megint csak Anatolij Filipcsenkót és Viktor Gorbatkót választanám. A fiataloknak, akik életüket a világűr meghódításának akarják szentelni, azt kívánom, hogy becsüljék és ápolják a barátságot, és tudjanak vele élni. Ez a siker egyik titka. Űrrepülés közben az űrhajósok a legváratlanabb helyzetekkel találkoznak. Kétségtelenül nem megy minden simán. Örökre élni fog az emberek emlékezetében szerte a világon – és különösen a mi emlékezetünkben – Vlagyimir Komarov űrhajós felejthetetlen alakja, aki a hazától kapott feladat teljesítése közben tragikusan életét vesztette. Azok, akik Komarovnak a Szojuz űrhajón végzett repülését figyelték, emlékeznek rá, milyen nyugalommal és szaktudással végezte az új, korszerű űrhajó első próbáit. Repülésével útnak indította hazai tudományunk és kozmikus iparunk kiváló szülöttjét. Komarov utolsó szavai ezek voltak: „Az űrrepülés programját teljesítettem. Megkezdem az előkészületeket a leszállásra. Mielőbbi viszontlátásra a Földön!” A tragikus véletlen azonban kiszakította a szovjet űrhajósok soraiból ezt a nagyszerű embert. Vologya Komarov nincs többé köztünk… helyébe léptek a világűr új meghódítói – neve azonban örökké élni fog, mint ama ügy szolgálatának példaképe, amelynek életét szentelte; népe és a kommunista párt szolgálatának mintaképe marad. Ifjúságunknak, amelyre az a feladat vár, hogy folytassa Gagarin és társai művét, van kiről példát venni, van kitől tanulni hősiességet, a párt és a nép iránti hűséget. Korunkban rohamosan fejlődik a kozmonautika. Közvetlen tanúi és résztvevői vagyunk ennek a fellendülésnek. Ma már nehéz bárkit is valamivel ámulatba ejteni, hacsak nem valami természetfölöttivel. A világ mindennapi, megszokott jelenségnek veszi az ember repüléseit a Holdra, automata berendezések leszállását a Vénuszra és a Marsra, az első Lunohod (holdjáró) eljuttatását a Holdra. Az

embert most már nem csupán az űrrepülések fogják izgatni, hanem az is: mit hoznak az emberiségnek? M. Rebrov, a Krasznaja Zvezda különtudósítója egyik cikkében a Szojuz-6, Szojuz-7 és a Szojuz-8 űrhajók legénységét felsorolva azt írta: ,,Ök a mi világűrünk munkásai.” E szavakban van valami igazság. A mai és a holnapi űrrepülések egy célra fognak irányulni – még szebbé tenni az életet a Földön. Ezért mentünk a világűrbe, ezért megyünk újra meg újra. Hivatásunk lett az űrhajózás, ugyanolyan hivatás, mint például a berepülő pilótáé. Igaza volt Satalovnak, amikor azt mondta: „Nincs nagyobb boldogság, mint tudomást szerezni arról, hogy új program teljesítésével, új űrutazással bízták meg az embert.” Véleményem szerint az emberek olykor helytelenül vetik fel a kérdést: „Mi az, hogy űrhajós – ez hivatás?” Ahhoz, hogy valaki jó szakember legyen, természetesen feltétlenül szükséges valamilyen hivatásérzet. Itt azonban a lényeget mégis másutt kell keresni. Az ember nem születik eleve űrhajósnak. Azokból lesznek űrhajósok, akik megfelelő egészséggel és ismeretekkel rendelkezve elindulnak a kitűzött cél felé, és tudatosítva e hivatás bonyolultságát és kockázatát, ennek az ügynek szentelik magukat. Az űrkísérlet befejeződött. A TASZSZ közleménye szerint: „A Szojuz-6, Szojuz-7 és Szojuz-8 legénysége kézi irányítás segítségével eredményesen teljesítette az űrhajók nagyszabású manőverezésének programját, és értékes anyagot hozott magával, amely megfelelő tudományos és műszaki elemzés után jelentős mértékben hozzájárul a kozmonautika további fejlődéséhez. Az űrhajók legénységükkel együtt pontosan a megadott leszállási körzetben szerencsésen Földet értek …” Újra Bajkonuron, az űrhajók starthelyén vagyunk. Újra együtt van a mi „nagyszerű hetesünk” – ahogyan az újságírók elkereszteltek bennünket. Újra orvosi vizsgálatok és megfigyelések. A végeredmény: mindenki egészséges. Két napon át jelentéseket teszünk az Állami Bizottságnak az elvégzett munkáról, válaszolunk a konstruktőrök és a tudósok kérdéseire. Van miről beszélnünk a szakembereknek.

Aztán elbúcsúzunk a kozmodrómtól. Nyitott autókban haladunk át az országút mentén álló emberek sorfala között. Mindenfelől üdvözölnek és integetnek. Egyszer csak a tömegből valaki a nevem kiáltja: – Vlagyik, Vlagyik! A hang irányába fordulok, és a szememmel keresem, kié lehet az ismerős hang. Végre meglátom. Az út legszélén áll Gálja, az unokahúgom, két gyermekével – az egyiket a karján tartja, a másikat kézen fogja. Már évek óta itt él a férjével, de sem az űrrepülés előtt, sem utána nem volt lehetőségem találkozni velük. Látom könnyes, de boldogságtól sugárzó szemét, összeszorul a torkom. Az űrrepülés után először látok valakit rokonaim közül. Csókot küldök neki, és integetek felé. A repülőtéren utasszállító gépbe szállunk, amely Moszkvába, a vnukovói repülőtérre szállít bennünket. Az idő gyorsan repül. Nemsokára Moszkvában leszünk. Már mindenki izgatott. Idegességemben sehogy sem tudom begombolni fehér ingem fránya felső gombját. Végre aztán mégis sikerült megbirkóznom vele. Valahol Moszkva közelében négy sugárhajtású repülőgépből álló díszkíséretet kapunk, minden oldalról kettőt. A körablakból nézzük őket, még a pilóták arcát is látjuk. A fiatal fiúk úgy ülnek, mint a cövek. Ez elterelte figyelmünket az előttünk álló találkozásról, és kissé megnyugodtunk. S itt is van már a vnukovói repülőtér, egy kört írunk le, aztán leszállunk. Halljuk, amint a repülőgéphez tolják a lépcsőket. Elfoglaltuk helyünket az ajtónál. Bárhogyan is igyekszem, sehogyan sem tudom elfojtani ismét jelentkező izgalmamat. No még ilyet! „Embereld már meg magad!” – hajtogatom magamban. A fiúkra nézek. Amint látom, szintén idegesek. Kitárult az ajtó, és ismerős dal szállt felénk: Messzi bolygónknak poros ösvényein ott maradnak a mi nyomaink … Megható találkozás a kormány tagjaival és szeretteinkkel …

