Idegenek a szomszédban? 9630388022 [PDF]

Zitiervorschau

NEMERE ISTVÁN

Idegenek a szomszédban?

Tartalom Bevezető I. fejezet - A NAP II. fejezet - A MERKUR III. fejezet - A VÉNUSZ IV. fejezet - A MARS V. fejezet - A JUPITER VI. fejezet - A SZATURNUSZ VII. fejezet - AZ URÁNUSZ VIII. fejezet - A NEPTUNUSZ IX. fejezet - A PLÚTÓ X. fejezet - A KISBOLYGÓK XI. fejezet - A HOLD XII. fejezet - ÖSSZEFOGLALÓ

Bevezető JELEK Aki figyelmesen szemlélődik a világban, az utolsó néhány évtized során több jelet is tapasztalt. A Naprendszerben - tehát a Földdel rokon bolygók között, a Nap körül is - mind több nyugtalanító megfigyelés és tény bukkan fel. Mintha valakik megjelennének olykor. Mintha még a holt anyag is másféleképpen mozogna nemegyszer. Az emberiség újabb felfedezései és a műszerek fejlődése egyre több rejtélyt hoz felszínre. Nem állítom e könyvben, hogy minden rejtély csak valamiféle kozmikus idegenekre utalna. Akad olyan is, és másféle is. Mindenképpen érdemes elgondolkozni azon, hogy itt az űrbéli környékünkön mennyi minden történik, amiről az átlagember nem tud. És történnek olyan dolgok is, amikről vagy állami és katonai hivatalok, vagy éppenséggel a tudományos akadémiák hallgatnak… Mindez nem lehet véletlen. Ilyen mennyiségben már biztosan nem. A következő lapokon végignézzük a Naprendszer összes bolygóját, a holdakat és egyéb égitesteket. Lehet, hogy van köztük mesterséges is? Lehet, hogy valamiféle kémek keringenek körülöttünk, esetleg már elképzelhetetlenül régi idők óta? Vagy mindez csak képzelődés, szenzációhajhász újságírók és könnyen hívő UFO-barátok rémálmai? De hátha nem?

I. fejezet A NAP Pulzáló központi csillag? Bármilyen furcsán is hangzik, volt idő, amikor az emberek meg voltak győződve, hegy a Nap is lakott hely lehet. Az már közhely, hogy valaha a földlakók istenként tisztelték a napot és számtalan ókori vallás és hitvilág alapult ezen. Az egyiptomi Ré, az ógörög Héliosz, a perzsa Mithra vagy Mithrász, az ősszláv Jar… sokáig sorolhatnánk. Ez a hit nagyon erős volt. Olyannyira benne gyökerezett a lelkekben, hogy amikor például Anaxagorász görög tudós ki merte jelenteni a Nap nem isten, hanem csak egy égő gömb az égen - honfitársai elűzték őt Athénből. Az emberi ostobaság számtalan alkalommal kapott hangot a Nappal kapcsolatban. Néha amúgy nagyon okos emberek is furcsa dolgokat hangoztattak. Anaxagorásztól ugorjunk pár ezer évet és lám, ott van Immánuel Kant német filozófus. Aki egyik munkájában - Allgemeine Naturgeschichteund Theorie des Himmels - nem kevesebbet állított, mint hogy a Nap egy természeténél fogva hideg és sötét gömb. Az általunk látott tűztenger kizárólag a felszínén lobog, nem más, mint égő atmoszférája… De a csillagászatban jártas emberek is követtek el hasonló botlásokat. A napfoltokkal kapcsolatban például az egyik legnagyobb csillagtudós, aki valaha is élt a földön szintén megnyilatkozol. Frederic William Herschel angol csillagász, az Uránusz és a Szaturnusz két holdjának felfedezője, az első nyolcszáz darab kettőscsillag katalógusának megalkotója, a Nap űrbéli mozgásának felfedezője - nos, mit is mondott? Hogy

a Nap felszíne hideg, csak a légköre lobog nagy lángokkal. A napfoltok, ezek a rejtélyes eredetű fekete, mozgó valamik egyszerűen a lángok közti rések, ahol időnként beláthatunk a hideg és sötét felszínre… Hogy a csillag egy hatalmas, égő és szüntelenül működő atomreaktor, azt természetesen nem tudhatták ezek a régi kutatók. De sok egyebet sem tudtak. Mi már sokkal, több információval rendelkezünk, talán éppen ezért döbbentenek meg bennünket ezek a paradoxonok. Központi csillagunk, amelynek mi emberek is köszönhetjük a létünket, bizony olykor különösen viselkedik. Egy furcsa gömb Kezdjük az adatokkal. A Nap tömege 335 ezerszer nagyobb a Földnél. Amiből többek között az is következik, hogy képzeletbeli felszínén a gravitáció huszonnyolcszor nagyobb, mint a Föld felszínén. Ami más szavakkal azt jelenti, hogy egy hetven kilogrammos ember itt csaknem két tonnát nyomna. A csillag belsejében számításaink szerint +18 millió Celsius fok van. Még folyékony felszíne vagy felső rétege sincs, az egész csillag egyetlen gázhalmaz. A közepén a nyomás 400 milliárd atmoszféra lehet, felfelé jövet ez fokozatosan csökken. Ilyen körülmények között természetesen ma már kevesen akadnak, akik azt állítanák, hogy ez az égitest lakott is lehet. Születtek tudományos igényű magyarázatok arra is: hogyan lehetséges, hogy a csak könnyű gázokból álló csillagbelsejében annak anyaga 11,4-szer sűrűbb… az ólomnál! Egy másik furcsaság: az a fény, amely úgy elvakít bennünket, vagyis azok a foton részecskék bonyolult kémiai és fizikai folyamatok révén a Nap teljesen sötét belsejében születnek. Míg onnan azok kijutnak a felszínre, egyes források szerint húszezer, mások szerint százezer év telik el a Földön! Tehát az a

fény, amely a bőrünket éri, a folyamat, amely nekünk pár pillanatra meleget biztosít - már akkor kezdetét vette, amikor a Földön még mamutok kóboroltak. Ha látunk egy gömböt, amely forog, és mondjuk, rárajzolunk néhány foltot, azt kell tapasztalnunk: a gömb Egyenlítőjén lévő foltoknak értelemszerűen több időre van szükségük ahhoz, hogy megkerüljék a gömböt, hiszen ott mozognak, ahol az a legnagyobb. Ezzel szemben a sarkokhoz közeli foltoknak kisebb utat kell bejárniuk, ők tehát gyorsabban haladnak. Igen, ezt diktálja a logika is. De nem így van a Nap felszínén! Újabb megfigyelések szerint ennek az ellenkezője igaz. A leggyorsabban - huszonhat földi nap alatt - megfordulnak a foltok ott, ahol a Nap a legnagyobb, vagyis az egyenlítői övezetben, viszont ahogyan a foltok közelebb vannak a két sarok egyikéhez, úgy csökken a forgási sebességük, bizony még a harminchat napot is eléri egyiké-másiké. Ez is egy olyan rejtély, amelynek magyarázatát még nem ismerjük. Azt ma már szinte mindenki tudja, hogy tizenegy évenként megnövekszik a naptevékenység és ez különféle hatásokat eredményez a Földön is. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a többi bolygóra is van valamilyen hatással. De hányan értesültek arról, hogy a Nap pulzál is? Bizony, lüktet egy sajátos tempóban. Pontosan százhatvan percenként, mint azt különböző technikák és berendezések egyidejű alkalmazásával megállapították, a Nap kiszélesedik és összehúzódik. Ezek a mozgások ugyan eléggé lassúak - másodpercenként egy-két méteresek - de miattuk a Nap 160 percenként megváltoztatja az alakját! Gömbalakból lassan átmegy ellipszis, illetve tojás alakba, és majd a következő százhatvan percben nyeri vissza ismét a gömb alakot. Hogy aztán ismét kezdje felvenni a tojás alakot…

Milyen erő lehet az, amely ilyen gigantikus változásokat képes okozni egy ilyen nagyméretű csillagon? A legfurcsább magyarázatok és magyarázatok születtek - az idézőjel a túl fantasztikus elméletekre vonatkozik. Például egy tudós azzal állt elő, hogy mindez egy réges-régi, talán millió évekkel ezelőtt bekövetkezett esemény máig ható visszhangja. Szerinte egy másik csillag haladt el közel a mi Napunkhoz, és attól kezdve mindmáig folyamatosan remeg, vagy inkább rezonál a csillag. Úgy is mondták, hogy az a másik csillag olyan felszíni apálydagály mozgást váltott ki, mint a Hold a földi tengerek felszínén. Mint minden égitestről szóló kicsiny fejezet végén, úgy itt is írok néhány szót az Idegenekről. Nem lehetséges-e - kérdem egyelőre szerényen és majdhogynem ártatlanul - hogy a Nap pulzálása is jelzés? Nem zárható ki, hogy rendszerünk központi csillagát valakik már tudják befolyásolni. Természetesen olyan fejlett élőlényekre - mondjuk ki kereken: idegen civilizáció egyedeire - gondolok, akik valamilyen hihetetlenül fejlett technika révén már erre is képesek. Ily módon elképzelhető, hogy ez egy kicsit talán bonyolult, de érthető jelzés. Ha a földi tudósok észreveszik a pulzálást okoskodnak az Idegenek - akkor az azt jelenti, hogy már elértek egy bizonyos szintet. A csillag egyik bolygóján élő lények (az emberek) tehát nem csupán a pulzálást észlelik reménykednek az Idegenek - hanem egy idő után, annak okait kutatva rájönnek arra is, hogy az okot a Napon kívül kell keresni. Ez nem zárná ki azt az elméletet, hogy valaha egy másik csillag rohant el túl közel a mi Napunkhoz és persze gravitációs vonzásával számos katasztrófát is okozott a rendszeren belül. A lényeg az, hogy akár így, akár valamilyen ma is ható

folyamatos hatás révén történik a dolog, akkor ez csupán egyet jelentene: valakik üzennek nekünk. Talán csak annyit, hogy itt vagyunk, létezünk, de inkább azt: Látjátok, mire vagyunk képesek? Mozgatjuk a Napotokat, az a hatalmunkban van. Ezzel csak azt akarjuk tudatni, hogy sokkal fejlettebbek vagyunk nálatok. De ezt nem használjuk fel a ti károtokra. Már ez is nagy dolog lenne, ha megértenénk a jelzést, ha meg akarnánk azt érteni! Persze őszintén szólva azt kell mondanom - könyvemnek e helyén még ezt, de később bizony már merészebben fogalmazok majd -, hogy egyelőre nagyobb esélye van a természetes, mint a mesterséges hatásnak. Bizony, kilencvenkilenc százalékig biztos, hogy a Nap pulzálásának valamilyen fizikai, természetes, logikai-tudományos útonmódon megmagyarázható oka van - mintsem az, hogy e mozgás révén az Idegenek üzennek nekünk. De ne veszítsük el a kedvünket - mire a könyv végére érünk, kiderül: némelyik jelzés ennél sokkal egyértelműbb. Olyan is akad, amit aztán fizikával, természetes okokkal magyarázni már egyszerűen nem is lehet majd.

II. fejezet A MERKUR Túl közel van a Naphoz A Naphoz ez a bolygó esik a legközelebb, pályája oda köti. Ez ma már egyértelmű, de valaha bizony egyáltalán nem így tudtuk. Mindenesetre a görögül Hermésznek - a rómaiak Mercurius, Merkúr kereskedő-tolvaj istenének görög megfelelőjéül - elnevezett bolygó, és a vele foglalkozó tan, a hermográfia ismerői szerint az állítólag biológiai életre alkalmatlan égitestről is sok érdekeset lehet mesélni. Való igaz, a Merkúr egy kicsi bolygó és talán túl közel van a Naphoz. A biológiai élet szempontjából mondjuk így: itt a fizikai körülmények igencsak kedvezőtlenek az életnek. Mármint az olyan fajta életnek, amit mi itt a Földön ismerünk és amiről - sajnos - azt hisszük, hogy ugyanolyannak kell léteznie a Földön kívül is. A Merkúr háromszor közelebb van a Naphoz, ehhez az óriási kohóhoz, mint a Földünk. Ráadásul elég furcsán is mozog ezen a pályán. Hol csak 48 millió kilométerre van tőle, aztán tízegynéhány nappal később a távolság 70 millió kilométerre növekszik. Ezenközben a felszínen, amikor süti a Nap, +325 Celsius-fokot tesz ki a hőmérséklet. Aztán két merkúri év után beáll az éjszaka. A hőmérséklet -123 fokig esik. Sötétség borítja el a tájat, és ha majd egy ember áll abban a merkúri éjszakában, az égbolton a távoli Vénusz, Föld és néhány másik bolygó fényét látja majd. A bolygó mozgása szinkronizált, vagyis pontosan olyan sebesen forog a tengelye körül, ahogyan a Nap körül száguld. Így mindig ugyanazt a felét mutatja a csillag felé (ahogyan a Holdunknak is mindig ugyanazt a felét

látjuk a Földről). A napsütötte terület olyan forró, akár egy tűzhelyre rakott serpenyő. A meleg oldalon tehát több száz fok plusz, a fénytelen, árnyékos oldalon mínusz százhuszonvalahány fok hideg. Ha valaki eljut egyszer a Merkúrra és odaáll a két rész határára, igen különös dolgokat fog látni. Például azt, hogyan kel fel a Nap. A sötét rész szélén állva azt látjuk, hogy a láthatár szélén kibukkan a Nap korongja, de csak egy apró részlet jelenik meg belőle, ami alig világítja meg a tájat. De ahogyan emelkedik, egyre nagyobb lesz. Csakhogy döbbenetes jelenség játszódik le a megfigyelő szeme előtt: a Nap ugyan emelkedik, de… egyre lassabban! Ráadásul emelkedés közben egyre nagyobb lesz a mérete! Végre eléri a zenitet, vagyis a legmagasabb pontját (mint a Földön délben), és akkor… megtorpan! De ez még semmi, mert a megtorpanás nem volt véletlen. Ezt követően ugyanis a fénylő csillag elindul… visszafelé. Mintha ugyanazt a napkeltés-délelőttös filmet most fordítva vetítenék le: a zenitjén álló Nap visszaindul, egyre alább ereszkedik. Közben, persze ahogyan az imént mind nagyobb lett, most úgy lesz a szemlélő számára egyre kisebb. Látszólagos ingadozások, habozások után visszaér ugyanarra a pontra, ahol reggel felkelt. Itt már egészen apró kis korongként nyugszik le. Ez volt egy merkúri nap története. Igen ám, de ha most egy másik megfigyelési pontot választunk, egészen mást fogunk látni! Ez a pont legyen 90 fokos eltéréssel az előző megfigyelési ponthoz. Innen viszont azt látjuk, hogy a hatalmas Nap bukkan fel reggel, vagy mondjuk így: hajnalban. Ám ez a nagy Nap igen lassan mozog. Felbukkan a horizonton, némi fényt dob a tájra, de alig bújik ki a láthatár alól - aztán ismét visszabújik és eltűnik! Egy idő után - mintha meggondolta volna a dolgot - újra előbukkan, felkel,

és most már ott is marad. Egy ideig, persze. Elindul felfelé az égbolton, ahogyan illik. A látszólagos mérete erősen csökken, miközben felfelé halad a merkúri égbolton. Ám útközben egyszer csak ismét megtorpan, és elindul visszafelé. Ugyanarra a pontra igyekszik, ahol felkelt. Ezenközben persze mind nagyobb lesz a látszólagos mérete. A megfigyelő azt hihetné: eljött a naplemente ideje. Hiszen már majdnem sötét is lett, a nap lement. De nem, mert ekkor a Nap még egyszer felbukkan, ismét csak egy kis időre, mint amikor reggel tett egy próba-felkelést. Némi fénnyel árasztja el a tájat, a megfigyelő szemébe tűz - aztán végleg lenyugszik, és végre eljön a merkúri éjszaka. Hogy valójában milyen különösen mozog a Merkúr, az már a korai csillagászoknak is gondokat okozott. A híres Kopernikusz például (talán jegyezzük meg róla, hogy külföldi egyetemeken orvoslást és teológiát tanult, sohasem volt képzett csillagász, csak amatőr…) írásban is nyomát hagyta a nyugtalanságának, amit a kis bolygó ébresztett benne. Később világhírt szerzett művében, a De revolutinonibus orbiuni coelesticum-ban úgy vélte, a Merkúr mozgása a Hold fázisaihoz hasonlít. De bevallja, hogy nemhogy e fázisokat, de… magát a Merkúrt sem tudta soha megfigyelni! A világ egyik legnagyobb korabeli csillagásza csak másoktól, könyvekből értesült a Merkúr létezéséről, de azt nem is látta. Jóval később egy másik, immár nem amatőr német csillagász, Hieronymus Schröter 1815-ben úgy vélte: a Merkúron majdnem pontosan ugyanannyi ideig tart egy nap, mini a Földön (ez olvasható a szerző Hermographische Fragmente című művében). Galilei is csak gyanakodott a Merkúr rendellenes mozgásával kapcsolatban, de azt nem figyelhette meg - biztosít bennünket erről Rudolf Wolf a Handbuch der Astronomie 1892-es kiadásának lapjain. A jelenséget mellesleg

bizonyíthatóan csak egy jezsuita pap-csillagász, Johannes Baptista Zupo, valamint Jan Heweliusz lengyel csillagász láthatta 1644. november 22-én. Schröter véleményével ellentétben - aki szerint a Merkúr tengely körüli forgásideje 24 órát és 5 percet tett ki - a francia Vidal a felszín jellegzetességeinek ismételt megjelenését figyelembe véve ezt a forgásidőt mindössze… 16 órára taksálta. Az olasz Giovanni Schiaparelli - aki később a hírhedt Marscsatornák ügyében híresült el - is sokat foglalkozott a Merkúrral. Bizonyos 1881-es vizsgálatok arra engedtek következtetni, hogy nemcsak a Merkúr felszíni foltjait láthatjuk meg, de azok rendszeres és következetes vizsgálataira is sort keríthetünk - írta az 1889-ben kiadott Sulla rotazione di Mercurio (A Merkúr forgásáról) című munkájában. Ugyanott azonban ezt a keserű megjegyzést is olvashatjuk: 1882 kezdetétől nyolc éven át több száz alkalommal irányítottam teleszkópomat a Merkúr felé, kis haszonnal, ámde nagy időveszteséggel. Számok rejtélye Valóban, Schiaparelli nem sokra ment korabeli teleszkópjaival, távcsöveivel. Míg a Marson csatornákat vélt felfedezni, a Merkúron foltokat látott. Ezekről sok kollégáját is meggyőzte, és bizony a tizenkilencedik században olyan Merkúr-térkép is megjelent, amely e foltokat tartalmazta! De ami igazán érdekes a Merkúr esetében, az egy fura számsorban rejtőzik. A bolygó ugyanis - mint azt manapság modern rádiólokációs berendezésekkel (csillagászati radarokkal) megállapították, egészen pontosan 58,646 földi nap alatt fordul meg a tengelye körül. Egy körbefutása a nap körül pedig 88 (pontosabban: 87,969) földi napig tart. A töredékszámok itt földi időben számolt perceket jelentenek csupán. Nos, ha a

Merkúr egy Nap körüli kört 88 földi nap alatt tesz meg, akkor két köre alatt háromszor fordul meg a tengelye körül. Ha tehát az 58,646-ot hárommal, a 87,969-et kettővel szorozzuk (követve a fenti események logikáját) akkor… pontosan ugyanazt a számot kapjuk! Ez az utolsó ezredig egyezik! Mondhatná valaki, hogy ez aligha véletlen. Az eredmény mindkét esetben 175,938 lesz. Egy csillagász ezt rezonanciaállapotnak nevezte el és szerinte természetes (G. Colombo olasz tudósról van szó). Ugyanakkor jó, ha tudjuk: sehol másutt a Naprendszerben nem ismerünk ilyen esetet! Ilyen pontos, ugyanakkor állítólag mégis véletlen egyezést! Mondhatná valaki: ez is üzenet tán? De kicsi az esély, hogy az idegenek így és ezt üzennék nekünk. A Merkúr bolygót nem ők állították pályára, bár megtehették volna. Ha ezen az úton kezdünk járni, oda lyukadunk ki, hogy a nagytehetségű (mindenható) idegenek gyakorlatilag akár az egész Naprendszert mesterségesen is összerakhatták a számunkra, telezsúfolva azt számmisztikai, fizikai és egyéb rejtélyekkel. De ez aligha volt, nem lehetett céljuk. Persze a Merkúr-rejtélyeknek ezzel egyáltalán nincs vége. Lássuk a többit. Ha figyelembe vesszük ezt a furcsa mozgást, már nem is annyira különös, hogy egy-egy napfelkelte vagy napnyugta így és nem másképpen zajlik le a bolygó felől nézve. Persze ez a mozgás a régi csillagászok figyelmét is felkeltette. Leverrier 1855-ben azt állította: a Merkúr mozgását egy másik égitest befolyásolja. Ő kezdetben a Vénuszra gyanakodott, hiszen az volt (van) hozzá a legközelebb. Több korabeli csillagász a teleszkópok mellé ült és figyelni kezdte a furcsa kis bolygót. Ám nem Vénusz-hatást, hanem valami egészen mást láttak! Nem egy olyan égitestet, amely Leverrier szerint még a Nap és Merkúr között helyezkedne el. Dehogy. A kutatók műszereik

segítségéül furcsa kis fénypontokat fedeztek fel! Ahogyan ők mondták és írták, kisebb valamiket láttak, amelyek a Merkúrhoz hasonlóan nemegyszer elhaladtak a Nap korongja előtt! Akkor nem tudták mire vélni a dolgot. A fénylő pontok éppenséggel lehettek UFO-k is, méghozzá azok legnagyobb eddig ismert fajtáiból. De miért fénylettek? Ilyen iszonyú messzeségtől - több mint 100 millió kilométerről - a korabeli nem oly nagy felbontóképességű teleszkópokkal aligha figyelhettek még pár tíz vagy akár pár száz méter nagyságú tárgyakat. Akkor hát mit láttak? Ezt ők sem tudták. Már az is különös, ahogyan a bolygót a Földről látják a csillagászok. A 4878 kilométer átmérőjű égitestet hol 15 szögmásodperc nagyságúnak, máskor meg ennél háromszor kisebb köralaknak, mindössze 5 szögmásodperc méretűnek látható! Ráadásul ez a bolygó nem pontosan köralakban, hanem bonyolult ellipsziseket leírva (sőt úgy is vélik, hogy minden egyes forgásnál másképpen) jár a Napkörül. Nem csoda hát, ha egy másik égitest, zavaró vonzására gyanakodtak. Ami még különösebb - sokan meg is találták ezt a másikégitestet! Vagyis, meg voltak erről győződve. 1871-ben a már említett csillagász, Rudolf Wolf 24 alkalommal látott valamiféle sötét pontokat, amelyek elhúztak a napkorong előtt. Wolf persze még nem hallott UFO-król és mindezt egy másik égitestnek hitte. Hiszen ha látta, elég nagy lehet - okoskodott - az pedig, hogy különböző időpontokban jártak arra a pontok, csak azt jelentheti, hogy talán egyetlen ilyen van, ám az gyakorta elmegy a Nap-Föld vonal előtt. Tehát rövid idő alatt kerüli meg a Napot, úja és újra. Úgy vélte, a Merkúron kívül kering ott még egy másik égitest. Ne feledjük: akkoriban az emberek még oly keveset tudtak a Naprendszer

bolygóiról, de sokan kutatták őket. És minden nap valaki felfedezhetett valamit, ami addig teljesen ismeretlen volt. Mindebbe belejátszott az a pszichológiai tényező is, hogy a tudományos felfedezők világhírre tehettek szert, dicsőséget arathattak. A Vénusz hamar kiesett a gyanúsítottak sorából. Ahhoz ugyanis, hogy a bolygó a tömegvonzásával jelentős zavarokat okozzon a Merkúr pályáján, legalább tíz százalékkal nagyobb tömegűnek kellett volna lennie. De nem volt az. Más bűnös után kutattak hát. Leverrier, aki a maga idejében nem akárki volt a csillagászok között, felkutatott minden leírást, amelyben kollégái 1697 és 1848 között a Merkúr pályaadatairól írták le megfigyeléseiket. Huszonegy megfigyelés során nézték a földi kutatók, hogyan halad el a Merkúr a Nap korongja előtt. Leverrier aztán 1860ban kihirdette ítéletét: szerinte a Nap és a Merkúr között van még egy bolygó! Wolff kontrázott, hiszen ő zürichi obszervatóriumából huszonnégy pontot látott a Nap előtt elvonulni! Vajon mindegyiket külön égitestnek akarta elismertetni? Leverrier azonban egy bolygóról tett említést, azt Vulcannak (Vulkánnak) nevezte el és kardoskodott létezése mellett. Természetesen a lehető legtisztább tudományos meggyőződésből tette azt - mint annyian már előtte és utána, akik tudtukon kívül valamilyen tudományos zsákutcába tévedtek. Általában annál hevesebben védelmezték ötletüket vagy vélt felfedezésüket, minél inkább bebizonyosodott, hogy az ott, akkor, úgy nem létezhet. Vulkán-vadászok és tengerek Az állítólagos Vulkán bolygónak 26, mások szerint 38 naponként kellett megkerülnie a Napot. Leverrier azt is

közreadta a tudományos szaklapokban, hogy az általa kiszámított pályán a csillagászok mikor és hol pillanthatják meg a Vulkánt. Az egyik ilyen napnak - szerinte - 1875. április 3-ínak kellett lennie. És lám, mi történt? Egy nappal a jelzett dátum után, 1875. április 4-én az éppen Kínában tartózkodó és az eget onnan figyelő német csillagász, Heinrich Weber látta a Vulkánt! Vagy nem azt? Álljunk meg egy pillanatra. Biztos, hegy a szavahihető csillagász valamit látott. Saját leírása szerint valamilyen kerek tárgy haladt el a Nap korongja előtt. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy megfigyelését a madridi királyi obszervatórium is megerősítette - a greenwichi angol obszervatórium egyik jó távcsövével pedig le is fényképezték a rejtélyes égitestet! Vagyis valamit biztosán láttak a csillagászok! Hiszen a fényképezőgép is látta és a tárgy vegyi nyomot hagyott a fényképlemezen. (Mint ahogyan a mai UFO-k is fotózhatók és más gépek, például a radarberendezések is észlelik őket, tehát fizikai valóságukban létező tárgyaknak vagyunk kénytelenek tekinteni őket). De mindebből nem derült ki, mi is volt az a gömbszerű valami, ami az űrben haladt? A csillagászok persze heves vitákat folytattak. Egyesek szerint nincs ott semmi, nem is volt. Mások a Merkúr-pályáját figyelve voltaképpen a Vulkánt keresték. Aki elsőnek bizonyítja be és olyan pályaadatokat közöl, amelyek alapján a kollégái is megkereshetik a Vulkánt - az egy új naprendszerbeli bolygó felfedezőjének tekintheti magát! Hát kutattak is szorgalmasan. Az 1878-as napfogyatkozás idején James Craig Watson a Nap közelében ismét két égitestet fedez fel, és megfigyeléseit egy másik csillagász, Lewis Swift is megerősíti, aki ugyanazt a napfogyatkozást figyelte akkor a Föld egy másik pontjáról. Ő is jelzi egy idegen égitest

felbukkanását, de ő azt a Vulkánnak tartja. Watson szerint az általa látott két égitest egyike a Merkúr, a másik a Vulkán volt… És attól kezdve nem láttak ilyesmit a Merkúr közelében. Ha jól belegondolunk, ez egy újabb rejtély! Mert hát mi történt 1878 után? Miért tűntek el azok az égitestek - vagy ha nem azok voltak, hát mik? És hová lettek? Idestova százhuszonvalahány év telt el az óta, a csillagászok szinte szünet nélkül figyelik a Naprendszerbeli környezetünket, így a Merkúr vidékét is - és többé senki sem látta a Vulkánt (amely feltehetően nem létezik…), sem a másik, vagy a többi rejtélyes égitestet! Ez persze ismét arra utalhat, hogy valamiféle UFO-k vonultak el ott. De lehettek azok éppenséggel természetes eredetű kisbolygók vagy bármi más űrszemét, törmelék, amelyet egy időben láthattak a csillagászok, de később már nem tértek vissza. Vagy ha igen-, nem ugyanazon a pályán, mert időközben valahol egy nagyobb vonzású test eltérítette őket? Hasonlóan érdekes rejtélyt jelentenek a Merkúr-tengerek is. A bolygó felszíne leginkább a Holdéra emlékeztet. A nagy forróság hatására nincsenek magas hegyek, a talaj erodálódott, szinte csak párszáz méter magas dombokat láthatnánk. No és abban is hasonló a Holdhoz, hogy itt is vannak mare-k, vagyis tengerek. Az idézőjel mindenképpen indokolt, hiszen az említett fizikai körülmények között sem a forró oldalán, a 325 fokos hőségben nem maradna meg szabad víz, hanem elpárologna hamar - míg a mínusz 123 fokos hideg oldalon sem képzelhető el szabadon hullámzó vízfelszín, avagy igazi tenger. A Merkúron tengernek nevezett síkságon - csakúgy, mint a Holdon - a kráterek között terülnek el. A kráterek persze nem egykori vagy aktuális vulkáni tevékenységre utalnak. Ezeket az

űrből becsapódó törmelékek, égitestek, meteorok, kisbolygók stb. okozták. Persze a nagy hőmérséklet miatti erózió lemosta ezek szélét is. Még elég jó távcsövekkel szemlélve is a felszínt olykor olyan benyomása támad az embernek, hogy azok a sík tengerek csakugyan elmosták némelyik kráter lábazatát… A kutatók egy időben ennek ellenére komolyan vették, hogy azok tengerek. Persze akkor még nem ismerték a felszíni hőmérséklet-adatokat. Dollfus is csinált egy Merkúr térképet, és kollégája, Lyot szintén azt tette. Nos, nemhogy a két szerző által látott bolygófelszín volt teljesen más a két térképen - de minden egyes újabb Merkúr-megfigyelésnél mást láttak a kutatók! Nyilvánvalóan nem a felszín változott 88 naponta, hanem a megfigyelés módszereivel és eszközeivel voltak bajok. Nem is kicsik. Magam is láttam az E. Antoniadi által 1934-ben készített Merkúr-térképet és az igencsak eltér a korabeli többitől. Nem is szólva azokról, amelyeket Schiaparelli készített elsőként 1889-ben. Így nem csoda, ha valóságos versenyfutás kezdődött az irányban: ki tudja jobban megfigyelni a felszínt és ki rajzolja fel mielőbb a tengerek pontos partvonalait? A felszínen furcsa foltok mozogtak és összezavartak minden megfigyelést. Aztán jött 1941. április 11. és akkor sikerült elkészíteni az első fotót a Merkúr-foltokról… F. Quenisseta Flammarion obszervatóriumban olyan képet készítet, amelynek alapján befejeződik a foltok sajátos értelmezésinek korszaka. 1942-től kezdve fényképsorozatokkal igyekeztek regisztrálni ezeket a foltokat. Ezt a Pireneusok magas csúcsán elhelyezkedő Pic du Midi obszervatórium csillagászai készítették türelmes és hosszú munkával. Végül 1965-ben adták ki a Merkúr már modernnek és használhatónak mondható térképét. Ám a későbbi felfedezések azt is megkérdőjelezték. A Merkúr nagyon kicsi. Ha idehozhatnánk a Föld felszínére,

majdhogynem belefullaszthatnánk az Atlanti-óceánba is anélkül, hogy Dél-Amerika vagy Afrika partjait megérintené. De hát ez földi tenger - a bolygón nincsenek tengerek, csak síkabb vidékek, akár a Holdon. Persze, ettől még akad ott elég más rejtély. Fények a Merkúron Míg a Holdon nagyon sok ilyen esetről tudunk (majd ha odaérünk, tárgyaljuk ezeket is), addig a Merkúrral kapcsolatban ezt nem nagyon reklámozzák. Sajnos elég gyakori, hogy a hivatalos tudomány emberei mélyen hallgatnak azokról a jelenségekről, amelyekét a tudás adott szintjén még nem tudnak megmagyarázni. Ez korántsem általános - szerencsére -, de azért olykor tetten érhető negatív törekvés. Nos, a Merkúr esetében minden érthető vagy tapasztalható rendszer nélküli fel-felvillanásokról van szó, amelyeket nem is a Földről láttak. Hiszen a bolygó - mivel tőlünk nézve folyton a Nap közelében tartózkodik, oly közel jár hozzá - a Földről teleszkóppal csak a napfelkelte idején, igen rövid időre, és szerencsés esetben napnyugta idején figyelhető meg, szintén csupán percekig. Ezeket a fényeket a Mariner-10-es űrszonda műszerei tapasztalták. A szerkezet öt hónapos repülés után alaposan megközelítette a bolygót és mintegy kétezer felvételt készített a napos oldaláról (ebből nyolcszáz volt jól használható) és készített az éjszakai oldaláról infravörös képeket is. Az első képek 5 millió kilométer távolságból, az utóbbiak pedig alig 703 kilométerről készültek. A képeken holdbéli tájat látunk. Ami minket most érdekel, azok a fényvillanások. Mivel a szonda ezek után még sokáig - sőt kétszer is - tartózkodott a bolygó közelében, hát műszerei így tapasztalták a jelenséget. Olyan jó felvételek készültek,

amelyeken 100-120 méter nagyságú tereptárgyak is világosan láthatók. A rejtélyes fényvillanásokat ultraibolya spektrométerrel tanulmányozták és rájöttek: az intenzitásuk időben változó, ami arra utal, hogy nem mesterséges eredetűek. Én azért erre nem fogadnék… a földi űrkutatási szakemberek jelenleg azt az álláspontot képviselik, hogy a titokzatos merkúri fények természetes eredetűek. Valószínűleg összefüggenek a nyomelemként kimutatott nemesgázok jelenlétével. D ez nem biztos! Hasonlóan fura dolgok történnek a Merkúr légkörével is. Hát van neki? - kérdezhetnénk, hiszen ez valahogyan nem illik bele Naprendszerünk fizikájáról eddig szerzett ismereteink rendszerébe. Hiszen ha egy égitest ilyen közel van a Naphoz, akkor, ha nem más - hát a napszél, ez az erős sugárnyaláb viszi el a légkört. Nem is szólva arról, hogy egy ilyen kicsi égitestnek nincs akkora gravitációja (tömegvonzása), hogy a légkört megtartsa a felszín közelében! Ez is egy ottani rejtély. A. Dolfuss francia asztronómusegyike a kisszámú Merkúr-mániásnak a szakmában - 1950-ben azt állította, hogy látta a Merkúr légkörét. Persze senki sem hitt neki és ez így maradt húsz éven át. 1970-ben azonban megváltozott a helyzet, mert Dolfuss orosz kollégákkal együtt figyelt meg egy hétévenként egyszer látható jelenséget. Ilyenkor a Merkúr tőlünk nézve elhalad a Nap korongja előtt és most testületileg megállapították: amikor pár másodpercig a napkorona előtt vonult, akkor a bolygó fekete körfoltjának szélén egy fénylő kört láttak, amely pontosan követte a bolygófelszín alakját, tagolódását. Vagyis ez nem lehetett más, mint az ottani levegő, a Merkúr légköre. Dolfuss azt állította: ez a légkör széndioxidból, oxigénből és hidrogénből áll. Az orosz Kozirjev is felfedezte ezt az

atmoszférát, de szerinte az csak a napszél által odasodort hidrogénből állhat. Amikor pedig megérkezett a földi szonda és méréseket végzett, kiderült: nyoma sincs hidrogénnek! Csak széndioxid és argon található a Merkúron. És ami még furcsább: amikor a szonda továbbhaladt, megkerülte a Napot és visszajött a Merkúr környékére (újabb fotókat készített és távoli méréseket is végzett), akkor már… a légkörből eltűnt ez a két összetevő, helyette héliumot találtak! Nos, elképzelhető-e, hogy egy bolygó ilyen rövid idő alatt ennyire megváltoztassa saját atmoszférájának összetételét? A Merkúron persze ez a légkör-réteg ezerszer vékonyabb, mint a Földön a mi levegőnk. Egy tudós kiszámolta, ha a bolygó egész légkörét, annak minden gázát olyan sűrűre sikerülne összesűríteni, mint a földi légkör - akkor az egész gázmennyiség elférne egy 20 méter élhosszúságú kockában… Már említettük, hogy - és ez egy másik rejtély - a Merkúron nincs nyoma saját vulkáni tevékenységnek. A kráterekről írtuk, hogy azok becsapódások nyomai, sok milliárd év alatt minden égitest ütközik számos űrbeli kőzettel, tárggyal, ezek hagynak ilyen nyomokat. Tehát nincs és a jelek szerint soha nem is volt vulkáni tevékenység a Merkúron. Igen ám - de akkor honnan keletkeztek azok a hatalmas bazaltmezők? Amelyek létét szintén tudományos eszközökkel állapították meg? Márpedig bazalt csak vulkáni lávából keletkezhet. Nincs okunk feltételezni, hogy ez másként lenne a világűrben, mint a Földön. Ha pedig olyan nagy mennyiségben találhatók ezek a bazaltmezők a Merkúron, akkor csak nem máshonnan szállították oda? Ott kellett teremnie. Annál is inkább, mert az éles szélű meredélyek húsz százalékának már nem is olyan éles a széle - a fotókon jól látszik, hogy azokat félgömbölyűre változtatta valamilyen erő. Nálunk ilyesmit csak a hömpölygő

forró láva csinál. És a Merkúron? Még néhány titok Olyasmit is felfedeztek ott, amire aztán végképpen nem számított senki. Ilyen például a köd. Már Schiaparelli is észrevette, de felhőnek vélte. Jogosan képzelte úgy, hogy míg a bolygó egyik felén igen nagy a hőség, a másikon meg folyton fagy uralkodik - a kettő között a fizikai törvények értelmében valamiféle légköri áramlásnak kell léteznie. Ma már tudjuk, hogy a Naptól megvilágított, mi több, serpenyőként megsütögetett felülete kiterjed a bolygó kétharmadára. De mindez még nem magyarázza a ködöt. Willy Ley is sokat töprengett a dolgon, tanúsítja ezt Watchers of the Sky (Égfigyelők) cím műve. Bizony ez a hőmérsékletingadozás mindenképpen meghaladja a nálunk tapasztalható értékeket. A legújabb szigorúan tudományos mérések szerint, amikor a Merkúr legtávolabb jár a naptól, a megvilágított felén +205 Celsius fok hőség van. Amikor pedig közelebb jön a csillaghoz, a hőmérséklet eléri a +437 Celsius fokot is, de ezek az értékek folyton változnak, mert ahány mérés, annyiféle eredmény. Akad olyan csillagász, aki szerint a szélső érték a napos oldalon eléri a +600 Celsius fokot, az árnyékos oldalon pedig a mínusz 180-at. Mások már ezen is csodálkoznak, mert azt állítják, ha egy bolygó ilyen furcsán mozog, akkor a felszínén sehol nem képes összeállni annyi gáz, amennyi kell ahhoz, hogy köd alakuljon ki… Ismét mások azt állítják, köd csak akkor keletkezhet, ha van víz a felszínen. Nos, olasz és más csillagászok radarmérésekkel havat véltek felfedezni a Merkúr sarkvidékein. Ahhoz, hogy emberek éljenek a Merkúron, kellemesebb hőmérsékletre, vízre lenne szükségük. És még valamire: egy mágneses védőburokra,

amilyen a Földön is van. Ez védi meg a biológiai élőlényeket a káros kozmikus sugarak, konkrétan a Napból áradó gyilkos sugárzás, a napszél hatásaitól. Így tudták sokáig. De aztán a Mariner-szonda megállapította, hogy a bolygónak van mágneses tere! Mi több, legyen a Merkúr bármilyen kicsi is a Földhöz képest - a földinél nagyobb vasmaggal rendelkezik! Márpedig ez és a bolygó forgása együttesen hozzák létre a mágneses védőernyőt. (A vasmag és a bolygó külső része nem egyforma sebességgel forog, a súrlódás pedig mágneses erővonalakat, mezőket kelt.) A Merkúron ez a vasmag nagyobb, mint ami Holdunk, sőt a bolygó egész tömegének nyolcvan százalékát teszi ki. Ebből egyesek meg arra következtettek, hogy ekkora vasmag nem is jöhet mozgásba, tehát nincs forgása, súrlódása, ergo mágneses tér sem lehetséges. Nos, tudjuk, hogy mégis van - csak éppen azt nem értjük, honnan? Hogyan? Fel nem fogható a dolog. Egyesek valamiféle ősi maradvány-mágnesességet tételeznek fel - ezt kevesen hiszik. Ha viszont létezik ez a tér, akkor mi okból bombázza a napszél a bolygó felszínét oly pusztító módon? Mert a kutatók jelenleg ezzel magyarázzák azt, hogy a bolygón minden kőzet felső rétege már szinte porrá omlott. Mert a napszél bombázza, állítják. Idegenek? Élhetnek-e biológiai lények azon a bolygón? Nem kell megijedni, ha a fent leírt fizikai körülményekről hallunk. Bizony berendezkedhetnek ott nem-merkúri lények - így például emberek is. Hiszen ha sikerül kivédeni a napszél hatásait, akkor a terminátorvonalán - vagyis a nappali és éjszakai bolygórészek közti, talán elég vékony, de mindenképpen több kilométer széles félárnyékos-félvilágos

csíkon egészen jól élhetnek. Némi futurisztikus aláfestéssel még azt is el lehet képzelni, hogy a lények akár az egész bolygó felszínét körbefutó 2-3 kilométeres várost rendezhetnek be, amely csak ezen a csíkon létezik. Oda építenek minden létfenntartó üzemet, gyárat, lakóterületet, kutatási bázist, űrrepülőteret stb. Ha pedig majdan a jövőben az odatelepülő emberek légkört hoznak létre, akkor kivédhetik a napszél és a forróság hatásait is. De most sem lakhatatlan a bolygó! Bár a felszínen lehet akár 400 fokos hőség is - a talaj alatt már 10-20 centiméterrel ugyanez lecsökken 27 Celsius fokra, vagyis egészen kellemesen élhetnének ott az emberek. Egyetlen feltétel, hogy ássák be magukat. És ha valakik ezt már megtették? Ha élnek már ott a felszín alatt és végzik a dolgukat? Még azt is el tudom képzelni, hogy ott hőenergiát alakítanak át valamilyen szállítható energiává, amit elvisznek az űr más, sötétebb pontjaira. Vagy éppenséggel valamit feldolgoznak a Merkúr felszíne alatt és ehhez használják ki a rendkívül gazdag, szüntelen fény- és hőenergiát. Ha már ipari tevékenységről beszélünk - vajon nem ezt jelzik-e a rejtélyes fényfelvillanások? Próbáljunk kilépni saját kereteink - és korlátaink - közül! A mindenségben létezhetnek - és biztosan léteznek is-olyan lények, amelyeknek nincs szükségük oxigénre, vagy amelyeknek-akiknek nem ártalmas a napszél, a gammasugárzás vagy bármilyen más kozmikus hatás. Mondjuk azért, mert eleve ilyen helyen született ez a civilizáció, egyedei ilyen környezetben éltek az ősidőktől fogva. Tehát biológiailag erre az életformára és fizikai környezetre determináltak, éppenséggel olyan hideg, nyirkos, túl levegős bolygón nem tudnának élni, mint a Föld? Mert a mindenség olyan nagy, olyan mérhetetlen, és oly

mérhetetlen idők óta létezik, hogy abban mindenféle élet kialakulhatott és gyökeret verhetett. Még olyan is, amelynek nincs szüksége vízre, vagy a folyadékot máshonnan, másképpen nyeri ki a térből. Jusson eszünkbe, hogy itt a Földön is egymástól mennyire eltérő, olykor hihetetlen életformák léteznek. Mennyiféle lehet akkor a végtelen mindenségben? Ezzel persze nem állíthatjuk - bármennyire is szeretnénk-, hogy a Merkúron Idegenek laknak. Hogy ott berendezkedtek és azok bázisa lett a Naphoz legközelebb eső bolygónk. De azért érdemes még egyszer végiggondolni, amit fentebb olvashattak. A tizenkilencedik századi csillagászok által a bolygó közelében, az űrben látott mozgó, gömbszerű pontok, a manapság tapasztalt fényfelvillanások. Innen már csak egy lépés elképzelni, hogy a bolygón, ahol nincsenek vulkánok, mégis van lávából képződött bazalt felszín, ahol van mágneses tér és jókora vasmag, ahol a hideg-meleg részek határán meg lehet(ne) élni… Ott talán már le is telepedtek azok, akiket valami feladat oda szólított? Gondoljunk csak azokra a különös járművekre, amelyek a Merkúr közelében jártak százvalahány évvel ezelőtt. Ki tudhatja biztosan, hogy utasaik nem szálltak le és nem rendezkedtek be a bolygón?

III. fejezet A VÉNUSZ A felhőbe burkolódzó égitest Ezt a csillagot, amely persze csak egy bolygó, az emberiség kezdettől ismeri. Ami nem is csoda, hiszen folyton látható. Ez az első, amely este feltűnik a Föld egén (legalábbis az északi félteke lakói számára) és fénye olyan erős, hogy reggel utolsónak tűnik el a növekvő nappali fényben. A magyar nyelv - nagyon találóan-éppen ezért nevezi Esthajnalcsillagnak. A régi görögök Kallisztosznak, vagyis gyönyörűnek nevezték, már Homérosznál is ezt a nevet találjuk. A kínaiak a Tai-pe nevet adták neki, ami Fehér Szépséget jelent. Érdekes, sok nyelvben nőnemű a csillag, például a babiloniak Nin-dar-anna elnevezése (Égbolt Úrnője) is ezek közé tartozik. Az angolszász és germán törzsek Frigának, Frejának hívták, aminek emléke máig megmaradt az e bolygónak szentelt nap nevében (Friday, Freitag). A későbbi görögök Aphroditének, a rómaiak Vénusznak nevezték. Mindennek ellenére nem lehet azt állítani, hogy a Vénuszt reggel és alkonyat között látni lehetne. Ezért alighanem UFO-t látott Napóleon és kísérete, valamint ezernyi szájtáti. Arago írta a maga Astronomie populaire című művében, hogy egy napon Bonaparte tábornok a Luxembourg-palotába lovagolva kíséretével megdöbbent, hogy a tömeg őt nem üdvözli. De az emberek ezrei mind egy fényes tárgyat néztek. Napóleon is meglátta a tetők fölött. Fényes délben ott csillogott valami, amit az emberek a Vénusznak hittek. Mások viszont úgy vélték, ez Napóleon olaszországi hadjáratának győzelmét jelzi előre. Ismétlem, a tömeg és Arago meg volt győződve, hogy a

Vénuszt látják, holott valami mást láttak. Persze a bolygó ritkán jár olyan közel a Földhöz, hogy erősen látnánk a fényét vagyis erősebben a szokásosnál. Nap körüli pályáján haladva minden 584 napban halad el a Nap és a Föld között. Ilyenkor alig 40 millió kilométerre jár tőlünk. Mivel a Földnél jóval közelebb kerüli a Napot, feleannyi idő alatt tesz meg egy kört. Amikor pedig a Nap kerül a Vénusz és a Föld közé, a Vénusz 259 millió kilométerre jár tőlünk. Giovanni Domenico Cassini, aki később számos érdekes és fontos felfedezést tett a Naprendszerben, 1686. augusztus 18-án hajnali négy óra után a Vénuszt figyelte. A francia profi csillagász és matematikus akkor a bolygó közelében, méghozzá elég közel egy másik égitestet fedezett fel, amely ugyanabban a fázisban volt, mint az anyabolygó. Mint Cassini írta: Azon objektum átmérője a Vénusz-átmérőjének negyedét tette ki. Tizenöt percen át figyelmesen szemléltem, aztán többé nem láttam. Nem tette hozzá, hogy aznap - mert tizennégy évvel korábban, 1672. január 25-én hajnali 6.52 és 7.02 között már látta egyszer azt a rejtélyes égitestet! Amelynek eltűnése persze nem volt olyan rejtélyes, hiszen ahogy a Földön kivilágosodott, minden égitest eltűnt, köztük a Vénusz is különös és állítólagos kísérőjével. De nem is ő volt az első, aki látta a Vénusz sosemvolt holdját! Francesco Fontana ugyanazt vélte látni már 1645. november 15-én is! Amit különben még ugyanazon évben kiadott Novae coelestium terrestriumque rerum observationes című művében közzé is tett. Fontana és Cassini elég híres csillagászok voltak a maguk idejében ahhoz, hogy senki se kételkedjen a szavukban. Ma már tudjuk, hogy a Vénusznak nem volt és nincs holdja. Nos, akkor mit láttak a szakemberek? Netán egy gigantikus méretű UFO-

t? Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a szépnevű bolygó gravitációs erejével befogott volna egy arra járó kisebb égitestet. Hiszen az nem marad ott negyvenegy éven keresztül! Vagy ha mégis, akkor már ott ragad örökre, és ma is láthatjuk. De nincs ott. Akkor viszont mivel magyarázzuk, hogy több csillagásznemzedék ezután még körülbelül százhúsz éven át látta azt a holdat? Márpedig csakugyan így történt. James Short angol mérőműszer-készítő állította, hogy a saját szemével látta a holdat. A Philosophical Transactions című korabeli tudományos sorozat 4l. kötetében szépen és nagyon pontosan leírja még a megfigyelés körülményeit és az alkalmazott műszert is. Kétszáznegyvenszeres nagyítást alkalmazott teleszkópján és csodálkozva állapította meg, hogy a Vénusz mellett látható kisebb égitest ugyanabban a fázisban van, mint maga a bolygó. Átmérője a Vénusz átmérőjének egyharmada vagy ennél valamivel kisebb lehetett, fénye viszont nem volt olyan erős, mint amazé… Azon a reggelen többször is megtekintettem, de a nap, növekvő fényében negyed kilenc tájban szem elől vesztettem. Attól kezdve minden reggel ismét kerestem, de többé nem volt szerencsém megpillantani. Ő tehát nem látta többé - látta viszont valaki más. 1759. május 20-án a greifswaldi Andreas Mayer pillantotta meg a Vénusz melletti kicsi, halvány gömböt. És ő sem maradt egyedül. A marseille-i Joseph-Louis Lagrange 1761 februárjában három egymást követő napon is látta a holdat. 10-én, 11-én és 12-én. Egy hónappal később a szintén francia Jacques Leibax-Montaigne négy, nem egymást követő napon látta a Vénusz-holdat. Ő maga a Vénusz negyedrészének vélte nagyságát (átmérőjét) és azt állította: olyankor is látszott távcsövében, amikor maga a Vénusz már eltűnt a nappali

fényben. Látták júniusban és nem csak Franciaországban, hanem német földön is. A krefeldi Abraham Scheuten meg azt látta, amint az a rejtélyes kis fekete folt méltóságteljesen elvonult a Vénusz korongja előtt. Június-július-augusztus folyamán, majd később az év végén, novemberben és decemberben is látták Koppenhágából (ismerjük a pontos dátumokat, de itt nem sorolom fel az összest helyhiány miatt). Roedkioer dán csillagász még 1764-ben is többször látta, és látták 1768-ban több ízben. Mellesleg a belga akadémia által 1887-ben kiadott szakmunkában (Étude sur le Satellite Enigmatique de Venus Tanulmány a Vénusz rejtélyes holdjáról) a szerző, Paul Stroobant szerint addig harminchárom ízben figyelték meg a holdat. Az időben kicsit visszaugorva jelentjük, hogy 1761-ben a Francia Tudományos Akadémia az év egyik nagy felfedezéseként jelentette be a Vénusz-hold létezését. Már azt is tudták, hogy majdnem olyan messze van a Vénusztól, mint a Hold a Földtől és hogy 9 nap és 7 óra alatt kerüli meg a bolygót. Még több részletet közöltek róla a Berliner Astronomisches Jahrbuch 1777-es kiadásában. A tudomány akkori nyelvén immár nem latinul, hanem franciául - Johann Heinrich Lambert világgá kürtölte a hold pontos adatait is (Essai d’une theorie du satellite de Vénus). A valóságban meg az történt, hogy az 1768-as megfigyelés után… soha többé senki nem látta a Vénusz-holdat! Pedig keresték nagyok (Schröter, Gruithuisen, Herschel) és kicsik. Úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna. De ha tényleg így volt, akkor mi lett vele? Később egyre több csillagász kezdte állítani, hogy optikai csalódásnak estek áldozatul a látók. Ez az elmélet is tartotta magát a tizenkilencedik század első felében. A másodikban viszont többen amellett kardoskodtak, hogy

csakugyan volt ott valami, de az egy eltévedt planetoida, vagyis kisbolygó lehetett. Amire már céloztunk pár oldallal előbb. Ismét mások azt állították, hogy a megfigyelők egy másik, sokkal távolabbi égitestet, talán egy csillagot láttak és azt vélték a Vénusz holdjának. Érdekes viszont, hogy 123 éven át szinte mindenki látta - és azok között senkinek sem volt gyanús, hogy nem is egy holdat, hanem valami mást látnak… Az optikai csalódást illetően érdekes dolgok derültek ki. Egy svájci csillagász, W. Villiger 1897-ben kísérletet végzett. Megfelelő nagyságú - 6 centiméter átmérőjű - gipszgolyókat készített, ezek tökéletesen fehérek voltak. Elhelyezte őket 400 méter távolságban és úgy világította meg éjszaka fényszórókkal, hogy pontosan úgy látszódjanak, mint a Vénusz a maga irdatlan távolságában. Távcsövön át nézve… foltokat fedezett fel rajtuk! Pedig ott nem voltak foltok! Nos, ha egy-egy bolygón ilyen foltokat láthatunk (1780-tól kezdve vagy száz éven át Vénusz-foltokat is láttak a csillagászok, köztük híresek is), akkor bizony nem lehetetlen, hogy mellette nem létező holdat is látunk… mellesleg nemcsak a Marson, de a Vénuszon is véltek látni csatornákat, méghozzá a huszadik századi, fejlett műszerezettségű obszervatóriumok munkatársai is. Ma már tudjuk, hogy olyanok sincsenek ott. Hosszan írhatnánk arról is, hogyan fedezték fel a Vénusz légkörét (már 1761-ben), amikor a bolygó elhaladt a Nap és a Föld között. Ez különben nem túl gyakori jelenség, felváltva 105 és 121 évenként ismétlődik. A huszadik században egyáltalán nem került rá sor, az utolsó eset 1882. december 8án volt, a következő 2004. június 8-án lesz. Minden népszerű ismertetőben olvashatunk a Vénusz pokláról. A szó csöppet sem túloz. Vegyileg rettenetesen aktív, maró anyagokból álló vaskos, több kilométeres felhőrétegek vándorolnak. Aki a felszínre lejutna (élve), az semmit sem

látna, mert olyan sűrű ez a mérgező légkör. Mellesleg több tíz kilométerre a felszín fölött is ez a helyzet. Mintha mindez nem lenne elég, a bolygó felszínének hőmérséklete megközelíti az 500 Celsius fokot, a nagyon magas és sűrű légkör nyomása pedig a felszínen 90 atmoszférát tesz ki! Ilyen viszonyok között a víz állandóan forrásban van. Tehát ha vannak is ott valamiféle tengerek vagy tavak, azok állandóan forrnak. Vagy már régen elpárolgott minden csöpp szabad víz? Furcsa események Nemcsak a Mars felé indított földi szondákkal történtek meglepő dolgok. Hasonló volt a helyzet egynémely, a Vénusznak címzett küldeménnyel is. Az oroszok már korán mutattak érdeklődést. 1961. február 4én a TASZSZ szovjet hírügynökség egy hat és fél tonna tömegű, többlépcsős rakétával fellőtt műholdról adott hírt. Ahogyan az náluk történni szokott, előre nem jelentették be, csak az esemény - olykor nagyon is állítólagos, bizonytalan megtörténte után. Az igazság az, hogy a tárgyat a Vénusz felé küldték volna, de mint azt harminc évvel később megtudtuk, az orosz rakéta csődöt mondott. A szerkezet így nem érte el a második kozmikus sebességet, vagyis nem tudta elhagyni a Föld vonzását. Így a szó szoros értelmében, röptében elkeresztelték. Azt állították róla, hogy az a 7-es számú Szputnyik és eleve Föld körüli pályára akarták állítani, mint műholdat… De ez egy Vénusz-szonda volt. Persze nyolc nappal később a már régen kész másodpéldányt is kilőtték. Ezúttal sikerült és a szerkezet elhagyta Földet, a Vénusz felé száguldott az űrben. Így aztán a Venyera-1 nevet kapta, ami oroszul a Vénuszt jelenti. Viszont ezzel véget is ért a tudományos sikersorozat ugyanis a szerkezet, amelynek 1961. május 19-én 100 ezer kilométer távolságban kellett volna elhaladnia a Vénusz

mellett - eltűnt! Egyszerűen nyoma veszett a kozmoszban és mind a mai napig senki sem tudja, mi lett vele… 1962 nyarán az amerikaiak is elindítottak valamit a Vénusz felé. Előrebocsátom, hogy nekik sem volt szerencséjük. Az 1962. július 22-én indított Mariner-1 rakétája mindösszesen… öt percig működött! Ennyi idő alatt persze nem emelhette fel a szondát, letért útjáról és távirányítással meg kellett semmisíteni. Az egy hónappal később fellőtt Mariner-2 viszont derekas munkát végzett. Több mint 100 napos utazás után 1962 decemberében a szerkezet alig 33 600 kilométerre haladt el a Vénusz mellett. Negyvenkét percig adta róla híreit és információit. 1965-ben megint az oroszok nyüzsögtek. A Vénusz ekkor ismét könnyebben megközelíthető volt a Földről, hisz sokkal közelebb járt, mint a közbeeső években. Az oroszok egyik szondája 24 ezer kilométerre haladt el mellette, a másikat egyenesen a bolygóra irányították és az belemerülve az atmoszférába, a felszínen tört össze. Csak az a baj, hogy a döntő pillanatokban mindkettő berendezései felmondták a szolgálatot - így semmit sem jelentettek haza… Felmerül a kérdés: lehet mindez véletlen? Vagy mégsem? És ha nem, akkor ki által irányított események történtek itt? Nem soroljuk fel, hány amerikai és szovjet szonda érte el a Vénuszt és próbált adatokat szerezni a légköréből, sőt a felszínéről. Gyakorlatilag mindegyik, mielőtt elérte a felszínt, vagy éppen amikor odáig jutott - beszüntette a rádióadást és nem közölt több mérési eredményt. Végül már a csillagászok hajlamosak voltak azt hinni, hogy kizárólag a rendkívüli fizikai körülmények okozzák a kudarcokat. Az oroszok például azt állították (és amennyire tudom, a mai napig ragaszkodnak a képhez), hogy a Vénusz felszínén olyanok a körülmények, mint egy olvasztott cinkkel teli, 100 méter mély katlan… alján! Így

nem csoda, hogy szétmállanak a több száz kilós szerkezeteket leengedő nagy ejtőernyők, hogy elolvadnak a fém alkatrészek és elhallgatnak a rádióadók is! Sokat írhatnánk arról, hogy a két akkori kozmikus hatalom hány tucat szondát indított a Vénusz felé és a bolygóra, amelyek aztán egyre több információt hoztak a Földre. Ha költő lennék, erről igazi modern eposzt írhatnék, mert valóban voltak hősies elemek ebben a hosszú, makacs és sok értelmet és még több türelmet kívánó harcban. Az információkért folytatott harcban, hogy pontosak legyünk. A kutatók a felszínen szinte minden topográfiai alakzatotamelyeket mellesleg soha emberi szem nem látott, a Vénusztérképek csak radarletapogatás útján készültek - női nevekkel illettek. Ez a végén nagy deficitet okozott - már nem csak történelmi személyek, de bármilyen - és bármiről kicsit is híresebbé lett, rászolgált nő nevét kölcsön vették és gyűjtötték, hogy minden alakzatot elnevezhessenek. Így például sajtóhirdetésben is kerestek olyan neveket, amelyeknek viselője már meghalt, de alkalmas lenne valami szép tette miatt arra, hogy a Vénusz bolygó felszínén megörökítsék. (New Scientist, 1991. március 2.) Érdekes, hogy az évekig a Vénusz körül köröző Magellánszonda nagyon kevés krátert talált. Mindössze kb. 850-et számolt össze, ami rettentően kevés a Marshoz, sőt még a Holdhoz viszonyítva is. Igaz, ezek között viszont igen nagyokat találunk. A Cunitz például 50, de a Gula kráter meg 320 kilométer átmérőjű! De egy részüket nem idegen kozmikus testek becsapódása okozta. Ezek inkább a Vénusz saját vulkáni tevékenységének köszönhetik létrejöttüket. Vannak ott más rejtélyek is. A radarmérések eredményeképpen az is kiderült, hogy a bolygó felszínén folyómedrekre emlékeztető kanyargó bemélyedések is

vannak. Az egész pontosan olyan, mintha valaha ott folyók kanyarogtak volna. No de hogyan lehetséges ez közel 500 fokos hőségben? A Vénusz méretét és néhány más tulajdonságát illetően nagyon hasonlít a Földhöz. Amikor a XVII. században az emberek először kezdték figyelni ezt a bolygót is, természetesen úgy vélték, hogy lakott. Bernard de Fontenelle 1686-ban odáig ment, hogy nemcsak a lakók létezésében volt biztos. Ő már azok jellemét is ismerte és leírta (Entretiens Sur la pluralité des Mondes). Ám nemcsak akkor hittek benne. Alig százötven évvel később a neves müncheni csillagász, Franz von Paul Gruithuisen is a Vénusz értelmes lakói mellett szavazott. De még nem is ez volt az utolsó ilyen kísérlet. 1915-ben C.E. Hausden abban az évben adta ki művét a provokáló: Is Venus Inhabited? (Lakott-e a Vénusz?), címmel. A szerző mindenesetre egy nagy IGEN-nel válaszolt a kérdésre. Itt is volt - volt? - egy rejtélyes hold. A tizenkilencedik században ugyanis több tíz alkalommal látták vagy látni vélték a csillagászok a Vénusz holdját! Vagyis pontosan ugyanaz volt a helyzet, mint a Merkúrral. A dolog tudományos anekdotához is kapcsolódik. Volt ugyanis egy neves csillagász, E.E. Barnard, aki hevesen ellenezte a Vénusz-hold létezését és minden lehetséges fórumon kinyilatkoztatta, hogy olyan nincs… Aztán 1892. augusztus 13-án nem más, mint ő maga látta meg teleszkópján keresztül! Csakhogy utána a holdnak nyoma veszett és többé senki sem látta. Pedig igen sokan keresték. Ezért néhány jó fantáziával megáldott ember kitalálta: a vénuszlakók igenis léteznek, de a holdjuk mesterséges építmény volt, és 1892 táján egyszerűen… szétszedték! Levették pályájáról, mert elavult vagy, mert már nem volt rá szükségük. Azért nem látták többé a földi csillagászok!

