Hol vagytok idegenek?
 9637995021 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

NNCL2167-63cv2

NEMERE ISTVÁN Hol vagytok idegenek?

Betűvető Budapest, 1990

A fedél SZABÓ munkája

@Nemere István, 1990

...Egyebütt is Létezhetnek, mint a mieink, oly földi világok Es azokon más emberek és más állati fajták Titus Lucretius Carus: De rerum natura

IDEGENEK? HÁT VANNAK EGYÁLTALÁN?

Az emberiség történetében, szinte a kezdettől foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A legújabb időkben pedig - különösen az utóbbi évtizedekben -, ahogy mondani szokták, egy kisebb könyvtárt megtöltenek azon művek, amelyek az esetleges idegen civilizációkkal foglalkoznak. Éppen ezért én már nem térek ki ezekre a feltételezésekre, csupán igyekszem összefoglalni az itt minket érdeklő főbb gondolatokat. Sokan vagyunk, akik számára nem kétséges, hogy van élet a Földön kívül is, hogy értelmes, kevésbé értelmes vagy szuperfejlett lények lakják a Világmindenség mérhetetlen tájait. Ebben a fejezetben tehát nem fogjuk felidézni a Drake-formulát (amely lehetséges lények gyakoriságát feltételezi a minden-ségben), nem fogunk azon töprengeni, vajon milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy hozzánk hasonló vagy nem hasonló élőlények jöhessenek létre más világok más bolygóin, esetleg nemcsak bolygóin. Még azt sem feszegetjük majd, milyen sokféle értelmi szintet, sőt, a szintekből kialakuló, egymás fölé magasodó „emeleteket” érhettek már el eddig is az értelmes lények tőlünk távoli (?) űrrészekben. Hogy gondolatban hamarább eljussunk célunkhoz, tulajdonképpen egyszerűen elfogadjuk azt a (ma még) bizonyítatlan állítást, hogy igenis vannak Idegenek, és azoknak egy része elérte azt az értelmi szintet, összegyűjtötte azt a technikai és másféle tudást, amelynek révén többé-kevésbé tetszése szerint mozoghat a világűrben. Hogy elegendően hosszú idő alatt ez a „mozgás” hová vezethet, megírtam A világűr vonzásában (1989) c. könyvemben, ezért erre külön nem térek ki. 4

Könyvünk végén még majd visszatérünk erre a problémakörre. Most az a lényeg, hogy aki igazában foglalkozott már az ,,Idegenek'' ügyével, előbb-utóbb eljutott az... emberiség őstörténetéhez, és annak folytatásához, jelen korunkhoz, sőt a még ránk váró jövőhöz is. John Taylor, a neves brit tudós, a fekete lyukakról szóló rendkívül érdekes könyvének1 a vége felé számos „rejtélyes tényt” említ őstörténetünkből, hitvilágunkból, és mi ezekkel is foglalkozunk majd ebben a könyvben. Ha a világegyetem jelenségeit kutató Taylor nem átallotta leírni, hogy Isten és a Sátán is könnyen lehettek Idegen lények, akik egykoron felkeresték a Földet, sőt, itt is csaptak össze; egy másik európai csillagász pedig komoly elméletet állított fel arról, hogyan vívták itt csatájukat valaha több értelmes lénycsoport egyedei és szervezetei is - mi sem mondhatjuk, hogy „ugyan kérem, az egész ostobaság”. Vagyis azt, amit ma is sokfelé hallani vaskalapos „tudományos” körökben. Nem véletlen itt az idézőjel - hisz az a kutató, aki nem képes elképzelni a ma még lehetetlent, nem képes elfogadni esetleg lehetségesnek a ma még hihetetlen teóriákat - nem is érdemli meg ezt a címet. Aki nem hiszi, nem hiheti, hogy létezhetnek ma még ismeretlen fizikai törvények, a világegyetem ma még felfedezetlen sajátosságai, más tulajdonságú részei, és ami ezzel jár: más módon gondolkodó, létező, mozgó és másféle logika szerint cselekvő lényei - az mindig is harcolni fog az olyan nézetek ellen, amilyenek a következő oldalakon olvashatóak. Az imént említett Taylor különben szintén érvként sorol fel számos részletet régi vallásos iratokból, (többek között a Bibliából is) arra vonatkozóan, hogy valaha az Idegenek nagy befolyást gyakorolhattak a földi civilizáció kialakulására. Mondom ezt itt és most azért, nehogy valakiben az a torz kép alakuljon ki: ilyesmit csak Daniken és követői állítanak. Erre is visszatérünk még. Nos, abból a feltevésből indulunk ki, hogy Idegenek léteznek. De ez így nem elég, így csak beszűkült állítás. Ki kell bővítenünk. Tehát folytassuk így: ha léteznek, akkor nyilvánvalóan nem csak egyetlen helyen egyetlen civilizáció él, hanem számos eltérő módon kialakult, eltérő külsejű, és ami nem elhanyagolható: eltérő értelmi szinten lévő csoportról beszélhetünk. Ráadásul nemcsak a térben, hanem időben 5

sem kell együtt, egyszerre létezniök. Ez legalábbis nem törvényszerű, sőt egyszerűen illogikus lenne. Feltehetjük, hogy már eddig is sok civilizáció létezett, létezik, és fog létezni. Olyanok is, amelyek fejlődésük egy bizonyos szakaszában valamilyen ok miatt elpusztultak. Ennek lehetnek külső okai, például kozmikus katasztrófa, amely megsemmisít egy bolygót, vagy akár a bolygórendszer csillagát. Ez magával hozza a csillaghoz tartozó, akörül keringő bolygók és az azokon élő lények pusztulását is, természetesen. Gondoljunk csak arra, mi lett volna velünk, ha valamikor a földi ókor vagy középkor folyamán - de éppenséggel ez most is érvényes! - valamilyen kozmikus erő kioltotta volna, vagy kioltaná a Napot... Nem menekülhetnénk. A civilizációk más módon is elpusztulhatnak. Fejlődésük egy bizonyos pontjára érve nyilván felfedezik a maghasadásban rejlő energiákat, és ha azokat rosszul alkalmazzák - lásd nukleáris háború „sikeresen” kiirthatják bolygójukon az összes élő egyedet. Ha ez a civilizáció viszont már előzőleg több bolygóra költözött szét, tehát ismeri az űrhajózást is, akkor kevésbé valószínű a nukleáris pusztulás összes egyedre kiterjedő globális lehetősége (bár akkor sincs kizárva!). Egy olyan eshetőségre is gondolnunk kell, hogy ha az Idegen társadalomnak nem is pusztul el minden egyede egy nukleáris „világ”-háború vagy esetleg a békés célú atomerőművekben bekövetkező sorozatos katasztrófák miatt - azért egy ilyen eset genetikai hatásai is megteszik a magukét. Előfordulhat, hogy a már jelentősen előrehaladott civilizációt egy nukleáris környezetszennyezés genetikailag is visszaveti a fejlődésben, esetleg újabb ezredévekkel marad el, és ha valaha kiküszöböli ezt a negatív hatást, újra kezdhet mindent. No de térjünk vissza kiindulópontunkhoz. Vagyis oda, hogy léteztek más civilizációk már akkor is, amikor mi még „sehol sem voltunk”, és nem zárható ki, hogy már régen a világűrt kutatták akkor is, amikor a földi élet még valamiféle algákra korlátozódott, vagy egyszerűen nem is létezett még egyáltalán. Ugyanígy, a fenti eszmefuttatás szerint nem zárható ki, hogy éppen most (a mi 6

időszámításunk szerint mondjuk az 1990-es években) ér el valahol egy civilizáció olyan szintet, amelyet „értelmesnek” nevezünk mi és talán ő maga is. Ez persze így lesz a jövőben is sokszor-sokszor ismétlődve. Tehát ismétlem: sem térben, sem időben nem egyszerre léteznek a civilizációk, és egyáltalán nincs megírva semmiféle „sors könyvében”, hogy kötelező találkozniok egymással. Ilyen hatalmas terek, és a beutazásukra szükséges mérhetetlen idők esetében könnyen előfordulhat, hogy nagyon sok, a mi számításaink szerint esetleg milliárd évekig is létező civilizációk - bár „szomszédok” a térben, időben pedig egyszerre léteznek - soha nem találkoznak egymással. Nem csodálkoznék, ha egyszer kiderülne (de akkor már sem én, sem kedves olvasóim nem lesznek az élők között!), hogy az űrben inkább az tekinthető általánosnak, szabályosnak és normálisnak, ha a civilizációk maximum rádiókapcsolatba lépnek egymással, de „személyesen” sohasem találkoznak. Ám hadd írjam le még egyszer: mindez csak a mi találgatásaink, és könnyen meglehet, semmi alapjuk nincs. Ugyanis valójában rettentően keveset tudunk a Világegyetem szerkezetéről, és arról is, amit mi manapság - jobb szó híján - „dimenzióknak” nevezünk. Nincs kizárva - és ami az űrt illeti, mai tudásunk szintjén nem is zárhatunk ki semmit! -, hogy a mindenség szerkezete egészen más, mint amilyennek azt ma hisszük, véljük, „tapasztaljuk”. Ha például valóban léteznek valamilyen, fizikailag ma általunk még igen ködösen elképzelhető „párhuzamos terek”, akkor viszont nem tűnik olyan csodálatosnak az, hogy egymástól távoli világok képviselői aránylag rövid időn belül felkeressék más világok lakóit. Úgy tűnik, az a kép, amelyet ma a csillagászok és fizikusok elénk tárnak, őrületes távolságai miatt meglehetősen egysíkú, és reménytelenséget sugall. Ez persze nem a kutatók hibája. Most a tér valóban ilyen vagy ilyennek tetszik, ilyennek hisszük azt. Ismétlem, túl keveset tudunk még róla. Kiindulópontunk tehát az, hogy léteznek valahol más civilizációk, azok között pedig több is - de a mi szempontunkból „szükséges” itt elképzelni legalább egyet -, amelynek egyedei többé-kevésbé „jelen időben” élnek, vagyis ugyanakkor, amikor mi. A „mi” szó alatt most 7

érthetjük a neandervölgyi ősembert és mai magunkat is - de lehet, ezt az időszakaszt előretolhatjuk pár milliárd évvel is... Ez az a „most”, amely űrméretekben egyáltalán nem olyan hosszú idő. Állítjuk továbbá azt is, hogy a szóban forgó Idegenek már elértek egy olyan fejlettségi fokot, hogy szabadon mozoghatnak a világűrben. Nem mertem itt azt a szót használni, hogy szabadon hajózhatnak a kozmoszban; hiszen nem zárható ki, hogy az űrbéli helyváltoztatáshoz nincs szükségük ilyen eszközökre. Más kérdés persze, hogy mi, földi emberek, nem is tudjuk elképzelni, hogy valakik eszköz, védőburok, életfeltételeket biztosító felszerelések és felhalmozott készletek nélkül merészkedjenek ki a világűrbe. Mi van akkor, ha ez csak egy kezdeti, mondhatni primitív szakasza az űrutazásoknak, a kozmosz felfedezésének? Ép ésszel nem zárható ki, hogy egy olyan civilizáció, amely nálunk sokkal jobban ismeri a kozmoszt, megismerhet olyan utazási módokat is, amelyekhez nem lesz szükség eszközre - a biztonságos helyváltoztatást egyszerűen valamilyen módszer felfedezésével teszi magáévá. De ez az okfejtés túl messzire vezetne, amelynek kevés köze van könyvünk tárgyához - hacsak nem soroljuk ide (Daniken mintájára) a „jelenéseket” is, mint az Idegenek felbukkanási módozatait. (Fatima, Lourdes, Medzsugorje stb.) Szűkítsük tovább a dolgot. Tehát vannak Idegenek, és ők tetszés szerint mozoghatnak a kozmoszban. A következő lépés: nyilván őket is hajtja a felfedezés vágya. Lehet persze hogy a hódításé is, de ez kevéssé indokolt. Akik valaha a saját bolygójukon talán erőszakkal hódítottak meg területdarabokat, azok kijutva a kozmoszba - és elsajátítva az ehhez szükséges tudást - remélhetően olyan etikai szinten vannak, hogy nem céljuk és nem eszközük más lények igába hajtása. Arról nem is beszélve, hogy egy bizonyos műszaki szint elérése után teljesen értelmetlenné válik más lények dolgoztatása, gazdasági kihasználása stb. Hisz attól kezdve szinte minden csak energiaforrások kérdése. Igaz persze, hogy egy energiában szegény vagy éppen az eddigi feszített iramú fejlődés miatt energiaforrásait kimerített - társadalom talán igenis megpróbál máshonnan „szerezni” energiát. De ismét felbukkan az előbbi érv: ezen a tudásszinten, 8

ehhez nem kell már másoktól, más értelmes lényektől elvenni azok készleteit, hisz rengeteg nyersanyag és energia található a „gazdátlan” bolygókon és egyéb égitesteken is. Tehát ha szeretnék megismerni a kozmoszt, mozognak benne. Utaznak, kutatnak, katasztrófákat szenvednek, sokasodnak támaszpontjaikon, új - számukra új - bolygókat és egyéb élethelyeket laknak be, technikájuk fejlődik, mind jobban megismerik azt a közeget, amelyben élniök kell. Innen már csak egy lépés az, amit remélünk (bár akadnak, akik ettől rettegnek): hogy felfedeznek egy másik civilizációt. Először nyilván annak ilyen vagy olyan, így vagy úgy értelmezett „nyomaira” bukkannak. A leggyakrabban elképzelt változat az, hogy rádiójelek érkeznek valahonnan, és akkor ezek az Idegen lények elindulnak az elektromágneses hullámok által talán akaratlanul is közölt nyomon. De ez sem szükségszerű. Ugyanis egyrészt a civilizációnak más jelei is lehetnek az űrben, ám a lényeg az: feltehető, hogy az Idegenek a maguk „Idegenjeit” keresve külön e célból, vagy e célból is, szisztematikusan kutatják előbb a lakóhelyükhöz úgymond „közeli”, aztán a távolabbi teret. Nem kétséges, hogy egy idő után egyes expedíciók szándékosan keresik fel azokat a kozmikus vidékeket, naprendszereket stb., amelyeket ilyen szempontból „gyanúsnak” tartanak. A lényeg tehát az, hogy felfedezhetnek - még véletlenül is - olyan civilizációkat, amelyek műszaki, tudományos, etikai szinten messzire elmaradnak mögöttük. És akkor már majdnem helyben vagyunk. Ugyanis semmi sem akadályozza, hogy feltegyük: ilyesfajta Idegenek eljöhettek valaha a Földre is. Talán a Naprendszert járták, célzatosan vagy anélkül, kerestek valamilyen ásványt, nyersanyagot, energiahordozót, vagy más, talán tudományos kutatási céllal utaztak erre; és felfedezték, hogy e rendszer harmadik bolygóján „valami készül”. Mert hiszen lehet, akkor még nem sok jel mutatott arra, hogy egykor feltaláljuk az erkölcsi normákat, a magfúziót vagy az űrhajózást. A szavannákon vándorló majomemberek hordája - ismerjük el kevéssé prognosztizálhatta a pár millió vagy pár százezer évekkel később bekövetkezett korszakot. Bár lehet, „amazoknak” már voltak bizonyos fejlődéstani, történelmi, pszichológiai tapasztalataik, és ezt 9

könnyen el tudták képzelni. Elég volt kivetíteni e tapasztalatokat a talán hasonló biológiai világra, amelyet íme éppen felfedeztek valahol az űrben. Ez az egyik változat, amelynek megtörténtére bizonyítékokat és ellenérveket fogunk felsorakoztatni ebben a könyvben. Előbb azonban egy még izgalmasabb dologgal kezdjük: mi van akkor, ha az Idegenek nem a földi élővilág ilyen vagy olyan szintű kialakulása után, hanem még az élet megjelenése előtt jöttek el a Földre? Vagy ha nem is „személyesen” jöttek ide, hanem... másképpen? És ehhez kapcsolódik a másik, még izgalmasabb kérdés: mi van akkor, ha ezt az életet itt ők maguk kezdeményezték? Ilyenformán a kérdésre: jártak-e itt valaha Idegenek - a legjobb igenlő bizonyíték mi magunk, és az egész földi élet lenne. De valóban így volt-e?... Nézzük csak a tényeket.

10

IDEGEN HATÁSRA?

Akadnak érdekes gondolatokat felvető kutatók, akik szerint, ha mi a világűrben nagyon is tipikus lények vagyunk - hát nem is szabadna léteznünk! S. von Hörner tudós ezt a látszólag abszurd állítást így indokolja: ha a kozmoszban teljesen normális, tipikus az, ahogyan mindeddig az emberiség fejlődött, és ahogyan a további fejlődést ma elképzeljük, akkor valami nincs rendben. Mi ugyanis úgy hisszük: hamarosan pár száz év alatt - gyarmatosítjuk a környező, fizikailag belakható bolygókat, aztán mind gyorsabb járművekkel eljutunk más galaxisokra, azok más naprendszereibe is. A feltételezések szerint valóságos „gyarmatosítási hullám” indul majd meg, ennek eredményeképpen - és ez nem mese - elképzelhető még egész, Tejútnak is nevezett Galaktikánk benépesítése! Ha hajóink a fénysebesség egy századrészével mozoghatnak majd az űrben, ilyen totális gyarmatosítás nem várható 10 millió évnél korábban, ami óriási idő. Természetesen az ily módon a kozmoszba szétszóródott emberek hamarosan elvesztenek egymással mindenféle, vagy mondjuk így: majdnem minden kapcsolatot, az egyes csoportok pszichikuma, vágyai, szokásai eléggé eltérőek lesznek ennyi idő múltán. Kialakulhat, sőt biztosan kialakul sok ezer egymástól nagyon eltérő csoport. De ez ismét csak nem témája fejtegetéseinknek. (Akiket viszont érdekel, azokat ismét egy saját könyvemhez, ezúttal sci-fi regényhez „küldök el”: Terra, Gondolat, 1987.) Ha viszont feltesszük - és joggal, hogy nem fognak tíz millió éven át ugyanolyan „lassan” közlekedni az űrben, hanem az idő és a tudás előrehaladtával, fejlődésével felfedeznek gyorsabban haladó eszközöket is. Például tegyük fel, hogy a fénysebesség egy tizedével 11

haladnak majd; ekkor a totális galaktikus gyarmatosítás jóval rövidebb idő: egymillió év alatt is elképzelhető. Nos, itt jön Hörner „csavarása”: ha mi nagyon is tipikus, egyszerű, normális lényei vagyunk az űrnek, akkor ilyenek biztosan vannak másutt is. Itt, ebben a galaktikában is. Sőt, nemcsak vannak, hanem voltak is, amit ő úgy ért: ez a fejlődési folyamat valahol elkezdődhetett éppenséggel millió vagy milliárd évekkel korábban is - hisz vannak tudományos bizonyítékaink arra, hogy galaxisunk egyes részei milliárd évekkel korábban alakultak ki és kezdhettek fejlődni, mint a mi Naprendszerünk. Tehát Hörner felteszi a kérdést: ha mi ezt csinálnánk a (közel)jövőben - más civilizációk már megcsinálták volna régen! Mégsem tapasztaljuk sehol a nyomaikat, legjobb tudomásunk (vagy csak sejtésünk) szerint a Galaxis még nincs gyarmatosítva. Tehát valami sántít ezzel az elmélettel. Ráadásul még nagyobb a baj, ha elgondolkozunk azon: a fenti logika értelmében nemcsak egy ilyen mindenáron civilizáló társadalom, értelmes lények csoportja létezhetett, hanem ezek száma minden időpillanatban elvileg korlátlan, tehát lehet, hogy akár ezer, vagy százezer vagy millió civilizációnak kell(ene) egyidőben vagy majdnem egyidőben tevékenykednie! Sőt, felmerült egy másik, félig-meddig mentőgondolat is. Mi van akkor, ha ez a gyarmatosítás egyszer már megtörtént éppenséggel a Földön is, és mi az egykori gyarmatosítók utódai vagyunk?... De azok a lények időközben elpusztultak? Csakugyan, nem tudjuk mire vélni a dolgot. Mégis igaza lenne hát azoknak a kétségtelen pesszimistáknak, akik állítják: az egész Világegyetemben nincs is más civilizáció, csak a miénk, embereké?... Nagyon merész állítás, és persze abszolúte megalapozatlan, hisz egyelőre fogalmunk sincs más civilizációk létéről, azok törvényszerűségeiről, keletkezésük és továbbélésük, esetleges pusztulásuk feltételeiről. Azt mondják ezek az emberek most igen diadalmasan: mivel sehol, az általunk már „belátható”, műszeresen tapasztalható világűrben nyoma sincs az Idegenek nagyméretű technikai beavatkozásainak, hát egyértelmű: ők nincsenek, sőt: nem is voltak. 12

Ellene vethetjük a következőket: nem tudhatjuk, nincs-e már gyarmatosítva a Galaktikánk? Éppenséggel lehet, hogy így van, de azt mi innen semmiképpen sem tapasztalhatjuk. Néhány sorral feljebb ugyan arra utaltam, hogy ennek semmi jelét sem tapasztaljuk, de ettől még előfordulhat, hogy a mérhetetlenül nagy Galaktikánk (a „Tejút”) tőlünk távolabb eső tájai már egy vagy több lénycsoport uralma alatt állnak, amely azokat belakta és/vagy energetikailag hasznosítja oly módon, hogy azt mi innen egyelőre - és még jó ideig - semmiképpen sem vehetjük észre. Vagy egy másik érv, amely az előbbihez szervesen kapcsolódik: ez a gyarmatosítás éppen folyamatban lehet, mondjuk kilencszázezer éve, és mivel Naprendszerünk a Galaxis egyik spirálkarjának végefelé (hogy úgy mondjuk: a központtól meglehetősen távol, „vidéken”) terül el, hát ide még nem jutottak el a „gyarmatosító Idegenek”, ezért felfedeztetésünk is várat magára? Ráadásul a rádiólehallgatások sem járnak eredménnyel. Igaz, erre a Földön mindeddig meglepően, és egy bizonyos szempontból mondhatjuk: sértően, az ügy fontosságához nem méltóan kevéske időt és energiát szántak rá máig. Az viszont biztos, hogy míg e sorokat írom - 1989 nyarán -, nem tudunk ilyen rádióészlelésről, még kevésbé már felvett kapcsolatról. Tehát nincsenek Idegenek? Vagy csak álcázzák magukat? De miért? Mitől vagy kitől tartanak? Aligha tőlünk. Fantasztikus regényekbe illő feltevés, hogy legalább kétféle faj vívja csatáit, vagy fenyegeti egymást valahol az űr mélyén, a Galaxisunk spirálkarjai között, rombolva egymás hatalmas létesítményeit. Éppen ennyire fantasztikus lenne azt hinni, hogy valahol igazi „világháborúk” dúlnak, egész mérhetetlen világok, egész Galaxis-részek, tucatnyi naprendszerek vagy Galaxisspirálkarok mérkőznek egymással gyilkos vetélkedésben? Azok, akik eddig gyarmatosítottak, és talán hamarosan eljutottak volna hozzánk is, most „csöndben” (rádiócsöndben, ipari tevékenységüket szüneteltetve vagy álcázva, mozgásukat csökkentve, vagy egyáltalán visszafogva) lapulnak, nehogy az a másik agresszív faj rajtuk üssön?... 13

A Világegyetem örök. Ha ez, vagy más történik benne, megtörtént már n-szer és ezután is n-szer fog megesni. Mivel ezekről mit sem tudunk, csak azt szeretnénk hinni, hogy mozgásukban nem korlátozott, nagy lehetőségekkel rendelkező Idegen lények eljuthattak, eljutottak, és tán a jövőben is eljutnak majd a Földre. A múltbéli látogatásnak van-e valamilyen bizonyítéka? Kérdések - egyelőre válasz nélkül Az élet a Földön magától keletkezett? A „magától” szó alatt természetesen azt kellene értenünk, hogy vajon az egész biológiai fejlődés egy kívülről tökéletesen zárt rendszerben vette-e kezdetét vagy sem? Lehetett-e, volt-e külső befolyásolás? Nos, minden jel arra mutat, hogy igenis, nem zárható ki a külső befolyás. Ismeretes, hogy még az ötvenes években is meglehetősen naiv elképzelések - sőt, tudományosan elfogadott elméletek: Oparin, Bernal, Haldane és mások - igyekeztek meggyőzni bennünket arról, hogy az élet „véletlenül” is keletkezhetett, és hogy éppen így történt bolygónkon is. Ebben kétségkívül nagy szerepe volt annak is, hogy az ezt hirdető tudósok szinte kivétel nélkül marxistáknak vallották magukat, és legfőbb gondjuk az volt, hogyan adjanak választ a kérdésre úgy, hogy ne kelljen vallásos magyarázathoz („Isten teremtette”) menekülniük. És tanúi voltunk az ún. ősleves-kísérleteknek, amikor nem is olyan régen és számos alkalommal laboratóriumi körülmények között próbálták létrehozni a feltételeket, a Földön milliárd évekkel ezelőtt volt fizikai viszonyokat. Ásványok, gázok, folyadékok és a beléjük eresztett villamos kisülések (ez utóbbiak imitálták a villámcsapásokat) egyvelegében aztán valóban létre is jöttek valamilyen szerény szervesélet-kezdemények, amelyek révén már bizonyítani látták a dolgot. De azért ez nem ilyen egyszerű. Jelenleg igen valószínűnek tetszik - bár korántsem fogadja el mindenki -, a genetikakutatásban nagy 14

szerepet játszott Nobel-díjas Francis Crick hipotézise, amely magyarul is hozzáférhető.2 Crick határozottan ellene szegül annak a nézetnek, hogy az élet csak úgy magától kezdődött volna a Földön; ellenben azt állítja, hogy egész létünk valahol a Világegyetem egy másik pontján keletkezett, egy másik civilizációban, amely természetesen magasan fejlett volt, és amely annak az életnek valamiféle „csíráit” eljuttatta ide. Ebből lettünk mi. Ez a „küldemény” lehetett éppenséggel egy nagyon primitív élet, mondjuk baktériumok tenyészete, és elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy megteremtse a mára már igen bonyolulttá fejlődött szerves életet mint látjuk. Az irányított pánspermia elméletről sok éve esik szó, neves magyar és persze külföldi követői is vannak. Elsőként nem is Crick vetette fel; az, hogy élet vándorol az űrben, legalább százéves elmélet, ha nem több. Arrhenius svéd fizikus már a tizenkilencedik században állította, hogy az élet sohasem jöhet létre magától, inkább az űrben vándorló mikroorganizmusok hordozzák, és nyilván elhintik az arra alkalmas égitesteken. Crick annyiban újított az elméleten, hogy az szerinte „irányított”, tehát a folyamat - az életspórák, csírák vándorlása a mérhetetlen világűrben - nem a véletlenen alapul. Nem úgy sodródnak az űrben a valamiféle életkezdemények, csírák, ahogyan a földi légkörben a szelek sodorják magukkal a virágmagvakat, hogy egyszer majd valahol csak megakadjanak, talajra leljenek, vizet is kapjanak, kinőjenek, és majd ők is magvakat eresszenek a szélbe. Crick véleménye szerint mindez, ami rendkívül régóta (örökké?) folyt az űrben és folytatódni is fog, az egy szándékos és jól átgondolt, sőt megszervezett folyamat. A mai tudomány azt állítja, az űrben a spórák, vagy nevezzük őket bárminek, azért nem maradhatnak hosszabb ideig életképesek, mert a kozmosz káros sugárzásai elveszik ezt a képességüket, „megölik” őket. Erre mondja Crick, hogy erről nyilván tudtak az Idegenek is, ezért a spórákat, az életkezdeményeket vagy baktériumokat sugárbiztos, jól védett űrhajóban utaztatták, küldték szét sokfelé. Hisz nyilván nem csak a Földre címezték a küldeményeket, hanem sok világba. 15

Mielőtt valaki hurrázni kezdene boldogan, hogy hát akkor nyilvánvalóan léteznek valahol az Idegenek - hadd hűtsem le a lelkesedését. Ha Crick elmélete az utolsó pontig megállja a helyét, sőt bebizonyítják valódiságát - az még nem egyértelműen jelenti majd, hogy az életet szétküldő, a mi létünket is kezdeményező Idegenek most léteznek. Hiszen a Földön az élet legjobb tudomásunk szerint legalább 3,5 milliárd évvel ezelőtt vette kezdetét, tehát a küldeménynek akkor kellett érkeznie - és mennyivel korábban „postázhatták”? Egyszerűbben szólva: lehet, az azt küldő, civilizáció már akkor halott volt, amikor a személyzet nélküli űrszonda sok százmillió éves (vagy hosszabb?) vándorlás után megérkezett a Földre. Mint arról már én is írtam (A világűr vonzásában), egy-egy ilyen szonda vagy másféle űrjármű feltehetően rendelkezett olyan analizáló-érzékelő berendezésekkel, amelyek meg tudták állapítani, mely bolygók vannak olyan stádiumban, hogy érdemes rajtuk elhinteni az életet. Nehéz feltételezni, hogy gépiesen és válogatás nélkül pazarolva például légkör és víz nélküli, mínusz kétszáz fokos jégbe fagyott égitestekre is szórták volna az életképes baktériumokat. Ezért kaptunk mi is, és biztosan nem kapott a teljesen más, a biológiai életet kizáró fizikai körülményekkel rendelkező Hold vagy Merkúr vagy Plútó. Természetesen nem feladatom ismertetni Crick könyvét, sőt teljes egészében az elméletét alátámasztó okfejtést sem. Szó esik ott időről és térről, nukleinsavakról és molekuláris replikációról, prebiotikus és genetikus okfejtésekről. A lényeg azonban az, amit fentebb leírtam, és az, hogy erre bizonyítékokat itt a Földön is lehet találni... Crick is megemlíti azt a kézenfekvő feltevést: az ideküldött baktériumok valamilyen formában, és egy bizonyos logika szerint csak előőrsök voltak. Vagyis: lehet, hogy az a másik civilizáció az űrszondák indításának pillanatában még nem volt képes úgymond személyesen vállalni ezt az utat, ezért a jól alkalmazkodó baktériumokat küldte el több vagy nagyon sok pontra, hogy azok ott előkészítsék későbbi érkezésüket! A később fogalma itt meglehetősen tág; éppenséggel sok milliárd földi éveket is jelölhet. 16

Vagyis nincs kizárva: az előreküldött élet baktériumként érkezett, aztán végigjárva pár milliárd év alatt a fejlődés várható fokozatait, kitermelt magából egy értelmes lényt, amely a maga evolúcióját követve aztán ura lesz előbb egy bolygónak, majd tudománya révén esetleg egy bizonyos nagyságű űrkörzetnek is - és lehet, ekkor, és csak ekkor érkeznek meg az egykori küldemény feladói, hogy végre felvegyék a kapcsolatot azzal a lénnyel, akit ők hoztak létre: az emberrel? A kutatók szerint a mikroorganizmusok egy csoportja, nevezetesen a kékalgák szinte ideálisak arra, hogy egy idegen bolygón a kezdeti időszak nehézségeit (másféle légkör, fényviszonyok stb.) átvészeljék. Nos, közismert, hogy a Földön a kékalgákat már a legkorábbi kövületekben is fellelték. Sok jel mutat arra, hogy innen kezdődött egész fejlődésünk. A legkorábbi földi élőlények kövületei hasonlítanak a kékalgákra. Olyan korai rétegekben találták meg őket, amikor egyszerűen meglepő, hogy az algák mennyire kifejlett stádiumban voltak. A jelek szerint hirtelen bukkantak fel a Földön... És ez bizony elgondolkodtató. Természetesen érthető okokból nincsenek „percre pontos” adataink. Crick és követői ezt követően az esetleges ellenérveken töprengenek, amelyek az irányított pánspermia elméletet aláásnák. Érdekes módon az a legfőbb gondjuk, hogy honnan jöhetett a „küldemény”? Merthogy - érvelnek - csak az Ősrobbanás után keletkező anyaghalmaz valamelyik pontjáról jöhetett, amelyik legalább egy kicsivel - pár milliárd évvel? - korábban fejlődött ki, mint a Föld. Szerfölött érdekes, és ezt már én teszem hozzá, eszükbe sem jut, hogy a küldemény feladói talán nem ebben az anyaghalmazban éltek, így mit sem számít nekik, mikor volt itt „Ősrobbanás” - hiszen az ő Ősrobbanásuk másutt, máskor következett be, vagy éppenséggel arra sem gondolnak ezek a tudósok: a küldemény feladói is származhattak ebből az anyaghalmazból, de az előző Ősrobbanásból! Hisz tudjuk (helyesebben, ma még csak sejtjük): világunk anyaga pulzál, időnként összehúzódik, összesűrűsödik, megsemmisíti a időközben rajta-benne kifejlődött életet, majd ismét szétrobban, tágul, és újra 17

létrejön rajta az élet... Nem itt kell-e keresni az Idegeneket? Olyan lénycsoportot vagy csoportokat, amelyeknek már sikerült magukat kívül helyezniük ezen a ciklikus folyamaton, nem kötődnek anyaghoz, mégis létezhetnek, és cselekedhetnek? Nem az-e a feladatuk, hogy minden hatásaiban pusztító Ősrobbanás után, a tágulási szakaszban újra és újra elhintsék az élet magvait minden így viselkedő anyaghalmazban, a folyamatosság érdekében? Vagy azért, hogy ismét új tagokat létesítsenek a Magas Értelem Szövetsége számára? (Ismét kénytelen vagyok az olvasót a már kétszer említett másik könyvemhez küldeni: ott nagyon részletesen megtalálja ezt az elméletet.) Hogy Crick és társai nem beszélnek a levegőbe, azt alapvetően a földi genetikai kód univerzitása bizonyítja. Ez azt jelenti: bizonyítékunk van arra, méghozzá konkrét, bármikor újra és újra ellenőrizhető tudományos bizonyíték, hogy az egész földi élet egyetlen pontból származik. A megfogalmazás így talán nem egészen pontos: arról van szó, hogy minden földi élőlénynek közös őse volt, és ez genetikailag, már ennek a tudományágnak a mai fejlettségi szintjén is kimutatható. Az "egy pontot" azért mondtam, mert így könnyű elképzelni: az élet egy pontból indult el a Földön. Valahol, valamikor, megérkezett az a kis küldemény, pár százmillió vagy billió baktérium, és belekerülve a számára megfelelő folyadékba, élni, szaporodni, majd fejlődni kezdett. A baktériumok tehát magukban hordták mindazt, ami később a Földön történt. Mintha beléjük lett volna programozva - de persze nem volt - az események láncolata. Valójában arról van szó: akik küldték őket, ismerték már az evolúció körülbeli menetét (hiszen nem tudhatták azért egészen pontosan, milyen fizikai körülmények közé kerül a "csomag", és tartalmának a rendkívül hosszú fejlődés során mennyiben, milyen mértékben kell alkalmazkodnia a földi fizikai valósághoz), azt is mondhatjuk: valamilyen formában tehát ott voltunk mindnyájan, ön is, aki most e könyvet olvassa, én is, mindenki. Ott volt a kerék feltalálója, és Tutmószisz fáraó, ott volt Leonardo da Vinci és Einstein, ott volt minden ló, dinoszaurusz, mai aranyhal és mai 18

baktérium. Tehát minden létező vagy időközben létrejött és elpusztult élőlény. Crick könyve megmozgatta a kutatók fantáziáját. Érdekes, féligmeddig „ellenkönyv” is született a magyar Gánti Tibor tollából.3 Bár a szerző nem az irányított pánspermia elmélettel száll szembe; könyvében egyhelyütt úgy véli, a „kozmikus vetésterületeken” nem az élet, hanem a civilizáció csíráit érdemesebb elszórni. Gánti számára sem kétséges, hogy van irányított pánspermia (érve: a földi űrhajózás is ebbe az irányban halad!), ám a módszerrel szerinte nem primitív baktériumokat kell terjeszteni. A magyar tudós aligha vette figyelembe azokat az érveket, amelyek a „küldők” és a „címzettek” közti hatalmas távolságokról szóltak. Mint említettem, e távolság sokkal nagyobb is lehet, semmint azt felfogni tudnánk itt és most. Lehet, hogy a küldeménynek nemcsak a térben, hanem az időben is nagy távolságot kell megtennie; az is lehet, valóban a létező más dimenziókon át érkezik, sőt nem is ebből az Ősrobbanásból származó anyagon élő lények küldték ide... Szóval van min gondolkozni. Hiba lenne nem ejteni szót arról, hogy az élet egy másik módon: az üstökösökön is érkezhet ide. Ezt is sokan és már régóta állítják. Tény, hogy sok üstökösben találtak olyan aminosavakat, amelyekből kedvező körülmények között kifejlődhet az élet. Persze felmerül a kérdés: ezek az üstökösök ezt csak úgy „véletlenül” hordozták magukban, vagy valakik beletették? Vagy abból az anyagból származnak, amelynek ezek az üstökösök egykor maguk is részei voltak? Nincs ebben kimutatható szándékosság? Olyanok is akadnak, akik szerint mindhárom dolog egyszerre is érvényesülhetett: az UreyMiller módszerrel létrejöhetett az őslevesben mintegy „magától” az élet, hozhatták csíráit üstökösök és netán érkezhetett ide a Crick-féle módon is. A baj az, hogy a három módozat egyszerre biztosan nem működhetett. A genetikai kód azonossága erre vall. E kódnak van ám egy nagyon fontos tulajdonsága: azonfelül, hogy azonos a legalacsonyabb rendű és legmagasabb rendű élőlényeknél is - az öröklődő tulajdonságok továbbadásában, örökítésének „technológiájában” változásokra is lehetőséget ad. Külső behatásokra az utódokban teljesen új, addig nem létezett tulajdonságok 19

bukkanhatnak fel, és azok is öröklődnek attól kezdve. No már most, e tulajdonságok lehetnek persze kedvezőek és károsak is. De lenniök kell, hiszen enélkül az élőlények nem alkalmazkodhatnának a környezetükben beállt létfontosságú változásokhoz. Ez különben nem más, mint a már Darwin által is leírt - bár akkor igazi mélységeiben még nem ismert – evolúció. A. Zelencov és A. Jangel szovjet kutatók már 1976-ban kiálltak az élet Földön kívüli eredetének hipotézise mellett.4 Az egy egészen más kérdés, hogy az elmélet nem oldotta meg az élet keletkezésének problémáját. Hiszen ha nem itt - valahol másutt kellett keletkeznie, tehát hogyan? A „bajt” elküldtük egy másik, hipotetikus bolygóra, de korántsem találtunk megoldást. Ez azonban nem tárgya e könyvnek. Az biztos, hogy Sklovszkij és mások is az értelmes élet egyik igen fontos sajátosságának tartják a korlátlan expanzióra irányuló tendenciát. Ez nemcsak számbeli növekedésre, de a térben elfoglalt helyének is folyamatos kitágítására, a tudás korlátlan gyűjtésére stb. is vonatkozik. Ahogyan annak idején elkerülhetetlen volt a földi, még bejáratlan, ismeretlen kontinensek felfedezése, majd belakása, és manapság a még belakhatatlan területek (Antarktisz, Himalája stb.) intenzív kutatása - úgy minden értelmes lény a maga szűk lakóterülete (bolygója) meghódítása után kimegy a világűrbe, és ott terjeszkedik (ha ezt nem is erőszakosan teszi, mégis így jár el). Igazán azonban csak akkor állíthatjuk ezt, ha már legalább egy idegen faj képviselőivel találkoztunk és megbizonyosodtunk efelől. De visszatérve az algákhoz - amelyek valójában kitűnő bizonyítékot jelentenek az irányított pánspermia elméletének helyességére - meg kell jegyeznünk, hogy e téren nemrégen szenzációsnak is nevezhető leletekre akadlak. 1986 novemberében számolt be a nemzetközi tudományos sajtó a következőkről: Ausztráliában a kutatók 3,5 milliárd (!) évvel ezelőtt élt mikroorganizmusok megkövesedett maradványaira bukkantak. Igaz ugyan, hogy a tudomány jelenlegi véleménye szerint Földünk 4,6 milliárd éve létezik mint égitest, de az élet keletkezésének dátumára a tudósok eddig is csak a 3,5 milliárd évet adták meg. Vagyis most 20

előkerült egy olyan lény, amely már a kezdet kezdetén itt élt, és fotoszintézissel termelt oxigént. Az addig ismert hasonló élőlények legkorábbi nyomait 2,8 milliárd évvel ezelőtti kőzetekben találták. És hogy egészen világos legyen a dolog: pontosan úgy néznek ki - sőt, gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek! -, mint a mai kékalgák (ciano-baktériumok, kékeszöld algák). Fejlődésüknek már pár százezer évvel korábban el kellett kezdődnie, állítják. De ha ezeket a Föld mintegy „készen” kapta a fent tárgyalt módon, akkor az sincs kizárva, hogy éppen ezek az algák érkeztek a Mindenségből, és nem itt fejlődtek ki. A lényeg persze a következő: ezek a mikroorganizmusok dolgozták fel a szén-dioxidot oxigénné, és ezt vagy kétmilliárd éven át cselekedték szorgosan, hogy így tegyék lehetővé az oxigént nélkülözni nem tudó összes más, fejlettebb lény létrejöttét. Tehát tulajdonképpen nekik köszönhetjük létezésünket. A kékeszöld algáknak - vagyis azoknak, akik e szállítmányt a Földre juttatták? A földi élet Földön kívüli eredetének biológiai bizonyítékai nagyon kevéssé meggyőzőek. Ez természetes is; úgy a tudósoknak, mint az átlagembernek sokkal átütőbb, érthetőbb, világosabb bizonyítékokra lenne szükségük, hogy belső ellenállás nélkül elfogadják ezt az elméletet. De azért egészen neves kutatók, olykor éppen csillagászok is akadnak közöttük. Sir Fred Hoyle, akit mi fantasztikus regényéből vagy a Stonehenge-ről írott ismeretterjesztő könyvéről ismerünk, gyakorlatilag elutasítja a legtöbb elméletet, ami a Világmindenséget illeti. Hoyle nem hisz az őslevesben kezdődött élet teóriájában, sőt az evolúcióban sem. Többek között ezt is fejtegeti a The Intelligent Universe (Az értelmes világegyetem) című könyvében. A műben részletesen kifejti, miért lehetséges, sőt szerinte törvényszerű az, hogy minimum az üstökösökből, meteoritokból is kerülhettek és ma is kerülnek a Földre mikroorganizmusok. Kiszámította éppen ezért, hogy még egy 32000 km/óra sebességgel a Földünkre zuhanó kövönkőben megbúvó 0,01 cm átmérőjű kicsiny szervezet... átvészeli ezt az ütközést, és ami ebből következik: itt a Földön aztán, kedvező körülmények közé jutva, szaporodhat tovább. És ez esetben szinte 21

nem is számít, hogy a Röntgen-sugarak, amelyek az emberre és egyáltalán az élőlényekre igen veszélyesek - bizonyos baktériumfajtákra alig hatnak. Tehát az űrben gyakori gyilkos Xsugárzást, (amely azonos a Röntgensugárzással) is túlélhetik, és túl is élik. A Micrococcus radiophili (nevéből ítélve ez egyenesen „kedveli a sugárzást”!) baktérium még védekező mechanizmussal is rendelkezik, és nem kell tartania pusztulástól, vagy genetikai károsodásoktól; kimutatták, hogy még 10 000, a genetikai struktúráját ért sugárkárosodásból is kigyógyult! No és akkor már nem is olyan nagy csoda, hogy például 1960-ban az amerikai „Omega West” atomreaktorban élő baktériumokat találtak. Szélsőséges viszonyok elviselésére egyenesen ideálisak ezek a kicsiny élőlények. Nem hiába dicséri őket „agyba-főbe” Francis Crick... Könyve végkicsengéseként Hoyle kijelenti: az élet kozmikus jelenség, talán éppenséggel a Mindenség legalapvetőbb jellegzetessége, tulajdonsága. Folytatva ennek anyagi vetületét, Hoyle úgy véli: a Földön az élet jelenleg a szén és az oxigén egyensúlyán alapul, attól függ. A Mindenségben is fennáll ez: ott is egyenlő mennyiségű szenet és oxigént találunk. Kérdés: véletlen-e ez? Mert akkor az élet is lehet(ne) véletlen. Azonfelül az enzim struktúrájába beleírt információhalmazt az aminosavak egy bizonyos láncolatával is leírhatjuk. Egy intelligens megfigyelő ennek révén elkészíthette ezt az enzimet. De honnan származik az információ? Hoyle itt már nekünk is ismerősen csengő állítással jön elő: ez az életet érő információ olyan lényektől ered, amelyek („akik”) a mienket megelőző kozmikus korszakban éltek, amikor viszont - itt jön egy kis meglepetés - az élet nem a szénen alapult, hanem valamilyen más anyagon, talán a szilíciumon. Az a bizonyos „Intelligens Kozmikus Élőlény”, látva, hogy a Világmindenségben lezajló változások hatására a szilicium-alapű élet lehetetlenné válik, az erről szóló „genetikus információt” átadta a következő életciklusnak, amely így már a szénre szerveződött. „Ha létezik valamilyen isten - az maga a Világmindenség, itt, és nem valahol a messze távolban.” Egy olyan „intelligencia” örökösei vagyunk, 22

amely időben minket jóval megelőzött, sőt kipróbált egy másik utat is. Ez az „intelligencia” egyfolytában kemény harcot vív a túlélésért. És lehet - ezt már én teszem hozzá -, hogy egy következő kozmikus életszakaszban, ciklusban már nem is a szénen fog alapulni a szerves élet, hanem a Természet kipróbál egy újabb utat, módozatot. Amíg megtalálja a legoptimálisabbat. A kutatókat nem hagyja nyugodni a dolog. Sem a földi élet kezdetei, sem az Idegenek lehetséges létezése. A hetvenes évek végétől kezdve különösen szaporodnak a híradások arról, hogy főleg a csillagászok és a rokontudományok képviselői össze-összejöttek megbeszélni a kérdéseket.5 Kérdés pedig volt bőven, és számuk egyre csak gyarapszik. Főleg az izgat sokakat, milyen módszerekkel adhat hírt magáról egy idegen civilizáció, illetve milyen módon lehet „kilesni” létét innen a Földről. E konferenciák közös vonása különösen érződött ez pár évvel ezelőtt, amikor Magyarországon is rendeztek ilyesmit -, hogy a kívülállókat igyekeznek távol tartani. Nem vitás persze, hogy a kutatók már sokszor megjárták a valóban csak szenzációkat hajszoló újságírókkal, innen ered hát ez az óvatosság. Egy másik kutató, az azóta elhunyt Zbigniew Dworak lengyel csillagász az Urania tudományos folyóiratban tette közzé meglepő elméletét az Idegenekkel kapcsolatban; magyarul is olvashattunk róla.6 Neki feltehetően az adta az ötletet, hogy a Naprendszerben számos anomáliáról tudnak a kutatók, pl. egyes holdak ellenkező irányba keringenek, mint társaik, rejtélyes egykori rombolások nyomait tapasztaljuk stb. Dworak komolyan állította: szerinte e jelek azt bizonyítják, hogy valaha nagyon régen a Naprendszerünk táján, huzamos időn (sok ezer vagy tízezer földi éven) keresztül Idegenek „garázdálkodtak”. Közelebbi űrhazánk, a Naprendszer területe annak idején két, egymással élet-halál harcban álló kozmikus faj összecsapásainak színtere, mondhatni csatatere volt. E háborúzás során valószínűleg olyan hatalmas fegyvereket is bevetettek, amilyeneket mi ma - a tudományos-fantasztikus regények és filmek virágkorában - csak elképzelni tudunk. Nincs kizárva hát, hogy bevetettek gravitációs és temporális (idő-) bombákat is. Könnyű 23

elképzelni, hogy - Dworak szavaival élve - „ezután Naprendszerünk romokban hevert”. A Neptunuszt lelökték pályájáról, és a bolygó elvesztette addigi holdját, a Plútót. Ebből, mint tudjuk, önálló bolygó lett. A Szaturnusz is vesztett a tömegéből, egyik holdját pedig darabokra szakították, ebből lettek gyűrűi. Az ötödik bolygót pedig teljesen „felmorzsolták”, ebből alakult ki a Mars pályája mögötti kisbolygóövezet. Ezzel még nincs vége. A csillagász ezek után a földi civilizáció kezdeteit is a két idegen faj harcához kapcsolja. A szörnyű háborúból megmenekültek egy kisebb csoportja már nem tudott hazatérni talán megsemmisültek hajóik, vagy elvesztették a meghajtásukhoz szükséges energiát -, és letelepedtek a Földön. Itt genetikai úton beavatkoztak fejlődésünkbe; ők okozták a cromagnoni ember rendkívül gyors feltűnését „szinte a semmiből”, és ugyanolyan megmagyarázhatatlan, azonnali elterjedését az egész Földön. Ám a hadakozás aligha ért véget, a bújkálókat ismét meglelték az ellenfelek, és a háború folytatódott. Ennek során pusztult el Atlantisz... Ekkor Dworak feltételezése szerint az egyik faj némi előnyhöz jutott a harcban: temporális, vagyis időbombákat sikerült bevetnie, így ellenfeleit „hátravitte az időben”, és azok ősemberi vagy éppenséggel állati szintre süllyedtek, ismét elölről kezdhették a fejlődést. (Vajon ezek lennének a mai Jetik?... - kérdem én, nem a lengyel csillagász.) Dworak úgy véli, ez az elmélet pszichikai magyarázatot is adhat a mai ember természetének ambivalens, kettős állapotára. Ami akkor történt, lehet az oka sok vallásos, lélektani, de még tudományos gondolatnak, viselkedésnek, hiedelemnek is. Innen eredhet az emberiség történetének sok, ma zavarosnak és érthetetlennek tűnő részlete: a kollektív emlékezet által feljegyzett valamikori „aranykorról”, legendák a csodálatos eseményekről, és a szörnyű katasztrófákról, no és ezért vágyakozunk ki az űrbe, innen erednek a kozmikus utazásokról, időgépekről, az egykori földi civilizációkról szóló álmodozásaink. No és Dworak így próbált magyarázni bizonyos ókori, és későbbi, szerinte megmagyarázhatatlan céllal vagy műszaki szinten emelt építményt is. No de eljut egészen a máig: 24

ebből vezethető le egynémely emberi viselkedési forma és tulajdonság. Ami bennünk érthetetlenül agresszív, ami miatt egymást gyűlöljük (pl. fajgyűlölet), ami türelmetlenségre késztet mások iránt, ami miatt szorgosan pusztítjuk önnön biológiai környezetünket, és iszonyú fegyvereket találunk ki és halmozunk fel - mind-mind a „kozmitáktól” örökölt káros hajlamunk - így Dworak. Nem is kell mondanom: az elméletet úgy olvassuk, mint egy sci-fi regény vázlatát, rövidített kivonatát. És kétségtelenül lehetne is írni belőle nem egy regényt, készíteni számos filmet. (Hasonlókra már volt is példa.) De hadd ismételjem meg, ez egy elmélet, amelyre természetesen nagyon kevés a bizonyíték.

