Bella Figura 9789633048245 [PDF]

Zitiervorschau

Bella figura Hogyan éljünk, szeressünk és együnk olasz módra KAMIN MOHAMMADI

A fordítás alapja: Kamin Mohammadi: Bella Figura. How to Live, Love and Eat the Italian Way Copyright © Kamin Mohammadi, 2018 Fordította: © Kövesdi Miklós, 2019 Szerkesztette: Árkos Eszter Borítóterv: Dusik Móni HVG Könyvek Kiadóvezető: Budaházy Árpád Felelős szerkesztő: Krausz Veronika ISBN 978 963 304 862 7 Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye nélkül közölni. Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2019

Felelős kiadó: Szauer Péter www.hvgkonyvek.hu Forgalmazza eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

Öreg Robertónak – a teknőctől a ciprusfának – aki örült volna, hogy nyomtatásban láthatja magát

Tutto quel che vedete lo devo agli spaghetti. Mindent, amit rajtam látnak, a spagettinek köszönhetem.

SOPHIA LOREN

Prológus Ringó léptekkel, emelt fővel sétál az utcán. Sugárzó bája, akár egy személyre szabott reflektorfény, árad minden lépéséből. Magas vagy alacsony, karcsú vagy telt idomú, szerény vagy épp kihívó öltözetet visel – nem számít. A járása, a tartása, fejének kecses billenése, a kellem és az önuralom ódája, amely gyönyörűvé teszi őt, akármilyenek is valódi vonásai. Ő Sophia Loren, Gina Lollobrigida, Claudia Cardinale, Monica Belluci. Ő az Olasz Nő, akit a filmvászon dicsőít, és akit az esti passeggiata során olaszországi nyaralásod alatt láthatsz – nem, ő nem a reklámszakemberek képzeletében létezik csupán. Nagyon is valódi, most is ott sétál az olasz nagyvárosok és kisvárosok, falvak utcáin. Ő a bella figura megtestesítője, aki látványos sikert arat modern, e világi életünkben. Amikor 2008 januárjában megérkeztem Firenzébe, nem is állhattam

volna

távolabb

ettől

az

ideáltól.

Az

elmúlt

évtizedeket számítógépes munkával töltöttem, olyan sokat bámultam lefelé a laptopomra és a telefonomra, hogy meggörnyedt a vállam, az állam megereszkedett, a nyakam összement. A munkával járó stressz és a nagyvárosi élet megkeményítette a vonásaimat. Lesütött szemmel rohantam át

az életen, nem volt időm másokra sem egy mosolyt, sem néhány kedves szót pazarolni. A szingliként töltött évek alatt belemeszesedtem a magányomba. Nem volt túl sok önbizalom és büszkeség abban, ahogyan kétrét görnyedve átvágtam az utcán. De elég volt egyetlen évet eltöltenem Firenzében, és – felfedezve a bella figurát – az életem megváltozott. A bella figura lényege, hogy az élet minden területét tegyük oly széppé, amilyen széppé csak lehet – éljünk bár Rómában, Londonban, New Yorkban vagy Vancouverben. Ez egyszerre romantikus és gyakorlatias elképzelés. Átjár mindent, amit teszünk, az étkezési szokásainktól kezdve az érzékiségen és a szexualitáson át reggeli ébredésünkig, napunk indításáig. Ha átjár minket, képesek leszünk távol tartani magunktól a stresszt – a stressztől ugyanis a testünk bezárul, és bármilyen kevés szénhidrátot eszünk és sokat mozgunk, úgy nézünk ki, mint egy csapdába esett, űzött vad. A bella figura lényege a nagylelkűség és a jólét, nem pedig a kicsinyesség és az önsanyargatás. Az olasz nő, aki a bella figura szerint él, tudja, milyen fontos a jó modor és a méltóságteljes viselkedés. Ez nem főhajtás egy letűnt kor tisztelete előtt, hanem maga a gyakorlat, ami a mestert dicséri. Az elegáns viselkedés, amely végül a természetünk részévé válik. Bizonyított tény, hogy minél többször mosolygunk őszintén, annál több szerotonint, boldogsághormont szabadítunk fel. Mindez nem csupán az életminőségünk javulását szolgálja, arra is hatással van, hány év adatik meg nekünk.

A

könyv,

bár

érintőlegesen

utal

a

–

bőséges

szakirodalommal megtámogatott – mediterrán étrend jótékony hatására, sokkal inkább egy utazás története. Tíz évvel ezelőtt egy véletlennek köszönhetően Firenzébe költöztem, és az első ott töltött év megváltoztatta az életem, a testem és az érzéseim. Hiszem, hogy mindaz, amit tanultam, megváltoztathatja a te életedet is.

Január Festina lente, avagy siess lassan! A szezon gyümölcse: vérnarancs A város illata: égetett fa füstje Olasz pillanat: a lakásom egy palazzóban van! A hónap olasz szava: salve

Minden az esővel kezdődött. Esett, mintha dézsából öntenék, miközben taxiért álltam sorba a firenzei Santa Maria Novella pályaudvaron. A sor fölött nem volt tető, nálam pedig nem volt ernyő. Mire beszálltam a taxiba, bőrig áztam. Álltam egy városban, ahol nem ismertem senkit, elszakadva a munkámtól, a barátaimtól és a családomtól, egy darabka emberi uszadék, akit partra mosott a tenger e reneszánsz csatornákból. Mindenem, amim volt, egy kis papírcetli, amit ázott

kezemben

szorongattam,

rajta

a

címmel,

ahol

megszállhatok. A sor elejére érve szétnyitottam, megmutattam a

taxisofőrnek,

majd

beszálltam.

Morgott

valamit,

és

hátrapillantva rosszallóan tanulmányozta a lábamnál gyűlő tócsát, végül elindult. Végigsuhantunk a takaros, macskaköves utcákon. Teljes erővel ment a fűtés, ázott kabátom párafelhőbe burkolta a taxit. A ködképes ablakon át lestem az út két oldalán emelkedő, ódon épületeket, az ereszcsatornákból lezúduló esővizet. Az utcák kihaltak voltak, január második napján aludt a mámoros város. Ami engem illet, azzal töltöttem a szilveszterestémet, hogy a szüleim lakásának különböző szegleteibe dugdostam el a gondosan bedobozolt holmimat, anyám szúrós tekintetétől kísérve.

Nem

szólt

egy

árva

szót

sem,

de

minden

levegővételével azt kérdezte, mégis mi ütött belém, hogy feladok egy jó lakást, egy rangos állást, ami dombornyomásos névjegykártyával járt, hogy az ingóságaimat bezsúfolom az ő már amúgy is szűkös lakásába, és elszököm Firenzébe írót játszani. Mintha azt közöltem volna vele, hogy bordélyt nyitok Olaszországban. A taxisofőr lassított, a bal oldalra mutatott, és horkantott valamit. Úgy fordultam, hogy teljes egészében átérezhessem a piazza hatalmas méreteit, a tér végén magasló templomot, amelynek fehér homlokzata visszatükröződött a nedvesen csillogó kövezeten. Leesett az állam. Nem csupán a tér szépsége, hanem annak teatralitása miatt is, ahogyan rabul ejti az ember tekintetét, és a templom homlokzatára irányítja. „Si chiama Santa Croce” – mondta a sofőr. – „E quello li è Dante.”1 Dante épp olyan mogorvának és zsörtölődőnek tűnt, mint a taxisom, mégis felvidultam. Ott állt

az ember – akinek, Isteni színjáték című műve nyomán, a modern olasz nyelv megalkotását tulajdonítják –, kőkezében könyvet tartott, és baziliszkusztekintetével rám meredt. Ezt jó jelnek vettem. A templom rendíthetetlenül állt Dante szobra mögött. Az egész

teret

úgy

építették

meg,

hogy

az

arra

tévedő

jelentéktelen halandó tisztelettel vegyes áhítattal merje csak megközelíteni, s közben csodálattal adózzon annak szépsége előtt. Ez volt az első személyes találkozásom az olasz művészettel, a harmonikus formavilág hangsúlyozásával, a zseniális látványalkotással, a szépséget átható erkölcsi súllyal. Maga a bella figura volt, kőben és márványban testet öltve. Áthajtottunk egy nehezen leírható hídon. A sofőr ezúttal jobbra mutatott, a folyó fölött gubbasztó, alacsony boltozatú Ponte Vecchióra. A folyó fölé kinyúló apró gyufaskatulyányi üzletek fényei ragyogtak az éjszaka sötétjében, és az egész híd ragyogott, mint egy álomkép. Tágra nyílt szemmel bámultam, miközben tovább gurultunk az Oltrarno negyed felé, amely, amint azt a neve is mutatja, a történelmi városrésszel szemben húzódik az Arno túlpartján, míg végül a macskaköves utcákon kanyarogva megálltunk az új bejárati ajtóm előtt. – Eccoci2 – mondta a sofőr, miközben feltápászkodott az ülésről. Fizettem és kiléptem a taxiból, egyenesen egy tócsába. Az

előcsarnokba

barlangteremhez

siettem, fogható

és

megcsodáltam belsejét,

tágas,

miközben

összecsöpögtettem a kockakövet. Jobbra széles kőlépcső tekergőzött, nekiálltam hát felvonszolni a csomagjaimat, majd

zihálva megpihentem egy keskeny padon, szerintem úgy nagyjából a 108. emeleten. És hol voltam még a legfelső szinttől… A lépcsőfokok középen bemélyedtek, elkoptak az évszázadok lábainak súlya alatt: az épület a tizenhetedik században épült, a csöndet megtöltötték a múlt szellemei. Tovább kapaszkodtam felfelé, míg végre megálltam egy Tiffany-zöld ajtó előtt, amiről helyenként lepergett a repedezett festék. A zár, jókora vasdoboz hatalmas kulcslyukkal, erős, régi. Előkerestem a hozzá illő, antik kinézetű kulcsot, és kinyitottam az ajtót. Nyerskővel kirakott, hosszú folyosó tárult elém. A lakásban jéghideg volt, látszott a leheletem. Félúton megtaláltam a sötét hálószobát, benne két egyszemélyes ágy és egy óriási fakomód állt, így hát itt ledobtam a táskáimat, visszamentem a folyosóra, hogy megkeressem a fűtést és bekapcsoljam, lehámozzam magamról a vizes kabátomat, végül szorosan magam köré tekerjek egy takarót. A lakás, amely ki tudja, meddig lesz otthonom, nemcsak hideg volt, de dohos is. A folyosóra egymásba kapcsolódó szobák láncolata nyílt, amit a lakberendezési magazinok „shotgun” lakásnak hívnak. A nappali nagy, spalettás, szárnyas ablakokból, egy kanapéból és egy roskatag asztalból állt, rajta nagy halomban könyvek. A végéből nyílt a hosszú, tágas konyha, amelynek jobb oldalát a mosogató, a szekrények és a tűzhely foglalták el, míg bal oldalán egy étkezőasztal állt, és újabb szárnyas ablakok. A konyha túlsó végéből jobbra újabb nappali nyílt hosszú sarokkanapéval, mögötte könyvekkel

megpakolt, rozoga polc. A legtávolabbi sarokban egy ajtó nyílt, az egyetlen a lakásban a bejárati ajtón kívül, és egy kis fürdőszobát rejtett. Megnéztem magam a mosdó feletti tükörben: a hajam kócos volt az utazástól, sötét árnyékok ültek a szemem alatt, és egy új, érlelődő pattanás bukkant fel az államon. Vagy inkább tokámon.

Az

tükörképemet.

Álommelóm Az

eltelt

megutáltatta éveimet

velem

a

saját

megmagyarázhatatlan,

aggasztó súlygyarapodás jellemezte: nemcsak középtájon nőttek hurkáim, hanem a hátamon és az államon is, ott lógtak a felkaromon. Kipróbáltam az összes egészséges diétát, és sorban elhagytam a legutolsó trend szerint éppen rossznak kikiáltott

ételeket,

de

hiába.

A

pattanások,

amelyek

kamaszkoromban messze elkerültek, most nagy élvezettel vetették rám magukat, az egész bőröm egy merő kiütés volt. Próbáltam nem törődni vele, de az iparág, amelyben dolgoztam, ezt lehetetlenné tette – egy puccos lapkiadó munkatársa voltam, ahol egy egyszerű liftezéshez is acélos idegek, szezon előtti dizájner ruhák és Kate Moss közönye kellettek. Ezért inkább fekete, alaktalan ruhákba burkolóztam, és messze elkerültem a liftet. Sóhajtva elfordultam, és visszamentem a konyhaablakhoz. A hideg és az eső ellenére kitártam, előrehajoltam és kilestem a sötétbe. Ablakok, erkélyek és terrakottatetők néztek le a sötét, néma udvarra. Messzebb, a szemközti fal fölött emelkedett a helyi templom tornya, karcsú kőépítmény a tizenhetedik századból.

Négy zöld harang kukucskált át a kis boltíveken, s az egyetlen díszítés, ami körbefutott a templom tetején, a kőből kirakott mozaik mintázata volt. Körös-körül csukott, sötét ablakok. Esőhullás a csöndben. Christobel tornya – eszembe jutott az első alkalom, amikor hallottam róla. Christobellel akkor ismerkedtem meg, amikor elfogadtam egy utolsó pillanatban érkezett nyaralási meghívást egy barátomhoz, Franciaországba. Christobel is ott vendégeskedett. Hófehér haja közepén egy fekete csík futott végig, és gyémánt ékszert viselt az orrában. Nem az a tipikus tündér keresztanya, épp ellenkezőleg: vagányabb és okosabb volt, mint bármelyik tündér, akiről Disney valaha is álmodott. Mint megtudtam, foglalkozását tekintve író, egy cambridgei akadémikus felesége, és öt gyerek édesanyja. Elmesélte, hogy akkor szeretett bele Olaszországba, amikor egy évig angolt tanított Firenzében. Rendszeresen visszatért a városba, és egyik útja során vásárolt egy lakást magának, amelynek udvaráról és az oda látszó templom tornyáról álmodozva mesélt. Majdnem minden hónapban eltöltött ott két napot, egyedül, a szoknyáján csüngő gyerekei nélkül. Bejárta kedvenc utcáit, meglátogatta kedvenc törzshelyeit, kapucsínót ivott, egyedi szoknyákat és kézzel készített cipőket vásárolt. Élményeit Firenzében játszódó thrillerjeiben írja meg, a szereplői ugyanazokat az útvonalakat járják be a városban, mint ő. Történeteiben a hely képzelete által sötétre festett oldala kel életre, amit a szépségéért szeretett, és aminek

titokzatossága lenyűgözte. Három regényt adott már ki, épp a negyediken dolgozott. El sem tudtam képzelni, hogy jut ideje mindenre. – Nekem mindössze egy főállásom és egy macskám van, de a heti egy hajmosás kivitelezése is kihívás a számomra – mondtam neki nevetve, mikor összebarátkoztunk. Egy forró napon, amikor épp az olajfák árnyékában hevertünk, Christobel felajánlotta, hogy vonuljak vissza a firenzei lakásába, és írjam meg a könyvet, amiről álmodozom. Akkor kinevettem – gyönyörű álom volt, de olyan messze esett az én valóságomtól, amennyire csak lehet. Elvégre volt egy Álommelóm, ami Londonhoz kötött, és túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy csak úgy lelépjek. Ám aztán, néhány hónap leforgása alatt, elvesztettem az Álommelót, és kiraktak a lakásomból. Még a macskám is faképnél hagyott, egy nap kimászott az ablakon, és soha többé nem láttam. Mintha csak kiszimatolta volna kétségbeesésemet, egy téli este felhívott Christobel. Épp a dobozaim között ültem. Amikor meghallotta, mi történt velem, örömében összecsapta a tenyerét. – Immár semmi akadálya, hogy januárban Firenzébe menj írni – közölte, és rögvest tervezgetni kezdett, mielőtt még bármibe is beleegyeztem volna. Úgyhogy megértettem a célzást, amit az élet ilyen nyilvánvalóan próbált értésemre adni, vettem egy nagy levegőt, és leléptem a szikla pereméről. Reneszánsz szikla, de akkor is szikla.

Most pedig itt voltam, mindössze néhány hónappal később, és nincs visszaút, ültem hát Christobel tornyával szemben, és néztem az udvart. Elfogott a pánik: felnőtt életem során most először

nem

Felpillantottam

volt a

állásom,

toronyra

–

keresetem, nem

se

valami

lakásom. közönséges

templomtorony volt, hanem az, ahol Michelangelo egyszer elbújt az ellenségei elől. Elmentem lefeküdni. Másnap kora reggel ébresztettek a templom harangjai. Miután

tizenöt

percenként

hangosan

megszólaltak,

meghiúsították minden próbálkozásomat, hogy a másik oldalamra fordulva visszaaludjak. A fehér falak visszaverték a fényt, ami bántotta a szemem. Felettem vastag fagerendák futottak keresztbe a magas plafon ferde falain. Nedves homok színű terrakottalapok borították a padlót, érdes volt mezítláb. A fűtés, amely egész éjjel ment, végre kezdett felülkerekedni a hidegen. Főztem egy csésze teát: a konyhapulton szétszedve sorakozó kávéfőző gépek ellenére feltettem a kannát a tűzhelyre. Odakint, a konyhaablakon túl az ég világoskékről aranyszínűre változott, azután azúrkék lett, amint a napfény lefelé kúszott a torony falán, először lángba borította a csúcsán lévő keresztet, majd sorról sorra haladva megfürdette fényében a kekszszínű téglákat, és megvilágította a felületükön lévő mélyedéseket. Tőlem közvetlenül balra egy ablak nyílt, merőlegesen az enyémre. Annyira közel volt, hogy áthajolhattam volna. Ez biztosan

Giuseppe,

a

művész

ablaka,

akiről

Christobel

különösen nagy szeretettel mesélt. Láttam, ahogy a sötét

lakásban

vastag,

narancssárga

gyapjúköntösben

és

sötétnarancs pufi mellényben mászkál. Piros szemüvegével és vörösesbarna hajával Giuseppe olyan volt, mint a tovatűnő naplemente a félhomályban. Háttal

fordultam

az

ablakának,

hogy

megóvjam

mindkettőnk magányát – jelenleg nem voltam barátkozós kedvemben. Csak ültem, hagytam, hogy a szemem befogadja a látványt, mígnem minden olyan világos és tarka lett, hogy nem bírtam tovább ücsörögni. Magamra kaptam mindent, ami kéznél volt, táskámba csúsztattam a jegyzetfüzetemet, lecsattogtam a kőlépcsőn, kitártam a nehéz faajtót, és kiléptem a via di San Niccolóra. A

keskeny

utca

mindkét

oldalát

magas

épületek

szegélyezték – bézs-, vaj-, mustár- és kurkumaszínben –, a tetők vonala pedig épp úgy kacskaringózott, mint a mellettem elcsoszogó, fogatlan öregember mosolya. Az összes épület reneszánsz stílusú volt, akárcsak az enyém. Ereszeik kinyúltak egészen

a

napsütésben,

járda s

fölé,

üvegzöld

ablakaik

között

spalettáikat szárítókötelek

kitárták

a

feszültek.

Szemben egy pékség működött, az ablakait pára fedte. Ajtajában egy alacsony, zömök, kötényes asszony térdelt, fekete haját fehér sapka alá fogta, és a küszöböt súrolta vadul egy kefével. Két idős hölgy sétált el mellette karonfogva: az egyik szőke haját csigaformán feltekerte, nála alacsonyabb barátnője pedig a feje búbjára halmozta dús, vörösre festett haját. Ketten együtt lehettek vagy százötven évesek, ám mindketten

sminkben, szép ruhában sétáltak, lapos sarkú cipőjük kopogott a kockakövön. Gurulós bevásárlószatyrot húztak maguk mögött, a kerekek hangosan zötyögtek nyomukban. Megálltak, hogy köszöntsék a küszöböt súroló nőt, aki nehézkesen feltápászkodott csevegni, ajtót nyitott, hogy beléphessenek a gőzpárás pékségbe, miközben mopedek suhantak el, és emberek kiáltottak oda egymásnak, útban a sarkon lévő kávézóba. Követtem őket. Egy olasz poprádió üvöltött recsegő hangon a Café Rifrullóban, miközben a falon lévő lapos tévében videóklipek villogtak. Megcsapott a hangorkán és a testek melege. Az emberek kiabálva rendeltek, sorfaluk mindig előrébb lépett, amikor a pincérek újabb presszókávékat helyeztek a pultra. A kávéjukba cukrot raktak, kétszer megkavarták, gyorsan lehúzták, majd félreálltak, hogy a mögöttük állók előrébb juthassanak, és megismételjék ugyanezt a mozdulatsort. A pult mögött három fürge barista dolgozott egy fekete hajú, bajuszos férfi felügyelete alatt, aki ugyanazzal a tekintéllyel uralta a pultot, mint Pavarotti a „La Scalá”-t, s miközben kávét főzött, operaária-részleteket énekelt. Amikor végre sikerült az első sorba araszolnom, a Rifrullo Pavarottija előttem termett. Egyenesen a szemembe nézett, és a „La donna è mobile”-t énekelte. Félénken kapucsínót kértem, és reménykedve egy cornettire mutattam. Pavarotti nagy hangon felnevetett, én pedig irtó bután éreztem magam. A reggelimet kivittem az utcára, miközben mindenki engem bámult a kávézóban. Majd elsüllyedtem a pillantásuktól, de

akkor is kiléptem a hideg januári reggelbe. Engedve a bennem élő angolnak, aki minden alkalmat megragad a napozásra, kicsit dideregve letelepedtem egy padra, és a nap felé fordítottam az arcomat. A Rifrullo oldalsó bejáratával szemben egy pizzéria, egy aprócska borozó és egy klassznak tűnő bolt volt. Fölöttük további lakások a pasztellszínű palazzikban: kétemeletnyi ablaksor, ugyanannyi kitárt spalettával. Ez a rövid utca bal kéz felől egy kis térbe torkollott, ahol összevissza parkoltak az autók, közéjük mopedek ékelődtek. A tér távolabbi oldalát lőrésekkel szaggatott kőfal határolta, a viharvert kövek rései között fű türemkedett ki: ez a középkori városfal érintetlen darabja volt, amelybe a San Miniato kapu hatalmas

boltívét

faragták.

Ugyanolyan

megnyugtató

homokszíne volt, mint a tornyomnak, és málladozó felületével évszázadokon keresztül védte a várost. Szürcsöltem a kapucsínómat, ízlelgettem a kesernyés kávé és a krémes, habos tej tökéletes keverékét. Gyerekkoromban, amikor egyik kedvenc nénikém jött néha értem az iskolába, elvitt egy előkelő kávézóba Teheránban, ami tömve volt értelmiségiekkel, akik a gomolygó cigarettafüstben ültek. Jegeskávét ittunk, vagyis kávé, tej és vaníliafagyi keverékét, amelyet hosszú pohárban szolgáltak fel (már akkor, amikor a „frappuccino” marketingesek

még

ötletként

fejében).

Azóta

sem

született

is

kávéfüggő

meg

a

vagyok.

Elmosolyodtam a gondolatra: itt vagyok, és soha többé nem kell rossz kávét innom.

Miután megittam a kávém, a San Niccolòt követve befordultam a sarkon, és ott találtam magam a templom nemesen egyszerű homlokzata előtt, míg a templomtorony – a konyhaablakom sztárvendége – valahol hátrébb magasodott, mert onnan, ahol álltam, nem látszott. Két tenyeremet a hatalmas

vaskarika

fogantyúkra

tettem,

amelyeket

az

évszázadok során a kezek simára koptattak, és betoltam a nehéz fa ajtószárnyakat, ahogy Michelangelo is tehette, amikor menedéket keresett. Tulajdonképpen én is menekültem, habár nem a vállamra dobva, batyuba kötve cipeltem a holmimat. A hűs, egyszerű templombelső csalódást okozott, sehol egy freskó.

Leültem

az

egyik

padsorba,

és

komoran

végiggondoltam félresiklott pályafutásom, és megengedtem magamnak, hogy arra a férfira gondoljak, akinek a szerelme egy röpke pillanatra lángra gyújtotta a magányom legsötétebb zugait

is,

ebben

a

furcsán

üres

életben.

Próbáltam

visszatartani az emlékek áradatát. Másfél év telt el, de még mindig

kísértett

az,

ahogy

Nader

véget

vetett

a

kapcsolatunknak: Skype-on közölte, hogy túl jó vagyok neki, túlságosan szeret… talán nem meglepő, hogy képtelen voltam követni a gondolatmenetét. Azután néhány héttel később küldött egy e-mailt, a szavai örökre belém égtek: azt akarta, hogy tőle tudjam meg, feleségül veszi az exét. Még most is égett az arcom a dühtől és az önsajnálattól. Annyira szeretett, hogy mást vett feleségül. Vicces lenne, ha nem lett volna tragikus. Ha nem velem történt volna.

Egy öregember csoszogott be a padsorba, és mellém ült, cigaretta- és állott vizeletszagot árasztott. Letöröltem a könnyeket az arcomról, és kimentem. Alig

öt

éve

enyém

volt

a

világ.

Harminckét

évesen

Álommunkám lett, egy divatos folyóirat szerkesztőjeként. Egy egész

irodát

kellett

vezetnem,

új

piacokat

kellett

meghódítanom, és egy éven belül az egy magazinból három lett. Az eredeti álmom azonban az volt, hogy író leszek. A húszas éveimben egy útikönyvkiadónál dolgoztam, ahol az írást kombinálhattam az utazással. Körbebuliztam a világot, fittyet hánytam a biztonságos életre, amit a szüleim nekem szántak – sem férj, sem saját lakás, sem névjegykártya. Csak egy csomó link pasi és jó sok pecsét az útlevelemben. Azután felvirradt az új évezred: magam mögött hagytam a húszas éveimet, és utolért a valóság. Zátonyra futottam, egy csúnya szakítás után tető és pénz nélkül maradtam, és szükségem volt valami biztos pontra, hogy újraépíthessem az életemet. Csábítónak tűnt a magazinok biztonsága, és megkaptam az Álommelót. A szüleim nem is leplezték, mennyire fellélegeztek. Szinte hallottam a gondolataikat: végre felnőttem, megállapodom. A lakás és a férj csak idő kérdése. Az első két pörgős év inspiráló volt, de kimerítő is. Nem bántam a hosszú munkaidőt, a reggeli megbeszéléseket, az éjszakákat, a hétvégi brainstormingokat – lefoglaltak, és sokat tanultam. Aztán egy este az étteremben, egy nehéz nap végén,

amikor komoly döntéseket kellett meghoznom, a pincér megkérdezte, hogy buborékos vagy mentes vizet kérek, és az agyam kikapcsolt. Csak bámultam rá, és a kísérőm legnagyobb csodálkozására könnyekben törtem ki. Hiába korunk csapása, igazából semmit nem tudtam a stresszről és hosszú távú hatásairól, azt leszámítva, hogy az irodaházunk minden szegletében látványosan sírt valaki: „Ó, olyan stresszes vagyok”. Elvégre a stressz egyrészt az a szükséges kenőanyag, amitől jobban futnak a határidők kerekei,

hogy

megfeszített

tempóban

dübörögjön

a

magazinkiadás, másrészt a kreatív munka frontvonalának elengedhetetlen mellékterméke. Amikor megjelenik a stressz, átveszi az irányítást. Az életem szélviharrá vált, minden napom arról a küzdelemről szólt, amivel igyekeztem túljutni rajta. Egyre nehezebben tudtam figyelmen kívül hagyni a szaporodó kilókat és a pattanásokat. Két évvel azután, hogy megkaptam az állást, és néhány hónappal azután, hogy új vezetőt neveztek ki az én irodám élére, aknés gyulladás borított mindenütt. Ekkor már napi szinten vívtam a csatáimat a ruhákkal, amelyek bevágtak és szorítottak, de a bőröm visszataszító volta után már alig bírtam szembenézni a napjaimmal. Egyre inkább eluralkodott rajtam a közöny, és amikor nem kellett sürgős helyzetekkel megbirkóznom, egyfajta köd ülte meg az agyam. Azt gondoltam, csak a fáradtság. De aztán egy reggel, egy Maldív-szigeteki egzotikus úton – a munkám egyik előnye – nem bírtam felkelni az ágyból, sírva ébredtem, minden ok

nélkül. Olyan üresség töltött el, hogy bár odakint napfény és tenger várt, el sem tudtam képzelni, miként fogom átvészelni azt a napot, nemhogy az egész hátralévő életemet. Kiégtem. Feküdtem az óriási ágyon a sűrű szövésű, egyiptomi takarók közt, és azon morfondíroztam, mennyire találó elnevezés. Tényleg így éreztem magam, kiégett belőlem minden

öröm,

az

energiám

haldokló

parázzsá

lett,

kíváncsiságomból önmagam, a világ és mások iránt csupán egy kupac hamu maradt. Az sem javított a helyzeten, hogy magányos voltam, és az alakom közelében sem volt azoknak a karcsú vonalaknak, amelyeket az enyémhez hasonló magazinok istenítettek – én magam is áldozatául estem a valódi testekkel szembeni elégedetlenségnek, amelyre a magazinok szégyentelenül még rá is erősítenek a lehetetlenül vékony fiatalok képáradatával, akiknek

serdülő

testét

és

fiatal

bőrét

ráadásul

olyan

elérhetetlenül tökéletesre retusálják, hogy mi emiatt még inkább ostorozzuk magunkat. Felfogtam a helyzet iróniáját. De ami a legfurcsább volt az egészben: nem ettem sokat. Nem ittam literszámra a pezsgőt a munkaebédeken és divatbemutatókon, nem tömtem magamba a csokoládét késő éjjel a kanapén. A könyökömön jöttek ki a táplálkozási tanácsadók és szakértők. A jóga legizzasztóbb változatait gyakoroltam.

Találtam

étrendemet

az

érzékenységeim

egy

általa szerint

gyógyítót,

azonosított módosítani.

és

próbáltam

az

ételallergiáim

és

Leszoktam

a

dohányzásról, az alkoholról és a húsevésről. Egy egész

gyógyszeres dobozt hurcoltam magammal tele vitaminokkal, nyomelemekkel,

kis

üvegcse

Bach-virágkivonatokkal

és

miniatűr homeopátiás tablettaadagolókkal. Az irodai hűtő dugig

volt

juhtejből

készült

joghurttal,

legtöbbször

ezt

reggeliztem, az íróasztalomnál ülve. Betartottam mindent, amit a szakértők tanácsoltak, magamévá tettem minden egészséges táplálkozási divatot. Ennek ellenére csak jöttek a kilók. Mindennek tetejébe egy nap az egyik barátom kertelés nélkül a szemembe mondta, ideje lejjebb adnom az igényeimet a saját „vonzalmi szintem” tekintetében, egyenesen az úszógumimra nézett, és közölte, hogy nagyon meghíztam. Aznap éjjel heves, dühös könnyeket sírtam, és gyűlöltem magam, amiért ennyire bánt, amit mondott. A munkahelyemen csak nőtt a nyomás. Az irodám második évi profitjának mértéke felkeltette a cégvezetés figyelmét. Felrendeltek a hetedikre – az igazgatósági szintre. Az ügyvezető igazgató azt mondta nekem, szükségünk van egy figyelemfelkeltő kinevezésre, hogy még nagyobb legyen a profitunk. Izgatottan vártam. Az új főnököm a tűsarkújával és a vastag telefonnoteszével olyan nő volt, akire felnéztem, és másra sem vágytam, mint hogy tanulhassak tőle. De nem sokáig. Olyan profin vetette el a viszály és a széthúzás magvait, hogy időbe telt, mire rájöttem, min mesterkedik. „Oszd meg és uralkodj”

–

figyelmeztetett

a

többi

szerkesztő,

erre

számíthatok, neki nagy múltja volt már a cégnél. De én túl ártatlannak bizonyultam az ilyen játszmákhoz. Így hát a

következő években hagytam, hogy ha névlegesen nem is, de apránként mindenben lefokozzon, míg végül elfogadtam, hogy létszámfelesleg miatt felmondjon nekem. Tisztán emlékszem a napra, amikor eljöttem. Hogyan sétáltam ki utoljára az épületből – az épületből, amelynek kapuján tizenkilenc éves korom óta ki-be jártam. Addigi életem leghosszabb kapcsolata ért véget. Akkor hirtelen elfogott az érzés, mennyire vicces, hogy mostantól azért fizetnek nekem, hogy ne jöjjek vissza többé dolgozni. Ez az élet, ez a munka, ami olyan fontosnak tűnt számomra, ami gyakorlatilag a raison d’être volt nekem, a létjogosultságom, létezésem értelme, hirtelen nem jelentett semmit. A végén egészen könnyen le tudtam mondani addigi életemről. Fogalmam sem volt, meddig tart ki a végkielégítésem. Megtakarításom nem volt, és egy rakás hitelkártya-tartozást kellett kiegyenlítenem, de mégis meghoztam (anyám szerint felelőtlenül) azt a döntést, miszerint a pénzből Firenzébe jövök ahelyett, hogy az adósságaimba ölném, és új állást keresnék. Úgy

kalkuláltam,

hogy

ha

beosztom,

néhány

hónapig

kihúzhatom belőle, sőt, ha nagyon puritán életet élek, akár egy évig is. Kihívásnak ígérkezett, mert általában még a hónap vége előtt elköltöttem a fizetésemet, elsősorban a munkámhoz megkövetelt étrendtervekre,

dizájner személyi

márkákra, edzőkre,

azután az

a

drága

egészségguruk

rendeléseire. Firenzével kapcsolatban nem voltak kiforrott terveim. Christobellel abban maradtunk, hogy a telet itt töltöm, azután meglátjuk. Vásároltam egy kis jegyzetfüzetet, hogy majd

lelkiismeretesen felírok bele minden egyes pennyt, amit elköltök, mert eltökéltem, hogy megtanulom a mértékletesség művészetét, amíg itt vagyok. De egyelőre düh és elkeseredés tombolt

bennem,

kudarccal

és

önsajnálattal

karöltve,

miközben a hang a fejemben egyre csak azt ismételgette, hogy nem vittem semmire, és íróként is kudarcot fogok vallani. A Ponte alle Grazie szimpla, dísztelen hídja öt beton boltívével éles

kontrasztban

áll

a

közeli

Ponte

Vecchio

szikrázó

szépségével. A Ponte Vecchio közepén lévő nyitott kőívekben turisták látszottak, míg a tetején lévő Vasari-folyosó apró ablakai

pislogtak,

visszatükrözték

a

fényt.

A

második

világháború alatti bombázások során Hitler személyesen parancsolta

meg,

hogy

az

„Öreg

Hidat”

nem

szabad

elpusztítani. A tegnapi taxiutamat követtem visszafelé, próbáltam eligazodni. Átsétáltam a Ponte alle Grazién, és elindultam egy úton, amelynek olyan keskeny volt a járdája, hogy mindig, amikor elment mellettem egy busz, erősen be kellett szívnom a levegőt, nehogy elveszítsek egy bordát. A fölém tornyosuló épületek fala szürke kőtömbökből állt, amik kilátszottak a málló vakolat alól. Hatalmas, boltíves kapualjak vezettek az üzletekbe:

vakítóan

fehér

padló,

csillogó

üvegvitrinek,

művészien elrendezett ruhák. Óriási kirakatok szürke nyerskő keretbe foglalva, néhol ősréginek tűnő vasrácsok védelmében. Elértem a Piazza Santa Crocéra, amely nappali fényben ugyanolyan lenyűgöző volt. Álltam a tér közepén, egy éggel

fedett fénymedencében, amit mintha csak Tiepolo festett volna. Az esti eső után maradt tócsákban tükröződtek a felhők, és elkaptam egy kézi harmónium kósza hangfoszlányait. Egy új érzés

furakodott

keresztül

a

depressziómon:

szinte

ellenállhatatlan vágy, hogy táncoljak. Hogy végig pörögjekforogjak ezen a hatalmas területen, és Gene Kelly módjára odapiruettezzek

Dantéhoz

a

tér

túlsó

végére,

hogy

megtekerjem az orrát és komoly arcába nevessek. Néhány évvel azelőtt, egy romantikus, velencei hétvégén, amit az egyik volt pasim szervezett, annyira csordultig teltem a sok szépséggel, hogy elsírtam magamat. Lehet, hogy a srác nem így képzelte a hétvégét, de annyira a hatása alá kerültem annak a gyönyörű városnak, hogy gyakorlatilag minden új felfedezéstől

könnyekben

törtem

ki:

a

művészettől,

az

építészettől, a Canale Grandétól, a gondoláktól, az életteli piazzák és az eldugott csatornák fölött átívelő csendes kis hidak

közötti

kontraszttól.

Christobel

figyelmeztetett

a

Stendhal-szindrómára, a jól ismert betegségre, ami a Firenzébe látogatókat sújtja, akik valósággal megbetegednek ettől a sok szépségtől, ezért amikor csomagoltam a firenzei útra, jó sok papírzsepit tettem el. De most, a Piazza Santa Croce grandiózussága, a Ponte Vecchio díszessége, az épületekről visszaverődő napfény, sőt még összetört szívem és megtört lelkem ellenére sem éreztem, hogy sírni szeretnék. Még akkor sem, amikor sétám a Piazza del Duomóra, vagyis a Dóm térre vitt, ahol ismételten tátott szájjal álltam, és csak csodáltam a hatalmas firenzei dóm

gyönyörűen díszített, fehér homlokzatát. A homlokzat mögött emelkedő

terrakottakupolával

együtt,

ami

Brunelleschi

mesterműve, az egész épület olyan hatalmas, hogy eltörpül mellette a tér, amelyen áll. A katedrálist körülvevő népség önmagában is látványosságnak számít: a festőállványukon karikatúrákat készítő férfiak, az utasra váró lovas kocsik, a kapáló

lovak

látványa,

vagy

a

zászlót

lobogtató

idegenvezetőket követő turistacsoportoké. Turisták rajzottak mindenütt a katedrális körül, akárcsak a Gullivert leszögező liliputiak, de a túláradóan, már-már felfoghatatlanul hatalmas dóm nem hagyta magát. Innen a Sant’Ambrogio szabadtéri piacára csaltak a hangok. Kihalt mellékutcákon haladtam végig, aztán befordultam az egyik szürke sarkon, és hirtelen a nyüzsgés kellős közepén találtam magam. A piacot parkoló furgonok és robogók vették körbe, közöttük gyalogosok cikáztak: néhányan a piacra tartottak, mások épp eljöttek onnan, szatyrokat cipelve, amelyekből virágcsokrok, zöld levelek kandikáltak ki. A standokon

szivárványszínű

portékák

sorakoztak

a

vásárcsarnok körül, odabent, a nagy, nyitott ajtókon keresztül sajt-, szalámi-sonka, kenyér- és méteráruárusokat láttam. Kívül gyümölcsöket, zöldségeket árultak a hullámvas tetők alatt, belül szárított bab és csicseriborsó állt halmokban, oregánó és szárított csilicsokrok, fűszerek sorakoztak a falak mentén, a polcokon pedig szárított és friss tészták. Úgy éreztem magam, mintha egy Technicolor film díszletei közt lennék.

Átvágtam a piacon, apró kutyák fölött botladoztam, és háziasszonyok gurulós táskáit kerülgettem. Hallgattam, ahogy a nők hosszasan vitáznak a kofákkal. Megálltam egy zöldséggyümölcs standnál, ahol függönyként lógtak a szárított csilipaprikák, és egy táblán ez állt: peperoncino – viagra naturale!3 A mosolyomat látva egy kedélyes, piros arcú, dús ősz hajkoronával megáldott férfi lépett közelebb. Fülére húzott, fekete bojtos sapkát viselt, kesztyűs kezét összeütögette, és ráncos szemével engem figyelt. Amikor kinyújtottam a kezem, hogy megérintsek egy vaskos, piros paradicsomot, ami olyan rücskös és girbegurba volt helyenként, mintha csak ilyenre faragták volna, felkiáltott, „oooh”, olyan hangon, hogy a hegyek is beleremegtek. Hátrahőköltem, mintha megcsípett volna valami. Elképesztő gyorsan beszélt hozzám olaszul, azt jelezve, hogy ne érjek hozzá az áruhoz. Aztán fogott egy barna papírzacskót, és tett bele párat a nagy, rücskös paradicsomból, egy maroknyi fodros levelű salátát, egy sötétzöld cukkinit, egy kis csokor hegyes végű répát hosszú, dús levélzettel, egy nagyon fehér, kerek hagymát és egy fej fokhagymát. Aztán kéretlenül, ráadásnak beletett még egy csokor nagy levelű bazsalikomot is. Két kézzel mutogatva kommunikáltunk, miközben fizettem, elmosolyodott, a mellére ütött és azt mondta: „Mi chiamo Antonio!”4 Kinyújtotta fekete kesztyűs kezét. Megráztam, bemutatkoztam, és meglepve éreztem, hogy a kesztyűje kasmírból van.

– Piacere Kamin – mondta vidáman. – Allora ci vediamo domani!5 A sarkon megálltam egy kis kávézónál, ami előtt kis asztalok álltak, rajtuk sárga krizantémok. Egy középkorú férfi állt itt lesben, úgy nézett ki, mint egy kerti törpe, annak ellenére, hogy elegáns, kék inget, a derekán pedig matrózkék kötényt viselt. Angolul köszöntött, kitárta előttem a faajtót, és betessékelt. Belül is elbűvölő volt a faburkolattal ellátott kávézó, amelynek vajszínű falain 1930-as évekbeli hirdetések lógtak bekeretezve. A székek piros bársonnyal bevont színházi székek voltak, és ablakok helyett az utca felől üvegajtók nyíltak elnyűtt fakeretben, foltos, aranyszínű szerelvényekkel. A plafonon faragott fakazetták, mindegyik arany-, kék és piros berakással. Ez, hogy is mondják – magyarázta a barátságos törpe –, román stílusú, a tizenharmadik századból! Minden ablak toszkán villákból származik. A törpe megfogta a kezemet, és mélyen meghajolt. – A nevem Isidoro – mondta ízesen –, ez pedig a Café Cibreo, Firenze legszebb kávézója. Az pedig – mutatott rézsútosan szembe az út túloldalára – a híres Cibreo étterem. Ott pedig – mutatott az ablakon keresztül egy nagy bejáratra az utca másik oldalán – a Teatro de Sale, egy zárt körű klub és színház. Mind egy család vagyunk! A lelkesedése fertőző volt. Bemutatkoztam, és kértem tőle egy kapucsínót elvitelre. Hitetlenkedve nézett rám.

– Ööö – fellapoztam a táskámban hordott szótárt –, per portare via? Beállt a kis, faragott bárpult mögé, amit az egyik oldalon hatalmas Gaggia kávéautomata uralt, a másikon üvegszekrény állt kis zsömlékkel, apró, falatnyi pizzákkal, mázas cornettikkel és

sütikkel.

Isidoro

mögött

a

fapolcokon

italosüvegek

sorakoztak, és egy sor ezüstszínű koktélshaker. Isidoro csodálkozott. – De miért? Nincs otthon kávéfőzője? Elmagyaráztam Isidorónak, hogy útközben gondoltam meginni a kávémat, a San Niccolòra tartva. Egy ideig csak rám meredt, azután nevetésben tört ki. – Ma no! – kiáltotta, és könnyeket törölt a szeméből. – Minek úgy rohanni? Vállat vontam. Folytatta: – Hol marad az élvezet? Hogy akarja ízlelgetni a kapucsínóját? Dai!6 – egy ablak melletti asztalra mutatott –, üljön le, és hozom. Così, így élvezheti. Engedelmeskedtem, és a Gaggia gép gurgulázva életre kelt. Élvezet

–

egészen

pályafutásomban.

új

gondolat

Londonra

felnőttkori

gondoltam,

kávéivóés

a

természetellenesen nagy papírpoharakba töltött, borzalmas kávékra, amiket mindenhová magammal hurcoltam. De ezen a napon senkit nem láttam papír kávéspohárral a kezében sétálni. Csodálkoztam, hogy lehetséges ez a kávé hazájában. Igaz, kávézóhálózatokat sem láttam. Firenzének – legalábbis az

általam felfedezett részének – örömteli módon sikerült elszakadnia a modern városok effajta velejáróitól. Isidoro kihozta a forró keveréket, és büszkén kijelentette: – Én főzöm a legjobb kapucsínót Firenzében! Kóstolja meg, és meglátja! Igaza volt. A nem túl meleg, de nem is langyos kapucsínó sűrű és krémes volt. – Toscana legjobb tejét használjuk. Jó tehenek! – mondta téblábolva,

és

megkérdezte,

honnan

jöttem.

Amikor

megmondtam, izgatottan összecsapta a kezét: – Ah! Londra, che bella!7 Voltam egyszer, gyönyörű volt! – azután sajnálkozó képet vágott. – De a zöldségek… ízetlenek! – sajnálkozott, és lehajtotta a fejét. Azután felderült, amikor meglátta a papírzacskómat a terményekkel. – De most kóstolhat IGAZI zöldségeket! Azt gondoltam, mi lehet olyan különleges a zöldségekben? Elvégre a paradicsom az csak paradicsom. Szüntelen

faggatózására

elmondtam,

hogy

könyvet

szeretnék írni, mire halkan füttyentett. – Brava!8 – mondta tapsolva. – Nem csak szép, intelligens is! – kiáltotta. – Maradjon, és igazi Fiorentina lesz! A családunk tagjává válik! Kinéztem az ablakon, a sarkon nyüzsgő emberekre és a mopedekre.

A

forgatagban

egy

nő,

aki

a

fiatal

Gina

Lollobrigidára hasonlított, megállt egy útjába eső moped mellett, előrehajolva ellenőrizte a rúzsát a visszapillantó tükrében, és az ujját végighúzta a szemöldökén. Felnézett,

észrevette, hogy figyelem, és rám kacsintott, miközben tovasasszézott.

Visszamosolyogtam

rá.

Talán

tényleg

itt

maradhatnék, és a lazán bájos és elegáns firenzeiek vicces családjába tartozhatnék. Izgatottan rohantam haza, hogy Antonio magánszáma és Isidoro

olasz

zöldségek

iránti

lelkesedése

után

végre

megkóstolhassam a szerzeményeimet. Reggeli depressziómat teljesen el is felejtettem. Alig vártam, hogy ebédet készítsek. Egyetlenegy helyen álltam meg, a szemben lévő pékségben: Christobel szerint ezt a fornót, családi pékséget több generáció üzemelteti. Mosolygós lány állt a pult mögött, szőke fürtök kandikáltak ki a fehér sapkája alól. A háta mögött frissen sült kenyerekkel teli polcok sorakoztak – kis, ovális kenyerek, nagy, kerek kenyerek, hosszú kenyerek, barna kenyerek, amiknek magvak törtek át a kérgén, kis, kerek zsemlék és szögletes zsemlék belisztezve. Egy vitrinben négyzet alakú pizzákat láttam felszeletelve, és olajtól csillogó, sós kérgű, vastag laposkenyereket, a schiacciatákat. Ez egyfajta toszkán focaccia, ami, miután megkóstoltam egy kis csücskét, finomnak, ropogósnak és tömörnek bizonyult, és épp csak annyira olajosnak és sósnak, amennyire kell. Nehézkesen ment a rendelés, de a lánynak valahogy így is sikerült kitalálnia a nevem és hogy honnan jöttem, nekem pedig azt, hogy ő a pék legkisebb lánya, és Monica a neve. Mindezt úgy, hogy egyikünk sem beszélte a másik nyelvét. Soha életemben nem adtam ki ennyi információt magamról ennyi embernek anélkül, hogy

akár csak egyetlen épkézláb mondatot is kimondtam volna. Monica odaadta a kis cipót, amit egy papírszatyorban vittem fel a lakásomba, útközben többször megállva, hogy kifújjam magamat. Idejét sem tudtam, mikor volt utoljára, hogy a zöldségeim és a kenyerem nem polisztirolba és műanyagba csomagolva érkeztek hozzám. A mosogatóba öntöttem a szerzeményeimet, és alaposan átmostam. Sosem voltam nagy szakács – vagy bármilyen szakács –, ezért egy egyszerű pirítóst készítettem, bruschettát,

ahogy

Antonio

javasolta

szórakoztató

pantomimmel. Annyira megrészegített a paradicsomok illata, hogy gyorsan karikára vágtam mindet, és rátettem a pirított kenyérre. Egy kis olívaolajat spricceltem rá, letéptem néhány bazsalikomlevelet, és egy kis tengeri sót őröltem az egészre. Az első falattal napfény robbant a számba, az édes paradicsomot mennyeivé tette a só. Az olaj borsos volt, a bazsalikom fanyar. Annyi íz volt minden egyes harapásban, hogy szó szerint felsóhajtottam. Hangosan. Négy szeletet pusztítottam el, olívaolaj csurgott az arcomon. Iránra gondoltam, ahol sötétpiros paradicsomot kaptunk iskola után uzsonnára: egyik kezünkben a sószórót tartottuk, a másikban az édes paradicsomot fogtuk, és mohón haraptuk. Azok az olasz paradicsomok visszarepítettek harminc évvel az időben, és kimondhatatlanul boldoggá tettek. Végtére is, a paradicsom nem csak paradicsom, gondoltam.

Teltek

a

napok.

Ismét

a

konyhaasztalnál

ültem,

ami

íróasztalként is funkcionált. A laptopom képernyőjén lévő dokumentumot

bámultam,

csúfondáros

ürességével.

Fészkelődtem ültömben, a körmömet piszkáltam, a bőrömet rágtam. A lakásban nem volt internet – csúnya eszmélés. Földindulásszerűen hatott rám, hogy nem szörfözhetek a neten. Nem olvashattam el az e-mailjeimet, nem volt Facebook, nem nézegethettem a régi osztálytársaim gyerekeinek fotóit, nem szólhattam hozzá politikai vitákhoz. Helyette szembe kellett néznem a könyvvel, amelyikről évek óta beszéltem. Nem akármilyen könyv: az országom, a gyerekkorom, az én Iránom története, ahonnét kisgyerekként elmenekültem a családommal a forradalom erőszakos napjai alatt. Csaknem húsz év kihagyás után, huszonévesként kezdtem

visszajárni

Iránba,

annyit

meséltem

angol

barátaimnak a rokonaimról és az országom történelméről, hogy kérlelni kezdtek: írjam le ahelyett, hogy összezavarom őket azzal a több ezer emberrel, akik a tágabb családomat alkotják. De annyi éve nem értem már rá gondolkozni, hogy a tény, miszerint nincs más dolgom, mint írni, megbénított. Kinéztem az ablakon, de nem volt semmi látnivaló: a szemben lévő ablak mögött egy idős néni tévét nézett, az udvar csöndes volt, égett fa illata szállt felém a városból. Legbelül éreztem régi hálótársaim, a kimerültség és a depresszió ismerős hangjait. Olyan kitartóak voltak, hogy akármivel próbálkoztam, nem tudtam megszabadulni tőlük, még akkor sem, ha olyan sokat

aludtam,

hogy

kezdtem

úgy

érezni

magamat,

mint

Csipkerózsika álomkóros kishúga. Mit keresek itt, ebben az országban, egy idegen, aki nem beszéli a nyelvet, és akit nem szeret senki? Újabb hiba, gondoltam, a sírás kerülgetett, anyámnak igaza volt, amikor felelőtlennek nevezett. Erőt vettem magamon, hogy felálljak, otthagyjam az üres dokumentumot, és kimenjek az ajtón, Firenze utcáira, a kézzelfogható valóságba. Nem vittem térképet, jobban szeretek kószálni, és utólag megnézni, merre jártam. Inkább arra figyeltem, ami körülvett, ahelyett, hogy egész nap egy képernyőt bámuljak. A mobilom nem tudott csatlakozni a firenzei hálózatokhoz, ezért nem volt digitális lehetőségem az útvonalam követésére. Egy idő után ezt szabadságként éltem meg: a Palazzo Vecchio mindenhonnan látszó tornya lett a viszonyítási pontom, bárhol jártam is a városban, tudtam, hogy a folyó és a környék, ahol lakom, ott van a torony mögött, az otthonom hátterét pedig az Oltrarno fölötti teraszos dombok adták. S ha addig eljutottam, előbb-utóbb az én tornyom is a szemem elé került. Bátran kalandoztam, tudva, hogy ezek az útjelzők mindig hazavezetnek. Meglepetésemre

–

annak

ellenére,

hogy

a

britek

köztudottan tartózkodóak és a londoniak nem néznek soha senkinek

a

szemébe

–

kiderült,

hogy

San

Niccolòban

képtelenség ismeretlennek maradni. Alig telt el néhány nap az érkezésem után, és az emberek már „ciao”-t kiáltottak nekem és vidáman integettek, ha elmentem mellettük. Viszonoztam a köszöntéseket, mert attól, hogy udvariatlan legyek, még annál

is jobban féltem, mint hogy beszélgetésbe bonyolódjak az utcán, és hamarosan én is név szerint ismertem a San Niccolò-i szomszédaimat. Ott volt a vörös hajú Cristy, akinek egy kis villamossági szaküzlete volt az utcában, egy középkorú hölgy, akit fényfüzérek, villanykörték és apró biztosítékokkal teli dobozok vettek körbe. Valahányszor elmentem az üzlete előtt, tört angolsággal közölte, hogy elbűvölőnek tart. – Bella – kiáltotta, és a kezével kört írt le az arcom körül. – Olyan szép, olyan kedves a mosolya! Ó igen, brava! – és ugrált, kis híján meghajolt előttem, annyira örült nekem. Cristy boltjával szemben egy kis ékszerészüzlet volt, aminek egy másik Giuseppe volt a tulajdonosa, ám ő szöges ellentéte volt a szomszédomnak: egy meghatározhatatlan korú, ráncos hippi, aki hosszú, torzonborz, színtelen haját laza copfba fogva hordta. Nagyon alacsony volt és nagyon gömbölyű, feketét hordott, sodort cigarettát szívott, és a szüntelenül a lába körül lévő keverék kutyája megugatott, valahányszor csak elmentem mellettük. Giuseppe bemutatott a partnerének, egy kis, piszkosszőke nőnek, aki olyan volt, mint Tilda Swinton lestrapáltabb kiadásban, leszámítva, hogy Swinton vagy harminc centivel magasabb volt, nem szívott harminc éven keresztül napi százhúsz szál piros Marlborót, és odafigyelt a fogaira. Ott volt a két eleven idős hölgy, akiket az első nap láttam. Az utcán járőröztek egymásba karolva, végigsétáltak a San Niccolòn, bementek a fornóba, azután a zöldségeshez, a henteshez, majd megérkeztek a Rifrullóba a kapucsínójukért.

Méltóságteljes

vonulásukat

mindennap

megismételve

biccentettek nekem, frizurájukat gondosan berakták, arcukat bepúderezték, ajkukat kirúzsozták. Nem menekültem meg az öregúrtól sem, aki első nap mellém ült a templomban. Gyakran találkoztam vele az utcán, és mindig olyan reménykedve mosolygott rám, hogy egy nap megálltam, és beszélgetésbe elegyedtem vele. Nehéz lélegzettel, de meglepően jó angolsággal beszélt, és megsajnáltam. Robertónak hívták, és miután kitárgyaltuk, mennyire ízetlenek az angol zöldségek, a karomra tette a kezét, és átható pillantást vetett rám. – Na és ki szomorította el így? – kérdezte meglepetésemre. Már épp elővettem volna a brit fennhéjázást, amit egész felnőttkoromban

védőpáncélként

használtam,

amikor

lenéztem a kabátujjam köré fonódó, ízületi gyulladásos ujjakra, és meglágyult a szívem. Könnyek szöktek a szemembe, és összeomlott minden védelmem. Túl sokáig harcoltam a határidők, a stressz és a karrierem összeomlása

ellen,

és

szerelmét…

halálosan

azért,

hogy

kimerültem.

megtartsam Megadtam

Nader magam,

hagytam, hogy Roberto gyengéden megszorítsa a karomat, engedtem, hogy a maga fura módján vigasztaljon. – Ej-ej – mondta csöndesen. – Nem számít, felejtse el őt. Most Firenzében van! – Kedvesen rám mosolygott, felfedve elszíneződött fogait. – Ön egy gyönyörű nő, és egy gyönyörű helyre

került!

meggyógyítja!

Maradjon

itt,

és

meglátja,

a

szépség

Furcsán megindítónak találtam ezt a találkozást. Egyik este elindultam internetkávézót keresni – igaz ugyan, hogy valamelyik nap a semmiből megjelent egy jelszó nélküli wifi-kapcsolat, ám pontban este 6-kor kikapcsolt. Először a Rifrullóval próbálkoztam, de sötétedés után vidám sarki kávézóból átvedlett Firenze egyik legtrendibb bárjává. A Rifrullo Pavarottiját cápauszony frizurába felzselézett hajú fiúk váltották fel, a világítás lágyabb lett, a zene lüktető. Bent is, kint is fiatal, gyönyörű firenzeiek tömörültek, tekintet nélkül az időjárásra, és megállapítottam, hogy úgy tűnik, minden olasz dohányzik. A lányok hosszú haja vízesésként hullott alá a hátukon, szűk farmerbe préselték érett bájaikat, míg a fiúk kakastaréjjal, vastag szemöldökkel, bőrdzsekiben és szűk farmerban pompáztak. Furcsa átmenetet képeztek a hipszterek és Fellini karakterei között: gyönyörűek, buják és pörgősek voltak. Nem épp nekem és a laptopomnak való hely. Átsétáltam a folyóparton lévő Piazza Demidoffra, egy széles térre, közepén a parkkal, ahol elegáns helybéliek sétáltatták a kutyáikat. A tér távolabbi végében észrevettem egy kis bárt, ami nagy táblán hirdette, hogy nála ingyenes az internet. „High Barnak” hívták, kicsi volt és lakályos, a hátsó helyiségében kis fabokszokkal. Beléptem. Itt nem lüktetett a zene, sőt olyan dalok szóltak, amiket én is azonnal halkan énekelni kezdtem. A pultos alacsony, sovány ember volt sötétszőke hajjal és zöld szemmel, kötényét szorosra kötötte karcsú csípőjén. Mosolygott.

– Salve9 – köszönt, én pedig visszhangként ugyanezt az ősrégi köszöntést használtam, a legudvariasabb köszöntést, amivel egy idegent meg lehet szólítani. Mint veterán Asterixrajongó, majdnem felemeltem a kezem, hogy római módra szalutáljak. A helyiséget régimódi bártáblák és foltos antik tükrök töltötték meg, de egy lélek sem volt odabent. Bepréselődtem egy bokszba, amíg odakint esett az eső, és elüldögéltem egy ásványvíz fölött – a barátaimmal skype-oltam, háttérben a 80as évek slágereivel. Attól kezdve majdnem minden este oda mentem. Egyik este együtt énekeltük a pultossal a „Last Christmas”-t. – Azt hiszem, körülbelül azonos korúak lehetünk – kockáztattam meg. – Azokat a zenéket játszod, amiken felnőttem. – Igen, bella – mondta a pultos. – Így van. Te szeptember 18án születtél, mindössze két héttel később, mint én… Riadtan néztem rá. – Ezt honnan tudod? –

Onnan,

állampolgár,

Kamin hogy

Mohammadi,

valahányszor

iráni

betérsz

születésű hozzám,

brit hogy

használhasd az internetet, ki kell töltenem ezt a füzetecskét – egy A4-es méretű füzetet vett elő, ami tele volt dátumokkal és időpontokkal. – Terrorizmusellenes törvények. Szóval, amikor jössz, be kell írnom az adataidat az útleveledből, amit első alkalommal megmutattál, továbbá azt is, mikor jöttél és milyen hosszan maradtál online.

– Jó ég, te szegény! – kiáltottam. – Bocsánatot kérek, rém unalmas lehet. – Legalább van mit csinálnom – mondta keserűen az üres bárra célozva. – Szóval ikrek vagyunk? – kérdeztem, mivel kezdtem megkedvelni. – Bella, nyilvánvaló, hogy én SOKKAL fiatalabb vagyok nálad! – kacsintott. – Mennyivel? – kérdeztem. – Egy teljes évvel. És azt te is tudod, cara,10 hogy a mi korunkban minden nap, minden másodperc számít! Úgy döntöttem, szeretem ezt az embert. Ő volt Luigo. Mint mondta, az igazi neve Luigi, de rajta ragadt a becenév, amit tízévnyi londoni tartózkodása alatt kapott. Mesélt londoni kalandjairól, hogy milyen lyukakban lakott, milyen jól érezte magát a melegbárokban, mesélt az éttermekről, ahol dolgozott, és hogy sosem volt képes megszokni a borzalmas brit kosztot. Elmesélte, hogy amikor az angolul egyáltalán nem tudó édesanyja meglátogatta, és eltévedt, bement egy olasz étterembe a fia címét lobogtatva, és annyit mondott: „Én az egyikőtök anyja vagyok. Ide kell mennem.” Az olasz fiúk kivétel nélkül mindig megölelték, és taxiba ültették. –

Meg

volt

róla

győződve,

hogy

London

a

világ

legbarátságosabb helye! – mondta Luigo felvont szemöldökkel. Halálra nevettük magunkat.

Már vártam az esti látogatásaimat a High Barba, többek között azért, mert Luigo bevezetett az aperitivo világába. Olyan sokat tukmált rám házi készítésű előételeiből, hogy ha nála jártam, utána nem kellett vacsoráznom. Ez az olasz szokás új volt számomra. Mint Luigo elmagyarázta, az aperitivo lényege, hogy kis falatnyi ételeket raknak ki a bárpultra, amit a vendégek az ital mellé fogyaszthatnak, csak úgy, ráhangolódásképp. – Mi, olaszok, sosem iszunk evés nélkül – mondta Luigo könnyedén. Számunkra a lerészegedés nem cél. Nem úgy, mint Angliában, bella! – elfintorodott. – Hová teszik azt a sok sört? Ráadásul ebédidőben! Nem csoda, hogy az a sok középkorú férfi mind olyan kövér. Láttál bárkit is akkora hassal Firenzében? El kellett ismernem, hogy nem. – Számunkra – mondta Luigo büszkén – az ivás mindig az evéshez társul, és tudnod kell, a bort nem tekintjük alkoholnak. Nekünk, toszkánoknak a vörösbor az étel! Az aperitivo kora esti szokás, amikor is a munka utáni vagy vacsora előtti koktélt iszogatják sok-sok falatkával, ezzel elejét veszik a legkisebb részegségnek is. De a falatok néven nem egy tál állott pörkölt mogyorót kell elképzelni. Teli tálcákon kínált finomságokat, sokszor többféle hideg tésztát, Luigo esetében kis

négyzetekre

vágott

szendvicskülönlegességeket, mozzarellával,

paradicsommal

paniniket, különféle és

apró töltelékkel:

bazsalikommal,

prosciuttóval és rukkolával, vastag szelet mortadellával,

tonhallal és uborkával. Hasábra szeletelt zöldségek hevertek egy tál mártás mellett, ami olyan finom volt, hogy meg kellett kérdeznem, mi van benne. – Pinzimonio – mondta büszkén. – Pofonegyszerű. Fogod az olívaolajat, persze jó minőségűt, összekevered balzsamecettel és sóval, vagy ahogy én csináltam ma este, sok citromlével, egy kis finomra zúzott fokhagymával és tengeri sóval. Finom, nem? Így akár mindennap ehetnél zellert – tudtad, hogy a zeller az istenek eledele? Sosem szerettem igazán a zellert, de jó sok pinzimonióba mártogatva azt hiszem, kibírnám életem végéig. Minden este néztem Luigót, ahogy rituálisan kiteszi az aperitivót, szépen elhelyezi a tálcákat a pulton, azután pedánsan törölget a bárpult mögött, és körbejárva gyertyát tesz minden asztalra. Egy nap hangosan elgondolkodtam, minek ez a sok erőfeszítés, ha olyan kevés ember jön be. Tiltakozva felkiáltott. – De bella, ezt magamért csinálom! – mondta tettetett méltatlankodással. – Tudod, Olaszországban nekünk fontos, hogy mindig, mindenben megvalósuljon a bella figura. – A bella figura? – visszhangoztam. – A szép alak? Mit jelent ez, hogy legyünk jó formában? – Ó, nem – felelte, majd elhallgatott, elrendezte az üvegeket maga mögött, hogy egyformán álljanak a címkék. – Az az alapelv, hogy mindig minden legyen olyan szép, amennyire csak lehet. – Fenntartani a látszatot? Ahogy a britek teszik?

Töltött magának egy kis sört, átjött a pult mögül az én oldalamra és egy asztalhoz kísért, ahol mindketten leültünk. – Talán, egy kicsit – tépelődött. – De a bella figura igazából a szépségről szól. Észrevetted a sok szépséget, sí? – az ajtó felé intett, amelyen kívül egész Firenze feküdt, és fürdőzött a káprázatos

dicsfényben.

Bólintottam.

–

Tudod,

nekünk,

olaszoknak fontos a szépség, imádjuk. A bella figura arról szól, hogy olyan szép legyél, amilyen szép csak lenni tudsz, minden pillanatodban, minden értelemben. – Hűha – mondtam –, fárasztóan hangzik. – Na, igen, az lehet, ha nem vagy hozzászokva. De tudod, itt nem csak arról van szó, hogy mit viselsz, vagy hogy nézel ki, netán hogyan maradj karcsú. – Luigo kortyolt a söréből. – Mármint persze arról is. De inkább a figyelemről szól, az igényességről, a szép beszédről, a saját szépséged felé való odafordulásról, az önmagaddal való szép viselkedésről, akkor is, ha egyedül vagy. Biztos nagyon zavarodottan néztem rá, mert gyorsan folytatta. – Például otthon, amikor eszem, mielőtt idejövök. Szépen megterítem magamnak az asztalt, teszek magamnak szalvétát, esetleg egy virágot is, és töltök egy pohár bort. Főzök valami finomat, akkor is, ha csak egy gyors tésztát, salátát, contornit.11 Nem azért, mintha lenne ott bárki is, aki előtt meg kellene játszanom

magam.

Önmagamért

teszem.

Önmagamért

követem a bella figurát, mert boldogsággal tölt el. Megszépít – a keze közé fogta az arcát. – Ez egyfajta önbecsülés.

A lakás koszos ablakára gondoltam, ami annyira zavart a napsütötte napokon. Magam elé képzeltem a könyvkupacokat, amik a heverők mögötti sarkokba dugdosva porosodtak Christobel lakásában, és amiket nehezemre esett figyelmen kívül hagyni. A mosogató oldalára kövesedett szappanra gondoltam. Eszembe jutott, ahogy Londonban, a számítógépem előtt ülve, ész nélkül tömtem magamba a szendvicseket, és úgy mentem el otthonról, hogy a tükörbe sem néztem, nemhogy megfésülködtem volna, vagy berúzsoztam volna a számat. Mintha csak a gondolataimban olvasna, Luigo tetőtől talpig végigmért. – Te, bella, tudod, hogy szeretlek… – kezdte. – De…? – szóltam közbe. – Hát… Nincs egy fülbevalód? Vagy egy kis szájfényed? – Ó, van, de… – Nincs de, bella – mondta szigorúan. – Ostobaság egy bulira vagy egy pasira várni, hogy törődj magaddal. Kövesd a bella figurát, tedd meg önmagadért. Nem nehéz. Okos lány vagy, nézz körül, találd fel magadat. Azzal puszit nyomott az arcomra, és visszament az üvegeket törölgetni. Hazaosontam, és takarítani kezdtem. A lakás csillogott. A könyvek már nem folytak ki a sarkokból, hanem szépen sorba rendezve álltak a letörölgetett polcokon. Az ablakok ragyogtak. A Luigóval való beszélgetés után napokon keresztül súroltam, törölgettem, políroztam és porszívóztam,

rendezkedtem

és

hajtogattam.