Ez természetesen túl fantasztikus magyarázat. Ha belegondolunk, miket jelentettek az automatikus szondák a bolygó felszínén uralkodó körülményekről, nehéz hinnünk az ottani bármilyen életben, hát még az értelem létezésében. Végső soron elmondható: az Idegenek esetleges mostani vagy múltbeli jelenlétének legkevesebb jelét éppen a Vénuszon tapasztaltuk eddig. Ami azonban nem jelenti azt, hogy magán a bolygón vagy környékén ne lennének rejtélyek és elgondolkoztató dolgok. És bár a felszíni körülmények igen mostohák - soha ne feledjük, mostohák - egy olyan élőlény számára, amilyenek mi vagyunk: De ha nem olyan az az élőlény? Ha mondjuk éppenséggel egy olyan világból érkezett, amely nagyon hasonlít a Vénusz fizikai körülményeihez? Akkor egyenesen ez a legjobb támaszpont, amit ez a lénycsoport találhat magának a Naprendszerben. Itt aztán soha senki nem sejtené a tartózkodásukat, lapulásukat. Legalábbis egy ideig míg a földi emberek kíváncsisága és technikai lehetőségei el nem érnek egy magasabb szintet. Amikor már mindezen nehézségeket is képesek leszünk legyőzni és csak azért is bepillantunk majd a furcsa bolygó felhőtakarói alá.

IV. fejezet A MARS Hadisten az égen Ez a bolygó, amely a Naptól számított sorrendben a Föld mögött áll (planétánkat kihagytuk a Naprendszer bolygóinak felsorolásából és részletes leírásából, hisz annak lakott voltáról mindnyájan személyesen győződhettünk meg, és rejtélyei sem illenek bele abba a sorba, amiről a könyvben szólunk) sok szempontból hasonlít ránk. Majdnem pontosan ugyanannyi idő alatt fordul meg a tengelye körül, mint a Föld és ő is nyugatról kelet felé forog. Még a tengelyük is majdnem pontosan úgy dől meg, ezért mindegyiken van négy évszak. Persze éppen elég sok a különbség is. Ezek egy része abból adódik, hogy a vörös bolygó távolabb van a Naptól, mint mi, így a felszíni fizikai körülmények is riasztóbbak. De már a nagysága is különbözik: majdnem pontosan csak a fele a Földének. Kisebb a sűrűsége és így a tömegvonzása csak 38 százaléka a földinek. Míg Földünk körülbelül és közepes értékét nézve 150 millió kilométerre van a Naptól (pontosan 149,60 millió km), a Mars esetében ez a közepes érték 227,94 millió kilométert tesz ki. Így aztán nyilván sokkal tovább tart, míg egyszer megkerüli a Napot. Annál is inkább, mert míg a Föld csaknem 30 km/sec sebességgel, vagyis másodpercenként majdnem 30 kilométeres észtveszejtő tempóban rohan pályáján a Nap körül - addig a Mars másodpercenként csak 24 kilométert tesz meg. Így nem csoda, ha egy kör - vagyis egy marsi év - majdnem 687 napig tart. Ami ugye nálunk köztudottan csak 365,2 nap. A két bolygó ezekből következően nemegyszer elkerüli egymást. De

nem túl közel - amikor a Mars a legközelebb van a Földhöz, a köztünk lévő távolság 56 millió, ha pedig a legmesszebb kerülünk egymástól, akkor 400 millió kilométert tesz ki! A Mars egyik régi, és mára kétségkívül lefutott rejtélye az ún. Mars-csatornák voltak. Ezekről már számos művet és dolgozatot olvashattak magyar nyelven is, ezért még vázlatosan sem ismételjük meg a dolgot. A Merkúr vagy Vénusz foltjaihoz hasonlóan feltehetően a korabeli távcsövek technikai tökéletlensége miatt véltek látni az emberek csatornákat a Marson. És ezek között voltak a kor híres csillagászai is. Egy dolgot azonban mindenképpen meg kell említenünk a csatornákkal kapcsolatban. Legjobb tudomásunk szerint ezt a vonatkozást még senki sem emelte ki mindeddig. Arról van szó, hogy bár a csatornák a valóságban nem léteztek - a tizenkilencedik században olyan tömeglélektani hatást eredményeztek, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül. Az első csatorna-látó, Giovanni Virginio Schiaparelli negyvenkét éves volt 1877-ben, a milánói csillagda igazgatója, ismert és tapasztalt asztronómus volt. Amikor egyéves megfigyelések után 1878-ban megírta a római tudományos akadémia számára az Osservazioni astronomiche efisiche sull’asse di rotazione e sulla topografia del pianeta Marte (Csillagászati és fizikai megfigyelések a Mars bolygó forgástengelyéről és topográfiájáról) című munkáját, és abban száztizenhárom egyenes vagy ív alakú vonalat is közölt rajz alakjában elszabadult a pokol. A következő évtizedekben mindenki a Marsról és annak értelmes lakóiról beszélt Európában és nem csak ott. Vagyis arra szeretnék kilyukadni, hogy ugyanakkor, amikor Amerikában, Európában, sőt Ázsia egyes városaiban, országaiban is egyre-másra láttak az emberek hangtalanul repülő szerkezeteket és ezekről a korabeli sajtó, sőt a

csillagászati szakmunkák is igen gyakran beszámoltak. (lásd Titkok könyve, Új titkok könyve, Titkok könyve 3., Hol vagytok, idegenek?, valamint a Rejtélyes elődök 2., stb. című munkáimat) - a közvéleményt egy újszerű gondolat, mi több, bizonyíték foglalkoztatta: VAN ÉLET A MARSON! Ma már nehéz lenne rekonstruálni, mekkora tömegpszichózist okozott a dolog. Nem kétséges, hogy aki lapozgatja a korabeli sajtó fennmaradt példányait, vagy akár irodalmi műveket is abból a korból, nem is szólva a publicisztikákról - az lépten-nyomon belebotlik a Mars bolygó állítólagos lakóiba. Ez néhány évtizeden keresztül tudományosan elfogadott ténynek, bizonyított dolognak számított és nagyon sok ismert ember gondolkodott el azon, vajon milyenek lehetnek a Marslakók? Hogyan lehetne felvenni velük a kapcsolatot? Így nem túlzás azt állítani: a maga idejében ez egy UFOkérdés volt, sőt kis túlzással ez volt AZ UFO-KÉRDÉS. Mindenki erről beszélt és nemzedékekre előre beoltotta az emberekbe azt a csöppet sem hamis tudatot, hogy (ha nem is a Marson), azért az űrben, más bolygókon, sőt talán hozzánk nagyon közel létezhetnek Idegenek… Több tíz oldalt írhatnánk arról, miért, kik és hogyan láttak csatornákat a Marson és még érdekesebb oldalakat arról, hogyan próbálták ezeket annakidején megmagyarázni. De ez a mi esetünkben nem vezetne sehová, ezért fájó szívvel tovább lépünk. A földi csillagászoknak általában akkor van keresnivalójuk Mars-ügyben, amikor az a legközelebb kerül hozzánk. Ha ehhez még kifogják a nagy oppozíciót is, vagyis amikor a Föld a Nap és a Mars közé kerül, és ugyanakkor eléggé megközelíthetjük - nos, ezekben az időpontokban születtek a régi nagy felfedezések a Marssal kapcsolatban. 1636-ban

Fontana ilyen alkalommal pillantotta meg a Mars tengereit és szárazföldjeit, vagyis nagy hegyeit és síkságait. 1716-ban, szintén egy ilyen együttállásnál Maraldi megállapította, hogy a bolygó két sarkvidékét hóréteg (jégréteg) fedi. A következő együttállásra 1877-ben került sor, ekkor Hall felfedezte a bolygó két holdját, a Deimost és a Phobost. (No és Schiaparelli a csatornákat…) Egy másik nagy oppozíció, az 1971-es már a földiek kozmikus korszakába került. Akkor már űrszondákat is küldhettünk oda. Ettől kezdve a Mars már nem egy olyan bolygó volt a földi tudomány számára, amit olykor-olykor, szerencsés űrbeli események, mint például a találkozás vagy közeli elhaladás alkalmával kutathattunk csak. Attól kezdve ez a kutatás állandó jellegűvé vált. Persze ekkor már kiderült az is, mennyire különbözik a Mars a Földtől. Erről még más helyeken írunk majd ebben a fejezetben. Tény, hogy a felszínén sok ezer kráter található, mivelhogy légköre nem olyan vastag és nem ad akkora védelmet, mint a földi légkör nekünk. A felszín sokkal tagoltabb, hiszen nem ritkák a 8-10 kilométer magas hegyek, sőt a legmagasabb, az Olympus Mons éppenséggel 25 kilométer magas! Háromszor akkora, mint a Föld legmagasabb csúcsa, a Himalájában található Mount Everest… Rejtélyek a Marson Már az is egy titokzatos dolognak számított, amikor Maraldi 1716-ban, mint fentebb említettük - felfedezte a hósapkákat a sarkokon. Az addig ismert Naprendszerben ilyesmit - a Föld kivételével - sehol sem ismertek az emberek, és meg kell mondani, nagy feltűnést keltett szakmai körökben - sokan nem is hitték el. Egy későbbi, de ehhez kapcsolódó titok: kiderült, hogy a

hósapkákat a legjobban ultraibolya fényben lehet fényképezni. Vagyis abban a megvilágításban, amelynél a bolygó összes többi része eltűnik a fényképezőlemezről, csak a sapkák láthatók. A Mars vörös színe persze évezredeken át foglalkoztatta az embereket. Akkoriban minden kultúrának a vér színét sugallta. A káldeusok ezért Nergalról, a harcterek istenéről nevezték el a bolygót. A perzsák Égi Harcost láttak benne, a görögök Arészt, a harc istenét. A rómaiak ezt vették át, amikor a maguk hadistene, Mars nevét adták neki. A vörös szín ma már nem rejtély, de sokáig annak számított. A földihez hasonló limonit van benne túlsúlyban, ami a vasérc egy változata. A tudomány által előre sejtett vastartalom kétszerese adja ezt a színt. E vörös háttér előtt persze nagyon jól látszik néha a fehér hóés jégréteg, ezért lehetett azt már csaknem háromszáz évvel ezelőtt felfedezni. A Mars harmadik színe a zöld (piros, fehér, zöld…). Ez ellen ugyan 1957-ben például igen neves csillagászok (G.P. Kuiper és R.S. Richardson) tiltakoztak, mondván: csak a vörös talajjal kontrasztosan látszanak zöldnek azok a részek, amelyek szürkéskékek. Ezek után a Mars-5 szonda a helyszínről - igen közelről készített színes fotók révén - bizonyította be, hogy a tengerek bizony csakugyan zöldeskék színűek. Ráadásul viszont alkalomadtán kiderült, hogy amiket addig a földi csillagászok tengereknek, vagyis síkságoknak hittek, azok a valóságban… hegyvonulatok! De még messze nincs vége a rejtélyeknek. Ugyanis kiderült, hogy ez a három marsi alapszín egyáltalán nem mozdulatlan! Éppen ellenkezőleg. A megfigyelőknek olyan benyomásuk támad, hogy ezek a színes foltok vándorolnak és ennek talán valami összefüggése lehet a marsi évszakok változásaival is! Egyik-másik tenger - mint például az Argyre I, vagy a Syrtis

Maior, és van még több is - a marsi nyár folyamán szinte szétfolynak, kiömlenek a környező vidékekre. Egyre sötétebb árnyalatokat öltenek: előbb szürkészöldből mennek át barnába, gesztenyebarnába, végül valami lilás árnyalatba. Néha kárminszínűek lesznek egész vidékek. Ahogyan jön a „nyár” (hogy ezt a szót miért tesszük idézőjelbe, arról hamarosan bővebben), úgy csökkennek a sarkok hósapkái, mintegy összemennek, vagyis felolvadnak? Utána szétesnek egymástól elhatárolt darabokra, hogy aztán a nyár folyamán majdnem teljesen megszűnjenek létezni. És mintha mindez nem lenne elég - a nyár folyamán az olvadó sarki hótömeg egy sötét réteggel választja el magát a többi területtől. Amikor a hósapkák átmérője mindössze 300 kilométeresre csökken, akkor kezdődik a nyár vége, az ősz. Utána a hósapkák ismét növekedni, terjeszkedni kezdenek. Kezdetben persze azt a bizonyos sötét elválasztó sávokat is optikai csalódásnak hitték. Amin nem is lehet csodálkozni, hiszen az emberiség - és a csillagász szakma - akkor már túl volt a Schiaparelli-féle Mars-csatornák nevezetű, igazi optikai csalódáson és féltek ismét ugyanabba a csapdába esni. Így nem csoda, hogy kezdetben hiába vélte látni a sötét csíkokat Fournier, Kuiper, Dolfuss és de Vaucoleurs. A szakma azt állította: mindnyájan csalódás áldozatai lettek. Csakhogy a már említett pireneusi Pic du Midi obszervatóriumból 1945ben készített fényképeken is ott voltak ezek a csíkok. Nyilvánvaló volt, hogy nem tévedhet egyszerre az emberi szem és a fényképezőgép! - mondták végre a csillagászok. (Egy pikáns kérdés: miért nem mondják ugyanezt az UFO-fényképekre? Mert hát könnyű kijelenteni, hogy az UFO-látók tévedtek vagy hazudnak - no de miért hazudna egy fényképezőgép vagy filmfelvevő?) A következő ötlet az volt, hogy ez a zöldesfekete réteg

valamilyen növényzet lehet. Kézenfekvőnek tűnt, hogy az évszakok változásaival együtt jelenik meg vagy tűnik el a növényzet - az analóg példát természetesen a földi viszonyok szolgáltatták ismét. Csak egy volt a bökkenő: úgy enne logikus, hogy a növényzet nyáron az Egyenlítő közelében és egyáltalán a melegebb vidéken kel ki és terjed szét, nem pedig a sarkvidékeken. Valaki úgy vélte: csak ott van víz, ahol éppen elolvadt a hó, tehát a növények ezért élnek ott és nem másutt. Megint más hallani sem akart növényzetről és azt mondta: a fekete csíkok egyszerűen nedvesebb talajt jelölnek, hisz ott olvadt el a hó. De miért és hogyan olvadhat el a hó ott, ahol szinte nincs is meleg? Bizony, itt a következő rejtély, aminek magyarázatával még adós nekünk a tudomány. Ne feledjük, a Mars jóval távolabb van a Naptól, mint a Föld. Ez bizony azt jelenti, hogy ha 100 százaléknak vesszük azt az energiát, amit a Föld kap a Naptól akkor a Marsra ennek kevesebb, mint a fele, pontosan a negyvenhárom százaléka jut. Ez más szavakkal azt jelenti: míg a Földön globálisan értelmezve az átlaghőmérséklet 288 Kelvin fokot, azaz +15 Celsius fokot tesz ki - addig ugyanezen érték a Marson mindössze 213 Kelvin, vagyis mínusz 60 Celsius fok! A Marson tulajdonképpen csak az egyenlítői területen, és ott is csak a déli órákban melegszik fel a levegő plusz 20 Celsius fokra! De reggel tájt még az Egyenlítő vidékén is csak… mínusz 70 fok alatt van a hőmérséklet… a két sarkon, tehát ahol ezeket a hósapkákat látjuk, bizony mínusz 53 és mínusz 125 Celsius fok között van az átlag. És ezen értékek közül eleve nem is szabadul ki az ottani táj. Ez több dolgot is jelent, és hozza az újabb rejtélyeket. A Földön a sarkvidékek jelentéktelen mértékben csökkennek nyáron, pedig itt sokkal melegebb van, mint a Marson! Nálunk

egyik sarkon sem mértek még mínusz 125 Celsius fokot. Akkor viszont a Marson mitől olvad el „nyáron” a sarkvidék hava oly jelentős mértékben? Hiszen a hőmérséklet akkor is mínusz 50 fok körül van, amikor dühöng az úgynevezett „nyár”! A dolog annál is különösebb, mert erről a kérdésről igen ritkán esik szó szakmai körökben. Még ritkábban próbálják a jelenséget valahogyan megmagyarázni a kívülálló, de a tudomány eredményeire igenis figyelő laikusoknak. A színek ügyét 1960-ban már azzal próbálta magyarázni három amerikai akadémikus (C.C; Kiess, H.K. Kiess és C.H. Corliss), hogy a marsi légkör 98 százalékát nitrogén alkotja, és annak vegyületei okozzák a felszín összes színváltozását. Mi több, azt is mondták, hogy a déli és északi sarkon látható hósapkák sem azok, hanem valamiféle nitrogén-változatok rétegei… A két hold titkai Már a felfedezésüket megelőző időkben is érdekes dolgok történtek. Tény, hogy már Galilei is sejtette létezésüket és erről levélben értesítette nagy kortársát és kollégáját, Keplert. (Jellemző az akkori viszonyokra, hogy az inkvizíciótól - jogosan - tartó olasz rejtjeles levélben tudatta a némettel a felfedezést, Vagy inkább csak sejtést.) Kepler egy fennmaradt levelében eleve két Marsholdat és legalább nyolc Szaturnusz-holdat említ. Abban az időben ugyanis az emberek meg voltak győződve arról, hogy minél messzebb van egy bolygó a Naptól, annál több holdja lehet. A Merkúrnak és a Vénusznak, mint két legközelebbi bolygónak nem volt egyetlen holdja sem. A Földnek volt egy, akkor a sorban következő Marsnak nyilván kettő lehet, és így tovább. A Jupiternek ezen matematikai haladvány szerint négy, a Szaturnusznak nyolc kellett legyen.

Így aztán az sem csoda, hogy a korabeli csillagászok szerény eszközeikkel mindenképpen rá akartak lelni a Mars két holdjára. Akkoriban logikus magyarázatot is találtak erre a távolsággal egyenes arányban növekvő hold-számra. B. Fontenelle, a tudományos képzettségű író szerint azért kell több hold a Naptól távolabb lévő bolygónak, merthogy oda kevesebb napfény jut el, így éjszaka a bolygó felületét több holdnak kell megvilágítania, hogy elégséges holdfénye legyen… Ami ugyan kolosszális ostobaság, de akkoriban tudós elmék is hitték és terjesztették. Az említett szerző mellesleg kilógott a sorból, ugyanis úgy vélte: a Marsnak nincs egyetlen holdja sem, mert ott a természet az éjszakai világítási gondokat foszforeszkáló hegyekkel oldotta meg… Mindenesetre 1610-től élt az elmélet, hogy a Marsnak két holdja van és kész, punktum. Ma már nem is sejthetjük, hány száz csillagász hány millió éjszakát töltött a következő évtizedekben, sőt évszázadban a távcsövek mellett, éjszaka és hidegben-fagyban, csakhogy végre felfedezze a két holdat… A dolog már valóságos pszichózissá kezdett válni. Egy szűk körben terjedt az őrület. 1643-ban a kapucinus rendi szerzetes és amatőr csillagász, Anton Maria Schyrl bejelentette, hogy látta mindkét holdat! Persze, azzal a távcsővel, amivel ő ott és akkor rendelkezett, semmiképpen sem láthatta a Mars holdjait - ezt később tudományosan, a nevezetes távcső alapos vizsgálatával be is bizonyították. Majd száz évvel később, 1727ben egy Jonathan Swift nevű egyetemi dékán Gulliver utazásai című szatirikus könyvében mintegy mellékesen megemlíti, hogy a Marsnak két holdja van. Mi több, az általa leírt idegen civilizáció lakói nemcsak ezt tudják, de a két hold pontos pályaadatait is megállapították! Húsz évvel később, 1747-ben Drezdában kiadtak egy könyvet. A szerző, egy bizonyos

Kindermann kapitány, aki azt állította immár írásban, hogy 1744. július 10-én látta az egyik Mars-holdat. Megállapította, hogy a hold 59 óra, 50 perc és 6 másodperc alatt kerüli meg a bolygót. Megadta a hold méreteit is. Ma már nyilvánvaló, hogy sem ilyen méretű, sem ilyen pályán haladó hold nincs a Mars körül. Kindermann kapitány talán nála sokkal ismertebb rangtársának, Münchhausen báró-kapitánynak képzelte magát? Három évet sem kellett várni és megjelent Voltaire Micromegas című műve, ahol ismét felbukkan az állítás, hogy a Marsnak két holdja van. Ez kategorikus bejelentés, bizonyíték ugyan nincs rá, de mindenkinek el kell hinnie, és mivel Voltaire-t akkoriban Európa-szerte olvasták, hát sokan hittek is neki. Tehát abban nincs sok rejtély, hogy az emberek már évszázadok óta hittek a dologban, mire aztán végül felfedezték a valóban létező két holdat. A dolog - ma így mondanánk - benne volt a levegőben. De a technika szabta meg a határokat. Csak 1877-ben, a nagy FöldMars oppozíció idején nyílott erre lehetőség. És szerencse is kellett hozzá. Asaph Hall amerikai csillagász akkoriban használhatta a világ legnagyobb, 66 centiméteres refraktorát az USA tengerészeti obszervatóriumában. Mint később írta a felfedezésről szóló munkájában (Observations and Orbits of the Satellites of Mars) azon az emlékezetes éjszakán, órákon át körözött a távcsővel a Mars körül, míg végül megpillantotta a nagyon halvány kis pontokat. De előbb csak az egyiket látta meg, aztán felszállt a köd a csillagvizsgáló mellett kanyargó Potomac folyóról és semmit sem látott. Napokig tartott a rossz idő. Egy héttel később meglátta az elsőt, és a másodikat is. Több éjszakán keresztül figyelhette őket, de a belső, vagyis a közelebbi pályán mozgó hold alaposan megtréfálta őt rendellenes mozgásával hol a bolygó egyik, hol a másik oldalán tűnt fel, ezért kezdetben Hall azt hitte, talán három holdat is

felfedezett. De kettőt bizonyosan! A tudósok 267 évig várták Galilei jóslatának, sejtésének beteljesedését, felfedezését, ám amikor az bekövetkezett kezdődtek ám a bajok! Mindkét holddal komoly gondok vannak. Már a mozgásuk is fejfájást okozott eleinte csak a tudósoknak, aztán később a laikus érdeklődők sem mentek el mellette szó nélkül. Mindennek eredményeképpen aztán a legvadabb fantazmagóriák- és elgondolkoztató teóriák! - is születtek. Röviden azt mondhatnánk: az egyik hold túl gyorsan, a másik pedig túl lassan halad égi pályáján. A bolygó körül az elsőnek felfedezett Deimos (Félelem) átlagosan 23 478 kilométer távolságban köröz a Mars körül, majdnem olyan gyorsan, mint maga a bolygó forgása. Ettől beáll az a különös helyzet, hogy a bolygó kissé a földi stacionárius mesterséges holdak mozgásához hasonlóan viselkedik. Ez utóbbiak általában 35 810 kilométer magasan éppen olyan gyorsan forognak a bolygó körül, mint maga a Föld a saját tengelye körül - ezért folyton ugyanazon pont fölött állnak, vagy mondhatjuk úgy is: függenek. Ezen alapul az, hogy tévéműsort közvetítenek mindig ugyanarra a területre, vagy lehetővé teszik a telefonkapcsolatokat. Nos, a Deimos a Mars körül éppen így kering. A Marsról felnézve az égre a Deimos hold olyan lassan halad körbe, hogy szinte áll. És bár 30 óra és 18 perc alatt egyszer körbejárja a bolygót, valójában ez majdnem 60 óra hosszat tart. Persze ez még nem olyan izgalmas, mint amit társa, a Phobos (Iszonyat, innen ered fóbia szavunk) pályája és viselkedése. Ez a hold ugyanis észtveszejtő sebességgel száguld anyabolygója körül! Méghozzá olyan gyorsan, hogy egyetlen marsi nap alatt ami, mint már tudjuk, alig fél órával hosszabb egy földi napnál - háromszor kerüli meg a bolygót!

Bár maga is követi a bolygó forgásának irányát, ezért optikailag úgy tűnik, mintha a valóságosnál kissé lassabban haladna. De a Mars felszínéről nézve így is kétszer kel fel és kétszer nyugszik le egyetlen nap alatt! Arról már nem is szólva, hogy nem keleten kel és nyugaton nyugszik, hanem fordítva. Vagyis olyan mozgást végez, amit a Naprendszerben igen kevés égitest. Már ez is egy rejtély, amelyre majd visszatérünk még. A mi Holdunknál ötször kisebb korongot mutató Phobos alig kel fel nyugaton, a marsi égbolt szélén, már 2 óra 19 perc múlva eléri pályája csúcspontját, újabb 2 óra és 9 perc múlva pedig már le is megy keleten. Hamarosan aztán ismét felbukkan nyugaton, felszalad a csúcsra, aztán lenyugszik keleten és… minden folytatódik. A rejtélyek közül ez az egyik. És érthetetlen. Maga Asaph Hall, a felfedező azt állította: a magyarázat egyszerű. A Phobos gyorsabban halad, mint ahogyan a Mars forog a tengelye körül. De elég-e ennyi, mint magyarázat? Ugyanis felmerül a kérdés: a hold honnan kapta ezt a sebességét? Mint ismeretes, egy (nap)rendszeren belül kialakulnak a bolygók a központi csillag körül, annak vonzásában - de éppen azért, mert valaha ez mind egy tömeget alkotott, a mozgások sebességhatárai is meglehetősen közel vannak egymáshoz. Így tehát nemcsak szokatlan, de illogikus is, hogy egy test egyszerre mozog a többiekkel ellentétes irányban, ráadásul teszi azt amazok sebességének jelentős meghaladásával. Előáll az a helyzet, hogy a Hall-féle magyarázat rejtélyesebb, mint a kérdés, amit meg kellene magyaráznia… Mert valóban érthetetlen a dolog. Míg maga a bolygó 24 óra és 37 perc alatt fordul meg tengelye körül, addig a tőle 6 ezer kilométerre száguldó kis holdja ugyanezt háromszor gyorsabban teszi? Mert a Phobos alig 7 óra és 39 perc alatt kerüli meg a Marsot!

Hasonlóan rejtélyes ám a távolsága is. Annakidején a szakemberek kiszámolták, mekkora az a távolság, amit a holdak még veszélytelenül közelíthetnek anyabolygójukhoz. A fizika és matematika könyörtelen szabályai szerint a tömegek függvényében van egy olyan távolság minden esetben, amit ha a hold átlép, vagyis annál közelebb kerül a bolygóhoz, akkor annak vonzása őt egyszerűen magához rántja és a hold a bolygó felszínére zuhan, elpusztul. Úgy is elképzelik ezt a katasztrófát, hogy a bolygó gravitációs ereje apró darabokra szakítja a holdat és az hosszú, sok körforgáson át tartó jégverés közepette darabokban érkezik a felszínre, végigverve annak jókora tájait. A Roche-szabály érvényes az egész általunk ismert Naprendszerben - kivéve a Phobost! Ez a hold fittyet hány a világegyetem törvényeire. A Rocheszabály szerint a Phobosnak nem hat ezer kilométerre, hanem e távolság többszörösére kellene lennie a Marstól! Csak ott szabadna keringenie! Ehhez képest - némi képzavarral, de igen találóan - azt mondhatjuk, hogy a Phobos erről mit sem tudva, vagy a markába röhögve kering ott, ahol nem szabadna keringenie. Ahol az általánosan érvényesnek tartott törvény szerint már millió évekkel ezelőtt azért kellett volna esnie és eltűnnie a Mars egéről… Senki sem érti, hogyan lehetséges ez. A senkibe természetesen és elsősorban a csillagászokat és az űrmechanika egyéb szakembereit is beleértjük. A Phobos valamilyen ismeretlen okból nem vesz tudomást a dinamika törvényszerűségeiről. De ez még nem elég. A rejtélyek fokozódnak, ha tovább figyeljük a Phobos sajátos működését. Bajok vannak a pályájával is. A huszadik század elején Struwe orosz csillagász alapos mérésekkel kiszámította a hold pályaadatait. Ezzel nem is volt semmi baj, azok így kerültek be a szakkönyvekbe. Csakhogy 1945-ben egy másik csillagász, az amerikai W.

Sharpless megismételte a számításokat, valami roppant furcsa dologra derült fény. A két adatsor nem egyezett! Ami a laikusok nyelvére lefordítva azt jelenti: a két mérés közti négy évtized alatt valami történt a hold pályájával! Az 1945-ben kiszámított pályavonal majdnem 2,5 fokkal szűkebb. Vagyis a két mérés között a Phobos valamivel közelebb került a Marshoz… Nesze neked, Roche-törvény! Nem elég, hogy a Phobos azt már többszörösen áthágta és semmibe vette, most még évről évre közelebb is kerül a bolygójához? Ez már valóban fizikai lehetetlenségnek tűnt a kutatók szemében. Ezért aztán nem csoda, hogy amikor a Mars ismét nagy oppozícióba, vagyis a legközelebb került a Földhöz - 1988 szeptemberéről van szó csillagászok egész garmadája kezdett lázas megfigyelésekbe és mérésekbe. Az eredmény kétségtelenül igazolta, hogy valóban, a Phobos évente 3,6 centiméterrel kerül közelebb a Marshoz (a mérés ilyetén pontossága már önmagában is igen nagy tiszteletet kell, ébresszen tudományunk iránt). Egy másik fizikai törvénynek feltehetően engedelmeskedni fog közben, vagyis a Phobos minél közelebb lesz a Marshoz, annál gyorsabban kering majd. A fentebb ismertetett keringési adatok, tehát ha nem is pár év, de néhány évtized alatt alaposan elavulhatnak. Holdak sorsa Az első kérdés, ami ilyenkor a tudósokban felmerül, a következő: honnan kerülhetett ide ez a két, a többitől ennyire eltérően viselkedő, az égi mechanika és a fizika törvényeit így semmibe vevő égitest? Miképpen társulhattak a Marshoz, egyáltalán hol, hogyan és mikor keletkeztek? Az első és persze kézenfekvő magyarázat az, hogy amikor

maga a Mars keletkezett, akkor jöttek létre ezek is. A bolygó tartalmát adó anyag nem állt össze egyetlen masszává, hanem maradt két kisebb anyaghalmaz, ami nem koncentrálódott a leendő Mars központja körül. A távolabb keringő két anyaghalmaz önállósította magát. Ezt látszanak bizonyítani a következő tények: mindkettő csaknem ideális körpályán halad, és pályavonaluk majdnem pontosan a Mars egyenlítőjének síkjában helyezkedik el. De vannak más tények, amelyek ennek ellentmondani látszanak. Ha a bolygó képződő anyagából szakadt volna le a Phobos anyaga is, akkor annak sebessége majdnem megegyezne annak forgásával - így van ez a Deimos esetében. A két hold viszont annyira különbözik egymástól, hogy semmiképpen sem készülhettek egyszerre, ugyanott, a természet ugyanolyan módszerével. Senki sem érti, hogyan gyorsíthatott volna fel a Phobos eredeti sebességének majd’ háromszorosára? Ez jelenlegi tudásunk szerint lehetetlen, vagyis mivel mégis létezik ez a nyaktörő sebesség - hát valaki általunk még ismeretlen oknak, erőnek kellett itt hatnia. Ezzel persze közel sincs vége a rejtélyeknek. Ugyanis amikor a Viking-1 szonda a Mars közelébe ért, ügyes műszerekkel megmérte a hold átlagos anyagsűrűségét is. A mérésre alig 120 kilométer távolságból került sor. Minden kutató azt hitte, és azt várta, hogy a Phobos anyagának sűrűsége megegyezik a Mars anyagsűrűségével, hiszen tudták, hogy a Phobos is a Mars anyagából keletkezett… helyesebben azt kell mondani: erről meg voltak győződve. Csak akkor esett le az álluk, amikor kiderült: míg a Marson egy köbcentiméternyi anyag kis híján négy grammot nyom (3,94), addig a Phoboson ez az érték köbcentiméterenként csupán 2 gramm! Vagyis a Phobos nem származhat a Mars anyagából, durván

fogalmazva semmi köze a bolygójához! Akkor viszont hogyan került oda? Így keletkezett egy másik elmélet, amely szerint a Mars pályavonalán kívül (a Nap felől nézve kívül, természetesen) keringő sok ezer űrtörmelék, kisbolygók stb. közül ragadott egyet magához. Ez logikusnak látszik, de ezzel is baj van. Manapság már nagyon sok kisbolygó-pályavonalat ismerünk, és számítógéppel modellezni tudjuk a többit is. Ám ezek között egyetlen egy sem akadt, amely valaha is a Mars közelébe vitt volna egy égitestet. Olyannyira közel, hogy azt a bolygó végzetesen magához ránthatta volna. Arról nem is szólva, hogy ha ez történt a Phobosszal, akkor nyilván társa is hasonló módon került a Mars köré. De mint említettük, a Deimosnak más a pályavonala és a sebessége, ez normálisnak tűnik, különösen akkor, ha a Phoboshoz hasonlítjuk. Arra sincs esély, hogy évmilliók vagy milliárdok során egy bolygó két kisbolygót ragad magához és tesz holdjává - és mindkettőnek azonos a pályasíkja! Hogy mindkettő pontosan az egyenlítője fölött keringjen! Hát ez már valóban sok egy kicsit. Túl sok rejtély. Annál is inkább, mert ezzel még korántsem értek véget a titkok és érthetetlen jelenségek, tulajdonságok. A kutatókat kezdettől nagyon érdekli az a tény, hogy a Phobos egyre közelebb kerül a Marshoz. Már elég régen, mert még 1962-ben töprengett ezen Michael W. Ovenden egyik munkájában (Life in the Universe). Ő azzal gyanúsította a Marsot, hogy még hatezer kilométer magasságban is nagyon sűrű légköre lehet, ez fékezi a Phobost… Amely különben egy nem egészen gömb, inkább szabálytalan krumpli alakú égitest. A róla készült fotók szerint teljesen kihalt, kráterekkel tarkított szürke színű égitest. Ovenden volt az első, aki kínjában - amikor már nem talált egyéb magyarázatot - arra célzott könyvében: az igen ritka sűrűségű Marsi légkörben csak akkor fékezhetné a hold

keringését a levegő, ha a Phobos szinte csak afféle luftballon, vagyis belül üres gömb lenne. Nos, több sem kellett másoknak! Ez a magyarázat váratlanul igen termékeny talajra hullott magnak bizonyult. Mivel az egykor híres és valóban tehetséges orosz csillagász és szerző, I. Sz. Sklovszkij már 1959-ben célzott ugyanerre, hát sokan úgy vélték, amit két csillagász állít, abban lehet valami. Sklovszkij körében még vadabb ötletek is felmerültek. Valaki ugyanis szóvá tette: hogyan lehetséges az, hogy távolabbi és kisebb holdakat már régebben felfedeztek, a Marsholdak felfedezésére viszont 1877-ig kellett várni? Ami nem is volt kérdés addig, az most, a huszadik század második felében tehát csaknem száz évvel a Deimos és a Phobos felfedezése után - újabb gyanús kellék lett. Nos, csakugyan! Ez egy újabb rejtély e holdakkal kapcsolatban. Akkor már több száz éve figyelték a csillagászok az eget, mégsem lelték a Mars holdjait. Mondhatnánk azért, mert azok igen kisméretűek. De gyanús, hogy tizenöt évvel Hall felfedezése előtt létezett a Földön legalább három olyan teleszkóp, amelyekkel ugyanúgy megpillanthatták volna a Deimost és a Phobost, ahogyan aztán Hall megpillantotta őket. 1862-től kezdve azonban senki sem látta a holdakat, pedig ismétlem: léteztek már felfedezésük feltételei. 1864-ben, amikor a Mars ismét közel került a Földhöz, nem egy csillagász kereste az irodalomban olyannyira előre jelzett két holdat. 1875-ben is sokan kutattak a Marsholdak után. De hiába… Aztán két év múlva hirtelen nemcsak Hall látta meg őket, hanem számos más csillagásznak is siketült ugyanez… Hát nem gyanús? Sokak szerint csak egyetlen magyarázat van erre a furcsaságra: 1877 előtt ezek a holdat… nem is léteztek! Ez aztán merész állítás. Hogyan bizonyítható? Hát ez már nehezebb dolog. Sklovszkij maga egyértelműnek

tartotta - sajnos ezzel a véleménnyel egyedül állt a komoly csillagászok között - hogy egy idegen civilizáció lényei számára nem okozhat nehézséget egy mesterséges égitest felépítése! Annál is inkább, mert a hatvanas évek elején az orosz tudós is azt hitte - e hitét sok száz millióan osztották még - hogy hamarosan a földi civilizáció is képes lesz komoly méretű mesterséges holdakat építeni és azokat Föld körüli pályára juttatni. Akkor miért ne tehették volna meg ezt a nálunk sokkal fejlettebb idegenek? Az érvelés hibátlannak tűnt. Talán azért nem is tetszett a hivatalos tudomány enyhén szólva vaskalapos képviselőinek. Még az úgynevezett szocialista országokban is, ahol pedig mindennek súlya volt, ami Keletről érkezett. Ha egy vezető szovjet tudós vetette fel a kérdést, legalább be kellett róla számolniuk Budapesten ugyanúgy, mint Varsóban, Prágában vagy Ulan-Batorban. De igyekeztek finoman bírálni, hiteltelenné tenni az elméletet, hát egyszerűen besorolták a fantázia világába. Mellesleg másutt sem lelkesedtek érte. Azt viszont kénytelenek voltak elismerni, ha Sklovszkijnak igaza van, akkor megoldódott az összes probléma a Mars-holdakkal kapcsolatban. Úgy az eredetüket, mint furcsa tulajdonságaikat és viselkedésüket illetően. Hiszen ha mindkét hold mesterséges eredetű, többé nem téma, akárhogyan is viselkednek az űrben, akármilyen az összetételük, a pályájuk stb. Azt is tudnunk kell, hogy egy érdekes folyamat kezdődött el ekkor. A magukat komolynak vélő tudósok attól kezdve mindent megtettek, hogy többet tudjunk meg a Mars holdjairól. Mindenáron be kell bizonyítaniuk - érezték, és hirdették is - hogy Sklovszkijnak nincs igaza, merthogy a Marsholdak igenis természetes eredetűek és szó sem volt itt valamiféle Idegenek közreműködéséről! Ezzel a hozzáállással mellesleg még nemegyszer találkozunk

majd ebben a könyvben. A kutatók azért is hajtottak, nehogy bebizonyosodjon: igenis lehetnek idegen civilizációk - hanem azért is, nehogy bebizonyosodjon: a Marson volt vagy van egy civilizáció! Idegenek a Mars-holdakon? Hiszen kézenfekvőnek látszott: ha éppen a Mars bolygónak van két mesterséges égi kísérője, akkor azt egy másik civilizáció hozta létre. Ezen a nyomon haladva: miért lenne az a civilizáció valahol a mindenség mérhetetlen mélységeiben - ha itt építkezett? Tehát akkor egyértelműen kapcsolódnak a dolgok a térben is. Vagyis hogy ha a Mars két holdja mesterséges készítmény, akkor az Idegeneknek is ott kell(ett) lenniük! Ismerjük be: ez hatalmas pofon lett volna a földi tudománynak. Nem csupán a csillagászatnak, de más ágak gyakorló kutatóinak és teoretikusainak is. A földi tudomány ugyanis manapság - legalábbis a huszadik században - azt állította és állítja: a Naprendszerben nincs rajtunk kívül más civilizáció és nem is volt soha. Érvelése logikusnak tűnt sokáig, hiszen az emberek még a század első felében is nagyon keveset tudtak más égitestekről. A helyzet a hatvanas években kezdett rohamosan változni, amikor számtalan űrszondát küldtünk a rendszer többi bolygója és csillaga felé, ezek aztán mintegy melléktermékként felfedeztek ezt-azt a holdakkal kapcsolatban is. A Mars nem véletlenül izgatta annyira az embereket e században is. Tehát minden vele kapcsolatos felfedezésnek nagy közönsége lett a Földön. A tudomány tehát úgy véli, nincs élet, értelmes élet pedig semmiképpen sem lehetséges másutt, mint a rendszer harmadik bolygóján, azaz a Földön. Ha valaha is bebizonyosodna, hogy a Mars a kivétel, mert ott valaha volt,

netán ma is van élet - sok karrier dőlne romba és egész nemzedékeknek kellene szemléletet váltani. Ami - mint tudjuk már - a legnehezebb dolog az emberek számára. Előrebocsátjuk: még ma sem ismerjük a két hold eredetét. Tehát közel az ezredfordulóhoz még mindig nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, vajon valóban belül üresek-e? Nem tudjuk, hogyan kerültek pályájukra és az miért olyan különös a többi bolygó holdjainak hasonló adataihoz viszonyítva? Ahogyan az lenni szokott: amikor megpróbálnak választ adni a kérdésekre, új kérdések merülnek fel. Éppen ez a szép az egész tudományban - hogy soha nem lesz és nem is lehet vége. Mindig újabb kideríteni, megismerni, felfedezni való kerül elő. Az első, amit megfejteni látszottak a tudósok, a Phobos mesterséges eredetének kérdése volt. 1969-ben az amerikai Mariner-1 űrszonda lefényképezte a Phobos árnyékát a Mars felszínén. Ez mellesleg egy rendkívül elnyúlt, szinte természetellenes árnyéknak bizonyult az ottani körülményék között. Erre alapozták aztán szakvéleményüket: ez nem lehet mesterséges égitest, ugyanis… senki sem építene ilyen szabálytalan alakú holdat! Nos, kérem, ez tudományos érvnek számított 1969-ben, és később is! A kutatók azt állították, a Phobos alakja olyan rendkívüli, hogy ez kizárja a mesterséges eredetet. Nos, kétféleképpen gondolkozhattak az Idegenek (és mi most követve őket, szintén kétféle megoldást tálalhatunk ki). Az egyik: ha mi lennénk az Idegenek, hogyan építkeznénk a helyükben? Már persze abban az esetben, ha szeretnénk elrejteni mások elől az égitestet. Ha azt akarnánk, hogy valódinak, természetesnek higgyék… Akkor pontosan ugyanolyanná tennénk, mint amilyen a környéken a többi hasonló szerepet játszó égitest. Amilyen a többi bolygó holdja, például. De ha olyan helyen építenénk fel, ahol nincs és belátható

időn belül nem is várható egy másik civilizáció felbukkanna, akkor miért erőlködnénk? Nem kellene elrejteni, nem kellene mesterségesnek álcázni, ami nyilván sokkal drágább és energiafalóbb megoldást jelent, és időben is továbbtartana az építés. Ez esetben olyant építenénk, ami célirányos csupán. Ami az általunk kitűzött célnak a leginkább megfelel, és nem érdekelne bennünket, hogy valaki - bármilyen más civilizáció egyedei - rábukkanhatnak, és azt mondják: nini, ez nem idevaló, ez mesterséges dolog! Nos, ha az Idegenek készítették ezeket a holdakat és nem is túl régen, akkor bizony nyilván tudtak már a földlakók létezéséről. Azt is tudniuk kellett, hogy ezek értelmes egyedek, amelyek közös tevékenységet folytatnak a tudományok területén is. Az 1870-es években a Földön nagyon sokfelé láttak UFO-kat, rejtélyes repülő szerkezeteket. Szárazföldön és tengereken számos máig megmagyarázatlan jelenséget tapasztaltak az emberek, szemtanúk tízezrei, amelyek korabeli lenyomatát megtalálhatjuk a sajtóban is. Nos, kézenfekvő lenne egy merész ívvel összekapcsolni mindezt és azt mondani nagyon bátran: igen, a Phobos és a Deimos azelőtt nem voltak a Mars kísérői. Mindkét holdat valamikor az 1870-es évek elején, vagy azon évtized első felében csatlakoztatták a Marshoz az Idegenek. Mégpedig akkor, amikor a bolygó éppen a legtávolabb járt a Földtől. Nem valószínű, hogy ez utóbbi dolgot is azért tették akkor, nehogy felfedezzük innen a távcsöveinkkel - de ennek is volt veszélye, tehát a kockázatot igyekeztek csökkenteni. 1877-ben aztán egyszer csak Hall felfedezi a két holdat, amelyeket korábban senki sem látott. A Marson letelepült, vagy ott csak tudományos kísérleteket folytató Idegenek természetesen fel is használták valamire a holdakat. Vannak, akik úgy képzelik, a két holdat az Idegenek

kizárólag azért hozták létre, hogy nekünk jelt adjanak! Ez persze ostobaság. Már csak azért is, mert a bolygó felszínén könnyebben, kisebb költséggel és energiaráfordítással, és főleg gyorsabban lehetett volna valamilyen felfedezhető jelet hagyni. Erről majd még szólunk hamarosan. Most maradjunk a rejtélyes holdaknál. Ha az Idegenek építették őket, akkor aligha azért, hogy felkeltsék velük a mi figyelmünket - erre a célra bőven elég lett volna egy hold is, semmi indoka kettő építésének. De vannak más megfontolandó érvek és gyanúk is. Az egyik például ez: hol épültek a holdak? Ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy a Mars mellett. Ahhoz, hogy részeit a bolygón készítsék el, ott valamiféle ipari háttérnek kellett volna - kellene - lennie. Nem állítjuk, hogy ez teljességgel lehetetlen, de kevéssé valószínű. Elképzelhető két másik, legalább annyira reális változat is. Már amennyire ebben a történetben eldönthető, hogy mit nevezzünk reálisnak és mit irreálisnak. Az egyik: a két holdat valahol a Naprendszer más pontján készítették el. Valahol a Földtől távol - de nem azért távol, nehogy mi kilessük a dolgot. Hanem mert valahol arrafelé volt - van? - az Idegeneknek egy vagy több támaszpontjuk, amely alkalmas ilyen égitestek létrehozására is. Ahol kellő mennyiségű anyagot bányászhatnak és ahol megfelelő szerkezetek segítségével felépíthető egy sok ezer kilométer átmérőjű gömb vagy gömbszerű test. Amelynek a belseje erősen üreges, vagy eleve szinte teljesen üres. Utána ezt a holdat eljuttatják a Marshoz és ott a bolygó körül pályára állítják. Nos, ez meg hogyan lehetséges? - kérdezheti valaki. Arra kérem az olvasót, szakadjon el a népszerű (tankönyvek és más művek egyszerűsítő ábráitól, igyekezzen azokat kitörölni emlékezetéből és másféle képet helyezzen oda. A Naprendszer

csak vázlatosan néz ki úgy, ahogyan azt ábrázolni szokták ezekben a művekben. Vagyis ugyan valóban középen van a nap és körülötte keringenek a bolygók - de ez az ábra maximum a közepes távolságuk arányában igaz. A bolygók a Nap körül keringve a legkülönfélébb helyzeteket vehetik fel egymáshoz képest. Tehát ne higgyük, hogy mindig pontosan ugyanolyan messze vannak a Naptól is és egymástól is! Már csak azért sem, mert amelyek közelebb vannak, gyorsabban keringenek, a távolabbiak pedig lassan. Azért is, mert a pályájuk általában nem szabályos kör, hanem annak többé-kevésbé nyújtott változata, amely szinte már-már ellipszisbe megy át. Azért is, mert ezek a pályavonalak keresztezik egymást a térben, így az is előfordul, hogy némely bolygó leelőzi a másikat, majd ismét elmarad mögötte. Gondoljanak csak a már említett Mars-Föld ablakra. A szakkifejezés a nagy oppozíciót jelöli, vagyis azt az olykor bekövetkező, szabályos időközöket, amikor a Föld és Mars, a két szomszédos bolygó nem a legtávolabb, hanem a legközelebb van egymáshoz. Nos, ilyen ablakok akadnak más, közeli bolygók esetében is. Ha az Idegenek gyártó-támaszpontja mondjuk a Merkúron volt, és a mesterséges égitestek elkészültével kivártak egy ilyen közeledést, rövidebb idő alatt, kevesebb energiaráfordítással hozhatták az égitesteket a Mars közelébe: De mindez elképzelhető másképpen is. Például úgy, hogy a Phobos és a Deimos a) nem is a Naprendszerben készült, b) nem a Mars holdjainak szánták őket, és c) nem a földiek megtévesztésére szolgáltak. Az első állítás magyarázata egyszerű. Feltehető, hogy az Idegenek nem ebben a Naprendszerben fejlődtek ki, hisz akkor már régen és sokféle módon találkoztunk volna velük. Vagy

már nagyon-nagyon régen jöttek ide valamilyen céllal. Mi több, még más is elképzelhető: eleve lakhelyükkel együtt vándoroltak az űrben. Elképzelhető ugyanis, hogy valakik hatalmas űrben repülő támaszpontokat hoznak létre. Amelyek egy-egy égitestet mintáznak, hisz az űrben való lassú utazáshoz ez a legracionálisabb jármű. Csak el kell indítani, kellő kezdősebességet adni neki és később ügyelni, ne ütközzön más égitestekkel. És arra is vigyázni kell, hogy a lakók akarata ellenére azt a lakó-égitestet ne kapja el semmilyen bolygó vonzása sem. Vagy ha mégis akkor ez történjen a lakók egyetértésével, sőt segítségével, hisz nekik is ez a szándékuk… Így mindjárt más fényben látjuk az egész dolgot. Mi van akkor, ha a Phobos es Deimos - ahogyan mi hívjuk őket - ilyen lakó-égitestek? Ha pedig azok, akkor készülhettek akár milliárd évvel korábban is. Az sincs kizárva, hogy nem kópiák, vagyis lakóinak nem kellett mesterséges kráter-alakzatokat létrehozniuk a felszínen, hogy ezzel tegyék azokat az igazi égitestekhez hasonlóvá. Nem volt szükség semmiféle álcázásra, hiszen pár száz űrben töltött év éppen elég volt ahhoz, hogy az űrhulladékokkal ütközve igazi kráterek, nyomok alakuljanak ki az amúgy mesterséges felszínen. Persze itt is van B-verzió: lehet, nem is kellett legyártani a lakóégitestet, hanem egy igazi, valódi kisbolygót vagy holdat hatalmas munkával kivájtak belül. Pontos számítások alapján álltak neki egyszerre sok ponton is, és afféle anyag-bányákat nyitottak. Ahol automata gépek, robotszerkezetek dolgoztak és vitték ki a belső anyagot, a földet, és a mi számunkra szinte elképzelhetetlen nagy, összefüggő, egymással alagutak révén összekötött üregeket nyitottak ott belül. Statikai vagy gravitációs problémák miatt nem vájták ki az egész belsejét, hanem hagytak benne összefüggő, az egymással szemben lévő

felületeket megtartó hatalmas, esetleg több tíz kilométer vastag oszlopokat, összekötő részeket. Mindez viszont már elég volt ahhoz, hogy mi felfedezzük például a Phobos tömegéhez képest gyanús könnyűségét. Vagyis azt az egyszerű, de milyen gyanús tényt, hogy kiszámított nagyságához képest messze nincs benne annyi anyag, amennyinek lennie kellene! Ha ezek lakógömbök, élőhelyek voltak, akkor az előző sok százmillió év során bejárhatták már a világűr általunk még nem ismert nagy tájait is. Az sem zárható ki, hogy lakói, egy civilizáció tagjai valami elől menekültek és egy másik galaxist hagytak ott! Hogy mi elől menekülhet el egy egész civilizáció? Több oka lehet. Ha bolygójuk például összeütközik egy másik égitesttel, akkor az az értelmes lények totális kipusztulásához vezethet. De ugyanezt okozhatja egy genetikai jellegű globális kór is. Vagy egy gyilkos járvány, amely gyorsan halad és nincs ellenszere… Nukleáris jellegű katasztrófáról nem is szólva. Valószínűbb azonban, hogy olyan okból költöztek el, amely ha szerencsétlenség jellegű, akkor kifejlődése sok száz vagy ezer évig tartott. Így a civilizáció egyedeinek volt idejük felkészülni, és az eltávozásnak a lehető legtömegesebb és legteljesebb módját választani. A fentebb ismertetett bajok vagy túl gyorsan következnek be, vagy nem annyira veszélyeztetik egy fejlett civilizáció létezését. Ha az csakugyan fejlett, akkor már azt mondom: több bolygón is szétterjedt. A maga élőhelyén, feltehetően egy naprendszerben, annak több bolygóján élő társadalom akkor dönt a távozás mellett, ha addigi élőhelye a távlatokban többé nem alkalmas lakóhelynek. Ennek sok oka lehet. Például az, hogy valamilyen lokális gravitációs rendellenesség lép fel, amely hosszú távon nagyon nehézzé teszi az életet. Olyan nehézzé, hogy egyszerűen nem fizetődik ki ott maradni és költséges módozatokat kitalálni és

felépíteni azért, hogy az addigi színvonalon élhessenek. Persze ennél komolyabb, veszélyesebb jelenségek is felléphetnek. Mindenesetre megeshet az is, hogy a lakosság - a társadalom - egésze vagy egy része, amely a kivándorlás mellett dönt, felkerekedik és elhagyja azt a világot. Mivel egy egész társadalom és annak anyagi javainak kimentéséről van szó, más megoldás nem jöhet szóba. Az, hogy a kiválasztottak űrhajókra ülnek és néhány százan vagy ezren elrepülnek - nem képzelhető el. Itt sok százmillió vagy több milliárd egyedet kell elvinni egyszerre. Mindenki azzal a tudattal vállalkozik az útra, hogy sem ő, sem a következő generációk nem látnak majd mást egész úton, mint a lakóhellyé átalakított égitest belsejét. Ahol nyilván mesterséges fény- és hőforrások működnek majd, amihez az energiát az űrből nyerik. Ezek az energiák a földi emberek számára ma még ismeretlenek, bár felfedezésükre már mind többen törekednek. Nos, az Idegenek számára mindez lehet már a múlt, de éppenséggel lehet a jelen is! Vagyis ezzel azt akarom mondani: lehetséges, hogy amit itt leírtunk, milliárd évekkel ezelőtt játszódott le valahol, ebben az univerzumban (abban az anyaghalmazban, amely a mi ősrobbanásunkból származik - de ne feledjük, számtalan ilyen táguló vagy nem táguló anyaghalmaz van szerte a végtelen mindenségben, azok is mind egy-egy világok vagy univerzumok). Az Idegenek tehát eljöttek valahonnan, sok száz vagy ezer nemzedéken át a Phobos vagy a Deimos - esetleg mindkettő - belsejében éltek és azt irányították. Jelentős kezdősebességgel ezek az égitestek átkelhettek két galaxis közötti téren és megérkezhettek a mi Naprendszerünkbe. Aztán az is megeshetett, hogy lakóik száma megcsappant, vagy találtak lakható égitestet valahol másutt. Vagy eleve nem is két ilyen égitest volt, hanem a nagy egyedszámú civilizáció ezekből több tízet vagy akár több százat küldött el otthonról. Még az

sem zárható ki, hogy az esélyeiket növelendő sok irányba indultak el! És ahol valakik lakható bolygót találtak, azok rádión értesítették a többieket. Akkor amazok visszafordultak és mindenfelől abba az egy pontba, arra az egy bolygóra gyűltek az egyedek. Nem kell okvetlenül sci-fi regényírónak lennie az embernek ahhoz, hogy még egyéb al-változatokat is elképzelhessen. Ugyanis ezek is eléggé valósak. Ha például az összes többi égitest és egyed már letelepedett máshol, azért még nem dobták el a remekül kikészített, hosszas tartózkodásra felszerelt űrjáró lakó-égitesteket. Legfeljebb átalakították őket tudományos bázissá vagy valamilyen más támaszponttá. Akkor születhetett az ötlet, hogy elviszik őket olyan helyre, ahol már vannak értelmes lények. Akik elől el lehet, vagy el kell rejteni ottlétük bizonyítékait - legalábbis egy ideig. Így kerülhetett a lakott Föld közelébe a Phobos és a Deimos, a Mars bolygó két égi kísérője… De ezzel még nincs vége a lehetséges verzióknak. Mert mi van akkor, ha feltételezzük, hogy eleve nem is a földi emberek megtévesztésére szolgáltak? Vagyis mi emberek ebben a dologban egyáltalán nem játszottunk szerepet? Bármennyire is kellemetlenül hangzik, és rombolja önbecsülésünket (nem is szólva túltengő önbizalmunkról), ezt is figyelembe kell venni. Mert bizony lehetséges, hogy ha valóban üregesek a holdak, akkor azt egy marsi civilizáció készítette! És ezzel elfelejthetjük a fentebbi eszmefuttatást a nagyon távolról idevándorolt civilizáció egyedeiről. Persze talán mondanom sem kell, hogy minderre ma még nincs igazi, kézzelfogható bizonyíték. Arról, hogy mi volt a Mars bolygón, és mi lehet ma, hamarosan szólunk. De a holdaknál maradva bizony - legalábbis elvileg - nem zárható ki az a változat, hogy valaha volt ott egy civilizáció. Amely fejlett volt, nagyon fejlett,