25

A MAJOM ÚTJÁN?

A kérdés nem az, az ember a „majomtól származik-e”? - ahogyan azt sokszor egyszerűsített formában felteszik. Hanem az, hogyan jött létre az intelligencia, az értelmes emberi lény? A majmokkal az a baj, hogy bár biológiailag valóban megmagyarázható a velük való kapcsolatunk, azért itt sem minden világos (erről viszont A rejtélyes elődök, 1983., II. kiad: 1988. című könyvemben írtam részletesebben). Nem tudjuk ugyanis, mitől „táltosodott meg” az a majom, amelytől eredünk, miközben az összes többi változata, alfaja és így tovább, a mai napig is ugyanolyan, mint félmillió, millió vagy több évvel ezelőtt lehetett. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok szerint az emberszabású majmok természetes fejlődésében az utóbbi pár millió évben semmilyen alapvető haladás sem történt. Ugyanakkora az agyuk, és nem rendelkeznek semmilyen különleges tehetséggel; amit tudnak, az csak arra jó, hogy tovább élhessék pontosan ugyanazt az életet, amit őseik annak idején. A fejlődésnek ma is ugyanazon a fokán vannak hát, mint millió évekkel korábban. Ez enyhén szólva is „gyanús” a minket érdeklő szemszögből nézve. Ezzel párhuzamos a kérdés, ahogyan fentebb már írtam: nem tudunk a természeti környezetben olyan valóban alapvető változásról, amely „mutációra”, változásra, az addigitől egészen eltérő viselkedésre késztette volna majomősünket. Igaz, ezt magyarázandó a mai tudományban olykor felbukkannak görcsös elméletféleségek - hiszen mindenki érzi, hogy itt valami nincs rendben. Úgy is mondhatni: ahhoz képest, hogy a természetben minden más téren, és az állatvilágban is, a fejlődés rendkívül lassú az ember értelmes lénnyé fejlődése mondhatni szemtelenül sebesen, 26

szinte „protekciósan” zajlott le. Márpedig tudjuk, a Természetben nincsenek protekciós, ilyen vagy olyan okból kitüntetett élőlények, minden egyes növény, állat stb. kivárta mindig a maga (nemegyszer sok százmillió éves!) sorát, míg jelentősebben átalakulhatott. És mennyi lény pusztult el, mert nem tudott időben alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez! És akkor egyszer csak felbukkan egy majom? majomember? leendő ember? - „aki” csak úgy előjön a homályból, igen gyorsan fejlődik, fittyet hányva az addig - más lényekre továbbra, azóta is, mindmáig - érvényes szabályokra. Ki, vagy mi okozta ezt a változást? Felmerül hát a kérdés: nem kell-e itt is az Idegenek nyomát keresni, nem egy újabb bizonyítékkal találkoztunk őseink személyében? A minket érdeklő ügyben a kérdés így alakul: rendben van, az ember a majomtól származik, de „közben” nem volt egy stáció? Nem volt egy megálló, vagy stílszerűen: egy „váltó”, amit átállítottak? Vagyis nem történt valamilyen esemény, amely megváltoztatta, és mindenekelőtt meggyorsította a folyamatot? Hogy volt valamilyen „beavatkozás”, azt nemcsak Daniken és követői állítják. Sokan azon is fennakadnak: a primitív népek az ember létrehozásának csak egyetlen, nagyon is természetes módját: a szülést ismerték. Honnan hát a legendákban, mondákban stb. folyton ismétlődő állítás: az első embereket az isten - vagy istenek teremtették? Persze, mondhatja rá valaki: az istenek nem ereszkedtek le az emberekhez úgy, hogy az általuk ismert módon „teremtsék meg őket”, nekik erre más lehetőségeik voltak. Kérdés persze továbbra is, miért nem állítja legalább egyetlen legenda vagy vallás az emberek természetes eredetét? Ezzel szemben sok legendában valamiféle keveredésről esik szó, beavatkozásokról a természetes fejlődésbe, sőt olvashatunk többé-kevésbé körülírt „létrehozásról” is... Az indiai mitológia kozmogóniájában sok szó esik az isteneikről. Meglepő dolgokat hallunk róluk; például azt, hogy kezdetben halandók voltak, és csak később lettek örökéletűek. „Égi népnek”, klánnak, törzsnek, sőt érdekes módon külön fajnak is tartják őket; megtudjuk azt is, hogy emberként ábrázolják és képzelik el őket, bár 27

erejük és hatalmuk emberfeletti. Közülük egyesek magasak, mások alacsonyak, egyesek öregek, mások fiatalok. Ismerjük el, ez nagyon is emberi nézőpont. Nem véletlenül emberekről szólnak a legendák? Vagyis ugyanolyan halandó lényekről, mint azok voltak, akik között ezek harminchárman (mert annyian voltak) felbukkantak? „Világosak”, erősek, szépek, állítják még róluk, és természetesen jólelkűek, okosak, erkölcsösek. Azt említenem sem kell, hogy különleges járműveken száguldoznak „fel az égbe, ha akarnak”.7-9 A Popol Vuh, a maja-kicse indiánok szent könyve már magyarul is hozzáférhető.10 Eredeti címe: Gondolatok könyve, igen érdekes dolgokat mond nekünk a maják eredetéről, gondolatvilágáról, szokásairól. A negyedik, teremtésről szóló fejezetben azonban meglepő adalékra bukkanunk. Az első megteremtett emberek mindnyájan együtt éltek még a Földön, és voltak köztük „fekete emberek” és „fehér emberek” is. Nos, igencsak fogas kérdés: ezek az indiánok honnan tudhattak a két más színű faj létezéséről, hisz olyanokat annak előtte sohasem láthattak? „Annak előtte”, írtam, vagyis mielőtt odaértek volna az első más bőrszínű hódítók. Ez mintha azok álláspontját erősítené, akik szerint az igazi teremtés (amikor az Idegenek a primitív majomemberből értelmes embert csináltak) alkalmával egy helyen, egy időben hoztak így létre az Idegenek minden bőrszínű embert. És természetesen egy nyelven - a sajátjukon! - beszéltek velük. Csak később, távozásuk után szakadtak szét a nyelvek, bomlottak le földi nyelvjárásokra (A Bábel tornya mítosz is mintha ennek halvány emlékét őrizné). Megtalálták a maja-kicse indiánok állításának párját is Afrikában. A más dolgokról is rendkívüli hírnévre szert tett nyugatafrikai törzs, a dogonok, többek között azt állítják, hogy az ősidőkben az istenek fekete és fehér embereket teremtettek. Mindezt már akkor adták szájról szájra, amikor nem tudhattak még a fehérek létezéséről sem. Ezeket a rejtélyes ügyeket a végtelenségig lehetne folytatni. Azt hiszem, minden vagy csaknem minden nép mitológiájában találnánk megmagyarázhatatlan állításokat - ám ezek összefüggenek egymássál, tehát valami igazságtartalmuknak kellett lenniök már 28

azokban a korokban, amikor ezen földrajzi helyek, kontinensek, népek között nem volt, és nem is lehetett kapcsolattartás, hisz nem volt közlekedés sem. Visszatérve a majmokhoz, vannak, akik úgy vélik: a mai ember nem csupán egy műszeresen végrehajtott genetikai beavatkozás eredménye, hanem esetleg egy „kevert” lény. Magyarul: mi van akkor, ha mi a majomős és az idegenek keveredéséből származunk? A lényegen ez persze nem változtat, hiszen így vagy úgy, de mindenképpen genetikai beavatkozás történt, akkor is, ha ennek „technikája” talán hagyományosabbnak mondható, de nem feltétlenül. Az is előfordulhatott, hogy művi úton avatkoztak be a nők - nőstények? - biológiai folyamataiba, és beültették nekik a másféle, előzőleg talán in vitro kitenyésztett másféle életet. Vannak olyanok is, akik szerint a beavatkozást később meg kellett ismételni. Daniken is állítja, hogy az Idegenek többször jártak a Földön, nem csupán egyszer. Ő és más szerzők kifejtik azt a véleményüket, hogy az Idegenek afféle genetikai tenyészetet hoztak itt létre, időnként eljöttek ismét, hogy megnézzék, miképpen zajlik ez a felgyorsított evolúciós folyamat. Az időközök lehettek éppenséggel több százezer évesek is, mai időszámításunk alapján. A legutolsó beavatkozást - mondják - alig 35-40 ezer évvel ezelőtt kellett elviselniök az embereknek (akikből - jó, ha tudjuk - az egész Földön is csak nagyon kevés létezhetett még). Ekkor a további gyors fejlődésre alkalmatlan neandervölgyi ősembernek kellett eltűnnie, hogy a folyamatot meggyorsító Idegenek kísérlete (?) sikerrel járjon. Ekkor jött a cro-magnoni ember, akinek meglehetősen különös adottságairól és globális felbukkanásáról már szót ejtettünk. Vele együtt - mi magunk léptünk a színre. Sok jel mutat arra, hogy a cromagnoniak gyűlölték és megvetették az „alsóbb fajtát”, a neandervölgyieket. Sok kutató biztosra veszi, hogy a cro-magnoniak nem a neandervölgyiektől származtak, nem azok folytatásai voltak. Igazi rejtélynek tartják azt is, hogy míg régebben ekkora változáshoz a természetnek sok százezer vagy éppenséggel millió évre volt szüksége, most hogy-hogy ilyen „hirtelen” produkálta a nagyon is műveltnek mondható cro-magnonit? Ez utóbbi volt 29

ugyanis az, amelyik már felöltözött, barlangok falára rajzolt, csontokból és kövekből szobrokat készített, és a Hold járása szerint számolta az időt. Már az is gyanús, hogy meg lehet kérdőjelezni az egész folyamat logikáját. Többen - többek között S. Lem a Summa technologiae-ban - úgy vetették fel a dolgot: a Természetnek talán egyáltalán nem is célja az értelmes lény létrehozása! És ha belegondolunk... hát tényleg. Miért is lenne az? Persze, a logika azt diktálja, hogy ha egy élővilágban az a tendencia uralkodik, amely a mindig tökéletesebb, a környezetével mindinkább összhangban élő lényekre törekszik, akkor egy idő és számos mutáció után létre kell jönnie ennek a „tökéletes” (az adott környezetben, persze) lénynek. Hisz egyáltalán nem biztos, hogy a Föld nevű kis bolygón bármiféle szükséglet volt az emberi agyra. És természetesen mindarra, ami ennek az agynak a felbukkanásával járt, és azóta is jár. Megint baj van. Pár száz millió évvel ezelőtt, és később, a nagytermetű állatok, például a dinoszauruszok, tehát hüllők elképzelhetetlenül hosszú ideig „uralkodtak” a Földön, miközben az emlősök csak statisztáltak mellettük. A disznókból nem lett uralkodó faj a Földön, nem volt hozzá elég eszük. De ugyanakkor az emlősök sem tűntek ki valami nagy tudással. Vagy vegyük a mai delfineket: igencsak régen léteznek azok is, és kétségtelen az intelligenciájuk. Ami ugyan nem mérhető az emberéhez (minden ellenkező híreszteléssel szemben), azonban a delfinek igenis roppant intelligensek a környezetükben, a tengerekben élő összes többi állathoz képest. Mégsem hajtották azokat uralmuk alá semmilyen formába; szellemi felsőbbrendűségük nem gyakorol befolyást a vízivilágra. Az evolúció útjait, és ezzel kapcsolatban az intelligencia létrejöttét, célját és működésének esetleges természetátalakító mechanizmusait még nem ismerjük elég jól. De a tény bizony tény marad: létrejött itt egy, azaz egy értelmes lénycsoport. Nem furcsa? Hiszen a természet törvényei szerint a képzeletbeli küszöböt csoportosan kellett volna átlépnünk, együtt a főemlősökkel. Csaknem egyidőben keletkeztek fajtáik, és sokáig együtt haladtak a fejlődés útján. Ott haladnak ma is - messze 30

mögöttünk kullogva. Nem járjuk hát a majom útját? Ha annak idején az egyik majom azért jött le a fáról - mint ma sok kutató állítja -, mert akkoriban egyszerűen elfogytak az erdők (erózió, kiszáradás stb.), akkor a többi majommal is ugyanennek kellett volna történnie. Vagy leszoktak volna a fán élésről, vagy elpusztította volna őket a sok vadállat. De nem, a majmok javarészt ma is erdőben, fákon élnek és virulnak, az időközben állítólag beállt „óriási változások” (amelyek miatt egyikük oly gyökeres módon változtatott életmódot) egy csöppet sem hatottak rájuk... Oskar K. Maerth azzal a különös elmélettel állt elő, hogy az emberi intelligenciát a... kannibalizmus fejlesztette ki. A kevert fajtájú első emberek megették legyőzött ellenfeleiket, egyre kevésbé voltak majmok, és egyre inkább emberek, és mivel előszeretettel fogyasztották a legyőzőttek agyát - maguk is okosabbá váltak... Maerth ugyan ezt valamivel bonyolultabban adja elő. Viszont mások mást mondanak. Az USA-ban a Berkeley Egyetem három tudósa, R. Rosenzweig pszichológus, L. Bennet vegyész és M. Cleeves anatómus hosszú kísérletsorozatok árán megállapították, hogy az állatok agya megnő, ha folyamatosan tapasztalatokra, tudásra tesznek szert. Patkányoknál már harminc napos megszakítatlan tréning után kimutatható volt a változás vegyi és anatómiai téren is. J. Buttlar NSZK-beli kutató viszont egyik könyvében11 úgy véli, a tűz csiholásának véletlenül felfedezett módja volt az az első szikra (szó szerint!), amely logikai összefüggést ébresztett az első emberi agyban, és ezt követte egyre gyorsuló ütemben a többi. Csak az a baj, hogy a „gyorsuló ütem” sincs megmagyarázva. Valóban ilyen lavinaszerűen, ilyen rettentő sebesen növekedne az értelmi színvonal, ha egyszer elindul? És akkor mi van a delfinekkel, vagy éppenséggel az ilyen kísérletekhez nem ok nélkül oly előszeretettel használt patkányokkal? Nem állíthatjuk, hogy őseinktől örököltük értelmünket. Hiszen a majmok egyik alfaja sem rendelkezett ilyen értelemmel, és mind a mai napig sem rendelkezik. Egyre kézenfekvőbbnek tűnik hát az a feltevés, hogy valaha, egyszer vagy többször, Idegenek jártak bolygónkon. Kik voltak, 31

honnan jöttek és milyen céllal, szándékosan éppen ide igyekeztek-e, vagy csak véletlenül tévedtek bolygónkra - nem számít. Ezen töprengeni most teljesen fölösleges lenne. Azt sem tudjuk, mi okból avatkoztak volna be fejlődésünkbe - sőt, ezzel valójában az egész bolygó természetes fejlődését felborították: lásd mostani környezetkárosításaink, nukleáris bombáink és erőmű-katasztrófáink, erdőirtásaink, nyersanyagkitermelésünk, savas esőink stb. stb. Nem zárhatjuk ki, hogy ez egy erkölcsi parancs volt számukra. Ahonnan jöttek, az a magasabb fejlettségű civilizáció úgy vélte és úgy véli fejlődése egy pontjától kezdve, hogy mindenütt „segítenie” kell az értelmes élet gyorsabb kialakulását. Ez szép és nemes cél akkor is, ha mi nem egészen értjük indítékait. Lehet, majd megértjük egyszer, már kozmikus fejlődésünk egy késői pontján, és attól kezdve magunk is így fogunk viselkedni az űrben, ha élővilágot találunk?... Az sincs kizárva, hogy a változásokat nem csupán a leendő ember még állatias ősére korlátozták. Lehetséges, hogy szélesebb beavatkozás is történt, talán globális méretekben is, csakhogy ennek nyomait ma már lehetetlen fellelni. Az állatvilágból pedig kiválasztották azt a fajt, amely a legtöbb reményt nyújtotta az értelem elsajátítására, feltéve, hogy adnak neki ehhez egy kis segítséget... És elfogtak, elkülönítettek néhány fiatal vagy felnőtt példányt. Ha mindez - ismétlem: ha! - megtörtént, semmit sem tudunk a beavatkozás technikájáról, csak sejtjük - mert mostani tudásunk alapján így logikus számunkra -, hogy genetikai természetű beavatkozásról volt szó. Bizonyítékunk a művelet egy műtét módszerére ennyi tízezer év elteltével nem lehet. Az biztos, hogy e „nemesítés” módozatát ma még nem ismerjük. Lehet, hogy a műveletet több vagy több tíz nemzedéken kellett ismételni; ekkor arra is kell gondolnunk, hogy az akció az Idegenek számára hosszabb tartózkodást jelentett itt. Mivel mit sem tudunk arról, mennyi ideig élnek, lehet, hogy a folyamat az ő szemszögükből nézve mindössze egy „pár perces kis intermezzo” volt. A rezervátumba zárt - mert hisz valamilyen módon elkülönített, könnyen ellenőrizhető csoportot hoztak létre - „embereknek” nem volt szabad párosodniuk a nemmutánsokkal; ez ugyanis kedvezőtlenül befolyásolhatta volna 32

nemcsak a folyamatot, hanem esetleg felbecsülhetetlen kárt okozott volna a földi élővilágban, vagy legalábbis az emberszabásúak, emberek között. Az elméletek itt elágaznak. Az egyik azt állítja, hogy a rezervátumot elhagyó emberek felügyelet híján visszaestek régi életmódjukba. Az Idegenek ugyanis elrepültek, mentek a dolgukra, itt a Földön pedig a „kiválasztottak” ismét összekeveredtek a „vadakkal”, és ennek a keresztezésnek az eredményei vagyunk mi most itt. Mondhatni úgy is: a kísérlet nem sikerült, az eredmény nem mutat elég pozitív értéket - ki tudja, hol járnánk már, talán meghódítottuk volna a Naprendszert is, és igen-igen bölcs lények lennénk, ha akkor nem keverednek össze őseink a primitív testvérekkel? Mert ez lelassította fejlődésünket, sőt azt elvitte más irányba. Visszasüllyedtünk - ha csak részben is - a régi életmódra, és mindmáig él bennünk ez a kettősség. Egyfelől nemes vágyak, jóság és tudásszomj; a másik oldalon, mint már említettük a Dworakhipotézis ismertetésénél, minden rossz, ami még szinte félig állati voltunkra emlékeztet. Ettől csak annyiban tér el a másik elmélet, hogy minderre többször is sor került, először több százezer évvel ezelőtt, utoljára pedig valamikor pár tízezer éve, vagy éppenséggel a bibliai idők előtt nem sokkal (Mózes és mások találkozása az Idegenekkel). Az eredmény mindkét változat esetében ugyanaz lett. Csak a genetikai művelet első része: az intelligencia felébresztése, „útnak indítása” járt sikerrel. Mások még tovább mentek. Azt állítják, szó sincs kudarcról, mert nem is az volt a cél, amit mi annak hiszünk. Úgy vélik: az Idegenek beprogramoztak bennünket, és ez a program igenis működik azóta is. Számunkra kissé elszomorító a dolog, mert minden, amit azóta feltaláltunk, alkottunk - nem is a mi művünk, hanem az övéké. Hiszik ugyanis, hogy az illetők a saját képmásukra teremtettek bennünket (de ismerősen hangzanak e szavak!), és mintegy folytatjuk az ő tetteiket, vágyaikat, itt a Földön. Persze, ez nem biztos. Közismert viszont: a cro-magnoni ősember már felbukkanása pillanatában úgy nézett ki, mint mi ma, és agyának térfogata - amint 33

azt számos fellelt koponya bizonyítja - nemegyszer még a mi agytérfogatunkat is meghaladta! És ez is jelent valamit. Ezek mind csak elméletek, ne felejtsük el. Egyikre sincs közvetlen, mindent elsöprő bizonyíték. A legnagyobb jóakarattal is csak közvetett bizonyítékokról beszélhetünk. Több a kérdőjel, mint a felkiáltójel. Ugyanakkor az ember nem űzheti el a következő nyugtalan gondolatokat sem: ha mindez valóban megtörtént, és körülbelül így történt - hát miért? Miért tették, volt-e ebből nekik hasznuk, vagy csak jót akartak tenni velünk? Vagy egy száraz, tudományos kísérletet végeztek közömbös kutatók, akiket nem igazán érdekelt az eredmény? Lehet, hogy ez a kísérlet még most is tart? És egy másik téma: milyen jogon tették ezt velünk? Nem tudták, hogy a beavatkozás, még ennél jóval kisebb mértékben is - tulajdonképpen elrontja addigi, természetes fejlődésünket, és egy harmadik, hibrid útra terel bennünket? Hisz ha így volt, akkor mindaz, ami az emberiséggel az utóbbi pár tízezer évben történt - az nem a mi fejlődésünk, nem a mi utunk, a mi történelmünk. És nem is az övéké, hanem egy harmadik, talán korcs fejlődés. Vagy valamilyen magasabb kozmikus érdekek kívánták így, és akkor nem is lehetett másképpen? Még az is előfordulhat, hogy ez így volt természetes? Lehet, hogy bizonyos űrbéli szabályok, törvényszerűségek megismerése után mi is így teszünk majd más Idegenekkel, akik még el sem indultak az Úton? Nekünk kell majd elindítanunk őket? Lehet, nélkülük valami, ma már általunk ismeretlen, sőt, nem is kutatott okból kifolyólag ezen a Föld nevű bolygón az értelem nem is fejlődhetett volna ki? Volt ennek valami természetes akadálya, amit éppen ők győztek le - és ezért nekik köszönhetjük létezésünket, annak minden gyötrelmével és örömével? És a végső kérdés... Egyszer eljönnek ismét, hogy meglássák, mire jutottunk? Van egy molekuláris órának nevezett módszer, amellyel megállapítható, hogy két földi élőlény milyen genetikai kapcsolatban áll egymással, mennyire „rokonok” vagy sem, és a fejlődésben mikor 34

váltak el egymástól. Az ember kétségtelenül a majmokhoz áll a legközelebb. Hirtelen, ugrásszerű fejlődését eddig sem értették, de mivel ezen ugrás létét elismerni sem lett volna jó (vélték a vaskalaposabb kutatók), hát inkább hosszasan keresgéltek egy „hiányzó láncszemet”, egy olyan majomfajtát, amelynek maradványait majdan föllelve megmagyarázhatják, honnan bukkant elő az ember. Az aminosavakban található proteinokon alapul a kutatási-összehasonlító módszer, de ez nyilván nem ilyen egyszerű. Akadtak kutatók mégis, akik vállalva az eretnekség vádját, tagadták a Darwin-féle evolúciót (Stephen Jay Gould harvardi paleontológus és Niles Eldredge; elméletüket „meg-megszakított egyensúlynak” nevezték el), és azt állították: az evolúció nem a hosszantartó, de apránként ható változásokon alapul, hanem hirtelen, gyors „ugrásokon”, amelyek között hosszú nyugalmi időszakok vannak. Erre egy olasz genetikus, Giuseppe Sermonti már úgy véli: nem kell keresni a hiányzó láncszemet, és nem véletlen, hogy eddig nem is találták meg: ugyanis nem létezik. A majomból hirtelen lett ember, mert ha nem így lenne, a DNA-jában (magyarul inkább DNSnek szokták írni) fennmaradtak volna bizonyos jelek a fokozatos elváltozást bizonyítandó. De ezeknek nyoma sincs, tehát a változás hirtelen jött. Sermonti szerint a molekuláris óra nem erősíti meg Darwin evolúciós elméletét. Sőt, szerinte Gouldét sem, ugyanis a hirtelen változáshoz semmi köze az öröklődésnek, inkább egy különleges biológiai esetről lehetne beszélni. Tehát - szinte csak ismét a véletlen lökött volna bennünket valamilyen másféle útra? Az ősember feltehetően okosabb volt, mint ma hisszük. Ezt erősítették meg azon tettei, amikkel nem sokkal később, az ókor elején dicsekedhetett el. És az Idegenek?... Voltak vagy sem? Haladjunk tovább azon a vonalon, amely azt fogadta alapjául: voltak, itt jártak, beavatkoztak.

35

KÉZZEL NEM FOGHATÓ BIZONYÍTÉKOK

Eddig nem volt a kezünkben semmi, úgy igazán még régészeti leletek sem. A majomember- és ősemberkoponyák és csontok sokat elárulnak a szakembereknek, de a minket érdeklő kérdésre nem adhattak választ. Az értelmes ember egyik tulajdonsága, hogy igyekszik valamilyen módon mérni és rögzíteni az idő múlását. Akik eddig azt hitték, erre első ízben valahol a suméroknál kerülhetett sor - tehát alig pár ezer évvel ezelőtt - azokat meglephette egy 1980-as híradás.12 Itt egy körülbelül 18 ezer éves, mamutagyarból faragott, pontokkal és spirális vájatokkal díszített tárgyról van szó, amelyről hosszas kutatások után kiderítették, hogy az egy... naptár. Az egyik vájat pontjainak összege kiadja a Föld keringésének idejét: 365 napot. A többi kanyargós jel megfejtése után nyilvánvaló lett, hogy azok a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz keringésének pontosan kiszámított periódusait és teljes Nap körüli keringési idejét regisztrálja. Nem keresünk olcsó fogásokat, hisz akkor most azt is írhatnám: íme egy bizonyíték arra, hogy az ősemberek égből jött Idegenekkel áltak kapcsolatban, és a következő nemzedékek is folyton az eget figyelték. Ennek mintegy „mellékterméke” voltak a csillagászati ismereteik és azok rögzítése... Nem, az égbolt figyelése hozzátartozott a természetes fejlődéshez. Az ember a földet, az eget, az időjárást, az állat- és növényvilágot kénytelen volt alaposan szemmel tartani, hisz az így nyert információk segítették a túlélést. Azonkívül az idő múlása, és annak szabályszerűségei is ezt a célt szolgálhatták. 36

A kézzel nem fogható bizonyítékok közé az Idegenek látogatásának hívei a hitvilágot, a legendákat, mondákat, vallásos emlékeket stb. sorolják. Nézzünk meg mi is ezek közül egy csokorra valót. Hátha valóban találunk ott különös utalásokat. Bizony, találunk. Az óindiai eposzok és más források, szent könyvek nagyon sok olyant tartalmaznak, amik a mai olvasó vagy hallgató számára tiszta kitalálásnak tűnnek. Egyszerűen hihetetlennek, amit aztán a többség hajlamos az ókori szerzők fantáziájának tulajdonítani. Ha csak a Daniken-félék emlegetnék őket, a tudomány világa is könnyebben megszabadulhatna a kényelmetlen problémáktól. A baj az, hogy úgynevezett „komoly tudósok”, tehát szaktekintélyek is foglalkoztak ezekkel a szövegekkel, néha kissé meglepő céllal is. Így például a hetvenes években dr. Ruth Reyna amerikai professzorasszony, a szanszkrit nyelv tudósa a NASA (az amerikai űrkutatási hivatal) felkérésére végzett egy számunkra furcsának tetsző analizáló munkát, és azt 1972 májusában be is nyújtotta megbízóinak. Az óindiai szövegek elemzésének célja az volt, hogy kapcsolatban állnak-e azok a kozmosszal? A professzorasszony igenlően válaszolt az alapvető kérdésre, majd nagy munkájában részletesen is indokolta a tételt: ezekben a szövegekben egyrészt sokszor esik szó általában vett egyszerű, tegyük hozzá: légköri repülésről, másrészt viszont kozmikus repülésekről is. Reyna a legtöbb ilyen tárgyú utalást Samaranganasutradhara című, körülbelül ötezer évvel ezelőtt keletkezett műben találta. Ezt a szöveget különben más kutatók is „felfedezték” ilyen szempontból; a benne található kozmikus és űrhajózási utalásokról érdekes előadást tartott Louis Dubrenq a Francia Űrhajózási Társaság előtt. Ebben a műben kétszázharminc sorban írják az ismeretlen szerzők, hogy kell repülő járműveket gyártani és használni. Reyna összefoglalója szerint a műben több különböző elven működő repülő szerkezetről esik szó, leírt méreteik ma is tiszteletet parancsolnának, és állítólag - idézem - „el lehet velük repülni a mi naprendszerünkön kívülre is”. Reyna tehát ezt találta a szövegben. Mindezt különben indiai származású kutatók is megerősítették. Más kérdés, hogy a 37

szövegek már az eredetiben is meglehetősen homályosak (az sincs kizárva, hogy töredékesek), és nehezen érthetők még a szakemberek számára is. A műszaki leírásokat ne képzeljük olyannak, mint amilyenek azok manapság; itt nem nagyon tudjuk meg, hogyan is kell valójában űrjárművet építeni és használni. A lényeg azonban az, hogy e szövegekből egyértelműen kiderül: valakik valaha a Földön ilyenekkel repdestek, azokat használták, javították, konstruálták. Hogy ezek emberek lettek volna, nehezebb elképzelni, mint azt, hogy Idegenek voltak. Ha emberek ilyeneket készíthettek volna, mindennek másképpen kellett volna kinéznie azokban a régmúlt - 610 ezer évvel ezelőtti, vagy még régebbi időkben! Ipari vagy legalábbis fejlett kézműipari háttér nélkül nincs nagyobb mennyiségben fémöntés, fémkohászat, műszergyártás és így tovább. Milyen energiák és milyen szakértelem állt akkoriban az űrhajóépítők rendelkezésére?... Nem csoda hát, hogy a mai kutatók ezeket a forrásokat nem akarják elfogadni. Nem a valóság részének, inkább fantáziának tekintik. A baj csak az, hogy a szövegekben azért itt-ott felbukkan néhány olyan apró részlet, ami erősen elgondolkoztató. Ami mégis arra utal, hogy voltak kapcsolatok, hogy a múlt egészen másféle volt, mint amilyennek mi azt ma hisszük. Ha ráadásul a fent említett óindiai könyv mellé tesszük a Ramajánát és a Mahabharatát, az időszámításunk kezdetéről származó két eposzt, furcsa dolgokra derül fény. Egy indiai kutató, dr. Dileep K. Kanjilal professzor szerint minden régi indiai szövegben elszórva találunk célzásokat az egykori aranykorra - vagyis egy valaha régen nagyon fejlett viszonyok között élő társadalomra -, egy huzamosabb ideig létezett, de utána elpusztult civilizációra stb. Az időpontokat minden esetben úgy adják meg, hogy az sokkal-sokkal régebben volt, mint ahogy e művek keletkeztek. Az „aranykor” egy más kérdés (én is írtam róla A rejtélyes elődökben), minket csak az Idegenek érdekelnek. Ne menjünk bele abba a kétségkívül érdekes fejtegetésbe, hogy a mitikus „aranykor”, tehát a fejlett társadalom nem jöhetett létre abban a korban magától, hisz javarészt ősemberek éltek a Földön - tehát külső segítségről van 38

szó. Nincs egy fia bizonyítékunk sem a kettő közti szerves és logikai kapcsolatra. Menjünk hát tovább, keressük az Idegenek nyomait. Már említettük az indiai isteneket. A mitológia szerint harminchárman érkeztek az égből („a légkörön keresztül”). Előbb a Föld más tájait járták be, majd eljöttek Indiába. Érkezésük és annak körülményei döbbenetet váltottak ki az egyszerű halandókban, mégis szívélyes fogadtatást rendeztek nekik. A legenda szerint volt egy háború is - az Idegenek két pártra szakadtak, a „jókra” és a „rosszakra”. Az emberek a jókat támogatták, és a harcok a Földön dúltak. Ezért a jók győzelme után nagy barátság szövődött köztük, és az indiai földek akkori lakói között. Egy ilyen szent szöveg, a Rigvéda szerint a „démonok”, a rosszak legyőzése után huszonkét „isten” visszatért az égbe, tizenegy viszont itt maradt a Földön. Hadd jegyezzem meg: amit itt leírtam, nem csupán az óindiai mitológiában található. Nagyon érdekes és számunkra okvetlenül kissé gyanús, hogy hasonló háborús történetről beszél az óegyiptomi Rá istenségről szóló mítosz, és sok más ókori mitológiában fellelhetők ezek a motívumok. Ez véletlen lenne?... De hogyan néztek ki ezek a lények, milyenek voltak, hogyan viselkedtek? A Mahabharatában találunk néhány igen érdekes, másutt nem olvasható jellemzést. Nevezetesen a következőt: az Idegenek nem izzadtak (ami azon az éghajlaton nyilván feltűnést keltett!), nem pislogtak (tehát szinte azt mondhatnánk: élettanilag sem voltak egészen olyanok, mint mi?), és járás közben a lábuk nem érintette a földet. Ez utóbbiról annyit: lehet, hogy költői túlzásról van szó, amellyel a szerzők azt akarták jelezni: az Idegenek könnyedén lépkedtek, akár egy mai táncos, szinte lebegtek... Vagy, ha mégsem, akkor viszont valamilyen erőtér, vagy más berendezés használatát kell feltételezni, ugyanis a gravitáció feltehetően hatással van az efféle „istenekre” is... Igen fontos hírként jegyzi fel a krónikás, hogy az Idegenek ruhái sohasem fakultak ki! Ma ez nem szenzáció, de gondoljunk csak bele a dolgokba. Azon az éghajlaton ez fontos lehetett, hiszen amilyen egyszerű szövésű anyagokkal és kezdetleges festésekkel rendelkeztek azok az emberek (ne feledjük: még szinte az őskor volt, amikor 39

mindez megtörténhetett!), állandó problémát jelenthetett, hogy egy aránylag rövid használat után a legszebben megfestett ruhaanyag színét is megváltoztatta az erős napfény. Tovább olvashatjuk: bár az istenek is születtek és meghaltak (egy apró közbevetés: már csak ezért sem lehettek istenek, kik halhatatlanok), életük rendkívül hosszú volt. A régi könyvek szerint tizenkétezer földi évig éltek. Ami, ha leszámítjuk az esetleges túlzást vagy a hajlandóságot éppen a tizenkettes számra „kerekíteni” fel mindenképpen azt jelenti, hogy az Idegenek sok itteni nemzedéket túlélhettek hosszabb életciklusuknál fogva. Megtaláljuk azt az információt is, hogy az Idegenek nagy koruk ellenére szinte mindig fiatalosak és szép külsejűek voltak. Vagyis szinte nem fogott rajtuk a múló idő. Talán nem egészen ide illik, de közbe kell szúrnom: időszámításunk második századában egy Natyasastra Bharata nevű szerző már papírra vetette az indiai színház törvényszerűségeit. A szerzőkhöz intézett jó tanácsaiból válogattunk ide néhányat. Tőle tudjuk: ha egy darabban istenek szerepelnek, gondtalanok legyenek, semmi bánatnak még csak nyoma sem lehet arcukon, viselkedésükön. Fizikailag legyenek magasabbak, mint a halandók, ha pedig a darab szerint harcot vívnak, akkor eleve gondoskodni kell a szokásosnál is nagyobb színpadról. Minden darabban külsejükben is nagyon eltérnek az emberektől, hisz nyilvánvaló - írta a korabeli színházi szakember - ők az égből jöttek. Az ilyen jövevényekre a mitológiában egy külön szót is alkottak: Awatara. De menjünk tovább a fizikai nyomon. A külsejük, a szokásaik... Megtudjuk két fontos műből is (Kausitaki és Satapatha Brahmana, mindkettő körülbelül 500 évvel időszámításunk kezdete előtt keletkezett), hogy az Idegeneknek az emberekéhez hasonlóan testük volt, és nem voltak önmegtartóztatóak: a földi asszonyokkal nemi kapcsolatokat is létesítettek, és ezekből gyerekek is születtek. Ez a motívum is sok mitológiában ismétlődik; ezek akkor keletkeztek, amikor egyes kontinensek között legjobb tudomásunk szerint elenyésző kapcsolat létezhetett, vagy ilyen egyáltalán nem is volt. Nem tételezhető-e föl, hogy az Idegenek éppen úgy viselkedtek, 40

ahogyan az indiai mitológiában is leírták: bejárták a Földet, mindenütt éltek egy ideig, közben vitáztak, vagy éppenséggel harcoltak is? Mivel mindenfelé ismétlődnek ezek a „hírek”', kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy valós eseményekről szólnak. Nem létezik, hogy az emberiség egymástól elszigetelten élő csoportjai olykor szóról szóra pontosan ugyanolyan eseménysorozatokat és szereplőket találtak volna ki. Alapjaiban változtatná meg történelemtudományunkat, ha ezt az elvet a kutatók is a magukénak vallanák végre... Itt közbe kell vetnem: amit az akkori leírások nagy harcoknak véltek, talán egyáltalán nem harcok, hanem a mi sportunknak megfelelő stratégiai vagy egyéb játékok voltak? Mindamellett a bennük résztvevő emberek valóban odavesztek. De lehet, csak az emberek, az „istenek” nem? Ha elfogadjuk hát mindezt - például azt, hogy az isteneknek fizikai testük volt -, akkor valahogyan „a légkörön át” ide kellett érkezniök. Járművekre volt szükségük. Az egyik könyv, a Yayurvéda kifejezetten beszél is egy repülő masináról. Szinte minden óindiai könyvben szó esik a vimanákról, vagyis az olyan mechanikus szerkezetről, amely a madarak röptét utánozza. A Rigvédában legalább húsz helyen esik róla szó. Az ott leírt vimana három emelet magas, háromszög alakú, alul három kereke is van, és minimum három felnőtt embert vihetett magával. A korabeli leírás szerint aranyból, ezüstből és vasból készült. (A hármas szám minduntalan emlegetése nyilván mitikus hatás.) A szerkezetnek két szárnya volt, erős tehát a gyanúm, hogy valahogyan hasonlíthatott a mai (vagy inkább az ötven évvel ezelőtti) repülőgépekre. Gondoljuk csak meg, azoknak is három kerekük volt. „Gyorsabban szállt, mint a gondolat”, írják kétségtelen túlzással, de meg lehet érteni azon emberek bámulatát, akik saját szemükkel nézhették egy ilyen gép indulását vagy érkezését, ott és akkor. Egy másik forrásban, a Matyasastra Bharatában egyszer csak egy különös mondatra bukkanunk a repülő szerkezetek tárgyalásánál: nemcsak az istenek, hanem a földönkívüli szuperemberek más képviselői is használtak repülőgépeket. Itt óhatatlanul arra gondol az 41

ember, hogy akiket ezek a könyvek „isteneknek” titulálnak, csak az Idegenek vezetői lehettek; voltak ott velük jött segéderők is. Technikusok? Alárendelt kutatók? Sok hitetlen kutató úgy véli: nincs itt szó másról, csupán arról, hogy mai szemmel olvasva ezeket a szövegeket minden repülést említő részlet mögött repülőgépet és űrhajót sejtünk, azért, mert ezek ma már léteznek. Ennek ellentmond a következő eset: a Wajmanika Sastra című az i. e. 4-ik századból származó könyvet 1875-ben adták ki modern formában, azóta ismerjük. És már akkor is feltűntek a benne foglalt repülési részletek, pedig nagyon messze voltunk még az első modern repülő szerkezet megalkotásától (Wright-testvérek, 1903). Kutatók szerint számos egyéb szöveg is létezik, amelyek részletesen szólnak arról, hogyan kell használni e szerkezeteket normális repülés közben, hogyan viharban, hosszú úton, sőt, hogyan kell végrehajtani egy kényszerleszállást... Sőt, egy helyütt állítólag szó van arról is, hogyan kell átállítani a hajtóművet napenergiára, ha elfogy a másik, normális körülmények között használt energia. Lehetséges, hogy az Idegenek az embereket is megtanították repülni; az egyik könyv nevén is nevez hetven „technikust” és tíz „szakértőt”, akiket kioktattak. Kezdetben öt ilyen szerkezetet építettek, öt „istennek”. Azt hiszem, ezeknek semmi köze a kozmoszhoz; ideérkezve az Idegenek kitapasztalták az itteni gravitációs és légköri stb. viszonyokat, és a magukkal hozott ötvözetekből - amiket az emberek arany-ezüst-vas keveréknek hittek, hisz más fémeket nem nagyon ismertek... építettek maguknak gépeket, hogy helyüket tetszés szerint változtathassák a Földön. A leírások szerint gyakran használták is gépeiket. A régi források négy nagyobb típust, és 113 (!) altípust különböztetnek meg. Ebből eleve az következik, hogy az idő múlásával az Idegenek minimum több száz gépet építettek, és azok különböztek rendeltetésüknek megfelelően egymástól. Olyannyira, hogy ezt az erre teljesen felkészületlen emberek is észrevették. A négy alaptípusról részletesebben is írnak. Az egyik („Ruk-ma”) mindig piros színre volt festve, és kúp alakú volt. A „Sundara”-gépek a mai rakétákhoz hasonlítottak (lehet, ezek voltak az 42