A

lakás

tágasabbnak tűnt, harmonikusabbnak, a tányérok, csészék és poharak visszakerültek oda, ahová valók. A nagy vállalkozás közepette

találtam

néhány

szép,

kézzel

készített

porceláncsészét és egy szett fehér, hímzett szalvétát. Voltak szalmából font alátétek és egy nagy búzavirágkék vászonterítő, amit fel is tettem az asztalra. Elővettem egy szép kis horgolt terítőt, amit a konyhaszekrény mélyében találtam összegyűrve, és kivasaltam. Csodásan mutatott a kék terítőn. Kimostam a konyhaablak előtt lógó sötétítőket és a csipkefüggönyöket, és olyan tiszták lettek, hogy végre megcsodálhattam rajtuk a tradicionális olasz hímzést. Miközben visszaakasztottam a függönyöket, a szemben lévő ablakban megláttam az idős hölgyet, aki bátorítóan rám mosolygott. Visszamosolyogtam – az egyik büszke háziasszony a másikra –, és nagy elégtétellel néztem végig az előző napok munkájának eredményén. Ha nem a legfelső emeleten lakom, kiszaladtam volna egy vödör vízzel, hogy felsikáljam a küszöbömet. Ezután a hálószobában kiraktam a fülbevalóimat – egész nagy gyűjteménnyel rendelkeztem – a komód tetejére. Az évek során, amikor a súlyfeleslegemmel küzdöttem, nem vitt rá a lélek a ruhavásárlásra, ezért ékszerekbe öltem a vásárlási energiámat, és inkább szép, mint praktikus cipőkbe. A régi életem relikviáit most arra használtam, hogy feldobjam velük hiányos ruhatáramat. A hátsó nappali falán találtam egy akasztót, és ráakasztottam egy pár gyönyörű, ezüstös és metálkék színben pompázó, magas sarkú, pántos szandált, az egyetlen pár cipőt, amit magammal hoztam a

cipőkollekciómból.

Visszatükröződött

róla

a

napfény,

fénypöttyökkel szórta tele a szobát. Kihalásztam a kedvenc szájfényemet, az átlátszót, apró aranycsillámokkal, és a fürdőszobatükör elé tettem, hogy minden reggel feltegyek belőle, mielőtt kilépek a lakásból. Eszembe jutott a két idős hölgy, akik mindennap makulátlan külsővel mennek sétálni. Mostantól én is ugyanezzel a hozzáállással lépek az utcára, még ha kissé szolidabb frizurával is. Egy

ragyogó

mellettem,

napon

amikor

a

szomszédom,

nekiindultam

a

Giuseppe reggeli

termett

sétámnak.

Meglepődtem. Bármilyen közel laktunk is, sosem foglalkoztunk egymással. Most bemutatkozott, és miután kiderült, hogy mindketten a Ponte Vecchio felé tartunk, Giuseppe felajánlotta, hogy menjünk együtt. A Lungarnón haladtunk, a folyóparti úton. Gyors gyalogló voltam, a londoni tempóm úgy alakítottam ki, hogy átgázoljak bárkin, aki közöttem és az íróasztalom között állt. Giuseppe sétatempója viszont annyira tétova és elmélázó volt, hogy a San Niccolòtól a Ponte Vecchióig tartó út – amit normális esetben tíz perc alatt tettem meg – több mint húsz percet vett igénybe.

Giuseppe

néhány

lépésenként

megállt,

hogy

körbemutasson a kezével, tűnődve megvakarja az arcát és a gondolataiba mélyedjen. Én pedig, aki feleolyan magas vagyok, mint

ő,

mindig

kockakőben,

mert

beleütköztem, váratlanul

ért

vagy a

megbotlottam lépésváltás.

a

Ahogy

haladtunk végig a Lungarnón, piros arcú, kocogó lányok

mellett mentünk el, a felkarjukra iPodot szíjaztak, a fülükbe fülhallgatót dugtak. Giuseppe minden kocogó érkezésekor megállt, sóhajtott, végigmérte őket. Végül, miután egy lycrába burkolt szőke is elzihált mellettünk, Giuseppe azt mondta: – Ah, amerikai diákok… állandóan kocognak. Mi elől futnak? Ekkor teljesen megállt, én pedig tehetetlenül álltam mellette, és vártam. – Festina lente – mondta. Értetlenül néztem fel rá. – Latinul van – magyarázta. – Régóta foglalkoztat. Annyit tesz, „Siess lassan!” Talán önnek sem ártana végiggondolnia. Ezen rágódtam, miközben elértünk a bankjához, és elköszöntünk. „Siess lassan!” Úgy hangzott, mint egy zen kóan. Már feltűnt, hogy Firenzében senki nem rohan úgy, mint én. Tudatosan lassítottam a sebességemet, igyekeztem megtanulni felfelé és körbenézni séta közben. Azután egy nap azon kaptam magamat, hogy a téli napsugarakban

állok,

figyelem

a

levegőben

táncoló

porszemeket egy ajtó fölé vésett, békés arcú Madonna előtt. Észrevettem, ahogy a napfény meredek szögben megtörik a magas épületeken, bevilágítja az utca felét, és csak álltam, nem csináltam

semmit,

magamba

szívtam.

Lelassította

szívverésemet, megnyugtatott. Nem kellett többé sietni. Bruschetta con pomodori 1 személyre (de könnyű megduplázni vagy triplázni vagy négyszerezni barátoknak, szeretőknek vagy

a

társaságoknak) 1 szelet friss, hagyományosan készített kovászos kenyér 1 paradicsom Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj, rácsepegtetve Tengerisó-pehely Tépett bazsalikomlevelek díszítésnek Pirítsd meg a kenyeret. Vágd a paradicsomot vastag szeletekre, és tedd a kenyérre, csöpögtess rá olívaolajat, és őrölj

a

tetejére

néhány

tengerisópelyhet.

Díszítsd

bazsalikomlevéllel, és tálald. Pinzimonio Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj Csúcsminőségű balzsamecet (használhatsz vörösborecetet is sok, belecsavart citrommal) Tengeri só és fekete bors, ízlés szerint Különféle nyers zöldségek: paprika, répa, zeller stb., hosszú csíkokra vágva Öntsd

az

olívaolajat

egy

kis

tálba.

Add

hozzá

a

balzsamecetet – az arány 1 teáskanál ecet 4-5 teáskanál olajhoz. Sózd meg, őrölj bele fekete borsot, és keverd össze villával. Tálald a nyers zöldségekkel. (Megjegyzés:

A

balzsamecet

helyett

használhatsz

vörösborecetet, vagy facsarj bele sok-sok citromot.)

Február La dolce vita, hogyan ízleld meg az édes életet A szezon termése: édeskömény A város illata: nyirkos, mohos Olasz pillanat: vásárlás a piacon A hónap olasz szava: nostrale

A világ egyik leghíresebb képtára tizenöt percnyi sétára esett a lakásomtól. Az Uffizi az én hidam és a Ponte Vecchio között áll, az Arno túlpartján. A Ponte Vecchiótól nyitott boltíves, hosszú loggia húzódik a folyó mentén, kőoszlopai tükröződnek a vízen. A boltívek fölötti zárt szint, amelyet apró ablakok tagolnak, az Uffizitól indulva egészen Oltrarnóig, pontosabban az Arno túloldalán lévő Pitti-palota hatalmas épületéig húzódik – a folyó fölött. A Vasari-folyosót azért tervezték, hogy a Medici család átsétálhasson a folyó egyik oldaláról a másikra.

Giuseppe azt mesélte, eredetileg hentesek működtek a Ponte Vecchión, de a hússzag zavarta a Medicieket a Vasari-folyosón sétálva, ezért hozták azt a rendeletet, hogy a Ponte Vecchión csak ékszerboltok lehetnek – és ez a mai napig így maradt. Az Uffizi palota kiugrik a környezetéből, egészen kint, a folyóparton áll három csodálatos boltívével, szobrai, klasszikus dór oszlopai mintha Vasari ódáját zengnék az etruszk művészethez. Úgy nyüzsögtek az emberek a loggiában, mint egy szorgos hangyasereg. Meggyőződésemmé vált, hogy Firenze nem is város, hanem egy nagy falu, kevesebb mint félmillió lakossal. Most is lézengtek ugyan turisták, de a hordák a melegebb hónapokban érkeznek csak, s akkor a külföldiek hét az egy arányban lenyomják majd a firenzeieket. És ha Firenze egy nagy falu, hát dicsőséges, reneszánsz falu, ahol a világ legcsodálatosabb műremekei és épületei készültek, ahol feltalálták a mai értelemben vett bankszakmát, ahol elsőként vezették be Európában kereskedelmi célokra a híres firenzei aranyforintot, amely nevében mind a mai napig Firenze nevét őrzi.12 Itt találták fel a divatot is – amely a firenzeiek művészet és kereskedelem iránti szeretetének gyümölcseként virágzott. A toszkán birkák gyapjából készült anyagokat olyan zseniálisan mosták és festették az Arno lágy vizében, hogy a reneszánsz Firenze lett Itália legnagyobb ruhakészítő központja. A stílus és a divat a mai napig a firenzeiek vérében van: itt született meg a Divathét az 1950-es években, majd alig húsz évvel később Milánó elorozta a

dicsőséget. Olyan falu, amelynek templomaiban nem kisebb hírességeket temettek el, mint Michelangelo, Galilei, Lorenzo di Medici, Machiavelli, sőt még Lisa Gherardini is, aki nem más, mint maga Mona Lisa. Nem sokkal megérkezésem után igényeltem egy „Uffizi barátja”

kártyát,

amivel

az

éves

díj

befizetése

után

akárhányszor beléphetek a városban található múzeumok többségébe előjegyzés vagy sorban állás nélkül. Elbolyongtam ugyan néhány napig az Uffizi nagy, nyüzsgő udvarán és oszlopos külső csarnokaiban, mire megtaláltam a „Barát” programirodát. Az irodában dolgozó hölgy három héttel későbbre

adott

időpontot.

Megkérdeztem,

miért

nem

nyújthatom be most rögtön az igénylésemet, mire úgy nézett rám, mintha azt kértem volna, támassza fel Michelangelót, mert találkozni vágyom vele. – De hát most nem lehetséges! – mondta, mintha nyilvánvaló lenne az oka. – Február 1-én kell visszajönnie. Nyitvatartási idő tíztől ötig, de az iroda dél és délután négy óra között ebédszünet miatt zárva tart… Eljött a nevezetes nap, amikor is a hölgy kelletlenül átnyújtotta a nevemet viselő kártyát. Úgy tűnt, az Uffizi igyekszik elvenni az emberek kedvét attól, hogy könnyű bejutásra vágyjanak, és nem hibáztatom őket. A turisták akkora túlerőben vannak, hogy a firenzeiek így vágnak vissza a városuk megszállásáért. A

győzelemtől

feldobódva

célirányosan

indultam

a

nagyszerű képtárhoz, boldogan elszökdécseltem a sor mellett,

meglengettem a kártyámat, és ugyanazzal az izgalommal léptem be a tiszteletre méltó csarnokokba, mint amikor tizenhét évesen bekönyörögtem magamat a londoni éjszakai bárokba.

Kószáltam

betértem

a

a

termekbe,

híres

folyosókon,

mígnem

tetszés

megtorpantam

szerint Botticelli

hatalmas festménye, a Vénusz születése előtt, amely aranylóan pompázott a falon. Leereszkedtem az előtte lévő székre, nem volt

kedvem

továbbmenni.

Csak

arra

vágytam,

hogy

szemügyre vehessek minden apró részletet, és hogy a színek, Vénusz arckifejezése, a festményből áradó fény átjárja minden porcikámat. A szépség gyógyító erejére vágytam. Hát nem épp ezt mondta Öreg Roberto? Maradjon, és engedje, hogy a szépség meggyógyítsa… A február különös hideggel érkezett, és a hónap elején egyszer csak dideregve észrevettem, hogy a fűtés leállt. Aznap reggel, amikor találkoztam Giuseppével a forno előtt, megígérte, hogy átküldi Guidót, az idős vízvezeték-szerelőt, akinek az utcában van a műhelye. A San Niccolòn ugyanis műhelyek és műtermek

sorjáztak,

ami

még

Firenzéhez

képest

is

régimódinak számított. Látásból ismertem már Guidót, mert vagy

a

Rifrullóban

beszélgetett

Pavarottival

maximum

hangerővel, vagy az utcán erősen gesztikulálva utasításokat kiáltozott fiatal segédjének. A nagydarab, kerek, ősz hajú és ráncos arcú férfi, aki szerves részét képezte San Niccolò életének, egyik este, hét órakor felszuszogott hozzám a lépcsőn, nyomában jóképű segédjével.

Amikor

csöngettek,

épp

a

Londonban

élő

Kiccával

beszélgettem Skype-on, mert a jelszó nélküli wifi rejtélyes módon aznap nem kapcsolt ki, mint máskor. Kicca a legközelebbi

barátom,

tizenöt

éve

ismerkedtünk

meg

Londonban. Az elmúlt két évtized csaknem minden emlékében benne él, legyen szó bulikról, pasikról, örömről és bánatról, az összes, ruhatárammal kapcsolatos pánikról – ő mindig mellettem állt. Kicca Rómában született, és gyönyörű: fekete hajú, fekete szemű, karcsú, mégis sportos alakú, olyan magától értetődő kockás hassal, amit nem győztem csodálni. Tévedhetetlen ízlése volt mindenben, művészien öltözött, színesen és elegánsan, csodásan főzött, és akárhol lakott, otthona mindig az utazásait tükröző lenyűgöző, eklektikus szentély volt. Kicca a bella figura általam ismert legjobb élő példája, ő már jóval azelőtt megtestesítette, mielőtt megismertem volna a fogalmat. A közelmúltban új szenvedélyt talált: a tangót. És bár a harmincas évei végén járt, és soha életében ezt megelőzően nem tanult táncolni, Kicca – a rá jellemző természetességgel – alig néhány hónappal a leckék megkezdése után már hivatásos táncosként ropta London színpadjain. Nem sokkal később a szenvedélye Argentínába csalta, és amikor visszatért, úgy döntött, Buenos Airesbe költözik, amint el tudja adni a londoni lakását. Amikor bejelentette, hogy elmegy, egy hónapon át sírtam. Nem tudtam elképzelni az életem nélküle. És lám, váratlanul én is költöztem. Ráadásul pont Kicca szülőhazájába. Talán azért siettem ennyire Firenzébe, mert

nem bírtam volna végignézni Kicca távozását. Előbb hagytam el Londont, mint ő – Kicca még javában szervezte a saját költözését, amikor én megérkeztem Firenzébe. Amikor Guido kopogott az ajtón, nyitva hagytam a videócsetet, hogy Kicca segíthessen. Behívtam a mestert, a konyhába vezettem és a laptopomra mutattam, ahol Kicca arca töltötte be a képernyőt. Guido felhúzta a szemöldökét, és felnevetett, amikor a barátnőm olaszul szólt hozzá. – Ma dai! – kiáltott. – Guarda Gabriele – hívta a segédjét – vieni a guardare!13 Gabriele sötét, göndör haja félhosszú volt, a bal fülében fülbevalót viselt, és még téli ruházatán át is látni lehetett, milyen izmos. Ő is Kiccára nézett, és olaszosan, mindhárman egyszerre kezdtek beszélni. Végül Guido nagy komolyan felemelte a kezét, mire Gabriele elhallgatott, Kicca pedig elmagyarázta a problémát. Kimentek a fürdőszobába, hogy szemügyre vegyék a bojlert, majd néhány perc múlva Guido visszatért.

Csavarkulccsal

a

kezében

rám

nézett,

és

magyarázott valamit Kiccának, miközben Gabriele átsétált a konyhán és kiment a lakásból. Kicca fordított: Guido elküldte Gabrielét a műhelybe a szereléshez szükséges alkatrészért, és addig csevegni vágyott. Kávéval és hellyel kínáltam. A kávét elhárította, de szívesen leült Kiccával szemben, és közel hajolt a képernyőhöz. Guido Kicca táncpartnerére mutatott – aki a barátnőm háta mögött látszó konyhában épp szorgalmasan vacsorát készített –, és megkérdezte, vajon a férje-e, és mit csinál. Most már Kicca

is nevetett, és azt felelte Guidónak, hogy nem, nem a férje, de a szerelő nem adta fel. – Allora, fidanzato? – megértettem, hogy most azt firtatja, akkor a jegyese-e, de épp amikor Kicca válaszolhatott volna, Guido félbeszakította és megkérdezte, mit készít, így hát néhány

percig

ételről

beszélgettek.

Guido

sajnálkozva

állapította meg, hogy Kicca ott ragadt „az ízetlen zöldségek hazájában”. Kicca közölte velem, hogy a mester végre áldását adta a vacsorájára, és azt akarja tudni, én mit eszem ma este. – Azt mondja, aggódik, hogy nem eszel rendesen, drágám – magyarázta a barátnőm még mindig nevetve, miközben Guido drámai gesztusokkal közbeszólt. – Azt mondja, csak egy szelet pizzát ebédelsz, tudja, mert kitárgyalta a dolgot Pierguidivel, a pékkel. – Amikor tiltakoztam, Guido egyenesen hozzám beszélt. – Tudni akarja, mit főzöl vacsorára – tolmácsolta Kicca. – Mondd meg neki, hogy nem tudok főzni. Valószínűleg átmegyek Luigóhoz, és bekapok nála pár falatot. Vagy kinyitok egy tonhalas konzervet. Erre Guido gondterhelten a hűtőmhöz lépett, kinyitotta, és kivette belőle a salátaleveleket. Megtöltötte a mosogatót vízzel, beledobott egy maroknyi különféle levelet, és hagyta ázni mindet.

Azután

megkérdezte,

van-e

tésztám

és

paradicsomkonzervem. A szekrényhez irányítottam, közben megkérdeztem Kiccát: – Mit csinál? – Úgy látom, főzni fog neked. – Most viccelsz?

Guido hozzám fordult, és Kicca közvetítésével így szólt: – Megtanítom, hogy kell elkészíteni a legegyszerűbb és legfinomabb tésztafélét. Egy olyan szép nő, mint maga, nem sorvadozhat tonhalkonzerven! Mamma mia, che peccato!14 Azt akartam mondani, aligha fenyeget az a veszély, hogy elsorvadok, de inkább néztem, ahogy szorgoskodik: ökölbe szorított kézzel fokhagymagerezdeket zúzott össze, engem pedig megkért, hogy nyissam ki a paradicsomkonzervet. Egyfolytában

beszélt,

Kicca

alig

győzte

fordítani.

Megkérdeztem, miért nem használja a fokhagymazúzót, amit az egyik fiók mélyén találtam – Kiccának le sem kellett fordítania a szörnyülködését. Amikor Gabriele visszaért, figyeltem, ahogy mindkét férfi ízesíti és kóstolgatja a gyöngyöző paradicsomszószt, és megvitatják, kell-e még só bele, vagy talán egy csipetnyi fekete bors. A lakás megtelt hangokkal, nevetéssel és csodás illatokkal, és hirtelen az egész hangulat „olasz” lett. Guido utasított, hogy pirítsak néhány szelet kenyeret, és amikor kivettem őket a pirítóból, egy fokhagymagerezdet

félbevágott,

és

a

vastagabb

felével

bedörzsölte a kenyereket, amitől erős illatréteg képződött rajtuk. Ezután felvágott egy paradicsomot, és a pirítósokra nyomta, amíg a paradicsom húsa betöltötte a szelet kenyeret, kevés olajat öntött rá, és megsózta. – Eccolo15 – mondta a padlóra térdelve, egyik kezével felém nyújtotta a tányért, a másik kezét a szívére szorította. Annyira nevettünk mindannyian, hogy csak Gudio ismételt kérésére nyúltam végül egy pirítósért.

– Nyami – mondta Kicca az éteren keresztül, az arca elmosódott, ahogy közelebb hajolt a kamerához. – Crostini! Tipikus toszkán, drágám… ó istenem, bárcsak kaphatnék egyet! Amint beleharaptam, megértettem Kicca irigykedését. Még sosem ettem ilyen jó pirítóst, ilyen édeset, ilyen fokhagymásat, ilyen

finomat.

Mosolyogva

Guidóhoz

fordultam

és

megkínáltam. Óvatosan kivett egy kis darabot a bütykös kezével. Gabriele is fogott egy szeletet, és megérkezésük óta először csönd volt, miközben mind ettünk és sóhajtoztunk, amíg el nem fogyott a crostini. Gabriele kiment a fürdőszobába és megjavította a bojlert, miközben én Guido nógatására megtöltöttem egy ránézésre fölöslegesen nagy fazekat vízzel. – Pastának – magyarázta Guido fölém hajolva –, sok vízre és helyre van szüksége, hogy forgolódhasson. Ez nem túl nagy, még egy adaghoz sem. Mikor látta, hogy olajat akarok önteni a vízbe, drámaian felkiáltott és megfogta a kezemet. – Nem, nem, nem, nem! – figyelmeztetett. Azt mondta, ha a fazék elég nagy, hogy a tészta szabadon mozoghasson a vízben, nem kell olaj az összeragadás megakadályozására, elég egyszer gyorsan megkavarni, amikor a vízbe dobjuk a tésztát. Csak akkor sózta, amikor a víz forrni kezdett. Időközben Gabriele is csatlakozott hozzánk, és miközben Guidóval a tűzhelynél szorgoskodtunk, észrevettem, hogy a segéd izgatottan beszélget Kiccával, leveszi a dzsekijét, az izmait mutogatja és pózokat vág.

– Azt kérdezi, jóképűnek tartom-e! – Kicca abba sem bírta hagyni a nevetést. – Drágám, én még életemben nem láttam két ilyen

színésztehetséggel

megáldott

vízvezeték-szerelőt!

Honvágyam lett tőlük! Guido kurtán rászólt Gabrielére, aki abbahagyta a pózolást és szorgosan leszűrte a salátaleveleket, és egy konyharuhában megszárította: a ruhát összefogva körbepörgette, hogy felszívja a vizet. A leveleket bedobta egy tálba, olajat öntött és egy fél citromot facsart rá, majd megsózta. Mutatta, hogy kóstoljam meg – finom volt, a salátalevelek ropogósak, frissek, az öntet kellően savanyú. Megköszöntem neki, amitől elpirult, és a konyhaasztalra tette a salátát. Segített Guidónak leszűrni a tésztát, majd a csavart fusillikat beledobták a sistergő paradicsomszószba. Guido egy fakanállal kevergette, hogy minden tésztadarabot belepjen a paradicsom, miközben Gabriele bazsalikomleveleket tépett a keverékbe. Megterítettem, kitettem a tányérokat. A férfiak ideadták a gőzölgő tésztás tálat, az illata betöltötte a konyhát. Mutatták, hogy üljek le, miközben azt hajtogattam: – Grazie. Grazie mille! – el sem tudtam hinni, ami történt. Guido és Gabriele mélyen meghajolt, Guido fogta a kezem és megcsókolta. – Egyen azonnal, hidegen nem jó! Kitalálunk egyedül is! Azzal a két Tehetséges Idraulici16 eltávozott. Hála nekik, az asztalomon házi készítésű pasta gőzölgött, és a radiátorok ismét működtek. Kiccával akkorát nevettünk, mint talán még soha.

Néhány estével később úgy döntöttem, én is kipróbálom az egyszerű tésztaszószt. Összességében sikerült, többé-kevésbé, legalábbis miután eloltottam a tüzet, mert az általam ottfelejtett olaj kigyulladt. Amikor beledobtam a paradicsomot, a hirtelen felcsapó láng majdnem leégette a szemöldökömet. Elzártam a lángot, és a konyharuhával próbáltam elfojtani a tüzet a serpenyőben. A lángok hamarosan kialudtak, és miután kinyitottam az ablakokat, hogy távozzon a füst, és feltöröltem a kilöttyent

olajat,

már

további

baleset

nélkül

sikerült

megfőznöm az ételt. A tésztát sem főztem túl, még Guido szerint is al dente lett, vagyis „fogkemény”. Igaz, hogy a bal szemöldököm sarkát egy hétig ki kellett rajzolnom ceruzával, de akkor is büszke voltam az első, saját készítésű olasz fogásomra. Antonio standjánál álltam, a Sant’Ambrogio piac mozdulatlan, biztos pontjánál, a vásárlók állandóan mozgó forgatagában, és a paradicsomfajtákról kaptam oktatást. Mostanra a bruschetta után a pasta al pomodoro megszállottja lettem, és azért jöttem Antonióhoz, hogy minél többet tudjak meg új szerelmemről. Antonio felfedezőútra vitt: a hosszúkás „San Marzanók”, a könnycsepp alakú „Rómák” és a kis, piros „Pachinó”-szemek rubintokként kapaszkodtak a fürtökön, az apró, skarlátvörös „Datterini” szilva formájú volt, míg a sárga körteparadicsomok olyanok, mint az apró, világító izzók. De voltak akkorák is, mint a kezem: kerek, fényes, húsos „beefsteak-paradicsomok” és „Cuora di Bue”-k, vagyis marhaszívnek nevezett, barázdás

paradicsomok, amelyek már legelső alkalommal megtetszettek, s amelyeket néha még egészen zölden szedtek le. De volt kék színű paradicsom is, amit Antonio olyan büszkén mutatott, mintha ő maga termesztette volna. Mindennap ellátogattam oda, és mindig csak két napra elegendő mennyiséget vittem haza, hogy friss zöldséget egyek, ahogy Antonio tanácsolta. Jót tett nekem; nemcsak a friss termények, de a séta is, a mozgás, a tervezgetés, hogy mit főzzek – segített megtörni a napjaimat, és távol tartotta a rettegett depressziót. Antonio megtanított a nostrale szóra, ami azt jelenti, a termény helyi – „a miénk” –, nem a világ másik feléről szállították ide. – Eh – mondta Antonio repülőt utánozva, a sála lebegett, miközben nyújtott karral keringett a standja körül. – Én is kivagyok tizennégy óra repülés után, képzelje, mit érezhet a gyümölcs! Drámaian horkantott. Saját nyelvet alakítottunk ki, az angol, az olasz és a gesztikulálás ránk szabott keverékét, amit ösztönösen értettem. – Eh nem! – szigorúan ingatta mutatóujját. – Nem szabadna ételnek onnan jönni ide, qui! Amit a föld ad neked, la terra! – ásni kezdett egy képzeletbeli ásóval. – A föld határozza meg, az évszak, nem a repülő! Az ujjai hópelyhekké változtak, és valósággal didergett a képzeletbeli hóban. Elnevettem magam, és ő is nevetett – de értettem, mit mond. Az áruja helyi földeken és kertekben

termett Firenze szélén. Ami Toscanában nem termett meg, az autón érkezett az éjszaka során délről. A piacon töltött reggelek megtanítottak arra, hogy élvezettel szemléljem a zöldségeket. Egy-egy salátalevél formáját, illatát, ami annyira frissen lett felszedve, hogy még földes volt, egy különösen nagy és szép alakú édeskömény szépségét, vagy egy új retek, a fehér alapon magenta pír érkezésének örömét. Ez az izgalom visszarepített a nagymamám konyhájába, Iránba. Láttam magam előtt, ahogy ölében hozza a frissen szedett retkeket, amit mi minden étkezésnél elropogtattunk. Antonio a nevetésével gyorsan leszoktatott arról, hogy olyasmire vágyjak, ami nincs, mint például az avokádó, mondván, hogy biztos kapok a nagyobb szupermarketekben, dél-amerikai importból. – De ők szomorúak – mondta bánatos arccal. – Ők is időeltolódástól szenvednek! Csalódott voltam, de csak amiatt, mert olyan sokára jöttem rá, hogyan mutogassam el az avokádót úgy, hogy Antonio megértse. Azóta nem ízlett így gyümölcs és zöldség, amióta elhagytam Iránt. A firenzeieknek igazuk van: az angol termények csak gyenge utánzatok. Gyerekként hozzá voltam szokva az iráni bőséghez. Az otthonokban kitett gyümölcsök majd kicsordultak az asztalon lévő tálakból, gyerekként mindig azt hittem, biztos láthatatlan zsinórok tartják együtt mindet, nehogy kiessenek. Kicsi, édes, aranyló almák, zamatos barackok, apró uborkák, amiket félbevágva, sózva ettünk. Sosem feledtem el azokat az ízeket – sem azt a sokkot, amikor 1979-ben, amikor már

megérkeztünk Angliába, sorban álltunk egy szupermarketben, ahol az emberek fejenként egy narancsot, egy almát és egy banánt vettek. Úgy tűnt, Angliában a gyümölcs ebben a háromban merül ki. Azután, a bentlakásos iskolában, amikor először kóstoltam gyümölcskonzervet: minden, amit korábban frissen ettem, szánalmasan úszott a szirupban, ami annyira édes volt, hogy megfájdult tőle a fogam. Bár az azóta eltelt két évtizedben javult a brit gasztrokultúra, a mai napig nem kóstoltam olyan paradicsomot Angliában, ami akár csak távolról emlékeztetne azokra, amiket Iránban úgy haraptunk, mint az almát. Most azonban elárasztottak az ízek emlékei, és nem bírtam betelni velük. Szerencsére

mindez

megfizethető

volt

számomra,

legalábbis a jegyzetfüzetemben a számok azt mutatták. Egész délelőttöket töltöttem el a piacon: a talizmánként lógó csili- és fokhagymafüzérek, a fűszerkötegek – ugyanolyan szépek, mint bármelyik virágcsokor –, a piac moraja, a nap színei. A folyó túloldalára tett sétáim során lassacskán megismertem az összes utcát, betéve tudtam, milyen állapotban van a kövezetük, hol kell a kátyúkat kikerülni. Mélyen belélegeztem a téli város illatait, a keskeny utcák mohos nyirkosságát, vagy egy szippantásnyi kölnit, ami egy olasz férfi után maradt ott az elhagyatott

sikátorban.

Folyamatosan

esett

az

eső,

az

esernyőmmel kerülgettem a többi járókelőt és a keskeny járdákat. Utóbbit átengedtem az idős firenzei, prémeket viselő hölgyeknek, akik egy centit sem tértek volna ki. Könnyebb volt lelépni az úttestre, és kockáztatni, hogy elüt egy busz, mint

őket kizökkenteni. Teljes mértékben uralták a városukat, épp olyan rendíthetetlenek voltak, mint a belvárosi reneszánsz paloták hatalmas pietra fortéiból épített masszív kőfalai: szilárdak, hajthatatlanok. Egyszer ebédidőben Kicca egy kontinensnyi távolságból nézegette, amiket vásároltam, és hallgatta, ahogy áradozom nemcsak a paradicsomokról, de a sötét vérvörös narancsokról is, amelyek már-már bíborszínűek voltak. Megkérdezte, van-e édesköményem, és amikor igennel feleltem – az édeskömény különösen finom ízét is nemrég fedeztem fel –, elmondta, hogyan készítsek rubinszínű, narancsos édeskömény-salátát, egy olyan szezonális ételt, amit imádott. Követtem az utasításait, a narancs vörösre festette az ujjamat. Két vastag szelet toszkán kenyér társaságában élveztem az édes narancs és a ropogós ánizsmag ízeit, miközben Kicca a képernyőn ugyancsak ebédelt. Nagyon elégedett voltam az élettel. Valami

fura

történt.

Kitágultak

a

farmereim.

Annyira

hozzászoktam már a derékbőségem szeszélyeihez – bizonyos ételektől felpüffedtem, és a havi ciklusomkor is –, hogy először észre sem vettem. De olyan sokáig így maradt, hogy muszáj voltam tudomást venni róla. Életem nagy részét diétázással töltöttem. De itt, Firenzében megengedtem magamnak, hogy ne számoljam a kalóriákat. Sőt, elkövettem a legnagyobb bűnt: szénhidráton éltem, egy

ágyban háltam az ellenséggel (jobban mondva mohón faltam). Dr. Atkins forogna a szénhidrátmentes sírjában. Évek óta először élveztem az evést. És bárhogy vártam is a böjtjét, ez az örömteli habzsolás épp ellenkezőleg hatott. Arra jutottam, hogy a sok séta teszi: minden este felmásztam a San Niccolò mögötti meredek lépcsősoron, és csak néztem a város fölött lenyugvó napot, és naponta többször megmásztam odavissza a négy emeletet fel a lakásomig, és már nem ziháltam, és nem kellett félúton megállnom pihenni. Többet mozogtam, mint amikor úgy kellett rávennem magam, hogy elmenjek az edzőterembe,

ahol

sosem

találtam

a

helyem

a

szűk

edzőruhákba csomagolt izompacsirták között, akik a saját tükörképüket

nézték

bicepszezés

közben,

a

szép

test

templomának buzgó híveiként. De mi van, ha nem csak a séta és a lépcsőzés? Körülnéztem a konyhámban, és hirtelen, mintha csak megkongatták volna a San Niccolò templom harangjait, ráébredtem: minden, amit ettem, friss volt és természetes. Londonban előrecsomagolt „egészséges” ételeket ettem, mindenféle meghamisított alapanyagokkal, amiknek semmi közük

az

eredetihez,

tele

tartósítószerekkel

és

adalékanyagokkal, annyi celofánba, műanyagba és kartonba csomagolva, hogy fel lehetne építeni belőlük egy egész hulladékvárost. Nem volt sem időm, sem energiám főzni magamra. De most minden reggel elvittem a piacra azt a fonott kosarat, amit a konyhaszekrényben találtam, Antonio pedig

teletöltötte gyümölccsel és zöldséggel, nem volt szükség műanyag zacskókra vagy fölösleges csomagolásra. Gyümölcsöt és zöldséget nassoltam (zellert mindennap) energiaszeletek, cukor- és gluténmentes sütik helyett, pusztán az ízük kedvéért. És az élvezetért. Az elv, ami oly idegenül hangzott, amikor Isidorótól első Firenzében töltött hetem során hallottam, mostanra a fő motivációm lett. Egész kiskorom óta kövérnek tartottam magamat. Dundi kisgyerek voltam, és anyám, aki állandóan diétázott, inkább engem etetett maga helyett. Így fejezte ki a szeretetét, én pedig, hogy a kedvében járjak, mindent megettem. Emlékszem, magától

megtagadta

azokat

a

finomságokat,

amiket

a

tányérunkra halmozott: a ház asszonyaként fontosnak tartotta, hogy karcsú maradjon. Mindig buzgón tornázott, és az 1980-as években

követte

Jane

Fonda

aerobikőrületét.

Azzal

szórakoztattam a barátaimat, ahogy kifiguráztam Jane Fondát, amikor azt kiabálja: „hadd égjen!”, de közben éreztem, egyre gyűlik a zsír – vagy amit annak véltem – a csípőm körül, ezért titokban én is csináltam Jane Fonda gyakorlatait. Bár az iskolában eleget mozogtunk ahhoz, hogy formában legyünk, tinikorunkban már végig azon versenyeztünk, ki utálja jobban a testét. Azt nem tanultuk meg, hogyan legyünk elégedettek magunkkal, sem azt, hogy értékeljük fiatal bőrünk és kemény, feszes mellünk szépségét. A tizenhét éves koromban készült fotóimat nézve egy vagány fiatal nőt látok, szexi idomokkal és remek lábakkal. De akkoriban csak egy olyan testet láttam,

amely kicsit sem hasonlít Christie Brinkley-ére vagy Cindy Crawfordéra. Akkor

kezdtem

igazán

hízni,

amikor

elsőéves

egyetemistaként rászoktam a sörre, fülig szerelmes voltam az első komolyabb barátomba, és gyorskajákon éltem. Anyám tanácsát követve diétázni kezdtem. Felfedeztem magamban a vasfegyelmet – elvégre a legjobbtól tanultam –, és láttam, kezdenek leszaladni rólam a kilók. Két hét után olyan boldog voltam, hogy három hónapig tartottam a diétát, és még a kondizást is belevettem a programba. Amikor már kiállt a csípőcsontom és a szemem is kétszer akkorának látszott szoborszerű arcomon, anyám elismerően nézett rám, és elvitt vásárolni, hogy feltöltsük a ruhatáramat testhezálló holmikkal. Mire megkaptam a szerkesztői állást a harmincas éveim elején, egy vidám 36-os lettem, aki talán többet ivott és dohányzott, mint evett, de olyan büszke volt karcsú alakjára, hogy nem érdekelte, mibe kerül a megőrzése. Amikor gyarapodni kezdtek rajtam a kilók, minden fogyókúra-őrületet kipróbáltam: a Hay-féle diétát, a Dukan-diétát, a káposztalevesdiétát, a grépfrútdiétát, a vércsoportdiétát, a juharszirupdiétát, még a bébiétel-diétát is. Amikor egyik sem vált be – és már szédülés kerülgetett az íróasztalomnál, mint valami tizenkilencedik századi, orosz regénybeli hősnőt –, táplálkozásszakértőkhöz és az alternatív gyógyászokhoz fordultam, allergiateszteket végeztettem, és elhagytam a „rossz” ételeket. Leszoktam a cukorról, a búzáról, a gluténról és az élesztőről. Leszoktam bármiről, amit az ügyeletes szakértőm vagy

diétáskönyvem mondott. Amikor annyira leszűkítettem az étrendemet, hogy már banánt sem ehettem, egy egész hétvégét ágyban töltöttem, mígnem Kicca beengedte magát a lakásomba a kulcsával, és főzött nekem gluténmentes kukoricás tésztát, ami minden igyekezete ellenére ragasztóízű lett. Valójában Kicca szeretete és törődése jelentette a táplálékot azon a sötét hétvégén, és feltöltött annyira, hogy szembenézzek egy újabb héttel. Ezzel ellentétben, most bőség vett körül. A pékségben egy kis cetlin az állt, lievitazione naturale, ami Kicca magyarázata szerint azt jelentette, hogy élesztő helyett hagyományos „kovászt”

használnak,

egy

több

száz

éves

toszkán

kenyérkészítő eljárással. Londonban a kenyér az ellenségem volt. Az emészthetetlen „egészséges” – búza- és ízmentes – veknik, amiket választottam éppúgy, mint az üzleti útjaimon, az amerikai szupermarketekben látott kenyerek, amelyeknek mindegyike

tartalmazott

hozzáadott

cukrot,

és

amint

megkóstoltam, a fehér, szeletelt kenyerek nyers tésztává váltak a számban. Londonban egy sztárszakácsnak úgy kellett nagy nehezen bevezetnie és mozgalommá dagasztania a kézműves kenyereket és a hagyományos módszereket. Itt mindez a mindennapi élet szövetének része volt. A toszkán kenyér, amely teljes egészében hagyományos alapanyagokból készült, nem rántotta görcsbe a gyomromat, és nem is fújt fel, mintha öt hónapos terhes lennék. Egyszerűen csak táplált. Firenzében a kenyér önmaga lehetett: az élet alapvető, nélkülözhetetlen tápláléka.

A ködös napok egyikén, amikor Firenze felhőkbe burkolta magát, akár egy hatalmas kendőbe, épp hazafelé tartottam a piacról, amikor megláttam Öreg Robertót az utcasarkon. Vettem egy nagy levegőt, és odamentem hozzá. A köd jeges volt, úgy éreztem, a nyirkosság a csontjaimba hatol. – Ma fáradtnak néz ki – mondta, vizenyős szeme az arcomat vizsgálta. Amikor valaki ezt mondja neked, általában úgy érti, „szörnyen nézel ki” vagy „öregnek nézel ki”. Bárhogy értsük is, a „fáradtnak nézel ki” sosem hízelgő. – Huh, pedig tíz órát aludtam tegnap. – Á – mondta –, akkor ez a baj. Túl sokat aludt. Nem tesz jót önnek. Túl sok időt tölt az ágyban egyedül. Döbbenten

pislogtam

rá.

Hihetetlennek

tűnt,

hogy

bepróbálkozik – hiszen több mint százéves, nem? Vagy talán amolyan nagyapai törődés volt ez a részéről. Félresiklott, de jó szándékú. Kimentettem magam, és angolosan visszavonultam a fészkembe. Lehetséges, hogy Öreg Roberto korban valamiért közelebb hisz magához, mint amennyi valójában vagyok? Mint mindig, amikor olyan dilemma elé kerültem, amihez egy bizalmas barátnő jó tanácsára lett volna szükségem, lesiettem Luigóhoz. – Egy nappal sem tűnsz többnek harminchétnél, bella mia – mosolygott rám Luigo kacsintva. Aznap már másodszor pislogtam hitetlenkedve egy olasz férfira.

– Bella – közölte –, egy bizonyos korban a nőnek választania kell az arca és a feneke között. Oké – tette hozzá, miközben eltátottam a számat a sajnálatos igazság hallatán –, ne légy annyira oda, tudom, úgy hangzik, mint Luigo aranyköpése, de Catherine Deneuve megelőzött. – Mi az a bizonyos kor? – kérdeztem dacosan, de Luigo nem törődött velem, egy kis kenyérdarabot bemártott egy tálka olívaolajba, jól átáztatta a kenyeret, és a számba dugta. – Most vedd be szépen a gyógyszeredet, mint egy jó kislány. Legalább naponta négyszer. Az olívaolaj a fiatal bőr titka. Látnod kéne édesanyámat. – De Luigo, nem iszogathatok olajat egész nap! Épp most adtam le egy kis súlyfelesleget – tiltakoztam. – Ó hagyjál a kalóriaszámolgatós, angolszász cazzatéval – szidott le Luigo. – Most menj, és nézz utána az imádott interneteden, elvégre újságíró volnál. Nekem a vendégeimmel kell foglalkoznom. Azzal elbocsátott. Elmentem, és tényleg utánanéztem. Kiderült, hogy az extraszűz olívaolaj tele van antioxidánsokkal, például Evitaminnal (ez teszi a csodás bőrt, amiről Luigo beszélt), karotinoidokkal (az a színes növényi pigment, amiből a szervezetünk A-vitamint készít) és oleuropeinnel – ami a szabad gyökök ellensége. Azt már tudtam, hogy az antioxidáns az egészséges táplálkozás Szent Grálja, képes elkapni és elpusztítani azokat a szörnyű szabad gyököket, amelyeket mindig is úgy képzeltem el, hogy úgy rohangálnak az ember

testében, mint megannyi ádáz Che Guevara, kollagénhidakat robbantgatnak fel, és általános öregedési káoszt okoznak. Csak nem tudtam, hogy az olívaolajban ilyen sok van belőlük. Ráadásul dugig voltak egyszeresen telítetlen zsírsavakkal – a legnépszerűbb

„jó

zsírokkal”

–,

amelyek

csökkentik

a

koleszterint és szabályozzák az inzulint, elkerülve a vércukoringadozást, amit a hormonok hullámzása okoz. Emellett sikerült előásnom egy kutatást, amely szerint, ha naponta több mint

négy

evőkanál

extraszűz

olívaolajat

fogyasztunk,

csökkenthetjük a szívroham, a stroke vagy a szívbetegség okozta halál kockázatát, továbbá védve leszünk egy csomóféle rák ellen, és még az Alzheimer kialakulását is késleltethetjük. A kutatásom bevezetett a mediterrán étrendbe a bőséges friss zöldséggel, rengeteg olívaolajjal és rendszeres kávézással, és megismertem a statisztikákat is, amelyek alátámasztották az egészségre

gyakorolt

előnyeit.

A

paradicsomban,

mint

megtudtam, főzés közben megnövekszik a likopin (egy rákmegelőző antioxidáns), különösen, ha kombinálódik az olívaolajban

lévő

paradicsomkonzerves

jó tészta

zsírokkal. is

–

mint

Tehát a

még

Guido-féle

a –

egészségesebbé tesz. Mint kiderítettem, a kávéban kétszer annyi szívbarát polifenol van, mint a sokat dicsért zöld teában. Szép bőr és kisebb esély a betegségre? Nem volt min gondolkodni. Megtérítettek. Másnap reggel kikértem Antonio tanácsát a piacon. Mint kiderült, a jó olívaolaj volt a kedvenc témája – persze csak a

paradicsomok erényei és a friss, szezonális táplálék fontossága után. – La qualità non ha un prezzo!17 – mondta határozottan. Szomorú arcot vágtam, kifordítottam a kabátom zsebeit. – Pah! – Antonio megfeddett az ujjával. – Nem probléma. Devi semplicemente comprare meno!18 Már máskor is hallottam Antonio nézeteit a minőség fontosságáról, ezért megértettem, hogy arról győzköd, vegyek inkább kevesebbet, mint rossz minőségűt. Papírra írt valami címet egy ceruzacsonkkal, amit a zsebéből halászott elő (irtó mulatságos volt, ahogy ráköpött a ceruza hegyére, mielőtt írt vele), és elküldött oda. Útközben Giuseppébe ütköztem, aki a piacra tartott. Úgy vette szemügyre a papírt, mintha az élet titkát rejtené, végül azt mondta: – Á, Pegna, igen, nagyon jó hely. És Kamin – állított meg, amikor indultam volna –, van néhány remek tisztítókúrához való szerük is, talán hasznára válnak. Elindultam, és magamban nevettem a gondolaton, hogy Giuseppe éppoly buzgón – és titokban – kémkedett utánam, mint én őutána. Bevetettem

magam

a

Duomo

mögötti

utcákba,

és

megtaláltam a Pegnát, egy afféle régimódi bevásárlóközpontot, ezeknek sosem tudtam ellenállni. Árultak mindent a Giuseppe által

említett

tisztítószerektől

a

megdöbbentően

drága,

bádogdobozos, sárga vajig. Úgy tűnt, kizárólag bokáig érő szőrmét viselő, idős firenzei hölgyek látogatták. Alacsonyak és zömökek,

hajuk

berakva,

kabátjukat

szorosan

magukra

húzzák, inkább sztoikusak, mint szépek. Miközben a polcokat böngésztem, a bevásárlókocsijukkal nekiütköztek a bokámnak, arcuk legalább olyan kimunkált volt, mint a frizurájuk, ahogy rám sem pillantva elsuhantak mellettem. Félelmet keltő élmény volt – a bokafájásról nem is szólva –, de megtaláltam azt az olívaolajat, amit Antonio ajánlott. Elhúztam a számat az árát látva, elvettem egy kisebb üveggel, és vettem még néhány más dolgot is – rendkívül hatékony tisztítószereket, és egy zacskó étcsokis fügét, amit nem lehetett ott hagyni –, azután a bolt elejében lévő két kassza felé indultam. Az egyik mögött parkoló hölgy épp olyan ijesztő volt, mint a vásárlói, a másiknál egy fiatal nő ült szomorú, reneszánsz arccal és nagy, bánatos szemekkel. Az ő kasszáját választottam, és beálltam a sorba a szőrmés nénik mögé. Szólt a rádió, épp Amy Winehouse énekelte a „Back to Black” című slágerét. Ezt a dalt hallgattam szerelmi bánatomban, miután Nader elhagyott, tudtam kívülről a szöveget. A lány lopva, halkan énekelte. Ahogy én is, ez automatikus, öntudatlan reakció volt részemről, amivel az évek során rettentően idegesítettem

a

kollégákat.

Egy

pillanatra

találkozott

a

tekintetünk. Azután a következő sort egy kicsit hangosabban énekelte, és kihívóan rám nézett. Elénekeltem a következő sort, és visszanéztem rá, felvontam az egyik szemöldökömet. Folytatta a következővel, végig a szemembe nézve, és így tovább, egyfajta énekpárbaj alakult ki közöttünk, mígnem teljes torokból, duettben nyomtuk a refrént. Amikor kimentem az üzletből a bevásárlókosaramat fogva, a kirakaton keresztül

még integettünk egymásnak, anélkül hogy egy szót is váltottunk volna. Még csak néhány hetet töltöttem Firenzében, és máris úgy éreztem magam, mintha egy zenés színdarabban élnék. Mindig is úgy véltem, így kéne élni. Séta közben megláttam magamat egy kirakatüvegben. Megálltam – először nem igazán ismertem magamra. Kerestem a tükörképemen a változásokat: a sok felfelé nézéstől jobb lett a tartásom, és a csillogó fülbevaló feldobta a fekete kabátomat és csizmámat, a szájfényem csillogott, de nem ezt kerestem. Időbe telt, mire sikerült megfejtenem az arckifejezésemet. Boldognak tűntem. Szót fogadtam Luigónak, és naponta négyszer bevettem a gyógyszeremet, mint egy jó kislány, néha csak úgy, az evőkanálból kiittam az olívaolajat. És mivel tisztán ittam az olajat, kezdtem megbecsülni Antonio mantráját: fektess be a minőségbe. Kitanított arra, hogyan ismerhetem fel a jó minőségű olajat: ha megrázom, és figyelem a viszkozitását és az üvegben keletkező buborékok mennyiségét. Figyelem a színét, aranyszínű-e vagy zöld. Megtanultam, hogy a zöldebb toszkán olaj frissebb, és több benne a klorofill és az antioxidáns, mint az aranyszínűben. Még mindig csak február volt, és az „új olajat” október végén, november elején szüretelik, így mondta Antonio, de egy évig frissnek számít. Fanyar íze izgatta az ízlelőbimbóimat, és olajossága, erre nincs jobb szó, jót tett a beleimnek, amit szétstresszelt szervezetem nagyra értékelt. De hamarosan már nem csupán gyógyszerként

fogyasztottam

az

olajomat,

hanem

megszerettem

íze

árnyalatait is. Tíz nap alatt az arcbőröm megtelt élettel, és a tapintása is megváltozott. Teltebb, fényesebb lett, eltűnt a neonfényes irodában átdolgozott évek okozta sárga árnyalat, és az a szemcsés állag is, amit semmilyen arcmaszk nem tudott eltávolítani. Ami még jobb, a ragyák utolsó nyoma is kámforrá vált, mintha egy profi grafikus retusálta volna az arcomat. Maguk

a

pattanások

már

pár

héttel

a

munkahelyem

otthagyása után elmúltak, de a helye megmaradt néhánynak, és megtanultam, hogy ne nézzem magamat túl közelről a tükörben. De most már nem volt rossz tükörbe nézni: a legerősebb fényben is szívesen néztem magamat, és sehol nem láttam a régi hegeket és barázdákat. Csak feszes, ragyogó bőrt. De ez még nem minden. A szemem is ragyogott, a hajam fénylett. A fásultságomat nyomtalanul elfújták. Kalandozásaim a városban kipirosították az arcomat, régóta nélkülözött oxigént juttattak a sejtjeimbe. Néha, amikor visszatértem ezekről a csodás sétákról és lenyeltem az extraszűz, hidegen sajtolt, zöld olívaolajomat, egész biztosan éreztem, hogy a sejtjeim a testemben dalra fakadnak a vitalitástól, és vibrálnak az energiától. Aznap este ellátogattam San Miniato del Montéba, a templomba, amely a lakásom fölötti dombon állt, s amelynek márványhomlokzatát

mintha

rágravírozták

volna

a

horizontra. A tetején lévő csillogó aranymozaik számtalanszor szolgált útjelzőmül, mint a San Niccolò fölötti teraszok

koronája. Bár gyakran felsétáltam a dombra, sosem mentem be a templomba, előbbre valónak tartottam Michelangelo, Giotto, Boccaccio művészetét az otthonom közelében lévő kis, román kori templomnál, ahol Firenze védőszentjének relikviáit őrzik. Lassan

kapaszkodtam

felfelé

a

kőlépcsőn,

amely

a

templomhoz vezet. Félúton felnéztem, hogy megcsodáljam a márványhomlokzatot, ahogy minden menyasszonynak tennie kell

az

esküvője

napján,

amikor

felmegy

a

lépcsőn.

Elképzeltem, hogy Nader odabent vár a templomban, és lenyeltem a torkomban képződött gombócot. Már sosem múlik el a bánat? Több mint egy év telt el azóta, hogy megházasodott, ki kellett volna hevernem! De most, hogy ilyen ráérősen éltem, megszűnt

a

korábbi

életem

hektikus

tempójának

a

védőkorlátja, visszatért Nader emléke, és képtelen voltam kiűzni őt a fejemből. Álltam a templom előtti széles teraszon. A San Miniatótól csodálatos kilátás nyílt a városra. Leültem a templom temetője fölötti falra, és néztem a naplemente káprázatos színjátékát. De alig láttam, a gondolataim Nader körül jártak. Öt évvel korábban találkoztunk a Napa-vögyben, és nem kellett sok idő, hogy a közös múlt összehozzon minket – a forradalom előtt ugyanabba az iskolába jártunk Iránban. A következő években kapcsolatban maradtunk, és mindig találkoztunk, valamiért rendre ugyanabban a városban találtuk magunkat. Meghívott egy italra, amikor Londonban járt üzleti úton, én pedig meglátogattam Washington D. C.-ben, amikor a magazin kapcsán ott volt dolgom. Nader zöld,

lenyitható tetős Mustangjával bejártuk Teheránt, amikor meglátogattam a családomat, száguldottunk az autópályákon, és az emberek úgy mutogattak ránk, mintha hírességek lennénk.

Az,

hogy

mindig

a

világ

más-más

pontján

találkoztunk, szép metaforája annak, hogy gyökereinket vesztett irániakként sosem találtuk a helyünket a világban. Utoljára

egy

New

York-i

konferencia

alkalmából

találkoztunk. Annyira erős volt közöttünk a kémia, hogy a többi résztvevő ösztönösen szabadon hagyta körülöttünk a parkettet, amikor szombat este elmentünk táncolni. Mégsem történt semmi. Miután elbúcsúztunk, egy közös barátunk árulta el, hogy Nadernek régóta barátnője van Teheránban. Aztán hirtelen egy hónappal később, egy rövid, flörtöléssel teli Skype-beszélgetés után néhány nappal, láttam, ahogy felhúzkodja bőröndjeit a lépcsőházban a lakásomba. Kétrét hajolt, egy bőrönd feküdt a hátán is, az iráni bazárok öreg hordáraira emlékeztetett. Ledobta a csomagjait az apró lakásom küszöbére, és illedelmesen mosolyogtunk egymásra a nyitott ajtóban. – Látod – mondta –, eljöttem. Kár volt felajánlanod. A jó szíved fog a sírba vinni, Kamin-jaan. Csak nevettem rajta. Pedig voltaképp igaz volt – nem gondoltam, hogy szavamon fog, és impulzív meghívásomra Londonba jön. Letette a csomagjait, és elvitt vacsorázni. A balzsamos hampsteadi éjszakában kiültünk egy étterem teraszára. Akkor mesélte el váratlan látogatása okát: a saját biztonsága érdekében el kellett hagynia Iránt, Dubaiban kötött

ki tervek és elképzelések nélkül – az életét teljesen lenullázta egyetlen repülőúttal. Ekkor hívott fel Skype-on, és kapva kapott az ajánlatomon. Nem először fordult elő, hogy az országunk összetörte a szívünket. Egyszer, gyerekkorunkban már lenullázta az életünket, amikor Iránban repülőre ültünk. Most ismét összetörte Nader szívét, arra kényszerítette, hogy elhagyja az életét,

amit

felnőttként,

fájdalmasan,

sok

küzdelemmel

újraépített, hogy valóra váltsa az álmát, mindannyiunk álmát… hogy Iránt ismét a hazájának nevezhesse. Késő éjjelig beszélgettünk, a levél borította utcákat róttuk vacsora után. Valahol beszélgetés közben megemlítette, hogy már nincs együtt a barátnőjével, akit ott hagyott Iránban. Végre szabad volt, szingli. Ezután hazamentünk a lakásomba, és a kanapén nem kellett megágyazni. Három hónapon keresztül mindent megosztottunk. A kis lakásomat, a kocsimat, a szabadidőnket – az életünket. Volt okom befejezni a munkát. Nem izgatott, ha nem értem az aznapi teendők végére: délután fél hatkor kiviharzottam az épületből, és siettem vissza Hampsteadbe, ahol Nader várt, hogy a sokáig tartó, világos estéket áthancúrozzuk. Azokban a napokban,

amik

hetekbe

fordultak,

majd

hónapokba,

egymásba szerettünk. Mintha mindig is így lett volna elrendelve. Nader volt az első olyan szerelmem, aki mindkét identitásomat megértette, aki tudott nevetni a nyugati vicceken,

és

együtt

énekelte

velem

a

perzsa

dalokat.

Kiegészített, és teljesen átadtam magam neki. Biztos voltam benne, hogy ő lesz a férjem. A naplemente tüzes árnyékai felriasztottak. Bementem a templomba. A gerendás, szépen festett román mennyezet egy valódi márványcsoda fölött húzódott: kopott márványpadló, egy

szépen

faragott

szószék,

márvány

oszlopsor

és

márványberakással díszített márványfalak. Végighúztam a kezem a hűs, barázdált felszínükön. Sok iszlámhatást véltem felfedezni a firenzei loggiákban, a tökéletesen elrendezett boltívekben és belső udvarokban. Minden idegenvezető, akit csak véletlenül kihallgattam, az ókori klasszikus művészetet újra felfedező reneszánszról beszélt, és Brunelleschiről, aki zseniálisan utánozta a rómaiakat, etruszkokat, görögöket. Én mindenütt az iszlám hatásának visszatükröződését fedeztem fel, amiről nem beszélt senki. Itt, San Miniatóban különösen: a márványban lévő minta, a berakás, a motívumok mind az iszlám művészet tökéletes geometriájából fakadtak. Lecsalt az altemplomba a vecsernyén éneklő szerzetesek hangja, akiken vastag csuha lógott, miközben latinul kántáltak. Itt alacsony, boltíves volt a mennyezet, amelyet széles, tömör oszlopok tartottak. Leültem, és a szakrális zene átjárt. Ebben a közelkeleti motívumokat magán viselő, firenzei kriptában, ebben az anyaméhszerű helyiségben biztonságban, otthon éreztem magam. Amikor

a

szerzetesek

abbahagyták

a

kántálást,

meggyújtották a gyertyáikat, és kivonultak – durva csuháik súrolták a kőpadlót –, én pedig elindultam felfedezni a

templomot. Némi lépcsőzés után egy félkupolába épített, hatalmas Krisztus-mozaikba ütköztem. Egy alacsony, öreg szerzetes

lépett

automatára

ki

az

mutatott,

árnyékból, amely

egy

és

egy

eurót

pénzbedobós kért

a

fal

megvilágításáért. Feltúrtam a táskámat, de nem találtam egyeuróst. Az öregember megállt, benyúlt csuhája redői közé, elővett egy érmét, bedobta a nyílásba, és felmutatott a fénybe boruló fali képre. Az aranyszínű mozaikok ragyogtak, és a ragyogás közepéről Krisztus nézett rám, bizánci, sötétbarna, mély érzelmeket rejtő szemekkel. A közel-keleti férfiak szeme. Az én népem szeme. Nader szeme. Addig bámultam, amíg le nem járt az idő, és a fény kialudt. A hirtelen támadt sötétben összezavarodva léptem egyet, be egy ajtón, és egy üres, négyszögletes szobába jutottam, ahol faragott fapadok sorakoztak, szinte lüktetett a csend. Leültem a sarokba, hátradőltem, elbújtam a kemény faülésben, a falakat borító négy freskót néztem, a két apró, ólomüveg ablakot felül. Elakadt a lélegzetem, a szívem kalapált. Észrevettem egy angyalt az ólomüvegen, úgy tűnt, mintha fény áradna belőle. A körülöttem egyre sűrűsödő csendet egy mélyről jövő, elfojtott hang törte meg. Szinte tárgyilagosan állapítottam meg, hogy a hang sírás, és belőlem jön. Vad zokogásba kezdtem, a testem rázkódott. Minden fájdalom kiömlött: Nader elvesztésének fájdalma, aki az animusom volt, a férfi megfelelőm, aki megértett, mert ugyanazt a történetet élte át. Újra éreztem az árulása okozta kínt, amikor úgy döntött, visszamegy, és elveszi a régi

barátnőjét, a megaláztatást, amiért lábjegyzetté degradált, hiszen gyönyörű szerelmünk csupán egy kitérő lehetett az ő igazi történetében, az ő történetükben. Egyszerű viszonnyá, kilengéssé váltam. Bömböltem a lelkemet ért sérelem, a méltóságomat ért csapás miatt. Az elmúlt évek összes árulását újraéltem: a nagyfőnök kétszínűségét, a karrieremben való csalódást, a testem lázadását. Nem tudom, meddig ültem ott. Amikor végül felnéztem, megláttam az angyalt, aki mintha mosolygott volna rám, azzal a sejtelmes megvilágítással. A sírásom abbamaradt, csak ültem ott kimerülten, üresen, mélységes béke járt át bennem mindent. Abban a pillanatban megbocsátottam Nadernek. Amiért játszott a szívemmel és felelőtlenül bánt vele. Megbocsátottam mindenért, és megbocsátottam magamnak is, amiért olyan dühös és sebzett voltam. Hirtelen helyénvalónak éreztem, hogy átéltem ezt a szerelmet, ami oly édes volt, oly szívszaggató. Abban a néhány, röpke hónapban megértésre találtam, megleltem a helyem valaki által, aki hozzám oly hasonló volt. Akinek nem kellett „szótár” hozzám, mert értett engem, nem kellett

kibetűznöm

a

rokonaim

nevét,

nem

kellett

elmagyaráznom az iráni kultúra előírásait. Aki mindezt értette, mert ugyanabból a világból származott, ahonnan én. Végül eljöttem a sekrestyéből és a templomból. Időközben besötétedett, és miközben követtem a kanyargó utat vissza a San Niccolòra, olyan könnyűnek éreztem magamat, hogy futásnak eredtem, és szökdécselve tettem meg az utat hazáig.

Másnap boldogan ébredtem – különösebb ok nélkül, eszméletlenül boldogan. Reggeli után (amit egy kupica olajjal kísértem) a legélénkebb színekbe öltöztem, amiket találtam, és a legcsillogóbb fülbevalót tettem fel, amim csak volt. A Rifrullóban vidám „ciao”-t köszöntem Pavarottinak, és leültem a szokásos asztalomhoz. Megjött a kapucsínóm, pár taktus „Nessun

Dorma”19

kíséretében.

Miközben

Pavarottira

mosolyogtam, a zöldséget szállító férfi, mint minden nap, eltolta a kocsiját az asztalom mellett. Ahogy minden reggel, rám nézett, biccentett, én pedig szokás szerint visszanéztem rá, és azt feleltem: „ciao”. Rámosolyogtam – ez is megszokott volt –, ami viszont újdonságnak számított, hogy olyan sokáig rajtam felejtette a szemét, hogy a kocsit hangos csörömpöléssel nekitolta

a

következő

asztalnak.

Zöldségek

gurultak

mindenfelé, krumplik koppantak a padlón, a hagymák elhagyták héjukat, miközben az asztalok alatt pörögtek. A fickó négykézláb szedegette a portékáját, Pavarotti kijött a pult mögül, hogy segítsen, közben rám nézett, és felvonta a szemöldökét. Nem tudtam biztosan, mi történt, csak azt, hogy ma valami más. Valami megváltozott. Én változtam meg. Körülbelül tíz perccel később, amikor az üres kocsit tolta ki a konyhából a báron keresztül, a zöldségszállító pasi egy összehajtogatott szalvétát ejtett az asztalomra, majd távozott. Felvettem a szalvétát, és kihajtogattam. Kerek betűkkel ezt írta rá: Ti piacerebbe di vederci una sera? Ti lascio il mio numero 335 777 2364.20

A

szavakat

nem

értettem,

de

átjött

az

üzenet.

Összehajtogatva zsebre tettem, hogy később megmutathassam Luigónak. Nem ez volt az egyetlen furcsaság, ami aznap történt velem. A piacra menet, a hídon átkelve rámosolyogtam egy mopedes férfira, aki olyan lelkesen mosolygott vissza, hogy motorjával veszélyesen kacsázni kezdett, és majdnem nekiment egy busznak. Később, amikor szokás szerint a Cibreóban ücsörögtem, egy új arcot láttam – a menedzser Beppe tért vissza vakációjáról. Magas volt, jóképű, koromsötét hajjal és olyan vasalt öltönyben, hogy megvághattam volna magam a hajtókájával. Ahogy elment mellettem, hátrahőkölt. Rámosolyogtam, és alaposan szemügyre vettem magas, jóvágású alakját. Ő is mosolygott és annyira bámult, hogy megbotlott, majdnem elesett a bárpult felé menet. Nem tagadhattam tovább. Egy eset lehet véletlen, kettő furcsa egybeesés, de amikor három férfi is felbukik, miután rámosolygok – ez csak hallucináció lehet, nem? Bambán pislogtam körbe, kerestem a kandikamerát, vártam, hogy valaki kiugrik a bokorból és közli, hogy az egész csak tréfa volt, vagy rájövök, a Rifrullo Pavarottija felütötte egy kis LSD-vel a reggeli kávémat. Az elmúlt egy évtizedben többé-kevésbé láthatatlan voltam a férfiak számára, Nader kivételével. Előtte egyetlen és katasztrofális kapcsolatom volt egy alkoholfüggő íróval, akit elhagytam, miután egy éven át tűrtem a félrelépéseit. Korábban lényegében cölibátusban éltem, teltek

az évek anélkül, hogy egy másik emberi lény vágyat ébresztett volna

bennem.

Mint

a

kiadók

világában

gyakori,

a

munkahelyemen leginkább nők vettek körül: leszámítva a kabarépárost, azaz a két idősebb, veterán katonát a recepción, és azt a pasit, aki a dolgozói büfét üzemeltette – bár lenyűgöző módon hiányzott belőle minden ez irányú képesség, még a kávét is odaégette. A magazinoknál dolgozó többi férfi pedig mind meleg volt. Nagy reményekkel jöttem Olaszországba. Emlékszem, az országgal való első találkozásom is Kiccához kapcsolódik: egy munkaúton jártunk Szicíliában, ahol annyira „macsók” voltak a férfiak, hogy ha valakinek a szemébe néztél, egész éjszaka követett. Olykor már kissé fárasztónak, sőt, aggasztónak találtam. De amikor egy hónap után visszatértem Londonba, hiányérzetem támadt. Amikor elmentem egy csapat férfi mellett, és még csak a fejét sem emelte fel egyikük sem, elárultam Kiccának, mennyire hiányzik a szicíliai férfiak figyelme. Kicca nevetett: – Képzelheted, milyen érzés volt huszonöt évesen Londonba költözni, miután ebben nőttem fel. Itt senki sem nézett rám, csúnyának éreztem magam. Elmesélte, hogy már az első évi londoni élete alatt rászokott a Mars szeletre, vigasztalódásként, tizenhárom kilót hízott, és depressziós lett. Hazamentem és megnéztem magamat a tükörben, kerestem a választ. Kitágult volna a pupillám? Be vagyok tépve? Nem, a

szemem normálisnak tűnt, csak csillogott. Nem láttam semmit, ami drasztikus változást mutatna. Később

Luigo

figyelmesen

hallgatott

a

pult

mögül.