és semmi köze sem volt a Földhöz. Mindez millió évekkel korábban is történhetett, amikor a Földön még nem éltek emberek, mi több, az emberré válás útja sem kezdődött el (ha a darwini fejlődéselméletet vesszük alapul, amelyet azonban mára már erősen megtépáztak a tudományon belül is, végső soron egy alaptalan dogmává lett, hisz az elméletre gyakorlatilag nincs is bizonyíték…) Most ne menjünk el nagyon messzire. Megemlíthetnénk, hogy egyes elméletek szerint valóban létezett valaha egy fejlett civilizáció a Marson, majd valamilyen kozmikus jellegű és hatású természeti katasztrófa miatt a Marson az élet megsemmisült, a fizikai körülmények ezt lehetetlenné tették, akkor az ottaniak egy része a Földre költözött és mi tulajdonképpen ide települt marslakók vagyunk… De ezt tudományosan nehéz lenne bizonyítani (sokkal inkább azt, hogy minden sejtünk földi eredetű). Maradjunk egyelőre a Mars bolygónál és főleg annak két rendkívüli holdjánál. Ezek könyvünk tárgyai. Mert ha valahol a közelben idegenek nyomaira bukkanhatunk, akkor ez egyik legérdekesebb pontja a Naprendszernek. Itt kecsegtet a legtöbb esély egy ilyen nyomkeresés pozitív eredményére. Ott hagytuk abba - mielőtt elmentünk több százmillió vagy milliárd éves kirándulásra a térben, időben és a fantáziában -, hogy a földi csillagászok legkomolyabbnak szánt érve a Phobos mesterséges eredete ellen annak… alakja volt. Vagyis azt állították: ha idegenek készítették volna el, akkor nem ilyen lenne. Őszintén szólva fogalmam sincs, honnan vannak egyes csillagászoknak ilyen pontos értesüléseik az Idegenek pszichológiájáról? Az areorológusok (ez nem hiba: a Marsot a görögök Aresnek nevezték, ezért a tudomány nyelvén nem marsológiát, hanem areologiát mondanak sokan) úgy vélik, a Phobos egy háromtengelyes ellipszoid. Az egyik tengelye 26,6, a

második 22 és a harmadik 18,4 kilométer hosszú. A Deimos is hasonlóan szabálytalan alakzat, ahol a három tengely hossza 15,12 és 11 kilométer. Ebből is látni, hogy a távolabb, lassabban keringő Deimos jóval kisebb, mint az oly sok fejtörést okozó Phobos. A felületüket mondhatni elég jól ismerjük, hiszen több földi űrszonda járt ott alig pár tíz kilométeres közelükben. Ezek számos felvételt készítettek róluk. Még mielőtt arra gondolnának, hogy a fényképeken talán látni valamit, ami az égitestek mesterséges jellegére utalna - kapuk, ajtók, zsilipek, antennák vagy bármi más - mindjárt megjegyzem, erről szó sincsen. A Phobos felszínén legalább 50 krátert számoltak meg eddig. A nagyobbak nevet is kaptak, a legnagyobb pedig, a Stikin (így hívták Hall feleségét leány korában) egymaga10kilométer átmérőjű - ami az egész égitest átmérőjének a fele! Ez bizony annyira szokatlan nemcsak ott, de az egész Naprendszerben is hogy ismét csak kénytelenek vagyunk gyanakodni. Egy kicsiny, párszor tíz kilométeres égitestet elég nagy törmeléknek, űrsziklának kellett eltalálnia ahhoz, hogy ilyen nagy krátert vájjon a felszínébe. Viszont ha valóban érte volna ekkora találat - akkor a fizika törvényei szerint szét kellett volna esnie! De szemlátomást egészben maradt, és ez így érthetetlen. Mondhatni, ismét azok alá ad lovat, akik a Phobosban egy Idegenek által készített mesterséges égitestet látnak, vagy akarnak látni. Aminthogy akad ott hasonlóan rejtélyes egyéb felszíni rendellenesség is. Például van ott olyan meredek hegyoldal, amelynek magassága eléri az égitest átmérőjének 20 százalékát. Ami földi méretekre átszámítva azt jelenti, hogy nálunk egy-egy ilyen hegynek arányosan… 2500 kilométer magasnak kellene lennie! Említettük, hogy nemcsak a Phobosnak vannak ilyen titokzatos és érthetetlen tulajdonságai. A Deimos esetében a

sűrűsége még a Phobosénál is döbbenetesebb. Ez ugyanis mindössze 1,7 gramm köbcentiméterenként. (Emlékeztetőül: a Marsé kis híján 4 köbcenti grammonként.) Ami már csak azért is furcsa, mert mint az űrszondák lefotózták: a Deimos felszíne tele van nehéz sziklatörmelékkel. Egy-egy ilyen törmelék legalább 70-80 méter átmérőjű! A kövek és kráterek közti szabad térséget pedig kisebb törmelék és feltehetően igen vastag rétegben fekvő kozmikus por tölti ki. Ezek után egyszerűen nem is tudjuk elképzelni, hogyan lehetséges: a Deimos sűrűsége alig valamivel több, mint a vízé? És a rejtélyeknek még mindig nincs vége. Felfedezték, hogy a felszínen sokfelé nem csupán egyforma kozmikus port láthatunk. Egyes kráterektől egy bizonyos irányban sokkal fehérebb anyag fekszik a felszínen. Nos, erre is kitaláltak valamilyen magyarázatot. Azt mondták egyes csillagászok, hogy a kráterek némelyike nem kívülről becsapódó testek nyomán, az ütközés mérhetetlen energiája miatt keletkezett, hanem azok… vulkánok! Tekintsünk el attól, hogy mennyire reális egy maximum 1820 kilométer átmérőjű égitesten a vulkáni tevékenység? Nem tudunk ehhez hasonlóról a Naprendszerben. Bár vannak ott meglepő dolgok, éppen a vulkáni tevékenységgel kapcsolatban. Viszont akkor sincs rendben semmi, ha elfogadjuk a Deimos vulkáni tevékenységét. Ugyanis nehéz elképzelni, hogy az ottani vulkánok olykor kitörnek és valamilyen más színű, a kozmikus szürke portól eltérő világosabb színű anyagot vetnek ki magukból. Az ugyanis semmiképpen sem maradhat meg a felszínén. A Deimos - éppen apró méretei miatt - rendkívül kicsi saját gravitációval rendelkezik. Ezt egy példával is szemléltethetjük: ha a Deimos felületén álló ember eldob egy követ, abból azonnal kozmikus test lesz és kirepül az űrbe. A Deimos nem tartja vissza még az ilyen kicsiny kezdősebességgel

távozó tárgyat sem. Nos, ott, ahol a gravitáció kétezerszer kisebb a földinél, ott egy vulkánkitörés alkalmával kivetett anyag szemcséi hogyan maradhatnának meg a felszínen? Mielőtt valaki félreértené, gyorsan jegyezzük meg: nincs légkör sem. Arról nem is szólva: ha mégis lennének vulkánok és azok kitörve ilyen világosabb anyagot dobnak ki magukból - akkor annak az anyagnak a kozmikus környék legnagyobb gravitációs testéhez: a Marshoz vonzódna, arra hullana le. De ott ennek nyomát sem látni. Ha most visszatérünk a Phobosra, ott is azt látjuk, hogy; rejtélyeknek még mindig nem szakadt vége! A már említett Stikin kráterrel más baj is van. Nemcsak az, hogy túl nagy, és ha természetes úton keletkezett volna, akkor a kis holdnak darabokra kellett volna hullania. Hanem az is, hogy ha az égitest anyagsűrűsége mindössze kétszerese a vízének (2,2 gramm köbcentiméterenként) és ebbe csap bele egy másik kozmikus test - hogyan lehetséges, hogy nem térítette el a pályájáról? Hiszen ha valóban ilyen ritka az anyaga, akkor a tömege is nagyon kicsi. Ha a tömege kevés, akkor már elég kicsi égitestekkel ütközve is pályát kell változtatnia. Ám ilyesmi nem történt. Mondhatná persze valaki, hogy éppen egy ekkora nagy ütés térítette el onnan, ahol azelőtt járt és így került a Mars közelébe… a kérdést még nem döntötték el. Hiszen ha ezt tudnánk, akkor ismernénk a Phobos és a Deimos keletkezésének titkát is. Az imént azt írtam: a közelről készített űrszonda-felvételek nem mutattak ki semmi olyasmit, ami ezen égitestek mesterséges voltára utalna. Nos, lehet, hogy mégsem így áll a helyzet? A tudomány természetesen azt állítja, hogy ilyesminek nyoma sincsen. Én viszont előbb elmondom itt a saját véleményemet, aztán megemlítem, mit fedeztek fel ezeken a

fotókon. A véleményem az: lehetséges, hogy éppen a nagy Stikin kráter a bizonyíték a Phobos mesterséges voltára! Vagyis az, hogy akik csinálták, egy kicsit túloztak. Ha az egész kis égitestet az első alkatrészétől az utolsóig maguk építették fel (és nem egy már létező belsejét vájták ki), akkor érthető, hogy igyekeztek azt az űrben szertelátható holdak millióihoz hasonlóvá tenni. Vagyis kiformáztak rajtuk krátereket is. A Phoboson az egyik túl nagyra sikeredett, illogikusak a méretei az égitest sokkal szerényebb méreteihez képest. De mi van, ha ez nem véletlen? Ha ez egy üzenet? Az idegenek üzenete. Figyeljetek csak fel erre a holdra itt! Nem látjátok, hogy mennyire illogikus rajta számos dolog? Az anyagsűrűsége, a mozgásának sebessége és iránya, a felülete? Persze lehet, ebben túl sok a fantázia. Ilyen üzenetet akkor küldenek az Idegenek, amikor már nem félnek a leleplezéstől. Amikor már nem izgatja őket, hogy megtaláljuk a támaszpontjukat, a lakóhelyüket. Vagyis mikor? Ha ők azt már elhagyták! Bizony még megérhetjük, hogy azoknak lesz igazuk, akik ma a különféle ufológiai folyóiratokban és könyvekben, újságcikkekben amellett kardoskodnak: van valami közünk a Marson évmilliókkal korábban történt dolgokhoz. És azoknak is igazuk lehet, akik szerint az Idegenek jártak már a Marson is, ott nyomokat hagytak, tevékenységük még évmilliókkal később is felismerhető. Nincs kizárva - állítják ezen elméletek hívei -, hogy minden megvilágosodik előttünk, ha eljutunk a vörös bolygóra. Egyesek szerint elég lenne előbb leszállni a Deimoson vagy a Phoboson, és sokat megtudnánk az Idegenekről. És persze ezzel együtt erről a két rejtélyes égitestről is. Ám előbb nézzük meg, mit tudtunk meg eddig? Előrebocsátom, hogy keveset, de ez a

kevés annál izgatóbb. Itt most ismét csak a rejtélyesebb holdról, a Phobosról van szó. Tudományos körökben korántsem annyira ismeretlen a dolog, legfeljebb a laikusoknak nem kötik az orrára a barázdákat. A Phobos majdnem teljes felületén ugyanis sajátos barázdákat figyelhetünk meg, ezek csak az egyenlítő közelében, egy kisebb tájékon hiányoznak. Ha egyszerűen, mégis hatásosan akarnék fogalmazni, azt mondanám, olyan árkokról van szó, amelyeket mintha egy óriás szántott volna bele a hold felszínébe. Természetesen megfelelően óriási ekével… A talajban látható árkok - maradjunk ennél a kifejezésnél, mert mint később látni fogják, talán nem is csak árkokról van szó? - szóval az árokszerű bemélyedések egymással nagyjából párhuzamosak. Szélességük mindenütt meghaladj a 100 métert, a legtöbbször feltehetően eléri a 200-at is. A mélységüket a különféle források nem egyformán adják meg. A legkisebb érték az árkok mélységére 20 méter, de akadnak, akik 40, 50, 70, sőt 90 métert is említenek! Ám sokkal érdekesebb adat a hosszúságuk. Ezek bizony nemegyszer elérik a 30 kilométert is! Vagyis ha azok keresztben, a hold belsejében húzódnának, nagyobbak lennének, mint maga a hold, amelynek átmérője ugyanis szinte sehol sem éri el a 30 kilométert. Az árkok tehát körbefutnak, nemegyszer a hold egyik felén végigmennek és átnyúlnak a másik felére is. Mindezt ráadásul egy szabálytalan alakú háromtengelyes ellipszoidon képzeljük el. Vannak, ahol a barázdák csak magukban haladnak, de amennyire a fotókon látni, majdnem szabályos távolságban egymástól. Ami ismét kizárni látszik a természetes eredetet. Van olyan felületrész, ahol egymást is metszik. Ijesztően szabályosak és egyenesek, legalábbis némelyik vonal több tíz kilométeren át olyan egyenes, mintha vonalzóval húzták

volna… Pedig hát - ne feledjük - a Phobos felszíne meglehetősen tagolt. Említettük az ötvennél is több krátert, a hatalmas, szerteheverő nagy szikladarabokat és a meredeken felívelő sziklafalakat. A barázdák mindezek ellenére meglehetősen szabályosan sorakoznak egymás mellett. Ez ismét olyasmi, amit nem láthatunk másutt a Naprendszerben. Nem túl sok furcsaság ez egy kicsiny égitesten? Ezzel még mindig nincs vége. A barázdák négy különböző fajtájú, alakú csoportra oszthatóak. Van, ahol a párhuzamosság csak első pillantásra látszik annak, alaposabb szemlélődés után kiderül, hogy a vonalak itt-ott összetartanak, majd metszik egymást. De olyant is láttam, ahol barázdák csoportja ideális derékszögben találkozott és hálóalakzatban metszették egymást a vonalak, az árkok. Ez ismét csak olyasmi, ami szerfölött ritkán eshet meg a természetben, véletlenül, spontán módon? Nekem egy sajátos gondolatom támadt e fotókat figyelve. Legyen az bár fekete-fehér vagy színes kép, az eredmény mindenütt ugyanaz: szürke, fémszerű burkolatnak tűnik az a felszín, és bár biztosak lehetünk benne, hogy ott valóban kőhöz hasonló anyag van - ki tudja, mit rejt a felszín? Mi van alatta? Mert ezek a vonalak és a beléjük rendeződő, itt-ott ijesztően szabályosan sorakozó kövek (látszik az árnyékuk is), ezek bizony szögecsek benyomását keltik. Ha valaki azzal a magyarázattal teszi elénk némelyik fotót, hogy íme, ezen egy földi repülőgép szegecselt szárnyának egy kinagyított részletét látjuk, majdnem biztos, hogy elhisszük. Mert csakugyan úgy néz ki. Szabályos vonalakból majdnem szabályosan kiálló szegecsfejek, nittek - ezt sugallja a látvány. Láttam egy olyan fotót, amely egy mindössze 12x12 kilométeres phobosi felületdarabot mutat. Ezen a barázdák szinte tökéletesen

szabályosan, egymástól ugyanolyan távolságban vannak, a kicsiny kráterek hol részei ennek a rendszernek, hol meg kívül esnek rajta. Néhol úgy tűnik, előbb voltak a barázdák, aztán csapott bele valamilyen űrkőzet, mert az egyenes vonalra került a kis kráter. Van vonal, amelyen több kráter is található, az egész pedig együtt egy gigantikus méretű kottának látszik. De ismétlem: az a tény, hogy a vonalak-barázdák olyan egyenesek sokhelyütt, már eleve kizárni Iátszik természetes eredetüket. A Mars bolygó titkai Ideje megnéznünk, milyen jelenségek játszódtak le a Marson régebben? Olyanokra gondolok, amelyek esetleg azt a látszatot keltették a földiek számára, hogy azon a bolygón van élet. Vagy más rejtélyes eseményekre utalhattak ezek a jelek. Maradjunk csak a huszadik század eseményeinél. 1909-ben és 1911-ben a földi csillagászok még nem tudtak a Mars légköréről és felhőiről, de valami olyasmit már láttak néha. A dolog érthető feltűnést keltett. Antoniadi a marsi Deucalionis Regio tájékán valamiféle felemelkedő felhőszerűségeket látott. 1924 szeptemberében Barabasov orosz (szovjet) csillagász a Mars felszínén felfejlődő világos szalagot pillantott meg, amely negyedórával később elfoszlott, eltűnt. 1950 januárjában Szadao Szaeki japán csillagász vagy gömb alakú, vagy egyes források szerint gomba alakú felhőt látott felemelkedni a felszín közeléből. Az Eridani és Electris környékén sötétszürke felhő legalább egy 700 kilométeres területet fedett el és minimum 100, maximum 160 kilométer magasra emelkedett… Érdekes, hogy nem sokkal később egy másik japán csillagász látott hasonló jelenséget. 1950. március 29-én a Mars déli félgömbjén, a Mare Sirenum délkeleti részén Sz. Ebiszava látott egy ugyanilyen felhőt. Április 16-án aztán a fent említett két

csillagász külön-külön, egy időben látta ugyanazt a jelenséget, vagyis egy ugyanolyan felhőt. 1952 tavaszán több japán csillagász kétszer is látott ilyen felhőt. Hogy ez miért érdekes? Hát mert először is általában világossárga felhőket ismerünk a Marson, ezek pedig mindig sötétszürkék, majdnem feketék voltak. Valamiféle fényvillanásokat, csillogó pontokat és világosabb foltokat az emberek még régebben láttak a Marson. Elsőként még a tizenkilencedik század vége felé az angol Illing látott ilyesmit 1896. december 11-én. A rejtélyes fényforrás mindössze néhány percig működött. Az esetről beszámolt a brit sajtó is. Nem árt tudni, hogy ez ihlette meg H.G. Wellst, hogy vesse papírra a Világok harca című regényét. De a későbbi évtizedek sem szűkölködtek fénymegfigyelésekben. 1937. június 4-én Mayeda japán csillagász a marsi egyenlítő közelében, a Tithonius Lacus mellett olyan erős fényt látott, amely egyenesen egy csillag fényével volt egyenlő. Azt is mondhatnánk, vakító felvillanás volt, ami azért nem egy pillanatig tartott. A csillagász megjegyezte, hogy a rejtélyes fényforrás fényesebb volt, mint a Mars Naptól megvilágított északi hófödte sarkának csillogása. A jelenség körülbelül 5 percig tartott, aztán ahogy kezdődött, úgy el is tűnt hirtelen. Mintha leoltották volna a lámpát. Persze lehetséges, hogy valami volt a felszínen, ami csak egy bizonyos szögből és egy bizonyos megvilágításnál sugárzott fényt egy irányba - a japánnak szerencséje volt, hogy ez az irány akkor éppen a Föld felé mutatott és ő éppen a kellő szögben láthatta ezt egy jó teleszkóppal. A csillagász még azt is hozzátette tudományos leírásához, hogy miután a fény eltűnt, annak helyén fehéres felhőt látott. Ennek a fehér felhőnek mintegy negyven perccel később veszett nyoma. 1954. július 1-én a már említett Szaeki is látott egy ilyen, de területileg kisebb jelenséget a bolygó felületének egy másik

pontján. 1956 júniusában, az alma-atai obszervatóriumban egy egész tudóscsoport megfigyelhetett egy hasonló jelenséget. A japánok szerint a jelenséget vulkánkitörés okozza. A fény tehát mintegy a bolygó belsejéből jött, a tűzhányó nevéhez híven a szó szoros értelmében tüzet okádott, ez okozta a fényjelenséget, majd a belőle kitörő gázok adták a felhőt. De ezt kénytelenek voltak elvetni, mert mások kiszámították: ha ez vulkánkitörést jelentene, akkor több százszor nagyobb vulkánoknak kellene több százszor nagyobb energiával kitörniük, mint a Földön! Vagyis fizikai lehetetlenség, hogy a Marson akkora vulkánok legyenek, amelyek kitörését, tüzét a Földről is láthatnánk. A Marson a felhőktől eltakart méretek is ilyen iszonyú, elképzelhetetlenül nagyarányú vulkáni tevékenységre utaltak… volna. A következő magyarázó (J. Öpik, 1950) azzal állt elő, hogy nem vulkánok, hanem a bolygó felszínével ütköző meteoritok okozzák a fényeket és a felhőket (amelyek ekkor a tudósok szájában természetesen porfelhőkké alakultak át). De itt ismét a méretek hazudtolták meg a teóriát. Ahhoz, hogy a Földről ilyen fényerőt és ekkora (porfelhőket lássunk, valóságos kisbolygóknak kellett volna hullaniuk a Marsra azokban az években. De kiszámították, hogy a Marsra (akárcsak a Földre) 10 kilométeres vagy annál nagyobb kisbolygók csak 100 millió évenként egyszer zuhannak le. Egy kilométeres égitestekkel a bolygó 100 ezer évenként ütközik mi több, még a 100 métert meg nem haladó nagyságú űrsziklákkal is 1000 évenként egyszer! Akkor már nem hitték, hogy itt néhány havonta, vagy szinte minden elmúlt évben egy-egy kisbolygóval ütközött volna a vörös planéta. A következő magyarázatot egy cseh csillagász, J. Sadil adta. Szerinte se vulkán, se ütközés - a felhők magasabb rétegeiben található kristályok verik vissza a nap fényét, és ennyi az egész jelenség. Igaz, le is fényképeztek akkoriban olyan felhőket,

amelyek 160 kilométer magasan járhattak - de ahhoz, hogy ilyen sok kristály létezzen bennük, a Mars atmoszférájának a jelenleginél legalább százszor több vizet kellene tartalmaznia! V. Davidov orosz csillagász ekkor olyan kijelentést tett, amivel kiváltotta kollégái felhördülését. Azt mondta ugyanis: ezeket a jelenségeket az is előidézheti, hogy a bolygó felszínén valamilyen tükröző réteg található. A tükör szóról, mindjárt az jutott az emberek eszébe, hogy valamilyen értelmes lények ezzel akarnak nekünk jelezni - nos, az efféle fantáziálás a lehető legtávolabb állt minden akadémiától és főként akadémikustól. Hát még azoktól, akik éppen akadémiai címekre és kitüntetésekre, netán állásokra ácsingóznak… Ennek ellenére akadtak, akik megpróbálták rekonstruálni a Davidov-féle tükröt. Pontos matematikai számításokat végeztek az 1937. június 4-i jelenség leírása alapján. Arra a belátásra jutottak, hogy az a fényvisszaverő réteg, amely azt a jelenséget okozta, igen nagy függőleges tárgy lehetett (volna). Legalább húszszor nagyobb, mint a legnagyobb New York-i felhőkarcoló egyik oldala! Egy amerikai tudós, Frank Salisbury alighanem az atombombákra gondolhatott, amikor kijelentette: Vagy vulkánkitörést láttunk a Marson, vagy mostantól kezdve a marslakók is azon tanakodnak, milyen hosszú távú hatása lehet a nukleáris robbantásoknak? (Science, 1962. április 6.) Ezt a célzást mindenki eleresztette a füle mellett. Pedig hát azok, akik a marslakók jelenlegi létezésére szavaztak és szavaznának most is, azok szerint ezt sem lehet kizárni. Ha a Marson van egy fejlett civilizáció (1962-ben még sokan hitték, többen, mint manapság), akkor elképzelhető, hogy annak tagjai is elérték a nukleáris korszakot… Mások mérsékeltebbek lévén azt mondták: Lehet, hogy manapság nincs már civilizáció a Marson. De régebben

biztosan volt és ennek nyomait majd felfedezik az emberek, ha odajutnak. Nos, közvetlenül még nem jutottunk oda, de a szemünket már elküldtük nem is egyszer. Így hát felfedeztek ott a műszereink néhány olyan tereptárgyat, amelyek komoly nyugtalanságot kelthetnek bennünk. És ezek közül az egyik bizony még valamikori nukleáris robbantásokra is enged következtetni… Ez egy döbbenetes méretű gödör vagy mélyedés a Marson, amit a Viking-1-es szonda fotózott le számunkra. Ez az egyenlítő környéki területen található és már a látványa is meglepi a szemlélőt. Egy 70-szer 150 kilométeres váratlan bemélyedésről van szó, amelynek mélysége 2 kilométer. Nevezik kanyonnak is. Annyi biztosan látszik rajta, hogy nem vulkáni eredetű és nem is idegen, itt ütköző test vájta a felszínre. Sokkal inkább látszik valamilyen gigantikus robbanás helyszínének. Nos, egy atomrobbanás, vagy egy földalatti kísérleti robbantás éppen ilyen mélyedést képes vágni a földkéregbe (is). Hasonlóan titokzatos egy másik tereptárgy, amelyről már sokat vitatkoztak a kutatók, de máig nem tudták azt hová tenni a marsi fogalmak jegyzékében. A fotót a Viking-Orbiter készítette 1135 kilométer magasból, de nem ez számít. Hanem az, hogy a rajta látható valami nagyon furcsa, nagyon fehér és nem mozdul. Régóta ott van és a későbbi fotókon is ugyanúgy látható. Fehér Szikláknak nevezik, egy bizonyos szögből olyan ez a hófehér valami, mintha egy mécses égne sok kis lánggal. A Fehér Sziklák egy hatalmas - 93 kilométer átmérőjű! - kráter közepén, annak fenekén láthatók. Mielőtt valaki gleccsernek vagy más jeges képződménynek hinné, hadd jegyezzük meg: a marsi egyenlítőhöz oly közel van, hogy ott szó nem lehet jégről vagy hóról. A harmadik ilyen sajátos jel az úgynevezett Mars Arc. Ez egy gigantikus, emberi arcot-fejet ábrázoló, talajból kiálló kőszobor.

Olyan, mintha a Mars felületéből egy jókora halotti maszk állna ki. A földi kutatókra jellemző, hogy a felvételt csak 10 évvel annak elkészülte után lelte fel egy kutató a sok ezer marsi fotó között. Amerikai szondák ugyan is a hetvenes évek közepén számtalan felvételt készítettek a Mars körül repülve. A képen egy körülbelül másfél kilométeres kődarab látszott, amely feltehetően a fény-árnyék játékának, avagy a felszínt formáló erőknek köszönhetően egy emberi arc benyomását keltette. Az Arcot két fényképen is fellelték. De sajnos mindkettő azonos szögben és azonos napszakban készült, ezért a kutatók számára gyanús volt az ügy. Itt a Földön is sokszor megesik, hogy a sziklák emberalakot vagy állat-alakot mintáznak, ha több ezer éven át faragta őket a szél, az erózió, a tengeri hullámok stb. Mivel erről már nagyon sokat írtak, most csak nagyon vázlatosan futunk át a témán. A képet a véletlenül meglelő NASA-tudós, Vincent di Pietro számítógépes megmunkálásnak vetette alá, amelynek révén sikerült kimutatnia, hogy ez aligha lehet a véletlen műve. A nagyobb kontraszt kimutatta, hogy ez igenis egy emberi arcot ábrázol. Olyan részletekre derült fény, amelyek csak az emberi arcon láthatóak. Már sikerült kimutatni a tokát, a szájat, az orrot, az egyik szemgödröt, sőt haj-ábrázolást is! Di Pietro később összeállt egy másik, szintén az amerikai űrkutatási hivatalnál dolgozó kutatóval. Gregory Molenaar kibernetikussal együtt folytatták a képek tökéletesítését. Mivel két képük volt ugyanarról á tárgyról, most már sztereo hatást is elérhettek a képek egyesítésével. Ismét számítógépes feldolgozást alkalmaztak és így sikerült még az előzőeknél is élesebb változatokat előállítani az Arcról. Számkódos módszert alkalmazva még élesebbé tették és kiterjesztették a képet, az Arcot. Hogy milyen fontos leletről van szó, bizonyítja az

eredmény. Ez szinte hihetetlen, de valós dolgokat tárt elő az addig homályban maradt fél arcról. A már ismert kép elképesztő felnagyításával pedig olyan részletekhez jutottak el, amelyek után már nem lehetett félvállról venni az eredményt. A számítógépes feldolgozás után láthatóvá lett az Arc szemében a pupilla, a félig nyitott szájban a fogak rajzolata, sőt a megvilágított arcfélen egy… könnycsepp! Ha mindezt egy ufológus társaság vagy más, érzelmileg az ügyben érdekelt személyek csoportja készíti el, a tudományos világ nem reagál rá. Itt azonban a NASA két elismert kutatója látott munkához és ezt az eredményt hozta elő. A tudomány nagyon zavarba jött - ezt talán mondani sem kell. Aki csak tehette azon az oldalon, csöndben maradt. Nagyon kevesen mertek csak megnyilatkozni. Ezek egy része csak általánosságokat mondott, mások még így is kétségbe vonták az eredményt. Többen pedig arra hivatkoztak, hogy két fotó nem fotó, vagyis várjuk meg, míg a következő szondák több irányból, más és más megvilágítás mellett készítenek majd újabb felvételeket. Érdekes módon én, mint nem szakember szintén ez utóbbi mellett foglaltam állást. Az Arc csakugyan döbbenetes dolog, de azért nem ártana - mondogattam azokban az években nyilvánosan, sőt valahol tán le is írtam ezt a véleményemet - ha még várnánk egy kicsit. Más fotók vagy megerősítik az Arc létezését, és akkor halleluja, hatalmas győzelmet aratunk a vaskalaposok fölött - vagy kiderül, hogy az Arc nem volt egyéb, mint a fények és árnyékok csalóka játéka… Akkor viszont hiába örültünk előre, nem kellett volna azonnal elhinni és túl messzire menő következtetéseket levonni. Tény, hogy az Arc volt az első, űrből származó bizonyíték (vagy bizonyíték), amellyel a tudóstársadalomnak legalább egy kicsiny része foglalkozott és amelyről - ha roppant óvatosan is de véleményt nyilvánítottak. Eddig ugyanis nem volt

szokásban, hogy ezt tegyék a más civilizációk létezését bizonyító tárgyakkal kapcsolatban. Mert mit is állít az Arc létezése? Először is azt, hogy a Marson léteznie kell vagy kellett egy idegen civilizációnak, amely az Arcot előállította. Ha az nem a természet vak erőinek véletlen játéka csupán, akkor ott olyanok éltek valaha, akik ismerték az EMBERT! Vagyis ismerték annak külsejét, ebből egyértelműen következik, hogy tudtak a létezéséről. A dolgot tovább bonyolítva megdöbbentő következtetésekre jutunk. Ha az Arc csakugyan az, aminek hisszük, akkor itt valami nagy felfedezést tettünk. Nagyobbat, mint bármi más volt eddig a Földön! Ez az eget szemlélő, a csillagokba törő emberiség legnagyobb eredménye mindmáig! Mert hát miről is van itt szó? Ha az Arc a Marson van - ott van! - és emberarcot formáz - azt formáz! - akkor kétségtelen a marsi és földi kultúra, társadalom valamikor kapcsolata és együttes létezése is! Mert hiszen a marsiak nem ábrázolhattak embert, ha az az ember még ki sem alakult az állatvilágból! A tudomány szerint a Marson sok millió éve uralkodnak a mai állapotok. Valaha talán voltak ott folyók - mutatják a jelek, amelyekre majd hamarosan még kitérünk. Volt tehát szabad víz, vagyis a hőmérséklet nem volt olyan hideg, mint manapság. Akkor tehát élhettek ott valamiféle ottani lények - nem emberek, mert ahhoz a földivel megegyező légkörre lett volna szükség. De MIKOR történhetett ez? Ha ott millió évekkel ezelőtt megszűnt az élet lehetősége, mi emberek pedig alig pár százezer éve vagyunk itt a Földön aránylag értelmesek és a mai külsőnket is csak vagy százezer, netán csak negyvenezer éve viseljük? (A cro-magnoni ember kora ez.)

Láthatjuk már egy ilyen vázlatos ismertető alapján is, hogy itt nagyon komoly tudományos, filozófiai és logikai ütközések rajzolódnak ki. Nem csoda hát, hogy a vaskalaposok az intézmények sáncain belül egyáltalán nem akartak, nem akarnak tudomást venni az Arc létezéséről és annak lehetséges magyarázatairól! A két dolog éppen úgy nem egyeztethető össze, mint azok a régi indián ábrázolások, ahol is emberek és dinoszauruszok mutatkoznak együtt (lásd a Rejtélyes elődök 2. című könyvemet 1998-ból, ahol a legbővebben dolgoztam fel ezt az eseménysorozatot és mindazt, ami abból következik). A vaskalaposok egyszer s mindenkorra megállapítottak egy eseménysort, amiben ők logikát találnak és kijelentették, hogy minden ezzel ellentétes állítás eleve nem is lehet helyes! Így van ez a történelmi kronológiával itt a Földön is. Nos, éppen ezzel az időrendiséggel van baj, ha az Arc valódi. Amellett ugyanis, hogy azt mondja az Arc: Volt élet a Marson, azt is mondja: Az itteni civilizáció értelmes volt. Tagjai tudtak arról, hogy a kozmoszban léteznek emberek is. Mi több, legalább egyszer találkozniuk kellett emberrel vagy emberekkel is, hiszen a külsejüket másképpen nem ismerhették meg. Ettől már eláll a lélegzetünk. Ha az Arc valóban az, aminek sokan hiszik, akkor ez a kérdés óhatatlanul felmerül. Az egyszerű emberekben éppen úgy, mint a tudósokban. A válasz pedig csak egy lehet: Volt érintkezés a két civilizáció között. Ez természetes. A közép-amerikai indián kultúrákban sem véletlenül ábrázoltak szobrok formájában negroid arcvonásokat vagy elefántokat - tudniuk kellett valamit Afrikáról, az ottani emberekről és állatokról, ezt éppen ezek a máig fennmaradt, fizikailag létező tárgyak, a szobrok igazolják. Akkor is, ha számos kutató vállat von, és úgy tesz, mintha ezek nem léteznének.

Nos, itt már kozmikus méretű váll-vonogatásnak lehetünk szemtanúi. Ha ugyanis az Arc valódi, akkor azt mondja: Még az is elképzelhető, hogy a földi és marsi civilizációnak volt egy elődje az időben. Amelynek számos közös vonása is lehetett… Ha mi tudnánk, hogyan néz ki egy marslakó és azt ábrázolnánk, csak egyet bizonyítana: hogy láttunk már marslakót. Legalább az arcképét láttuk. Akárhogyan is volt, a két bolygó között legalább egyszer kellett zajlania valamilyen közlekedésnek. Vagy a két civilizáció egyikének állt rendelkezésre az űrtechnika, vagy pedig Idegenek közvetítettek közöttük. Persze akadnak, akik szerint az Arc mást mond(ana). Például nem beszélne marsi civilizációról, merthogy olyan sohasem létezett. Szerintük itt a földieken kívül egyetlen értelmes lénycsoport tevékenykedett - és talán ma is ezt teszi - ez pedig nem kapcsolódik a Marshoz. Nem ott fejlődött ki, nem ott élt, nem odavalósi. Hanem olyan Idegenekről van szó, akik a Phobos és a Deimos mellett még egy - vagy több? - nyomot hagytak számunkra a Marson. Itt valamit tisztázni kell. Ha csakugyan idegenek tevékenykedtek itt a régmúltban, akkor érthető mindez. Megtehették például, hogy sejtve: a Földön valaha értelmes civilizáció fog élni - valamilyen formában jelet hagytak nekünk. Jelet, amelyet csak akkor értünk meg, amikor elérünk egy bizonyos értelmi és tudományos szintet. Ilyesmire eléggé alkalmas lehet két mesterséges holdat tenni egy bolygó köré, hogy aztán egyszer majd az emberek elkezdjenek azon töprengeni: miért olyan kicsi az anyagsűrűsége a Deimosnak és miért forog a többiekkel ellentétesen a Phobos a Mars körül? Aztán lehet még egy Arcot lerakni a Marsra. Amikor az emberek azt felfedezik, már benne járnak majd az űrkorszakban, és akkor eltöprenghetnek azon, hogyan is

kerülhetett oda az az Arc és mit akar jelenteni? De szerintem az Idegenek nem ennyire körülményesek. Ha nekünk akartak valamit üzenni, akkor azt megtehették itt a Földön is - mondják sokan, de lehet, hogy nincs igazuk, és nekem sem, amikor az imént valami ilyesmit állítottam. Ezért nagyon ravasz és jó ötletnek tűnik az Arc. Készítői - az Idegenek. Ha valóban ők csinálták - biztosak lehettek benne, hogy amikor azt meglátjuk, már a dolgot nem lehet eltitkolni. Bármit hagylak volna itt a Földön, azt a terület gazdája - egy ókori uralkodó, egy középkori állam vagy akár egy mai diktatúra egyszerűen lerombolta, felrobbantotta, megsemmisítette volna, ha az neki kényelmetlen. A piramisok már négyezer éve álltak, amikor például a nem is olyan távoli Európában tudomást szereztek róluk. No és ha azok Kínában lennének? Tán még ma sem láttatnánk őket. Tehát van ebben valami logika, el kell ismernem. Az Arc készítői csupán csak egy dologra nem számítottak: hogy most is majdnem sikerült eltitkolni a létezésüket! Ugyanis ne mondja nekünk senki, hogy az űrben készült felvételek 1976-tól tíz évig úgy hevertek a NASA raktáraiban, hogy azokat senki sem nézte meg! Igenis valaki megnézte és biztosan felfedezte rajtuk az Arcot. Legszívesebben persze eltűntette volna őket, nehogy valaha is tudomást szerezzünk róluk. Ám ezt nem tehette meg, mert az érkezett képeket már akkor beszámozzák, amikor a NASA-nál lévő földi készülékek kiadják őket magukból… Amikor az irdatlan távolságból, a kozmoszból megjönnek a rádiójelek és azok kirajzolják a fényképeket. Tehát el nem tüntethetők már. No de ha valaki nem akarja őket a világ elé tárni, akkor sokadmagával együtt besorolhatja őket a technikailag tökéletlenek vagy értékelhetetlenek közé. Ezek remek kategóriák erre a célra. Ha valamit nem tudunk felismerni,

vagy nem akarjuk felismerni és bevallani: elveinkkel ellentétes dolgokat ábrázolnak, netán bizonyítanak - akkor egyszerűen nem vesszük figyelembe és mások elől is elzárjuk őket. Arra persze nem számítottak ezek az elzárók, hogy saját köreikben akadnak renitensek, mi több, árulók, akik napvilágra hozzák az örökre száműzött fotókat… De mindez még mindig nem jelenti azt, hogy az Arc valódi! Csak annyi a tény, hogy a Viking űrszonda kétszer arrafelé szállva két képet - egy aránylag éleset és egy meglehetősen életlent - készített arról a vidékről és ott látszik az az emberi arcot formáló, a Mars felszínéről a kozmoszba tekintő Arc. Minden egyéb spekuláció volt és marad mindaddig, amíg ki nem derül, mi van ott valójában. Ehhez képest nagyon gyanús jel, hogy 1999 tavaszán egyes NASA-körök közzétettek néhány fényképet. Ezek állításuk szerint mostanában készültek ugyanazon a Mars-vidéken és más megvilágításban, más napszakban, más szögből fotózták le ugyanazt a helyet. Az Arc helyén gyakorlatilag nincs semmi tudatták ezek a tudományos körök. Közöltek olyan fényképet is, amelyen csak néhány követ látni, és mást nem. Semmi egyebet! És ez még gyanúsabb! Hiszen ha csakugyan a fény és árnyék játéka volt az emberi arcot formázó nem is kicsi, mert másfél kilométer hosszú és legalább 600 méter széles felszíni kődarab - akkor most hová tűnt? Hogyan lehetséges, hogy ezúttal nemhogy arcra, de még kőre sem emlékeztet? A dolog, mint említettem, nagyon gyanús. Itt ugyanis van rá esély, hogy csalással állunk szemben. Erre két dolog enged következtetni. Az egyik az, hogy azon a helyen kell lennie valamilyen másfél kilométeres alakzatnak - akkor is, ha más megvilágításban az valóban nem emlékeztet az Arcra. De kell ugyanott lennie számos kőnek, mélyedésnek és kiálló terepszakasznak, amelyek 1976-ban egy arcot formázhattak.

Ha ilyesminek nyomát sem látjuk most, akkor minket be akarnak csapni. Ez természetesen megint csak arra utal, hogy valóban lehet egy Arc, de ezt el akarják tőlünk titkolni! A másik dolog az: ha ott nem volt semmi, akkor a számítógépek mit elemeztek? Hogyan készültek azok az egyre jobb felbontású, mind mélyebbre hatoló, mind élesebb képek, amelyeken egy idő után már látni letetett az emberi arcnak nemcsak a megvilágított, de a nem kellően megvilágított felét is? Honnan vette a számítógép a színek digitalizálásával készített képnél például az egyik arcon gördülő könnycseppet? Vagy a szemgolyóban megmutatkozó pupillát? Ezt semmiféle természetes erő, szél, erózió stb. nem tudja produkálni, nem is szólva a puszta megvilágításról! Egyéb rejtélyek a felszínen Kétfelé ágazhat a következő felfedezés története. Ugyanis vagy valóban az van a Mars felszínén, amit egyesek ott látni vélnek - vagy az egész már csak optikai csalódás és belemagyarázás. Az Arc környéke természetesen érdekelni kezdte az embereket és közöttük néhány olyan kutatót is, aki hozzáfért az 1976-ban készült fotókhoz. Ezek az emberek már aligha nevezhetők elfogulatlan, hidegen számító és még racionálisabban gondolkodó, pártatlan kutatóknak. Ők ugyanis eleve abból indultak ki, hogy ahol van egy Arc, ott alighanem lennie kell más jeleknek is. Miféle jeleknek? Hát egy civilizáció jeleinek, természetesen! Az Arctól alig 15 kilométerre nyugati irányban találtak piramisokat is. A kifejezés nem véletlen. Miután az Arcot felfedezték, a sajtóban sokan ezt Szfinxnek nevezték el. Ezek után szinte nem is volt kétségtelen, hogy ahol szfinx van, ott

kell lennie piramisoknak is… Mindez sajnos nem tette az ügyet komolyabbá a pártatlan kutatók szemében. Éppen ellenkezőleg - még azok egy része is, akik addig hittek az Arcban, most kezdtek kételkedni. Mert hát mekkora a valószínűsége annak, hogy egy idegen bolygón emberi arcot mintázó kilométeres kődarabot találunk? És hogy aztán ennek közelében piramisok bukkannak fel? Ne feledjük, a kutatók többsége mind akkoriban, mind manapság nem hitt a marsi civilizáció létezésében. És ne keverjük össze a dolgokat: ezeknek a kutatóknak, szkeptikusoknak teljesen mindegy volt, hogy valamikori régi, vagy akár most létező civilizációról beszéltek nekik! Egyik sem létezett és nem létezik - vallották keményen és vallják ma is. De volt egy keskenyebb réteg, amely érdeklődve figyelte az Arc körül zajló eseményeket és felfedezéseket. Ezek már-már hajlamosak voltak hinni a dologban, vagy legalábbis nagyon nyitottan álltak a témához és készek voltak befogadni az azzal kapcsolatos információkat. A legjobb pillanat e téren az volt, amikor Di Pietro, Molenaar és a felfedezésüket hivatalból ellenőrző Mark J. Carlotto nyilvánosan közölték kutatásaik eredményét. Ez erős, jó csapás volt az ügy érdekében. Carlotto különben később sem vonta vissza támogatását és véleményét, amint azt az Applied Optics (Alkalmazott optika) hasábjain is közölte. És felejthetetlen az Arc hívei számára az a nap is, amikor a NASA Marsszekciójának vezetője, a tudós Richard Hoagland - igaz, kénytelen-kelletlenül, de beismerte a nyilvánosság előtt egy sajtótájékoztatón, hogy a marsi Arc intelligens vonásokat tartalmaz… No de a piramisok! Ez már túl soknak bizonyult. Amivel persze nem azt mondom, hogy el kellett volna titkolni a felfedezésüket, vagy más módon óvni a kételkedők

érzékeny lelkét… De hát ettől a dolog egy egész réteg számára vált komolytalanná és ezen visszamenőleg már nem lehet segíteni. A piramisok különben egy sziklacsoport volt, amely feltehetően egy dombon állt és ideálisan emlékeztetett a négyzet alapú, ideálisan pontos egyiptomi piramisokra. Alakjuk legalábbis erre mutatott. A méretek persze messze meghaladták a földi hasonló építményekét. A marsi piramisok egy-egy oldala ehhez képest a gigantikus másfél kilométert is meghaladta! Már persze csak akkor, ha a becslésen alapuló mérések helyesnek bizonyulnak majd. Mintha mindez még mindig nem lenne elég - a fényképek alapján egyesek azt is felfedezték - vagy látni vélték -, hogy az egyik ilyen gúla középtájon széttört és leomlott. A belsejében pedig - állították - valamilyen nagy helyiséget fedeztek fel. Ami mintha egy kripta lenne… Most egyelőre hagyjuk ezt a tájat, és nézzünk el a bolygó más vidékeire. Kézenfekvőnek tűnhet ugyanis, hogy ha egyszer ott valóban volt élet (a marsi életnek nemsokára egy külön belső fejezetet szentelünk), és élt a Marson egy civilizáció, akkor az másutt is megtelepedhetett. Ha egy bolygó alkalmas az életre, akkor még a növény- és állatvilága is széttelepül, vándorol, belak különféle tájakat. Még inkább elvárható ez egy értelmes fajtól, amelynek egyedei már gondolkoznak. Ezek hamar rájönnek - különösen, ha művelik a talajt, és miért ne művelnék? - hogy egy bizonyos földterület csak egy bizonyos létszámú egyént tud eltartani. Ha az túlságosan megszaporodik, akkor a helyben lakó társaság egy részének más művelhető területek után kell néznie, oda elvándorolnia és letelepednie. Nagymértékben befolyásolja ezt a vándorlást az édesvízlelőhelyek gyakorisága is. Nos, amint az várható volt, az amerikai űrszondák által késztett sok ezer felvétele között ismét

akadt figyelemreméltó. A Mars-felszín akkor már eléggé jól dokumentált volta engedte felfedezni a Deuteronilus-régióban a második piramisvárost. Itt ismét hasonló méretű és alakzatú, nagy gúlákból álló romvárosra bukkantak e sajátos, fényképek segítségével kutakodó emberek. Mi több, hamarosan egy harmadik ilyen pontot is leltek, ezúttal a marsi Utópia-régióba! (nomenest omen?), ám itt nem piramisokat, hanem ismét egy Archoz hasonló alakzatot leltek. Legalábbis ezt állítják. Nem tellett bele sok idő, egy negyedik lelettel is előálltak. Ez a Mars déli sarkvidékének közelében található. A sziklák négyzetes és egymásra merőleges csoportosulása afféle romvárost idéz. Mintha a romos házak között utcák vezettek volna. Mintha ezek az építmények afféle erőd lettek volna. Egyszóval azt állították a felfedezők, hogy e romok nagyon is emlékeztetnek emberi - pardon, marslakói lakóhelyekre. A leginkább a földi inka városok romjait idézték fel, voltak ilyen légi felvételek a dél-amerikai dzsungelekben, vagy nehezen megközelíthető hegyekben elsorvadt, romba dőlt egykori lakhelyekről. Ami persze egyben azt is jelentené, hogy már három földi hasonlóság bukkant fel az ügyben: a. az emberi Arc, b. a piramisok, amelyek szintén vannak a Földön (is), és c. az inka város vagy inka erőd romjai. Ez ismét több volt, mint amennyit a szkeptikusok jobb érzésű, nyitottabb része el tudott viselni. Ekkor ismét sokan fordultak el az ügytől. Ami persze nem lenne baj, hiszen végül is csak az igazság számít. Igaz-e, hogy ott van az Arc? Igaz-e, hogy valóban embert formáztak készítői, és nem csupán a természeti erők tréfájával állunk szemben? Igaz-e, hogy a piramisokat valóban értelmes lények építették? Igaz-e, hogy az inka város valóban

lakóhely volt valamikor? Mindezzel természetesen nem egy mai, hanem egy régen kihalt civilizációra céloztak-céloznak azok, akik ebben hisznek, ezt állítják. Ugyanakkor a másik oldal nem látszik elbűvöltnek és az érvek vagy a fotók nem ugyanazt mondják nekik, amit nekünk. Ők ugyanis csupán a képek mennyiségével és a felszín tagoltságával magyaráznak mindent. Azt állítják, ha alaposan légifényképezzük a Föld bármelyik elhagyott táját - például valamelyik kősivatagot - akkor okvetlenül találhatunk valamit. Ha sok ezer négyzetkilométer áll a természet rendelkezésére, és már millió évek óta, akkor itt-ott biztosan kialakul olyan sziklaformáció, amit egy bizonyos megvilágításnál, egy napszakban, éppen jó irányból és magasságból fotózva találhatunk ott is inka várost vagy piramisokat: És ne feledjük: a két amerikai Viking-szonda a hetvenes években 300 ezer fényképet készített a Mars felületéről! Gyakorlatilag nem maradt a bolygónak olyan felszín-darabja, amelynek fotója ne került volna a NASA raktáraiba. Hamis az a vélekedés, hogy ezeket a fotókat, vagy nagyobb részüket a mai napig sem látta senki. Hogy azokat csak úgy beömlesztették volna és nincs idő, ember és anyagi keret a részletes vizsgálatukra. Ennek már csak az az egyszerű és közismert tény is ellentmond, hogy már vagy húsz éve elkészültek a részletes Mars-térképek, sőt Mars-gömbök (a földgömb szó mintájára…). Ezeket ilyen fotók nélkül nem lehetett volna elkészíteni. Tehát már az összes fotót legalább egyszer, de inkább többször alaposan átvizsgálták. Ami persze nem jelenti azt, hogy ha azokat mások, másféle késztetés alapján, mást keresve ismét átnézik, nem találhatnak ott még néhány piramisvárost vagy inka erődöt. Sőt netán Arcot is? Természeti jelenségek a Marson

