Az elme trükkjei 9789635042289 [PDF]

Torzítások, ​fóbiák, sztereotípiák, kognitív disszonancia: elménk folyamatosan trükköket játszik velünk, jó és rossz ért

128 49 779KB

Hungarian Pages [123] Year 2020

Report DMCA / Copyright

DOWNLOAD PDF FILE

Table of contents :
Előszó
I. RÉSZ – Hogyan érzékeljük a világot?
1. Csakugyan a szemünkkel látjuk a világot?
2. Hogyan mesél az agyunk történeteket?
3. Miért becsülünk olyan gyakran?
II. RÉSZ – Az én agyam, a többi agy és a világ
4. A stressz a legjobb ellenségünk
5. Bizonyosságaink illúziója
6. A kognitív disszonancia
7. Amiből elvettem és amit elveszítek
8. A tudás illúziója
9. A kontextus jelentősége
10. Szerszámosláda a nagyobb lelki hajlékonysághoz
Zárszó
Függelék
Szójegyzék
Felhasznált irodalom
Papiere empfehlen

Az elme trükkjei
 9789635042289 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

Az elme trükkjei Albert Moukheiber Európa (okt 2020) Címke: Agykutatás, Pszichológia, ismeretterjesztő Agykutatásttt Pszichológiattt ismeretterjesztőttt Torzítások, fóbiák, sztereotípiák, kognitív disszonancia: elménk folyamatosan trükköket játszik velünk, jó és rossz értelemben egyaránt. Miért gondoljuk gyakran, hogy igazunk van, amikor pedig épp tévedünk? Miért rettegünk egy apró, ártalmatlan póktól? Miért félünk nyilvánosan beszélni, ha nem vagyunk veszélyben? Miért ragadnak meg fejünkben az információk? A sokrétű és összetett valósággal szembesülve sokszor becslésekre és megérzésekre támaszkodunk, és sokszor illúzióknak vagy tévedéseknek vagyunk kitéve. Ezek az agyi mechanizmusok szükségesek a koherens világkép felépítéséhez, ám túlságosan gyakran arra késztetnek bennünket, hogy elveszítsük tisztánlátásunkat, magunkba zárkózzunk, elforduljunk másoktól. Az elme trükkjei a mindennapi életből és a szociálpszichológia tapasztalataiból származó gazdag példaanyagon ismerteti az idegtudomány legújabb felfedezéseit, és hatékony eszközöket kínál arra, hogy az agyunkat szövetségesünkké tegyük egy olyan világban, melyben az álhírek a mindennapok részeivé lettek, a stressz és a szorongás népbetegségnek számít, a média és a fogyasztói társadalom a tudatalattinkat manipulálja, a politika pedig az eszünk helyett gyakran csakis az ösztöneinkre játszik.

ALBERT MOUKHEIBER

Előszó A kognitív tudományok meglehetősen új területet alkotnak, és gyorsan fejlődnek. A becslés és tévedés bizonyos foka elkerülhetetlen, kivált akkor, ha egy igen összetett szerv áll az érdeklődésünk középpontjában: az agy. A könyvben mindvégig azt az elvet követjük, amelyet Isaac Asimovtól vettünk: a hamis relativitásának elvét. A széles körben elterjedt nézettel ellentétben az igaz és a hamis ritkán abszolút, inkább relatív. Ezért azután olyan elméleti modelleket fogunk javasolni, amelyek pillanatnyilag a lehető legmegbízhatóbbak, hogy minél jobban megértsük az agyunkat, és minél jobban megértsük saját magunkat.

I. RÉSZ – Hogyan érzékeljük a világot? 1. Csakugyan a szemünkkel látjuk a világot? Ahogyan minden nagy utazó, én is többet láttam, mint amire emlékszem, és többre emlékszem, mint amit láttam.” BENJAMIN DISRAELI brit államférfi Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szemünkkel látjuk a világot, hogy a fülünkkel halljuk, és ez rendben is van, hiszen az észleléseinket legelőször is az érzékszerveinktől kapjuk. Ám mindenekelőtt az agyunk segítségével fogjuk fel a világot. Az öt érzékszerv és az agy természetesen együttműködik annak érdekében, hogy az ember érzékelhesse a világot. Ám valójában a szemünk, a fülünk, az orrunk, a nyelvünk és a bőrünk receptor, amely elektromos jelekké alakítja azokat a jeleket (optikai inger, hang, szag), amelyeket a külvilág küld hozzánk. Ezt az ezernyi elektromos jelet dolgozza fel, szűri meg az agyunk, és így szellemileg rekonstruálhatjuk a világot.

Az emberi agy a világ kettősértelműségével szemben Elemezzünk egy olyan tapasztalatot, amelyen már mindannyian átestünk: az optikai csalódást. Ez a kifejezés megtévesztő, mert azt gondolhatjuk, hogy a szemünk téveszt meg bennünket. Valójában gyakorta az agyunk az illúzió áldozata. Nézzük meg ezt a képet:

Ha hirtelen ránézünk, a fekete alak szemben vagy háttal áll? Fölülről vagy alulról nézzük? Nem tudjuk eldönteni. Nézzük most meg az alábbi képet: az illető jól kivehetőn szemben áll, a korlátra könyököl és fölöttünk van. Most, hogy ezt a képet rögzítettük, nézzük meg megint az első képet. Az értelmezésünk lemásolja az első kép [a)] láttán keletkezett magyarázatot, és a fekete alak most szemből és alulnézetből látszik!

Most térjünk át a b) képre. Nézzük néhány másodpercig, ahogyan az a. képpel tettük, majd megint térjünk vissza a kiinduló képre.

A kiinduló kép fekete alakja most háttal áll nekünk, és fölülről nézzük. És most tegyük mind a hármat egymás alá: Ha néhány másodpercig a fölülnézetet vagy az alulnézetet figyeljük, a középső kép nézőpontját tetszésünk szerint változtathatjuk.

Végül koncentráljunk csak a kiinduló képre: most, hogy ismerjük azt a két változatot, amely csírájában itt megtalálható, könnyedén váltogathatjuk magunkban a nézőpontot, és hol szemből, hol háttal látjuk az alakot, fölülről vagy alulról, anélkül hogy újból az a) vagy a b) képre kellene néznünk. Most mélyedjünk el ennek az illúziónak a részleteiben, hogy alaposan megértsük, hogyan is hat ez a kép az emberi agyra: az a) és b) kép a kiinduló kép stabil változatai. A kiinduló kép viszont kettős, mert többféle lehetőséget is rejt magában – esetünkben kettőt. A középső kép tehát bistabil. Ha csak ezt a képet nézzük, akkor az agyunk nem rendelkezik elegendő információval ahhoz, hogy föloldja ezt a kettősséget, és csak egyféleképpen értelmezi. Ha viszont néhány másodpercig a kiinduló kép egyik vagy másik stabil változatát nézzük, vagyis az a) vagy b) képet, akkor az agyunk vizuális a priori-t, előzetes nézetet fog alkotni, amikor pedig megint a bistabil képet nézzük, redukáljuk a kettősséget, és szemben álló [a priori a)] vagy háttal álló [a priori b)] alakot fogunk látni. A világ által küldött jeleket az agynak úgy kell értelmeznie, hogy azokból egységes és stabil megjelenést hozhasson létre. Ezt a kettősség redukciójának nevezzük: amikor kettős értelmű (bistabil vagy multistabil) képeket mutatunk neki, és ezzel megfosztjuk a stabilitástól, akkor ama különböző lehetőségek közül választ, amelyeket a valóság tartalmaz. Most képzeljük el azt, hogy az első, vagyis a bistabil képet nézzük egy barátunkkal együtt. A kép stabil változatát még egyikünk sem látta. Mindketten a magunk módján redukáljuk a félreérthetőséget: mi úgy látjuk, hogy háttal áll az alak, míg a barátunk szemből látja őt. Úgy fest a dolog, hogy mindketten ugyanazt a képet nézzük, de két különböző dolgot látunk. Ha megbeszéljük, nem jutunk egyezségre, mert nem ugyanaz a percepciónk, miközben mindketten szentül meg vagyunk győződve arról, hogy úgy látjuk a képet, ahogyan az van. Mi több, képtelenek vagyunk azt látni, amit a másik lát. 2015-ben egy bistabil illúzió volt a szóbeszéd tárgya a közösségi oldalakon; az a kérdés merült föl élesen, hogy vajon tényleg