Elmeséltem, hogy ilyesmi még sosem történt velem. – Évekig jóformán nem is randiztam. Naderen kívül – akiről már meséltem neki – nem volt barátom, senki, akivel rendszeresen találkoztam volna. Volt egyszer egy híres színész, akiről azt hittem, érdeklődik irántam… Luigo összecsapta a kezét, amikor megneveztem az öregurat. – Ó, imádom, az a szem! – Tudom, de amikor én megismertem, már vagy százéves volt – elgondolkodtam. – Oké, inkább hatvanöt, de akkor is, teljesen ráncos volt. Interjút készítettem vele a magazinnak, utána valahányszor Londonban járt, felhívott. Luigo örömében felnyögött. – Tudom – bólintottam. – Én is így éreztem. De mint kiderült, egy új, egészséges élelmiszercsaládot dobott piacra, és szerintem csak azt akarta, hogy reklámozzam. Milyen bolond voltam,

amikor

azt

hittem,

tetszem

neki,

dagadtan,

pattanásosan! Ennek a férfinak, aki a világ legszebb nőivel randizott! Luigo ciccegett az önjellemzésemen, az ujját ingatta rám, de folytattam. – Egyszer beállított az irodába Valentin-napon. A város másik felében voltam egy fotózáson, ezért elkerültük egymást.

De az irodában mindenki látta, ami valljuk be, majdnem ugyanolyan jó. Luigo egyetértően bólintott. – Annyira izgatott voltam, amikor visszamentem! Hagyott nekem egy csomagot, ami ráadásul jó nehéz volt. – Egy gyűrű, nagyobb gyémánttal, mint Liz Tayloré? – ámuldozott Luigo. – Sajnos nem. Mint kiderült, egy kenyér. Luigo csalódottan leült. – Kenyér? – Tudom – mondtam. – Ráadásul nem akármilyen kenyér, hanem egy gluténmentes, búzamentes, mindenmentes, hülye prototípus. A mellette lévő üzenet pedig a sajtos pirítós receptje. Valami puccos nevet adott neki, de lényegében az volt. – És finom? – Luigo nem tudta meghazudtolni olasz származását. – Szerinted? – Nem? Milyen bunkó! – Luigo számára ez volt a legrosszabb a dologban. – És képzeld, aznap este céges bulink volt. Mindenki hozta a férjét vagy a pasiját, én meg a természetfölötti, ízetlen veknimet vittem. Egész este mellettem hevert a kanapén. Azt hiszem, ekkor álltam legközelebb a randizáshoz… Romantikus este egy kenyérhírességgel. Amikor befejeztem, Luigo körülményesen azt kérdezte:

– Látod már, mit jelent Olaszországban szép nőnek lenni, bella? – De én nem vagyok szép! – tiltakoztam. – És végképp nem vagyok szebb, mint tegnap. Eddig miért nem történt ilyen? Az olívaolaj az oka? – Bella – mondta kedvesen. – Nézz magadra, mennyire más vagy, mint amikor először beléptél ide. Akkor úgy kúsztál be ide, mint egy giliszta, előregörnyedtél és csak a padlót nézted, és vagy százszor kértél bocsánatot mindenért. De most, most csak úgy belibbentél, emelt fővel, kihúzott háttal jársz, és egyenesen a szemembe nézel. Nincs többé giliszta! És amikor mosolyogsz, az egyenesen a szívedből jön. Látod, most már tudod, mi kell ahhoz Olaszországban, hogy csodáljanak. Azért van, mert megvalósítod a bella figurát. És hadd hívjam fel a figyelmed, drága English woman, ez sokkal több erőt ad neked, mint azt valaha is képzelnéd. Minden egyes nap emlékeztettek az „erőmre”, amikor csak a Cibreóba lépve Beppe átvette tőlem a vásárlást, és betessékelt, miközben Isidoro elkészítette a kapucsínómat – úgy éreztem, mintha a királynőjük lennék. Ültem a sarokban, onnan lehetett a legjobban szemügyre venni a kávézó közönségét, és ami a legfontosabb, a bárpultot és Beppét, aki név szerint köszöntötte a látogatókat, mélyen egy idős hölgy keze fölé hajolt, miközben az asztalhoz vezette, és hozott neki egy pohár vizet, hogy elkortyolhassa. Beppe elbűvölő volt, gondoskodó, jól öltözött. Tanulmányoztam az öltönyeit: volt a karcsúsított tengerészkék,

dupla zsebbel, a fantasztikusan puha, szénfekete gyapjú, a halszálkás, széles hajtókával… Mind tökéletesen rá szabva, mindegyik óda a stílusos, olasz férfihoz. Nagyon szerettem volna, ha randizni hív. Luigo bátorított, hogy hívjam el én őt. – Modern nő vagy! – mondta. Rámutatott, hogy a Beppe a Giuseppe rövidítése, ami a József olasz megfelelője, és már előre mosolygott a viccen, amit kitalált: – Csak azért, mert annyi József van az életedben, bella, nem kell úgy viselkedned, mint Madonnának, szűzként! És tudod, hogy holnap lesz az a nyavalyás Szent Valentin-nap – miért nem segítesz kicsit Erósznak? Szent Valentin estéjén megfogadtam Luigo tanácsát, és először mentem este a Cibreóba – melegen izzott az esti hidegben. Még korán volt a szerelmespároknak, csak néhány törzsvendég ült a pultnál. Nagy levegőt vettem, és beléptem. Beppe vonzóbb volt, mint valaha, sötét öltönyét selyem zsebkendővel és hozzá illő nyakkendővel egészítette ki. Az ajtóhoz sietett, hogy a pulthoz kísérjen, öntött nekem egy pohár proseccót és a kezembe nyomta. Ezután hozott kéttányérnyi finomságot: az egyiken valami kunkorodott és csavarodott hagymacsíkokkal, répával és fokhagymával pácolva, a másikon aranyló karikába szedett különlegesség illatozott. Sót és fekete borsot őrölt rá, és egy kis olajat öntött a tetejére.

– Mangia – utasított –, ezek a szakácsunk specialitásai közül valók. Beppe először a pácolt valamire mutatott, így abból vettem egy villányit, óvatosan beleharaptam, és az íz azonnal magával ragadott. Mind megettem. A másik tányéron „polenta egy kis Parmigianóval és fűszerekkel”, magyarázta Beppe. Nézte, amint tisztává varázsolom mindkét tányért, és egy újabb pohár proseccóval kínált. Elhárítottam, kezdett megtelni a bár emberekkel, ideje volt hazamennem. Beppe az ajtóig kísért. – Mondd csak – kérdeztem –, mi volt a másik tányéron, amit ettem? – A legjellegzetesebb firenzei fogás – felelte mosolyogva. – Trippa fiorentina. Pacal! Az elmúlt tizenöt évben vegetáriánus voltam, csak nemrég kezdtem ismét, módjával húst enni. Elfintorodtam. És ekkor megcsókolt. Az ajkát gyöngéden az ajkamra nyomta, és arra a néhány pillanatra, amíg tartott, elállt a lélegzetem. Döbbenten sétáltam el. Ő visszatért a pult mögé, az ajkamról származó aranycsillámok ott csillogtak a szája körül. Ahogy elsétáltam Dante szobra mellett, azon kaptam magam, hogy az ajkamat nyaldosom. Egy teljes héttel a csók után Beppe végre elhívott vacsorázni. Luigo javaslatára rááldoztam a pénzemből néhány új, szűk nadrágra, hogy kidomborítsam combom újsütetű feszességét, amit a séták és a szüntelen lépcsőzés alakított. Valahányszor

beléptem a Cibreóba, levettem a kabátomat és odaadtam Beppének, hogy lássa. Végül csak észrevehette, mert egy vasárnap esti pizzázást javasolt, esti randi gyanánt. A

kijelölt

napon

már

jóval

hamarabb

felöltözve,

kisminkelve vártam a konyhában, az ujjammal idegesen doboltam az asztalon. Friss lepedőt húztam a dupla heverőre, amit kinyitottam, és hetek óta először megborotváltam a lábamat. Londonban kisebb vagyont költöttem arra, hogy eljárjak ahhoz a hölgyhöz, aki állítólag a brazil gyantázás „feltalálója”.

Ha

balsorsomat

a

szőrtelenítésben

kellene

összefoglalnom, a következő állomás így hangozna: amikor elveszítettem a munkámat, gyantacsíkokat vettem, de most, hogy

nem

volt

semmilyen

jövedelmem,

áttértem

a

borotválásra. Amikor megszólalt a csengő, szó szerint leszaladtam a lépcsőn ajtót nyitni, hogy ott találjam Beppét a küszöbömön, a tenyerét

összeütögetve,

bőrdzsekijében

és

a

ellenállhatatlanul

lazán

nyaka

köré

a kötött

fekete fekete

kasmírsálban. Kézen fogva elsétáltunk az utcában lévő pizzázóba, ahol becsúsztunk egy bokszba, és alig foglalkoztunk a finom pizzával. Azután hazakísért, és amint beléptünk a lakásomba, csókolni kezdett, és nem is állt meg ennél a pontnál. Valamikor hajnalban távozott, én pedig hosszú, kielégült álomra szenderültem. – Látom abból, ahogy ragyogsz, hogy ünnepelhetünk! – mondta Luigo, amikor másnap este munkába érve látta, hogy

már

várom.

Mindkettőnknek

töltött

proseccót,

és

összekoccintotta a pezsgőspoharunkat. – Ezek szerint jó volt? – Uramisten! Fogalmazzunk úgy, hogy utána megkérdeztem tőle, vajon járt-e artistaképzőbe. – Cirque du Soleil? – csipkelődött Luigo. – Inkább Sex du Soleil! – feleltem, teli torokból nevettünk, és összepacsiztunk a bárpult fölött. – Az életed la dolce vita!21 – Tényleg? – körbenéztem, hol vannak a paparazzik. – De hát nem járok csillogó partikra és szökőkútban sem úsztam még! – A la dolce vitának semmi köze Fellinihez, vagy ahhoz a nagymellű, svéd tyúkhoz – Luigo rosszallva elhúzta a száját. Úgy tűnik, londoni tartózkodása nagy részét nem oxfordi professzorokkal töltötte. – Valaha miénk volt a dicső Római Birodalom, valaha nagy művészek voltunk, de most… – Luigo széttárta a karját és vállat vont – nem maradt egyebünk, mint az életstílusunk, bella. De az is elég! A világon a legjobb! És miért? A dolce vita miatt, amiben most már te is élsz – mindennap megízleled az édes életet. Ez nem a partikról vagy a

paparazzikról

szól…

habár

–

kacsintott

–,

Marcello

Mastroianninak azért van hozzá némi köze. – Mindketten álmodozón sóhajtottunk a pultra támaszkodva. – A Sex du Soleil-ről szól? – kérdeztem. – Igen, de nem kizárólag. Arról, ahogy megízleljük a paradicsomot, megízleljük a csókot, megízleljük Vénuszt, megízleljük az olívaolajat.

– Ének a Pegnában? – Igen! Ének a Pegnában, ének az esőben, ének… Madonnával! – amint a kedvenc énekesnője megszólalt a rádióban,

Luigo

már

énekelte

is

vele,

hogy

„Holiiidddaaaaaay…”, közben ujjával ritmusra kalimpált a levegőben. – Celebraaaaate! – csatlakoztam, és én is ritmusra ráztam vele az ujjamat. Luigo egy nyolcvanas éveket idéző mozdulattal kicsúszott a pult mögül, és körbetáncoltuk a bárt, szerenádot adtunk egymásnak, és nevetve lerogytunk, amikor véget ért a dal. – Látod, bella? – fordult hozzám Luigo. – La vita é dolce… – Igen, Luigo, az élet tényleg édes. Pasta con pomodoro 1 személyre (de könnyen lehet duplázni, triplázni vagy négyszerezni) 1 gerezd fokhagyma Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj 1400 g-os szeletelt, olasz szilvaparadicsom-konzerv Tengeri só 1 nagy marék spagetti vagy más tészta Bazsalikom a tálaláshoz Parmezán a tálaláshoz

Hámozd meg a fokhagymát, zúzd össze úgy, hogy a tenyered sarkával lapjával rányomsz egy nagy konyhakést. Önts egy korty olívaolajat a serpenyőbe, és dobd bele az összezúzott fokhagymát. Pirítsd kicsit – ne hagyd a fokhagymát megégni –, nyisd ki a paradicsomkonzervet, és öntsd bele. Hagyd gyöngyözni, kavargasd, miközben kezd összeesni. A konzervparadicsomot elég körülbelül tíz percig főzni. Tölts meg egy nagy tésztafőzőt vízzel, és rakd fel a tűzre. Ha forr, tegyél bele némi sót, és a választott tésztát (a spagetti a klasszikus, de a fusilli és penne is nagy kedvenc). Amikor beteszed a tésztát a forró vízbe, kavard meg, nehogy összeragadjon. Ha a tészta al dente (általában tíz perc, de azért kóstold meg, nehogy túlfőjön), szűrd le, de hagyj meg egy-két kanálnyi főzővizet a szószhoz. Tépj néhány bazsalikomlevelet, és dobd a szószba. Vedd ki a fokhagymagerezdet, és dobd el. Ezután tedd bele a tésztát a paradicsomszószba, és keverd össze, amíg a tésztát jól belepi a szósz, ha kell, önts hozzá egy kis főzővizet, hogy hígítsd. Ha akarod, reszelj rá egy kis parmezánt, és tálald. (Ha marad extra szósz, egy napig eltarthatod a hűtőben.) Édeskömény-vérnarancs saláta 1 személyre, maradékkal 1 nagy édesköménygumó, tisztítva 2 vérnarancs

Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj Csúcsminőségű balzsamecet Vágd le az édesköménygumó tetejét és alját, hogy csak a gumó teste maradjon. Állítsd fel, és vágd félbe. Azután mindkét felet vágd szeletekre – egy-két centi átmérőjűre –, és dobd egy tálba. Hámozd meg és vágd fel a narancsokat – talán könnyebb az egész gyümölcsöt 6-8 gerezdre vágni, és utána meghámozni. Keverd össze a narancsszeleteket az édesköménnyel, önts rá sok olívaolajat, és csöpögtess rá kevés balzsamecetet, de ne túl sokat. Forgasd össze, és tálald!

Március La Festa delle Donne, hogyan ünnepeld, hogy nő vagy A szezon termése: borsó A város illata: mimóza Olasz pillanat: átmotorozni az Arno felett e a leveshegy Vespán, naplementekor A hónap olasz szava: Giaggiolo

Amikor beléptem a lakásba a piacról hazajövet, csöngött a telefon.

Felvettem,

valami

olasz

telemarketingesre

számítottam, rajtuk gyakoroltam a konyhaolaszomat. – Pronto? – mondtam. – Na, beleszerettél már Giuseppébe? – csiripelte egy játékos, szaggatott hang a vonal túlsó végén, és felnevettem. Christobel mint hivatásos tündér keresztanyám hetente egyszer felhívott, hogy ellenőrizze, hogy vagyok. – Nem, de azt hiszem, kezdünk összebarátkozni – feleltem –, ami talán még jobb is.

Christobel elismerte, hogy Giuseppe furcsa szokásaival és intenzív magánéletével nem feltétlenül ideális szeretőnek, viszont hűséges barátnak annál inkább. – Arra gondoltam – trillázta Christobel –, hogy miért nem maradsz? Christobel a maga utánozhatatlan módján megérezte, hogy szeretnék Firenzében maradni. Láttam magam előtt, ahogy ül a toalettasztalánál, fekete Miu Miu pongyolában, Prada tűsarkúban, a régimódi telefonkagylót kicsit távolabb tartja a fülétől, nehogy tönkretegye a frizuráját. – Időnként feltűnök majd, de egyébként nyugodtan ott lakhatsz. Szóval arra gondoltunk, volna-e kedved? Persze, csak ha nincs más terved. A londoni életmódom immár teljesen értelmetlennek tűnt. Keményen dolgozni a hét öt napján, hogy csak hétvégén élhessük az igazi életünket, lelketlen szupermarketekben vásárolni, ahol a gyümölcsök és zöldségek papírkoporsókban fekszenek, műanyagba csomagolva. Arra kárhoztatni, hogy a munkámat és a magánéletemet csak szétválasztva élhetem. Az irodai élet egyáltalán nem vonzott már, pedig nemrég még a rabja voltam a pénzért és a pozícióért vívott harcnak. Undorral gondoltam arra, hogy naponta sok-sok órát, az életem nagy részét a neonfényben töltsem a fenekemen ülve, növesztve a zsírpárnákat, teljesen bestresszelve. Korábban túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy más alternatíván törjem a fejem, és a képzelőerőm elvérzett a napi taposómalom mészárszékén.

Előző önazonosságom hamvaiból valami új és csillogó élet támadt. A szabadság ígérete. Egyetlen ambícióm volt, hogy ugyanolyan jól éljek, mint az olaszok. Nagy bosszúságomra Beppét nem volt könnyű lekötni. A kávézóban flörtölt velem, de ha megbeszéltük, hogy feljön hozzám,

rendszeresen

cserben

hagyott.

Jobb

esetben

kimentette magát üzenetben, rosszabb esetben még azt sem. Azok után, hogy olyan csodálatosan kívánatosnak éreztem magam, különösen lehangoló volt. – Megijedt tőled! – közölte Luigo. Türelmesen meghallgatta az esti beszámolóimat a kapcsolat akadozásáról, és ez volt az egyik kedvenc magyarázata Beppe különös viselkedésére, a másik pedig az, hogy talán meleg. (Luigo általában minden jóképű férfi kapcsán feltette ezt a kérdést, aki betévedt a bárba, az sem zavarta, ha barátnővel volt az illető.) – Tudja, hogy elmész, fél beléd gabalyodni. – Az nem lehet, Luigo. Csak két hétre megyek haza Londonba, azután visszajövök – nyafogtam. – Ó, istenem, nem vettem fel a köntösömet, amikor kimentem teát főzni magunknak. Talán meglátta, mekkora a fenekem, és soha többé nem akar hozzám érni. Luigo bosszúsan felsóhajtott: – Ó, bella, hát semmit nem tanultál tőlem arról, milyen nőnek lenni?

Március elején valamelyik csütörtök reggel rábukkantam egy virágpiacra a Piazza della Repubblica loggiája alatt. Ezt a tizenkilencedik századi teret a római fórum és a régi gettó helyén építették. Nagy teraszú, bájos kávézók szegélyezték, középen tarkára festett körhinta állt, oldalt hosszú loggia húzódott, és egy nagy diadalív kötötte össze a piazzát Firenze legdrágább bevásárlóutcáival. Úti célom a város főpostája volt, és hosszú délelőttre számítottam – nem először tapasztaltam, mennyi időt lehet elvesztegetni egy olasz postahivatalban. Ez afféle Bermudaháromszög, ahol az idő és az életkedv megszűnik létezni, függetlenül attól, mennyire egyszerű ügyet kell elintézned. De amint beléptem az oszlopok közé, el is felejtettem, miért jöttem: mindenütt virágok, bimbók és szirmok. Annyira lefoglalt, hogy kívánatosnak tűnjek Beppének, hogy észre sem vettem a tavasz közeledtét, és most az új évszak valósággal rám vetette magát. Illatok tobzódtak körülöttem – mámorító jácintok, édes parfümmel teli, apró nárciszok, vékony ágaikról lógó bolyhos mimózacsokrok –, mind egy apró illatbomba. Minden standot mimóza borított, hosszú ágak borultak az asztalok fölé, vagy sárga szalaggal összekötött, dundi csokrokat fektettek sorba. Megálltam, hogy beszippantsam az illatot, és az árus egy szempillantás alatt egy kis csokrot nyomott a kezembe. A puha szirmok közé temettem az arcomat, és széles mosollyal jutalmaztam, amikor azt mondta: – Önnek. Ajándék! Boldog nőnapot!

Így tudtam meg, hogy Olaszországban, március 8-án a nőket mimózával

ünneplik.

Ahogy

a

belvároson

keresztül

hazasétáltam a San Niccolòra, a hídon megállított Öreg Roberto, és több kis mimózaágat nyomott a kezembe, amiket saját fájáról szedett. Giuseppe, a csontos ékszerész is megjelent az ajtajában, hogy átnyújtson egy kis csokrot, Cristy virágfüzért rakott a hajamba. A Rifrullo Pavarottija egy csokorral várt és egy kis dalfoszlánnyal, Guido, a Tehetséges Idraulico pedig olyan

szép

mellcsokrot

adott,

hogy

megpusziltam,

aranycsillámokat hagyva vigyorgó arcán. A fornóban a pék személyesen jött ki, egy mimózagallyacskát csúsztatott a kenyerem mellé a papírzacskóba, sőt még Giuseppe is közös házunk bejárata előtt várt egy magányos mimózaszállal. Annyira tele volt a kezem a pelyhes, sárga virágokkal, hogy szomszédomnak

kellett

ajtót

nyitnia

előttem.

Saját

mimózaillat-felhőbe burkolózva mentem fel. Később, délután Beppe tűnt fel váratlanul. – Auguri, bella – a hangja recsegett a kaputelefonban. – Ti ho portato la mimosa…22 Beengedtem, és akkora csokor mimózával sétált be az illatfelhőben úszó lakásba, amekkorát még életemben nem láttam. Miközben a sarokheverő mellett álló vázába raktam a virágokat, magamban azon tűnődtem, vajon az ünnepi virágaim közül mennyi éli majd túl a hancúrozásunkat. Órákkal később, miután semmi kétségem nem maradt puha, nyirkos testem kívánatossága felől, és csodával határos módon egyetlen mimózás váza sem törött el, felültem Beppe

mögé a Vespájára, és átöleltem bőrbe burkolt derekát. Arra biztatott, hogy kísérjem el az étterembe, mondván „hogy munka közben is láthassalak”. Belementem – ellenállhatatlan volt a gondolat, hogy bejárhassam Firenzét egy Vespán, és hogy egy teljes estén át engem bámuljon valaki. Végigrobogtunk a San Niccolòn, és elhajtottunk a barátaim mellett: a Tehetséges Idraulico félbeszakította Pavarottival folytatott beszélgetését a Rifrullo előtt, hogy integessen, Pavarotti rázendített Verditől a „Libiamo”-ra. Cristy le-föl ugrált a boltja előtt, egy mimózagallyat viselt a hajában, és szélesre tárt karokkal azt kiabálta: „Auguri!”. Jack, a kutya megugatott befordultunk

minket a

az

Piazza

ékszerészüzletből, Demidoff

sarkán,

és

Öreg

ahogy Roberto

gyanakodva méregette Beppét, miközben integettem neki. Úgy éreztem magam, mint egy királynő, amint végigvonul az alattvalói között. A Ponte alle Grazie közepén Beppe félreállt, és felém fordult, bukósisakja keretbe foglalta szép arcát. – Nézd, bella, csak neked! Boldog nőnapot! Megcsókolt, és a Ponte Vecchióra mutatott, amit a mögötte lebukó nap árnyékba borított. A felhős ég lángba borult fölöttünk, a narancssárgák és pirosok mályvába váltottak, bíborba és rózsavörösbe, az Arno folyékony ametisztként hömpölygött alattunk. Beppe berúgta a motorinót, erős háta a hasamhoz simult, míg én elégedetten szippantottam be a kabátomra tűzött mimóza illatát, a lángoló ég alatt.

A következő vasárnap este, miután Beppe ígérete ellenére nem hívott fel, felhívtam Luigót. – Menjünk mulatni, bella. Találkozzunk húsz perc múlva Danténál. Luigo már ott állt a morcos költő előtt, követtem egy mellékutcába, ahol megállt két asztal mellett egy nem túl bizalomgerjesztő bár előtt, amelyet találóan Piccolónak hívtak. – Ide? Tényleg? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Igen, tényleg – felelte Luigo, és lebiggyesztette az ajkát. – Most csöndes, de még csak kilenc óra van. Kihozott nekünk két korsó sört, és vodkával töltött poharakat. – Ma inni fogsz! – utasított. Hideg volt, de mivel Luigo cigarettázni is akart, ezért vodkával melegítettük fel magunkat. Hamarosan csatlakoztak hozzánk Luigo barátai. A társaság közepe egy magas, sovány, meghatározhatatlan korú teremtés volt, alabástrom bőrét kihangsúlyozta vörös rúzsa és a hollófekete hajzuhatag, ami fuksziaszínű, taftból készült nagyestélyije

vállára

hullott,

a

térde

körül

lengedező

szoknyával. Két, nálánál legalább húsz évvel fiatalabb, gyönyörű fiú fogta közre. Luigo megsúgta, hogy Antonellát – Antót – mindig legalább két ifjú Adonisz kíséri, miután ő Firenze melegikonja. A ruhája buggyos ujja olyan eltúlzott volt, hogy bárki máson komikus lett volna, de ő olyan hanyag eleganciával és finom iróniával viselte, hogy elképesztően dögössé tette.

Amikor

mintegy

mellékesen

megjegyezte

–

tökéletes

angolsággal –, hogy az öltözékéhez Alexis Carrington Colby23 volt a minta, tudtam, hogy Antonellával jó barátok leszünk. Luigónak igaza volt a Piccolóról: éjfélre a keskeny sikátort táncoló testek és dübörgő zene töltötte meg. Másnap a telefon belecsörömpölt a másnaposságomba. Tehetetlenül hevertem a kanapén, épp egy kanna teát igyekeztem magamba diktálni, és arra vágytam, bárcsak infúzióban kapnám – még a kanna megmozdításától is fájt a fejem. Az asztalomon pompázó mimóza, jácint és nárcisz illatkeverékétől ezúttal felkavarodott a gyomrom. – Pronto? – suttogtam. – Tesoro24 – visszhangzott Antonella összetéveszthetetlen, fátyolos hangja a kagylóban. – Itt Carrington Colby. Gondolom, fáj a fejed. – Bólintottam, ő pedig folytatta, mintha csak látna. – Szerintem gyere át kávézni. Azután maradj ebédre. La mamma a másnaposság elleni orvosságát főzi. Rávettem magam, hogy megfürödjek és felöltözzek. Sütött a nap, előkotortam egy napszemüveget, mielőtt megvakulok. Antonella idős, özvegy édesanyjával élt közvetlenül a Santa Croce terén, egy bőrdíszműves fölött. Átvágtam a keskeny utcán, ahol az éjszakát töltöttük, és megborzongtam, amint elmentem a bezárt Piccolo előtt. Antonella, aki akkor elmúlt ötven, nem tartozott a generációja hagyományos firenzei női közé, akik a steppelt kabátokat és a klasszikus szabású ruhákat kedvelték. Antonella a divatszakmában dolgozott, és személy szerint a „vintage”,

dizájner ruhákat kedvelte – otthon érezte volna magát a „hipster”

Hackney

vadabb

részein,

vagy

a

brooklyni

Bushwickban. És kiváló ízlése volt. Még másnaposan is: fekete garbó, szűk nadrág, hatalmas, fekete napszemüveg, ami eltakarta a fél arcát, és tökéletes, vörös rúzs – úgy festett, akár Emma Peel a Bosszúállókban.25 – Permesso?26 – kérdeztem, miközben beléptem, és láttam Antonella mosolyán, hogy helyes döntés volt ügyelni a jó modorra. Már akkor feltűntek az olasz kultúra formalitásai, amikor legelőször itt jártam Kiccával, és ő azoknak, akikkel először találkozott, úgy köszönt, salve, nem pedig úgy, ciao. Kitanított a korrekt megszólítási formákról, a formálisabb Lei és a tu közötti különbségről, és hogy a régimódi forma – amit délen a mai napig használnak – a nagyon formális voi. Ösztönösen megértettem mindezt, ismerős volt nekem az iráni kultúrából – mindig is a formális többes számmal szólítottam meg a szüleimet, az irántuk érzett tisztelettől vezérelve. Amikor beléptem, megértettem, miért visel napszemüveget odabent – a lakás vakítóan világos volt. Fájt tőle a fejem. – Gyere be, tesoro – mondta Anto. – Azt vedd vissza – mutatott

a

napszemüvegemre.

–

Legalább

addig,

amíg

elmesélte,

hogy

megisszuk a kávét. A

konyhában

szorgoskodott,

közben

anyukája a piacra ment, bevásárolni az ebédhez. Néztem, milyen gondosan készíti elő a kávéfőzőt. Közben a válla fölött elmagyarázta, mit miért csinál: a kávéfőzőt sosem szabad

túltölteni, vagy túlságosan összetömöríteni a kávét, nem szabad forró vízzel gyorsítani a folyamatot, sőt, kis lángon kell felrakni főni, és ami a legfontosabb: abban a pillanatban, hogy kotyogni kezd, le kell venni a tűzről. Míg a kávé szemmel láthatóan szent rituálé volt a számára, Antonella közölte, hogy nem tud és nem is akar főzni. – Szerencsére erről la mamma gondoskodik, különben meghalnék! Kis ezüsttálcán szervírozta a kávét, elővett két ostyavékony porceláncsészét, a hozzá illő csészealjjal, mellé kis ezüst cukortartót

a

hozzá

passzoló

cukorfogóval,

és

minden

csészealjra még egy-egy ezüst kávéskanalat helyezett, amely illett a cukortartóhoz. Forró feketekávét töltött a csészékbe, és az ebédlőasztalra vitte a tálcát. Így tanultam meg, hogy bármennyire is bohém legyen egy olasz nő, bizonyos szabályokat sosem szegne meg. Sosem szervírozná a kávédat egy mindenféle szertartás nélkül asztalra tett, nagy bögrében. Épp befejeztem a második csésze kávémat, amikor kattant a zár, és megjött la mamma. Egy kis, köpcös asszony – jellegzetesen toszkán –, aki még be sem lépett, már beszélt. Vastag, szürke, gyapjúbuklé kabátot viselt, és hozzá illő kalap fedte rövid haját. Felpattantam, lekaptam a napszemüvegemet, és kezet fogtam vele, miközben Antonella bemutatott minket egymásnak. La mamma két oldalról megpuszilt, hatalmas keblére ölelt, azután vette csak le kabátját és kalapját, beakasztotta a bejárati ajtó melletti szekrénybe, és az

előszobatükörbe bőrével,

pillantva

világosbarna

megigazította

hajával,

a

sötétkék

haját.

Olajos

nadrágjával

és

hétköznapi cipőjével, amit magas sarkú papucsra cserélt, köszönőviszonyban sem volt gésa-szerű lányával. Házias volt, de a kasmírmelegítő fölsőjén lévő bross és a hozzá illő arany fülbevalók arról árulkodtak, még akkor is törődik a külsejével, amikor a konyhában tesz-vesz. Kötényt kötött, minket pedig elzavart az útból. Antonella a szobájába invitált, ami a Piazza Santa Crocéra nézett. Minimál dizájn és határozott vonalak – akárcsak maga Antonella –, fehér falak néhány jól összeválogatott, fekete bútorral. A sarokba tolva egy ágy, a szoba másik végében asztal, a fal mellett La Corbusier fekete bőrheverő és kockafotel. A kétszárnyas ablakon át a Santa Croce homlokzata látszott, és a kapuja körüli finom, díszes minták, akár egy kézzel vert csipkeszalag. Valóságos tömeg hömpölygött széles lépcsőjén. – Á, igen, a templom – mondta Antonella könnyedén. – Bármilyen festményt tennék is a falra, mindenképpen sértés lenne az Olasz Dicsőség Templomához képest. Anto azután költözött az anyjához, hogy az apja öt éve meghalt, „mert senki sem szeret egyedül lenni, tesoro. Nem mintha

szüksége

lenne

rám.”

Azután

elmesélte,

hogy

hetvenvalahány éve és rossz térde ellenére, la mamma életszeretete talpon tartja őt: minden reggel kimegy a piacra, mindennap főz kettejükre, és minden vasárnap délután táncolni megy.

– Szerintem udvarlója van – súgta Antonella, és mellém állt az ablaknál. – Nem árulja el! De gyanakszom. Nézz csak le! Egy alacsony férfira mutatott, aki a teret szegélyező kőpadok egyikén ült. Kockás inget és micisapkát viselt, kezét összefonva az ölében tartotta. – Nézd, mindig odalent van, amikor anyám megjön, vagy épp távozni készül – sutyorogta Antonella. – Szerintem hazakíséri anyát, azután elüldögél, hogy kipihenje magát. – Megkérdezted? – kikukucskáltam az ablakon, jókedvre derített la mamma titokzatos hódolója. – Igen, de nem mondja meg! – Anto elnevette magát, és vele nevettem. Reméltem, ha elmúlok hetven, majd lesznek férfiak, akik mindenáron haza akarnak kísérni. Antonella és én megterítettünk ebédre, la mamma hozott egy szál íriszt egy karcsú üvegvázában. Halvány, törtlila virág volt, nagy szirmai nyelvekként lógtak le. La mamma azt mondta – a lánya tolmácsolásával –, hogy a templom mellett látta meg az első firenzei íriszek egyikét nyílni. Giaggiolo, osztotta meg velem a virág toszkán nevét, és elmagyarázta, hogy a városban mindenen – még az út menti korlátokon és csatornafedeleken is – látható „háromszirmú liliom” valójában giaggiolo. – Errefelé vadon nőnek, csodás az illatuk – felém nyújtotta, hadd szagoljam meg. – Áprilisban és májusban ellepik a várost. Az első fogás sűrű, kiadós leves volt. Figyeltem, ahogy Antonella olajat önt a saját tányérjába, én is utánoztam, majd elkevertük a levest, úgy ettük. Durvára vágott zöldségekkel volt

tele, zöld levelekkel, cannellini babbal, és valami olyasmivel, amit nem ismertem fel. – Kenyér! – vágta ki la mamma diadalittasan. Antonella bevallotta, fogadtak az anyukájával, hogy nem jövök rá. – Ez ribollita, tipikus toszkán étel. – Most már te is tudod, cara – tette hozzá Antonella. – És azt tudtad, hogy a toszkán konyhaművészetet úgy hívják, la cucina povera? Azért hívják „szegénynek”, mert afféle parasztos konyhának számít, felhasznál minden alapanyagot, amit csak lehet, nem hagy veszni semmit. Ez egy föld közeli, egyszerű, kicsit sem flancos konyha. La mamma egy haragos vállrándítással közbeszólt, és Antonella gyorsan fordította: – Ha az alapanyagok olyan jók, mint a mieink, fölösleges szószokkal, tejszínnel és vajjal elfedni az ízeket. Mint a franciáknál… – Lekicsinylően horkantott. La mamma elmagyarázta, hogy a ribollitát előző este kell elkészíteni, hogy összeérjenek az ízek. – Minél tovább áll, annál finomabb lesz! Azon számos toszkán étel egyike volt, amit úgy alkottak meg, hogy felhasználhassák az egy-két nap alatt kőkeménnyé száradó helyi kenyeret – ezt már magam is megtapasztaltam azzal a kis veknivel, amit a pék rakott félre nekem. – Semmi tartósítószer, cara – mondta Anto. – Olyanok, mint mi, toszkán nők, amint látod. Semmi botox, nem úgy, mint Rómában! Csak természetes szépség! La mammával teli torokból nevettek.

A ribollita minden egyes falatjától jobban lettem, mintha orvosság lenne. Megfogadtam la mamma tanácsát, hogy ne egyek túl sokat, mivel még hátravolt a tészta. – Amíg a tészta fő, kóstoljuk meg ezeket. La mamma egy kosár teljesen rózsaszín retket tett az asztalra, az első új retek, mint mondta, fenséges termény. Magában ettük a retket, áhítatos csöndben – csak a ropogás hallatszott. Olyan csípősek voltak, hogy könnybe lábadt a szemem. La mammának igaza volt, megérdemelték, hogy önálló fogásként együk. La mamma kihozta a tésztát. A hosszú spagettiszálakat zöldborsó

ékszerek

díszítették,

rá

olvasztott

parmezán,

mellette zöldsaláta és csicseriborsó-köret. Áhítatos csönd telepedett az asztalra. Miután a repetát is elpusztítottuk, la mamma hunyorogva rám nézett. – Házas vagy? – Nem, mamma! – válaszolt Anto helyettem. – La Kamin szingli, akárcsak én… – A Kamint Hhaminnak ejtette, firenzei módra, ahol a kemény „k”-kat „h”-nak ejtik. Büszkén kihúztam magam, amiért firenzeivé léptettek elő. – Allora, non vi preoccupate!27 – mondta la mamma, és belekezdett egy barátnője történetébe, aki nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. A táncpartnere, egy özvegy, aznap

reggel

megjelent

nála

és

felajánlotta

„magát”

ajándékként: „Egy szerelmes nap, mielőtt túl öregek leszünk, hogy emlékezni tudjunk rá”. A hölgy elfogadta.

– Élete legjobb szerelmeskedése volt – mondta la mamma tárgyilagosan. – Úgyhogy ne aggódj, mindennek eljön az ideje. Még akkor is, ha olyan öreg vagy, mint én! – Ízesen nevetett, megbökte Antonellát, aki hosszan, fürkészve nézett rá. – Legalább van miért várnunk az öregkort, cara – mondta szárazon. Hazamenet la mamma szavain tűnődtem. Semmi értelme nem volt Beppe miatt bosszankodnom. Egy szexuális kaland bármikor és bárhol várhat rád, és könnyen lehet, hogy az lesz életed legjobb szexe. Miközben a számomra már ismerősnek számító mellékutcákon sétáltam, lilaakácot láttam megbújni a falak és erkélyek fölött. A Piazza Demidoff zöldjén átvágva elmentem egy orgonabokor mellett, ami az egyik sarokban nőtt, édes illata elnyomta a szokásos kutyapisiszagot. A négyszirmú virágok olyan szépek voltak, hogy szedtem néhányat, és szagolgatva vittem haza. A parkot elhagyva hosszú, halvány színű giaggolót vettem észre, olyan egyenes volt, akár a kard, virágját pengeszerű levelei fogták közre. Itt a tavasz. Biztosan tudtam, la mamma jól mondta: mindennek eljön az ideje. Ribollita (4–6 személyre) 350 g száraz cannellini bab (ha konzervbabot használsz, 400 g-os legyen, és ne öntsd ki a levét) Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj

1 gerezd fokhagyma, késlapjával összezúzva 1 szál friss rozmaring Tengeri só és fekete bors, ízlés szerint 2 finomra vágott hagyma 3 szárzeller 2 répa 1 krumpli, meghámozva, apróra vágva 1 kis kelkáposzta 1400 g-os paradicsomkonzerv, olasz 4 marék bietola (mángold, de használhatsz más tavaszi leveles zöldséget is) 4 marék cavolo nero (olasz fekete káposzta) Száraz kovászos kenyér (fél cipó) Szárított csili(pehely), ízlés szerint Szárított kakukkfű, ízlés szerint Ehhez a leveshez kicsit elő kell készülni, de megéri a fáradozást. Mosd át és áztasd be a szárított cannellini babot egy nagy tál vízbe, lehetőleg egy egész napra, de legalább éjszakára. Másnap, ha a bab megszívta magát, egy mély serpenyőben forrósíts fel egy kevés olívaolajat, és tedd bele a fokhagymagerezdet és a friss rozmaringszárat. Pirítsd kb. 1 percig (ne hagyd a fokhagymát megégni), azután tedd bele a babot. Öntsd fel 2 liter vízzel – sok vízre lesz

szükség. Forrald fel, azután fedd le, és gyöngyöztesd közepes lángon egy órát. Ha a bab megfőtt, sózd és borsozd – előbb semmiképp. Ha babkonzervet használsz, nem kell olyan sokáig vagy olyan sok vízben főzni, és félre kell tenni a bab levét. Vedd ki a rozmaringszárat és a bab felét, tedd félre. A többi babot hagyd a vízben – ez lesz a leves alapleve –, és kézi

mixerrel

pürésítsd

simára.

Ha

babkonzervet

használsz, most öntsd hozzá a levét. Egy másik mély serpenyőbe önts egy kevés olívaolajat, tedd bele a hagymát, zellert és répát, pirítsd, amíg aranybarna nem lesz, és soffrittóvá28 sűrűsödik. Tedd a krumplit a soffrittóba, és kavargasd, miközben fő. A konzervparadicsomot egy villával nyomd össze pürévé, és add hozzá a soffrittóhoz és a krumplikockákhoz. Miközben a keverék fő, távolítsd el a kelkáposzta torzsáját, és vágd vékony,

hosszú

csíkokra

a

leveleket.

Vedd

ki

a

bietolalevelek szárát, és vágd azokat nagy darabokra. Tedd meg ugyanezt a cavolo nero leveleivel is. Add a különböző leveleket a soffritto, paradicsom és krumpli keverékéhez, és keverd össze. Öntsd hozzá a bab alaplevét, fedd le az edényed, és forrald fel a levest. Ha forr, vedd le a fedőt, és gyöngyöztesd még 45 percig, gyakran kavargasd. Töltsd meg egy nagy, öntöttvas lábas alját a száraz kenyérdarabokkal. Öntsd a leves felét a kenyérre. Tégy bele még egy sor kenyeret, és öntsd rá a maradék levest. Hagyd langyosra hűlni, azután takard le fóliával, és hagyd

a hűtőben legalább két órára. Ha egész éjszaka otthagyod, ne használj fóliát. Mire kiveszed, a kenyér felszívja a levest. Tedd vissza a lábast a tűzre, forrald fel a levest újra, azután sózd, borsozd, tégy rá piros csili(pelyhe)t és kakukkfüvet. Tálald, a tányérban csorgass rá egy kis olívaolajat. Borsós spagetti firenzei módra (4 személyre) 1 nagy fej fehérhagyma Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj 2 gerezd fokhagyma 1 kg borsó (hüvelyben) Egy kisebb marék petrezselyem Tengeri só és fekete bors, ízlés szerint 50 g Pancetta (szalonna, kis darabokra vágva) 75–100 g spagetti fejenként 250 ml víz (egy bögrényi) a tészta főzővizéből Egy nagy tésztafőző edényben melegíts vizet, és ha forr, tégy bele egy csipet sót. Tedd bele a spagettit, és ha megfőtt (al dente), szűrd le, de tegyél félre valamennyi főzővizet, hogy a borsóra öntsd. Vágd apróra a hagymát. Serpenyőben melegíts kevés olívaolajat. Tedd bele a hagymát, egy zúzott fokhagymát, és pirítsd üvegesre. Pucold meg a borsót, és tedd a

serpenyőbe a hagyma mellé. Tégy bele még egy megpucolt, összezúzott fokhagymagerezdet és pár szár petrezselymet, sózd és kicsit borsozd. Öntsd bele a tésztafőző víz egynegyedét, és hagyd főni. Mielőtt a borsó teljesen megfőne és a víz elpárologna (ez körülbelül 10–15 perc, de figyelni kell!), add hozzá a pancettát. A

bögrédben

maradt

maradék

főzővizet

add

a

borsóhoz, add hozzá a spagettit, és forgasd össze, hogy a tésztát alaposan belepje a szósz. Tálald!

Április Fare l’amore, hogyan szerezz szeretőt A szezon termése: articsóka A város illata: narancs- és citromvirág Olasz pillanat: csókolózni Sienában, a Piazza del Campón A hónap olasz szava: baciami

Bementem egy kiállításra a Santa Croce lepukkantabb részén, és épp a műalkotásokat csodáltam, amikor csipogott a telefonom: Mit csinálsz ma este? Roberto,

a

ruhagyáros

küldte,

akivel

előző

este

ismerkedtem meg. Egy asztalnál ültünk a Cibreóban. Beszédbe elegyedett velem, miközben a minipizzákat ettem, amiket Beppe tukmált rám. Már csak az, ahogy azt mondta, „a ruhaiparban utazom”, megtetszett. Mély hangja, játékos modora, és Beppe üres tekintetével szemben Ruhaiparban Utazom Robertónak huncut és meleg, élénk és kíváncsi szeme

volt a szemüvege mögött. Szexi, barna haja kicsit hosszabb volt, és muris pofaszakállt viselt, két szőrháromszöget az arcán. Megkérdezte, honnan jöttem, és azt feleltem: – Veled ellentétben, nem a tizenkilencedik századból – mire hahotázva felnevetett. Ekkor vettem észre a rést a két metszőfoga között, és azonnal teljesen elfelejtettem a „Sex du Soleil-t”. Szívbemarkolóan szexi, jóképű férfi volt. Amíg Beppe nem figyelt, megadtam neki a számomat, és most visszaírtam neki: Női művészek kiállításán a szomszéddal. És csodaszép? Körülnéztem. A neonfényben úszó szoba olyan volt, mint egy felnőttoktatási központ tanterme. A műtárgyakat – festmények, kollázsok, egy keretben apró, kötött figurák – mozgatható, fehér falakra erősítették. Hosszú asztalokra helyezett papírtányérokon burgonyaszirom és sós mogyoró volt, és valaki gondoskodott az elmaradhatatlan hummuszról is. Mindezek között ápolatlan, zsíros hajú, khaki nadrágos nők flangáltak

alaktalan,

kézzel

kötött

pulcsikban.

Nem

hasonlítottak semelyik olasz nőre, akikkel addig találkoztam. Nem. Van kaja? Nem nagyon. Giuseppe azt mondta, talán később pizzázunk. Basta pizza! Küldd a címet, és érted jövök. Tíz perc sem telt el, egy fénylő, fekete Audi dorombolt odakint, és Roberto mosolygott rám a lehúzott ablakból.

Pisztáciaszínű kasmírpulóvert viselt a korddzsekije alatt, haját hátrasimította az arcából. Férfikölni illata ütötte meg az orrom, amikor megpuszilt, mélyen belélegeztem. Ahogy óvatosan leereszkedtem az alacsony bőrülésre, Roberto drámaian közölte: – Ne egyél úgy, mint egy turista! Pizza és pizza! – Erre muszáj volt nevetnem. – Elviszlek vacsorázni. Szünetes mosolya beragyogta az arcát, amikor felém fordult, és karizmatikus kisugárzása betöltötte a kocsit. Összerándult

a

gyomrom.

Visszamosolyogtam,

és

elhelyezkedtem. Száguldottunk az éjszakában, mígnem a városközponton kívül megálltunk egy kis, duruzsolással és elegáns

vacsorázókkal

teli

étteremnél.

Én

az

alkalmi

ruhámban voltam, hatalmas fülbevalókkal, de a többi, selyembe, szőrmébe öltözött, jól fésült, óriási tűsarkút viselő nőhöz képest durván alulöltözöttnek számítottam. Alaposan körülnéztem – az első rendes randim egy jó étteremben, Firenzében. Szakadtnak, egyszerűnek éreztem magam, annál is inkább, mert Roberto több asztalnál megállt, és a puccos dámák mind doromboltak neki. Úgy tűnt, mindenki ismeri és szereti. – Az olasz nők – suttogta a fülembe – sosem alulöltözöttek, szándékosan. Nevettem, tetszett a hátamhoz érő kéz, ami végigkalauzolt az asztalok között. Miután

leültünk,

a

kiállításról

meséltem

neki:

a

felnőttoktatási központ terméről, a khaki nadrágos nőkről, és a

kis, kötött figurákból álló installációról. – Á, leszbikusok! – jelentette ki sűrűn bólogatva. – Jó, hogy érted jöttem! Felajánlotta, hogy rendel nekem, és örömmel fogadtam – nem értettem az étlapot, és elbizonytalanodtam. Néztem, ahogy elbeszélget a pincérrel a legfrissebb fogásokról, mi jó aznap, alig nézett az étlapra rendelés közben, az egész csak egy beszélgetés volt. – Az összes nő, akivel ma este beszélgettem – mondtam –, azt

mondta,

megőrültem,

amiért

Londonból

Firenzébe

költöztem. Nem értem, miért. Roberto közelebb hajolt. – Firenze kicsi, cara – mondta. Én is közelebb hajoltam, és alig tudtam arra koncentrálni, amit mond, annyira közel volt a poharat tartó keze az enyémhez. – Most talán még rajongsz érte, mint az összes turista, aki ide jön, de néhány hónap múlva akkor is hazamész. Mindig így van. Határozottan bólintott, mintha megmásíthatatlan tényt közölt volna. Mielőtt tiltakozhattam volna, hozzátette, hogy ő nem lenne képes ott élni. Ő ugyanis ínyenc. – Tudod, cara, Angliának nincs gasztrokultúrája. Az emberek ott azt sem tudják, milyen valódi ételt enni. Unalmas ételeket főznek, vagy elmennek unalmas ételeket enni méregdrágán. Na és a zöldségek… –

Tudom

–

vágtam

közbe

–,

ízetlenek,

szerencsétlenségünkre! De Roberto – úgy éreztem, meg kell

védenem a városomat –, már változott a helyzet. Csodálatos éttermek nyíltak Londonban, tombol a főzőműsordivat, mindenki odavan a „lassú ételért” és a természetesért… – Persze, persze – legyintett rám. – Épp ez az. Ahhoz, hogy jót ehess Londonban, trend kell, mozgalom vagy divat. Legutóbb a barátaim elvittek egy helyre, hogy is hívták, ’Olefoods. Az angol barátaim mind olyan lelkesek voltak, nézd a

paradicsomokat,

mondták,

pont

olyanok,

mint

Olaszországban. Tényleg volt többféle. De hét fontot kértek két paradicsomért… – Tudom – nyafogtam –, és a Sant’Ambrogiót még csak meg sem közelíti. – Á, tehát érted! – kiáltott. – Olaszországban a jó étel nem csak a gazdagok kiváltsága. Mi, olaszok, szeretjük az örömöket, cara, nem vagyunk úgy belezúgva az önsanyargatásba, mint ti, angolok. Végszóra megérkezett az étel. Egy tányér érett pecorino sajt mézzel, ami a tulaj saját kaptáraiból származik, és ami felett mindketten csak „óh”-zni meg „áh”-zni tudtunk. A kis tál gőzölgő pappardelle vaddisznóraguval, amely egy különleges toszkán fogás, olyan gazdag volt, hogy az első falat után Roberto elragadtatva becsukta a szemét, felemelte az egyik kezét, és a feje fölött lengette azzal a néma, olasz gesztussal, amit a világon mindenütt megértenek. Közelebb hajolt és bevallotta, hogy ő maga is vadász. – Szeretek terepre menni, cara – dorombolta halk, bensőséges hangon, mintha valami nagyon fontosat osztana

meg velem. – Szeretek vadászni, horgászni, a természetben lenni. Megnyaltam a számat. Az étel mennyei volt, és kellemes újdonságnak számított, hogy ezt ki is lehet mutatni. De ami a legfontosabb: Roberto közelségét ellenállhatatlannak találtam – a szellemességét, a könnyedségét, az étel iránti szenvedélyét, ahogy közel hajolt és figyelmének sugarába vont, elragadó mosolyát. Mire kijött a főétel, alig bírtam megszakítani vele a szemkontaktust, akár csak annyi időre is, amíg megnézem, épp milyen falatot teszek a számba. A primi után – ami a tésztát jelentette – egy fatálon akkora „T-bone steak” következett, amekkorát még nem láttam, lényegében még vérzett. Kis tányérokon zöldségek kísérték a húst, amit Dino – Roberto ragaszkodott hozzá, hogy így szólítsam – lefejtett a csontról, egyúttal két vastag szeletet tett a tányéromra. –

Bistecca

Fiorentina!

–

jelentette

be.

–

Firenze

hagyományos étele. Annyira lefoglalt a pizza – kacsintott –, hogy még meg sem kóstoltad? – Olajat locsolt a tetejére, fokhagymás spenótot és cukkinit halmozott a tányérom szélére, és biztatott, hogy kóstoljam meg. A hús vastag volt és omlós, a szaft körbemosta a számat, gondolkodás nélkül végleg feladtam korábbi vegetáriánus életmódom. – A toszkán konyha titka, cara – mondta Dino –, hogy minden helybeli. Ez a hús a „Chianina” szarvasmarhákból van. Biztosan láttad már mindenfelé a környéken, fehér marhák… Bevallottam, hogy még egyszer sem hagytam el Firenzét.

– Dai! – kiáltotta. – Ez tarthatatlan! Most hétvégén vidékre megyek egy barátomhoz, a háza egy termálforrás közelében áll. Tudtad, hogy rengeteg van Toscanában? Ó, igen, itt a vidék is elég vulkanikus és forró, nemcsak mi, toszkánok – rám kacsintott, és lelkesen folytatta: – Csodáááálatos, velem kell jönnöd! Haboztam. Luigo szabályai szerint – amelyekbe nemrég avatott be, látván, milyen szerencsétlen vagyok a férfiakkal – máris túl könnyen adtam magam, amiért vele vacsoráztam mindössze néhány nappal a megismerkedésünk után. Nem szabad elfelednem, hogy én a díj vagyok, meg kell becsülnöm magam. Amennyire meggyőzően csak tudtam, udvariasan elhárítottam a meghívást. Az olasz férfiak nem veszik szívükre az elutasítást, ezt Kicca mondta egyszer, és örömmel láttam, hogy így van, mert Roberto könnyedén továbblépett. A múltja vad történeteivel mulattatott – többször is kihangsúlyozta, mekkora playboy volt –, „tragikus” egészségéről mesélt, és az emésztési problémáiról, amik akkor kezdődtek nála, amikor Amerikában dolgozott, de rendbe jöttek, mihelyt visszatért imádott Toscanájába, és az olasz

étrendhez.

Amikor

a

kávé

felett

a

beszélgetés

elkerülhetetlenül a szerelemre terelődött, megmondtam, hogy évek óta szingli vagyok, átugrottam a Nadar-epizódot, amelyet úgy döntöttem, én is csupán apró kitérőnek tekintek. – Ah, én is szingli vagyok egy ideje – sóhajtott Dino. – Látod, mi ketten egyformák vagyunk. – Azok lennénk?

– Sí, cara, mindketten felnőtt emberek vagyunk, és szeretünk játszani – rám nézett a borospohara fölött. Tiltakozásra nyitottam a számat, de folytatta. – Én nem ismerem az örökké tartó szerelmet – most áthatóan nézett rám –, de hiszek a szenvedélyben, és a szenvedély megélésében, akár tíz percig tart, akár húsz évig. – Nyeltem egyet, ő pedig csábítóan elmosolyodott. – Az élet értelme az öröm… és mi mindketten tudjuk, ez mind csak játék… Amikor

másnap

felhívtam

Dinót

Luigo

bárjából,

hogy

megköszönjem a csodálatos vacsorát, vidáman azt kérdezte: – Igen, de élveztél engem? Lehetetlen alak volt, és imádtam érte. Luigo csak egy pillantást vetett álmodozó tekintetemre, miután letettem a telefont, majd hideg tésztasalátát tett elém. – Edd meg, és térj vissza a földre, bella – mondta. – Dinóval beszéltél? Bólintottam. – Na és megcsókoltad? – érdeklődött. – Nem! – Aznap este az ajtóm előtt beérte egy homlokomra nyomott puszival, én pedig fellebegtem az ágyamba. – Nem volt csók, és te mégis ilyen állapotban vagy! – állapította meg. – Ebből még baj lehet… Néhány nappal később, egy esős csütörtök délután üzenetem érkezett. Hiányzom?

Visszaírtam: jobban, mint hinnéd. DINO: tudom. ÉN: na és én neked? DINO: talán jobban, mint én neked. ÉN: TALÁN? DINO: amore miooooo, azért talán, mert én nem tudom, tényleg hiányzom-e… de csodálatos játék. Sok csókot küldök. Épp valami frappáns válaszon gondolkodtam, amikor újabb üzenet érkezett. DINO: holnap

ebéd

vagy

vacsora?

Ne

mondd,

hogy

mindkettő… az túl sok. Láttam magam előtt, ahogy megremeg az orrcimpája és a fejét

hátraveti.

Megint

nevettem.

De

váratnom

kell,

megígértem magamnak – és Luigónak –, és rengeteg időt vesztegettem már arra, hogy Dinóról ábrándoztam, ezért csöndes, írással töltött hétvégét ígértem magamnak. Hűnek kell maradnom a célomhoz. ÉN: igen, csodás játék! Sem az ebéd, sem a vacsora nem jó, de kérdezz meg újból nemsokára, jó?! Nagyon reméltem, hogy így lesz. A hétvége csöndben telt, és Dino nem jelentkezett. Kimentem a piacra, flörtöltem Beppével, órákon át sétáltam, dolgoztam a könyvemen, de minden unalmasnak tűnt. Emlékeztettem magam, hogy játszunk – talán túl messzire mentem? Úgyhogy hétfő délután, amikor épp az asztalomnál tettem-vettem, és

üzenetet

kaptam

tőle,

majdnem

a

levegőbe

csaptam

örömömben. Ő pislogott előbb, nyerésre álltam! Asztalt foglaltam a kedvenc halas éttermembe szerda estére. Ne mondj nemet, többször nem kérlek. Azonnal válaszoltam: Ebben az esetben, igen. Az étterem a városfalon kívül volt, a kézművesek és régi selyemgyárak negyedében, a San Fredianóban. Itt is volt egy városkapu, amin átsétáltunk, Dino átkarolt, mintha máris szerelmesek lennénk. Tökéletes este volt, megérte egy hetet várni rá, halogatni, nemet mondani. Ezúttal készültem a randira: piros ruhát viseltem – Antonella választotta nekem saját „vintage designer” ruhái közül –, egy valódi Fontana Sisters darabot, és káprázatosan éreztem magam benne. Amikor az étteremben levettem a kabátom, Dino hátralépett, felragyogott a szeme, csettintett és megállapította: – Bellissima! A fehér abroszos asztalnál többfogásnyi nyers tengeri ételt rendelt, amit kemencében sült főfogások követtek friss folyami halakból, amiket a tulajdonos saját birtokán fogtak. Dino maga keverte a salátámat, bort töltött nekem, és tengerillatú, omlós húsfalatokat dugott a számba – valóságos figyelemáradat. Bármit mondtam, nevetett, bármit tettem, elbűvölőnek találta, és minden története valahogy hozzám kanyarodott vissza. A világ legszebb nőjének éreztem magamat.

– Jobb, mint a pizza, nem? – kérdezte a vacsora végén, és egyetértettem.

Meséltem

egy

randimról

a

közelmúltból

(ugyancsak Luigo tanácsára más férfiakkal is randiztam, nem csak Beppével), amikor egy Giacomo nevű fiú elvitt pizzázni, és azt indítványozta, hogy külön fizessünk. – Amore, ez történik, ha kölykökkel mész el – mondta tettetett szörnyülködéssel. – Mostantól csak velem járhatsz étterembe! Miközben lassan visszasétáltunk a kocsijához, közel húzott magához, én pedig rádőltem a puha kasmírra. Egyszerre léptünk, és visszatartottam a lélegzetemet, vártam a közelgő csókot. Ehelyett inkább az egyik kuncsaftjáról mesélt, egy skót kasmírvállalatról. – Imádom a kasmírt, amore – magyarázta. – Mindig azt hordok. Még az ágyban is. Te nem? – Háát, én nem – nevettem. – Szerintem nincs egy olyan ismerősöm se, aki igen. Nyilván nem a megfelelő körökben mozgok. – Amore, ezen változtatnunk kell – kiáltotta. – Miért nem jössz

velem

holnap?

Meglátogatom

az

egyik

nagykereskedőmet, azt választhatsz, amit akarsz. Ajándék, neked! Felcsillant a szemem. – Semmire sem vágyom jobban – mondtam őszintén. Napsütéses napra ébredtem, már-már meleg volt. Szinte levegőt

sem

kaptam

az

izgatottságtól.

Dinóval

kétszer

randiztunk, és még meg sem csókolt, előző este egy szívdöglesztő mosollyal és újabb homlokcsókkal rakott ki a ház előtt. Frusztráltan járkáltam a lakásban – szinte fájt, annyira vágytam rá –, mielőtt rákényszerítettem magam, hogy végül lefeküdjek. Először találkozunk nappal, nem akartam karikás szemekkel megjelenni. Beültet a menő sportautójába és vásárolni visz – jó, nem gyémántokat,

de

kasmírt,

ami

a

változékony

áprilisi

időjárásban sokkal hasznosabb. Ezekben a napokban a meleg a telet idéző hideggel váltakozott. A záporokat aranyló napsütés követte. A nap sugarai minden bokrot és sövényt apró, fehér virágokkal pettyeztek tele, édes illatuk keveredett az íriszek aromájával, belengte az egész várost. Amikor lejöttem, Dino a kocsijának dőlve állt, és feltartotta a forgalmat. Könnyedén kitárt karjába léptem, és ő a dudáló sofőrökre ügyet sem vetve megölelt, mielőtt kinyitotta nekem az ajtót. A kocsiban egymásra vigyorogtunk. Szeme csillogott a szemüveg

mögött,

pofaszakállát

frissen

fazonírozta,

kasmírfelsője lágy galambszürke volt, a kölnije átható. Olyan szexi, annyira szembeötlően és minden ízében olasz volt, el sem tudtam hinni, mennyire szerencsés vagyok. Dino

nappal

aktívabb

volt.

Folyamatosan

a

füléhez

szorította a telefonját, nagy sebességgel cikázott az autópálya sávjai

között,

egy

kézzel

vezetve,

miközben

állandóan

cigarettát szorongatott, és folyamatosan fogta a térdem – nem értettem, honnan van ennyi keze, bár egyszer, amikor

átmanőverezett két teherautó között, észrevettem, hogy a térdével kormányoz. – Üzlet, amore – a szemét az égre emelte, amikor megint csöngött a telefonja. Délre tartottunk, ki a városból, az autópályák útvesztőjében az álomszép toszkán völgyekben, mígnem fél órával később Dino megállt egy ipartelepen lévő raktár mellett. Követtem egy dizájner márkákkal teli hangárba. Dino eltűnt az irodában, de mielőtt magamra hagyott, a lelkemre kötötte, hogy válasszak bármit, ami tetszik. Azt hittem, ez egy álom, talán az is volt, egy régi álmom. A korábbi életemben ámokfutást

rendeztem

volna

itt.

Most

azonban,

ahogy

körülnéztem, semmi sem tudott lázba hozni, még a Prada ruhák

is

elvesztették

vonzerejüket

a

többi

közé

összeömlesztve. Bárhogy igyekeztem is, nem láttam semmit, amire vágytam. Be kellett ismernem a szomorú valóságot: Olaszországban, a divat hazájában, a vásárlási mániám végelgyengülésben kimúlt. Alighanem

a

megelégedettség,

konzumizmus amire

én

legnagyobb

történetesen

itt,

ellensége

a

Firenzében

találtam rá. Épp én, aki annyi éven át szítottam az elégedetlenséget a nőkben az általam szerkesztett csillogó magazinok révén, annyi vágyakozást ültettem el bennük a nevetségesen

túlárazott

dizájner

termékek

iránt,

manipuláltam őket, hogy folyamatosan vásároljanak, és pörögjön a divatipar – most beleszerettem a divat nemezisébe. Miután elégedett voltam azzal, amim van, nem kívántam részt

venni a versenyben, sem a megfelelő márkákat hordva elfoglalni

a

helyem

a

divatstátusz

mindenre

kiterjedő

hierarchiájában. San Niccolòban olyasmi részese lehettem, ami sokkal kielégítőbb a legújabb, legmenőbb márkák viselésénél. Kapcsolatra, közösségre leltem a város lakóiban, és ez a legtöbb szükségletemet kielégítette. Itt, ebben a raktárban azon kaptam magam, hogy azért babrálok a ruhákkal, mert épp rajtuk gondolkodom, de nincs szükségem rájuk. Dino üres kézzel, de korgó hassal talált rám. Mindenképpen adni akart valamit, ezért egy kasmírpulcsikkal teli kupachoz vitt, és kihúzott egyet, a színét az arcomhoz próbálta. Sötétlevendula volt, valahol a firenzei viola és a sápadt íriszek lilája között. – Ez a tiéd – nyomta a kezembe tiltakozásom ellenére. – Amore, ragaszkodom hozzá, el kell fogadnod. Megadtam magamat. Szép volt, annál is inkább, mert tőle kaptam. A puha felsőt magamhoz szorítva követtem őt a kocsihoz, ahol hozzám fordult, és egy utolsót szívott a cigarettájából. – Most már teljesen a tiéd vagyok, amore – mondta széles mosollyal, és megszabadult a csikktől. – Elviszlek ebédelni. Dino úgy döntött, vidéken eszünk. Továbbhaladtunk délre a ciprusfákkal és olajfaligetekkel tarkított, tompa aranyfényben világló,

hullámzó

hegyek

között.

Klasszikus,

képeslapra

kívánkozó volt a toszkán táj, egyszerűen lenyűgöző. Fél órával később megálltunk egy átlagos faluban, és Dino kezét a vállamra téve vezetett egy „csodáááálatos” étteremhez a nagy

központi piazzán. Kalapált a szívem, amíg a piazzán sétáltunk, olyan erős volt bennem a vágy, hogy megcsókoljam, nem tudtam, meddig bírom ki, hogy ne tegyem meg. Az ebéd valóban csodálatos volt, de alig éreztem az ízeket, annyira remegett a gyomrom. Azután Dino közölte, hogy az étteremben túl sötét van, és úgy döntöttünk, a kávénkat inkább a napsütésben isszuk meg. Egy kávézóhoz terelt a téren. Kapucsínót szerettem volna rendelni, de Dino rémülten felemelte a kezét. – Soha ne igyál kapucsínót ebéd után, csakis reggel tizenegyig szabad! – magyarázta, mintha kisgyerek lennék. – Helytelen ebéd után tejet inni, nem, nem – épp csak az ujját nem billegtette. Caffé macchiato caldót rendelt nekem, ami rövid kávé kevés meleg tejhabbal a tetején. – Olyan, mint egy mini kapucsínó, de nem annyira rossz a pocakodnak – mondta, és megsimogatta a hasamat, én pedig igyekeztem visszatartani a térdem remegését. – Én még a macchiatót sem bírom evés után. Ételre nem iszunk tejet. Most jöttem rá, hogy Kicca arcán az a furcsa kifejezés, amikor olaszországi útjainkon ebéd után kapucsínót kértem, rosszul álcázott döbbenet volt, ugyanakkor az irántam érzett szeretete jele, mert mégsem avatkozott közbe. Dino egy kortyra lehajtotta a kávéját. Én elszopogattam a macchiatót, és Dinót néztem, aki a tér közepén cigarettázott és telefonált.

A

Utánamentem.

szemét

egy

percre

sem

vette

le

rólam.

– Olyan közel vagyunk Sienához, tragédia lenne nem elmenni – közölte. Azután gondterhelt lett. – Csak az a baj, hogy találkozóm van Firenzében egy óra múlva, nincs időnk mindkettőre. – Ó ne aggódj, majd máskor – mondtam, és próbáltam palástolni a csalódottságomat. – Menjünk vissza! – Talán átrakhatom a megbeszélést… – Legyen úgy, ahogy akarod. – Attól függ… – hosszan rám nézett, beleremegett a gyomrom. – Mitől? – kérdeztem hirtelen szégyenlőssé válva. Rám nézett, a fejét oldalt hajtotta, mosoly bujkált az ajkán, és határozottan közelebb lépett. – Tőled… Baciami, amore! És ott, a nap fénytócsájában, a tér közepén a karjába vont, és végre megcsókolt. Madarak trilláztak, szellő borzolta a fákat. Hozzátapadtam, elolvadtam édes csókjától. Úgy éreztem, örökké tart. Amikor végre levegőt vettünk, örömmel megnyalta a száját és rám nézett. Azután újból megcsókolt, finoman, és én alig kaptam levegőt. – Akkor lemondom… Miután telefonált, fellelkesedtünk, mint a gyerekek, akik kimenőt kaptak az iskolából. Futva mentünk vissza a kocsihoz. Kinyújtotta a karját, én pedig a vállára hajtottam a fejem, miközben vezetett, csókolgattam az arcát, nyakát és az ajkát, amíg kormányozott. Minden pirosnál addig csókolóztunk, amíg

mögöttünk

az

autók

dudálni

nem

kezdtek,

hogy

kizökkentsenek. Az út meredeken kapaszkodott Siena falai felé, a napsütötte völgyek ragyogó tája elmaradt mögöttünk. Keze a térdemen pihent, én pedig hangosan felsóhajtottam. Dino a másik kezével kiintett az ablakon. – Az otthonom, amore. Büszkén mutatta nekem, ilyen egy toszkán férfi és a szülőföldje. Szerelmes vagyok, gondoltam. Siena olyan volt azon a tündöklő délutánon, mintha csak a miénk lenne. Most, hogy végre elcsattant az első csók, nem bírtuk abbahagyni. Az ajkát mintha nekem tervezték volna, a teste tökéletesen passzolt az enyémhez, melegsége, törődése annyira ismerős volt, és közben mégis annyira izgató, hogy hihetetlennek tűnt, miért nem vagyunk még szeretők. Az égető vágy és a beteljesítése között édesen lebegve csak egymással foglalkoztunk. Siena meredek, középkori utcáin tolonghattak a turisták, észre sem vettük őket. Séta közben szorosan magához ölelt és lepkeszerű csókokkal borított. Váratlanul ért a Piazza del Campo szépsége, ez a hatalmas, kör alakú tér, amit minden oldalról magas, középkori paloták vettek körbe, míg középen karcsú torony emelkedett a Palazzo Pubblico monumentális épületéből. Lenyűgöző volt, merőben más, mint Firenze szépsége.