Talán nézzünk egy kicsit a kulisszák mögé. Mert könnyű arról áradozni, micsoda fényes élet lehetett valaha a Marson ez ellen nem hozhatunk fel tudományos érveket. Minden arra mutat, hogy valaha - igaz, ennek több millió éve! - a Mars felszínén az élet nem volt lehetetlen. Érdekes összehasonlítani például a földi folyók kanyargós medrét - nem szabályozott folyókra gondolunk elsősorban - azokkal a folyómedrekkel, amelyek már rég kiszáradtak ugyan, de jól felismerhetőek a Mars-fényképeken. Mi több, már készültek olyan felvételek nem a magasban keringő űrszondákról, hanem egyenesen a Marsra juttatott szerkezetekből, amelyeken egykori árvizek, valóságos vízözönök fennmaradt nyomai láthatók a talajon, a kőzeteken. De ez a múlt. Lássuk, milyenek a körülmények ott ma? Azzal a nem is titkolt hátsó gondolattal persze: ha van egy civilizáció ma is a Marson, akkor annak milyen körülmények között kell élnie? Az első, ami nem teszi rokonszenvessé a Marsot, az a nagy hideg. A valaha állítólag remek éghajlatú bolygó vajon miért hűlt le annyira, hogy gyakorlatilag nincs is melegebb pontja? Valaki azt állította: egykor a Mars sokkal közelebb volt a Naphoz, és így a Földhöz is. De valami történt, a bolygó kikerült a pályájáról - talán egy gigantikus ütközés következtében? Vagy valamilyen időleges, akár csak pár napig vagy néhány óráig tartó gravitációs anomália történt? Mert bizony elképzelhető ilyen is. Például elképzelhető, hogy elszáguldott a közelben egy kívülről jött - nem a Naprendszerhez tartozó - égitest. Mondjuk egy igen nagy üstökös, de még inkább egy kisbolygó. Az sem zárható ki, hogy a Naprendszer tagja volt, aki valami okból elhagyta a pályáját például azért, mert valahol tőlünk irdatlan távolságban ő ütközött, őt térítették ki addigi pályájáról. Aztán beszáguldott a

belső bolygók közé és nagy zűrzavart okozott, talán ütközött is a Marssal. A Föld ugyanakkor - szerencsénkre - talán éppen nagyon messze járt, a Nap másik oldalán. Ha ez igaz, elképzelhető, hogy ez az ütközés-pályaeltérítés vetett véget a marsi civilizációnak is. Hiszen a bolygó, amely addig kellően meleg volt, sok szabad vízzel a felszínén - néhány óra alatt valósággal megfagyott. A civilizációnak is vége lett, egyedei elpusztultak. Innentől kezdve, tovább lehet szőni a fonalat akár a rossz fantasztikus filmek vagy regények színvonalán is. Vagyis elképzelhetjük a marslakókat, mint az emberekhez igen hasonlító lényeket, akik éppen csak feltalálták az űrhajózás alapjait, az egész bolygón talán csak néhány űrhajó áll rendelkezésükre - vagy éppen csak egy. A legénység otthagyja a pusztuló bolygót - szemeik előtt éppen megfagynak egykori honfitársaik! - és elindulnak a Földre. Hogy a hatást tovább fokozzuk - egy kis Hollywood keverve a Majmok bolygójával amikor ideérnek, itt még nincsenek emberek. Csak néhány görbetartású félember, majomember szaladgál a szavannákon. Köztük talán néhány csinos majomlány is… a többit elképzelhetjük. Tőlük kezdődik - vagy folytatódik - az emberiség fejlődése… De térjünk vissza a komoly témánkhoz. Ma, mint írtuk, meglehetősen hideg van ott. A felszín egyes pontjain, különösen éjszaka akár több száz fok hideg is lehetséges. De ahová teljes erővel odasüt a nyári nap, a hőmérséklet ott sem érte el mostanában (pár millió éve…) a plusz fokokat. A felszínen sok a homok, amelyet a nagy szelek felkavarnak. Ez eddig csak a földi csillagászokat zavarta, mert akadályozta a felvételek készítését. El kell ismerni, nagyon dühítő lehet, ha éveken át várnak a Mars és a Föld közeledésére, és amikor végre aránylag jól látható lenne a vörös bolygó, akkor hónapokon át tartó hatalmas szélviharok teszik láthatatlanná a felszínét… Ilyen történt az 1924-es oppozíció

alkalmával, de ez ismétlődött 1956-ban és 1971-ben is. Ez utóbbi azért volt különösen kínos, mert a szovjetek és amerikaiak erre az időpontra egyszerre három űrszondát is küldtek a Mars közelébe (Marsz-2 és Marsz-3 szovjet, valamint az amerikai Mariner-9). Sajnos éppen a szondák érkezésekor egy globális, vagyis az egész bolygót felölelő és betakaró nagy homokvihar dühöngött, így a szondák hónapokon át egyetlen értékelhető felvételt sem készíthettek! A földi csillagászok számára a másik nagy akadályt a felhők jelentik. De vajon ugyanez akadály lehet-e az esetleges ott lakók számára? Nyilván nem. De azért az erős szelek nem könnyíthetik meg az életüket. Nemegyszer 110 kilométeres sebességgel száguldanak és ez már sok bajt okoz. Olyanok, mint a földi hurrikánok. Ha a felszínen építmények lennének a Marson, azok sokat szenvednének ezektől a szelektől. Ugyanakkor ne higgyük, hogy pár millió évvel ezelőtt is így volt. Ha valóban más volt a klíma (mert talán a bolygó is más pályán keringett a Nap körül), akkor a szelek nem lehettek ilyen erősek. Vagy nem olyan gyakoriak voltak. Nem lehet könnyű ott élni, ahol csak az egyenlítő menti területeken és csak a déli órákban - olykor! - éri el a hőmérséklet a +20 fokot. Máshol a legjobb klíma kifejezés is a-60 fokot jelenti. Persze élhettek vagy élhetnek ott hidegtűrő lények, akik számára ez a hőmérséklet nem is hideg, vagy éppen megfelelő. Kicsi az esély, hogy jól élhetnének ott a növények és állatok is, ha a marsi légkör nappali hőmérséklete általában 20-30 fokkal hidegebb, mint a talajé! És csak éjszaka közelít egymáshoz a két hőmérsékleti érték. Valami történt a Marssal, amit az esetleges ottani civilizációtól függetlenül állapítottak meg a tudósok. Olyan hatalmas jégtömegek olvadtak el egyszerre, hogy azok valamikor a bolygó régebbi korában - hatalmas kanyonokat

vájtak a felszínbe. Nem ritka ott ugyanis a 120-200 kilométer széles, 6 kilométer mély és sok száz vagy ezer kilométer hosszú völgy! Csak az olvadó jég, a gleccser képes ehhez hasonló erőt kifejtve ilyen nyomokat hagyni a talajon, talajban. A Chryse Planitia felé lejtő ilyen vályú például 30 kilométer széles, kilométerenként kb. 5 méteres az esése, és a hossza… 1200 kilométer! A legnagyobb hegy, a Mons Olympus oldalán egy gigászi méretű, 10 kilométeres szakadékot is ilyen erő hozott létre. A NASA szakemberei azt is megállapították, hogy a felszínen sokfelé heverő köveken többszörös, apokaliptikus méretű árvizek, valóságos vízözönök zúdultak át! A Marson is sok felmelegedés és lehűlés következett be. Ma a tudomány úgy véli, ennek oka a bolygó tengelyének periodikus, de nagyfokú tengelyferdülése lehetett. Ez olykor állítólag elérte a 20 fokot is, ami nyilván hatalmas változásokat okozott a klímában. Ekkora vízmennyiség viszont aligha tűnt el teljesen nyomtalanul. Nem is lenne logikus elpárolgásról beszélni, például, hiszen a bolygó felszíne nagyon hideg. Persze valamikor lehetett melegebb is. De a tudósok úgy gyanítják, hogy az egykori hatalmas víznek meg kell lennie valahol. Nem véletlenül hozom fel ezt a témát itt és most. Ha ugyanis abban az irányban tapogatózunk (a fejezet végén kerül rá sor), hogy ma létezhet-e idegen civilizáció a Marson? - akkor ehhez okvetlenül tudnunk kell valamit a vízről. Az általunk ismert és elképzelt biológiai szervezetek ugyanis a víztől függenek, anélkül nem létezhetnek még egészen rövid ideig sem. Nyilván vannak fokozatai az idegenek tűrőképességének, de feltesszük, hogy szervezetük biokémiai és egyéb folyamataihoz szükségük van vízre. Nem lehet véletlen, hogy mai tudásunk szerint a kozmoszban mindenütt megtalálható a H2O-nak nevezett vegyület, vagyis a víz. Márpedig nem kevés víznek kell(ett)

lennie ott, ahol a földiek számítása szerint például csak egyetlen völgy (Vallis Marineris) kiformálásához annyi vízre volt szükség, amely az egész bolygót befedhetné egy 500 méteres mélységű óceánnal! Egy amerikai bolygókutató szerint nem lehet a víz a levegőben, mert ha összegyűjtenénk a Mars légkörének egész vízpáráját, az beleférne egy 1 kilométer élhosszúságú kockába. Ugyanez a földön 15 ezer köbkilométert tenne ki. Vagyis ezen adatok szerint a Mars atmoszférája 15 ezer. A Mariner-9 és a két Viking-szonda mérései megállapították, hogy a Marson a páratartalom igen változó, egyes körzetekben - különösen a sarki jégtakarók határán - és a Viking-2 űrszonda a bolygó körül járva 1977. szeptember 13-án (ez persze földi időszámítás!), hajnalban felfedezte, hogy az előző éjszaka az egyik vidéken éppen havazott, mert a táj tiszta fehér volt. Előző este ugyanott még nyoma sem volt a hónak. Aztán amikor ugyanaznap a szonda ismét ezt a területet célozta meg fényképezőgépeivel, látszott, hogy a hó máris olvadásnak indult. Szóval van víz! Akkor talán ma sem lenne reménytelen az élet a Marson? Élet a Marson? Az, hogy a Marson van élet, már századokkal korábban is teljesen nyilvánvaló volt az akkori emberek számára. Mi több, a régi tudósok is meg voltak róla győződve. Jó 200 évvel ezelőtt Bernard le Bovier de Fontenelle is említette ezt már idézett könyvében. De már 1901-ben is azt írta egy anonim szerző, bizonyos A.I. az orosz Vokrug Szveta folyóiratban, hogy élnek a Marson, merthogy - idézem - ott is található elég oxigén ahhoz, hogy a hozzánk hasonló lények lélegezhessenek… William Pickering szerint nem kétséges, hogy a Marson van növényzet -

(Are There Menon Mars, 1906.) Mindezen nem lehet csodálkozni, ha a kor legnagyobb csillagásza, Lovell már bő évtizeddel korábban, 1895-ben arra célzott: az ottani élőlényeknek vízre van szükségük, de az lehet a felszínben is… Ma már tudjuk, hogy nem volt igaza. A. Mercier még biztosabb volt a dolgában. 1886-ban azt írta, hogy ma már nem kételkedhetünk benne: a Marsot értelmes lények lakják, akik dolgoznak, van iparuk, művészetük és csillagászatuk… - és még tovább álmodozott ebben a stílusban, ámde mély meggyőződéssel. Amikor a tizenkilencedik század végén a teleszkópok minőségének javulásával felfedezték a Marson a tengereket, vagyis sötétebb foltokat, erre is sokan ráharaptak és a dolgot természetesen vízfelületnek vélték. Otto Dross német szerző 1901-ben kiadta Mars, eine Welt im Kampf um Dasein (Mars, egy létéért küzdő világ) című művét. Szerinte a marsi mérnökök nagy küzdelmet folytatnak azért, hogy öntözést valósítsanak meg a száraz sivatagokban… C.E. Housden az 1914-es The Riddle of Mars, the Plenet (A Mars bolygó rejtélye) még tovább megy: már azt is tudni véli, milyen átmérőjű csövekben, milyen hosszú vezetékeken továbbították a sarkvidékek felolvasztott vizét az öntözendő területekre a marslakók… Az emberek nehezen barátkoztak meg a gondolattal, hogy a Mars felületén látható sötétebb foltok nem városok, az állítólagos vonalak pedig nem csatornák. Pedig a csillagászok felhívták a figyelmet, hogy aligha lehet szó itt ilyesmiről. Schiaparelli egyenesen megírta: ha ezek nagy szabad víztükrök lennének, akkor bizonyos bolygóállásoknál a Nap sugarai, fénye visszaverődne ezekről a Föld felé is, akár a hatalmas tükrökről. (Persze nem várható el ugyanilyen hatás a Föld tengereivel kapcsolatban - más bolygókon ugyanezt a vastag földi légkör miatt nem láthatják). Az viszont már 1878-ban

feltűnt E. Liais-nak, hogy ahányszor a Mars és a Földközel kerül egymáshoz - tehát néhány földi év alatt - e tengerek alakja és területe mindig más és más. Nemegyszer két oppozíció között olyannyira megváltozott a Mars-felszín egy tája, hogy legközelebb fel sem lehetett azt ismerni. Amikor már az amerikai Texas-állam méretét is meghaladó változásokat tapasztaltak, felmerült, hogy talán valamilyen növényzet lepi el a talajt, majd tűnik el ismét, ez adja a Földről is megfigyelhető alakváltozásokat. Az elmélet rendkívül népszerű lett és szinte a tudomány összes képviselője elfogadta 1884-ben B. Trouvelot, 1894-ben P. Lovell, 1900-ban Camille Flammarion is csatlakozott hozzájuk. És ezen a téren újabb rejtélyek merültek fel. Persze, nem a huszadik század elején, hanem a második felében. Csak addigra rendelkeztünk a szükséges műszerekkel és egyéb lehetőségekkel. 1959-ben William Sinton - a sors iróniája, hogy éppen a Lovellről elnevezett flagstaffi (USA) obszervatórium munkatársa - egy ilyen tenger színképelemzése során három olyan abszorbciós sávot fedezett fel, amelyek a síkságok színképeiben nem találhatók meg. A sávok hullámhossza 3,43, 3,53 és 3,67 mikrométer volt. A háromból legalább kettő elég közel van ahhoz, amit a földi növényzet szokott elnyelni - ez nálunk 3,46 mikrométer. Ebből acetaldehid jelenlétére következtetett és jó megérzéssel írta a Science hasábjain: a Marson alighanem szinte teljesen hiányzik az oxigén. Az említett anyag fellelése arra utal, hogy bizonyos növények oxigén távollétében erjedést használnak energiaként, éppen úgy, mint hasonló esetben a Földön. Nem csoda, ha a tudósok is hittek a marsi növényzetben. Itt a Földön is ismerünk olyan növényeket, amelyeket azonnal át lehetne telepíteni oda és beültetve a marsi talajba élnének. Merthogy itt még -40 Celsius foknál sem hagyják abba a vegetációt, minimális mennyiségű vízzel is

megelégszenek és még sokkal ritkább légkörben is megélnek - a kísérletek tanúsága szerint. Feltűnt persze, hogy a klorofill-vonal nem jelenik meg a színképekben, de erre is találtak magyarázatot. És továbbra is hitték, hogy a bolygó felszíne olyan, mint a Földé és hogy növényzet tenyészik rajta. Mindezt persze csak az odaküldött űrszondák fényképei irtották ki a szakkönyvekből és az elmékből. Nagy csalódás volt ez sokak számára. Az első fényképeket pedig minden szakágazat hozzáértői alaposan átnézték. De növénynek még a nyomát sem lelték. Persze állatnak vagy bármilyen más mozgó élőlénynek sem. Ugyanúgy nem láttak civilizációra utaló nyomokat (utak, épületek, távvezetékek, hidak vagy bármi más). Ugyanakkor azt kell mondani: majdhogynem természetes reakcióként az emberek nem akartak ilyen könnyen lemondani a régi álomról. Háromszáz éve hitték és tudományosan bizonyították a marsi élet létezését - és akkor néhány fénykép kedvéért változtassanak véleményt? Nagyon is érthető volt ez a magatartás. Akik ebben hittek, azok a kérdést másképpen tették fel. Különösen a következő években, amikor is kiderült, hogy valaha bizony szabad vizek voltak a Marson és majdnem kétségtelen, hogy akkor lehetett ott élet. Akkor hát ez nem semmisülhetett meg maradéktalanul! - kiáltották. Hosszan írhatnánk arról is, hogyan végeztek életkereső próbákat a Marson. Az első ilyeneket két amerikai Vikingszonda hajtotta végre 1976. július 20-án és szeptember 3-án. Egymástól jó messzire végezték el ugyanazokat a műveleteket, de a marsi talajban sem jelenlegi, sem valamikori szerves élet nyomára nem bukkantak. Pedig a kísérleteket kilencszer ismételték… Igaz, a kutatók nem adtak ki egyhangú ítéletet. Számosan

akadtak, akik a szondák által elvégzett bonyolult vizsgálatokat nem tartják perdöntőnek és véglegesnek. Illetve úgy vélik, az automaták vizsgálatai alapján nem lehet még egy. A Viking-ek eredménye nem döntötte el a kérdést. Valójában csak egyetlen dolgot állíthatunk teljes bizonyossággal: ott, ahol a Viking-ek leszálltak, nem találtunk a földi élethez hasonló jeleket. Maga a Viking-ek útjának tervezője, Gerald A. Soffen is azokhoz csatlakozott, akikben maradtak kétségek, és akik egyáltalán nem merik határozottan állítani: a Marson az élet semmilyen formában nem lelhető fel. Úgy véli, életre csak ott lehet számítani, ahol víz is van. Marsi viszonyok között erre a sarkok közelében lehet számítani, a hideg ellenére. Az életet alighanem ott lelik majd fel az utánunk következő kutatók. Mások abban bíztak, hogy rosszul kerestünk, mert az életnek olyan formái vannak talán a Marson, amelyekre nincsenek beállítva a műszereink, amelyeket az eszközeink egyszerűen nem is vesznek, nem vehetnek észre. C. Whipple, a Harvard egyetem csillagászati karának igazgatója 1976-ban kereken kijelentette: olyan élet nyomait is fellelhetjük majd a vörös bolygón, amelynek létezéséről és fajtájáról fogalmunk sem lehetett előzőleg. Vagyis kerek-perec kimondva: azért nem találtunk semmit (1976-ban), mert nem is tudtuk, igazából mit keresünk! Másféle élet a Marson? Természetesen nem titokban odajutott emberekről van szó. Hanem egy másféle életről. Próbáljuk meg elképzelni, hogy igazak a feltételezések - mert éppenséggel igazak is lehetnek és a Marson már ott vannak az idegenek. Ha nincsenek ott a marsiak, akkor az Idegeneket képzeljük el. Tegyük fel, hogy minden igaz, amiről ebben a Marsfejezetben eddig olvastunk. Vagyis sok millió évvel ezelőtt a

Mars egy remek bolygó volt, amelyen normális éghajlat uralkodott és természetesen lakott volt az égitest. Majd amikor elferdült a tengelye és/vagy eltávolodott a Naptól is, akkor a civilizáció elpusztult. De elpusztult-e teljesen? Mert bizony lehet, hogy nem. Lehetséges a túlélés, aminthogy talán a Földön is akadnának elszigetelt csoportok, amelyek egy totális időjárási katasztrófa, afféle nemnukleáris tél után mégis életben maradnának. Ha a felszínen megsemmisülne minden egy-két több kilométer magas óceáni árhullám után, majd pedig az idegen égitesttel történt ütközés nyomán a légkörbe került por több éven át nem engedné ide a nap sugarait és eljegesedés állna be, kihalna a legtöbb növény és állat - néhány száz vagy ezer ember azért megmaradhatna. Bányák, óvóhelyek mélyén, hegyek barlangjaiban és ezekhez hasonló menedékhelyeken átvészelnék talán a gigantikus globális katasztrófát és valamilyen szinten - persze igen primitíven tovább élnének. Amikor aztán elfogy a légkörből a por és ismét kisüt a nap, valamilyen vegetáció is megindul, és talán előkerül néhány állat. De mivel megsemmisült az ipari háttér, elveszett minden találmány, a fennmaradt emberek szellemi szintje is lecsúszik. így telik el több száz vagy több ezer év, csak azok élik túl a nehéz időket, az egészségügyi ellátás totális hiányát, akik a legerősebbek és legravaszabbak. De mindenképpen túlélnének néhány százan. Nos, ez megeshetett a Marson is. A hideg nem okvetlenül végez az ember-típusú biológiai élőlényekkel. Erre egy kissé meglepő, de feltehetően reálispéldával hozakodunk elő. Hiszen a jeti is túlélte! Abból a feltevésből indulunk ki - amelyet mellesleg egyre több szakértő is vall - hogy a földi tájakon fel-felbukkanó jeti, vagy Bigfoot és más neveken illetett állat valaha, mintegy 40 ezer évvel ezelőtt az éppen kihalóban lévő neandervölgyi

ősemberek leszármazottja. A nagyon expanzív és igen életrevaló cro-magnoniak - vagyis a mi közvetlen őseink - kiszorították őket a megművelt, vagy másképpen használható (vadász)területekről. Az utolsó pár tízezer év során a szerencsétlen ősemberek mind távolabbra szorultak a civilizációk határaitól, már teljesen az életperemére sodródtak akár csak 5-8 ezer évvel ezelőtt is. Mára pedig csak ott maradt számukra hely, ahol az időjárás rendkívül rossz, ezért azokat a területeket a modern ember még nem vette birtokába. Időközben az ősemberi szintről leestek az állatok szellemi szintjére, ma már olybá veszik őket, mintha megtermett majmok lennének - és nem egyebek. Vagyis földi viszonylatban láttunk már példát ilyesmire. A jetik jelenleg Észak-Amerika, Szibéria és a Himalája-vidék emberektől ritkán vagy szinte sohasem látogatott vidékein élnek. A Himalájában például olyan magasságokban, ahol szinte örökös a hó és az életfeltételek igen nehezek. Amikor pedig oda is bevonulnak majd az emberek, már nem lesz hová visszavonulnia a jetinek, és talán akkor következik el a kihalása. Amely a jelek szerint immár legalább 40 ezer éve folyamatosan tart… nos, a Marson is történhetett ilyesmi. Persze nehéz elképzelni, hogy az ott lakók esetleg több millió éven át kibírták a rendkívül elromlott életfeltételeket. Ha pedig igaz az Arc-ügy, akkor talán nem is olyan régen vesztek oda a marslakók a civilizációjukkal együtt. Hiszen olyan arckifejezésű ember alig10ezer éve található a Földön, amilyent az Arc ábrázol. Mert ne feledjük: nem erősen hátradöntött ősember-arcot látunk azon a sziklaképződmény-fotón, hanem teljesen modem emberi arcot. A minta tehát nem a földi ősidőkből származik, hanem már ami mostani ókorunkból vagy későbbről… De hagyjuk ezeket a spekulációkat. Az tény, hogy találtak bizonyos, egykori életre utaló nyomokat a

Marson. De semmiféle bizonyítékunk nincs még ma, amikor-e sorokat írom (1999 őszén), hogy a Marson találtak volna bármiféle életet vagy arra utaló nyomot. A jelenben létező marslakókat tehát kizárhatjuk? Ne zárjuk ki! Mint láttuk, elméletileg létezhet intelligens élet is a Marson. Hogy ennek nem látjuk nyomait (bár erről majd később még szó lesz, valóban nem látjuk-e?), semmit sem bizonyít. A jetik sem küldenek életjeleket más bolygókra. Nem engedi a szellemi színvonaluk, és az életkörülményeik sem igazán a csillagászatra és fordított SETI- programokra teszi őket alkalmassá… Ha az egykori marsiak túl akarták élni az időjárás-változást, talán a nagy hideg elől kellett elsősorban menedéket találniuk. A történet itt kétfelé ágazik, attól függően, a katasztrófa idején milyen szellemi és tudományos színvonalon álltak a marsiak. Ha ugyanis kevéssé voltak fejlettek, akkor az óta nyilván a jetik szintjére süllyedtek ők is. Ezért ha találkoznánk is velük, az majdnem annyi lesz csupán, mint amikor az állatkertben közel megyünk a majmok vagy medvék ketrecéhez. Ez a találkozás nem jelent majd egyebet, mint bizonyítékot a számunkra, hogy más bolygó(ko)n is létezik az élet. Nem lesz ez egy szellemi kaland. Ha viszont a katasztrófa pillanatában már elég magas színvonalon álltak, van esély arra, hogy egykori tudásukból valamit átmentettek. Különösen akkor, ha a csapás nem váratlanul érte őket. Földi analógiát hozok segítségül, hogy megértsük, miért lehetséges ilyen különbség. Ha mi egy-két évvel - vagy még előbb - szerzünk tudomást arról, hogy valahol a kozmoszban felénk rohan egy égitest és az ütközés már biztos, szintén teszünk óvóintézkedést. Például az egész emberi tudást valamilyen formában - számítógépek, CDROM-ok, vagy ami még jobb: használati energiát nem igénylő módon könyvtárakban - eltesszük. Kiválasztunk fiatal és erős

embereket, nőket és férfiakat, sőt gyerekeket is, és gondoskodunk róla, hogy az alapvető és később oly szükségessé váló tudományok képviselői és szakemberei is legyenek köztük: orvosok, mezőgazdászok, állattenyésztők. Állatokkal, növényi magvakkal együtt beletesszük őket egy olyan Noé bárkájába, amely valahol a föld felszíne alatt átvészel minden csapást és persze gondoskodunk arról is, hogy elegendő élelem, víz, gyógyszer stb. álljon rendelkezésükre - ha kell, akár évtizedekre is! Így van némi esély arra, hogy fajunk és tudásunk nem veszik oda. Nos, ha a marsiak ezen a szinten voltak és előre értesültek a katasztrófáról, akkor most érdekes helyzet állhat elő. Ha túlélték az azóta eltelt igenhosszú időt is, talán valamilyen értelmes szellemi színvonalat sikerült megőrizniük. Talán nincsenek sokan, létszámuk maximum pár ezer lehet, és már az is nagy eredmény. A talaj alatt élhetnek, ezért nem látjuk felszíni jelenlétüket. Legfeljebb egykori fényes múltjuk építészeti emlékeit - ha ugyan a piramisok vagy az inka erőd annak jelei. Nem csoda, ha nem tevékenykednek a felszínen, legfeljebb egy kis napfényért jönnek ki olykor-olykor. Mi sem örvendeznénk, ha mínusz 100 vagy még több hideg-fok várna ránk a felszínen. A bolygó felszíne nagyon ellenséges terület lehet a számukra. Ne feledjük el - nem emberhez hasonló lényekre kell gondolnunk. A marsiak lehettek, és ha ma is vannak, lehetnek éppenséggel macskányi vagy még kisebb élőlények is. Lehetnek soklábúak, lehetnek hasonlóak a földi hüllőkhöz vagy akár a kövekhez is. Lehet, igen nehezen képesek helyüket változtatni és nem a gyorsaságukról vagy mozgékonyságukról híresek. Az sincs kizárva, hogy egy marsi élőlény egész életében nem tesz meg többet néhány kilométernél és általában egy 50 vagy 100 méter sugarú körben mozog, ott éli le az egész életét. Attól a gondolattól sem kell búcsút vennünk, hogy nemcsak a külseje,

de belső felépítése is alapvetően különbözik tőlünk. Hiszen annyira más ott a légkör, hogy csak egy példát mondjunk: mivel a Földre jutó fénynek csak 40 százaléka érkezik meg a Marsra - ha van látószervük, akkor az jóval nagyobb, mint a miénk és feltehetően más hullámhosszon működik. Az sem zárható ki, hogy a két bolygó közti gravitációs különbség is jelentősen megkülönbözteti őket a mi testi felépítésünktől. Az efféle spekulációkat a végtelenségig lehetne folytatni. Mi azonban arról írunk itt, hogy vannak-e Idegenek a Naprendszerben, és ha igen, hogyan lehet őket felfedezni? Milyen bizonyítékaink vannak erre nézve? Vannak-e ilyenek egyáltalán? Valaki van ott… Induljunk ki abból: mit tennénk, ha mi lennénk az Idegenek egy másik naprendszerben? Nyilván jó ideig bízhatnánk technikai, technológiai és persze általános tudományos fölényünkben. Ha az ott élők időszámítása szerint több száz vagy ezer, esetleg még több éven keresztül maradnánk a közelükben, kezdetben nem volna nehéz dolgunk. Mindent felfedezhetnénk, bejárhatnánk - ők legfeljebb afféle UFO-knak látnának, tapasztalnának bennünket és kész. De egy idő után, amikor a naprendszerben élő fejlettebb civilizáció egyedei már a kozmoszba is kimerészkednek - vagy azt egyelőre automata berendezéseikkel a távolból kutatják már döntenünk kell. Leleplezzük-e magunkat, vagy tovább bujkáljunk? Ha nem bujkálunk, akkor oda kell menni hozzájuk, vagy hagyni, hogy ők mintegy felfedezzenek bennünket. Természetes reakció, hogy tartanak tőlünk, de az is természetes, hogy kíváncsiak és vágynak a kapcsolatfelvételre. Ám, hogy ez bekövetkezik-e, és ha igen, hát milyen

eredménnyel - kizárólag tőlünk, Idegenektől függ. Ha úgy látjuk, hogy azok még nem értek meg egy ilyen kapcsolatra, sőt netán bajt is okozhatunk vele, a kozmikus etika szerint nem kockáztathatunk. Ebben az esetben a kapcsolatfelvételt eltesszük későbbre - akár még több ezer ottani időegységre. Így viszont automatikusan azt választottuk, hogy nem találkozunk velük. Ebből nem lehet konfrontáció és nem történhet baj sem nekik sem nekünk. Igen ám, de a dolog nem ilyen egyszerű! Azok a naprendszerbeliek nem nyughatnak. Folyton hajtja őket egy vágy, amely mellesleg bennünk is munkálkodik, ezért azt jól ismerjük. Ők is meg akarják ismerni a kozmoszt és szinte betegesen várják, hogy végre megbizonyosodjanak az Idegenek létezéséről… Különösen akkor lángol fel bennük a mérhetetlen vágyakozás, amikor holmi gyanús jeleket tapasztalnak és kezdik sejteni, hogy nincsenek egyedül. Köszönhető ez a mi régebbi, bolygójukra tett kirándulásainknak, vagy éppenséggel mostani, legújabb ilyen jellegű tevékenységünknek. Szóval eljutnak oda, hogy alapos sejtéseik vannak, csak éppen bizonyságuk nincsen. De már nagyon szeretnének megbizonyosodni a mi létezésünkről. Ezért, és persze saját ismeretszerzésük érdekében, egyre több eszközt juttatnak ki az űrbe, ezen felül otthoni, a bolygó felszínére telepített optikai, rádió- és egyéb műszereikkel kutatják a környező világűrt. Mit tegyünk? Hát nyilvánvaló, hogy korlátozni kell tevékenységünket. Vagy át kell strukturálnia dolgokat. Attól kezdve nem ott kutatunk, ahol akarjuk, nem úgy, hanem másképpen. És ahogyan megyünk előre az időben, amazok pedig egyre fejlettebbek lesznek, úgy szűkül a tevékenységi körünk, helyünk, időnk. Ez persze kényelmetlen, kivéve, ha éppen ez volt a célunk és sikerül úgy folytatni a munkát, hogy

abba az ottani bennszülöttek ne szólhassanak bele, azt ne korlátozzák vagy akadályozzák. Ez megoldható. Tehát az Idegenek számára nem jelenthet nagygondot, hogy a szemük előtt éppen keményen és sebesen fejlődik ki egy másik civilizáció. Még azt is el tudom képzelni, hogy ott tartózkodásuk egyik oka éppen ez a lélektani stimulálás, ösztönzés lehet! Végzik ugyan a maguk dolgát, amiért felkeresték azt a naprendszert, de az igazi céljuk éppen az lehet, hogy jelenlétükkel, az olykor-olykor történő, mintegy kacér felbukkanásukkal tartsák a lelket a másik civilizáció egyedeiben. Afféle csábtáncot lejtsenek előttük jelezvén, érdemes küzdeni a kozmosszal, érdemes megerőltetni az agyukat és társadalmi szervezeteiket, érdemes sokat költeni a kutatásokra - mert ezen az úton eljuthatnak egy lám, kétségtelenül létező idegen civilizációhoz! Most tehát menjünk vissza a valós(nak tűnő) helyzetbe. Mi vagyunk ez a fejlődő civilizáció, mi földiek. Rengeteg bajunk van egymással és a körülményekkel itt a bolygónkon, ennek ellenére már régóta kémleljük az eget és egyre türelmetlenebbül szeretnénk oda eljutni. Vár ránk a kozmosz, érezzük minden sejtünkben és a felvilágosultabbak azt is tudják: létezésünknek ez az igazi értelme. Valahol az űrben várnak ránk azok a feladatok, amelyekért születtünk. Tudjuk, hogy nem csupán földi életre születtünk, és minden, ami eddig történt az emberiséggel, az csak afféle nyitány egy hatalmas koncert kezdetén. Sőt, ma még a nyitánynak is csak az első ütemeinél tartunk. Ami az elmúlt pár százezer évben, és az utolsó tízezer év alatt megesett velünk ezen a kis bolygón, még nem volt semmi. Minden, ami igazán fontos, ezután kezdődik majd! Nos, itt állunk tehát és sejtjük, hogy valahol vannak Idegenek. Néha úgy tetszik, hogy azok a lények valamilyen

elmejátékot űznek velünk. E fejtörő egyes elemei a Mars vonatkozásában holmi piramisok vagy arcok is lehetnek. Ha ezek igazán ott vannak, és csakugyan úgy néznek ki, akkor tudnunk kell: mesterséges eredetűek. Mivel legjobb tudomásunk szerint emberek még nem jártak a Marson (bár azért erre sem fogadnék!), azokat ott nem mi építettük, nem mi faragtuk ki. Valaki más tehette hát. De ki? Kézenfekvő, hogy csak egy idegen faj; idegen civilizáció egyedei jártak ott. No, már most - ha valaha a múltban járhattak ott, akkor miért ne jöhetnének vissza bármikor? És ha huzamosabb időt töltöttek ott valaha, miért ne tölthetnének ott bizonyos időt - ma is? Innen már csak egyetlen lépést kell megtennünk és elérkeztünk a következő kérdéshez: Miért ne lehetnének ott most is? Ha ott vannak, jól álcázzák magukat. Tudniuk kell, hogy mi már rendelkezünk olyan eszközökkel, amelyekkel letapogatható a Mars felszíne. Különösen, amikor az elég közel jár a Földhöz. Ezen felül küldtünk oda olyan űreszközöket, amelyek nemcsak a közelben keringtek és fotóztak-mértekelemeztek, de olyanokat is, amelyek leszálltak a felszínre. Gondolniuk kell arra, hogy egymás között - mondjuk az egyének, vagy űrhajóik a kozmoszban egymás és bázisaik között - milyen kommunikációs eszközt használnak? Hogy az nem az általunk is használt rádióhullámokon alapul, azt már tudjuk. Hiszen nem hallottunk ilyen adásokat. De ha mozognak a térben, akkor nyilvánvalóan információkat cserélnek egymás között - valamilyen módon… Erre még nem jöttünk rá. Aminthogy arra sem, hogy csakugyan ott vannak-e a Marson, és ha igen, mit művelnek? Mivel foglalatoskodnak?

Ám közvetett bizonyítékaink mintha lennének az ott tartózkodásukra. Mert térjünk csak vissza egy pillanatra oda, amit pár oldallal korábban írtam! Arról volt szó, hogy ha az Idegenek egy naprendszerben erősen fejlődő, már űrkorszakába lépett civilizáció egyedeivel akadnak össze, bizonyos fokig rejtőzködniük kell. Nos, ha ez érvényes itt, akkor a Marson tartózkodó Idegeneknek is hasonlóan kell viselkedniük. Milyen jeleket tapasztalhatunk? Például azt, hogy igyekeznek lassítani az emberek odajutását a bázisukhoz. Vagyis jelen esetben a Marsra. Mivel nem áll szándékukban hirtelen elköltözni és átengedni az egész Naprendszert a Föld bolygó lakóinak (nyilván még nem végezték el az összes itteni feladatukat, vagy továbbra is figyelni akarnak minket), hát nem is tehetnek más. Nincs kizárva, hogy már egy másik, a marsinál jobb, megfigyelő- és rejtekhelyet készítenek elő, és amikor az készen lesz, elmennek. De most még aligha ez a helyzet mert… Hát igen. Néha úgy tűnik, erősen akadályozzák, hogy a Marsról minél többet tudjunk meg. Ez csak látszólag mond ellent a tényeknek. Ebben a Marsfejezetben eddig számtalanszor írtam le, mit fedeztek fel az emberek a bolygóval kapcsolatban. Tehát nem voltak akadályok. Vagy… sokkal többet fedeztünk volna fel már eddig is, ha nem történik olykor egy és más? Lássuk hát a gyanús eseményeket. 1960 és a kilencvenes évek második fele között nagyon sokszor próbálkoztunk, hogy így vagy úgy eljussunk a Marsra. Az első próbálkozást az akkoriban még nagyon is létező Szovjetunió tette. Természetesen úgy, ahogyan akkoriban minden űrkísérletét végezte: titokban. Ha sikerült a dolog, akkor nyilvánosságra hozták, ha nem, hát elhallgatták.

Bizonyos kivételt a Gagarin-ügy képezett csupán, ekkor ugyanis a dolog totális kudarcot vallott, mégis azt jelentették be, hogy az sikeres volt! 1960 októberében a kísérlet olyan gyorsan ért véget - kudarccal, természetesen -, hogy az egész akciónak az oroszok még nevet sem tudtak adni. Persze ennek nem is volt jelentősége - minderről az emberiség csak 30évvel később szerzett tudomást… Bajkonurból két ikerrakétát lőttek fel. Úgy számítottak, hogy ezek az űreszközök a Mars bolygó felé veszik az irányt. Mint akkoriban minden moszkvai kezdeményez az űrtechnikában, ez is kizárólag propaganda- és nem tudományos célokat szolgált. A politikai akarat döntött akkoriban e téren is. Nos, 1960. október 10-én indult az első, és 14-én a második szerkezet. Mindkettő csak tízegynéhány percig létezett - amint a magasba emelkedtek letértek pályájukról és ezért kénytelenek voltak felrobbantani őket. Így értek véget, még mielőtt elhagyták volna a Föld légkörét. Többé nem is beszéltek róla, csak 1990-ben, visszamenőleg derült ki a kettős kudarc. Persze nehéz lenne ezekért is az Idegeneket hibáztatni…) Az orosz űrhajózásnak két évet kellett várnia, míg képes lett ismét létrehozni egy olyan szerkezetet, amely reményeik szerint képes lehetett a marsi vágyak teljesítésére. 1962. október 24-én ismét a Mars felé indítottak egy rakétát, de annak tolóereje túl kicsinek bizonyult. Feltehetően az elméleti szakemberek rosszul számolták ki az erejét, vagy a gyakorlati megvalósításba csúsztak hibák. Azt sem felejthetjük ki az okok közül, hogy más szakemberek rosszul számolták ki a pályaelemeket. Tény, hogy a Mars rakéta nem hagyta el a Föld vonzását és nem indult el a távoli vörös bolygó irányába, hanem a Föld vonzásában maradt és azt kerülte meg. Ezért az élelmes és mindenre felkészült moszkvai propaganda-központ másképpen reagált. Mivel ennek fellövését sem közölték előre, hanem megvárták, míg

kiderül, hogyan is viselkedik az űreszköz - a Föld körüli pályára állást követően egyszerűen azt jelentette az akkori szovjet hírügynökség, a TASZSZ: A Szovjetunió fellőtte a Szputnyik-22 mesterséges holdat. A hivatalos indítási táblázatokban a szerkezet 1962-057-es sorszám alatt lelhető fel és adatai között a számok után vagy azok helyett jó néhány kérdőjelet találunk… a világ nem nagyon tudta, mi célból küldték ezt fel az űrbe és mi lett volna a feladata? De hát a szovjetek akkoriban vagy tizenöt éven át nem közölték az egyéb űreszközök igazi célját sem. Így ez sem volt feltűnő. Még a pályaelemeit sem tették közzé. Persze, hisz akkor kiderült volna, hogy a szerkezet kényszerpályán halad, amelynek elemei egyáltalán nem felelnek meg a szputnyikok, vagyis földi mesterséges holdak szokásos pályaelemeinek… Orosz adatok szerint a szerkeze öt nappal később befejezte keringését. Ami annyit jelent a valóságban, hogy mivel nem a kijelölt műholdpályán haladt, egyszerűen elégett a földi légkörben. De az oroszok nem lankadtak. Ekkor már mondhatni sorozatban gyártották a Mars-szondákat és azokat egyre másra indították - volna. Alig egy héttel az előző kísérlet után ismét beindultak és újabb kettőskísérletbe fogtak. 1962. november 1-én elküldték a Marsz-1 elnevezésű űrszondát. Ennek sikerült elhagynia a Föld vonzását. Az oroszok később azt állították, hogy igenis eljutott a Mars bolygó közelébe és ott feladatokat is végzett. Tény, hogy a szerkezet soha semmilyen információt nem közölt a Mars közeléből! Két eset lehetséges. Vagy el sem jutott oda, vagy elromlott a rádiója és így voltaképpen elveszettnek tekinthető. Nagyon sok orosz és amerikai űreszköznek veszett nyoma a közeli világűrben. Ezek perszenem mind semmisültek meg. A legtöbb talán valamelyik bolygó körül kering, vagy repül a sötét világűrben és repülni fog millió, sőt milliárd évek múlva is!

November 4-én indult a következő Mars-szonda. Akik kicsit is mélyebben foglalkoztak a szovjet űrkutatás jellemzőivel, azok tudják: nem véletlenek ezek a dátumok. A politikai vezetés mindig a november 7-i nagy ünnepségek előtt küldött olykor egyszerre több űrhajót vagy mesterséges holdat vagy űrszondát a világűrbe. Ezzel is emelni akarták a megemlékezés fényét, amellyel különben az 1917-es hatalomátvételt (úgynevezett forradalmat) ünnepelték. Az ötödik kísérletet sem nevezhetjük sikeresnek. Ez a szonda is egyik elődje sorsára jutott - vagyis nem tudta elhagyni a Földet és beragadt a Föld körül. Erre gyorsan elneveznék Szuptnyik-24-nek, az élete pedig mindössze egyetlennapig tartott. Ez is elégett a légkörben, méghozzá igen gyorsan - ami ismét csak azt bizonyítja, hogy eredetileg nem szputnyiknak, nem mesterséges holdnak szánták. Mivel a Mars közben eltávolodott, hát az oroszok is vártak. Közben lázasan készültek arra, hogy ezen a téren is megelőzik az amerikaiakat. Alig várták már, hogy a Mars ismét közelebb kerülőn a Földhöz. Könnyűnek látszott a feladat, hiszen az amerikaiak addig egyáltalán nem foglalkoztak a Marssal. Persze, azért ők is készültek és mivel ott minden tervezett műhold - vagy űrhajó - felbocsátásról már hónapokkal korábban beszámoltak a nyilvánosságnak, az oroszok tudták: sietniük kell. Mert Moszkvának természetesen az volt a célja, hogy elsőnek küldjön el valamit - bármit! - a Mars közelébe, aztán propaganda-gépezetével telekürtölhesse a világot sikerével és azzal, hogy lám, a szovjet tudomány fölötte áll a kapitalista tudománynak! Mégis az amerikaiak indultak elsőnek. 1964. november 5-én útnak indul a sikeresen fellőtt Mariner-3. A 261 kilogrammos szerkezet azonban a jelek szerint nem érte el a Marsot. Ugyanúgy nyoma veszett, mint az előző orosz Mars-szondának. Némely szakkönyvben csak annyit

jegyeznek meg róla, hogy nem érte el célját, ami sokféle gondolatot sugallhat nekünk. Más szakmunkákban sikertelen indításról beszélnek, de a legtöbb helyen egyszerűen nem is említik a Mariner-3-at. Leírják a Mariner-2 (Vénuszra indított) űrszonda útját, majd minden átmenet nélkül rátérnek a… Mariner-4 útjára. Ez végre sikeres volt! Az űrszerkezet 1962. november 28-án indult útnak. Az oroszoknak ezenközben nyilván számos problémájuk volt, különben már régen elindultak volna ők is. A Mariner-4 volt az első szerkezet, amely eljutott a Mars közelébe és 1965 folyamán néhány közepes minőségű felvételt készített 10 ezer kilométernél kisebb távolságból, valamint nagyon jó és alapos mérési eredményeket küldött haza - több százmillió kilométer távolságból… Ez valóban nagy siker volt. Amit az oroszok ismét nem mondhattak el maguktól. 1964. november 30-án fellőtték a Zond-2 elnevezésű szerkezetüket. Mint orosz neve is mutatja, ezt szondának szánták és a szerkezet el is indult a Mars irányába. Még alig 5,5 millió kilométerre, távolodat csak el a Földtől, három hete sem volt úton, amikor elhallgatott a rádiója az feltehetően a hívásokat sem vette. Ettől kezdve fikció minden, amit a Zond-2-ről állítanak. Ugyanis senki sem tudja, mi lett vele. Csak sejteni lehet, hogy ez is elrepült az űrben. Moszkvai állítás szerint feltehetően 1965. augusztus elején 1500kilométeres távolságban elrepült a Mars mellett. Némán és vakon, tehát a mi számunkra haszontalanul. Mellesleg az oroszok még azt sem tudták bebizonyítani, hogy a szonda egyáltalán eljutott a Mars közelébe, vagy másfelé szállt el? Vajon ez véletlen volt? A következő alkalommal az oroszok ismét egy reménybeli űrkísérletet szerettek volna megvalósítani. Az már nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiak sem maradnak le mögöttük. Eddig a Mars felé indított

próbálkozások során az oroszok hatszor, az amerikaiak kétszer indultak el, a kudarcok túltengése nyilvánvaló volt. Úgy is mondhatnánk, hogy nyolc kísérletből egy fél eredmény született. Nem sok. De amikor a két bolygó újra eléggé közel került egymáshoz, az amerikaiak voltak gyorsabbak. 1969 kora tavaszán egyszerre két amerikai szonda indult a Mars felé. Az 1969. február 24-én indított Mariner-6 július végére a bolygó közelébe érkezett és alig 3400 kilométeres távolságban száll el mellette - ami az akkori űrtechnikai ismeretek és műszaki feltételek ismeretében kétségtelenül igen jó távolságnak számít. A szonda egy felvételsorozatot készített és küldött a Földre a Mars egyenlítői vidékéről. A nem sokkal később, szinte a 6-os nyomában indított Mariner-7 pár nappal később szirtén odaért, de valamivel távolabb, 3500 kilométerre haladt el a Mars mellett. Ez már nemcsak a marsi déli-sarkról, hanem a Phobos holdról is küldött fényképeket. Az oroszok valahogyan lemaradtak, olyannyira, hogy akkor nem is indítottak el semmilyen űrszerkezetet a Mars felé. Persze nincs kizárva. Ugyanis aki figyelmesen áttanulmányozza az indítási táblázatokat, az meglepő következtetésre jut. A Föld-Mars oppozíció miatt 1971 májusában egymást érték az indítások a Szovjetunióban is. A Kozmosz-410-től a 418-ig, tehát kilenc olyan eszközt indítottak, amelyeknek később sem közölték a legfontosabb adatait. Sem a tömegüket, sem a keringési idejük végét. Ami az értők számára azt jelenti: ezek aligha szputnyikok, vagyis föld körüli keringésre szánt mesterséges holdak lehettek, és még aznap vagy akár egy órán belül elégtek az űrben. A szakanyagokban csak az elsőről, a 410-ről találunk annyit, hogy valamiféle sugárzáskutatási céllal küldték fel és 12 napi keringés után visszajött. A többiről a szakirodalom sem

rendelkezik adatokkal. A tömegeiket nyilván azért nem közölték, mert akkor kiderült volna, hogy sokkal nehezebbek a szokásos műholdaknál, tehát bonyolultabb célokra és más útvonalra szánták őket. Itt tehát legalább kilenc olyan műholdról tudunk, amelyek valójában lehettek potenciális Mars-szondák is. Egyik sem volt képes elhagyni a Földet. Így járt különben a következő, a Kozmosz-419 is. Erről legalább bevallották, hogy eredetileg egy Mars-szonda lett volna. Erre utal már több tonnás tömege is - erről mellesleg az indítási táblázatokban 19.400 kilót írnak, míg a szonda leírásában már csupán 4650 kilót találunk. A különbség a Földről felvitt tömeg és a földkörüli pályáról a Mars felé indítandó űrszerkezet súlyát jelöli. Ámde a szonda sohasem indult el a vörös bolygó felé, mert az oroszok ismét csődöt mondtak - a szerkezet úgy, ahogyan volt, két napos keringés után szénné égett a földi légkörben… De nem adták fel. Abban az évben még három szerkezet indult a Mars irányába. 1971. május 19-én kezdte repülését az űrben a Marsz-2, november végén elhaladva a Mars mellett kilőtt rá egy leszállóegységet. Itt ismét valamit elhibázhattak az oroszok - vagy másról van szó? -, mert az egység széttört a Mars felszínén. Jellemző: mindmáig úgy áll egyes volt népi demokratikus űrlexikonokban, hogy a szonda műszertartálya elsőként érte el a Mars felszínét. Hát ez igaz, de azért azt is odaírhatták volna, hogy ez a találkozás igen nagy sebességgel jött létre, ugyanis a leszállóegység rázuhant a felszínre és ott darabokra tört Ezek a darabok mindmáig ott hevernek a vörös homokon… a szonda különben Mars körüli pályára állt és sok felvételt készített. Csak az a baj, hogy éppen akkor egy majdnem két hónapos homokvihar dúlt a felszínen, ami miatt a felvételek gyakorlatilag használhatatlanok lettek.