Nehéz szavakkal kifejezni azokat az érzelmeket, amelyek e pillanatban hatalmukba kerítenek bennünket, feszítik mellünket, és mindenáron ki akarnak törni!… Nem találok szavakat, hogy leírjam ezt a felejthetetlen találkozást a moszkvaiakkal és a fogadást a Kreml Kongresszusi Palotájában! Időnként úgy tűnt, hogy mindez csupán gyönyörű szép mesebeli álom: olyan nagy megtiszteltetésben részesültünk. Bennünket, űrhajósokat többek között a „Föld polgárai” névvel illettek. Mi azonban nem egyszerű „földieknek” éreztük magunkat. Lényünk minden sejtjével büszkén valljuk, hogy oroszok, a Szovjetunió polgárai vagyunk. Egész nap fülemben cseng a TASZSZ rövid közleménye: „Ma, 1969. október 17-én 9 óra 25 perckor a Szojuz-7 űrhajó kitűzött programját teljesítve, Karaganda várostól 155 kilométer távolságban északnyugatra szerencsésen Földet ért. Az űrhajósok közérzete jó.” Néhány szó, de mi minden rejlik mögötte! Teljesítették a programot, közérzetük jó. Évekig folyó kitartó szorgalmas munka és edzés eredménye. Az újságírók gyakran feltették nekünk, űrhajósoknak a kérdést: „Nem félelmetes az űrbe repülés? Nagyon jól tudják, hogy milyen kockázattal jár, s otthon családjuk van …” Mit mondjak erre? A félelemérzés viszonylagos fogalom. Nincs olyan ember, aki soha semmitől sem félt volna. Vannak azonban emberek, akik le tudják győzni a félelem kellemetlen érzését. Mi, űrhajósok feltétlenül megbízunk űrhajóinkban, amelyekben felszállunk az űrbe, és sohasem gondolunk a szerencsétlenségre. Egyébként az életben is sok a veszély. Ez már az élet velejárója… A Földön is elgázolhatja az embert autó, vagy betörheti a fejét, azért mégis mindenki kimegy az utcára. Ami pedig rokonainkat és hozzátartozóinkat illeti, ez már sokkal bonyolultabb dolog. Teljesen biztos vagyok benne, hogy amikor űrrepülés közben az űrhajóban tartózkodunk, nekünk sokkal könnyebb, mint azoknak, akik irányítják repülésünket, és figyelemmel kísérik a repülési program teljesítését, valamint közérzetünket. És természetesen legnehezebb az anyáknak,

apáknak, feleségeknek. Az űrrepülés után tudtam meg, hogy anyám napokig sírt, apámat meg a nagy idegfeszültség ágyba döntötte. Az egyik barátom mesélte, hogy amikor a feleségem űrhajónk indulásának televíziós közvetítését nézte, annyira szorongatta a karját, hogy a nyoma sokáig ott maradt. A fiam igazi férfiként leplezte érzelmeit, csak a szoba falait aggatta tele plakátfényképeimmel. Kedveseim! Nektek is sok izgalmat és nehéz pillanatokat okoztunk, amelyeket földi találkozásunk öröme sem tudott feledtetni. A nehéz utak boldogságának azonban ez a titka … A világűr mélyébe hatolva lépésről lépésre tágulnak ismereteink határai és lehetőségei. Megismertük például a súlytalanságot. Sajnos, egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy ez az ember számára még mindig nagy rejtély. Hát a lebegés a nyílt kozmikus térségben, valamint a hosszabb idejű tartózkodás az űrhajón kívül? Itt nem az öncélú, hanem hasznos célokat szolgáló lebegésre gondolok. Arra az űrúszásra, amelyet a japán tudósok leonovizmusnak kereszteltek el (Alekszej Leonov szovjet űrhajós, az első űrúszó nevéről). Vajon milyen meglepetéseket tartogat még az emberiség számára? Milyen adót követel a világűr a földiek vakmerőségéért? Egyelőre nem tudjuk. S ebben az ismeretlenségben rejlik az emberi elme féktelen mozgatóereje és újabb, még merészebb és nagyobb kísérletek iránti visszafojthatatlan vágya. Egyszóval az űrhajósok nem maradnak munka nélkül, s még az utánunk következő nemzedékeknek is bőven kijut belőle. Egy tény azonban teljesen világos: az űrhajós mindenkor az élő ember számára idegen környezetbe repül. Én például nagyon jól értem Petrov akadémikust, amikor arról beszél, hogy bár a Földön a legapróbb részletekig kidolgoznak minden egyes űrutazást – az mégiscsak: utazás ismeretlen világba. Mindenkor nagy álmok vezettek nagy feladatok megoldásához. Nagy álmodozó volt Lenin is. Szárnyalás és fantázia nélkül nincs gondolat. Koroljov volt a legracionálisabb a realisták között, de tanítványaiban a szabadon szárnyaló gondolkodás széles skáláját, a fantáziát fejlesztette.