Csak

álltam

és

ámultam,

miközben

Dino

végigmutogatta a különböző épületeket, elmagyarázta, hogy a nagy, kerek tér évente egyszer átalakul versenypályává – itt rendezik a Paliót, Siena híres lóversenyét.

– Majd elhozlak, amore – ígérte –, nyáron… Leültünk

egy

asztal

mellé

a

téren,

és

mindketten

napszemüveget vettünk a ragyogás ellen. Csüggtem minden szaván, ő pedig fogta a kezem, és egymás után megcsókolta az ujjaimat. Megszédültem, tőle, a naptól, a Campótól, és egyfolytában mosolyognom kellett. A szomszéd asztalnál ülő amerikai házaspár közelebb hajolt és megkért minket, hogy fényképezzük le őket. Dino túláradó olasz szívélyességgel elvette a gépet és elkészítette a képet, miközben megnevettette őket. Mint később elmondta, így legalább elmesélhetik, hogy egy igazi olasszal is találkoztak, nem csak az „O Sole Mió”-t éneklő pincérekkel. Amikor az amerikai férfi visszavette a fényképezőgépet, felajánlotta, hogy lefényképez minket a telefonommal. – Muszáj, hogy legyen egy képük erről, ahogy itt ülnek, akár két filmcsillag – mondta. Pontosan így éreztem magamat a jóképű olasz pasim mellett, ahogy ültünk a sötét napszemüvegeinkben, Dino pedig hanyagul átkarolt, és sugárzóan mosolyogtunk: épp olyan elbűvölően olasznak éreztem magam, mint amilyen ő volt. Vonzónak, mint egy filmcsillag. A délután hátralévő részét végigflörtöltük Siena keskeny utcáin a magas palazzók között. Bementünk minden sikátorba, mint a tinédzserek, végignéztünk minden boltot, megcsodáltuk a katedrális fodros homlokzatát. Dino rendre távolabb állt, amikor telefonálnia kellett, majd visszajött és megcsókolta a csuklóm belsejét, megsimogatta a hajamat. Mire indultunk, a

nap kezdett lemenni, és lehűlt a levegő. Önkéntelenül is megborzongtam. Miközben kihajtottunk a városkapun és lefelé kanyarogtunk a hegyről, a nap lassan ereszkedni kezdett az alattunk elterülő völgybe. A fény végigpásztázta a tájat – pont úgy nézett ki, mint bármelyik reneszánsz festményen, amit az Uffiziben láttam. Dino kinyújtotta a karját, és hozzá bújtam, beittam az illatát. – Amore, te fázol! – jelentette ki drámaian. Amore, gondoltam örömmel. Az amoréja vagyok! Korábban is szólított amorénak, de most őszintének hangzott. Azon tűnődtem, van-e szebb szó az olasz nyelvben. Megnyugtattam, hogy jól vagyok, de fejébe vette, hogy megfázom, ha nem tesz valamit azonnal. Feltűnt, hogy az olaszok nemhogy nem közömbösek az esővel szemben, de halálosan félnek a megfázástól. Már nem is számoltam, hányszor húzta Cristy szorosabbra a sálat a nyakamon, vagy hányszor hajtotta fel a galléromat Antonio a piacon. Dino sem különbözött. Gyorsan

lehajtott

az

autópályáról,

és

továbbhaladva

leparkolt egy keskeny mellékút mellett. – Eccolo! – mondta, és kisegített a kocsiból. Fogalmam sem volt, hol vagyunk. Alattunk kis vízesések zubogtak alá egy természetes medencébe, és gőz szállt fel a fehéren bugyogó vízből a sötétlő égre. Körbevett a kénes víz fojtogató szaga. Néhány ember ücsörgött a sziklákon, amin végigfolyt a víz. – Gyere, amore, megfürdünk. Ez felmelegít, forró gyógyvíz, így biztos nem betegszel meg.

– De Dino, miben leszünk? – kiáltottam, hiszen nem hoztunk semmit. – Boh! – a magasba lendítette a karját. – Fehérneműben? Egy pillanatra megtorpantam. – Jöjjünk inkább vissza máskor. Úgy értem… – de hogyan is? Még nem álltam készen levetkőzni előtte. Egyszerre nagyon szégyenlős lettem. Egy csókkal ajkamra forrasztotta a szót. – Csss, amore, ne stresszelj, szórakozunk, oké? Elkezdte ledobálni magáról a ruhát, én is így tettem, gyorsan lehámoztam magamról a göncöket, és követtem, amint végigszaladt a hűvös levegőben és bebújt a meleg, büdös vízbe. A víz mennyei volt, gőzölgő és forró, a szaghoz hozzá kellett szokni,

de

bársonyosan

simogatta

a

bőrömet.

Körbeevickéltünk a különböző medencékben, befeküdtünk a kisebb vízesések alá, amiket találtunk, hagytuk, hogy a víz a vállunkra csobogjon. Dino körülöttem úszott, és ott, ahol elég mély volt a víz, hogy elfedjen minket, a lábam közé feküdt, fogdosott és simogatott az átlátszatlan, fehéren gőzölgő víz alatt, hozzám nyomta a testét és addig csókolt, amíg a szenvedélytől lihegni kezdtem. Közben leszállt az este, feljött a hold, a gőz felszállt, mint a köd. Lágy, meleg víz nyaldosta a nyakunkat, az éjszaka hangjai ciripeltek körülöttünk, és a fülembe suttogott, „amore, bella”, miközben én ziháltam. Végül eltávolodott tőlem. Egyedül maradtunk. Dino rekedt hangon azt javasolta, menjünk. – …ha nem baj. Ma amore, quanto sei bella…29

Kiszaladtunk a hideg levegőre, a testünk szó szerint gőzölgött a gyógyvíz melegétől, annyira felhevített minket a fürdő és a szenvedély, hogy nem is fáztunk. Dino ideadott egy marék kasmírfelsőt, amit a kocsi csomagtartójában talált: – Nincs törölközőnk, használd ezt, régi minták… Szó szerint megcsíptem magamat. Itt vagyok egy olasz playboyjal a bársonyos toszkán éjszakában, és kasmírral törölközöm. A vágytól megrészegülten visszabotladoztunk a kocsihoz, ahol narancssárga vadászkendőjébe bugyolálta a fejemet, és szorosan összefogta a vállamon. – Nehogy megfázz! – mondta, és közben végig csókolgatott. Hátradőltem az ülésen, néztem, ahogy Siena fényei távolodnak, fent a hegyen, körülöttünk a vidék sötét és élettel teli, az agyam zsongott elégedettségemben. Ahogy haladtunk, a hold megvilágított egy települést a dombtetőn, olyan volt, mint egy délibáb. –

Monteriggioni!

–

mutatta

Dino.

Egy

középkori,

megerősített falu, tökéletesen fennmaradt fal veszi körbe, őrtornyok tűzdelik, és ki van világítva, mint egy díszlet. Azt vártam, mikor jelenik meg Aranyhaj valamelyik torony ablakában. –

Amore,

biztos

éhes

vagy.

Firenze

messze

van,

vacsorázzunk itt. Beleegyeztem. Úgy tűnt, sosem lesz vége ennek a randinak, ennek a napnak, és cseppet sem bántam. Azt akartam, hogy minél tovább tartson ez az álom. A városkapun keresztül a középkori piazzára értünk, amit csodás, terrakottatetős,

kivilágított és elhagyatott kőépületek vettek körbe. A tér egyik végén étterem volt, a másikon hotel. Egymásra néztünk, a kérdés kimondatlanul is ott lebegett köztünk. A karjára fonta a kezem, és az étteremhez vezetett. Miközben a tipikus toszkán vacsorát, vaddisznós tésztát ettünk és bisteccát, Dino majd felfalt a szemével. A pillantásáról eszembe jutott, milyen szenvedélyesek voltunk Petriolo medencéiben, és nagyon vágytam rá, hogy ismét megérinthessem meztelen bőrét, amely selymesen feszült az izmain. Kitalálta a gondolataimat. – Tudod, későre jár… itt a hotel… talán maradhatnánk – próbált közömbös hangot erőltetni magára. – Fáradt vagyok, és még hosszú az út – mondta, és feszülten figyelt. Az

étellel

foglalatoskodtam,

mert

hirtelen

elbizonytalanodtam. Amint kimondta, amit én is gondoltam, vágyakozás fogott el a lakásom biztonsága után, hogy a meleg sarokban üljek a heverőn, nézzem, amint Giuseppe árnyéka a szemben lévő falra vetül. Körülnéztem a trattoriában, a falakon vaddisznótrófeák és sonkák lógtak, a vágyam kezdett érthetetlen

pánikká

változni.

Hirtelen

nem

tudtam,

biztonságban vagyok-e Dinóval. A hallgatásomra összeráncolta a homlokát, elkomorult az arca. – Vabbé – vont vállat. – Fejezzük be a vacsoránkat, utána is dönthetsz. Félénken mosolyogtam.

– Bár már úgy is döntöttél – morogta éllel a hangjában. Kényelmetlenül fészkelődtem. – A nők mindig ezt csinálják. Rendben, tegyél nyugodtan úgy, mintha… Ez

volt

az

első

ellenszenves

beszólása,

és

nagyon

nyugtalanított. Nehogy már ne húzhassam be a féket, ha azt akarom! Vagy már így is túl messzire mentem? Zavartan piszkáltam az ételt, ő elnézést kért, és kiment a mosdóba. Gyorsan

elővettem

a

telefonomat,

és

üzenetet

írtam

Giacomónak, a pizzás srácnak, hogy szívesen vele vacsorázom másnap,

és

mintegy

mellékesen

megjegyeztem,

épp

Monteriggioniban turistáskodom, ha nem jönnék a randira, kezdjen kerestetni, és hozzátettem, hogy LOL. Visszadugtam a mobilt a táskámba. Így ha kiderül, hogy Dino őrült gyilkos, legalább valakinek feltűnik másnap a távollétem, és tudja, hol keressenek. Teljesen észszerűnek tűnt. Különösen most, hogy Dinót ilyen veszélyesnek éreztem. Amikor visszajött, ismét a régi sármos önmaga volt, megettük a csodálatos vacsorát és fenséges vörösborral öblítettük

le.

A

bor

ellazított,

és

amikor

kacarászva

visszatértünk a piazzára, Dino a hotelhez vezetett. – Nézzük meg az árakat, amore, ha elfogadhatóak, maradhatunk ma éjszakára. Ő döntött. A recepciós alaposan végigmért a szemüvege fölött – se bőröndök, se útlevél. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Amikor Dino visszajött és megfogta a kezem, láttam, hogy szerzett

két

fogkefét,

amihez

kis

fogkrémes

tubust

is

csomagoltak. Szó nélkül felvezetett a szobánkba, megvárta, amíg a recepciós elment, majd erővel az ágyra hajított. Minden tiltakozásom a torkomra forrt, ahogy testét az enyémhez szorította, összecsókolt, ujjaival feltérképezte a testemet, és közben

valahogy

lejöttek

a

ruháim.

Akkor

fölém

állt

meztelenül, teste sima és izmos, karja gyönyörű, hosszú. – Bellissima sei – mormolta, elegáns, vékony ujjaival a mellemet markolta, átfogta a csípőmet, a combom közé nyomult, beborított a teste. Szétáradt bennem a tűz – ez nem a Sex du Soleil, ez mély volt és komoly, minden játszadozás eltűnt,

egész

idő

alatt

a

szemembe

nézett,

miközben

szeretkeztünk, az ágyhoz szögezett, és fogta a csuklómat. Elaléltam a csókjaitól, de közben küzdöttem az ereje ellen, ösztönösen dacoltam vele, nem tudtam eldönteni, hogy játszunk vagy harcolunk egymással, de ettől csak elszántabb lett, még durvább, ahogy belém lökte magát, elakadt a szavam, karmoltam, haraptam a száját, a hátába vájtam a körmömet, kiserkent a vére. – Add meg magad – suttogta szemét az enyémbe fúrva –, amore, add meg magadat, az enyém vagy. Nem győzhetsz! Lassan elvesztem a ritmusában, és megadtam magam. Már kora reggel volt, kimerülten feküdtünk, a háta sebes volt a karmolásomtól, az ajka a harapásomtól, csak akkor lett ismét gyöngéd, finoman magához ölelt és azt suttogta a nyakamba, „amore mio”, így aludtunk el, összefonódva. – Luigo, mint kiderült, mégis könnyűvérű vagyok! – jelentettem be, amikor másnap este besétáltam a bárba.

– Tudtam, hogy nem véletlenül kedvellek úgy, bella – vágta rá szemrebbenés nélkül. Amikor elmeséltem a Dinóval töltött huszonnégy órámat, Luigo füttyentett. – Lám, lám, lám – ámuldozott. – Igazi vadász! – Ezt hogy érted? – kérdeztem. Az erőszakosságát nem említettem, mert magamban is átugrottam, annyira gyöngéd volt az éjszaka további részében, hogy meggyőztem magam, félreértettem a szenvedélye erejét, és különben is, én sem voltam épp szelíd. – Bevetette a csodafegyvereket, mi? – Luigo megpörgette a kezéből elmaradhatatlan konyharuhát. – Divat, Siena, a termálfürdő, Monteriggioni! Nem csoda, hogy nem tudtál ellenállni! – Luigo, szerelmes vagyok! – körbepörögtem az üres bárban. – Tudom, hogy még korai, de tényleg szerelmes vagyok! – Amit te érzel, bella – mondta Luigo szigorúan –, az nem szerelem. Higgy nekem, ez nem innen jön – kezét a saját szívére tette. – Ó, fogd be! – a kezem a fülemre tapasztottam, ráztam a fejem és hangosan énekeltem: – Lalalala, nem hallak… – Va bene – megölelt. – Élvezd, bella, igazán csodás történetnek hangzik. Dino és én a Lungarnón száguldoztunk épp „egy kis, családi étterembe, tetszeni fog”. Munkából egyenesen a lakásomra jött,

és olyan sokáig szeretkeztünk, hogy féltünk, lekéssük a vacsorát. – Amore, ennünk kell valami könnyűt – közölte, miközben „beolvadtam” a kocsijába –, késő van, a gyomrunk nem bírná a tésztát már ilyenkor. – Előre telefonált, hogy rendeljen. – Omlett friss carciofival, hogy is mondják – elhallgatott, kereste a szót. – Tudod, a zöldség, aminek szíve van. Nevettem, Olaszországban még a zöldségeknek is szívük van! – Articsóka? – Siiiii, amore – mondta elnyújtva, és átnyúlt, hogy megcirógassa az arcomat. – Nem csak szép vagy, okos is. A trattoria egy kis mellékutcában volt az Uffizi loggiája mögött, közvetlenül a folyóparton, a Ponte Vecchio tövében. Szinte barlangszerű volt, meredek lépcsőn lehetett leérni, ami asztalokkal

zsúfolt,

kis

pincébe

vezetett,

a

falakat

borospalackok szegélyezték. A tulaj szívélyesen üdvözölte Dinót, és egy padoktól körülvett hosszú asztal végébe kísért minket a sarokba. Azonnal hozták az omlettet, habos volt és krémes, tele friss articsókával – most volt szezonja, mint megtudtam. Dino öntött nekem egy kis pohár bort, és biztatott, hogy kóstoljam meg, közben a zsenge, nyers articsókából készült salátára parmezánt tett, és kenyérdarabokat tört, hogy kitunkoljuk a tojást. Közel ült hozzám a padon, evés közben összeért a vállunk. Miután végeztünk, jelentőségteljesen megkérdezte, milyen volt a napom. Elmeséltem, hogy az utcán

találkoztam Öreg Robertóval, és írtam kicsit, majd táncoltam Luigóval a bárban. – És a Pizzás Srác? – Figyelmesen nézett. Reggel bevallottam neki, hogy ebédelni megyek a sráccal, aki el akarta felezni a számlát, de azt hazudtam, hogy még régebben beszéltük meg. – Ó, hát megebédeltünk, aztán hazamentem. Ennyi – mondtam könnyedén. – Megcsókoltad? – tekintetét az enyémbe fúrta. – Neeeem! – kiáltottam, de az arcom elárult, Dino drámaian felszisszent. – Amore, megcsókoltad! Pocsékul hazudsz! – Jó, oké, de ő csókolt meg engem az ajtónál, utána elmenekültem, komolyan. Ennyi volt. A szemében villant valami, amit megbántottságnak véltem, de igyekezett szenvtelen arcot vágni. Megfogtam a kezét. Szörnyen éreztem magamat. – Dino, ó, jaj, ne, sajnálom – mondtam halkan. – Ez nem jellemző rám, hidd el. Kérlek, bocsáss meg! – Semmi közöm hozzá, amore, ha így akarsz játszani. De ne feledd, én ezt a játékot nagyon jól játszom, talán még nálad is sokkal jobb vagyok benne. – Ó nem, nem játszom, ez nem játék! Megbántottalak, utálom magam – és a megbánástól sírva fakadtam. Rossz érzés fogott el, nagyon megrémültem, hogy elveszítem. Megenyhült, a karjába vont, és letörölte a könnyeimet. – Ne sírj, Kamin. Semmiség. De ígérd meg, hogy mostantól csak engem csókolsz!

– Ó, úgy lesz, Dino, ígérem! Másnap Londonba kellett repülnöm. Két hétre szabaddá kellett tennem a lakást – Christobel és családja Firenzébe utaztak húsvétra,

én

pedig

hazamentem,

hogy

meglátogassak

mindenkit, és hozzak még ruhákat magamnak. Dino reggel a kocsijába ültetett. – Elviszlek vásárolni, kell néhány apróság, hogy hazavihesd a mammának! A Cascine Parkhoz mentünk, ez Firenze zöld tüdeje. Előttünk volt a Stazione Leopolda, egy régi állomás, amit nagy kiállítótérré alakítottak át, egy nagy plakát étel- és borvásárt hirdetett. Bementünk egy emberekkel teli, tágas csarnokba, ahol vászonterítőkkel borított standok álltak. Élelmiszertermelők gyűltek itt össze egész Olaszországból, kipakolt portékáiktól csak úgy roskadtak a díszes táblák alatt álló standok

és

kóstoltatóasztalok:

hatalmas

kerek

sajtok,

kampókról lógó sonkák, sorokba rendezett, karcsú szalámik és dundi mortadellák, húsvágók berregése, hangkavalkád és mindenféle illatok. Minden régió képviseltette magát, minden borvidéknek saját szeglete volt, és Dino körbekalauzolt, bejelentette, hogy a leckénket a legbecsesebb olasz portékával kezdjük: az olívaolajjal. Biztatott, hogy kóstoljak meg többféle, más-más olasz provinciából származó olívaolajat, megtanított, hogy ismerhetem fel a különböző ízeket, a déli olaj nyersebb zamatát

és

a

kifinomultabb

toszkánt.

Megpróbáltam

elkápráztatni azzal, amit Antoniótól tanultam a piacon, de szánakozva nézett rám. – Nem rossz, de még sokat kell tanulnod – mondta. Különböző

olajokat

kóstoltunk,

nagy

kenyérdarabokat

tunkoltunk az aranyló folyadékkal teli tálakba, elutasítottunk egy csípős olajat Szardíniából, egy kesernyéset Calabriából, míg végül kiegyeztünk egy üveg aranyos-zöldes, bársonyos textúrájú változatban, ami egy toszkán tanyán készült. Elsápadtam, amikor megláttam az árát, de Dinónak a szeme sem rebbent, elővett egy köteg pénzt, és azt sem hagyta, hogy a táskát vigyem. Kézműves csokoládék és panettonék körül őgyelegtünk, majd megálltunk a sötétbarna különböző árnyalataiban játszó üvegek előtt. A következő leckét balzsamecetből vettem. – Ez – közölte Dino – a legjobb balzsamecet Olaszországban! A stand mögött álló lány bólogatott, és angolul kiselőadást tartott a portékájáról. Megtudtam, hogy a balzsamecet – amely csakis modenai lehet – a fehérszőlő felforralt mustjából készül. A lány egy kis üvegre mutatott, olyan volt, mintha melasz volna benne; ez volt a prémium balzsamecet, öt évtizeden át érlelték különböző hordókban, amelyek mindegyike más-más fából készült. Nem olyan volt, mint ahogy az ecetet én ismertem: a textúrája sűrű, szirupos, az édes és savanyú különleges keveréke. Az eladó megmutatta, miről ismerni meg a jó balzsamecetet: lögyböld körbe az üvegben, ne legyen se túl szirupos, se túl híg. A címkén pedig ott kell lennie, folytatta, hogy aceto balsamico tradizionale di Modena.

– E nélkül a mondat nélkül csak karamellel és cukorral ízesített, sima borecet. Az ötvenéves ecetet félretettük a csinos kis üvegecskéjével, és valami megfizethetőbbet kerestünk, egy öt évig érleltet. Dino ismét előhúzta a pénzkötegét, elvette az üveget, és a parmezánszekció felé terelt. Itt valóságos sajterődítmények emelkedtek. Mennyei illat volt, úgy éreztem magam, mint Alice, amikor lezuhan egy érett parmezánból készült nyúlüregbe. Mindegyik standon arany sajtkerekek hevertek, oldalukra rápecsételve: ParmigianoReggiano. – Ez a harmadik, amire szükséged lesz. Dino megkínált egy kockával az első standon kínált kóstolóból. Morzsás volt és zsíros, krémes, nem is hasonlított ahhoz a fűrészporszerű parmezánhoz, amihez hozzászoktam. – Tudtad, amore, hogy ötszáz liter tej szükséges egy guriga parmezánhoz? – kérdezte Dino. – Nem, nem tudtam – feleltem. – Ez itt harmincöt kiló – mutatott az egyikre. – Az ízét a tejnek köszönheti, és annak, hogy két évig érlelték. – Nagyon egészséges is – kotyogott közben a férfi a pult mögül. – Jó foszfor-, protein- és kalciumforrás… – Hétszáz éve így készítik – folytatta Dino, nem hagyta, hogy lepipálják. – Nem adnak hozzá semmit, csak tejoltót, és másfél évig hagyják érni. Rá kell pecsételni az oldalára, hogy tudd, valódi. Értetlenül néztem rá.

– Amore, a konyhai hagyományaink régiek és fontosak nekünk – magyarázta, mint egy gyereknek. – Ha olyan különlegességekkel rendelkezel, mint például a parmezán, amit kizárólag Parma és Reggio Emilia bizonyos részein lehet készíteni, akkor azokat tisztelni kell. Nemcsak az étel történelme miatt, hanem a magad és azok iránti tiszteletből, akik készítik. Nektek, angoloknak csak arra való az étel, hogy megtömhessétek a hasatokat és még többet ihassatok – huncutul nézett rám. – De nekünk, olaszoknak az étel művészet, és tiszteletet érdemel, akárcsak a testünk, és általa minden, amit megeszünk. Ez, hogy úgy mondjam, egy gyümölcsöző körforgás. Megkérte, hogy vágjanak néhány cikk sajtot közvetlenül a sajtkerékből, zsírpapírba csomagolták, azután jó sok fóliába – mint mondták, így kell tárolnom majd. – Végül – mondta színpadiasan, miközben ismét elővette a bankjegykötegét – ne feledd, hogy finomabb olyan tésztán, amihez olaj helyett vajat használnak, és sose edd tengeri étellel! Megöleltem. – Igazán nagyvonalú vagy, Dino, köszönöm! Miért vagy ilyen kedves hozzám? Gyöngéden nézett rám. – Azért, amore, mert látom, hogy kedvességre van szükséged. Articsókás omlett

(1–2 személyre) 1 nagy, friss articsóka Csúcsminőségű olívaolaj 2–4 tojás mérettől függően (szabad tartású, organikus) Tej (max. 2 csésze minden tojáshoz) Tengeri só és fekete bors ízlés szerint Petrezselyem a díszítéshez Fogd az articsókát, és vágd le a levelek kemény tetejét. Vágd fel az így megmaradt szívet és a zsenge leveleket. Serpenyőben melegítsd fel az olívaolajat, és forgasd meg benne az articsókadarabokat, amíg megpirulnak. Egy tálban keverd ki a tojásokat egy kis zsíros tejjel. Öntsd a megpirult articsókához és süsd, ízesítsd a tengeri sóval és fekete borssal. Amikor a tojás kezd elválni a serpenyő szélétől, egy nagy faspatulával vagy fakanállal fordítsd meg az omlettet. Süsd a másik oldalát aranybarnára, szórj a tetejére frissen vágott petrezselymet, azután tálald! Új articsókás és parmezános saláta (2 személyre) 3 nagy, friss articsóka Vékony szelet, nagyon jó minőségű parmezán Balzsamecet, ízlés szerint Tengeri só és fekete bors, ízlés szerint

Fogd az articsókát, és vágd le a külső leveleket és a kemény tetejét. A maradék articsókát vágd apróra, tedd egy tálba, és add hozzá a parmezánt. Öntsd le bőségesen olívaolajjal, löttyints rá balzsamecetet, őrölj némi tengeri sót, fekete borsot a tetejére, és tálald!

Május Mangia, mangia! –, hogyan egyél hízás nélkül A szezon termése: lóbab A város illata: írisz és akác Olasz pillanat: San Niccolò a szabadtéri irodám! A hónap olasz szava: stringimi forte!

Elhelyezkedtem az ülésben, bekötöttem a biztonsági övet. Elővettem a mobilom és bekapcsoltam rajta a kamerát, megnéztem magam a kis képernyőn. Frissen vágott haj, a bőröm egész jó ahhoz képest, hogy két héten át szenvedtem a hideg Londonban. Tettem az aranycsillámos szájfényből az ajkaimra, és megcsipkedtem az arcom, hogy szín menjen bele – ezt a trükköt Luigo magától Scarlett O’Harától tanulta, és továbbadta nekem –, csókra csücsörített szájjal készítettem egy fotót. Elküldtem Dinónak. Pillanatokon belül jött a válasz:

Akkor vagy a legszebb, amikor velem csókolózol. Amore, kijövök eléd. Két hét távollét után, néhány órán belül újra látom Dinót. Mosolyogva dőltem hátra – visszamegyek Firenzébe, és a szerelmem elém jön a reptérre. Négy hónappal azután, hogy reménytelenül

túlsúlyosan,

pattanásosan,

kiégve

és

boldogtalanul először betettem ide a lábam, most hat kilóval könnyebben, egy számmal kisebb ruhaméretben, bársonyosan sima bőrrel és boldogsággal a szívemben térek vissza. Ha magam nem is vettem volna észre, Londonban újra és újra tudtomra adták, még anyám is elismerően méricskélte új alakomat. Megkérdezték, milyen diétát folytatok, milyen új edzésmód hozta ezt az eredményt, de nem tudtam mit mondani nekik – úgysem hitték volna el, hogy a sok tészta, olívaolaj, a vörösbor és gelato teszi, miután annyi diéta és táplálkozás-szakértő vallott kudarcot velem. Kicca csak vállat vont. – Talán a boldogság teszi? Most,

amikor

izgatottan

fészkelődtem,

ez

tűnt

a

legvalószínűbb magyarázatnak. Kigyulladt a biztonsági öv jele, leszállásra készültünk. Lenéztem Pisa fényeire – valahol odalent vár Dino. Firenzében pedig az összes barátom. Meglepetésemre üzenetet kaptam Beppétől, aki megerősítette ajánlatát, hogy kijön a reptérre, és cipeli a csomagjaimat. Giuseppe rendszeresen megírta San Niccolò híreit. Luigóval még énekeltünk is közösen egy kis Culture Clubot Skype-on keresztül az egyik csendes estén.

De legjobban Dino lepett meg, akinek lelkesedését még a távolság sem hűtötte le. Minden reggel telefonált úton az „irodájába” – a családja egyik lakásába, amit irodának használt –, napközben pedig, ha egyedül ült az asztala mögött, felhívott Skype-on. A csetelés gyakran átcsapott videóhívásba, én pedig bezárkóztam a szobámba a szüleim lakásában, teljesen rabul ejtett a képernyőmön megjelenő arc. Egy vagy két nap sem telt el, és a beszélgetésünk a szex felé terelődött. Dino azt követelte, hogy vetkőzzem neki. Csak akkor egyeztem bele, amikor megígérte, hogy ő is ugyanígy tesz, és onnan már csak egy kis lépés volt az elkerülhetetlen – a videószex. Ez pillanatok alatt általános közjátékká vált a külön töltött napok alatt, egyikünk sem bírt ellenállni a késztetésnek. Ilyenkor, miután kiélveztük egymást, úgy bukkantam elő a szobámból, kipirosodva, kifulladva, mint egy szégyentelen kamaszlány. Valamelyik nap alaposan szemügyre vett egy kontinensnyi távolságból. – Amore, a körmöd fekete. Egyik exem sem vett szemügyre ilyen alaposan, ennyire kimerítően, egyik sem beszélt ennyit a külsőmről, nem érdekelte ennyire, hogy milyen színeket viselek, vagy mit kellene ennem. A kamera elé emeltem a kezem. – Tetszik? – Hmmmm – morfondírozott. – Jobban tetszett az előző. Próbáld ki a Chanel bézst, nagyon elegáns, csodáááás lenne rajtad, amore. – Jó, de ez a szín most nagyon divatos – ellenkeztem.

Felemelte a kezét. – Amore, nem vitázom divatról egy angol nővel! Elnevettem magam. Mindig a legarrogánsabb beszólásai mulattattak a legjobban. Azért is szembeszálltam vele. – Ó, ne már, a britek is tudnak azért egy s mást. Ott van Vivienne Westwood – mutattam rá. – Senki nem szab olyan öltönyt, mint ő. – Komolyan, amore mio, nem bírnám ki, ha erről beszélnénk. Olasz vagyok… Most, a repülőn, a kezemre néztem, a körmeimen klasszikus Chanel bézs. Igaza volt, elegánsabb, de azért becsomagoltam a fekete lakkomat is. Csak érkezzem már meg, találkozzam végre vele, találjunk újra egymásra a testetlen beszélgetések és távoli intimitás után.

A

gyomrom

remegett

az

izgatottságtól.

Idegesen

fészkelődtem a landolás és kiszállás alatt, és amíg vártam a csomagomat, meg az útlevél-ellenőrzésen. Mentem az érkezési csarnokba, és ott volt, az ajtó előtt állt, alacsonyan és izmosan, farmerben,

pólóingben,

korall

kasmírfelsőben,

haját

kisimította az arcából. Dino! A maga tündöklő valójában, gesztenyebarna haja kicsit rövidebb, mint volt, lehetetlen pofaszakálla kicsit dúsabb, és a szemében öröm csillogott. Kitárta a karját, én pedig belevetettem magam, bebújtam bódító

kasmírpuhaságába,

bőre

melegébe,

teste

keménységébe. Magához szorított, újra és újra összecsókolta a nyakam, az arcom, az ajkam, kezébe fogta az arcom, és hátrább hajolt, hogy megnézzen, a vonásaimat tanulmányozta.

– Amore, sokkal szebb vagy pixelek nélkül – kiáltotta, és idegességem szertefoszlott. – Azt hiszem – mondta, és felemelte a bőröndjeimet –, most olasz ételre van szükséged, hogy kiheverd az ízetlen, brit paradicsomot. – Baciami! – Dinóhoz hajoltam, arcához emeltem az arcomat. A Nellóban voltunk, egy egyszerű, vidéki étteremben, húsz kilométerrel délre Firenzétől, ahol már törzsvendégnek számítottunk, és Dino elkezdett olaszul tanítani. – Halljuk előbb az avere ige egyes szám első alakját, máskülönben honnan tudnád, mit birtokolhatsz? – kérdezte egy papírra mutatva, amire alapvetőnek ítélt olasz igéket és kifejezéseket írt oszlopokba rendezve, nagyjából ezeket: baciami – csókolj meg! non smettere di baciarmi – ne hagyd abba a csókolózást! abbracciami – ölelj meg! stringimi forte – szoríts magadhoz! Nem érdekelt az igeragozás, sokkal szórakoztatóbb volt Dinóval incselkedni. – Abbraccia mi! – csúsztam közelebb hozzá. – Nem, tessék ragozni, essere, ragaszkodom hozzá, a létige alapvető! – próbálkozott ismét. – Stringimi forte! – vállára hajtottam a fejemet. Teátrálisan vállat vont, és újabb mondatot írt le: vorrei un po’ di pane. – Szeretnék egy kis kenyeret – mondta. – Ez hasznosabb. – Stringimi forte! – ismételtem hozzábújva.

– Ha nem veszed komolyan – mondta megjátszott szigorral –, hogyan akarod lenyűgözni a péket? – De Dino, minek nekem kenyér, ha élhetek bacin is? Mármint ha te non smettere di baciarmi. Nevetett, letett az olaszleckéről, és inkább megcsókolt a könnyű cukkinis spagetti fölött, ugyanis ez a zöldség most tűnt fel a piacokon. Dino és én egy pár voltunk. A távollétem ellenére elválaszthatatlanok lettünk, amióta megígértem, hogy nem csókolok meg senki mást, és valóban nem csókoltam meg senki mást

azóta,

csak

őt.

Minden

reggel

felhívott,

amint

felébredtem, egész nap üzenetekkel és hívásokkal bombázott, egészen az esti találkozásunkig. Biztos voltam benne, hogy ez szerelem. Még soha, senki nem szentelt ennyi figyelmet nekem, ha maradt is bármilyen apró seb a szívemen Nader után, százszorosan is begyógyult. Egy szombat reggel, a visszatérésem utáni hónap elején, felhívott Dino. – Amore, a teniszklubomban vagyok, de letusolok és repülök hozzád – mondta. Gyakran járt a teniszklubba – izmos karja és hasa tanúsíthatta –, és kedvenc foglalatosságává vált repülni hozzám. – Fél órán belül készülj el! – utasított. Az ágyon kívül is parancsolgatni kezdett, és imádtam. Olyan nőnek éreztem magam tőle, akit akarnak. Fél óra múlva, ahogy ígérte, az ajtó előtt várt, cigarettázva. Az utca túloldalán pedig Öreg Roberto cigarettázott, és mérgesen nézett rám, amikor integettem neki.

– Gyere – mondtam Dinónak –, bemutatlak valakinek. Átmentünk az úton, és bemutattam az öregembernek, aki leplezetlen gyűlölettel mérte végig. – Á – fordult hozzám –, szóval van egy fiatalabb Robertója? Dino kérdőn nézett rám, miután búcsút intettünk az öregembernek, és bepattantunk a kocsiba, hogy elrobogjunk a hegyek felé. Elmeséltem Dinónak, hogy egyszer, amikor a kertjében jártam, Öreg Roberto megkérte a kezem, én pedig kinevettem. – De ő komolyan gondolta, Dino, el tudod hinni? – ezt a szófordulatot Dinótól vettem át, ő állandóan rácsodálkozott a számára elképzelhetetlen dolgokra. Igaz, egészen a közelmúltig az egész mostani életem elképzelhetetlen volt, és az igazat megvallva, egyfolytában ámuldoztam is. Dino megfontoltan bólintott. – Igen, az nem lep meg. – Dino! Ez abszurd, vagy százéves, hogy gondolhatta komolyan, hogy feleségül kér, meg egyáltalán? – Hadd magyarázzam el, amore – mondta. – Természetes, hogy komolyan gondolta, nincs ebben semmi abszurd. Az olasz férfiak mindig bepróbálkoznak a szép nőknél, mert nagyra tartjuk magát a szépséget, a kornak ehhez semmi köze. – De az ég szerelmére! – tiltakoztam. – Figyelj! – szólt közbe. – Mondok valamit az olasz férfiakról. Számunkra a szerelem és a szépség nem tréfa, nagyon komoly. Talán az egyetlen, amit komolyan veszünk. Azért voltál kedves ezzel a szomorú öregemberrel, mert olyan

aranyos lány vagy. És teljesen érthető, hogy ő akar téged, ezek után pláne, ez teljesen logikus. Ez a nagy számok törvénye. – Ettől nem érzem magam valami különlegesnek – nevettem. – Nem, nem, félreérted – kiáltott. – Számunkra mindig vonzó egy nő szépsége. Ezért próbálkozunk. Mindenkinél. És előbb-utóbb valaki igent mond! Megrágtam a dolgot. – Most már sajnálom, biztos megbántottam. – Nem, piccolina, mai!30 – biztosított, és megszorította a térdemet. – Jól bírjuk az elutasítást. Hozzászoktunk. Ha nemet mond, vabbé,31 a következő talán igent mond. – Dino, szóval ha elutasítottalak volna – erősködtem –, vállat vonva bepróbálkozol a következő lánynál, akit meglátsz? – Nooooo, amore, certo che no!32 – kiáltotta teátrálisan. – Ha nemet mondasz, hazakúszom, és belehalok a bánatba. – Mosolygott, remegett az orrcimpája, hátrasimította a haját. Nevetni kezdtem. – Egészen biztosan így lett volna, elemésztett volna a bánat egy kasmírkupacon, és még a pofaszakállad is lekókadt volna… Most már ő is nevetett. – Ah, amore, túl jól ismersz. Többet akartam tudni. – Tudod, mit mondanak az olasz férfiakról? – kérdeztem. – Hogy hiúk és anyuci fiacskái, hazudnak a nőknek és

megcsalják őket, és jobban érdekli őket saját külsejük, mint hogy megbízható partnerek legyenek. Igaz ez? Szemrebbenés nélkül felelte: – Ma certo! Meglepődtem. – Mi? Rád is igaz? Kifürkészhetetlen mosollyal nézett rám. – Amore, ma si, minden szó igaz. Én persze pocsékul hazudok. Már figyelmeztettelek korábban, sose bízz egy olasz férfiban! Nem tudtam eldönteni, viccel-e, és a szívem szaporán kezdett verni. – Most is hazudsz? Harsányan felnevetett, és leparkolt. – Dai piccolina! – Megfogta a kezem, és könnyed csókokkal borította az arcom. – Nem, soha nem hazudtam neked és nem is fogok. De elmondom, hogy is volt régen… – Mert már jó útra tértél? – Hiszen tudod. A playboy nincs többé. Csöndes életre vágyom egy kőházban vidéken, kutyákkal, vaddisznókkal, amikre az ablakomból lövöldözhetek. Megajándékozott foghíjas mosolyával, és úgy döntöttem, hiszek neki. A Rifrullo előtt ültem. A hátsó falat benőtte a jázmin, a számítógép fölé görnyedve is éreztem átható illatát. Eddig a május volt a kedvenc hónapom. A kapu előtti fák is virágoztak, az akácok harangokként lógtak az ágakról, illatuk összevegyült

a jázminnal. A szép reggeleken idekint ültem egy kapucsínóval és a laptopommal, dolgoztam, figyeltem a sarkon zajló életet, fürdőztem az édes, lágy levegőben. Az utcám szabad színtérré változott – már mindenki a házon kívül élt. Cristy a pultja mögül kiállt az ajtóba, és szokás szerint le-föl ugrált, ha ismerős sétált arra. Még Giuseppe, a csontos ékszerész is kint álldogált, és Jacket, a kutyáját sétáltatta a háztömb körül ahelyett, hogy elbújt volna a boltja mélyén a hősugárzó mellé. Öreg Roberto a szokottnál hosszabban ácsorgott az utcasarkokon, lecövekelt a jázmin mellett, és lehajolt, hogy igyon a falikútból. Összekulcsolt kezét megtöltötte azzal a vízzel, amely, mint mondta, valaha egyenesen a hegyekből folyt. Öreg Roberto beszédesebb volt, mint máskor. Mint mindenkit, őt is elkapta a tavaszi láz, az az érzés, hogy végre felébredtünk a téli álomból, az élet a szűk belső terekből visszatér az utcákra, a napra, a közelgő nyár megelőlegezéseként. A

via

San

Niccolò

színpaddá

lett,

és

Dinóval

„A

szerelmesek” szerepét foglaltuk el a környék tablóján. Akár a Rifrullónál álltunk meg egy délelőtti kávéra, akár a városfal mellett lévő borozó előtt ücsörögtünk, mindig együtt voltunk és mindig összebújtunk. Én nem voltam hozzászokva az érzelmek efféle kimutatásához, Dinónak viszont nem volt semmilyen szégyenérzete, a karjába zárt, miközben a kávénkat kortyoltuk, fogta a kezem, miközben kenyeret vettünk a fornóban, hosszú csókokat adott, ha ebédet rendeltünk. A legintimebb részeket leszámítva a San Niccolòn éltük a szerelmi életünket. Így

tudtam meg, hogy Olaszországban a szerelem mindig ok az ünneplésre – minél szeretetteljesebbek voltunk, annál nagyobb üdvrivalgás fogadott minket, valósággal sztárnak éreztem magam, amikor Dino velem volt. Akárcsak a jázmin a Rifrullo hátsó falán, kivirágoztam Dino figyelmének melegében, eltűntek a fenntartásaim, és majdnem ugyanolyan lelkesen játszottam a szerepemet, mint ő. Csodálkozásomra a testem tovább vékonyodott. Dino minden este más trattoriába vitt a városon kívül, néha Chiantiba, máskor a Firenzétől délre húzódó, közeli hegyekbe. Egyszerű, kivilágított éttermekbe,

falusi

étkezdékbe

amelyek

tele

vagy

voltak

barlangszerű aggatva

vidéki

sonkákkal

–

mindenütt jókat ettünk. Sok estét töltöttünk a Nellóban, ahol Dino olyan hosszan szokott társalogni a pincérnővel, hogy olyankor mindig az az érzésem, a lány mindjárt odahúz egy széket és leül. Néha velünk tartottak Dino barátai is, ilyenkor az első fogások alatt még fordított nekem, aztán annyira hevessé vált a társalgásuk, hogy csak annyit mondott: „Mint az olaszok

általában,

ha

összegyűlnek,

amore,

ételekről

beszélnek”. Úgy tűnt, senkit nem zavar, hogy az asztalnál ölelget, sőt tetszett nekik, búcsúzkodáskor még kezet is csókoltak nekem, őt pedig hátba veregették egy elismerő „Grande Dino!”-val. Többé

én

sem

kapcsolatunkat.

szégyelltem

nyilvánosan

kimutatni

a

Akár magunk voltunk, akár barátokkal, egymás után érkeztek a fogások kis, ovális tányérokon: még a tésztákat is kis adagokban,

gyönyörűen

tálalták,

megcáfolva

az

olasz

konyhával kapcsolatos előítéleteimet, miszerint a többfogásos étkezés hizlal. Azt hittem, az olasz konyha másból sem áll, csak tésztából és még több tésztából, ha pedig már unod a tésztát, változatosság kedvéért ott a pizza. Csupa kalóriabomba, igaz? Tévedés. Dino mellett rájöttem, hogy bár az olaszok tényleg esznek tésztát és pizzát is, ezek nem hasonlítanak azok észak-európai és amerikai megfelelőire. A tésztaadagok kicsik voltak, a pizzák tésztája ostyavékony, a feltétek közt nem volt húsgolyó vagy sült csirke, ananász pedig végképp nem. Egy olasz étkezés rendszerint több fogásból állt. Az első, az antipasti, valami előétel, jellemzően kisebb mennyiség, mint a nálunk szokásos. Ezt követi a primi, az első fogás, ami pasta, gnocchi vagy risotto – bár a rizottó nem toszkán étel, így ritkán szerepelt az étlapokon. A secondi a hús vagy hal, amit contorni kísér, zöldségekből és salátából álló köret. Majd a dolci, a desszert, végül a legtöbb étkezést rövid feketekávéval zárták, ami nekünk espresso, az Olaszországban csak caffé. Mindig több fogást ettünk, de az a furcsa, hogy a végére sosem éreztem telitömve magamat, csak kellemesen eltelve. Amikor Dinóval voltam, végigflörtöltük és nevetgéltük az étkezéseket, így lassan ettünk, és nem csak amiatt, hogy szünetet hagyjunk a fogások érkezése között, hanem egymás vagy a társaság kedvéért is. Volt ideje az agyamnak felfogni,

mennyire vagyok tele, ezért nem ettem túl magam. Ismét megtaláltam

a

természetes

korlátomat.

Azelőtt

sosem

mondtam le szándékosan tiramisuról, most gyakran kértem gyümölcsöt inkább, vagy semmit. Zömében salátákból és zöldségekből álltak az étkezéseink, Dino szerint a sokféle különböző íz stimulálja az ízlelőbimbókat. Gyakran azért hagytam nyitva az ablakomat – ilyenkor a szomszédoktól átjövő hangoktól és illatoktól összefutott a nyál a számban –, hogy halljam a főzés hangjait, az olasz nyelv dallamos

lejtését,

a

serpenyő

sercegését,

a

forró

víz

bugyogását, de legfőképp, hogy beszippantsam a sokféle íz és alapanyag illategyvelegét. Arra ösztönöztek, hogy új és új zöldségeket próbáljak ki, amiket a piacon találtam. Néha egész délelőtt lóbabot fejtettem, hogy feltálalhassam Dinónak ebédre pecorino sajttal, ahogy Antonio javasolta. Minden reggel körülszimatoltam a piacon, Antonio elé tettem a kosaramat, hogy töltse meg az új szezonális finomságokkal:

lilás-vöröses

cikóriával,

csípős,

sötét

rukkolával. A cikóriát megtanultam grillezni, és hirtelen kisütni citrommal és fokhagymával. A rukkolából pedig salátát készítettem azzal a finom parmezánnal, amit Dino vett nekem. A Tehetséges Idraulico paradicsomszószát is rendszeresen elkészítettem, és most már olyan merész voltam, hogy kockára vágott zöldségekkel kezdtem – hagymával, répával és zellerrel, ahogy a piacon javasolták, vagyis soffrittóval, az olasz konyha szentháromságával,

sok-sok

étel

alapjával.

Antonio

elmagyarázta, hogy a hagymától testesebb lesz, a répától

édesebb, a zellertől pedig különlegesebb, amit a japánok úgy hívnak, umami.33 Dino sosem maradt nálam éjszakára, bár az estéinket többnyire együtt töltöttük, és napközben is gyakran beugrott – valódi profi lettem „délutáni szerelemből”. Egyszer rajtakapott, amint épp megpróbálok visszacsavarni egy csavart a falba. Átvette a csavarhúzót, majd visszatette a leesett képet a falra. Azután két kezébe fogta az arcom, és tagoltan azt mondta: – Amore, kérhetsz segítséget. Nem vagy egyedül. Itt vagyok. Nem vagyok egyedül. Annyira hozzászoktam, olyan régóta kellett mindent egyedül csinálnom, a Nader-ügy után pedig végképp nem hittem, hogy valaha is lesz merszem újra kapcsolatra

lépni

egy

férfival.

Vajon

Dinóra

tényleg

számíthatok? – Gyere, amore – mondta, és kivezetett a lakásból –, valami különlegeset szeretnék mutatni. A Piazzale Michelangelóra hajtott, leállt a parkoló távolabbi sarkában, és kiugrott, hogy kinyissa nekem a kocsi ajtaját. A korláthoz mentünk, lemutatott egy alattunk húzódó kertre, ahol kötelekkel elválasztott virágágyásokat láttam, telis-tele sudár

íriszekkel.

Nagyobbak

voltak

a

kezemnél,

és

a

legpszichedelikusabb színkombinációkban játszottak. – Firenze íriszkertje, ezt látnod kellett! A giaggiolik lenyűgözőek voltak. Hátrafordultam, hogy megfogjam a kezét, de ő már elment, a kocsijához lépett, közölte, hogy megbeszélése van.

– Ne feledd, amore – kiáltott ki a nyitott ablakon, miközben besorolt a forgalomba. – Nem vagy egyedül! Amióta elkezdődött fura románcom Dinóval, egyetlen betűt sem írtam. Mindennap volt rá valami jó ürügyem, de az igazság az, hogy az időm zömét Dino vette el, vagy azzal, hogy ott volt, vagy azzal, hogy azt ígérte, átjön, ám sokszor órákat késett, vagy el se jött. Elvileg nem számított, hiszen úgyis otthon voltam és írtam, de rájöttem, hogy nem tudok letelepedni dolgozni, ha Dino vagy bárki más látogatását várom. Ahhoz, hogy elmerüljek a könyvben, háborítatlan szabad időre volt szükségem, és Dino, aki szinte mindig „épp úton” volt hozzám, túl nyugtalanná tett a koncentráláshoz. Úgy döntöttem,

ezentúl

kevésbé

leszek

rugalmas,

az

időbeosztásomat és a szokásaimat helyezem előtérbe, és folytatom a könyvemet. Így tehát a következő szombat reggel tettem egy kínosan lassú sétát a Sant’Ambrogióra a szomszédommal, Giuseppével, de a piac előtt még meghívtam egy kapucsínóra az Isidoro’s-ba. A Cibreóban a szokásos asztalomhoz ültem Giuseppével szembe. A szomszédos asztaltól egy idősebb pár figyelt minket. Áthajoltak és köszöntek Giuseppének. A nő alacsony és dundi volt, sötét, rövid hajjal és kerek szemüveggel, ami mögött a szeme ide-oda cikázott a helyiségben. A férfi magas volt, ősz hajú, hórihorgas, hosszú alakja szinte beterítette a széket. Giuseppe bemutatta őket nekem, Betsyt és Geoffrey-t, akik

amerikai művészek, házuk van Firenze közelében, ahol az év felét töltötték. Betsy keleti-parti akcentussal közölte, hogy nemrég érkeztek megkezdeni az új szezont. Giuseppéhez olaszul beszéltek, Geoffrey elnyújtotta a szavakat, Betsy viszont olyan gyorsan hadart, hogy nem bírtam követni. Geoffrey festő, magyarázta Giuseppe, Betsy pedig kerámiákat készít, leginkább nagy korsókat, amik Giuseppe kifejezésével élve elég „vadak”. Amikor

felálltak,

hogy

induljanak,

Betsy

megállt

a

székemnél. – Most kezdek egy új munkát, és szükségem lenne egy modellre – nézett rám rövidre vágott haja frufruja alól. – Ha érdekelne, hívj fel. Szerintem tökéletes lennél. Ideadta a névjegykártyáját, én pedig csak bámultam utána, ahogy távozott. – Na, Giuseppe, elvállaljam? – kérdeztem döbbenten. A szomszédom lassan fontolóra vette, azután rám nézett, és felnevetett. –

Persze,

hogy

el

kell

vállalnod!

Illik

a

firenzei

kalandjaidhoz, nem? – A szeme úgy csillogott a szemüveg mögött, hogy elgondolkodtam, pontosan mennyi mindent hallhat a falon keresztül. – Betsy fontos, elismert művész. Tetszeni fog a házuk. Most, hogy ilyen csodásan érzed magadat, mi mást is adhatna még Firenze neked, mint a művészi halhatatlanságot?

Másnap este Dino a konyhámban állt, a csípőjére kötött kötényt leszámítva meztelenül. Most érkezett vissza egy szicíliai horgászhétvégéről

egy

hűtőtáskával

és

egy

csokornyi

akácvirággal, amit a városkapu előtti fákról szedett. Miután szeretkeztünk a kanapén, két friss tonhalszeletet vett elő és egy üveg szicíliai kapribogyót a hűtőtáskából. Azt mondta, adjam oda neki az összes otthon található friss paradicsomomat és fokhagymámat, azzal nekiállt vacsorát készíteni. – Amore, ez azokból a halakból van, amiket tegnap fogtam! – közölte büszkén. – Emlékszel a fotóra? Emlékeztem. Csak akkor vallotta be, hogy valahová utazni készül, amikor valójában már elutazott, és először mérges voltam rá, de az elmúlt három napban, amíg távol volt, folyamatosan olyan képekkel bombázott, amiken ő szerepelt mint akcióhős. A képeken társszereplő szegény, véres halakat figyelmen kívül hagyva inkább a fürdőgatyás, lebarnult Dinóra koncentráltam, izmai rángatóztak, ahogy a halakkal birkózott, karján kidülledtek az erek. Az egyiken késsel a kezében tűnt fel, vér csorgott a bicepszén. Úgy éreztem, meg tudom bocsátani az eltűnését, ha hallal megpakolva és ilyen sportos formában jön vissza hozzám. Most néztem, ahogy a konyhában sürgölődik szexi szakács külsejével, és rövid vezényszavakat ad nekem, a szorgos kuktájának. – Ülj ide, amore, és mondj valamit – utasított. – Sokkal jobban beszélsz, mint főzöl. Büntetésül a pucér fenekére csaptam, és elmeséltem neki a találkozásomat Betsyvel, és hogy mennyire félek elfogadni a

modellajánlatát. – Ha jól értem, meztelenül kéne lennem – vontam vállat. – Nem tudom, menne-e. – De miért? – kérdezte. Elpirultam. Annak ellenére, amit az imént csináltunk, szégyenlős voltam. – Mert – motyogtam – levetkőznöm valaki előtt, miközben néz… – Hisz én is nézlek, amore – mondta –, mégsem vagy ideges, élvezed. – Igen, de ez más – kiáltottam –, és te azért mégsem nézel igazán, nem bámulsz órákon keresztül, ahogy állok, igaz? Nincs olyan testem, ami megállná a helyét többórás vizslatás során. Félbehagyta a főzést, hozzám lépett, kioldotta a köntösöm övét, karnyújtásnyira tartott magától, és lassan, kimérten végignézett. – Figyelj rám, amore – mondta fontoskodva, miközben fészkelődtem a pillantása alatt. – Gyönyörű vagy, és a tested is gyönyörű.

Csúnyának

tartod

magad,

mert

nem

vagy

szupermodell, pedig szuper vagy! Imádom az idomaidat. Úgy festesz, mint egy nő, és ez a világon a legszebb. Megcsókolta a mellkasom közepét, a szívemet. – Ó! – átöleltem. Visszaölelt. – Egyébként, amore, nem kell aggódnod – mondta a fakanállal hadonászva, miközben összehúztam magamon a

köntöst –, ha tényleg majdnem nyolcvan, akkor valószínűleg nem is fog látni. Az esténk békésen, otthoniasan telt. Az asztalt Öreg Roberto kertjéből

származó

akácokat,

amiket

virágok

Dino

díszítették,

szedett,

hozzátettük

gyertyák

pislákoltak

az a

szobában, a hal finom volt. Nyugodtak voltunk, meghittek. Annyira közel éreztem magamhoz, ezért miután ismét szeretkeztünk és elaludt a karjaimban, nem bírtam elviselni a távozása miatt érzett csalódottságomat, amikor az éjszaka közepén felállva az ajtó felé indult. –

Dino,

miért

nem

maradsz?

–

először

mertem

megkérdezni. – Mert vár a feleségem, mi másért! – felelte remegő orrcimpával,

és

gúnyosan

horkantott.

Felvontam

a

szemöldökömet, mire felnevetett. Aztán abbahagyta, és azt mondta: – Azt hiszed, van időm és energiám bárki másra, amore? Kifárasztasz. Ezzel nem vitatkozhattam. Tényleg úgy tűnt, hogy sem ideje, sem energiája más nőre. De a biztonság kedvéért megcsókoltam, és olyan erősen kiszívtam az alsó ajkát, hogy sebes lett, így egy szerelmes harapás éktelenkedett rajta, hogy mindenki világosan lássa. – Ó, bocsáss meg, amore – mondtam ujjamat végighúzva a lila folton. – Elragadtattam magam. Mosolygott. – Szeretem a tüzességedet – mondta, és újra megcsókolt. – Nem érdekel, ki látja.

Néztem, ahogy széles mosollyal leszökdécsel a lépcsőn, és némileg meggyőzött. Másnap este konzultáltam Luigóval. – Oké, bella, biztos nem nős? – kérdezte logikusan. –

Rendszeresen

kiszívom

a

nyakát

–

vallottam

be

szemérmesen. Luigo szúrósan nézett rám. – Kiszívod, bella? Hány évesek is vagyunk? Vállat vontam. – Tudom, de gyanakodtam, és kíváncsi voltam, hagyja-e. – És hagyta? – Szinte még biztatott! – Elvitt valaha magához? Luigo ismét a lényegre tapintott. – Hát, nem – ismertem el. – De azért, mert nincs saját lakása. Luigo letette a konyharuháját. – Azt akarod mondani, hogy a mammájával él? Dino tényleg a szüleivel élt. Eleinte azt mondta, hogy ez csak átmeneti helyzet, hogy azért lakik ott, mert nemrég költözött vissza Milánóból, és saját lakásra gyűjt, mármint a vidéki kőházra. „Á, oké, érthető” – feleltem neki. A döbbenetem megértéssé változott. Én is többször csöveztem a szüleimnél két saját lakás között. – „És mikor költöztél haza Milánóból?” „Öt éve” – felelte könnyedén, miközben felvontam a szemöldökömet. Luigo bólintott.

– Ő egy mammone – mondta. – Anyuci kisfia, aki otthon él, pedig felnőtt. Van, aki még a harmincas éveiben is. – Jó ég, Luigo, de ő már negyven. Ez gáz! – Tudod, bella, itt ez elég gyakori – magyarázta könnyedén. – Az olasz férfiak lusták, és imádják a mammájuk főztjét. De legalább biztos nem nős. Lehet, hogy az anyucija hazarendeli éjszakára. Tonhal kapribogyóval és paradicsomszósszal (2 személyre) 1 fehér hagyma Csúcsminőségű olívaolaj 20 szem jó minőségű, szicíliai kapribogyó 2 gerezd fokhagyma 1400 g-os, összevágott olasz szilvaparadicsom-konzerv Csilipelyhek 2 tonhalszelet/steak 1 citrom Vágd apróra a hagymát és pirítsd az olívaolajon egy serpenyőben üvegesre, tedd bele a kaprit, és főzd egy ideig. Pucold meg és vágd össze a fokhagymát, és tedd hozzá. Amikor kicsit megfőtt (nehogy odaégesd), tedd bele a paradicsomot, és tíz percig hagyd fedő nélkül párologni, majd tegyél hozzá némi csilipelyhet.

Öntsd le a tonhal steakeket olívaolajjal, facsard rá a citromot, azután grillezd meg mindkét oldalukat – ne hagyd

kiszáradni.

Tedd

tányérra,

és

öntsd

rá

a

paradicsomszószt. Tálald! Friss lóbabos és pecorinós saláta (2 személyre) 1 kg lóbab (amennyire csak lehet, friss) 1 közepes, érett pecorino 1 citrom leve Fejtsd ki a babot, és válaszd külön a kisebbeket a nagyobbaktól. Dobd a nagyokat forró vízbe egy percre, azután szűrd le és tedd egy tál hideg vízbe. (Személy szerint nem bajlódom a kisebbek blansírozásával, nyersen dobom őket bele.) Ha kihűlt, húzd le a külső héjat a nagyobb babokról és a kis nyersekről is, és dobd a tálalótálba. Kockázd fel a sajtot, és keverd a babhoz. Egy kis edénybe készíts pinzimonio öntetet (lásd a 44. oldalt) citromlével, sózd és keverd ki. Öntsd a salátára, forgasd össze, és tálald!

Június Perduta, hogyan veszítsd el a fejed A szezon gyümölcse: görögdinnye A város illata: jázmin Olasz pillanat: egy reneszánsz futballmeccs A hónap olasz szava: estate

Szombat reggel valósággal elszökdécseltem a piacra. Dino azt ígérte, éjjel velem marad, ami azt jelentette, hogy az egész hétvégét együtt tölthetjük. Egyetlenegyszer töltöttük együtt az egész éjszakát, azon a vad, első éjszakán Monteriggioniban. Körültekintően vásároltam a holnapi reggelihez: narancsot levet facsarni, friss kenyeret a fornóból, cseresznyedzsemet a Cibreóból, krémes, zsíros tejet a kapucsínónkba. Feltankoltam gyümölcsből és zöldségből, és vettem több tasak tésztát, ha főzni akarnánk otthon. Kitértem Beppe csókjai elől, ahogy elhaladtam a Cibreo előtt, és miközben végigsétáltam a központba vezető keskeny utcákon, mindenkire mosolyogtam.

Benéztem a Pegnába, hogy vegyek egy doboz világossárga vajat, és csak annyi időre álltam meg, hogy Francescát, a dudorászó, bánatos szemű pénztároslányt megöleljem. Az ajtón kilépve megtorpantam, mert a szellő édes földöntúli hangokat fújt felém, amelyek a dóm felől jöttek. Francesca csatlakozott hozzám a küszöbön, bánatos szeme felcsillant a zene szépségétől, amit némán hallgattunk. – A székesegyház kórusa – mondta olaszul.– Gyakorolnak. Egy nap együtt fogunk ott énekelni, jó? Örömmel bólintottam. A napsütötte utcákon sétálva, a turistákat

kerülgetve

átmentem

a

Ponte

alla

Grazién,

felnéztem a Giardino Bardini teraszaira a palazzo mögötti emelkedőkön, nagy levegőt vettem, és próbáltam mindezt belélegezni – a szépséget, a táskámban lévő friss zöldségek és gyümölcsök illatát, a zenét, ami még mindig a fülembe csengett – a várost, ahol élek. Amikor

vacsorázni

mentünk,

észrevettem

egy

fekete

bőrneszesszert a kocsi hátsó ülésén, és most, amikor a lakásom felé tartottunk, Dino magával hozta, egy természetellenesen nagy görögdinnye társaságában, amit a városfal előtt parkoló fehér furgonból vásárolt. Gratuláltam magamnak, amiért türelmes voltam és nem „erőszakolós”, ahogy Dino mondja. Az ajtóban virágillat fogadott minket. – Amore ma quanto sei carina!34 – kiáltott, amikor meglátta az

ágyat,

amit

Öreg

Roberto

kertjéből

származó

rózsaszirmokkal hintettem be, és körben a gyertyákat. Félénken mosolyogtam, miközben Dino meggyújtotta mindet. – Végre itt vagy. Azt akartam, hogy különleges legyen. Szeretkeztünk,

összenyomtuk

magunk

alatt

a

rózsaszirmokat. Azután felállt, vágott a dinnyéből, szirmok tapadtak izzadt hátára, az ágyon ülve beszélgettünk, és ettük az édes, lédús gyümölcsöt. Összebújtunk, mint egy igazi pár. Ellazultam a karjában, és elszundítottam. Így amikor később felébredtem és láttam, hogy felkel, azt hittem, a mosdóba megy – Dino mániákusan szeretett lezuhanyozni szex után, én pedig vettem egy külön kis törölközőt a péniszének. Attól kezdve azzal szórakoztatott, hogy a pénisztörölközőjét különböző stílusokban magára tette – turbán, matrózsapka, sőt, Christobel egyik hajgumijával még palesztin fejkendőt is csinált belőle. Most meztelenül lépett be, a kis törölközőből mini „bandanát” hajtogatott a makkjára. – Nézd, amore, hát nem olyan, mint Stefano, a Nello séfje? Stefano kopasz volt, és fehér bandanát viselt a fején. Dino pénisze valóban kiköpött olyan volt, mint Stefano, és akkorát nevettünk, hogy amikor elkezdte összeszedni a ruháit, beletelt egy percbe, amíg felfogtam, hogy nem csak összerendezgeti azokat egy székre, hanem öltözni kezd. – Allora, amore – az ágy szélén ült, én pedig döbbenten néztem. – Most megcsókollak, és találkozunk holnap. – Várj! – a hangnemem mindkettőnket meglepett. – Most viccelsz? Azt ígérted, itt maradsz… – Amore, tévedsz. Most egy barátommal kell találkoznom.

– Hajnali kettő van, ki az ördöggel találkozol hajnali kettőkor? – a hangom emelkedett. Előadott egy sztorit valami barátról, aki most landolt Párizsból. Éppen ekkor üzenet csipogott a mobilján. Telefonált, egy férfival beszélgetett, kihallatszott a készülékből. Letette a telefont, és azt mondta: – Most érkezett meg Pisából, és taxival idejön. Közben sietősen az ajtó felé indult, vitte a neszesszert is. Én meztelenül követtem. – Dino – próbáltam nyugodtan beszélni –, azt mondtad, itt maradsz, megígérted. Láttad, mi mindent vettem reggelire. – Amore, nem. Sosem ígértem meg, non é possibile, mert végig úgy volt, hogy találkozom a barátommal. Dai, ne légy unalmas, ne légy olyan erőszakosságos. – Ezt nem értem! Nézd – a kezében szorongatott neszesszerre mutattam, a bizonyítékra. – Elhoztad ezt. Nyilvánvaló, hogy maradni akartál, miért gondoltad meg magad? Mi rosszat tettem, akartam hozzátenni, de lenyeltem. Düh égett a zavartságom mögött. Hazudott, és azt nem bírom. – Amore, most a barátomhoz megyek, és holnap vele leszek, úgyhogy ki van zárva. – Megfordult, rám se nézett, miközben kiment. – Feküdj le, fáradt vagy, és túl sokat akadékoskodsz. Reggel felhívlak. Vissza se pillantva leszaladt a lépcsőn, én pedig olyan erővel csaptam be az ajtót, hogy lepattogzott róla a zöld festék. Dühösen fogtam a telefont, és üzenetet pötyögtem neki:

Ez baromság, hazudsz, többet vissza se gyere! Az

ágyra

vetettem

magam,

és

belezokogtam

a

rózsaszirmokba, a hétvégéről, a közös jövőről gondosan szőtt álmaim – mind darabokra hullottak. – Megijedt! – vélte Luigo. – Tudja, hogy elmész, és nem akarja, hogy összetörd a szívét. Luigo mindig előadta a kedvenc elméletét, valahányszor Dino késett, lemondta a találkát vagy nem maradt éjszakára. Eddig elfogadtam, de tovább nem áltathattam magam. Az üzenet elküldése után napokig nem hallottam Dinóról, és eleinte a dühöm segített, de mesteri időzítéssel, pont amikor kezdett hiányozni és már-már megbántam a dolgot, felhívott, hangja könnyed és érzelmes volt, mintha mi sem történt volna. Lenyeltem a kérdéseimet, a kétségeimet. Úgy döntöttem, megbocsátok neki, bár nem kért bocsánatot. Aznap este szokásához híven feltűnt az ajtóm előtt, és szóba se került a múltkori este. Próbáltam visszatérni a régi kerékvágásba, de már kritikusabban viszonyultam Dinóhoz és a „románcunkhoz”. Feltűnt, hogy Dino kezdeti ígéretei, hogy a hétvégéken felfedezzük Toscanát, mostanában már nem valósultak meg, és hogy rendszeresen felborította a napi időbeosztásomat a hitegetésével, hogy eljön, amit aztán nem mindig váltott be. Megkeresett a hosszú sétáim alatt, hazavitt, szeretkeztünk, azután elment. Zavarodottnak, üresnek éreztem magam ilyenkor. Sajnáltam, hogy megzavarja a kószálásaimat csak azért,

hogy

aztán

megint

magamra

maradjak,

miután

megkapta, amit akart. Arra vágytam, hogy megint beszéljünk meg rendes randikat, amiket betart, hogy utána megint élvezhessem

az

egyedül

töltött

időmet.