ugyanabban a világban van-e részünk. A Tumblron egy „Swiked” nevű felhasználó csipkeberakásos ruhát posztolt, és ezt a kommentet fűzte hozzá: „Segítsetek, srácok, ez a ruha fehér és aranyszínű vagy kék és fekete? Nem tudunk megegyezni a barátaimmal, és teljesen kivagyunk.” A kép ezután úgy terjedt az interneten, mint egy vírus, és az egész megosztott világ a ruha színéről vitatkozott több napon keresztül! Ha akkor részt vettünk volna a vitában, meglehet, azt gondoltuk volna, hogy a világnak az a fele, amely nem ugyanolyan színűnek látta a ruhát, tévedett. De most már értjük, hogy egyik csoport sem tévedett, egyiknek sem volt igaza, mindössze arról volt szó, hogy az agynak kétféle lehetősége volt redukálnia a félreérthetőséget. A bistabil illúziónak e két példája azzal a tanulsággal szolgál, hogy az ember hajlamos vakon bízni az érzékelésében, annyira, hogy úgy véli, mindenki az ő felfogását osztja. Amikor az agy kiszűri, kezeli és értelmezi azokat az ingereket, amelyeket a világ küld neki, akkor globális víziót alkot a világról, miközben szüntelenül – és anélkül, hogy észrevenné – feltevéseket hoz létre arról, hogyan működik a világ. Állandóan redukálja a félreérthetőséget – és nem csupán a bistabil illúziók esetében –, hogy stabil és egységes világgal szolgáljon nekünk. A látómezőnkben van egy „vakfolt”, amely annak a pontnak felel meg, ahol a látóideg az agy felé kilép a retinából. Ezen a helyen nincsenek fényreceptorok, szemben a retina többi részével. Föltételezhetnénk, hogy ott, ahol a retina nem érzékeli a fényt, a látómezőben „lyuknak” kell lennie. Ám a hétköznapi életben a látómezőnk teljes, mert két szemünk van. De ha félszeműek volnánk, vagy ha egyszerűen csak becsukjuk az egyik szemünket, a dolog másképp történik. Tehát csukjuk be a bal szemünket, és jobb szemünkkel nézzük a keresztet az alábbi képen, miközben az arcunkat az oldal közepén tartjuk.

Amikor az oldal körülbelül 25 cm-re van a szemünkből, a kereszttől jobbra lévő pont egyszer csak eltűnik. Ez azért van, mert éppen a retina vakfoltjában helyezkedik el, és az agyunk úgy fogja ezt lefordítani, hogy az egész oldal üres. Vagyis a valóság hamis értelmezését adja. Végezzük most el ugyanezt a kísérletet ezzel a képpel: Abban a pillanatban, amikor a fekete pont a vakfoltra esik, a szürke csík folyamatosnak fog látszani. Az agyunk a pont előtti és utáni szürke csíkot látja, az üres részt pedig ugyanazzal tölti ki.

Ezt tanítják a bűvésztrükkök A bűvésztrükkök megtévesztenek. Egyetemesek, mert az agyunk mechanizmusával játszanak, pontosabban azzal, amire rávilágítottunk: a félreérthetőség redukciójával. Ez történik például a pénzérmetrükk esetében. A bűvész egy érmét tart a jobb hüvelykujja és mutatóujja között, lassan a bal tenyerébe csúsztatja, azután becsukja az öklét, felénk nyújtja, és azt kéri, hogy fújjunk rá. Majd teátrális gesztussal kinyitja a kezét, az érme eltűnt, mintha varázslat történt volna! És itt nincs vége: a bűvész most azon mesterkedik, hogy a pénzt a fülünk mögött vagy a zsebünkben találja meg. A pénz valójában soha nem is volt a bal kezében. A bűvész azt a trükköt hajtotta végre, amelyet „palmingnak” neveznek (az angol palm, tenyér szóból): úgy tesz, mintha a bal tenyerébe tenné a pénzt, miközben továbbra is a jobb tenyerében tartja. Mindez nagyon lassan megy végbe, ugyanis a bűvész nem a szemet akarja becsapni, hanem az agyat és a logikai magyarázatot, amelyet az agy alkot a tárgyak áthelyezéséről. Az ember bízik a világról alkotott képzeteiben: azt gondolja, látta, amint a pénz az egyik kézből átmegy a másikba, tehát nem érti meg, hogyan lehet a fül mögött. Így megtörik a koherencia, valami irreális következett be, és ezt hívjuk „bűvészetnek”. Az agyunk, attól a pillanattól kezdve, ahogy felébredünk, azzal foglalatoskodik, hogy a valóságról feltételezéseket állít föl, értelmezi őket, és kitölti velük a hiányzó részeket. Ezt a legfiatalabb korunktól

kezdve és tudtunkon kívül teszi. Az asztal, amelynél étkezünk, mindig ugyanaz az asztal marad, bármilyen szögből nézzük is, bármilyen legyen is a fény a szobában. Ugyanígy, ha egy tárgyat teszünk egy meghatározott helyre, akkor tudjuk, hogy nem fog onnan elmozdulni. Ez a tárgyak állandósági elve. A valóságot állandóan értelmező és újraalkotó – szükségképpen részleges – munka következtében a valóság annyira valóságosnak tűnik, hogy a tárgyak állandó és megingathatatlan dolgoknak látszanak. Ezért tud becsapni bennünket a pénzérmetrükk. A bűvészek kíváncsiak voltak arra, hogy a trükkjeik milyen lélektani mechanizmusok révén tudják becsapni az embereket, ezért idegtudósokkal dolgoztak együtt. Például korunk egyik legnagyobb bűvésze, Teller közreműködött egy cikk megírásában, amely a Nature– ben jelent meg; ebben bemutatják azokat az embernél föllelhető kapcsolatokat, amelyek a bűvészet és a világ felfogása között húzódnak. Teller egy nevezetes trükkből, a poharak és golyók trükkjéből indul ki: a nézők előtt három pohár van, és golyók, ezeket a bűvész „eltünteti”, vagy „mintha varázslat történne”, átjuttatja őket az egyik pohárból a másikba. Teller elmeséli, hogy egyszer, mielőtt föllépett volna a színpadra, észrevette, hogy otthon felejtette a golyókat és a poharakat. Átgondolta, hogy azokat az anyagokat kénytelen használni, amelyek az öltözőjében vannak: átlátszó poharakat és papír zsebkendőből gyúrt golyókat. Attól félt, hogy a közönség nem érti majd meg a trükk lényegét. Azután elmondta, hogy a nézőkön valójában az látszott, mintha még jobban át lennének verve. „Minden jelen lévő néző láthatta, hogy mit csinálok, de az agyuk nem tudta megérteni” – mondta a Wire magazinnak adott interjújában. Egy nevezetes mondás szerint „nem olyannak látjuk a világot, amilyen, hanem olyannak, amilyenek mi magunk vagyunk”. Ez mély igazság, amelyet a kognitív tudományok ma már igazolnak: a világ megszakítás nélkül küldi a jelek sokaságát, mi pedig csökkentjük a félreérthetőséget, amikor kiválasztjuk azt, amit látni akarunk. Így azután a világértelmezésünk szép lassan pszichológiailag, kulturálisan és társadalmilag is alakít bennünket.