űrhajók, vagy a Föld-közelben keringő anyahajóval kapcsolattartást segítő le- és felszálló szonda?). A ,,Tripura”-típus volt a fentebb már leírt háromemeletes szerkezet, a negyedik („Sakuna”) madárra emlékeztetett. A Sakuna-típushoz tartozó vimanák voltak a legnagyobbak és leghosszabbak. A szövegekben még huszonöt fontosabb részét is megemlítik, állítólag ezekből állt egy-egy példány. Mai nyelvre lefordítva: volt ott padlólemez, védőlemez, üzemanyagtartály, légsűrítők, iránymutatók, két szárny, légszívó cső, nyomócsavarok (?), napelem-kollektorok, és így tovább. A Tripura-típusokat előregyártott elemekből variálni lehetett aszerint, hogy mi volt a cél: a szóban forgó jármű vízen, víz alatt, szárazföldön vagy a levegőben mozogjon? Míg a többi járművek különböző fémekből álltak, a Tripurákhoz egy trinetra nevű „különleges fémet” (gyaníthatóan ötvözetet) alkalmaztak. A méretekről: a háromemeletes vimana legalsó szintje két méter magas volt, szélessége viszont elérte a harmincat. A padlólemez kerekeken mozgott, amiket viszont szükség esetén be lehetett húzni a járműbe. Hát ez bizony igencsak emlékeztet a mai repülőgépek szerkezeti megoldására. A vimána második szintje is két méter magas volt, de a szélessége már csak huszonötöt tett ki. A leírások szerint ezt a szintet szükség esetén kétéltű járműként, külön is lehetett használni. Még arról is olvashatunk szakszerű leírást, hogy ez esetben hogyan kell jól betömni a nyílásokat, nehogy víz kerüljön a szerkezetbe. A harmadik szint magassága ismét csak két méter, szélessége huszonegy. Itt viszont a falak vastagsága érte el a tizenöt centimétert; állítólag védőszerepet játszott ez a rész. Vannak leírások a belső elrendezésről is. Voltak kabinok, hajtóanyagraktárak, utasterek és légkondicionáló rendszer. Az üzemanyag vagy higany - írják e művekben - vagy napenergia, vagy egy „Rasa” nevű anyag, amelyről semmit sem tudunk. A Ramajámában van egy rész, ahol leírják, hogy az egyik szereplő elutazott egy városból Ceylon szigetére (ma Sri Lanka). A távolság körülbelül kétezer kilométer; az utat egy repülő 43

szerkezetben tette meg, amelyben igen nagy volt a kényelem, minden kabinnak külön ablaka és drága bútorai voltak. Hogy még meglepőbb legyen a leírás: útközben, egy város mellett leszállt a gép, és új utasokat vett fel. Egészen úgy, mint manapság. Aztán az utasok fentről láttak mindent, az India és Ceylon közti tengerszorost is. Ugyanígy a Mahabharátában is gyakran feltűnnek ezek a repülőgépek, kapcsolódnak szinte minden eseményhez. Szó esik egy királyról (Uprocara Vasúról), akinek Indra isten egy napon ilyen repülőt adományozott. A király attól kezdve nem tudott ellenállni a gyönyörűséges kalandnak, hogy fentről nézheti az embereket otthagyott csapot-papot, uralkodást és birodalmat, szüntelenül csak repkedett egész családjával együtt. Az „istenek” - olvashatjuk - gépeikkel olykor elrepültek más bolygókra is. Egy leírás arról szól, hogy Indra - szemmel láthatóan az Idegenek vezetője - meghívott valakit a Földről oda, ahol akkoriban tartózkodott. Hogy ez pontosan hol van, nem derül ki, de annyi igen, hogy ez nem a Földön volt. Talán valamelyik bolygón lehetett itt a közelben. Az utas döbbenten szemléli a csillagokat és égitesteket, amelyek „nem olyan kicsik ám, ahogy az a Földről látszik!”, és azon a másik helyen számtalan repülő szerkezetet, nagy forgalmat lát, „egyik gép leszállt, más gépek éppen felszálltak”. Egy színdarabban, amely az időszámítás szerinti első évben keletkezett, a főszereplő azon akad fenn, hogy az Indrától kapott gép leszálláskor nem érinti a talajt. Az ajándékkal jött pilóta elmagyarázza a főhősnek, hogy ezt a lebegést egy speciális mechanizmus alkalmazásával érték el. A Bhagawatában szó van a már említett Idegenek közti csatározásokról is; itt egy pontos és meglepően modern hangzású leírás van a Krishna fővárosa ellen indított tömeges légitámadásról. Röviden összefoglalva az eddigieket: tehát nemcsak a mitológiában, hanem a nagy népi eposzokban és szakmunkákban (gondoljunk csak a színházi tárgyú munkára vagy a darabokra) is nagyon természetesen emlegetik az Idegeneket és repülő szerkezeteiket, valamint általában az általuk képviselt technikát. Ez 44

egyben azt is jelenti, hogy nem lehet mindezt a korabei szerzők fantáziájának, és csak annak tulajdonítani. Mégis ezt állítják sokan. Mondanom sem kell, miután Daniken és mások felhívták a figyelmet az indiai szövegeknek ezen részeire, születtek olyan művek, amelyek szerzői mindenáron szerették volna bebizonyítani, hogy Daniken és társai tévedtek (súlyos esetben hazudtak). Elolvastam néhányat, és azt kell mondanom, szánalmasan érvtelenek. Kimerülnek abban, hogy gúnyolják a szerzőket (még az indiai professzort is), folyton azt hangoztatják, hogy az „indiaiaknak igen nagy fantáziájuk volt”, és meseelemekkel szőtték tele történeteiket... Az is feltűnő, hogy az „ellenkönyvek” bibliográfiáiban nemegyszer 50-80 évvel régebbi forrásmunkákra hivatkoznak! Történelmi, régészeti stb. kutatások terén megbocsáthatatlan hiba, ha olyan kutatók vállalnak szerepet a vitában, akik nem naprakészen informálódnak a szóban forgó tudományos területről. Nyilvánvaló, sok ilyen művet el kell olvasni ahhoz, hogy az emberben aránylag megfelelő kép alakuljon ki.13-14-15 A vitázók állításai bizony gyakran ellentmondanak egymásnak. Tény azonban, hogy az utóbbi években gyakran kapunk egymásnak ellentmondó híradásokat is. Mindez azonban nem annyira érvényes erre a fejezetre, hiszen itt főleg a mitológiákról van szó. A hitvilág és egyes események leírása évezredekkel korábbról származik, és többek között ezért is reméljük bennük felfedezni az idegenek nyomait. Folytassuk hát. Manapság ki lehet adni olyan rövidített mitológia összefoglalókat, ahol 40-50 oldal nyomtatott szövegre sűrítik egy népcsoport hitvilágát; itt találkoztam olyan indiai változatokkal, amelyekben ugyan bőven idéztek a fent említett szent könyvekből és az eposzokból is - de sehol egy árva szó nem is esett repülésről, repülő szerkezetekről, vagy az „istenek” fentebb leírt tulajdonságairól vagy viselkedéséről. így aztán nem csoda, hogy még a témában úgy-ahogy jártas ember is leélheti egész életét ezen információk nélkül... Nyilván ugyanez a helyzet a többi mitológiával is. Hogy kibogozzuk az egyes, nekünk „gyanús” részletek értelmét, nagyon bele kell(ene) merülni a témába. Ez természetesen inkább 45

azok feladata lenne, akik a társadalmi munkamegosztás folytán ezt a feladatot magukra vállalták, vagyis kutatók, tudósok lettek a szóban forgó területeken. Egy Daniken típusú, kívülről jött „felfedező” szinte sohasem végezhet olyan alapos munkát, mint ők. Az Idegenek sokfelé felbukkannak. A japán mitológiában az ókori isten, Szuzano földi lakhelyén kívül rendelkezett eggyel a Holdon is. Ausztrália őslakosai is tudnak egy istenről, aki a Holdról származott. A kolumbiai indiánok istene egy napon váratlanul bukkant fel, és megtanította őket földet művelni, ruhát viselni; önmagát a Nap Fiának nevezte. Ha egykor valóban jártak itt Idegenek - és tegyük fel, hogy ez az őskor végére, az ókor elejére esett -, akkor nyilván tudtak arról: az egyszerű emberek kézenfekvő módon a napot is imádják sok egyéb kitalált istenség: a Hold, a tengerek, folyók, tavak, hegyek, barlangok, csillagok stb. mellett. Kijelenteni, hogy ők a Nap Fiai, vagy hogy a Holdról jöttek, nagyon is természetes „ajánlólevél” volt, beleillett az embereknek előzőleg a világról alkotott képébe, és mindenképpen azonnali és feltétlen tiszteletet biztosított. Erre a tiszteletre pedig nagy szükségük volt, mert hisz ez egyben biztonságot is adott. Akit istennek tartanak, azt nem fogják meggyilkolni lesből, nem adnak neki mérgezett ételt, nem rongálják meg járművét, és főleg: engedelmeskednek neki. Ideális kiindulási helyzet egy örökléstani kísérlet vagy egy másfajta beavatkozás lefolytatásához, nem? Kínában is egy isten jött az égből, ő tanított földművelést, gabonavetést. Ez az „isten” különben nagyon is emberi volt, mondja a mitológia: ki akart próbálni minden Kínában található gyógynövényt, hogyan hat. Az egyiknek a hatásába aztán egyszer csak belehalt... Nem tudom, miért ünneplik őt ma is mint a füldművelés istenét, hiszen ezzel a tragikus eseménnyel talán elég meggyőzően bizonyította be halandó voltát? A kínai legendák különben emlegetnek még egy ilyen Idegent. Egy bizonyos Taj Ko-foke ismeretlen, távoli tájakról érkezett, és megmutatta az embereknek, hogyan kell figyelni az égitestek mozgását, és mérni az időt; az évet hogyan kell hónapokra osztani. Őt tartják a kínai írás megalkotójának is. 46

Számos ázsiai, óceániai és dél-amerikai bennszülött legendában felbukkan a mindentudó, jó szándékú Idegen, aki eljátssza a nagy tanító szerepét. És valóban rengeteg hasznos információt hoz magával, és terjeszt el. Érkezése és távozása általában nem szokványos módon zajlik le. Köztudott már, hogy az amerikai indiánoknál számos ilyen alakkal találkozunk. De talán van másutt is? Akadnak, akik a görög mitológiából ismert Prométheuszt is ezek közé sorolják. Quetzalcoatl, az aztékok (vagy ahogy mások vélik, a toltékok) nemzeti hőse lett szinte. Itt ő az az isten, aki megtanította az embereket a mesterségekre (kézműiparra), egyéb tudásra, az időszámításra és az írásra. Quetzalcoatl tehát a hős, a vezér, a tanító és persze isten egy személyben, akiről attól kezdve minden időkön keresztül legendákat mesélnek. Más népnél Virakocsa néven jelenik meg ugyanez az alak. Az apokrif iratok egyikében, Az angyalokról szóló könyvben16 van egy fejezet ezzel a címmel: „Az angyalok bukásáról, átmeneti és végleges büntetésükről.” Itt világosan beszélnek az ég fiairól, akiknek kedvük támadt nemi kapcsolatra lépni a földi emberek lányaival. ,,...Válasszunk magunknak feleséget az emberek lányai közül...” Tehát az emberek közül, akik nagyon is másak voltak, mint az „ég fiai”. És mind férfi volt e történet szerint, holott az egyház hivatalos álláspontja az, hogy az angyaloknak nincs nemük (akkor sem, ha igen férfias olykor a nevük: Mihály, Gábriel stb.). Egy biztos: ha nem lettek volna egymástól meglehetősen eltérőek az emberek (a nők) és az Idegenek, a kérdés így nem is merül fel soha. De felmerült, nem is egyszer, nem is egy és nem tíz legendában olvashatjuk a két különböző „faj” (?) efféle egymás iránt táplált vágyait. És már el is érkeztünk a Bibliához. Ez valóságos aranybánya, ha az Idegenekről van szó. Köztudottan a Biblia a legjobban fennmaradt és a legjobban tanulmányozott „szent könyv”, rengeteg kutató forgatta már át ebből a szempontból is. A Teremtés Könyvében (Ótestamentum) ilyen mondatokat lelünk: „Az Isten fiai látták, hogy 47

az emberek lányai szépek. Feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik...” Daniken és követői, mint ismeretes, azt állították, hogy az Idegenek genetikai beavatkozást hajtottak végre emberek egy csoportján (és ez nem azonos az első, több százezer évvel ezelőtti látogatás során végzett műtéttel, hanem ez szinte „most”, pár ezer évvel időszámításunk kezdete előtt történt volna). A feltétel, mint írtuk, az volt, hogy a műtéten átesett, mintegy megtisztított, értelmes jövőt magukban hordozó lények már ne fertőződjenek ismét a primitívekkel. Nos, a Bibliában többször esik szó e feltétel be nem tartásáról, természetesen aki erre parancsot adott, itt nem holmi űrhajósként szerepel, hanem az maga az Isten. Más kérdés, hogy időközben nyelvészek bebizonyították: az a szó, amely ott az Isten jelölésére használtatik, az eredetiben többes számot jelentett. Ez persze mindjárt más megvilágításba helyezné az egész Bibliát, azért is esik erről oly kevés szó. Sokfelé a szövegben különben - és a fenti idézet erre jó példa - inkább „isten fiainak” vagy „angyaloknak” stb. nevezik őket, így mégis többes szám van, de ez nem azonosítható magával az Istennel. Daniken hívei a következőkben így érvelnek: a huzamosabb idő után ismét a földre érkező űrhajós csapat tagjai, látva, hogy a genetikai kísérlet nem sikerült, azt a földiek ismét elrontották, elhatározzák: megsemmisítik a károsított egyedeket. De hol keressék őket?... Hiszen már sokfelé elkóboroltak azóta, és át is adták káros génjeiket utódaiknak, azok meg az ő utódaiknak... Kézenfekvő a megoldás: el kell pusztítani mindenkit, megmentve esetleg néhány ellenőrzötten nem károsodott egyént, hogy azok kezdjék úrja a Föld benépesítését (amiben talán ismét jelentős genetikai segítséget is tudnának nyújtani az Idegenek). A pusztítás globális módja az özönvíz volt. így olvashatjuk immár magyarul is Daniken egyik könyvében.17 Valami hasonló - szintén a „katasztrófa-megoldás” alkalmazása játszódhatott le Szodomában és Gomorrában; itt a nemileg elferdült egyedek kisebb tömegét kellett megsemmisíteni. Valóságos izgalmas regény, amely nem nélkülözi a 48

kommandós fogásokat sem - ami a csapást megelőző órákban a két város egyikében lejátszódott. Jöttek az Idegenek („angyalok”), hogy kivigyék azt a néhány embert, aki nem volt megfertőzve, a nemileg félresiklott lakosság azonban őket is „magáévá akarta tenni”, erre az Idegenek félelmetes fegyverekkel vágtak maguknak utat. Amit e leírásból értünk, az a következő: voltak, akik előre tudtak a katasztrófáról, az tehát nem lehetett természeti csapás. (Most ne menjünk bele abba, hogy egy „isten” persze mindent tud, előre is.) Az Idegeneknek olyan kézifegyvereik voltak, amelyeket a korabeli technika nem ismert. Fel kell tételezni, hogy nemcsak fegyvereik voltak ezen a szinten, hanem más berendezéseik is. Ez a műszaki ellátottság szerintem ismét csak az „isteni verzió” ellen szól. Aztán jöttek a városokat pusztító tüzek, savas esők, detonációk. Már Daniken előtt mások is úgy vélték: Hirosima óta ez a bibliai leírás nekünk többet mond annál, mint amit őseinknek mondhatott. Mi már sajnos némi tudással és emlékezettel felvértezve vélhetjük így: a két városban akkor bizony nukleáris robbantás vagy robbantások történtek. Az a baj, hogy ezt semmilyen bizonyíték nem támasztja alá. Feltehetően az egykori maghasadásos energiafelszabadításnak még ma is lehetnének jelei, ilyenekről azonban nem tudunk. Egyesek viszont érvként hangoztatják, hogy nem ok nélkül nem épült fel soha többé az a két város az amúgy elég sűrűn lakott tájon. Hogy ennek csupán lélektani okai lettek volna, annak ellentmond az a következő megfigyelés és állítás: ott még állatok sem telepedtek le soha. A következő két történetet mások is, én is megírtam már, még szépirodalmi feldolgozásban is. Arról van szó, hogyan szállt le az Úr a Sinai-hegyre, majd hogyan lépett kapcsolatba Mózessel, és mi történt ezután. Ismét csak azt mondhatom: A rejtélyes elődök című könyvemben mindkét változat megtalálható. Már csak azért is olyan népszerű a Bibliának ez a részlete, mert szinte üvölt a szövegből a sci-fi, a regényes esemény, a világok és kultúrák találkozásának izgalma... Most röviden csak annyit: amíg az embereknek fogalmuk sem volt az űrhajózásról, sem a Mózes könyveiben leírtakat, sem Ezékiel próféta találkozását az Idegenekkel nem értelmezhették 49

másképpen, csak mint egy vallásos tartalmú eseményt. Ám amióta tudjuk, miképpen zajlik le egy űrhajó indulása vagy földre térése, és sejtjük, miféle szerkezetek járhatják a világűrt (hisz magunk is készítettünk ilyeneket), azóta a Bibliának ezek a részei mást sugallnak az értő olvasóknak. Mindenesetre elég különösek ezek az „istenek”, merthogy nagyon is emberi módra viselkednek. A Mózes-ügyben például a következők történtek: Az Idegenek először közölték Mózessel, mikor és hol szállnak majd le. Minderre többek között feltehetően a nagyobb pszichikai hatás miatt volt szükség. Ugyanis meg kellett győzni azt a népcsoportot, hogy az isten igenis velük van, nem akar nekik rosszat, és hogy ők lesznek a kiválasztott nép. Azt is közölték Mózessel, milyen rendszabályokat kell életbe léptetni, nehogy baj érje a nézőket. Ma azt mondhatnánk, afféle kis balesetvédelmi oktatást is tartottak, és bizony nem ok nélkül. Aztán olvashatjuk a leszállás eléggé dramatikus leírását. Az Úr leszáll a hegyre, hatalmas zajhatás, porfelhő stb. közepette. Nem akarván megsérteni senki vallásos érzelmeit, csöndesen megkérdezem: az Úr, ha valóban ő volt, ha valóban isten volt, ugyebár leszállhatott volna csöndben is. Még nagyobb lett volna a hatás... Ne feledjük ezt a mozzanatot, és menjünk tovább. A történet úgy folytatódik, hogy Mózes parancsára a hegy körül barázdát vontak a földön, ez volt az egyszerű, mindenki számára érthető vizuális jel: eddig, és ne tovább. Ugyanis az „úr” tudatta Mózessel: az emberek nem jöhetnek közelebb, nehogy betegséget kapjanak. Elmondják itt e kór tüneteit (igencsak emlékeztetnek a sugárbetegség tüneteire: hajhullás, gyors halál stb.), és közlik: ha a tömeg mégis átjön a határvonalon és sokan megbetegednének, ezekkel mit kell majd csinálni. Akik pedig meghalnak, azokat hogyan temessék el anélkül, hogy bárki is hozzájuk érne. Hadd kérdezzem meg: ha egy isten érkezik híveihez, akkor ő egyszerűen „elintézi”, mert úgy akarja, hogy ne legyen káros sugárzás. Mi több, az igazi isten nem érkezne nukleáris hajtóművel mozgatott űrhajón, hisz ilyen eszközökre nincs szüksége. Semmilyen porfelhőt és füstöt, tüzet és dörgő hangot okádó járműre nincs 50

szüksége! De mivel ezt nem tette, hanem folyton azért rettegett, nehogy túl nagy fertőzést okozzon - ez a bizonyíték: aki ott, akkor leszállt, bizony nem isten volt. Hanem olyan lény, amely csak részben tudott változtatni saját fizikai környezetén és eszközein - ez mindenképpen egy fejlett, de mégis véges hatalommal rendelkező lényre vall, magyarán: egy másik, fejlettebb civilizáció egyedére, egyedeire. Az Istenváltozatot itt nyugodtan kizárhatjuk. A logikai gondolatmenetet mások is folytatták. Bármennyire szomorú lesz egyeseknek hallani, olvasni: ez a gondolatmenet ezek után abba az irányba indul el, hogy mivel nem istenekről, hanem idegen űrhajósokról volt szó ebben a jelenetben is (és több helyen a Bibliában) - akkor a könyv egy része egyáltalán nem az Isten és emberek kapcsolatáról szól, hanem fellelhetőek benne az egykor velünk kapcsolatot létesített Idegenek nyomai. Mi több: az embereket erkölcsös viselkedésre oktató lény vagy lények sem egy isten küldöttei, hanem egy másik civilizációnak a fejlődésben előttünk járó egyedei voltak. A Tízparancsolatot sem az Isten, hanem Ők hozták! (Ettől függetlenül azok helyességében remélhetőleg ma sem kételkedik senki közöttünk.) Menjünk tovább. A Bibliában a következő ilyen pont Ezékiel úgynevezett „látomása”. A prófétának is nevezett férfiú maga számol be róla az Ótestamentum megfelelő fejezetében („könyvében”); a beszámoló sokban emlékeztet egyes mai ufó-hírekre. Ezékiel i. e. 592-ben a Kebár folyó mellett találkozott az Idegenekkel. Részletesen leírja, hogyan közeledett az a valami, és szállt le előtte amit nem képes megnevezni. Honnan is tudhatná, mi volt az? Sem ő, sem elődei, sem környezetében senki sem látott még űrhajót. Ezékiel látott hát porfelhőt, fényességes tüzet és füstöt, és persze különféle mechanikus berendezéseket, ám ezekre nem sok ügyet vetett. Meg volt róla győződve, hogy az Úr szállt le hozzá (aminthogy Mózes is azt hitte?). Az Ezékiel-ügynek több folytatása van még; az egyik a Bibliában, a másik a modernebb korban. Minderről már írtam máshol, és Danikennél is olvashattunk róla. Feltehető, hogy nem igazi űrhajóval találkozott, hanem egy olyan repülő szerkezettel, amellyel a 51

kozmonauták csak az odafent keringő hajóról jöttek a bolygó felszínére (leszálló egység). Ismeretes, hogy ezen elmélet helyességét meglepő módon bizonyították be a hetvenes évek elején: egy mérnök a bibliai szöveg alapján elkészítette a leszállóegység műszaki rajzát, majd egyik szerkezeti elemét is megrajzolta, amelyet sokfelé a világban sikerült szabadalmaztatnia is. Feltételezhető különben, hogy az ókor során mások is láttak ilyen hajókat, esetleg másutt, máskor, másokkal is kapcsolatba léphettek az Idegenek, de ennek nem maradt fenn írásos nyoma. Az eszkimó törzsek mitológiája szerint az első eszkimókat vasszárnyú madarak hozták el Északra. Más indián legendákban szó esik „dörgő madárról”, amely tüzet és gyümölcsöket hozott nekik. A maják mitológiájában olvasható, hogy az „istenek” mindenről tudnak, és így az sem volt számukra titok: a Föld gömb alakú. Feltehetjük a kérdést: ha ez csak legenda, akkor a maják honnan voltak ilyen jól értesülve? Rengeteget tudtak a világról, ez igaz, különösen ha más népekkel hasonlítjuk őket össze ott és akkor. De Földünk gömb alakjáról nem győződhettek meg a maguk erejéből. Az információ kétségkívül „kívülről” származott - és nem csak a maják esetében találkozunk ilyen információkkal. Az ónorvég, az izlandi és egyáltalán a skandináv legendákban is szó esik az égen utazgató istenekről. Nem kevesen vannak azok, akik Quetzalcolat és egyes kínai istenek mintájára Jézust is ilyen űrhajósnak tartják. Előfordulhat, hogy a vallásos érzelműek ismét felszisszennek, de vegyék figyelembe ezt a lehetőséget is. Annál is inkább, mert erről egyre többet beszélnek a világban, és aki kritikus szemmel olvassa a Bibliában az ezt tárgyaló részeket, magától is felfedezheti a meglehetősen „gyanús” elemeket. Sokan már jó ideje úgy magyarázták, hogy Jézus egy - ma így nevezzük - parapszichológiai képességű ember volt, így magyarázható sok gyógyítása és egyéb csodatevése; de ehhez nem kell okvetlenül idegen űrhajósnak lenni... Mások azt teszik szóvá, hogy Jézus igen furcsán viselkedett saját 52

édesanyjával (idegennek tartotta, olykor szóba sem állt vele), nagyon megváltozott néha. Úgy viselkedett, mint aki nincs egészen tisztában azzal, hol is van most és mi a szerepe? Az evangéliumokban a halála utáni feltámadásról elég keveset írnak. Lukácsnál ezt olvashatjuk: hívei mentek a sírhoz... „A kő el volt hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük ragyogó ruhában... így szóltak hozzájuk: Miért keresitek az élőt a halottak között?” A két férfiről előtte nem esett szó - és utána sem. „Ragyogó ruha”? Ez aligha azt jelentette, hogy helybeli méltóságok, tisztségviselők vagy gazdagok díszes öltözetét hordták volna. Az egész szöveg értelme az volt, hogy ezek addig ott soha nem látott Idegenek voltak, akik be lévén avatva az eseményekbe, készen álltak a döbbent helybeliek lecsillapítására, kíváncsiságuk kielégítésére. Csodálom, hogy ez nem tűnt fel eddig a Danikent követőknek, akik pedig betűről betűre átvizsgálták már a Bibliát. Jézus azt is mondta: „Aki atyját és anyját nem gyűlöli, nem lehet tanítványom.” (Apokrif Tamás evangélium.) És említ (ugyanott) valakit, aki nem asszonytól született - „ő a ti atyátok” - amit nem kizárólag Istenre lehet érteni, hanem egy más biológiai módszerrel világra jött lényre is. Sokszor idézték már (Biblia, Evangélium János szerint) e szavakat is, amikor értetlen emberekkel, vitában ellenfelekkel került szembe: „Elmegyek... Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek'”, és tovább: „Ti innen alulról valók vagytok, én meg felülről való vagyok, ti e világból vagytok, én nem e világból vagyok.” Mindez persze értelmezhető vallásosan és csak úgy is. A fényes ruhás idegen férfiak az evangélium egy másik változatában „angyalokként” tűnnek fel, ott így hívják őket. De mint Lóték esetében (Szodoma és Gomorra) láttuk, ez bizony jelenthet jól informált, keménykötésű Idegeneket is (valóságos kommandósokat, mint Lótéknál kiderült). Daniken és követői számos helyen írtak és emlékeztek arra, hogy a Frigyláda, amelyet az „Úr” építtetett Mózessel, pontosan betartva utasításait, nem volt más, mint egy árammal töltött kondenzátor vagy 53

valamilyen más szerkezet, amelynek óvatlan megérintése mindenképpen súlyos balesettel vagy halállal fenyegetett (történt is egy ilyen eset). Daniken később azt is állította - sőt, ebbe már kutatók is beszálltak, és mellette voksoltak -, hogy a mennyei mannát, amely a pusztában bolyongó zsidókat az éhhaláltól mentette meg, egy, az Idegenektől kapott különleges géppel állították elő. Ha valaki most kineveti ezt az érvelést - és az eddigieket is -, meghívom egy kis logikai töprengésre. Vegyük az Ezékiel esetet például. Vagy akár az „Úr leszállását” Mózesékhez. Elképzelhető-e, hogy az Isten a maga látható valóságában jelenik meg az emberek előtt, és úgy tárgyal velük? Ilyenről nem tudunk, tudunk viszont olyan esetekről, amikor csak jelképeken vagy „csodákon” keresztül jelzi létét és jelenlétét (égő csipkebokor stb.). A Biblia említett részeiben a szereplők azonban látják az Idegeneket, megtapogathatják őket, azok nagyon is emberi módon viselkednek. Ezékielhez például több évtizeden át vissza-visszatértek, ilyen-olyan szívességekre kérték, rajta keresztül befolyásolták a helyi politikai eseményeket is - hadd kérdezzem meg: tenne ilyesmit egy isten? Szüksége lenne ilyesmire? Egy isten mellesleg aligha vitte volna magával Ezékielt egy kis sétarepülésre, és nem mutogatta volna nagy büszkén a repülő szerkezetét, hisz neki ilyen „dicsekvésre” nem lett volna szüksége... Tehát ez esetekben a logika a fegyverünk, és ez segít leleplezni egyes dolgokat. Egy másik helyen a már említett Frigyládával kapcsolatban azok, akik mindenáron az Idegenek bibliai jelenlétét akarják bizonyítani, emlegetik a láda kondenzátor szerepét, és azt, hogy később ennek révén Mózes és az Idegenek között létrejött egy közvetlen kapcsolatot lehetővé tevő „házitelefon”, feltehetően egy rádiótelefon. A tények és a józan paraszti ész makacs dolgok. A logika itt azt diktálja, hogy ilyesmire nincs szüksége egy istennek, hiszen ő mindenhol, minden időben ott van, és a maga számos, nem műszaki jellegű módján tud kapcsolatot teremteni az emberrel. Ha neki ehhez ilyen fizikailag létező tárgyakra volt szüksége, mint az az egész bonyolult kondenzátorral és áramfejlesztővel stb. rendelkező adóvevő - akkor ez nem isten volt. Bármiképpen is forgatjuk ezeket a 54

történeteket, mindig erre a logikusnak tetsző pontra bukkanunk. A hívő emberek természetesen másképpen vélekednek, és az elmúlt legalább másfélezer évben is így vélekedtek, hisz mit sem tudtak azokról a műszaki eszközökről és lehetőségekről amik nekünk ma már a rendelkezésünkre állnak. Akár akarjuk, akár nem, mi bizony már másképpen nézzük, értjük és értelmezzük az ott leírtak egy részét. Tulajdonképpen ez is a Bibliához tartozik, amiről most lesz szó. De nem ott olvasható ez a két történet, hanem a második világháború után Qumranban fellelt tekercsekben. Ezek is az őskeresztények hányatott sorsáról, remetekolostoraikról stb. szólnak, és mondanom sem kell, hogy szervesen kapcsolódnak a Bibliához. Itt is számos történet olvasható az „ég fiairól” és különös járműveikről. Itt derül ki, hogy már Ádám és Éva is találkoztak velük: Éva látta meg elsőnek a fentről közeledő csillogó „kocsit” (nem használhattak más szót, hisz nem ismertek egyéb járművet akkoriban), amelyet négy fénylő sas húzott. Itt természetesen nem élő sasokról lehet szó; e szavak itt inkább azt jelképezik, hogy a szerkezet „kocsi” elnevezése ellenére is a levegőben közlekedett. A kocsi Ádámhoz hajtott, aki észrevette, hogy „kerekei” (valamilyen alsó alkatrészei) között tűz és füst látható. Nem akarok gúnyolódni, de nyilvánvaló, hogy a korabeli kocsik hajtásakor sem tűz, sem füst nem keletkezett. Nem kétséges, hogy rakétaelven működő szerkezetről olvashatunk. A Lamech-tekercsnek nevezett qumrani részletben pedig (töredékesen) egy még érdekesebb történetet olvashatunk. Noé későbbi apja, Lamech egy napon hazatérve egy vadidegen kisfiút talált a házában. A szövegből kiderül, hogy a gyerek szeme, haja, bőre stb., egyszóval összes külső jegye arra mutatott: nem idevalósi, hanem az „ég fiai” nemzették. De akkor mit keres itt? Nagy felfordulás támadt. Lamech elment apjához, Matuzsálemhez is, aki Enochhoz, a bölcshöz fordult tanácsért. No de lássuk tovább a történetet. Különböző nagy családi tanácskozások és utazások után eldöntik a sorsát a fiúnak, aki „kevésbé hasonlít emberhez, mint az ég fiaihoz”. Enoch révén kiderül (érdekelne, őt ki világosította föl?), hogy szörnyű ítéletidő és büntetés következik, pusztulni fog a föld és 55

lakói. Minden embert (a szövegben szó szerint: minden „testet”) megsemmisítenek majd, mivelhogy azok „romlottak”. A kicsiny fiú viszont - akinek még befogadásán töprengenek - az ősapja lesz azoknak, akik túlélik az ítélet Napját. Az utasítás tehát a következő értesül Lamech -, vállalja el a fiút sajátjának. Nevezze Noénak, és nevelje fel a különös „kakukkfiókát”. Így is történt. A furcsa csak az, hogy eszerint a végzetes csapásról szóló információ nem akkor érkezett, amikor Noé már felnőtt és cselekvőképes volt, hanem legalább két évtizeddel korábban, és tudtak róla a „szülei”, sőt, a nagyapa, Matuzsálem is. Persze, úgysem tehettek semmit, és ezzel tisztában voltak. Ha elmondják mindenkinek, pánik tör ki - de úgysem menekülhet el senki, mert nincs hová. Mai értelemben vett „információ-kiszivárgástól” hát nem kellett tartaniok. Enoch különben, a „bölcs”, aki mindezt ilyen szépen elrendezte, hamarosan nem mindennapi módon hagyja el e siralomvölgyet. Mármár azt is mondhatnánk, „hagyományosan” távozik: tüzes „kocsi” repíti fel az égbe. A magyarázat talán az lehetne, hogy az Idegenek már tudták: a genetikai mutáció nem hozta meg a várt eredményt, a pusztítás elkerülhetetlen. Vitáik lehettek egymás között, mikor és hogyan hajtsák azt végre? Nincs kizárva, az idegen űrhajósok, az expedíció tagjai között volt egy humánusabb beállítottságú frakció, amely amellett kardoskodott: ha el is pusztulnak az emberek, közülük nem kevésnek azért életben kell maradnia, már csak a genetikai anyag miatt is. Tehát ki kell jelölni kevésbé fertőzött (vagy meg sem fertőzött) egyedeket a túlélésre, csak a többivel kell elbánni. Hogy majd a pusztulás után azért ezeknek legyen esélyük az életre, segíteni kell őket. De hogyan? Így született a döntés: a jelölteknek azonfelül, hogy tudnak előre a katasztrófáról, esélyt kell adni arra is, hogy utána ismét megszervezhessék az életet, és benépesíthessék - ha nem is az egész földet, de legalább azt a környéket vagy illető földrészt, ahol éltek. Mert hisz logikusnak tűnik a következő is: nemcsak egy Noé lehetett. Tudjuk már, hogy az idegenek ide-oda röpdöstek a különböző, egyidőben létező korai kultúrák élethelyei között, és ez a 56

korszak évtizedekig vagy évszázadokig is eltarthatott, esetleg még tovább is. Ha a pusztítás után gyorsabb kivirágzásra, újrakezdésre számítottak, az új életet a Földgolyó legalább tíz vagy több pontján kellett elindítani egyszerre. Természetesnek vehető, hogy lényegében csak egy ilyen próbálkozásról tudunk, Noéról, mert valami okból a legteljesebb mértékben csak erről maradtak fenn a később létrejött források. Enoch tehát az Idegenek embere, magyarul: maga is Idegen lehetett, akit „letelepítettek” a szóban forgó primitív társadalom élőhelyére, és feltehetően azt figyelte, ha kellett, jótanácsokkal is szolgált az embereknek. Mai nyelven tehát elmondhatjuk: az Idegenek biztosra akartak menni. A leendő új emberek között ott akarták tudni saját társukat. „Noé” tehát egy Idegen volt, akit idejekorán „beépítettek” az emberek közé. Miközben őt Lamech családja idővel megkedvelte és sajátjaként nevelte (remek módszer a nyelv, a szokások megismerésére, a mintegy tökéletes beolvadásra), az Idegenek vezérkarában eldőlt a vita, mikor, milyen módon, és mekkora földrajzi terjedelemben történjen a Csapás. A nagy vízáradás mellett azért döntöttek, mert ezt megvalósíthatták a maguk nem-nukleáris eszközeivel is, így nem kellett későbbi, hosszan tartó nukleáris környezetkárosítástól tartaniok. Az Özönvíz azért nem úgy nézett ám ki, ahogyan ma sokan hiszik: hogy mindent elöntött a víz, dehogy. Egy bizonyos magasságig valóban globális lehetett a katasztrófa, és elpusztította az embereket, állatokat, vetéseket stb. Ám a növények egy része azért még életképes maradt, no és a magasabb hegyekben életben maradtak emberek, pl. pásztorok és állatok is. Csak ezek olyan kevesen voltak, elszigetelt kis csoportokat alkottak - nem jelenthettek veszélyt az újjászülető emberi fajnak, vélték az Idegenek. Innentől már ismerjük a történetet: Noét idejében figyelmeztették, és átmentette a katasztrófából azt, amivel egy kis csoport újrakezdhette az életet, a biológiai élet - állatok, növények további fejlődése is garantáltnak látszott. És így is lett, mint tudjuk.

57

De közben más égtájakon is történt egy és más. Az Idegenek másutt is hagytak nyomokat az emberi elmékben és ami ezzel jár: a legendákban is. Az asszír Asszurbanipál király könyvtárát feltárva (múlt század közepe) találtak egy hatalmas, akkád nyelven írott eposzt. Ez Gilgamesről szólt. Természetesen ebben is találunk olyan szálakat, amelyek meglepően emlékeztetnek bennünket egy bibliai történetre... A kutatók szerint nincs ebben semmi különös, ezek a motívumok láthatóan már az ókorban, sőt azelőtt is vándoroltak szájról szájra, így belekerülhettek a későbbi írott szövegekbe. Gilgames félig ember, félig „isten” volt, egy „ég fiának” a fia. Itt is felbukkan hát a keveredési motívum, ami persze lehet, hogy nem az általunk jól ismert módon történt, hanem valmiféle művi megtermékenyítéssel. A történetben szerepel a vad ember (Enkidu), és egy „istenasszony” összekapcsolása. Majd Enkidut egy repülő szerkezet („nagy madár”) elragadja a földről, és felviszi a magasba. Az első nyugtalanító jel itt található: Enkidu az eposz szerint emelkedés közben úgy érzi, tagjai hirtelen ólomból lettek, rettenetesen elnehezültek... Kérdés: honnan tudtak a szerzők a gyorsulásról, és annak fiziológiai hatásairól? Hogy világos legyen minden, írjuk ide: a Gilgamest, az asszírbabiloni nagyeposzt i. e. második évezred első felében, vagyis körülbelül 3600-3800 évvel ezelőtt írták. Kötve hiszem, hogy akkoriban bárkik, bárhol olyan sebesen mozgó járműveket tudtak volna előállítani itt a Földön, amelyekben több g értékű gyorsulást lehetett volna érezni. Márpedig annak, aki ezt akkor papírra vetette (agyagtáblába véste), tudnia kellett erről valamit. Mindegy, hogy kinek - ha nem is az írnoknak, nem azoknak, akik a történetet talán századokon át szájról szájra adták, mielőtt egyszer leírták volna - kellett lennie legalább egy embernek - vagy nem is embernek? -, aki ilyen gyorsulást átélt. Ki volt az? És kik biztosították számára ezt az érzést? Az Idegenek léte és a kapcsolat velük szembeszökő; ismét csak a logika mondatja ezt velünk. 58

Haladjunk tovább. A Gilgames két hőse felkeresi azt a helyet, ahol az „istenek” laknak. Roppant fényes domb különféle fura tornyokkal; de persze nem engedik őket túl közel. A makacs eposzhősök mégis megpróbálnak bejutni, fegyverrel is támadnak, ám az őrök testéről lesiklanak az emberek dárdái, nyílvesszői (erőtér?). A későbbiek folyamán megismerjük Enkidu „űrutazását”; ismét egy „nagy madár” vitte magával, aki természetesen beszélt is hozzá. Akkoriban csak a madár tudott repülni, az emberek hát minden levegőben haladó járművet „madárnak” neveztek. A lényeg az, hogy a jármű (vagy aki azt vezette) és utasa különböző magasságokból néztek le a Földre, a hegyekre, síkságokra, tengerekre - és a leírás pontosan olyan, mintha azt egy mai űrhajós mondaná el. Egyes fordításokban még arról is szó esik, hogy fentről látható: a Föld szélei legörbülnek. Vagyis egy gömböt néztek a távolból. Nos kérem, a babilóniai síkság lakói általában életükben nem voltak hét méternél magasabban. Legfeljebb a csillagvizsgáló - és kegyhely-tornyaikban, de ezek magassága sem jelentős. Egyszerűen arról van szó: közülük soha senki nem láthatta a Földet nagyobb magasságból - csak az, akit egy idegen technika révén a magasba emeltek. Hisz ők maguk nem repültek, nem űrhajóztak, ez nyilvánvaló. Vagyis? Idegenek?... Az Idegenek különben - tudjuk meg a folytatásból - rendelkeztek olyan ajtóval, amelyik beszélt. Vagyis egy ajtó mellett hangszóró lehetett. Ez sem tűnik a korabeli babilóniai technika alkotásának... Aztán kiderül, hogy Enkidu életét veszti, mert valamilyen azelőtt nem ismert titokzatos betegség sorvasztja el. Ez valószínűleg a repüléshez használt szerkezetből áradt ki. Gázmérgezés vagy sugárbetegség? Gilgames kérdi is tőle a halála előtt, vajon nem a „repülő állat” lehellete bánt el így vele? Hosszas kalandok után Gilgames végre megtalálja apját, Utnapistimet. Az pedig elmeséli neki az Özönvizet, megjegyezvén: az „istenek” őt jelölték ki, hogy azt átvészelje (íme, megvan a másik Noé! Hányan lehettek rajtuk kívül?), és mintegy első kézből meséli el szemtanúként a csapás lefolyását. 59

Mától visszafelé számítva egyesek hatezer évre teszik az Özönvíz bekövetkeztét. Alig hihető, hogy ennek tárgyi bizonyítékait ma még feltárhatnánk. Bár időnként hallunk ilyen próbálkozásokról; a legtöbbször az Ararát-hegyet emlegetik ezzel kapcsolatban. Ott vélik fellelni Noé bárkájának maradványait; nemrégen egy amerikai űrhajós is vezetett oda e célból expedíciót, de nem leltek rá a bárkára. Egy nagyon idegesítő ponthoz jutunk itt el. Megint csak ütközés jön létre a vallásos hit és a logikus gondolkodás között. Úgy tűnik, egyre több az olyan kutató, aki állítja: minden földi istenhit az Idegenekkel egykor fennállott kapcsolatból ered. Ez persze így túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat, hiszen az irracionalitás iránti vágy, a felsőbb erőkbe, az egykor bekövetkező igazságosságba, a segítő és büntető túlvilági hatalmakba, az újjászületésbe, az öröklétbe vetett hit nagyon is része az emberi pszichikumnak, és ez így volt már fejlődése nagyon korai szakaszában is. Tehát istenhit kialakult volna akkor is, ha soha nem járnak Idegenek a Földön. Ám - állítják e látogatások hívei - itt jártak, talán többször is, talán minden kontinensen, és így akarva-akaratlanul növelték az emberek készségét abban, hogy istenekben higyjenek. Hiszen ők valóban azok voltak hozzánk képest, akkor. Mert ki az isten? Olyan lény, amely mindenható - és az emberek akkori szellemi, tudományos és műszaki szintjén az Idegenek valóban mindenhatók voltak. Csak ők maguk lehettek tudatában saját korlátaiknak, mi emberek erről nem tudhattunk. Nekünk az is sok, sőt, túl sok volt, amit akkor mutattak, amivel rendelkeztek. Az isten egy olyan lény, amely nem köztünk él, hanem valahol a közelebbről meg nem határozható „égben”, vagyis: az Űrben. Mindenképpen „máshol” és másféle módon. Ennek a feltételnek is eleget tettek hisz szemmel látható módon a kozmoszból jöttek, és kozmikus kapcsolataikat például a repüléssel is demonstrálni tudták bármi kor. Az isten olyan lény, aki mindent tud múltról, jelenről, jövőről. Éppen ilyenek voltak az Idegenek; persze ők sem ismerhették teljesen a jövőt, de amit addigi tapasztalataik alapján tudtak a biológiai lények fejlődéséről, az őket váró csapásokról, betegségekről, zsákutcákról, no és a pozitívumokról is az a korabeli emberek számára azt jelentette: mindent tudnak a 60

jövőről. Az isten félelmetes, büntethet, jutalmazhat, ha akar - nos, az Idegenek a legendák szerint mindezt meg is tették. Ha már itt tartunk, térjünk ki a sumérok és a tizenkettedik bolygó kérdésére is. Hozzátartozik ehhez a témakörhöz: milyen nem kézzelfogható bizonyítékaink vannak az Idegenek egykori ittlétére? Erről is több könyv jelent meg, méghozzá elég régen. Az egyik szerzője az orosz származású amerikai Zacharia Sitchin.18 Sitchin a keleti nyelvek specialistája (héber, sumér, asszír és babiloni). De ebben az ügyben állást foglaltak más szakértők is, gyakran egészen más és más területen dolgozó neves emberek. Mint például Maurice Chatelain, aki a NASA alkalmazottjaként az Apolló-programok (a Holdraszállások) egész kommunikációs rendszerét felépítette. Miután a NASA-tól nyugdíjazták, felmentették titoktartási kötelezettségei alól is; éppen neki köszönhető sok részlet arról, milyen ufó-kat és egyéb dolgokat láttak, tapasztaltak Hold-útjaik közben az amerikai űrhajósok. Több könyvet is írt, amelyek éppen az idegenek miatt érdekelnek bennünket.19-20 Meg kell jegyezni, hogy míg Sitchin igyekszik művében tárgyilagos maradni, ahogy igazi tudóshoz illik, Chatelainről ez nem igazán mondható el; őt magukkal ragadják ősűrhajózástani eszméi, megszállottan ragaszkodik ahhoz az elmélethez, amelyről... ez a könyv is szól. Tudniillik, hogy az egész emberi fejlődés nem is magyarázható meg másképpen, csak az Idegenek igen jelentős és permanens beavatkozásaival. A sumérok, mint tudjuk, körülbelül 5 és fél - 6 ezer évvel ezelőtt tevékenykedtek Mezopotámiában („Folyóközben”, vagyis a Tigris és az Eufrátesz között, javarészt a mai Irak területén), és sok szempontból igen figyelemre méltó eredményeket értek el a tudományok, az építészet, a társadalomszervezés területén. Ékírásos tábláikból több mint százezret találtak az utóbbi másfél évszázadban, egész „könyvtárakat” (táblatárakat) ástak ki a kutatók, így elég mély betekintésünk van a sumérok történetébe és viszonyaiba. Ma már az sem kétséges, hogy számos bibliai legenda forrása éppen a sumér legendárium volt. Egyesek azt is mondják: egészen 61