Parin akadémikus felszólalásait gyakran a nagy álmokról szóló beszélgetéssel kezdte: „Bevallom: szeretem a fantasztikumot. Véleményem szerint sokat ad nemcsak az ifjúságnak, hanem még nekünk, az idősebb nemzedéknek is.” Kozmológusaink talán Ciolkovszkijtól örökölték ezt a vonást? V. Sklovszkij író, aki többször személyesen találkozott Ciolkovszkijjal, a következő epizódot mesélte el életéből: „Volt egy gyógyszerész barátja. A gyógyszerésznek meghalt a fia. Az öreg Ciolkovszkij megállt a koporsó előtt, majd azt mondta neki: »Gyászod van. Fiad halott. De üljünk le, és beszélgessünk a csillagokról. Az ég megvigasztalja az embert. Távlatokban kell élnünk.«” A világűr nemcsak az ember lelkivilágára hat, hanem rányomja bélyegét gondolkodásmódjára is. Ezeket a változásokat az emberekhez eljutó sokféle információ idézi elő. Nézzük a legegyszerűbb példát. Az első űrhajósok fogadásakor feltett kérdések: – Észrevehető, hogy a Föld gömbölyű? – Mivel táplálkoztak az űrrepülés alatt? – Mi a súlytalanság? – Miben nyilvánul meg a túlterhelés? S így tovább … Most pedig lássuk azokat a kérdéseket, amelyeket tíz évvel később, 1971. április 11-én, az űrhajózás napja előestéjén tettek fel a tudósoknak és az űrhajósoknak: – Miért forognak az űrhajók az űrpályán tengelyük körül? – A Venus-7 a hőmérsékletre vonatkozó adatokon kívül szolgáltatott egyéb adatokat is? – Mikor repülnek emberek a Marsra? – Hogyan létesítenek a világűrben állandó orbitális állomásokat és laboratóriumokat? – Kidolgozták-e az űrhajók védelmi eszközeit arra az esetre, ha netalán más bolygókról érkező jövevények támadnák meg őket? Minden logikus: a kérdések jellegét a világűrre vonatkozó információkészlet határozta meg. Ezért nem csoda, hogy az

űrrepülések hajnalán az embereket csupán az űrhajósok első jelzőrendszere: érzékelései érdekelték – mit éreztek, mit láttak, milyen ízű a kozmikus koszt stb. Mindössze tíz év telt el azóta, hogy Jurij Gagarin személyében felszállt az első ember a világűrbe, s nem a tudósok, hanem egyszerűen a „világűr szurkolói” kérdik: – S mit terveznek 1978-ra, amikor a Naprendszer három bolygója – a Vénusz, a Mars és a Föld közel kerül egymáshoz, és minimális távolság lesz közöttük? Egy dolog biztos: az ember megjelenése a világűrben rendkívül nagy érdeklődést keltett az asztrofizika, a csillagászat iránt, és jelentős mértékben kitágította a Föld egyszerű embereinek látókörét; élénk érdeklődést váltott ki a világmindenség megismerésére. Ez még csak a kezdet. Csak az első lépések a sorrendben most már hatodik óceán, a parttalan kozmikus óceán mélységei felé. Egyszer véletlenül meghallottam, amint egy iskolás fiú elszólta magát. Ne feledjük, hogy a gyermekek sokkal egyenesebbek és hiszékenyebbek a felnőtteknél! A fiúcska az űrhajósokkal rendezett találkozó után azt mondta barátjának: „Képzeld, felszállt a világűrbe! Mindössze két nap, és már hős!” Kedves fiacskám, e két nap mögött egy egész élet van. Nagyon hosszú ideig tart a kiképzés. Sok nehéz lépést kell megtennünk itt a Földön, mielőtt megtennénk azt az egyet: a csillagok közé vezető lépést. De mi kitartóan rójuk e lépéseket. Persze vannak bonyodalmak. Előfordulnak nehézségek. Időnként már-már elviselhetetlenül nehéznek tűnik… De ezerszer is igaza volt kollégámnak és barátomnak, Jeliszejevnek, amikor azt mondta: „Éppen azért választottuk hivatásunkat, mert nehéz, mert bonyolult. És szolgáljuk rendületlenül.” A földi élet pedig megy a maga rendjén. Az űrhajósoknál nincs szünet, foglalkozásuknak nincs vége. Egyszerűen nem szünetelhet. Úgy, mint maga az élet sem. Újra Csillagváros, újra edzés a nyomáskamrában, a hőkamrában, a centrifugán, ejtőernyős ugrások, repülések repülőgépeken, edzések különféle földrajzi viszonyok között. Ez az űrhajós speciális kiképzése. Természetesen az általános fizikai edzés sem szünetel.