Ez persze nem azt jelenti, hogy állandóan azt láthatjuk, amit látni akarunk, vagyis hogy semmi sem létezik, és szabadon alakíthatjuk ki saját valóságunkat csupán azzal, hogy magunkban elképzeljük. Az imént vizsgált optikai csalódás esetében tőlem függ, hogy szemben vagy háttal álló alakot látok-e, de nem láthatok benne például fát vagy banánt. A valóság létezik, érinthetetlen, sőt nem is tudnánk megérteni anélkül, hogy az agyunk ne értelmezné.

Az űr kitöltése A kapott jelek félreérthetősége a bizonytalanság miatt mindig kényelmetlen helyzetbe hoz bennünket. Ezért azután ha a félreérthetőség föloldásához egy elem hiányzik, az agyunk ki akarja tölteni a hiányzó részt. „Mit látok ebből az ablakból, ha nem kalapokat és kabátokat, melyek szellemeket vagy rugóra működő fantomokat is födhetnek? Ám azt, amiről azt hittem, hogy a szememmel látom, úgy ítélem meg az elmémben lévő egyetlen ítélőképességgel, hogy ők igazi emberek.” A szem nem látja az embereket a kabátok és kalapok alatt, de az agy kiegészíti a képet. Descartes már jóval a kognitív tudományok első eredményei előtt megértette, hogy az agyunk kitölti a hiányzó részt. Itt egy másik, mulatságos példa az „űr”-re, amelyet az agyunk tölt ki. Hogyan olvassuk ezt a mondatot: „Í3y ovassiuk mo4t é5p7n szt a menlda9ot”? Nyilván ezt olvastuk: „Így olvassuk most éppen ezt a mondatot.” Az agyunk helyreállította az értelmét, miközben a valóságban ez a mondat nem mond semmit. Az agyunk elrendezte a szembeötlő rendetlenséget, és előnyben részesítette a saját értelmezését, ahelyett hogy ragaszkodott volna ahhoz a szigorú valósághoz, ami le van írva. Szép példa ez az agyunk munkájára, amely inkább ad értelmet a betűk halmazának, és ezt kiterjesztve ad értelmet a dolgoknak és a világnak, mintsem a bizonytalanban maradjon! *** Az agyunk – amely megszűri azt a milliárdnyi félreérthető információt, amellyel a valóság állandóan bombáz bennünket – értelmezi a világot, újraalkotja a valóságot, gyakorta a tudtunkon kívül. Az esetek többségében ez nagyon hasznos, sőt egyenesen

életbevágó. De tévedésekhez is vezethet, amelyek alkalmasak arra, hogy előítéletesek legyünk. Meg kell tehát világítanunk azt, ahogyan dolgozik az agyunk, amikor becsap bennünket.

2. Hogyan történeteket?

mesél

az

agyunk

„Mintha mindannyian történeteket mesélnénk a fejünkben magunknak önmagunkról. Mindig. Állandóan. Ez a történet tesz bennünket azzá, akik vagyunk. E történetből építjük föl magunkat.” PATRICK ROTHFUSS amerika író

Amikor a vakok azt hiszik, hogy látnak Amikor az agy újraalkotja a világot, lehetővé teszi, hogy egységben legyünk önmagunkkal és a környezetünkkel. Ahhoz, hogy ezt elérjük, néha szükség van arra, hogy kitaláljunk dolgokat. Bizonyos neurológiai betegségeknél ez a kitalálóképesség a szélsőségekig terjedhet, ezt nevezzük konfabulációnak. Az Anton-színdróma, más néven vizuális agnózia megmutatja, hogy az agy meddig mehet el a konfabulációs gyakorlatban. Napjainkig mindössze huszonnyolc ilyen esetet ismernek, de ezek mind figyelmet érdemelnek. A vizuális agnózia a tudat neurológiai zavara, amely a páciens látását érinti. Vaksága kortikális, és nem retinális: a retina felfogja a fényt, de az agy nem képes az elektromos impulzusokat képekké átalakítani. A páciens „agyvak”, de teljes mértékben meg van győződve róla, hogy helyesen lát. 2007-ben megfigyelték egy hatéves gyermek esetét, aki elveszítette olvasási képességét, eltévesztette azokat a tárgyakat, amelyeket meg akart fogni, és gyakran elesett. A szülei látásélességi tesztnek vetették alá: a gyermek a legnagyobb betűket sem tudta egy méterről elolvasni. 20/200-as eredményt ért el, egészen vak, és mégis azt mondta, hogy a látása teljesen rendben van. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért ütközik a falnak vagy miért nem tudja megfogni a keze ügyében lévő tárgyakat, olyan utólagos magyarázatot adott, hogy „nem, nem ütköztem a falnak” vagy „ez játék volt”. Fontos hozzátenni, hogy a vizuális agnóziával érintett személy nem hazudik, ugyanis a hazugság szándékos folyamat. Az agya történeteket mond neki, és végül azt gondolja, hogy normális a látása.

A szerző-zeneszerző és értelmező agy Az agy két féltekéből áll (bal és jobb), a kettőt egy struktúra köti össze, amelyet kéregtestnek nevezünk. Az epilepsziás betegeknél egészen mostanáig callosotomiát alkalmaztak. Ez sebészeti eljárás, amelynek során részben vagy egészen átmetszik a kéregtestet, így szétválasztják a bal és jobb agyféltekét. Ezt a gyakorlatot az 1950-es evektől kezdve dolgozták ki, Roger Sperry neuropszichológus és neurofiziológus kutatásai nyomán. A tudós átmetszette egy majom kéregtestét, és fölfedezte, hogy ennek gyakorlatilag semmilyen jelentős hatása nincs az általános viselkedésére. A széles körben elterjedt nézettel ellentétben nincs kreatív jobb oldali és elemző bal oldali agyunk, sem jobb oldali művészi és bal oldali matematikai agyunk. Bizonyos funkciók mégis oldalhoz kötődnek, azaz a két félteke valamelyikében találhatók, de a legtöbbjük kétoldali, vagyis mindkét féltekében jelen vannak. Ez a magyarázata annak, hogy a callosotomia alkalmazása nem érinti annyira az agy működését, sem az embernél, sem a majomnál. A nyelv az agy ama működéseinek egyike, amely oldalhoz kötődik, és gyakran a bal féltekében található (vannak „jobbosok” és „balosok” a nyelv oldalhoz kötöttségét illetően). Michael Gazzaniga, aki ebben a témában együtt dolgozott Sperryvel, azt akarta tudni, hogy lehetséges-e az agynak csak az egyik oldalával kommunikálni, anélkül hogy a másik fele ennek tudatában lenne. Ahhoz, hogy ezt a kísérletet megértsük, tudnunk kell, hogy a bal szemünkbe érkező információt az agy jobb féltekéje dolgozza fel és fordítva. Gazzaniga megkért két, callosotomiával kezelt beteget, hogy takarja el a bal szemét (azt a szemet, amelynek nincs hozzáférése a „nyelvi” funkcióhoz), és a képet csak a jobb szemével nézze, amely az agy bal féltekéjével áll összeköttetésben. Ezután arra kérte őket, mondják el, mit látnak, és mi az, amit tennének. Majd Gazzaniga üj képet mutatott nekik, és arra kérte őket, hogy a bal szemükkel nézzék (amely az agy jobb, nyelv nélküli féltekéjéhez kapcsolódik). A páciensek nem tudták megfogalmazni, hogy mit látnak. Gazzaniga