Nagyobb szerencséjük volt a Marsz-3-mal, amely május 28án indult és december 2-án érkezett a bolygó közelébe. Ennek leszállóegysége már sikeresen, puhán landolt a Mars bolygón csak éppen az a baj, hogy alig két másodperccel később elhallgatott a rádiója! Kérem, figyeljenek erre az apróságra, mert a későbbiekben lesz még jelentősége. Abban az évben az amerikaiak maradtak le az oroszok mögött, csak egy küldeményt indítottak 1971. május 30-án. Ez volt a Mariner-9, amely késése ellenére az orosz Marsz-3mal egy időben érkezett a bolygóhoz. Ennek nem volt leszállóegysége, de sikeresen pályára állt a Mars és körül majdnem egy éven át rengeteg fényképet küldött nemcsak a bolygóról, de a Deimosról és a Phobosról is. A következő együttállásra 1973-ban került sor. Az oroszok négy szondát indítottak útnak - hivatalosan. Mert az első szonda indításának napján gyanúnk szerint volt egy ötödik is, de az a szokásos sorsra jutott: csak földkörüli pályára állt. A Viking-1, csak 10-hónappal később, 1976. június 19-énérkezett a Marshoz. Pályára állt körülötte, majd egy hónappal később két részre válik. Az egyik továbbra is bolygókörüli pályán maradt, a másik viszont a marsi Chryse Planitia sivatagban száll le. Mindkét fél-szonda rádiókapcsolatot tartott a Földdel és összesen 2 billió bit információt közölt. Aztán 49 hónapos szakadatlan működés után elsőként a repülő szondával szakadt meg a kapcsolat (1981 januárjában). A leszállóegység túlélte társát, csak 71 hónappal később, 1982 novemberében hallgatott el. Ami ismét fontos és megjegyzésre méltó: az építők úgy alkották meg a készüléket, hogy az abban az esetben is reagáljon, ha a Földről kilenc héten át nem kap semmilyen kérdést vagy utasítást. Ez esetben is fel kell vennie a rádiókapcsolatot a Földdel. Ámde napelemei működtek még és minden rendben volt, amikor váratlanul felhagyott az

üzenetküldésekkel és programja ellenére a következő, azóta csaknem két évtizedben meg sem szólalt. A másik, a Viking-2 is két részből állt. Ez 20 nappal az 1-es után indult és mivel közben nőtt a távolság a két bolygó között, neki már majdnem egy álló évig tartott az út a Marsig. Ez is pályára állt a Mars körül, majd az 1-eshez hasonlóan 6-7 ezer kilométer távolságra az 1-es leszállóegységétől, az ő ilyen egysége is puhán landol a Mars felszínén. Az a leszállóhely az Utópia Planitia síkságon található. Sajnos a 2-es egyik része sem volt olyan hosszú életű, mint az 1-es alkotórészei. A bolygó körül keringő rész alig 1400 fotót továbbított a felszíni viszonyokról, amikor máig megmagyarázatlan okokból egyszer csak beszüntette a rádióadásokat. 546 munkanap után ugyanolyan érthetetlenül kikapcsolta rádióját a leszállóegység is. Ezt követően több mint 10 évig szinte semmi sem történt e téren. A Mars titkai mintha megijesztették volna a kutatókat? Végre aztán 1988 júliusában aztán az oroszok kettős próbálkozása következett. Most már igencsak meg akarták mutatni, hogy igenis a szovjet tudomány is elérhet annyit, amennyit a kapitalista amerikaiaké - arról persze keveset szóltak, hogy a szerkezeteken lévő tudományos műszereket nem a szovjet tudósok készítették, azok Ausztriából, Bulgáriából, Magyarországról, a még létező NDK-ból, Írországból, Franciaországból, Svájcból, Svédországból, Csehszlovákiából és Finnországból származtak. A több mint hat tonnás, Fobosz-1 jelű szerkezet 1988. július 7-én indult és hatalmas terveket szőtt. Többszöri pályamódosítással egészen… 50 méteres közelségbe kellett volna jutnia a Phobos holdhoz és annak felszínén egy odalőtt, a sziklába kapaszkodó horgonnyal tudományos műszerek csoportját kellett (volna) a holdhoz kötnie. A hivatalos magyarázat szerint az utolsó, erre utasító

rádiójel sorozatból egy technikus kihagyott egy jelet, így az egész szonda kikapcsolta a saját tájékozódó rendszerét és eltűnt a világűrben… Ez már csak azért sem hihető, mert nem olyan kódokat szoktak kifejleszteni a sok (száz) millió kilométerre lévő űrobjektumokkal történő közlésekre, ahol egyetlen jel eltévesztése az egész expedíció csúfos végét okozhatja. Itt valami másnak kellett történnie. Még szerencse - mondhatnánk -, hogy majdnem ezzel egy időben elindult a második űrszonda is. Öt nappal később az is úton volt már és szintén elsősorban nem is a Marsot, hanem annak rejtélyes holdját, a Phobost volt hivatva kutatni igen ügyes szerkezetekkel. Hogy útközben se teljen fölöslegesen az idő, kutatta a Napot és a kozmikus sugárzásokat, 1989 januárjában - több mint 177 millió kilométert repülve az űrben - földi rádióparancsra, pályára állt a Mars körül. Ez a folyamat vagy két hónapon át tartott, ez alatt sok termikus felvételt küldött a Földre. Több pályamódosítást követően végre a Fobosz-2 közeledni kezdett a holdhoz és a tudósok már felkészültek a titokzatos égitest kutatására. A szerkezet még küldött 15 fényképet azonos nevű társáról, mármint a Phobos holdról - de amikor a közeledés a döntő szakaszába érkezett, a szonda és a Föld között ismeretlen okból megszűnt a rádiókapcsolat! Néhány újság, sőt kutató is kettős sokkról írt vagy szónokolt akkoriban. Nemcsak a két bolygó eltávolodása, hanem emiatt sem került sor újabb kísérletre a következő oppozíció alkalmával. Csak négy évvel később, 1992. szeptember 15-én indult el az amerikai Mars Observer. Azóta pedig még számos próbálkozás volt, amelyek nagyobb része sikertelenül végződött, vagy éppenséggel máig megmagyarázatlan okokból nyoma veszett a szondáknak, elhallgattak az űreszközök… 1960 és 1988 között, ha jól számoltam, huszonkét űreszközt

indítottak volna az emberek a Mars felé. És akkor még nem számoltam azt a kilenc, roppant gyanús szovjet szputnyikot vagy Kozmosz-t, amelyek feltehetően szintén ezt célozták volna. És nem számolhattam meg azokat a titokban tartott szovjet űrkísérleteket, amelyekből feltehetően ennyi év során szintén akadt még néhány. De ezek pontos száma talán soha nem fog kiderülni. A huszonkét bevallott, legális indítás között csak nyolc volt az amerikai, de ezek összehasonlíthatatlanul több sikert értek el, mint az oroszok. Majdnem azt mondhatjuk: amit ma tudunk a Marsról és holdjairól, azt 95 százalékban az USA űreszközeinek köszönhetjük. A huszonkét arrafelé indított űreszközből csak 13 jutott el a bolygóig, és sikeres küldetést végső soron - vagy részlegesen sikereset - a három Mariner és a két Viking végzett. Viszont legalább kilenc esetről tudunk, amikor az odaküldött szerkezetekkel valami furcsa dolog történt, mert vagy a közelében haladtak el és nem sikerült pályára állniuk, vagy puha landolás helyet rázuhantak a bolygóra, vagy más okból hallgatott el a rádiójuk. Összességükben azt mondhatom: minden kudarcos esetnél valami módon megzavarták a rádiókapcsolatot a Föld és az űrszerkezet között! Vagy a készülékek vezérlését sikerült úgy befolyásolni - negatívan -, hogy ez végzetes volt a működésére. Mert mi mással magyarázható, ha egy szerkezet szépen leszáll ugyan a Marsra - de két másodperccel később megszűnik a rádiókapcsolat közte és a Föld között? Valakiknek tehát nem az volt az érdekük, hogy a szerkezet információkat küldjön a bolygóról. Vannak persze ellenérvek, hiszen csak az 1988-ig említett űrszondák között is akadtak, amelyek éveken át zavartalanul küldték jeleiket (a Viking-ek, például). De ez inkább kivételesnek nevezhető. És arra is felhívom a figyelmet, hogy a

kilencvenes években odaküldött szondák és más szerkezetek többsége is kudarcot vallott. Valamilyen rejtélyes oknál fogva a Marsra vagy holdjainak kutatására indított szerkezetek nagyobb része vagy el sem jutott oda, vagy amikor már a közelben volt, akkor történt velük valami! Ez azért is figyelemreméltó, mert a korabeli technika szintjén azért nem volt lehetséges ekkora hibaszázalék. Semmilyen műszeres szerkezet nem tökéletes, és ismeretlen környezetben, a világűr viszonyai között nyilván a szokásosnál is több a hibalehetőség vagy bajforrás. De azért érdemes elgondolkodni mindezen. Közel harminc kísérletből a fele sem járt sikerrel. És nehogy azt higgyük: az 1960-as, 1970-es vagy 1980-as évek technikája volt ennyire tökéletlen, és ha ma indítanánk egy ilyen szerkezetet, akkor annak több esélye lenne a sikerre. Mert hát mi történt 1999 szeptemberében egy újabb amerikai űrszondával? A Mars Climate Orbiter nevű szerkezet - mint neve is mutatja - arra szolgált volna, hogy közeli pályára álljon a bolygó körül és annak amúgy valóban izgalmas, hatalmas viharokkal és más meteorológiai jelenségekkel tarkított időjárását figyelje huzamos időn keresztül. Rengeteg értékes műszer volt benne, ezek együttesen 125 millió dollárt értek. A szonda nem éppen oppozíció, vagyis együttállás idején indult, mert 670 millió kilométert kellett megtennie a világűrben, míg a célbolygó közelébe érkezett. Ezt ívelt pályának nevezik. Érdekes módon, amikor a Mars közelébe jutott, akkor a Föld és a vörös bolygó között csak 196 millió kilométer volt a távolság. Ahogyan programozták, az űrjármű úgy cselekedett - egy ideig. Tehát előkészületeket tett, hogy pályára álljon a Mars körül. Minderről szorgosan küldte haza is a rádiójelentéseket. Az utolsó jelzés szerint működésbe hozta a fékezéshez használt

főhajtóművet - majd megszakadt vele a rádiókapcsolat. A hírek szerint a kutatók ekkor nem aggódtak. Ugyanis a szonda éppen ekkor repült be - a Földről nézve - a Mars mögé, ami automatikusan rádiócsöndet eredményezett. Várták, mikor repül ki a másik oldalán és folytatja a jelentéseit. De a szonda eltűnt! Emlékezzünk csak - nem ez volt az egyetlen, amelyik így járt. Ugyanígy tűntek el a hatvanas és hetvenes években is orosz szondák. A Climate Orbiter remekül működött, elképzelhetetlen távolságot győzött le és egyetlen műszere soha, egy másodpercre sem mondta fel a szolgálatot. Most a Mars túloldalán azonban végzetes hiba történt. Vagy valami más? A kutatók abban maradtak, hogy a szonda valószínűleg hibás adatokat táplált be önmagának, rossz pályára állt és a biztonságos körpálya helyett a Marsra zuhant, ahol összetörött. Hiszen ha ellenkezőleg áll rossz pályára, vagyis tovább száll az űrben, akkor erről is tudósította volna a Földet. Valami végzetesnek kellett hát történnie vele, ami miatt megszűnt a rádióadása. Nincs kizárva, hogy a szonda nem zuhant le, most is egészben van, csak siketen és vakon repül tovább. De egy kis fantáziával az is elképzelhető, hogy fogságba esett. Ha vannak élőlények a Marson - mondjuk, Idegenek - akkor ez is megeshetett. Az utóbbi tízegynéhány oldalt ugyanis azért írtam, hogy az olvasók tudatában felmerülhessen ez a lehetőség is. Ha az Idegenek a Marson tartózkodnak, akkor bizony talán nem véletlen az a sok kudarc, amely a földi űrszondákkal és leszállóegységekkel történt arrafelé az utolsó harminc évben! Különösen az a tény, hogy valamilyen módon szinte mindig a kommunikációban keletkezett valamilyen zavar vagy hiány, és ebből kifolyólag az égitestek irányítása került veszélybe. Így

volt ez a technikailag még primitívebb szerkezetek korában, és így van ez most is. Manapság, amikor az egyes fázisokat már nem a Földről irányítják eléggé megbízhatatlan módon, hanem az űrből is. Ezek sokáig, éveken át zavartalanul tevékenykedhettek akár a Mars felszínén is. De elképzelhető, hogy olyan helyen szálltak le, ahol nem zavarták az Idegenek köreit. Egy Mars-leszállóegység landolás után maximum pár száz méteres körzetben vehet észre bármit is. Márpedig itt millió négyzetkilométerekről van szó, ahol az Idegenek a maguk technikájával és álcázási képességeikkel sokáig rejtőzhetnek. Más a helyzet a Phobos holddal. Itt az emberek mindössze néhány tucat fotót készíthettek és semmi többet nem engedtek meg nekik az Idegenek. Ismétlem, a fenti állításokra (még) nincs bizonyíték. De ha egybevetjük a Mars Arc vagy arcok, a piramisok és inka város romjainak valós voltát, valamint az itt leírt gyanút keltő tények sorozatát - akkor bizony már el kell gondolkodnunk azon: a Naprendszerben az egyik leggyanúsabb pont, ahol Idegeneket sejthetünk - a Mars bolygó és két titokzatos, furcsán viselkedő holdja.

V. fejezet A JUPITER A bolygó mindig volt, és kész Hogy ezt a bolygót mikor fedezték fel, senki sem tudja. Egyszerűen az a helyzet, hogy öröktől fogva ismerték, vagyis felfedezése a múltba vész. Éppen olyan hiábavaló lenne a felfedező nevét keresni, mint a Holdét. A Jupiter mindig volt, és kész. Az égboltunkon a Vénusz után ez a második legfényesebb csillag, ami a valóságban természetesen bolygó. A Naptól számított távolsági sorrendben az ötödik. Amikor távolabb van tőlünk, akkor természetesen a fénye is majdnem a felére csökken. De méreteit és tömegét véve alapul ez a Naprendszer legnagyobb bolygója. Valóságos óriás, amely itt a környéken kizárólag a Nap mellett törpülne el csupán. Képzeljük el, hogy a Földnél 318-szor nagyobb! És míg mi, vagyis bolygónk átlagosan 149 millió kilométerre van a Naptól, ugyanez a távolság a Jupiter esetében 778,3 millió kilométer. A Jupiter a Napot - földi időben számolva - 11,86 év alatt kerüli meg. Ez egy jupiteri év hossza. Sokkal lassabban repül a Nap körül, mint a Föld - a mi csaknem 30 cm/secundumunkkal ellentétben ez a sebesség nála mindössze 13,1 kilométer másodpercenként. A bolygó méretei miatt a térfogata körülbelül 1300-szorosa a Földének. Sűrűsége nem sokkal nagyobb a vízénél. A Jupiterrel az a helyzet, hogy minél jobban előrehaladunk az időben, annál kevesebbet tudunk róla - írta Willy Ley már említett könyvében. Ugyanis fellépett a szokásos effektus: minél több ismeretet szerzünk, annál több a kérdés és a

bizonytalanság. A száz évvel ezelőtt tudott vagy tudni vélt adatok határai elmosódnak, minden bizonytalanná válik. A mai csillagász a Jupiterről szinte kizárólag hipotéziseket mondhat csak. Nem tudjuk, mennyi idő alatt fordul meg a tengelye körül, hisz folyton sűrű, átláthatatlan légkör takarja.1919 óta tudjuk, hogy vulkánkitörések is lehetségesek, sőt vannak is időről időre a felszínén. Ilyeneket nemcsak akkor, hanem később: 1928-ban, 1943-ban, 1949-ben és 1952-ben is megfigyeltek. A bolygóról azért annyit sejthetünk, hogy 9 óra 55 perc alatt fordul meg tengelye körül. Mindenesetre a bolygó majdnem háromszor gyorsabban forog, mint a Föld. Ennek is vannak gyűrűi, de ezekről szintén nagyon keveset tudunk. Mindenesetre hadd jegyezzem meg: ha egy idegen civilizáció küldöttei, egyedei támaszpontot akarnának építeni egy ilyen nagy bolygó körül és nem áll szándékukban a felszínen építkezni - akkor ideális megfigyelő- és búvóhelynek látszik a nagybolygók gyűrűs vidéke. Itt ezer és ezer kisebb, pár száz vagy pár ezer tonnás szikla kering, és ezek között igazán nem feltűnő, ha az egyikre kozmikus állomást telepítenek. Ha már arra jár egy helyi űrhajóscsapat - mondjuk a földiek - akkor az Idegenek elbújhatnak egy ilyen repülő szikla belsejében és soha nem fedezzük fel őket… Nos, nem tudni, ott vannak-e az idegenek. Az viszont biztosabbnak látszik, hogy a Jupiter gyűrűi, mint az 1985-ben a Voyager-2 megállapította - egy különös rejtély hordozói! A gyűrűk egyik része ugyanis nem engedelmeskedik a gravitáció törvényeinek. Pedig azt hittük - és az akadémikusok máig meg vannak róla győződve - hogy ez az erő az egész mindenségben egyformán működik. Nos, ezek az urak és hölgyek nem akarják elhinni azt sem, hogy itt a Földön, a történelem során mindig voltak és vannak levitáló egyedek,

akik lokálisan átlépték a gravitációt. Nem bűvészekre gondolunk elsősorban, bár egy repülő bűvész is ellentmond e törvényeknek. Csak az ő esetében mindenki azt hiszi, trükkről van szó - pedig hát egynémely bűvész különleges tudása máshonnan ered és alighanem valóban képes kikapcsolni a gravitációt. Nos, az űrben így bűvészkednek a Jupiter gyűrűi is! Tény, hogy amilyen ritkák és könnyűek, és amilyen közel vannak a nagytömegű bolygóhoz - már régen le kellett volna zuhanniuk a felszínére. De nem teszik, hanem ehelyett például az a gyűrű, amely a Jupiter felszínétől 57 ezer kilométerre van, sokkal gyorsabban forog a bolygó körül, mint az maga. A gyűrű ugyanis alig 7 (hét) óra alatt tesz egy fordulatot, ami teljességgel érthetetlen. Egy másik arra repülő szonda, a Pioneer-10 340 felvétele sem segített abban, hogy sokkal többet tudjunk meg a felszíni viszonyokról és egyáltalán, a bolygóról. Annyi sejlik, hogy a légkör 82 százalékát hidrogén, 17 százalékát pedig hélium alkotja. Bizony a fennmaradó egy százalék összetételéről is érdemes szólni. Van itt deutérium, vagyis nehézvíz, van foszforhidrid, germániumhidrid, szénmonoxid és kénhidrogén. Akad még némi etán, acetilén és ciánhidrogén is. Aki foglalkozott az élet lehetséges keletkezésével a Földön - annak rögtön ismerősen hangzanak ezek a gáznevek. Valami hasonló volt egykor a Földön is, és éppen akkor, amikor itt az élet született (már ha igaz az erről szóló teória). De aki ehhez egy ősóceánt, tehát vizet is elképzel, csalódni fog. Feltehetően nincs is határ a hidroszféra és az atmoszféra között. A legújabb elmélet szerint a felszín közelében olyan nagy a nyomás, hogy elmosódik a különbség a folyadék és a gáz között, az egyik fokozatosan átalakul a másikba. Végső soron a Jupitert borító óceán - mert ne feledjük, a bolygó sűrűsége

folyadék állapotra utal, legalábbis nagyobb részben. Ez alól csak egy kemény mag lehet a kivétel - nos, szóval ez a jupiteri nagynyomású óceán H2-ből, vagyis hidrogénből áll, közepe felé haladva pedig a rettenetes nyomáson a hidrogén már szinte atomjaira bomlott (H) - be kell látnunk, hogy a Jupiteren annak mostani körülményei között biológiai élet keletkezésére és túlélésére nincs remény. Feltéve persze - tegyük hozzá mindig -, hogy földi típusú biológiai életre nincs remény. Másféle lények, másféle élővilág azért talán kialakulhatott ott is. Atomerőmű vagy csillag? Ami megdöbbentette a kutatókat: kiderült, hogy a Jupiter nemcsak több napfényt ver vissza, mint a mi Holdunk - hanem valamilyen rejtélyes módon sokkal több meleget sugároz ki az űrbe, mint amennyit a Naptól kap! Méghozzá nem valamivel, hanem 1,8-3-szor többet! Ez pedig nem származhat külső forrásból. Hát még, ha pontosan közöljük ennek az energiának a nagyságát, akkor alighanem önök, olvasók is megdöbbennek. Éppen úgy, ahogyan a tudósok döbbentek meg, amikor ezek az adatok - az ott elszálló és méréseket végző amerikai szondák révén - tudomásukra jutottak. Kiderült, hogy a Jupiter atmoszférájának felső részében a hőmérséklet mínusz 145 foktól egészen… plusz 260 Celsius fokig változik! A belsejében pedig plusz 10 ezer foktól plusz 30 ezer Celsius fokot tehet ki! Az a bizonyos, a Naptól kapottnál háromszor nagyobb energia - tudják, mennyi? Földi viszonylatokra átszámítva olyan a dolog, mintha 50 ezer Hirosima-típusú atombombát robbantanánk fel - másodpercenként! Ilyen helyzetben persze már-már jogosnak látszik az

alcímben feltett kérdés. Fel is tették a szakemberek. Hiszen egy ilyen nagyobbrészt hidrogénből és héliumból álló, ekkora hőt kisugárzó égitest a mi fogalmaink szerint inkább csillag, semmint bolygó. Bár nem hivatalosan, de létezik a kis csillag megjelölés. Nos, nem egy csillagász amellett kardoskodik, hogy ennek is nevezhető a Jupiter. Az semmit sem számít, hogy bolygók között, maga is bolygóként forog a rendszer központi csillaga körül. Ugyanis a már általunk úgy-ahogy ismert világegyetemben nem is az egy csillaggal rendelkező bolygórendszerek, hanem inkább a kétcsillagosok számítanak normálisnak, azokból van a legtöbb! Egyes asztrofizikusok (csillagfizikusok) szerint a hőfelesleg oka az, hogy a bolygó gravitációsan összemenőben van, ez termel ennyi hőt. A jelenség ismert és lehetséges. De más kollégáik szerint viszont itt olyan normális termonukleáris folyamatok zajlanak, mint a Napban. Csak persze kisebb méretekben és hatásfokkal. Persze azért nem könnyű a dolog. Még elfogadni vagy megbékélni a gondolattal is nehéz, hiszen miféle bolygó az, amely csillagként viselkedik? Egy amerikai nukleáris kutató 1993-ban bemutatott elmélete talán választ ad a nyugtalanító kérdésekre. Marvin Herdorn modellje szerint a Jupiter belsejében nem csupán hidrogén, hanem urán is van. A rendszer pedig úgy működik, mint egy természetes atomreaktor. Hidrogénburkolat teszi lehetetlenné, hogy a reaktor megszaladjon, és gigantikus robbanás következzen be. Az urán pedig odabent ég, dolgozik és sajátságos központi fűtést biztosít a bolygónak. Nem zárható ki, hogy az amúgy roppant barátságtalan bolygó éppen ezért érdekelheti az Idegeneket. Bár nyilván semmi sem lehet teljesen egyedi a végtelen mindenségben azért nem túl gyakori talán az efféle bolygó-csillag. Az sem mellékes,

hogy az energiáját talán ki tudják használni, vagy raktározni… A Nagy Vörös Folt Az embereket már régóta aggasztja és izgatja, hogy mi lehet a jelenség magyarázata. Ez is egyike a Jupiter titkainak, és így persze a Naprendszer még megoldatlan rejtélyeinek. Amelyek nemcsak minket, földi embereket - de talán másokat is érdekelnek? A bolygó (csillag?) felszíne már korán magára vonta a figyelmet Kezdetben nem is foltokat, hanem csíkokat láttak és ez olykor a mai felvételekre is igaz. Tény viszont, hogy 1664ben egy olasz amatőr csillagász, aki mellesleg éppen távcsövek, csillagászati teleszkópok gyártásával foglalkozott, bizonyos Campani úr Bolognában kiadott egy könyvet (Raggvaglio di nuove osservazioni). Ebben említette a csíkokat. Abban az évben, és a következőkben aztán szinte mindenki rávetette magát a csíkos bolygóra. Robert Hooke brit csillagász azt állította munkájában (Philosophical Transactions), hogy 1664. május 9-én szintén látta e csíkokat. Nem is érdemes felsorolni, hányán álltak elő aztán ugyanezzel (Zucchi, Cassini, Gottigniez, Grimaldi. stb.) és mindenki igazat mondott. Ugyanakkor a Nagy Vörös Foltot csak 1879 augusztusában fedezte fel Wilhelm Tempel és - mivel akkor már kemény verseny folyt az eget figyelő és felfedezésekre vágyó csillagászok között - a német úr rögvest közzé is tette felfedezését az Astronomische Nachrichten 2284-es számában. A mérések tanúsága szerint nem kicsiny objektumról van szó. A szélességét 12 ezer, a hosszát 50 ezer kilométerre becsülték! Vagyis akkora, mint az egész Föld! Később ugyan kiderült, hogy más csillagászok már évtizedekkel korábban felfedezték, de ennek híre nem jutott el a többiekhez. Rájöttek, hogy a tizenhetedik századi nagyok is

látták már azon század vége felé… Minket ez annyiban érdekel, hogy elmondhatjuk: legalább háromszáz éve létezik a Nagy Vörös Folt. Feltehetően korábban is létezett. De mi lehet az? Mindenesetre a Jupiter felszíne nagyon színes és folyton változik. Hatalmas atmoszférikus jelenségek zajlanak le ott. No és más foltokat is felfedeztek, az egyikből több is van. Idestova hetven éve figyelnek meg három, alig pár ezer kilométeres foltot, amelyeket Fehér Oválisoknak neveztek el. Ezek időről időre változtatják az alakjukat és úgy vándorolnak a felszínen, vagy afölött. Ezen felül, vagy 45 éve a jupiteri 14-ik északi szélességi fok közelében haladnak olyan 2 ezerszer 8 ezer kilométeres méretű sötétbarna foltok is. Miután a Pioneer-11 1974 decemberében lefotózta a Jupiter déli sarkvidékét is, amely a Földről általában nem látható, akkor derült ki: körülbelül a Nagy Vörös Folttal átellenben van egy alig valamivel kisebb Fekete Folt is! No és már 1905 óta figyelnek meg a csillagászok egy másik, sötétszürke, hosszúkás formációt, amely körülbelül kétévenként utoléri a Nagy Vörös Foltot. Egy ideig mintha maga előtt lökdösné azt, utána viszont kettéválik, hátulról körülfolyja a vörös foltot, majd utána előtte egyesül ismét és folytatja útját. Vajon ez micsoda? És miért gyorsabb, mint a vörös folt? Hiszen ha körülfolyja, azt jelenti, egyazon magasságban haladnak mindketten. Ha viszont egy magasságban haladnak, mitől gyorsabb az egyik, vagy mitől lassabb a másik? Ráadásul a Nagy Vörös Folt színe sem mindig azonos. Nagy időközönként jelentős változásokat figyelhettünk meg. 187981-ben vérvörös volt és annyira szembetűnő, hogy akár egy házi távcsővel is megfigyelhették az akkori emberek. Ezt követően halványodni kezdett, a tizenkilencedik és huszadik

század fordulóján rózsaszín-szürkének írták le a csillagászok. Aztán 1927 és 1937 között visszanyerte vörös színét, bár ekkor meg karmazsinvörösre váltott. Később ismét halványrózsaszínre változott. Az alakja is változó. Bár a szélessége általában ugyanolyan az idők során, a hosszúsága azonban hol összemegy, hol megnyúlik… Ma már tudható, hogy a Folt forog a tengelye körül, és átlag 14 nap alatt tesz egy fordulatot. A mozgása sem egyenletes. 1894 decembere és 1901 júniusa között például folyamatos késésben volt, ezt arról lehetett felismerni, hogy a környező alakzatok mind lehagyták. Ám 1901 és 1938 között aztán rákapcsolt és majdnem kétszer gyorsabban haladt, lehagyva a körülötte lévő formációkat. Ezt követően ismét késni kezdett és 1952 novemberéig egy fél fordulattal maradt hátra a bolygó légkörének többi része mögött. Utána ismét gyorsítani kezdett… Most aztán töprenghetünk: mi ez egyáltalán? Melyik atmoszférikus, meteorológiai jelenség képes több száz éven keresztül megmaradni egy olyan forrongó, zavaros világban, mint ami a Jupiter felszínét és légkörét uralja? Az elméleteknek persze nincs vége, szinte minden évben feldobnak, kitalálnak valami újat, amilyen még nem volt. De nem tudok egyetlen olyan teóriáról sem, amely végleg és megnyugtató módon magyarázná a Nagy Vörös Folt - vagy a többi foltok - létezését. A Jupiter-holdak Felfedezésükért annak idején négyen is vetélkedtek, köztük maga Galilei. Feltehetően inkább a német Simon Marius volt az első, aki egy 1614-es munkájában 1609-re tette a felfedezés évét (Mundus jovialis anno 1609 detectus - Az 1609-ben felfedezett jupiteri világ). A neveket - miként magát a bolygót

is - a görög mitológiából vették. A Jupiter (Zeusz) főistenhez kapcsolódó kisebb istenségekről kapták hát nevüket a holdak. Az első négyet ennek ellenére Galilei-holdaknak is nevezik a szakemberek. Ezek az Io, az Európa, a Ganymedes, és a Callisto. Aztán majdnem 300 évnek kellett eltelnie, mire sorra meglátták a többit is. Jelenleg tizenhatot ismerünk, és még nincs is neve mindegyiknek. Némelyik alig pár tíz kilométeres méretű. Tehát nem nagyobbak a Mars két holdjánál, a Deimosnál és a Phobosnál. Akad köztük néhány, amelyek már nagyon messze keringenek a bolygótól, ráadásul a méretük is mikroszkopikusnak nevezhető, hiszen a 20 kilométert sem éri el és… 22 millió kilométerre keringenek a Jupitertől! (A mi Holdunk kb. 380 ezer kilométerre van tőlünk). Csak öt olyan van, amelyek méretüknél fogva is igazi holdnak számítanak. A Ganymedes a Naprendszer legnagyobb holdja - a mérete meghaladja a Merkúrét is! Ugyanakkor a sűrűsége a víz sűrűségének kétszeresét sem éri el. A Naprendszer legnagyobb holdja tehát egyben a legkönnyebb is. Akadtak már olyanok, akik ebben is valamiféle mesterséges dolgot sejtettek. Nem hiányoztak azok sem, akik valamiféle Idegenek beavatkozását sejtették itt, bár közel sem olyan a helyzet, mint a Mars már említett gyanús holdjaival. Ez amazoknál sokkal, sokkal nagyobb. A másik hold, az Io nagyobb, mint a mi Holdunk. 350 ezer kilométer távolságban kering a bolygó körül, méghozzá ijesztően gyors tempóban. Kevesebb, mint 1,8 földi nap alatt tesz meg egy kört. A felszíne pedig - a Voyagerek tanúsága szerint - olyan, akár egy… pizza. Az egész tele van szabálytalan foltokkal. Vörös, sárga, narancsszínű foltok vannak ott fölös számban, de akadnak fehér és éppen a sarkokon - fekete foltok is. Fogalmunk sincs egyelőre, hogy ezek mit takarhatnak, mit jelenthetnek. Legalább tíz, ma is működő vulkánt is felfedeztek

ezen a ritka légkörű holdon: az egyik éppen akkor tört ki, amikor a földi űrszonda mellette száguldott el fényképezve. Kiderült, hogy a magmát a vulkán 280 kilométer magasra lőtte ki! Így aztán az Io, ez a Naptól igen messze keringő égitest a kevés idejutó fény és meleg ellenére egészen elviselhető hőmérséklettel rendelkezik. Igaz, a középhőmérséklet mínusz 143 Celsius fok, de akadnak ott olyan részek, például a működő vulkánok gázfelhőiben plusz 17 és 97 fok között van a hőmérséklet… csak az a baj, hogy a légköre nagyobbrészt kénből, káliumból, hidrogénből stb. áll. Oxigén nincs. A Jupiter másik holdja, az Európa még érdekesebb. Nem véletlenül soroljuk itt fel egyes holdak különös vagy meglepő tulajdonságait. Ha ugyanis Idegenek jelenlétére gyanakodunk (és bizony gyanakodunk) a Naprendszerben, számba kell vennünk minden olyan helyet, égitestet vagy bolygón található vidéket, tájat, amelyik ilyen vagy olyan okokból alkalmas lehet. Így ebben a sorban okvetlenül meg kell említenünk az Európát is. Ez még inkább reményt ébreszthet akkor, ha valamiféle életlehetőségeket, esetleges élet-helyeket keresünk a Naprendszerben. Ez az égitest valamivel kisebb a mi Holdunknál, és 3,5 földi nap alatt kerüli meg anyabolygóját. A hold a ráeső napfény 64 százalékát veri vissza. Az általános színe fehér-narancsszínű (szép…), a fehér szín a sarkok környékén sokkal intenzívebb. Több nagy krátert is felfedeztek rajta. A felszíneken sok több ezer kilométeres vonal látható, ezek világos vagy sötét csíkokba mennek át. Semmilyen más égitesten sem sikerült ehhez foghatót találni. A jelenleg érvényes - bár csak feltételezéseken alapuló - magyarázat szerint az Európát 100 kilométer vastag jégtakaró borítja, amely olykor megrepedezik, és alóla előbukkan a piszkos víz.

Ami persze nem csupán víz, és nyilván megfagy utána. Ezek okozzák a csíkokat. A Callisto 1 millió 800 ezer kilométerre köröz a bolygótól és 16,6 napig tart egy körbefutása. Alig valami fényt ver vissza, igen sötét égitest. Csak a szondák fedezték fel, hogy egyrészt csöppet sem meglepő módon rengeteg kráter található rajta, másrészt viszont két rendkívüli formációt is felfedeztek rajta. Mindkettő meredek hegység, amely tíz nagy völgyvidéket és 3 ezer kilométeres területet foglal el - a hegyei pedig 100 és 600 kilométer magasak! Ami még furcsább: ez is igen ritka anyagsűrűségű égitest. Felteszik, hogy a 4840 kilométeres átmérőjű testnek csak egy része, kb. 3200 km átmérőjű a szilárd magja a többi pedig… tenger. Ha ez igaz, akkor itt találhatók a Naprendszer legmélyebb tengerei! Ugyanis itt a mélység 750 kilométeres is lehet, ami a mi mély óceánjainkhoz képest is azok… százszorosát tételezi fel! Élet a Jupiteren? Talán merész dolog megelőlegezni ezt a feltételezést egy ennyire barátságtalan bolygó esetében. Vannak viszont bizonyos jelek és ezeket különféleképpen magyarázhatjuk… Az egyik a Jupiter rádióadásai. Igen, ez nem tévedés! Első ízben 1955-ben észleltek a rádiócsillagászok rejtélyes adásokat. Azon év januárjában, majd februárban és márciusban is erőteljes jelek érkeztek a világűrből a marylandi Senecában található obszervatórium antennáira. Ekkor utánanéztek régebbi, rögzített felvételeknek és kiderült, hogy régebben is vettek ilyeneket, pl. 1950. október-novemberben, és 1951 februárjától áprilisig egyfolytában. Akkor földi adásoknak hitték őket és nem foglalkoztak velük. 1955-ben aztán rájöttek, hogy az adások a Földön kívülről érkeznek. Éppenséggel - a

Jupiterről. Mielőtt valaki túl korán örülne, hadd jegyezzük meg: ezek nem mesterséges forrásokból származtak. A Jupiter három tartományban sugároz: 3 centiméteren, 70 centiméter körül és tízegynéhány méteren. Kiderült, hogy ezeket szabályos időközönként megszakítja valami. Hamar rájöttek, hogy az Io hold vonulhat el a rádióforrás és a Föld között, olyankor szakad meg az adás. Tehát az adó feltehetően a Jupiteren van. Ez persze segített kideríteni, hogy maga a bolygó mennyi idő alatt fordul meg tengelye körül. Erről már írtunk. De ha a rádióforrások mindig szabályosan sugároznak, akkor ez azt jelenti, valamilyen szilárd ponton kell állniuk a bolygó felszínén! Viszont az ottani körülmények ismeretében ma a földi tudomány azt állítja (kénytelen azt állítani), hogy ilyen szilárd pont nem lehet a Jupiteren! Nem ez az egyetlen ellentmondás, ugyanakkor fájóan bizonyítja tudatlanságunkat. Persze, ha Idegeneket keresünk, akkor most azt is mondhatjuk: lám, itt a bizonyíték! Milyen technika lett volna képes olyan szörnyű jupiteri körülmények között egy rádióállomást elhelyezni a bolygón? Évtizedek óta törik rajta a fejükét a kutatók. Nem csoda, ha az Idegenek kérdése már 1974-ben eszébe jutott egy orosz (szovjet) szerzőnek. Sz. Bozsics már Lakott-e a Jupiter? címmel írt cikket a Tyehnyika Mologyozsi-ben (1974 április). Felhívta a figyelmet arra, hogy ezek a rádióhullámok milyen keskeny frekvencián érkeznek, egyszerre hallható hang és ultrahang formájában. Az is feltűnt neki, hogy a forrás mérete meg kell, hogy haladja a több száz métert! Persze, a tudomány emberei - mint egy lengyel szerző említi - ezúttal is meg akarnak bennünket fosztani minden reménytől. Vagyis a szkeptikusok sikeresen oltogatják el a

lelkesedők kicsi és nagyobb lángjait, tüzeit, csak hogy kiverjék az emberek fejéből ezt a gondolatot. Az akkori Ukrán SZSZK Tudományos Akadémiája egy hatalmas, T-alakú rádiócsillagászati állomás (rádióteleszkóp) állítólagos igénybevételével 1983-ban azt állapította meg, hogy ilyen rádiósugárzás a… pulzárokból érkezik. Vagyis a neutroncsillagokból, egykori, de mára önmagukba zuhant csillagokból. Nos, ezzel a szovjet tudósok azt akarták mondani, hogy a Jupiter egy neutroncsillag? Azért a szakmai ignoranciának is van határa - vagy kellene, hogy legyen. 1980 szeptemberében a Voyager-1 a Jupiter Naptól meg nem világított oldalán számos fényfelvillanást látott és fényképezett le. Legalább 20 ilyen erős fényforrást örökítettek meg az automata kamerák. A legelfogadottabb hipotézis szerint ezek nagykiterjedésű elektromos viharok, kisülések. Ez rendben is lehet - de ez semmit sem magyaráz meg a nagyon is szabályos rádióadásokból! Mert azt ugye még az egykori ukrán - vagy más nemzetiségű - szkeptikusok sem mesélhetik be nekünk, hogy van a Jupiteren olyan elektromos vihar, amely mindig ugyanakkor, másodpercre pontosan sugároz ugyanolyan jeleket. És nem csak 50 éve, hanem nyilván már akkor is tette ezt, amikor mi még fel sem fedeztük az elektromosságot vagy a rádióhullámokat, tehát nem vehettük ezt az adást. Éppenséggel logikus, hogy ezek a rendszeres rádiójelek már a majomemberek vagy a piramisépítők korában is elérték a Földet, valósággal záporoztak ránk, aminthogy a Naprendszer más égitestjeire is… Ha nem is merjük azt állítani, hogy egy idegen civilizáció adja e jeleket… Hogyan magyarázhatnánk meg keletkezésüket? És a szabályosságukat? A három különböző hullámhosszot? Amelyeket mintha azért találtak volna ki valakik, hogy üzenetük biztosan célba érjen?

Az üzenet szót nem kell okvetlenül úgy érteni, hogy a rádiójelek hordoznak valamiféle kódokat és azokat meg kell fejtenünk. A dolog ennél sokkal egyszerűbb is lehet… Maga az adás az üzenet! Annak összes körülményeivel együtt, természetesen. Vagyis az, hogy három különböző hullámhosszon jönnek, hogy mennyire szabályosak, stb., vagyis az üzenet csupán annyi, hogy itt vagyunk és sugárzunk, vagy annyi, hogy itt voltunk, de a rádióadókat itt hagytuk. Nem elképzelhetetlen, hogy a Jupiteren uralkodó embertelen körülményeket legyőzve, mi több, az ottani helyi energiákat felhasználva működtetik az adókat az Idegenek - akár sok tízezer éve! Lehet, ők már rég elmentek innen, de az adók itt maradtak és működnek. Azt az időt várják, amikor mi is felfedezzük az adásokat és azok nyomába eredünk… De nézzük meg, van-e lehetőség bármiféle életre? A dolog ugyanis nem teljesen reménytelen. A Jupiter színképében felfedezték már olyan anyagok jelenlétét is, amelyek szülői lehetnek a szerves életnek. Például az ammóniát és a metánt. Sőt, egy színképvonalat, mint a… chlorofíl vonalát azonosították! Vagyis lennének ott növények? Már a tizenkilencedik században látni véltek egyes csillagászok némi zöldet is a bolygón. Ami az akkori távcsövekkel nem kis teljesítmény lehetett. 1836 és 1898 között Stanley Williams a Jupiter északi féltekéjének megfigyeléséről naplót vezetett és ennek egy részét közzé is tette (Monthly Notices, LIX. kötet, 1899.). Azt a területet ő nemcsak zöldben, de sok egyéb színben is látta és ez adta a feltételezést, hogy bármelyik szín is lehetett növényi élet (még a Földön sem csak zöldek a növények). 1975-ben két amerikai tudós (Chen és Ferris) már kísérleti úton is bebizonyították, hogy a jupiteri

összetételű gázkeverékekben létrejöhet a szerves élet. Később a NASA kérésére kísérleteket végeztek azzal is, hogy a földi baktériumok kibírják-e az ottani körülményeket? Nos, remekül kibírták. Vagyis ha vannak ott ehhez hasonlók, vidáman élhetnek, és ha egyszer a Földről odakerülnének valamilyen, nem kellően sterilizált űreszköz révén, akkor ott elszaporodhatnak! Élet létezhet még a holdakon is! Különösen ott, ahol több tíz kilométeres jégréteg adja a védelmet a gyilkos kozmikus sugaraktól. Bizony bakteriális szinten legalább három égitesten: magán a Jupiteren, a Ganymedesen és a Callistón lehet ilyen élet. Akadnak földi kutatók, nagyon komoly szakemberek, akik azt sem zárják ki, hogy a Jupiteren nemcsak baktériumok, hanem ennél valamivel magasabb rendű életformák is létezhetnek. Ez persze egy ideig még nem deríthető ki számunkra. De azok a rádióadások… Ezekről keveset beszélnek. Mint minden olyan problémáról, amelynek megoldására egyelőre nem látnak semmilyen megoldást. Ezenközben azonban a Jupiterről induló rádióadások szabályos időközökben végigsöprik a közeli világűrt, eljutnak a Naprendszer minden égitestjére, és a Földre is. Szeretnénk azt hinni, hogy nekünk címezték, címezik őket de hol a bizonyosság? És hol vannak azok, akik az adásokat elindították?

VI. fejezet

A SZATURNUSZ Gyűrűk és gyűrűk A gyűrűs égitest sajátos füleit Galilei fedezte fel1610-ben. Később a könyvében le is rajzolta (Il Saggiatore, 1623.) Később igencsak megijedt, mert a füleknek nyoma veszett és a Szaturnusz éppen olyan gömb lett, mint a többi. A laikusok számára ez nagyon különös dolog lehetett. Hiszen például 1921-ben heteken át tudományos világszenzáció volt, hogy a Szaturnusznak eltűnt a gyűrűje! és csakugyan, aki akkor nézte jó teleszkópon át, bizony nem látta a gyűrűket. Csak később derült ki - mármint a nagyközönség számára -, hogy ez egy időről időre ismétlődő jelenség és csak a Földről nézve tűnnek el a gyűrűk (mert több is van). Egyszerűen a bolygó mozgása következtében előfordul, hogy a gyűrűk élükkel fordulnak felénk és ilyenkor persze nem láthatók. Korábban, a nem kellően jó távcsövek idején akadt olyan komoly csillagász, aki komolyan hitte és hirdette, hogy a Szaturnusznak két füle van, mint a kávéscsészének (Francesco Maria Grimaldi). A másik olasz csillagász, Francesco Fontana már említett Novae coelestium terrestriumque rerum observationes (Égi és földi dolgok új megfigyelései) című művében ugyanezt erősen támogatja. Egy harmadik honfitársa, Giambattista Riccioli már rendszerezni is próbálta e füleket (Almagestum novum, 1651). Rengeteget lehetne írni a gyűrűk és azok részeinek felismeréséről, felfedezéséről, megnevezéséről stb. Valóságos regény kerekedhetne ki ezekből a tudományos kalandokból és

vitákból. A hetvenes évektől kezdve ott tartunk, hogy legalább négy gyűrűről tudunk (A, B, C, D.) Tény az is, hogy a planéta felszínétől számított 600 és 137 ezer kilométeres távolságban rengeteg apró szemcsés anyag köröz a bolygó körül. Ennek nagy része persze jég, amely a kozmikus, mínusz 270 fokos hidegben járja a maga útját. Itt ismét olyasmivel, találkozunk, amit elméletileg lehetetlennek kell tartatunk. Mint már említettük, a Jupiternek is vannak gyűrű és azok is megtörik a gravitáció, a fizika törvényeit. Nos, mindez sokkal inkább látható a Szaturnusz körül! Ugyanis ha egy nagy gravitációjú test körül kisebb tömegű testek keringenek - így van az égész általunk már úgy-ahogy ismert világegyetemben - akkor a központi égitesthez közelebb keringő testek sebessége nagyobb, míg a távolabbiaké kisebb. Ami érthető is, hisz kisebb gravitáció hat rájuk, távolabb vannak, nagyobb utat kell megtenniük ahhoz, hogy egy kört elvégezzenek. Érvényes ez a napra és a bolygóira is. A kis Merkúr villámgyorsan rohangál, hisz oly közel van a Naphoz. A Föld vagy a Mars a sor közepén vannak, így például a Föld számára egy kör megtétele 365 napot vesz igénybe. A jóval távolabb lévő égitestek között például még nem is az utolsó a rendszerben az Uránusz, amely viszont… 84 év alatt kerüli meg a napot, ennyi ideig tart egy uránuszi év. Nos, ha ez a szabály ennyire érvényes itt - miért nem érvényes a Szaturnusz gyűrűi esetében? Ott ugyanis a legbelsők a leglassúbbak és a külsők a gyorsabbak! Amit senki sem ért és magyarázni is alig próbálják a kutatók. Ez fizikai lehetetlenségnek is tűnik. Lassabban forog az a réteg, amely 600 és 900 kilométer között van, vagyis kis túlzással szinte érinti a felszínt - és ennél gyorsabb a következő, 12-16 ezer kilométer közti réteg? És még ennél is gyorsabban kering a bolygó körül a 100 ezer kilométerrel is távolibb lévő

utolsó gyűrű? És mintha még nem lenne elég, 1980-ban azt is felfedezték, hogy a világos és sötét csíkok között némelyik két-két csík az égmechanika törvényeivel ellentétesen összetekeredik? Akárcsak két szalag, amit egymás köré lehet tekerni… Ehhez hasonló dolgot sem találtak sehol. Ugyanakkor azt kell mondanom, mindabból, amit a mai napig megtudtunk a Szaturnuszról, még semmi sem utal az Idegenek ottani jelenlétére. Igaz, ez a bolygó amúgy rengeteg búvóhelyet rejthet, de az ottani rejtélyek még nem érték el azt a szintet, ami felkeltené érdeklődésünket. A Szaturnusz titkai közül a legérdekesebb csak akkor derült ki, amikor- összerakták a bolygóról készített fotókat. Ezeket a Voyager-1 és a Voyager-2 automatikus kamerái vették fel a bolygó mellett elhaladva. Igaz, az északi sark fölé egyik sem jutott el - nem arra vitt az útja, ezért pedig nem kockáztattak egy mindig rizikós pályamódosítást! - később azonban sikerült kirakni a két szonda fotóiból a Szaturnusz északi sarkának látványát. És ekkor érte a kutatókat a döbbenetes meglepetés. A fényképeken egy hatszögletű, szabályos alakzatot fedeztek fel! Mindjárt az elején le kell szögeznünk: ez a hatszögű valami annyira szabályos, hogy nem lehet természetes eredetű. Ezt a hozzáértő kutatók is kénytelenek voltak bevallani. Ha pedig ez egy mesterséges építmény vagy bármi más - ki készítette, mikor és milyen céllal? Ez bizony egy bázisnak tűnik. Valamiféle olyan építménynek, amelyet aligha készítettek állatok, és aligha lehel növényzet. Már csak azért sem, mert mint kiderült, ezen az égitesten is igencsak nehéz lenne az életet még elképzelni is - nemhogy az ott valóban létezhetne. A Szaturnusz - hasonlóan a Jupiterhez óriási, de nem kellően sűrű bolygó. 750-szer nagyobb a Földnél,

viszont a tömegét tekintve csak 95-ször nagyobb. Tehát meglehetősen ritka lehet az anyaga. Nehéz is itt a sűrűség szót használni, jobban illene helyette annak ellentéte, a ritkaság. Nem tudni, hogyan alakult így, de egy köbcentiméter anyag a Szaturnuszon mindössze 0,705 grammot nyom. Nos, ritkább, mint a víz (1 gramm/köbcentiméter). Így aztán a Szaturnusz a Naprendszer legritkább anyagú bolygója. Persze ne felejtsük el hozzátenni, hogy ez jelenlegi tudásunk szintjén igaz csak. Még sok meglepő dolog fog kiderülni minden rendszerbeli bolygóról és holdról, ez valahol természetes is. Azt hiszik a kutatók, hogy a Szaturnusz tömegének kétharmadát hidrogén, a harmadik harmadát pedig az ugyanolyan könnyű hélium és az alig valamivel nehezebb metán alkotja. Ez aztán egy inkább gázszerű, mintsem folyadék-bolygót ad - csak azt nehéz elképzelni, hogy akkor ez az egész tömeg mitől marad egyben és alkot szabályos gömböt? Amelynek még sokkal anyagszerűbb gyűrűi is vannak? Ráadásul, mint a nagyobb bolygók általában, még a forgási sebessége sem azonos a bolygó minden pontján. Az egyenlítő környékén a Szaturnusz 10 óra 14 perc alatt tesz egy kört, ámde fent a sarkok tájékán csak… 12 óráig tart egy fordulata! Így az is érthető, hogy ez a gömb voltaképpen nem is annyira gömb, hiszen a sebesség miatt középen kidudorodik. A mérések szerint az egyenlítői átmérője 13 ezer kilométerrel hosszabb, mint a két sarok, az északi és déli között mérhető távolság! Itt is felmerül a hőtermelés titka. Ugyanis ez a gázgömb háromszor annyi meleget sugároz ki magából, mint amennyit a Naptól kap! Ugyanezt a Jupiter, esetében még meg tudtuk érteni, sőt magyarázni is. Elfogadtuk, hogy egy kisebb ál-csillagról van szó, amelynek belsejében feltehetően termonukleáris reakciók

zajlanak iszonyú méretekben és hatalmas energiákkal. De mi lehet a magyarázat a Szaturnuszban? Ahol aligha van urán, merthogy ennek a gázgömbnek talán még fémes vagy szilárd magja sincsen? Túl sok a bizonytalan tényező, a sejtés, az ismeretlen dolog a Szaturnusszal kapcsolatban is. De még több ilyenre lelhetünk a bolygómúltjában is! A már sokat emlegetett Hall már 1876-ban észrevett a Szaturnusz felszínén egy ismeretlen eredetű és számára nagyon különös fehér foltot. Képzelhetjük e folt méretét, ha azt abból az irdatlan távolságból a korabeli, még nem túl nagy teljesítményű teleszkóppal megláthatta! Ami még különösebb - a folt később eltűnt! Csak 27 évvel később látták meg ismét a földi csillagászok. Barnard pillantotta meg 1927-ben - de miért lennénk biztosak abban, hogy ez ugyanaz a folt volt? Lehetett egy másik, amely időközben kialakult. De milyen meteorológiai események zajlottak le a gázgömb felületén, amelyek azt okozták volna? Vagy valami egészen másról van szó? Utána feltehetően ismét eltűnt a folt, mert az évkönyvek és egyéb tudományos beszámolók nem tesznek róla említést. Így azt sem tudhatjuk, egy-egy ilyen folt mennyi ideig él? Tény viszont, hogy csak 1933-ban bukkant fel ismét, ekkor Hay látta. Majd 1946-ban már sokkal szervezettebb lévén a csillagászat, és a Szaturnusz-kutatásokkal is többen foglalkoztak - hát a fehér foltot ekkor Camichel, Lyot és Danjon látták. Utoljára 1990 szeptemberében bukkant fel a folt, miután előtte évtizedeken át nem volt látható. Ekkor rohamosan növekedni kezdett és hamarosan csaknem az egész félgömböt elfoglalta. Olyannyira szembetűnő volt, hogy a kutatók a Jupiter Nagy Vörös Foltja mintájára elnevezték Nagy Fehér Foltnak. Persze magyarázat nincs, van viszont számos teória.

Ezek egyike szerint gigantikus viharok dúlnak a felszínen, és ezek olykor fehér ammóniakristályok tömegét kavarják a légkör magasabb rétegeibe. Talán igaz, talán nem. Csak az a baj, hogy a fehér folt megjelenésében az elmúlt száz egynéhány év során felfedeztünk bizonyos szabályosságot. Márpedig nehéz elhinni, hogy bárhol ennyire szabályosan jelentkezzenek a viharok vagy bármilyen más meteorológiai jelenség. Arról nem is szólva, hogy a Szaturnusz igen messze van a Naptól (majdnem másfél milliárd kilométerre! Ez pontosabban 1 milliárd 427 millió kilométert tesz ki, vagyis kis híján tízszer olyan messze van a központi csillagunktól, mint a Föld). Így a Napnak aligha lehet különös hőmérsékletnövelő, vagy évszakokat előidéző hatása… Mindenesetre a folt jelenlegi ismereteink szerint 27-30 évenként tűnik fel. Gyanítható, hogy a dolognak inkább a Szaturnusz Nap körül megtett pályájához van köze. Az óriásbolygó ugyanis 29,5 évenként egyszer kerüli meg a Napot. Hogy élnek-e ott Idegenek, vagy jártak-e ott valaha bármilyen furcsán hangzik-van valamiféle jel! Szándékosan kerültem most a bizonyíték szót. De ha figyelmesen elolvassák a következő bekezdést és akkor önök is erre a belátásra jutnak. 1975-ben történt, hogy a két Voyager-szonda elhaladt a Szaturnusz közelében. Ez az elhaladás persze nem ment olyan gyorsan. A két mesterséges égitest bonyolult pályát írt le, ezenközben persze a Szaturnusz és holdjai is sokféle mozgást végeztek egyszerre. Így 500 napra, tehát jóval több, mint egy évre tehető az az időtartam, amely alatt a két szonda aránylag közel volt a bolygóhoz. Nos, az ötszáz nap leforgása alatt mindkét szonda műszerei egymástól függetlenül 12 alkalommal mértek váratlanul érkező és nagy energiájú rádióhullámokat. Az amúgy érthetetlen, szinte csak zajként jelentkező adások mindig a Szaturnuszról vagy környékéről

érkeztek a mérések szerint. Az első időkben arra gyanakodtak, hogy a bolygóban zajló, nemegyszer több hétig tartó elektromos viharok sugározzák e jeleket. Csak hát… az is kiderült, hogy a jelek mindig szabályos időközökben ismétlődtek! Pontosan 10 óra 10 percenként került rájuk sor. Kézenfekvő volt azt hinni, hogy egy természetes rádióforrás működik valahol a Szaturnusz felszínén, de ezt több okból is el kellett vetni. A kozmoszban rengeteg természetes rádióforrás található, a rádiócsillagászok a megmondhatói: ha belehallgatnak a mindenségbe, állandó a zaj, mindenfelől csak úgy áradnak a jelek… De itt aligha erről volt szó. Ugyanis a Szaturnusz, mint írtuk, egy fordulatot 12 óra alatt tesz meg, és felületén sehol sincsen olyan pont, amely 10 óra 10 perc alatt fordulna. Így tehát a periodikusan ismétlődő rádiójelek nem származhatnak a bolygó felszínéről (amely, mint láttuk, különben sem igen létezhet…). De akkor honnan jöttek ezek a jelek? Azóta idestova huszonöt év telt el, de a tudomány most is ott tart még, hogy elvetette a Szaturnusz felszínén lévő rádióforrást és ehelyett arra gyanakodik, hogy valamelyik gyűrűjén lehet az a rádióadó. Van olyan gyűrűréteg, amely 50 ezer kilométerre van a felszíntől. Ennek forgásideje egyezik a 10 óra 10 perces időtartammal, vagyis a gyűrű egy tetszőleges pontja ennyi időnként kerüli meg a bolygót. Most már csak két kérdés maradt, de ezek is eléggé nyugtalanítóak, és főleg olyanok, amelyek lesöprik az asztalról a tudomány által jelenleg felkínált magyarázatokat. Az egyik: hogyan működhet egy természetes rádióforrás egy kis holdon? Sőt, mi több: nem is holdon, hanem egy, a Szaturnusz-gyűrűben elhelyezkedő jég-, vagy jegesre fagyott kődarabon? Ne feledjük, ezek a gyűrűk sok millió olyan kőből állnak, amelyek átlagos nagysága a száz métert sem éri el!

A természetes rádióforrások általában - jelenlegi tudásunk és eddigi tapasztalataink szerint - kivétel nélkül bolygókon vagy csillagokban találhatók. Így van ez a Naprendszerben és amennyire meg tudjuk állapítani, más naprendszerekben is. Ugyanis kell valami energia, ami ezeket működteti. Való igaz, előfordulnak elektromos viharok következményeként is, de azok sohasem szabályosak, inkább csak egyszeri vagy többszöri kisülésekről beszélhetünk. Agyűrűben rejtőző rádióadó tehát csak egyetlen esetben lehet valóságos: ha mesterséges eredetű rádióforrásról, vagyis értelmes lények által épített adóról van szó! A másik dolog: ha 500 nap alatt a szondák mindössze 12 alkalommal vették az adásokat, és ezek némelyike 10 óra 10 percenként ismétlődött - akkor mi történt a közbeeső időben? 500 nap alatt legalább ezerszer van 10 óra, amikor ezek szerint nem érkeztek adások. Vagy mindig is elindultak a rádióhullámok, de a szondák valami okból mindössze 12 alkalommal vették a jeleket? No és ne feledjük azt sem, hogy bárhol is volt a rádióforrás mindez már tény és utólag nem lehet rajta változtatni. Vagyis bebizonyosodott: a Naprendszernek e távoli és általunk lakatlannak hitt táján is történik valami. De felmerül egy izgalmas lehetőség: mi van akkor, ha ezek automata rádióadók voltak (mert lehet éppenséggel több is ott, ahol egyről már biztosan tudunk) és csak azért sugároztak jeleket, mert arra jött a két Voyager? Érzékelhették közeledésüket, például abból is, ahogyan a szondák vezérlő berendezése rádió útján kommunikált a földi irányítókkal. Lehet, azelőtt nem szólaltak meg a rádióadók, csupán figyelték a Naprendszer Jupiteren túli tájait? És amikor végre idegen eredetű, de kétségtelenül értelmes lényektől származó jeleket vettek, akkor működésbe léptek?