Kell-e magyaráznom, hogy egyidejűleg tovább szívjuk magunkba a tudományt? De már nem az alapoknál tartunk, hanem sokkal bonyolultabb részeibe hatolunk be. S így megy ez napról napra. De jön aztán a vasárnap -néha már szombaton kapunk pihenőt –, amelyet otthon, szeretteink között töltünk el. Ismét itthon vagyok. Berohanok, és összeütközöm a szomszédommal, kedvenc művészemmel, Jurij Nyikulinnal. Jurij vidáman rám kacsint, jobb kezéből a balba teszi át hálószatyrát, s röviden üdvözöl: – Hát előkerült! No lám… Én meg éppen a cirkuszba indulok. Még utána kiáltom: – Gyere el este, Jurij, szurkolunk egy nagyot! (Éppen javában folytak a jégkorong-világbajnokság mérkőzései.) Nyikulin – a vérbeli szurkoló – elmosolyodott és visszaszólt: – Jó, majd eljövök. Szeretem a… futballt. Beszálltam a liftbe, és emelkedem. Meglepően lassan, mintha a századik emeletre mennék. Az ajtóban régi szokásomhoz híven még kifújom magam. Megigazítom a köpenyem gallérját, és megnyomom a csengő gombját. Milyen sokáig nem nyitnak ajtót.. . Végre Ljuszja ott áll az ajtóban leeresztett kézzel, mosolyogva és kissé zavartan, új ruhában és új frizurával, szinte ismeretlen asszonyként. Nevet. – Gyere már be, te csavargó! Hát legyen, beengedünk … Vologyka elveszi a táskám. Levetem a köpenyem. Sokáig nem találom a fogast. Bemegyek. Mintha semmi sem változott volna. Minden úgy van, ahogyan volt. Kintről az utca megszokott zaja hallatszik. Az asztalon ugyanaz az ízletes scsí. Ljuszja is gyöngéden és vidáman tekint rám. Vologyka bátortalan, mint mindig, ha velem beszél. Mégis érzem, hogy valami nincs rendben. De mi? Tekintetem a padlóra esik, s hirtelen mindent megértek. Velem szemben ül Apollón, a kedvencem, már nagy, és korához képest, igen ügyes macska. Vészes villanást veszek észre a tekintetében. Azt hiszem, csendben és szomorúan gyűlölni kezd, hogy eddig figyelemre sem méltattam.

Reggel sétálni készülünk, mikor váratlan ténnyel kell szembenéznem. Ljuszja kijelenti, hogy cipőt kell venni Vologykának. Gépiesen megkérdem: „Milyen számút?” Nyugodtan mondja: „komoly felnőttméretet”. Hát igen, így vagyunk! Hisz már hatodikos a fiunk. Hogy is kerülhette el ez a figyelmemet? Kevés az időm? Persze, nincs fölösleges időm. De lám, mi, fiatal apák, gyakran hivatkozunk az időre, hogy igazoljuk férfiúi nehézkességünket. Foglalkoznom kell a sráccal. Holnap meg is kezdem. Dehogy, még ma. Hisz már tizenhárom éves. Nemsokára útnak kell indulnia a saját csillaga felé …

VI. MÉG EGY LÉPÉS A CSILLAGOK FELÉ Ezt a fejezetet Vlagyiszlav Volkov barátai írták, s beleiktatták a 20. számú űrhajósnak utolsó repülése során készített naplójegyzeteit is … 1971. április 19-én új szakasz kezdődött a világűr meghódításában – űrpályára vezérelték a Föld mesterséges bolygóját, a Szaljut űrállomást. 1971. április 23-án indult a Szojuz-10 űrhajó, amelynek fedélzetén V. Satalov, az űrhajó parancsnoka, a Szovjetunió kétszeres hőse, A. Jeliszejev űrhajós fedélzeti mérnök, a Szovjetunió kétszeres hőse, a műszaki tudományok kandidátusa, és N. Rukavisnyikov kutatómérnök tartózkodik. A Szojuz-10 űrhajót április 24-én összekapcsolták az űrállomással. Az űrhajó önműködő kormányzási rendszer segítségével 180 méter távolságra megközelítette a Szaljut űrállomást, majd az űrhajósok maguk hajtották végre a finom megközelítést és a „kikötést”. Az űrállomás-űrhajó összekapcsolt kozmikus rendszer repülése 5 óra 30 percig tartott. A kísérlet folyamán ellenőrizték a fedélzeti rendszereket, értékelték a dinamikai jellemzőket. A televízióadó segítségével bemutatták a földieknek a Szaljut űrállomást és egyes szerkezeti elemeit. Az űrhajósok elvégezték a tervezett tudományos megfigyeléseket és kísérleteket, fénykép- és filmfelvételeket készítettek. Mindezek után az űrhajó legénysége végrehajtotta a két űrrendszer szétkapcsolását, és a Szojuz-10 eltávolodott az űrállomástól. A Szojuz-10 űrhajó a tudományos-műszaki megfigyelések programját teljesítve, április 25-én simán leszállt a Szovjetunió területének megadott pontján. E repülés során végzett fontos megfigyelésekkel és kísérletekkel megkezdődött a Szaljut tudományos űrállomással végzett munka. A kutatók stafétáját a Szojuz-11 szállító űrhajó legénysége: G. Dobrovolszkij, V. Volkov és V. Pacajev vette át. A Szojuz-11 űrhajót vivő hordozórakéta 1971. június 6-án, moszkvai idő szerint 7 óra 55 perckor startolt. Az űrhajót irányító legénység: Georgij Tyimofejevics Dobrovolszkij alezredes, az űrhajó