arra kérte őket, rajzolják le a képet. Bár képtelenek voltak verbalizálni, amit láttak, le tudták rajzolni! Gazzaniga továbbment, és új kísérleti protokollt fejlesztett ki. Ahogy az előző kísérletben, ezúttal is képeket vetített egy callosotomizált betegnek, aki az imént eltakarta a bal szemét. Az első kép egy tyúklábat ábrázolt. Gazzaniga azt kérte a pácienstől, hogy több fénykép közül válassza ki azt, amely a legközelebb áll a most látott képhez. A páciens egy tyúk fényképére mutatott. Gazzaniga megkérdezte, miért a tyúkot választotta, a páciens pedig rávágta: „mert a kép tyúklábat ábrázolt”. Majd megismételték a kísérletet, most a bal szemmel (azzal tehát, amelynek nincs kapcsolata a „nyelv” funkcióval). A képernyőn most már nem tyúkláb látszott, hanem egy behavazott ház. Az ez után mutatott fényképek közül a páciens joggal egy hólapátra mutatott. De amikor a választását meg kellett indokolnia, a dolgok bonyolultabbakká váltak; nem azt válaszolta, hogy „mert egy behavazott házat láttam”. Nem is azt, hogy nem tudja, hanem azt: „Hm, hát a lapát, ezzel takarítják a tyúkólat!” Egy példa a szélsőséges konfabulációra: a callosotomizált beteg egészen odáig megy el, hogy okot talál ki arra, hogy a posteriori, utólag megindokolja, miért ezt választotta a rendelkezésére álló elemekből; mindezt a koherenciájának megőrzéséért. Azért, hogy csökkentsük a világ félreérthetőségét, és stabil és koherens változatot hozzunk létre, az emberi agy értelmezi a valóságot, néha lehetetlen történeteket sző, sőt ha szükséges, ki is talál. Aktív szerepet játszik a világ pillanatnyi észlelésében, és szüntelenül újraalkotja a világot. De mi történik akkor, ha a konfabulációs képességei az emlékeinkre is kiterjednek?

A múlt újraírása Az emlékezetnek nagy a szerepe az érzelmeink, vélekedéseink és meggyőződéseink kidolgozásában és alakításában. Az emlékezet nem úgy működik, mint egy fényképezőgép vagy kamera, amely egyszerűen csak objektiven rögzíti és tárolja az emlékeinket. Újraépíti őket.

Próbáljuk meg fölidézni azt, amikor legutóbb tömegközlekedési eszközön utaztunk. Legelőször is azt kell megállapítanunk, hogy az agyunk nem tudott elraktározni minden információt a többi utasról: a pontos számukat, a korukat, az öltözetüket stb. Ugyanakkor nem idézünk föl üres buszt vagy szerelvényt, vagy alak és arc nélküli fantomutasokat. Próbáljunk meg most pontosabban visszaemlékezni ezeknek az utasoknak a megkülönböztető jegyeire. Hacsak abban a pillanatban nem figyeltünk föl valamilyen különös részletre, az emberek és öltözékek nagy részét – amelyet magunkban újra látunk – teljesen újraalkotta az agyunk, és ennek érdekében ahhoz folyamodott, amiről úgy véli, ilyen az átlagos utas hétköznapi arckifejezése vagy öltözködési stílusa. Így az agyunk, miközben arra törekszik, hogy a világot koherensnek és stabilnak lássa, mindenféle emlékdarabot hoz létre, amely az emlékezetünk számára a valóság szövedékéül szolgál. Akkor mennyire hajlékony az emlékezetünk, és ez a hajlékonyság mikor bizonyulhat előítéletesnek? Az Egyesült Államokban egy bűntény szemtanúja nemrégiben még önmagában átbillenthetett egy pert, amikor a tényekről való emlékezetét úgy mutatta föl, mint egyetlen „bizonyítékot”. Egy tanú emlékezetének gyöngesége miatt ártatlanokat börtönöztek be vagy ítéltek halálra olyan bűnökért, amelyeket el sem követtek. Az emlékezetkutatás egyik legelismertebb szakértőjének, Elizabeth Loftusnak a munkái megrengették a szemtanúk vallomástételének alapjait, és ennek nyomán módosították az amerikai eljárásjogi szabályokat. Elizabeth Loftus azt a kérdést tette föl, hogy emlékeink meddig megbízhatók, és hogy vajon lehetséges e szándékosan manipulálni vagy legalábbis orientálni őket. 1974-ben John C. Palmerrel közösen egy esemény emlékeinek rekonstruálásáról végzett kísérletet. Egy autóbaleset videóját mutatták meg egy százötven tanulóból álló csoportnak. Egy héttel később újra összehívták őket, és megkérdezték, hogy az ütközés pillanatában az autó ablakai betörtek-e, vagy sem. A diákokat két csoportra osztották. Amikor az első csoportnak föltették a kérdést, a „smash” szót használták, vagyis azt mondták, hogy az

autó nekicsapódott a falnak. A szó egy erős ütközés képét foglalja magában. A második csoportnál a „hit” szót használták, vagyis azt mondták, az autó nekiütközött a falnak, ami viszont könnyebb ütközést ír le. A videóban, amelyet megtekintettek a diákok, tisztán látszik, hogy a balesetben az autó egyik ablaka sem tört be. Ám az első csoport résztvevői nagy többségükben azt állították, hogy az ütközés pillanatában betörtek az autó ablakai. A második csoportnál éppen fordított volt a helyzet. Loftusnak és Palmernek azzal, hogy egyetlen szót megváltoztattak a kérdésben, sikerült módosítaniuk a résztvevők balesetről alkotott emlékeit. E kísérlet után Loftus meg akarta határozni azt, amit ő dezinformációs hatásnak nevez, vagyis hogy a kísérlet alanya egy utólag kapott információ következtében veszít a pontosságából és megbízhatóságából. Franciaországban nincs a „line-up”-hoz [felsorakoztatás] hasonló rendszerünk, de bizonyára mindenki látta már amerikai filmekben vagy sorozatokban, hogy amikor az Egyesült Államokban valaki agresszió áldozata lesz, a rendőrség gyakran egy csoportot állít fel, melynek tagjai hasonlítanak egymásra. Közülük kell azonosítania az áldozatnak a támadóját. Loftus azt tapasztalta, hogy az áldozatok csaknem mindig választanak valakit – még akkor is, ha a bűnös nem volt a csoportban! Tehát a támadásról alkotott emléküket módosítják azzal az implicit sugalmazással, hogy a bűnös mindenképpen szerepel a nekik bemutatott nők vagy férfiak között. Elizabeth Loftus kutatásainak megjelenése után ügyvédek és jogtudósok 1992-ben New Yorkban elindították az Innocence Project-et. (Az ártatlanul elítélt embereknek jogsegélyszolgálatot nyújtó szervezet.) Huszonöt év alatt a line-up alapján vagy szemtanúk vallomása nyomán meghozott ítéletek közel hetvenöt százalékát semmisítették meg, miután a DNS-tesztek bizonyították az elítéltek ártatlanságát. Így Kirk Odomot huszonkét év börtön után találták ártatlannak; az volt a balszerencséje, hogy az egyik nőáldozat emberrablás és erőszak tetteseként azonosította. Elizabeth Loftus azt a kérdést is föltette, vajon létezik-e olyan módszer, amellyel hamis emlékeket lehet elültetni az emlékezetünkben. Elfojtottnak mondott gyermekkori emlékeket