Itt a Földön tudomásom szerint eddig nem vettek ilyen, a Szaturnuszról érkező jeleket. Vagy igen? Ugyanis ide már annyi jel érkezik a kozmoszból, hogy azokat például több tíz millió csatornán egyszerre figyelik automata számítógépes rendszerekkel (pl. az idegen értelmes élet után kutató SETIprogram keretében). Így nem csoda, ha ezek a jelek egybefolynak, megfejtetlenek maradnak. Különösen akkor, ha itt nem is tudjuk szétválasztani azokat, amelyek a Szaturnuszról, és amelyek egy-egy távoli galaxisból érkéznek. Így tehát nem zárható ki, hogy a Szaturnusz időnként ad, az ott lapuló automata rádióadó a Voyager-ek távozása óta már tudja, hogy vannak értelmes lények a közelben. Persze lehet, erről már évtizedekkel korábban, a földi űrkorszak vagy rádiócsillagászat kezdetén értesült. Hogy Idegenek személyesen is lennének a Szaturnusz közelében, egyelőre kétségesnek tűnik. De ha valaki egy kicsit is komolyan veszi itteni tartózkodásukat, létezésüket, ne feledkezzen meg a szaturnuszi rejtélyes rádióadásokról vagy a bolygó északi sarkán fellelhető hatszögletű rejtélyes építményről, alakzatról. Hold-rejtélyek A Szaturnusznak is vannak holdjai, nem is kevés. Jelenleg úgy tudjuk, hogy legalább huszonhárom biztosan van, de a következő évek felfedezései még hozhatnak néhányat. Olykor felröppen a hír, hogy ismét felfedeztek egyet, aztán újra csönd van - valószínűleg a nagy távolság miatt a holdak ügyében a mérések enyhén szólva még mindig nem megbízhatóak, nem pontosak. Az első holdat, a Titánt Huygens fedezte fel 1655. március 25én és erről egy évvel később értesítette kollégáit és a világot a De Saturni luna observatio nova (A Szaturnusz holdjának új

megfigyeléséről). A következő kettőt Cassini fedezte fel, aztán bő évtizeddel később e fáradhatatlan csillagász újabb kettőt látott meg és írt le szakszerűen. 1989-ben egyes források ugyan már 23 holdat említettek - megvan minden okunk feltételezni, hogy van azokból talán 25-30 is! Ráadásul némelyik roppant eredeti és nemcsak a többi társától, de a Naprendszer egyéb holdjaitól is különbözik. Az a sor, amelyet a Jupiter holdjai nyitottak meg a maguk különlegességeivel, furcsaságaival - a Szaturnusz körül folytatódik. Vannak ott szabályos gömb alakúak és vannak krumpliszerűek - mint például a Hyperion, amely egy űrben keringő, kissé nagyra nőtt kavicsdarabra emlékeztet. A Voyager-ek 30 ezer fényképet készítettek a nagybolygók és holdjaik vidékén, így aztán van miben válogatnunk. Itt látható ez a kis hold is, amelynek méretei 410x260x220 kilométert tesznek ki. Már a három megadott méretből is látható, hogy messze van a gömb-formától. Vagy ott van a Iapetus, amely két egymástól nagyon eltérő félgömbből áll. Az egyik fele, amely mindig a Szaturnusz felé néz, teljesen fekete - a másik, amelyik kifelé, a bolygóval ellentétes oldalon az űrbe tekint és tízszer erősebb fényt ver oda vissza… Az Enceladosnak olyan síkos a felülete, hogy a fotók alapján a kutatók egyszerűen korcsolyapályának nevezték el. Persze azért vannak ott kráterek is. Még érdekesebb a Thetys. Ennek sűrűsége á szondák mérései szerint pontosan megegyezik a vízével, ami arra enged következtetni, hogy ez jégből van nagyobbrészt. Ugyanakkor a kis hold, a sötét űrben száguldva visszaveri a rá eső fény 80 százalékát! A Voyager-2 által készített fényképen pedig az egyik pontján - nincs kizárva, hogy az éppen valamelyik - északi vagy déli - sarka -, egy tökéletes kör alakú sáncot fedeztek fel,

amelynek a közepén is van egy kidudorodó hegy. Ami egy mesterséges objektum illúzióját kelti (pedig nem az). Van két olyan holdja is a bolygónak, amelyek időnként… pályát cserélnek! Igen, a Janus és az Epimeteus olykor egymás pályáit veszik át, ami annál is könnyebben megy nekik, hiszen a pályaadataik majdnem teljesen megegyeznek (151 ezer 400 kilométerre vannak a bolygó felszínétől). Aztán nem árt felfigyelni a legtávolabb köröző (ismétlem, jelen ismereteink szerint ez a legtávolabbi, ami nem zárja ki, hogy akad ott még a messzeségben egy vagy több másik hold is) Phoebe is roppant különösen viselkedik. Bár nehéz felfognunk, de próbáljuk meg: a Phoebe irdatlan messzeségben, 12 millió 930 ezer kilométerre kering az anyabolygótól! No, de nem ez a furcsa, hanem az, hogy a többi húszegynéhány hold mind egy logikus irányban kering a bolygó körül, kivéve éppen a Phoebét. Ez valami rejtélyes okból fordítva halad emlékezzünk, a Mars esetében is mennyire feltűnő volt a Phobos keringési iránya. Nos, olyan ez, mintha egy autópályán, egy, csak egyetlen egy autós haladna a többiekkel szemben… Persze, a Szaturnusz körül van éppen elég hely, ütközésre nem kell számítani, mégis enyhén szólva különös ez a dolog. Nem tudni, milyen erő késztette erre a mozgásra ezt a holdat? Vagy éppen a nagy távolsága jelzi: valaha nem is volt a Szaturnusz holdja, hanem egy erre szálló kis égitestet fogott be a bolygó? Ez esetben érthető lenne a fordított keringés. Az előbb már volt szó a szabálytalan alakú Hyperionról. Ez a kis hold, ha így mondhatjuk, megszegi az összes szabályt, amely a holdakra vonatkozik a Naprendszerben! A kis holdak ugye általában egyrészt forognak saját tengelyük körül, valamint keringenek a bolygójuk körül. Vagyis mintegy lemásolják a bolygókat, amelyek ugyanezt teszik: forognak saját tengelyük körül és keringenek a Nap körül. Igen ám, csakhogy a krumpli-

alakú Hyperion hajmeresztő dolgokat művelt és nyilván művel a továbbiakban is. 1983-ban fedezte fel J. Wisdom (Santa Barbara Egyetem, USA), hogy ez a kis hold az egyik bolygó körüli keringése során egyetlen egyszer sem fordult meg a tengelye körül, egy másik fordulata alatt viszont tízszer is megfordult - egy fordulat helyett! Hogy erről mit gondoljunk, nem tudjuk. Illetve, amit mi gondolunk, az nemhogy nem illik bele a tudományos világképbe, de az akadémiák felfogóképességébe sem. Szerintük az, ami a Hyperionnal 1983-ban megesett, nyilvánvalóan megesik máskor is. Lehet, még sok ezer vagy több éve történik ez. Csak az a baj, hogy a jelenlegi tudomány álláspontjával, eredményeivel és tanaival semmiképpen sem egyeztethető össze! Vagyis a Hyperion úgy viselkedik, ahogyan az égi mechanika és egyáltalán a fizika törvényei szerint egy égitest (semmilyen égitest) sem viselkedhet! Amint az ilyenkor lenni szokott a tudomány képviselői agyonhallgatják az ügyet. Márpedig ami a Hyperionnal történt, annak mostani ismereteink szerint nincs magyarázata. Logikus, a tudósok számára is elfogadható magyarázata nem létezik. Az nem megoldás, hogy nem beszélünk róla. Mi viszont szolgálhatnánk egy magyarázattal. Makacsul visszatérek tehát az Idegenekhez. Ha egy idegen civilizáció álcázott megfigyelőhelyet akar építeni egy számára idegen naprendszerben, akkor a kisbolygók után a legjobb támaszpontot a holdak jelentik. Ilyen értelemben holdnak számítanak a gyűrűkben keringő törmelékek is. Ha a bolygón olyanok a fizikai viszonyok, hogy ott leszállás szóba sem jöhet például a Jupiteren az egybeolvadó folyadékgáz felszínen, vagy a Szaturnuszon, ahol eleve minden gázból van! - akkor a bolygó körül keringő kemény anyagú hold vagy holdak jelenthetik az ideális terepet, helyszínt egy támaszpontnak.

Ha egy kicsi, pár száz kilométeres holdat választunk, és azon olyan berendezéseket helyezünk el, amelyek képesek a hold mozgását is befolyásolni, akkor nyert ügyünk van. Ezzel ugyanis szabályozhatjuk, alakíthatjuk a megfigyelési pozíciónkat. Akár távoli csillagokat vagy más naprendszereket, akár pedig az itteni rendszerben történő megfigyeléseinket is ideálissá tehetjük akkor, ha uraljuk a holdat. Ezzel tudom csak magyarázni, hogy amikor az Idegenek akarják, akkor a hold egyszerűen nem tesz egyetlen fordulatot sem (rakétákkal vagy más, gravitációs módszerekkel állítják le a forgását), ha pedig arra van szükségük, hogy az ismét mozgásba, forgásba jöjjön, akkor egyetlen keringése alatt akár tízszer is megpörgethetik a holdat! A Titán titkai Az elsőnek felfedezett Szaturnusz-hold sok szempontból a legfontosabb is. Különösen az emberek számára jelenthet sokat. Ugyanis mint kiderült, komoly légköre van. Már régóta felfigyeltek rá, a Pioneer-10-es fő kutatási területe volt, amikor az a szonda errefelé járt. De erről is a két Voyager továbbította felénk a legtöbb eredményt. A Titán lehet az élet bölcsője a Naprendszerben - a Földön kívül, természetesen. Igaz, nagyon messze, 1 millió222 ezer kilométerre kering, és nagyobb, mint a mi Holdunk! Valahol a Hold és a Mars között vannak a méretei, hiszen a mostani, még nem biztos mérések szerint 5120 és 5800 kilométer között lehet. Már az 1940-es évektől tudják, hogy sűrű légköre van (Kuiper), amely a Marsénál ezerszer sűrűbb. A nyomás a felszínen körülbelül 1,6 bar lehet, ami egy autó abroncsában lévő nyomásnak felel meg. Bár a légkörében nincs oxigén, azért ez az egyetlen olyan égitest a Földön kívül, amelynek légkörében a nitrogén

dominál (akárcsak nálunk). A légkör több mint 90 százaléka ebből a gázból áll, ezen felül akad némi metán, de ez az egy százalékot sem éri el. Van ott még acetilén, etán, argon, hidrogén-cianid. Légköre különben vöröses színű zárt felhőrétegekből áll, amelyek miatt nem láthattunk le eddig a felszínére. A légkör ilyetén összetétele könnyen előhívhatja a nálunk jól ismert üvegház-hatást, vagyis felmelegedést. Ezt persze ne vegyük azért annyira szó szerint - melegről szó sincs, a feltételezések és mérések szerint a felszíni hőmérséklet mínusz 123 Celsius fokot tehet ki. Amin nem lehet csodálkozni, hiszen egy olyan égitestről van szó, amely tízszer messzebb van a Naptól, mint mi, a Föld! Ha mi ekkorának látjuk a Napot, a Titánon álló ember egyszer majd olyan aprónak látja, hogy… szinte nem is látja. Mi érezzük a Nap árasztotta meleget közvetlenül a bőrünkön - de mennyi juthat ebből egy Titánon álló ember bőrére? Úgy kell ezt elképzelni, hogy a Marson túli bolygókon sokkal sötétebb és hidegebb minden, mint a Marson inneni világban. Közel másfél milliárd kilométer távolságban kering a Titán is a Szaturnusz körül, nem csoda hát, ha még a melegházhatást előállító légkör ellenére is olyan hideg van rajta. Ez a hőmérséklet nem igazán kedvez a fehérjealapú életnek. De a Földön a víz már három állapotban is létezhet: pára, folyékony víz és jég formájában. Mint írta O.V. Nyikolajev (Priroda, 1985. 4. sz.), a Titánon pedig ezek az állapotok a metánra vonatkozhatnak. Tegyük hozzá: akkoriban még sokan hitték, hogy rengeteg metánt találnak a légkörben is, de ez nem bizonyult igaznak. Viszont nincs kizárva, hogy valóban vannak a Titánon metántengerek, sőt sajátos óceánok is. Mint kiderült, a metán is lehet bázisa, otthona, befogadója a fehérjealapú életnek. 1983 óta pedig - az arizonai LovellObszervatórium munkatársa, Barry Lutz ekkor fedezte fel a

Titán légkörében jelen lévő szénmonoxidot, (CO), ami azt is jelentette, hogy ebben a gázban kell, legyen oxigén is - úgy tűnik, ha a Titán légköre nem is felel meg egy mai életfelfogásnak és élethely-koncepeiónak, azért hasonlít ahhoz, amilyen valaha a Földön lehetett a légkör. Ahol van hidrogéncianid, acetilén és etán, ott már nem zárható ki az élet keletkezésének misztériuma. Az időközben megboldogult Carl Sagan ennél is messzebb ment. Azt állította, hogy a Titánt ugyanolyan szerves molekulák borítják, mint annakidején a Földet. Sőt, ha a Titán eléggé meleg, akkor ott létrejöhetnek a primitívebb életformák is. Talán. De ha az Idegenek itt vannak, a Titán lehet egyike azoknak a holdaknak, ahol aránylag életszerű közegben élhetnek. Ami egyben álcázást is jelent, hiszen a sűrű felhőtakaró nem rejt több száz atmoszférás nyomást és gyilkos, fémeket is megolvasztó poklot, mint a Vénuszon. Nem rejt gázfolyadék felszínt, amelyen nem alapíthatnak bázist - mint a Jupiteren. Nem gázból áll az egész bolygó, mint a Szaturnusz. Tehát sok szempontból alkalmas lehet bázisnak, telephelynek, akár hatalmas támaszpontnak is, hiszen a Titán - mint említettük - kis híján akkora, mint a Naprendszer egyik bolygója, a Mars. Mondjuk, másfélszer olyan hideg van, mint a földi Antarktiszon. Ha az Idegenek anyabolygója, felnövésüket, kifejlődésüket lehetővé tevő világuk, bolygójuk szintén elég messze van a központi csillagtól, akkor ez a hőmérséklet talán egyáltalán nem kínzó tényező számukra. Ha pedig olyan bolygóról érkeztek volna, amelynek légkörében a nitrogén dominál, akkor talán űrruhák és egyéb védőeszközök nélkül is létezhetnek a Titánon. Amelynek sűrű légköre - ezt ne feledjük - éppen úgy megvédi az ott tartózkodókat a legtöbb ártalmas kozmikus sugárzástól, mint a földi légkör bennünket.

Így tehát hallani fogunk még a Titánról. Egyrészt rendkívüli tulajdonságai miatt, másrészt azért, mert az ottani felszíni körülmények talán nem csak a mi számunkra bizonyultakbizonyulnak érdekesnek, sőt izgatónak…

VII. fejezet

AZ URÁNUSZ Bolygó, nem pedig üstökös Este tíz és tizenegy óra között 1781. március13-án William Herschel angol csillagász úgy hitte, egy üstököst fedezett fel, és eleinte annak is hirdette meg egy tudományos folyóiratban. A teleszkópja 278-szoros nagyításban mutatta a fura égitestet, de így is több hónap telt bele, míg más kollégája kiderítette: ez egy bolygó, méghozzá a mi Naprendszerünk tagja. Nem csoda, hogy nehezen hitték el - addigra mindenki meg volt győződve, hogy a Szaturnusz a legszélső bolygó és annak felfedezésével véget is ért a Naprendszer bolygókészlete… A Naptól számított távolsági sorrendben az Uránusz a rendszer hetedik bolygója. Szinte elképzelhetetlenül messze van a Naptól: 2 milliárd 870 millió kilométerre, vagyis kis híján húszszor messzebb, mint a Föld! Hogy jobban lássuk a távolsági arányokat is - a Szaturnusz 1 milliárd 400 millió kilométerre van a Naptól, tőle viszont az Uránusz majdnem ugyanilyen messze van még! Mivel mozgása közben úgy a Föld, mint az Uránusz változtatják az egymástól mért távolságot, bizony előfordul, hogy a két bolygó között 3 milliárd 149 millió kilométer távolság alakul ki… Szédítő. Az Uránusz jelen ismereteink szerint nem tökéletes gömb, gyorsan forog és ezért a sarkokon jelentősen belapult. 84 földi év alatt kerüli meg egyszer a Napot. Mivel mérete kb. négyszerese a Földének, ezért az óriásbolygók közé soroljuk, de hát ez a felosztás nagyon is viszonylagos és mindenképpen Föld-

központú szemléletet takar. Mindenesetre majdnem 15-ször nagyobb a tömege is, mint a Földé. Viszont a sűrűsége olyan kicsi, mint a többi nagybolygóé. A forgástengelye az egész Naprendszerben igencsak egyedülálló: majdnem vízszintes, vagyis kis híján merőleges a keringési pályára. Ezt hivatalosan úgy mondják: a forgástengelynek a pályasíkkal bezárt szöge nagy: 97 fokos. Amit szóban leginkább egy egyszerű képpel írhatunk le: a bolygó úgy gurul, mint egy kerék. De nem arrafelé forog, amerre halad, hanem inkább hátrafelé forog, de közben az ellenkező irányban jut előre… Hatalmas távolság választja el a Naptól, így attól már igen kevés hőt kap. Négyszázszor kevesebbet, mint a Föld! Így nem csoda, ha még a napsütötte oldalán is csak mínusz 170 Celsius körül van a hőmérséklet, sejthető, hogy a másik, sötétebb oldalán több száz fokos hideg uralkodhat. Felhőtakaró borítja, tehát van számottevő légköre is. Megfigyelték, hogy ennek is vannak gyűrűi, méghozzá nem kevés. Ugyanis legalább negyven gyűrű övezi a bolygót! A Nap 42 évig egyfolytában megvilágítja az egyik felét. Majd a következő 42 évben a másikat. De ez ott aligha okoz bármiféle szenzációt, merthogy élővilágot elképzelni abban a nagy messzeségben, sötétségben és hidegben igen nehéz dolog lenne. Kétszáz évig úgy tudtuk, hogy öt holdja van az Uránusznak, és ez már majdnem biztos adat volt. Ám minden megváltozott, amikor az egyik Voyager-szonda le is fényképezte őket aránylag közelről (kozmikus méretekben, persze), és a távolabbról készült fényképeken is csak öt holdat láttunk. Ezeket mellesleg már a Földről fedezték fel 1787 és 1948 között. Ám amikor a szonda közelebb ért az Uránuszhoz, akkor nem múlott el nap, hogy ne fedezett volna fel ismét jó néhányat! Tízegynéhány nap alatt tíz újabb Uránusz-hold létezésére

derült fény. Ezek természetesen kisebbek, ezért nem láthatók a Földről. A szonda több mint 7 ezer fényképet csinált akkoriban az Uránusz környékén és azokat sikerrel küldte el az akkor majdnem 3 milliárd kilométerre lévő Földnek, ami önmagában is hatalmas teljesítmény. Az újonnan felfedezett holdak között a legkisebb 30 kilométeres, a legnagyobb pedig a már régebbről ismert Titania, amely egyes források szerint mindössze 1000, más, újabb adatok szerint 1580 kilométeres. A szonda, amely alig 107 ezer kilométerre közelítette meg a bolygót, sok érdekes holdról küldött beszámolót. Bár az öt legnagyobb hold mindegyike szürke, halott világ, azért mindegyik különbözik valamivel a társaitól, vagy éppenséggel a Naprendszerben is ritka, netán sehol másutt nem tapasztalható különlegességgel is rendelkezik. Az Umbriel felületén például semmilyen geológiai, vagy helyesebben umbriológiai tevékenység nyomait nem fedezték fel. Mintha soha semmi nem bántotta volna a kis holdat (az átmérője 400 kilométer). Hogyan lehetséges, hogy soha nem ütközött volna semmilyen égitesttel? A Naprendszerben egyedülálló, hogy nincs rajta kráter. Ez egyben ismét az Idegenek felé tereli a gondolatainkat, persze ismét csak bizonyítékok nélkül. Az általunk Umbrielnek nevezett égitest tehát lehet éppenséggel… egy mesterséges bázis is! Csak ahhoz túl nagy. Ámbár ha ilyesmit feltételezhettünk a Phobosról és Deimosról, vagyis a Mars két holdjáról, akkor az Umbrielről még inkább feltehető. De ismétlem, erre csak egyetlen közvetett bizonyíték utal: a felületének érthetetlen tisztasága. Az egyik lehetséges ok az, hogy a felülete mesterséges, és ha mégis történik ütközés, akkor annak nyomait a támaszpont lakói eltűntetik. De miért tűntetnék el? Igaz, ha nincs a környéken (vagy

eddig nem volt) egy másik, fejletlenebb civilizáció, akkor nem kell rejtőzködniük. Felmerül persze a lehetőség, hogy nem a földiek, hanem egy másik - illetve itt és ebben az összefüggésben már harmadik! - civilizáció egyedei elől rejtőzködnek. Annak, hogy befoltozzák a meteorok ütötte kráternyomokat, lehetnek éppenséggel tisztán technikai okai (pl. nem hagyhatják, hogy a találat helyén vékonyabb maradjon a burkolat, mert ez a későbbiek során - mondjuk egy újabb találat esetén - végzetes lehet a támaszpont-hold számára). Bármennyire is berzenkednének a tudósok, ha olvasnák ezt az eszmefuttatást (nem fogják, úgy sejtem), azért azon el kellene gondolkodniuk: hogyan lehetséges, hogy egy és csak egyetlen egy hold a legalább ötven-hatvan között a Naprendszerben - ahol azért nagyjából egyforma fizikai körülmények uralkodnak - mentes marad a meteorbecsapódásoktól? Nem lehet érv, hogy amerre az Uránusz jár, vagyis a Naptól több milliárd kilométer távolságban, ott nincs annyi űrkőzet, mint mondjuk a belső övezetben, ahol több százezer kisbolygó repdes körbe-körbe, nem is szólva az üstökösökről. Bizony, ha így lenne, akkor az Umbriel tizennégy társán is kevesebb krátert, becsapódás-nyomot fedezhetnénk fel! Ezzel szemben mi a helyzet? Az, hogy a többi holdon ugyanannyi a kráternyom, mint a Naprendszer összes többi, légkör nélküli égitestén! A Titania össze-vissza van szabdalva, és még különösebb ilyen tekintetben a Miranda, amelyen furcsábbnál furcsább szögletes és vonalas alakzatok is láthatók. Már persze a sok száz kráter mellett. A feltételezések szerint ezt a szerencsétlen holdat nem is egyszer, hanem a fotókon látható sebek tanúbizonysága szerint legalább ötször találta volna telibe egy másik égitest!

Nem csak kicsiny, pár tíz vagy száz méteres kődarab, hanem egy komoly, több kilométeres űrben repülő kisbolygó vagy hasonló égitest. A 200 kilométer átmérőjű gömb alakú hold felszínén számos szakadék, felmeredő sziklafal tarkítja. Az Arielen látszik, hol ömlött ki belsejéből a láva. Az Oberon felszínének egyik részén egy magányos, ráadásul 6 kilométer magas hegy mered fel, ami az összesen is csak 800 kilométeres holdon igen fura látványt nyújt. De hadd tegyem hozzá: mindezen különlegességek vagy furcsaságok mellett az összes többi holdat is kráterek borítják, a legtöbbön olyan sűrűn sorakoznak egymás mellett, akár a mi Holdunkon vagy a Naphoz legközelebb eső bolygón, a Merkúron. Vagyis akkor… Miért nincsenek kráterek az Umbrielen?

VIII. fejezet

A NEPTUNUSZ Nem távcső, hanem matematika! Ez volt az első bolygó, amelyet nem távcsővel, hanem… matematikai számítások alapján fedeztünk fel. Ugyanis olyan messze volt, hogy a maga idejében a távcsövekkel nem lehetett látni. De több csillagász is akadt, akinek feltűnt, hogy az akkoriban a legszélsőnek, legtávolabbi rendszerbeli bolygónak tartott Uránusz mozgását valamilyen láthatatlan erő befolyásolja. 1841-ben egy cambridge-i diák, J. C. Adams vetette fel a problémát. Ámde professzorai nem vették őt komolyan - hogy is nézne ki a világ, ha a felfedezéseket nem a professzorok, hanem a diákok tennék? Így aztán a francia Leverrier hívta fel a figyelmet a jelenségre és később Johann Gottfried Galle a kolléga által előre jelzett helyen, az égbolt azon pontján meg is találta a Neptunuszt. Nagy diadala volt ez a tudománynak. Bár Adamsnek biztosan megvolt a véleménye a hivatalos tudomány vaskalaposairól… Bár ezt is óriásbolygónak tartják - csupáncsak azért, mert négyszer nagyobb a Földnél - nem sokat tudtunk róla jó ideig. Majdnem 50 ezer kilométer átmérőjű égitest, amely csaknem 4 és fél milliárd kilométerre kering a Naptól! Nem csoda, hogy egy körbefutása földi időben számolva csaknem 165 évig tart. Igaz, hatszor lassabban mozog e pályán, mint a Föld. Olyan messze van központi csillagunktól, hogy körülbelül 900-szor kevesebb hőt kap, minta Föld. Ezért érthető, hogy felületén a hőmérséklet a feltételezések szerint valahol a mínusz 200

Celsius fok körül lehet. Méreteiben meglehetősen hasonlít az Uránuszhoz, a sarkokon ez is kissé belapult. Állítólag - mert pontos mérésekre eddig a nagy távolság miatt nem kerülhetett sor - csaknem 16 óra alatt fordul meg a tengelye körül. Furcsa, de ez az egyik olyan bolygó a mi rendszerünkben, amely a felfedezése óta még egyszer sem kerülte meg a Napot! Hiszen egy keringése, mint láttuk, majdnem 165 évig tart, és annyi még nem telt el 1846, a felfedezés éve óta. A Neptunuszt is nagyon sűrű légkör borítja, ami miatt nehéz megtudni, mit is rejt a felszín. Ha ugyan van felszín. A bolygó sűrűsége 1,7 gramm köbcentiméterenként, ami bizony igen kis érték. Arra utal, hogy sok folyadék és gáz, de kevés szilárd anyag lehet benne. Itt is felmerül ugyanaz a probléma, ami már az előzően tárgyalt óriásbolygóknál is előkerült: a Neptunusz is több meleget sugároz ki, mint amennyit kívülről (a Napból) kap! Valahol a belsejében tehát léteznie kell egy ismeretlen energiaforrásnak, amely kifelé sugározza ezt a megtermelt hőt. Ha ugyanis ilyen nem lenne, akkor a felszíni hőmérsékletnek mínusz 230 Celsius foknak kellene lennie. Ehelyett azonban 200-210 fokos hideg uralkodik csak. A különbséget a bolygó maga állítja elő - de hogyan? Csak a Voyager-2 szonda szolgáltatott róla adatokat. Némi döbbenetet okozott, hogy bár ennek eddig nyomát sem látták, a Neptunusznak is vannak gyűrűi. Legalább öt, főleg összefagyott porból és jégből álló, vele forgó réteget fedeztek fel az onnan kapott fényképeken. Utána a bolygó felületén két nagyméretű folt is előkerült. A két sötét foltmérete hasonlít a Jupiter Nagy Vörös Foltjához. Majd találtak egy fehér felhőnek nevezett jelenséget is, majd ezek után egy egész csoport - feltehetően metán - felhőt, amelyek igen gyorsan haladnak… a bolygó forgási irányával ellentétesen!

Ez ismét érthetetlen. Hogyan lehetséges? Milyen erő mozgatja ezeket a felhőket, hogy másodpercenként 400 méteres sebességgel haladjanak a forgalommal szemben? Ugyanis a légkör többi része természetesen a bolygó forgási irányában halad, ahogyan illik. Ez a légkör különben nagyobbrészt hidrogénből, héliumból, metánból és ammóniából áll. A holdakból is sokkal több lett, mint amennyiről addig tudtunk, de ez így volt minden nagybolygó körül. Az 1989 előtt kiadott lexikonokban a Neptunusznak még csak két holdját ismertetik: a Tritont és a Nereidát. De 1989 óta még hat másikat is be kell venni a lexikonokba. Ezek között a legnagyobb 400, a legkisebb kb. 50 kilométer átmérőjű. Viszont a régebben ismert nagy holdat, a Tritont érdemes szemügyre venni. Igaz, amikor a szonda közelről bemérte, kiderült: jóval kisebb, mint ahogyan azt addig sejtették. Most az átmérőjét csak 2720 kilométeresnek becsülték. Amiért nekünk gyanús: ez is egy olyan hold, amelyik a többivel szemben haladva, ellentétes irányban kering a bolygó körül! Majdnem minden nagybolygó, és a Mars esetében találkoztunk már ezzel a jelenséggel. Ennek ellenére a dolog igen ritka és főleg - érthetetlen. Megmagyarázatlan mindmáig. És bár csak egy holdról van szó, azért a Triton nem akármilyen égitest. Például azért, mert van légköre. Rózsaszínű hó borítja, amelyen furcsa vonalak, törések láthatók, és van neki vulkánja is - egy biztosan, mert a Voyager éppen elcsípett egy kitörést. A kis hold belsejéből a vulkáni kráteren keresztül 8 kilométer magasra repült a láva! (Mivelhogy igen kicsi a gravitáció, még az is előfordulhat, hogy a láva ily módon kikerül a világűrbe és ott megfagyott szikladarab formájában csatlakozik az ott keringő egyéb törmelékhez.) Így hát a Triton olyan hold, amelyik… él. Valamilyen értelemben olyan tehát, mintha bolygó lenne: van légköre,

vannak esők, szelek, felhők, működő vulkánok. Persze a hideg miatt nehéz elképzelni, hogy léteznének a felszínén szabad tengerek is… de erről ne álmodjunk. A szonda mérései szerint a hold felszínén mínusz 236 fokos hideg van! Így ha vannak is nyílt, folyékony tavak vagy tengerek a Tritonon, akkor a medrekben víz helyett folyékony nitrogén található. Ez sem igazán alkalmas a földi jellegű életre. De ez ismétlem - nem riaszthatta volna el az Idegeneket, ha a Triton mellett döntenek.

IX. fejezet

A PLÚTÓ Kicsiny pont a végtelenségben Ahogyan a Neptunusz létére az Uránusz gyanúsmozgásából következtettek, itt most ismétlődött a dolog. Kiderült, hogy az utolsónak hitt Neptunusz mozgását is befolyásolja egy láthatatlan erő, egy másik égitest. Ezért már 1879-ben kereste az ismeretlen bolygót Camille Flammarion. Ő úgy vélte, hogy a Naptól 45-ször messzebb kell lennie, mint a Földnek. A valóságban aztán még 40-szeres sem volt ez a távolság. Azonban így is ijesztően messze van, hiszen 6 milliárd kilométerre találták meg. Igaz, akadt olyan csillagász is, aki 100-szoros távolságban hitte meglelni - George Forbes 1900-ban előkereste a Flammarion-féle Astronomie Populaire lapjain a kolléga számításait. A huszadik század elején aztán egyre-másra találtak - egyelőre papíron - égitesteket. Volt, aki kettőt is feltételezett még a Neptunusz pályája mögött (Gaillot), más pedig hármat (Jackson See)! Nincs értelme mindegyiket megemlíteni. W.H. Pickering 1909-ben szakkönyvet is írt a Neptunuszon túli bolygók kereséséről (Search for a Planet Beyond Neptune), és ez a téma izgatta Percival Lowellt is (Memoir on a Trans-Neptunian Planet,1915.). Ők ketten nemcsak a Neptunusz, de még az Uránusz mozgásában is felfedezni véltek olyan szabálytalanságokat, amelyek egy távoli, de valóságosan létező és ható kilencedik bolygóra utaltak. Az csakugyan érdekes volt, hogy a Neptunusz hol gyorsított, hol meg lassított, miközben járta öröknek tűnő útját a Nap

körül. De számos csillagász hiába kereste azt a bolygót. Érdekes mellékterméke e kutatásoknak, hogy miközben az X-bolygót keresték, közben akaratlanul is felfedeztek rengeteg üstököst (legalább százat!), és még több kisbolygót. Lowell egykori asszisztense, Clyde Tombaugh lett a szerencsés. 1930-ban egy külön erre a célra szolgáló berendezés segítségével 400 ezer égitest átvizsgálása, ellenőrzése után megtalálta a kicsiny, jelentéktelen pontot a végtelenségben. Minderre még azon év januárjában került sor, de Tombaugh kegyeletből csak két hónappal később, a már nem élő Lowell születésnapján hozta nyilvánosságra felfedezését. És bár az új égitest nevéért sokáig nagy harc folyt, egy 11 éves angol kislány javaslata győzött és az a távoli égitest a Plútó nevet kapta. És amikor már mások is tudták, hol keressék a Plútót, valami roppant különös dologra derült fény. Az új számítások arról szóltak, hogy a Plútó semmiben sem befolyásolja a Neptunusz és az Uránusz mozgását! Vagyis, helyesebben szólva, nem a Plútó hat rájuk. Így aztán két kérdés is felmerült. Az egyik: ha nem a Plútó, akkor mi? A másik: ha ez hamis adat volt, akkor hogyan tette lehetővé a kilencedik bolygó felfedezését? Egyikre sem kaptunk kielégítő választ, mindmáig. Tombaugh a felfedezését roppant kitartásának és akaraterejének köszönhette. És talán a véletlennek is, hiszen ott találta meg a Plútót, ahol annak számításai szerint lenni kellett - csakhogy ezek a számítások talán mindössze véletlenül mutatták meg a bolygó helyét. A másik kérdés mind a mai napig, a huszadik század végéig egy nagy kérdőjelet képez. Sokan gyanítják, hogy elképzelhetetlen távolban van még egy tízedik bolygó is. Amely szintén a mi rendszerünk tagja lehet, de a távolsága miatt nem fedezhetjük fel. Legalábbis egy ideig.

Mit tudunk a Plútóról? Hiába nevezzük Neptunuszon túli bolygónak, ez csak részben igaz. Ugyanis a pályája olyan alakú, hogy előfordul, néha beljebb jön, közelebb a Naphoz, mint a Neptunusz. A méreteivel sem vagyunk még tisztában - mióta felfedezték, azóta többszörösen csökkentették a feltételezhető méretét. Valaha azt hitték, legalább hatszor nagyobb a Földnél. Aztán úgy hitték, 6600 kilométer az átmérője, még később (1981 körül) ismét csökkentették 5800 km-re. 1985-ös számítások szerint még ez is túl nagy - így aztán végső soron már csak egy 2300 kilométeres égitestről beszélnek. Vagyis jóval kisebb, mint némelyik naprendszerbeli hold. Amikor a Plútó 1988. június 9-én elhaladt egy csillag előtt (természetesen csak a Földről nézve zajlott le ez a jelenség), akkor viszonylag pontos(nak hitt) mérések eredményeképpen, az 1992 folyamán tartott egyeztetésekkel a bolygó nagyságát az őt körülvevő atmoszféra vastagságától függően - 2412 és 2362 kilométer közé helyezték. Hogy milyen roppant messze van a Naptól, az is jelzi: egyetlen kört 248 év alatt tesz meg. Ez gyakorlatilag azt jelenti: mióta felfedeztük, még nem tett meg akkora utat az égen, hogy ebből pontosan ki lehetne számítani a pályaadatait. Más mérések szerint a légkör vastagsága talán 300 kilométernél is többet tesz ki. Úgy hiszik, ez egy metán-bolygó lehet, ami mellett nitrogén is található. Kétszáznegyvenvalahány évenként egyszer beköszönt a plútói tél, ilyenkor metánhó hullik a földre (plutóra) és legalábbis a sarkokon biztosan betakarja a talajt. Ilyenkor az amúgy is igen ritka atmoszféra 250-szeres csökkenést él át, így gyakorlatilag alig marad belőle valami. Amíg ismét meg nem jön a nyár (csak kétszázvalahány évig kell rá várni…) és akkor az összeállt metán ismét belepárolog a levegőbe.

Az első ötven év megfigyelései nem hoztak különösebb szenzációt. Ám 1980 után a Plútó mintha… növekedni kezdett volna! Ami persze nem ezt jelenti, hanem azt, hogy megváltozott az alakja. Ennek révén olykor nagyobbnak látszott, mint annak előtte. Hamar rájöttek: van egy holdja, amely nagyon közel kering hozzá. Olyan közel, hogy a Földről még a legjobb műszerekkel sem lehet szétválasztani a két égitestet és bizonyos helyzetekben azok egynek látszanak. Így bukkant fel a földi csillagászok szeme előtt a Charon. A Charonról is mondhatunk néhány érdekes dolgot. Amikor 1987-ben két tudósnak (M. Pakull és K. Reinsch) sikerült első ízben megfigyelnie, hogyan vonul el a Charon a Plútó korongja előtt, jó néhány meglepő adatra derült fény. Egy ilyen kisbolygóhoz képest túl nagynak bizonyult a hold. Hiszen legalább feleakkora, mint a bolygója: 1160 és 1280 kilométer között lehet. Ráadásul mindössze 19 ezer 400 kilométer távolságban kering a Plútó körül, ami feltehetően azt eredményezi, hogy ún. kötött pályán mozog. Vagyis mindig ugyanazon pont felett áll, mert a bolygó körüli keringési ideje megegyezik a Plútó saját tengely körüli forgásának sebességével. Ami meglehetősen szokatlan látvány lesz majd, ha az emberek eljutnak erre a bolygóra is. Hiszen ha a Plútón állnának, annak egyik felén semmit sem látnak, mert ott soha nincs Charon - a bolygó másik felén viszont mindig van Charon. Mozdulatlanul áll a fejük felett. Ha viszont a Charonra szállnának le, ott ugyanez a látvány fogadja őket; csak fordítva: itt meg a Plútó van az égen szüntelenül a hold egyik oldalán, a másikon meg soha nem látni azt. Vagyis a Plútó egén a Charon soha nem kel fel és nem nyugszik le. Egyszerűen ott van. A Plútó hat óra és pár perc alatt fordul meg a tengelye körül, a Charon pedig vele forog. Földi viszonylatban ilyenek a

tévéközvetítő mesterséges holdak, amelyeket geostacionáriusnak szoktunk nevezni. Ebben az esetben plutóstacionárius holdról beszélhetünk. A két égitest bizonyos értelemben egy közös pont körül kering, amely keringő tömeg 87 százaléka a Plútóé, a maradék a Charoné. De ezzel nincs vége a furcsaságoknak! 1988-ban R. Marcuialis és M. Blue amerikai csillagászok a Plútó sugárzási spektrumát tanulmányozva arra a meglepő felfedezésre jutottak, hogy a két égitestnek közös légköre van! (New Scientist, 1597. szám). Ez megint csak olyasmi, amire sehol másutt nincs példa a Naprendszerünkben. Kicsi rá az esély, hogy valamiféle Idegenek éppenséggel a Plútón vagy/és holdján telepedtek volna le. Természetesen lehetnek olyan indokaik, amelyekről nekünk fogalmunk sincs, így ez is elképzelhető. Ha viszont feltételezzük, hogy a megfigyeléseik tárgya elsősorban a Naprendszer kellett legyen, akkor nem valószínű, hogy annak ilyen távoli pontján hoztak volna létre egy támaszpontot, megfigyelőbázist vagy bármilyen egyéb célú létesítményt. A Plútó és holdja viszonylatában az emberek nem is tapasztaltak - tegyük hozzá: eddig! - olyan gyanús jeleket, rádióadásokat, furcsa tulajdonságokat vagy netán valamiféle építményeket, amilyeneket más égitestek a rendszer belsejében már találtak itt-ott. Ennek oka természetesen lehet a nagy távolság is, amely minden ilyen megfigyelést eleve kizár - egy ideig. Van-e tízedik - vagy további - bolygó még a rendszerben? Időről időre hallunk efféle féltudományos pletykákat, de mindmáig semmi sem támasztja alá a dolgot. Maga Tombaugh, a Plútó felfedezője sok évtizeddel ezelőtt lemondott róla, hogy van ilyen. Úgy tűnik számomra, ma már bizonyossággal állíthatjuk: a Neptunusz pályavonalán kívül, a Plútó mögött nem létezik még egy bolygó. (Sky and Telescope, 1960.

március). 1987-ben azok a szakemberek, akik a Naprendszerből kifelé tartó és azt az óta el is hagyott két amerikai szonda, a Pioneer10 és a Pioneer-11 pályaadatait figyelték - szintén meglehetős döbbenettel állapították meg, hogy azokat semmi sem torzította el. Még minimális mértékben sem változtak az előre eltervezetthez képest, vagyis ott és akkor nem volt a közelben egy olyan nagy gravitációjú tízedik bolygó, amely hatást gyakorolt volna rájuk. Persze azért felmerül a dolog: mi van akkor, ha ez a nagy bolygó, akkor éppen az égbolt - és a Nap ellenkező oldalán járta hosszú útját? Ha a most legszélsőnek tartott Plútó 246-248 év alatt kerüli meg egyszer a Napot, akkor egy még nála is messzebb - mondjuk 10 milliárd kilométerre lévő - tízedik bolygó keringési ideje akár 500 évet is kitehet. És fogalmunk sincsen arról, hol járhat most… Persze azért ma is akadnak elszánt tudósok, akik makacsul állítják, hogy igenis van ilyen X-bolygó (ahol az X éppenséggel nem csupán az ismeretlent, de a tízediket is jelentheti…). Például R. S. Harrington a washingtoni haditengerészeti obszervatóriumból. 1987-es nyilatkozata szerint ez a feltételezett bolygó kétszer olyan messze van a Földtől, mint a Plútó, és a Napot… 800 év alatt kerüli meg! Azt is hozzátette, hogy évszázadokkal ezelőtt ez az égitest torzította el a Neptunusz és az Uránusz pályavonalait, és most olyan helyen tartózkodik, ahová a földi északi féltekéről egyszerűen nem is láthatunk el. (Sciences et Avenir, 487. szám) Ugyanez a kutató egy évvel később alaposan megváltoztatta, de pontosította is a keresett és állítólagos bolygó paramétereit. Most azt állította, hogy a Naptól 101 csillagászati egységre kering, vagyis kilométerben számolva ez a hatalmas távolság több mint 15 milliárdot tenne ki! És egy keringésének ideje 1019 év. Négyszer nagyobb a Földnél, mondotta tömeg-számításai után

Harrington és hozzátette: ezt a bolygót, ha ugyan valaha is belekerül a távcsövekbe, csak a déli féltekéről lehet látni, méghozzá a Skorpió-csillagkép irányában (The Astronomical Journal. 1988. 10. szám) A keresés végső soron hozott valami eredményt, bár nem ott és nem úgy, ahogyan azt Harrington elképzelte. A kilencvenes évek elején hawaii csillagászok felfedeztek egy, a Plútó pályáján kívül járó égitestet, amit 1992 QB 1-nek neveztek el (Astronomy, 1992.12-es szám.) Ez csak 8 milliárd 100 millió kilométerre jár a Földtől és jelenleg a Halak csillagképben található. Akár így van, akár nem - azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük: a Naprendszer nyolc bolygójának és azok holdjainak leírásával végeztünk ebben a könyvben. Ám akad még számos égitest és rejtély, amelyekről eddig egyetlen szót sem ejtettünk. És ahol szintén meglelhetjük talán az Idegenek nyomait…

X. fejezet

A KISBOLYGÓK Nagyon sok van belőlük Ezekből, mint már céloztunk rá, nagyon sok van. A legtöbb a Mars pályája környékén mozog. Az elsőt 1801. január 1-én Giuseppe Piazzi a szicíliai Palermo obszervatóriumából fedezte fel. Nem véletlen, hogy a Cerest látta meg elsőre, mert ez egyike a legnagyobbaknak. (Más kérdés, hogy a felfedező tévesen bolygónak hitte ezt az égitestet…) A planetoidáknak vagy aszteroidáknak is nevezett égitestek a Nap körül keringenek, akár a bolygók. Számukat a hetvenes években még csak 50 ezerre becsülték, azóta legalább a duplájával számolnak. A legnagyobb az említett Ceres, amelynek átmérője 740 kilométer, a Pallas 480, a Vesta 380, a Juno 200 kilométer átmérőjű. A többiek nagyobbrészt 100 kilométernél kisebbek, olykor sokkal-sokkal kisebbek. Bár ez még nem biztos adat. Gyanúnk szerint sokkal több nagyobb kisbolygó is lehet, mint amennyit ma ismerünk. Az egyik feltételezés szerint mindez egy valamikori bolygó maradványa, amely felrobbant. A hipotetikus Phaeton részei egyazon pályán, de nagy szórással repülnek. Alig pár ezret katalogizáltak, vagyis ezek pályaadatait ismerjük már, a nagy többsége viszont semmilyen nyilvántartásban sem szerepel. Majdnem az összes kisbolygó Nap körüli keringési ideje 3 és 7 év között van. Persze akadnak kivételek, ezek pályái már-már átmenetet képeznek az üstökösök felé. Némely nagyobb kisbolygó jól megközelíti a Földet (Adonis, Amor, Apollo, Eros, Hermes). Akad olyan kisbolygó, amely keringési pályája egyik

végén közelebb jár a Naphoz, mint a Merkúr - és olyan is, amelyik a túlsó végén még a Szaturnusz pályavonalán is kívül jár. Ettől persze ezek nagyon is érdekesek lehetnek a számunkra. Így gondolták a felfedezők is. Amikor a csillagászok kezdtek rákapni a kisbolygókra, egyre másra fedezték fel őket. Az 1801es kezdet után azért nem ment a dolog még ilyen egyszerűen, hiszen egyre kisebbeket kellett megpillantani - igaz, mind jobb távcsövekkel. 1850-ben azonban még mindig csak 13-at ismertek a csillagászok. De két évvel később számuk már 23-ra szaporodott, egy újabb évvel később 27-re… 1890-ben az ismert, azonosított, bemért kisbolygók száma elérte a 300-at, a következő 70 évben pedig meghaladta az 1600-at is. 1989-ben már több mint 7 ezernek jegyezték a pályaadatait és volt még csaknem 4500, amelyet csak egyszer láttak és így adataikat még nem ellenőrizhették, de már szerepeltek a katalógusokban. Egyes források szerint a kilencvenes években már akár 40-50 ezer kicsiny égitest adatai is bekerülnek-bekerültek a nyilvántartásokba. Ma már több százat emlegetnek, mint olyanokat, amelyek átmérője meghaladja a 100 kilométert - bár ez bizonytalan adat kell, legyen. Ugyanis ezek nem gömbök, hanem szabálytalan alakú krumplik, ráadásul saját fényük sincs, szürkén olvadnak bele a fekete háttérbe. Optikai eszközökkel nemegyszer nehezen vagy szinte sehogyan sem vehetők észre. Ilyen körülmények között megállapítani méretüket, formájukat, tömegüket és repülési adataikat bizony nem kis teljesítmény. Érdekes módon minél többet találnak és lemérnek, kiderül: ezek bizony együtt sem tesznek ki annyit, amennyiből összeállna egy Phaeton, vagy más nevű legendás bolygó. Paradox, de minél több kisbolygóról szerzünk tudomást, összsúlyban a Föld tömegének annál kisebb részét tennék ki. Az ötvenes években még úgy hitték a kutatók, hogy

a kisbolygók össztömege a Föld tömegének 0,1 százalékát adná - 1991-ben a Scientific American becslése szerint ez az arány alig 0,0005 tízezreléket tenne csak ki… Némelyiknek furcsa az alakja is. Az Eros 1974 augusztusában alig 23 millió kilométerre ment el a Földtől, akkor radarral letapogatták és kiderült, hogy (talán nevéhez hűen) egy… női mellre emlékeztet a formája. 1991 októberében a Jupiter felé tartó amerikai Galileo űrszonda mintegy mellékesen felvételeket készített a közelben elhaladó Gaspra kisbolygóról. Ez már aztán minden ízében egy repülő krumplira emlékeztetett, a fényképek alapján azt is hihetnénk, hogy sötét háttér előtt lefotózott rücskös gumót látunk. Olyanokkal is találkozhatunk az űrben, amelyeket kettős kontaktegyüttesnek nevezhetünk. Vagyis két, egymás mellett repülő, egymást csak lazán érintő hatalmas szikladarab száll az űrben. Ilyen a Castalia, vagyis a 4769-es kisbolygó, de még jobb fotóink vannak a szintén kettős Toutatisról (a száma 4719). Ez utóbbi például egy 2,5 kilométeres és egy 4 kilométeres darabból áll, amelyeket a saját tömegvonzásuk tart egymás mellett, de ezt azért ne vegyük szó szerint. A két szikladarab a jéghideg és hangtalan kozmoszban úszik egymás mellett, néha összeütődnek, kongatnak - persze a légüres térben semmilyen hang sem hallatszik. És ezt már ki tudja, hány tízmillió éve csinálják így? Vannak persze olyan kisbolygók is, amelyek igazi bolygókat utánoznak! No persze nehogy valaki tudatos cselekvésre gondoljon. Egyszerűen így alakultak a dolgok. Van olyan kisbolygó, pl. az Iris, (száma: 7-es) amely 7 óra 7 perc alatt fordul meg a tengelye körül. Ez azért érdekes, mert az efféle, űrben repülő szikladarabokra nem érvényes a forgás, az inkább a bolygók és holdak szokása. A 15-ös számú Eunomia 6 óra 5 perc alatt tesz egy teljes fordulatot, az 511-es David felszínén

egy nap hossza 5 óra és 3 perc. De mintha ez sem lenne elég - van olyan is, amelynek saját kis holdja is akadt! Nyilván valahol vándorlása során, amikor nagyobb tömegben repültek még a kisbolygók, egy kisebb darab csatlakozott hozzá. 1978 decemberében állapították meg, hogy a Melpomene nevű kisbolygó körül is kering valamilyen szikladarab. 1980-ban már több ilyent is találtak, például a nagy Pallas és az Ophelia is. A több mint 1200 kilométer átmérőjű Herculina kisbolygó esetében sikerült is megmérni a holdját: az 5 kilométer átmérőjűnek bizonyult és 50 kilométer távolságban kering a kisbolygó körül. Újabban néhány jó fotó révén azt is gyanítják, hogy egyes nagyobb aszteroidáknak légkörük is van, legalábbis valami ehhez hasonló aureolát láttak a 182-es Elsa, a 224- es Oceana és a 899-es Iokaste fényképein… Hogy ezek nem egy valamikori bolygóból származnak, arra anyagelemzések révén jöttek rá. A földi technika képes ilyen eredményekre anélkül, hogy valaha is a kezünkben tartottunk volna egyetlen darabot is valamelyik kisbolygóból. Először az tűnt fel, hogy a Naphoz közelebb keringők színe világos, a távolabb keringő égitesteké viszont sötét, fekete. Aztán a spektrumanalízis révén - amelynek legalább 350 kisbolygót vetettek alá (1978) - négy egymástól eléggé elkülönülő csoportra oszthatták őket. Az elsőbe a magas szilíciumtartalmúak tartoztak, ezek pályája volt a legrövidebb. A széntartalmú kisbolygók nagyobb körben, a Naptól távolabbi pályán keringenek. A fémtartalmú kisbolygók mindkét eddig említett pályán megtalálhatók, a negyedik csoportba pedig azok a kisbolygók tartoznak, amelyekben nem lehet felfedezni egyik fenti anyag túlsúlyát sem. Tehát ezek úgymond e téren semlegesek. Persze a szakemberek körében felmerült már az ötlet, hogy

ha kiderítenék és összeírnák az összes kisbolygó pályaadatait, akkor ebből kiderülhetne, hol is volt a Phaeton pályája. Persze, a fenti spektrum analízisek eredménye alapján erre már nincs sok esély, hiszen az égitestek anyaga a jelek szerint nem egy helyről, nem egyazon valamikori anyaghalmazból - bolygóból származik. Ennek ellenére akadtak kutatók, akik valóságos rögeszmeszinten foglalkoztak ezzel a gondolattal és mindenáron szerették volna bebizonyítani a kisbolygók közös eredetét. A tokiói csillagda igazgatója, Kijocugu Hirajama (1918-1943) csaknem egész életét erre szentelte. Valamilyen matematikai regresszió révén megszállottan kutatta azt a közös pontot, ahol egykor az összes kisbolygónak tartózkodnia kellett. Végül kudarcot vallott - kénytelen volt bevallani, hogy kutatásai szerint a sok ezer (akkor még csak pár ezer létét sejtették) égitest nem egy, hanem legkevesebb öt közös helyről származik. Úgy hitte, hogy 57 aszteroida egy, a Földtől több mint 300 millió kilométerre lévő pontból indult útjára valaha. Másik 13 kisbolygó egy még ennél is valamivel távolabbi ponton volt együtt valaha, a harmadik, 15 égitestből álló csoport egy, a Naptól csaknem 440 millió kilométerre lévő ponton volt valaha együtt. A negyedik csoport 23 tagja valaha 450 millió kilométeren tartott együtt, az utolsó, ötödik csoport pedig a maga 25 tagjával együtt valahol 460 millió kilométerre a Naptól esett szét - állította Hirajama. Ez persze semmit sem jelent, mert Hirajama halála után egy másik csillagász, Brouwer még három másik családot talált, ezeknek is gyanúsan másféle eredetük lehetett. Később aztán a műszerek fejlődésével a valamikor pár ezernek hitt aszteroidamennyiség előbb 50, aztán 100 ezerre növekedett, és itt már nem is lehetett eredetkutatásról beszélni. Vagy ha igen, a besorolásokra egészen más szempontok szerint került sor. Végül

is 1991-re már több mint száz családot vagy csoportot regisztrált. Ha csak a pályaadataikat szemléljük, hát csakugyan igen nagy különbségek adódnak. Hiába mondjuk úgy, hogy a planetoidák (kisbolygók) a Mars és a Jupiter között keringenek - rengeteg kivétel van. Egészen meglepő helyeken bukkannak fel, azt is mondhatnánk, hogy ezek a Naprendszer legyei, mindenütt ott vannak. Ahol nem számítunk rájuk, ott is. Akad, amelyik beljebb jut, mint a Merkúr, vagyis közelebb jár a Naphoz, mint a legközelebbi bolygója, és olyanról is tudunk, amely egyetlen év alatt több százmillió kilométert befutva kifelé rohan és a Szaturnusz pályavonalát is túlhaladja. De előkerült nemrégen egy olyan kisbolygó is, az 1991 AD jelű égitest, amely minden rekordot megdönt. Ez 41 év leforgása alatt több mint 3 milliárd 300 millió kilométert tesz meg és a Mars közeli pályáról eljut az Uránusz pályavonaláig, sőt azt is túllépi! Arra is rájöttek - igaz, egyelőre csak a gyanú szintjén - hogy a már ismert Mars-Jupiter közti kisbolygó-övezeten kívül még három ilyen övezet létezhet a Naprendszerben. Itt állítólag nem ritka az olyan sok száz vagy ezer égi törmelék, amelyeknek pályája a Plútón is túl kezdődik és fejeződik be - több milliárd kilométerre a Naptól és a Földtől. Nem ok nélkül sorolgatom ezeket az adatokat. Szeretnék az olvasó számára aránylag pontos képet alkotni a témáról, mielőtt elkezdjük sorolni konkrét gyanúinkat. Mert hiszen a kisbolygók viselkedése nemegyszer arra késztet bennünket, hogy nem természetes, hanem valamilyen más erőkre gyanakodjunk. Ehhez pedig előbb ismernünk kell nagyjából mindazt, amit a tudomány ma állít, máig felfedezett a kisbolygókról. Számunkra az a leggyanúsabb, ha egy kisbolygó letér a

pályájáról. Erre ritkán kerülhet sor természetes okokból, de persze az is előfordul. Ám mi van akkor, ha némelyik kisbolygó meglehetősen rejtélyesen viselkedik? De nem kell ahhoz letérnie, hogy veszélyt jelentsen a Föld lakossága számára. Ilyesmi egyáltalán nem ritka dolog a világűrben - legyen bár ott bármennyi hely, végtelen tér! azért ütközésekre időnként sor kerülhet és történnek is ilyenek. Tudjuk, hogy elégséges időre kivetítve minden égitest ütközhet legalább egyszer vagy többször valamilyen másik égitesttel. A Föld több milliárd éves története során nemegyszer ütközött már kisbolygókkal is. Míg nem volt élet a bolygón vagyis a kialakulásától számított első 3,5 milliárd évig - ennek nem volt nagyobb jelentősége, hiszen nem lehetett kihatással az élőlények fejlődésére vagy egyáltalán a további létére. De később voltak olyan katasztrófák, amelyek majdnem teljesen kipusztították a földi életet. Elvileg ez ma sincs kizárva, és csaknem végzetes lenne az egész civilizációnk számára - amint arról a Játszma tízmilliárdért című könyvemben beszámoltam. Van-e esélye annak, hogy egy nem irányított, tehát természetes útját járó égitest összeütközzön a Földdel? Bizony van, nem is kicsi. De szerencsére nem is túl nagy. Évente számos kisbolygó pályája keresztezi a Földét. Van vagy 750-1000 olyan égitest, amelyek nagysága 1-2 kilométeres és mindegyik legalább 5 ezer évente egyszer közel kerül a Földhöz. Persze, a közel meghatározást kozmikus értelemben kell venni. Ez messze nem jelenti azt, hogy veszélyesen közel húznak él hozzánk, vagy, hogy bármi bajt okoznának. De ne ringassuk magunkat hamis biztonságba. A csillagászok előbb azt állították, hogy ilyen ütközésre 250 ezer évenként egyszer kerülhet sor. (Ennek ennyi a matematikai valószínűsége). De aztán az eget kutató tudósok kénytelenek voltak meghajolni nagyon is földi kollégáik, a geológusok