Noéig egyezik a két történet, aztán a Biblia Noétól kezdve a zsidó nép történetét mondja el, a sumerok pedig a sajátjukat. Ám a két történetben a világ teremtéséről szóló rész is szinte szóról szóra egyezik. Itt és most a mi számunkra az a legérdekesebb, hogy a sumér mitológiában a világ és az ember teremtése nagyon világosan kapcsolódik az Idegenekhez. A tudományos világ meglehetősen tanácstalanul áll ma is a sumér rejtély előtt: nem világos, hogyan bukkant fel ez a nép, javarészt előzmények nélkül, az i. e. negyedik évezredben. Holott a magyarázat benne van a sumér mitológiában, de ennek a tudósok nem akarnak hinni. Hogy miért?... Hát lássuk csak. Valóban egy mai, racionális beállítottságú ember, kutató, történész stb. nehezen fogadhatja el, amit a sumérok maguk állítottak eredetükről. Mert azt mondják: tizenkét „isten” érkezett a világűrből, és megtanították a sumerok primitív őseit a földművelésre, de arra is, hogyan kell bíróságokat felállítani, és azoknak milyen szempontok szerint kell ítélkezniök. A törvényeket is elmagyarázták, majd megtanították őket írni és zenélni. Egy táblán több mint száz olyan területet soroltak fel, amelyeken a tudást az Idegenek tanították őseiknek. Nagyon türelmes tanítók voltak, állítólag. Ha meg végigolvassuk ezt a sort, rájövünk: a „tantervet” nagyon jól állították össze azok az „istenek”. Pontosan ott van mindaz, ami nélkül nem lehet létrehozni egy működőképes társadalmat. Ez a szükséges minimum. Sitchin és Chatelain azt állítják, mindezt egy másik bolygóról érkezett fejlett értelmes lényeknek köszönhették a sumérok. Sitchin azt állítja: az Idegenek első ízben kb. 450 ezer évvel (!) ezelőtt jelentek meg a Földön, és az nem véletlen baleset vagy „eltévedés” volt. Az Idegeneknek nyersanyagokra, fémekre, mindenekelőtt aranyra volt szükségük (elektronikai iipar?), és azt a mai Dél-Afrikában ki is termelték! A helyzet az - Sitchintől független kutatók állítják -, hogy az említett dél-afrikai aranyércben gazdag területeken több bányában a jelek szerint már 35 ezer, 41 ezer, 50 ezer, sőt, egy helyen állítólag 100 ezer évvel ezelőtt „valakik” hozzányúltak a készletekhez. Szerintem ez persze nem 62

közvetlenül bizonyít idegen beavatkozást, bár elismerem, valószínűsíti azt. Ha nem a primitív emberek nyúltak az érckészletekhez akkoriban - és miért nyúltak volna, hiszen nem tudtak még fémet olvasztani (vagy tudtak? Mert erről is hallani olykor!), akkor csak idegen beavatkozásra lehet gyanakodni. Én csak abban kételkedem, hogy manapság nehéz lehet megállapítani, milyen készletekhez mikor nyúlt hozzá bárki is az ókort megelőző időkben. Lehet, nem véletlen az a mostani tudományos megállapítás sem, miszerint az emberi faj bölcsője... Dél-Afrika. Talán az „aranybányászok” mintegy „mellékesen” megkezdték volna azokat a genetikai kísérleteket, amelyekről annyit lelkendezik Daniken? Mindenesetre a súmér írásokból kiderül, hogy ismerték a bánya fogalmát, sőt a fémmegmunkálást is, amelyre szintén az „istenek” oktatták ki őket. A szövegekben állítólag vannak utalások arra nézve is, hogy az Idegenek már az emberek megjelenése előtt foglalkoztak bányászattal és fémmegmunkálással. Az tény, hogy az ékírásos szövegek mellett számtalan vésett rajz is maradt ránk a sumeroktól, és ezeken gyakran feltűnnek olyan állatok (leopárd és zebra), amelyek csak Afrikában éltek. Egy másik rajzon láthatunk egy Idegent, amint a föld alatti aknában tevékenykedik, bányászik. Sitchin a továbbiakban azt állítja; a szövegekből egyértelműen kivehető, hogy az első „kozmikus desszant” hatszáz „istenből” állt, ezek 50-50 fős csoportokra oszlottak; kezdetben úgy vélték, aranyat sikerül az óceánok vizéből nyerni, de próbálkozásaik kudarcot vallottak, ekkor kezdtek bányászni. A mély bányák gyakran szerepelnek a sumér rajzokon. Ám - így Sitchin - a bányamunka még az Idegeneknek is nehéz volt, fel is lázadtak. Felmerült az ötlet, hogy helybeli munkaerőt kell alkalmazni. De kiket?... Az akkori emberek túl primitívek voltak, így hát - mondják a régi szövegek - az „istenek” önmaguk „magvát” adták, és valamiféle keresztezés jött létre a kezdetleges majomemberek és közöttük. Az egyik fennmaradt történet szerint egy Enki nevezetű Idegen spermáját in vitro hozták össze egy nősténymajom petéjével, majd végül egy Nimursag nevű Idegen nő hordta ki és szülte meg a magzatot. Kezdetben így sem ment simán a dolog, a születő utódok genetikailag károsultak vagy 63

„sikertelenek” voltak, anomáliákkal, betegségekkel születtek. De a fáradhatatlan Idegenek nem adták fel a küzdelmet. Nimursag igen kitartó űrhajósnő lehetett, mert a feljegyzések szerint hat ilyen gyereket is szült, mire belátták, hogy módszert kell változtatni. Az első, állítólag már teljesen egészséges közös utód egy Adapa nevezetű ember volt, akit Ninki „istennő” hozott a világra. Attól kezdve szinte „sorozatban gyártották” a hibátlan embereket - és most tessék megkapaszkodni: a szövegek tanúbizonysága szerint ezt az új embertípust Adamu-nak nevezték el. Nem kell eszükbe juttatnunk a Bibliát, az első embert: Ádámot. Szóval ez a történet is innen származik? Mindenesetre vannak elgondolkodtató jelek, amelyek arra utalnak, hogy a két legenda egyezésén túlmenően vannak mindkettőben felbukkanó nyomai az Idegeneknek. Sitchin szerint a szövegekben gyakori az említés, hogy a nők az istenek révén szülték gyermekeiket. Tehát a beavatkozást valószínűsítik, és nem a férjük ebbéli szerepét dicsérik. A Bibliában pedig ezt olvashatjuk: „Az ember megismerte feleségét, Évát, ez fogant, megszülte Káint, és így szólt: »Isten segítségével embert hoztam a világra.« Bár a bibliai „megismerés” egyértelmű a nemi kapcsolattal - miért emlegeti hát itt Éva, hogy a gyermek az isten révén született? A sumérok - mondja Sitchin - leírták és lerajzolták, hogyan keletkezett a mai emberi faj. Az Idegenek saját képmásukra teremtették az első emberi nemzetséget. Ennek célja szerinte már csöppet sem felemelő: olcsó és aránylag értelmes munkaerőre volt szükségük, főleg a bányákban. Ez a kép meglehetősen kiábrándító hisz feltehetjük a jogos kérdést: ha az Idegeneknek nem lett volna égetően szükségük aranyra és tán már fémekre is - nem jön létre az emberi faj? Vagy csak a természetes úton haladva, újabb évszázezredek múlva?... Innen kezdve a sumérok is azt mesélik, amit a Biblia és egyéb legendák: az itt élő Idegenek a távoli „parancsnokság” utasításai ellenére végeztek tudományos manipulációkat, az emberek pedig nem tartották be az utasításokat, és a nemesített fajta a nemtelennel is 64

keveredve szaporodott, rászolgálván a totális büntetésre, az elpusztításra. Jött az Özönvíz. Egy biztosnak tűnik: ha hihetünk a suméroknak, akkor bizony az emberi faj - vagy mondjuk így: legalábbis a homo sapiens - az indulását a bölcsesség, az értelem felé - Idegenek által elvégzett genetikai beavatkozásnak köszönheti. Mielőtt felháborodnánk, hadd mondjam meg: ezt már Sitchin előtt is sokan állították, sőt... Daniken előtt is... Elég, ha két szovjet kutató, Agrest és Zajcev nevét említjük. Nem kell kétségbeesni akkor sem, ha egyszer valóban bebizonyosodik, hogy így van (így történt). Lehet, hogy ez is természetes útja a fejlődésnek? Magam is másképpen írtam erről tízegynéhány oldallal előbb, de aztán gondolkoztam rajta egy sort. Végső soron az Idegenek éppen úgy a természetes fejlődés, az evolúció termékei, és ha ők valahol meggyorsítanak valamit - például egy másik, még nem értelmes lény értelmessé fejlődését -, nem biztos, hogy erőszakot tesznek a természeten. Talán egyszer mi is megértjük, hogy ezt kell tenni, és eljutva más, nálunk primitívebb lények világába, kizárólag pozitívnak vélt okok miatt nekifogunk genetikai kísérleteket végezni rajtuk?... Ugorjunk egyet. A sumérok az isteneket gyakran „őröknek”, vagy „őrizőknek” nevezték. Érdekes módon ugyanez volt a helyzet Egyiptomban is, és sok indoeurópai nép esetében. Az apokrif Enoch (vagy Hénoch) könyvében oly őrökről esik szó, kik fellázadtak, ezért később megbüntették őket. A Bibliában (Teremtés könyve) szó esik egy bizonyos Synear vagy Sinar, Sennaar nevű országról, amely állítólag azt jelenti: „az őrök országa”. Az 5-6 ezer évvel ezelőtt keletkezett sumér civilizáció sok szempontból meglepő produktum volt. Még ma is nehéz kivonni magunkat a hatása alól. Egy bizonyos értelemben pedig már soha nem is vonhatjuk ki magunkat, ugyanis a jelek szerint ott kezdődött az emberi történelem (N. S. Kramer). Hadd mondjam most el, hogy ha az ember múzeumokban vagy reprodukciókon alaposan megfigyeli a sumér rajzokat, reliefeket, pecséteket stb. különös hatás alá kerül. Az ott látható ábrák ugyanis néha egyértelműen valami többet sugallnak, mint amit elvárnánk egy 65

6000 évvel ezelőtt létezett embercsoporttól. Látni például olyan rajzot, amelyen egy férfi fekszik egy padon, felülről sugarakat bocsátanak rá, arcát pedig valamilyen védőlap (álarc) fedi. Az ember kénytelen arra gondolni, hogy ez egy röntgenezés vagy kvarcolás. És akkor már csak oda kell képzelni a megfelelő berendezést. De ez nincs a képen. Az emberek frizurája, viselete néha meglepően modern. Istar istennő fennmaradt ábrázolása pedig egyáltalán nem istennőre emlékeztet, hanem egy modern rövid frizurás nőre, aki sötét napszemüveget visel egyéb, szkafanderszerű öltözetdarabok társaságában. Van aztán egy „sumér istent” ábrázoló rajz, ahol a férfi fején a mi századunk kezdetének bőr pilótasapkáját hordja az illető ugyanolyan szemüveggel, kezében valamilyen ismeretlen eszközt, talán fegyvert tart. A sort még lehetne folytatni. A legérdekesebb és kétségtelenül a legtöbb vitát kiváltott sumér tudás a csillagászat terén mutatkozott meg. Ma már úgy tűnik, a sumérok e tekintetben rendelkeztek minden alapvető információval. Ismerték a Föld alakját, sőt, a Naprendszer felépítését is! Tudták, hogy a kört 360 fokra kell osztani, az eget pedig a Zodiákus tizenkét jegyére. Ők osztották a nap 24 óráját éppen ennyi időre, és minden órát 60 percre, a percet 60 másodpercre. Mindennek fennmaradtak a nyomai az írott szövegekben. Említettük az imént a Naprendszer felépítését. Nos, a sumérok tudták, hogy a Nap egy csillag, és körülötte keringenek a bolygók. Ismerték ezek keringési adatait is. És akkor álljunk meg egy pillanatra, mert mindjárt robban a bomba. Sitchin és más kutatók azt állítják - és bizonyítják -, hogy a sumérok ismerték Naprendszerünk összes bolygóját - vagyis azokat is, amelyeket szabad szemmel nem fedezhettek fel! Hiszen az Uránuszt csak 1781-ben fedezték fel (F. W. Herschel), a Neptunuszt 1846-ban (J. G. Gallé), a Plútót pedig csak 1930-ban (C. W. Tombaugh). Hát ez hogyan lehetséges? Hiszen ama régi suméroknak aligha voltak bonyolult távcsöveik és egyéb műszereik. Sőt, nyugodtan állíthatjuk, hogy biztosan nem rendelkeztek ezekkel a csillagászati eszközökkel. Sajnos erre a kérdésre mindmáig adós a 66

válasszal a tudomány. Márpedig a válasz alapvetően fontos és jelentős lehet az emberi civilizáció keletkezése szempontjából. A sumérok úgy vélték, Naprendszerünk tizenkét égitestből áll: a Napból, a Holdból és... tíz bolygóból. De mi csak kilencet ismerünk ma is! Miféle tizedikről lehet hát szó? Ez az égitest az volt - mondják -, amelyik egy nagy katasztrófa után elpusztult. Vagyis a Mars pályája mögötti ötödik bolygóról van szó, amelyről a görögök is tudtak. Ok Phaeton-nak, a sumérok pedig Tiamatnak nevezték. Pályájának adatait is közlik: egy Nap körüli forgásához 1682 napra volt szükség, és 1162 naponként keresztezte a Mars pályáját, a Jupiterét pedig 2748 naponta. A rejtélyre nincs válasz. Sőt, még mélyebbé válik, ha figyelembe vesszük a következő adatokat is: Asszurbanipál ninivei agyagtáblakönyvtárát előásva találtak egy Enuma elis című hosszabb verset. A tudósok, akik eddig foglalkoztak vele, értéktelen, fantasztikus mesének tartják, a legjobb esetben is történelmi értékkel nem rendelkező legendának vélik. Sitchin azonban gyökeréig elemezte a szöveget, és arra a belátásra jutott, hogy ez egy korabeli népszerű tudományos ismeretterjesztő mű! Méghozzá olyan nyelvezettel írva, hogy azt az egyszerű emberek is érthessék. Ettől függetlenül tele van a szinte csak korabeliek számára érthető vonatkoztatásokkal, összehasonlításokkal, célzásokkal. Az ismeretlen szerzők pontról pontra felsorolják a Naprendszer bolygóit, és mindegyikről elmondják, mi rá a leginkább jellemző. A kutatókat - mikor odáig jutottak - az érdekelte, hányadik a sorban a Föld? Az, amit a sumerok Tinek neveztek? A mi számunkra ma egészen normális dolog, hogy a Földet a Naptól számítva a rendszer harmadik bolygójának tartjuk. Egyszerűen így szoktuk meg, és természetes az is, hogy a rendszer legfontosabb darabjának a Napot tartjuk, tehát őt vesszük kiindulópontnak, hozzá viszonyítunk. Arról nem is beszélve, hogy fizikailag is az a rendszer központja, gravitációjával az tartja össze az egészet. A sumérok nem így csinálták. Nekik a sorrend nem az volt, hogy Merkúr, Vénusz, Föld stb. A Föld nekik nem a harmadik, hanem a 67

hetedik bolygó. És kiderül, miért: mert ők kívülről, a rendszer széléről kezdték el a számolást! Ha pedig a Plútó felől kezdjük a számolást, és beszámítjuk a ma már nem létező „Phaetont” vagy Tiamatot is, akkor a Föld kétségkívül a hetedik a sorban. Ráadásul: hogyan számíthatták a Földet a hetediknek, ha az első (tehát a legtávolabbi?) hármat nem ismerhették? Soha nem élt ember a Földön, aki az Uránuszt, a Neptunuszt és a Plútót szabad szemmel látta volna! Kézenfekvő a magyarázat: ezt a sorrendet nem a sumérok állapították meg, hanem úgy tanulták valakiktől. Olyanoktól, akik számára így volt logikus, mert kívülről jöttek be ebbe a Naprendszerbe, és ebben a sorrendben metszették át e bolygók pályáit... Nehogy valami félreértés legyen - valaki esetleg azt hihetné, hogy e szövegeket mostanában hamisították, vagy azt a tudósok félreértették, és belemagyarázták mai ismereteinket -, hát jegyezzük meg: e táblákat Botta és Layard kutatók találták akkor, amikor a Neptunuszt és a Plútót még nem fedeztük fel... Sitchin és követői azt állítják, hogy ezt a sorrendet, valamint a nem látható három bolygóról szóló adatokat a sumérok maguktól nem találhatták ki. Készen kellett kapniok olyanoktól akik más útonmódon tapasztalták e bolygók létezését, akik ismerték sorrendjüket, pályaadataikat. Mert még a látható bolygók esetében sem lett volna könnyű feladat kiszámítaniuk mozgási adataikat oly nagy pontossággal, ahogyan az az agyag táblákon olvasható. Es aki logikusan gondolkodik, ezen a ponton is kénytelen egyetérteni e kutatókkal. A mi számításunk szerinti „ötödik” bolygó nem létezett már millió évek óta; de az Idegenek láthatták a helyén maradt törmeléktömeget, a kisbolygó-övezetet, és igazán nem volt nehéz ebből arra következtetni, hogy ott régebben mozgott egy-bolygó. Olybá vették hát, mintha létezne. (Ma is ott mozog a 770 km átmérőjű óriásaszteroida, a Ceres.) Vagy... mégsem erről van szó? Ekkora hibát mégsem követhettek el az Idegenek! Nemlétező, rég elpusztult 68

bolygót nem számítanak a létezők közé, és nem oktatnak földi embereknek hamis adatokat, hisszük. Ellenben szó lehet arról, hogy az akkori perturbációk nyomán, amelyek széttörték ezt az ötödik bolygót, a Naprendszer befogott egy másik égitestet, és az ma is tagja a rendszernek - csak mi nem tudunk róla. Akkor viszont felmerül a kérdés: lehetséges-e, hogy az általunk lakott Naprendszerben van egy olyan bolygó, amelyről mit sem tudunk? Bizony, nem zárható ki. Elég, ha eszünkbe jut, hogy a Plútót csak 1930-ban fedeztük fel - hol van az megírva, hogy az a legtávolabbi bolygó, hogy az a rendszer utolsó tagja? A sumérok Marduknak nevezték ezt a bolygót, és úgy vélték: azért nem látható, mert a pályája igen megnyúlt, egyetlen Nap körüli fordulathoz 3600 évre van szüksége. Ennyi évenként egyszer viszont közel jön a Naphoz olyannyira, hogy a Földről szabad szemmel is látható, még nappal is! Vannak körpecsétek (hengerpecsétek) és egyéb rajzok, amelyekről egyértelműen leolvasható, hogy a sumérok tudták: a Nap körül keringenek a bolygók, nem a Föld a világ közepe. Amit Kopernikusz sok ezer évvel később magától is megértett, felfedezett - valójában csak újra felfedezte, hiszen azt legalább ötezer évvel korábban tudták már a sumerok is. A bolygók nagyságuk, tulajdonságaik szerint a pontos sorban vannak féltüntetve, szinte úgy, ahogyan azt egy mai hozzáértő rajzolná. Illetve... van egy apróság. Az egyik rajzon a soha nem látott Plútó a szintén soha nem látott Uránusz és Szaturnusz közé keveredett... És ott, ahol ma a rendszerben „lyuk” van (ahol szétrobbant a Phaeton), vagyis a Mars és a Jupiter között, a sumérők berajzoltak valamilyen bolygót. Sitchin szerint ez az ismeretlen „tizedik” bolygó, mely ott rendkívül nagy időközökben feltűnhet. A paleokontaktusok hívei között akadnak hát, akik Sitchin nyomán most azt állítják: az Idegenek lényegében... a mi Naprendszerünkben élnek! A Marduknak is nevezett bolygón. A Marduk 3600 évenként jár erre, nem tudni, mennyi ideig tartózkodik „Földközelben”, de egyesek úgy vélik, hogy ilyenkor szoktak az Idegenek itt tölteni valamennyi időt, vagy pedig - 3600 évet, kivárva az anyabolygó következő érkezését. Azt is feltehetjük, hogy annak 69

idején, amikor a jelek szerint nagyon sok időt töltöttek itt - lehet, sok ilyen 3600 éves cikluson át tartózkodtak a Földön, vagy ennyi időnként egymást váltották, és sok tíz- vagy akár százezer éveken át folyamatosan itt tartózkodtak? Még az értelmes ember megjelenése előtt? Ismétlem, mindez egyelőre hipotézis, azonban a sumér leletek és irodalmi, tudományos szövegeik és eredményeik komoly érveket jelentenek ebben a vitában. Az biztosnak látszik: a sumérok olyan ismeretekkel, olyan információkkal rendelkeztek, amelyekkel abban a korban, amikor éltek, senki emberfia a Földön nem rendelkezhetett. Azokra magától nem is jöhetett rá, mert olyan természetűek voltak (például felfedezni a láthatatlan bolygókat...) Mi hát az igazság? És ez még nem minden. Érdemes megtudnunk, hogy az utolsó ügyben a tudomány is mondott egyet és mást. A tizedik bolygó nem áltudományos fejtegetés, és nem csupán megrögzött Idegen-pártiak görcsös ragaszkodása egy elmélethez - például azért, hogy erőnek erejével bebizonyítsák: a sumérok igazat írtak. Nem, a dolog ennél valamivel bonyolultabb. Már régóta felmerült a csillagászok körében is a tizedik bolygó létezésének kérdése, ugyanis a Neptunusz (vagyis a Plútó „szomszédja”) pályájának perturbációi (zavarai) arra engedtek következtetni, van valahol arrafelé egy másik nagyobb tömegű test, amely e zavarokat okozza. De nem fedezték fel a bolygót. A hetvenes évek elején már szakkönyvekben is közölték e gyanúkat. Aztán 1978-ban egy amerikai csillagász, Christy felfedezte a Plútó holdját, amit Charonnak nevezett el. Itt felmerült a következő kérdés: ha eddig az a tömeg, amit a Plútónak hittek teljes egészében, megoszlik a bolygó és kis holdja között - akkor a Plútó még kisebb, mint hitték. Ezért még inkább gyanússá vált a dolog. A Plútó nem okozhat ilyen pályarendellenességeket olyan hatalmas bolygó esetében, mint az Uránusz és a Neptunusz... 70

Magyarul is olvashatunk erről a gyanúról.21 („A... Neptunusznál tapasztalt perturbációkat egy másik, a Plútón túli bolygónak kell okoznia.”) Ami érthető is. 1982-ben a gyanú sokkal konkrétabbá vált; az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA hivatalos közleményt adott ki a sajtónak (június 12-én), ebben a tudósok annak a véleményüknek adnak hangot, hogy feltehetően létezik egy tizedik bolygója is Naprendszerünknek. A NASA kifejezte azon reményét, hogy valamelyik Pioneer űrszonda majd felfedezi ezt a bolygót. A feltételezések szerint az ismeretlen égitest körülbelül 84 milliárd (!) kilométerrel a Plútó pályája mögött található - ami őszintén szólva nehezen elképzelhető távolságot jelent. Hiszen a Plútó, a tőlünk legtávolabbi bolygótárs is csak 6 milliárd kilométerre van a Naptól... Azt sem lehet kizárni, hogy az az objektum valójában nem is bolygó - bár Napunk befogta, és körülötte kering, tehát a szakszó értelmében igenis bolygó -, ám valaha egy csillag volt, amely mára kihűlt, így „fekete”, nem látható. Viszont a tömege hatalmas lehet, éppenséggel elérheti a mi Napunk tömegét is! így azon sem lehet csodálkozni, hogy ha ez a bolygó bizonyos időközönként „bejön” a rendszer közepébe, felbukkan a Mars és Jupiter között, gravitációs ereje révén megzavarhatja a kisbolygók repülését, és azok pályájukról letérve, egynémely bolygót akkor és később „lebombázhatnak”. Ám a sumér elmélettel akkor baj lehet. Nehéz ugyanis elképzelni, hogyan lehet lakott egy bolygó, amely körülbelül 90 milliárd kilométerre (!!!) kering a Naptól. Azon semmiféle biológiai élet nem lehetséges - jelenlegi tudásunk szerint. Így „Marduk” lakottsága, az azon létező fejlett civilizáció igencsak illuzórikusnak tűnik. Ha pedig az valaha csillag volt, és kihűlt - az élet még kevésbé elképzelhető. De ezen kívül van egy sokkal jobb ellenérv is: ha a Marduk lakói annak idején oly sokat jártak ide, miért nem települtek át ide? Még ha feltesszük, hogy valóban ott éltek egykor, és ez egyáltalán lehetséges volt fizikailag - rálelvén a Földre, nagyon is egyértelmű, hogy azonnal át kellett volna költözniök. Voltak erre eszközeik, ha igaz a sumér legenda. Szóval itt valami sántít. 71

Ha regényötleteket is hasznosítani akarnánk e könyvben, azt kellene mondanunk: lehet, hogy átköltöztek, és mi az ő utódaik vagyunk, mindnyájan vagy részben!? Persze, bizonyos sumér rajzok arra engednek következtetni, hogy bár genetikailag hozzánk közel állhattak (pl. a szaporodás terén mutatott állítólagos aktivitásunk erre engedne következtetni), sokszor álarcot viseltek, szemüket sötét ernyők védték. Lehet, hosszabb távon ez a biológiai környezet gyilkossá lett volna számukra? Nagyobb károsodás nélkül csak életük egy bizonyos hosszúságú szakaszát tölthették itt? Esetleg nem is a fénnyel, hanem a mágneses térrel vagy a gravitációval volt bajuk? (Emlékezzünk csak a „levegőben lebegve járkáló”' istenek említésére.) Teljesen bizonytalanok ezek a tapogatózások, túl kevés az információnk. Más mai vélemény szerint nem is égitest az a szó szoros értelmében, ami onnan a távolból így hat naprendszerünk szélső nagybolygóira. Hanem egy fekete lyuk, amely például, ha csak tízszer nagyobb tömegű a Napunknál, már kétszer olyan távolságból is okozhat ilyen perturbációs hatásokat. Visszatérve az egész alapkérdésre, amelytől elindultunk e könyv elején; az Idegenek léte és földi látogatása nagyon logikus tény lehet, ha végiggondoljuk a következőt: „van valahol a kozmoszban egy fejlett civilizáció, amely elhintette az életet sokfelé. Ezekután elvárható, hogy ha az idők (nagy időtartamok) folyamán tökéletesítette űrhajózását, és azt jelentős sebességgel haladó hajókkal erősítette meg, vagy más űrutazási módszerekre lelt, érthető okokból eljött megnézni, mivé is fejlődött az általa kezdeményezett élet. Azt mondom hát: ha az élet nem földi eredetű, hanem az űrből érkezett, és azt szándékosan telepítették ide (is), akkor éppen olyan logikus és indokolt az Idegenek egyszeri vagy többszöri látogatása. És ha ezt elfogadjuk, az is normális következménynek tűnik, hogy a paleokapcsolatok - az Idegenek és az emberek ősidőkben történt találkozásai - nem néhány forrófejű és tanulatlan, lelkes amatőr vagy szenzációhajhász újságíró koholmányával állunk szemben, hanem egy teljesen logikus és minden szempontból indokolható folyamattal. Amely ráadásul lehetővé teszi, hogy megfejtsük saját történelmünk 72

ma még ismeretlen fejezeteit, rejtélyeit is.” Ezt egy nemzetközileg is híres ismeretterjesztő szakértő írta,22 és mindenben egyetérthetünk vele. Ugyanitt olvasható egy nagyon ötletes eszmefuttatás arról is, hányféle sértést élt már át az emberiség - és mindig túltette magát rajtuk. Ugyanis a fenti elmélet hallatán valaki sértve érezheti magát (mint magam is említettem): hát nem mi fejlődtünk ide, ahol most vagyunk, nem mi magunk a saját akaratunkból? A saját erőnkből, saját ügyességünk, eszünk, révén? Ne felejtsük el: átéltünk már ilyesmit akkor, amikor bebizonyosodott, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, hogy a bolygó, amelyen élünk, a Nap körül kering, és egyáltalán, az egész Naprendszerünk, sőt a Galaktikánk sem más, mint egy porszem a végtelen Kozmoszban. Aztán kiderült, hogy az élővilágban elfoglalt helyünket tekintve egyszerű emlősök vagyunk, akik ugyan rendkívüli „karriert” csináltunk itt a Földön - de azért nagyon szoros szálak fűznek bennünket a majmokhoz... Szóval kibírtuk mindezeket a „csapásokat”, hát feltételezik sokan, kibírjuk majd ezt a tudatot is. Úgy is felfoghatjuk, hogy ez ok a büszkeségre! Hiszen akkor nem csak félig-meddig állatok vagyunk, hanem egyben egy, máshol hatalmas fejlődést elért kozmikus faj „teremtményei”, utódai, esetleg éppen olyanok, mint ők! Nagy tudás leendő birtokosai, űrben élő értelmes lények rokonai! Persze, még ne örüljünk. Az egész hipotézis kevéssé, szinte egyáltalán nem bizonyított... Lehet, hogy „Mardukról” jöttek ezek az idegenek, lehet, hogy a legközelebbi naprendszerekből: az Alfa Centauriról, az Epsilon Eridaniról, a 61 Cygni-ről, az Epsilon Indi vagy Tau Cetiről - ahogyan azt régebben Carl Sagan, a világ ma kétségkívül leghíresebb csillagásza feltételezte (merthogy nemrégen még ő is nagy híve volt a paleo-kapcsolatoknak, a földönkívüliek itteni látogatásának.) Az összes földi mitológiában szerepelnek az égből jött Idegenek, és ez az általánosság egyrészt megdöbbentő, másrészt elgondolkoztató. Nem lehet véletlen. És egyre gyakoribb - mint említettem -, hogy komoly kutatók szaklapokban foglalkoznak e 73

kérdéssel, mint ahogy tízegynéhány éve a híres és tekintélyes Science-ben is jelent meg cikk (A Földön kívüli civilizációk kutatása címmel) T. V. Knipper és M. Morrison tollából.23 Ebben nemcsak hogy komolyan veszik az őskori vagy ókori kontaktusok lehetőségét, de egyenesen azt írják: „Lehetséges, hogy Galaktikánkat teljes mértékben belakták már”, és hogy „egy rendkívül fejlett civilizáció képviselői a Naprendszer közelében tartózkodhatnak”. Vannak-e más jelei is, hogy egykor itt jártak? Vannak.

74

AFRIKÁBAN IS LESZÁLLTAK?

A közép-afrikai írástudatlan földműves törzs, a dogonok, meglepő, sőt rejtélyes tudásáról már írtam A rejtélyes elődökben. Akit a dolog tágabban érdekel, ott utánakereshet. Most inkább csak arról írnék, ami az egykori kapcsolatfelvételt bizonyítja a dogonok és az Idegenek között. Előrebocsátom, hogy a dogonokról különböző forrásokban is olvashatunk, most már magyarul is megjelent egy NDK-beli kutató könyve.24 Bár akik erről döntöttek, aligha dicsekedhetnek e tettükkel. A szerző, Herrmann, alapvető dolgokról nem tud, vagy nem akar tudomást venni. Hiszen a világban mindenki, aki a dogon rejtélyről ír, a téma ismertetését azokkal a francia néprajzosokkal kezdi, akik több évtizedes tapasztalataikat és felfedezéseiket gyűjtötték a háború után kiadott könyveikben. Dieterlen és Griaule művei nélkül semmit sem érthetünk a dogon-ügyből. Herrmann igyekezett szembeszállni az „áltudományos nézetekkel” - de úgy, hogy, mint kiderül a könyvből: nem is olvasta Dieterlent és Griaule-t! Ettől rögtön hitelét veszti, és afféle keletnémet Kulinnak vagy Hédervárinak tűnik; ezek is minden erejükkel az általuk áltudományoknak nevezett, valójában ma még nem eléggé kutatott területek ellen vették fel a harcot (szerencsére sikertelenül) ahelyett, hogy segítettek volna a határterületek objektív bemutatásában. Herrmann tehát nem vette igazán figyelembe, mit írt a dogonokról a szaksajtó, és ez már óvatosságra int bennünket objektivitását illetően. És gyanúnk nem indokolatlan, amint ez a későbbiekből ki is derül. Röviden: ez a nép olyan dolgokat tud a természetről, az anyag szerkezetéről (beleértve az atom belsejét is!), valamint a Sziriusz csillagokról (így, többes számban), az űrhajózás technikájáról - amit 75

természetesen önmagától nem sajátíthatott el semmiképpen. Annál is inkább, mert ezeket az adatokat az írástudatlan földművesek legalább ezer, vagy több éve adják egymásnak nemzedékről nemzedékre, és igen bonyolult kozmogóniai világképet is kialakítottak maguknak. Rendkívül sokat tudnak a kozmosznak olyan tájairól, amelyeket ember szabad szemmel soha nem láthatott, sőt, ismerik a sajátos állapotban lévő csillagok különös szerkezetét (nagyobb anyagsűrűség például) és más dolgokat. A szakértők már évtizedek óta foglalkoznak a dogonokkal, és még mindig találnak náluk ilyen megdöbbentő ismereteket. Bár ezt sokan mitológiának nevezik, nem lehet tagadni, hogy adatszerűsége miatt ez már konkrét tudásnak is nevezhető. Olyan tudásnak, amelyet birtoklói nem használnak fel, mert hiányzik az ehhez szükséges intelligencia és tanultság. A dogonok csak gépiesen ismételgetnek egy valaha „beléjük kódolt” információhalmazt - és ennek a ténynek a mi szempontunkból is nagy jelentősége van. Mai tudásunk szerint a Sziriusz A és B egymás körül keringő, igen nagy sűrűségű fehér törpék; a B egyetlen köbcentimétere földi körülmények között 50 tonnát nyomna! A dogonok ezenfelül tudják, hogy van egy harmadik Sziriusz is - tényleg, századunkban egyszer már felfedezettnek vélték a Sziriusz-C-t, aztán az ismét eltűnt, a kérdés a mai napig nyitott a csillagászok között. A dogonok a C egy bolygóját is említik. Könnyen legyinthetnénk a dologra, hisz ama bolygó létét 9 fényév távolságból, az elvakító fényű Szinuszok mellett aligha lehet majd látni, a Földről felfedezni. Ám a dogonok sok olyant is tudnak, amit tudományunk időközben valósnak ismert el. Például tudják, hogy valaha volt egy Nagy Robbanás, és azelőtt a mindenség egyetlen tömör anyaghalmaz volt. Abban a rendkívül kedvező helyzetben vagyunk, hogy most nem egy réges-régen kihalt nép (mint pl. a sumérok) hátrahagyott töredékes írott vagy rajzolt ismereteit kell számbavennünk. A dogonok ma is itt élnek közöttünk, és bár csak olyan kutatók előtt nyílnak meg, akik fél életüket köztük töltötték-töltik, újra és újra ellenőrizni lehet mondanivalójukat. A kutatókat egyre jobban meglepi, mennyire biztosak abban ezek az emberek, amit mondanak. 76

Pedig hát, amit mondanak - azt nem tudhatnák! Minden logika szerint elképzelhetetlen, hogy ötszáz vagy ezer vagy még több évvel ezelőtt azok a rendkívül egyszerű feketék ilyen tudásra tehettek volna szert. A dogonok tudják, hogy a két Sziriusz 50 év alatt kerüli meg egymást. Ismerik a fentebb leírt anyagsűrűségi tényezőt, és tudják, hogy a B csillag anyaga rendkívül nehéz. A dogonok számára nem kétséges, hogy a Szaturnuszt gyűrű veszi körül (szabad szemmel ez sem látható), hogy a bolygók a Nap körül keringenek, és - ez minket most érdekelhet - a mindenség tele van értelmes lényekkel. Mivel a Sziriuszoknak a dogonok megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítanak - „ott a világ közepe” -, azok úgy tételezték fel a választ: valaha Idegenek jöttek a Földre, a dogonokhoz (is) ellátogattak, és természetesen ők közölték velük az összes kozmikus eredetű információt, valamint azt is, hogy ők - mármint az Idegenek valahol a Sziriuszok környékén, talán éppenséggel azon a bizonyos bolygón élhetnek. Az Idegenekre még visszatérünk, most azonban vessünk egy pillantást, a kelet-európai „ismeretterjesztő” (vagy inkább elhomályosító) módszerre, amelynek remek példája Herrmann könyve. Tulajdonképpen nem is lehet csodálkozni azon, hogy a mi szakembereink (nem kellene ezt a szót idézőjelbe tenni?) valósággal lecsaptak erre a műre, és az amúgy méltán tekintélyes Akadémiai Kiadó „4 D” (dimenzió...) sorozatában nagyon sietve adták ki, ezt bizonyítja a benne található számos sajtóhiba. Herrmann a dogonok asztronómiai hagyományait „merő zagyvaságnak” nevezi, de amikor ezt bizonyítani akarja, nagyon gyenge érveket sorol fel. A már említett Sziriusz-B anyagsűrűségét: 1 kcm = 50 tonna, a dogonok körülbelül 35 tonnát mondanak, ez Herrmann szerint „szélsőséges tévedés”. És így operál tovább is. Mit kezdjünk a következő mondatokkal: „Ami a dogonoknak a Sirius-C-re vonatkozó titokzatos tudását illeti, mindenesetre megjegyzendő, hogy egy efféle objektum feltételezése már a húszas évek csillagászati szakirodalmában is felmerült.” Az ember ilyenkor kezd kételkedni vagy Herrmann jóhiszeműségében, vagy elmeállapotában. Hisz úgy tesz, mintha nem 77

tudná, hogy egy réges-régi tudásanyagot ismételnek a dogonok, legkevesebb ezer vagy többezer éve. Miféle érv itt az 1920-as évekre, mint ennek magyarázatára hivatkozni? Később még ugyanezzel a logikával Galilei 1610-es felfedezésével próbálja megmagyarázni a dolgokat. Lehetséges, ez a szakíró semmit sem tud arról, hogy a közép-afrikai négerekhez aligha juthatott el a nagy olasz csillagász felfedezésének híre? Arról nem is beszélve, ismétlem, hogy a dogon anyag változtatás nélkül járt szájról szájra kezdettől. Amit tehát ma mondanak, azt kezdettől így mondták, így tudták. Sok száz évvel Galileo Galilei születése előtt is. Sok jel mutat arra, hogy a szöveg változatlan; tilalmaik is világosan arra utalnak, hogy az apák, az ősök szent szövegét a legkisebb változtatás nélkül kell továbbadni a fiúknak, és ez így folyik már nagyon régóta. így kell elvetni azt a későbbi, nem Herrmanntól származó feltételezést, hogy a múlt században misszionáriusok jártak a dogonok között, és ők terjesztették el azt a tudást. Ez tipikus áltudományos vélekedés sajnos éppen komoly kutatók is terjesztették ezt, bizonyítva a tétel igazát, miszerint nemcsak az ún. „áltudományterjesztők” között akadnak csalók. Azt nem is említi, hogy a miszszionáriusok soha sehol egyetlen primitív nép között sem a Sziriusz-B anyagsűrűségéről vagy az állítólag lakott világmindenségről szoktak beszélni... Hogy a Sziriusz-A vörös fényű-e, ahogyan a dogonok állítják, vagy fehér, ahogyan most mi látjuk - nem egyszerű kérdés. Történeti kutatásokból ugyanis kiderült - ezt Herrmann is elismeri -, hogy körülbelül 2-3 ezer évvel ezelőtt tényleg vörös volt, legalábbis így látták, ilyennek írták le a földi szemtanúk. Lehet, hogy régebben vörös volt, ma fehér? Persze, egy csillag életében ilyen nagy változások nem következnek be röpke pár ezer földi év alatt. Aztán Herrmann megereszt egy teljességgel és bámulatosan primitív „érvet”: „A dogonok, akik... a Sziriuszról érkezett vendégektől nyerték értesüléseiket, egyetlen olyan tényt sem neveznek meg, amely ne volna fellelhető a régebbi, vagy újabb csillagászati irodalomban.” Nos, ez a tömeges becsületsértéssel is felérő csúnya célzás azt jelenti, hogy netán a dogonok is onnan 78

vették adataikat? Elképesztő sugallat, csodálom, hogy a kötet magyar kiadói nem figyeltek fel rá. Nehéz ugyanis magunk elé képzelni azt a kölest termelő, folyókanyarulatban élő negyedmillió embert, amint kemény földműves munka helyett az analfabéta feketék az Európából hozott szakfolyóiratokat böngészik - nemcsak most, de már századokkal korábban is! Csak azért, hogy majd a huszadik század ötvenes éveitől kezdve ámulatba ejtsék a világot csillagászati tudásukkal! Herrmann persze még megdöbbent bennünket könyvében, nem is egyszer. Azt ugyan elismeri, hogy a dogonok tudása nyilván nem saját megfigyeléseiken alapul, de - teszi hozzá gyorsan - az egész nem más, mint olyan „adalékok, amelyek összességükben a különböző korok asztronómiai tudományának színvonalát tükrözik”. Herrmann, a szobatudós egyszerűen nem képes elvonatkoztatni a tudomány írott anyagaitól, csak azokat tartja mérvadónak, sőt! Csak azokat tartja egyedül létezőnek! És aki tud valamit, csak ezekből tudhatja, mindig és minden körülmények között csakis ezekből a forrásokból tájékozódhatott! „Azt sem a dogonok találták ki, hogy a Sziriusz rendszerében értelmes lények élhetnek. Ez a sejtés már Voltaire 1752-ben írott „Micromégas” című természetfilozófiai elbeszélésében felbukkan.” Hja, hát ha így van, akkor világos dolog! A dogonok nemcsak korabeli latinul írott tudományos folyóiratokat olvasgattak szabad idejükben, de természetesen Voltaire francia filozófiai műveit is... Miért ne? Ha egyszer olyan műveltek voltak! Kár, hogy mind a mai napig írástudatlanok, mint említettem. Ezt a tényt mindenki tudja, Herrmann elvtárs kivételével. Itt-ott pedig azt mondja Herrmann, hogy erről vagy arról a dogon tudásanyagrészletről éppenséggel a közelmúlt valamilyen asztronómiai forrásából „értesülhettek”. De ez még mind semmi ahhoz képest, ami most következik. Könyve egyik helyén Herrmann egy akkora hülyeséget vetett papírra, amit más országok ismeretterjesztő irodalmában senki sem nyomtatott volna ki (csak az NDK-ban volt ez lehetséges, ahol érthető okokból meg kell elégedni a harmad- és negyedrangú tudósokkal, hisz a jobbak már a német 79

nyelvterület egyéb tájain találtak otthont és munkát...), furcsa persze az is, hogy nálunk egy ilyen könyvet kritikátlanul átvettek. Szóval Herrmann ezt írja: „Akárki kereste is fel a nagy Mali Birodalmat - és a tömegturizmus korszaka előtt ezek javarészt koruk tudásszintjének magas fokán álló látogatók voltak - a dogonok »asztronómiailag letapogatták« őket. A kikérdezések nyomán évszázadok alatt csakugyan kiformálódhatott valamiféle asztronómiai tudásgyűjtemény.” Azt hiszem, ehhez nem is kell megjegyzést fűzni. Aki e véleményt leírta, a legelemibb tudással, de még középiskolai szintű információkkal sem rendelkezik az afrikai viszonyokról és történelemről, akárcsak pár száz év távlatában. A szerző hallott valamit harangozni az egykori mali birodalomról és kész, ennyi volt a tényanyag ebben a két hosszú mondatban. Minden más valótlan. Az akkori közép-afrikai országok nem európai vagy ázsiai értelemben szerveződött „birodalmak” voltak, és turisták nem jártak oda. Megfordultak ellenben kereskedők, rabszolgahajcsárok, arab emberrablók, a partokon kalózok... Ezek nem kifejezetten asztronómiai érdeklődésű emberek voltak, úgy vélem. Azonfelül nehéz elképzelni, hogy egy törzs - és csak az az egy törzs! - fogja magát, és egy szép napon elhatározza: mától kezdve csillagászati értesüléseket fogunk gyűjteni, aki idegen erre téved, attól csak ilyesmi felől fogunk érdeklődni... És miért, kérdem én? Mi lett volna az egész szervezett akció célja, és mi késztette volna a későbbi századok dogonjait, hogy ezt a közvéleménykutató, „tudásletapogató” módszert űzzék? Milyen céllal? Az egyszerű logika üti a legjobban Herrmann „érveit”. Lássuk, mi a helyzet eme könyvünk alaptémájával az Idegenek látogatásával kapcsolatban. Herrmann: „Talán adjunk hitelt a bolygónkra látogató magasabbrendű, Földönkívüli lények legendájának? Az efféle szóbeszéd legfeljebb akkor érdemelhetne hitelt, ha olyan információkat tartalmazna, amelyek semmi esetre sem származhatnak az őket közvetítő civilizációtól.” Az ember a szemét dörzsöli, és ismét arra gyanakszik, itt valaki nem normális. Vagy a szerző, vagy az olvasó. Vagy a szerző hiszi, hogy olvasói 80

hülyék, és mindent el lehet; velük hitetni? Hiszen a dogonok tudásanyagában éppen olyan információk vannak, amelyeket ez a primitív nép saját erejéből semmiképpen sem gyűjthetett össze, mi több, annak idején senki a Földön nem tehette meg ezt! Herrmann úgy tesz, mintha a dogon tudást a világ mai ismereteinek szintjén kellene szemügyre vennie és bírálnia. Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy ez egy feltehetően több ezer éves kompakt anyag, amely változatás nélküli formában maradt fenn, és valamikori „indítástól” kezdve mindmáig. Hogy lássuk, mennyire elmaradott Herrmann: könyve más helyén arról ír, hogy Oparin elmélete az igazi, így keletkezett magától az élet a Földön. Más elméletekről nem tud, vagy nem akar tudni. Még jó, hogy nem Micsurint vagy Liszenkót dicsőíti. Fogalma sincs arról - könyve eredetileg 1985-ben jelent meg! -, hogy Crick és társai egy jól megindokolt újabb elmélettel álltak elő az élet Földön kívüli eredetével kapcsolatban. Crick nem is szerepel az irodalomjegyzékben. Sok egyéb odavetett félmondata arra enged következtetni, hogy Herrmann az élet keletkezését és sok egyéb érdekes kérdést elvakult sztálinista „tudós” módjára taglal, és nincs igazi kitekintése a világra. Így aztán nem is csoda, hogy ilyen fércművet hozott létre, mint ez. Csak az a kár, hogy ez nálunk is megjelenhetett - számos más, sokkal alaposabb és széleskörűbb könyv helyett... No, de térjünk vissza a dogonok igazi állításaihoz, azok közül is a legfontosabbhoz. A tudásanyagukat - mondják ők - nem maguktól találták ki, hanem készen kapták az Idegenektől, akik űrhajójukon leszálltak a Földre, és ott a mai dogonok őseivel (is?) kapcsolatba léptek. Míg Herrmann azt állította, hogy a dogonok szövegében semmi sincs, ami idegen kapcsolatot bizonyítana, mások azt állítják, hogy éppen az ellenkezője igaz. A csillagászati anyagon kívül éppen a kapcsolatteremtésről szóló rész önmagában is bizonyíték, hiszen itt megnyilvánul az űrhajózás néhány alaptétele is, amire a dogonok sem a múltban, sem az 1930-as, 40-es, 50-es években nem jöhettek rá maguktól, hiszen az emberiség azokat javarészt csak a 60-as-70-es években fedezte fel - akkor, amikor a gyakorlatban is sor került a 81

földi űrhajózásra. És akkor, amikor a dogon mitológia ezen részét régen ki is nyomtatták munkáikban a francia néprajzosok. A tudásanyag - állítják sokan, köztük V. I. Avinszkij szovjet geológus, aki 1976-ban egy tudományos konferencián ismertette a Szovjet Tudományos Akadémia által is elfogadott munkáját; ez a földönkívüli civilizációk földi nyomainak kutatásával és e kutatás módszertanával foglalkozott. Avinszkij tehát úgy vélte: önmagában ez is lehet bizonyíték az ősi kapcsolatteremtésre. Hibás az a szemlélet, amely úgy várja el, hogy ha valaha jártak itt Idegenek, azok valamilyen „csodát” hagyományoztak ránk, valamilyen tárgyat, objektumot, építményt, ami kézzel foghatóan bizonyítja a későbbi koroknak az egykori csodálatos eseményt... Szó sincs róla, mondja Avinszkij, ez egyáltalán nem okvetlen és nélkülözhetetlen feltétel, és száz százalékig támogatom nézetét. Éppen az az érdekes, ha más módon meg nem magyarázható eredetű ismeretek, logikailag érthetetlen módon elsajátított tudásanyag bukkan fel egy bolygón; ez az igazi bizonyítéka a paleokontaktusnak. Avinszkij és követői egyenesen azt állítják: nem is kell tárgyi bizonyítékokat keresni, elég, ha az emberi civilizáció fejlődését vesszük alaposan szemügyre, lelünk ott elég bizonyítékra. Mindenekelőtt abban, hogy a régi korokban az egyes területeken élő népek - és ilyen elég sok volt megmagyarázhatatlan kulturális, tudományos „ugrásokat” produkáltak. A hitvilágok, egyes biológiai tények, a fejlődés útja mind-mind alátámasztják ezt a feltevést, vélik. A dogonok földjén található a Debb- vagy Debo-tó. Mellette egy dombon egy dolmen (több kőből álló ősi szentély), ez jelképezi az első űrhajós, egy bizonyos Nommo űrhajóját. Ez ugyanis az a hely, ahol a dogonok állítása szerint Földet értek az első Idegenek. (Nyugati hosszúság 4°, északi szélesség 15°.) A dogon mítoszban egy űrutazás történetét találjuk, ez Nommo útját írja le. Nommo afféle „arkangyal”, aki egy bizonyos isteni hatalommal rendelkező tudós személy, Amma parancsait teljesíti. Érdekes, hogy az utazást nagyon pontosan mondják el. Hadd szúrjam közbe ismételten: anélkül, hogy tudnák, valójában miről beszélnek. A dogonok semmit sem tudnak, csak ismétlik a szöveget. 82