tanulmányozott, amelyek felnőttkorban megjelennek, gyakran terápia vagy pszichoanalízis során. Loftus férfiakból és nőkből álló csoportot alkotott, akik gyermekkorukban soha nem éltek meg elveszítettséggel összefüggő traumát. Olyan szuggesztiós technikákat alkalmazott, amelyek megfeleltek az autóbalesetes kísérletben használt technikáknak; huszonöt százalékukat sikerült meggyőznie, hogy kiskorukban elveszítették őket egy bevásárlóközpontban. A résztvevők a beszámolójukban jelentős számú esetben még részleteket is kitaláltak, az emlékből kiszíneztek olyan traumatizáló pillanatot, amely soha nem is létezett. Ezeket a szuggesztiós technikákat néha rosszindulatúan is felhasználják. 2017-ben Marie-Catherine Phanekham negyvennégy éves kineziológus-terapeutát egyévi börtönre és húszezer euró pénzbüntetésre ítélték, mert jelentős összegeket csalt ki a pácienseitől. Emlékezetükben hamis emlékeket ültetett el gyermekkorban elszenvedett erőszakról, incesztusról, erőszakoskodásról. Ezzel az volt a célja, hogy azután hosszú és költséges terápiát ajánljon traumájuk kezelésére, hiszen azok most már nagyon is valóságosak voltak, bár az emlékek hamisak. Phanekham tehát arra használta föl ezeket a szuggesztiós technikákat, hogy visszaéljen velük, és anyagi hasznot húzzon a pácienseiből. A kognitív eltérítés egy másik formája a gaslighting (Az eljárás Patrick Hamilton angol drámaíró 1938-as Gázláng című színdarabjáról kapta a nevét), amely az emlékezet manipulálására épül: ilyenkor kételkedünk az áldozat emlékezetében, vagy egyenesen kétségbe vonjuk mentális egészségét azzal, hogy bizonyos tényeket megcsonkítva tárunk elé, módosítjuk kiinduló emlékezetének néhány elemét, vagy azt mondjuk, hogy mindent csak kitalált vagy elveszti az eszét. Az érzelmi visszaélés e formája többféle alakot ölthet. Például egy munkahelyen a főnök súlyos szemrehányásokat tesz egy alkalmazottnak, és egészen addig megy el, hogy lelkileg zaklatja és az összeomlásba sodorja. De néhány nappal később már vicceskedve beszél róla, és azt mondja, hogy nem is volt dühös, nem kell mellre szívni – ezzel

dezorientálja őt, hogy megingassa az eseményről alkotott emlékét. Alkalmazottja így továbbra is tart tőle, de a zaklatás miatt nem mer panaszt tenni. Így tettek a „LOL szövetség” egyes tagjai is; ez egy 2010-ben létrehozott Facebook-csoport, amely kizárólag férfiakból állt. Úgy döntöttek, hogy „viccből” online zaklatnak feminista újságírókat és aktivistákat. Ám ez nem volt ártatlan játék: a LOL szövetség tagjai pornográf képeket használtak föl, montázsokat készítettek egyes újságírók arcképével, másokat pedig gyűlölettel teli üzenetekkel zaklattak. Ma a védelmi taktikájuk egyszerű: „viccből tettük, fiatalok voltunk”. Lucille Bellan újságírónő a Slate– nek elmesélte, hogy milyen zaklatást szenvedett el, fölidézte a pillanatot, amikor azt érezte, kételkedni kezd önmagában, és azon gondolkodott, hogy ő maga semmit sem ér: „Nehéz az embernek áldozatként látnia magát. Főképp ott, ahol mindent bevonhat a humor máza. A rossz napokon azt mondogattam magamban, hogy »talán nem jól értettem«, »nem is volt olyan jó a cikkem«, és azután nyel egyet az ember.” Az emlékezetnek e manipulációs technikáit politikai célból is fölhasználják. Így történt például a Szovjetunióban a harmincas években, a nagy tisztogatások idején a politikai foglyok kihallgatásakor. Az volt az elgondolás, hogy megtörik az állítólagos elhajlással és a párt elárulásával vádolt foglyot. A foglyokat – hogy bevallják el nem követett bűneiket és hogy eltávolítsák őket a hatalomból – folyamatos és intenzív nyomásnak tették ki megfélemlítéssel, gyötrésekkel, lelki és fizikai kínzással (az éjszaka kellős közepén fölébresztették őket, állandóan égett a villany a cellájukban, más és más módokon végeérhetetlenül ismételték a kérdéseket). Ekkor elkezdtek kételkedni saját múltjuk, emlékeik, majd ártatlanságuk hitelességében. Végül megtörten, kimerülten már saját maguk is hittek a képzeletbeli bűnökben, bevallották, hogy elkövették ezeket, és ezért gyakran a kivégzőosztag elé kerültek. Costa-Gavras filmet készített erről, a Vallomás-t, melyben a Nemzetközi Brigádok egy régi tagját mutatja be, akit hosszas kihallgatásoknak és pszichológiai kínzásoknak vetnek alá; a főszereplőt Yves Montand alakítja. A szovjetek végül meggyőzik,

hogy a spanyol polgárháború idején elárulta a pártot, miközben a valóságban hősi cselekedeteivel tűnt ki. Az emlékezet értékes eszköz lehet, kivált a pszichoanalitikusok és pszichológusok számára, de rendkívül óvatosan kell használni, mert még akaratlanul is lehet utólag igazítani az emlékezeten.

Nem mindig igazoljuk őket

emlékszünk

a

választásainkra,

de

Amikor döntünk, úgy gondoljuk, hogy a mechanizmus a következő: többféle lehetőség áll előttem –> gondolkodom a helyzeten –> döntök, és a döntést azután hideg fejjel igazolhatom. De csakugyan így zajlik ez le az agyunkban? Petter Johansson és csoportja a következő kísérleti protokollt állította föl: járókelőknek két nő fényképét mutatják, az egyik barna, a másik szőke (a hajuk össze van fogva, de a szín fölismerhető), és megkérdezik, hogy melyiküket találják szebbnek. A kísérletet végzők a válaszadók tudta nélkül kicserélik a két képet, majd azt mutatják fel nekik, amelyiket elutasítottak. Ekkor arra kérik őket, hogy indokolják meg a választásukat – azt a választást tehát, amely valójában az ellenkezője az ő választásuknak. Összességében a résztvevők hetvennégy százaléka nem veszi észre a fortélyt, és foggalkörömmel ragaszkodik az igazához; megmagyarázzák például, hogy azért választották inkább ezt az arcot, mint a másikat, mert mosolyog, az állának a formája miatt stb. Johansson és csoportja választási vakságnak nevezte el azt a képességet, hogy az agy utólag olyan választást igazol, amelyet valójában nem is tettünk meg. E kísérlet eredménye nagy vitát kavart a kognitív tudományok kutatóinak körében. Más tudósok azt a kérdést tették föl, hogy vajon milyen körülmények között végezték el a kísérletet, és hogy a külső körülmények hatással lehettek-e az eredményre. De a választási vakságot azóta már több kísérleti protokollba is bevezették, és a tudományos irodalom bővelkedik az olyan példákban, amelyek azt mutatják, hogy az agyunk utólagos igazolási képessége mennyire kiterjedt. 2010-ben Lars Hall amerikai kutató egy másik kísérletet végzett a választási vakságról. Hall és csoportja