érvelése előtt. Ezek adatokkal, mérésekkel, térképekkel bizonyították: az utolsó 600 millió évben bolygónk már 1500 ilyen meglehetősen drámai találkozást élt át. Vagyis ennyiszer ütközött belénk valamilyen másik égitest, általában kisbolygó. Nos, ha a 600 millió évet elosztjuk 1500-zal, bizony nem 250 ezer, hanem 40 ezer évenként várható ilyen ütközés. Igaz, amennyire ma meg tudjuk állapítani, az utolsó nagyobb ütközésre - egy legalább 10 kilométer átmérőjű kisbolygóval zajlott le az eset - 1 millió 300 ezer évvel ezelőtt került sor. Az vágta ki a ghánai Bosumtwi-tó medrét. A pánikbetegek és pesszimisták részére ez persze nyilván azt jelenti, hogy most már bármelyik nap megérkezhet a következő csapás… Egyre közelebb a Földhöz A tizenkilencedik században az Amur kisbolygó közeledése nem ébresztett nagyobb érdeklődést. Igaz, félelemre nem is volt ok, hiszen az Amur 29 millió kilométerre száguldott el mellettünk, ami a Föld-Vénusz távolság több mint felének felel meg - még a legpesszimistább földlakó sem mondhatta hát, hogy veszélybe kerültünk. Azért ez nem mindig ment ilyen jól. 1898-ban az Eros kisbolygót akkor fedezték fel, amikor már gyanúsan közel volt. Igaz, akkor csak 23 millió kilométer volt a legkisebb távolság. Vajon miért jött vissza 40 évvel később… 0,5 millió kilométeres távolságban a Földtől? Ezen érdemes eltöprengeni. És nem csak az Eros csinált ilyesmit. 1972. augusztus 7-10 között a Toro nevű kisbolygó már csak 20 millió kilométerre volt a Földtől, persze pályája kizárta az ütközést. A Geographos nevezetű, körülbelül 3 kilométer átmérőjű kisbolygót 1969. szeptember 26-án fedezték fel - amikor már csak 9,2 millió kilométer választotta el a Földtől! Szerencsére nem jött ennél

közelebb. Az Ikarus, amit még 1949-ben fedeztek fel és az óta olykor megfigyeltek, 1968 júniusában már csak 6 millió kilométerre járt a Földtől. Már említettük a különös kettős Toutatis kisbolygót, amelynek részei egymás mellett repülnek, és olykor kongatnak a világűrben. Nos, ez a kettős égitest is közel jár hozzánk. Csak 1989-ben fedezték fel, de már 1992-ben alig 3 millió kilométer távolságban repült el mellettünk. Ez még mindig majdnem a nyolc-tízszerese a Föld-Hold távolságnak. Sokan vélik úgy: amíg valami nem jön közelebb a Holdnál, addig semmi bajunk nem eshet. Van ok erre az optimizmusra. Csak hát… 1977 februárjában az Adonis kisbolygó bizony még közelebb jött. Ez az égitest alig 1,3 millió kilométerre szállt el. Ilyen közelről már a sebességét is lemérhettük pontosan: óránként 75 ezer kilométert tett meg. Tehát valamivel gyorsabban repült, mint azok a ma is silóikban szunnyadó interkontinentális ballisztikus rakéták, amelyek nukleáris tölteteikkel tízegynéhány perc alatt képesek elérni a földgolyó bármelyik pontját. Nos, az Adonis is lehetett volna ilyen bomba, és bizony, ha belénk ütközik, nagyobb pusztítást okoz, mint több száz hidrogénbomba egyidejű felrobbanása a légkörben! De még nem ő járt a legközelebb. A nevesincs, csak szám és betű kombinációval jelölt kisbolygó, az 1989 FS a felfedezése évében bizony már csak 800 ezer kilométerre repült el mellettünk, ami a majdnem 400 ezer kilométeres Föld- Hold távolságnak már csupán a kétszerese volt. 1987. október 28-án fedezték fel a később Hermesnek elkeresztelt 1987 UB jelű aszteroidát, amely egyes források szerint mindössze 730 ezer kilométerre repült el mellettünk. Azt állítják, hogy tíz. évenként fog visszatérni és egyre közelebb és közelebb lesz hozzánk. Ha pedig így van, a folyamat nem állítható meg,

hiszen a Földnek is tekintélyes gravitációs tere, vonzereje van. Ha egy kicsi és aránylag könnyű égitest nagyon közel jön keringése során, akkor valamicskét igazít pályáján a Föld, és legközelebb ismét közelebb lesz. Ekkor a Föld újra vonzza egy kicsit, megint változtat a pályáján, és… és így megy a dolog egészen addig, míg valamelyik keringésén - több száz vagy ezer év múlva - létrejön az ütközés. És lehet, hogy a folyamat már sok ezer éve tart, így aztán a Hermes pár évtized múlva végleg letér a pályájáról és a Földbe csapódik? Önök nyilván sejtik, mire célzok. Ha némelyik kisbolygó pályája néhány évtized, vagyis mondjuk 5-8, Nap körüli keringése során ilyen nagy változáson ment át, akkor azt aligha lehet természetes okkal magyarázni. Ezek a pályamódosulások - már amennyiben bekövetkeznek, ami azért ritka jelenség lehet a kozmoszban - sokkal tovább, több száz vagy több ezer éven át tartanak. Egy-egy fordulat során egy másik égitest gravitációs befolyása egyszeri alkalommal csak apró változást idéz, idézhet elő, ezért tart az ilyesmi hosszú századokig vagy évezredekig. Kivételek persze lehetnek, de azok éppen attól kivételek, hogy ritkán esnek meg. Nos, a felsorolt és fel nem sorolt gyanús esetek nagy száma valami másra enged következtetni. Ha mi Idegenek lennénk, akkor - mint már volt róla szó - a kisbolygót vagy az üstököst találnánk a legalkalmasabb leshelynek, támaszpontnak, megfigyelő pontnak. Csak ez utóbbiakkal az a baj, hogy jóval ritkábbak, mint a kisbolygók és általában a pályájuk is elnyúltabb a Nap körül. Nem túl gyakran látogatnak el a Föld közelébe, míg a kisbolygók gyakorlatilag szinte állandóan itt köröznek. Arról nem is szólva, hogy milyen gyakran jelennek meg, és nincsenek kevesen. Ebben a ma 100 ezerre becsült tömegben (amelyről könnyen kiderülhet bármikor, hogy ennél is többet, akár e

mennyiség kétszeresét is tartalmazhatja!), bármit el lehet rejteni, bárki bármilyen módon el tud rejtőzni. A sokrétűségük teszi értékessé a kisbolygókat. Az sem zárható ki, hogy a régebbi földi korokban az emberek által meglehetősen gyakran látott UFO-k is egy-egy ilyen testről startoltak. Viszont ha igazak azok a feltételezéseink, miszerint ezek a szerkezetek a téridő általunk még ismeretlen tulajdonságainak kihasználásával mozognak az űrben és a Föld közelében, akkor gyanítható, hogy ilyen támaszpontokra nincs szükségük. De ez még messze nem bizonyított tény. Persze nem szabad elfeledkezni arról, hogy ha valakik a Földtől pár százezer vagy maximum 1-2 millió kilométeren belül köröznek (elvileg ugyan ez a körözés a Nap körül zajlik le, de a Földdel egy-egy ilyen kör alatt jó esetben kétszer is találkozhatnak, a bolygóhoz közel kerülhetnek) az ideális megfigyelőhelyet biztosít. Ne feledjük el, hogy mi, emberek már ma is rendelkezünk olyan eszközökkel, amelyekkel távolról is detektálhatunk (felderíthetünk) idegen égitesteket. Vagyis az 1970-es évektől kezdve képesek vagyunk megállapítani egy, akár több millió kilométerre lévő égitest anyagsűrűségét, légkörének összetételét, felszíni fizikai, meteorológia stb. viszonyait. Ha tehát mi rendelkezünk ilyen eszközökkel, nyilvánvalóan egy jóval fejlettebb civilizáció és tudomány még sokkal több eszközt bírhat e célból. Nyilván jobb hatásfokkal is dolgozhatnak ezek a tudományos felderítők. A dolog azonban rejt egy logikai csapdát is. Ha azt sugalljuk, hogy ezek az idegenek azonosak azokkal, akik évezredek óta UFO-kkal repülnek, látogatnak el a Földre - miért lenne szükségük távoli felderítésre? Ha megmutatkoznak itt mellettünk, mondhatni kézzel elérhető közelségben, akkor minek építenének roppant fáradtsággal és sok energia felhasználásával távoli megfigyelőhelyeket?

A dolog csak látszólag illogikus. Mármint szerintünk talán az, de egy idegen civilizáció egyedeinek lehetnek, sőt biztosan vannak egyéb szempontjaik. Az ő logikájukat a saját cselekvéseik szükségessége, történelmi tapasztalataik, tudományos szemléletük és itteni terveik diktálják. Céljaik között bizony lehetnek olyanok, amelyekhez szükségük van egy-egy ilyen stabil, a földiektől nem zavart és nem befolyásolt, nyugodt körülmények között működő megfigyelőállomásra vagy állomásokra. Visszatérve a kisbolygók gyanús viselkedésére - csak csodálkozni lehet azon, hogy a csillagászok nem nagyon beszélnek minderről. Túl azon, hogy mindez az egész emberiséget érinti és jogunk lenne tudni, hányadán állunk elemi tudományos érdek lenne megtudni, miért jön némelyik kisbolygó egyre közelebb hozzánk? Itt van a már említett 1987 UB, vagyis a Hermes esete is. Példáját azért hozom fel, mert egyszerű logikai úton kikövetkeztethető: hamarább kellett volna azt észrevennünk! Igen, jóval hamarább. Hiszen ha mindig olyan közel járt volna hozzánk, mint felfedezése évében, 1987-ben - akkor már régen besorolták volna a katalógusokba, szerepelt volna sokféle nyilvántartásban, tudtunk volna róla! Hiszen ennél sokkal kisebb égitesteket már évtizedekkel, vagy akár fél évszázaddal korábban is felfedeztek a földi csillagászok. A Föld pályájához rendszeresen közel kerülő, vagy azt metsző Athéné-, Apollo- és Amor-csoportok számos tagját folyamatosan figyelték és figyelik. Az 1990-es évek közepéig legalább negyven ilyen kisbolygót ismertek fel és vettek lajstromba, de mögöttük egyes források szerint jóval több: 750-1000 kisebb égitest is lehet. Csak az Apollo- csoportból 28 olyan égitestet ismerünk, amely - ha ütközne a Földdel - komoly gondokat okozhatna civilizációnknak. Csak emlékeztetőül sorolok fel néhány nevet.

Odasoroltam még néhány egyéb kisbolygót is, amelyek szintén az 1990-es években a Jupiter tevékenysége nyomán változtattak pályát. Legalábbis ezzel magyarázza a tudomány azt, hogy most a Földhöz közelebbi pályán tűntek fel. De ha ez igaz, akkor a Jupiter miért nem régebben, pár százmillió, pár tíz millió vagy akár millió évvel ezelőtt változtatott a pályájukon miért csak most került volna erre sor? Hiszen a Jupiter, legyen bármilyen nagy, azért jó pár milliárd éve kering a Naprendszerben, aminthogy ezek a kisbolygók sem ma kerültek ide. Az semmit sem magyaráz, hogy a Jupiter Nap körüli keringési ideje kevesebb, mint 12 év. A sok millió év alatt hányszor került a Jupiter ugyanabba a helyzetbe, az űrnek ugyanarra a pontjára? És akkor nem térített el egyetlen kisbolygót sem, most pedig - éppen most! - ilyesmire vetemedik? Lássuk tehát azt a gyanús kisbolygó-csoportot. A nevek előtt azonosító számukat, mögöttük pedig zárójelben közlöm a méretüket, kilométerben. A végén pedig felfedezésük évét, hogy lássuk, mióta ismerjük az adott égitestet. 1580 Betulia (6) 1950 1917 Cuyo (2) 1966 1915 Quetzalcoatl (1) 1953 1978 DA (2) 1978 6344 PL (0,4) 1960 1975YA (1) 1975 1863Antinous (2) 1948 1978 CA (2) 1978 1973NA (3) 1973 1866 Sisyphus (5) 1972 1950 DA (2) 1950 1959 LM (6) 1959 1947 XC (2) 1947

1620 Geographos (2) 1951 1976WA (2) 1976 6743 PL (0,4) 1960 1977HA (0,6) 1977 2062Athéné (1) 1976 1685 Toro (4) 1948 2063Bacchus (1) 1977 1862Apollo (2) 1932 1981 Midas (l) 1973 Hermes (l) 1937 1865 Cerberus (1) 1971 1864Daedalus (2) 1971 1976UA (0,2) 1976 2100Ra-Shalom (3) 1978 2101Adonis (0,8) 1936 1974MA (4) 1974 1978SB (8) 1978 1566 Icarus (1) 1949 Ezek mind olyanok, amelyek ütközése komoly katasztrófát váltana ki a Földön. Igaz, a legtöbb nem végezne velünk, sőt talán egyik sem, De nem is erről van szó. Hanem arról, hogy mindegyik ideális felfedezőhely, megfigyelő pont lehet az Idegenek szám ára. Valamilyen, általunk ma még ismeretlen módon irányítani tudják az általuk uralt kisbolygót. Én még azt is el tudom képzelni - és higgyék el, ez nem a regényeket (is) író ember fantáziája csupán - hogy egyik-másik kisebb aszteroida nem is természetes égitest. De ha az is, a bennük: lapuló Idegenek képesek annak pályáját bármikor megváltoztatni és azt tetszés szerint irányítani. Így bizony az is megtörténhetett (megtörténhet ma, és a jövőben is), hogy némelyik kisbolygót azért nem fedezték fel korábban - mert akkor még nem erre járt! Vagy nem is létezett!

És ha természetes, csak elfoglalt objektum, akkor azelőtt más pályán közlekedett, keringett. Ám mióta megfigyelő bázissá vált, azóta lett része pályamódosításban. Így nem kárhoztathatjuk a régi csillagászokat, amiért nem fedezték fel a Hermest, a Toutatist, a Charust vagy az Erost - de a sort folytathatnánk még. Természetesen nem azt állítjuk, hogy ezek mind, egytől egyik Idegenektől elfoglalt kisbolygók. Korántsem erről van szó. Csak arról, hogy a pályaadataik újabb időkben tapasztalható módosulása nagyon gyanús. Kevés okunk van feltételezni, hogy ezeket természetes okok változtatták meg ilyen mértékben. Az előbb már említettem: egyesek illogikusnak találhatják, hogy messziről figyelnek bennünket, amikor bármikor iderepülhetnek gyorsjárású UFO-kon is. De ne legyünk ennyire önteltek. Mi van akkor, ha elsősorban nem is mi vagyunk a megfigyelés tárgya? Hiszen egy Naprendszerben, sőt általánosan a Kozmoszban rengeteg megfigyelnivaló, kitapasztalni való jelenség, folyamat, törvényszerűség létezhet, amely értelemszerűen érdekli az Idegeneket. Azt is el tudom képzelni, hogy valamiféle energetikai kutatás vagy energiakitermelés folyik a kozmosznak ebben a részében, amiről nekünk persze a leghalványabb sejtésünk sem lehet. Hiszen ezt az energiát vagy ezeket az energiákat még nem fedeztük fel, létükről nem tudunk, nem hasznosítjuk. Könnyen lehet, hogy az emberek itteni létezése az Idegenek számára csak afféle hab a tortán. Valami nem vártplusz, ami érdekessé, sőt helyenként és időnként izgalmassá teheti az ittlétüket, a kutatásaikat, a munkájukat. Még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy az idegenek időnként ellopnak egy-egy kisbolygót! Ha ezeknek az anyagát valamilyen kísérletre, vagy energiatermelésre felhasználhatják, akkor egy-egy kisebb égitestet eltéríthetnek pályájáról és

valahová elviszik, ott feldolgozzák. Mint tudjuk, az anyag = energia, és a tétel fordítva is érvényes. Ha pedig még tovább megyünk, képzeljük el, hogy a mozgásban lévő, másodpercenként több kilométeres sebességgel száguldó nagyobb testek kinetikus, vagyis mozgási energiáját is hasznosíthatják! De az sem állhat távol a valóságtól, hogy egyéb kísérleteket végeznek. Olyanokat, amelyek mibenlétéről és így céljáról sem lehetnek fogalmaink. Könnyen lehet, nem azért kerül a Földhöz mind közelebb egy-egy kisbolygó, mert azon az idegenek megfigyelői lapulnak, és e közelségből akarnak több információhoz, mérési vagy tapasztalási lehetőségekhez jutni nem! Hanem azért, mert ez is egy kísérlet része. Feltételezhető ugyanakkor, hogy ehhez hasonló kísérleteket folytatnak a Naprendszer más bolygóin is. Ugyanígy keringenek a kisbolygók szinte minden bolygó környékén vagy tájékán (a legtöbb persze a mi vidékünkön). Lehetséges tehát, hogy a nagybolygók, a Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz mellett a gyűrűk, gyűrűs rendszerek sajátosságait tanulmányozzák. Vagy ott is energiát termelnek, esetleg feldolgozandó anyagot lopnak. Van egy olyan nézet is, amely szerint a leggyanúsabbak a kettős kontakt kisbolygók. Vagyis a példaként már többször felhozott Toutatis. A róla készült radarfelvételeken azt látjuk, hogy az egyik, a nagyobb része valóban kisbolygónak tűnik. De a másik, a kisebb, amely csak időnként érintkezik vele és így szállnak a térben (mind közelebb a Földhöz…) az éppenséggel lehet egy mesterséges test is. Egy nagyjából, színében, alakjában vagy másfél kilométer hosszú és fél kilométer széles kisbolygót, űrben szálló sziklatörmeléket ábrázoló, azt mutató, magát annak álcázó… valami is. Egy ál-kisbolygó, amely folyamatosan száll a nagyobbik, az igazi Toutatis takarásában.

Ez a hatalmas űrhajó természetesen bármikor elszakadhat a kisbolygótól és elrepülhet, majd visszatérhet hozzá. Ne tévesszen meg minket az, hogy mi a 2000-es év környékén még nemhogy ilyen nagy, de ennek ezredrészét kitevő méretű, Föld körüli űrállomást sem tudunk még építeni, az csak távolabbi terveinkben szerepel. Más civilizációk, más tudományos szint, más technikai szint - nos, nyilvánvaló, hogy egy ál-kisbolygó építése a fejlettebb lények számára nem jelenthet gondot. No és akkor itt van még Mathilde! A Mathilde neve ellenére nem egy hölgy, hanem egy kisbolygó. Méghozzá igen különös kisbolygó. A meglehetősen furcsán viselkedő kisbolygót 1977-ben fedezték fel. A földről az Eros kisbolygó megfigyelésére küldtek egy szondát. Arrafelé repülve az űrben a szondának teljesen véletlenül útba esett az akkor még névtelen, csupán 253-asnak nevezett kisbolygó is. Mivel a világűrben rengeteg ilyen krumpli alakú test repül, senki sem vetett rá ügyet. A szonda megfigyelésének célja az az Eros volt, amely - olvastuk fentebb - nyugtalanítóan kezdett közeledni a Földhöz. Nos, az ilyen űrszondák programját azért annyira kiszélesítik, hogy ha már a kozmoszban járnak, és különösen a Földhöz közeli térségek megfigyelésére rendeltettek - akkor azért szerezzenek úgynevezett mellékes információkat is. Ezért például a szonda automata üzemmódban fényképeket is készített menet közben. Mivel éppen arra repült a 253-as is (a földi tervezők ilyenkor úgy számítják ki a szondák útját, hogy azok ne ütközzenek egyetlen kisbolygóval sem. Többek között ezért van szükség, lajstromozásukra és pontos pályaadataikra. Tudni kell, mikor hol járnak, ha közéjük akarunk ereszteni egy-egy igen drága földi műszeres eszközt… hát arról is készített képeket). Mindössze 1200 kilométer volt köztük a távolság, amikor a

fotósorozat készült róla. A Mathilde egy 52 kilométer átmérőjű gömb alakú égitest, amiben az egyik roppant gyanús dolog éppen… az alakja volt! A tökéletes gömbalakot a világűrben általában a csillagok és a bolygók vették, veszik fel. Mint olvashattuk e könyv elején, bizony a Nap sem tökéletes gömb, mi több, változtatja az alakját. A szilárd anyagú bolygók is lapultak kissé a sarkokon, éppen a forgásuk miatt. Egyszóval elmondható, hogy míg ezek a formációk felvehetik és fel is veszik a (megközelítően) gömb alakot, addig erre semmi oka és fizikai lehetősége sincs egy… kisbolygónak! Amely nem formázhatja a saját alakját, sem forgása, sem egyéb tényezők hatására. A kisbolygók általában szabálytalanok, hiszen egykor valamilyen másik égitestből szakadtak le, robbantak szét, törtek darabokra és az óta is így keringenek az űrben. Nem így a Mathilde! A három, rajta felfedezett furcsaság közül egyik is elég lenne egy kisbolygónak, hogy a tudósok felfigyeljenek rá. Ám Mathilde-on egyszerre van együtt mind a három igen különös jelenség, állapot. Az egyik tehát a gömb alak. Majdnem tökéletesen gömb alakú a Mathilde, amely ténynek semmilyen logikus magyarázatát nem tudjuk adni. A kisbolygókon nem működik semmiféle felületformáló erő, nincs vulkáni tevékenység, nincs légkör, víz vagy jég. A tömegvonzás is meglepően kicsi. Ha egy ember a Mathilde felületén ugrana egyet - már nem jutna vissza a felületére, hanem elszállna a világűrbe. Így hát az alakja érthetetlen. Persze a gömbön vannak kráterek is, hiszen az idők során nyilván ütközött már más, kisebb törmelékdarabokkal. Mint tudjuk, sok százmillió éves körözés alatt elkerülhetetlen, hogy kisebb-nagyobb, az űrben tömegesen repdeső kövekkel ne ütközzön bármelyik test. A

Földet vagy néhány más bolygót csak sűrű légköre óv meg ettől, de ez a réteg is csak a kisebb darabok ellen védelmez meg minket. A Mathilde felületén tehát számos kráter látható. Csakhogy olyanok is, amelyek túl nagyok! Vagyis akkorák, amelyek valamikori igen nagy ütközésre utalnak. Csak éppenséggel olyan nagyra, amelynek szét kellett volna törniük az egész kisbolygót! De mivel az szemlátomást egyben van és a legjobb egészségnek örvend, a szót itt eredeti, egészre utaló értelmében használva - hát újabb gyanús jellel kerültünk szembe. Minden fizikai, matematika stb. számítás szerint a Mathilde-on nyomot hagyó égitestek olyan nagyok lehettek, hogy azok ütközése során a lényegében kicsiny, 52 kilométer átmérőjű anyaghalmaznak darabokra kellett volna esnie. És itt nem használ semmiféle szőrszálhasogatás. Nem mondhatjuk, hogy egy közelébe került nagyobb égitest csupáncsak megérintette a Mathilde-ot, ezért van nagynyom, de nem volt nagy erőhatás. Ez nem áll meg, mert a nyomok csak akkor ilyenek, a kráterek csak akkor ilyen mélyek és méretesek, ha egy igazi ütközés történt egy-egy nagyobb égitesttel! Akkor hát miért nem tört szét? Ráadásul nem is egy, hanem több ilyen túl nagy nyomot, túl nagy krátert látni rajta. Kicsi az esélye, hogy ha egyszer meg is úszta és egyben maradt egy iszonyatos ütközés után - akkor évmilliókkal később a következő ütközéseknél sem esett szét? Pedig szerkezete már meggyengülhetett az első, aztán a második, a harmadik nagy ütközés során… Innen ered persze az én gyanúm is. Mi van akkor, ha ezek nem igazi kráterek? Ha nem valódi ütközésből erednek, hanem azok csinálták, akik álcázni akarták repülő támaszpontjukat, a 253-ast, avagy Mathilde-ot? Mert bizony lehetséges, hogy a

majdnem tökéletes gömbalak is erről árulkodik. Felmerül a dolog, hogy ha álcázni akarnak, miért készítenek gömb alakú rejtekhelyei? Hiszen az a céllal éppen ellentétes, mert feltűnő. Erre azt mondhatom, hogy ez nem is kisbolygó volt, hanem az egész gömb egy, az Idegenek világában kutató céllal készült űrhajó. Lehet, hogy azért borították el mű kráterekkel, hogy hasonlóvá tegyék az itteni világokhoz. De azt is el tudom képzelni, hogy ez az űrállomás időtlen idők óta köröz itt, és a kráterek rajta valódiak! Mert hiszen mióta itt hagyták, elmentek, az eldobott, üres, már senki által nem használt magányos gömb ugyanúgy szenvedő alanya a világűrnek, mint az igazi kisbolygók. Ő is elvisel kisebb-nagyobb ütközéseket, belecsapódó űrkőzetet, mikro- és makrometeor darabokat. Sőt az is lehet, hogy a rajta látható túl nagy kráterek valódiak! Valóban nagy testekkel ütközhetett, de éppen azért nem esett szét, mert mesterséges építmény! Talán csak a felületén van egy valódi kőzetréteg, amely talán csak száz méter vastag, vagy annyi sem. A harmadik különös vonása a leginkább elgondolkoztató. Mint annyi más égitest esetében, itt a forgása a gyanús. A világűrben nincsenek mozdulatlanul repülő testek. Szó volt már egy másik kisbolygóról, amely egy ideig egyáltalán nem forog, aztán meg gyorsan tesz sok fordulatot. A tudósoknak éppen ezért tűnt fel az is. A kisméretű égitestek, éppen méretüknél fogva fürgébbek, néhány óra alatt megfordulnak a tengelyük körül. Nem ritkaság, inkább normális dolog, hogy amit egy Föld-méretű bolygó (vagy éppen a Mars) körülbelül 24 óra leforgása alatt végez el, azt sok tízezer kisbolygó egy-két óra alatt, de van, amelyik ennél gyorsabban is megteszi. Ehhez képest a mérések és fotók szerint ez a Mathilde… 17,4 nap alatt fordul meg a tengelye körül! Ne értsék félre, ez egyszeri fordulatának ideje. Semmilyen ehhez foghatót nem

ismerünk a Naprendszerben. Vagyis ahhoz, hogy mondjuk, két fordulatot tegyen, egy hónapnál is jóval több időre van szüksége, három fordulat megtételéhez pedig két (földi) hónapnak is el kell telnie! A földi űrszonda jelentése és az ahhoz mellékelt fényképei nyomán a csillagászok csak a fejüket vakargatják. Soha semmi ehhez foghatóval nem találkoztak a világűrben. Mit mondhatunk erre? Ha valaki megfigyeléseket végez, úgy kényelmes, ha az a megfigyelőhely sokáig néz egy irányba, és nem kell egy-két óránként felhagynia az optikai, rádiós- vagy más jellegű kutatásával. Ha viszont mindez sok ezer vagy tízezer, esetleg még több évvel ezelőtt történt, szó sem volt álcázásról. Akkor a 253-as Mathilde egyszerű űrlaboratórium vagy feldolgozóüzem, vagy energia-termelő üzem volt és e célból keringett mai pályáján. Vagy egy régebbi, egészen más pályán. Az is lehet, valamelyik bolygó - talán éppen a Föld? mesterséges holdja volt. És akkor éppen bolygónk körül végezték munkájukat azok, akik… Kik is? Nos, a hold lakói, munkásai, egy idegen civilizáció küldöttei. Egy másik társadalom tagjai.

XI. fejezet

A HOLD Igazodunk a járásához… Előrebocsátom, hogy minden eddig tárgyalt égitest közül éppen a mi Holdunk az, amelyen a legtöbb és legizgalmasabb jelét tapasztaljuk az Idegenek tevékenységének. Ami a kétkedők számára azért is furcsa lehet, mert hiszen éppen a hozzánk legközelebb eső, 380-400 ezer kilométerre lévő égitestet ismerjük a legjobban. Ez az, amelyre eddig hat alkalommal tizenkét (amerikai) űrhajós jutott el. Azért kell kihangsúlyozni a nemzetiségüket, mert a mai középkorúak agyában már összekeveredtek a hatvanas-hetvenes évek űrkutatási eredményei, a fiatalabbak pedig esetleg nem is tudják pontosan, mi játszódott le azokban az években. A terjedő téves információkkal ellentétben szovjet (orosz) űrhajósok soha nem jutottak el a Holdra, minden űrhajós, aki eddig ott járt, amerikai volt. De ez nem fontos. Fontos az, hogy milyen jeleket találtunk, találunk égi kísérőnk felületén, amelyek enyhén szólva is több mint gyanúsak? A Holdnak régóta nagy szerepe van a földi életben. Egyrészt biológiai életünkre is hat, hiszen az óceánok apály-dagály jelenségét is előidézi, és mint ilyen, bizonyos élet-fenntartó szerepet is ellát. Hatással van számos biológia ciklusra és sok más módon is képes befolyásolni a földi életet. Így az sem csoda, hogy számos ősi vallásban volt kitüntetett szerepe, mi több, ma is akadnak még szekták, kisebb egyházak, amelyek hitvilágában a Hold meglehetősen központi, fontos szerepet

játszik. Arról nem is szólva, hogy a mitológiákban és a művészetekben is kiemelkedő jelentősége volt sokáig. Bizonyítékaink vannak rá, hogy az ősemberek már 15-20 ezer évvel ezelőtt is igazodtak a Hold járásához, fázisait megörökítették primitív, csontba vésett naptárakon. Mellesleg nehéz is lenne elképzelni, hogy ne vették volna észre, ne foglalkoztak volna vele. Ez a hozzánk legközelebb eső, a legnagyobb látszólagos méretű égitest és éjszakánként gyakorta szembeszökő, különösen telihold idején. Mint időmérő eszköz is szerepelt a maga négy, jól látható és követhető fázisával. Hogy mi mindent véltek látni az emberek a Holdon - még akkor, amikor nem voltak ehhez műszereik - arról is sok oldalt írhatnánk. Egyrészt természetes dolog, hogy folyamatosan foglalkoztak vele, és természetesen már az ókorban is meg voltak győződve arról, hogy ott laknak. A régi görögök a Selene néven illetett égitest lakóit szelenitáknak nevezték, és a fennmaradt első irodalmi művekben már találunk egy ókori sci-fit: Lukianosz hősei a Holdra utaztak. De aztán eljött Galilei és a távcsövek ideje. A csillagász Sidereus nuntius (Égi küldött) című művében összefoglalta mindazt, amit akkor tudni lehetett a Holdról. 1610 januárjában sokszor figyelte az égitestet és erről írt soraiból kiolvasható elégedettsége is. Hiszen, mivel tudta szerint, ő volt az első, aki távcsővel nézhette a Holdat, hát az addig szabad szemmel nem látható kisebb foltokkal kapcsolatban meg is jegyezte: ezeket eddig előttem senki, emberfia nem látta. És így folytatja: Miután sokszor megnéztem ezeket a kisebb foltokat, arra a belátásra jutottam, hogy a Hold felszíne nem sima, hanem egyenlőtlen, érdes, tele van bemélyedésekkel és kiemelkedő részekkel. Túlságosan nem is különbözik a Föld felszínétől, hisz ott is vannak hegyekés völgyek… Majd később:

Ezenfelül nem csupán a fény és árnyék határán látni, mennyire egyenetlen a Hold, mennyire rögös a felszíne. És ami még inkább csodálkozásra késztet: az a sok világos folt a Hold sötét részein… Ezek mérete egy idő elteltével fokozatosan növekszik, egy vagy két órával később beleolvadnak a megvilágított részekbe. Itt feltehetően arról volt szó, hogy még nagyon is tökéletlen műszerével azt látta: a felkelő Napa Hold felszínén a még sötét mélyebben fekvő területektől kiemelkedő kráterek csúcsait, falainak felső részét világítja meg, és csak később fordul az egész Hold a fénybe. De már ő is sejtette, hogy azok a sötétebb tengerek aligha vizet jelentenek. Mindenesetre a Holdon érvényes elnevezések között a mai napig számtalan mare (latinul: tenger) olvasható. Ez is tükrözi a régi (tév)hitet, és ez már valószínűleg így is marad. A Galilei által saját kezűleg készített rajzon - amely a Hold felerészben árnyékos, felerészben megvilágított területét ábrázolja, csak egyetlen nagyobb kráter látható éppen a két terület határán. Az embert elfogja a meghatottság, amikor nézi ezt a rajzot - én legalábbis így jártam vele - annyira megdöbbentő ez a naiv, de oly sok akaratot tükröző munka. Benne van az emberi tudásvágy, az égi, kozmikus dolgok utáni vágyakozásuk is. Ennek ellenére a Hold első térképét Cesare Lagalla római filozófiaprofesszor tette közzé 1612-ben megjelent könyvében, amely természetesen a kor nemzetközi tudományos nyelvén, latinul Íródott (Disputaio physica de phaenomenis in urbe lunae - Fizikális vita a Hold korongján látható jelenségekről). A következő térképet több mint három évtizeddel később, pontosan 1641-ben adta ki mappa formájában Michael Florent van Langren flamand matematikus (Selenographia Langrenia), aki a ma már szerénytelennek tűnő, de akkoriban nagyonis

közönséges módon saját magáról nevezte el kiadványát. Ahhoz képest, milyen keveset tudtak még az emberek erről az égitestről, a térképek igen részletesek voltak. 270 földrajzi (holdrajzi) pontot meg is nevezett a szerző, de arra már nem volt pénze, hogy a térképek mellé kiadja azok szöveges magyarázatát is. Így ez a térkép majdhogynem feledésbe merült. Attól kezdve beindult a dolog, a jelek szerint sokakat kezdett érdekelni a Hold. Alig egy évvel később, 1645-ben a velencei Francesco Fontana is kiadta saját Hold-térképét, majd ismét egy évvel később, 1647-ben Johanes Hevelius (a lengyelek őt a magukénak vallják Kopernikuszhoz hasonlóan és Jan Heweliuszként ismerik) Gdanskban nyomtatta ki Holdtérképét. Egy tudományos anekdota is ide kívánkozik. Heweliusz a Selenographia, seu descriptio Lunae című művéhez maga készítette el azt a 27 centiméter átmérőjű réz nyomólemezt, amelyre rámaratta a térképét. Erről nyomták könyvébe az illusztrációként szolgáló térképet - de hogy mennyire nem érdekelte utódait a dolog, jól illusztrálja egy tény. Nevezetesen az, hogy ezt a lemezt a következő 300 évben az örökösök és azok örökösei… tehát felszolgáló tálcaként használták! Nem véletlenül foglalkozom ezzel ilyen részletesen. Mielőtt a Holdon tapasztalt különleges jelenségekről lesz szó, kérem, vegyék észre, hogy a távcső kezdeti időszakában az emberek még semmit sem tapasztaltak ezekből a jelenségekből. Ez betudható természetesen a műszerek korántsem tökéletes voltának, de annak is, hogy akkoriban ezek a jelenségek még… nem léteztek! Nem tudjuk, végső soron hogyan volt igazából, de nem árt megismerkednünk szépen sorban az egész történettel. Eustacchio Divini volt a következő térképismertető, rézlemezét mellesleg ő is maga véste ki. Térképe és leírása 1649-

ben jelent meg. Újabb két év múlva, 1651-ben aztán a már többször említett Francesco Maria Grimaldi adott ki Holdtérképet Almagestum novum című munkájában. De sem ő, sem más nem számolt be bármilyen furcsa, rendkívüli jelenségről, amit a Hold megfigyelései közben tapasztalt volna. Még ekkor is jelent meg olyan térkép (Gilbert munkája), amely Leonardo da Vinci sugallatát részesíti előnyben (Galileivel szemben) és úgy ábrázolja a Holdat, hogy a sötét foltok nem tengerek, hanem ellenkezőleg, azok a szárazföldek és a világos részek a tengerek. Meg kell jegyezni, hogy szerzőjük csak azért sem használt távcsövet és a térképét szabad szemmel végzett megfigyelések alapján rajzolta… Cassini 1679-ben egy olyan térképet rajzolt, amely csak; egy 4 méteres papírlapon fért el. Ez olyan gondot okozott a korabeli nyomdákban (már akkor is? - kérdi az író a huszadik század végén…), hogy a mű egyszerűen nem volt kiadható. Csak majdnem száz évvel később látott napvilágot, amikor a szerző már természetesen nem élt (1787). A térképekkel folytatott jó szándékú manipuláció, vagy mondjuk inkább így: versengés gyakorlatilag a mai napig tart. Mindig akadnak kutatók, ma már különösen, akik felfedeznek valamit és azt szeretnék rávinni, vagy rá is teszik a forgalomban lévő Hold-térképekre. Valahol ez pozitív dolog, hiszen minden újabb térkép pontosabb az előzőeknél és ez mindnyájunk; javát szolgálhatja. Amíg Langren 270 elnevezést tudott produkálni térképén, vagyis csak annyi pontot különböztetett meg a Hold felszínén, addig a mai, tudományos igénnyel készült Hold-térképeken már több mint 100 ezer név szerepel, vagyis annyi pontot ismerünk! Élet a Holdon?

Ennek is van történelmi előzménye, természetesen itt a Földön. Az emberek egy része mindig is hitt abban, hogy az egy másik Föld. Persze a középkorban már nem volt egészen veszélytelen ilyen nézeteket hangoztatni, hiszen Kopernikusz sem ok nélkül féltette az életét, és pár évtizeddel később Giordano Brunót sem ok nélkül égették el máglyán. A katolikus hit szerint ugyanis csak a Földön létezik élet (ez a nézet szerencsére mára megváltozott) és Isten egyetlen teremtménye a mindenségben az ember, amelyet a saját képmására hozott létre. Nos, az inkvizíció dühöngésének teljében öngyilkossággal ért fel, ha valaki Brunóhoz hasonlóan azt állította: sokféle világ van és azokban sokféle értelmes lények létezhetnek. A Holddal sem volt más a helyzet. Ezért azok, akik kizárólag spekulatív alapon, avagy fantáziájukra támaszkodva állították, a Holdon is vannak lények (emberek), hát vagy névtelenül adták ki erről szóló munkáikat, vagy ki sem adták, csak szájról szájra terjesztették. Akadtak persze olyan szerzők is, akik igyekeztek kikerülni az ideológiai csapdákat és úgy vállalták nevükkel az efféle gondolatokat, műveket. Ilyen volt Wilkins angol püspök (akinek éppen hazájában nem kellett félnie az ott hatalmon nem lévő inkvizíciótól, hiszen Anglia VIII. Henrik óta nem tartozott a római katolikus egyház fennhatósága alá) 1638-ban közzétette The Discovery of a World in the Moon (A holdi világ felfedezése) című művét. Megtehette, hogy nem hitével magyarázta ezt, hanem arra hivatkozott, hogy a holdi élet egyszerűen logikus dolog! Abban a korban ez nem volt annyira megszokott, normális érvelés, érthetően nagy feltűnést keltett hát a püspök úr könyve. Volt benne néhány olyan megállapítás, ami ellen ma sem tiltakozhatunk. A szerző többek között azt is állította, hogy ha az az égitest nekünk a holdunk, akkor mi, a Föld vagyunk

az ottaniak holdja, és hasonlókat. Hogy az ötlet - van élet a Holdon - mennyire erős volt és milyen sokáig fennmaradt, jelzi egy másik mű is. Ez ugyanis csaknem 200 évvel később jelent meg Münchenben Franz von Pauli Gruithuisen tollából és a szép A szerves élet nyomai a Holdon címet viselte. Abból indult ki, hogy vannak olyan, a Földről is megfigyelhető jelenségek a Holdon, amit szerinte nem lehet mással, mint ottani szerves élettel magyarázni. Fő érve az volt, hogy amint a Nap felkelt a holdi táj fölött, akkor a Földről nézve ezenközben a talaj megváltoztatja a színét. Vagyis hogy az a talaj voltaképpen növényzet lehet… Ám az ellenkezőjére is akadt példa, és jóval korábban. Christian Huygens 1698-ban Hágában kiadott művében (Cosmotheoros, sive Terris Coelestibus earumque ornatu, Conjectuarae) egyértelműen leszögezi, hogy a Holdon nincsenek sem folyók, sem tengerek, sem felhők, sem levegő, sem víz. Ezzel persze akkoriban még sokan szembeszálltak, bár éppenséggel védelmezője is akadt (1916-ban az orosz Nyikolaj Morozov személyében). A dán Peter Andreas Hansen 1854-ben azt kérdezte: ha a Hold látható oldalán nincs víz, attól még lehet a láthatatlan oldalán? Úgy vélte, a Hold innenső oldala magasabban van, ezért az összes víz átfolyt a másik, láthatatlan oldalára… Nem írunk itt az irodalmi kezdeményezésekről és álmokról, amelyek olyannyira kapcsolódtak a Holdhoz. Maga Kepler, a nagy csillagász is írt egy munkát a holdi életről, igaz, azt álomnak nevezte. Cyrano de Bergerac több munkájában is írogatott a Holdra utazókról és azok ottani kalandjairól. H.G. Wellsnek is voltak ilyen, papírra vetett gondolatai. Természetesen Verne hősei is eljutottak a Holdra… Talán nem árt ebbe belemenni egy kicsit részletesebben. A tizenkilencedik századi regényben három ember Floridából indul egy 3,65

méteres űrhajóban, amelynek súlya 5547 kilogramm. A három űrhajós megkerüli a Holdat, majd visszatérve a Csendesóceánon száll le. Nos, ez történt a regényben. És mi volt a valóságban? Száz évvel később három férfi Floridában beszállt egy 3,60 méteres űrhajóba, amelynek súlya 5621 kilogrammot nyomott. Elrepültek, megkerülték a Holdat, visszajöttek és leszálltak a Csendes-óceánon. Vernénél a három űrhajós neve Barbicain, Nicoll és Ardan, a valóságban aztán Borman, Lovell és Anders, vagyis kettőnek a neve ugyanazzal a betűvel kezdődik. A regénybeli hősök leszállási helyétől alig 4 kilométerre szálltak le a valóságos űrhajósok… Létezik-e ennyi egybeesés? Minden nem magyarázható meg azzal, hogy a tudományos érdeklődésű regényíró is tudta: ideális rakétaindító hely Florida déli csücske, és a leszálláshoz is a legalkalmasabb hely az óceán lehet… De lépjünk túl ezen, hisz voltaképpen nem tartozik könyvünk témájához. Se szeri, se száma azoknak a könyveknek, verseknek, pamfleteknek, sőt újságírói gigantikus csalásoknak is, amelyekben nemegyszer hírt adtak már a Holdon élő emberekről és azok műveiről, városairól, kikötőiről, kultúrájáról. Persze akadtak olyanok is, akik szerint ott semmi sem létezik. Mi több, az emberek erről nem fognak közvetlen tapasztalatot szerezni, mert… De adjuk csak át a szót a nagy csillagásznak (és kétségtelenül az egyik legnagyobb valaha élt pesszimistának…), aki tudóshoz egyáltalán nem méltó véleményt hangoztatott. Egy tudósnak, optimistának, pozitív szemléletűnek kell lennie. Nyitottnak kell(ene) lennie minden tény, sőt remény irányába. Nos, Camille Flammarion, kora talán legnagyobb, de mindenképpen leginkább ismert csillagásza nem ilyen ember volt. 1900-ban ugyanis azt a mai szemmel nézve meglepő, sőt nevetséges állítást kockáztatta meg, hogy - idézem szó szerint -

Sajnos a Holdra nem juthatunk el. Már néhány mérfölddel a Föld felszíne fölött elfogy a levegő, amelyet belélegezhetnénk, vagy amely a léggömbünket oda felemelhetné. Így hát soha senki nem fog eljutni a Holdra! Ennyit egyes szkeptikusok és a valóság kapcsolatáról. Rejtélyes jelenségek A Marssal kapcsolatban írtunk arról, hogy milyen nehéz volt odajuttatni számos földi űreszközt, mert mintha valakik akadályozták volna az embereket e törekvésükben. Nos, ilyen jelek vagy jelek (de nem bizonyítékok) akadtak a holdkutatás időszakában is, bár talán nem voltak annyira látványosak, mint a Mars és holdjai esetében. Mindjárt az elején meg kell jegyeznünk: mivel az 1960-as évek eleje óta a szovjetek is részt vettek mindebben, rengeteg ismert tényezővel kell számolnunk. Ismeretes, hogy még emberes űrkísérleteket is eltitkoltak, ha azok kudarcot vallottak. Nem túlzás azt állítani, hogy feltehetően mindmáig keringenek valahol az űrben - akár a Földközelében, akár attól messze - CCCP feliratot viselő egykori szovjet űrhajók, bennük elpusztult, megfagyott űrhajósok holttesteivel. Ezekre évtizedek vagy évszázadok múltán bukkannak majd a földi űrhajók vagy kutató szondák. A Holddal kapcsolatban is történhettek, történtek ilyen manipulációk. Ismeretes, hogy 1961-től kezdve igen nagy űrverseny folyt a két akkori vezető nagyhatalom között. A szovjetek mindenáron be akarták bizonyítani, hogy a tudományuk - amely ez esetben a szocialista rendszert képviselte - felsőrendűbb, mint az amerikai tudomány, vagyis a kapitalista társadalom. Ezért minden áldozatra hajlandóak voltak. Bár később tagadták, évtizedes nagy hajszában próbálták utolérni az amerikaiakat a Hold felé vezető úton -

amikor azonban oda eljutott az első amerikai legénység, az oroszok abban a pillanatban felhagytak mindenféle további erőfeszítéssel és úgy tettek, mintha a Hold számukra soha nem is lett volna cél. Egyes pletykák szerint pedig… ők jutottak oda elsőnek! És már nyolc évvel az amerikaiak előtt… a nehezen hihető állítást ugyan eddig csak ufológiai folyóiratokban, olasz, amerikai és német, de eléggé homályos források alapján összeállítottösszeollózott anyagokban olvashattuk. Komoly folyóiratok még a tudománytól távol állók - sem foglalkoztak vele. Az állítás szerint az oroszok 1961. május 17-én (tehát két hónappal a Gagarinnak tulajdonított repülés után) egy kétszemélyes űrhajót küldtek fel a Hold fele. Mivel már az ötvenes évek végétől ki-kilőttek élő embereket az űrbe (a kísérletek mindig kudarcot vallottak, hiszen később letagadták őket), ez nem számított volna olyan meglepőnek. A legenda szerint Gennagyij Mihajlov és Alekszej Bjelokonyev szovjet űrhajósok a meg nem nevezet, ismeretlen jelzésű űrhajón a jelzett napon Bajkonurból szálltak fel. Állítólag közvetlenül a fellövés után több földi, nem szovjet űrközpont vagy obszervatórium, rádiómegfigyelőállomás (feltehetően voltak köztük katonai lehallgató központok is, ezekből már akkoriban is nagyon sok volt mindenfelé) is vette adásaikat. Így például állítólag hallották az űrhajósok és a földi irányítóállomás orosz nyelvű párbeszédeit Torinóban, Moudonban, Jodrell Bankban és Bodromban. Az adásokat egy álló héten keresztül foghatták, és amikor abban szünet állt be, akkor a szovjetek feltehetően a Hold másik felén jártak, ez okozta a rádiócsöndet. Az időtartam is arra utal, hogy Hold-expedícióról volt szó, hiszen a későbbi, valódi amerikai holdutazások is körülbelül ennyi időt vettek igénybe. Ismeretesek olyan beszámolók - nem tudni, mennyire hitelesek? - amelyek arról szólnak, mit is beszélgettek egymás

között az orosz űrhajósok és földi társaik. Később aztán - a lehallgatott adástöredékek szerint - a szovjet űrhajó valamilyen ismeretlen eredetű katasztrófába sodródott. Az űrhajósok utolsó mondataikban valamilyen veszélyre utaltak, aztán csőid lett a kozmoszban. Lehet tehát, hogy ha a történet igaz, lezuhantak a Holdra, vagy elsodródtak az űrben. Persze azt sem zárhatjuk ki, hogy az Idegenek léptek közbe… Az Idegenek ilyen mérvű beavatkozásáról lesz még szó a Holddal kapcsolatos kutatásaik során. Azt talán mondanom sem kell, hogy a szovjetek által kiadott hivatalos indítási táblázatokban sehol sem említik a fenti esetet. A hivatalosan beismert kísérletek sem hoztak sok sikert kezdetben. Az 1968. március 2-án fellőtt Zond-4 szondát a Holdra szánták, de valami történhetett vele, mert elszáguldott égi kísérőnk mellett. Méghozzá igen nagy távolságban repült el és nyoma veszett a világűrben (valahol tehát még mindig repül, vagy összeütközött valamilyen égitesttel, esetleg egy nagyobb objektum magához vonzotta és az óta is körülötte kering. Fél évvel később, 1968. szeptember 14-én az oroszok megismételték a kísérletet, ezúttal több sikerrel. A Zond-5 fedélzetén állítólag néhány teknősbékával és növényekkel megkerülte a Holdat, fényképeket is készített, majd szerencsésen visszatért a Földre és az Indiai-óceánon landolt. (A teknőcök túlélték az utat). Az amerikaiak emelték a tétet: még abban az évben elindult három űrhajósuk az Apollo-7 fedélzetén. Igaz, ők még nem szálltak le, nem is ez volt a feladatuk. Csak megkerülték a Holdat és visszajöttek. Az oroszok még mindig ember nélküli hajókkal vettek részt a versenyben - többek között ezért sem hihető a fentebb említett, 1961-es legenda: Ha az oroszoknak már akkor lett volna lehetőségük emberekkel repülni a Holdra,

akkor legkésőbb 1964 vagy 1965 táján elmentek volna oda. Hiszen egyetlen céljuk volt csupán: megelőzni az amerikaiakat. Minden egyéb alá volt rendelve ennek a propaganda-célnak, és ezt nem is titkolták. Tudjuk, hogy a hatvanas évek elején Gagarin, Tyitov és a többiek mind a Holdra jutásról ábrándoztak és beszéltek, mi több, azt a csaknem húsz űrhajóst is ezzel a céllal választotta ki az erre rendelt bizottság. Arról, hogy majd a Föld körül repkednek lényegében céltalanul és haszontalanul, akkor senki sem beszélt. Minden ajakról a Hold, Hold szavakat lehetett hallani. Nos, 1968. november 10-én az oroszok ismét csak egy szondát, a Zond-6-ot tudták útnak indítani, pedig az amerikaiak előzőleg az egész világgal közölték már a hírt: hamarosan három embert küldenek a Holdra… A Zond-6 eljutott ugyan a Hold körüli pályára, mi több, onnan vissza is jött, de landoláskor a Földön összetört. Persze a hivatalos adatok, és az annakidején a szovjetektől minden állítást fenntartás nélkül átvevő szocialista lexikonok egy szót sem ejtenek a szonda csúfos végéről. Olybá veszik, mintha küldetése teljes mértékben sikerrel járt volna. Az amerikaiak sem tétlenkednek, 1968. december 21-én indul az Apollo-8, feladata ismét csak a Hold megkerülése. Valami okból még halasztják a leszállást. Csak azt tízszer megkerülik, a felszínét 100 kilométerre is megközelítve manővereznek, így készítik elő és tanulják ki a majdani leszállás fortélyait… Az oroszok ekkor úgy érzik, nincs vesztenivalójuk. Saját bevallásuk szerint egy teljesen kész Hold-űrhajót lőnek fel1969.február 21-én, de személyzet nélkül. Hogy ennek mi értelme van, senki sem tudja, nem is érti. Értesüléseink szerint erről is csak később számoltak be. Ha sikerül az útjuk, megismerjük a szovjet űrhajósok nevét is, akik benne voltak. De

mivel ez sem sikerült és a hajóval együtt az űrhajósok is odavesztek (ellenőrizhetetlen híresztelések szerint 70 másodperccel az indulás után kigyulladt az űrhajósok kabinja, és fel is robbant az egész szerkezet), hát később letagadták az egészet. Talán mondanom sem kell, hogy a hivatalos indítási táblázatokban ennek sincs nyoma. Ezenközben az amerikaiak sikert sikerre halmoztak. Az Apollo-9 űrhajósai kipróbálták a leszállóegységet, de nem szálltak le vele a Hold felszínére. Az Apollo-10 legénysége az előre megállapított terv szerint haladva több napig köröz a hold fölött, miközben két űrhajós hosszú időt tölt a majdani leszállóegységben, mintha máris leszállna. De csak a következő, az 1969 júliusában induló Apollo-11 legénységéből szállnak le ketten a Holdra. Nos, itt kezdődtek a bajok. Nem célom leírni az ott történteket. Ami a szovjeteknél zajlott ekkoriban, azt már nagyon is részletesen megírtam az 1998-ban napvilágot látott Halottak keringenek a kozmoszban? Kozmikus hazugságok című könyvemben. Ami pedig az Armstrong-féle holdraszálláskor történt, megírtuk én is, másolás. Tény, hogy a holdraszállás után a két amerikai űrhajós állítólag öt órán át… aludt! Nem szálltak ki az Űrkompból? A kérdőjel is jogos itt. A holdi egyenes tévéközvetítést ezen a ponton öt órás időközre abbahagyták, és nem tudjuk, ez alatt valójában mi történt a Holdon? Az alvásról szóló magyarázat gyenge ürügy, ócska mese, amit senki sem hihet el. Ennél már érdekesebb az a rögtön elterjedt és az óta is makacsul ismétlődő tudósítás, amit állítólag rádióamatőrök vettek egy különleges, szintén az űrhajósok által használt hullámhosszon. Ez volt az igazi adás, ahol Armstrong és társa döbbenten jelezték a houstoni űrközpontnak (amely velük a rádiókapcsolatot

tartotta, és amely a döntő pillanatokban valósággal könyörgött nekik, hogy menjenek át a másik csatornára, ne hallhassa több százmillió ember, mit is beszélnek holmi idegenekről és azok űrhajóiról, amelyek ott állnak a kráter szélén és őket figyelik. (Az élő közvetítést több mint ötven ország tévéje vette át, Európában ekkor éppen éjszaka volt). Sajnos az amerikai kormány vagy a NASA az óta sem volt képes érthető magyarázatot adni nekünk, mi is történt abban a rejtélyes kimaradt öt órában a Holdon és hogyan értelmezzük Armstrong döbbent mondatait azon a másik, elvileg titkos csatornán. Ténynek tűnik most már, hogy akkor valóban történt valami a Holdon. A leszálláskor a két földi ember nem volt egyedül, és arra a rendkívüli ötórás időszakra azért volt szükség, hogy mindezt elsimítsák, a tévéközvetítés elől eltávolíthassák az idegeneket. Ez nyilvánvalóan - vallják sokan - valamiféle kapcsolatfelvételre is utalhat, hisz anélkül mindezt aligha lehetett volna elrendezni. Az oroszok az utolsó napig nem adták fel. A fenti adatok birtokában ufológusok egy újabb elméletet gyártottak, miszerint az oroszok azért küldtek oda egy ember nélküli szondát, hogy az figyelje meg, az amerikaiak nem szűrik-e össze a levet az idegenekkel - az ő tudtuk nélkül? De ez már olyan kiterjedt összeesküvést tételezne fel, amire akkoriban sem Washington, sem Moszkva nem lett volna képes. Nem is szólva az Idegenekről, akiknek egyáltalán nem lehet érdekük összefogni bármelyik politikai nagyhatalommal is. Ezzel azt ugyanis nagy előnybe hoznák a többiekkel szemben, ami különösen 1969-ben! - az amúgy létező, de nagyon törékeny politikai-katonai egyensúlyt is felboríthatta volna. Ilyesmit az Idegenek csak akkor tennének, ha egyáltalán nem vennék komolyan az emberiség sorsát. Tény persze, hogy bár az amerikaiak kifejezetten kérték

Moszkvát, az Apollo-11 útja alatt ne küldjön a Hold irányába semmilyen űreszközt, nehogy problémák adódjanak - az oroszok nem hallgattak erre és három nappal azok indulása előtt, 1969. július 13-án Bajkonurból útnak indult a Luna-15. A szonda sokszor megkerülte a Holdat, miközben a TASZSZ apró hírben tudatta olvasóival, hogy földiek szálltak le a Holdra. De hogy azok a földiek a nagy vetélytárs, az USA űrhajósai és állampolgárai voltak, arról az átlagember a Szovjetunióban nem értesülhetett. Ha tudjuk, milyen sokat kínlódtak a szovjetek a Luna-15 Holdra szállásával, csak mosolyoghatunk az eredményen: a nagy törekvések végeredményeképpen a szonda sima leszállás, majd talajmintavétel és újra felszállás, aztán hazaút helyett a Holdra zuhant és darabokra törött. Vajon ez véletlen volt? Nem léptek közbe itt valamiféle idegen erők? A szondának az volt a feladata, hogy gyorsan hozzon egy kis holdkőzetet - mielőtt az amerikai űrhajósok ugyanazt megteszik. Ha ezt a kőzetet osztogathatják a világ, vezető tudományos akadémiái között, Moszkva megőrzi arcát és alaposan lecsökkentheti az amerikaiak diadalát. Világgá kürtölheti, hogy lám, ők emberéletek veszélyeztetése nélkül is elérték ugyanazt a célt! Igaz, teljesen ekkor sem adták meg magukat. Emberes űrrepülésekre már nem is gondoltak - hogy ők másodikak legyenek az amerikaiak mögött? Óh, nem! Több szondát küldtek még oda, és azt kezdték terjeszteni, hogy ők eleve nem is akartak soha eljutni a Holdra, mármint emberekkel a fedélzeten. Minket most a sikertelen kísérletek érdekelnek, hátha itt felfedezzük az Idegenek keze nyomát? Nos, van miből válogatni, mire emlékezni.