A

folyamatos

programváltoztatásaival és váratlan feltűnéseivel kezdett olyan lenni, mint egy zsarnok. Volt, amit élveztem, de kezdtem ráunni, hogy az éjszaka közepén faképnél hagy, és vidáman eltűnik a sötétben. Egy szombat este egyedül néztem be Luigo bárjába. – Megint lemondta – mondtam Luigónak leverten. – Valami arisztokratával vacsorázik, akit a teniszklubban ismert meg. Azt mondja, udvariatlanság lenne nemet mondani, nagyon befolyásos személy. Hátha van egy háza a vidéki birtokán, amit kiadna. Luigo másik CD-t tett be. – Megkért, hogy tarts vele? – Igen, de nemet mondtam. Udvariasságból mondta, nem gondolta komolyan. – Nos, bella, legközelebb mondj igent! – javasolta Luigo. Kioldalogtam a mosdóba, nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Luigónak igaza volt. Leleplezhettem volna Dino blöffjét. Hallottam, ahogy Luigo a Duran Duran „Rió”-jára énekel a bárban, gyorsan megszárítottam a kezem, felvidultam – ez a dal volt 1981 himnusza. Együtt ordítottuk végig, körbetáncoltunk a bárban. Olyan jót nevettünk, hogy egy időre el is feledkeztem Dinóról.

Másnap felöltözve vártam Dinót tízkor, hogy ígérete szerint a városon kívül töltsük a napot – ez volt a vigaszdíjam, amiért a tegnap estét az utolsó pillanatban lemondta. Nyakunkon volt a nyár, Firenze egyre melegebb lett, hétvégenként kiürült, mert a helyiek kiözönlöttek a tengerpartra vagy vidékre, a városukat átengedték a vörös képű turistáknak. Dino is távol volt az elmúlt hétvégéken, és a kapcsolatunk, amint azt sajnálkozva megállapítottam, most már a hétköznap estékre korlátozódott. Izgatottan vártam az olasz nyarat. Augusztus az a hónap, amikor az egész ország kiköltözik a tengerpartra. Már tudtam, hogy Dino is szabadságot vesz ki egész hónapra. Még sosem láttam, hogy ilyen nagyra tartanák a nyarat – a környéken mindenki

erről

beszélt

–,

szinte

csak

az

augusztust

tervezgették, és megvitatták, addig ki mit csinál a hétvégéken. Néhány szomszédom már áttette a székhelyét al mare, a tengerre, és lenyűgözött, hogy az olaszokban milyen mélyen él a hit, miszerint a tengernél időzés az élet természetes velejárója. Londoniként ismeretlen volt számomra az a gondolat, hogy egy egész évszak a szórakozásról, pihenésről és örömökről szóljon. Mindig dolgoztam, mindig egyedül voltam, mindig újabb határidőm volt, még utazáskor is. A harmincas éveim közepére egyre nehezebbé vált útitársakat találni, mert a barátaim többségét lefoglalta a társa, a gyerekei, a családi élet, és azon kaptam magam, hogy csodálatos üzleti utakra járok – egyedül. A Naderrel töltött nyár volt az első, ami emlékeztetett arra a könnyed vidámságra, amilyennek a nyárnak lennie kéne.

Mindennap siettem haza munka után, amint beléptem a lakásomba, megfeledkeztem a nagyfőnök machinációiról és a munkával járó stresszről. Nader várt rám, a keskeny kanapén ült, mosolygott, nyugodt volt, kezében frissen kevert ital. Arra a

három

hónapra

volt

kihez

hazajönnöm.

Elmentünk,

bolyongtunk az utcákon a világos estéken, a Sohóban a járdán ülve vacsoráztunk, annyit sétáltunk és beszélgettünk, hogy sokszor kilométerekkel odébb kötöttünk ki, például megálltuk a Waterloo-hídon, ahonnan a kedvenc kilátásom nyílik Londonra. Azon a vasárnap délelőttön Dino szokásához híven késett, ezért átmentem a Rifrullóba, kint ültem le, ott kortyolgattam a délelőtti

kapucsínómat,

amíg

vártam,

és

a

dühömmel

viaskodtam. Végül dél előtt nem sokkal hívott. – Amoooorreee – nyávogta. – Katasztrófa. Elfeledkeztem anyám születésnapjáról! El tudod képzelni? Mi dispiace, de itthon kell ebédelnem. – Ó, hogyne – feleltem erőtlenül. – Na persze nyugodtan csatlakozhatsz hozzánk – mondta mézes-mázos, hamis hangján. – Ó, Dino, nagyon szívesen! – kiáltottam. – Ah, amore, csodálatos. Olyan jóóóó lenne. De az ebéd már kész, a vendégek is megjöttek. Nem kérhetem, hogy várjanak, már az asztalnál ülünk. Nem tudom, hogy tudnál ideérni. Csak úgy záporoztak a kifogások. Csupa hazugság – hogy lehetne tálalva az étel? Még csak dél volt, márpedig az olaszok

sosem

esznek

ilyen

korán.

Nem

mondtam

semmit,

a

hallgatásom elbizonytalanította. – Amore dai, ne légy mérges, később találkozunk, mindig találkozunk, mindennap eljövök hozzád. Védekezővé vált, kezdett nyafogni. Eldurrant az agyam. – Ez nem igaz, Dino. Mindennap azt mondod, hogy meglátogatsz, de nem jössz. Ami nem baj, nincs rá szükségem, hogy mindennap lássalak. De tervezzük meg, és utána tartsuk magunkat ahhoz – fortyantam fel. – Hetente egyszer, mondjuk, hetente egyszer vacsorázzunk együtt, és az legyen is úgy. Sokkal jobb, mint egész nap arra várni, felbukkansz-e. Így felemészted minden időmet, ami nem fair. Meghökkent. – Amore, én ilyen vagyok, mindig ilyen voltam – motyogta –, ha neked ez nem elég… – Jó, én pedig ilyen vagyok – vágtam vissza. – Ne kérj többet, mint amit adni tudok, amore – mondta halkan. – Megmondtam neked, ki vagyok. – Ha nem tudsz heti egy estét rám szánni, akkor azt hiszem, nincs miről beszélnünk. Mindenki hallotta, ahogy kiabálok – a Rifrullo tele volt az ebéd előtti proseccójukat fogyasztó vendégekkel –, és úgy döntöttem, kigyalogolom magamból a dühömet, elszököm a kíváncsiskodó szomszédaim elől. Minden egyes lépéssel egyre jobban a tudatára ébredtem, mekkora bolond voltam, amiért

hittem Dinónak, amiért vártam, hogy mikor tölti nálam az éjszakát, és amiért valódi kapcsolatra vágytam vele. Amikor

órákkal

később

a

nagy

sétától

kimerülten

hazaértem, ott találtam Dinót az ajtóm előtt. – Hol voltál? – Dühösnek tűnt. – Vártalak. – Milyen volt az ebéd? – kérdeztem közömbösen. – Dai amore – közelebb lépett –, mi dispiace, ne légy mérges – lehajtotta a fejét és kitárta a karját. – Elmegyünk vidékre, elviszlek, dai, még csak négy óra, gyönyörű napunk van. A fejem kóválygott, nem volt erőm tiltakozni. Beszálltam a kocsiba. Kihajtottunk a San Miniato kapun, egy olasz dallam töltötte meg a csöndet. Felismertem az estate, nyár szót. Szép volt, melankolikus, a férfihangból csöpögött a nosztalgia. Dino felhangosította és vele énekelt. – Estate – énekelte erős baritonnal, és térdemre tette a kezét.

Felismertem

néhány

szót,

amit

már

tudtam,

a

vágyódással teli, melankolikus dalból: – baci… perduto… amore… passato… cuore… cancellare. Dino énekelt nekem, összehúzta a szemöldökét, hogy még drámaibb legyen a hatás, a másik kezével a cigarettát tartotta ki az ablakon. Akaratom ellenére éreztem, hogy a szám mosolyra húzódik. Amikor befejezte, széles mosollyal felém fordult, elismerést várt. – Nagyon jó hangod van – mondtam. – Amore, si, az iskolában úgy hívtak, il piccolo Pavarotti! – közölte büszkén. Nevetett. – Ez a dal – magyarázta – a legjobb

olasz dalok egyike. Egy szomorú, nyári szerelmi történetről szól. Azt mondja, hogy a nyár, tudod, tele van elszalasztott csókokkal, az elmúlt szerelemmel… Figyelmesen ránéztem. – Ez rólunk szól, Dino? – kérdeztem. – Amore, az attól függ. – Mitől? – Ettől… – Hozzám hajolt. – Baciami, amore! Ezt

már

hallottam,

gondoltam,

de

aztán

minden

gondolatom elhomályosodott, mert Dino hirtelen félrehúzódott a kocsival, és olyan gyöngéden, olyan hosszan csókolt, hogy kóvályogni kezdett a fejem, szinte beleszédültem. Gyakorlott mozdulattal hátradöntötte az ülésemet, hogy fekvő helyzetbe kerüljek, és egyetlen gyors mozdulattal rám feküdt. Nem igazán tudtam, hogy történt, de a Chiantiba vezető út mentén, miközben egy zöld mezőn parkoltunk, Dinónak sikerült gyorsan, erőteljesen szeretkeznie velem az Audijában, ami annyira meglepett, hogy hagytam. Utána áthajtottunk Chianti napsütötte hegyein és völgyein, barátságos kőházai, piros muskátlival keretezett homlokzatai között, olívaültetvényekkel, szőlőkkel, napraforgómezőkkel tarkított,

lankás

dombokon.

Elhessegettem

korábbi

ingerültségemet, az elhatározást, hogy távol tartom magam Dinótól. A táj szép, ő szexi. Talán be kéne érnem ennyivel. Néhány estével később csöngött a telefonom. Dino hívott a kocsijából, úton Pisába. Spanyolországba indult egy puccos

esküvőre, négynapos muri bikaviadallal és bálokkal. Másnap kora reggel indult a gépe, az éjszakát egy közelben lakó barátjánál készült tölteni. Legalábbis nekem ezt mondta. – Amore, ne bánkódj nagyon utánam – duruzsolta a vonalban. Hallottam, ahogy megszívja a cigarettáját, láttam magam előtt az ablakba támasztott könyökét, az elsuhanó utat. – Hétfőn megint a karjaimba kaplak! – Türelmes leszek. A telefonod működik ott? – nyugodt voltam. A vidéken töltött esténk óta különösen figyelmes lett, minden este eljött főzni, és a fél éjszakát átaludta velem, mielőtt

elment.

Kis

híján

el

is

felejtettem

a

korábbi

veszekedésünket. – Hívlak – hallottam, hogy mosolyog. – Vagy Skype-olunk. Vagy írok – a hangja intim, megnyugtató volt. Aztán lendületesen folytatta: – A lényeg, amore, hogy valahogy megoldom. Ha nem hallasz felőlem, tudd, hogy meghaltam. – Már azt hittem, meghaltál, amore! – kiáltotta Antonella gúnyosan, miközben betessékelt fényárban úszó lakásába. – Permesso? – kérdeztem gépiesen, miközben beléptem, és átnyújtottam Öreg Roberto rózsáiból készült csokrot. Antonella örömmel elvette, beleszagolt, majd felvont szemöldökkel hozzám fordult. – Ó, Anto – kiáltottam –, sajnálom, hogy eltűntem. Annyira lefoglalt Dino… Elegáns kezével elhessegette a mentegetőzésemet. – Szót se róla – mondta kedvesen. – Örülök, hogy látlak. La mamma és én hiányoltunk! Gyere, mindjárt kezdődik a Calcio

Storico! Besiettünk a szobájába, tele volt Adoniszokkal. Barátném kávét töltött nekem egy porceláncsészébe az asztalra készített tálcán lévő kancsóból, csészealjat és kis ezüstkanalat adott hozzá. Az Adoniszok a kitárt ablakok körül gyűltek, odakintről hangzavar hallatszott, üdvrivalgás és kiáltozás, füttyögés és firenzei

káromkodások.

Az

Adoniszok

egymás

után

megpusziltak és helyet adtak nekem és Antonellának az ablakok előtt a fő helyen. Június utolsó hétvégéje volt, és Firenze igen látványosan ünnepelte védőszentjét, Szent Jánost. A Calcio Storico Fiorentino egy réges-régi futballtorna volt, amelyen Firenze négy városnegyede csapott össze: San Giovanni, Santa Croce, Santo Spirito és Santa Maria Novella. Egy ideiglenes stadionban rendezték, amelyet az elmúlt héten eszkábáltak össze a Piazza Santa Crocén, felszórták homokkal, és egy tribünt húztak fel a nézőknek. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy ingyen nézhetem Antonella ablakából – a jegyek hetekkel korábban elfogytak. Az egész város napok óta lázban égett. A Calcio Storicót megelőző első felvonulásba múlt hétvégén futottam bele, amikor szombaton hazafelé tartottam a Sant’Ambrogiótól a belvároson keresztül, és reneszánsz ruhákat viselő férfiakat láttam, akik végigparádéztak a Signorián, vagy feldíszített lovaikon

ültek,

hosszú

harsonákat

fújtak,

és

tarka

harisnyákban mutogatták a lábukat. Antonella hét közben hívott meg, hogy nézzem az ablakából a focimeccset. Meghagyta, hogy hívjam fel az utcáról, ha megérkeztem, hogy

átkísérhessen a biztonsági kordonon, hiszen itt lakóként bármennyi vendéget fogadhatott. Amióta csak kora reggel átkeltem a hídon, már hallottam a kakofóniát – Firenze visszatért reneszánsz gyökereihez. Múlt szombaton nem tudtam ellenállni, és átfurakodtam a tömegen a via de Bencin át a Piazza del Signoriára, hogy lássam a hétvégi parádé végét. A harisnyás, tollas kalapos férfiak és a libériás lovakon ülő, fellobogózott harsonákat fújó zenészek mellett nőket is láttam, akik hosszú szoknyájukat felemelték járás közben, a hajukat diadémmal fogták össze, testüket fűzőbe szorították. Nyilván a végére értem oda, mivel a jelmezesek szétszóródtak már, hétköznapi ruhás barátaikkal beszélgettek, levetkőztek, hogy kávézzanak, a tollas kalapokat óvatosan az asztalokra tették, amíg rágyújtottak. Antonella lakásán kihajoltam az ablakból, és alaposan szemügyre vettem a látványt. Anto a másik ablakból lógott, és átkiabált nekem, próbálta túlharsogni a lármát. Alattunk férfiak elmosódó tömegét láttam reneszánsz nadrágban, ami hosszú volt, a formája emlékeztetett egy bokszeralsóra, csak buggyos térdben végződött. Az egyik csapat sortja lila-fehér csíkos volt, a másiké lila-kék. – Sempre viola – kiáltotta Antonella az ablakon keresztül. A legközelebb álló Adonisz elmagyarázta, hogy már lejátszottak két meccset, ami során a mezőny a most látható két csapatra szűkült. – Mik a szabályok, olyan, mint a modern futball? – kérdeztem, mire felnevetett.

– Nézd, és meglátod. Dino Spanyolországba utazása előtti este beszélt kicsit a Calcio

Storico

bébicukkiniből,

történetéről. aminek

Tésztaszószt

szezonja

volt,

főzött néhány

a

friss szelet

pancettával és egy kis fehérborral. – Amore, ugye tudod, hogy szenvedélyem a futball? – kezdte. Valóban

tudtam,

hogy

a

firenzei

futballcsapat,

a

„Fiorentina”, más néven a „Violák” lelkes szurkolója. – De ez magától értetődő, hiszen mi, firenzeiek találtuk fel a futballt! Kicsit nagyzoló állítás volt, de erősködött, hogy a verseny gyökerei a tizenhatodik századra nyúlnak vissza, amikor még arisztokraták és nemesek játszották. – Ez mára teljesen megváltozott, mostanában a játékosok zöme valójában köztörvényes bűnöző… Kíváncsivá tett, és most, hogy láttam a pályán szaladgáló nagydarab,

tetovált,

sebhelyes

férfiakat,

minden

szavát

elhittem. Úgy tűnt, több százan lehetnek a pályán egyszerre, de az Adonisz felvilágosított, hogy mindössze huszonhét játékos van mindkét oldalon. Amikor elkezdődött a játék, sokkal inkább emlékeztetett rögbire, semmint futballra. Ahogy a játék haladt, a férfiak rávetették magukat ellenfeleikre, birkóztak, rúgtak, még le is fejelték egymást, teljesen függetlenül attól, hogy a labda épp a közelben volt vagy sem. A tömeg megvadult, valahányszor a labda a kapu közelébe került, de még jobban, amikor egymást ütötték – ami elég gyakran

történt. A bíró minden igyekezete ellenére, aki hatalma szimbólumaként egy nagy, fehér tollat szorongatva rohangált körbe, az esemény többször is tömegverekedésbe torkollott. Döbbenten néztem Antonellára, de ő buzgón kiabált a játékosoknak, és az öklét rázta feléjük. A tér körül mindenütt emberek hajoltak ki az ablakokból és erkélyekről, vadul kiabáltak és mutogattak. Még la mamma is kidugta a fejét, hogy lássa, hogy áll a meccs, tölcsért csinált a kezéből és lekiáltott valamit. Az Adoniszokat megbabonázta a látvány, bár elsősorban a pályán sétáló hústornyok duzzadó izmait figyelték, még a közönség is megvadult, éppúgy, mint a játékosok, ökölre menő veszekedések törtek ki a lelátókon. Nevetni kezdtem. Giuseppére gondoltam, aki egyszer beavatott elmélkedésébe a reneszánsz legnagyobb rejtélyéről: hogyan voltak képesek ilyen kifinomult művészetet és épületeket alkotni olyan emberek, akik alapjában véve bárdolatlanok és durvák voltak. Simán el tudtam képzelni, hogy

Dino

keménykedése,

hatalommániája

könnyen

agresszióba fordulhat, és magam előtt láttam, amint a tizenhatodik századi Firenze utcáin portyázik, kis, izmos testét láttam magam előtt harisnyában, bodros sortban és tollas kalapban, felemelt karddal, készen arra, hogy levágja az ellenséget, miközben átkel a Ponte Vecchión. Megint lenéztem a fodros jelmezek és duzzadó izmok kavalkádjára, a homokba tiport tollakra, a lelátókon lengedező firenzei lobogókra, az íriszekre,

a

trágárságokat

kiabáló

tömegre,

és

azon

morfondíroztam, változott-e bármi is Firenzében az elmúlt öt évszázad alatt… Később az Arno partján álltunk a tömegben, ott volt az összes San Niccolò-beli szomszédom, és néztük a San Minato felett felrobbanó tűzijáték rakétáit. Ez a látványosság volt a Szent János-fesztivál lezárása, bevilágította a várost, a folyót. Gyönyörű volt. A nappali hőség balzsamos, nyugodt estévé szelídült. Azt kívántam, bárcsak itt lenne Dino, és ösztönösen elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, hívott-e. Már két napja elment, és nem hallottam felőle. Furcsállottam, de azt mondtam magamnak, Spanyolországban van, a barátaival foglalkozik, az is lehet, hogy ott épp nincs térerő. Nemsokára hallok felőle, hiszen a búcsúzó szavai szerint mindenképp talál módot a kommunikációra. Lefotóztam a sötétben felrobbanó tűzijátékot, és elküldtem neki, láttam, hogy megkapta, és arra számítottam, hamarosan válaszol, de nem hívott és nem is írt. Antonella engem nézett, és könnyes szemmel rámosolyogtam. – Hívni fog, ne aggódj – mondta kedvesen, és megfogta a kezem. Bólintottam, néztem az égre robbanó tüzet. De eluralkodott rajtam a szorongás, és a Firenzében töltött hónapok alatt először nem tudtam maradéktalanul élvezni a szépséget. Cukkinis tészta (2 személyre)

2 cukkini 1 fehér hagyma Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj 1 gerezd fokhagyma Tengeri só, ízlés szerint 150–200 g tészta (ízlés szerint, pl. a penne illik hozzá) ½ pohár fehérbor Parmezán a tálaláshoz Vágd le a cukkinik tetejét és alját, és hosszában vágd őket félbe. Azután szeleteld fel. Aprítsd fel a hagymát, és egy serpenyőben az olívaolajon pirítsd üvegesre. Aprítsd fel a fokhagymát és tedd a serpenyőbe. Pirítsd egy kicsit, azután add hozzá a cukkinit egy kevés vízzel – néhány evőkanál elég. Közben tölts meg egy nagy tésztafőző edényt vízzel, és ha forr, sózd meg. Tedd bele a tésztát, és főzd al dentére. Adj némi tésztafőző vizet a cukkinihez, azután a fehérbort. Ha a cukkini megfőtt, de még zaftos, szűrd le a tésztát, és tedd a serpenyőbe, keverd össze alaposan úgy, hogy a szósz az egész tésztát befedje, majd reszelj rá parmezánt. É pronto! Rukkolás-parmezános saláta (2 személyre) Két marék friss rukkola

Érlelt parmezán 1 citrom leve Tengeri só és fekete bors, ízlés szerint Gondosan mosd meg a rukkolát, hagyd száradni, majd adj hozzá

hosszú,

vékony

parmezánszeleteket.

Készíts

pinzimoniót (lásd a 44. oldalt) a citrom levével, ízesítsd tetszés szerint sóval és fekete borssal, majd öntsd a salátára, és forgasd össze. É pronto!

Július Piacere a te stessa, hogyan tanuld meg szeretni magad35 A szezon termése: San Marzano paradicsom A város illata: rózsa Olasz pillanat: látogatás a szépségszalonban A hónap olasz szava: brillare

A vidékre induló kis, sárga buszok egyikén ültem, és Bagno a Ripoliba tartottam, egy kisvárosba Firenzétől délre. A Calcio Storico utáni nap volt, ezt a napot tűztük ki a modell„pályafutásom” kezdetének, ugyanis abba a kis faluba tartottam, ahol Betsy és Geoffrey élt. Amikor készülődtem, gondosan megborotváltam a lábam, és szemügyre vettem magam a tükörben, behúztam a hasam, szép fehérneműt választottam, krémmel masszíroztam be a testem. Örvendetes figyelemelterelés volt, miközben Dino

hívását vártam – már vasárnap reggel volt, és mióta Spanyolországba utazott, még nem hallottam felőle. Betsy szólt, hogy vigyek fürdőruhát, ezért megvásároltam az egyetlen bikinit, amit találtam a piacon, bármilyen ijesztőnek tűnt is – általában igyekeztem annyit elrejteni a testemből a fürdőruha lehetetlenné

mögé, tette,

amennyit hogy

csak a

lehet,

de

megfizethetetlen

a

büdzsém egyrészes

fürdőruhák közül válasszak a belvárosi butikokban. Évek óta először fogok bikinit viselni. Hazaérve felpróbáltam, és elpirultam. Mégis, ahogy forgolódva szemügyre vettem a testem minden szögből, nem tagadhattam, hogy egész jól nézek ki. Több mint jól, már-már karcsú voltam, a hátamon lévő korábbi három hurka helyett már csak egynek látszott némi kis nyoma. Ezzel együtt reméltem, hogy Betsyn kívül nem lesz más velem a medencénél. Betsy a város főterén várt rám csíkos nyári ruhában, zöld tornacipőben és rózsaszín bokazokniban. Beszédes volt, vidám és kíváncsi, örült, hogy lát. Erdős dombokon vezetett, hogy elérjük a meredek lejtőn kapaszkodó lakóterületet. Mindössze hat ház áll itt, magyarázta Betsy, két család lakja őket. Ő és Geoffry negyven éve vásárolták a házukat, és mostanra már ők is a kis közösség tagjainak, valódi helyieknek számítottak. – Habár – mondta rám kacsintva – beletelt néhány évbe… Kékre festett fémkapun léptünk be, magas kőfalak rejtették el a házat a kíváncsiskodó szemek elől. Bent udvar nyílt és egy árnyas terasz, amely mély völgyre nézett, kőasztal és néhány pad, amiken Betsy kerámiái sorakoztak. A ház túlsó felén is

volt egy kis zug, ami kiugrott a völgy fölé, a közepén kerek asztal állt – ide ültem le, amíg Betsy kávét főzött nekünk. Körülnéztem a lábunk előtt elterülő tájon, és a távolban megpillantottam a firenzei katedrális apró kupoláját. A levegő meleg volt, mozdulatlan, a vidéki élet hangjaitól hangos: a madarak csiripelésétől, a rovarok dongásától, a méhek zümmögésétől. Galambok, vadgerlék repkedtek az udvar túloldalát

elfoglaló

reptetőben,

a

lábamnál

pedig

megpillantottam egy díszes páncélú, kis teknőst. Betsy meghozta a kávénkat, és kinyitotta a reptető ajtaját. A madarak kirepültek, a galambok ott csapdostak a fejünk fölött, majd eltűntek a völgyben, csak néhány kósza toll lebegett alá utánuk. Harapdálást éreztem a nagylábujjamon, és lepillantva láttam, hogy a kis teknős a lábujjamat rágcsálja. – Ó, ne törődj vele – mondta Betsy nevetve –, mindjárt abbahagyja. Egész hétvégén először lazítottam és éreztem jól magam. Szívesen beszélgettem Betsyvel az életéről, a művészetéről és a könyvemről.

Ezen

a

délelőttön

sikerült

visszatalálnom

önmagamhoz: Betsy eszembe juttatta, hogy az életem többről szól, mint a Dinóval való románcom. A könyvem témájáról érdeklődött, alkotói folyamatról és türelemről beszélt, az egész életen át tartó alkotásról. Azon kaptam magamat, hogy Dinóról mesélek neki – arról, mennyire megbízhatatlan, és hogy napok óta nem hallottam felőle. Betsy intelligens szeme rám szegeződött a szemüveg mögül.

– Á, az olasz férfiak – nevetett. – Öntörvényűek. De – tette hozzá hunyorogva – nagyon szórakoztatóak. Minden lánynak szüksége lenne egy olasz románcra. Emlékeztess, hogy majd meséljek el valamit ifjúkoromból! Most lássunk munkához! Az ösvényen levezetett a kertbe. A nagy házat kettejük műtermeinek épületei egészítették ki, mindet a hegyoldalba vájt nagy teraszokon építették fel, a kövekből kirakott étkezők és a nappalik is a völgyre néztek. Mindenütt Betsy által készített szobrok és padok álltak, valamint korsók és a falakra festett saját freskók. A műterme több terasszal lejjebb volt, előtte nagy égetőkemence állt, körülötte a világoszöld gyep olyan volt, mintha traktorkerekek szántották volna fel. – Vaddisznók – magyarázta oda mutatva. – Néha kijönnek az erdőből és ámokfutást rendeznek, tönkreteszik a füvet. – Nem félsz? – Dinónak nagyon tetszene, gondoltam. Járhatna ide vadászni. Betsy nevetett. – Dehogy, sose jönnek ide, ha ember van a közelben. Félénk, csodálatos teremtmények. Akkor, gyere be – nyitotta ki az ajtót. Betsy műterme nagy volt és fényes, az egyik oldalt elhúzható franciaablakok határolták. Kecskelábú asztalok álltak a falak mentén és a szobában azonos közönként elrendezve.

Némelyik

színezőanyagokat,

falon

festékeket,

kis

ecseteket

mélyedésekben tartott.

Másutt

keramikuskorongot, porokkal teli zacskókat, vázlatfüzeteket és a falnak támasztva leírhatatlan, gigantikus kerámiákat láttam. Nem edények, nem is szobrok, inkább csipkés szélű, óriási

kerámiafestmények voltak, szépen ívelt nyakakkal. Bizarr külsejükkel kontrasztban állt az a sok vidám szín, amilyenre festette

mindet,

virágokra

vagy

vázákra

emlékeztető

cikornyákkal. Matisse-ra emlékeztettek. A szoba közepén álltak egyéb munkái, többek között azok a kancsók, amelyekről híres lett: hatalmasak, formájuk nem hasonlított semmire, amit addig láttam. Betsy elmesélte mindről, hogy készítésekor mi inspirálta. Miközben óvatosan mozogtam ebben a törékeny csodaországban, ráébredtem, micsoda megtiszteltetés, hogy itt lehetek a műtermében, és ilyen közelről tekinthetem meg azokat a darabokat, amelyeket általában csak múzeumokban és galériákban lehet szemügyre venni, ráadásul maga a művész mutatja meg nekem. Beleborzongtam, milyen ostoba voltam, amiért hagytam, hogy az életem Dino hóbortjaira redukálódjon. Ezért jöttem ide… alkotni… Betsy műterme inspirált, hogy koncentráljak ismét életem fő céljára. – Íme – fordult hozzám. – Amint láthatod, korábban sosem díszítettem

a

felkérésem,

ami

kerámiáimat hosszú

emberalakokkal.

ideje

nyugtalanít,

Van de

egy

amikor

megláttalak a Cibreóban, valami bekattant. – Felnevetett. – Rólad jutott eszembe. Ezért kértelek, hogy állj modellt nekem. Egy kancsóra emlékeztettelek? – akartam kérdezni, és ösztönösen behúztam a hasam, de Betsy tovább magyarázott, miközben a műterem egyik sarkába vezetett. – Egy triptichon, ami csak együtt érvényesül, kiegészítve egymást…

Három nagy, fehér kancsóra mutatott. Bár kancsónak nevezni olyan, mint Botticelli Vénuszára azt mondani, skicc. Leginkább kerámiaszobroknak nevezném őket. Kettő olyan magas volt, mint én, a középen álló pedig magasabb, karcsú, és domború, akár egy női alak. Fehérek voltak, dísztelenek, de egymás mellé helyezve, ívelt nyakukkal és széles, lapos fogantyúikkal kiegészítették egymást, a köztük lévő tér éppúgy a kompozíció részét képezte, mint a mértani pontossággal elhelyezett kiálló részleteik. A pozitív és negatív formák együtt alkottak vibráló egészet. És egyik sem volt olyan nagy hasú kancsó, mint amire gondoltam, amikor Betsy azt mondta, rólam jutottak eszébe – karcsúak voltak, sőt ruganyosak, és volt bennük valami vitathatatlanul nőies. Igazán hízelgő volt. Betsy egy köntöst adott, és miközben a paraván mögé mentem levetkőzni, tovább beszélt. – Először használok emberalakot, nagyon izgulok! – mondta, és felkacagott. Amikor kijöttem, láttam, hogy a festékeit és az ecseteit rendezgeti a munkadarabok mögött. Mutatta, hová álljak, én pedig lassan levettem a köntöst, egy közel lévő létrára dobtam, és feszengve álltam karba tett kézzel. Betsy nem törődött a szégyenlősségemmel,

tárgyilagos

utasításokkal

segített

megtalálnom a megfelelő pózt. Alakokat formált kis, kerek testével, ő maga is több pózba állt, míg megtaláltuk az ideálisat. Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat, hogy kényelmes helyzetet találjak, és még mindig nehezemre esett Betsy szemébe néznem.

–

Ne

aggódj

–

mondta

vontatott,

keleti-parti

hanghordozással. – Ez egy skicc, nem kell mozdulatlanul állnod. Csak körvonalakra van szükségem. Az ecsetet kinyújtva felmérte az arányokat, sokkal több figyelmet szentelt az edényeinek és a festett vonalaknak, mint a testemnek. Kezdtem felengedni, miközben Geoffrey-val közös életéről mesélt, arról, hogyan osztják meg az idejüket Toscana és New York között. – Tudod, szeretem New Yorkot. De túlságosan ingergazdag az alkotáshoz. Ezért töltök egy évből hat hónapot itt. Nemcsak szép ez a ház, de jólesik hagynom, hogy az elmémből kimosódjon az a túl sok inger. Miután eltöltök itt körülbelül egy hónapot, újra képes vagyok alkotni, ezért sem hívtalak hamarabbra. Való igaz, több mint egy hónap telt el az első találkozásunk óta. – Városi gyerek vagyok – folytatta –, nem tudnék állandóan itt élni, de művészként a város kimerít. Itt, Toscanában a csodálatos fények és tájak újra feltöltenek. Lassíthatok. És ez a nyugodt életstílus nagyon jót tesz a kreativitásnak. – Most először nézett a szemembe. – Gondolom, rád is ilyen hatással van. Az írásodra. Rég elmúlt az a békés idő, amikor kiállításokra jártam és írtam. De most rájöttem, hogy igaza van. A megérkezésem utáni

első

hónap

olyan

volt,

mintha

London

minden

feszültsége kiáramlott volna belőlem, és lassan a helyére beszivárogott Firenze szépsége, átmosta kiégett elmémet. A

lassúság megnyugtatott, hagyta, hogy szárnyra kapjanak a gondolataim, maguktól törjenek fel szavak. Dino és a szívdobogtató

izgalom,

amit

okoz,

véget

vetett

ennek.

Állandóan azt éreztem, hogy bármikor felbukkanhat, vagy épp hiába várom, és hogy veszélyes – ez felrúgta a szemlélődős béke és az újonnan szerzett élmények finom egyensúlyát. Betsy beszélt velem először úgy, mint egy művész a művésszel, és tetszett,

ahogy

beállított.

Annyira

elmerültem

a

gondolataimban, hogy el is feledkeztem meztelenségemről. A cserépedények mögött álló Betsy pillantása személytelen volt – ő is elmerült a saját világában –, és békés csönd telepedett ránk. Nem tartott sokáig. Egy órával és három pózzal később Betsy vastag festékkel felskiccelte a sziluettemet mindhárom kerámiájára. Odahívott, és megnéztem: telt keblek, köldök, egy fenék körvonalai göndör fürtökkel megfejelve. Nem voltak részletek, mégis magamra ismertem. És gyönyörűnek találtam. Megfordultam, és ösztönösen átöleltem Betsyt. Viszonozta az ölelést. Némán egymásra mosolyogtunk. Ő is pontosan tudta, mire

gondolok.

Azután

zavaromban

felnevettem,

mert

rájöttem, hogy még mindig meztelen vagyok. – Gyere – mondta vidáman –, ússzunk egyet ebéd előtt! Ennyi munka elég délelőttre. Felvettem a bikinimet, már nem rémültem meg tőle, és megmártóztunk a feszített víztükrű medencében, amely egy völgyre néző párkányon állt, a víz a szélén látszólag a semmibe ömlött. Utána segítettem Betsynek kihordani a hideg grillezett

zöldségeket, salátákat, kenyérszeleteket és olajat tartalmazó tálakat a hosszú kőasztalra, és egy tricolore36 tálat: krémes bivalymozzarellát

paradicsomszeletekkel

bazsalikomlevelekkel.

Félhold

és

alakú,

húsos édes

görögdinnyeszeleteket vágott nekünk, és kávét főzött. Mielőtt visszavitt a kis városba a buszhoz, száz eurót nyomott a kezembe. – Geoffrey ennyit szokott fizetni a modelljeinek. Remélem, elég? – Betsy, ne! – kiáltottam. – Nem vagyok modell, ne fizess nekem! De ő ragaszkodott hozzá. –

Nekem

adtad

a

napodat

és

a

testedet,

hogy

átformálhassam a munkámat. Hogyne kéne fizetnem! Az időd pénz, tudod? Elszundítottam a buszon, a kezemben szorongattam a mobilomat. Jó napom volt, és Betsy kellemes, barátságos élménnyé tette a modellkedést. Máris sokkal kényelmesebben éreztem magamat a testemben. Aranyló közjáték volt a sötét napok előtt. Dino nem hívott. Sem aznap este, sem azon a hétvégén, sem semmikor. Soha többé nem hallottam róla. Dino egyszerűen elutazott Spanyolországba, és eltűnt az életemből. Akkor sem lehetett volna rejtélyesebb és meglepőbb, ha a szemem előtt köddé válik.

Az első hétvége volt életemben a leghosszabb. Betsytől hazatérve egész nap a lakásomban járkáltam, majd lerágtam a körmöm. Nem tudtam, mihez kezdjek magammal, annyira érthetetlen

volt

a

hallgatása.

Ezért

hétfőn

átmentem

meglátogatni Luigót, amint megkezdődött a munkaideje. – Luigo, mi van, ha történt vele valami? – kérdeztem hevesen. – Már néhány órája le kellett volna szállnia, már Firenzében kéne lennie, de próbáltam hívni, és a telefonja még mindig ki van kapcsolva. Luigo nyugodtan nézett rám: –

Bármelyik

pillanatban

hívhat,

bella!

–

mondta

magabiztosan. – Tudod, micsoda léhűtő, talán elhagyta a telefonját… – Lehet, de egyszer, amikor hívtam, kicsöngött, azután ki volt kapcsolva, ezért azt gondoltam, talán otthagyta valahol és lemerült, de aztán megint kicsöngött, ami nem lehetséges, ha ottfelejtette mondjuk Pisában… Hallottam, hogy összevissza beszélek, de nem bírtam abbahagyni. A betegségen és halálon kívül semmilyen okot nem

tudtam

elképzelni,

ami

négy

napon

keresztül

megakadályozná Dinót, hogy kapcsolatba lépjen velem. Amióta csak három hónapja találkoztunk, sosem telt el ilyen hosszú idő

anélkül,

hogy

beszéltünk

vagy

üzentünk

volna.

Megmagyarázhatatlan volt. De lassan eltelt a hét, és nem jött hír Dinóról, én pedig kezdtem megérteni, hogy nem is fog. Az első csókunk, első randevúnk,

első

(és

egyetlen)

együtt

töltött

éjszakánk

harmadik hófordulója elmúlt, és nem jött szó, egyetlen üzenet sem. Mintha csak tovább szeretne nehezíteni az életen, a július bénító párássággal érkezett Firenzébe. Valahányszor kiléptem a házból, nedves meleg levegő csapott az arcomba. Az emberek eltűntek az utcáról a nappali hőségben, és nekem is fel kellett hagynom a sétáimmal, mert egyszer napszúrással tértem haza: egész délután hánytam és a fürdőszoba hideg padlóján feküdtem, még mindig a telefonommal a kezemben. Akkor küldtem egy szánalmas üzenetet Dinónak: Beteg vagyok. Segítesz? Biztos voltam benne, hogy nem bír majd ellenállni, mindig olyan gondoskodó volt. Elhatároztam, ha felhív, nem teszem szóvá az eltűnését, megbocsátok neki, mindent megteszek, hogy megint úgy legyünk, mint régen. De nem jött válasz. A lakásban sem volt sokkal jobb, mint az utcán, súlyosan rám telepedett a meleg. A folyosón lévő szekrényben találtam egy kis ventilátort, de alig enyhítette a hőséget. Nem volt légkondicionálóm, ahogy a Rifrullóban és Luigónál sem. Nem bírtam átsétálni a városon a piacra sem, se a Cibreóba. Megtanultam becsukni a spalettákat, ahogy a firenzeiek tették, hogy kicsukjam a napot, de a sötét, fülledt levegő csak még depressziósabbá tett. A következő péntek este Luigónál ültem. Teraszt nyitott a bár előtt, kitett néhány asztalt egy ponyvatető alá. Ott ültünk, legyeztük magunkat, ő cigarettázott, én pedig az utolsó körmömet rágtam tövig, ami még maradt. Egész héten Luigót

nyúztam, még mindig nem tudtam semmi másról beszélni. Mégis türelmesen hallgatott. – Még ha valamiért meg is hosszabbította az útját, mostanra akkor is vissza kellett térnie Spanyolországból, miért nem hív vagy veszi fel, ha hívom? Biztos valami baj van. A Skype-ját is kikapcsolta. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy pusztán azért tűnt el, mert nem akar többé látni engem. Régebben is sokat linkeskedett, de nem fordult elő, hogy ilyen sokáig ne jelentkezzen semmilyen kommunikációs csatornán. – Luigo – mondtam komolyan. – Mi van, ha meghalt? – Bella, nem halt meg, dai – felelte Luigo. – Tudnád, valaki szólt volna. – Biztos? – kérdeztem. – Ki szólna? Nem ismerem sem a barátait, sem a családját… – Sok barátjával találkoztál, nem? Luigónak igaza volt, rengeteg emberrel találkoztunk a Nellóban, de csak a keresztnevüket tudtam, senkinek a száma nem volt meg. Sosem jártam a lakásán, nem találkoztam a családjával, azt sem tudtam, hol lakik. Hogy lehet, hogy ez mind nem tűnt fel eddig? Egész héten semmi más nem járt túlfűtött agyamban, annak ellenére,

hogy

Betsynél

megígértem

magamnak,

hogy

folytatom az írást. Ráébredtem, hogy Dino úgy bánt velem, mint egy szeretővel. Semmit nem árult el magáról. Úgy ütött pofon

a

valóság,

mint

egy

gyorsvonat.

Bármilyen

romantikusnak és bensőségesnek hittem is a kapcsolatunkat,

valójában nagyon sekélyes volt. Mindaz, amit kettőnk számára elképzeltem, semmivé olvadt, a jövő, amit kettőnknek írtam, szertefoszlott. Megdöbbentem. Pedig

úgy

viselkedett,

mint

akinek

nincs

semmi

rejtegetnivalója. Amikor megnézte az e-mailjeit a gépemen, elmentette a jelszót, és sosem jelentkezett ki. Így hát egy este, amikor majd megőrültem a hőségtől, és kétségbeesetten vágytam, hogy érintkezésbe léphessek vele, úgy döntöttem, megnézem az e-mailjeit. Így legalább láthatom, ha fogadja a leveleit – bizonyítva, hogy él. Megnyitottam a böngészőjét, és bejelentkeztem a postaládájába, elhessegetve minden rossz érzést,

amiért

megsértem

a

magánszféráját.

Végre

nyugodtabbnak éreztem magam, hogy végre teszek valamit. Az e-mailt, amit korábban küldtem neki, megnyitotta. Volt azóta online. Azonnal fellélegeztem. Egy gyors pillantást vetettem az elküldött üzenetekre, ami felfedte, hogy előző nap írt e-maileket. Rövidek voltak, sietősek – legfeljebb ha tíz percet töltött online –, de nekem akkor sem írt. A megkönnyebbülést, hogy jól van, hamar felváltotta a harag – szóval él, és mégsem hívott fel? Alig több mint egy hete még együtt voltunk, szorosan, szerelmesen, az amoréja voltam. Most nem fogadja a hívásaimat, bujkál Skype-on, kerül. Csak így, egyik napról a másikra kitörölt az életéből. Most jöttem rá, hogy bár én az életem középpontjába helyeztem őt, egyáltalán nem voltam része az övének.

Meztelenül kiterültem a franciaágyon, mint egy tengericsillag. Az ablak nyitva volt, a ventilátor a rozoga asztalon állt előttem. Sós izzadságréteg fedte a testemet, az iPodom az „Estate”-et játszotta végtelenítve. Már kívülről tudtam a szöveget, és együtt énekeltem vele, néma könnyek csorogtak az arcomon. Minden egyes szavát mintha rólam írták volna: „gyűlölöm a nyarat, amikor az illatod a virágoknak adtad, a nyarat, amikor életre hívtad a szerelmünket csak azért, hogy most kínok között haljak meg…” A nyár valóban megölt. Az oly sok ígérettel kecsegtető évszak kinyúlva, hasznavehetetlen állapotban talált rám, a fekvésen és a síráson kívül képtelenül bármilyen cselekvésre. Nem hittem volna, hogy ennyit tudok izzadni. Amikor nem sírtam, dühöngtem. Amióta először betörtem Dino e-mail-fiókjába, a dühöm még forróbban perzselt, mint a nap délben. Mániámmá vált feltörni az e-mailjeit. Bevontam Kiccát, hogy fordítsa le a leveleket, de hiába fésültük át a spanyolországi esküvőről készült képeket, amiket a barátai küldtek (Dino sármosan, reggeli öltönyben, Dino bolondozik egy bikaarénában, Dino együtt magas, öltönyös férfiakkal), bárhogy fürkésztem az arcát, hátha kitalálom, mi járhatott a fejében, nem találtunk semmi bizonyítékot. A hőség fent még rosszabb volt, az épület tetején olyan erővel zúdult rám, hogy a délután közepén ki kellett kapcsolnom a gépem, nehogy túlmelegedjen, és hideg fürdőt vennem. Most már megértettem, miért szöknek meg az emberek a hétvégeken a hűs, szellős tengerpartra, de nekem

nem volt választásom. A Dinóval közös hajókázós hétvégék számomra álmok maradtak csupán, míg az e-mailjei és a fotói tanúsága szerint ő nem unatkozott: egy hétvége Szicíliában (vászonruhában táncolt a parton szürkületkor), egy horgászút Szardínián (akciófotók, amint halakkal birkózik), elegáns parti Saint-Tropez-ban (egy magánrepülő lépcsőjén ment felfelé), és séta a tengerben egy prominens politikusnővel valamelyik elegáns tengerparti szálláshelyen. Úgy kapták le, hogy combig gázol a hullámverésben a nővel, napszemüvegben, felsőajkán új bajusz – alig ismertem rá. A hétvégéim üressé lettek. Elvesztem. Azelőtt naponta ötször hívott, a szokása, hogy mindig épp úton van hozzám, kitöltötte a napjaimat. Most, hogy visszadobott a hétköznapi élet

nyers

valóságába,

kapaszkodhattam

volna,

nem

volt

semmi

napirendem,

sem

mentett

amibe meg

a

gondolkodástól. Képtelen voltam rávenni magamat, hogy üljek a számítógép előtt és folytassam a könyvet. Rettegtem az utcára menni. Annyira a kirakatban zajlott a szerelmünk, hogy képtelen voltam szembenézni a többiekkel, a kíváncsiságukkal, a kedvességükkel. Kora reggel kiszöktem, fel a hegyek közé, és csak néztem, amint a jól öltözött párok hazaérnek, elegánsan bemennek a villáikba. Kirekesztve éreztem magam ebből az előkelő családi életből. A város, ami tárt karokkal várt, most idegennek,

áthatolhatatlannak

irányították, amiket nem értettem.

tűnt,

olyan

törvények

Az anyukámat akarom, gondoltam lázasan egy nap, amint összegömbölyödve a sarokdíványon hevertem. Sírva felhívtam, és egy váratlan húzással, amitől felpattantam a díványról, anyám bejelentette, hogy eljön meglátogatni. Úgy értette, értem jön. A tettek mezejére léptem. A szüleim, bár mindig támogattak, sosem heverték ki, hogy nem vagyok hajlandó velük lakni – mint minden rendes iráni lány

–,

amíg

férjhez

nem

megyek.

Az

egyetem

után

összeköltöztem a barátaimmal, és bár szüleim elfogadták a brit függetlenségi törekvéseimet, ritkán látogattak meg az aktuális otthonaimban, mindig én mentem haza hozzájuk. Most anyám eljön, hogy gondoskodjon rólam! Annyira meglepődtem, hogy a hőséggel dacolva ellátogattam a piacra, feltöltöttem a hűtőmet nyárral – sötétpiros San Marzano szilvaparadicsommal, kis cukkinikkel, amiknek trombitaszerű viráguk volt, édes szilvával és burgundi faeperrel, ami összefogta az ujjaimat. Néhány nappal később anyám a lakásomban állt, a bőröndjéből több csomag basmati rizst húzott elő, aszalt borbolyát, befőttesüvegekben iráni savanyúságokat, amelyeket gondosan bubifóliába csavart, perzsa sáfrányt és kurkumát tégelyekben. Hiába bizonygattam, hogy Olaszországban is van ennivaló, azzal a gyógymóddal sietett a segítségemre, amiben a legjobb – a főzőtudományával. Mindig is anyám konyhája volt a menedékem – iráni oázis az

unalmas

angol

gyógynövényektől

és

ételek

kietlen

fűszerektől

sivatagában

illatos,

és

–,

kulináris

élményektől és tettektől nyüzsgő. Petrezselymet aprítottunk, koriandert szeleteltünk, porrá törtük a sötét narancssárga sáfrányszálakat, miközben a rizs bugyogva főtt a tűzhelyen. Bármennyire tálalásnak

szenvedélyes

is

nagymestere

szakács –

a

volt rizst

anyám,

aki

pisztácia-

a és

narancshéjdarabkákkal színezte, a házi joghurt tetejére szárított rózsaszirmokat szórt –, a tudását nem tudta átadni nekem. Született perfekcionista volt, tökéletes háziasszonynak nevelték,

nem

tudott

tolerálni

egy

rosszul

felvágott

paradicsomot vagy salátát, én viszont ügyetlen és türelmetlen voltam, ezért sokat veszekedtünk. Rég feladtam minden próbálkozást, de anyám főztjét továbbra is imádtam, gazdag ízei iráni gyermekkorom emlékeit őrizték. Első utunk a piacra vezetett. Mostanra kidolgoztam egy módszert, hogyan jussak át a városon a hőségben. Az utcák mellett emelkedő palazzók

tövében

haladtam,

és

meg-

megálltam a pinceablakoknál – amik a járda szintjére nyíltak –, hogy lehűtsem a bokámat a kiáramló, hideg levegőben. Most én tanítottam anyukámat, hogy maradjon a házak mellett, sétáljon a széles tetők árnyékában, úgy iparkodtunk át a városon, mint két félénk egér. Anyának nagyon tetszett a piac, úgy vonult végig, mint egy vérbeli profi. Amikor a komor 1970-es évek végén először Londonba érkeztünk, a szupermarketek kínálata gyér volt, és aggasztotta őt az angol ételek szegényessége. Először a Harrods élelmiszercsarnokában keresett menedéket, mert akkoriban az volt az iráni diaszpóra első számú központja – ha kétségeid

támadnak, irány a Harrods –, de végül felfedezte magának a Portobello Road-i és a Church Street-i piacot, ahol feltölthette készleteit

azokból

a

zöldfűszerekből,

gyümölcsökből

és

zöldségekből, amikhez Iránban hozzászoktunk. Egyenesen Antonio standjához mentünk, aki megfogta anyám kezét, és olyan mélyen meghajolt előtte, hogy attól féltem, felbukik. Úgy szóval tartották egymást, mint két régi barát, miközben anyám rámutatott a portékára, amire vágyott, és elutasított mindent, amit Antonio ajánlott, de neki nem tetszett. Antonio vele nem volt olyan parancsolgatós, mint velem, hanem alázatos és tiszteletteljes, tudta a helyét a felsőbb hatalommal szemben. Remekül

megértették

egymást,

pedig

nem

beszéltek

semmilyen közös nyelvet, és biztosra vettem, hogy az érthetetlen kommunikációjuk közben sikerült kinevetniük engem és a vásárlási szokásaimat. Visszaérve, otthon azonnal munkához látott, és hamarosan fazekak sorakoztak a tűzhelyen, a paradicsomokból püré lett, sáfrányillat szállt fel a rizsből, amit nagy műgonddal leszűrt. Csak akkor meséltem neki Dinóról és az eltűnéséről, amikor leültünk, hogy megegyük a finom, vigasztaló iráni fogást. Ha nem vagyok ilyen kétségbeesett, nem mondtam volna semmit. Bár a magunk módján közel álltunk egymáshoz, tipikus bevándorlógyerek voltam, az életem angol részét – a szexszel

és

a

kismillió

modern

problémával

együtt

–

megtartottam magamnak, és a szüleimnek csak az idealizált énemet mutattam. Az Álommunkával töltött fájdalmas évek alatt eltitkoltam előlük, mennyire kétségbe vagyok esve, még

akkor is, ha a testi tüneteim mindenki előtt nyilvánvalóvá tették. De most Dino dezertálása padlóra küldött, és nem tudtam – nem is akartam – eltitkolni anyám elől. Könnyeim belepotyogtak a gőzölgő rizses-padlizsános ragumba. Miután befejeztem a történetet, anyám megfogta a kezem. – Tudod, mit siratsz, azizam?37 – kérdezte gyöngéden. – Elsősorban nem a férfit, hanem az álmaid halálát… azt sokkal nehezebb elengedni. A valóság – felsóhajtott –, az igaz szerelem macerás, kényelmetlen és nehéz. De sokkal jobb, majd meglátod. Antonella nyomában igyekeztem, miután feltettem anyukámat a reptérre menő vonatra. Sírva búcsúztam tőle, és szorosan megöleltük egymást. Rövid ideig maradt, de nagyon vigasztaló és meghitt volt vele az együttlét. Mindennap elmentünk a piacra, egyik nap boldogan fedezte fel, hogy tele van meggyel, és egy egész ládával hozott haza taxin, itthon pedig, miután egy

órán

keresztül

megmosta

és

kimagozta

mindet,

megmutatta, hogyan kell elkészíteni gyerekkori kedvencemet, a meggylekvárt. A sötét, sűrű lé egy részéből sharbatot38 készített nekem, tradicionális iráni gyümölcsszörpöt kis vízzel és jéggel összekeverve a hőség ellen, a többit pedig betette a hűtőmbe a következő napokra. Megtanított saját joghurtot készíteni a Maremmában vett krémes tejből, megmutatta, hogyan szűrjem át muszlinon, hogy sűrű, savanyú legyen. Megtöltötte a hűtőmet saját készítésű, sűrű paradicsomszószalapú perzsa ragujával, a basmati rizses csomagokat bedugta a

szekrényembe, aztán elment, vigasztalásul hátrahagyva nekem a szülőföldem ízeit. Antonella a fodrászához tartott, én pedig követtem a szalonba, ebbe a hangos női csacsogással teli világba. Bemutatott Mariának, a szalon tulajdonosának, egy kócos hajú, idősebb nőnek, aki miután kávét hozott, leült hozzánk, miközben egy másik hölgy hozzálátott befesteni Antonella loknijait. A beszélgetés – mint ilyen helyzetben a világon mindenütt – a férfiakra és a szerelmi életünkre terelődött. Antonella közvetítésével elmeséltem Dinóval való kalandomat. Nagy meglepetésemre ahelyett, hogy megdöbbentek volna, Maria és a fodrász hölgy buzgón bólogattak. – Eh – mondta egy méltóságteljes dáma az egyik hajszárító búra alól. – Én is jártam már így… – Én is – csiripelte egy fiatal hölgy egy másik székből, fóliába csavart hajjal. – Sono stronzi!39 – Látod, bella – fordult hozzám Antonella –, nem vagy egyedül. Maria az arcomra tette a kezét. – Mind ismerünk ilyen stronzikat – mondta kedvesen. – Egy ilyen szép lánynak nem szabad a szívére venni. Pedig a szívemre vettem. Képtelen voltam függetleníteni Dino viselkedését magamtól, a külsőmtől. – Olyan csúnyának érzem magam! – nyafogtam, mire Maria összenézett Antonellával. – Guarda, bella – mondta Maria. – Van egy ötletem. Gyönyörű a hajad – gyöngéden megsimogatta a fejem. –

Gondoltál már arra, hogy rövidebben viseld? – Vágd ki azt a pasit a hajadból, tesoro – bólintott Antonella. Haboztam. Amióta az eszemet tudom, ilyen hosszú volt a hajam. De ebben a hőségben nem éreztem mást, csak a fürtjeim holt súlyát, csak útban voltak, ahogy álmatlanul forgolódtam

éjszaka.

Úgyhogy

Mariára

néztem,

és

beleegyezően bólintottam. Gondoltam, miért is ne? Vágjuk ki a gazembert a hajamból! Amíg megmosattam a hajamat, Marie elővette az ollóit, miközben az egész szalon ötleteket adott. De Mariának saját elképzelése volt. Ahogy leültem Antonella mellé, Maria ollói repdesni kezdtek a fejem körül, nyissz és nyassz, vastag, fekete fürtök hulltak a padlóra. – Mint amikor megnyírnak egy fekete bárányt, cara – nevetett Antonella. Aggódva néztem Mariára, de ő biztatóan megveregette a vállamat. – Ne félj – mondta –, tökéletes lesz. Arra gondoltam… ismered Gina Lollobrigidát…? Elmosolyodtam, és a mosolyom csak szélesebb lett, amikor Marie kész lett, letette a hajszárítóját, és szembefordította a székemet az egész szalonnal. A nők üdvrivalgásban törtek ki, kórusban azt kiáltották, „ma dai, che bella!”. Amikor Maria a tükör felé fordította a székem, leesett az állam. Ötvenes évekbeli filmcsillaggá változtatott, olyan csodálatosan fixált, bodros frizurát varázsolt nekem, mint Ava Gardneré. – Guarda – mondta Antonella büszkén. – Te vagy az iráni Sophia Loren. Bellissima!

– „Ogni donna puó figurare al meglio se sta bene dentro la proprio pelle – idézte a nő a zümmögő búra alól. – Non c’entrano i vestiti ed il trucco, ma come si brilla.” Ha detto la grande Sophia. Antonella tolmácsolt: – Minden nő akkor a legszebb, ha a saját bőrében marad. Nem a ruha vagy a smink számít, hanem a belső ragyogás… – Sante parole – bólogatott a többi nő lelkesen. Szent szavak. Megöleltem Mariát. – Figyelj – mondta –, felejtsd el azt a stronzót, és hallgass rám. Impara a piacere a te stessa! Értetlenül néztem rá. – Ez egy régi gondolat, latinul – magyarázta Antonella. – Senecától. Olyasmit jelent, hogy „tanuld meg szeretni magad”. Ugyanazt mondja, amit La Loren. – Legyek elégedett önmagammal? – kérdeztem. Vadul bólogattak. Megöleltem mindenkit a szalonban, és hazafelé sétálva megálltam párszor, hogy megnézzem magam a kirakatokban, és szeressem magam. Aznap este a Boboli-kertbe mentem, hogy találkozzam Betsyvel. Voltak jegyeim egy szabadtéri operára, amit Dinónak és magamnak foglaltam. Végül Betsyt hívtam el helyette, aki takarókkal és szúnyogirtóval fogadott. Büszkén mutattam neki az új frizurámat, és ő éppoly lelkesen bókolt, mint egy olasz. – Tudod, kire emlékeztetsz? Ismered Gina Lollobrigidát? – kérdezte, és nevettem.

Amint leültünk és elkezdtük a szúnyogriasztót a fedetlen bokánkra dörzsölni, elmeséltem Betsynek Dino eltűnését. Félbehagyta a kenegetést, és cinkosan rám mosolygott. – Ó igen, nem lep meg – mondta. – Az olasz férfiak nem változnak. Pontosan ugyanez történt velem, úgy ötven évvel ezelőtt itt, Firenzében. – Mit gondolsz, az apja lehetett? – kérdeztem, és halálra nevettük magunkat. Elmeséltük egymásnak a románcunkat, visítva röhögtünk a hasonlóságokon, hiába telt el fél évszázad a két eset között. – Látod – mondta két röhögőroham között –, a tanulási folyamat része, hogy összetöresd a szíved egy olasz férfival, kedvesem. De ne hagyd, hogy elriasszon Olaszországtól. Nézd, én is itt vagyok még, ötven évvel később is. Sokkal többet tartogat neked Firenze, mint ez a csalfa Dino. Meggylekvár (Egy üveg) 3 csésze meggy 1 csésze kristálycukor Mosd meg és magozd ki a meggyet, és vágd félbe. Borítsd be cukorral, és hagyd állni, ameddig akarod – legalább néhány óráig, de ha lehet, egész éjszakára. Forrald fel egy mély edényben közepes lángon, folyamatosan kavarva. 10 perc után öntsd le a felesleges szirupot róla, hűtsd ki, majd tedd a hűtőbe, fogyasztás előtt

kedvedre hígíthatod vízzel és jéggel – ez a nagyon frissítő sharbat. Főzd tovább a meggyet, de ne főzd túl. Körülbelül 5 perc elég lesz. Ne főzd túl sötétre: a piros szín sötétségéről látod, mikor jó. Sterilizálj egy lekvárosüveget. Öntsd bele a lekvárt, tedd dunsztba, és ha kihűlt, tedd hűtőbe. Mivel nincs benne pektin, csak 2-3 hétig áll el a hűtőben, úgyhogy edd meg időben. Természetes joghurt 2 liter zsíros tej 4 ek. élőkultúrás, természetes joghurt Öntsd a tejet egy nagy lábasba és forrald föl, folyamatos kavarás mellett – így tovább marad forrásponton, és krémesebb lesz. Ha felforrt, vedd le azonnal, nehogy odakapjon. Öntsd nagy kerámiatálba, és hagyd kihűlni annyira, hogy a tál oldala kellemesen meleg legyen, talán a langyosnál kicsivel melegebb. Ez időbe telik. Óvatosan keverd a joghurtot a tejhez, a joghurt ne legyen túl hideg. Egy konyharuhával vagy törölközővel jól takard le a tálat, bugyoláld be teljesen (én először egy muszlinruhát szoktam teríteni a tej tetejére úgy, hogy picit hozzáérjen a felszínéhez, és csak utána bugyolálom be). Hagyd meleg helyen 6–8 órát állni (minél tovább hagyod,

annál fanyarabb lesz. Ha te is fanyarnak szereted – akárcsak én, iráni módra –, hagyd ott egész éjszakára). Ezután bontsd ki a joghurtodat, ami elvileg szépen összeáll – a muszlin felszívja a vizet, de ha marad némi víz, kikanalazhatod (és idd meg, nagyon egészséges!). Tedd a hűtőbe néhány órára, azután eheted. Legalább egy hétig eláll.

Augusztus Femminilità,40 avagy a stílusnak semmi köze a pénzhez A szezon termése: fehér húsú őszibarack és faeper A város illata: kanális Olasz pillanat: bort inni az utcán alkonyatkor A hónap olasz szava: silenzio41

A hónap első napján találkám volt Antonellával egy kis kávézóban a zsúfolt Sant’Ambrogio piac területén. A Cibreo zárva, a környéken ez volt az egyetlen hely, ami még nyitva tartott. A tikkasztó hőség miatt sortot, spagettipántos topot és papucsot viseltem – tudtam, hogy látványosan cserben hagytam

a

bella

figurát.

Antonella

fekete,

anyagában

strukturált nyári ruhát vett fel, hegyes papuccsal és vörös rúzzsal kiegészítve, haját a tarkójánál copfba fogta. Menő volt, elegáns

és

kicsit

provokatív.

Olasz

módra

nyíltan,

szemérmetlenül végigmért, és én nemcsak álltam a tekintetét, de kicsit szét is tártam a karomat és körbeforogtam. – Tudom, úgy nézek ki, mint egy amerikai turista – mondtam megelőzve őt. – Bocsánat, de meleg van. – Tényleg úgy, drágám – felelte elnyújtva. – De szeretlek, ezért megbocsátom. – Amellett csóró is vagyok, és nincs más ruhám erre a hőségre. – Nem probléma, cara. Vasárnap gyere el a Pulciba velem, bemutatlak a vintage ellátómnak, mielőtt szabadságra megy. Vasárnap becsületesen megjelentem a Mercato dei Pulcin, a piacon. Ma bolhapiac is volt, alkalmi asztalok özönlötték el a környező utcákat. Antonella a tér egyik szélén egy ruhákkal megpakolt,

rozoga

asztal

mellett

ácsorgott,

akkora

napszemüvegben, amekkorát még nem láttam. Az asztal melletti két ruhaállványon függő ruhák aggasztóan közel lengedeztek

Antonella

parázsló

cigarettájához.

Odaintett

magához, és bemutatta a stand mögött álló őszes férfit, Alessandrót, mondván, nála vannak a legjobb vintage darabok, és a legjobb árak. Alessandro mohón szívta a cigarettáját, úgy nézett ki, mint aki egyenesen egy buliból jött. – Alessandro DJ – magyarázta Antonella a ruhák közt turkálva. – Drágám – nézett rám barátnőm az óriási napszemüveg mögül vérvörös szemével –, én hajnali háromkor jöttem el a buliról, és ő akkor még ott volt… Tényleg egyenesen a buliból jött. Alessandro fogatlan mosolyt villantott rám – az izzadságának is alkoholszaga volt –,

és

toszkán

tájszólással

hadarni

kezdett.

Antonellához

fordultam, hogy tolmácsoljon, de túlságosan el volt foglalva azzal, hogy nem túl bizalomgerjesztő rongyokat ráncigált ki a kupacból, amelyek egyetlen erőteljes rázásától letűnt korokból itt maradt, érdekes divatcikkekké változtak. Antónak nemcsak szeme volt a divathoz, valóságos lézerradarral viszonyult hozzá: még másnaposságtól vaksin pislogva is képes volt rátalálni egy ritkaságnak számító Issey Miyake-ra vagy egy nyolcvanas

évekbeli

Moschinóra

a

rongykupac

alján.

Csodálatos ember, aki mindenben mellettem állt. Segített összeszedni pár igazi vintage és retró darabot – itt egy puha pamuttop, ott egy redőzött sort a nyolcvanas évekből. Két toppal, egy sorttal, egy pólóval és egy nadrággal távoztam, mindössze ötven euróért, és nagyon elégedett voltam. Többé nem kell szégyenszemre úgy járkálnom, mint egy turista, átlebeghetek a piazzákon a vászon palazzo nadrágomban úgy, hogy közben menőn és stílusosan nézek ki. Antonella a lábamról is gondoskodott. – Talán a strandon vagyunk? – kérdezte, és felvont szemöldökkel a papucsomra nézett. Így hát hagytam, hogy egy pár régi Chanel balerinacipő felé tereljen, aminek bézs színét a cipő orrán fekete színű félhold váltotta fel. – Vintage, drágám, de nem régi. A szandál több szempontból sem jó választás a városban. Firenze piszkos, cara, minden tele van kutyakakival, úgyhogy napközben a zárt cipő a legjobb. A pedikűrödet mutogathatod a tengerparton.

– Nem megyek a tengerpartra – sóhajtottam. – Brit vagyok, nem szoktunk. Mi dolgozunk augusztusban. – Tudom, tudom. Akkor vedd fel a szép szandálodat este, amikor valami helyes pasival furikázol. – Soha többé nem pasizok, Antonella. Főleg nem olaszokkal! Nincs több audis kocsikázás. Mostantól mindenhová egyedül megyek és gyalog, úgyhogy jó lesz a balerinacipő. Később, amikor hazafelé sétáltam, a szerzeményeimtől megittasodva, ráébredtem, hogy Antonella milyen ügyesen kimozdított

a

megszokott,

kényelmes

öltözködési

szokásaimból, megosztotta velem féltve őrzött vintage árusát, és feltöltötte a nyári ruhatáram egy olyan csekély összegért, amely töredéke csupán annak, amit előző életemben egy cipőre költöttem. Anto eszembe juttatta a papucsos, koszos lábakat a nyári londoni metrón, eleganciával ajándékozott meg, ő is újra arra tanított, hogy adjak a külsőmre, hangulatomtól és vagyoni helyzetemtől függetlenül. Sosem láttam Antonellát vörös szájrúzs nélkül, újra elhatároztam, hogy jobban fogok igyekezni mindig mindenben megvalósítani a bella figurát. Ahogy telt az augusztus, a város kiürült a Ferragostóra készülve – a tizenötödikén esedékes „Augustus pihenőnapjára”, amellyel egy ősi hagyományt, az aratás és betakarítás első pihenőnapját,

ugyanakkor

Mária

mennybemenetelét

ünnepelte egész Olaszország. Az alapján, amit hallottam, a nyár legfontosabb eseménye, amikor minden bezár, mert az

emberek kiözönlenek al mare. Megfeneklettem, egyedül találtam magam a városban. Az utcák csendje egész az emeletemig hatolt és beterítette a lakást. Az emberek elmentek, az ablakokat becsukták, a forgalom zaja szinte teljesen megszűnt, nem szóltak a tévék, nem töltötte meg a levegőt a főzés hangja és illata, hiszen egyetlen edény sem csörömpölt a tűzhelyeken, a fokhagyma sercegése sem idézte az ebéd rituáléját. Minden szomszédom elment, még az idős hölgy is bezsaluzta az ablakát – nyilván ő is a strandon pihen. Az udvar elcsendesült. Arra számítottam, hogy belesüppedek majd a magányomba és a depresszióba, de nem így hatott rám. Épp ellenkezőleg, valahogy megnyugtatott a város kihaltsága. Meglehet, az én Firenzém kiürült, a valódi Firenzében nyüzsögtek a turisták, lihegtek a forró utcákon, leégett hús türemkedett ki a sortokból és pólókból. Még a Sant’Ambrogio piaca is bezárt, ezért a környékemen

maradtam,

egyre

közelebb

köröztem

az

otthonomhoz, a heti három bevásárlásomat a Piazza Santo Spirito kis zöldség-gyümölcs piacán intéztem, amely a Ponte Vecchión túl volt, a folyó felém eső partján. Kora reggelente sétáltam el oda fehér húsú őszibarackot és kövér, szaftos faepret venni, mielőtt túl perzselően sütött volna a nap. A toszkán kertek finom gyümölcseit nassoltam: lédús, sárga és lila szilvát, pirosba hajló sárgabarackot, nagy szemű, sötét cseresznyét és többféle édes dinnyét, már amikor volt erőm hazacipelni őket.