egy amerikai kisváros szupermarketjében álstandot állított föl helyi termékeknek. Eladónak álcázva magukat két lekvárt és két teát kínáltak a vevőknek, és arra kérték őket, mondják el véleményüket, melyik lekvár-tea kettős tetszik nekik. Hangsúlyozzuk, hogy a két igen különböző lekvárnak az ízet ki is írták: az egyik alma és fahéj, a másik déligyümölcs volt. Ezenkívül trükköztek is, mert az edényen két oldalon volt nyílás, és mindkét oldalnak megvolt a maga íze. Amikor a vevő megkóstolta a különböző lekvárokat, megitta a teáját és választott, a kísérlet vezetője a vevő tudta nélkül megfordította az edényt, és megkérte, megint kóstolja meg a finomabb lekvárt, hogy erősítse meg a választását. A résztvevőknek csupán az egyharmada vette észre, hogy megváltozott az íz. Az összes többi anélkül igazolta a döntését, hogy észrevette volna, azt a lekvárt választotta, amelyet valójában nem is választott! Amikor fölfedték a szemfényvesztést, és elmagyarázták, hogy mi volt a kísérlet célja, a reakciók a meglepetéstől a legteljesebb hitetlenségig terjedtek. *** Nem vagyunk precíz lények, az agyunk gyakran megtréfál bennünket, és néha tévedésre kényszerít. Ha tévedünk, akkor ez azért is van, mert becslések révén alkotjuk meg magunknak a világot. De a becslés önmagában nem rossz dolog: ez áll a gondolkodásunk, az előrelátási képességünk, gondolati és cselekvési reflexeink nagy részének a középpontjában is.

3. Miért becsülünk olyan gyakran? (Ez nem hiba, hanem a becslés szimbóluma. Tessék értelmezni!) Szombat este barátokkal vagyunk, és fölmerül, hogy szusit vagy pizzát rendeljünk-e. Valaki az általános határozatlanság láttán azt javasolja, hogy döntsünk fej vagy írással. Ha ebben a pillanatban megkérdeznének bennünket, mekkora a valószínűsége annak, hogy az eredmény fej lesz-e, vagy írás, azt válaszolnánk – és helyesen –, hogy ötvenötven. Most képzeljük el – ez alkalommal egy játékban –, hogy megkérnek bennünket, dobjuk föl a pénzt egymás után százszor, és jegyezzük föl az eredményeket, és annak a valószínűségét is, hogy a következő dobás fej vagy írás lesz-e. Tudjuk, hogy a valószínűség állandó, és a dobások számától függetlenül mindig ötven-ötven lesz. Az első alkalommal a dobás írás lesz, majd a második, a harmadik is… Ez meglepő, de úgy tekintjük, hogy a véletlen folyományáról van szó. Továbbra is úgy gondoljuk, hogy az érmének a következő dobásnál ötvenszázalékos esélye van arra, hogy az egyik oldalára esik, és ötven százalék, hogy a másikra. Most képzeljük el, hogy az ötvenedik dobásunknál tartunk, és eddig a pénz mindig írásra esett. Még mindig ötven-ötven a valószínűsége annak, hogy a következő dobásunk írás lesz? Igen, mert az előbb mondtuk, hogy a valószínűség állandó. De nem tűnike észszerűbbnek gondolati modellünket a kényszerítő valósághoz igazítanunk, mert például azt gyanítjuk, hogy a pénzdarab cinkelve van? Valójában nehéz azt hinnünk, hogy statisztikai csoda tanúi vagyunk. Az agynak az a képessége, hogy mentális modelleket állít föl, és azokat különböző események hatására apránként finomítja, alapvető megelőlegező lehetőséggel ruházza föl önmagát, amelyet következtetésnek hívunk. Arról a képességről van szó, hogy megfigyeléseink és a világról alkotott ismereteink alapján jósolunk, és ennek megfelelően járunk is el, amikor minden egyes helyzetben a legjobban alkalmazható stratégiát választjuk.

A következtetés avagy a művészet, hogy újév napján taxit fogjunk Képzeljük el, hogy taxit keresünk. Annak a valószínűsége, hogy rögtön találunk is, több tényezőtől függ: a környéktől, ahol vagyunk, a napszaktól, a naptól, az időjárástól, a forgalomtól. Ha ez szilveszteréj jelre vagy a Zene ünnepére esik, akkor a „ma este mindenki elmegy otthonról” tényező fontosabb lehet, mint az imént említett többi tényező együtt. Így taxit találni szinte lehetetlen küldetés lesz. Ugyanakkor, ha már voltunk ilyen helyzetben, meg tudjuk előzni a taxiínség okozta problémát, és más módon juthatunk haza: metróra szállunk, mert tudjuk, hogy egész éjszaka jár, vagy megkérjük a barátunkat, aki kocsival van, hogy vigyen haza. A „taxit találni” modellünket naprakésszé tettük azzal, hogy beleépítettük a korábbi ismereteinkből származó információkat. Így olyan gondolatmenetet dolgozhatunk ki, amelynek segítségével a lehető legnagyobb lesz az esélyünk arra, hogy akciónkat siker koronázza. A következtetés továbbra is becslés marad, lehetetlen előre megmondani a jövőt. Ez a megelőlegezés – bármennyire is nem százszázalékosan megbízható – járható út, és szükségünk is van rá. Több tudomány is e szerint az elv szerint működik: a meteorológia előre jelzi az időjárást műholdképes megfigyelések és az előző évek adatai alapján. Az onkológiában a következtetést arra használják, hogy megbecsüljék a páciens rákkockázatait, megelőzendő a betegség bekövetkeztét. Például a nőket negyvenéves koruktól arra biztatják, hogy kétévente végeztessenek mammográfiai vizsgálatot, hogy megelőzzék az esetleges mellrákot vagy a leggyorsabban kezeltethessék, ugyanis a statisztikák azt mutatják, hogy a nők a leginkább negyvenéves koruk után hajlamosak a mellrákra.