És persze hisznek is benne - hiszik, hogy Nommo űrhajós hozta ide az életet, a tudást, ő a dogon nép őse. A szöveg elég bonyolult. Persze, ennek megértéséhez az is szükséges, hogy figyelmen kívül hagyjuk a sok metaforát és jelképet, amellyel minden természeti nép feldíszíti összes mondanivalóját. így viszont a szöveg nagyon is emlékeztet a mi űrhajósaink készülődéseire és útjaira. Szó van arról, hogy indulás előtt az űrhajót energiával töltötték fel, amely energia természetesen az anyag legkisebb részéből, vagyis atomból állt. Nyilvánvalóan maghasadáson alapuló energia, valamilyen nukleáris erőmű szolgáltatta az energiát a hajó mozgatásához az űrben. Aztán jön egy érdekes állítás: a hajóban minden szükséges anyagot felhalmoztak, beleértve az embereket is, akiket majd a Földön kell hagyniok, hogy azt benépesítsék. Aligha arról lehet szó - amit a dogonok határozottan állítanak -, hogy az emberek egyenesen a Sziriusz-vidék egy bolygójáról, Amma és Nommo hazájából származnak. Hisz túl sok bizonyítékunk van arra, hogy fajunk itt fejlődött ki, nagyon hosszú idő alatt. Ám már említettük, hogy nincs kizárva az egyszeri vagy többszöri genetikai manipulálás, változtatás lehetősége sem. Elképzelhető lenne, hogy a Sziriuszbeliek olyan „embereket” hoztak magukkal, akik genetikailag közel álltak a földi emberhez? Szédítő feltételezés, de ne féljünk tőle... Mi van akkor, ha kiderül(ne): a Sziriuszbeliek voltak azok, akik mérhetetlenül sok idővel korábban elhintették az élet spóráit a közeli űrben, így ők hoztak létre bennünket embereket is? Ugyanakkor hasonló biológiai felépítésű lényeket tenyésztettek otthon is - vagy a rendszer különböző bolygóin egymás mellett éltek a más alakú, más felépítésű Sziriuszbeliek és a hozzánk hasonló Idegenek? Esetleg azokat is a Sziriuszbeliek hozták létre valamivel korábban? Ezekből hoztak magukkal „mintapéldányokat”, hogy itt is azokhoz hasonló, már kipróbált, már biztosan jól fejlődő embertípust hozzanak létre a Földön genetikai mutáció révén? De térjünk vissza a dogonokhoz. Még a hajó építésének részleteire is fény derül elbeszélésükből. A nagy űrhajó hatvan rekeszre vagy fedélzetre oszlott; és a dogonok ma hangsúlyozzák: a földretérés után sem nyílt meg mindegyik fedélzet, vagyis az ott tárolt tárgyak, 83

anyagok vagy inkább információk egy része ma is titok még az emberiség számára. „A többit majd később adják át.” Az akkor nagyon megváltoztatja majd a világot, vélik, és hozzáteszik: az ismeretek előbb lassanként, fokozatosan érkeznek el hozzánk, aztán egy ponton hirtelen felgyorsul majd az információáramlás, és „oly sebes lesz, mint a szél”. Sajnos arról nem esik szó, milyen módon történik ez. A „bárka”, vagyis a Sziriuszbeli űrhajó rakományának ismertetéséből arra következtethetünk, hogy az az első szállítmány kizárólag olyasmiből állt, amire szüksége lehet egy földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó primitív társadalomnak. Itt feltehetjük: akik az expedíciót elindították, tudhatták tapasztalatból, történelmi, evolúciós ismereteikből, hogy a Földön maximum ilyen fejlődési fokon álló csoportokra fognak bukkanni. Ha ugyan egyáltalán találnak valakit - mert hisz a totális pusztulás lehetőségét sem zárhatták ki. Az élet végső soron sérülékeny dolog. Vagy esetleg Amma küldöttei már korábban is jártak a Földön, csak erre a dogonok sem emlékezhettek, mert mint emberek még nem léteztek? Éppen az első ős-ősrégi beavatkozás révén váltak emberré ők is, mások is a Földön? Vagy az első találkozás(ok) alkalmával nem a dogonokkal, hanem valamelyik másik földrészen, más egyszerű népcsoporttal akadtak össze? Nos, szóval az űrhajót felszerelték, és indulásra készen volt. Beszállt Nommo és négy pár, vagyis nyolc ős. Ezek lehettek azok az „emberek”, akik talán nem is földiek voltak. Vagy innen vittek el korábban majomembereket, akikből ott „csináltak” embereket? Ezután jön egy érdekes állítás. A hajó indulása úgy történt mesélik a dogonok -, hogy Amma, a mindenható, a nagytudású, az „isten” - „egy nyílást vágott az égbe”, hogy a hajó elhagyhassa a startbolygót. És most figyeljünk: a „nyílás”, vagyis „ablak” nagyon is mai űrhajózási fogalom. „Indítási ablak” néven szerepel a mi szakkönyveinkben is. Árról van szó, hogy bizonyos más égitestek eléréséhez energiatakarékossági és időszempontokat figyelembe véve nem mindegy, mikor indítunk űrhajót (űrszondát). Vannak időszakok, amikor az indítási bolygó és a célégitest egymáshoz 84

viszonyított mozgása miatt ez olcsóbban és hatásosabban tehető meg, mint máskor. Az indítási ablakok javarészt a célégitest szinódikus keringési idejével ismétlődnek. Nos, minden jel szerint egy ilyen „ablakra” céloznak itt a dogonok. Amma, aki nyilván tisztában volt az indítási pillanat megválasztásának fontosságával, kiszámította ezt az időpontot a Föld viszonylatában, és az űrhajó akkor startolt, amikor „Amma nyílást vágott az égbe”, szabad utat adva a hajónak. Akinek kétsége van még afelől, hogy az élet nem a Földön született, hanem élethelyről élethelyre vándorolva „termékenyíti meg” az erre alkalmas bolygókat, most furcsa oldalról kap újabb érvet. A dogonok, a „mitológiájuk” e helyén mintegy abszolút természetesen és mellékesen jegyzik meg: Nommo hajója a kozmosznak abból a részéből hozta az embereket a Földre, ahol az anyag legelőször szült életet, hogy azt később átadja a Földnek... A „vándorló élet” motívuma tehát itt is felbukkan, nagyon is függetlenül Arrheniustól, Cricktől és másoktól. A mítosz szerint haladás közben az űrhajót „rézlánc kapcsolta össze Ammával”. A részletesebb kérdezősködésre adott feleletekből valami olyasmi derült ki, hogy a „lánc” szót persze nem kell szó szerint érteni; ez inkább az állandó kapcsolattartást jelenti. Magyarul: rádióösszeköttetés volt a hajó és hazája között. De úgy is érthető, hogy Amma otthonról irányította Nommót és a hajót. Ekkor bizony felmerül egy másik dolog: mi van akkor, ha Nommo netán nem is ember- vagy pardon, nem Sziriusz-lakó értelmes lény -, hanem egy számítógép vagy egy biorobot volt? De egyelőre vessük el ezt a feltételezést, annál is inkább, mert a dogonok nagyon is élőlényként „emlékeznek” Nommóra, mint az a későbbiek folyamán is kiderül. A Földhöz közeledve a hajó nyolc éven vagy nyolc valamilyen időegységen keresztül csak „himbálózott keletről nyugatra, és délről északra”. Ez is nagyon jellemző bizonyíték arra, hogy a dogonok mindezt nem az ujjúkból szopták, de nem is hallhatták senkitől addig, míg elmondták a francia néprajzosoknak közvetlenül a háború előtt. Hiszen ez a „himbálózás” különféle irányokban nem jelent mást, mint hogy 1. a hajó egy ideig a Föld holdjaként keringett, nem közeledett a bolygóhoz, 2. a leírt mozgás pontosan a holdak Föld 85

körüli szinuszoidális mozgását jelentette. (Óh, kedves Herrmann úr, a dogonok vajh' ezt is középkorban Maliba látogató turisták „asztronómiai letapogatása” révén tudták meg?) A leírásból és a dogonok által csatolt rajzokból az derül ki: az a bizonyos „bárka”, az űrhajó (vagy csak leszállóegysége?) nagyon hasonlított egy ufó-hoz. Tengelye körül forgott, és a hulló falevélhez hasonlatos spirálalakú mozgással közeledett. (Az ufó-megfigyelések alkalmával és filmeken is látható az ismeretlen eredetű repülő tárgyaknak ez a fajta mozgása.) Szó van a hajó alján keletkező tüzes szélről - ami még inkább valószerűvé teszi a leszállást. A hajó igen súlyos és hatalmas lehetett - mindjárt kiderül, miért. De előbb megint egy nagyon érdekes mondat: „A leszállás közben a tér négyszögletű volt. Amikor a bárka a Földre ért, a tér négyoldalúvá változott.” Egyes dogonkutatók szerint még soha senki nem fogalmazta meg egyszerűbben azt a tényt, hogy az űrben haladó járművet a szöggeometria, Földközelben pedig lineáris geometria révén irányítják. „Kilépve a hajóból, Nommo előbb bal lábát tette a Földre, jelezvén: birtokba veszi azt... A lábanyoma egy rézszandál nyomára emlékeztetett.” Így hát Nommo aligha lehetett számítógép vagy robot. A jelenet regénybe illő - iszonyatos dübörgéssel leszáll egy hatalmas fémalakzat, és kilép belőle egy lény. Az előbbi mondatokból kiderül, hogy két lába van, nyilván függőleges testtartású - a dogonok számára természetes, hogy úgy néz ki az is, mint mi. Kinek nem jut eszébe a jelenet, amikor 1969 júliusában az első ember a Holdra teszi a lábát, és ottmarad a nyoma. Ami egy „rézszandál nyomára emlékeztet...” Nommo után a többi jövevény is kijött a hajóból. Ekkor jön a történetben egy meglehetősen érthetetlen törés: Amma „becsukta az ablakot”, és „visszahúzta a rézláncot”, vagyis megszűnt a hajó kapcsolata az anyabolygóval. Valamiféle drámát is sugall a történet: mintha ezzel megszűnt volna a visszatérés lehetősége is?

86

Az emberek, akik induláskor csak a Sziriuszt látták, most megpillantották a Napot - közlik a dogonok lakonikusan. Ez is egyértelmű. Valami probléma azért lehetett a leszállásnál: vagy a hajó volt túl súlyos, vagy Nommo rossz terepet választott. A lényeg az, hogy földetérés után az űrhajó alatt benyomódott, vagy megcsuszamlott a talaj, és egy óriási árok támadt. A mítosz szerint ebbe nyomult be a víz, és így keletkezett a Debb- vagy Debo-tó. Nos, azt hiszem, eléggé egyértelműen bizonyosodott be, hogy régen és ma voltak, vannak emberi csoportok, amelyek tudásukat nem szerezhették meg saját maguk. A külső hatás tagadhatatlan. A „dogon-ügy” szörnyű csapdája a mai tudománynak, kérdés, ki tud-e mászni belőle valaha is?

87

KÉZZELFOGHATÓ BIZONYÍTÉKOK

Az alapkérdés most az, hogy vannak-e a Földön olyan kézzelfogható jelek, amelyek bizonyítanák az Idegenek itteni látogatását. Hogy valóban léteznek, létezhetnek; ők maguk bizonyítanák azzal, hogy eljöttek ide. Ahogy a mai korunkban eléggé jó bizonyíték lenne, ha mondjuk egy ufóval leszállnának valamelyik városban, mindenki szeme láttára. Manapság, ha ehhez elegendő idő állna rendelkezésre, és a kapcsolatfelvételről filmek és egyéb dokumentumok is készülnének, talán elfogadnák elégséges bizonyítéknak azok, akik ma minden erejükkel hadakoznak a bármikor létrejött kapcsolatfelvétel ellen. Ha feltehetően több ezer éve létező fizikai tárgyakról van szó, természetesen egykori épületekre gondolunk. Azt mondják a hozzáértők, legalábbis egy részük véleménye szerint, nem olyan építményeket kell keresni, amelyeket maguk az Idegenek építettek volna, hanem észre kell venni hatásukat. Vagyis: az Idegenek aligha saját kezükkel fáradoztak azon, hogy nekünk bármit is létrehozzanak. Ebben persze rejlik egy adag pedagógia (csak nem fognak helyettünk dolgozni?), de van itt logika is. Nehezen képzelhető el, hogy egy űrexpedíció tagjai - mégha gépesített körülmények között is - „arcuk verejtékével” dolgoztak volna egy idegen bolygó számukra nem mindig kellemes fizikai viszonyai között, csak azért, hogy - mint fentebb említettem már - az ott élő primitív élőlények helyett létrehozzanak valamit. Ezzel szembeállítható az a másik vélemény, amelynek értelmében az Idegenek azért végezték volna maguk ezt a munkát, hogy jelet hagyjanak nekünk, a későbbi nemzedékeknek. Ahogy ez már az előző fejezetben felmerült: lehet jelet hagyni az elmékben; egy 88

népcsoport vagy egy földrajzi tájegység lakóinak kollektív emlékezetében. Lehet ezt az emléket mitológiának álcázni, és rávenni a földieket, hogy ismételjék az örökkévalóságig. A cél nyilván nem az örökkévalóság, hanem az, hogy eljön majd egyszer az a kor, amelynek fejlett szintjén valaki megérti a történet igazi jelentését. Vagy maguk az azt ismételgetők (dogonok?), vagy, ha a Föld más részein gyorsabb a fejlődés, hát azok, akik erről a történetről értesülnek. Mindenképpen kiderül egyszer az itt élő civilizáció értelmesebb tagjai számára, hogy valakik valaha már jártak itt, és ennek íme, ilyen nyomát hagyták. A dogon tudásanyagot sok kutató éppen így magyarázza, és szerintük éppen ez a legjobb bizonyíték arra, hogy az Idegenek már (legalább egy ízben) jártak is nálunk. Tehát elvetjük azt, hogy az Idegenek bármit is saját kezűleg építtettek. Sokkal inkább azt kell feltételezni, hogy az emberekkel építettek valamit, esetleg nem is kevés az ilyen objektum, „műtárgy”, és azok hordoznak valamilyen, számunkra ma nemcsak erre utaló, de létezésünkhöz is nélkülözhetetlen információt. Ennek a szemléletnek legjobb példái azok az - sokszor bizony meglehetősen zavaros elméletek, amelyek a piramisokban rejlő információkról szólnak. És arról, hogy e sivatagi építményekben „benne van a múltunk és a jövendőnk”. Egy biztos: nem zárható ki teljesen ennek a feltevésnek a kisebb vagy nagyobb igazságtartalma sem, ám nehezen hihető, hogy az Idegenek a jövőnkről - vagyis fejlődésünk következő állomásairól - akartak volna nekünk „üzenni”. Itt megint a logikát vesszük elő. Ha elindították a fejlődésünket (vagy az magától ment már, amikor itt jártak), ismervén a kozmoszt, esetleg más biológiai élőlények fejlődését is, természetesen sejthették, milyen utat fogunk bejárni mi is. De ebből még nem következik, hogy ezt többé kevésbé kódolt formában a mi tudomásunkra kellett volna hozniok. Miért?... Minden lénycsoport végigjárja a maga útját, és értelmével felfogja, mi vár rá létezése során. Nehezen hihető, hogy a Kozmoszban élő értelmes lények között létezne egy törvény, amely kimondja: a kevésbé fejletteket valamilyen módon értesíteni kell előre a rájuk váró fejlődés útjáról?... 89

Mások úgy képzelik el, hogy ha végső soron az embert is ők hozták létre (ha igaz ez a feltételezés), tehát logikus: minden következő stádiumban is segédkeztek. Kézen fogva vezettek és vezetnek bennünket, akár a felnőttek az óvodásokat. Sokak számára ez nagyon kényelmes megoldás lenne, hisz így a maguk (és az „emberiség”) válláról is levehetnék a felelősséget - mindenért. Vannak viszont éppen elegen, akiknek ez egyenesen sértő feltételezés, és nagyon nem szeretnék, ha így lenne. Az emberek mindig építkeztek. Már sok ezer évvel ezelőtt is, amikor még nem voltak követ formálni képes eszközeik: egymás mellé, egymásra rakták a kisebb-nagyobb köveket, és a kezdeti karámok vagy primitív lakások után megszülettek az istenek tiszteletére emelt vallásos pontokon az oltárok, a templomok. Dolmenek, menhirek és mások. Az egyik igen jó példa erre a máltai őstemplomok, amelyeket egy, általunk máig sem ismert pre-főniciai nép állított legalább ötezer évvel ezelőtt, és amelyet több neves régész (Trump, C. Renfrew és mások) az emberiség legkorábbi kőemlékműveinek tartanak. Aztán az emberek tovább építkeztek, és mára odajutottunk, hogy a régészet révén számos meghökkentően monumentális építményt ismerünk már azokból a korokból is, amikor az emberek még szinte egyáltalán nem rendelkeztek eszközökkel (fémeszközökkel), vagy azoknak csak gyengébb, kevéssé használhatóbb változatait ismerhettük, mint például a bronzeszközöket. Kevesen gondolnak rá, hogy az egyiptomi piramisok is a bronzkor termékei! De menjünk vissza még régebbi időkbe. Az Idegenek létét vallók úgy hiszik: ha jártak a Földön, olyan fizikai maradványokat, jeleket kell keresnünk, amelyek máskülönben az adott korra nemhogy nem jellemzőek, hanem egyenesen hihetetlenek, nem illenek bele a képbe, abból kilógnak. Nos, az egyik ilyen - és a legjobb, a fantáziákra legjobban ható - érv az ősemberek űrhajós és ufó-rajzai. Ezzel kapcsolatban is megértük a szokásos manipulációkat; míg a „hívők” részéről senki sem hamisított ilyen rajzokat (én legalábbis nem hallottam ilyen esetről), addig bizony a tudomány elszánt védelmezői nemegyszer kijelentették, hogy az ősemberek sohasem rajzoltak 90

ilyesmit. Aztán, mivel számos fényképen láthatták viszont e rajzokat, hát a tudomány ezzel kapcsolatban most nem mond semmit. Tagadhatatlan, hogy az ősemberek a világnak szinte minden földrészén kőbe, sziklába vésték azt, amit maguk körül láttak. Tehát alapjaiban hibás az a nemrégen még tapasztalható „tudományos” vélekedés, miszerint az ősemberek csak akkor rajzolták a valóságot, amikor a korabeli állatvilág egyedeit kellett ábrázolniok; tehát csak akkor voltak realisták. Ám ha a barlangokban vagy másutt a kutató expedíciók „szkafanderes”', „antennás”, vagy nagyon is modernül öltözött „űrhajósokat” lelnek, amiket sokszor szemmel láthatóan ugyanaz a kéz készített, mint a mellette lévő szép színezett bölényrajzot – azt halljuk e kutatóktól, hogy „no igen, az ősembereknek nagy fantáziájuk is volt ám”'. Nem hinném, hogy ezt a játszmát ilyen szabályokkal kell játszani. Vagy elfogadjuk, hogy a természetben, vele összhangban élő ősünk mindent látott is abból, amit lerajzolt, vagy azt állítjuk, hogy nagy fantáziával rendelkezett, ez esetben éppen olyan hihetetlen lesz a vadászjelenet ábrázolása is, mint bármi egyéb. Én a magam részéről természetesen az ősemberek realitásérzéke mellett döntök; számomra nemcsak így rokonszenves, hanem így kézenfekvő is. Hiszen nyilván nagyon reális volt az az ember, akinek életét kizárólag a körülötte érvényes viszonyok befolyásolták, és ezekkel élete minden órájában neki is számot kellett vetnie. Még mágikus céllal is nehéz elképzelni, hogy sohasem látott szörnyekkel rajzolja tele a barlangok falát. Mert hisz ha így lenne, a szarvasok, nyulak, bölények, mamutok mellett e falakon találhattunk volna hétfejű sárkányokat, nyolclábú erdei vadakat, háznagyságú repülő szitakötőket stb., de ilyenekre nem akadtunk, mint köztudott. Következtetésünk tehát az: ha nem is maguk a rajzolók - bár az sincs kizárva -, de valaki a környezetükből, vagy nem túl rég holt őseik közül okvetlenül biztosan látott Idegeneket, ha már lerajzolták őket. De bizonyos-e, hogy akiket lerajzoltak, azok tényleg Idegenek voltak? A tudományos szemlélet következő vádpontjai között ez is szerepelt. A Szaharában francia régészek által annak idején talált rajzok között nem egy ábrázol ilyen különös alakokat. Amikor ezeket 91

fellelték, a Földön még nem volt űrhajózás, és természetesen nem is tudhattuk, miképpen fognak kinézni az első kozmikus szkafanderek, űrruhák. Ám azokon a rajzokon ezeket láthatjuk! Az első szaharai rajzokat 1933-ban egy francia idegenlégiós tiszt, Brenand fedezte fel a Tassili fennsíkon. Amelynek a neve tuareg nyelven mellesleg olyan helyet jelent, ahol sok folyó van. Mint tudjuk, a Szaharában egyetlen patak sem található; így maga a név is egy rejtély, de ennek is van oka, biztosan. Ma már tudjuk, jó pár ezer évvel ezelőtt a sivatag helyén szavanna, vagyis füves, ligetes, zöldellő táj terült el, ahonnan nyilván nem hiányoztak a folyók sem. A rajzok sok száz helyen, nehezen megközelíthető szakadékokban is fellelhetőek; a legidősebbek körülbelül 10 ezer évvel korábban keletkeztek. Olyan állatokat ábrázolnak, amelyek ma nem élnek a Szaharában: vízilovakat, orrszarvúakat stb. Ezenkívül furcsán öltözött, és a sziklarajzoló népeknél ismeretlen színes: sárga, rózsaszínű és barna öltözeteket viselő emberek egész csoportjai láthatók. A színek ma is igen élénkek, a vonalak pedig rendkívül pontosak, nem nagyon hasonlítanak a többi ősi lelőhely nemegyszer roppant egyszerű vonalvezetéséhez. Látható a már szinte unalomig ismert (mert különféle könyvekben annyiszor idézett) „Nagy Marslakó” is, és számos egyéb fura öltözetű „ember”. Nem árt megjegyezni persze, hogy a tudomány sokat tett e rajzok „megmagyarázásáért” (az érveket lásd fentebb); magyarázták már azzal is, hogy az ott ábrázolt emberek vadászati céllal öltöztek át, állatmaszkokat vettek fel, elejtett állatok bőrébe öltöztek stb. A Tassili-fennsík „művészei” sok száz, sőt sok ezer éven át vissza-visszajártak erre a vidékre, és szorgosan rajzolgattak a sziklákra. Ám a szakértők is megegyeznek abban, hogy a legszebbek az első, legmélyebb rajzok, az utánuk következők már csak halványabbak, rosszabb az ábrázolás és a technika is. A tassili nép (?) váratlanul és előzmények nélkül bukkant itt fel, rögtön sziklákba véste a legjobb, legtalálóbb... mit is? Emlékeit? Amit a népcsoport tagjai esetleg saját szemükkel láttak? A későbbi rajzokat már olyanok készíthették, akik saját szemükkel nem láthatták a jeleneteket, és már 92

csak több-kevesebb sikerrel próbálták utánozni saját művészelődeiket. Azt régóta sejtették, hogy valaha egészen más időjárás uralkodott a Szaharában, a klima cseppet sem volt sivatagi. Nos, 1975-ben francia és algériai régészek a szaharai barlangokban, szurdokokban, sziklafalakon újabb több száz rajzot fedeztek fel - ezek alapján már egyértelmű a klímaváltozás; itt aligátorokat, halakat és egyéb víziállatokat, sőt vízben úszkáló embereket is láthatunk. E rajzok kb. 7 ezer évvel ezelőtt készültek. Tassili vidéke tehát annak idején nem volt lakatlan; itt emberek éltek, vadásztak, halásztak. így már.érthetőbb a feltételezés, hogy az Idegenek ide is ellátogattak. Ősi rajzok Ausztráliában, Amerikában, Ázsiában, sőt, Európában is találhatók, amelyek úgymond „űrhajósokat” ábrázolnak. Ma már úgy is magyarázzák őket, hogy az egésznek „vallásos” alapja lehet. Ezen logika szerint tehát ha az ősemberek egy általuk rajzolt alak feje köré kört rajzoltak, ezzel korántsem azt akarták jelképezni, hogy az egy átlátszó űrsisakot visel, hanem a dolog valamiféle vallásos jelkép lehetett. Viszont az sem tagadható, hogy számos régész és kutató, ha olyan tárgy akadt a kezébe, amelynek rendeltetését nem ismerte, az egészet a „mágia” számlájára írta, és így ezek a leletek a múzeumokba, de inkább a múzeumok leghátsó, legmélyebb raktáraiba kerültek. Nagyon sok ma is ott van még. Az űrruhák felbukkannak másutt is. Ilyenek a híres japán dogufigurák. E réges-régi kis szobrocskák sisakos, fura ruhás embereket ábrázolnak, akiknek szemén fényvédő... no, nincs rá jobb szó: szemüveg van. Az észak-amerikai indiánok rajzai között is találunk hasonlókat. Avinszkij szerint az Idegenek esetleges egykori látogatásának bizonyítéka éppen az lehet, ha a föld különböző pontjain találunk nagyon hasonló ilyen típusú jeleket. Hát itt éppen ez történik. A majáktól fennmaradt úgynevezett „Madridi kódex” rajzai között nemegyszer felbukkannak azok az alakok, amelyek világító szerkezetet hordanak a fejükön („sisaklámpa?”), és afféle kis táska lóg az oldalukon, mintha abban tartanák a felszerelésük egyes darabjait. Ilyen táskákat maguk a maják sohasem viseltek, hordtak, 93

használtak. A Föld különböző pontjain több mint száz ilyen sziklavagy egyéb rajzot, ábrázolást találtak eddig, és ez már elég komoly szám ahhoz, hogy elgondolkoztasson bennünket. Daniken egyik kedvencéről, a Palenque-i sírbolt kőlapjáról is sokat hallottunk már. A kapcsolat hívei azt állítják: az ott ábrázolt férfi a díszítő elemek között bizony nem maga a kőlap alatt nyugvó halott, hanem egy... űrhajós, akit a faragó művészek vagy maguk láttak, vagy a történetét más szemtanúk elbeszéléséből ismerik. Dél-Mexikóban, a guatemalai határ közelében tárták fel a maják államának egyik maradványát (i. e. V-X. század). Kitisztítva az ott felfedezett nagyméretű lépcsőzetes piramis belsejét lelték fel 1952ben a szóban forgó tárgyat. A kőlap egy kriptában van, amelynek falain égitestek képmásai láthatók. A kőlap domborműve rendkívül szép és gazdagon díszített. Méretei miatt (3,80-szor 2,20 méter) nem vihető ki a külvilágra, hisz nem férne ki a sziklába vágott ajtókon. A kőlapot felemelve kiderült, hogy alatta egy szarkofágban egy körülbelül 40-50 év körüli, 173 centiméter magas férfi nyugszik. Az illető nyilván előkelő, magasállású személy lehetett; a lelet helyétől eltekintve a mellette talált ékszerek is ezt bizonyítják. A régészek számára tehát egyértelmű a dolog. Nem is a halottal van baj, hanem a kőlapon ábrázolt jelenettel. A paleokontaktus hívei nem is arról az oldalról nézik a lapot, ahogyan azt a régészek tanítják (és olykor az a benyomásunk, szeretnék kötelezővé tenni!); az ornamentika pedig szerintük műszaki részleteket ábrázol. El kell ismerni, az itt-ott felbukkanó ilyen reprodukciókon a „palenque-i férfi” valóban kelt ilyen benyomást, hiszen jól látható, hogy fején sisakot visel, kezével műszereket babrál, egyik lába egy pedálon van, és mindnyájan szinte érezzük, ahogyan repül, száguld!... Egy Idegen űrhajósról lehet hát szó, akit így próbáltak megörökíteni a maja művészek? És akkor azt is feltehetjük, hogy a kőlap alatti sírban nyugvó férfinak - királynak? - is szerepe lehetett az ügyben. Az Idegen talán az ő uralkodása alatt érkezett ide? Ez az ügy sincs még eldöntve. De itt közbe kell vetnem valamit. Nem egy olyan réges-régi sziklarajz, dombormű és egyéb lelet van itt a Földön, amely így is magyarázható. Az ellentábor primitívnek 94

tartja ezeket az így ábrázolt „járműveket”, és gyakran gúnyosan teszi fel a kérdést: ilyen ócska szerkezeteken repdestek volna azok a szuper-fejlett űrhajósok?... az angol nyelvű Moscow News riportere is ezt kérdezte a fentebb már említett Avinszkijtől. Hiszen logikus: ha valóban itt jártak, nem ilyen szemmel láthatóan primitív szerkezeteken kellett közlekedniök. A szovjet kutató nagyon helyesen válaszol erre: akik e rajzokat vagy domborműveket, esetleg kis szobrokat stb. készítették, aligha látták saját szemükkel a járműveket, azokról csak másoktól hallottak. De ha netán akadt is köztük olyan, aki azt maga látta - sem csodálkozhatunk azon, hogy a számára teljesen ismeretlen rendeltetésű technikai részleteket nem volt képes vizuálisan utólag pontosan visszaadni. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez utóbbi esetekben a szemtanúk érthetően nagyon izgatottak lehettek a találkozás alkalmával, hát ez is rontott teljesítményükön. Hiba hát, ha a paleo-kapcsolat ellenfelei ilyenkor kijelentik: e szerkezetek primitívek, tehát ez a rajz stb. nem jelenthet bizonyítékot az Idegenek egykori itteni látogatására. Pedig hát... nem kellene azon is elgondolkozni, hogy éppen ezek jelentik a bizonyítékot?26 Szóval korántsem olyan egyértelmű a helyzet, ahogyan azt egyesek hiszik. Az, hogy jártak itt az Idegenek, a piramisok és a baalbeki terasz, meg a húsvét-szigeteki kőfejek ügye nélkül is élő problémát jelent manapság. Más könyveimben már említettem ezeket, most hát nem térek ki rájuk bővebben. Amikor Hérodotosz Egyiptomban járt, és megírta, mit mondtak neki az ottani papok civilizációjuk hatalmas múltjáról - ha hinni lehet nekik, ez a civilizáció csaknem 11 ezer 500 éve létezett már egyazon szervezetben. A mi számunkra most sokkal fontosabb, amit a papok ehhez hozzátettek: „Ezen idő előtt istenek éltek közöttünk.” Ugye, ismerős már ez a mondat? Szerencsére a jó nevű görög történész mindezt i. e. az V. században írta le (ő is a görög kultúra „aranykorának” tartott században élt). Így aligha vádolhatnánk elfogultsággal, a paleo-kontaktusok és ős-űrhajózás pártfogásával. A piramisokról százezer könyvet írtak, és ilyenek ma is folyamatosan születnek. De a lényeg nem magában az építményben 95

van (lásd a Tények és talányok idevágó fejezetét), hanem abban, hogy kimutatható-e a piramisokkal kapcsolatban bármi is, ami az Idegenekre utal? Nos, sokan úgy vélik: maguk a piramisok a bizonyítékai egy, az építésüket megelőző korban történt kapcsolatfelvételnek, ugyanis azok a bronzkori emberek aligha tudták volna megalkotni e gigantikus kőhalmokat. Jó munkaszervezésre, valamilyen gépesítésre, fejlett építészeti tudásra, művészeti ismeretekre stb. engednek következtetni. Arról nem is beszélve, hogy ismét felbukkan egy rejtélyes motívum: a legkorábbi piramisokat megelőzően... Egyiptomban is a kőkorszak volt. Vándorló, gyűjtögető, vadászó emberhordák korszakát követte ez a hirtelen fejlődés? Sok jel mutat arra: a piramisépítés ötlete és technikája mintha a Föld egy másik pontjáról lett volna „importálva”. Hasonló volt a helyzet Latin-Amerikának azon területein is, ahol ma már tudjuk - azokban a korokban éltek kisebb-nagyobb szervezett társadalmak, amelyek szintén piramisokat építettek. Itt felmerül az is, hogy mindezen érvek miatt vagy azt kell feltételeznünk: a Földön volt egy, már régebben kifejlődött civilizáció, és annak nyomán vették át mindezen tudást, képességet és célt azok a korabeli primitív törzsek is - vagy „történt valami” a Föld egy vagy több pontján, és az adta a kezdő lökést ezeknek a népeknek. Hogy mi volt ez az esemény - a paleokapcsolatok hívői számára nagyon is világos. Az előző fejezetekben szó esett Énochról, vagy ahogyan mai magyar helyesírással olvashatjuk: Hénokhról is. A piramisokról ugyan nincs szó ebben az apokrif iratban, azonban talán a kor ugyanaz? Nem tudjuk, mikor jártak itt az Idegenek, és valóban végeztek-e hosszan tartó genetikai kísérletsorozatot. De ha így van, mindez okvetlenül összefügg a korabeli civilizációk felvirágzásával (sumérok!). Illusztráljuk most Hénokh szövegével az eseményeket, és utána döntsük el: lehetett-e valami köze ezeknek az „istenekhez”, ahhoz, ami később történt a Földön? Hénokh tehát megírta, hogy az „angyalok”, akik az ég fiai voltak (ez a meghatározás is szerepel a szövegben), összeesküdtek saját vezetőik ellen, és a szemrevaló földi nőket a törvény (a parancs) ellenére magukávé tették, „feleségül vették őket”, és „gyermekeket 96

nemzettek velük”. Az összeesküvők mindezt Hermon (más néven Sión) hegyén döntötték el, ott tették le az esküt is, „kötelezték el átokkal egymás között magukat”. A szerelmeskedésen kívül az Idegenek sok egyébre is oktatták a nőket, például a gyógynövények titkaira. Az asszonyok ezután „óriásokat” szültek, az Idegenek pedig tovább züllöttek, fajtalankodtak, bűnöztek. Ugyanakkor megtanították az embereket sok hasznos tudásra. Hénokh könyve felsorol számosat, ezek közül itt a kések, fegyverek és vértek készítését, a csillagvizsgálást stb. említjük. A Hénokh-történetben benne van a „bukott angyalok” megbüntetése is. Hénokh, aki itt mint egyszerű krónikás - az „igazság leírója” - szerepel, az „egek őrtállóinak” nevezi az Idegeneket, „akik elhagyták a magas mennyet”. A büntetés a totális pusztítás, amit az „Úr” rendel el, vagyis a kísérlet legfőbb vezetője. Ezt a lényt olykor csak „Nagy”-nak nevezik. A bűnösök Hénokhot kérik meg közbenjárásra, de a „Nagy” egy álom (vízió, látomás) útján válaszol. Ebből a „bukott angyalok” megtudhatják, hogy nincs kegyelem, férges utódaik mind egy szálig el fognak pusztulni ráadásul nekik is végig kell majd nézniök amazok szenvedéseit és végzetét. Egy másik vízióban Hénokh beszámol (elképzelt?) látogatásáról az „égben”. Igen tanulságos olvasmány ám ez is. „Bevittek az égbe. Beléptem, amíg csak egy falhoz nem értem, amely kristálykövekből épült, és tüzes nyelvek vették körül; és ez megriasztott. Beléptem a tüzes nyelvekbe, és egy nagy, kristálykövekből épült házhoz közeledtem.” (Itt hadd szúrjam közbe: logikusnak tűnik, hogy az az anyag, amit e szövegekben - nem csak ebben a forrásban, hanem például Mózesnél is - „kristálynak”' neveznek, az feltehetően átlátszó üveg, műanyag vagy valami hasonló lehetett.) Hénokh leírja, milyen pompás egy építmény volt az a ház, ahol a legfőbb Idegen élt, „ruhája ragyogóbb volt, mint a nap, és fehérebb, mint a tiszta hó”. A találkozás Hénokh és ama Idegen között eléggé feszült módon zajlott le. Megtudjuk a szövegből, hogy az Idegen felpanaszolta, miket követtek el az „angyalok”, akiknek pedig meg kellett volna őrizniök tisztaságukat, nem keveredhettek 97

volna az emberi fajjal. Enyhén szólva is haragra gerjedt ez a mindentudó, minden élőnek parancsoló „Nagy”, amiért az övéi ily módon bemocskolták magukat, és a „vegyes házasságokból” óriások, gonosz szellemek származtak. A „szent önállóknak” nem így kellett volna cselekedniök. Az óriások, akikről szó van, egyszerűen genetikai mutánsok lehettek. Minden rossz tulajdonsággal felruházta őket a „Nagy” (ő csak tudta?!), és el kell őket pusztítani. Kiderül különben, hogy „Nagy”, bármennyire is teljhatalmú Hénokh szavai szerint - ezt a pusztítást nem tudja azonnal megvalósítani. Időre van még szüksége, hogy „romlást okozzon”, és „végítéletet” szervezzen. Mondanom sem kell: ha valóban isten lett volna és nem Idegen lény, akkor a pusztítást azonnal is elvégezhette volna. A pusztítás globálissá tétele az ő számára sok szervezésbe, számítgatásba, előkészületbe került hát. Hénokhot ezekután az „ég fiai” elvitték egy bemutató körútra, ahol megismerkedhetett sok mindennel, amiből ez a világ áll. De a jelek szerint az Idegenek nem titkolták előtte technikájukat sem, hisz nem kellett tőle tartaniok. „Továbbvittek engem, és áttettek egy helyre, ahol az ott található dolgok olyanok, mint a lángoló tűz, és ha akarják, emberként jelennek meg”. Ez a mondat zavarosnak tűnik, míg eszünkbe nem jut a televíziós képernyő. Mindjárt más, ha tudjuk: az igen nagy fényerejű dolgokat nevezhette Hénokh „tűznek”, hisz a korabeliek tudatában az ilyen világos dolgokra nem volt akkoriban más analógia. Legfeljebb a nap. És akik e „tűzben”, nagy fényességben időnként emberalakban jelennek meg, nem mások, mint az űrhajóba távolról, a földfelszínről, vagy esetleg máshonnan bejelentkező űrhajósok. Nem egyébről van hát szó, mint egy - nálunk, a mi világunkban már szintén létező - videotelefonról. A földek, vizek, szelek világát Hénokh nagy beleéléssel írja le; úgy tűnik, megismertették vele a világ működésének rettentően leegyszerűsített változatát. Ami itt minket nagyon érdekelhet, az Hénokh beszámolója a bukott angyalok „büntetés-végrehajtási telepéről”. A kisérők ugyan csillagoknak nevezik ezeket az angyalokat, de ennek megint csak 98

valami fényhatás vagy félreértés lehet az oka. Mindenesetre Hénokhnak megmutatják azt a helyet, ahol azon angyalok szenvedik el méltó büntetésüket, „akik az asszonyokkal keveredtek”. A szerző a végén hozzáteszi: „Egyedül én, Hénokh láttam a látomást, minden dolog végének látványát, és egyetlen ember sem látta úgy, ahogy én láttam.” Feltehetően Gilgames, Enkidu vagy Mózes is ugyanúgy meg voltak arról győződve: ők az egyetlen kiválasztottak. Nem tudhattak másokról, sorstársaikról, akiket az Idegenek szintén magukkal vittek egy-egy repülőútra, és akiket szintén felhasználtak a maguk céljai érdekében. A következőkben Hénokh bőbeszédűen leírja, hogyan utazhatott el különböző égtájak felé, és ott mi mindent látott. Nos, ha feltesszük, hogy Hénokh sem hazudott, és hogy „látomásai” a valóság részeit alkották, akkor ilyen típusú Idegenekkel találkozhattak az emberiség őskorában az elődeink. Minden kiszámítottsága, vagy mondjuk inkább így: kegyetlensége ellenére az Idegen faj feltehetően az emberek érdekét tartotta szem előtt, olyannyira, hogy az ez ellen vétő saját űrhajósaikat is megbüntették, ha kellett. A kísérletnek, a folyamatnak szigorú szabályai voltak, és egészen „emberi”, nagyon is érthető a kísérletért felelős vezető („Nagy”) idegessége, amikor megtudta, hogy alárendeltjei többször is megszegték parancsait. A Hénokh által látott Idegenek más módokon is beavatkozhattak a történetünkbe. Vannak-e ennek valamiféle nyomai? A történelmi rejtélyekről szóló fejezetben majd visszatérünk néhány ilyen ügyre. Itt most azért említsük meg: a tudománytörténetben valószínűleg találhatunk ilyesmiket. Ha egy korban előkerül valami olyan tárgy, amely nem illik bele, az nemcsak régészeti szenzáció, vagy a tudósokat zavarba hozó esemény lehet. Ilyen volt minden bizonnyal az antikütérei lelet („A rejtélyes elődök”), és ilyen mostanában az apraphuli lelet. 99

Mint arról egy nagyon komoly tudományos folyóirat, a Scientific Americain is beszámolt, és magyarul is olvashattuk27, egy olyan számítógépet ástak ki Új-Guinea (Kelet-Ázsia) partjainál egy szigeti őserdőben, amelyet alkotói időszámításunk kilencedik évszázadában alkottak. Hogy jobban értsük: ez akkoriban lehetett, amikor a magyarok éppen mai hazánk területére szivárogtak be, amikor népvándorlás zajlott Európában, és a mai komputerszakértők ősősapái sem születtek meg. A legeslegelső működő digitális számítógépet, amely természetesen nem elektromos energiafelvétellel működött, a Charles Fort Egyetem (New York) kutatói lelték fel. Akit érdekel, a megadott cikkben elolvashatja az eléggé bonyolult, dobozokkal és rajtuk átfutó kötelekkel, sárgaréz csigákkal, billenőkkel és rugókkal „dolgozó” szerkezet leírását. Most és itt nekünk az a fontos, hogy ezzel a műszerrel a kiváló tengerésznépek a IX. században sok dolgot kiszámíthattak. A bináris számrendszert használó nép a 0 és 1 számokat nem elektromos úton kódolta, hanem a legegyszerűbb (bár azért logikai gondolkodást és minimális műszaki ismereteket feltételezhető) módon. A rekonstruált kétbemenetű apraphuli multiplexer két ÉS-kapuból, egy VAGYkapuból, és egy előjelváltóból állt. Az a számítógép programozható is volt, és - mint azt a régészeti kutatások nagymértékben valószínűsítették - óriási, egy négyzetkilométernyi térségben elhelyezve működött. Számos eleme rengeteg helyet foglalt el. Amit a régészek találtak, csak egy kisebb változata. Ezekután próbáljuk magunk elé képzelni az ezer évvel ezelőtti újguineai bennszülötteket, akiknek utódai még e század végén is arról voltak ismertek, hogy fejvadászként éltek, és olykor bizony nem vetették meg megölt ellenfeleik húsát sem. Hihető-e, hogy a IX-ik században, vagyis ezer évvel korábban az akkori, kőkorszaki színvonalon élő embereknek jutott eszükbe számítógépet építeni, sőt, azt meg is csinálták? A nép, amely ezt építette, állítólag jó hajósokból állott. Mindez azonban nem indokolja a gép létrehozását, és teljességgel homályos afelől, vajon készítői használták-e? És ha igen - mire?. 100