parancsnoka, Vlagyiszlav Nyikolajevics Volkov fedélzeti mérnök, a Szovjetunió Hőse, és Viktor Ivanovics Pacajev kutatómérnök. Az űrhajósok június 7-én 10 óra 45 perckor végrehajtották a Szojuz-11 szállító űrhajó és a Szaljut űrállomás összekapcsolását. A három bátor férfi átment a „csillagházba”. A Föld körüli térségben megkezdte működését a Szaljut nevű első, ember irányította tudományos űrállomás. Az emberiség újabb óriási lépést tett előre a kozmikus térség kutatásában és meghódításában. Ez a „ház” nagy volt: térfogata mintegy 100 köbméter, hossza 21,4, átmérője több mint 4 méter, súlya több mint 25 tonna. Még szemléltetőbb képet akarnak kapni az ilyen nagyméretű „csillagházról”? Kérem: 100 köbméter – ez egy összkomfortos, kétszobás lakás térfogata, amely 20 és 10 négyzetméteres szobákból, fürdőszobából és konyhából áll. Az űrállomás hatalmas méretei lehetővé tették, hogy a fedélzetén különféle tudományos műszereket helyezzenek el, és megteremtsék a kellő feltételeket nemcsak a legénység hosszabb ideig tartó munkájára, hanem a pihenésre, testgyakorlatok végzésére, valamint a megfigyelések és kutatások eredményeinek feldolgozására is… Három fő helyiségből áll: átjáró kamrából, a munkakamrából és az aggregátorkamrából. Az első tudományos megfigyelések és kísérletek végzésére szolgált. Ugyanakkor a „csillagház” egyik lakószobája volt. Ez a légmentes kamra. Benne van elhelyezve a hőszabályozó rendszer, továbbá az életfeltételeket biztosító rendszer elemei, a tudományos műszerek és a vezérlőasztalok. A Szaljut belsejét jó ízléssel képezték ki: az űrállomás szerencsésen egyesíti a műszaki esztétikát a kényelemmel, amelyet általában otthoni kényelemnek neveznek. A belső felületet színes, díszes tapéta borítja, és több fénykép díszíti. A munkakamra ugyancsak kettős célt szolgál: egyaránt munka- és lakóhelyiség. Itt vannak a fő műszerek és aggregátorok: regenerációs készülékek, széndioxid-elnyelők, rádiótechnikai és televíziós berendezések, a fedélzeti komplexum irányító rendszere,

tájékozódási és kormányzási műszerek, energiaszolgáltató egységek, távmérési rendszerek … A munkakamra ebédlőnek és konyhának is nevezhető. Itt vannak a víz- és élelmiszerkészletek, ételmelegítő és tálaló alkalmatosságok és egyebek. Az aggregátorkamra az első kettőtől eltérően nem légmentes. Előírt berendezéséhez tartoznak a korrekciós hajtómű, a betájoló hajtóművek, védőernyők. Itt vannak továbbá a fő és tartalék mikrohajtóművek, amelyekkel a hossz- és oldaltengely körüli forgás és a kilengés idézhető elő. Az űrállomás ismertetéséből azonban még valami kimaradt. Az űrállomás fedélzetén „ministadion” is volt -sportkomplexum futópályával és testedzésre alkalmas berendezéssel. És … üvegház. Dióhéjban ez a „csillagház” belső részének a tartalma. S milyen a külső része? A Szaljut külsőleg mértani idomok kombinációja: kúp, amelynek egyik végén van az összekapcsoló, a másikon körülbelül két méter átmérőjű kis henger, amely aztán három, majd mintegy négy méterre szélesedik ki. Továbbá gömb alakú fenék és kúp (fűtőanyagtartály) következik, utána meg körülbelül két méter átmérőjű (hátsó elhelyezésű) hengerben a hajtóművek. Az űrállomás kívülről eléggé bonyolult alakzat volt -antennarudak, táblák, tartóoszlopok, gömbfüzérek, domborulatok és hajlatok. Ezek a keresőantennák, fényindikátorok, a külső horizont televíziós kamerái, a hőszabályozó rendszer aggregátorjai, léggömbök, Orion teleszkóp, távközlési és rádiótelemetrikus antennák. Napműszerek, vezérlőberendezések … A tájékozódási és navigációs műszerekkel végzett munka, a fényképezés, valamint a közvetlen szemmel történő megfigyelések céljaira a „csillagháznak” mintegy húsz körablaka volt levehető vagy le nem vehető műszerekkel. Az űrállomás egyik oldalán volt az érintkező, amely a szállító űrhajók „kikötésére” szolgált. Itt kapcsolták össze a Szaljuttal, és ezen a részen mentek át az űrhajósok az űrállomásra. Felsorolunk még néhány számot, hogy teljesebb képet kapjanak e létesítmény bonyolultságáról és roppant méreteiről. Az űrállomáson

mintegy kétezer műszert, blokkot, aggregátort helyeztek el. Csupán a különféle fedélzeti rendszerekben mintegy 100 villanyhajtómű működik. Az űrállomáson 20 vezérlőasztalt szereltek fel (nem számítva az egyes kísérleti műszerek irányító elemeit és műszertábláit), hogy ellenőrizhessék a Szaljut összes rendszerének működését, megváltoztathassák egyes vizsgálatok menetét stb. A villanyvezetékek hossza összesen több száz kilométert tesz ki. A napelemek tábláinak területe 42 négyzetméter. Nem a számadatok kedvéért kezdtük a felsorolást, noha az űrhajók legénységének az űrrepülések során még sohasem volt lehetősége arra, hogy ilyen nagyszámú tudományos berendezéssel dolgozzon. Az irányítható űrállomás létesítése fontos lépés volt. Az ember irányította űrrepülések időtartama megnőtt. Kutatásokat lehetett végezni az asztrofizika, az orvostudomány, a biológia, a műszaki tudományok stb. terén. Fontos népgazdasági feladatok megoldására is széles körű kísérletsorozatok kezdődtek. A világ első űrállomásán végzett munka menetéről maga Volkov számol be naplójában: Június 10. 21.40 Éppen most ébredtem. Moszkvában most este van, nekem azonban új nap kezdődik. Felkelés után tisztálkodás és könnyű reggeli. Elvégzem a reggeli tornát, aztán megkezdem a 12.00-ig tartó szolgálatot. Ismét Észak-Amerika fölött repülünk. Jól láthatók a városok. Június 13. Megkezdődött űrrepülésünk 8. napja. A Szaljut űrállomás 887. fordulata. A fedélzeten kívül éjszaka, a kabinban sötét van. Figyelem a csillagos eget. Az éjszakai látóhatár felső fényes rétegében nagyon pontosan kivehető a Mizar, a Nagymedve egyik csillaga. Napkeltekor, amikor az antennák világítani kezdenek, a csillagok eltűnnek, de nem mind. Június 15. Reggel kiporszívóztuk kamránkat. Úgy látszik, a második tartályból is kifogyott a víz. Tíz nap alatt ez már a második. Megreggeliztem. Elvégeztem a reggeli tornát. Guggolás százszor. Az „oázisban” kihajtott két zöld szál, 2-2,5 milliméter magasak. A fiúk még alszanak. Ideje felébresztenem Zsorát, hisz már fel kell kelnie. A körablakban megvillantak az antennák. Tehát ismét hajnalodik.