A kézszorítás Minden egyes hétköznapi cselekvésünkhöz szükségünk van azonnali és öntudatlan döntésekre. Fölmegyünk a lépcsőn, tapsolunk, szöget verünk be – mindez döntéssel jár (fölemeljük a jobb lábunkat, azután a balt; egymáshoz közelítjük a két kezünket,

amíg nem csattannak, és megismételjük a műveletet; fölemeljük a kalapácsot tartó kezünket, és ráütünk a szögre, amelyet a másik kéz mutatóujja és hüvelykujja között tartunk stb.). Tanulmányozzuk most részletesebben egy kézszorításnak az esetét, mert ez azzal is jár, hogy számításba vesszük a másik ember cselekvését és mozgását! Képzeljük el, hogy állásinterjúra megyünk. A HR-es a kezét nyújtva fogad bennünket, viszonzásképpen mi is nyújtjuk a kezünket. Automatikusan megszorítottuk a kezét, anélkül hogy a karunk pontos szögére vagy a kézre gyakorolt nyomásra gondoltunk volna. Agyunk hozzászokott ahhoz, hogy elindítja a „kézszorítás” műveletét, hiszen korábban ezt már több százszor meg kellett tennie. Viszont nincs két egyforma kézszorítás, mert túlságosan nagy becslés alapozza meg a cselekvést. Ám ez mégis mindig működik. Heurisztikusnak nevezzük ezt a reflexet, amely a valóság megközelítő és gyors felfogásán alapszik, de amely többé-kevésbé működik. Mindennapi cselekedeteink nagyrészt heurisztikusak. De a gondolatnak is megvannak a heurisztikus közelítései: az agyunk például gyakran kerekíti az órát egy könnyen megjegyezhető és közölhető számra. Ha húsz óra huszonhét perc van, és megkérdezik, hány óra, valószínűleg azt válaszoljuk, hogy „fél kilenc”. Egyébként a világról alkotott bizonyos előzetes ismereteinket – amelyek intuitív cselekedetet indítanak el – szintén heurisztikusaknak nevezhetjük: amikor indulás előtt nagy fekete fellegeket látunk az égen, intuitívan arra gondolunk, hogy valószínűleg esni fog, és úgy döntünk, hogy esernyőt viszünk magunkkal. Ezek a heurisztikák lehetővé teszik, hogy együtt éljünk figyelmünk és agyi képességeink korlátaival, ugyanis nincs figyelemkapacitásunk, időnk vagy energiánk arra, hogy egy adott helyzetben a kapott információk teljességét beépítsük, mielőtt döntünk. A döntésben alkalmazott heurisztikákkal kapcsolatban megerősítésképpen egy 1974-ben megjelent referenciacikkre hivatkozunk, amelyet Amos Tversky és Daniel Kahneman jegyez, ez utóbbi ezért kiérdemelte a Svéd Bank gazdaságtudományi díját.

Amikor az intuitív gondolkodás rászed bennünket A heurisztikák tehát lehetővé teszik, hogy végrehajtsuk mindazokat az apró cselekvéseket, amelyeknek nem vagyunk tudatában, és amelyek a mindennapokban segítségünkre vannak. De elképzelhetők olyan esetek is, amelyekben a túlságosan gyors és megközelítő gondolati reflex tévedésbe sodorhat bennünket. Daniel Kahneman és Amos Tversky pszichológusok kognitív torzításoknak nevezték a gondolatnak ezeket az elhajlásait, amelyek téves ítéletekhez, illetve egy adott helyzet illogikus vagy irracionális értelmezéseihez vezetnek. Így bizonyos esetekben túlságosan gyorsan döntünk, mivel korlátozott számú elemre támaszkodunk, amelyeket egy adott helyzetben reprezentatívnak tekintünk. Ezt reprezentativitási torzításnak nevezik. Egy kísérletben Kahneman és Tversky azt akarta kimutatni, hogy személyre szabott információkat olykor előnyben részesítünk statisztikai információkhoz képest. Diákjaiknak több személy profilját mutatták meg, olyan profilokat, amelyek a személyiségüknek csak bizonyos megkülönböztető vonásait írták le. Itt van például Steve leírása: „Steve nagyon félénk és zárkózott, szolgálatkész, de csak kevéssé érdeklődik az emberek vagy a világ iránt. Mivel lassú, struktúrára és rendre van szüksége, és nagyon módszeres.” Kahneman és Tversky ezek után azt kérte a diákjaitól, találják ki, hogy mi Steve foglalkozása: mezőgazdasági termelő vagy könyvesbolti eladó. Annak a sztereotípiának az alapján, amely e két foglalkozáshoz kapcsolódik, a legtöbbjük azt feleli, hogy biztosan könyvesbolti eladó. Elfelejtik, hogy világméretekben sokkal több a mezőgazdasági termelő, mint a könyvesbolti eladó, ez pedig olyan elem, amelyet következtetésükben és végső döntésükben figyelembe kellett volna venniük. A gyors válasz érdekében a résztvevők heurisztikus módszert alkalmaztak – amely részleges információra épül (személyiségjegy), de a válasz pontatlan és benne van a hiba lehetősége –, ahelyett hogy reflexív módszert alkalmaztak volna. Egy másik elterjedt torzítás – és amely szintén tévedésbe sodor – a horgonyzási torzítás. Hajlamosak vagyunk arra, hogy egy állításból

az első információt jegyezzük meg. Ha például egy állásinterjún az első jelöltet úgy mutatják be, hogy „rokonszenves, komoly, de egy kicsit lobbanékony”, a másodikat pedig úgy, hogy „kissé lobbanékony, de rokonszenves és nagyon komoly”, akkor hajiunk arra, hogy az első esetében pozitív a priorit alkalmazzunk, miközben a két jelöltnek pontosan ugyanazok a személyiségjegyei. Kahneman és Tversky munkái nyomán több száz kognitív torzítást jegyeztek föl, és a kutatók továbbra is dolgoznak az azonosításukon. Két torzításról lesz most szó, amelyről a leggyakrabban beszélnek az infox térnyerésének korában. (Az infox új kifejezés, amelyet olyan hamis információkra alkalmaznak, amelyek mögött semmilyen tény sincs – az infox az információ és az intoxikáció szavak keresztezéséből alkotott kifejezés.) Ez a kettő a megerősítő torzítás és az anekdotikus bizonyíték torzítása. A megerősítő torzítás arra ösztönöz bennünket, hogy csak olyan információkat vegyünk figyelembe, amelyek erősítik a véleményeinket, meggyőződéseinket és vélekedéseinket, és mint hamisat elvessünk minden más olyan gondolatot, amely számunkra megjelenhet. Az anekdotikus bizonyíték torzítása akkor lép elő, amikor gondolkodásunk igazolására anekdotikus példát használunk. Így járnak el azok, akik bizonyos videojátékokat be akarnak tiltani különböző ürügyekkel, például azzal, hogy állítólag erőszakot szülnek. Erre fiatalok elszigetelt eseteit idézik, akik erőszakot követtek el, és ilyen játékokat játszanak. De amikor így járnak el, akkor nem beszélnek az összes többi serdülőről, akik ugyancsak játszanak ilyeneket, de soha nem követtek el erőszakos cselekedeteket. Ez az anekdotával való bizonyítás. Erre még visszatérünk a második részben, de pillanatnyilag az a fontos, hogy megértsük, mi is az a kognitív torzítás, és hogyan jelentkezik a gondolatunkban anélkül, hogy tudnánk róla.