1970.július 3-án már az indulásnál felrobbant egy nagy rakéta, állítólag csak Holdra induló szonda volt rajta - más források azonban űrhajósokkal teli eszközről beszélnek. Egy évvel később megismétlődött az eset - állítólag akkor is a Holdra küldtek volna egy űrhajót (vagy szondát), de az is megsemmisült még szinte a földön. 1972. november 23-án egy újabb kudarc - ismét megsemmisült egy hordozórakéta, amely egy Hold-űrhajót emelt volna a magasba. De nem emelte, ehelyett 107 másodperccel később megsemmisült. Ekkor végre lemondtak a Holdra jutásról. Végső eredmény: míg három szovjet Luna az évek során lehozott összesen 33 dekagramm holdkőzetet, az amerikaiak tizenkét űrhajóst juttattak a Hold felszínére, akik három év leforgása alatt gyalog és elektromos holdjárókon majdnem 100 kilométert jártak be a felszínen. Harminc tudományos kísérletet hajtottak végre holdkörüli pályán és hatvanat a felszínén. Hat automata mérőállomást hagytak ott, és 381,5 kilogramm holdkőzetet hoztak a Földre. E kőzetek porrá őrölt változatával úgy az oroszok, mint az amerikaiak kísérleteket folytattak. Például a célból, hogy megállapítsák: lehetséges-e életet lehelni beléjük? Különféle gyorsan szaporodó baktériumokat ültettek rájuk, de azok mind elpusztultak. Semmi nem volt a kőzetporokban, ami az életet segíthette volna. Alig volt olyan anyag, vagy annak nyoma, amit a Földön ne ismernénk. Amellett, hogy akadt ott vas, akadt bizony armalkolit vagy armalcolit (a nevet a három Apollo-11-es űrhajós nevéből kreálták: ARMstrong, ALdrin és COLlins), ez egy fém, és a másik fémes anyag a tranquillit volt (ennek neve a leszállóhely, a Nyugalom Tengere, vagyis latinul Mare Tranquillitatis-ból ered). Élet nyomaira nem bukkantak, de ezt nem is várta senki. Galilei, Kepler és a többiek kénytelenek

megelégedni azzal, hogy róluk is neveztek el felszíni alakzatokat a Holdon. De ott nincs biológiai élet, állapították meg az első űrhajósok és kollégáik a következő években sem találták ennek semmi jelét. Most már csak egy furcsaságról kell beszámolnunk: valaminek biztosan történnie kellett a Holdon - ha felhagytak a kutatásával! Nemcsak az ufológusok, de az ilyen problémákat a logika felől megközelítő emberek is furcsállják - és joggal hogy a legteljesebb sikersorozat közepén azok, akik diadalmenetben jutottak el a Holdra - váratlanul lemondtak a további kutatásokról. Vagy még 1969-ben, vagy 1972-ben történhetett valami, ami miatt aztán az amerikaiak egyszer csak abbahagyták a Hold-utazásokat. Nem, ne higgye senki, hogy véget ért egy program és terv szerint cselekedtek. A tervek éppen ellenkezőek voltak: 1973-ban, 1974-ben stb. még tovább kellett volna tartania az Apollo-tervnek, hiszen felépítették a többi űrhajót és részletesen kidolgozták az Apollo-18, -19 és -20 útját és azok feladatait, kísérleti programjait. Aztán váratlanul lefújták az egészet. Ilyen értelemben gyanús az oroszok hirtelen lemondása is, ami sem ezen a téren, sem máshol nem volt szokásuk. Szóval nincs kizárva, hogy igazuk van az ufológusoknak és valakik voltak, vannak a Holdon? Mert mi mással magyarázhatnánk, hogy a két hatalom, amely akkor megtehette volna, hogy akár bázist is épít a Holdon és kiterjeszti oda az emberi életet, rendkívül érdekes és fontos tudományos kutatásokat kezdeményez - nos, ezek a tudósok, politikusok és mások hirtelen lemondtak a további dicsőségről. A tudomány és a politika számára rendkívül jól kiaknázható, népszerűsítő tett-sorozatról - és egyik napról a másikra szedték a sátorfájukat, többet a Hold felé sem néztek? És hogy inkább a sokkal távolabbi és nagyságrendekkel több és nehezebb

problémát jelentő feladatra: a Mars-utazásra gondolnak az óta is? Mintha a Holdat már ismernénk, mintha minden titokra fény derült volna, mintha ott már nem lennének ismeretlen tényezők. Vagy mintha az az égitest váratlanul a Jupiter távolságába sodródott volna el tőlünk? Azelőtt minden hónapban indultak valahová űrhajósok és szinte naponta mentek ki a Földről mindenféle szondák, rakéták, egyéb készülékek, mesterséges holdak stb. A Hold viszonylatában azonban 2000-ig számítva már huszonnyolc év telt el úgy, hogy semmi sem történt! Ezen aztán érdemes eltöprengeni. De addig is lássuk, miféle rejtélyeket produkált maga a Hold? Titokzatos dolgok történnek Nem értjük, miért van az, hogy az úgynevezett tengerek, vagyis síkságok gyakorlatilag szinte kizárólag a Hold felénk eső oldalán helyezkednek el. A Földről láthatatlan oldal külseje egészen másképpen néz ki. Márpedig ez is egy gömb, amely forog a tengelye körül - átmérője 3476 kilométer - és bár az furcsa, hogy felénk mindig ugyanazt az oldalát mutatja, azért láttunk már ilyen Naprendszerbeli sétánk alatt másutt is. Ettől függetlenül a felszínét érő csapások, ütközések stb., elvileg egyenletesen kell, hogy eloszoljanak az egész felületén. Nem is szólva a felszínét valaha kialakító nagyobb erőkről, hiszen a tengereket ezek alakították ki. Az ott látható kráterek természetesen nem vulkáni tevékenység nyomai, mert ilyen nem volt. Mindezek becsapódásokat jelölnek a régmúltból, és némelyik nem is kicsi ütközésre utal. Számos kráter több száz kilométer átmérőjű! Csak a Földről látható oldalon legalább 300 ezer krátert számoltak össze a kutatók. Itt is az a helyzet, hogy a kráterek 90 százaléka a tőlünk

látható oldalán van. És mind nagyjából egy időből származik! Vagy 4 milliárd évvel ezelőtt, tehát igen régen - nálunk még semmilyen élet nem létezett akkor - egy körülbelül két hetes időszak alatt kaphatta ezt a rengeteg találatot. Mire megfordult, a másik oldalára már alig jutott ilyen kozmikus találat. Vannak kráterek, amelyek színültig tele vannak porral, mellette meg olyanok, amelyekben nincs por. Ezt sem tudjuk mivel magyarázni. A földi felvételeken sokáig úgy látszott, hogy a kráterek széle éles, ugyanez vonatkozik a nemegyszer több kilométer mély szakadékok peremeire is. Ám amikor leszálltak ott az első űrhajósok, kiderült, hogy valamilyen erő szépen lecsiszolgatta, eltompította ezeket a kiálló, éles részeket. De milyen erő tehette volna, amikor a Holdon nincs szél, nincs víz, nincsenek gleccserek és persze erózió sem? Erre a kérdésre sincs válasz mindmáig. Az Apollo-12 legénysége tudományos program keretében egy rádióadóval felszerelt szeizmográfot, földrengés-jelzőt hagyott a Hold felszínén, majd távozás közben jó magasról visszadobták rá a már nem használt Intrepid holdkompot. Remélték, az erős ütés afféle kisebb holdrengést vált ki és ezt a készülék jelzi, a Földre továbbítja. Maximum pár perces rengésre számítottak… a kéttonnás tömeg becsapódott a Holdba, az azonban… 55 percig tartó folyamatos rengéssel válaszolt! Ami bizony nagy dolog. Először is az a hatalmas, sok milliárd tonnás tömeg miért kongott (a kutatók kifejezése a jelenségre) majdnem egy órán át? Egyáltalán miért hatott rá ennyire erősen és hosszan az 1,65 kilométer/secundum sebességgel érkező, de mindössze kéttonnás test ütközése? A magyarázat kényelmetlen, de rá kell jönnünk. Valami azt sugallja, hogy a Hold belül üreges, ha nem éppen nagyon is üres! Az amúgy nem kifejezetten sikeres Apollo-13 is végzett egy

ilyen kísérletet. Ők egy 23 tonna súlyú rakétafokozatot lőttek rá a Holdra, ennek érkezése 10 tonna dinamit robbanásával volt egyenértékű. A Hold ekkor négy álló óra hosszat kongott, és ötvenszer erősebben érezte meg a hatást, mint azt anyaga, összetétele alapján várták a kutatók. Mint ahogyan arra a fizika talán ott is érvényes törvényei alapján reagálnia kellett volna! Nos, ismét a Phobos-jelenség lép fel. Vagy mégsem? Mindenesetre ezt sem döntötték el a mai napig. Ahogy megyünk tovább ebben a fejezetben, úgy fogják belátni önök is: túl korai volt abbahagyni a kutatást a Holdon… A kutatók persze ész nélkül kerestek bármilyen, nyakatekert magyarázatot is a jelenségre, csakhogy ne kelljen foglalkozniuk a belül üres Hold problémájával. J. Kropotkin a szovjet tudományos akadémiától holmi állítólagos buborékokról beszélt, amelyek úgymond még a Hold kiformálódása idején alakulhattak ki, belül… De az is kiderült, még amikor mesterséges holdakként viselkedő földi szondákat küldtek a Hold köré - hogy azok keringésük közben bizonyos helyeken mintha lefékeződtek volna. A Hold egyes, főleg tengeri vidékei fölött erős gravitációs anomáliák lépnek fel, ezek hatnak a fölöttük elrepülő tárgyakra. Emiatt sok szonda pályája megváltozott, a feladatok végrehajtása nemegyszer lehetetlenné vált. A mascon-ok (az angol mass concentration, anyagsűrűsödés kifejezésből) az elméleti szakértőket is megoldhatatlan rejtély elé állították. Sehol másutt a Naprendszerben még nem találkoztak a jelenséggel. Mi meg azt mondjuk - a józan logikára hivatkozva - hogy ez is éppen a belül üreges Hold elméletét támasztja alá. Van, ahol gyanúsan túl sok az anyag, másutt meg nincs semmi. Mi ez, ha nem az üregek létét bizonyító jel? Aztán miképpen keletkezhettek azok a kráterek, amelyek… kettősek? Középen van valami kiemelkedés, aztán azt két

koncentrikus, szabályos körben veszik körül a felmagasodó kráterfalak. Ezt is nehéz természetes jelenségnek tartani. Voltak, vannak egyéb jelenségek is, amelyek izgatják a csillagászokat, bár nem sokat beszélnek róluk. Most nézzük meg azokat, amelyek bár lehetnek természetesek, mi mégis úgy véljük, hogy mesterséges eredetűek és valakik azokat okozzák. Van ott valaki? Az egyik döbbenetes rejtélyt az eltűnő kráterek jelentik. R. Tocquet francia csillagász hosszú hónapokon át figyelte, mi történik a Posidonius nagykráter belsejében található, csupán D betűvel jelölt kicsiny kráterrel. Mint írta, a kráter általános külseje is fokozatosan változott, méghozzá napról napra, igen gyorsan. És nem ez volt az egyetlen ilyen eset. Híressé vált a Linné kráter is. Ez nem egy apróság, 11 kilométeres az átmérője és még Hevelius fedezte fel. Nem sokkal később a kráter nyomtalanul eltűnt! Kétszáz éven át a helyén csak egy homályos foltot láttak. Ám 1830 és 1845 között a csillagászok ismét felfedezték, látták, lerajzolták (nem lévén még fényképezés). Ám 20 évvel később a furcsa kráternek ismét nyoma veszett, mind a mai napig egy fehéres folt látható a helyén. Mellesleg ugyanez történt a Take nevű kráterrel is! A tizenkilencedik század végén pedig egy nem éppen kicsi, mert a 30 kilométer átmérőjű Algacen kráter tűnt el ugyanilyen érthetetlen módon. És a híres holdi híd rejtélyes esete? 1953. július 28-án egy amatőr csillagász fedezte fel, értesítette a hivatásos kollégákat, akik szintén ráleltek a hídra. A Mare Crisium keleti oldalán, a Piccard kráterrel szemben két hegy, a Promontorium Lavinium és a Promontorium Olivium között vagy 3 kilométeren át húzódott egy hídhoz hasonló alkalmatosság. Vagy öt híres csillagász látta, sőt amikor a Nap oldalról tűzött

oda, a híd íves árnyékot vetett a talajra. Tehát kétségtelenül létezett, nem csak egy bizonyos szögből látszott úgy, mintha olyasmi lenne ott. Ám hetekkel később, amikor más csillagászok is készültek azt megfigyelni, már sehol sem látták! Igaz, maradt róla fotó, de az nem eléggé meggyőző. Hová tűnhet el egyik napról a másikra egy 3 kilométeres objektum ott, ahol úgymond senki sem lakik? Viszont a később kutatók két nagy krátert fedeztek fel a híd környékén - amelyek azelőtt nem voltak ott! Nos, ez a felszínt formáló erők igen gyors és megmagyarázhatatlan tevékenységére utal. Aminthogy a következőjelenség is. 1900. április 28-án egy csillagász a folyton eltűnő és előkerülő Posidonius-D kráterből… füstöt látott gomolyogni! Ott, ahol nincs is levegő? És nincsenek vulkánok? Ki okozott akkora füstöt, hogy azt a Földről is látni lehetett (persze távcsővel)? Egy másik, Alfons nevű kráter környékén pedig 1956-ban és 1958-ban állítólag (mégis) vulkánkitörést láttak. Aztán voltak olyan esetek is, amikor mintha valami nagyszabású dolog történt volna a Holdon. Netán jeleztek volna - nekünk? De ez túl merész feltételezés. Mindenesetre 1963. október 29-én az Arisztarkhosz kráter környékén egy 20 négyzetkilométer területű narancsvörös folt tűnt fel. Négy héttel később több obszervatórium regisztrálta az akkor felbukkanó másik, vörös foltot, amely azonban mindössze 75 percig volt látható, aztán eltűnt. Tizenegy hónappal később ugyanott egy vörös és egy kék csíkot láttak, majd újabb két hónap múlva sok kicsi vörös foltot. A fényfoltokról külön könyvet lehetne írni. Ezekből oly sokat láttak a csillagászok, hogy teljesen biztos: az összes ilyen jelenséget már fel sem tudnánk sorolni. A Kepler kráterben 1965-ben két vörös fényfelvillanást láttak. De a Regiomontanus

kráterben is láttak fényeket, ezek sárgászöldek, szinte luminiszcensek voltak. Aztán az egyik Holdon hagyott amerikai műszer a Fra Mauro kráter felől kitörő gázfelhőt regisztrált. Gázfelhő a Holdon? Vajon honnan jött létre hirtelen olyan sok gáz? Valami más is történhetett, mert e jelenséggel együtt a műszerek holdrengéseket jeleztek. Csak az a kérdés, hogy ezek természetes rengések voltak-e - vagy mesterségesek? Hogy valami történt, az biztos. De felfedeztek olyan rengéseket is, amelyek szabályosan, 27 naponként ismétlődnek. Van bármilyen természetes jelenség, amely egy égitest belsejében ilyen szabályosan ismétlődik? Vannak hát vulkánok? Egy tudós kiszámolta, hogy 1540 óta 580 vulkáni jellegű dolgot figyeltek meg a Holdon. Nyilván ezek közé tartozik az is, amit 1963-ban állapítottak meg. A Tycho de Brahe kráterben hirtelen 50 fokkal emelkedett a talaj hőmérséklete, amit akkor már a Földről is mérhettek. Egy évvel később az egész Hold-féltekén 500 helyen észleltek váratlan hőmérséklet-emelkedést! Ezt mivel magyarázzuk? Mégis vannak vulkánok, és azok okoznak ilyesmit, vagy értelmes lények tevékenykednek? Az is feltűnt a csillagászoknak, hogy a Hold számos kisebb krátere mintha egy pontos ív, vagyis körcikkely széle mentén helyezkedne el. Akadnak repedéseknek nevezett, nemegyszer kilométeres mély szakadékok, amelyek pedig ezekhez a kráterekhez vezetnek. A repedések nem egy nagy kráterben teljesen szabályos hálót alkotnak. Ide sorolható az ún. Medler-négyzet is. Tartották már a kínai nagy fal holdi megfelelőjének is, ami nem csoda, hisz méretei: 104 kilométer egy-egy oldalhossza, magassága 1,6 kilométer (merthogy töltésnek, talajhányásnak tűnik) és a fal szélessége 75 és 105 méter között változik. Még híres csillagászok (pl. M.K.

Jessup) is mesterséges építménynek vélték. Később egy földi szonda felfedezte, hogy a Hambar krátertől nyugatra is van egy négyzet, amit ráadásul közepén két vonal kereszt alakban négy egyenlő mezőre oszt fel! És mit mondjunk arról a dologról, amelyet ember alakú depressziónak (bemélyedésnek) neveznek a szakemberek? Bár erről sem sokat beszélnek vagy írnak, és fényképét sem szokták közölni. 1965. február 20-án a Ranger-8 szonda felfedezett a Nyugalom Tengerén (Mare Tranquillitatis) egy másik, 4,5 kilométeres alakzatot. 1965. november 26-án a csillagászok egy világosan ragyogó keresztalakot figyeltek meg az amúgy is gyanús Fra Mauro kráter környékén, amelynek fénye aztán eltűnt. Később szabályos időközökben ismét megjelent, mindig csak rövid időre. Később a NASA fotóin is találtak egy mesterségesnek látszó hidat. Még pontos részleteit is közölték: 90 méter széles, 180 méter magas völgyhídról volt szó (Spaceflight, 31. Kötet, 6. sz. 1989). 1952-ben találtak két olyan közeli krátert is, amiről kiderült, hogy nem is kráterek, hanem a közöttük futó alagút két bejárata! Néhány megrögzött szkeptikus ezt úgy magyarázta, hogy valami meteor bevágódott a Hold felszínébe, az alatt elszáguldott és egy másik ponton kirepült belőle, ez csinálta azt az alagutat… Ami, mondjuk meg őszintén, legalább annyira hihetetlen magyarázat, mint egy alagút, híd vagy vulkán létezése. Találtak egy több mint 100 kilométer hosszú egyenes falat is. Ez olyan egyenes, hogy ismét nehéz elhinni: valamilyen természetes erő lenne képes ennek létrehozására. A nagy holdi fal felfedezésére 1960-ban került sor. Az északi végén 200 méter magas, délen 260 méter, de középen itt-ott eléri akár a 370 métert is! Hogy tudjuk, mekkora magasság ez: a fal magassága egy 66 emeletes felhőkarcolónál kezdődik és magasabb pontján

123 emeletet is elérhet! Vagyis száz kilométeren át egy-egy amerikai felhőkarcoló magasságában húzódó nyílegyenes falról van szó! És hogy ne legyen kétségünk, találtak nyolc obeliszket is. Ismét csak a Nyugalom Tengerén. Ezeket is nehéz lenne a természet műveinek nevezni. A Lunar Orbiter-2 által készített fényképen jól láthatók a különböző magasságú oszlopok és árnyékuk is. Az Apollo-11 űrhajósai döbbenten állapították meg, hogy a Sabin krátertől keletre a holdtalaj olyan, mintha előtte felolvadt, aztán megfagyott volna. Ilyesmihez minimum 1500 Celsius fokos hőre van szükség. De a később, más helyekről más landoló legénységek által hozott kőzetre ez nem volt jellemző, csak az első, az Apollo-11 leszállási helyén gyűjtött kőzetmutatott ilyen tulajdonságokat. A tudósok már régóta érzik-tudják, hogy a Holdon valami történik. A párizsi akadémia évkönyveiből tudjuk, hogy 1715ben egy holdfogyatkozás alkalmával különös fényjelenségeket láttak a csillagászok. Ugyanezt később Halley is megfigyelte Londonban 1738-ban. 1842-ben szintén rejtélyes fényeket láttak a Holdon. De 1881-ben már valamilyen gyorsan mozgó fényt - meteoritot? - is láttak a Hold korongja előtt. A hivatalos tudomány rendkívüli ellenállását bizonyítja, hogy nemegyszer 15-20 évvel e felfedezések után engedték csak be az erről szóló közlést valamelyik tudományos folyóiratba! Ami mérhetetlenül lelassítja a felfedezéseket. Hiszen egy jelenségről hamar kell értesülni, hogy azt mások ugyanott még elkapják, megnézzék, vagy ahhoz hasonlókat keressenek egy időszakon belül. 1931-ben sok kutató villámlásokat látott a Holdon. De 1941ben egy kanadai kutató, W. Haas is látott ilyesmit és erről tudósított is az ottani csillagászati folyóiratban. A csillagász kilencvenhatszoros nagyítással figyelte a Holdat a Gassendi

kráter mellett, amikor egy kis fénylő pontot pillantott meg. Ez a krátertől nyugatra bukkant fel és majdnem nyílegyenesen tartott keletre és eltűnt az úgynevezett Gassendi-falnál. Mintha belement volna a falba az a… micsoda is? Holdjármű? De kié? Ugyanaz a kutató ugyanazon az éjszakán, valamivel később másodszor is látott ehhez hasonló jelenséget. A sebessége igen jelentős volt, mert a szemtanú becslése szerint 101 kilométert tett meg másodpercenként! Ha jármű volt, nyilván nem haladhatott a felszínen, hanem afölött, az űrben. A sebessége mellesleg UFO-ra vall. Készült valamiféle statisztika is a fényjelenségekről, bár ezek csak a hatvanas évek második feléig ölelik fel az eseményeket. A legtöbb fényjelenséget az Arisztarkhosz kráter környékén figyelték meg, szám szerint kilencvenkettőt. A Platón környékén huszonnégy alkalommal, a Schröter-völgy tájékán tizenötször, az Alfons vagy Alfonsus kráter vidékén, valamint a Tycho de Brahe kráternél tizenháromszor és a Mare Crisium vidékén tizenegyszer láttak ilyesmit. De a statisztika már csak azért sem lehet teljes, mert az óta is eltelt néhány évtized és az utóbbi években is számos helyen (a fent említetteken kívül is) láttak megmagyarázatlan fényeket. A legtöbb jelenség vagy sárgásfehér, vagy vörös fények villanásaként mutatkozik meg. Az átlagos időtartam vagy mindössze egy-két másodperc, ezek főleg a vörös villanásokra érvényesek, vagy maximum egy-két perc. Ennél hosszabb ideig látható fények is akadnak, de nagyon ritkán. Az egy vagy több óráig tartó jelenség rendkívülinek mondható. A fények felbukkanása nem függ attól, hogy akkor éppen éjszaka van-e, bár a földi megfigyelők számára kétségkívül jobbak a megfigyelési lehetőségek akkor, amikor nálunk éjszaka van. A kutatók eddig arra a belátásra jutottak, hogy a részecskesugárzás és az elektromágneses sugárzás aligha játszik

benne szerepet. Ennek taglalása már azt az új szemléletet jelzi, hogy erről a szakfolyóiratok vagy a népszerű ismeretterjesztő folyóiratokban is olvashatunk (pl. a Nature is írt róluk 1965. március 27-én és 1966. február 5-én.) Már kétszáz éve tart a jelenség, ideje tehát, hogy felfedezéseiket a laikusok, az emberiség elé tárják - szólították fel néhányan a csillagászokat. Pedig úgy igazán már kétszáz-kétszázötven évvel ezelőtt is közölték ilyen felfedezéseiket, például a nagy Herschel is írásba adta, miféle fényeket látott a Holdon. Ez még a tizenkilencedik században is jellemző volt, de aztán a huszadik században, különösen a sok (ámde sokszor érthetetlen és megmagyarázatlan) felfedezést hozó ötvenes és hatvanas években ez a szokás visszaszorult. Most kezd ismét előretörni. Nagyon sok olyan fényjelenségről tudunk, amelyek éppenséggel lehettek természetes eredetűek is. Ezeket a napsütés okozhatta, a Holdon felkelő vagy lenyugvó nap okozhat ilyen fénytöréseket. Kétségtelen, hogy a talajnak, a holdkőzetnek vagy holdkőpornak lehetnek olyan sajátosságai, amelyek bizonyos szög alatt beeső fényt különféle színekben vernek vissza és a Földről nézve színpompás látványokat produkálhat. De mindez nem magyarázza meg a sokszor éjszakai, vagy árnyékban lévő Hold-területeken lévő rövid felvillanásokat! Az is megesett, hogy a kutatók többször és egymástól függetlenül valamiféle pára- vagy füstréteget láttak terjengem itt-ott. A legkülönösebb, amikor ennek lila színe volt. Tudunk olyan megfigyelésről, amelynek során a csillagász (F.H. Thompson, a dátum: 1949) füst- vagy páraoszlopot látott kiáramlani a talaj egyes bizonyos pontján. Nos, ez nem utalhat valamiféle, felszín alatt végzett ipari tevékenységre? Mint az a pár oldallal korábban említett gázfelhő is, amely nyilván nem keletkezett csak úgy magától. Valami történhet a Hold

üregeiben… Az orosz N. Kozirev 1961-ben kimutatta, hogy a Hold felszínéről molekuláris hidrogén távozik. De hogyan került oda, honnan származik? A spektrométerrel kimutatott jelenség valósnak bizonyult, többször ellenőrizték. Kozirev és társai próbálták ezt azzal magyarázni, hogy ilyesmi a felszín alatt is felgyülemlik. Csak hát ahhoz, hogy így összejöjjenek a dolgok, magas hőmérsékleten zajló folyamatokra van szükség. De hogy ez hogyan játszódhatna le a Holdon, senki sem tudja (Nature, 1963. július 8.) Erre csak akkor kerülhetne sor, ha élénk vulkáni tevékenység zajlana a Holdon. Ezt azonban az ott járt hat expedíció kutatásai, sem pedig a másféle mérések és vizsgálatok nem erősítették meg. Feltűnő, hogy a fények - nem csak a rövid ideig látszó villanások - már nagyon régóta működnek ott. Ismeretes több angol csillagász együttes beszámolója arról, mit láttak 1869-ben és 1870-ben. Amikor is a Platón kráter belsejében több hónapon át tartó jelenség-sorozatot láthattak a Földről. Feltűnően világító fénycsoportokat figyelhettek meg huzamos ideig, több hónapon keresztül minden éjszaka. Voltak olyanok, amelyek csoportosan álltak egymás mellett, de akadtak mozgást végzők és olyan is, amely valamivel távolabb állt, mintha afféle őrszolgálatot látna el. Pár hónapra eltűntek a fények, hogy aztán a következő év tavaszán (földi tavaszról van szó, természetesen…) ismét feltűnjenek feltehetően ugyanazok, de most más elrendezésben. Majd ismét feltűnt az előző évi elrendezés is… Ezt nevezhetjük-e természetes jelenségnek? kérdem én, és velem együtt nyilván nagyon sokan felteszik a kérdést. Az előbb említett fények mindig ugyanott ragyogtak, ezt az akkori csillagászok feljegyezték, lerajzolták. De a fényerő hol nőtt, hol meg csökkent, pislogtak és hunyorogtak. Biztosan

nem a Nap fénye verődött vissza, mert az ugyanott lévő más hasonló területeken semmiféle fény nem látszott, amikor ezek világítottak. Az is megesett, hogy napokon át az egyik fény erőssége nagyon megnőtt, aztán elhalványult, helyette egy másik vette át ezt a fényesebb szerepet. Mondanom sem kell, hogy az 1870-es években az emberek egy része meg volt győződve: a jelzéseket értelmes, holdon élő lények adják le az emberek számára. Valamiféle morzejeleknek hitték és követelték a tudomány embereitől, hogy fejtsék meg őket. Sajnos az egész leírást, a jelek felvillanásának sorrendjét stb. egy londoni tudományos irattárban helyezték el és az óta sem foglalkozott vele senki. Mellesleg később, pl. 1888ban is megfigyeltek hasonló jelenségeket egyes holdi kráterekben. De ne maradjunk csak a régi eseményeknél és lépjünk túl azok műszaki szintjén is - ugorjunk egyenesen az űrhajók korába! Lényegében minden Apollo-űrhajóról láttak valamiféle rejtélyes fényeket. Az Apollo-16 legénysége a Hold körül keringve jelentette, hogy a Grimaldi kráter északi részén erős fényfelvillanást észlelt. Érdekes módon, amikor később az Apollo-17 járt arra, annak pilótája is ugyanilyen jelenséget észlelt - ugyanott! Majd másnap, amikor ismét arra szálltak, újra látták a jelenséget, és erről szóló rádióbeszámolóját nem tudták időben átkapcsolni a titkos csatornára, ezért a Földön is sokan hallották. (Ezt nem fogjátok elhinni! Lenéztem és éppen láttam egy erős felvillanást. A saját szememmel láttam… - és sorolta a hely koordinátáit, ahol a jelenséglétrejött.) Más amerikai asztronauták is észleltek rejtélyes fényeket repülés, le- és felszállás közben. Általában valamelyik kráter belsejében tapasztalták őket. Ha ismét az idegeneket vesszük elő, mint a jelenségek okozóját, ki kell jelentenünk: nyilvánvalóan a talaj alatt élnek. Ha csak ideiglenesen is

tartózkodnak a Holdon, feltehetően a kráterek belsejében vannak a felszín alatti helyiségeik, élőhelyeik kijárata. Egy-egy kráter azért biztosabban véd a szerteszálló meteoroktól és egyéb kozmikus törmeléktől, már csak azért is, mert azoknak általában magas - több száz vagy ezer méteres - faluk van, ami azért nyújt némi védelmet. Feltételezhető, hogy jól álcázott meteor-előrejelző műszereket is kiépítettek a magasabb csúcsokon, amelyek révén időben űrszondák (pl. a Lunar Orbiter 1966-os) felvételei, amelyeken vagy UFO-k, vagy a holdfelszínből kiemelkedő szögletes-szabályos építmények láthatók. Ez utóbbiak roppant módon hasonlítanak a földi… hangárokhoz. Ha az ember nem tudná, hogy például ez utóbbi képet a Holdon készítették, meg lenne győződve, hogy éjszakai vagy hajnali időpontban valahol egy földi repülőtér szélén készült! Végtelen a titkok sora A Holddal kapcsolatban persze másféle rejtélyek is léteznek. Az egyik az a több száz méter hosszú sajátos nyomvonalcsoport, amelyet többfelé felfedeztek és a kilencvenes évek elejéig közel negyven hasonlót találtak. A földi tudósok makacsul azt állítják, hogy ezeken a lejtőkön sziklák gurultak le, és ezek hagytak olyan különös mélyre szántott vagy éppen ellenkezőleg, lánctalpakhoz hasonló nyomokat. Csak az a baj, hogy egyes vonalak közelében sehol sincs olyan szikla, vagy ha van, az annyira szögletes, hogy magától ugyan el nem mozdulna. Senki nem állítja, hogy bizonyos körülmények között - elég kerek kő, jó meredek lejtő és valamilyen erő, amely kimozdítja őket - elindulnak lefelé. Csak az a baj, hogy a Holdon hatszor kisebb a gravitáció, mint a Földön, ezért nehéz elképzelni, miféle erő kell e kövek elindításához a lejtőn? Különösen akkor, ha ezek a lejtők annyira enyhék, hogy még

nagyobb gravitáció esetén sem szívesen gurulnak le rajtuk a sziklák? Nem kell sokat töprengenünk, hogy hajlamosak legyünk ezeket a barázdákat valamiféle ott használatos járművek nyomainak tulajdonítanunk. Természetesen nem a földi űrhajósok járműveire gondolunk, bár ilyenek is mozogtak a Holdon. Egy időben - vagy száz évvel ezelőtt - elterjedt a csillagászok között, hogy a Holdnak is lehetnek… holdjai! Vagyis olyan kisebb égitestek, amelyek körülötte keringenek. Elvileg nem kifogásolható a dolog, különösen akkor nem, ha elfogadjuk, a Hold valaha önálló égitest volt, amely az űrben vándorolt, a Föld befogta és maga köré körpályára kényszerítette. Annyi bizonyos, hogy 1888-tól kezdve az amerikai Harvard-egyetem csillagászai feszülten keresték a Hold holdját vagy holdjait. Később más híres csillagdák és kutatók is beszálltak a keresésbe. 1895-ben egy holdfogyatkozás alkalmával sikerült! Méghozzá túlságosan is sikerült. Ugyanis egyszerre tíz mozgó tárgyat vettek észre a Hold közelében! Nyilvánvaló, hogy nem a Hold holdjai voltak, hanem UFO-k, csak ezt akkor még nem tudták. Mai műszereinkkel felfedeznénk, ha a Holdnak lenne nem tíz, de akár csak egyetlen, legalább 10 kilométer átmérőjű kísérője. Azt meg igencsak kevesen tudják, hogy a hidegháború éveiben az amerikaiak már arra gyanakodtak: az oroszok elfoglalták a Holdat és azon töprengtek, hogyan lehetne az ellenség ottani katonai bázisait megsemmisíteni? Ez nem vicc. A Pentagon egy csillagászokból is álló külön bizottságot hozott létre a kérdést tanulmányozandó, akiknek élén maga Clive Tombaugh, a Plútó felfedezője állt. A cél az volt, hogy találjanak egy Hold körül keringő égi objektumot, amelyre az amerikaiak rátelepedhetnének, és onnan tarthatnák szemmel az oroszok

feltételezett bázisait… Nos, ami még meglepőbb: a kutatók nekiálltak keresni és az első fordulóban több mint 500, Hold körül mozgó tárgyat láttak is! Csak az volt a baj, hogy ezek - amint eltűntek a Hold korongja mögött az egyik oldalon - már nem bukkantak fel a másikon! Tehát vagy nem körülötte keringtek, legalábbis nem mindegyik, vagy meteorok lévén a Hold túlsó oldalán zuhantak rá az égitestre. Bár azért túl soknak tűnik, hogy ötszázból egy sem kerülte meg a Holdat, hanem mind eltűnt? Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy ezek között akadtak UFO-k is. A Holdon tartózkodó Idegenek járművei. Érdekes módon a megfigyeléseket 1975-ben ismét elvégezték. Ekkor viszont semmit sem láttak, pedig az akkori műszerekkel már minden 30 méternél nagyobb tárgyat látniuk kellett volna ilyen távolságból. Csak az a baj, hogy a két dátum között valami történt… 1959. június 14. és 21. között Barcelonából is megfigyelték a Holdat. A megfigyelés egész hete alatt minden éjjel láttak egy 35 kilométer átmérőjű tárgyat keringeni a Hold körül! Ez aligha volt UFO, ha csak nem képzeljük el, hogy Phobosméretű objektumokat is tudnak mozgatni az Idegenek (Mint már sejtjük, erre is képesek). De aligha lehetett természetes égi objektum, mert akkor miért nem látták később is? Ha valamit magához vonz egy nagyobb, erősebb gravitációjú égitest, az általában ott is marad és körülötte kezd keringeni. Akkor viszont mit láttak a spanyol csillagászok? Ez a tárgy szabályosan haladt el a Hold korongja előtt, majd eltűnt a széle mögött és 35 perccel később ismét felbukkant, pontosan ott, ahol várták. És ezt így csinálta egy héten keresztül, óramű pontossággal. A sebessége soha nem csökkent vagy nőtt. Máig nem derült ki, mi volt… Mondani sem kell, hogy a

tudományos források is hallgatnak e tárgyban. Hogy valamiféle mozgás tapasztalható a Holdon, azt kénytelen volt észrevenni U.H. Pickering is. Az amerikai csillagász a huszadik század elején mozgó árnyékokat vélt látni a Holdon. Az Eratosphenes-kráterben az árnyékok a felkelő Nap haladásának mértékében csúsztak odébb, eddig rendben is volt a dolog, az így természetes, így egyezik a fizika törvényeivel. Csak az volt a baj, hogy ezek az árnyékok az ellenkező irányban haladtak, mintsem azt elvárhatnánk e törvények értelmében. Nem csoda, hogy a tudós teljesen meggyőződött valamiféle ottani élet lehetőségéről és 1921-ben ezt írta: Egy élő világot találtunk itt, amely szinte az ajtónk előtt hever. Ez az élet minden tekintetben különbözik mindattól, ami a bolygónkon található. Egy olyan világról van szó, amely nemlétezését a csillagászok többsége az utóbbi ötven évben rendszeresen figyelmen kívül hagyta, sőt elvetette. Kemény szavak, mondhatni vádak. Nem tudjuk, hogy a tudomány világából bárki válaszolt volna Pickeringnek. Talán nem véletlenül születnek olyan elméletek (és nem csupán fantazmagóriák), amelyek lényege, hogy a hold nem is idevalósi égitest. Tény, hogy míg a Föld 3,6-3,7 milliárd évesnek tekinthető, a Hold anyagában találtak ennél jóval idősebb kőzeteket is. Ellenőrizhetetlen források szerint a holdkőzetek anyagát különféle mérések minimum 5, de állítólag 7, sőt 10 milliárd évesnek mutatták. Vagyis eleve nem készülhetett a mi Naprendszerünkben, amely jóval később alakult ki. Ha viszont vándorolt a világűrben, felmerül a többi kérdés: milyen ok vagy erő indíthat el egyetlen kis égitestet, úgy, hogy az elhagyja a saját csillaga vonzerejét és milliárd éveken át utazzon át a hideg világűrön? Vagy a Hold és a Phobos is egy-egy idegen civilizáció űrjárművé volt - vagy ugyan azé a civilizációé - és együtt jöttek hozzánk? Akkor nem zárható ki, hogy még más

ilyen égitestek is landoltak a Naprendszerben. Mellesleg gyanús az az elmélet is, hogy a Föld befogta az erre repülő Holdat, attól kezdve kering a Föld körül. A fizika törvényei szerint egy Föld-tömegű test maximum egy 50 kilométer átmérőjű, kb. akkora tömegű testet képes befogni, és ha ez sikerül is, akkor az ellipszis pályán fog keringeni. A Hold viszont egynegyede a Földnek, legalábbis méretét tekintve, és majdnem pontos körpályán kering. Ha befogtuk volna, akkor az Egyenlítő síkjában haladna, de erről szó sincs. Aztán gyanús az is, hogy a lehozott porminták elemzése arra utalt: ezek nem a Hold anyagából valók! Vagyis nem a holdkőzetet porította el a Nap vagy bármilyen más hatás. Ez a por a kozmoszból hullott rá - de a jelek szerint nem a mi Naprendszerünkben történt a dolog, hiszen ez a kőzet nem a nálunk szokásos kőzetek porított változata, hanem idegen anyag. És persze ezekkel sincs vége a rejtélyeknek. Igaz, nem manapság, hanem korábban vettek rádióadásokat is a Holdról. 1935-ben néhány akkor híres, később azonban ritkán emlegetett kísérletet hajtottak végre a rádiózás úttörői. Van der Pol és Stromer például váltig állították, hogy rádiójeleket vettek a Holdról. Maga a zseniális Marconi megerősítette ezeket a híreket. De ilyesmi később is előfordult, például 1956-ban az ohiói egyetem kutatói vettek ilyen rejtélyes adásokat, amelyekkel - természetesen - nem tudtak mit kezdeni. Két évvel később viszont egy, a Hold fölött gyorsan mozgó járműről (UFO-ról?), érkeztek adások, ezeket sikerült bemérni. De ettől nem lett világosabb a fejekben. Azóta viszont vagy nincsenek adások - az Idegenek óvatosabbak és totális rádiócsöndet rendeltek el, vagy más kommunikációs eszköz használatára tértek át - vagy a mi kutatóink nem hozzák nyilvánosságra, ha ilyesmit tapasztalnak.

Végső soron még folytathatnánk az efféle eseteket és elvi lehetetlenségeket. Nem mi vagyunk az elsők, akik erre célozgatnak. Az első olyan könyv, amelynek szerzője azt állította, hogy a Hold voltaképpen az idegenek űrhajója, már 1975-ben napvilágot látott és az óta több hasonló műről értesültünk. Az sem tagadható, hogy ha nehezen is, de a hivatalos szűrőkön azért olykor átszivárog valami. Ilyen szivárgásnak tekinthető a NASA űrkutatási hivatal 1968-as R277-es műszaki jelentése. Ez is része a holdi jelenségeket taglaló, több évszázadot felölelő jelentésnek. Ebből derült ki, hogy csak 1964-ben, csak a Nyugalom Tengerén legalább négy alkalommal figyeltek meg ismeretlen repülő tárgyakat. Azt, hogy repültek, a jelentés nem állítja. Fénylő objektumokat említ. Az egyik ilyen tárgyat két csillagász, Cross és Harris figyelte, amint 1964. május 18-án a Ross-D krátertől délkeletre 32 kilométer/órás sebességgel haladt, majd ezenközben fokozatosan kialudt, elhomályosult az a rejtélyes fény. De volt olyan is e négy jelenség között, amikor a fényeket két órán át látták, és akadt, amelyik 80 kilométer/órás sebességgel haladt. Már ez is inkább repülésre és nem a felszínen haladó járműre utal, hiszen a felszín tele van kráterekkel és nagy sziklákkal. Az átszivárgások közé tartozik a Brit Csillagászati Társaság 12-es számú körlevele 1967-ből. Ez egy szögletes, sötét objektumról értesíti a tagságot, amelynek szélén lilás elszíneződést láttak a megfigyelők. Egyikük szerint a tárgy váratlanul bukkant fel - ismét csak a Nyugalom Tengerén - és 9 másodpercen át haladt egyenes vonalban nyugatról keletre, majd áthaladva a fény-árnyék határon egyszerűen eltűnt az ott uralkodó homályos zónában. De 13 perccel később az útvonala mentén, a Sabin kráter mellett néhány másodpercre felvillant egy sárga fény. Húsz nappal később - mint azt a már említett NASA-

katalógus is közölte - ismét láttak a Nyugalom Tengerén egy 80 kilométeres sebességgel száguldó valamit. Nos, nehéz lenne feltételezni, hogy meteorok röpdösnek a Hold felszínén vagy nem sokkal afölött. Mert bár azok érkeznek időnként, de értelemszerűen minden égitestre csak forgásirányból jönnek, a Földre is mindig kelet felől esnek le és nem mondjuk északról vagy délről. A Holdon viszont a rejtélyes fények minden irányban mozognak. Ezért sem lehetnek természetes objektumok. Ideje levonni a következtetéseket. A Hold a legtöbb jelet mutatja, amelyek az Idegenek esetleges - vagy inkább szinte már biztos? - jelenlétére utalnak. A Naprendszerben ehhez fogható csak a Phobos volt, de arról a nagy távolság miatt nem sok jelünk érkezett eddig. A Mars egyes jelenségei és a holdjain tapasztalható furcsaságok jogosan táplálják bennünk azt a reményt (egyesekben a félelmet), hogy ott lehet valami. A Szaturnusz és általában a nagybolygók körül tapasztalható furcsaságok is utalnak ilyesmire. De minden eddig általunk felfedezett, megtapasztalt, lemért stb. jelzések kilencven százaléka a Holdról származik. Talán mégsem olyan ostobaság feltételezni, hogy ennek az égitestnek sok, nagyon sok köze lehet az Idegenekhez. Túl sok jel mutat erre. Más dolog az, ha itt-ott egy-egy bolygón vagy közelében, esetleg a holdjain felfedezünk valamilyen nyugtalanító tulajdonságokat, jelenségeket vagy folyamatokat, amelyek esetleg utalhatnak Idegenek egykori vagy mai jelenlétére is. Ámde a Holdon nem ez a helyzet. Mivel szerencsére elég közel van, ezért évszázadok óta gyakorlatilag folyton rajta tartjuk a szemünket. Ennek az állapotnak is köszönhető, hogy annyi mindent észrevettünk már rajta. Vajon az Idegenek nem gondoltak, nem gondolnak erre? Hiszen így nincs igazi álcázás, vagyis hiábavaló, amit tesznek,

hogy elrejtsék magukat előlünk. Ez egy logikai ellentmondás, amelynek feloldására - úgy érzem - nem vagyunk hivatottak. Hogy erre magyarázatot kapjunk, jobban kellene ismernünk az Idegenek gondolkodásmódját és céljait. De azt senki sem tagadhatja, hogy a fentebb felsorolt jelenségek tekintélyes része eleve nem is magyarázható természetes okokkal! Ha pedig így áll a helyzet, akkor csak egy dolgot tehetünk: Idegenekre gondolunk. A jelenségek egy részét csak ők tudják produkálni, és ha ez így van, akkor nem valamiféle ősemberekre, hanem egy nálunk fejlettebb civilizációra kell gondolnunk. Mást nem is tehetünk.

XII. fejezet

ÖSSZEFOGLALÓ A tudomány nem hallgat - mint sokan hiszik - csak túlságosan is csöndben van. Nem közli a laikus érdeklődők százmillióival, merre kalandoznak a kutatók és mit fedeznek fel. Amikor ezekről tudomást szerzünk, általában már egy idő eltelt érthetetlen és megmagyarázatlan felfedezéseik óta. Sajnos nem lehetünk biztosak abban, hogy ha megdönthetetlen bizonyítékát fedeznék fel az értelmes életnek bárhol a Kozmoszban, vagy akár itta közelben - időben értesítenének minket? Örök mementóként maradjon a szemünk előtt az a hatvanas évekbeli eset, amikor rádiócsillagászok értelmesnek tűnő rádióadásokat fogtak az űrből. Az első reakciójuk az volt, hogy eltitkolni! És több mint fél éven át nem közölték ezt a tényt a világgal. Csak akkor, amikor már kétségtelenül megállapították, hogy felfedezték a neutroncsillagokat és azok sugároznak nagyenergiájú jelsorozatokat. Még talán büszkék is voltak magukra, hogy ezt a tényt oly sokáig sikerült titokban tartaniuk. Mert hiszen ugye, végül nekik lett igazuk és kár lett volna idegen civilizációról beszélni, amíg az nem biztos… De az eset egyben azt is jelenti, hogy már sohasem lehetünk biztosak a kutatóinkban. Azokban, akik a mi pénzünkből, az adófizetőktől kapott milliókból kutathatnak kedvükre - de amikor nekünk kéne beszámolniuk eredményeikről, akkor azok egy részét saját szempontjaik szerint megszűrik, cenzúrázzák vagy egyenesen elhallgatják. Például az elhíresült SETI-programról - amely a világűrben

esetleg létező idegen civilizációk rádiójeleinek kutatására alakult és működik ma is - sokáig nem tudták a kívülállók, hogy kutatási programjában olykor nagyon is szerepeltek olyan témák, amelyekkel az ufológiai folyóiratok foglalkoztak. Évtizedeket kellett várni arra, hogy megjelenjen végre Frank Drake Is Anyone Out There? The Scientific Search for Extraterrestrial Intelligence (Van ott kint valaki? A földönkívüli értelem tudományos kutatása) című könyve. Itt a már nyugdíjas SETI-kitaláló és megvalósító 1992-ben végre közölte, hogy a sok közeli és távoli csillagról, a kozmoszból sok millió csatornán egyszerre érkező rádiójelek elemzése és egyéb, a más civilizációkra utaló jelek hallgatása és keresése mellett bizony foglalkoztak ők mással is. Könyve végén egy táblázatot is közölt és ebből legalább négy ilyen programra következtethetünk, amelyek mind a hetvenes-nyolcvanas években zajlottak le. Az egyik program az 1978-80 között Harris csillagász vezetésével zajlott le. Eszközként a Pioneer, a Venus, a Venyera-11 és Venyera-12 szondákat használták és a cél többek között idegen civilizációk űrhajóinak keresése volt. A második programra 1980-81-ben került sor. Itt elsősorban orosz tudósokra számítottak (Drake többet meg is nevez közülük), akik Gorkijban és Moszkvában tevékenykedtek. Itt értelemszerűen csillagvizsgálók voltak az eszközök, a cél pedig olyan, nem természetes eredetű objektumok radarvisszaverődéseinek figyelése, amelyek a Föld-Hold rendszerben találhatók. Valóban találhatók? Az eredeti szövegben persze nem ennyire határozottan fogalmaz Drake munkatársa, aki a táblázatot összeállította, de ez az értelme. A harmadik program 1981-82-ben zajlott Valdes és Freitas csillagászok vezetésével. Eszközként a Kitt Peak-i obszervatóriumot alkalmazták. A cél: Idegen objektumok

keresése a Föld-Hold és a Nap-Föld rendszerekben. Vagyis utólag elismerték, hogy valami okból kellett sort keríteni efféle kutatásokra. Nagyon meg kellett fogniuk minden dollárt, ha pedig mégis kutattak ez irányban, akkor annak nyomós okai kellett legyenek… A negyedik program 1983-ban zajlott az előző csillagászok vezetésével. Az eszköz ezúttal a Hat Creek-i csillagvizsgáló volt, a cél pedig termonukleáris fúziós technológiára utaló jelek keresése. Egyszerűbben fogalmazva, azt keresték, hogy az Idegenek hol működtetnek ilyen technológiát, amely elárulta volna létezésüket és annak helyét a kozmoszban. Az említett könyvben van egy olyan mondat is, amely igencsak megdöbbenti az olvasókat. Drake előbb azt írja: Nincs semmilyen kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy idegenek valaha is felkeresték a Földet. Bár erősen hiszek a földönkívüli értelem létezésében, és hogy ilyen értelem létezik az egész világegyetemben - határozottan állítom, hogy az UFO-k nem földönkívüliek járművei. Azok a mi bolygónk értelmének termékei. (Kiemelés tőlem - N.I.) Ezt az utolsó mondatot aztán sokféleképpen lehet érteni. Akadt már olyan olvasója a könyvnek külföldön (merthogy magyarul még nem jelent meg), aki szerint ez a mű kulcsmondata, ezért íródott az egész, a többi csak körítés. Vagyis mintha Drake arra célozna, hogy az UFO-k már vezetik a földi értelmes világot? Vagy, hogy valamiféle atlantisziak élnek mindmáig és ők készítették, ezért az ügyben szó sem lehet kozmoszról és földönkívüli idegenekről? Sokat találgathatunk. Nos, könyvünk végére értünk. Összefoglalásul talán annyit vonhatnánk le: mivel a Földön van értelmes élet, ilyennek kell lennie a világűrben is. Nem logikus, hogy a végtelen, hatalmas, mérhetetlen univerzumnak csak egyetlen pontján, és éppen

most keletkezett volna élet, majd értelmes élet. Ha ez lehetséges - márpedig tudjuk saját példánkból, hogy lehetséges - akkor a végtelen mennyiségű világokban n-szer kellett bekövetkeznie a múltban. Ugyanígy ma is fejlődik n-számú helyen, vagyis kiszámíthatatlan, végtelen mennyiségben, helyen. Ugyanez lesz a helyzet a jövőben is. A régebben kifejlődött értelmes civilizációk pedig az óta is fejlődnek és nem pusztulnak el, mivel kellő ideig tartó létezés során jól megismerték környezetüket. Ha pedig azt ismerik - tehát elegendő tudást gyűjtöttek - akkor megtanulták a túlélési technikákat, lehetőségeket és megteremtették azok technológiai feltételeit is. Ha pedig nem pusztultak el kicsiny környezetűk, világuk lokális katasztrófáiban, akkor már szabadon vándorolhatnak a mindenségben. Már szinte semmi sem pusztíthatja el őket. Ha minderre a mi Naprendszerünk megszületése idején került sor, azóta bizony ide is elérhettek. Éppen jókor érkeztek - a rendszer központi csillagától számított harmadik bolygón rendkívül gazdag biológiai életre leltek. Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz sem, hogy sejtsék: itt hamarosan kialakul majd valamilyen értelmes lénycsoport, - amely aztán elindul a világűrbe. Hogy végigjárja megközelítőleg ugyanazt az utat, amit Ők is végigjártak, és amit folyamatosan járnak a többi, még fel nem fedezett, de valahol biztosan létező civilizációk. Így hát nincs abban semmiféle csoda, hogy az Idegenek idejöttek és huzamosabb időre berendezkedtek. Itt kell lenniük, mert erre mutat az a sok jel, amiről ez a könyv szólt és még több is, ami már nem fért e lapokra. Olyan tevékenységet folytatnak, amely a mi árgus szemeink elől sem marad titokban. És bár a jelek szerint a mi tudományunk és a mi hatalmasaink látszólag nem vesznek tudomást erről, bizony a helyzet nem ilyen egyszerű. Meg vagyok győződve arról, hogy az illetékesek (és sajnos sok illetéktelen is) már alaposan

tisztában van mindezzel. Így tehát valahol, valakik már készülnek a társadalmak elől eltitkolt kapcsolatfelvételre - mi több, egyesek szerint ezen már régen túl is vagyunk. Talán éppen azért nem reklámozzák annyira az Idegenek által itt-ott hagyott jeleket és tevékenységük jeleit, nyomait - nehogy leleplezzük ezt a már létező szövetséget? Így vagy úgy, nem kétséges, hogy szűkebb és tágabb környezetünkben valami történik. Minden jel arra utal, hogy valakik itt tőlünk függetlenül tevékenykednek és csak önmaguk által kitűzött és ismert célokat valósítanak meg. Tulajdonképpen sértő is lehetne, hogy a mi területünkön mások is dolgoznak, kutatnak, mozognak, termelnek, kísérleteznek stb. De hát ki mondta, hogy a Naprendszer a miénk? Mint a kozmosz minden tája, ez is mindenkié. Azoké, akik megszerezték a tudást és ezt nem mások kárára, nem más civilizációk megsemmisítésére, hanem pozitív célokra használják fel. Az Idegenek nyilván ilyenek. Elpusztításunkra már rengeteg alkalmuk nyílott volna az elmúlt évezredek vagy akár csak évtizedek során is. Mivel ilyesmit meg sem kíséreltek, hát legyünk nyugodtak: nem ellenségeink. De az is biztos már, hogy itt vannak.