Szó esett sok földrészről. Ismét térjünk vissza Latin-Amerikába, ahol nemcsak Palenque-ben vár megfejtésre egy rejtély. A Nazcafennsík furcsa rajzairól mindenki hallott; „megfejtésüket” már vagy százan produkálták (mindegyik mást, természetesen), valójában még mindig nem tudjuk, mi volt ama talajba rögzített vonalak értelme, célja. Sokakkal ellentétben azt kell állítanunk: nincs bizonyítva, hogy kapcsolatban lehetett bármilyen Idegenekkel. Most egy másik, nem kevésbé fontos rejtélyről lesz szó. Említettük, hogy a Föld különböző pontjain találtak olyan ősi rajzokat, amelyek a mi szempontunkból joggal lehettek „gyanúsak”. Nem kétséges, ha az ember egymás mellé teszi a forrásokat, és így együtt szemléli a más-más világrészekben talált szobrocskákat vagy sziklarajzokat, a hátán futkos a hideg. Itt van például az a 3 ezer éves (!) Mexikóban talált kicsiny szobrocska, amely egy sisakos férfit ábrázol. Nem vagyok elfogult, de az a szobor olyan, mintha egy mai űrhajóst ábrázolna. Vagy a már említett „marslakó” a szaharai Tassiliből; az olaszországi Val Camonicában talált sziklarajzon a sisakos űrhajós, avagy „párja”, a hozzá nagyon hasonló perui. (A Tassili rajzokon akadnak „csoportos jelenetek” is a szkafanderes űrbéliekről.) Perut említettem az imént. 1977-ben Párizsban megjelent egy könyv, amely sok gondolatot ébresztett azokban, akik hittek az Idegenek egykori földi látogatásában. Sőt, meg is erősítette őket e hitükben. A minden szempontból nagyon jól megírt és dokumentált könyv szerzője Christine Dequerlor, és címét magyarra körülbelül úgy fordíthatnánk le: "Ezek az istenek valahonnan jöttek".28 A szerző egy Bolíviában született francia nő, aki ott töltötte gyermekkorát és fiatalságát. Később Franciaországban az emberiség őstörténetével, az ősi civilizációkkal - és érthetően: mindenekelőtt Dél-Amerika civilizációival - foglalkozott. Jelenleg egyetemi oktató, ismert amerikanista. Egy perui utazása során ismételten felfedezett valamit, amit ugyan előtte már láttak más régészek, de érthetően nem repítették világgá a lelet hírét. Mindjárt megértjük, miért. Dequerlor asszony 1970-ben a Cordilerákban járt, és egy véletlen folytán került kapcsolatba az üggyel. Úgy történt, hogy elromlott a kocsija egy 101

Csendes-óceán parti régészeti lelőhely közelében, és míg a javításra várt, beszédbe elegyedett a környékbeli, nagyon szegény indiánokkal. Kérdezte, ismernek-e errefelé romokat, barlangokat? Megtudta, hogy nem messze akadnak telerajzolt sziklák, de az a terület majdnem megközelíthetetlen. Hosszas vándorlás után jutott el a rajzokhoz. Akadtak ott petroglifok (történelem előtti időkből származó rajzok), és egyéb művek is, százával. A homok ellepte már a kövek nagy részét, de ha a kutatókedvű asszony egy kicsit ásott, egyre újabbak és újabbak bukkantak elő. És mit ábrázoltak a rajzok? Dequerlor szerint különböző geometriai figurákat, valami írásra emlékeztető jeleket, égitesteket - a csillagok és a Nap sokféle alakban jelenik meg -, aztán valódi, ott élő állatok is előbukkantak rajtuk. No és a pásztorkodással foglalkozó emberek - nyilván akik mindezt rajzolták - mindennapi életéből vett jeleneteket is láthatunk. De ami már meglepőbb: szkafandereket viselő nagytestű alakok a rajzokon. Ezek mindenütt ott voltak. Néha úgy tetszett, repülnek a levegőben - ezt némelyik rajzoló a maga egyszerű módján próbálta is érzékeltetni! -, mintha felfelé emelkednének, vagy éppen az égből szállnának alá. Néhol csak egy volt belőlük, máskor egy-egy nagy kőlapot szinte „benépesítettek” velük. A csoportos jeleneteknél láthatóan domináltak az ott ábrázolt emberek fölött. A szerzőnő is említi, mennyire hasonlítanak ezek az alakok az olaszországi Val Camonicában talált rajzokhoz. Az előbbi fejezetek fényében, ugye, már nem is hat a meglepetés erejével, ha felteszem a (költői) kérdést: lehet, ezek az itt-ott lerajzolt, kőbe vésett modellek pontosan ugyanazok voltak?... Ugyanúgy öltözött, ugyanahhoz a csoporthoz tartozó Idegen űrhajósok - vagy éppenséggel személy szerint is pontosan ugyanazok, merthogy egyszer az Itáliai-félszigeten, máskor meg a mai Peru tengerparti fennsíkján szálltak le hajójukkal? A hely, amelyről beszélünk, nincs túl messze Nazcától, valamint Peru Ica tartományától (az Ica-i kövekről sokat olvashatnak A rejtélyes elődökben is), közel a tengerparthoz és Arequipa városhoz, egy Toro Muerto nevű helységben. 102

A Toro Muerto-i lelet abban is rendkívüli, hogy a szkafanderes alakokat ezrével lehet látni a sziklafalakon! Dequerlor is írja: nyilván arról van szó, hogy így öltözött emberek (?) érkeztek az égből, és az indiánok látták, majd kőbe vésték őket. Hiszen nem találhatták ki maguktól, hogyan festenek az űrben is használatos ruhák és egyéb felszerelési tárgyak! Említettük, hogy nem Dequerlor volt az első, aki arra járt, és akinek az indiánok megmutatták a rajzokat. Más régészek, például egy közös német-perui expedíció, melyet dr. Hans-Dietrich Disselhof, a berlini Néprajzi Múzeum volt igazgatója vezetett, C-14es módszerrel kormeghatározást is végzett. A régészek szerint a rajzok „nem is olyan régen”, körülbelül 1000-1200 évvel ezelőtt keletkeztek. Lehetséges lenne hát, hogy még ilyen későn is jártak itt Idegenek? Mert azt ugye nehéz feltenni: jártak itt 15 000 évvel ezelőtt, látták is őket, de visszafogták magukat az ősemberek, később pásztorkodó indiánok, és csak szinte mostanában, alig 1000 éve érezve ellenállhatatlan késztetést, végre kezdték rajzolgatni, amit ősapáik láttak... A baj az, hogy akkor ezek a rajzok sokkal később keletkeztek, mint az ehhez hasonló tematikájú rajzok Európában. A már kétszer is említett Val Camonica-i rajzok korát a szakemberek 4000 évre, a Vallée des Merveilles (Franciaország) kővéseteit minimum 4500 évre teszik. És azt se felejtsük el: Toro Muerto környékén akadnak más rajzlelőhelyek is, de ezeken egyrészt nem szerepelnek a szkafanderes alakok, másrészt ezek kora jóval régebbi: 6-9 ezer évesek. Nagyon könnyen feltételezhető persze: 1000-1200 évvel ezelőtt történt „valami” ami arra késztette az indiánokat, véssék kőbe, örökítsék meg a csodálatos, soha nem hallott eseményt, az égből érkező Idegenek leszállását. A francia kutatónő ettől kezdve sokszor visszajárt arra a területre, és számos fotót, rajzmásolatot készített a több tízezer (!) sziklarajzról. A könyvből néhány furcsaságra is fény derül. Már szó volt róla, hogy nem Dequerlor asszony fedezte fel ezeket a rajzokat. Az elhagyott környék fura szikláit már mások is felkeresték, és látták. A 103

sziklákat Toro Muertoban már 1953-ban felfedezték, és 1972-ig számos régészeti expedíció járt arra. Érdekes módon azonban... erről szóló munkáik nem jelentek meg nyomtatásban, hanem elzárták őket a múzeumokban, kutatóintézetek páncélszekrényeiben! Húsz éve ismerték már mások is a rajzokat Dequerlor előtt, ám egyetlen beszámoló sem került a közönség elé... Enyhén szólva is gyanús a vaskalaposok viselkedése, így persze nem csoda, hogy amikor a szerzőnő összegyűjtötte egész anyagát, és azt gazdagon illusztrált könyvben jelentette meg, valóságos szenzációnak számított. Hadd mondjam ki itt: a hivatalos tudomány mindig az ellenfeleket, a könnyen lelkesedő, de naiv híveket, vagy egyenesen az „áltudományok terjesztőit” vádolja azzal, hogy elhallgatja az állításait nem fedő, azzal ellenkező adatokat. Akkor bizony a Toro Muerto-i elhallgatás azt jelenti: a szakértők is tudták, hogy itt bizony az Idegenekről lehet szó. Ezért lapítottak olyan sok évig. De hát az igazságra persze így is fény derült. A könyvből részletesebben is kiderül, miket láthatunk e sziklákon. A rajzokat különben több alaptípusra oszthatjuk attól függően, mit ábrázolnak. Az első csoport nagyon egyszerű módon ábrázol alakokat; ezek a gyerekek rajzaihoz hasonló "vonalemberkék", például. Ilyeneket a világ minden részén láthatunk. Ennek semmi köze a művészetekhez, egyik korban sem. A második csoportba már olyan „kikövéredett” emberalakok tartoznak, némelyeknek itt-ott arcuk is van, mi több, fiziológiai ábrázolások is vannak: láthatunk emésztőszerveket, sőt a vérkeringési rendszert is. Ez bizony elgondolkodtató, és azokra az (onnan nem is túl távol fellelt) egyéb rajzokra utal, amelyek hasonlóan modern felfogást és ismereteket tükröznek. (És amelyeket annak idején egyes kutatók „hamisítványoknak” neveztek. A Toro Muerto-i leletek ismét cáfolják ezt a feltételezést.) Nem kell mondanom: kevéssé hihető, hogy a sok ezer évvel ezelőtti egyszerű pásztorok olyan sokat tudtak volna az ember szervezetének működéséről. Ha nem a saját tudásuk nyomait látjuk akkor kikét?... 104

A harmadik csoport a mi számunkra semmi jellegzeteset vagy fontosat nem mutat; dinamikus emberalakokról van szó. Pásztorkodó, vadászó, földműves emberek mindennapjait látjuk. Nyilván annak az indián népnek az egyedeit ábrázolják, akik itt éltek, és akik közül többen e rajzokat is a kövekbe vésték. A negyedik csoport az, amit Dequerlor asszony „kozmonautáknak”, űrhajósoknak nevez, és nem véletlenül. Ezek az alakok nagyon különböznek a többiektől; általában űrhajós sisak van a fejükön, szkafander a testükön. Ezek az alakok vagy magányosan láthatók a többi rajz között, vagy égitestek között „lebegnek”. De néha előfordulnak a kultikus jelenetekben, sőt a „falusi életképek” sem nélkülözik őket. Természetesen rögtön felmerülhet valakiben, hogy akkor fogadjuk el: ezek az ábrázolt alakok is részei lehettek az akkori életnek. Egyszerűen azok is itt élő indiánok voltak, és kész. Ám lehet-e így érvelni? A dolog Dequerlor asszony fejében is megfordult. Felsorolta az összes ellenérvet, amit ott tapasztalt. Tegyük mi is ezt. Először is, ami rögtön szembetűnik: ezek az alakok olyan ruhákat hordanak e képeken, amit soha senki sem azelőtt, sem később, és így ma sem visel errefelé. Nyilvánvaló, hogy valamilyen szempontból idegenek voltak ők az indiánok között. Ez még nem okvetlenül jelenti azt, hogy földi vagy kozmikus értelemben vett IDEGENEK lettek volna. Mindenesetre az biztos, hogy bár nagyon nem idevalósiak voltak - a rajzok békés jellege azt sugallja, nem voltak összeütközések köztük és a helybeliek között... Visszatérve az öltözetükre: még a legelfogultabb megfigyelő is kénytelen bevallani, hogy javarészt afféle repülős kezeslábasokat látunk, amelyek pontosan illeszkednek a testhez (és amilyeneket az itteniek a klíma miatt sohasem viseltek). A második dolog azok a bizonyos sisakok. A szerzőnő úgy véli, az összes alak kivétel nélkül átlátszó kerek vagy hosszúkás sisakot visel, amelyek körülveszik a fejüket, és egy egységet alkotnak a kezeslábassal (szkafanderrel). Ami az egykori rajzolók művészi érzékét és realitás iránti hajlamukat dicséri: a sisakok arcrészén, főleg ha az alak szembeáll a nézővel, cikkcakkos vonallal jelölték a 105

csillogást. Vagyis az áttetsző anyagból lévő sisak a külső szemlélőnek nemegyszer a szemébe tükrözte a napot, vagy az egyéb fényeket (pl. este tábortüzet). Ez az apróság nagyon fontos, hisz kiüti az ellentábor kezéből a szokásos érvet: ez csak egy maszk volt, amit az indiánok magukon viseltek. Üvegből vagy egyéb átlátszó, fényt visszaverő anyagból ilyeneket sohasem készíthettek volna a korabeli technikával. Azt már nem is említem, hogy ilyen tárgyakat a régészek nem is leltek fel sehol. Aminthogy fontos a következő is: a sisakok hátsó részén három, olykor négy antenna mered felfelé. Nem túl hosszúak, de számuk nem kevesebb háromnál, és nem több négynél. Hadd vessem közbe: nehéz elképzelni, hogy ilyesmit az ezer vagy több évvel előttünk élt egyszerű indiánok csak úgy maguktól kitaláljanak. Ma már nyilvánvaló számunkra, hogy egy űrruha tökéletesen elszigeteli viselőjét a külvilágtól, tehát a kapcsolattartásra csak az elektromágneses hullámok (rádió) marad. A külvilág adását venni, és a sajátunkat adni pedig antennával lehet. De ezt - ismétlem - csak ma tudjuk. E sorok írója számos reprodukciót és fényképet látott a ToroMuerto-i sziklarajzokról, és tanúsíthatja, a szerzőnő hűségesen számolt be róluk. Nemegyszer megdöbbentő, amit látunk: mintha ma rajzolták volna. És mégsem hamisítványok. Bár őszintén szólva olykor erre gondol mindenki, magával Dequerlorral is előfordult ez. Ám a tudomány a maga eszközeivel bebizonyította jóval korosabb voltukat, és így megfejthetetlen a rejtély. Illetve, talán egyszerűen megfejthető... De lássuk tovább a rajzok jellegzetességeit. Harmadszorra azt kell megjegyeznünk, írja a szerzőnő, hogy az öltözetek is különböznek egymástól. Több „alaptípust” különböztethetünk meg. Az egyik, amit Dequerlor „A-típusúnak” nevez, testhez simuló kezeslábast és átlátszó sisakot visel. A sisakon keresztül olykor látni a fejét is elmosódottan - sohasem látni viszont az arcvonásait. Olykor az ismeretlen művészek valamiféle fényes „aureolát” is rajzoltak a sisak köré - mint fentebb említettem, így is jelezték a csillogó sisakról visszeverődő fényeket. 106

A „B-típusú” alakok ruházata már nem kezeslábas, vagy ha az, akkor másképpen viselték. Kicsit a római tunikára hasonlít. Érdekes módon ezek az alakok nem kerek, hanem négyzet vagy téglalap alakú sisakot viselnek, amelyen elöl olykor a szemek helyére a rajzoló két kis karikát is vésett. A „C-típusú” alakok érdekes módon valamivel kisebbek az előzőeknél. Az így ábrázolt űrhajós ismét másféle szkafandert visel, ezen például dereka körül övet láthatunk. Ez a típusú alak minden rajzon folyton mozgásban van, sehol sem statikus. A negyedik szembeszökő jellegzetesség - a viselkedésük. Igen, erre is következtetni lehet a rajzokból. A legtöbb szkafanderes, sisakos alak - és csak ők, a földi emberekre ez nem vonatkozik! mintha megszabadultak volna a gravitációtól. Úgy röpködnek a Föld felett, akár a madarak. Az ősi konvenció szerint - és ez így volt a Földön mindenfelé már sok ezer évvel ezelőtti ábrázolásoknál is madárral jelzik a repülés tényét az egykori rajzolók. Nos, a madarak itt gyakran felbukkannak ezen alakok mellett, jelezve, hogy azok a fura ruhás Idegenek bizony repdestek. Dequerlor számára azonban ezzel még nem értek véget a jellemző furcsaságok. A repüléssel kapcsolatos dolgokról természetesen még majd ejtünk néhány szót. Azonban lássuk az ötödik jellegzetességet. A szerzőnő úgy véli, a rajzokat készítő indiánok nagyon is ügyeltek arra, hogy a majdani nézők is lássák: nem azonos a kétféle ábrázolt népség. Nagyon szembetűnő azon igyekezetük, hogy megkülönböztessék az indiánokat - vagyis önmagukat vagy őseiket? - az Idegenektől. És bizonyos fokig azok háromféle típusát egymástól. Kézenfekvőnek tűnik a magyarázat, hogy ezek az Idegenek valóban másfélék voltak, nem mind egyformák. Ezt persze értsük úgy, hogy valami okból három különféle ruházatot viseltek, aminek nem annyira anatómiai, inkább célszerűségi vagy egyéb okai lehettek. A bennszülött indiánok a rajzokon mindig kicsinyítettnek tűnnek. A rajzokon a magasságuk 10 és 30 centiméter között van. Az űrhajósokkal ellentétben az indiánokat mindig valamilyen 107

cselekvésük közben látjuk, ám a „kozmonauták” ilyesmivel sohasem foglalkoznak. Hatodik pontként meg kell említeni azt is, ami miatt Toro Muerto annyira különbözik a Föld más pontjain talált hasonló rajzoktól. Másutt ugyanis a „közös képeken” az Idegenek kis számban tűnnek fel, néha szinte elvesznek az otthonos emberalakok (ősemberek, indiánok, feketék stb.) között. Toro Muerto a kivétel; itt sokkal több az Idegen, mint a bennszülött földi alak, valóságos békés inváziónak tűnik a látvány. A megfigyelő már-már arra is gondolhat, az egykori művészek az Idegeneket akarták csak megörökíteni - az indiánok inkább csak afféle „háttérként” szolgálnak ehhez. A hetedik jellegzetesség, hogy a sisakos alakok sohasem dolgoznak. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a rajzolók - vagy mi magunk manapság - a fizikai munkát értelmezzük. A sisakos, űrruhás, antennás alakok sok egyébbel foglalkoznak - erről is szó lesz mindjárt -, de nem dolgoznak. Azt is megfigyelhetjük, hogy az emberek imádó (vagy imádkozó?) mozdulattal nyújtják feléjük a kezüket. Vannak olyan rajzok is, ahol a bennszülöttek abban a pillanatban üdvözlik az Idegeneket, amikor azok kilépnek járműveikből a földre. Mert ilyenek is akadnak közöttük. A szívélyesség, a jóindulat, a jó kapcsolat szembetűnő. A szemlélő e képek láttán nem oszthatja egyes tudományos körök véleményét, amellyel azok az itt-ott felbukkanó szkafanderes alakokat (bárhol a világon) az indiánok vallásos hevülete lenyomatának véli. Nem az a benyomása a Toro Muerto-i szemlélőnek, hogy azok a sisakos alakok is indiánok, akik valamilyen mágikus-kultikus céllal jelmezt vagy maszkokat öltöttek, de tulajdonképpen szó sincs itt „Idegenekről” - amint azt gyakran hallani e körökben. Toro Muerto a bizonyíték az ellenkezőjére. Annál is inkább, mert nemcsak az Idegeneket vésték a sziklafalakba... Dequerlor szerint annyira nyilvánvaló a rajzolók célzása, hogy azt nem is lehet félreérteni. A sisakos alakok szinte levitálnak a talaj fölött, repdesnek, sok rajzon egyenesen az égben vannak már, kezükkel érinthetik a Holdat, a csillagokat... A legtöbb rajzon szinte 108

folyamatosan „közlekednek” az ég és föld között, és ezt olykor jelképek is igazolják (a Földet egy kígyó, az eget egy-egy madár jelzi). Akad olyan rajz is, ahol az Idegen mintha félig ülő helyzetben, valamilyen szerkezettel a háta mögött emelkedne fel. Kinek ne jutna eszébe az amerikai űrhajósok által már használt „rakéta-szék”? És itt jönnek a gépek. Ugyanis Toro Muerto abban is különbözik a többi sziklarajz-lelettől, hogy itt nem kevés szerkezetet is látunk. El kell ismerni, Altamirában vagy Lascauxban és egyebütt a régi emberek ilyesmiket aligha véstek a kövekbe. (Legfeljebb a közeli Icában és Mexikóban; ezekről a vésett kövekről sok szó esik A rejtélyes elődökben is.) Toro Muertoban a szerkezetekben hol benne vannak az Idegenek, hol nem. A legtöbbször azt sugallják, hogy a gépek tulajdonosai, vezetői képesek voltak ezekkel a levegőben utazni. Tehát repülő járművekről van szó. Azt sem zárhatjuk ki, hogy az indiánok be is léphettek ezekbe a járművekbe, vagy legalábbis nagyon közelről szemlélhették meg azokat. Más kérdés természetesen, hogy fogalmuk sem lehetett azok valódi mibenlétéről, nem érthették működésüket, talán pontosan a céljukat sem. De az világos volt, hogy az Idegenek ezen szerkezetek segítségével emelkedhetnek a magasba, változtathatják a helyüket, ezek révén demonstrálhatják hatalmukat, hihetetlen erejüket és mindentudásukat. Ennyi elég is volt a rajzolóknak. Nem árt azért az sem, ha a Föld különböző pontjain talált sziklarajzokat összevetjük egymással. A már többször említett Val Camonica (Olaszország) szikláin egyhelyütt pontosan ugyanúgy rajzolt szerkezetet látunk, mint Toro Muertoban. A kettő annyira hasonló, hogy önkéntelenül arra gondolunk: a két, időben és térben egymástól nagyon távol eső egykori rajzolónak okvetlenül ugyanazt vagy nagyon hasonló - járművet kellett látnia, ha ennyire egyformán rajzolták le azt. Ahogy a paleokapcsolatok hívei mondják: e két rajz a Föld két különböző pontján, amelyek más korokban és egészen más körülmények között, de egymástól teljesen függetlenül születtek bizony cáfolják a vaskalaposok nézeteit, akik tagadják, hogy lehetne e rajzokban valami közös. Közös eredet - ugyanaz a tárgy? 109

Ugyanazok a Földön szabadon ide-oda repdeső Idegenek? És mi van, ha mégis igaz, ha ez a magyarázat erre az amúgy érthetetlen tényre? Aztán látunk egy sematikus rajzot egy bizonyos készülékről, amelynek alul négy lába, felül antennája van. Semmi ilyesmi - vagy még hasonló sem - létezett soha az indiánoknál. Egy másik rajzon meglepő jelenetet ábrázolnak. Egy repülő szerkezetből kiszáll a nagytestű, sisakos űrhajós; körülötte a szemlátomást izgatott és örömteli indiánok várják és üdvözlik. Az egyik még a karjait is széttárja: „hadd öleljelek meg!”, mondaná - és az Idegen hasonló mozdulattal válaszol... A járműnek antennái és más berendezései is vannak, amik mibenlétét persze a primitív rajz segítségével nem lehet megállapítani. Az biztos: az ember valami meghatottságot érez, van a jelenetben valami nagyon felemelő, a primitív ábrázolásmód ellenére is. Akad aztán olyan rajz is, ahol az indiánok megpróbálták valahogyan bemutatni a járművek belsejét is. Ez a dolgok természetéből következően nagyon zavaros, kevés információt tartalmaz. Hogyan véshették volna kőbe azt, amit egyáltalán nem értettek, vagy csak nagyon rövid ideig láthattak? Mindenesetre akad olyan rajz is, amely afféle primitív „röntgenképként” megmutatja egy ilyen repülő szerkezet keresztmetszetét. Az két részre - egy alsóra és felsőre - oszlik, belül mindkettőben áll egy jóval kisebb szerkezet lábakon. Nincs kizárva, hogy ezek kisebb repülők voltak; tehát valami olyasmit láthatunk, amit a huszadik századi, sőt régebbi megfigyelők „ufóanyahajónak” kereszteltek el. Ugyanis az emberek nemegyszer megfigyelték, hogy a levegőben repülő igen nagy ufókból kisebbek szálltak ki, majd ismét vissza. Lehet, ezt vésték kőbe az i. sz. kilencedik vagy tizedik századában a dél-amerikai indiánok? Folytassuk a furcsaságokat. Ugyanis akadnak még szép számmal. A Toro Muerto-i leletek között van egy olyan ábrázolásfajta, amit sehol másutt a világon nem találtak. Az analógia hiánya nyugtalanító, egyben azonban értékesebbé is teszi e leleteket. Itt, és csak itt láthatók ugyanis a „repülő deszkák”, vagy nem is tudni, hogyan nevezzük a szerkezeteket. A perui indiánoknak ezt is 110

látniok kellett - nem hiszem, hogy képesek lettek volna maguktól kitalálni ilyesmit, úgy, hogy a Föld más egyszerű népeinek soha nem jutott eszükbe hasonló. Arról van szó, hogy a rajzok egy részén vízszintes vonalakkal sematikusan ábrázolt „deszkák” vannak, amelyek a levegőben szállnak, és rajtuk egy vagy több Idegen áll. Néha egész csoport Idegen repül így, és akkor látunk egy apró részletet is, ami azonnal valószerűbbé, hihetőbbé teszi az egész ábrázolást: kétoldalt, a fura jármű elején és végén korlátot látunk. Ebbe kapaszkodnak vagy ehhez támaszkodnak az Idegenek repülés közben, nehogy leessenek... Hisz nem mindig hordták a levitációra képessé tevő készülékeket. Mielőtt tovább mennénk, hadd jegyezzem meg: a hivatalos tudomány, konkrétan az amerikai régészet képviselői nagyon könnyen mondtak ítéletet. Egyszerűen kijelentették, hogy ama „deszkák” egyszerűsített módon ábrázolt... csónakok. Nem számított, hogy minden egyéb kísérő jel szerint e szerkezetek repülnek, és a rajtuk álló szkafanderes alakok sem túlságosan hasonlítanak az esetleges halászokra... (Akik e fennsíkon soha nem is éltek, nóta bene!) Ha csónakok lettek volna, nyilván halakat rajzolnak köréjük az indiánok, és nem madarakat, amint azt az összes rajzon láthatjuk. Azt is joggal furcsállhatnák eme „szakértők”, hogy az indiánok, a bennszülöttek mindig e „csónakok” alatt állnak, és úgy néznek fel rájuk. Vízben ez aligha elképzelhető, ugyebár. Ugyanabban a korban Peru más pontjain más indiánok a kerámiáikat valóban díszítették csónakokkal is. Csakhogy ott mindig megjelölték alattuk a vizet, általában hullámos vonalakkal, ahogyan illik; rávésték a halakat, no és a járműveken ott láthatók azok logikus tartozékai: árbóc, vitorla, evező és így tovább. Hasonlóan fejreállított, erőszakolt hivatalos véleményekkel még találkozhatunk. Például a „deszkákon” álló „Idegeneket” sok régész egyszerűen... indián táncosoknak (!) nevezte el, és úgy is osztályozták őket. Más kutatók úgy vélték, kockázatos ez a csónakügy, így aztán ők inkább nem nyilatkoznak, úgy tesznek, mintha a „deszkák” nem léteznének a Toro Muerto-i rajzokon. 111

Ami a „táncosokat” illeti, az állítás teljesen nevetséges. A korabeli ábrázolások - például a már említett kerámiák - révén nagyon könnyen bebizonyítható, hogy a táncosokat az indiánok egészen másképpen ábrázolták, itt tehát nem erről van szó. Nem így láthatók a textíliákon és más sziklarajzokon sem. Dequerlor már-már előre sejti és meg is említi könyvében, hogy elképzelhető: hamarosan egyes szakértők kitalálják: amit ott látni, az „táncosok egy csónakon”, és az lesz az ostobaság csúcspontja. Néha valóban megdöbbentő, egyesek mennyire képesek semmibe venni a realitásokat, azt is, amit a saját szemükkel látnak, és azt is, amit szakmájukban megtanultak - csakhogy ne kelljen beismerni egy ilyen dolgot. Azt, hogy Toro Muertóban egykor az indiánok nem földi civilizáció lényeivel találkoztak. Hidegen mérlegelve a dolgot, megállapíthatjuk: feltehetően olyan szerkezetekről van itt szó, amellyel az Idegenek csak kis távolságokon repkedtek, vagy például egy nagyobb repülő járművükről szálltak le vele az emberek közé. Nyitott, nagyon egyszerű kis repülő lehetett. Mit fűzhetünk hozzá mindehhez? A sziklarajzok - amelyekből a világon sok tízezer van, és ezek között százával olyanok, amelyek kozmonautákat ábrázolnak - mindenképpen valaminek a jelei, mondhatnánk: bizonyítékai kell hogy legyenek. Már a szaharai Tassili-rajzok között is akad olyan, amelyet szorgosan kihagynak minden albumból, sőt tudományos munkából is. Ezért nem láthattuk a magyarul is megjelent Henri Lhote-albumban sem. No persze, mindig több a rajz a sziklákon, mint amennyi belefér egy, a nagyközönségnek szánt színes vagy fekete-fehér fényképgyűjteménybe... Most ismét egy furcsa rajzról van szó. Ez a csillagok között levitáié, csaknem pontosan gömb alakú szerkezetet ábrázol, amelyben égy emberhez hasonló alak ül bonyolult műszerek, csövek, kerekek stb. között. Mi ez, ha nem egy repülő szerkezet? Sajnos, egyes csillagászok és űrhajózási szakemberek (pl. Sagan és Sklovszkij) szerint az sem bizonyíték, ha a sziklarajzokon az alakok „sisakot” viselnek. Eme tudósok szerint ezek rituális álarcok, semmi egyebek. Az érvelés nagyon hamis - hiszen a 112

maszkoknak is származniuk kell valahonnan! Az indiánoknak valaha ilyeneket kellett látniok ahhoz, hogy elkészítsék és viseljék őket. Tehát megint csak a paleokapcsolatba torkollik minden. Nem akarok beszélni a piramisokról (megtettem már más könyvemben), és fölösleges lenne Daniken mintájára előhozakodni a nagyméretű építményekkel. Nem a méretek a döntők. Előbb-utóbb megmagyarázzuk az építés műszaki körülményeit (mint az most már kezd világos lenni a piramisok esetében is). Időnként előfordul, hogy teljesen váratlanul a Föld valamelyik, általában még nem eléggé kutatott pontján valamilyen ősi civilizáció nyomait fedezzük fel. A csendes-óceáni Ponape-sziget, vagy a legújabb ilyen felfedezés: a Maledive-szigeteken - mind azt bizonyítja, hogy az egykori kultúrákból sokkal több volt, mint azt eddig hittük, és ezek közül némelyik nagyobb tudással is rendelkezett, mint ahogyan az „illett volna”, azokban az időkben. Mindez bizony halványan jelez valamit, de nem egyértelműen utal az Idegenek látogatásaira, a velük való találkozásokra. Aki járt már Mohendzso Daróban vagy Harappában, annak elállt a lélegzete a hatalmas falak, romok és városok kiterjedése láttán. Ezt a két várost különben építői pontosan ugyanolyan terv szerint hozták létre, így mintegy ikervárosok lettek. Miért? Senki sem tudja. Ismétlem, nem térünk ki a nagy építményekre. Másokkal ellentétben nem állítjuk, hogy ezeket Idegenek hozták létre, vagy azok sugallatai alapján épültek. Jobbak a hathatósabb, egyenesebb, ellenállhatatlanabb érvek - mint például a fentebb részletesen leírt Toro Muerto, és mások. Bármennyire is úgy vélik egyesek, sajnos Stonehenge sem egyértelmű bizonyíték valamiféle Idegenek létezésére vagy ittjártára; megmagyarázható nélkülük is. A Nazcafennsík vonalai már eléggé elgondolkoztatóak, és alighanem valamilyen kapcsolatra utalnak, de megfejtésükhöz több információra lenne szükségünk. Ha létezne Atlantisz - úgy értem, ha rálelnénk romjaira -, feltehetően kiolvashatnánk e jelekből, vajon annak lakói 113

kapcsolatban álltak-e az Idegenekkel? Nemcsak a fantázia, de bizonyos jelek - például az egykor felhalmozott tudás mennyisége és minősége - is arra enged következtetni bennünket, hogy valahonnan kellett érkeznie számos információnak, és ezeket az információkat az emberek a maguk akkori szellemi színvonalán és életkörülményeik között nem sajátíthatták el. Nem szabad abba a hibába esnünk, amit sokan elkövetnek: hogy minden furcsa, esetleg ma érthetetlen építményben vagy tárgyban rögtön és megfellebbezhetetlenül az Idegenek nyomát sejtsük. Elég, ha csak a valóban elgondolkodtató dolgokon töprengünk el.

114

TÖRTÉNELMI REJTÉLYEK

Akadnak olyan dolgok itt a Földön, amelyek valóságos rejtélyfolyamatokat indítottak el. Ezek is arra mutatnak, hogy egy időben a felgyülemlett tudás - vagy annak valamely kis része - nem illett bele az összképbe. A legjobb példák erre bizonyos térképek. Egyik-másik olyan földrészeket ábrázol több-kevesebb pontossággal, amelyeket e térképek keletkezése idején még fel sem fedeztek! Ilyenből több van, mint hinnénk. Nem is egy olyan, amely akár kétszáz évvel is megelőzte a kor tudásszintjét. És ezek az igazi rejtélyek. Másutt (A rejtélyes elődök) már írtam Piri Reis török admirális térképeiről. Ezért itt most csak röviden. Piri Reis a XVI-ik században élt, és élete egyik szakaszában megszállottan gyűjtötte a világ térképeit. Mint a török flotta admirálisa, nyilván nem békés céllal tette ezt. Ez persze ma már lényegtelen. A lényeg az, hogy nagy világtérképének néhány részlete a mai napig fennmaradt, és megtekinthető az isztambuli Topkapi múzeumban is. A térképek készítéséhez természetesen korábbi forrásokat, régebbi térképeket is használt, némelyikről feljegyezte, hogy az annak előtti századokon át „titkos” volt. Egy 1929-ben fellelt térképéről kiderül: rajta vannak Antarktisz partjai is, méghozzá nagyon pontosan megrajzolva. Hosszas kutatások után - amelyekről itt most nem akarom ismételgetni a másutt is olvasható részleteket - kiderült, hogy a térkép valóban a „hatodik földrészt” ábrázolja (amit persze csak századokkal később pillantott meg az első felfedező), ám több mint 12 ezer évvel korábbi állapotokat rögzít! Utána jött a jégkorszak, és Antarktisz sok egyéb sarki tájhoz hasonlóan azóta vastag jégréteg alá került. 115

A korabeli hasonló térképeken még Amerika pontjai sem pontosak, már amennyire egyáltalán ismerték őket, a méretek eltúlzottak, vagy éppenséggel túl kicsik a valósághoz képest. A régebbi térképeken azonfelül valósággal nyüzsögnek a fantasztikus, irreális elemek, a valóságban nem is létező földrészek, szigetek. Itt ilyesmiről szó sincs, ellenkezőleg. Piri Reis térképén még a földrajzi hosszúságot is megadták különböző pontokon, ami abban a korban nem szerepelt a többi térképen. Dél-Amerikára mint jellemző díszítő és információs elemet - lámát rajzoltak. Erről az állatról akkoriban még senki sem tudott Európában. Ismétlem, ez abban a korban történt, amikor más, ma ismert térképeken még azt sem jelölték be, hogy Amerika, a kettős földrész közepén ott a jellegzetesen elkeskenyülő Közép-Amerika és a panamai földszoros. Piri Reis nemcsak a jégkorszak előtti Antarktiszt, de a szintén eljegesedés előtti Grönlandot és néhány észak-kanadai szigetet is felrajzolt. A huszadik századi geológiai és egyéb kutatások mindenben igazolták azt a tételt, hogy ezen a térképen a jégkorszak előtti állapotot rögzítették... valakik. Nyilván nem a XVI-ik századi török admirális és ügyes térképész, nyelvtudós és irodalmár, no és kalóz - merthogy mindez volt ő egy személyben. Valakik valaha feltérképezték a Földet - ez nyilvánvaló. No már most, ha ehhez hozzávesszük azokat a véleményeket, miszerint a térkép pontossági foka repülőfelvételekre enged következtetni - máris itt a baj. Tizenvalahány ezer évvel ezelőtt kik repülhettek a Földön? Nyilván nem a kőkorszaki ősemberek. Az efféle térképek (mert volt még néhány a török admirális által készített példányokon kívül is) óvatosságot parancsolnak, és még valami mást is. Át kell alakítanunk meglehetősen egysíkú képzeteinket a régi korokról. Hiszen ha voltak itt Idegenek, akkor azok valamilyen módon beavatkoztak a fejlődésbe később is. Nemcsak százezer- vagy tízezer évekkel korábban, hanem később, áttételesen - mint például ezekkel a térképekkel. Több forrás (és maga Piri Reis is az emlékirataiban) állítja, hogy a régi századokban mindig volt egy maroknyi ember, aki többet tudott a világról, mint mások. Voltak térképeik és könyveik, amelyekben a régmúltról 116

fennmaradt információk szerepeltek. Tudták, a világ nem olyan, amilyennek a körülöttük élő egyszerűbb emberek hiszik. Nyilván azt is tudták, hogy gömb alakú, tudtak hát más földrészekről is, mielőtt azokat valójában felfedezték volna a spanyol, portugál, angol stb. tengerészek. Kolumbusz sem csak úgy vaktában indult el, valamiféle „megérzéstől” hajtva - ahogyan azt sokszor beállították, sőt történelmi munkákban is megírták. Piri Reis állítja, hogy Kolumbusz is e „klán” tagja lett, vagy legalábbis rengeteg ismerettel rendelkezett már indulás előtt az amerikai földrészről. Kezében volt egy könyv (!) Amerikáról és a valós világról, amely még Nagy Sándor idejéből származott. Ilyenkor felmerül az Idegeneket kereső ember fejében a gondolat: íme, itt a hatásuk. Még sok ezer évvel távozásuk után is hatást gyakorolnak a fejlődésre. Nem tudni persze, mennyiben volt ez szándékos, és mennyiben nem. Hisz lehet, sok embernek megmutatták egykoron (repülő eszközeik segítségével) a földrészeket, majd távozásuk után ezek az emberek ezt feljegyezték, vagy szóban továbbadták. Később valamiféle papitudós csoport írásban is rögzítette ezeket a szórványos információkat... Nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, de éppenséggel így is történhetett. Persze, az Idegenek sokszor is járhattak itt. Talán utoljára 1000-1200 évvel ezelőtt Toro Muertoban? Mindenesetre még azt az ellenérvet is el kell vetni, hogy ma már ismeretlen nevű tengerészek véletlenül vagy szándékosan fedeztek fel itt-ott földeket, szigeteket, és azokat rárajzolták térképeikre, de később az emberek megfeledkeztek róluk, vagy térképeik megsemmisültek - ám valahol, talán éppen Piri Reis isztambuli műhelyében, összegyűjtöttek minden térképet, és így voltak információik a Föld egyes távoli pontjairól is? Ez az érv akkor sem állja meg a helyét, ha elfeledkezünk a jégkorszak tényezőről. A szóban forgó 1513-ban készített térképeken ugyanis rendkívüli pontossággal láthatjuk pl. a Falkland-szigeteket (nyolcvan évvel a térkép elkészülte után fedezték fel...), ugyanez a helyzet Patagóniával és számos más partrészlettel, szigettel, tengerszorossal. 117

A térkép súlyos logikai csapdákat rejt magában - akárcsak a dogonok kozmikus ismeretei. A tudományt fogas kérdés elé állítja ez az ügy is. A térképen az van, aminek nem szabadna lennie, méghozzá kétszeresen is. Egyrészt olyan területeket ábrázol halálos pontossággal, amelyeket készítései idején elvileg senki emberfia nem ismerhetett - másrészt egyes vidékeknek a több mint tízezer évvel korábbi állapotát rögzíti. A két dolog együtt egy nagy ismeretekkel rendelkező csoport létezését feltételezi - már a jégkorszak előtt! Mától visszafelé számítva - legalább 15 vagy 20 ezer évvel korábban! Vannak, akik ezt nem Idegenekkel, hanem Atlantisszal, vagy bármiképpen nevezhető egykori „elődök civilizációjával” magyarázzák. (Én is céloztam erre egy könyvemben, bár a bizonyítékok erre nézve még korántsem elégségesek.) Ám ha az atlantisziak is készítették az első ilyen térképet, és annak részletei vándoroltak aztán a tudásanyag részeként egy szűk csoport kezén át az időn, méghozzá mérhetetlen időn! - akkor sem képzelhető el, hogy hajókkal és szárazföldön haladva készültek annak részletei. Ez embertelenül nagy munka lett volna, ami a korabeli közlekedési eszközökkel több száz évet vett volna igénybe! Nehéz elképzelni bár nem lehetetlen -, hogy az atlantisziak egyszerre elküldték volna a világba több ezer embert, csak azért, hogy mérhetetlen hangyaszorgalommal térképezzék a világot. Látjuk magunk előtt azokat az állatok hátán haladó lassú expedíciókat, amelyek bejárják a világ hegyeit, völgyeit, sivatagjait? Közben pusztítják őket a betegségek, harcokba keverednek a bennszülöttekkel, és honnan vesznek élelmet? Ugyanez a tengereken hogyan zajlik? Hajók metszik át az óceánokat, mondjuk szabályos távolságban egymástól, vagy egyazon óceán- és tengerrészen csak egyetlen hajó operál, de az oda-vissza átfésüli a tengert szabályos távolságokban, nehogy „elveszítsen” egyetlen kicsiny szigetet is?... Ismétlem, ez olyan munka lett volna, amelyre egy akkori civilizációnak azon a szinten nem így lett volna szüksége. Az ehhez szükséges mérhetetlen szervezettségről és kiadásokról, mai szóval „ráfordításokról” nem is beszélve. 118