A hőség ellen való salátákat ettem, kedvencem a friss, zamatos panzanella lett, amely a toszkán cucina povera legfőbb alapanyagára

–

a

száraz

kenyérre

–

épült.

Élvezettel

készítettem, és jól elállt a hűtőben, sőt, másnapra még finomabb lett. A szokásos Tricolore salátámat jól megfőzött, majd lehűtött farroval, más néven tönkebúzával egészítettem ki – ezzel az ősi, olasz gabonával, amin a római hadsereg is élt. Ez a tönkölybúzával rokon és hozzá hasonló, hántolt gabona, de sokkal korábbi annál, története a civilizáció kezdetére nyúlik vissza. Konyhai kalandozásom talán apró lépés volt az emberiség számára, de számomra hatalmas kvantumugrás a kulináris önbizalmam szempontjából. A legtöbb hely bezárt, de azért néhány helyi itt maradt – a helyi külföldiek. Augusztusban ezek a korábban láthatatlan figurák elözönlötték a San Niccolòt, én pedig azon kaptam magam, hogy Öreg Robertóval csoszogok az utcán, aki ismét szóba állt velem, miután Dino feledésbe merült. Esténként a nap híreiről beszélgettem egy francia művésszel, akinek a templommal szembeni sarkon volt a műterme, és a nap végén kiült a feleségével és a kisbabájukkal a borozó elé abban a boldog

órában,

amikor

mi,

San

Niccolòban

maradtak,

kiszállingóztunk az utcára. Hamarosan kisebb tömeg gyűlt össze a szomszédságból, művészek és semmittevők vegyes társasága. Megismerkedtem Tommasóval, a festővel, akit egyszer álmában meglátogatott Michelangelo „Dávidja”, és aki azóta nem festett meg semmi mást. Ott volt Donald, egy vénséges vén amerikai, aki azzal tengette napjait a városkapun

kívül

lévő

műtermében,

hogy

egész

nap

ivott,

majd

alkonyatkor bizonytalan lábakon áttántorgott hozzánk. Még egy bohóc is tartozott közénk, Francesca Nápolyból, akinek lángvörös haja és olyan erőteljes hangja volt, amilyet még nem hallottam. Esténként csatlakoztam a társasághoz, megittam egy pohár bort, ilyenkor végre elviselhetővé vált a hőmérséklet az egész napos hőség után. Sokszor enyhe szellő suhant végig a fölénk tornyosuló palazzik sáfrány- és mustárszínű falai között, jázmin- és csatornaszagot hozott, a firenzei késő nyár egyedülálló keverékét. Ahogy hűvösebb lett, otthagytam a borozót, és elindultam a dombok közé, az esti sétámra. Belesimultam a San Niccolò lakosainak sorába, egy voltam közülük, valaki, akire a turisták irigykedve néztek – a Rifrullo előtt ülő lányra, aki laptopjába mélyed, megengedheti magának, hogy itt éljen és esténként borozgasson az utcán. Szerettem ezt a bajtársias hangulatot, a kimondatlan köteléket, hogy más-más okokból, de valami itt tart minket: a pénztelenségünk, a munkánk, vagy egyszerűen a lustaság. A napot a lakásunk, a műtermünk vagy a műhelyünk falai mögé bújva töltöttük, kerültük a meleget, becsuktuk a spalettákat a tolakodó nap előtt. De ha lebukott az égről, elindultunk, és megalkottuk saját kis élőképünket az utcán. Luigo zárva volt, Beppe elment és a Cibreo is bezárt a hónapra, nem volt semmi, ami napközben elvonta volna a figyelmem. Elmerültem az írásban. A mélységes csönd segítette a koncentrációm: az elhalkult városban a világom leszűkült az

ablakomból nyíló kilátásra, és az iráni forradalomra, amely a laptopom képernyőjén bontakozott ki. Nyári révedezésem váratlan véget ért, amikor egy e-mail felrobbantotta a napomat. Utolért a korábbi életem. A volt kollégám, aki most egy rivális kiadónak dolgozott – a londoni szorgos munkások számára ismeretlen fogalom a tengerparti augusztus –, vidáman újságolta levelében, hogy indul egy új magazin, a piackutatások alapján nagyon optimisták, ABCanalízisekről

és

profitprojekciókról

írt.

Alig

leplezett

állásajánlat volt. Lenne-e kedvem találkozni, és még többet megtudni? Lenne? Elgondolkodtam. Az első, ösztönös reakcióm az volt, hogy megvédjem a mostani kreatív életteremet. Ugyanakkor nem

tagadhatom,

hogy

egész

évben

nem

volt

rendes

bevételem, és előbb-utóbb szükségem lesz keresetre. Még nem álltam készen elmenni innen, de felelőtlenségnek éreztem volna, ha meg sem hallgatok egy lehetséges munkaajánlatot. Végtére is muszáj egy picit előre is tekintenem, mielőtt elhagyom Firenzét. Felkértek,

hogy

értékeljek

egy

hotelt,

messze,

Dél-

Toscanában, félórányira a maremmai tengerparttól. Miután olyan sokat hitegettek il maréval, a tengerrel, úgy döntöttem, kocsit bérelek, és elmegyek a tengerhez, mielőtt Londonba utazom. Néhány órányi vezetés az autópályán, és már oda is értem. Szélfútta, hordalékfával tarkított partszakasz volt, a levegő a

tenger permetétől lágy. Végre homokot éreztem a talpam alatt. Lebegtem a langyos tengerben, és közben azokra a férfiakra gondoltam, akik megígérték, hogy elvisznek al mare, a tengerhez – az olasz képzeletvilág mitikus helyére –, és végül mind

cserben

hagytak.

A

páváskodó

Beppére,

aki

megbízhatatlan volt, a pizzásfiúra, aki túl smucig, ami pedig mind közül a leghazugabbat, Dinót illeti, ő már annyira sem érdekelt, hogy gondoljak rá. Az olasz nyár nem igazán váltotta be a reményeimet, de itt vagyok, a csillogó toszkán tengerparton, egy hosszú, eldugott kis partszakaszon, és amerre a szem ellát, sehol egy napernyő, sem napágy. Örültem, hogy egyedül lehetek. Függetlennek éreztem magam. Késő délután sósan és kipihenten hajtottam végig DélToscanán a napraforgók között – amelyek tányérjukat a nap felé fordították –, hogy megtaláljam a szállodává átalakított középkori kastélyt, amiről írnom kellett. Kőbástyái egy hatalmas

kertben

magasodtak

előttem,

a

kertben

dús

levendula- és rozmaringbokrok mindenütt, az elmaradhatatlan domboldalba vájt teraszokkal, szőlőlugasokkal. Madárdal töltötte meg az eget. Egy recepciós jött elém a kőkastélyból, köszöntött, elvette a bőröndömet és a szobámba vezetett a fémasztalokkal és virágmintás napernyőkkel zsúfolt udvaron keresztül. Visszatértem abba a világba, amit olyan jól ismertem, a „magas oktánszámú” luxusba és fényűzésbe.

A szállodát körülölelő kert a Maremma hegyvidék drámai emelkedőire is felért. Az egyik szikláról feszített víztükrű medence nézett alá a sárga, illatos, mediterrán rekettyével benőtt völgyre, és miután letettem a csomagjaimat a szobában, ami akkora volt, mint a firenzei lakásom, belecsobbantam a medencébe. Úsztam a naplementében, néztem, ahogy a tágas ég narancssárgára változik körülöttem. Belélegeztem az egészet, az eget és a földet, a toszkán tájat, az alattam zümmögő völgyeket, a levendula-, rekettye-, jázminillatot, arra vágytam, bárcsak magammal vihetném Londonba. Egy hang zavart fel ábrándjaimból. Megfordulva egy alacsony férfit láttam tweedben, ősz haja visszagöndörödött homlokáról. Carlóként mutatkozott be, ő volt a kastély tulajdonosa,

meghívott,

hogy

csatlakozzam

hozzá

és

feleségéhez vacsorára a teraszon. Egy óra múlva sikeresen feltápászkodtam a baldachinos ágyról, amin addig kiterülve feküdtem, és lementem az udvarra, ahol most már fáklyák égtek, és megterítettek egy asztalt a szőlőlugas alatt. Carlo már várt. – Á – mondta, ahogy közeledtem. – Jöjjön, kóstolja meg ezt. Letépett egy kis fürt szőlőt a fölöttünk lógó lugasról. – Úgy hívják, uva fragola, vagyis eperszőlő – nyújtotta felém. Belekóstoltam a szőlőbe, valóban volt némi epres íze, és ahogy Carlót hallgattam, azon tűnődtem, mi olyan furcsa a modorában. Emlékeztetett valakire. Azután megérkezett a felesége, Aurelia. Az alacsony, madárcsontú Aurelia elegáns várúrnő

volt,

rangján

aluli

vászonruhában,

acélszürke

bubifrizurával és széles mosollyal. Ezüsttálcát hozott három pohár pezsgővel, és kitűnő angolsággal, kedvesen üdvözölt. Leültünk a vacsorához. Az asztal csupa olyan finomsággal volt tele,

ami

az

ő

gazdaságukból

származott:

nemcsak

a

gyümölcsök, de még a chianina marha is helyi volt. Vacsora közben ismét rácsodálkoztam Carlo beszédére: a mondandója, a szófordulatai – mind annyira ismerősnek tűntek. Az este folyamán addig törtem a fejem, amíg be nem ugrott: Dino az! A külsejüket leszámítva teljesen egyformák voltak.

Lenyűgözött,

szófordulatai,

a

ahogy

humora,

a

Carlo

mesélt,

gesztikulálása,

a a

különc fejrázása.

Miközben őt és Aureliát hallgattam, be kellett látnom: amit olyan elbűvölőnek találtam Dinóban – amiket az ő egyedi személyiségjegyeinek gondoltam –, az csupán egy firenzei archetípus. És mivel nekem nem volt tapasztalatom a toszkán férfiak terén, nem ismertem sem Firenzét, sem a nyelvet, idegen országból, kultúrából származóként könnyű prédájává váltam ennek a csélcsap típusnak. Aurelia váratlanul elhallgatott a mondat közepén, mint akit megszállt az ihlet – szinte láttam a feje fölött a villanykörtéket. – Ha visszajön Firenzébe – mondta –, találkoznia kell a barátunkkal, Bernardóval. Csodás fotós, talán dolgozhatnának együtt. Leírta egy papírra Bernardo e-mail-címét, és rám tukmálta, majd elszaladt, hogy megkeresse néhány fotóját. Amíg távol volt, Carlo mohón nézett rám, közelebb hajolt, és azt dörmögte:

– De csak baráti alapon, ehn? Van egy csomó gyereke és felesége. Ne habarodjon bele, túl sok a komplikáció. Azonnal magam elé képzeltem egy újabb csélcsap, jóképű pasast, aki elcsábítja a modelleket és felelőtlenül teherbe ejt minden nőt, akit meglát. Agyam javíthatatlan szegletében érdeklődés csillant, de elhessegettem. Az Oxford Streeten álltam a járda szélén. Buszok robogtak el, hátrébb léptem, hogy elengedjem mindet, közben kerülgettem az útra leugráló, továbbmasírozó embereket. Végignéztem az épületeken, az emberáradaton, és óvatosan belélegeztem a londoni levegőt: a kipufogógáztól azonnal köhögni kezdtem. London túl szűknek és behatároltnak tűnt, összeroppantott a zajaival, felhőkarcolóival, átgázolt az emberen. Túlságosan gyors és forrongó volt. Nem kaptam levegőt. Végigmentem néhány mellékutcán a Sohóban, és beléptem a kiadó épületébe. Emberek áramlottak ki és be, eltűntek a liftekben,

babaarcú,

fiatal

modellek

ültek

feszengve

a

kanapékon castingra várva. Megmondtam a nevemet a recepciósnak, aki a liftekhez irányított. Amikor odafönt kiszálltam, egy csillogó hajú asszisztens várt, aki szédítően magas

sarkain

az

angol

divatszakmára

jellemző

őziketipegéssel ment előttem, és egy világos sarokirodába vezetett. A volt kollégám kedvesen köszöntött, letette műanyag bögréjét, aminek az alján valami zavaros, zöld lé maradványát láttam, és azt mondta:

– A legújabb méregtelenítőkúrám – az utolsó cseppeket is kiitta egy szívószállal. – Most a kelkáposzta a menő. Förtelmes – tette hozzá fintorogva, és a nyelve hegyével zöld darabkákat piszkált ki a foga közül. – De fogytam egy kilót, és tele vagyok energiával – ujjongott, miközben sárga, cserzett bőrén erős sminkkel fedte el a szeme alatti karikákat, és a fogát extra fehérre fehéríttette. Évek óta ismertem, ezért a tárgyalás nyíltan folyt: a kiadó új magazint indít, és tudni akarták, lennék-e a főszerkesztő. – Az első perctől a tiéd lenne a lap, te indíthatnád útjára – trillázta a beszélgetőpartnerem. – Minimum ötéves szerződés, szóval lenne időd bizonyítani. Félbeszakította a mondandóját, hogy kifejezze csodálatát, nem pusztán hízelgésből, amiatt, mennyit változtam, milyen stílusos, milyen kifinomult lettem. Kóválygott a fejem. Végül várakozásteljesen felhúzta a szemöldökét. – Itt a lehetőség egy új brand bevezetésére. Izgalmas kihívás! Készen állsz rá? Egy új magazin, ami mögött a világ egyik legmenőbb kiadóvállalata áll, végre egy kis pörgés és aktivitás. Szinte éreztem az adrenalint, a pezsgést, ahogy a világ leghíresebb fotósaival és íróival dolgozom, ahogy a dolgok közepében vagyok. De mindenemet felemésztené. Nem maradna hely semmi másnak. Kinéztem a Soho háztetőire. Öt év bezártság, ötévnyi hosszú idő, hogy bizonyítsak, magamnak. Jó fizetés, nyugdíj, fizetett szabadság, jutalmak, saját beálló a céges parkolóban. Dicsőséges visszatérés.

– Mindenki csodálkozott, hová tűntél – folytatta az ismerősöm

halkan,

a

ki

nem

mondott

gondolataimra

reflektálva. Ismét szárnyalhatna a karrierem, vehetnék végre egy lakást, ráadásul zöldövezetben. Azt feleltem, át kell gondolnom, ő pedig úgy rázta meg a kezemet, mintha máris a csapatban lennék. – Átgondolom – ismételtem. A liftben azon kaptam magamat, hogy számba veszem, vajon kik gyűlnek össze a ma esti aperitivóra a San Niccolòn. Amíg

Londonban

voltam,

elfogadtam

egy

kis

szabadúszómunkát. Egy héten át a régi énemhez hasonlóan éltem, reggelente ébresztőórára keltem például. Egész évben nem keltem órára, hacsak a templomtornyom harangjait nem tekintjük annak. Most valóságos sokként ért, de új ritmust alakítottam ki, és így hamar megszoktam: egy órával korábban keltem, és a munkába vezető út egy részét a parkon átsétálva tettem meg. A reggelek világosak, langyosak voltak, a busz csöndes ezen a korai órán. A Regent’s Parknál kiszálltam, végigmentem a csatorna partján, elhaladtam az állatkert mellett, megcsodáltam a nagy, szép szemű zsiráfokat, amelyek az úthoz legközelebb eső kifutójukban ácsorogtak, élveztem az önmagamra szánt időt. Mire beértem a munkahelyemre – termoszban vittem a saját kávémat, amit otthon főztem kotyogós kávéfőzőben –, felélénkültem, vidám voltam a zsiráfoktól és a park virágos sétányain tett sétától. Pontosan érkeztem, pontosan távoztam, és bármennyi munka tornyosult

is az asztalomon, kihasználtam az egyórás ebédszünetet. Az irodával szemben lévő kis parkba ültem ki megenni az otthon készített ebédemet, az ebédidő hátralévő részében pedig sétálni mentem a Sohóba, és nézelődtem. Elkaptam a szembejövők tekintetét, mosolyogtam, és visszamosolyogtak. Az irodában a felelősség túlzott terhe nélkül dolgoztam, beszédbe elegyedtem a kollégáimmal, kíváncsi voltam, kik ülnek az íróasztalok másik oldalán. Munka után találkoztam a barátaimmal, koktélokat szürcsöltünk a keskeny utcákon a késő nyári nap alatt, a hosszú, meleg estéken. Azután gyalog mentem haza, elkalandoztam a Regent’s Parkban, elmentem a Primrose Hill szép, pasztellszínű házai mellett. Magammal

hoztam

mindazt,

amit

a

bella

figuráról

tanultam, és váratlan szépségeket fedeztem fel Londonban. Amikor a reptérről hazatartva a bőröndömmel küszködtem a metróállomás lépcsőjén, egy angol úr segített, hozta a táskámat. A reptérre visszafelé menet megismétlődött velem a jelenet. Londonban az efféle lovagiasság olyan ritkaságszámba ment, mint egy napsütéses nap februárban – nagyon boldoggá tett. Mégis, mégis, visszavágytam a San Niccolò utcáira. Augusztus utolsó napjaiban a csupasz padlón ültünk Kicca lakásában, dobozokkal körbevéve. Miközben beszélgettünk, Firenzére gondoltam. Úgy tekintettem rá, mint az otthonomra. Kiccára néztem.

– Maradok – mondtam. – Lehet, hogy nem ez a logikus lépés,

de

úgy

érzem,

ez

az

egyetlen

józan

döntés.

Olaszországban maradok, és meglátom, mi lesz. Majd szembefordulva korábbi meggyőződésemmel, amely éveken keresztül felfelé hajtott a szamárlétrán, hozzátettem: – Hisz ez csak egy állás, nem?– Kicca buzgón bólogatott. – Lesz másik munka. Nem az életemről mondok le. Panzanella (2–4 személyre) 1 egész, száraz kovászos kenyér Vörösborecet 1 nagy fehér vagy vöröshagyma 2 nagy paradicsom (lehetőleg „marhaszív”, de bármilyen megteszi. Típusától függően lehet több vagy kevesebb.) 1 uborka Bazsalikomlevél Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj Tengeri só és fekete bors, ízlés szerint Szeleteld fel a kovászos kenyeret: vigyázz, mert nehéz vágni, és a kés megcsúszhat – az én kezem csupa seb a panzanella készítése után. Tedd nagy sütőtálba, és önts rá vízzel elkevert borecetet – annyit, hogy ellepje a kenyeret, és még egy kicsit, mert mindet be fogja szívni. Többre lesz szükség, mint gondolnád (1 ek. ecet egy csésze vízhez).

Vágd vékony szeletekre a hagymát, tedd tálba, és öntsd le ezt is vizes vörösborecettel. Hagyd így néhány óráig. Ha a kenyér felszívta a vizet, fogd mindegyik szeletet, szedd le a héját, és dobd ki. Azután nyomd ki belőle a vizet, préseld össze a kenyeret a markodban, és az ujjaid között átnyomkodva

szórd

egy

nagy

tálba.

Vágd

fel

a

paradicsomot, és a levével, magokkal együtt add a kenyérhez. Hámozd meg és kockázd fel az uborkát, és tedd azt is a tálba. Öntsd le a hagymáról a vizet, és tedd azt is a tálba. Tépj össze sok bazsalikomlevelet, add hozzá, majd keverd össze az egészet. Készíts öntetet olívaolaj és vörösborecet keverékével, szórd meg alaposan tengeri sóval és kevés fekete borssal ízlés szerint, díszítsd néhány egész bazsalikomlevéllel. Ha szeretnéd hűtőben eltartani a panzanellát, ne tedd rá az öntetet – így sokáig eláll, és éjszaka összeérnek az ízei. Hagyd a hűtőben legalább néhány órára, mielőtt tálalod – a panzanella jól lehűtve az igazi. Caprese „farro”, tönkebúza-saláta (2 személyre) 150 g farro, azaz tönkebúza Tengeri só, ízlés szerint Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj 1 nagy bivalymozzarella

2 nagy paradicsom (Ha kisebb paradicsomot használsz, szemre ítéld meg, mennyire lesz szükség.) Egy nagy marék bazsalikomlevél Balzsamecet vagy citromlé, ízlés szerint Mosd meg a farrót egy tálban, folyass át rajta sok vizet. Melegíts vizet egy nagy lábosban, és sózd meg, amikor forr. Tedd bele a farrót, és főzd körülbelül 30-40 percig. Szűrd le, hagyd kihűlni, azután keverd össze némi olívaolajjal, hogy ne ragadjon össze. Vágd darabokra a mozzarellát, add hozzá a felvágott paradicsomot, és tépj bele néhány bazsalikomlevelet. Készíts öntetet olajjal és balzsamecettel vagy citromlével, ízesítsd ízlés szerint, és tálald!

Szeptember Stare in forma,42 felejtsd el az edzőtermet! A szezon gyümölcse: füge A város illata: eső Olasz pillanat: koncert a Piazza Santa Crocén A hónap olasz szava: alluvione43

Szeptember első hetében tértem vissza Firenzébe. Még tombolt a nyár, de az elviselhetetlen hőség és párás levegő enyhült, a csatornaszag eltűnt, és kevesebb turistacsoportot kellett kerülgetni. Az augusztusi verőfényt tompább váltotta fel, amely bearanyozta a palazzókat és a tornyokat. Tökéletes, szépséges idő volt. Nagyon vártam, hogy hazaérjek, csörömpölve húztam magam

mögött

a

bőröndömet

az

állomásról.

Amikor

befordultam az utcám sarkán, Cristy megjelent a küszöbön, és meghajolt előttem, Giuseppe, a csontos ékszerész a boltja füstös belsejéből intett, Jack ugatott és a Rifrullo Pavarottija

rágyújtott az „Il mio tresoro”-ra. Monica bentről kikopogott a pékség kirakatán, és láttam, amint Guido fültövön csapja Gabrielét, és kiküldi, hogy vegye el a táskáimat. Boldogan átadtam, ajtót nyitottam magunknak, és elmosolyodtam, amikor Guiseppét láttam mögötte felbukkanni. Lábujjhegyre állva megöleltem Giuseppét. Borostás volt, arca csiklandozta az enyémet. Széles mosollyal engedett el. – Zajt hallottam, és gondoltam, végre visszajött! – mondta szélesre tárt karral. – Hiányoztál a San Niccolònak! Volt mit bepótolnom. Az új hónap egyúttal azt is jelentette, hogy újra kinyitottak a kedvenc kávézóim. Az emberek kipihenten, lesülve visszatértek a Rifrullóba, összemérték barnaságukat, a nyaralásukról, utazásaikról, kalandjaikról beszélgettek. Cristy hadarva mesélte, hogy meglátogatta a barátait Salentóban, Giuseppe, a csontos ékszerész hazatért a márványhegyeiről

híres

Carrarába,

amelynek

gyönyörű

toszkán tengerpartja van, Isidoro Castiglione della Pescaiába ment a Maremma-partra, az ottani lakásába, Beppe pedig hazalátogatott Pugliába, az édesanyjához. Még a mindig sóher Luigo is eltöltött pár hetet egy barátja házában Viareggióban. A Cibreóban

támaszkodva

végignéztem

a

fiúkon,

és

megértettem: az olasz nyár és az augusztusi szünet után mindenki jobb, kedvesebb, barnább önmaga lett, mintha mézbe mártották volna őket. Meglátogattam Antonellát, alig vártam, hogy lássam, őt és la mammát. A piazza Santa Crocén buzgón eszkábáltak valamit, a

szokásos turistatömegek mellett a munkásokat is kerülgetnem kellett a téren, valami nagyszabású építkezés lehetett, még toronydaru is volt. Széksorokat láttam, és színpadot állítottak a bazilika

elé,

Dante

őszinte

neheztelésére.

Bonyolult

világítóberendezések határolták a színpadot, és korlátokkal rekesztették el az ideiglenes szabadtéri színházat. Antonella ablaka alatt megálltam, és felpillantottam: barátném a nyitott ablakon kihajolva dohányzott, és felvont szemöldökkel nézte a fejleményeket. Megkérdeztem, mi újság. – Tesoro, koncert lesz – közölte. – Minden évben kínoznak valamivel. Tavaly Roberto Benigni tönkretette a nyarunkat az Isteni színjáték megerőszakolásával, e mi aveva rotto i coglioni. A kifejezés szó szerint azt jeleni: „összetörte a golyóimat”, ami

Antonella

esetében

azt

jelentette,

hogy

valódi

kínszenvedést állhatott ki. Antonella bólintott. – Bizony – mondta –, és meg is mondtam neki. – Megmondtad neki? – kérdeztem, és eszembe jutottak a cifraságok, amiket a Calcio Storico játékosainak kiabált az ablakból. – Ma certo44 – bólintott. – Nem várhatják, hogy szótlanul tűrjem ezt a casinót az ablakom alatt. Elismerően néztem rá. Az olasz nők rendelkeznek a jogos és őszinte felháborodás adományával. Én ahhoz szoktam, hogy mindig olyan alakot öltsek magamra, amilyet kell, amivel alkalmazkodni tudok másokhoz, bármennyire idegesít is a viselkedésük – ez az iráni neveltetés átka. Néztem Antót, ahogy

vállat vonva széttárta a karját, és megállapítottam, bőven van még mit tanulnom. – Egyébként idén – folytatta Antonella – George Michael lesz, szóval legalább táncolhatunk. Tesoro, bulit tartok az első estén, ami a születésnapod, igaz? Úgyhogy el kell jönnöd. A születésnapomon bátran átcsattogtam a hídon a Santa Crocéra,

a

csillogó

magas

sarkú

cipellőmben,

és

keresztülfurakodtam a sorban állókon, akik épp elfoglalni készültek a helyüket. Antonella beengedett a házba, és egy pohár proseccóval fogadott az ajtóban, majd a szobájába vezetett. Feltűnő Helmut Lang-ruhát viselt – természetesen feketét –, skarlátvörös rúzzsal, amit a nyakára aggatott többméternyi aranylánccal egészített ki. Tökéletesen pirított, toszkán crostinik sorakoztak az étkezőasztalon, amelynek közepén a legszebb fügetorta állt, amit valaha láttam, rajta szülinapi gyertya. – A szülinapi tortád, tesoro – mondta Anto, és megölelt, miközben la mamma tűnt fel a konyhából, aki tálcán még több crostinit hozott, és letette az asztalra, majd megölelt. Az Adoniszok teljes létszámban felvonultak különösen szűk pólókban,

megpusziltak,

megöleltek,

és

kórusban

azt

kiáltották: „Auguri!”45. A tömeg bömbölt odakint, miközben átmentünk a másik szobába, elhelyezkedtünk az ablaknál, mert a színpadon villogni kezdtek a fények, és reflektorok pásztázták a közönséget. Sosem láttam Firenzét szebbnek – az éjszakai

égbolt sötétkék bársony volt a palazzók rózsaszín és kék fényekkel megvilágított homlokzata mögött, a dóm kupolája az épületek fölé tornyosult, és körülöttünk az ablakokban mindenütt tolongó embereket világított meg a fény. A zenekar rákezdett, fények kavarogtak a közönség körül, megjelent George Michael, aki egészen kicsinek tűnt a Santa Croce székesegyház mögötte és fölé tornyosuló homlokzata előtt. Hangja betöltötte a lakást, és mind táncolni, énekelni kezdtünk a dalokra. Ahogy fogyott a prosecco, úgy erősödött Anto – ablakon kikiabált – megjegyzéseinek hangereje. Végül két dal között a szünetben Anto tölcsért csinált a kezéből, és kikiáltott: – Oooooo Mi’hele!!! – ami már több dal óta a kedvenc kiáltása

volt.

Pont

egy

átállás

csöndjébe

talált

bele,

visszhangzott a téren a kiáltás, visszaverődött a falakról. Jól hallható nevetés harsant a nézőtéren, több száz fej fordult felénk, még George Michael is elmosolyodott a színpadon. Hallottuk, ahogy felnevetett, miközben ő maga is az ablakunk felé fordult, az arcán megjelentek a kis gödröcskéi, és amikor szeme találkozott Antonelláéval, csókot dobott neki. Értek a pompázatos, ragacsos fügék. A Lungarnón vándorolva szirupos masszába léptem a járdán, és amikor átkozódva felnéztem, egy fügétől roskadozó faágat láttam, amely azzal fenyegetett, hogy még több érett gyümölccsel bombáz meg. Felnyúltam és letéptem egyet, kettényitva beleharaptam a rózsaszín húsába, a fogammal kitéptem a héjából. Zamatos volt

és édes, mint a melasz. Aznap délután visszamentem a fonott kosarammal, és lopva beleszedtem annyi fügét, amennyit csak elértem. Odahaza a konyhámban a fügéket óvatosan betettem a vízzel teletöltött mosogatóba. Érettek és puhák voltak, és nyilván túl sokat szedtem – ha mind megeszem, sanszos, hogy az elkövetkező napokat a vécéhez szögezve töltöm. Így hát felhívtam Antonellát, hogy megkérdezzem la mammát, mit csináljak, és la mamma azt felelte: – Ma figurati, devi fare la marmellata! Ó, főzzek lekvárt, hát persze! La mamma felajánlotta, hogy segít, így tíz perc múlva már a konyhájában voltam, üvegeket sterilizáltunk a sütőben, miközben Antonella a teraszon ült – kizárólag akkor ment ki oda, ha a nap már lement. A legtöbb olasz nővel ellentétben, akiknek az élet – egyik – értelme a barnulás volt, Anto olyan szorgalmasan kerülte a közvetlen napfényt, mint egy vámpír: a nyár közepétől egy kis napernyővel járt, hogy megóvja sápadt bőrét a naptól. – Látod – szokta mondani –, nekem nincsenek ráncaim, tesoro. Hány korombéli olasz nőt látsz, akinek az arca olyan sima, mint a… hogy is mondjátok? A babapopsi? Igaza volt. A stílusérzék mellett a cserzett bőr az érett nők ismertetőjegye

Olaszországban,

ugyanis

a

nyár

minden

hétvégéjét, sőt az egész augusztust a tengernél töltik. A napimádatuk azonban nem jelenti azt, hogy az olaszok a parkok vagy akár a legkisebb zöldterület felé indulnak az első napsugárra, hogy ebédszünetben nekivetkőzzenek, mint mi,

britek. A tengerpart és a medencepart kivételével sehol sem láttam napozó olaszokat. Meg is kérdeztem erről Antót, aki azt felelte: – De drágám, természetesen a bella figura az oka. Közönséges dolog levetkőzni a város közepén, hogy a napon süttesd magad. – De az rendben van, hogy szó szerint ropogósra sülsz olajjal bekenve a parton… Az egyetlen tengerparti kiruccanásomon én magam is láttam, ahogy a tinédzserlányok lelkesen és bőségesen kenték egymásra és saját magukra a napolajat. – A megfelelő időben és helyen, tesoro, a megfelelő időben és helyen. Kimentem a konyhába, ahol la mamma előkészítette a hozzávalókat: a fügéim egy vízzel teli tálban áztak a mosogatóban, láttam egy csomag cukrot és néhány félbevágott citromot.

Ami

meglepőbb

volt,

hogy

kis

tálkákban

a

következők sorakoztak: rozmaring, őrölt fahéj, néhány szem kardamom, egy kis darab hámozott gyömbér és egy marék szegfűszeg. –

Hát

ezek?

–

kérdeztem

csodálkozva.

La

mamma

felnevetett, és rágyújtott egyik firenzei litániájára, amiből csak annyi értettem, hogy „füge” és „változatos”. Esdeklően néztem Antonellára, aki a közelben állt a teraszon. Szemét ki sem nyitva elmondta, hogy la mamma szerint

jó

kipróbáljuk,

lenne melyik

két-három ízlik

változatot

nekem

készíteni,

legjobban:

a

hogy

sima,

a

zöldfűszeres vagy a pikáns. La mamma kést adott, és utasított, hogy hámozzam meg a fügét. Néztem, ahogy három fazekat tesz a tűzhelyre és főzni kezdi a gyümölcsöt cukorral és másmás kiegészítőkkel. A hámozáson kívül egyetlen feladatom maradt, kevergetni a lekvárokat, miközben la mamma leült a tévé elé. Antonella csatlakozott hozzám. Amikor elérkezett az ideje, hogy la mamma megkóstolja a háromféle lekvárt, és kinyilvánította, hogy mehetnek az üvegekbe, mindet meg is kóstoltam: a sima mennyeien fügés volt, a fűszeresben a savanykás rozmaring remekül ellensúlyozta az édességet, a harmadik pedig csípős, pikáns volt. Mindegyik nagyon ízlett, boldogan mentem haza, aznap pecorino sajtot vacsoráztam és a három különféle lekvárt. Egy csöndes vasárnap délután elkísértem Öreg Robertót egy boltba a via de Nerire, a híd túloldalára. Miközben sétáltunk, a fölöttünk gyülekező fellegek megnyíltak, és nyakunkba kaptuk azon heves firenzei záporok egyikét, amelyek után komolyan kételkedsz abban, hogy valaha is megszáradsz. Bemenekültünk egy üzletbe, ahol kis, négyzet alakú pizzaszeleteket árultak, és úgy döntöttem, eszem párat, amíg várjuk, hogy elálljon az eső. De csak nem állt el, és ahogy álltunk az ajtóban, Öreg Roberto hallgatott, az esőt bámulta, láthatóan messze járt. Megkérdeztem, jól érzi-e magát. Lassan, akadozva mesélte, hogy amikor így zuhog, mindig eszébe jut az 1966-os árvíz, amikor egész Firenze víz alá került.

A többnapos esőzés után az Arno áttörte a gátat, és olajos iszappal lepte be a várost, szemetet, sőt állatokat sodort magával az utcákra, az emberek otthonába, a múzeumokba és a piazzákra. Roberto harmincéves volt, fiatal, családos ember, abban a házban lakott, ahol most is, a San Niccolòn, egyutcányira a folyótól. Miután a vihar elvonult, visszasétáltunk az Arno felett. Gyanakodva néztem sebesen folyó vizét, mindig olyan békésnek tűnt. Elképzeltem a pusztítást, amit az árvíz végzett, a legpusztítóbb természeti csapást, ami a várost érheti. Firenze erődítményszerű, harmonikusak,

masszív

palazzóival,

amelyek

rendezettek,

erősek,

sérthetetlennek,

rendíthetetlennek tűnt. És mégis, ki volt szolgáltatva az Arno kényének, hisz a világ legszebb műremekei találhatók a folyóparttól mindössze néhány méterre. Attól

kezdve

vettem

észre

az

árvíz

emléktábláit

a

palazzókon és a múzeumokban: Il 4 Novembre 1966 l’acqua dell’Arno arrivo’ qui – írták. A sétáim új céljává vált, hogy nyomon kövessem az árvizet, az óriási takarítási munkákra gondoltam, a tetterős emberekre, akik fogták a seprűket, felmosófákat, és lekaparták a ragacsos, olajos sarat a városukról. A külföldiekre, akik a városba özönlöttek, hogy segítsenek restaurálni a műalkotásokat, lemosni a múzeumok falát,

ruhákat

adományoztak

a

nélkülözőknek,

akik

elveszítették mindenüket. Egyik sétámon meglátogattam az „I Latini” éttermet, az elsőt, amely az árvíz után újranyitott. A tulajdonos családja San Gimignano vidékéről érkezett, hozatott

olívaolajat, bort, nagy prosciuttókat, több tonna kenyeret, és kemény

munkával

kitakarították

a

konyhájukat,

hogy

etethessék Firenzét. November elején volt az árvíz évfordulója, így az árvíz helyszíneit és emlékeit összekötő sétáim során róttam le tiszteletemet a város hősei és a természeti katasztrófát átélt város előtt. Emellett a sétával gondoskodtam arról, hogy soha többé ne kelljen edzőterembe járnom. Fügés-ricottás torta (1 közepes tortára elég) Vajastészta (konyhakészen veszem) 450 g friss ricotta 3 tojás ¼ csésze barna cukor (vagy termelői méz) Narancshéj Őrölt fahéj 8-10 friss füge Pisztácia a tálaláshoz Teríts sütőpapírt egy tepsire, azután terítsd ki rá a vajastésztát, és szurkáld meg villával. Melegítsd elő a sütőt 200 °C-ra. A töltelék elkészítéséhez gyúrd össze a ricottát két tojással, a barna cukorral vagy mézzel, kevés narancshéjjal és egy csipet őrölt fahéjjal.

Tedd a ricottás keveréket a tésztára, terítsd szét rajta, kivéve a szélénél, hogy felhajthasd majd. Ezután tedd a fügéket (félbevágva, a csumáját eltávolítva) a tetejére. Kend meg a tetejét kikevert tojással, azután süsd aranybarnára a sütőben (körülbelül 20 percig – egy spatulával ellenőrizd, hogy az aljának is szép, barna a színe). Hagyd kihűlni, azután tálald. Tálalás előtt szórhatsz a tetejére pisztáciát. Fügelekvár (2 nagy üveg) 1 kg friss füge 500 g cukor 1 citrom leve és héja Rozmaring vagy választásod szerinti fűszerek (lásd a 196. oldalon) Mosd meg a fügét, vágd le a csumákat, és óvatosan hámozd meg. Egy nagy tálban keverd össze a cukorral és citromlével, és egy kis citromhéjjal. Tedd bele a választott ízesítőt – a zöldfűszereket vagy csípős fűszereket –, és közepes

lángon

melegítsd

gyöngyözésig,

keverd

folyamatosan. Vedd kisebbre a lángot, és hagyd a lekvárt gyöngyözni legalább egy órán át, időnként kavard meg. Vedd le a fedőt,

és

hagyd

tovább

gyöngyözni

a

keveréket,

kavard

folyamatosan, amíg besűrűsödik. Sterilizálj lekvárosüvegeket, és öntsd beléjük a lekvárt, távolítsd el a rozmaringot/a fűszereket. Mivel nincs benne pektin, 3-4 hétig áll el a hűtőben, mielőtt megromlik.

Október Sprezzatura,46 a nemtörődömség hatalma A szezon termése: porcini (vargánya) gomba A város illata: szőlő Olasz pillanat: a piazza közepén parkolni A hónap olasz szava: Maremma maiala!

Az október a fények és árnyékok hónapja. A középkori falakon kirajzolódott a ciprusfák sziluettje, ahogy a délutáni nap fénye átszűrődött a San Miniatót szegélyező mandulafenyők ágai között. A hőmérséklet kellemes, angol nyarat idéző volt, a piacot az ősz ajándékai varázsolták színpompássá. Antonio standját ellepték a tökök: narancssárga sütőtökök, másfajta, bézs- és zöld színű tökök, változatos formákban, amilyeneket még életemben nem láttam. Olyan sokféle volt – a pöttyös tojástököktől a világossárga csillagtökig –, hogy még Antonio sem tudta mindnek a nevét.

Aztán ott voltak dobozokban a különféle gombák. Ott volt a porcini – vargánya – széles, barna kalapjával, kérges szárával, az apró, krémszínű prugnoli, ami leginkább csiperkére hasonlított, és Antonio szerint nagyon népszerű volt a reneszánsz

korban.

Mellettük

az

ovolik,

vagyis

a

császárgombák, mindenféle színes változata sima, csillogó vöröses-narancs, alacsonyan ülő, ovális kalappal és aranyszínű szárral. Antonio elmutogatta nekem sajátos színpadi nyelvén – szerintem ez volt eddig a kedvenc előadása –, hogy Caesar gombájának is hívják, mert a rómaiak nagyon kedvelték. Telerakott egy zacskót prugnolival és ovolival – a porcinit nem tudtam megfizetni –, és azt mondta, pirítsam meg kevés olajon, fokhagymával és nipitella nevű fűszerrel – borsikafűvel. Antonio úgy utasított, hogy tegyem a bruschettára. Minden roskadozott a szőlőtől, jelezve, hogy itt a szüret ideje. Nagyrészt kék volt vagy piros, és nagyon édes, legszívesebben schiacciata con l’uvaként ettem, amióta Isidoro megkínált

vele.

Ez

tradicionális

schiacciata,

egyfajta

lepénykenyér szőlőszemekkel díszítve. Egyszer késő délelőtt a Cibreó előtt ültem, amikor csöngött a telefonom. Nem ismertem a számot. Érdes férfihangot hallottam, olasz, erős akcentussal beszélt, és hallatszott, hogy éppen cigarettát szív. – Ciao, Kamin – mondta –, Bernardo vagyok. Carlo és Aurelia barátja. Ó, igen, Bonyolult Bernardo! Kaptam tőle egy e-mailt, amikor Londonban voltam, kusza mondatokat borzalmas

angolsággal, amiben azt írta, hogy épp elutazott fotózni, de szeretne találkozni velem, ha mindketten Firenzében leszünk. Gyors választ küldtem egy október eleji dátummal és a telefonszámommal, nem is gondoltam rá többet. De Bernardo szemmel láthatóan számontartotta. Pontosan aznap hívott fel, amit meghagytam neki. Azt javasolta, ebédeljünk együtt, mert épp Firenze belvárosában van. Beleegyeztem, és legyűrtem a schiacciata utolsó falatkáit – az olasz gasztronómia összes szabályát megszegtem azzal, hogy péksüteményt ettem ebéd előtt. Rendíthetetlen makacsságra volt szükségem, hogy Beppe megengedje nekem ilyen kevéssel ebéd előtt, majdnem összevesztünk. Az olaszok olyan szentül hittek étkezési szabályaik helyességében, hogy a külföldiektől – ez esetben tőlem – is elvárták annak szigorú megtartását, minden

esetben.

Alapos

oktatásban

részesültem,

mégis

hajlamos voltam ilyen durván áthágni a szabályokat. Az olasz férfiakkal szembeni fenntartásaimat felülírta az a lehetőség, hogy új helyet próbálhatok ki. Olaszországban mindig jó ötlet elfogadni egy ebédmeghívást. – Allora, találkozunk a Porcellinóban, fél óra múlva? – kérdezte. Ahogy

befordultam

a

sarkon

a

Mercato

Nuovón,

elbizonytalanodtam, amikor megpillantottam a megbeszélt helyen várakozó férfit. Kicsit sem hasonlított arra, amilyennek elképzeltem magamban: a valódi Bernardo alacsonyabb volt, mint gondoltam, bár széles vállú, fejét göndör, barna haj fedte, ráncos arcán nagy, római orr díszelgett, ősz foltokkal tarkított,

rövid szakállal körülfogva. Könnyű tweedzakót és farmert viselt, lábán saras bakancs. Kezét, amint cigarettázás közben megfigyelhettem, horzsolások és vágások borították. Kissé ráncolta a homlokát, mélyen elmerült a gondolataiba. Nem vett észre – egy pillanatra arra gondoltam, sarkon fordulok és hazamegyek –, összeszedtem a bátorságom, odamentem hozzá, és azt mondtam, helló. Megkérdezte, én is megdörgöltem-e a vaddisznó orrát, ahogy az előttünk sorban álló turisták tették. Megráztam a fejem. – Szerencsét hoz – magyarázta Bernardo. – Ha látogatóba jön, meg kell tennie. Beálltunk a sorba. Lassan ment a sor, és nem nagyon szárnyalt a beszélgetésünk. Sőt, kimondottan kínos volt. Bernardo megküzdött minden egyes angol szóval, úgy tűnt, zavarban van. Mikor sorra kerültünk, elővett néhány érmét és bedobta őket a szökőkútba, ameddig én óvatosan megfogtam a több ezer kéz által koptatott orrot – szűz jegyűekre jellemző érzékenységemet igencsak próbára tette odatenni a kezem, ahol vélhetőleg annyi bacilus hemzseg. – Így – mondta az érmékre mutatva – mindig vissza fogsz térni Firenzébe – és olyan káprázatosan mosolygott rám, hogy teljesen megváltozott tőle az arca. A könyökömnél fogva vezetett, a sarkon befordulva a kocsijához sétáltunk. Erősen bicegve járt, mégis olyan gyorsan, hogy ki kellett lépnem. A kocsinál először az utasoldali ajtóhoz ment, és kinyitotta nekem, mielőtt átment volna a saját oldalára.

Végighajtottunk Firenzén, Bernardo közben a bicegéséről beszélt: egy balesetben úgy összetört az egyik lába, hogy több évre kerekesszékbe kényszerült. – Látod? – mondta a szélvédőre ragasztott rózsaszín négyzetre mutatva. – Van rokkantkártyám. Azt jelenti, bárhová behajthatok. – Mintha csak az állítását akarná bizonyítani, élesen bekanyarodott a Piazza Santo Spiritóra, és a tér közepére hajtva leparkolt a szökőkút mellett. – Ezt biztos szabad? – kérdeztem kétkedve, elnézve parkolási stílusát, de Bernardo csak ment tovább gyors, nehézkes mozgásával. A Piazza Santo Spirito a Ponte Vecchión túl volt, a folyó felém eső oldalán. Széles tér, sok fával, rajta a Brunelleschi-féle Santo Spirito templom áll. Egyszerű homlokzata dísztelen, a végletességig letisztult, leszámítva a körablakot a tetején. A templom széles lépcsőjén mindenféle emberek verődtek össze: amerikai tinédzserek ittak, olasz tinédzserek füves cigit adtak körbe, és csak ücsörögtek sovány kutyáikkal, mellettük a turisták pizzaszeleteket ettek. A tér körül bárok és éttermek sorakoztak, az egyik oldalon pedig egy reneszánsz palazzóból kialakított hotel loggiája húzódott. Békés, bohém összkép, szerettem a Santo Spiritót, gyakran üldögéltem egy kőpadon az akácfák árnyékában, és néztem, ahogy a helyiek kutyát sétáltatnak. Bernardo átvezetett a téren egy egyszerű étteremhez a piazza sarkán. Ránéztem az étlap felett. A sálát a nyakán hagyta, a fejét magasra emelte, miközben lepillantott a

szemüvegén át az étlapra, nagy, római orra uralta az arcát, amely egy portréra emlékeztetett az Uffiziből. Magamban végigpörgettem

a

festményeket,

és

ahogy

Bernardo

a

pincérhez fordult és megláttam a profilját, beugrott. Urbino hercege, Piero della Francesca festményén a Federico da Montefeltro és Battista Sforza páros portréján, az Uffiziben. A szem, a kampós orr, a büszke tartás – itt ült velem szemben. Saját Urbino hercegem rám nézett, amikor a pincér visszatért. Rendelt egy tányér porcini gombát, de máskülönben nem segített az étlappal és a választással kapcsolatban. Nemcsak

ebben

különbözött

a

Dinóval

töltött

közös

ebédeimtől. Bernardo nem megállás nélkül beszélt, hanem épp ellenkezőleg, megfontolva, akadozva. Egyfajta pszeudoangolt alakított ki, amiben anglicizált bizonyos olasz szavakat, így mesélt nekem a fotózásról, megmutatta a katalógust, amit nemrég fotózott annak a firenzei divatmárkának, amelynek dolgozott. Futólag említette a három gyerekét, a két különböző anyát, a tinédzser fiát, aki vele élt, és a két kislányt, akik az anyjukkal éltek, Firenzén kívül. Beszélt a kutyáiról is, ezek létezését

már

sejtettem

a

zakóján

lévő

rövid,

fehér

szőrszálakból. Bernardónak a gyerekei mellett lehetett úgy húsz kutyája, szenvedélyes tenyésztő volt, tizennégy éves kora óta. Udvariasan bólogattam, próbáltam megérteni az angolját. Dino óta tisztában voltam azzal, mennyire nem tudok felmérni egy

férfit.

Londonban

valahányszor

megismerkedtem

valakivel, majdnem öntudatlanul is rengeteg információhoz jutottam attól a perctől fogva, hogy kezet fogtunk – abból,

ahogyan beszél, a szókincse alapján, vagy épp abból kiindulva, amiről beszél. Firenzében viszont nem rendelkeztem a megfelelő nyelvi és háttértudással, és ez aggasztott. Bernardo fotói felvették a versenyt a legjobb képekkel, amelyek valaha is megfordultak az asztalomon: különösen bánt a fénnyel, kifinomult érzékenységgel, ami megint csak az Uffiziben látott, ragyogó festményekre emlékeztetett. Egy igazi művész munkáját láttam, és kíváncsivá tett. Ezért bármennyire nem volt reménykeltő az ebédünk, amikor felajánlotta, hogy a következő pénteken menjünk el az operába, elfogadtam. Szeretem az operát. Erre az alkalomra egy vintage Dior gyapjúkrepp ruhát – Antonella ötlete – vettem fel, amelynek diszkrét dekoltázsa és klasszikus vonalú, hosszú szoknyája volt. – Minden lánynak szüksége van egy fekete ruhára, tesoro, és senki sem tervez jobbat, mint Christian – mondta, mintha közeli barátok lennének. Természetesen az opera is firenzei találmány: a legrégebbi fennmaradt operát Firenzében adták elő 1600-ban a Pittipalotában, IV. Henrik francia király és Medici Mária esküvőjén. Bernardo családjáé volt a Teatro Comunale egyik privát páholya, és erre a neves alkalomra leakasztottam a csillogó, magas sarkú szandálomat a falról. Óvatosan mentem az ajtómtól Bernardo autójához. Kipattant, és ajtót nyitott. Mindig szerettem a jó modort. Perzsa szülők neveltek, akik szigorúan ragaszkodtak a szertartásos, kulturált viselkedéshez, épp ezért

sosem bírtam, amikor a barátaim az egyenlőség jegyében az arcomba csapták az ajtót. Bernardo ma nyugodtabb volt, elmúlt a zavara. A színház felé közeledve sehol sem találtunk parkolót, még Bernardo különleges engedélyével sem. Végül átkozódva azt mondta: – Hát akkor csinálok én egy helyet – azzal rézsútosan bepréselte a kocsit egy fél helyre, és olaszosan felállt a járdára. Jártam már a Teatro Comunaléban, az egyik első estén, amit Dinóval párként töltöttünk. Elvitt egy koncertre, jól öltözött emberek között ültünk a modern színház nézőterén, kezemet a zakója takarásában az ölében nyugtattam, és a combját simogattam. Sokkal többre nem emlékeztem. Most Bernardo a privát páholyhoz vezetett, amely egy hosszú folyosó végén volt. Kinyitotta az ajtót egy kis kulccsal, és betessékelt a szobába, amelyben egy burgundi színű heverő volt, a korlát előtt két karosszék és több szék. A kabátunknak szekrény is volt. Odaadtam a kabátomat Bernardónak és leültem, néztem az alattam elém táruló látványt. Az erkélyünk a zenekar fölé nyúlt, a színpad szélén. Szó szerint drámaian más nézőpont volt, ráláttam a zenekari árokra és az egész nézőtérre, figyeltem, ahogy az emberek elfoglalják a helyüket odalent és körben az erkélyeken, páran felnéztek rám, ahogy ott ültem a színpad fölött lebegve. Bernardo mellém ült a másik karosszékbe, és a felcsendülő zene körbeölelt minket, de ahogy haladt az első felvonás, hátrament a kanapéra. Amikor az első felvonás csúcsán felcsendült a Bohéméletben Rodolfo és Mimi szépséges duettje,

az „O Soave Fanciulla”, annyira magával ragadott az édes, romantikus dalt zengő hangok tisztasága és az énekesek közelsége, hogy Bernardóhoz fordultam. Ő mélyen bent ült a kanapé sarkában, takarót terített a lábára, és édesdeden aludt. A szünet kezdetén felébredt. – Gyerekkoromban hetente egyszer jártunk az operába – magyarázta. – És én mindig elaludtam – kézfejét lefelé tolta a combján, mintha valami nehéz terhet távolítana el –, mert olyan unalmas volt. Most már automatikus, ha idejövök, elalszom. Minden alkalommal! És valóban, akárcsak Pavlov kutyája, amint visszatértünk a páholyba és elkezdődött a zene, ő visszaült a kanapéra, és perceken belül mélyen aludt. – Semmi nyomulás – magyaráztam Luigónak másnap este. – Kimondottan pihentetőnek találtam. Az opera gyönyörű volt, és a színpad felett ülni… anélkül, hogy azon kellett volna stresszelnem, milyen benyomást teszek… nagyon élveztem! Úgy értem, ez a pasi… nem tudom eldönteni, kedvelem-e… így volt a legjobb. – Ah, la sprezzatura – bólogatott Luigo bölcsen. – Eh? – pislogtam értetlenül. – Allora, bella – sört töltött magának. – Tudod, la sprezzatura, amikor úgy teszel, mintha nem érdekelne… mi is az a szó? – Nemtörődöm? – tippeltem. – Esatto, brava! – elismerően nézett rám. – Oké, van egy könyv,

ezerötszáz-akárhányban

adták

ki.

A

címe

az

udvaroncokkal függött össze… – nevettem. Luigo folytatta. – Oké, nem emlékszem a részletekre, de megkérdezheted az internetet. A lényeg: ahhoz, hogy tökéletes úriember légy… – Nemtörődöm? – próbálkoztam ismét. –

Brava!

–

mondta.

–

Látod?

–

kérdezte,

mintha

kristálytiszta lenne már nekem. – Nem egészen – mondtam, mire Luigo sóhajtott. – Oké, szóval a reneszánszban tudod milyenek voltak a bárdolatlan, toszkán arisztokraták? – Bólintottam. – A pasi, aki azt a könyvet írta, azt mondta, önmérsékletet kellene tanúsítaniuk, mert így válhatnának idegenekből barátokká. – Amikor látta, hogy a homlokomat ráncolom, folytatta. – Például a kézfogás az sprezzatura: ezáltal megmutatták az emberek, hogy fegyvertelenek. Egy óvatos barátság kezdete volt ez. – Tehát azt mondod, Bernardo ilyen? Sprezzatura? – kérdeztem. – Elsősorban azt akarom mondani, hogy la sprezzatura a legjobb megközelítés egy új barátságban – felelte titokzatosan. – Magad is alkalmazhatnád kicsit. Azzal visszament a pult mögé, hogy kiszolgáljon néhány vendéget, akik most léptek be. Utánanéztem a dolognak. A szerző, akire Luigo célzott, Baldassare Castiglione volt, és valóban írt egy könyvet, Az udvari embert,47 ami 1528-ban jelent meg. A la sprezzatura afféle viselkedési kóddá lett, visszafogottságra és gálánsságra buzdított az udvari viselkedésben. Ezzel kívánta megalapozni, mi tekinthető úri viselkedésnek, és próbálta megregulázni a

firenzei arisztokrácia vadságát, akik előszeretettel döfték át egymást karddal. Tény,

hogy

ez

a

Bernardo

a

la

sprezzatura

megtestesülésének tűnt: az érdeklődés semmi jelét nem mutatta, azt leszámítva, hogy kitartóan randevúkra hívott. Miután

a

fia,

Alessandro

vele

élt,

többnyire

nappal

találkoztunk, amikor a fia iskolában volt. A heteken át tartó délelőtti kávézások és kiállításlátogatások során lehetőségem nyílt gyakorolni la sprezzaturát, visszafogott maradtam, megtartottam a távolságot. Nem volt nehéz, miután nem éreztem ugyanazt a vad vonzalmat iránta, mint Dino iránt, de szép lassan, ahogy találkozgattunk, egyre jobban élveztem a társaságát, és ő is lazább és egyre szórakoztatóbb lett. Kezdtem felismerni, hogy a zord külső mögött egy úriember rejtőzik. Azután egy este, egy újabb koncert után a Teatro Comunaléban, ami alatt, csodával határos módon, nem aludt el, azon kaptam magam, hogy a kocsijában ülök a házam előtt, egy

olyan

beszélgetésbe

merülve,

amely

ártalmatlanul

kezdődik, aztán a végén rámegy az egész éjszaka. Sikerült élete nem csekély drámáiból viccet csinálnia: a gyerekkorából, amit Chiantiban

töltött

egy

kastélyban,

a

törött

lába

megpróbáltatásaiból, a házasságai kudarcaiból, olyan vidáman ecsetelte a fordulatokat, hogy jókat nevettem, ahogy már rég nevettem utoljára. Abba sem hagyta a szórakoztatásomat kora reggelig, amikor elment, mert néhány óra múlva fel kellett kelnie, hogy iskolába vigye Alessandrót.

Valahányszor elmentem Dante előtt, a kezében tartott kőkönyv emlékeztetett rá, hogy művei által a toszkán dialektust Olaszország hivatalos nyelvévé tette. Addig egy csomó latinnal keveredett dialektus alkotta ugyanis a hivatalos nyelvet. A firenzei nyelv valóban nagyon zamatos volt. Bernardo beszédét színes, toszkán szitkokkal fűszerezte, amiből soknak semmi értelme nem volt. Amikor először hallottam azt kiáltani, „Maremma maiala!”, csodálkoztam. – Maremmai disznó? –kérdeztem, és ő nevetve bólintott. Amíg

Dino

szerelmes

kifejezésekre

tanított,

Bernardo

káromkodásokra. A maremma maialát követte a porca troia (szó szerint disznó kurva, de jelentésében szent szar), a porca puttana (amennyire ki tudtam venni, ugyanaz) és a porca miseria (szintén). Amikor olyat kértem, amiben nincs disznó („Tudod, muzulmán vagyok”, vicceltem), azt tanította, hogy che palle, ami szó szerint azt jelenti: „milyen golyók”, de jelentésében arra használják, hogy „ez szívás”. Csodálatos általános káromkodás, amit szinte bármikor bevethetünk, türelmetlenségből

vagy

valami

félelmetesen

unalmasra

(tinédzser-szemforgatással kísérve) vagy idegesítőre. Bernardo a lakásomban állt, a hűtőm pedig üresen. Aznap, korábban

egy

körbekopogtam

fotókiállításon magas

sarkú

jártunk,

és

csizmámban,

miközben flörtölgetni

kezdtünk. Miközben hazavitt, megemlítette, hogy Alessandro az anyjával tölti az estét, így hát ő is szabad kivételesen. Meghívtam a lakásomra. Épp Kiccával skype-oltam, amikor

megérkezett, és bekapcsolva hagytam a videóhívást, hogy találkozhassanak – szükségem volt a barátnőm véleményére. Bernardo, akárcsak Guido, a Tehetséges Idraulico, először megdöbbent, amint meglátta Kicca testetlen fejét a laptopomon a konyhaasztalon, majd megörült. Azután akárcsak Guido, ő is leült, és beszélgetni kezdett vele – ez az olaszok alapbeállítása, kíváncsiak, társaságiak, bőbeszédűek. Hamarosan már együtt nevettek, miközben átkutattam a lakást valamilyen ételért. Amikor Bernardo észrevette, felállt, és a hűtőmhöz lépett. – Posso? – kérdezte, és miután bólintottam, kinyitotta, de üresen találta. Aznap nem voltam a piacon, szabadkoztam. – Non ti preoccupare48 – mondta, és megtöltötte a tésztafőzőt vízzel. Tizenöt perc múlva leültünk enni, Kicca még mindig velünk volt, miközben gőzölgő pasta con aglio, olio e peperoncinót ettünk – tésztát fokhagymával, olajjal és erős paprikával, egy római klasszikus, mint Kiccától megtudtam: „a létező legfinomabb étel!”. Egyszerű volt, mégis krémes és finom. Nem tudtam elhinni, hogy még nem találkoztam ezzel a praktikus fogással, aminek hozzávalói minden olasz konyhában megtalálhatók – még az enyémben is. Felvettem a repertoáromba. Mire nekiálltam kávét

főzni,

Kicca

kilépett,

és

kettesben

maradtam

Bernardóval. Hirtelen tudtam, hogy Bernardo meg fog csókolni. Bár az elmúlt hetekben többször arra jutottam, hogy csak barátok leszünk, ma este a bővérű, olasz férfit láttam benne.

De bizonytalan voltam, vajon jó ötlet-e összejönni valakivel, akinek ennyi terhe van, ezért nem segítettem a dolgot. Valahányszor közelebb léphetett volna, eltávolodtam. Találtam valami foglalatosságot a lakásban, ő pedig úgy követett mindenhová,

mint

egy

zavarodott

kiskutya.

Végül

úgy

döntöttem, legalább a csókját kipróbálom, ezért mellé ültem a kanapén. Micsoda csókok voltak! Hosszúak, lusták, mélyek, kéjesek. Élveztem mindet, így az este hátralévő részét csókolózással töltöttük, amíg mennie nem kellett. Valahányszor átvándorolt volna a testemre, mindig visszakormányoztam az ajkamhoz. A többórányi csókolózás után – tinédzserkorom óta nem csókolóztam ennyit – lüktetett a szám. Mennyi isteni, finom csók, beleszédültem – ebben biztos voltam. Abban viszont kevésbé, hogy mit érzek Bernardo iránt. Visszahívtam Kiccát. – Nem hittem, hogy ma este még hallok felőled – mondta. – Ennyire nyilvánvaló volt? – kérdeztem. Felnevetett. – Persze, nagyon erős a kémia köztetek. – Tényleg? Megint nevetett. – Na, mi történt? Azt hittem, ott marad éjszakára. – Nem maradhat, a fia miatt. Csókolóztunk. De ennyi. – Hogyhogy? – csodálkozott Kicca. – Nem hagytam továbbmenni – vontam vállat. – Nem tudom.

– Drágám – mondta –, szerintem becsapod magadat. Azt mondtad, nem vonzó és nem vonzódsz hozzá. Pedig remek pasi, nagyon vonzó, mint egy reneszánsz festmény! Szikrázott köztetek a levegő. Kimondottan megkedveltem. Felnőttként viselkedik. Tudod, mit mondott a házasságairól? – Megráztam a fejem. – Azt mondta, eljön a pillanat, amikor az asztalra kell tenned a golyóidat. – Ez mit jelent? – kiáltottam. Sehogy sem értettem, mi az oka az olaszok „golyó”-mániájának. Úgy tűnt, nem létezik olyan helyzet, amikor illetlenségnek számítana, ha egy olasz férfi a golyóira utal, vagy akár meg is érinti őket. Kicca megint nevetett. – Tudod – mondta a fejét vakarva –, azt hiszem, azt jelenti, bátorság kell ahhoz, hogy szembenézz a hibáiddal. Azt mondta a házasságairól, hogy az első, amit meg kellett tennie, hogy elfogadta a kudarcát, megemésztette, és azért kell az asztalra tennie a golyóit, hogy továbbléphessen… – Oké – mondtam. – Látod! Ő bátor, én viszont kerülöm a kockázatot. Egész mások vagyunk. Az ő élete zűrös, én meg, hisz ismersz… – Mindenben pedáns – nevetett –, igazi szűz. Kicca jól ismert engem és a pedantériámat. Tudta, hogy mielőtt autóba ülök, egy nagy üvegből áttöltök ásványvizet egy kisebbe, az útra, tudja, hogy nem bírok éjszaka aludni, ha nincsenek befizetve a számláim, hogy soha egyetlen napot sem késtem a lakás bérleti díjával, és egyetlen e-mail sem marad megválaszolatlan a postafiókomban egy napnál tovább. Tudta,

hogy a kedvenc házimunkám a felmosás, amihez mindig gumikesztyűt húzok. Mindezt tudta rólam, mégis szeretett. Úgyhogy bármit elmondhattam neki. – Kicca, nem biztos, hogy ezt akarom. Tudod, hogy macska vagyok… – Perzsa macska – vágott közbe. – Ő pedig kutya! Nem tudom, hogy működhetne a dolog. Ez az oka, hogy csak csókolóztam vele. És istenem, sajog a szám… évtizedek óta nem csókolóztam ennyit. – Jól csókol? – kérdezte. Bólintottam. – Sőt kitűnően, különben hamarabb kidobtam volna. – Drágám – szakított félbe –, tudom, hogy félsz. Dino után én is félnék, de Dino nem csak veled történt, tudod. Ne ezt a fickót büntesd Dino helyett. Szerintem ő egyáltalán nem olyan… úgy érzem, becsületes. És előbb-utóbb muszáj lesz esélyt adnod valakinek. Két nappal később, egy különösen szép szombat délelőtt Bernardo autójában ültem, és minden óvatosságot kidobtam az ablakon. Elfogadtam a meghívását, hogy a vidéki házában ebédeljünk, úgyhogy bejött értem Firenzébe. Nem sokat mondott, csak hogy Alessandro a hétvégére az édesanyjához megy, én meg nem kérdeztem, hogy tudok majd visszajönni. A folyó által kivájt, mély völgyet követtük, a parton kis telkek sorakoztak, itt termesztették a firenzei piacokon árult

virágokat. A völgy körül dombok emelkedtek, fényárban úsztak a földek, az olajfaligetek. Áthajtottunk Pontassieve városán, amelyet egy tizenhatodik században épült, Arno fölött álló hídról neveztek el, a Sieve torkolatánál. Bernardo azt mondta, itt beértünk a Sieve völgyébe, amely Toscana egy viszonylag kevésbé ismert része. Rufináig követtük a folyót, egy virágzó helyhez, amit Bernardo azért szeretett – amint azt széles mosollyal közölte –, mert

nincsenek

középkori

városfalai,

reneszánsz

erődítményei, tornyai, sem történelmi templomai. – Errefelé üzemek vannak fellegvárak helyett – nevetett. Miután a Pesa-völgyben nőtt fel – azon a képeslapra való, tökéletes toszkán tájon, ahová Dino vitt mindig –, kicsit délre Firenzétől,

a

pompázatos

villák,

tornyos

kastélyok

és

megművelt földek között, Bernardo pont azért szerette a tartománynak ezt a részét, mert ez a vidék nem akart másnak látszani, mint ami, nem volt kifinomult, sőt, vadregényes volt, az Appenninekbe nyúló, erdős hegyoldalaival. Kihajtottunk Rufinából, és átmentünk egy másik apró falun. Itt a levegő is más volt, miközben lekanyarodtunk egy mellékútra, ahol egy tábla a Monte Giovi, Jupiter hegye felé mutatott. Egy vasúti felüljáró boltíve alatt ment át az út. Annyira alacsony volt, hogy visszatartottam a lélegzetemet alatta, majd áthajtottunk a Sieve fölött egy rövid, alacsony hídon. Szitakötők cikáztak a víz felszínén, amely olyan tiszta volt, hogy látszottak a mederben lévő kövek, a parton bükkök és tölgyek, tele madárdallal. Ahogy átkeltünk a hídon, az út

összeszűkült, és minden kanyarral egyre meredekebbé vált. Úgy éreztem, magunk mögött hagyjuk a hétköznapi világot, és egy erdőkből, meredek hegyekből és ködlepte völgyekből álló elvarázsolt vidékre tartunk. Az út emelkedett, nem is hasonlított

Chiantira.