Érdekes kép. A Föld még sötét, az ég is, de az antenna meg a napelem vakító fehéren világít. Rádiókapcsolatot teremtettünk. A fülhallgatókban a Vadászrepülők. című film kísérőzenéje hallatszik – „Távoli tájra repül bajtársunk …” Zsora felébredt. „Mi szépet mondasz?” „Szervusz” – tréfálkozom. Június 18. Új helyen alszunk. Olyan a hely, mint egy fülkés vonatkocsiban. Két napig jól alszom, olykor nyolc órát is. Holnap várjuk a „Jó reggelt!” című adást. Megrendelésünkre kell sugározniuk. Elfoglaltam őrhelyemet. Most a fedélzeten túl éjszaka, a kabinban sötét van. Az ügyeletet egybekapcsolom a reggelivel. Megmelegítem a kávét. Aszalt szilva dióval és fél csomag kandírozott gyümölcs. Viktor nem ette meg mind, hagyott belőle nekem is. Nem szeretjük az éjszakát. Hirtelen barátságtalanná válik a mi óriás házunk. Mint Viktor mondta: „Nagyobb a lakásomnál. Micsoda kolosszus!” Tegnap a futópályán gyakoroltam. Abban a pillanatban észrevettem, hogy kendőnk (nem is tudom, honnan került elő) a légvezeték nyílása felé sodródik. Nem habozhattam, különben beesik a szellőztetőbe, aztán szétszedhetjük a légvezetéket, de még nagyobb baj is lehet belőle, s akkor kicserélhetjük a ventillátort. Kezdtem kigombolkozni, de bosszúságomra nem ment olyan gyorsan. Szóval a légvezeték résén kaptam el a kendőt. Figyelem a Földet. Arábiai-félsziget. Vörös színű az élettelen sivatag, amelyben kivehetők a homokbuckák. Időnként sötét pontok is feltűntek, amelyektől sötét uszály húzódik. A földrész európai része, a repülőgépek kondenzcsíkjai, a vasúti sínek mentén húzódó fehér sávok, valamint a sok folyó és a települések sűrűsége szerint ismerhető fel. Jóformán az egész földrészt különböző színű négyzetek tarkítják. A folyók rendszerint piszkos színűek, olykor fehérek. Különös formájuk van, olyan, mint az összetekeredett féregnek. A nagy folyók sötétkék színűek. Nagyon érdekes figyelni a folyók és tavak tükrén futkározó fényfoltokat. A napsugár nyomban megváltoztatja a víztároló árnyalatát, erős fényt kölcsönözve neki, majd a víztároló ismét elsötétül, élettelenné válik.

Amerikát gyönyörűvé teszik éjszakai kivilágításban pompázó városai, amelyekből nagyon sok van szétszórva a földrészen. A legnagyobb városokban fénysávok formájában láthatók még a sugárutak vonalai is, amelyek a központban keresztezik egymást. A Déli-sark vidékén már többször valamilyen villódzást figyeltünk meg. Különösen éjjel volt jól látható. Ez a fény egyre mélyebbre hatol a földrészen, hosszát és magasságát illetően tekintélyes arányú. A tavak és folyók fölött képződő ködre emlékeztet. Ma sikerült tisztáznunk, hogy a Földön futkározó fényfolt az űrhajótól származik. A folyókon és tavakon áthaladva élesen felvillan. Viktornak ma születésnapja van. Ünnepi lakomát csaptunk. Répa alakú hagyma volt az ínyencfalat. Szokol (sólyom) is felköszöntötte. Zarja (hajnal) pedig riportot kért tőle. Ebéd után tréfás verseket olvastunk fel, amelyeket a földiek rejtettek el az asztalunk fiókjában. Június 19. Megkezdtem a szolgálatot. Valószínűleg én leszek az első, akinek sikerül a fordulatjelző mutatóján meglátnia az ezrest. Ez az érdekes pillanat szolgálatom óráira esett. Egyszerűen megfoghatatlan! Átrepültünk Afrika fölött. Lent színes, főként vörös fények sokasága. Izzó zsarátnokhoz hasonlítanak. Egyesek gömbölyded formájúak, mások laposak. Csodálatosan szép a fekete égbolton kirajzolódó kép. A műszer megkezdte az 1000. fordulat visszaszámolását. A Föld üdvözleteket továbbított hozzánk, én meg a Krasznaja Zvezdának egy kis riportot. Nagyon megható verseket írtak az irányító csoportban. Ez igen jólesik. Különösen akkor, ha olyan távol vagyunk otthonunktól. Június 20. Viktor idejében felébresztett. Meg kell kezdeni a szolgálatot. Könnyű torna a „futópályán”. Tisztálkodás. Felveszem a túlterhelési öltözetet. Gyorsan átfutom a fedélzeti naplót, és tudomásul veszem a szolgálatom kezdetére jellemző fedélzeti adatokat. 9 óra 15 perckor rádiókapcsolatot teremtettünk, és leültünk, hogy meghallgassuk a „Jó reggelt!” című adást. A műsor keretében kívánságunkra beiktatott daloknak is el kellett hangzaniuk. Nekem a