A repülő szerkezetről készülő térkép - az egészen más dolog. Szerencsés esetben nagyon rövid idő alatt (akár pár hét!) elkészíthető, sokkal pontosabb és hibamentesebb, nincsenek „kihagyásai”, elkészítése milliószor gyorsabb és veszélytelenebb, információi időtállóbbak. A két elmélet - az „elődök” és az Idegenek itteni tartózkodásai nem zárják ki egymást. Sőt, lényegében felfogható úgy is, hogy kiegészítik egymást. Sok rejtély van még az emberiség őskorában és az ókorban, amelyeket e két elmélet összepárosításával lehetne csak igazán jól megmagyarázni. Legalábbis tudásunk jelen szintjén nagyon kapóra jönnek ezek a gondolatok, és úgy tűnik, nincs náluk alkalmasabb. Járhattak itt valaha magas műszaki színvonalon élő Idegen lények, adhattak egy-egy lökést sok helyi civilizációnak, hagyhattak ilyen-olyan nyomokat, és tudásuk egy kis része valamilyen formában átszármazhatott az emberekhez is. Akadhatott valahol egy, a többitől meglehetősen elszigetelt nép- vagy embercsoport, amely mélyebb, hosszabb - vélhetjük: időben huzamosabb, talán sok nemzedékre kiterjedő - kapcsolatot épített ki az Idegenekkel, és így az a földi embercsoport tartósan tett szert fontos ismeretekre. így ők az Idegenek távozása (a Földről való távozása, vagy a Föld egy másik pontjára való „átköltözése”) után is magasan a többi népcsoport fölött maradtak, és később ez a tudás vagy annak egy része - elterjedt a bolygó egyéb tájaira is. Mi manapság ezt a folyamatot éppen a térképeken „kaphatjuk rajta”, hiszen ott nagyon is egyértelmű az információk és az időpontok összefüggése. A történelem rejtélyei - amelyek valamilyen külső informális vagy egyéb hatásra mutatnak, sőt, azokat egyenesen bizonyítani látszanak - számos kérdőjelben fogalmazhatók meg röviden. Ilyen példa az az általános tény, hogy nem is egy ókori nép teljesen váratlanul, mintegy előzmények nélkül bukkant elő a „semmiből”, és egyszerre magas kultúráról, sokrétű ismeretekről, nagyfokú szervezettségről tett tanúságot. Pedig hát tanultuk az iskolákban, hogy a történelem nem ismeri az illogikus ugrásokat, sőt, a történelmen túllépve: mindig minden eseménynek kell hogy legyen oka. Itt éppen e logikai 119

szabály látszik sérülést szenvedni. A legjobb példa erre a sumérok. Nem tudni, honnan jöttek - tengeren vagy szárazföldről? -, és amikor mezopotámiai lakóhelyükre értek, azonnal nagy fejlettséget mutattak. Ezt bizonyítja tudományuk, építészetük, szociális szervezettségük, csillagászati és matematikai ismereteik, stb. Erre azt mondhatja valaki: kevés még az információnk. Ám felmerül a kérdés: miért nem tudták mindezt akkor, amikor még az előző élethelyükön éltek? Hiszen bárhol is tartózkodtak előzőleg, ennek a fejlődésnek a „kifutását”, apránként való összegyűjtését már ott el kellett volna kezdeniök, így annak ott máig fellelhető anyagi jeleinek kellene lenniök! De ilyenek nincsenek. Márpedig feltehetően egyetértünk abban a kérdésben, hogy sem a sumérok, sem a többi ilyen rejtélyes eredetű nép nem a Marsról vagy a Vénuszról, vagy máshonnan csöppent ide. Valahol a Földön kellett kifejlődniök. De hol és mikor? Milyen másféle körülmények között történhetett ez, ha nem maradtak nyomai? És az ehhez csatlakozó kérdés: ha egy nép ilyen fejlett, akkor ennek nyilván tudatában van. Hiszen elég körülnéznie, és láthatja, hogy a szűkebb vagy tágabb környéken élő egyéb csoportok meglehetősen elmaradtak mögötte. Akkor tehát miért települ át máshová, miért megy el onnan, ahol ilyen szépen kifejlődött? Hiszen éppen e fejlődés mértéke a bizonyíték arra, hogy azon az első élethelyen optimális feltételek között élhetett. Ellene vethetjük persze, hogy klímaváltozások, fizikai környezet változásai is okozhatnak ilyen elvándorlást. Ez igaz - ám nem magyarázza meg, miért nem találjuk ma az előző élethelyüket? Hasonló titkok terhelik a maják eltűnését, vagy az inkák származását. Ez utóbbiakkal kapcsolatban történt, hogy öt fellelt inka múmiának sikerült elemezni a vérét, megállapítani vércsoportjukat. Nos, ez a mai Peru, Bolívia, Equador területén élt indián nép (vagy legalábbis ez az öt ember, ami nyilván szélesebb hátteret sejtet) vércsoportja „A-s volt, viszont tudjuk, hogy ezt a csoportot csak később, az európaiak vitték át Amerikába, ott az addig ismeretlen volt. Arról nem is beszélve, hogy minden inka véréből hiányzott az Rh-faktor, ami pedig a világon az emberek túlnyomó többségénél 120

fellelhető. A további elemzés kiderítette, hogy az inka vér többi alkotórésze olyan ritkán fedezhető fel a világon, hogy jelenleg mindössze néhány száz ember rendelkezik hasonló vérrel! Ha úgy vesszük, érdemes lenne elindulni ezen a nyomon is. Tudjuk, van most már egy tudományág, amely a vércsoportokkal is próbál fényt deríteni egyes népek származására stb. De mi lenne akkor, ha ezzel a módszerrel azt próbálnák kideríteni: volt-e valaha idegen beavatkozás a földi vérvonalak fejlődésébe, elterjedésébe? És ha igen, hát mikor és hol? Milyen mértékben, „mélységben”? Ne essünk abba a hibába, amit sok „kutató” elkövetett már: minden rejtély mögött az Idegeneket látják. Ez olykor nevetséges és gyerekes következtetésekhez vezette őket - lásd a korai Daniken egyes „érveit”. Az viszont biztos, hogy néha kikibukkan valami a múltból, ami nehezen magyarázható másképpen, mint éppen Velük. Ilyenek a dogonok tudása, a Piri Reis-féle térképek, a sumérok tudása. Jelenleg ott tartunk, hogy bármelyik napon felfedezhetnek valamit a régészek, ami teljesen új fénybe állíthatja az emberi történelem valamelyik hosszú korszakát. Így volt ez Ebla város és birodalom nem is olyan régi felfedezésekor. A tárgyak oly kemények, akár a megcáfolhatatlan érvek. Volt már róluk szó ebben a könyben, de nem árt, ha időnként viszszakanyarodunk hozzájuk. A maják már máskor is gondokat okoztak a tudománynak. Azt a bizonyos „hegyikristály halálfejet” vagy koponyát is a majáknál találták, amelyről más források is beszámoltak már. Az üveghez hasonló, átlátszóan tiszta hegyikristály egy hatalmas, öt kilogrammos darabjából egyben kifaragott emberi koponyát, és a hozzá csapokkal erősített, mozgatható alsó állkapcsot 1927-ben találta egy maja-szakértő amerikai régész, F. A. Mitchel-Hadges. Az akkor Brit Honduras közelében egy egész maja várost fedezett fel, és ásatásai közben egy szentély oltárát tisztítva figyelt fel a különösen csillogó „kődarabra”. A természetes nagyságú, féldrágakőből készült koponya rendkívül aprólékosan, részletesen ábrázolta egy ember koponyáját, ráadásul úgy volt megcsinálva, hogy belül különböző fénytöréseket okoztak a beléje csiszolt lencsék, lemezek stb. Abban 121

azonnal megegyeztek a kutatók, hogy ennek alighanem a szentélyben lehetett szerepe, a papok által vezényelt szertartásokon feltehetően valamilyen félelmetes, népijesztő szerepet szántak neki. Annál is inkább így lehetett, mert rájöttek: ha egy gyertyát tesznek alája, a szemgödrök fenyegetően világítani kezdenek, bizonyos szögben a közelébe tett képek pedig magában a koponyában jelennek meg a tükröződve - ami biztosan nagy hatást gyakorolhatott a szegény, amúgy is megfélemlített köznépre. A koponyában azonban kezdettől volt valami gyanús... Több kutató vizsgálta a különös tárgyat, többek között Frank Darland, aki hat éven át folytatta kutatásait, és másokkal együtt arra a belátásra jutott, hogy ez volt az a bizonyos „halálkoponya”, amelyről a maja legendák is említést tesznek. A monda szerint a maja papok egy rejtett, csaknem teljesen sötét helyiségben üldögéltek, és órákon át mereven bámulták a szoba egyik sarkában álló, alig-alig megvilágított koponyát. Ezenközben valósággal transzba estek. Mindezt azzal a céllal tették, hogy a távol lévő ellenséget ily módon, mintegy messziről megöljék. A monda szerint persze ez számtalan esetben sikerült is - ez azonban nem tartozik e könyv témájához, még akkor sem, ha valóban így lett volna. Minket a tárgy érdekel, hisz a további kutatások mást is kiderítettek róla. Darland mikroszkópos vizsgálatai szerint a koponyát előbb egyetlen kvarckristályból faragták ki. (A félreértések elkerülése végett szögezzük le gyorsan: a hegyikristály a kvarc egy színtelen változata, főleg Brazíliában, Madagaszkáron, a Szovjetunió és Svájc területén található, de leltek már a Tátrában is. Az ókortól használják ékszerek készítésére.) A kutató azt is közölte, hogy a megmunkálás igen pontos, annak ellenére, hogy arra fémszerszámok alkalmazása nélkül került sor. Ezt külön hangsúlyozták is a jelentésben, ami viszont arra késztet bennünket, hogy feltegyük a következő kérdést: ha nem fém, akkor milyen eszközöket használtak? A megmunkálás következő, immár finomabb fokozata az volt, hogy a koponyát szilícium- és kvarctartalmú homokkal, illetve annak nedves, pasztaszerű változatával fényesítették. Az anyag keménysége és a fémszerszámok mellőzése miatt - és ez meglepő! - Darland szerint a 122

koponya végső kidolgozása háromszáz évet vett igénybe! Ami ugyan nehezen elképzelhető, de nem is zárható ki teljesen, hiszen azokban a korokban, különösen vallási célra elképzelhető egy ilyen rendelés teljesítése. A szakemberek több nemzedékei dolgoztak rajta szorgosan... Mindez még nem oldja meg a koponya egyéb tulajdonságaihoz kapcsolódó rejtélyeket. A koponya egy bonyolult optikai effektusegyüttesként is működik, kedvező világításnál és a fényforrás alattamögötte történő gyakorlott mozgatásával valóban hátborzongató hatást lehet elérni vele, amely minden szemlélő lelkéből félelmet vált ki. De ehhez - ismétlem - a koponya belsejébe, alig hozzáférhető helyeken kellett bonyolult lencserendszert becsiszolni. Hogy világos legyen a dolog: a szakértők szerint a komplikált optikai együttesként „működő” koponya - ha a maják műve, akkor csak - időszámításunk IV-X. százada között készülhetett. Akkoriban kik tudtak a Földön annyit az optikáról, hogy ilyesmibe belevágtak, és sikerrel vették az összes akadályt? Márpedig az akkor élt embereknek a leghalványabb fogalmuk sem lehetett a kristályok szerkezetéről, azok megmunkálásának alapvető fizikai szabályairól, nem is beszélve optikáról! Akik a koponyát készítették, tudniok kellett a lencsékről, azok csiszolásáról, szögeiről, szerkezetéről, a fény beesési szögéről és viselkedéséről egy ilyen összetett rendszerben stb. Európában az első lencsét csak sok száz évvel később készítették el, és hol voltunk még a mikroszkóptól, szemüvegektől!... Akadnak ráadásul olyan kutatók is, akik a koponyában terjedő fényhatásokat a modern üvegszálas fénytovábbító berendezésekben elérhető effektusokhoz hasonlítják - így a dolog még kevésbé érthető... Arról nem is beszélve, hogy mivel a jelek szerint az ősi csiszolók mit sem tudtak a kristályoknál oly fontos szimmetriatengelyről, arról a szabályról, hogy nem lehet egy kristályt csak úgy össze-vissza megmunkálni, hanem ennek több oldalon egyszerre kell megtörténnie, azonos mértékben és így tovább - gyakorlatilag a koponyának már a megmunkálás kezdeti fázisában szét kellett volna esnie darabokra. Ez nem történt meg. Vagyis: a koponyának valójában nem is szabadna léteznie! Mégis létezik. 123

Darland úgy véli, a tárgyat nem a maják készítették, sőt, nem is amerikai termék, hanem feltehetően egyiptomi vagy babiloni munka, és csak később hozták át Amerikába. Hogy kicsoda?... Mondjuk, 500 évvel Kolumbusz előtt? Arról a kutató nem nyilatkozott.29 A történelem tartogat még meglepetéseket. A már említett John Taylor is írja a fekete lyukakról szóló rendkívül izgalmas könyvében, hogy a paleokapcsolatok - könnyen meglehet - meghatározó befolyást gyakoroltak az emberi civilizációra. Ő is a sumérokra hivatkozik, mint olyan népre, amely az első, mai értelemben vett civilizációt alkotta. Ezzel kapcsolatban említi Berossust, a babiloni főpapot, aki Nagy Sándor idejében élt, és hatalmában állt a nagy, ékírásos könyvtár (vagy inkább agyagtáblatár), hát elolvashatta a sok ezer évvel korábban keletkezett beszámolókat, történeti leírásokat is. Különböző források - és az óindiai eposzok is - említik az Oannestörténetet, amit Berossus is előásott az ősi adattárból. Több ezer évvel a feljegyzések előtt állítólag ez történt Mezopotámiában: egy Oannes nevezetű lény jött ki a Perzsa-öbölből, és beszélgetett az emberekkel. Ebben még nem lenne semmi furcsa, ha ez az Oannes akár csak egy kicsit is hasonlított volna az emberekhez. De halfeje volt - igaz, a halfej alatt egy emberfej is volt, illetve olyasmi, ami hasonlított egy ember fejéhez! -, a lábai pedig az emberi láb és a haluszony keresztezésére emlékeztették a korabeli, nyilván nagyon megijedt tanúkat. A lény hosszabb ideig tartózkodott az emberek között (ez eleve kizárja, hogy vízi életmódra berendezkedett élőlény lett volna), és „megtanította az embereket a betűvetésre, a tudományokra, és mindenféle művészetre”. Más forrásokban is szó van ehhez hasonló lényekről, bár azok időben jóval Oannes után bukkantak fel, de hasonlóképpen viselkedtek. Nem tételezhetünk-e fel egy tervezett akciót, amelyet valakik nagyon is alaposan elvégeztek itt a Földön? Több kezdődőfélben lévő civilizáció élethelyén? Mint már írtuk, igen hatásos, ugyanakkor egyszerű, és energiában, időben olcsó módszer: a jó fejlődést ígérő népcsoport élethelyére küldeni egy vagy több Idegent, akik fölényes tudásukat és képességeiket, erejüket percek alatt demonstrálva, máris meggyőzik az embereket úgymond „isteni mivoltukról”; attól kezdve aztán azt 124

tehetnek velük, amit akarnak. Bármit tanítanak nekik, az emberek azt a legkisebb ellenállás és hitetlenség nélkül azonnal elhiszik, és befogadják. Ha azok erkölcsi normák, azok szerint fognak élni attól kezdve. Ha tudásanyag, megtanulják. „Bemagolják”, ha nem is értik, ha pedig rögtön alkalmazható - törvények, földművelés, kézművesség stb. - haladéktalanul alkalmazzák is. A recept tehát egyszerű. Lehet, egyszer egy másik világban a mi űrhajósaink is így járnak majd el?... Nemcsak nekem tűnt fel a sumérok és mások hirtelen kibukkanása a semmiből, az az iszonyú sebesség, amellyel mintegy egyszerre tettek szert tudásra. A Harvard Egyetem dánamerikai sumérológusa, Thorkild Jacobsen például így írt erről: „Mezopotámia civilizációja szinte egyik napról a másikra kristályosodott ki. A keret, az alap, amelynek határain belül Mezopotámiának élnie kell majd, amely révén kiformálja a legmélyebb kérdéseit, kiértékeli önmagát és a Világmindenséget a közeledő századok során - mindez hirtelen jön, főbb fonalaiban már eleve készen. (...) Vajon mindezt a kozmoszból jött lények okozták-e? Ezt nem tudjuk, de nincs kizárva.” - így Jacobsen. Az, hogy a suméroknál már bolygópályákat rajzoltak-véstek agyagtáblákba és pecsétekbe, és mitológiájuk makacsul ismételgette: az „istenek” az űrből jöttek - enyhén szólva is feltűnő. Minden istenük egy-egy csillagnak vagy bolygónak felelt meg, és a legfőbb istencsoport, a „Hét Végzetirányító Istenség” parancsainak engedelmeskedett. Mi van akkor, ha ily módon az emberiség elvileg - már a sumér időktől „tudja”, hogy a Galaktikánkban létezik egy értelmes fajokat tömörítő szövetség, amelynek tagjai vagy expedíciói jártak már a Földön is? Ez egyben azt is jelentené, hogy valahol számon tartanak bennünket, tudnak rólunk, sőt, talán velünk kapcsolatban valamilyen terveik is vannak. Reméljük, ezek a javunkra válnak majd... Taylor rengeteg kérdést tesz fel múlttal, jelennel, sőt jövővel kapcsolatban is, majd elejt egy érdekes gondolatot: lehetséges - írja -, hogy régen sok kapcsolat volt köztünk és az Idegenek között, de most azért nincsenek ilyen „idelátogatások”, most azért nem küldenek ide expedíciókat - mert 125

közben szert tettünk a nukleáris fegyverekre? Talán most félnek tőlünk, mint kiszámíthatatlanul viselkedő, még nem teljesen „érett” lényektől? Könyvem végén szóba kerül majd egy másik, de ehhez szervesen kapcsolódó, és lényegében szinte ugyanezt állító hipotézis is. Már sokszor esett szó e lapokon az ősi sziklarajzokról, amelyek egyesek számára megfellebbezhetetlenül jelzik az egykori Találkozást az Idegenekkel. Az olaszországi Val Camonica-i leleteket (az olasz Alpokban, az Iseo-tó és a svájci határ közötti, rendkívül elhagyatott és furcsa területen találták) felfedezőjük, a francia Emmanuel Amati így írta le röviden: „Találtam egy rendkívüli módon fejlett, érett, a szomszédos törzseket messze megelőző civilizációt a legkomolyabb bronzkorból, kétezer évvel időszámításunk előtti időkből.” (E. Amati: La Civilisation du Val Camonica.) Azt is állította, hogy e nép „dinamikus fejlődését valamilyen ismeretlen, rejtélyes katasztrófa szakította meg”. Amati az ismeretlen nép létezésének korábbi és későbbi korszakából talált rajzokat és sziklafestményeket. A már említett űrhajós öltözeten kívül a „szkafandereket” viselő emberformájú lények kezében fura, háromszög alakú eszközöket látni, a sisakjukat pedig mintha több irányba elálló antennák díszítenék. A dolgot azért említettem ismét, mert tovább vándorolva, felleljük ezeket az alakokat másutt is. Tíz évvel Amati felfedezése után (amire 1956-ban került sor) a távoli Üzbegisztánban, Fergában fedezett fel ilyesmit N. Scsarkij szovjet kutató. Szinte pontosan ugyanúgy néznek ki az ottani alakok a fejük körül az „aureolával”, sisakkal, antennákkal. Ausztrália őslakói is kőbe vésték vagy színes ásványi tartalmú földdel megfestették a „Nap Fiait”. Itt nemcsak sisakokat látunk, de az alakok egész testét pontosan elzáró ruházatot, szkafandert is. Amin azért is kell gondolkodni, mert azok a bennszülöttek sem akkor, sem később nem viseltek semmiféle ruhát. Elgondolkoztató tehát, honnan jutott eszükbe egyáltalán a ruha, az öltözet viselésének ötlete?... 126

A mexikói Monté Albán (Oaxaca szövetségi állam) leletei nem kevésbé rejtélyesek. A zapoték indiánok egyik sírhelyén találták őket; ez a kultúra időszámításunk után 100-800 között létezett. A rendkívül színes falikép az istenek felvonulását ábrázolja (ami már önmagában is meglehetősen ritka ötlet). A sok ember között az egyik alak szkafandert és sisakot visel. Miért? A „kozmikus sorozat” ezzel korántsem ért véget. Jugoszlávia egyik horvátországi városában, Brodski Drenovecben található a Szent Dimitrij templom. Az épület tetejét tartó egyik kőoszlopon már 1734-ben felfedezték a kőbe vésett rajzokat, ám a következő századokban a XII. századból származó épület folyamatosan romlott, a falakról lehullott a vakolat... És századunk ötvenes éveiben kiderült, hogy sokfelé vannak ilyen sziklarajzok azokon a köveken, amelyekből valaha a templomot felépítették. Már az oszlopot és a templom alapjait alkotó nagy szikladarabok eredete is rejtélyesnek tűnt; hiszen ilyen típusú követ a régészek nemcsak a városban, de több tíz kilométeres körzetben sem találtak. Viszont a nagy és lázas keresés más eredményt hozott: a várostól nem messze több barlangban nagyon hasonló rajzokat leltek. A bökkenő csupán az, hogy ezeket a barlangokat a nyomok szerint utoljára a neolit, vagyis újkőkor-szakban lakták emberek. Később kiderült, hogy a neolitikus rajzok hogyan kerültek a középkori templomba: a sziklákat a rajzokkal együtt előbb a kelták, majd a rómaiak vágták tömbökre, és ebből építették erődítményeiket (ezen a környéken álltak a rómaiak őrhelyei: Servitium, Marsonia és Urbate), majd a rómaiak bukása és elvonulása után a köveket egyszerűen elhordták, többek között templomépítésre. Mindennek persze nem sok köze van a sziklarajzokhoz. Azok ugyanis továbbra is rejtélyt képeznek a tudomány számára. Ugyanúgy, mint a környékbeli barlangokban, a templomi rajzok is... Indiai és japán motívumoktól gazdagok. Ott a kétségtelenül indiai eredetű horogkereszt, a szvasztika, és mellettük... az űrruhás alakok. Kicsit sok a jóból egy valamirevaló régésznek; talán ezért is hallani erről a leletről oly keveset, lényegében semmit. 127

Szó esett már a japán dogu-figurákról. Ezek kicsi, maximum 30 centiméter magas, belül üres, agyagból kiégetett és gazdagon díszített kis figurák, amelyekről... nem tudni, mit ábrázolnak. Fejrészük nem igazán ember fejét formázzák, inkább valamilyen sisakszerűséget, a szemek helyén „napszemüveggel” vagy álarc átlátszó részével, nem ritkán keskeny réssel, mintha viselőjét zavarta volna a túl erős fény. Két rövid kar (nem érnek szinte derékig sem), amelyek nem ujjakban végződnek, hanem mintha csuklóban hiányozna a folytatásuk. Egyik-másik (különösen a gangunak nevezett, csak a felsőtestet ábrázoló változatoknál) fej élénken emlékeztet a szaharai Tassiliban fellelt „Nagy Marslakó”-rajz fejére (vagyis sisakjára). A lábrész is éppen ilyen torz, a test arányairól nem is beszélve. A figurákat számos minta díszíti az egész testen, amelyek javarészt valamilyen vértezetre, páncélzatra emlékeztetnek. Ha úgy akarjuk - lehet, ez is űrruha sematikus ábrázolása.. A „páncélzat” egyes lemezeinek széle mintha szögecselve lenne, legalábbis erre utalnak a kipontozott ábrázolások. A dogukról nagyon keveset tudunk. Például azt sem tudjuk, kik készítették őket, mikor, milyen céllal, és kit ábrázolnak? A hivatalos japán régészet még ma sem döntötte el, hogy a szigetország területén mikor jelentek meg az első emberek. Volt-e már a paleolit korban vagy sem? Az első vitán felüli bizonyító erejű leletek a neolit korból származnak, és ezt a kort az ottani régészek két időben egymást követő szakaszra osztották. Az összes ismert gangu- és dogu-lelet az első, tehát az időben régebbi kultúrából került elő. Bőven találtak egész Közép-Japánban, főleg Kanto és Tohoku körzetekben, de még Hokkaidón, sőt, kis számban Sikoku és Kjusú szigeteken is. És ezzel lényegében vége is tudásunknak. A szakemberek nem tudnak megegyezni a figurák korát illetően sem. Egyes régészek ötezer évre, mások csak háromezerre taksálják. Külföldi szakértők a a japán művészetről írva gyakran megjegyzik könyveikben: nem sikerült megállapítani, honnan érkeztek az első emberek a japán szigetekre. Így mindent homály fed. Más történészek - pl. G. Groot - sokkal bátrabbak, és kimondják: „A dogu-szobrocskákat létrehozó társadalom valamilyen idegen kultúra hatása alatt állt.” Ez az idegen 128

persze nem azonos az Idegenekkel, ahogyan e könyvben mi értelmezzük ezt a szót. Azonban valahol kereszteznie kellett egymást két fajnak: az embereknek és az Idegeneknek, máskülönben sem a rejtélyes sziklarajzok, sem a dogu-szobrocskák nem jöttek volna létre. Kevéssé hihető, hogy valamikor is - akár öt, akár háromezer évvel ezelőtt! - voltak olyan emberek, művészek a Földön, akik csupán fantáziájukkal el tudták volna képzelni, amit mi ma már tudunk: hogy így nézhetett ki egy túlnyomásos szkafander, hogy a benne lévő lény esetleg csak nagy vonalakban emlékeztetett emberre, hogy látószervét az itt tapasztalható hullámhosszúságú fény bántotta, attól azt óvnia kellett... És ne akadjunk fenn azon sem, hogy ezek a figurák nem emlékeztetnek a más égtájakon máskor keletkezett ábrázolásokra. Hiszen egyáltalán nem bizonyított még az sem, vajon minden alkalommal ugyanaz a faj kereste-e fel a Földet?... Hisz nem zárható ki, hogy több korban voltak látogatások, és a Föld egyes pontjain élők nem ugyanazokkal találkoztak. A dogonok a Sziriusz környékéről (egy ottani Naprendszerből) érkezettekkel találkoztak, és mások szálltak le a bibliai időkben, ők okozták a Bibliában leírt események egy részét is. Lehet, ugyanazok vagy mások találkoztak Ezékiellel, Évával, a Noé-családdal stb. Megint másokat láthattak tán az ausztráliai vagy dél-amerikai bennszülöttek? A dogu-figurákon sokszor felbukkan egy „díszítő elem”: a spirál. Az Idegenek hívei természetesen készen állnak a magyarázattal: a spirálalakzat nem mást, mint a galaxisok leggyakoribb formáját jelképezi. Kézenfekvő a következő mondatuk: tehát itt hagyták a jelét annak, hogy hol keressük őket. Valahol a mi Galaxisunkban, amit köznyelven Tejútnak nevezünk. Nem árt hozzátenni, hogy a dogu-figurák fején az orr helyén általában nem orrot, hanem kettős vagy egyes nyílást láthatunk, olykor viszont kerek, sok apró lyukkal ábrázolt, majdnem tömör valamit. A paleokapcsolatok hívei természetesen feltételezik, hogy ez egy légzőkészülék beszívó vége lehetett, vagyis egy olyan szerkezeté, amely a mi gázálarcunkhoz hasonlóan belélegezhetővé teszi az ártalmas légkört is. Szűrőberendezés. 129

Egy másik vélemény szerint a doguk nem is embereket - pardon, idegen lényeket -, hanem valamilyen mechanikus szerkezeteket ábrázolnak! Különösen a gangu-változatok látszanak ezt igazolni, hisz azoknak eleve nincs is alsó-, csak felsőtestük. De a doguk furcsa karjai és egyéb jellegzetességei is sokaknak a robotokat idézik fel. Így vélekedtek 1966-ban a japán Matsumara és később az amerikai K. Zeissig is. Ez utóbbi 1967-ben számos dogu-figuráról készült fotót adott át a NASA-nak (amerikai űrhajózási hivatalnak), hogy azokat a megfelelő műszaki laboratóriumban szakvéleményezzék. Ehhez tudni kell, hogy megfelelő költségtérítés ellenében ott bárki bármilyen tárgyat vagy annak ábrázolását beküldheti tudományos laboratóriumi elemzésre. A NASA-nál a műszaki szakértők aligha hallottak még a dogukról, nem is tudták szerintem, mit tartanak a kezükben. Egyszerűen alávetették a fotókat a szokásos vizsgálatoknak, majd visszaküldték őket a következő szakvélemény kíséretében: „Szakértőink úgy vélik, a fotókon félmerev szkafanderek láthatók, és a megoldást nagyon érdekesnek tartják. Értesítjük önt, hogy az űrhajósok számára hasonló öltözetet már kidolgoztak, és el is küldték az űrhajók Ellátási Központja vezetőségének. Ott ennek alapján most saját mintát dolgoznak ki. Azokon megtalálható számos olyan részlet, amit e képeken is láthatunk: az összeköttetést biztosító szerkezet, a jellegzetes szemüvegek, a mozgatható végtag-ízületek..." Emlékeztetőül: ez 1967-ben történt. Tehát túlzás lenne azt állítani, hogy az amerikai űrhajósok kozmoszban hordott viseletét a dogufigurák alapján tervezték volna meg; azok akkor már javarészt készen voltak. Ám meglepő és szerfölött érdekes, hogy a dogukat a szakemberek űrhajósoknak nézték! (Valami hasonló történt az egyiptomi és délamerikai sírokban talált „madár figurákkal”, amelyek valójában repülőgépmodellek, és ezt laboratóriumi vizsgálatokkal be is bizonyították, a részletes beszámolót lásd A rejtélyes elődök-ben.) Talán most már a kétkedők is elhiszik, hogy a doguknak valami közük kell hogy legyen a kozmoszhoz. 130

Ezek után komikusan hat, hogy nem is kevés régész a szóban forgó figurákat... a termékenység istennőinek tartja! A sornak persze nincs vége, menjünk tovább. Már Daniken is sokat emlegetett egy brazíliai indián törzset, a kajapokat. Ezeket csak 1952-ben (!) fedezték fel, addig a világ nem tudott róluk, és ők sem a világról. A két civilizáció ütközése, egymásra találása nagyon drámai lehetett az indiánok számára. De bizonyos szemszögből drámai lett a fehér civilizációnak is. Ugyanis a Felső-Amazonas mentén élő egyszerű törzs egyik ünnepségén különleges, nádból készült ruhát ölt, és úgy járja el szent táncát. Ez a ruha, ahogy mondani szokták, „egy az egyben” szkafandert utánoz, sőt, a fejükre ilyenkor feltett nádsisak is gömb alakú, és mindenkit - minden, űrhajózásról már értesült civilizált embert! - űrruhára emlékeztet. Persze, a kajapok már sok évszázada vagy régebben járják a táncot, készítik újra és újra ezt a viseletet. Az érdeklődőkkel közlik: azon lények emlékére teszik ezt, akik egykor ilyen öltözetben jelentek meg köztük... És a másik kérdésre: hogy mikor történt mindez - válaszuk nagyon egyszerű: a világ kezdetén! Vagyis egész fejlődésüket onnan számítják, tudatuk onnan működik, és úgy-ahogy feljegyzi a törzzsel történt eseményeket. Attól kezdve tartják nyilván főnökeik viselt dolgait, attól kezdve gyűjtik tapasztalataikat a vadászat, a szokások terén, attól kezdve imádják mitikus szellem-isteneiket, akik természetesen azok az Idegenek lettek. Valaki persze ennek is ellentmondhat, jogos kétségeit hangoztathatja. De azért gondoljuk csak végig logikusan: a régmúlt idők ködében kinek jutott volna eszébe ilyen öltözetet készíteni, és csak úgy ok nélkül kitalálni (tehát: hazudni) azt, hogy egykor így öltözött istenek jártak nálunk? Ideje, hogy beszéljünk egy kicsit a barlangokról is. Szó volt már róla ezeken a lapokon, hogy a világ különböző részeiben ősi sziklarajzokat és egyszerűbb festményeket találtak a barlangokban is. Mindnyájan ismerjük Altamira és Lascaux híres vadászjelenteit. De 131

ezzel korántsem ér véget a sor. Kubában, a Pinos-szigeten számos barlangot kutattak fel ismert etnográfusok, és egybehangzóan állítják: ezekben a legtöbb kőbe vésett rajznak kozmográfiai témája van. Figyelem: nem állítja senki, hogy a barlangokat mesterséges úton Idegenek hozták volna létre (egyszer Danikennek volt egy ilyen „meredek”' állítása!), azt sem, hogy ott valaha is megfordultak Idegenek, vagy hogy őket ábrázolnák a rajzok. Mégsem egészen megnyugtató az ügy, ugyanis felmerül a kérdés, honnan volt a rajzolóknak olyan kozmográfiai és asztronómiai tudása, amit a falakon megörökítettek. Az egyiken például (a Punta del Este-l-es barlangjában) láthatunk koncentrikus körökbe rajzolt kisebb-nagyobb gömbszerű képződményeket - a rajz a mi Naprendszerünket ábrázolja! A méretek ugyan nem egyeznek, hisz a szintén körkörös vonalakkal ábrázolt „gömbök” legkisebbike a Nap. Látható még hét nagyobb égitest a bevonalazott területen, néhány eléggé elmosódott azon kívül, és az egyik mellett egy kisebb. Talán ez lenne a Föld a Holddal?... A rendszer közepéből vonalak és nyilak mutatnak kifelé, egészen a széléig. Daniken rögtön azt mondaná: erre mentek el az Idegenek, és itt maradt egykori imádóik ily módon jelzik ezt a tényt. Nem tudjuk, mit akartak jelezni a rajzzal alkotói, azt sem tudni, kik s mikor vésték kőbe e rajzokat. De hadd tegyem hozzá: ilyesmiket nemcsak Kubában lehet találni. A közép-amerikai, és egyáltalán, a latin-amerikai térségben többfelé találunk még ilyesmit. Például Venezuelában, a tengerparti Las Delicias közelében annak idején felleltek egy hatalmas kőtömböt (hossza 7, magassága 2 méter), amely tele volt mind a mai napig megfejtetlen jelekkel és dél felé mutató nyilakkal; Sokan itt is csillagászati dolgokat véltek felfedezni. Ezek a nyilak más kubai kőrajzokon is fellelhetők. Aztán jött 1974-ben a nagy brazíliai felfedezés (amelyről persze legjobb tudomásom szerint a magyar sajtó nem számolt be...): A. Montalvao felfedezte a „világ legnagyobb és legszebb karsztos barlangegyüttesét”. A meghatározáson természetesen lehet vitatkozni; a magam részéről gyanítom, csak azért nevezte el így felfedezője a barlangokat, mert nem járt még más világrészeken, Európában sem, ahol aztán igazán szuper barlangegyütteseket 132

láthatunk. De nem is ez a lényeges. A felfedezés azért volt meglepő, mert nem a barlangok száma vagy nagysága, inkább tartalma volt szenzációs. Itt is rengeteg rajzot találtak, ezek közül több száz ábrázolt valamilyen rejtélyes emberalakokat, egy fekete óriást, napot, holdat, csillagokat. Aztán akadtak több színnel festett képek is, ahol a látogatók döbbenten fedezhetnek fel több naprendszert. Honnan juthatott eszébe valakinek akkoriban, hogy a Földről felnézve az égre eleve naprendszerekben gondolkodjék? Honnan tudhatták azok az egyszerű (mert kétségtelenül azok voltak a barlangi sziklarajzok készítői) emberek, hogy világunk a fényes csillag - a Nap - körül forog, és ez nemcsak a Földdel van így, hanem más bolygókkal is? A kubai rajzon hét bolygó kering a Nap körül. De azelőtt nem tudhattak ennyiről, mert nem mindegyik látható szabad szemmel... A brazíliai barlangokban ráadásul több, tehát nem csak a földi naprendszer látható. Hogy a többi mit ábrázol, nem tudjuk. Hogy melyik jelenti a mienket, arra könnyen rájövünk: az egyik bolygó mellé egy félholdat rajzoltak, és áll ám ott egy emberalak is - csak egy baj van. Ennek az embernek a kezén mindössze három ujjat látunk. Egy másik rajzon egy Posszeidónhoz hasonló figura: félig ember, félig hal tart kezében háromágú szigonyt. Aztán a barlang mélyén felfedezték olyan tárgyak rajzait is, amelyek... repülnek. Méghozzá egyik oldalukon tüzes csíkokat is ábrázolt az ismeretlen művész. Rakétaelven működő űrhajók vagy azok leszállóegységei?... Ha nem is az űrrel kapcsolatos, de ide illik a következő felfedezés is. 1977 áprilisában a mexikói Beja-félszigeten egész barlangegyüttest tártak fel. Némelyikben hatalmas, 6 méter magas állat- és emberalakokat örökítettek meg valaha. Összesen 193 barlangban! Ami persze nem jelenti azt, hogy arrafelé minden barlangban az Idegenek nyomait lelik fel a kíváncsi kutatók. Sem az imént említett mexikói barlangokban, sem a lengyel kutatók által 1976-ban az Andokban talált 24 barlangban nem lelték nyomát sem bármiféle kozmikus kapcsolatnak. Viszont Venezuelában és másutt felfedeztek olyasmiket is, amit a geológia más éghajlaton nem produkált: természetes, víz által kivájt barlangrendszereket nem a karsztban, 133

hanem homokkőben és kvarcitban. Találtunk egy érdekes leírást is30 az Equadorban felfedezett több kilométer hosszú barlangrendszerről, amelynek falai olyanok (éppen a fent említett geológiai jelenség miatt), mintha azt valakik valaha mesterségesen hozták volna létre. Mintha lecsiszolták volna a falakat egyenesre. Nem kétséges, hogy ezek megtéveszthetik a kellőképpen fel nem készült kutatót; ráadásul az ősemberek is ismerték és belakták, tehát emberre utaló nyomokat is találni bennük. Csak éppen az Idegenek nyomai hiányoznak legalábbis az eddig felfedezettekben. Rengetegen keresik az Idegenek nyomait, és szintén számosan vannak olyanok is, akik ezt már teljesen bizonyítottnak veszik. No persze nem hiányoznak az elmélet ellenfelei sem. V. Feszenkov szovjet asztrofizikus egy interjúban31 nagyon határozottan kijelentette: „Mindezt senki sem bizonyította be, és ellenkezik az összes ténnyel, amit a modern tudomány eddig megállapított.” Erre csak azt mondhatjuk: irigyeljük azokat az embereket, akiknek nincsenek kétségeik. Talán soha nincsenek?... Vagy egyszerűen Feszenkov és a többiek nem hallottak az e könyvben felsorolt tényekről? Feszenkov mellesleg így folytatta: „Kiderítettük, hogy Galaxisunk legközelebbi tájain életnek nyoma sincs. Ezért minden olyan fejtegetés, amely szerint a Földet a nem túl távoli múltban más égitestekről magasan fejlett értelmes lények keresték fel, és kapcsolatba léptek itt különböző népekkel - teljesen irreális és ellenkezik a tudomány eddigi megállapításaival.” Olvassák csak el még egyszer ezt a két mondatot. Feszenkov és ,a hozzá hasonlóan gondolkodók meg vannak győződve arról, hogy nemcsak a Naprendszerben nincs értelmes élet (amiben kétségkívül igazuk van), hanem a „galaxis közeli tájain is”. Hogy ezt az értesülést honnan szerezték, nem tudjuk. Ugyanis nem elégséges kizárólag arra alapozni egy ilyen véleményt, hogy rádiójeleinkre innen e „közeli” vidékekről mindeddig nem érkezett válasz. A másik ellenérv: Feszenkovnak eszébe sem jut, hogy azok az idegen lények jöhetnek máshonnan is! Nemcsak az általa „közelinek” nevezett tájakról. Hanem messziről, vagy éppenséggel az űr más 134

fizikai tulajdonságokkal rendelkező részeiből. Soha senki nem zárhatja ki ilyen ex katedra módon azt a lehetőséget, hogy Idegenek, űrhajósok régen vagy a közelmúltban vagy bármikor a jövőben is ellátogathattak, ellátogathatnak Földünkre. Aki ilyent mond, nem igazi tudós - akárhány diplomája is legyen. Arról nem is beszélve: ha mi nem vagyunk képesek felfedezni valahol a „közelben” az idegen civilizáció(k) létezésének jeleit, az egyáltalán nem jelenti: ők ne tudnának ide ellátogatni tetszés szerinti módon, időközökben és gyakorisággal! Arról nem is beszélve, hogy egy teljesen másféle felépülő, másféle tudományt a miénknél már jóval magasabb szinten alkalmazó civilizáció el is tudja rejteni a jelenlétét, ha úgy akarja vagy pedig annak jelei annyira másfélék, hogy mi azokat semmiképpen sem tudjuk érzékelni, tapasztalni. Ausztrália egyes barlangrajzait 1837-ben fedezte fel G. Grey, azonban beszámolójára nem vetettek ügyet. Így a dolog csaknem száz évvel később, 1931-ben vált ismertté, amikor a szóban forgó közép-ausztráliai barlangokat újra felfedezték. M. Terry régésznek feltűnt, hogy míg az összes, a tudomány által ismert ausztráliai sziklarajz rendkívül primitív ábrázolás volt - a mi gyerekrajzainkhoz hasonló „vonalemberkéket” véstek kőbe a bennszülöttek -, az itt talált képeken igazi testtel rendelkező, három dimenzióba kiteljesedő alakokat láthatunk hosszú, fehér ruhákban, ráadásul az alakok nagysága nemegyszer eléri a... 10 métert! Vagyis egy háromemeletes ház magasságát! Itt rögtön felmerül a kérdés: miért rajzolták-vésték őket ilyen nagyra, ha az egyéb emberalakokat normális mérettel ábrázolták? Arról nem is beszélve, hogy ezzel rendkívüli módon megnehezítették a maguk számára a dolgot: a sziklafalak előtt ezek szerint három emeletnyi állványzatot kellett volna készíteniök, hogy e rajzokat ebben a méretben kivitelezhessék. Miért fárasztották magukat?... Ilyesmihez nemcsak akkor nem értettek a bennszülöttek, hanem még ma sem. Tehát nemcsak a túlméretezett alakok felrajzolása, de kivitelezésének módja is ismeretlen. Daniken nyilván 135

most azt írná: „Kik emelték fel a bennszülötteket abba a magasságba?...” Pontosan 30 évvel később, 1961-ben Ausztrália szinte mértani közepén Alice Springs város közelében egy újabb, 400 rajzból álló „galériát” fedeztek fel. R. Edwards antropológus és muzeológus kénytelen volt elismerni: „Ezeket a rajzokat egyetlen ismert helyi kultúrának sem tulajdoníthatjuk.” Vagyis - akkor ki a szerzőjük? Meg kellene kérdezni magukat az ausztrálokat. Mit mond a bennszülött mitológia? A környéken élő bennszülöttek férfiágon apáról fiúra szálló mítosza a következetőket állítja: „A nagyon távoli Álomkorszakban történt. Az Örök Lelkek Hazájából a tengeren át idehajózott egy Fivér és két Nővér. Dzsanggoulnak hívták magukat... Amikor a Fivér és a két Nővér partra léptek, volt ott már föld, víz, növények és állatok - de azok nem szaporodtak. Az élet csak állt egy helyben, nem haladt előre. De a két Nővér öle tele volt élettel, amely még az Örök Lelkek Hazájában került be oda. Hamarosan gyermekek és élet született, benépesítette nemcsak a környéket, de egész Ausztráliát”. Számos ausztrál törzsnél fennmaradt a mítosz, és érdekes, hogy minden esetben ugyanarról a konkrét tájról: a mai Port Bradshaw (persze, ez az öböl mai neve) helyén ért partot egy jármű, benne egy férfival és két nővel. Nem egészen vethető el az a feltételezés, hogy ezek valamiféle középkori ázsiai vagy más hajótöröttek voltak, és az egész mítosznak semmi köze az Idegenekhez. Ám van egy elgondolkodtató részlet, amit általában hajlamosak vagyunk a bennszülöttek „fantáziája” rovására írni. A mítosz kezdetén szó esik arról, hogy az Idegenek érkezése előtt a világ, bár létezett, lényegében terméketlen volt. És ez az a pont, ahol eszünkbe jut Francis Crick irányított pánspermia-elmélete. Az ausztrál bennszülöttek erről természetesen nem tudhatnak, mégis - érdekes módon összekapcsolják az Idegenek érkezését a földi élet kezdetével. Itt kapcsolódik a dolog a többi mítoszhoz is, amikről már szó esett ebben a könyvben; az Idegenek fényt, tudást, életet hoztak az ősöknek, nemegyszer még az időszámításuk is onnan kezdődött, egyszóval az volt a legfontosabb esemény a történetükben. 136

Ám mindez még így sem eléggé meggyőző bizonyíték, és jó, ha ezzel is tisztában vagyunk. Vannak, akik az Idegenek nyomait az óceáni szigeteken keresik. A Kanári-szigetek, a Húsvét-sziget, Polinézia szigetei - különösen Temuen és Ponape - valóban sok kulturális és régészeti rejtélynek adnak otthont. Lakóik eredetéről máig viták folynak, a földjeikben, romjaikban és barlangjaikban talált tárgyak, írások és ábrázolások mind-mind arra mutatnak, hogy némelyik nagyon is élénk kapcsolatban állhatott távoli vidékekkel - viszont a kapcsolattartás lehetőségét a fizikai viszonyok akadályozták, úgy tudjuk. Találtak Ausztráliában egyiptomi szerekkel tartósított múmiát, MohendzsoDaró-i írást a Húsvét-szigeten, egykor ott járt négerek nyomait Mexikóban - rejtély rejtélyt követ. Még mindig van a földön vagy száz olyan város, amelynek keletkezése egyszerűen titok, a szakértők sem értik, hogyan lehetett azokban a korokban, az akkori eszközökkel, az ottani fizikai körülmények között azokat felépíteni. Olyanok is akadnak szép számmal, amelyeknek céljáról nincs fogalmunk. És akadtak, amiket lakóik a felvirágzás csúcspontján egyszerűen otthagytak, és az utolsó szálig elvonultak. És mi lett azokkal a népekkel, amelyek rejtélyes módon, nyomtalanul eltűntek, akárha a föld nyelte volna el őket? Találtak olyan nyomokat - például a mexikói oltékok településein -, amelyek egyenesen megdöbbentőek. Az a nép szintén az ismeretlenség ködéből bukkant elő, másfél ezer éven át ma is döbbenetes hatást gyakorló városokat épített fel - majd a régészeti kutatások eredményei szerint egy szép napon (lehet, szó szerint egyetlen nap alatt!) összetörte, és a föld mélyébe temette isteneit, és... eltüntette önmagát is. Nem zárható ki a vallási vagy egyéb alapon, fanatikus módon elkövetett tömeges öngyilkosság sem. Minek, milyen folyamatnak vagy eseménynek, esetleg ideológiai győzelemnek (vagy kudarcnak) kellett történnie ahhoz, hogy ilyesmire sor kerüljön? Nem tudjuk, nem tudjuk. Ezt a kis kitérőt csak azért tettem, mert tudom: vannak emberek, akik úgy érzik, ma már lényegében minden világos az emberi múltban, nagyobb gondok, hiányosságok, rejtélyek nem akadnak, a 137

fennmaradt néhány apróságot pedig a szakemberek hamarosan megoldják. El kell vennem a kedvüket; a régészet, az antropológia, az őstörténet-kutatás még sok száz évig napirenden lesz. Múltunkban még mindig több a homályos vagy teljesen sötét, mint a világos, és már tökéletesen megmagyarázott pont. És ismét térjünk vissza a régészeti leletekhez, azoknak is egy nagyon különös válfajához, a víz alatti archeológiához. Az Egyesült Államok Visconsin államában, Madison város közelében található a Rock-tó. (Ez aránylag közel van a Michigantóhoz és Chicagóhoz is.) Az ügy régóta borzolja a kedélyeket - de lássuk, miről van szó valójában? A Rock-tó vagy 8 kilométer hosszú, kb. 4 kilométer széles, alakja kissé lábnyomra emlékeztet. Bár a legmélyebb helyeken is csupán 12 méter mély, nehezen kutatható, mert az év nagyobb részében a benne lebegő sűrű iszap teszi átláthatatlanná. Állítólag csak hideg, de tiszta időben átlátszó a vize; évente mindössze pár ilyen nap van azon a környéken. Az ügy a század elején kezdődött, amikor C. és L. Wilson (fivérek) azt állították, hogy egy különösen száraz időszakban - amikor a tó vízszintje csaknem 2 méterrel csökkent csónakjukból a víz alatt a tó egyik pontján valamilyen lapos kőteraszt láttak, sőt evezőjükkel is elérték azt. Hosszú ideig aztán nem történt semmi. 1936. április 11-én egy másik szemtanú, bizonyos F. Morgan hidroplánnal repült el a tó fölött, és az aznap kivételesen tiszta vízben... három piramist pillantott meg. A dolog neki magának is hihetetlennek tetszett, ezért később búvárokat is értesített. így került az ügybe a korszak híres amerikai búvára, M. Noel, aki a jelzett hely közelében lemerülve megtalálta az egyik piramist. Állítása szerint a piramis csúcsa le volt vágva, magassága körülbelül 10 métert tett ki, egyik oldalának hossza 5 méter lehetett. A felső, levágott rész körülbelül 1 négyzetméteres volt, és Noel határozottan állította, hogy a teljes piramist minden oldalról kőlapok fedték. És ekkor kezdődtek a rejtélyek. Sokan szerették volna maguk is látni a titokzatos építményeket - ám a következő harminc évben ez senkinek sem sikerült! Gyakran merültek le hivatásos és amatőr 138

búvárok, kíváncsi békaemberek, és jól felkészültek - az előző felfedezők által jelzett helyeken egyszerűen... semmit sem találtak. Így nem csoda, hogy amikor 1967-ben a W. Kennedy vezette héttagú csoport - inkább a véletlennek, mint a tervszerű kutatásnak köszönhetően - ismét megtalálta a piramist, már néhány kődarabot le is törtek belőle, és a felszínre hozták bizonyíték gyanánt. A hitetlenkedőket azonban ez sem győzte meg, és valljuk be, volt okuk rá. Hiszen hogyan lehetséges az, hogy egy alig pár kilométernyi kis tóban egyesek látnak valamilyen nem is kicsi tárgyat, sőt annak több példányát is, mások pedig évtizedekig nem? Hogy érdekesebb legyen a dolog, közvetlenül az expedíció után kiderült: Kennedy látta, megtapogatta a piramist, sőt, mint említettem, le is tört belőle pár kődarabot - ám hat társa elúszott mellette anélkül, hogy észrevette volna! Az igaz, hogy a rendkívül iszapos vízben a lemerülő emberek lámpáik ellenére is szem elől tévesztik egymást, amint eltávolodnak pár méterre. A furcsaságok folytatódtak. Ugyanis, amikor megismételték a kutatást, maga Kennedy sem lelte fel ismét a piramist! Nem is beszélve másokról, akiket szintén hajtott a vágy. A Rock-tó a maga különös fizikai viszonyaival kifogott rajtuk. Egy másik ismert amerikai búvár, L. Mariele szintén kudarcot vallott, pedig ő és társai egy hatalmas hálóval át is fésülték a Rock-tavat... Abban az évben a sajtó már Kennedyt is csalással vádolta, sokan pedig legyintettek az egészre: nincs ott semmiféle piramis, szélhámosság az egész. 1968 őszén chicagói búvárcsoport ereszkedett mélybe, és... két piramist talált. Az egyik négyzet alapú, a másik téglalap alapú volt; ez utóbbinak a méretei nem is kicsik: hossza 20, szélessége 10 méter. Mind a két építmény körülbelül négy méterre magasodott ki a fenékből, és „kétségtelenül emberi kéz alkotta őket”. Felmerül itt sok kérdés. Az egyik az, hogy ha volt ott egyesek szerint egy, mások szerint kettő, sőt, talán három (erre is akadt tanú) piramis, a hálós kutatók 1967-ben miért nem találtak rájuk? Feltehetően azért, mert az építmények oldalai a rájuk tapadt vízinövények miatt igen síkos volt, és a lassan húzott háló észrevétlenül lecsúszott róluk - ez érthető. A nagyon sűrű iszap miatt 139

az sem zárható ki, hogy egyes expedíciók miért keresték őket hiába. (Én magam, a magam józan paraszti eszével azon gondolkodom: a búvárok miért nem vittek magukkal - akár egészen kicsi - bójákat? Ezek zsinórjának végét Kennedy vagy mások, akik egyszer rátaláltak egy piramisra, odaerősíthették volna azok mellé a fenékhez és máris könnyebb lett volna utána mindig megtalálni, sőt, attól kezdve akár rendszeresen kutatni a piramisokat...?) A felfedezés ugyan rehabilitálta Kennedyt, de ahogyan az ilyenkor lenni szokott, újabb kérdéseket vetett fel. A leginkább izgató persze az volt: kik építették a piramisokat a tó fenekére? És hogyan? Hiszen a szakértők megegyeztek abban, hogy egy ilyen vízalatti piramisépítés ma sem lenne könnyű feladat (bár, természetesen, megoldható). Van, aki felvetette: nem a víz alá építették őket, hanem a szárazföldre! Vagyis akkor, amikor a Rock-tó mai helyén még nem volt víz. A geológusok viszont egybehangzóan állítják azt, hogy ez a tó a jégkorszak előtt keletkezett - tehát a legoptimálisabb számítások szerint is minimum 10 ezer évvel ezelőtt, de valószínűleg inkább korábban. Nos, a kérdés az, ki épített Amerikában piramist 10-12 ezer évvel ezelőtt? Válasz nincs.