Drámaian

kis

helyre

beszorított,

hatalmas vidék terült el körülöttünk, farkasok lakta hegyek tornyosultak

fölénk,

ráncolódtak

a

meredek

káprázatos

szirtek

és

napfényben.

hegynyergek Minél

feljebb

araszoltunk, annál valószerűtlenebb lett a táj, az utat gesztenyék,

fenyők,

mediterrán

tölgyek

és

bükkök

szegélyezték, mindegyiket hátulról világította meg a nap. Öt perccel később már elég magasan jártunk ahhoz, hogy láthassuk alattunk a csillogó folyót, amint átkanyarog a smaragdzöld völgyön. Itt letértünk az útról egy hatalmas, lejtős szőlősbe. Lekanyarodtunk az aszfaltútról egy széles földútra, amely a szőlősön keresztül eltűnt az erdőben. Miután felkapaszkodtunk Jupiter hegyére, most leereszkedtünk az egyik völgyébe. Mindkét oldalon szőlős terült el, balra felfelé emelkedett, jobbra meredeken ereszkedett lefelé. Egy tucat piros postaláda jelezte, hogy végül elértük a bejáratot. – Isten hozott Colognoléban! – mondta Bernardo sugárzó szemekkel. – Ez a birtok vadászháza – mutatott balra fölfelé a dombra, ahol épp csak ki tudtam venni egy nagy, kőtornyos villa sárga falait. – Az ott a nagy ház, arra az erdő tele van állatokkal, sok a szőlőlugas és az olajfa, majd meglátod. Lassan haladtunk az úton, beértünk a tarka erdőbe, mindenütt bokrok, sűrű aljnövényzet, vadvirágok vettek körül,

és láttam egy tisztást is tele nagy, nap felé forduló napraforgókkal. Minden csillogott a szikrázó fényben. Bernardo lehúzta az ablakát. – Érzed – kérdezte hangosan szippantva –, milyen tiszta a levegő? Itt nincs szmog, csak hegyi levegő, capito? Biztos ezért káprázik úgy minden, gondoltam hunyorogva. A folyón túl, a horizonton láttam az Appenninek bíbor vonulatait, egymást követték a kék égre törő csúcsok. Az út egyenes szakaszára értünk, balra váratlanul nagyon meredeken emelkedett a hegyoldal, jobbra pedig szőlős terült el drámaian lejtve. Bernardo lassított. – Ott – mutatott lefelé a domboldalon. – Az a házam. Alattunk nagy kőház állt a folyóvölgy fölött emelkedő dombon. A völgy túloldalán lévő ház mögött a hegyoldal emelkedett, néhol teraszok szabdalták, sűrű erdő borította, a mesébe illő ház pedig a lejtőn csücsült. Bernardo háza megkoronázta a környező lejtőket, hosszú, négyszögletes épület szürke kőfalakkal és terrakottatetővel. A ház előtt kerítéseket láttam, közöttük kiskutyák szaladgáltak apró lábaikon. Miután a ház olyan volt, mintha lelógna a kis dombról, a kutyusok szinte a levegőben lebegtek. Magas akácfák borultak a ház fölé, világos, sárga levelek lengedeztek a szellőben. Csodás látvány volt. – Hű! – fordultam Bernardóhoz. – Hatalmas! – Neeem – nevetett. – Nem hatalmas. Látnod kéne a Castellót, ahol felnőttem. Ez csak egy szimpla vidéki ház. Még az első feleségemmel vásároltam, jó rég, akkor csak egy kis

kalyiba volt. Mi építettünk mindent, a kenneleket a kutyáknak, a kifutókat, mind a mi munkánk. Szemügyre vettem erőteljes profilját a háttér előtt, a nyakára tekert kendőt, felszegett fejét, vastag, göndör fürtjeit, ebben a hátsó, napfényes megvilágításban. Még sosem láttam ilyen lazának, ilyen megbékéltnek. Követte az utat. Vett egy utolsó éles kanyart, száraz levelek ropogtak a kerék alatt, és lefelé haladtunk egy még durvább, még keskenyebb csapáson a fák között. Az egyik oldalon sűrű erdő

húzódott,

Bernardo

egy

tisztásra

mutatott,

ahol

méhkaptárak álltak sorban. Az út a szőlős másik oldalára érve kiszélesedett, és egy magas fakapuhoz vezetett, itt Bernardo kiugrott,

hogy

kitárja,

behajtott,

kiszállt,

és

becsukta

mögöttünk. A kocsi csikorogva gurult végig a murvás udvaron, mindkét oldalon magas kerítés húzódott, kutyák szaladgáltak mögöttük vad csaholással. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, a ház ajtajából fehér kutya szaladt elénk. Egy kis növésű disznóra emlékeztetett, mintha csülkökön járt volna, és röfögésszerű hangokat hallatott. Amikor meglátta Bernardót, akkorákat ugrott, mintha rugó lenne a lábában, boldogságában apró köröket írt le maga körül, sőt ficánkolt, mint egy póni. Hegyes orrát a levegőbe emelte, és olyan hangot hallatott, amit csakis éneklésként tudnék leírni – dallamos vonítás, bájos köszöntő ének. Azután izmos testét Bernardóra vetette, aki megölelte, és megcsókolta a szuka hosszú orrát. – Ő Cocca – mutatott be minket egymásnak, és a fehér kutyus farkát csóválva odajött hozzám. Megpaskoltam erős

nyakát, és simogattam puha nóziját. Egy miniatűr angol bull terrier volt, ő volt Bernardo kutyája. – Mind az enyémek, én tenyésztettem őket – mondta a kifutókra mutatva. – De Cocca a szerelmem. Ő velünk él a házban, családtag. – Akkor remélem, kedvelni fog – feleltem. – Ó, Cocca egy angyal – biztosított Bernardo, miközben Cocca a nedves orrával bökdösött. – Mindenkivel kedves. Ezért neveztem Coccának, mert ő egy coccolona.49 – Az mit jelent? – kérdeztem. – Ó, majd meglátod! Néztem, ahogy a fehér kutya és Bernardo körbemennek az udvaron. Nevetnem kellett, a kutya és gazdája annyira hasonlítottak egymásra vicces járásukkal és hosszú, római orrukkal. Colognolénak

hosszú

udvara

volt,

amit

nagy

terrakottatartókban virágokkal ültettek körbe. A ház mellett kisebb kifutók sorakoztak. Az udvar túlsó végénél, egy elkerített lejtő alján kőlépcső vezetett le egy nagy füves kerthez, ahol fák, valamint nagy, magas kerítéssel elzárt kutyafuttatók határolták a ház előtti szőlőskertet. A ház mögött újabb

tágas

kutyafuttatók

voltak,

a

kerítésükön

túl

gesztenyéskert, azon túl pedig a völgy meredek fala húzódott le egészen a folyóig és az útig, amin ide jöttünk Rufinából. Csodás volt. Az akácfák árnyékot adtak, szél borzolta leveleiket. A ház előtt, a bejárati ajtótól balra hosszú asztal állt padokkal, a fal mentén élénkpiros gólyaorrfélék virágoztak.

– Gyere, megmutatom az emeletet. Beléptünk a nagy hallba, a plafon magasan volt, toszkán módra gerendázva. Balra egy nagy, csukott faajtó volt, jobbra pedig egy másik, amire Bernardo azt mondta: – Az a kennel, később megmutatom. Előttünk kőlépcső indult, ami egy pirosra festett ajtóhoz vezetett. Cocca megelőzött minket, az ajtó előtt állt, jobb lábát mereven kitartotta, miközben vadul csóválta a farkát, és amikor Bernardo kinyitotta az ajtót, a kutya szaladt be először. Mielőtt felkísért volna az emeletre, Bernardo megállt az ajtóban és a kőlépcsőre mutatott. – Itt estem el és törtem össze a lábam – egy pillanatra elmerült az emlékeiben. – Képzeld azt a sok vért! – mondta szinte maga elé. A pirosra festett ajtóra néztem. Követte a pillantásomat. – Eh, si – vállat vont –, talán szimbolikus, hogy pirosra festettem az ajtót, ugye? Odafent az, ami kívülről hatalmas háznak tűnt, valójában egy kis lakás volt. A lépcső tetején tágas folyosó indult, és több ajtó nyílt belőle, a fürdőt leszámítva mindegyik helyiség többékevésbé elhanyagolt volt, tele Bernardo korábbi életeinek nemkívánatos maradványaival. A folyosó egy balra nyíló boltíven át folytatódott, amit vastag függönyök takartak. Átbújtunk rajtuk. A folyosó a ház végéig vezetett. Balról és jobbról egy-egy benyíló kötötte össze a konyhát a nappalival. A balra lévő nappalinak magas, lejtős téglamennyezete volt, vastag fagerendákkal. Jobbról alacsony fal húzódott a folyosó

és a konyha között, amit faszekrények szegélyeztek, tetejükön tipikus márvány munkalap, a régimódi toszkán konyhák jellemzője, serpenyők, konyhai eszközök és bögrék lógtak kampókon

az

egyik

sarkot

betöltő

nagy,

faburkolatú

szagelszívóról. A nappalit a nagy kandalló körül rendezték be, két sötétpiros kanapé, egy alacsony asztal, egy sarokasztal állt ott, utóbbin televízió, a fal melletti íróasztalon pedig Bernardo számítógépe, előtte kék irodai szék. Cocca már le is telepedett a legnagyobb kanapéra, befészkelte magát a nagy, narancssárga csíkos párnák közé. Bernardo begyújtott, én pedig Cocca mellé ültem a kanapéra, aki azonnal hozzám nyomta az orrát, és lassan elkezdett közelebb araszolni, mire észbe kaptam, már az ölemben feküdt, és rám nehezedett nem csekély súlyával. – Ah – nevetett rám Bernardo –, most már láthatod, hogy egy coccolona. – Egy bújós kis szörny! – kiáltottam. A kanapéról néztem Bernardót, amint kávét főz, Cocca súlya a helyemhez szögezett. Itt, a saját terepén Bernardo sokkal magabiztosabb és szexibb volt. Én pedig fogékonyabb a csókjaira. Így hát, amikor odajött a kanapéhoz, és beborított hosszú, lusta, kéjes csókjaival, ezúttal nem állítottam meg, amikor a keze vándorolni kezdett a testemen. Másnap reggel Bernardo még aludt. Sajnáltam a kemény heti beosztásáért, hogy minden reggel fél hatkor kellett kelnie, hogy Alessandrót elvigye az iskolához induló vonathoz, ezért meg

sem próbáltam felkelteni. Kicsusszantam az ágyból, felvettem a köntösét, és a konyhában megtaláltam a kávéfőzőt és a kávét. Cocca is mélyen aludt valamelyik kanapén, annyira besüppedt a párnák közé, hogy egyedül hangos horkolása jelezte közelségét. Miközben vártam a kávét, kinéztem a szőlőre, és az előző napra gondoltam. Tele volt meglepetésekkel. Bernardo finom ételeket főzött: saját készítésű tagliatelle ai funghi porcinit ebédeltünk, a vacsora bistecca Fiorentina volt, a nyílt tűzhelyen készítve, és egy peperonata nevű paprikából készült, édessavanyú étel volt a kísérő, majd friss, vadon termő levelekből álló saláta követte. Fantasztikus volt az egész ház, de meglepő módon, az egyik kedvenc helyiségemmé a mosdó lett, amelynek

kis

ablakából

csodálatos

kilátás

nyílt

az

Appenninekre, a folyóvölgyre és a teraszos dombokra. Végül, de nem utolsósorban meglepetésnek ott volt a bújós, szeretetteljes és vicces Cocca. Na de legfőképp maga Bernardo, aki az ágyába vitt, és egész nap ott tartott. Bonyolult

Bernardo

csodálatos

szeretőnek

bizonyult,

gyöngéd és ráérős volt, kiélvezte az ágyban együtt töltött idő intimitását. Kimondottan meglepett. Nem volt lobbanékony típus, és egyre jobb lett vele minden, ahogy megismertük egymást.

Amikor

nem

szeretkeztünk,

nevettünk,

olyan

burleszkbe illő humorunk volt, ami felülemelkedett a két nyelven. A kávéfőző kotyogni kezdett. Kis tejet melegítettem, és kivittem a kávémat. Amikor kiléptem, egy csomó veréb

röppent fel szárnyát csattogtatva a murváról. Daluk betöltötte az eget, örvös galambok búgtak, fácánok rikácsoltak, valahol kakas kukorékolt. Pillangók repdestek az udvaron. A levegő több fokkal hűvösebb volt, mint Firenzében, a frissessége kitágította a tüdőmet. Leültem a hosszú asztal mellé az egyik padra, ittam a kávémat, és felmértem a környezetem: a kutyákat, a fák közt lengedező szél susogását, a levelek hullását, a madárdal változatait, a nap vakító fényét, a sokféle zöldet. Felálltam, kitártam a karom és mély levegőt vettem. Végignéztem a szőlőn, és ott, a dombtetőn megláttam egy férfit, amint puskát szegez rám. Lebuktam, feldöntöttem a kávémat, és besiettem a házba. Felszaladtam a konyhába, ahol Bernardo épp kávét töltött egy csészébe. Az ablakhoz mentem és kinéztem – a férfi még mindig ott volt. Megmutattam Bernardónak, aki vállat vont. – Vadászok – magyarázta. – De nézd, egyenesen ránk céloz! – kiáltottam. – Vadászati szezon van, de ne aggódj, még soha nem öltek meg minket. Lövés dördült, és a kutyák vadul ugatni kezdtek. Vége volt a békének. Bernardo kinyitotta az ablakot, és kihajolt a párkányon. – Oooooo – kiáltott olyan hangosan, amilyet még nem hallottam. A kutyák azonnal elhallgattak, csupán egy renitens vakkantgatott még. – Óóó, allora? – kérdezte Bernardo, és

csend lett – helyreállt a béke. Nevettem magamban – íme a falkavezér Bernardo, a kutyabirodalma ura. Visszavittük kávénkat az ágyba, és csak akkor szálltunk ki, amikor haza kellett mennem. Búcsúpuszit adtam Coccának, ő hátrahajtotta a fülét, hozzám nyomta az orrát, felemelte a jobb mancsát és a kinyújtott karomra tette, mint egy dáma. – Azt hiszem, barátok lettünk – mondtam örömmel. A délután utolsó fényeinél ereszkedtünk alá az erdőkön keresztül. Lehúztam az ablakomat, néztem a varázslatos, erdős dombokat, ahogy kanyarogtunk az úton. Kellemes csönd vett körül minket, lágy, álmodozós atmoszféra. Ahogy követtük az utat a folyóhoz, hagytam, hogy a szemem magába szívja a sok zöldet, az épp csak felbukkanó őszi színeket, a szőlőindák pirosas árnyalatát. Átkeltünk a folyón, átmentünk a vasúti híd alatt és jobbra fordulva rákanyarodtunk a főútra, ami visszavitt minket Firenzébe. Felocsúdtam. Visszatértem a valóságba Bernardo elvarázsolt világából. Pasta con aglio, olio e peperoncino (2 személyre) 4-5 gerezd fokhagyma 2-3 egész szárított csilipaprika (vagy vöröscsili-pehely) 150–200 g spagetti Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj Egy kis csokor petrezselyem, aprítva

Tengeri só és fekete bors ízlés szerint A fokhagymát hámozd meg, aprítsd fel durvára, vágd le a csilik szárát, és vágd félbe hosszában, majd szeleteld (használhatsz helyette vöröscsilipelyheket is). Tölts meg egy nagy tésztafőző edényt vízzel, forrald fel, csak utána sózd meg. Tedd bele a spagettit, és főzd al dente. Közben tedd a fokhagymát és a csilidarabokat egy mély serpenyőbe az olívaolajjal, és melegítsd közepes lángon, míg a fokhagyma üveges nem lesz – 2-3 percig csupán. Add hozzá a petrezselymet, és húzd le a tűzről. Mielőtt a tészta megfőne, szűrd le, tegyél félre két csésze főzőlét, és az egyik csészényit add a csilisfokhagymás keverékhez a tésztával együtt. Tedd vissza a tűzre, keverd folyamatosan. Fokozatosan add hozzá a másik csésze vizet. Ha a tészta összefőtt a fokhagymával és csilivel (3-4 perc), sózd és borsozd, tálald! Tagliatelle ai funghi porcini (2 személyre) 250 g friss porcini gomba 50 g vaj 1 gerezd fokhagyma Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj 150–200 g friss tagliatelle

Egy csokor petrezselyem vagy borsikafű Gondosan tisztítsd meg a gombát. Dörgöld át a kalapokat egy ruhával, és kapard le a földet a belsejéről, vágd le a szár alján lévő fás részt. Ha lehet, ne mosd meg, mert felszívja a vizet. Ha muszáj, gyorsan forgasd át hideg vízben, és rögtön szárítsd meg. Vágd fel hosszában. Tedd a vajat mély serpenyőbe, és kis lángon olvaszd fel. Tedd bele a gombát és a fokhagymát, amit megpucoltál, és egy kés lapjával összezúztál. Keverd össze, hogy minden gombát belepjen a vaj. Ezután adj hozzá egy nagy „korty” olívaolajat, és hagyd kis lángon gyöngyözni. Közben vegyél elő egy nagy tésztafőzőt, töltsd meg vízzel, forrald fel és sózd meg. Tedd bele a tagliatellét, és mielőtt még megfőne (ne főzd túl), add a gombához, keverd össze vele és egy csésze tésztafőző vízzel, szórd meg finomra vágott petrezselyemmel (vagy ha van, még jobb borsikafűvel). Vedd ki a fokhagymát és tálald azonnal (tehetsz még egy csésze főzővizet az asztalra, hogy az ételre locsolhasd, ha a tagliatelle kiszárad). Bistecca Fiorentina (1 személyre) 1 T-bone steak Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj ½ citrom

Tengeri só és fekete bors, ízlés szerint A kulcsa, hogy az elérhető legjobb T-bone steaket használd. Ideális esetben a bisteccát nyílt tűzön sütjük, de serpenyő is megfelel. Melegítsd a serpenyőt, amíg füstölni kezd, akkor tedd rá a steaket, pirítsd meg mindkét oldalát. Az ideális bistecca Fiorentinát nagyon véresen tálalják. Vedd ki a serpenyőből, és tálald, locsolj rá egy kis olívaolajat, citromlevet, sózd és borsozd. Bernardo peperonatája (2–4 személyre) 1 kg zöld, sárga és piros paprika (körülbelül 8-10 nagyobb paprika) 500 ml ecet (bármilyen ecet jó) 3-4 ek. cukor, vagy több, ízlés szerint Bontsd fel és magozd ki óvatosan a paprikákat, és vágd ki a fehér eret belőlük. Mindegyik paprikát vágd négy szeletre, tedd nagy serpenyőbe, add hozzá az ecetet, hogy belepje a paprikákat, és bőséges folyadék legyen rajtuk. Cukrozd meg – az induló mennyiség 3 vagy 4 evőkanál, majd ízlés szerint igazítsd. Sütőben is elkészítheted közepes lángon, de Bernardo a tűzhelyen főzi, általában két főzőlap fölött, közepes lángon, hogy a lé gyöngyözzön, amíg a paprika majdnem karamellizálódik. Akkor tálald. Ez az étel nagyon jól eláll, másnapra még finomabb lesz, és hidegen is jó.

November Amore, hogyan találjuk meg az igaz szerelmet A szezon termése: fehér szarvasgomba és zöld olívaolaj A város illata: sült gesztenye Olasz pillanat: falusi sagra A hónap olasz szava: tranquillitá50

– Luigo – mondtam –, Bernardo szó szerint megnyalja a száját, ha rám néz. Mármint mindig, és nyilvánvalóan öntudatlanul. Irtó szexi. Luigo a pultra könyökölve hallgatta a fecsegésemet. – Tehát ő az Igazi? Megráztam a fejem. – Jó ég, dehogy! – kiáltottam. – Ez csak szórakozás. Túl bonyolult ahhoz, hogy összekössem vele magam – közöltem eltökélten. – Oké – Luigo próbált komoly maradni. – De találkoztál a fiával, igaz?

– Na igen – ismertem el. – A múlt hétvégén, mielőtt hazavitt, el kellett mennünk érte a barátja házához. Elmeséltem Luigónak az autózásunkat Mugellón keresztül, Toscana egy újabb látványos részében, amely Colognoléval határos. – Onnan származnak a Mediciek, tudod – mondtam büszkén újsütetű tudásomra –, és gyönyörű. – De milyen volt a fiú? – kérdezte Luigo visszaterelve a témára. – Nagyon kedves volt – mondtam. Egy nagy, vidéki házhoz mentünk, és betessékeltek a konyhába a nagy, nyílt tűzhely mellé, ahol leültünk kávézni a többi szülővel, amíg bejöttek a gyerekek. Bernardo fia vézna gyerek volt, szőke, kék szemű, a színeit svéd anyjától örökölte. Ugyanolyan formájú arca volt, mint az apjának, és ugyanolyan hosszú orra, és a haja neki is visszagöndörödött a homlokáról. Kezet fogott velem, aztán a barátaival gyanakodva méregettek. Egy másik gyerek apja angolul kezdett beszélni hozzám, elvált, mint mondta, és ő is a San Niccolòn lakik. A zsebébe nyúlt, és ideadta a névjegyét a telefonszámával. „Ha már úgy is szomszédok vagyunk – mondta –, megihatnánk egyszer valamit.” Bernardo akkor közelebb jött, és átkarolta a derekamat. – Luigo – mondtam –, a pasas rám mozdult! Bernardo és a gyerekek szeme láttára! Azt sem tudtam, mit mondjak. – Még mindig csodálkozol az olasz férfiakon, bella?

– Eh. Szóval, hazahoztak Firenzébe – meséltem Luigónak –, én pedig behívtam őket egy csésze teára. A fia nagyon felnőttnek tűnt tizenöt éves létére, de gondolom, az elvált szülők gyerekei ilyenek, nem? Luigo hevesen bólogatott. – Szóval, jól ment? – erőltette. – Gondolom, a gyerek megkedvelt. Elvégre Londonból jöttél és olyan vagy, mint egy popzenei lexikon. Jól

ment.

Ültünk

a

konyhaasztalomnál,

teáztunk

és

beszélgettünk. Könnyű volt, kellemes. És amikor Alessandro kiment a vécére, Bernardo olyan szentimentálisan nézett rám, hogy amint meg akart szólalni, szándékosan a szavába vágtam, mert féltem attól, amit mondana. Alessandro visszajött, és elmúlt a pillanat. Bármennyire is bizonygattam, hogy Bernardo csak szórakozásnak van, annyira meghatott a magányos, bicegő férfi és aranylóan fényes fia, amint egymás mellett álltak a küszöbömön, hogy miután becsuktam mögöttük az ajtót, megkönnyeztem. Szükségük van rám, gondoltam, de Luigónak ezt nem mondtam meg. Magamnak sem nagyon vallottam be, nem törődtem vele, amit aznap este a szívem oly világosan értésemre adott: tessék, ha akarod, itt egy család. Nem tökéletes, nem te hoztad létre, de attól még a tiéd. Akarom? Elhessegettem a kérdést, és továbbra is csak szórakozásból jártam Bernardóval, a csodás ágyba bújásokért és azért, mert megnyalta a szája szélét, valahányszor meglátott.

Egy nagy szupermarketben voltunk, úton kifelé a városból. Olyan

rég

nem

jártam

ekkora

áruházban,

hogy

úgy

bolyongtam a polcok között, mint akit hipnotizáltak. A frissgyümölcs- és zöldségszekció lenyűgöző volt. Megtanultam, hogy húzzak tiszta műanyag kesztyűt, mielőtt bármihez hozzányúlok, és hogy hogyan mérjem le a portékát és tegyem rá az árcímkét. Mindezt Bernardo fia mutatta meg, miközben el-eltűnt, hogy aztán váratlanul az apjára ugorjon, mint Cato a Rózsaszín párduc filmekben. Játékos harcművészeti bemutatót tartottak a folyosókon, kerülgetve a többi vásárlót, én pedig nevetve követtem őket. Colognoléban csöndes volt az élet. Bernardo főzött, Alessandro segített, és közben ki-kitört a nindzsa stílusú játékharc. Nemsokára engem is bevontak, oldalrúgásokkal és karateütésekkel tűzdelve terítettem. Azután vacsoráztunk, majd Alessandro a szobájába ment megírni a házi feladatot, mi pedig letelepedtünk a tűz elé Coccával. Olykor gesztenyét sütöttünk, néha zenét hallgattunk – Bernardo lejátszotta nekem a kedvenc olasz dalait –, de legtöbbször csönd volt, csak a tűz ropogott és Cocca horkolt. A lángok lenyűgözőek voltak, Cocca mindenféle furcsa, vicces hangot hallatott, Bernardo ölelése beburkolt, úgyhogy fennállt a veszélye, hogy elkapat ezzel a sok kényeztetéssel. Odakint mélységes csend honolt, tetszett, hogy lent alszik az a rengeteg kutya, mennyi élet, mennyi elégedettség. Elmondhatatlanul békés volt a Bernardo ágyában

töltött,

érzékiséggel

éjszakákkal tarkítva.

és

intimitással

fűszerezett

Néha másnap is maradtam, nem sok mindent csináltam, leszámítva, hogy Bernardóval hancúroztam az ágyban. Az ablakból néztem, ahogy a nap lefelé halad az ég alján elfoglalt helyéről, míg el nem tűnt a dombtető mögött, megvilágítva a felhőket, az élénk narancssárgától a finom rózsaszínig – mindenféle színárnyalatra festette, az udvarunkat pedig lágy lilává varázsolta az alkonyat. A konyhaablakon kihajolva figyeltem a fény és színek változását, Bernardo pedig a csípőmbe kapaszkodva azt mondta: – Nem akarjuk, hogy kiess, épp csak megtaláltunk. Amikor éjszaka mentünk haza Bernardóhoz, a kocsi reflektorfénye mindenféle állatokat világított meg az út szélén: egy kerítésen gubbasztó baglyot; az aljnövényzetben cammogó tarajos sült, hegyes tüskékkel; egy nyúl hosszú, ruganyos lábait és fehér farkát, amint szalad előttünk az úton; egyszer pedig egy alom csíkos vadmalacot, amint az erdőbe vezette őket az anyjuk. Napközben

a

szőlőben

fácánok

rikácsoltak

és

lusta

szárnycsapásokkal szálltak fel, fajdok piszkították össze az utat, foglyok szaladgáltak és nyulak cukkolták a kutyákat azzal, hogy fel-le futkároztak a kifutóik előtt. Örvös galambok gubbasztottak a szarufákon, vércsék és ölyvek köröztek az égen, és az enyhébb napokon pillangók lebegtek a kertben. A konyhában volt méz az erdőben látott kaptárokból, és frissen sajtolt új, „zöld” olívaolaj a birtok fáiról. Amikor először jártam itt, Bernardo adott egy-egy üveg mézet és olívaolajat, hogy vigyem haza. Mindkettőnek örültem, tudtam, hogy a finom olaj

– kesernyés, friss és majdnem világítóan zöld – azokról a fákról van, amiket a ház körül láttam, és a méz az odakint lévő virágokról és fákról származik. Colognole nemcsak szép volt, de ősi, szennyezetlen, minden szippantásnyi levegő tiszta és édes, olyan hely, amiért előző életemben sokat fizettem volna, hogy „erdei méregtelenítés” címén oda vonulhassak vissza. És ha hozzáadom az este ropogó tüzet, és a világ legviccesebb, legmurisabb, legédesebb kutyáját,

máris

érthető,

mekkora

kín

volt

visszatérni

Firenzébe, újra és újra. De rákényszerítettem magamat. Amilyen sűrűn csak tudtam, nemet mondtam Bernardo invitálására, hogy vele töltsem az éjszakát Colognoléban – szülőként nem maradhatott nálam hét közben. Úgy tűnt, Alessandro is örült, ha hozzájuk mentem, remek trióvá kovácsolódtunk, de eltökéltem, hogy megtartom az egyensúlyt, és nem hagyom felborulni az írással kapcsolatos beosztásomat. A Dinóval szerzett tapasztalatomból tudtam,

milyen

valahányszor

könnyen

megy.

kezdtem

Ezt

észben

Bernardót

tartottam, egyre

ellenállhatatlanabbnak érezni. Két lábbal a földön maradtam, nem voltam hajlandó elveszíteni a fejem, és igyekeztem felnőttként viselkedni. A lakásom, a konyhám, a hűtőm és minden szarvasgombától bűzlött. Az előző hétvégén részt vettünk egy vidéki sagrán, vagyis mulatságon, San Miniato faluban, amely Toscanában a szarvasgombájáról

híres.

Tagliatellés

fogásokat

kínáltak

műanyag tányérokon a központi téren felállított sátorban lévő hosszú asztaloknál. Zsúfolt volt és lármás, a szag émelyítő. A nagymamától a kisgyerekig mindenki tésztát evett, amiből a bejáratnál fizetett tíz euróért annyit kaphattunk, amennyit akartunk. Meglepett, milyen kevésbe kerül, hogy a világ legdrágább ételét együk, és hogy milyen kevés kereskedő árulja a sátorban a portékáját. Azt hittem, a sagra célja a szarvasgomba-árusítás, de tévedtem. Valóságos ünnep volt, lehetőség, hogy legalább egyszer minden generáció együtt élvezhesse a szarvasgombát, egy demokratikus szarvasgombafesztivál. Egy kisebb darabbal tértem haza a sagráról, csomós és göcsörtös volt, mint egy rosszindulatú daganat, száraz sár lepte,

konyhai

papírkendőbe

csomagolva

betettem

egy

befőttesüvegbe. Az utasításoknak megfelelően naponta kétszer kicseréltem a papírt, és kitöröltem az üveget belülről, hogy eltávolítsak minden esetleges kicsapódást: ez volt a titka, hogy friss maradjon, és hogy nem szabad lemosni a sarat. Mindennap letörtem belőle kézzel egy kis darabot, tisztára sikáltam egy régi fogkefével, azután a speciális gyaluval, amit vettünk, ráreszeltem egy kis tükörtojásra. – A királyok reggelije – jelentette ki Luigo, amikor elmeséltem neki, a fehér szarvasgomba puszta említésére megnyalta a száját. Észrevettem, hogy minden olasz barátomnak ugyanez volt a tudat alatti reakciója – még Giuseppe is kijött a műterméből

felemelt orral, bekopogott és megkérdezte, jól gondolja-e, hogy szarvasgombát szimatol. Elnézést kértem. – Olyan kis darab, de istenemre, nagyon büdös! De Giuseppe a fejét rázta. – Nem kell bocsánatot kérni – mondta. – Csodálatos. Tudtad, hogy azt mondják, afrodiziákum? Bólintottam, és megkérdeztem, ő mit gondol erről. Mérlegelte a dolgot. – Az afrodiziákum dologban nem vagyok biztos, de nyilvánvalóan van néhány mellékhatása. Nem vetted észre? Észrevettem. Azalatt a három nap alatt, amíg képes voltam eltartani a kis szarvasgombámat – figyelmeztettek, hogy ha minél tovább tartom, annál jobban elveszíti az ízét –, észrevettem, hogy a leghalványabb gombaszagtól is összefolyik a nyál a számban. Éreztem, ahogy a szarvasgomba szaga behatol az orromba, az arcüregembe, szinte megrészegít. A férfi a sagrán azt mondta, hogy amikor keresik, figyelniük kell, nehogy

a

kutyák

egészben

lenyeljék.

Hagyományosan

disznókkal keresik őket, mert a gomba éppen olyan szagot ereget, mint a kocák párzás előtt. Napokkal azután is éreztem a szarvasgomba szagát a lakásban, hogy elfogyott, mindennek szarvasgombaíze volt, ami egyszerre volt a hűtőben vele, mintha mindent átitatott volna – a vajat, a sajtot, még a tejet is. Amikor minden elfogyott, akkor is mindenütt megmaradt a nyoma, mintha átjárta volna belülről az orromat.

Megszoktam Bernardót. A kedvességét, a nyílt természetét, azt, ahogy kezébe fogta Alessandro fejét és hangos, cuppanós csókokat nyomott a fiú arcára, bárhogy tiltakozott is a fia. Ugyanígy tett Coccával, aki lelkesen visszanyalt, mancsát a mellkasára

támasztva

kutyásan

megölelte.

Az

iráni

bácsikáimra emlékeztetett, azokra a harsány, vicces és szentimentális férfiakra, akik mellett nem mehettél el anélkül, hogy megragadtak és összepusziltak volna. És most itt volt Bernardo, aki, ha úgy hozta a kedve, ugyanolyan hangos, cuppanós csókokkal mutatta ki a szeretetét. Tetszett, hogy nem fogja vissza magát. Mégis, velem nem volt ilyen demonstratív. Ha kettesben voltunk, nem volt kétségem az érzései felől, de mégsem vont be a nyilvános érzelemkinyilvánításaiba, és nem hívott amorénak. Miután meséltem neki Dinóról, megkérdezte, mondta-e valaha, hogy szeret. Azt feleltem, hogy bár ezt sosem mondta ki így, mindig is azt gondoltam, ezt érezteti velem, nem utolsósorban abból a tényből – és módból –, hogy állandóan amorénak hívott. – Ez nagyon rossz – mondta a homlokát ráncolva. – Az amore szót nem szabad könnyelműen használni. Én csak azokat hívom amorénak, akiket igazán szeretek, capito? Állta a szavát. Amorénak hívta a fiát, amorénak hívta Coccát, még a többi kutya közt is volt, akit amorézott, amikor engedte, hogy feljöjjenek a házba egy kis szeretetért és törődésért, de engem sosem nevezett amorénak. Még a szenvedély hevében sem. Érettségem jeleként kezeltem, hogy csak kicsit éreztem csalódottnak magam.

Egy szombat reggel Bernardo elvitt egy tizenöt percre lévő faluba, a másik irányba, kelet felé. Az út a Sieve folyót követte, amely a Toszkán-Emílian Appenninek magasabb régióiban eredt. Dicomano volt a hegyek kapuja. A Toscana három gyönyörű területe – Mugello, Casentino és Val di Sieve – határán lévő Dicomano már az első kanyarban megfogott. Kőhíd

szelte

át

a

folyót,

a

partokon

téglavörösre

és

kadmiumsárgára festett házak, az erkélyeken muskátlisládák. A meredek dombok tövében tekergő utcákon emberek nyüzsögtek. Piacnap volt, és besétáltunk a falu közepére egy piazzára, ami tele volt standokkal. A piazzától jobbra nyíló úton elegáns dupla loggia húzódott mindkét oldalon. Körbejártuk zöldségeket

a

vett,

standokat, éppoly

Bernardo ügyesen

gyümölcsöket

vásárolt,

mint

és a

Sant’Ambrogio piaci erőszakos háziasszonyok – egyedülálló szülőként összeszedett, alapos házvezető volt. Irtó vonzónak találtam ezért. Valahányszor láttam takarítani, elővenni a porszívót, letörölni az asztalt, ingatag stószba, csúnyán összehajtani a fia mosott ruháit, térdben kicsit elgyengültem. A zöldség-gyümölcs standoktól átnavigált a téren egy furgonhoz, aminek a polcán kis, kerek sajtok tornyosultak. – Pecorino – jelentette ki –, a Toscanában oly népszerű juhsajt, ami lehet nagyon friss, vagy nagyon érett és kemény. A pult mögött álló két férfi a nevén szólította Bernardót, amikor beszédbe elegyedtek. Nem értettem mindent, de annyit azért kivettem, hogy a politikáról beszélgetnek, és Berlusconi nemrég történt hatalomra jutásáról. Miközben beszéltek, a

Carlo nevű (onnan tudtam, hogy a nevüket ráhímezték a kötényük jobb felső sarkára) elővett egy sajtkereket és megvágta, mindkettőnknek adott egy kis darabot kóstolóba: egy

pecorinót

körtedarabokkal,

egyet

pici

vörös

csilidarabkákkal, egy másikat, amit évekig érleltek, de a legfinomabb az volt, amelyben kis szarvasgomba-darabkák voltak. Mindegyik nagyon ízletesnek bizonyult. Beppe (a másik sajtárus) egy kis darab krémes, fehér, friss ricottát tartott elém, amit bekaptam, és elismerősen bólogattam. Amikor hazaértünk, Bernardo kitett tányérra egy kis ricottát, rácsorgatott egy keveset a kaptárokból származó mézből, és a számba kanalazott egy kicsit. Olyan volt, mint az égi manna, és az élvezettől behunytam a szememet. Hegyek, loggiák, finom sajt – Dicomanóban megvan minden. Otthon, Firenzében magamhoz vettem Coccát, amíg Bernardo egy megbeszélésen vett részt a Kennel Klubban. Sétálni vittem a kislányt a Piazza Demidoffra a hűvös, holdfényes éjszakában, be akartam mutatni Luigónak. Cocca azonban hajthatatlanul a híd felé húzott, épp amikor Bernardo hívott telefonon. – Com’e? – kérdezte. – Jól – feleltem –, leszámítva, hogy valamiért át akar húzni a hídon. Olyan erős! – Ah, si – mondta nevetve. – Oda akar menni, ahol emberek vannak és produkálhatja magát. Legyél határozott, ne félj meghúzni a pórázát, látod, milyen izmos a nyaka körül?

Igaza volt. Cocca kutyakiállítások nyertese volt, mi több, világbajnok, és amint bejöttünk a városba, ruganyosabb lett a lépése, jóval kecsesebben járt. Bernardo tinédzserkora óta tenyésztett kutyákat, akkor létesítette a kennelt, még közös hobbi volt ez az apjával. Tizenöt évesen megkapta az Olasz Kennel Klub akkreditációját. Colognoléban az alsó szinten volt egy szoba tele serlegekkel az elmúlt három évtized megnyert versenyeiről. Ez a szenvedély alakította az életét – akkor ismerte meg Alessandro anyját, amikor meglátogatta a családja kenneljét Svédországban, és nem csak a colognoléi hatalmas kennelt építették meg, de többgenerációnyi bajnokot tenyésztettek az együtt töltött évtized alatt. Letettem a telefont, és megrántottam Cocca pórázát. Kelletlenül elfordult a hídtól és követett Luigóhoz. Beszélni akartam vele a Bernardo iránti érzelmeimről. Vittem neki castagnacciót a rufinai pékségből, egyfajta laposkenyeret, ami gesztenyelisztből készül és fenyőmagot és rozmaringot szórnak a tetejére, mindenütt árulták, most, hogy gesztenyeszezon volt. – Lám – kiáltotta Luigo, amikor besétáltunk, és kijött a pult mögül megsimogatni Coccát –, ő meg ki? – és amikor Cocca felugrott, hogy megnyalja és horkantva, szuszogva kifejezze örömét, nevetett. – Mi ez, malac vagy kutya? Cocca mindenkihez odament a bárban, megszimatolta a lábukat, csóválta a farkát és integetett a lábával, mint az anyakirálynő séta közben. Luigo megkérdezte, hol van Bernardo.

– A Kennel Klubban – feleltem. Épp az imént küldött üzenetet, amelyben közölte, hogy később jön, mint tervezte: sok a „birokrácia”. Nevetve mutattam Luigónak. – Találóan írta, nem gondolod? Tetszett, hogy Bernardo mindenáron angolul akart beszélni, akár ismerte a szót, akár nem. Az üzenetei még kreatívabbak voltak, és megnevettettek, ahogy rendszeresen összetévesztette a szezont a fazonnal. – A firenzeiek imádják a klubjaikat – állapítottam meg Luigónak. – Bernardo és a Kennel Klub, Dino és a teniszklub. – Nekem meg ott vannak a melegklubok! – vágott közbe Luigo. Elárultam Luigónak, hogy attól tartok, túlságosan gyorsan belehabarodok Bernardóba. Egy férfi sem marad mellettem elég

ideig,

hogy

kihúzhassam

a

kétszemélyes

kanapét,

Bernardo mellett viszont nem volt időm visszacsukni. És nemcsak hogy velem maradt egész éjszaka, amikor csak tehette, de néha magával hozta a kutyáját és a gyerekét is. Életet hozott – az összes bonyodalmával és káoszával – az enyémbe. – Mitől félsz, bella? – kérdezte Luigo. – Korábban, amikor elment, azon kaptam magamat, hogy próbálom megjegyezni a rendszámát. Luigo bátorítóan a pultra támaszkodott. – Mert…? – kérdezte. – Arra gondoltam… emlékeznem kell a rendszámára, hogy ha elhagy, megismerjem a kocsiját…

Hónapokon keresztül hunyorogtam minden fekete Audira, hátha Dino ül benne. Luigo átjött az én oldalamra, és megfogta a kezemet. – Tudod, bella, Dino stronzo volt. Szerintem Bernardo nem az. – De honnan tudhatom, Luigo? – rimánkodtam neki. – Úgy összemelegedtem vele. Úgy értem, ülünk a kanapén, fogjuk egymás kezét, és egymás szemébe nézünk. Olyan szép a háza, hogy legszívesebben el sem jönnék. Ez helytelen! – A hangom hirtelen túl magas lett az emberi fül számára. Cocca eszelősen csóválta a farkát. – Ne pánikolj! – Luigo elfojtott egy mosolyt. – Tehát jól érzed magad vele! Tehát kedveled – talán szereted is… Hevesen megráztam a fejemet. – Nem, Luigo! Dehogy. Túl bonyolult, ez csak szórakozás! Mondd meg, mit tegyek? A la sprezzatura miatt jutottam idáig, most hogy védjem meg magamat? Luigo nevetett. – Bella, nincs mit tenni. Írd a könyvedet, és legyél a pasiddal. A kettő nem zárja ki egymást. Hagyjad. Ne állj ellen. Élvezd a férfit a szép házával és a kutyáival. – De mi lesz, ha kötődni kezdek a házhoz, a kutyákhoz és a gyerekhez? Aztán elhagy, és egyedül maradok. Luigo megszorította a karom. – És mi van, ha nem hagy el? – kérdezte. – Vagy mi van, ha te hagyod el őt? Nem számít, bella. Hát semmit nem tanítottam neked Olaszországról és a szerelemről? A szerelmet szeretjük,

és nincs abban semmi szégyellnivaló, ha szeretünk és veszítünk. Ne feledd, hogy a kapcsolataink „történetek”, epizódok, amelyekből tanulunk, legyenek bármilyen hosszúak vagy rövidek, mi teljesen átadjuk magunkat a történetnek. Csak pislogtam. – Szóval érted, bella, nem számít. Ha a történeted véget ér, eljössz és velem leszel, amíg a következő el nem kezdődik. De – folytatta pajkosan –, azt hiszem, te nem attól félsz, hogy véget ér, hanem sokkal inkább attól, hogy nem… Szarvasgombás tagliolini (2 személyre) Tengeri só, ízlés szerint 150–200 g friss tagliolini 4 ek. vaj 1 nagy fehér szarvasgomba, nagyon vékonyra vágva Friss parmezán, lereszelve, ízlés szerint Tölts meg egy nagy tésztafőző edényt vízzel, és tedd magas lángra, amíg felforr. Tégy bele sót, majd a friss tagliolinit. Mielőtt a tészta kész lenne (ne feledd, a friss tészta gyorsan megfő), szűrd le, és tedd félre a vizet. Olvaszd meg a vajat egy mély serpenyőben, tedd hozzá a

tagliolinit

egy

csésze

főzővízzel.

Tedd

bele

a

szarvasgombát és a parmezánt, és főzz össze mindent egy

percig, ha kell, adj hozzá még főzővizet. Vedd le a tűzhelyről és tálald azonnal! A királyok reggelije: tükörtojás fehér szarvasgombával (1 személyre) 1 szabad tartású baromfi tojása Egy kanál vaj ½ kis, fehér szarvasgomba Tengeri só, ízlés szerint Süsd a tojást a vajon egy nagy serpenyőben, amíg a fehérje ropogós nem lesz, de a sárgája még folyós marad. Egy szarvasgombagyaluval vágj nagyon vékony szeleteket a szarvasgombából a sárgájára, sózd ízlés szerint, és tálald!

December Stare insieme, hogyan legyünk együtt A szezon termése: fekete káposzta A város illata: hó a hegyekben Olasz pillanat: karácsony a toszkán vidéken A hónap olasz szava: Amore

A december épp annyi hideget hozott, hogy igazolja azt az extravagáns téliruha-bemutatót, amit a firenzeiek november eleje

óta

rendeztek.

Nagy

pufi

kabátok

prémgallérral,

báránybőr béléses csizmák, kesztyűk és vastag sálak olyan szorosra tekerve, hogy véletlenül se juthasson be a hideg. A firenzeiek

rettegtek

a

megfázástól,

furcsa

fóbiájuk

valószínűsége, amely még a legforróbb nyárban is jellemző, exponenciálisan nőtt, ahogy közeledett a hideg és a tél. Öreg Robertót annyira aggasztotta nemtörődömségem, hogy már szeptemberben kaptam tőle egy sálat, pedig úgy éreztem, gyakorlatilag még nyár van. Októberben megdöbbentette, hogy

nem vagyok hajlandó télikabátot húzni. Amikor köhintettem párat, mindenáron el akart vinni az orvosához, akinek a rendelője csak néhány ajtónyira volt Guido, a Tehetséges Idraulico műhelyétől. Most, hogy hordtam a télikabátomat és a tőle kapott sálat, Öreg Roberto végre elégedett volt az öltözetemmel, de ezzel együtt biztatott, hogy kössem a sálat szorosabbra a nyakamon, nehogy a szörnyű hideg befurakodhasson a réseken. Reggelente fagyott, a környéket ropogós fehér réteggel vonta be. Az alkalmi záporok naptól csillogó esőcseppekkel díszítették a csupasz ágakat. Az utcakövön piros és barna levélcsontvázak rajzolódtak ki, az ősz kísértetei, az őszé, amely immár megadta magát a télnek. A Teatro Comunáléban mindennap koncerteket és operákat tartottak, és gyakran elmentünk; elragadtatva hajoltam ki az erkélyről, miközben Bernardo el-elszundított mögöttem. Egy este az utolsó pillanatban Bernardo mégsem tudott elkísérni, ezért ideadta a családi páholy kulcsát. Meghívtam Antonellát, aki magával hozott kettőt legmagasabb, legszebb Adoniszai közül, akik extravagánsan köpenyt és keményített gallért vettek fel az alkalomra, az egyikükön cilinder volt, a másik díszes sétapálcát hordott és monoklit. Amint leültünk a helyünkre, elmondtam Antonellának, mi a nagy vészhelyzet. – Bernardo egyik lánya beteg, az anyja teljesen pánikba esett, úgyhogy elment megnézni, kórházba kell-e vinni – magyaráztam, amilyen higgadtan csak tudtam.

Ugyanakkor nem éreztem magam higgadtnak. Persze semmi kifogásom nem lehetett, első a gyerek. De a lányai és az anyjuk annyira homályos alakok voltak számomra, hogy valahányszor szembesülnöm kellett a létezésükkel, nemcsak csodálkoztam, de egy kicsit ki is akadtam. Ahogy

a

zenekar

helyet

foglalt

alattunk,

Antonella

megkérdezte, kedvelem-e a lányokat. – Még nem találkoztam velük – suttogtam, miközben a karmester felemelte a pálcáját. Anto felvont szemöldökére gyorsan hozzátettem: – Még kicsik, próbálja megóvni őket. Én nem bánom, nem tudom, készen állok-e még több gyerekre. És őszintén szólva, bár Bernardo szerint minden rendben van az anyjukkal, úgy érzem, nem egészen van így. Valahányszor a második felesége telefonált, Bernardo átment egy másik szobába, hogy beszéljen vele, lehalkította a hangját, becsukta az ajtót. Elmondta, hogy amikor az anyjuk elhozta a lányokat Colognoléba, sokszor egész nap ott maradt, egészen

vacsoráig

nyújtotta

a

látogatását.

Nemegyszer

eltöprengtem, vajon ez azt is jelenti, hogy éjszakára is marad? – Szerinted még mindig van köztük valami? – sziszegte Anto, miközben Tosca rázendített alattunk egy áriára. Nyíltan megkérdeztem Bernardót, és biztosított, hogy már nem érdekli a nő, réges-rég elmúlt a szerelem. Amikor az ilyen hétvégéken felhívott késő este vagy kora reggel, a hangja bensőséges volt. Nyilvánvalóan egyedül volt az ágyban, nem volt okom kételkedni benne.

– De valahogy az az érzésem, mégsem olyan tiszta a helyzet. Bernardo megvallotta, hogy az anya nagyon szeretné újra összehozni a családot, de azt is, hogy részéről vége. Miközben kibontakozott Tosca tragédiája, Antonella dúdolta a zenét, az Adoniszok zokogtak, én pedig beavattam Antót a titkomba, miszerint mostanában magányos óráimban mardosó kétségek

támadnak

rám.

Megkérdőjelezték

az

ítélőképességemet, azt kérdezték tőlem, vajon a Dinóval átéltek után tényleg bízhatom-e Bernardóban. Magukkal hozták a bizonytalanság hidegét, a zavarodottság szelét, a vacogtató gyanakvást. Azokon a hétvégéken támadtak legerősebben, amikor nála voltak a lányai, és úgy éreztem magam, mint egy szerető, akit kizártak Colognoléból és eldugtak Firenzében, eltávolítottak a család kedvéért. A fia előtt Bernardo nyíltan felvállalta a kapcsolatunkat, fiát tizenöt évesen elég nagynak tartotta, és úgysem lett volna nagyon más választása: teljes időben egyedülálló szülő volt, a szülői teendők jelentették az első számú kötelességét. Az első perctől megértettem, hogy a kapcsolatunk azt is jelenti, hogy – bizonyos mértékig – örökbe fogadom a fiát, amit elfogadtam, mert jól kijöttem vele. De ott voltak le bimbe51, a két lánya, akik az anyjukkal laktak Chiantiban. Kicsik voltak – csupán öt- és hatévesek –, és az anyjuk Bernardo szerint csodálatos anya volt. A hétvégéken, amíg nála voltak a lányai, Bernardo elérhetetlenné vált, kivéve, amikor aludtak. Egyszer azt mondta, nem akarja

bemutatni az új barátnőinek, amíg nem gondolja úgy, hogy a kapcsolat tartós lesz. – Elég bajt okoztam nekik, capito? – kérdezte. – Elég fájdalmat okoztam. Elhallgatott. Bár általában nagyon nyíltan beszélt az életéről, ha a második házassága befejezéséről volt szó, Bernardo csak a puszta tényeket közölte, és bezárkózott. Három éve hagyta el őket, és ösztönösen éreztem, hogy még mindig nagy fájdalmat jelent számára ez a lépés. Bár kíváncsiskodó természetem van, nem firtattam. Nem tartozott rám. Ez az ő személyes drámája volt. Éreztem, hogy ott rejtőzik benne, és nem bántottam. – Nem akarok hazudni nekik – magyarázta. – Azt hiszem, tudják, még ha nem is értik… de még olyan kicsik, és ebben a korban mindenfélét képzelnek, történeteket kreálnak. Nem akarom soha többé összezavarni őket. Vettem az üzenetet, és bár kicsit nyugtalanított, tiszteltem őt, amiért óvja a lányait, még akkor is, ha önmagától. Sőt, még inkább, ha önmagától. Mégis,

minden

bizonytalanságtól,

második a

hétvégén

félelemtől,

hogy

szenvedtem

a

visszacsábítják

a

családjához. Ekkor jelentek meg a mardosó kétségek, és kezdtem mindent megkérdőjelezni. Egy esős szombat délelőtt fedeztem fel a Piazza della Santissima Annunziatát. A piazza egyik felét az Ospedale degli Innocenti uralta, bejáratát Brunnelleschi loggiája takarta. Az

oszlopok fölött, az ívek közét della Robbia fényes, terrakotta körei díszítik, mindegyik egy pólyás babát ábrázol, akik karjukat széttárják, mintha hanyatt feküdnének. Mindegyik baba más-más pozícióban van, és más az arckifejezésük, mázas fehéren jelennek meg az élénkkék háttér előtt. A loggia bal szélén egy berácsozott ablak nyílik, körülötte freskó. Alatta felirat. „Négy évszázadon át itt állt az ártatlanok ispotálya, e titkos menedék a nyomor és a szégyen elől azoknak, akik előtt a jóság sosem zárta be kapuit”, olvastam. Itt hagyták az emberek a nem kívánt babáikat, azokat a babákat is, akiknek az anyjuk meghalt gyermekágyban, vagy a sokat vitatott első éjszaka jogának eredményeiként születtek. Volt egy nyílás, amely egy csecsemő méretének felelt meg – itt juttathatta be a szülő vagy a bába az épületbe a bébit, ez biztosította az ügy teljes diszkrécióját. A tizenötödik században épült Ospedale lelencház volt, „egy pratói kereskedő” adományából alapították 1419-ben, és a firenzei

selyemszövők

céhe

üzemeltette,

ők

fizettek

Brunnelleschinek, hogy tervezze meg a reneszánsz építészet egyik legszebb példáját. Az Innocenti volt az első intézmény, amelyet

teljes

központosították

egészében azt

a

gyerekeknek

szolgáltatást,

amelyet

szenteltek, azelőtt

a

Firenzében és a környéken elszórt otthonokban végeztek. A gyerekeket befogadták, dokumentálták, szoptatós dajkához küldték, tanították, és végül integrálták őket a társadalomba inasként vagy cselédként. A mai napig sok firenzei viseli az Innocenti nevet, jelezvén, hogy valamely ősük ebben az

intézményben kezdte az életét, amely most is gyerekek szociális ellátásával foglalkozik. Sokat gondoltam a gyerekekre. Bernardo apa volt, ezt figyelembe kellett vennem. Közeledett a karácsony, és majd beleszédültem,

milyen

bonyolult

volt

megszerveznie

kétszeresen elvált apaként. Mostanáig a két családja nagyon hasznosnak bizonyult számomra, ugyanis a létezésük szabta meg az együtt töltött időnket, biztosították azokat a szüneteket, amelyekre

szükségem

volt,

hogy

ne

zökkenjek

ki

az

időbeosztásomból. Órákon át írtam, felkerestem a piacot, sétáltam, találkoztam a barátaimmal, és barangoltam, hogy olyan tereket találhassak, mint amilyen ez is. Eddig jól is működött. Sikerült befejeznem három fejezetet, amit egy kísérőlevéllel kiegészítve elküldtem az ügynökömnek. Épp előző nap írt izgatottan, hogy több kiadó is érdeklődik iránta. „Biztos vagyok benne” – írta –, „hogy a következő évben le fogunk szerződni valamelyikkel. Hát nem csodás újévi kilátás?” Elszaladtam Luigóhoz a hírrel, aki felbontott egy proseccót, és egész este táncoltunk. Bernardo időközben megint elbújt le bimbevel, a lányaival, így neki még nem mondtam el. Örültem neki. Gondolkodási időre volt szükségem. A kilátástól, hogy könyvszerződést kapok, és Firenzében maradhatok, nőttek az aggályaim. Először a kerengőket néztem meg – volt egy a férfiaknak és egy a nőknek. Ezek loggiákkal övezett belső udvarok voltak, terrakotta óriáskaspókban lévő citromfákkal. Feltűnt, hogy az

elrendezés az iszlám módit követte, a férfiak nagyobb kerengője rögtön ott volt, ahol beléptünk az Ospedaléba, míg a nőké – hosszú és keskeny, mélyen elrejtve az épület belsejében – messzebb, akár a régi iráni épületekben. A férfiak kerengőjét úgy helyezték el, hogy ott lehessen fogadni a külvilágot. A Filippo Brunnelleschi által kreált reneszánsz építészet azt tükrözte, amit Iránból ismertem, ugyanazokat a témákat alkalmazta a boltívekkel, az oszlopos loggiákkal, a nemek szerint elkülönített külső és belső udvarokkal. Elidőztem kicsit a női kerengő oltalmában. A lágy eső némán esett a hosszú, üres udvarra. Elképzeltem, amint nővérek mennek át ezen a kerengőn, az ajtóban hagyott babákkal a karjukon. Az Ospedale múzeumában megcsodáltam az aranytól csillogó, korai Botticelli-festményeket, a Királyok imádását,

Domenico

Ghirlandaio

mesterművét,

és

egy

csodálatos kék-fehér Madonnát a gyermekkel, Luca della Robbiától. Ami azonban igazán megragadott, egy gyűjtemény volt azokból az emlékekből, amelyeket a babák mellett hagytak. Mindegyik az Ospedale megnyitásának első évéből származott, a reneszánsz élet lenyűgöző maradványai voltak ezek: kis bőr könyvjelzők, egy nagy öltésekkel varrt, kitömött, szív alakú párnácska, egy törött érme – apróságok, amiket a család nélkülözni tudott, szerencsehozó tárgyak, amelyek azonosításra is szolgáltak, hogy az anya megismerje a gyermekét, ha vissza tud jönni érte. Lenyűgözőnek találtam, ezek a tárgyak reményről és szívfájdalomról meséltek, szégyenről és szegénységről, a

legnagyobb áldozatról. Egy darabka bőr, egy törött medál, egy rongyokból varrt szív – önmagukban jelentéktelenek, mégis a legdrágábbak annak az anyának, aki sok-sok évszázaddal ezelőtt e megfakult kincseket a babája mellé tette, akit otthagyott egy jobb élet reményében, remélve, hogy ha csodával határos módon jobbra fordulnak a körülményei, visszajön a gyerekéért, és felismeri a rongyokból összefércelt kis

szívről,

amit

a

nyakában

visel.

Öt

évszázadot

visszarepültem a múltba, és megsirattam azokat a nőket, az elszenvedett

veszteségükért,

az

apró

vacakokba

rejtett

szeretetükért. Visszasétáltam a nők kerengőjébe, leültem a női tér mély csöndjében, hagytam leülepedni az érzéseimet. Sokszor elutasított kérdések törtek fel bennem a családdal kapcsolatos vágyaimról, biológiai órám ketyegéséről, leendő kisbabámmal kapcsolatos döntésképtelenségemről. Hallottam magamban anyám hangját: –

Mikor

állapodsz

meg

és

alapítasz

családot?

Már

harminchét vagy, hamarosan késő lesz. A biológiai órám. Sosem hallottam, hogy ketyegne, vagy nem érzékeltem. Nyilván mindenkinek megszólal, de mikor szól az enyém? A húszas éveimet végigbuliztam, hangosan felkacagtam, ha bárki azt kérdezte, van-e gyerekem. „Nekem?” – kérdeztem szinte döbbenten. Megütköztem, valahányszor felnőttnek néztek. Ha ketyegett is az órám, akkor sem hallottam

meg

a

bömbölő

basszustól,

leghangosabb hangfal közelében táncoltam.

mert

mindig

a

A harmincas éveimben már hallottam az órát, de akkor sem az enyémet, hanem a barátaimét. A közeli barátnőim teherbe estek,

családot

alapítottak.

Érkezni

kezdtek

a

babák.

Varázslatosak voltak, érdekesek, és finom illatosak. Imádtam az összes babát, és többnek is keresztanyja lettem. De ennek ellenére sem vágytam sajátra. Az egyik legközelebbi barátnőm úgy jellemezte a baba iránti vágyát, hogy egy nap özönvízszerűen elárasztotta, olyan erővel, hogy elakadt tőle a lélegzete. Egy másik barátnőm (az első, akinek a társaságunkból gyereke lett) megígértette velem, hogy ha negyvenhez közeledve még mindig egyedül leszek, akkor szerezhet nekem spermadonort, és hadd legyen jelen a kezelésnél… úgy tűnt, ezt teljesen normális ajánlatnak tartotta, de engem annyira felháborított, hogy szép csöndben kizártam az életemből. Az egyetlen óra, aminek a ketyegését hallottam, a határidőket jelezte. Ahogy kezdtek elmúlni a harmincas éveim, furcsállottam, hogy semmi jele a belső ketyegésemnek, sehol az özönvízszerű késztetés. Nincs tik, és végképp nincs tak. Semmi bajom a babákkal, és nagyon jó keresztanyjuk voltam a kicsikéimnek – de amikor egy-egy látogatás után távoztak a lakásomból, hálát adtam Istennek, hogy visszaadhattam őket. Csak megkönnyebbülést éreztem, amiért nem kell ezt a kaotikus életet élnem – amiben az ember állandóan csak azt hajtogatja,

hogy

pihentetőnek

„nem”

találtam,

–, nem

és

az

pedig

otthonom üresnek,

spermadonoros barátnőm hívta a gyermektelen létet.

csöndjét ahogy

a

Amúgy sem volt pasim, akivel gyereket vállalhattam volna – márpedig ez egy fontos részlet –, és az soha fel sem merült bennem, hogy társ nélkül vállaljak gyereket. Arról egész biztosan éreztem: nem nekem való. Aztán ott volt a vágy, hogy írjak. Nekem ez volt az érzelmi cunamim. Itt álltam harminchét évesen, és azokban az években, amikor azon kellett volna törnöm a fejem, hogy találjak férjet és szüljek gyerekeket, én inkább egy könyvnek adtam volna életet, bármi áron. Nem is akármilyen könyvnek, egy könyvnek a múltamról, a családomról, a hazámról, Iránról és a csalódásról. Ez volt számomra a nagy lehetőség, hogy elmondjam

a

családom

történetét,

és

begyógyítsam

a

forradalom, Irán elhagyása és a száműzött élet okozta sebeket. Így hát most ültem a női kerengőben, és próbáltam választ adni a kérdésre. Akarok babát? Most, hogy találtam egy férfit, akit kedvelek, érzek magamban bármekkora vágyat is, hogy saját családot alapítsak? Na és Bernardo? Az első pillanattól nyilvánvalóvá tette – nincs több házasság, nincs több gyerek. Tiszteletben tartottam a döntését. Amúgy sem gondoltam, hogy az én problémám lenne. Sőt, valószínűnek tartottam, hogy az év végén úgyis visszatérek majd többé-kevésbé a régi életemhez, még ha stílusosabban is teszem. De Bernardo elragadóbb volt, mint vártam, kedvesebb, gyöngédebb. Nem szerettem volna elveszíteni, még nem. Épp most, amikor talán szerződést kapok a könyvemre, és igazolást nyerhetne csábítóan lassú, nagyon kielégítő firenzei életem…

Nem vágytam másra, mint hogy folytathassam az írást, hogy

kibányászhassam

a

forradalom

és

a

száműzetés

történelmi mélységéből és sötétjéből a fájdalmat, hogy felhozzam az aranyló reneszánsz napfényre, feloldjam ebben a csodálatos szépségben, ahová akaratlanul száműztem magam. Egyedül az bántott, hogy nem adhatom meg édesanyámnak az unokát, akire ő mindig is vágyott, de én továbbra sem éreztem késztetést az anyaságra. Bernardo koszos vidéki ruháira és sebes kezére gondoltam. Ő Dino manikűrözött eleganciájának pont az ellentéte volt, és mégis, ő volt a hiteles verziója annak, aminek Dino csak tettette magát – az igazi firenzei arisztokratának, aki egy nagy, vidéki

kőházban

lakik

a

kutyáival,

az

ablaka

alatti

szőlőlugasokkal és vaddisznókkal az erdőben. Az anyja továbbra is a családi kastélyban élt, és saját olívaolajat és bort készített. Colognole csupa élet, szeretet, termékenység – sok gyerek, sok kutya, az utóbbiak ráadásul állandóan vemhesek voltak, állandóan szültek, mindenütt kiskutyák nyüszögtek. Na és mi van velem? Ha maradok, én lennék ott az egyetlen nő, akinek nincs gyereke. Elállt az eső. Átsétáltam a téren, a fejem lüktetett ezektől a gondolatoktól. Leültem egy padra, és követtem I. Ferdinánd lovas szoboralakjának tekintetét arra a legendás ablakra, amelyről Giuseppe beszélt nekem. A szoborral szemben lévő palazzo második emeletén volt egy ablak, amely azóta nyitva állt, amióta egy szerelmes feleség – még a reneszánsz ideje alatt – odaült, és várta a férje hazatérését a háborúból. A férfi

sosem tért haza, a nő pedig ott enyészett el. Halála óta az ablakot képtelenség becsukni. Giuseppe azt mondta, hogy ha valaki követi a lovon ülő Medici szobrának tekintetét, ugyanarra az ablakra esik, amivel talán arra próbált utalni a szobrász, hogy az ifjú hölgy valójában I. Ferdinánd szeretője volt. Firenzei

szerelmi

Türelmetlenül

történetek,

megráztam

a

fejem

viszonyok, a

intrikák.

gondolatra,

és

hazasiettem, hogy inkább beletemetkezzem a könyvembe. A

San

Niccolòn

megláttam

Giuseppét,

aki

udvarias

érdeklődésemre – „Hogy vagy?” – elgondolkodva megvakarta az arcát. – Arra jöttem rá ma reggel – mondta Giuseppe vontatottan –, hogy talán még sosem voltam ennyire önmagam… – Egészen önmagam lenni – gondoltam később, amint a sarokheverőn ültem a laptopommal. Londonban szinte tudomást sem vettem önmagamról, nemhogy megismerjem magam. A megbeszélések, a túlzsúfolt határidőnapló kényszere, rohanás, na és a szörnyű stressz. Idegen voltam önmagam számára, még a tükörben sem voltam hajlandó magamra nézni. Most felálltam, kimentem a fürdőbe, és a mosdó fölött lógó kerek tükörhöz léptem. Megnéztem magam: göndör, fekete hajam fényes, kreol bőröm sima, feszes, világosbarna szemem csillogó, formás testem karcsú, nőies. És a legszembeötlőbb, hogy olyan szívélyesen mosolyogtam magamra, mint egy barátra.

Itt,

Firenzében

megtisztultam.