Gyengédség, Viktornak pedig a Milyen jó tábornoknak lenni című dalt sugározták. De ki rendelte? Zsorának természetesen egy Odesszáról szóló dal jutott. Az a dal is megtetszett nekünk, amelyet Trosin adott elő. A szabad idő gyorsan elrepül. Sok időt vett igénybe a csillagos ég fényképezése. Lefekvés előtt könnyű zuhany, azaz nedves törülközővel végigtöröltem a testem. 22.00-22.40. Úgy döntöttem, megreggelizem. El kell tehát takarítanom minden feljegyzést, oda kell lebegnem a hűtőszekrényhez, kinyitni, elővenni a fémdobozt, kiszedni mind az öt tubust (néha négyet). Utána elővenni az élelmiszerzsákot, kihalászni a tablettákat (vitaminokat) és öt csomag kenyeret. Ehhez 10-15 percre van szükség. Ezután vissza kell térnem a helyemre, valahová elhelyeznem a dobozokat és az egész mindenséget, kinyitnom és 12 percre bekapcsolnom a melegítőt. Ülök, és nézem, mikor alszik el a lámpa, mert ha elfelejtem, megismételhetem az egész műveletet. Elő kell szednem a villát meg a kést, amely bizony eltompult. Étkezés után el kell tennem a dobozt. Ha kávét iszom, utána megint csak takarítani kell. Ugyancsak el kell tüntetnem a kenyérmaradványokat. Jó, ha valami nem úszik el az ember kezéből. Viktor tegnap egy zsákba rakta a maradékot, amikor észrevette, hogy eltűnt a gumiszorító. Nagyon rossz vicc, ha a szellőztetőbe jut. Nosza nekiláttunk a keresésnek. Nincs és nincs. Aztán hirtelen megláttam. A szellőztető felé úszott. Egy szempillantás alatt elrugaszkodtam a padlótól, és utána eredtem, megfeledkezve róla, hogy kezemben a villa és a kolbásztöltelékes konzervdoboz. Mire visszarepültem az asztalhoz, a kolbásztölteléknek már hűlt helye volt. Most aztán kereshettem. Nehezen, de azért megtaláltuk. 23.40-00.45. Elvégzem a bejegyzéseket a fedélzeti naplóba. Televíziós riportot továbbítottam a Földre az élettani kísérletekről. A fordulat programja nincs különösképpen telezsúfolva műszaki kísérletekkel. Sikerült megfigyelnünk egy nagy ciklont a Csendesóceán fölött. Lassan véget ér az űrrepülés mai napja is. Mikor ebédnél ülünk (pontosabban függünk), Zsora azt mondja: „El tudjátok képzelni,

hogy most mindössze három ember van az egész bolygó fölött? Azok is függenek!” Szinte hihetetlen! Június 23. 17.00 Úgyszólván nem is maradt szabad időnk. A Föld ismét megváltoztatta munkarendünket. Most 8.25-kor kell lefeküdnöm. Ennek megfelelően a felkelés 16.30-kor. Ma végre meglett a fogkefém, végre földi módon, nem pedig szalvétával mostam fogat. A szakállam már nem is érdekel, úgyszólván észre sem veszem. Június 24. Nagyszerű a közérzetem. Sokszor van alkalmunk találkozni Ausztráliával. Ez a földrész semmihez sem hasonlítható. Megvan a maga sajátságos, csak rá jellemző színe. Északnyugati része bordóvörös színű. Rajta a tavak is vörösek, és sötétkék foltokkal tarkított kiégett salakra emlékeztetnek. Látunk fehér tavakat is (kiszikkadt föld vagy só). A folyómedrek a legkülönfélébb árnyalatokban játszanak, főként kékes-zöldesek. A folyók mentén életjelek vehetők ki. Minél közelebb jutunk délkeletre, annál sötétebb a szárazföld háttere. Feltűnik a kék óceán, amely egyes part menti helyeken világoszöld árnyalatba megy át. Megjelennek a nagyvárosok. Persze nincs sok belőlük Szét vannak szórva. Különösen szép Melbourne. Sárga, sötétzöld és barna színű szabályos négyzetekből tevődik össze. Ma elsőként Vlagyimir Alekszandrovics vette fel a rádiókapcsolatot. Tehát küldetésünk lassan a végéhez közeledik. Pedig még sok dolgunk van. A fő az, hagy megörökítsük benyomásainkat, különben feledésbe merülnek. Felhők… Lehet, hogy a meteorológusok mindegyiket osztályozzák. Én nem adnám rá a fejem. Túl sok a felhő. Kezdve a parányi fehér foltoktól, amelyek nagyobb árnyékot vetnek a vízfelületre, mint amilyenek jómaguk, egészen a fehér óriásmasszívumokig, amelyek az örök hó benyomását keltve, több száz kilométeren át húzódnak. Vagy vékony füstrétegként vonulnak, vagy a Tejúthoz hasonlóan hatalmas spirális formát öltenek. Ez már veszélyes. Ez ciklon. Vannak olyan felhők, amelyeknek a felülete a karalküljuh bundájára emlékeztet, de a színük sötétebb. Úgy vonulnak a látóhatár felé,