140

MIRE SZÁMÍTHATUNK?

Ennek a fejezetnek eredetileg más címet akartam adni. Valami olyasmit, amiből kiderülne, hogy mi történik ma ezen a téren? Megfejtjük-e fokozatosan a rejtélyeket? Történnek-e kutatások ma is? Mit tudunk az Idegenek esetleges látogatásairól? Végül még azt a nagyon merész kérdést is feltenném: itt vannak-e ma is? Egyszer egy magyar csillagásznak írásba is adtam: nem hiszek abban, hogy Idegenek valaha is jártak a Földön. Azóta persze több év telt el, és az éveknél csak az érvek voltak számosabbak. Kénytelen vagyok nézetemet változtatni, amint újabb információk birtokába jutok. Ezen információk egy részét osztottam meg Önökkel a könyv lapjain. Ám még vannak rejtélyek. Emlékszünk, kijelentettük a mai tudomány véleményére támaszkodva, hogy Naprendszerünkben biztosan nincsen értelmes élet a Földön kívül. Mi van mégis, ha ez az állítás részben hamis: ha nem is él itt rajtunk kívül senki, feltehető esetleg: vannak itt bázisok, támaszpontok? Ehhez persze mást is fel kell tételeznünk. Például azt, hogy az Idegenek huzamosabb tartózkodásra rendezkedtek be, vagy terveik szerint bizonyos időközönként ismét ejönnek. Ezt a mi logikánk szerint megkönnyítheti nekik egy Naprendszerbeli támaszpont. (Ami nem jelenti azt, hogy ezen a vonalon halad az ő logikájuk is.) Ezek „legénységét” természetesen nem okvetlenül az Idegenek alkotnák, hanem robotok, biorobotok, vagy más, általunk még fantasztikus regényekben sem feltalált szerkezetek-szervezetek. Nincs kizárva természetesen a sokoldalúan gondolkodó, analizáló, és mindig mindenben optimális módon reagáló számítógép sem. Ha valahol itt a „közelben” lenne egy vagy több ilyen bázis, máris érthetőbbé, 141

valószínűbbé, és könnyebben elfogadhatóvá válna az a ma még őszintén szólva eléggé hihetetlen tény, hogy a Földön valahol szinte minden héten látnak egy vagy több ufót. Ezek állítólagos nagy száma gyanússá teszi a jelenséget, és még a pozitívan hozzáálló kutatókban is értetlenséget és hitetlenséget vált ki. Más persze a helyzet, ha az Idegenek - említettem már - a Tér egy másik tulajdonságú részéből (dimenziók?) érkeznek, csak általuk ismert szabályok és lehetőségek kihasználásával, így az előretolt, segítő bázisoknak aligha lehet bármilyen szerepe is, és ez esetben le kell mondanunk erről a szépen csengő teóriáról. De amíg nem ismerjük saját Naprendszerünket sem (nem is beszélve az űr hozzánk közeli, mégis egyelőre a lehetőségeink határán kívüli tájairól), addig nem állíthatjuk, hogy nincsenek bázisok, nincsenek Idegenek. A földi nyomok persze sokfélék lehetnek, mint azt eddig bemutattuk. Ám a szakértők szerint még egyéb nyomokra is akadhatunk. Itt van például a Hold. Régóta hallani különféle, nem ellenőrizhető állításokat kísérő égitestünkkel kapcsolatban. Sokat beszélnek ma is arról, valójában mit találtak ott az első leszálló amerikai űrhajósok? Azok a bizonyos „kettős rádióadások”, amelyeket a Földön többen lehallgattak, nem felejtődnek el oly könnyen, és ma is előkerül a téma. Például akkor, amikor Conrad űrhajós (az Apolló-12-esen repült a Holdra) nyilatkozott a Scînteia című román központi pártnapilapnak (az interjút csak másodkézből ismerem, az eredetit nem sikerült megszereznem). Többek között azt mondta: „A Hold felülete általában komor benyomást tesz. De itt-ott úgy néz ki a felszín, mintha felszántották volna. Két vagy három ilyen felszántott helyen nyomokat láttunk; talán lábnyomok lehettek. Mindezeket lefényképezték, és tudósaink most vizsgálják e képeket.” Hadd kérdezzem meg az olvasóktól: önök látták e fotókat? Hallották később a róluk készült nyilvánosságra hozott szakvéleményeket? Mert én nem. Ahogyan a „kettős rádióadásokról” sem hallottunk soha igazán hivatalos forrásból, sőt ezeknek még a létezését is igyekeztek később tagadni, mesterségesen szított pletykákkal az egészet mendemondák szintjére alacsonyítani, szenzációhajhász újságírók nyakába varrni. A Hold tehát „gyanús”. 142

Hallottunk már olyan elméletről is, amely mégis a Naprendszer közelében élő Idegenek mellett kardoskodik. Egy ilyen, valóban fantasztikus elméletet még tudományos folyóiratban is publikált H. Brown.32 Szerzője úgy véli, hogy az űrben számos igen kicsi, nem látható sötét csillag is található, és ilyenek vannak Naprendszerünk közelében is. Ezeknek lakói is vannak, és azok feltehetően sokat tudnak rólunk... (Hogy a sötét csillagok fénytelen világában miként létezhetnek biológiai lények, arról nem szól Brown.) A kutatók jelentős része - már aki közülük egyáltalán foglalkozik ezzel a kérdéssel - nem lát semmi problémát. Szerintük a sumérok nem ugrásszerűen fejlődtek, merthogy azokon a területeken állítólag előttük is voltak, ha nem is olyan fejlett népek. Az egyiptomiak sem az Idegenektől tanulták amit tudtak, hanem fokozatosan jutottak el tudásszintjükre. A baalbeki teraszt igen egyszerű módon építették, a nazcai rajzoknak sincs közük semmi földönkívülihez, és így tovább. Persze, azt hiszem, a dolog nem ilyen egyszerű. Elég a dogonokra vagy a sumérok „tizedik” bolygójára gondolni. Sok dolog van még a Földön és a Kozmoszban, ami nem világos. Már föltették a kérdést mások is: kereshetünk-e a Földön jelenleg olyan jeleket, amelyek az Idegenek egykori ittlétére egy mostani itttartózkodására utalnak? Történnek-e különleges dolgok - az ufók megjelenésén kívül is? Működnek-e itt közöttünk, körülöttünk titokzatos erők, történnek-e megmagyarázhatatlan jelenségek? Olyanok, amelyek mögött esetleg valamilyen nem földi erőket sejthetünk? A válasz: igen. Például 1977-től Brazíliában megfigyelték, hogy bizonyos területeken a tudomány számára addig ismeretlen jelenségeket tapasztalnak. A föld alól itt-ott váratlanul száraz porgejzírek törnek fel, nemegyszer 2-300 méter magasra is, majd mélyedést hagyva a talajon, „kialszanak”', és ugyanott többé nem jelennek meg. A geológusok előbb azt hitték, a jelenség komoly földrengéseket prognosztizál - ám ez mind a mai napig nem igazolódott be. A gejzírek nem geológiai természetűek, és nem tudni, miképpen keletkeznek, mit jelentenek. 143

Az amerikai Nevada és Kalifornia államokban található kiszáradt tavak fenekén heverő kövek... vándorolnak. A fizika minden törvényszerűsége ellenére az élettelen, 10 dekától 3 kg-ig terjedő súlyú kövek szinte élőlényként ügyködnek. Állandóan ide-oda vándorolnak, és ezt a mögöttük hagyott hosszú - olykor száz méteres! - talajon hagyott kis árkok bizonyítják. 1978-ban már egy külön e célból kirendelt bizottság meg is vizsgálta a jelenséget, és arra a belátásra jutott, hogy a kövek a viharok idején, az erős szelek hatására csúsznak el az egykori tófeneket alkotó iszapon. Eltekintve attól, hogy kiszáradt tavakban nem marad iszap - hisz ha így lenne, nem nevezhetnénk őket kiszáradtnak! - még mindig marad néhány nyugtalanító kérdés, és csodálom, hogy a tisztes bizottság erre nem figyelt fel. Például az, hogy arrafelé viharok csak többévenként egyszer történnek, a kövek viszont folyton vándorolnak. Másodszor arra sem figyeltek fel, hogy az állítólagos iszapon csúszó kövek a dolgok természetéből kifolyólag nem hagynak mély, hanem csak felületi nyomokat. A leglényegesebb persze az, hogy vihar alkalmával az erős szél egy irányba fúj, tehát az összes kőnek ugyanarra kellene elmozdulnia - erről pedig szó sincs, mindegyik másfelé „csavarog”. Ugorjunk át egy másik földrészre, más klímába, és egészen más jellegű eseményekhez. Észak-Európában, különösen Svédországban többször megfigyeltek rejtélyes eseteket különféle tavak jegén. Hamarjában három ilyent tudnék említeni a források alapján. Az egyik 1968. április elején történt Malung svéd város közelében, az ilyenkor még teljes mértékben befagyott Uppraemen-tó jegén két horgász hatalmas nyílást fedezett fel. Természetesen értesítették a rendőrséget, az pedig - tanácstalanságában - a tudományos intézményeket. Az esetről készült hivatalos jegyzőkönyv szerint a „80 centiméter vastag jégpáncélban egy háromszög alakú, összesen kb. 500 négyzetméter területű nyílást ütöttek ki”. Hogy ki tette, mi célból, milyen technikai eszközzel, arról a bizottság sem tudott megállapítani semmit. Robbanóanyag nem jöhetett szóba először is azért, mert a számítások szerint ehhez 100 kg dinamitra lett volna szükség, no és a detonációt az egész környék hallotta volna. 144

Ezenfelül robbanóanyaggal nem lehetett volna olyan szépen pontosan háromszög alakban kivágni a csaknem méteres vastagságú jeget. A tó körül különben a két horgász nyomain kívül semmi sem mutatott mozgásra, szállításra. A búvárok leszálltak a 13 méter mély fenékre, de robbanási krátert ott sem találtak. Alig egy hónappal később, 1968 májusában ugyanazon tartományban, Saernaheden melletti tónál fedezték fel a következő rejtélyes léket a jégen. Ezúttal 300 négyzetméteres területen. A búvárok itt is leszálltak, de csak „padlósimaságú feneket” találtak. A harmadik esetre 1968. október 28-án került sor Arvidsjaur környékén Bergsviken faluban. A Hundbergstjaern-tónál, amely erdőben található, és ilyenkor már az is be van fagyva - hatalmas léket találtak. Ez viszont olyan volt, mintha robbanás vágta volna ki a jeget belülről, ugyanis a 30 centiméteres réteg kisebb-nagyobb törmelék formájában elborította az egész tavat, az épen maradt jégtakarót. Középen egy 30 méter átmérőjű lék volt. Az egész környéken a magas hóban egyetlen lábnyomot sem fedeztek fel. Mi történt hát mindegyik esetben? Valamilyen erő kívülről - felülről? vagy belülről hatást gyakorolt a tavak nem is vékony jégpáncéljára, és azt - talán hangtalanul, de mindenképpen kevés zajjal - hihetetlen erővel „megnyitotta”. Fel kell tételezni, mint a leglogikusabb elméletet: valakik a tóban voltak, és a befagyott jégen át kellett távozniok. Ez nem lehetett vízi vagy szárazföldi állat, két okból sem. Először is e tavakban soha ilyent nem láttak, másodszor ennyi erővel aligha rendelkezne. Van egy harmadik ok is: az állat mindenképpen a tó jegén, majd a parton távozott volna el, így nyomait felfedezték volna a döbbent környékbeliek. Igaz, azt is feltehetjük, hogy a tavakban nagytestű állat él, amely nem ment el sehová, csak légzőhelyet vágott magának a jégen, és továbbra is ott maradt, hisz ott él. Sajnos ez sem állja meg a helyét, ismét csak több okból. Már említettem, hogy soha senki arrafelé nem tapasztalt ilyen lényt a tavakban; másodszor pedig: 1968 előtt nem jegyeztek fel ilyen eseteket, és amennyire tudom, azután sem. „Aki” kijött a jég alól, csak egy irányban távozhatott: felfelé. Vagyis repült. Hadd szúrjam itt közbe, hogy már nemegyszer 145

figyeltek meg, főleg az Arktika (Északi-sark tágabb környéke) tájain a hideg tenger jégpáncélját alulról áttörő és felemelkedő ufót. (Említettem is egy ilyen esetet az Ufó a láthatáron, 1989. című könyvemben.) De a földgömb ellenkező oldalán, az Antarktiszon is történt egyszer egy furcsa dolog. Érdekes módon erre is 1968-ban került sor. A Nemzetközi Geofizikai Év keretében sok más nemzetiségű társukkal együtt amerikai kutatók is dolgoztak arrafelé. Két geológus (nevüket nem közölték) egy napon lánctalpas hójáróval utazott a Knox-parton. Egyszer csak észrevették, hogy tőlük körülbelül 1 kilométernyi távolságban kavarog a levegő és a hó. Mivel sütött a nap, és nem voltak felhők az égen, megértették, hogy ez aligha meteorológiai jelenség. Először arra gyanakodtak, hogy a szintén a közelben dolgozó orosz vagy japán kollégáik végeznek valamilyen kísérletet - mindenesetre arrafelé vették az irányt. Közelebb érve otthagyták a járművet, és gyalog lépkedtek az örvénylés felé. Akkor már megértették, hogy nem hókristályok repdesnek a levegőben, hanem meleg és ismeretlen illatú pára kavarog. A fehéren kavargó kis felhő hamarosan szétoszlott, és a közepén a férfiak valamilyen kupolás építményt vagy szerkezetet vettek észre. Nem volt magasabb 2 méternél, és az átméró'je sem lehetett több 7-8 méternél. Úgy csillogott, mintha üvegből készült volna. Az egyik geológus talán azt hitte, valamilyen ismeretlen geológiai jelenséggel vagy alakzattal találkoztak, és futásnak eredt a kupola irányába. De akkor a kupola közelében két mozgó alakot pillantott meg. De azok... nem emberi alakok voltak. Talán két tárgy? Ez nem derült ki. A beszámoló szerint két kerekded, sárgás tárgy, egy méternél nem magasabb, és olyan benyomást keltettek, mintha rosszul felfújt léggömbök lennének. Ide-oda himbálóztak a jégen, és forogtak a tengelyük körül. Közöttük vagy fölöttük a hegesztési ívfényre emlékeztető kékes fény ragyogott. A geológusnak úgy tűnt, az egyik „ballon” feléje közeledik, ezért sarkon fordult, és menekült. Rákiáltott társára is, hogy az is fusson, ahogyan csak bír. Visszarohantak a lánctalpas hójáróhoz, és amögé bújva mertek először visszanézni. Kis ideig még látták a kupola tetejét, amit 146

megint eltakart a fehér örvény. Aztán a meleg pára szétoszlott - és a jégen nem volt semmi. Nézzük, mi eshet a fejünkre a levegőből?... 1960 júliusának első napjaiban történt, Kanadában. Egy kormánypénzből működő, mágneses anomáliákat stb. kutató szervezet, a „Project Magnet” emberei távol a lakott területektől egy körülbelül 150 kilogrammos, furcsa fémötvözetet találtak, amely szemmel láthatóan összeégett a légkörön áthaladva. Az űrből esett le. Az első feltételezés, hogy meteoritról van szó, nem bizonyult valósnak. Az elemzések kiderítették, hogy ebben a fémben túl kevés a nikkel, ugyanakkor túl sok a mangán ahhoz, hogy bármilyen meteornak tarthassák. A második feltételezés - nevezetesen, hogy mesterséges égitest, műhold lenne, nem volt tartható; egyetlen rakétatípusban sem alkalmaznak ilyen nagy, tömör fémtesteket. Még az esetleges földi eredetet is el kellett vetni, nem szólt mellette semmi. A dr. P. Millman által vezetett kutatások kimutatták azt is, hogy a test minden négyzetcentiméterén átlag 30 apró mikrometeorit-becsapódás nyoma fedezhető fel, ami hosszas űrbéli tartózkodásra, ottani száguldásra utal. Egyes szakértők óvatosan azt mondják e jelek alapján, hogy a szóban forgó test „legalább egy évig volt az űrben minden védelem nélkül”, kitéve a mikrometeoritok becsapódásainak. Léteznek egészen komoly elméletek azzal kapcsolatban, hogyan keressük az Idegenek nyomait a Földön, helyesebben: egyáltalán mit keressünk? Többen úgy vélik: eszközöket kell találnunk, olyanokat, amelyek kétségkívül modernek. (Egy ilyen esetleges eszköz lehet az ún. antiküthérai lelet, amelyről A rejtélyes elődökben van szó bővebben.) Márpedig - érvelnek tovább - minél modernebb, fejlettebb egy szerszám, egy eszköz, annál kisebb méretű gondoljunk csak az egyre apróbb zsebrádiókra, minitelefonokra, sőt, zsebtévékre, nem is beszélve az egészen miniatürizált kis számítógépekről. Vagyis lehetséges: a bizonyító erejű tárgyak itt vannak valahol, de mi nem tudunk róluk, talán olykor éppen rajtuk taposunk. Vagy már a kezünkben is voltak, de nem ismertük fel őket? 147

Nagyon kényelmes lenne most egy egész fejezetet iktatni ide az ufókról, mondván: a mai, legjobb bizonyítéka az Idegenek létének. Sajnos, a dolog nem ilyen egyszerű. Ez a jelenség - az azonosítatlan repülő és úszó tárgyak felbukkanása fizikai világunkban - ugyan most már tagadhatatlan tény, de nem egyértelműen bizonyítéka annak, hogy mozgatóik, használóik, tulajdonosuk, alkalmazójuk biztosan az Idegenek lennének. Ne feledjük: az ufókról komoly tudományos folyóiratok is beszámolnak (ami nem egyenértékű azzal, hogy azok szerkesztői is bizonyított ténynek veszik a repülő testek földönkívüli eredetét vagy akár csak valódiságát is.) így hát „cáfoló” cikket olvashattunk egy francia tudományos folyóiratban is,33 vagy annak magyar nyelvű átvételét is Lukács Tibortól.34 E komoly vagy kevésbé komoly beszámolókban elméleteket olvashatunk az ufók származásáról is. Az egyik ilyen teória azt hirdeti, hogy e járművek nem egy vagy több földönkívüli civilizáció, hanem az emberek eszközei - igaz, nem a mai korból, hanem a... jövőből. Vagyis lényegében a mi távoli utódaink repdesnek itt, akik egy bizonyos jövőbeli korban megoldották a visszafelé való időutazás problémáját, és megtalálva annak műszaki megoldását is, visszajárnak a mi korunkba, és az összes többi (számunkra múltbéli) korba is. Akár igaz az elmélet, akár nem (bebizonyítani az „ő” segítségük nélkül nem tudjuk), annyi biztos, hogy emiatt nem állíthatjuk teljes bizonyossággal: az ufók egy másik, számunkra idegen civilizáció űrrepülőgépei, vagy más célú járművei, egyszóval azok megnyilvánulási formája. Mint már többen is felvetették, az sincs kizárva, hogy az ufó egy, a Földön jelenleg is létező, de tőlünk elzárkózott, és nálunk sokkal fejlettebb civilizáció eszköze. (Atlantisz-elmélet, nagy vonalakban.) Természetesen tisztában vagyok vele, hogy igen fantasztikusan hangzik mindez, mégis, ha csak 0,1 százaléknyi esélye van arra, hogy ez legyen az igazság, már nem vethető el egyik elmélet sem. Tény az is, hogy ezek az azonosítatlan repülő tárgyak (mi csak azokat nevezzük így, amelyek eleve Idegen eredetre utalnak) olyan műszaki paramétereket is mutatnak, amelyek valószínűsítik, hogy 148

nem földi, emberi akaratnak engedelmeskednek. Olyan dolgokra is képesek, amelyek ellentétesek az általunk ismert (és megdönthetetlennek tartott) fizikai törvényszerűségekkel. Ismételten hangsúlyozom, nem zárható ki, hogy itt más dimenziók is számításba jönnek. Mivel minderről nagyon keveset tudunk (valójában szinte semmit sem), nehéz az ügyben bármit is állítani. Az viszont biztosnak látszik, hogy ezek a szerkezetek általunk ma még ismeretlen hajtóművel rendelkeznek, amelyek a térbeli haladás (legyen szó akár légkörről, akár légüres, tehát kozmikus térről) igen optimális módozataira képesek. Nem világos energiafelvételük mikéntje, sem a hasznosítás mértéke, és egyéb műszaki lehetőségeik sem. Ne szégyelljük, hogy még oly keveset tudunk. A tudósok egy része is tisztában van ezzel. Nagyon tanulságos olvasmány lenne, ha nálunk is kiadnák az erről szóló hatalmas gyűjteményes munkát.35 Itt oldalak százain sorolják fel a legismertebb kutatók (pl. Crick, H. Bondi, O. Frisch, T. Gold, J. Kendrew, L. Pauling, J. Wheeler és még több mint ötven személy), száz és száz olyan problémakört emlegetnek fel, amelyet a tudománynak mind a mai napig sem sikerült megoldania. A Világegyetem felépítésétől a földi élet keletkezéséig, az élő és élettelen anyag határáig, az agy működésének mechanizmusától az emlékezet működéséig rengeteg témát tartalmaz ez a sajátságos lexikon. Inkább tárgyaljuk meg, van-e egyáltalán értelme, esélye, lehetősége annak, hogy valaha is kapcsolatba kerülünk az Idegenekkel? E könyv elején már érintőlegesen végigfutottunk a problémakör egyes pontjain. Most nézzük meg, a világ különböző részein a hozzáértők miként vélekednek minderről, és mi magunk mit tehetünk hozzá véleményeikhez? Sklovszkij már említett művében és cikkeiben sem zárta ki a kapcsolatfelvétel lehetőségét, hangsúlyozva azonban a nagy távolságok miatti nehézségeket, és a fénysebességet megközelíteni képes űrhajók szükségességét - mondván, erre másképpen aligha kerülhet sor. 149

Egy magát meg nem nevező magyar szerző kicsiny művecskéjében36 is ezt boncolgatja, hány idegen civilizáció létezhet a (közeli) világűrben, és milyenek a kapcsolatfelvétel esélyei. Azonban nem sok benne az optimizmus; nemcsak a távolságok, hanem az esetleges lakott világok időbeli eltolódása is csaknem reménytelenné teszi a dolgot. A Drake-formula hosszas magyarázata, és a lehetséges bolygókkal bíró csillagok elemzését követően a szerző felhívja a figyelmet a biológiai élet problémáira, arra is, hogy a földön kívül másfélét nem ismerünk, így nincs kellő összehasonlítási alapunk. Ő is említi a genetikai kód „szembetűnő azonosságát”, de egy szót sem szól (az akkor már ismert) Crick-féle irányított pánspermiaelméletről. Azt is feszegeti, vajon meddig létezhet egy civilizáció azok után, hogy elért egy bizonyos műszaki-tudományos fejlettségi szintet, nem semmisíti-e meg önmagát - törvényszerűen, mindig és minden körülmények között? (Ha ezt az elméletet tovább vinnénk gondolatban, arra a belátásra is juthatnánk, hogy tulajdonképpen sehol az űrben nem létezhetnek értelmes civilizációk, hisz a termonukleáris korszakba érve előbb-utóbb, szándékosan vagy véletlenül megsemmisítenék önmagukat...) A végén az eszmefuttatás ezzel a mondattal zárul: „Az intergalaktikus kapcsolatteremtés tárgyunk szempontjából a science fiction körébe tartozik.” Nos, így is lehet vélekedni, és őszintén szólva, a kutatóknak ma nem sok alapjuk van nagyobb optimizmusra. Mi azonban, nem lévén kutatók, elengedhetjük a fantáziánkat is, anélkül, hogy átcsúsznánk a tisztán csak science fiction körébe. Arthur C. Clarke, akiről sokan tévesen ufó-ellenességet tételeznek fel, elgondolkodtatóan nyilatkozott a témáról: „Manapság csak az óvatlan ember jósolna bármit is az ufók ügyében. Könnyen meglehet: a következő nemzedékek úgy tekintik majd a témát, mint mi a középkori babonákat. Személyes meggyőződésem szerint - márpedig semmi sem kategórikusabb, mint a hit - az a magyarázat, miszerint az ufó = űrhajó, túl nyilvánvaló és naiv. Kiderülhet: a repülő csészealjak valami igazán megdöbbentőek, nem pedig csak úgy egyszerűen és banálisán... más bolygóról jött űrhajók... A valószínűségszámítás törvényszerűségei azt sugallják, hogy a kozmoszban létező értelmes 150

lények megtalálására előre kell mennünk térben és időben, nem korlátozni ezt a mi korunkra és a mi Földünkre.” Világos beszéd. Az ufó tehát egészen más is lehet, mint az Idegenek, és Clarke szerint a magyarázatra csak a távoli űrben lelhetünk rá. Ebben ugyan nem feltétlenül kell, hogy igaza legyen. A lehetőséget természetesen ő sem zárja ki. A kérdés nagyon is nyitott még. Sokan gondoltak már arra, miért nem nyilatkoznak meg az Idegenek, ha mi már erre mintegy „felkértük” őket?... A célzás arra vonatkozik, hogy a Föld immár több mint fél évszázada szakadatlanul sugározza az űrbe is azokat a rádió- (és később tévé-) jeleket, amelyek segítségével itt a Földön eljuttatják a műsorokat a hallgatókhoz és nézőkhöz. Mindenképpen tény, hogy az általunk kisugárzott elektromágneses hullámok gömb alakban távolodnak tőlünk, és jelenleg legalább hatvan fényévre vannak a Földtől. Ahányszor nálunk elmúlik az újabb 365 nap, a jelek első sorozatai egy újabb fényévvel vannak távolabb. A Föld mindig e képzeletbeli (ámde mégis valóságosan létező) gömb közepén marad, a legkisebb szünet nélkül növelve a gömb sugarát, a jelek mennyiségét, sűrűségét, intenzitását - és ami ezzel jár: információtartalmát is! Ez egyben azt is jelenti, hogy a Naprendszertől minimum hatvan fényév távolságban lévő esetleges civilizációk - ha elérték már azt a műszaki szintet, amely az elektromágneses hullámokon alapuló eszközök ismeretét is feltételezi - értesülhettek létezésünkről. Sőt, eme közvetett jelzés halvány képet adhatott nekik a mi technikai színvonalunkról is. De az űrben repülő, és elvileg örökké ott száguldó jelsorozatok mit sem mondhatnak etikai, erkölcsi, magatartásbeli színvonalunkról, szokásainkról, a magunkról és az esetleges Idegenekről alkotott véleményünkről stb. Tehát elképzelhető, hogy valakik valahol már tudomásul vették létezésünk tényét, de ez még egyáltalán nem ok számukra, hogy repesve rohanjanak ide hozzánk. Még arra sem, hogy egyelőre biztonságos távolból, csupán rádiójelek útján vegyék fel velünk a kapcsolatot. Ha így van, egyértelmű: nem bíznak bennünk. 151

Ezt látszik alátámasztani az éterben tapasztalható csönd. De valóban erről van-e szó? Dmitrij Bilenkin szovjet író egy cikkében (Nauka is Tyehnyika), Hallgat a világűr, és okkal címmel fejtette ki gondolatait. Magyarul is olvashattuk őket.37 A hallgatás egyik oka szerinte a mi erkölcsi-tudati elmaradottságunkban rejlik; amíg itt csoportokra oszlunk, és egymás ellen tevékenykedünk, nem találnak bennünket alkalmasnak arra, hogy felvegyék velünk a kapcsolatot. Nem szolgáltunk még rá. Bilenkin sem zárja ki, hogy mások valahol már vették jeleinket. Azonfelül a kapcsolatteremtés veszélyeire is felhívja a figyelmet. Óvatosság, óvatosság, óvatosság - tanácsolja. Lehet, hogy igaza van, bár ez egyáltalán nem biztos - írtunk erről e könyv elején is. A távolság, amely állítólag elválasztja tőlünk az Idegeneket (és értelemszerűen minket is tőlük), nem biztos, hogy valóban akadályként kezelendő. Ha vannak nálunk sokkal fejlettebb civilizációk - és miért ne lennének? -, akkor azok megoldhatták már a majdnem-fénysebességű vagy éppenséggel akár a fénysebességgel történő haladást. (Most ne vegyük figyelembe az itt felsorolható és jogosnak tűnő ellenvetéseket, amelyek értelmében a valódi fénysebességű haladás megvalósíthatatlan lenne.) Ha egy embertípusú biológiai szervezet utazik egy csaknem-fénysebességű szerkezetben, különös dolgok történnek vele. Ezek közül most csak az egyik hatást vegyük figyelembe. Ahogy a gyorsuló űrhajó közeledik a fénysebességhez, a mai fizikai feltételezéseink (hisz nem ismereteink!) szerint nemcsak az űrhajó, hanem az űrutas tömege is növekedni kezd. Elvileg ez a növekedés éppen a fénysebesség elérésekor a végtelenre is tehető. Ezt a tényt Einstein relativitáselmélete magyarázza, és minden eddigi jel szerint bizonyítja is. Furcsa persze elképzelni, hogy az űrben száguldó hajó mind gyorsabb, de egyben mind nagyobb is lesz, és ez vonatkozik utasaira is. A fizikusok ezt a hatást elemi részecskékkel már bebizonyították, semmi okunk kételkedni benne. Hacsak nem lépnek fel annál a sebességnél vagy annak közelében más, ma még ismeretlen törvények - így lesz. Tehát repül a hajó, és a benne tartózkodó ember atomjai is növekedni kezdenek. Ha pedig ez a tömeg a méretét 152

nagyobbra változtatja, könnyen elképzelhető, hogy termikus mozgásuk lelassul. Az utas testhőmérséklete csökken. A vegyi reakciók sebessége is csökken, vagyis az élő szervezetnek afféle letargiába kell esnie, amely könnyen a pusztulását okozhatja. Kérdés, segít-e ezen az, ha az utast eleve, induláskor, vagy még nem jelentős sebességen befagyasztják (hibernálás)? A következő, nagyon életbevágó kérdés: van-e, lesz-e visszatérés ebből az állapotból, ha a hajó sebességét ismét lecsökkentik? Visszatér-e minden az organikus szervezetben a normális kerékvágásba, és ha igen, ez magától következik be, vagy valamiképpen azt kívülről, mesterségesen segíteni, esetleg előidézni kell? Arról most ne is beszéljünk, miképpen változtathatja meg ez az abnormális növekedés a hajó műszereinek működését, nem viszi-e ez a folyamat a totális pusztulásba a hajót utasaival együtt? Ezt a kis kitérőt azért iktattam közbe, hogy lássuk: ha mi akarunk eljutni az Idegenekhez, ez nem lesz egyszerű sem most, sem az úgynevezett „közel”jövőben. Még nagyon sokáig kell várnunk, míg a technikai lehetőségeink kitágulnak, és vagy a fentebb leírt, bár remélhetően veszélytelen módszerrel, vagy valamilyen ma még ismeretlen módon sikerül utasainkat átjuttani a téren. A kapcsolatfelvétel lehetőségéről, értelméről és hasznáról - avagy veszélyeiről - a szovjet tudósok már idestova húsz évvel ezelőtt igen érdekes dolgokat mondtak - köztük a ma inkább politikai tevékenységéről ismert A. Szaharov atomfizikus is.38 A magyar Fodor István érdekes könyvét39 mindenkinek ajánlom. Abban megtalálják a lehetséges egyéb civilizációk összes (?) létezési módjának leírását, valamint azokat az okokat is felsorolják, amelyek miatt mindeddig nem találkozhattunk velük. Itt olvashatunk egy nagyon meglepő elméletről is. Elképzelhető ugyanis, hogy a világűr hallgatásának egy rendkívül furcsa oka van. Minden olyan civilizáció, amely elért egy bizonyos szintet - az utolsó mondjuk pár száz, vagy pár ezer földi évvel ezelőtt, vagy sokkal régebben, tehát mindenképpen azelőtt, mielőtt velünk bármilyen formában „találkozhatott” volna - felfedezi az űr egy olyan tulajdonságát, szerkezetének sajátosságát, aminek következtében átmehet egy 153

másféle tulajdonságokkal bíró részbe, és attól kezdve ott tevékenykedik tovább. Nem biztos, hogy ismét a sokat emlegetett dimenziókról van szó... Az sincs kizárva, hogy valamilyen nagyobb, sőt igen nagy egyszeri energiafelhasználással egész élőhelyét átviheti oda, és így... eltűnik a mi világunkból. Így tehát ahány civilizáció eddig elérkezett egy bizonyos küszöbre, megtalálta ezt az utat is, és attól kezdve a mi számunkra többé nem létezik. Úgy is elképzelhetjük, hogy egy gigantikus szűrő működik itt, amely ily módon kiszűri az igazán értelmeseket, és azoknak jobb fizikai környezetet biztosít, megnyitva előttük az addig el sem képzelhető, másféle fejlődés útját... Az is felmerül, hogy valami más történhet(ett). A nagyon fejlett lények talán megoldhatták az örök élet kérdését is (amire bevallva vagy bevallatlanul, az emberiség is mindig törekedett). Az elmélet szerzője, F. Drake 1982-ben tette közzé elgondolásait, és azt is feltételezi, hogy a „halhatatlanok” addig elért eredményeik védelmében inkább a „lapulást” választják, nem felelnek a primitívebbek társkereső rádiójelsorozataira... Ez viszont azért képzelhető el nehezen, mert akkor (természetesen) már régen fel kellett találniok valamit, ami az elektromágneses hullámokon alapuló hírközlést helyettesíti - hisz civilizációs egységeik így egymással sem tarthatnának kapcsolatot. Mi ugyanis eddig - hiába fülelünk évezredek óta - az űrből még sehonnan sem vettük értelmes lények rádiójeleit. Nemcsak azokat nem, amelyeket szándékosan más civilizációk felé irányítottak volna; de olyanokat sem, amelyekkel például egy ottani űrhajó és bázis között folytattak volna bármilyen beszélgetést. Vagy olyant sem, amelyet egy idegen civilizáció műsorszóró rádió-, esetleg tévéállomása sugárzott volna, hogy úgy mondjam, kizárólag „belső használatra”. Hiszen bármilyen adásuk kijut a világűrbe is, és ha elegendő energiával sugározták, a mi adásainkhoz hasonlóan elméletileg „örökké” száguldaniok kellene a kozmoszban. Az sincs kizárva - és ez megint csak Sklovszkijnak jutott eszébe -, hogy ebben a táguló anyaghalmazban mi vagyunk a legelsők! Tehát ezen a (földi) fejlettségi szinten még nincs senki, a többiek még mind 154

utánunk kullognak, ha egyáltalán elindultak már ezen az úton. Az elmélet tetszetős, és egyszerre választ adna az űr mélységes hallgatására - főleg akkor, ha egyéb érveket nem is veszünk figyelembe, amelyek e hallgatást okozhatják. Persze, az elméletet finomítva Sklovszkij azért nem merészkedik odáig, hogy egyedüllétünket kiterjessze az egész Világegyetemre; csupán egy gyakorlati egyedüllétről beszél, vagyis azt a mi Galaktikánkra, és a legközelebbi galaktikákra értelmezi. Az elmélet ott sántít, hogy a Galaktika más részein az anyag előbb „állapodott meg” olyanná, hogy azon az élet kifejlődhetett, és minden bizonnyal kifejlődött ott is. Tehát a „többieknek” rendkívüli pechjük kell hogy legyen, ha ezekután mégis elmaradtak mögöttünk, vagy akár létre sem jöttek még. Mindazonáltal Sklovszkij sem zárja ki, hogy a távoli jövőben aztán majd megváltozik a helyzet. Számos kutató - igaz, más-más okkal - feltételezi, hogy igenis vannak jelenleg is értelmes civilizációk „valahol a környéken”, de azoknak nem áll szándékukban felvenni velünk a kapcsolatot. A miértre különféle válszokat adnak. Még olyan is akad, aki az eddig csak sci-fikből ismert vad és egyben nevetséges ötlettel a Földet afféle „kozmikus állatkertnek” veszi, valamilyen rezervátumnak, amelynek alacsonyabbrendű lakóival természetesen nincs is miért kapcsolatba lépni. Mi sem teszünk ilyen próbákat például a hangyabolyok lakóival... Mások hasonló komolysággal azt is feltételezik, hogy mi itt a Földön kezdettől egy laboratóriumi kísérletsorozat alanyai vagyunk. Látjuk tehát: a tudomány jelenleg hol azt tételezi fel, hogy egyedül vagyunk, vagy hogy alig-alig akadhat másutt értelmes civilizáció - máskor viszont a különféle elméletekben csak úgy nyüzsögnek az Idegenek... Sajnos a valóságban, legalábbis jelenleg, nem találkoztunk velük. De ez nem változtat néhány dolgon. Például azon, hogy a találkozás vagy találkozások lehetősége a múltban nincs kizárva. Bizonyos jelek, mint láttuk, erre mutatnak. Sőt, más jelek egyenesen azt bizonyítják - véljük -, hogy az egész földi életet mások hozták létre szándékosan, avagy a véletlenre bízva. Mindenképpen akadnak 155

jelek a már-már értelmes ember fejlődésének korszakaiban is, amelyek - mint láttuk e lapokon - elgondolkoztatóak. Talán hamarosan eljön az az idő is, amikor a tudomány is komolyabban kezd velük foglalkozni. Az Idegenek biztosan vannak valahol, és ha valóban volt valaha valami közük a Földhöz, bízzunk benne: lesz közük a jövőben is. Nem tudhatjuk, mikor és milyen körülmények között, itt a Földön, vagy attól nagy távolságra, esetleg már egy másféle világban találkozunk velük ismét? 1989. szeptember

156

IRODALOM

1. Taylor, John: Black holes: the End of the Universe? London, 1973. 2. Crick, Francis: Az élet mikéntje, eredete és természete. Bp. 1987. Gondolat, 160 oldal. 3. Gánti Tibor: Kontra Crick, avagy az élet mivolta. Bp. 1989. Gondolat, 133 oldal. 4. Tyehnyika Mologyozsi, 1976. 4. szám. 5. Magyar Nemzet, 1981. december 8. A Földön kívüli civilizációkról... (Rövidhír) 6. Magyarország, 1978. 33. szám. A civilizáció új elmélete. 7. Bhattacharji, S.: The Indian Theogony. A Comparative Study of Indian Mythology from the Vedas to the Puranas. Cambridge 1970. 8. Coomaroswamy, A. K.: Myths of the Hindus and Buddhists. London 1913. 9. Ions, V.: Indian Mythology. Boston 1917. 10. Popol Vuh. A maja-kicse indiánok szent könyve. Bp. 1984. Helikon Kiadó, 204 oldal. 11. Buttlar, J.: Reisen in die Ewigkeit. Wien, 1973. 12. Hétfői Hírek. 1980. október 13. Tizennyolcezer éves botnaptár. 13. Basham, A. L. The Wonder, that was India. 1954. 14. Singh, S. P.: Ancient Indián Warfare with Special Reference to the Vedic Period. 1965. 15. Z powrotem na Ziemie,. Spór o pochodzenie cywilizacji ludzkich. (Vissza a Földre. Vita az emberi civilizációk eredetéről.) Warszava 1980. 400 oldal. 16. Apokrifek. II. kiad. Bp. 1988. Szent István Társulat, 435 oldal. 157

17. Daniken, Erich von: Istenek ivadékai vagyunk. Ha a sírok beszélni tudnának. Bp. 1989. Háttér Kft. 148 oldal + illusztr. 18. Sitchin, Z.: The 12th Planet. 1976. New York. 19. Chatelain, M.: Nous ancétres venus du cosmos (Őseink az űrből jöttek). 1975. Párizs, Laffont. 20. Chatelain, M.: Le temps et l'espace (Idő és tér). Párizs 1979. Laffont. 21. Űrhajózási Lexikon. Bp. 1981, Akadémiai-Zrínyi Kiadó. 881 oldal + tábl. + illusztr. 22. Mostowicz, A.: O tych, co z kosmosu... I-II. köt. (Azokról, akik a kozmoszból jöttek.) Warszawa 1987. 190 + 230 old. 23. Science, 1977. május 6. 24. Herrmann, Dieter R: A Sirius-rejtély. Bp. 1988. Akadémiai, 150 old. 25. Monato, 1984. 10. sz. (Belgium) C. Mallia cikke. 26. Moscow News, Moszkva, 1975. 1. sz. 27. Tudomány, Bp. 1988. június. A. K. Dewdney: Számítógépes észjátékok. Egy ősi, köteles-csigás számítógép... 28. Dequerlor, Ch.: „Ces dieux venus d'ailleurs.” Paris, 1977. 29. Alfa. (Varsó) 1976. 1. sz. 30. Znanyije - Szila. Moszkva, 1977. március. 31. Szovjetszkij Szojuz. Moszkva, 1968. november. 32. Science News Letter, 1964. szeptember 26. 33. La Recherche, 1981. 124. sz. 34. „Az ufó: utasok a jövőből?” Ország-Világ Tavaszi Magazin, 1989. 35. The Encyclopedia of Ignorance. (A tudatlanság enciklopédiája) London, 1978. 450 oldal. 36. Várhat-e valóban a Tau Ceti népe? Planetárium Füzetek, 3. (Bp.), valószínűleg 1981. 23 oldal. 37. Szputnyik, 1985. március. 38. Zemlja i Vszelennaja, 1972. 4. sz. 39. Fodor L. István: Földön kívüli élet. Bp. 1984. Natura, 220 oldal.

158

Ajánlott irodalom 1. Sklovszkij, I. Sz.: Világegyetem, élet, értelem. Bp. 1976. 2. Flindt, Max H. - Binder, Ottó O.: Mankind - Child of the Stars. (Az emberiség a csillagok gyermeke). 1976. 3. Hoyle, F. - Wickramasinghe, Ch.: Evolution from Space. 1981. 4. Schneider, S.: Besucher aus dem Ali. (Látogatók az űrből.) Freiburg, 1973. 5. Boschke, F. L.: Erde von anderen Sternen. Düsseldorf-Wien, 1965.

159

ISBN 963 799 502 1 Betűvető Könyvkiadó, Budapest Felelős Kiadó: Urbán Tamás igazgató Készült a Széchenyi Nyomdában Győr, 1990 K-I523 Felelős vezető: Nagy Iván igazgató Megjelent 8 A/5 ív terjedelemben

160