Én,

aki

előszeretettel

költöttem kisebb vagyonokat méregtelenítési hóbortokra – amiktől nem ment le rólam egyetlen kiló sem, nem tűnt el egy pattanás sem, és egyik sem hozott akár pillanatnyi lelki békét –, eljöttem a szénhidráttal és gelatóval teli Olaszországba, és valódi detoxikáláson estem át. Olyanon, amely kitisztította belőlem a stressz által okozott összes problémát, köztük a hormonális háztartásom felborulását, és a végtelenségig kimerített

adrenalinkészleteimet

újra

feltöltötte,

pedig

korábban már kiégtem. Azzal, hogy megtanultam beosztani a pénzem, és a szűk lehetőségeimen belül maradva élni, a végkielégítésemből és a turisztikai újságírásból származó szerény bevételemből fenntarthattam ezt a csöndes, nem nagyravágyó

életet

Firenzében,

amely

halkan,

lopva

lenyugtatta a testemet, és miután a testem erőre kapott, az elmém és a lelkem is gyógyulhatott. Egy doboznyi vitamin, tucatnyi kiegészítő helyett már csak a napi olívaolaj-adagomat „szedtem”, és majd kicsattantam. És tessék, itt ülök a kanapémon,

nem

csinálok

semmi

mást,

csak

egészen

önmagam vagyok. A lakásomban tettem-vettem, Bernardót vártam. A legszebb étkészletemmel terítettem a gyönyörűen tiszta abroszon. Néhány, Öreg Roberto kertjéből érkezett japánnaspolya-gally állt a vázában, megtöltötte a konyhát édes illatával. A tűzhelyen ribollita rotyogott, a sütőben csirke sült. Elvileg ez a mi hétvégénk lett volna, de Bernardo felhívott előző este, hogy

ma elviszi le bimbét karácsonyi bevásárlásra, és megbeszéltük, hogy utána eljön hozzám vacsorázni. Teltek a percek, lassan órává duzzadtak. Hívtam, nem vette fel. Kezdtem nyugtalan lenni, kikapcsoltam a sütőt. Eltelt még egy óra, megint hívtam. Semmi. Szedtem egy tányérba a ribollitából, és magamba erőltettem néhány kanállal. Még néhány hívás és üzenet után dühösen a hűtőbe tettem a sült csirkét. Semmivé lettek a hónapok, visszatértek azok a viharos, fojtogató nyári napok, eszembe jutott Dino csalárdsága, ahogy mindig eltűnt estére, majd késő éjjel felhívott valami kifogással, és amikor végleg eltűnt az életemből. Azt hittem, Bernardo más, de a mardosó kétségek most azt suttogták, semmivel sem megbízhatóbb, mint Dino, biztos épp az exével van az ágyban, ahogy az elmúlt hónapokban végig, élvezi, hogy madzagon rángat, miközben újraépíti a kapcsolatát a volt feleségével, és egyesíti a családját. Magamra dobtam a kabátomat, és átmasíroztam Luigóhoz. Épp karácsonyi díszeket rakott ki a bárban, és felajánlottam, hogy segítek. Miközben az égősorokat igazgattuk, megkérdezte, Bernardóval töltöm-e karácsonyt. – Nagyon szépek vagytok együtt, bella – mondta rám kacsintva. – Most, hogy saját családod van, velük töltöd az ünnepeket? – szeretett azzal cukkolni, hogy kaptam egy „használt gyereket”. – Nem, Luigo – mondtam könnyekre fakadva. – Ennek vége. Eldöntöttem.

Luigo egy asztalhoz vezetett, és leültetett, hozott egy pohár vizet. – Mi történt, bella? – csodálkozott. – Olyan jól ment. Elmondtam, mi történt, mire rákezdte, hogy „Megijedt…”, de félbeszakítottam. – Nem, nem csinálom végig újra. Ezúttal én fogok dönteni. Bernardo és az állatsereglete ugorjon a kútba. Végeztem. Annyira eltökélt voltam, hogy amikor Bernardo vasárnap kora reggel felhívott, kikapcsoltam a telefonomat, és a másik oldalamra fordultam az ágyban. Most én leszek elérhetetlen. Egész nap nem vettem tudomást a hívásairól és az üzeneteiről, mígnem a korai esti sétámról hazaérve ott találtam, amint engem vár az ajtóm előtt. – Hála istennek, jól vagy! – mondta, szemmel láthatóan fellélegezve. – Aggódtam. Bocsánatot akartam kérni a tegnap estéért. Némán felvezettem a lakásomba. Amikor leültünk a konyhába, legszívesebben hozzávágtam volna a hideg csirkét, de nem szóltam semmit, csak ültem, és vártam a magyarázatát. Árgus szemekkel figyeltem, miközben elmondta, hogy elaludt a kanapén. – Tudod, hogy elő szokott fordulni – mondta, és igaza volt, tudtam. Szombat esténként gyakran elaludt a kanapén a tűz előtt, annyira kimerítette a hét. Kérdeztem le bimbéről, az anyjukról, a lányokról, a velük töltött napjáról. – Le bimbe velem töltötték az éjszakát – mondta nyílt, őszinte tekintettel. – Így könnyebb volt, mert az anyjuknak

randija volt tegnap este, korán megvacsoráztunk, és épp leültem, hogy üzenjek neked, aztán ma reggel ébredtem fel. Lemerült a telefonom akkumulátora. – Tehát az anyjuknak randija volt? – kérdeztem. Bernardo elvigyorodott. – Igen, úgy tűnik, miután beszéltem neki rólad, úgy döntött, ő is továbblép. – Várj – emeltem fel a kezem csodálkozva. – Beszéltél neki rólam? – Persze – vont vállat. – Már múlt héten megmondtam neki. Előbb-utóbb szeretném, ha találkoznál a lányokkal, ezért úgy éreztem helyesnek, ha korábban szólok, és adok neki időt, hogy felkészüljön rá, capito? Azzal a mardosó kétségek – amelyek most már sokkal inkább az anyám hangján szóltak – hirtelen arcon csaptak Bernardo valóságával. Nem, nem csalt meg múlt éjjel, de kidőlt a kimerültségtől. Ez a két hónap valóban a szórakozásról szólt, de kérlelhetetlenül terelt a valóság felé. Bernardo túlhajszolt, fáradt, és egy kisebb hadseregnyi embernek áll szolgálatára, akik mindig elsők, akik mindig fontosabbak lesznek nálam. – Bocsáss meg, cara – mondta komolyan –, nagyon rég nem volt

senkim.

Nem

szeretem

az

alkalmi

kapcsolatokat.

Remélem, hogy te is úgy érzel, ahogy én. – Pislogott, és visszatartottam a lélegzetemet. – Mindenképp el akartam jönni, mert… szeretném, ha velünk töltenéd a karácsonyt. Mit mondasz?

– Mit mondtál? – kiáltotta Luigo, aki nem bírta tovább a feszültséget. Nagy levegőt vettem. – Azt mondtam neki, hogy gondolkodási időre van szükségem. És egy-két héten belül felhívom, ha döntöttem. – Úgy érted, ha döntöttél a karácsonyról? – faggatott Luigo. – Úgy értem, ha döntöttem róla – feleltem, és Luigo felkiáltott a váratlan drámai fordulattól. Nem csak Luigo csodálkozott. Magamat is megleptem. Bernardo pedig úgy nézett rám, mintha arcon ütöttem volna. Meg sem próbáltam magyarázkodni, ő pedig nem erőltette. Elment, én pedig korán lefeküdtem, nyugtalan álomba merültem. Másnap felébredve arra a gyengeségre számítottam, amit akkor érzel, ha egy kapcsolat véget ér. Ehelyett nyugodtnak, teljesen

összeszedettnek

éreztem

magamat.

Nekiláttam

reggelizni, narancsot facsartam, teát szürcsöltem, pirítóst vajaztam, a tornyot bámultam, amikor csöngött a telefon. – Na, beköltöztél már a kastélyba? – csacsogta Christobel. Leültem a teámmal, és rázúdítottam az aggályaimat. Figyelmesen hallgatott, leszámítva a kurjantást, amit hallatott, amikor megmondtam, hogy a kiadókat érdekli a könyvem. – Nem értem, mi a baj – mondta végül. – Addig maradsz a lakásban, amíg akarsz, írhatod tovább a könyvedet, és közben meglátod, mi lesz Bernardóval. Nem? – De Christobel, annyi terhe van! Nem tudom…

– Figyelj, drágám – felelte –, képzeld, mindenkinek van terhe. Bárkinek, akivel ennyi idősen találkozol, van terhe. Csak van, akinek látod a terheit, mint Bernardónak, és van, akinek nem, mint Dinónak. De ez nem változtat a dolgon. Némán bólintottam. Folytatta, mintha látott volna: –

Nekem

elhiheted,

senki

sem

tökéletes.

És

oké,

Bernardónak vannak exfeleségei és gyerekei, de jó embernek tűnik. – Megint bólintottam, jóváhagyóan mormogtam valamit. – És olyan boldog voltál az elmúlt néhány hónapban! Nem olyan mámorosan, mint azzal a hitvány Dinóval, hanem igazán. Gondold végig, hagyj magadnak időt, de ne feledd, a hozzá hasonló jó emberek ritkák, és ő legalább már ismeri a hibáit. Ne dobj el valami jót, csak azért, mert félsz, hogy valódi kapcsolattá válhat… Egyedül ültem a lakásomban, nagyon üresnek éreztem. Hiányzott az a sok élet – Bernardo közelsége, Cocca izmos teste, amint a lábamra nehezedik éjszaka alvás közben, rengeteg horkantása és neszezése, teste sugárzó melege, és a másik szobában alvó, szőke fiú. A kanapén ültem a pislákoló fények mellett,

amiket

a

szobában

csiholtam,

szórakozottan

csipegettem a pinzimoniót, amit készítettem. Még Giuseppe is elment. A szokásaimba kapaszkodtam, többfogásos ebédeket készítettem, hogy lefoglaljam a gondolataimat és az időmet, makacsul írtam a könyvemet, és bejártam a várost. Miközben lépteim kopogtak a köveken, amelyeken annyi szerelmes járt már az évszázadok során, arra gondoltam:

– Majdnem egy év telt el. Mit fogok csinálni? Mi lesz az életemmel, és milyen jövő vár rám? A múltamra gondoltam, amit otthagytam Londonban. Mielőtt eljöttem, kivágtam az összes cikket, amit az évek során a különböző magazinokba írtam, és szépen, kronologikus sorrendben

műanyag

mappákban

iktattam

őket.

Két

iratgyűjtőben elfért tizenöt év, az összes megjelent írásom. Most átlapoztam őket. Mit érnek? Ez minden, amit az eddigi életemből felmutathatok? Merthogy nem volt semmi más. Nincs kapcsolatom. Nincs gyerekem. Nincs házam és jelzáloghitelem. A barátaim, a családom, a keresztgyerekeim és egész London csak arra várt, hogy szórakoztasson. De nem volt semmim, ami valóban intim és bensőséges. Semmi sem volt a szakmai ambícióimon kívül. Csak sok-sok egyedüllét. Magány – sosem neveztem így. De most visszanézve láttam, hogy agyonnyomott. Az üresség érzése, hogy unok mindent egyedül csinálni. Itt,

Firenzében

is

egyedül

éltem,

de

nem

voltam

kibírhatatlanul magányos. Az ambícióhiányt felszabadítónak találtam, mert a hétköznapokra helyezte a hangsúlyt. Firenze megadta nekem az alkotáshoz szükséges teret, és azt a megnyugtató érzést, hogy nem ítélkeznek felettem, és nem az határoz meg, hogy mivel foglalkozom. Lehetővé tette, hogy ne erőlködjem, hanem csak úgy legyek. London túlságosan stimuláló ahhoz a zavartalan nyugalomhoz, amire szükségem van egy olyan hosszú és komplikált alkotási folyamathoz, mint egy könyv születése. Bármennyire ellentmondásosnak tűnt is,

a firenzei élet lassúsága kiélesítette az érzékeimet, nem pedig elnyomta. Bernardo feltűnése óta pedig az életem kimondhatatlanul gazdagabb lett. Az a sok élet – a kiskutyák, a nagykutyák, a fiú, akinek legalább akkora szüksége volt rám, mint az apjának, a többi gyerek, akikkel egy nap talán szintén megismerkedem majd. Anyám hangja csendült a fejemben: „ez nem a te családod, sajátra lenne szükséged, és ez a férfi sosem adja meg neked”. Nem, azt sosem adja, hisz meg is mondta. De bolondság vagy sem, ez nem biztos, hogy baj. A házasság olyan távoli eshetőség, a saját gyerek pedig… nos, szembe kellett néznem az igazsággal: nem vágytam arra a női életre, amiből anyám mutatott nekem példát. Nem akartam, hogy a párom vagy a gyerekeim határozzanak meg, hogy a testem mások tulajdona legyen, hogy az legyen az identitásom. Hirtelen belém villant: szabad akarok lenni. Szabad attól a fajta kötődéstől, ami a gyerekekkel jár. Nem mintha tudhattam volna, mit jelent, de ösztönösen arra vágytam, hogy a saját életemet éljem, minden korban, életem minden fázisában, és másképp legyek kreatív, ne az utódnemzésen keresztül. És azt is éreztem ösztönösen, hogy Bernardo megadná nekem ezt a szabadságot. A megbeszélt két hétvégén egyedül ültem a Piazzale Michelangelóról induló vialén, a San Miniato templommal a hátam

mögött,

és

hagytam,

hogy

a

tekintetem

végigvándoroljon a városon, amely egykor annyira új,

feltérképezetlen volt számomra, és ma már ismerős, bár mindig meglepő. Eszembe jutott az első alkalom, amikor elém tárult ez a látvány,

amikor

más

turistákkal

együtt

álltam

a

naplementében a Piazzalén. A belváros a középkori falai között, a szépséges loggiákkal tűzdelt villák a völgyben, a ciprusfák a horizonton és az ezüstös zöld olajfák pettyezte smaragdzöld pázsitok. Köd lebegett a völgyben, amely a tornyokkal tűzdelt ősi falakat határolta, a túloldalon Firenze terrakottatetői zsúfolódtak össze, a templomai, a San Niccolò harangtornya és a Palazzo Serristori narancssárga falai a lakásom mögött. A folyó ezüstszínű vonala átvágott az épületek között, átbújt a különféle hidak ívei alatt. A túloldalon állt a Palazzo Vecchio őrtornya, a Santa Croce kő harangtornya. Az egész közepén gubbasztott, mint egy óriás, a dóm fehér tömege,

a

hatalmas,

piros

kupolája,

márványtornya

a

harangokkal. Már nem számoltam a műemlékeket. A látványba szőve ott láttam az elmúlt egy évem emlékeit, a barátaim otthonait, a kalandjaim

helyszíneit.

Szellemként

emelkedtek

fel

a

Firenzében töltött évem jelenetei: a találkozás Antonellával a melegbárban a Santa Croce mögött, Beppe csókja a Cibreo küszöbén, az éneklés Francescával a Pegna kasszájánál, ahogy elmutogatom a piacon Antoniónak, mire van szükségem. Láttam magam, ahogy Dinóval kart karba öltve átsétálok a Porta Romanán, izgatottan várva az első csókját, és láttam,

ahogy

Bernardo

figyel,

amint

óvatosan

megérintem

a

Porcellino orrát. Az Arno keleti horizontján Casentino darabos, homályos, finom dombjait látva elmosolyodtam. Arra gondoltam, hogy valahol arra van a férfi (na és a vakítóan szőke hajú fiú és egy vicces, fehér kutya), aki engem akar, és akiről úgy érzem, tudnék hozzá kötődni. Magamban

átöleltem

Bernardo

türelmét,

amellyel

a

válaszomat várta, a bátorságát – annyiszor csalódott, törték össze a szívét, annyit játszottak vele, sokan, sokszor. És mégis itt volt, megint a szívét nyújtotta, bármilyen repedezett, tökéletlen volt is. Nem várt valami távoli napra, amikor majd hibátlan,

tökéletes

lesz.

Úgy

nyújtotta,

ahogy

van,

kendőzetlenül, nem fedte el a repedéseket, adta őszintén, nyíltan – akár egy hónapra vagy egy egész életre, nem tartott vissza belőle semmit. Először azt hittem, egyszerűen nem törődik magával. Azután, ahogy teltek a napok, és a lépteim addig ismeretlen köveken kopogtak, rájöttem, mennyire bátor. Nem arról volt szó, hogy nem fél. Hagyta, hogy a félelem és a pánik mellette legyen, de nem uralhatták a szívét, a vágyát, hogy velem legyen. Naderrel ellentétben, ő nem azt választotta, hogy visszaszalad a biztonságosabb ölelésbe. Dinóval ellentétben, nem hozott létre egy álomvilágot, amit irányíthat, hogy aztán – hatalma végső bizonyítékaként – egyetlen szó nélkül távozzon. Beppével ellentétben, ő olyan férfi volt, aki ismerte az életet.

Könnyen lehet, hogy Bernardo volt az első felnőtt, akivel viszonyom volt. És a bátorsága arra sarkallt, én is legyek bátor. Vállaljak kockázatot anélkül, hogy tudnám, sikerül-e, vagy hogy mit hoz a jövő. Úgy döntöttem, még egyszer lelépek a szikláról. Hiába van reneszánsz homlokzata, attól még szikla. De ezúttal nem kell egyedül lépnem. Ezúttal van mellettem valaki, fogja a kezem, velem lép. Ettől a lépés ugyanolyan veszélyes maradt, de sokkal barátságosabb lett. Rájöttem, hogy az egyetlen választásom maradni. Csöngött a telefonom. Bernardo volt. Két hete nem találkoztunk, és a napjaim szürkébbek lettek. Most már nem láttam bosszantónak a bonyodalmait, hanem gazdagságnak, amivel átszövi az életemet, bearanyozza csöndes, napi szokásaimat rengeteg alakkal és energiával. Mosolygós hangon szóltam a telefonba, és Bernardo visszamosolygott – hallottam. Azt mondta, a Rifrullóban van, megkérdezte, én hol vagyok. – Várj tíz percet – biztattam –, azonnal jövök, fent vagyok a San Miniatónál. Boldogan sétáltam a szerpentinhez, amely levitt, vissza a San Niccolòra, valósággal szökdécseltem izgatottságomban, hogy

megmondhassam

Bernardónak,

velük

töltöm

a

karácsonyt. Ami a többit illeti, úgy gondoltam, előbb még megerősíttetem magam Christobellel, mielőtt megmondom Bernardónak, biztos, ami biztos.

Ahogy befordultam egy kanyarba, elengedtem egy autót, mosolyogva gondoltam közben Bernardóra. Néztem a közeledő autót, ami lelassított, hogy bevegye az éles kanyart – fekete Audi volt, a vezető oldalán le volt húzva az ablak, és ott ült – olyan közel, hogy megérinthettem volna – Dino. Olyan mereven bámult maga elé, hogy tudtam, észrevett, és ahogy elment, hangosan felnevettem. Annyi hónap után, amikor bebámultam minden fekete Audiba, mert annyi mindent akartam mondani neki még akkor is, ha be kell kiabálnom az ablakon. És most, amikor egyáltalán nem érdekel, amikor boldogan

szökdécselek

és

Bernardóra

gondolok,

végre

megjelent, hogy láthassa az örömömet. Akkor sem lehetett volna tökéletesebb, ha megálmodtam volna. Szenteste előtti este volt, Firenze a legszebb ünnepi ruháiba öltözött. Szebb volt, mint valaha. Fényfüzérek lógtak a centróban, és az épületek között apró lámpákból álló liliom, giglio lógott. A Piazza della Republicán hatalmas karácsonyfa állt, rajta piros giglio, és egy másik is fénylett a Dumo előtt, amelynek mélyéről karácsonyi dalok szűrődtek ki. A katedrális egyik oldalán fajászolban a kis Jézus feküdt, körülötte a szent család szépséges, fából faragott szobrai álltak a szalmabálák között. A folyó felém eső oldala próbált versengeni a belvárossal, egy hatalmas, égőktől roskadozó karácsonyfa nézett a városra a Piazzale Michelangelón, és a San Niccolò tornya piros és kék fénnyel világított. Az anglikán templom énekes csoportja az Oltrarnón sétált egy mű gázlámpával, és

angol

karácsonyi

énekeket

énekelt,

és

minden

éjszaka

fényárban úsztak a város műemlékei. Aznap este Colognoléba tartottunk, végighaladtunk a folyó mentén, a sötét vidéki utakon, elmentünk Rufina mellett, ami maga is karácsonyi fényekben és díszekben úszott, az utcákat téli virágok lepték el. Követtük az utat át a folyó felett, és felfelé kanyarogva a hegyre – Bernardo hegyére –, de az egyik kanyar után kénytelen volt rátaposni a fékre, mivel egy szarvasrudli tört ki a bokrok közül. Gyorsan átmentek az autó előtt, és miközben visszatartottuk a lélegzetünket, az egyik egyenesen ránk nézett. – Istenem – mondtam –, Télapó is itt van valahol mögöttük? – Látod, Kamin – mondta Bernardo vigyorogva, és a térdemre tette a kezét –, a város szép, de Colognole varázslatos! Hozott igazi karácsonyfát, és girlandot az ajtóra. Mindkettő ott állt még az előszobában. – Hihetetlen, hogy még nem vagy kész a díszítéssel – fordultam Bernardóhoz. Megcsóválta a fejét, azt mondta, nem rajong a karácsonyért. – Jó, de Alessandro? – kiáltottam. Biztosított, hogy a fiát sem izgatja, de nem hittem el. – Lefogadom, hogy imádni fogja – ígértem. – Csak várj… Másnap reggel Alessandro szívesen beleegyezett, hogy segít feldíszíteni a házat. Végigvezetett a dobozokkal és rumlival teli, csukott szobákon, és előástuk a karácsonyi díszeket. Sétálni mentünk az erdőbe, hogy magyalt és borostyánt keressünk.

Miközben összegyűjtöttünk egy ölnyit a hegyes levelekből, Alessandro azt mondta szégyenlősen: – Örülök, hogy itt vagy karácsonyra. Apám meghívta néhány barátját is, idén nagyon klassz lesz. A fiúra néztem, úgy ragyogott az erdőben, mint egy frissen fényesített aranyérme, és majd megszakadt érte a szívem. Megpaskoltam a hátát. – Igen, klassz lesz – mondtam. A délután hátralévő részében összefontuk a leveleket sarokdísznek, miközben Bernardo megterítette másnapra az asztalt, és elmagyarázta nekem, hogy a Szenteste itt Vigilia di Natale, amikor szokás együtt virrasztva megvárni az éjfélt. – Amikor kicsi voltam, elvittek minket a templomba – mondta –, de nekünk elég, ha együtt vagyunk, amíg felvirrad karácsony. Vacsorázhatunk a tűz előtt. Karácsonykor a legjobb barátja jön hozzánk a családjával. – Kedvelni fogod Gaetanót – mondta –, Angliában tanult, nagyon jól beszél angolul. Bernardo szerint Gaetano, aki egy elszegényedett szicíliai nemes család sarja, igazi úriember… – …de az öltözködéséből nem mondanád meg. Még nálam is szakadtabb, cara – mondta. Amikor megismerkedtek, Gaetano a szüleivel lakott, segített az apja vállalkozásában, de mélységesen boldogtalan volt. Bernardo rábeszélte, hogy mondjon fel, és hallgasson a szívére. – Na és a szíve mit súgott? – kérdeztem.

– Gaetano a legjobb solymász, akivel valaha találkoztam – mondta. – Úgy ért a madarakhoz, mint… – Te a kutyákhoz? – fejeztem be. – Igazából sokkal jobban. Jobb is, ha felkészülsz rá. Gaetano imádja a madarait, mindenhová magával viszi őket, a zsebe mindig tele van patkányfarokkal… És az övé Cocca fia. Úgy hívják, Cocco, majd meglátod, fekete folt van az egyik szeme körül. A vigiliát a tűz előtt töltöttük, Bernardo steaket sütött a lángokon, miközben Alessandro és én befejeztük a karácsonyi dekorációt, utolsó simításként piros masnit kötöttünk Cocca vastag nyakára. Vacsora után Bernardo elővette a Monopolyt, és jó lármásan játszottunk, mígnem kicsivel éjfél után mind lefeküdtünk, boldog karácsonyt kívánva egymásnak. Órákkal később csöndben kiszöktem az ágyból, és a fa alá tettem az ajándékokat, amiket vettem, és három harisnyát akasztottam a kandalló fölé. Elégedetten feküdtem vissza, miután sikeresen eljátszottam Télapó szerepét. A reggel ködbe burkolózva érkezett. Reggelit csináltam magunknak, és amikor Bernardo és Alessandro felkelt, a kandallóra mutattam. – Télapó itt járt éjszaka – mondtam nekik, és figyeltem, ahogy a fiú izgatottan leakasztja a harisnyákat. – Látod – mondtam Bernardónak, miközben néztük, ahogy Alessandro gyermeki izgalommal kiüríti a harisnyáját –, mégis csak szereti a karácsonyt. Bernardo átölelt és magához húzott.

– Köszönöm – mondta a szemembe nézve –, édes nő vagy. Én pedig beléolvadtam. Bernardo

azonnal

sürgölődni

kezdett

a

konyhában,

hagyományos olasz karácsonyi ebédet főzött. Először a capponét (kakast) feltette főni egy nagy lábosban sok vízzel és az odorival – répa, zeller, hagyma és petrezselyem keverékével. A válla fölött utasításokat adott Alessandrónak, és a két fiú együtt szorgoskodott a konyhában, előkészítették a sonkát, a pulykát, amit a hentesnél vett, betette a sütőbe. Alessandro krumplit hámozott, én pedig zöldséget pucoltam: kelbimbót, répát, fekete káposztát. Sütöttünk karajt, a hozzá való tortellinit a cappone húsléjében főztük meg. Miután a szárnyast több órán át főztük, Bernardo késznek ítélte, én fogtam a szűrőt egy nagy tál felett, ő pedig beleöntötte a levet, a maradékot kidobta, a húslét pedig másik tálba öntötte. Miután elkészültünk, már csak a vendégeket kellett várni, akik, erről Bernardo biztosított, biztosan késni fognak. Visszavonultam átöltözni,

amikor

előjöttem,

ott

találtam

Bernardót

és

Alessandrót, amint a fa alatti ajándékokat méregetik. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Bernardo. – Mondtam, hogy nem kell ajándék… – Karácsony van! – nem tudtam visszafogni magam. – Muszáj, hogy legyen ajándék! Szeretem a rituálékat és ünnepeket, nem hagyhattam, hogy a karácsony ajándékbontogatás nélkül teljen el, és biztos voltam benne, hogy bármit mond is, a fia még mindig gyerek

volt annyira, hogy örömöt szerezzenek neki a karácsonyi ajándékok. – Ebben az esetben… – felelte Bernardo, azzal eltűnt a hálószobában, és egy kis dobozzal jött vissza, amit a kezembe tett. – Boldog karácsonyt, cara – mondta, és arcon csókolt. Izgatottan feltéptem a papírt, és a dobozt kinyitva egy pár gyönyörű

fülbevalót

találtam,

szépen

munkált

ezüsthengereket, türkizgolyócskákkal díszítve, ami a kedvenc ékkövem. Örömömben tapsoltam. – Csodálatosak! – megöleltem Bernardót. – Honnan tudtad? Bernardo elmosolyodott, és Alessandróra mutatott. – Ő segített! – és Alessandro is megölelt, fülig ért a szája. Elismerő kiáltásaik közepette feltettem. Még mindig piros voltam az örömtől, amikor a szemem sarkából megláttam, hogy Cocca lép be a folyosóról. De volt valami a szeme körül, és már épp meg akartam nézni, mi az, amikor megláttam, hogy ugyanebben a pillanatban Cocca jön ki a konyhából. Már majdnem megdörzsöltem a szememet: immár két fehér kutya állt egymással szemben, mintha tükörképek lennének, csak az egyiknek fekete folt volt a szeme körül. – Cocco! – kiáltott Bernardo. – Dai, megjöttek – mondta, és ekkor egy petyhüdt, puha arcú, ritkás hajú, magas férfi lépett be, babával a karján. Közvetlenül mögötte jött a felesége, magas, karcsú, rövid hajú, és kézen fogva vezetett egy totyogóst.

A

kölcsönös

bemutatkozások,

ölelések

és

köszöntések zűrzavarában Cocca bullterriertáncot lejtett a konyha közepén. Körbeszimatolta a fiát, hátsó lábra állva

forgott és közben szökdécselt, a fia, Cocco pedig utánozta. Aztán Cocca nagyot horkantott izgalmában, majd felemelte az orrát és hosszú, örömteli énekbe kezdett, egyik személytől a másikhoz rohant, az orrával a lábunkat bökdöste és vadul csóválta a farkát. Gaetano kezet fogott velem, átható, kék szemével rám nézett, széles arcán mosoly terült szét. – Sokat hallottam rólad – mondta tökéletes angol kiejtéssel. Azonnal megkedveltem, pont olyan volt, ahogy Bernardo jellemezte. Nagy, megnyerő fickó, kedves, vicces, a felesége, Ilenia pedig, mint a bemutatkozásnál kiderült, korábban a solymász asszisztense volt. – Á, igen – mondta a nő angolul, erős akcentussal, és elvette a babát a férjétől –, mielőtt ők megszülettek – mutatott a gyerekekre –, húsz vadászmadár szülői voltunk. Visszafordult, és egy nagy kalitkára mutatott, amit letettek a folyosó végén. – De látod – mondta szemét forgatva –, magával hozta az új kedvencét is… – Gaetano a kalitkához ment, lassan kinyitotta az ajtaját, kesztyűt húzott, és kicsalogatta a megtermett madarat, amely karmát a bőrbe mélyesztve a karjára ült. Elállt a lélegzetem. Ahogy Gaetano magasba emelt karral felállt, a hatalmas madár széttárta a szárnyát. Faltól falig ért a folyosón. – Szirti sas – mondta Gaetano. – Muszáj volt elhoznunk, csak pár hete került hozzánk, nem akarom egyedül hagyni. Szeretnél bemutatót?

– Ó, igen, kérlek! – mondtam a büszke teremtményt nézve, amely ide-oda forgatta a fejét, miközben sárga szemével egykedvűen nézelődött. – Dai – mondta Bernardo. – Te menj madarat röptetni, én felteszem a tortellinit… Követtem Gaetanót a szabadba. Ilenia a babával bent maradt segíteni Bernardónak, de a másik két gyerek velünk jött. Gaetano egy oszlopra tette a sast, és az udvar legszélesebb részén helyezkedett el. Megkért, hogy álljunk hátrébb, kivett valamit a zsebéből és zsinegre kötötte. Jobban megnézve, egy döglött egér volt az. Bernardo fiához hajoltam. – Szóval tényleg tele van a zsebe döglött egerekkel? – kérdeztem fintorogva, és a fiú felnevetett. – Bizony – mondta –, ez még semmi. Várj, amíg meglátod a többi cafatot… – Még karácsonykor is? – egyszerre találtam viccesnek, lenyűgözőnek és gusztustalannak. A fiú nevetett. – Gaetano ilyen… Gaetano elengedte a madarat, amely kitárta hatalmas szárnyait, az égre emelkedett, a fák és a szőlős fölé. A kora reggeli köd felszállt, ragyogó, de nagyon hideg napot hagyva maga mögött. A sas szárnyalt az égen, cikázott és sebesen visszafordult felénk, oda, ahol Gaetano a kötélen lóbálta a döglött egeret. A sas lecsapott, üldözte a csalit, alacsonyan szállt el a fejünk fölött. Éreztem az óriási szárnyaival keltett

szelet, hallottam a tollak surrogását, közelről láttam a sas fenséges röptét. Gaetano még néhányszor átreptette fölöttünk, majd visszahozta, a nagy madár némán landolt Gaetano felemelt karján. Magasra tartotta az állatot, és megkérte Bernardo fiát, hogy hozzon le neki valamit föntről, és amikor a gyerek

visszatért

egy

másik

bőrkesztyűvel,

Gaetano

megkérdezte, szeretném-e megfogni a madarat. – Biztonságos? – kérdeztem. A sas hatalmas volt, nagyobb, mint Gaetano kisgyereke, és ösztönösen elhúzódtam tőle, a hideg szemétől és hegyes, kampós csőrétől. De Gaetano megnyugtatott, hogy minden rendben, és miután felhúztam a kesztyűt, mellém lépett és ideadta a láncot, amit a madár egyik lábára csatolt. – Fogd meg lazán, és odaadom – utasított, és miután megtettem,

amit

mondott,

a

madár

óriási

szárnyát

meglengetve átugrott Gaetano csuklójáról az enyémre. Felemeltem a karomat, és a sast csodáltam. Nem mozdult, csak a fejét fordította el, és egyenesen rám nézett. Találkozott a tekintetünk, az övé le-föl járt – felmért. Megbabonázott, sosem voltam még ilyen közel semmilyen vadállathoz. Úgy éreztem, felmér,

pont,

ahogy

Antonella

nézett

meg

magának,

valahányszor találkoztunk. Egy olasz madár, gondoltam, miközben

Gaetano

visszavette

a

karomról.

Emelkedett

hangulatba kerültem ettől a hihetetlen találkozástól. Amikor visszamentünk a házba, minden készen állt, az étel az asztalon gőzölgött. Egy levesestál tele volt tortellini al brodóval, a pulyka állt középen rozmaringos krumplival és

zöldségekkel körítve, az asztal túlsó végén pedig egy másik nagy tálon a sült karaj. A tálalón két doboz panettone, oldalt egy díszes kancsóban vörösbor. Bernardo asztaldíszt készített a mikulásvirágból és a magyalból, amit hoztam, hosszú, piros gyertyák égtek mindkét oldalon ezüst gyertyatartókban, amiket még sosem láttam, és a másik szobában tűz ropogott. Gyönyörű volt. – Sosem láttam ennyi ételt egyszerre – mondtam, miközben leültünk –, pedig azt hittem, az angolok azok, akik mindig túlzásba esnek. – Olaszországban vagyunk – nevetett Bernardo. – Szeretünk enni, hisz tudod… Mind asztalhoz ültünk, a baba egy etetőszékben csücsült Ilenia mellett, Cocca és Cocco a lábunknál, a sas a konyha egyik alacsony kőfalán ült, és figyelt. Gaetano néha felállt, mélyen a zsebébe nyúlt, kivett egy egérlábat vagy -farkat, és a madárnak adta. Én hátradőlve néztem a jelenetet, és mosolyogtam. Tehát ilyen egy normális karácsony Bernardóval. Szilveszterkor Bernardo ismét az ajtóm előtt állt, a száját nyaldosva nézett végig rajtam Fontana Sisters ruhámban és csillogó magassarkúmban. – Ma quanto sei bella – dicsérte a szépségem, majd felfalt a szemével,

én

pedig

elpirultam

örömömben.

Bernardo

általában szűkszavú volt, legalábbis az olasz férfiakhoz képest, így ha bókolt, az annál többet ért.

Elfogadtam Antonella vacsorameghívását, és bár nagyon jólesett Bernardo bőrének érintése, és mindketten kísértést éreztünk, hogy nagy hancúrozással forduljunk át az új évbe, bepattantunk az autóba és áthajtottunk a hídon. Firenze fényben úszott, tele volt emberekkel, mindenütt nevetés harsant. Bernardo a lányait az imént hazavitte, Alessandrót pedig a barátaihoz. Karácsony másnapja óta otthon volt a gyerekeivel. Elégedettnek tűnt, a ráncai kisimultak a családjával töltött időtől. – Tegnap este körbenéztem az asztalnál – mondta –, és arra gondoltam, mamma mia, ezt a sok embert mind én csináltam! Ragyogott a boldogságtól, én pedig egy kis féltékenységet éreztem. Nem azért, mert szereti a gyerekeit, hanem mert nem lehettem ott. Mintha csak a fejembe látna, folytatta: – Csak egyvalaki hiányzott, te, cara… – és azonnal elmúlt a rossz érzésem. Bernardo nem fukarkodik a szeretetével, gondoltam, fölösleges másokkal harcolni érte. Bőkezűen osztogatta, a szíve kitágult, hogy még több ember elférjen benne, akivel törődhet. A Piazza Santa Crocét megint elkordonozták. Ezúttal nem volt színpad, hanem tűzijáték-indító állomások emelkedtek a tér közepén, körülötte homokzsákok álltak, és tűzoltóautók készenlétben. Antonella ablakából ismét páholyból nézhettem végig Firenze egyik legjobb előadását – az újévi tűzijátékot, amelyet idén Antonella piazzájáról lőttek fel.

Anto pezsgőspohárral és cigarettával a kezében tárta ki az ajtót. Ő is pirosat viselt – először láttam színesben –, a haját pedig frissen rövidre vágatta. Megölelt, miután bemutattam Bernardónak, őt is megölelte, és betessékelt. A lakás tele volt emberekkel,

valóságos

Adonisz-hadsereg,

többségük

la

mamma körül csoportosult, aki flitterektől csillogva középen ült egy széken az étellel megpakolt asztal mellett. A tömegben ott láttam Luigót, és az egyik sarokban Giuseppét. – Amore, gyere be – állt mellém Anto –, és egyél egy kis lencsét – az asztal két végén lévő fogásokra mutatott. – Ez a szokás… – Azt jelenti, egész évben lesz pénzed – szólt közbe Bernardo. – Akkor jobb, ha több tányérral is eszem! – feleltem. Körbementem a szobában, megöleltem a barátaimat. – Na, bella, mi újság? – sugdosott Luigo a fülembe, és elmondtam

neki

utolsó

beszélgetésemet

Christobellel

a

döntésemről. – Akkor…? – Luigo felhúzott szemöldökkel Bernardo felé sandított, aki harsányan röhögött la mammával a szoba túlsó végében. – Ssss – tettem az ujjam a számra. – Neki még nem mondtam meg. Antonella is csatlakozott hozzánk, és Luigo elújságolta neki a hírt. – Amore! – kiáltotta Anto, és megölelt. – Brava! Jól döntöttél. – Bernadóra mutatott. – Kedvelem. De jobb, ha vigyázol, la

mammának is bejön – tette hozzá, amikor újabb harsány nevetés tört fel la mammából és Bernardóból. Azután Luigóhoz fordulva azt mondta: – Allora, ti pago dopo…52 – Várj – kiáltottam. – Fizetsz neki? Ti fogadtatok? – Cazzo – káromkodott Anto –, sokkal jobban tudsz már olaszul, mint hinnénk… többé nincs titkos nyelvünk előtted… – Megint megölelt. – Jól van, igen, de csak viccből. Azt mondtam, túlságosan félsz, de Luigo – itt a fiú vállára csapott, aki lebiggyesztette a száját – igazi romantikus! – Azért, bella, mert láttalak titeket együtt – mondta Luigo az italát szürcsölve. – Most basta, táncoljunk! Antonella szobáját táncparketté alakították. Azt a kevés bútorát széthúzták, az ágyat a szoba sarkába tolták, és párnákat halmoztak rá. – Itt lehet pihenni – mondta Anto a selyemkupacra mutatva, ahol két gyönyörű Adonisz feküdt. A nappali és a hálószoba közötti folyosón egy Adonisz kezelte a zenepultot, tekergette a gombokat, miközben a fülhallgatót igazgatta a haján, és diszkófények villóztak a szobában. –

Ez

csodálatos

–

mondtam

Antónak,

miközben

a

táncparkettre tolt. Táncoltunk, az Adoniszok körülöttünk keringtek. Végigroptam az estét, egymás után táncoltam Luigóval, Antonellával; még Giuseppe is megmozgatta hosszú lábait a maga lenyűgözően szabálytalan módján. Bernardo is

bekísérte a táncparkettre la mammát, és miközben a karjaiban forgatta, a válla fölött odakiáltotta nekem: – Szerelmes vagyok ebbe a nőbe… Amikor közeledett az éjfél, az ablakok elé gyűltünk és leoltottuk a lámpákat. Amikor a dóm harangjai éjfélt ütöttek, az egész város visszhangzott tőle, visszaverődött a piazza falairól, Antonella vendégei pedig üdvrivalgásban törtek ki, nagyokat kurjantottak, fel-le ugráltak, és egymást ölelgették. Belekapaszkodtam Bernardóba és megcsókoltam, miközben elkezdődött

a

tűzijáték.

Fények

robbantak

az

égen,

megvilágították a várost, a kupolát, a templom homlokzatát. Együtt hajoltunk ki az ablakon, és együtt néztük odafent a szikrákat. – Boldog új évet, Bernardo – cirógattam meg a szakállát. – Mik a terveid jövőre? Fürkészően nézett rám. – Di stare insieme… – mondta. – Azt tervezem, hogy együtt vagyunk… Elhallgatott, és nagyot nyelt. Szaporán vert a szívem, a sebezhetősége levett a lábamról. Ideje volt, hogy beszéljek neki a lehetséges könyvszerződésről, és az új megegyezésemről Christobellel.

Közelebb

hajolva

elmondtam,

hogy

úgy

döntöttem, Firenzében maradok, és folytatom a könyvemet. – Addig mindenképp, amíg elkészül. Utána meglátjuk… Szája hatalmas mosolyra húzódott, és magához húzott. Csókolóztunk, miközben a tűzijáték megvilágította az arcunkat, azután megint mélyen a szemembe nézett, és azt mondta:

– Boldog új évet, amore. Majd hozzátette: – Amore mio… Tortellini kakashúslevessel (4 személyre) 2 hagyma 2 gerezd fokhagyma 3 zellerszár 2 répa Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj 1 kakas Tengeri só és fekete bors, ízlés szerint 300 g friss tortellini A húsleveshez készíts soffrittót, óvatosan pirítsd meg a felvágott hagymát, fokhagymát, zellert és répát az olívaolajban egy mély lábasban. Ha a soffrito kész és illatos, töltsd meg a lábast vízzel, és tedd bele a kakast. Ízesítsd

tengeri

sóval

és

fekete

borssal,

és

hagyd

gyöngyözni néhány órát vagy még tovább, kanalazd le a tetejére kiülő zsírt vagy habot. Vedd ki a kakast a lábasból – külön feltálalhatod a nagyon finom, fehér húst, de semmiképp ne a levesben –, és szűrd le a levet, hogy megszabadulj a zöldségektől, és tiszta húslevest kapj. Öntsd át a lét egy másik mély

lábasba,

tedd

tésztakészítőtől

bele

a

tortellinit

vásároljuk,

de

ha

(mi

egy

sajátot

speciális készítenél,

ajánlom Marcella Hazan receptjét), és forrald föl. Nem kell neki sok idő, vigyázz, nehogy túlfőjön – néhány perc elég. Tálald a húslét, egészségedre! – ez a húsleves olasz változata la mamma hagyományos gyógyszere mindenre! Fekete káposzta olajjal és citrommal (2 személyre) 2 csokor fekete káposzta (de másfajta fodros kel is használható) Tengeri só és fekete bors, ízlés szerint Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj ½ citrom leve 1 gerezd fokhagyma felvágva (elhagyható) Mosd meg alaposan és csepegtesd le a fekete káposztát. Vágd le a szár vastagabb végét, vágd le róla a levelet. Tedd az egész leveleket egy lábas forró vízbe, sózd meg és hagyd főni, de vedd ki, mielőtt túlfőne és megfonnyadna. Szárítsd meg alaposan, és tálald fatálon sok olívaolajjal, citromlével és sok tengeri sóval. Ízlés szerint meg is borsozhatod. Ha akarod, fel is apríthatod a fekete káposztát, dobd egy serpenyőbe, olívaolajra, egy felvágott fokhagymával és egy kis vízzel, kavargasd pirítás közben. Tálald olívaolajjal és citrommal a fentiek szerint!

Lencse pancettával (2 személyre) 250 g zöld lencse Tengeri só, ízlés szerint Csúcsminőségű extraszűz olívaolaj 50 g pancetta, felvágva 1 gerezd fokhagyma, megpucolva, összezúzva Egy nagy csokor petrezselyem felaprítva Főzd a lencsét sós vízben, amíg megfő, de nem puha, a javasolt idő körülbelül 20 perc. Szűrd le. Egy mély serpenyőbe tegyél olívaolajat és a pancettát, pirítsd egy-két percig. Tedd hozzá a lencsét a fokhagymával és sok petrezselyemmel. Keverd össze közepes hőmérsékleten, amíg a lencsét egyenletesen be nem lepi az olaj. Tálald! (Vegetáriánus változatból kihagyhatod a pancettát.)

Epilógus 2017 Egy londoni galéria kiállításán Betsy kerámiáit nézegetem. A többi kiállítási tárgy között látható egy különleges műtárgy: három hosszú, karcsú korsó, rajtuk cikornyák és virágok, amelyek körbeölelnek egy meztelen alakot hosszú, göndör hajjal. – Amore – mondja Bernardo mögöttem –, ez a te feneked! Megnézem a dátumot, és tényleg, 2008-ban készült, abban az évben, amikor modellt álltam Betsynek. Emlékszem arra a napra, a bánkódásomra a hitvány Dino miatt… Betsynél ért az az élmény, ami végül ehhez a férfihoz sodort, ahhoz, aki még most is mellettem áll, társam az életben, aki száz lépésről is felismeri a fenekem körvonalait. Ahhoz, hogy az életembe beengedhessem Bernardót, túl kellett

lépnem

az

előítéleteimen,

párszor

igent

kellett

mondanom nem helyett, és kockára kellett tennem a szívemet. Néha úgy érzem, annyira elvakítanak a sok dajkamesével minket, még felnőttként is, hogy nem ismerjük fel, mi az igaz szerelem – nem, nem ideális románc, hollywoodi masnival a tetején. Az igazi szerelem és az igazi élet, ahogy az anyám

megmondta, macerás, tökéletlen, hibás – és sokkal jobb, mint képzeltem. Sok minden megváltozott az elmúlt tíz év alatt, amióta megismerkedtem a bella figurával, de még mindig iszom olívaolajat, és sokat sétálok, méghozzá olyan büszkén, amilyen büszkén csak tudok (az Ohio Egyetem tanulmánya szerint minél egyenesebben állsz, annál magabiztosabbnak érzed magadat). Változatlanul nagy becsben tartok minden étkezést (semmi kockulás étkezés közben), és több fogást készítek, még akkor is, ha valamelyik fogás csak egy retek vagy egy fél édeskömény. Lenyűgözve állapítottam meg, hogy az egészséggel kapcsolatos divatokat és különleges étrendeket, amiket egykor követtem, felváltotta a „clean eating” és a wellnessmozgalom. Meggyőződésem, hogy az egészség alapja az öröm: ahhoz, hogy jól étkezzünk, élveznünk kell azt, amit eszünk. Változatlanul az olasz mértékletességet hirdetem: a házi készítésű tészta és a friss zöldségek – ha megfelelő módon és megfelelő mennyiségben eszed őket, a legjobbat tesznek. Bátorítalak, hogy kezdd nyugodtan a napot nagy kanál olívaolajjal és zsíros tejből készült, krémes kapucsínókkal – bár ne egyszerre, természetesen. Nem érhető el a testi-lelki egészség azáltal, ha öntjük magunkba az összeturmixolt – vagy még inkább kivont – kelkáposztát, ha nem tudjuk élvezni az evést. Nincs az a spirálvágó, ami képes kárpótolni az éhezésért, és

nincs

annyi

gluténmentes

étel

a

világon,

ami

ellentételezhetné a stressz pusztító hatását, és pótolhatná az önmagadra szánt időt.

A számunkra megfelelő ételek már több ezer éve léteznek. Többnyire egyszerűek, felhajtásmentesek. Épp ezért a bella figura nem diéta. Sokkal inkább arról szól, hogy mit viszünk be a testünkbe, és nem arról, hogy mit nem. A szekrényünket méregtelenítsük magunk helyett, távolítsunk el mindent, ami nem

is

hasonlít

mesterséges

annak

valódi

adalékanyagok

alapanyagára,

vannak,

aminek

amiben még

a

csomagolása is mikrózható, és az eltarthatósága hosszabb, mint a saját várható élettartamunk. Azokat a vegyi úton hidrogénezett zsírokat (transzzsírokat), amiket az ételekhez adnak az eltarthatóság kedvéért, nem tudja lebontani a testünk, bejut a véráramunkba, ahol elzárják az artériákat, roncsolják az ereket, és nemcsak súlygyarapodást okozhatnak, hanem szívbetegséget is. A jó és teljes értékű ételek – amiken látszik, hogy valódi burgonyából és valódi csirkéből készültek – nem ártanak nekünk, ha kiegyensúlyozottan, változatosan fogyasztjuk őket. Lehet mindenféle táplálékkiegészítőket és vitaminokat szedni a konyhakész ételekből készített étrendünk mellé, de a természet úgy alkotott meg bennünket, hogy az egész halat megegyük – a makrélát, a lazacot, a szardíniát –, ne csak az olajából készült kivonatot. A bella figura azt jelenti, hogy nem korcsosítjuk

el

az

ételeinket,

hanem

harmonikus,

kiegyensúlyozott étkezéseket tartunk. A változatosság és a mértékletesség

a

kulcs.

Na

persze

nem

sokan

élünk

veteményeskert közepén. Szeretünk epret enni szezonon kívül, és hetente csak egyszer jutunk el vásárolni. De ha törekszünk

arra, hogy ideálisan éljünk és étkezzünk, szükség esetén megengedhetjük magunknak, hogy néha-néha letérjünk az útról. Ez teljesen normális. Mindennél fontosabb, hogy engedjük el a tökéletesség hamis illúzióját, és szeressük azt az embert, akivel le kell élnünk az életünket – magunkat. Ne sanyargassuk, korholjuk és csúfoljuk, ha néha letér az útról, vagy ha kudarcot vall. A termelői piacok terjedése is megkönnyíti a természetes étkezést, de egy hétköznapi zöldséges is megteszi. Sokunk számára így is képtelenség beilleszteni a hétköznapjainkba a napi vásárlási ideált, ezért az sem baj, ha online rendelünk a szupermarketből – csak vásárolj okosan, hogy otthon friss, természetes alapanyagokat használhass. Évente kétszer, alkalmanként két hónapra visszatérek az épületbe, ahonnan annak idején a végkielégítésem csekkét szorongatva távoztam egy évtizeddel ezelőtt. Mostanában is a lépcsőn megyek, de már nem azért, hogy elkerüljem a divatdiktátorokat a liftben, hanem mert jólesik a mozgás. Azokban a hónapokban visszaülök a szerkesztői asztalhoz, fogaskerék leszek egy magazin gépezetében – és nagyon élvezem. Megtanultam megbecsülni azt, amiben jó vagyok, a többit

pedig

megállóval

nem

erőltetem.

hamarabb

leszállok,

Munkába és

menet

átsétálok

a

néhány parkon,

integetek a zsiráfoknak, akik rám rebegtetik gyönyörűséges szempillájukat. Ebédre saját készítésű ételt viszek, hozzá olívaolajat és kávét, amikor csak tudok. Az ebédemet mindig

tányérra kikészítve eszem, és finom olívaolajat locsolok rá, amit a szekrényemben tartok, és megterítek, még akkor is, ha a számítógép előtt ülök. Mindennap otthagyom az asztalomat, a villogó monitort, és legalább fél órát sétálok, vagy tornázom kicsit. Amilyen gyakran lehet, felállok: a sok, folyamatos ülés korai halálhoz vezet, arról nem is szólva, hogy a fenekünkben lévő zsírsejtek tágulásnak indulnak. Ezért legalább negyedóránként felállok és mozgok két percet. Azzal, hogy odalépek a kollégáim asztalához, hogy megkérdezzek valamit ahelyett, hogy e-mailt írnék nekik, megelőzöm a diabéteszt és a szívbetegséget. A bella figurához tartozó őszinte mosoly – egy kollégára a terem másik felében, vagy egy utcán sétáló idegenre – ugyancsak fontos hatással van az életünkre: a futó interakciók endorfint szabadítanak fel. Ez segít egyensúlyban tartani a kortizolt, és elolvasztja a hason lerakódott zsírt. Az általam sokat dicsért extraszűz olívaolaj is a veszélyes hasi zsír ellensége,

számtalan

kutatás

támasztja

alá,

például

a

PREDIMED-tanulmány53, amely kimutatta, hogy az extraszűz olívaolaj csökkenti a szív- és érrendszeri betegségek, a diabétesz és inzulin-rendellenesség kialakulásának kockázatát. A spanyol Reina Sofia Klinika tudósai arra jöttek rá, hogy ha csak négy hétre olívaolajjal helyettesítünk más zsírokat, a hasi zsírpárnák csökkennek; a British Journal of Medicine és az Amerikai Diabétesz Szövetség is publikált ezt megerősítő tanulmányokat. Kicsit sem lepett meg, hogy a Bloomberg

Globális Egészség Index a világ legegészségesebb országainak élére sorolta Olaszországot. Megtanultam befogadni a körülöttem lévő világot. Amikor Firenzében vagyok, vasárnap reggelenként alighanem az anglikán templom kóruspadjában találnak, amint próbálom elhessegetni a torkomat kaparó tömjénfüstöt. A freskók alatt énekelek a Keppel család és lányuk, Violet Trefusis emlékét hirdető táblák alatt (bizony, számtalan britet csábítottak már el Firenze szépségei és az olasz életstílus). Az éneklés és a szertartás szépsége mellett szeretek a többi kórustaggal lenni, szeretem ezeket a vasárnap kora reggeleket, amikor a próba és a szertartás közötti szünetben elmegyünk közösen kávézni. Ők alkotják az egyiket a sok közösségből, amelynek tagja lettem,

és

akárcsak

a

halmazábráknak,

ezeknek

a

csoportoknak is van egy közös metszete: maga a kapcsolat és a barátság, ami a bella figura életstílus egyik legfontosabb eleme. Ha figyelembe vesszük a különbséget az olasz életstílus és saját, európai vagy amerikai hozzáállásunk között, nem meglepő,

hogy

Olaszországban

sokkal

alacsonyabb

az

öngyilkosságok aránya, mint nálunk. Míg náluk az éjszakai passeggiatákon kint tolong az összes generáció az utcákon és a tereken, addig mi próbálunk minél inkább elszigetelve, egyedül élni. A WHO 2015-ben publikált kutatása szerint százezer

emberből

Olaszországban,

az

nagyjából Egyesült

öt

lesz

öngyilkos

Államokban

évente

tizenkettő.

Az

Egyesült Királyságban 2016-ban több mint hatvanmillió

antidepresszánst adtak ki – kétszer annyit, mint egy évtizeddel korábban. Nem meglepő, hogy a magány kedvezőtlenül hat az immunrendszerre, ártalmasabb

az

valamint

a

egészségre,

szív-

mint

és a

érrendszerre

dohányzás.

–

Hogy

egészségesek legyünk, találkoznunk kell a barátainkkal, családtagjainkkal, látogassuk meg nagyszüleinket, hívjuk fel a nagynéniket, unokatestvéreket. És egy telefonhívás jobb, mint egy üzenet – akármilyen bátor kijelentés ez az emotikonok korában –, hisz nagyon vigasztaló lehet hallani a szerettünk hangját, ha már személyesen nem találkozhatunk. Szokjunk rá újra, hogy együtt csinálunk mindenféle programot, még akkor is,

ha

csak

sétálunk

a

parkban,

vagy

elmegyünk

a

zöldségeshez. Megmentheti az életünket. Manapság, akár Toscanában vagyunk, akár Londonban, Bernardóval

együtt

vásárolunk

a

piacon

(néha

a

szupermarketben), egyszerű, többfogásos menüket főzünk, és ha hosszabb időt töltünk Londonban, hozunk magunkkal öt liter extraszűz olívaolajat, ahogy az olasz bevándorlók is, ha visszaérkeznek

olaszországi

látogatásukból.

Nagycsaládos

lettem, beletartoznak a gyerekek, a kutyák, még Bernardo volt feleségei is. Ami a legfontosabb, hogy törődünk egymással. Apám

temetésén

Bernardo

a

vállán

vitte

a

koporsót;

hónapokkal később óvatosan vittem az ő édesanyja még meleg hamvait vissza a kastélyba a krematóriumból. Az, hogy ennyi éve boldogulunk, nagyrészt a bella figurának köszönhető: a mostohaanyaság megpróbáltatásai, a toszkán vidéki élet, az ingázás két ország, a családok, az álmok és célok között,

mindezen leginkább az segített át, amit egy év alatt tanultam Firenzében. De a legfontosabb, amit megértettem, hogyan legyek kedves önmagammal, bánjak a bennem élő emberrel ugyanolyan szeretettel és törődéssel, mint egy kedves baráttal – különösen, amikor a lázadó tinédzserek és a féltékeny exek nem éppen így bánnak velem. De ez már egy egészen másik történet.

Hogyan valósítsd meg otthon a bella figurát? Az író jótanácsai az olvasónak: Igyál meg naponta négyszer egy evőkanál csúcsminőségű extraszűz olívaolajat. Legyen a kávézásodnak saját ideje. A kávéd csúcsminőségű legyen, és felejtsd el a műanyag poharat. Edd a legjobb minőségű gyümölcsöket, zöldségeket, húsokat és sajtokat, amiket találsz. Keress olyan kenyeret, ami tiszta búzából készült. Sok gluténallergiában szenvedő tapasztalja, hogy az olasz kenyerektől nem jelentkezik a problémájuk. Az étel, amit eszel, okozzon örömöt. Bárhol vagy is, állj meg enni, teríts meg, és kapcsold ki a képernyőt. Hagyd el a konyhakész ételeket és bármit, amiben mesterséges adalékanyagok vannak. Olvasd el a címkéket, tájékozódj. Fedezd fel a közösségedet, ne csapd be magad a közösségi média által népszerűsített virtuális kapcsolatokkal. Ragadj meg minden lehetőséget a mozgásra – legyen az lépcsőzés, kávéért sétálás a munkahelyed éttermébe vagy porszívózás, végezd örömmel.

Keress olyan mozgásformát, amit szeretsz. Váljon a napirended részévé. Csak akkor járj edzőterembe, ha dalra fakad tőle a szíved. Még jobb, ha teszem azt, tánciskolába jársz: egy új képesség elsajátítása új barázdákat éget az agyadba, és felszabadítja a jóleső hormonokat. Társaságot biztosít, és új szenvedélyt, legyen a zene a véredben (a kortizol helyett)! A társastánc által máris kapsz néhányat abból a napi tíz ölelésből, ami a tudósok szerint oxitocint szabadít fel benned, és megerősít abban, hogy szeretnek és különleges vagy. Gondoskodj a folyadékpótlásról, de ne hurcolászd magaddal azokat a mérgező, kis műanyag üveges vizeket, és ne igyál menet közben. Menj be egy kávézóba, és szánj rá néhány percet, hogy pohárból igyál. Tarts egy bögre vizet az asztalodon. Mértékletesen igyál alkoholt – egy kis pohár bor a vacsorához, ennyi legyen a kiindulási alap. Egy vizsgálat szerint a drága otthonnal és magas fizetéssel rendelkező nők kétharmada iszik többet az egészséges határnál. A bella figura megkívánja, hogy szakítsuk meg ezt az egészségtelen kapcsolatot az alkohollal. Ne feledd, a túl sok ivástól nem oldódnak meg a problémáid, sőt, még súlyfölösleged is keletkezik, és a bőrödet is megterheli, a testi-lelki károkról nem is beszélve.

Járj stílusosan. Nagyon fontos a jó testtartás. Húzd ki magad járás közben, mintha felajánlanád a szíved az égnek. Nézz többet felfelé, és mosolyogj gyakrabban. Ha állandóan lefelé nézel az okostelefonodra, hamarabb megöregszel – idejekorán kilazul az állkapcsod, megereszkedik az arcod, hamarabb tokás leszel, mint indokolt volna. Menj a természetbe, legyen az városi park vagy maga a vadon. Lassíts! Menj szándékosan lassan a lépcsőn, ahelyett hogy kettesével vennéd a fokokat, bizonyított, hogy így havonta fél kilóval többet fogyhatsz. Szeresd magad. Ne feledd, az olasz nő – La Bella Figura – otthon van önmagában, testi és lelki értelemben egyaránt, épp úgy, ahogy Isten megalkotta. Tápláld és védd a benned élő embert – őt a te gondjaidra bízták. Légy méltóságteljes. Vigyázz a modorodra, legyél udvarias, és tiszteld az időseket. Keress kapcsolatot. Hívd vissza az embereket, válaszolj az üzenetekre és a levelekre, légy megbízható. Légy boldog, mindig van lehetőséged, hogy így dönts.

Köszönetnyilvánítás Ha igaz, hogy minden ötletnek van gyújtószikrája, akkor ennek a könyvnek az a sötét, téli este, amikor a magazin irodájában ültem Londonban, mert sokáig dolgoztam. A szikra nem az enyém volt, hanem egy kolléganőmé, aki szó szerint felderült, amikor maga elé képzelte nemcsak a könyvet és a történetet, hanem magát a címet is. Ezért legelőször a zseniális Farrah Storrnak kell köszönetet mondanom, aki egy ihlettől vezérelve bemutatott engem új könyvemnek, a Bella Figurának. A könyv ötlete a Clare Naylorral folytatott beszélgetések során fejlődött, aki a nyári szabadságából áldozott rám azért, hogy kialakuljon az elgondolás. Ez a könyv nem létezne nélküle, és a Bella épp annyira az övé is, mint az enyém. A születőfélben lévő ötlet felett két ügynököm bábáskodott, Judith Murray Londonban, aki fáradhatatlanul olvasta a különböző piszkozatokat, és Grainne Fox, a New York-i ügynököm, akinek lelkesedése sok gödörből kiemelte a Bellát; mindkettejüknek köszönet és elismerés jár. Alexandra Pringle, a Bloomsburynél lévő szerkesztőm megtestesíti az igazi Bella Figura báját és szépségét, bölcs szavai segítettek át az éveken és a mélypontokon. Nem is találok szavakat, hogy kifejezzem a szeretetemet és a hálámat.

Az amerikai szerkesztőm, Lexy Bloom fáradhatatlan támaszom volt, pontos kommentjeivel és elképzeléseivel terelte a történetet. Nagy köszönet Faiza Khannak a Bloomsburynél, akinek inspirálóan merész húzásai irányították a könyvet az utolsó fázisokban. Minden író szerencsés, aki mellett ilyen hihetetlen nők állnak. Mint mindig, most is köszönettel tartozom a családomnak: néhai apámnak, anyámnak és testvéremnek – mindennek, amit teszek, ők adták az alapját. Ugyancsak köszönöm Kicca Tommasinak, első olvasómnak és Grayson Splane-nek, aki megismertetett

Artusi

szakácskönyveivel.

Természetesen

örökké adósa vagyok Christobel Kentnek, aki Firenzébe küldött, és ezzel megváltoztatta az életem, és firenzei családomnak, akiknek hála olyan volt megérkezni a városukba, mintha hazatérnék. Köszönöm

amorémnak,

Bernardo

Continak,

akinek

szeretete az életemet gazdagítja, és aki türelmesen viselte a sokféle „írói elvonulásomat”. Grazie amore a káoszért, a gyerekekért, a kis- és nagy kutyákért, és a finomságokért, amiket hoztál nekem, amikor nem bírtam elszakadni a munkától. A legnagyobb köszönet magát Firenzét illeti, életem szerelmét, aki továbbra is felemel aranyló fényével és hihetetlen szépségével – és a gelato megannyi ízével.

A szerzőről Kamin Mohammadi Iránban született 1969-ben, és 1979-ben vándorolt ki az Egyesült Királyságba. Nagynevű újságíró, író és műsorvezető, aki írt már a The Timesnak, a Financial Timesnak, a Harper’s Bazaarnak, a Marie Claire-nek és a Guardiannek, és több BBC, Channel Four és amerikai rádióállomáson feltűnt műsorvezetőként. Első könyve, a The Cypress Tree, 2011-ben jelent meg. Kamin Mohammadi jelenleg Olaszországban él. www.kamin.co.uk

Jegyzetek 1Santa Croce a neve. […] És az ott Dante. 2Itt vagyunk. 3Erős paprika, a természetes férfierő. 4Engem Antoniónak hívnak! 5Örvendek, Kamin… A holnapi viszontlátásra! 6Na, nem! … Rajta! 7London, milyen szép! 8Derék! 9Isten hozott! 10Kedves. 11Köret. 12A bevezetett aranyérmet csak „firenzeinek”, latinul „Florentinus”-nak hívták Európa-szerte. (A szerk.) 13Na, ne már! […] gyere, ezt nézd meg! 14…milyen kár! Micsoda szörnyűség! 15Íme, itt van! 16Vízvezeték-szerelő. 17A minőségnek nincsen ára! 18Akkor egyszerűen csak kevesebbet kell venned.

19Puccini: , tenorária. 20Lenne kedved találkozni valamelyik este? Megadom a számom… 21Az édes élet, egyben utalás Federico Fellini híres filmjére. (A szerk.) 22Minden jót, szépség! […] Hoztam neked mimózát… (A szerk.) 23Alexis Carrington Colby a Dinasztia (Dynasty) című brit szappanopera egyik szereplője. (A ford.) 24Kincsem. 25A Bosszúállók (Avengers): amerikai kémfilm 1998-ból, ami az azonos című, ’60-as évekbeli brit televíziós sorozat adaptációja. 26Szabad? 27Nincs miért aggódnotok! 28Ez az olasz soffritto, répa, zeller és hagyma összetevőkből áll, amelyet pürésítenek és alapként használnak számos étel elkészítéséhez, magyarul „szúgó”-mártásként terjedt el. Nem keverendő össze a sofritóval, amely egy latinamerikai alapszósz, paprikából, paradicsomból, fokhagymából, hagymából és korianderből készül, szintén pépesítéssel. (A szerk.) 29De szerelmem, annyira gyönyörű vagy… 30Nem, kicsikém, soha! 31Rendben.

32Neeem, szerelmem, biztosan nem! 33Az ötödik íz, az édes, a savanyú, a sós és a keserű íz mellett. Megtalálható a zöldségektől kezdve a húsokon át a tejtermékekben is, a parmezánban különösen sok van. (A szerk.) 34Szerelmem, hogy te milyen kedves vagy! 35Utalás Seneca gondolatára: „Impara a piacere a te stesso. Quello che tu pensi di te stesso è molto più importante di quello che gli altri pensano di te.” Tanuld meg szeretni magad! Sokkal fontosabb az, amit te gondolsz magadról, annál, amit mások gondolnak rólad. (A szerk.) 36Háromszínű, akár az olasz zászló: a bazsalikom zöld, a sajt fehér, a paradicsom piros. 37Kedvesem, fárszi/perzsa szó. 38Olaszul sorbetto, „szörbet”, jeges gyümölcsből vagy gyümölcsléből készített hűsítő ital. 39Szemétládák, szar alakok. 40Nőiesség. 41Csend. 42Maradj formában! 43Árvíz, áradás. 44Természetesen. 45A legjobbakat!

46Utalás Az udvari ember (eredeti címe: Il Cortegiano), Baldassare Castiglione itáliai humanista szerző prózában írt művére, amelyben a reneszánsz eszménykeresés megnyilatkozásáról olvashatunk. Az udvari ember „legfőbb jellemvonása ugyanis az, amit Castiglione sprezzaturának nevez: bármit tesz, csak mellesleg, könnyedén, mintegy fél kézzel viszi véghez, még a legnehezebb dolgokat is. Ebből áll az igazi előkelőség.” (Vö. Szerb Antal, A világirodalom története. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. Az olasz reneszánsz c. alfejezet, 256–57. oldal.) 47Baldassare, Castiglione: Az udvari ember (Il cortegiano). Ford.: Vígh Éva. Budapest, Mundus, 2008. 48Ne aggódj! 49Bújós, simogatásra, kényeztetésre vágyó. 50Nyugalom. 51Babák, gyerekek, kisgyerekek. 52Rendben, később odaadom a pénzt neked… 53Estruch, Ramón et al.: „Primary Prevention of Cardiovascular Disease with a Mediterranean Diet Supplemented with Extra-Virgin Olive Oil or Nuts”, The New England Journal of Medicine, 2018. június, www.neym.org.

Tartalom Prológus

Január – Festina lente, avagy siess lassan! Február – La dolce vita, hogyan ízleld meg az édes életet Március – La Festa delle Donne, hogyan ünnepeld, hogy nő vagy Április – Fare l’amore, hogyan szerezz szeretőt Május – Mangia, mangia! –, hogyan egyél hízás nélkül Június – Perduta, hogyan veszítsd el a fejed Július – Piacere a te stessa, hogyan tanuld meg szeretni magad Augusztus – Femminilità, avagy a stílusnak semmi köze a pénzhez

Szeptember – Stare in forma, felejtsd el az edzőtermet! Október – Sprezzatura, a nemtörődömség hatalma November – Amore, hogyan találjuk meg az igaz szerelmet December – Stare insieme, hogyan legyünk együtt Epilógus

Hogyan valósítsd meg otthon a bella figurát? Köszönetnyilvánítás A szerzőről Jegyzetek

Forgalmazza: eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu Elektronikus könyv: Ambrose Montanus Felhasznált betűtípusok Montez – SIL Open Font License Noto Serif – Apache License 2.0