mint az óceánban a gyorsan száguldó motoroshajó után fodrozódó hullámok. Napnyugtakor rózsaszínűvé válik a felhők felszíne, de nem egyenletesen, hanem sávosan. Minél közelebb az éj, annál kékebb színt öltenek a felhők, aztán hirtelen vörösödni kezdenek. Valahol a messzeségben a vöröses-kékes látóhatár tovább világít. Később a bolygó látóhatára vérvörös színű lesz, majd fokozatosan teljesen feketévé válik. Az északi szélességi fokokon a felhők sűrűn borítják a felületet, s ha valahol mégis áttör az óceán kékje, ezen a háttéren inkább az utat vágó jégtörő nyomaként hat. Bármennyire nézze is az ember, a képzettársítás mindig a havat idézi fel. Nehéz elképzelni, hogy ezek csak felhők. Most meg felszakadoznak a fellegek. Megközelítettük az Egyenlítőt. Itt többségben vannak a víz felszíne fölött a zöldségeságyakra emlékeztető, hosszú láncolatban vonuló kis fellegek. És az óceán? Sima kékes felületet alkot, amely valahol a látóhatáron összefolyik bolygónk légkörének kékségével. Nagyon hasonló színek ezek. Csak talán a légkör szelídebb és kékebb valamivel. De csak egy kicsit. A nappali oldalon az ég már nem tűnik olyan idegennek. Sötétebb a kék tintánál. A csillagok nem láthatók rajta. Felvillant a Hold pici sarlója, és eltűnt látómezőnkből. Nemsokára egészen letűnik a látóhatáron. Elalvás előtt elővettem az Anyegint, hogy olvasok egy kicsit, végül úgy belemerültem, hogy takarodó után még egy teljes órát olvastam. Június 26. 01.00. Megkezdtük a 21. űrnapot. Ilyen sokáig még senki sem repült a világűrben. A Föld gratulált eredményes munkánkhoz. Igen jólesett itt, a világűrben. Könnyekig meghatott. A fiúk még aludtak, amikor felvéve a rádiókapcsolatot, megkaptam a gratulációkat. Nem akartam felébreszteni őket. Ők azonban anélkül, hogy összebeszéltek volna, kimásztak hálózsákjukból. Alvóhelyeink erdei méhkasra emlékeztetnek. Lefekvéskor szintén kis nyíláson mászunk be, és kimászunk, amikor felhangzik az ébresztő vezényszó, az ügyeletes felrázza az embert. Ma sikerült felfedeznem vagy hat-hét ciklonból álló halmazt. Még senkitől sem hallottam, hogy ilyesmit látott volna. Felvételt

készítettem róla, és továbbítottam a Földre. Bármilyen hosszú ideig repüljön is az ember a világűrben, mégis földi lény marad; függetlenül attól, hogy a súlytalanságban közömbös a testtartás, az ember mégis igyekszik olyan helyzetet elfoglalni, mintha mennyezet volna fölötte. Máskülönben nehéz dolgozni. Az ember különben nem tud tájékozódni. Érdekes annak a megfigyelése, hogyan történik a testhelyzet meghatározása a térben szabad lebegés közben, ha az ember szeme be van kötve. Az ember testhelyzetének saját meghatározása nagyon eltér a valóságtól. Zsorával végeztünk ilyen kísérletet. Behunytam a szemem, és mozdulatlanná merevedtem, elengedtem a kezem és kiszabadítottam lábamat a szíjazatból. Kommentáltam lebegésemet és szubjektív helyzetemet, amivel elképesztettem a parancsnokot. Többnyire ugyanis minden fordítva történt. A rádiókapcsolat felvétele előtt elhatároztam, hogy a körablakon át gyönyörködöm az „utcai” tájképekben. Hiszen rövidesen el kell hagynunk hatalmas űrházunkat. Huszonhárom napon át folyt a munka az űrállomáson. Június 29-én az űrhajó legénysége befejezte a tudományosműszaki kísérletek és megfigyelések kivételesen zsúfolt és több síkú programját. Az űrhajósok átvitték a tudományos megfigyelések anyagát és a fedélzeti naplókat a Szojuz-11 szállító űrhajóba, elfoglalták munkahelyüket, és felkészültek a két űrrendszer szétkapcsolására. 21 óra 28 perckor a szétkapcsolás megtörtént, és a Szojuz-11 eltávolodott a Szaljut űrállomástól. Június 30-án 1 óra 35 perckor a Szojuz-11 űrhajó betájolása után bekapcsolódott a fékezőberendezés, amely meghatározott ideig működött. (A fékező hajtómű működésének befejezése után megszakadt a kapcsolat az űrhajó legénységével.) A programnak megfelelően a légköri fékezés után működésbe hozták az ejtőernyőrendszert, majd közvetlenül a Föld előtt a sima leszállást biztosító hajtóműveket. Az űrhajó aztán a megadott körzetben simán földet ért. Az űrhajóval egyidejűleg helikopteren érkezett kutatócsoport a nyílás feltárása után posztján találta a legénységet, de élettelenül. Az űrhajósok hirtelen halálának oka az űrkomp légszigetelésének meghibásodása volt.

Nagy tragédia volt ez. Senki sem várt ilyen kimenetelt. Fájdalmunk leírhatatlan. Ünnepélyes fogadtatásukra készültünk. Ehelyett a bátor hősök tragikus halálhíre jött. Nagy bánat és gyász lépett az öröm helyébe, amelyet ajándékba akartak hozni a földlakóknak. A legendás Szaljut orbitális állomás legénységének halála nagy veszteségként érte az egész szovjet népet és minden embert, aki bolygónkon él. Ők mindnyájunk számára egyengették a jövőbe vezető utat. De még e tragikus pillanatban sem kételkedett senki abban, hogy követőik továbbmennek, meghódítják a végtelen világűrt. Örökre megőrizzük azok emlékét, akik a bátor és erős lelkű emberekről szóló dalban mindenkor hőstettekre ösztönző példaképek lesznek. Senki ne hallgasson félve, némák most ne legyünk … Tudjuk, mit tűztünk ki célul, tudjuk, merre megyünk. Idegeink zsonganak, mint a húr, szívünket kín repeszti, hihetetlen nehéz a jövőt megszerezni! Mégis, virítsatok ki, meggyfák! Bőgj fel, rakétadübörgés! Így lesz ez mindig. Az első űrhajók és űrállomások nyomában újabb repülőszerkezetek fognak felszállni a csillagok közé, s ezeket új útvonalukon olyan bátor, erős akaratú és kitartó űrhajósok fogják vezetni, mint amilyen az első Szaljut állomás első legénysége volt. S a világűrben tett minden újabb lépés bátrabbakká és bölcsebbekké teszi a földlakókat.