Intuíció szemben a reflexióval: kétféleképpen gondolkodunk?

csak

Kahneman, ahogy elméletbe öntötte a tévedéshez vezető kognitív torzításokat, az emberi gondolkodás működésének elméleti modelljével állt elő. Az a hipotézise, hogy két gondolati rendszerünk

van. 1.: heurisztikus, intuitív és gyors rendszer, de torzításoknak, tehát tévedéseknek van kitéve. 2.: reflexív, logikus rendszer, tehát lassú és nagy erőfeszítést igényel, de megbízhatóbb. Amikor például azt akarom tudni, hogy mennyi 2 + 2, akkor az 1. rendszert indítom be, viszont a 2. rendszert használom akkor, amikor azt akarom megoldani, hogy mennyi 108 x 82. Néha az 1. rendszerből át kell váltani a 2. rendszerre. Képzeljük el, hogy egy croissant és egy bonbon 1 euró 10 centbe kerül. A croissant 1 euróval többe kerül, mint a bonbon. Mennyibe kerül a bonbon? Az 1. rendszer alapján automatikusan kezdünk gondolkodni: „10 cent”. Ám ha aktiváljuk a 2. rendszerünket, és veszünk papírt, ceruzát, hogy elvégezzük a műveletet, azt fogjuk látni, hogy az első és intuitív válaszunk hamis. A croissant valójában 1,05-be, a bonbon pedig 0,05 euróba kerül.

Az intuíció erénye Kahneman és Tversky szemében a megbízhatóbb és tévedésnek kevésbé kitett reflexív modell magasabb rendű, mint az intuitív modell. Csakhogy Gerd Gigerenzer, az egyik legkomolyabb ellenfelük azt állítja, hogy e gondolatokkal ellentétben az intuitív, tehát torzított rendszer fölülkerekedhet a hosszú gondolkodáson. Elmagyarázza, hogy a túlságosan bosszú reflexió, a helyzetek túlságosan kimerítő elemzése bizonyos körülmények között fékezhet bennünket, és gátol a választásunkban: minél több az információnk és az előttünk föltárulkozó lehetőség, annál nehezebb a választás. Gigerenzer számára az agy „alkalmazkodó szerszámosláda”. A kutató a következő helyzetet mutatja be: egy nagy cég élén vagyunk, amelynek százezer vevős portfoliója van. Egy reklámkampányt szeretnénk végigcsinálni, azokat a „passzív” vásárlókat célozva meg, akik nem veszik gyakran az áruinkat. Ahhoz, hogy megcélozzuk a passzív vevőket, az összetett megoldást választhatjuk, és kimerítő statisztikai modellt használhatunk. Minden egyes vásárlóra olyan értéket kapunk, amely jelezni fogja, milyen valószínűséggel fogja vásárolni az áruinkat. Vagy heurisztikus megoldást is alkalmazhatunk, amely valószínűleg

kevésbé lesz pontos, viszont gyorsabb: a hiány heurisztikáját. A portfolióból kiválasztunk egy vevőt, aki kilenc hónapja semmit sem vásárolt, ezért passzívnak tekintjük. Így elegendő, ha kiválasztjuk mindazokat, akik még ennél is hosszabb ideje nem voltak vásárlóink, és elsősorban őket vesszük célba. Ebben az esetben a heurisztikus módszer gyorsabb és kevésbé hatékony, mint a statisztikai módszer, mert olyan vevőcsoportot célzunk meg, amely megfelel az inaktív vevőről bennünk élő képnek. Az újabb kutatások árnyalják Kahneman hipotézisét, és azt mutatják, hogy az agy kevésbé binárisan működik, mint ahogy ennek az elméletnek alapján gondolhatnánk. A fő érv Kahneman modelljével szemben az, hogy logikai tévedésen alapszik, amelyet a bináris érvelés tévedésének nevezünk. (Egy másik tévedési forma rendszeresen befolyásolja gondolkodásunkat, ezt logikai tévedésnek nevezzük. Szofizmának, álokoskodásnak nevezzük azt az érvelést, amely logikusnak látszik, de hamis. Például Marc heves és fekete hajú. David is heves és fekete hajú, tehát a fekete hajúak hevesek.) Az ember nagy vonzalmat érez aziránt, ami párosan működik: a jó és a rossz, a bal és a jobb, a meleg és a hideg. A dualizmus kettősséget redukáló mechanizmus, amelyet túlságosan összetett fogalmakra alkalmazunk. Azokat – összetettségük miatt – csak akkor értjük, ha két meghatározott és ellentétes valóságra redukáljuk őket. Tehát azt gondoljuk, hogy az emberi agy is e modell szerint működik: intuitív/reflexív. Ám az emberi agy kettős működésének alátámasztására szinte semmilyen tapasztalati bizonyíték nem létezik. Egyes kutatások megerősítik Gigerenzer elméletét: ha egy adott helyzetben „lassan gondolkodunk” – és így elfogadjuk a 2. típusú, látszólag megbízhatóbb és pontosabb gondolkodást –, akkor ez csökkentheti egy választás helytállóságát vagy a belőle következő elégedettséget. Vendéglőben vagyunk, és a társaságunkban lévő személy sokáig választ, többször megváltoztatja döntését, míg végül kénytelen rendelni. Mi már az elején tudtuk, hogy mit akarunk enni. Bizonyára elégedettebbek vagyunk az ételünkkel, mint a barátunk, aki folyton azt kérdezi, hogy nem kellett volna-e a nyelvhalat választania a tőkehal helyett.

Ráadásul a 2. típusú okfejtés még mindig nem zárja ki a tévedést. Bizonyos kognitív torzítások csak a 2. rendszert érintik: szerencsejátékot játszunk, és nyerésben vagyunk. Gondolkodunk, és azt a következtetést vonjuk le, hogy jó passzban vagyunk, így továbbra is ránk mosolyog a szerencse. De semmi sem kevésbé biztos! Egyfajta optimista torzítás áldozatai vagyunk. Az emberi agy inkább dimenzionálisan, mint binárisan működik. Közelebb áll egy rádió hangerő-szabályzójához, amelyet folyamatosan lehet állítani, mint egy kapcsolóhoz, amelynek csak ki és be állása van. Kahneman modellje hasznos lehet számunkra, ha az emlékezetünkben tartjuk, hogy olyan absztrakcióról van szó, amely a kognitív működés megértésének egyszerűsítését szolgálja: „kevésbé hamis” lesz, mint az előbb használt modellek. Egyszerűen csak nem szabad megfeledkeznünk arról, bogy nem százszázalékosan megbízható. E modellnek a bizonytalansága új kérdéseket vetett föl, amelyek lehetővé tették, hogy csiszoljunk rajta, bizonyos nézőpontjait pedig megcáfoljuk annak érdekében, hogy előbbre jussunk abban, hogyan lehet csökkenteni a tévedési sávunkat. A tudomány ugyanis a korrekció elve alapján működik. A tudományos módszer mechanizmusait magyarázva és a kudarc előnyeit hangsúlyozva tudjuk majd javítani lelki hajlékonyságunkat, és így tudjuk majd elkerülni azokat a kelepcéket, amelyekbe a környezetünk nap mint nap belecsalja az agyunkat. *** Óvakodnunk kell tehát attól a megközelítéstől, hogy a heurisztikus működés és a kognitív torzítások útja – melyeknek ki vagyunk téve – kizárólag negatív. A tudományos sajtó ma olyan kognitív torzítások iránt érdeklődik, amelyek ártanak a racionális gondolkodásunknak. Ezek: a megerősítés és hit föntebb említett torzításai, de a negativitás torzítása, az önelégültség torzítása, az ismeret illúziójáé vagy a tanult tehetetlenség torzítása is, amelyről majd a második részben lesz szó. Ebből következik, hogy az ember viselkedését gyakran korlátozzuk kijavítandó hibák listájára. Ennek bizonyítéka, hogy még az államok vagy a Világbank

szintjén is a „torzításmentesítést” hirdetjük. Pedig ahogyan láttuk, a kognitív torzítások nem mozdulatlanok, nem kizárólag pozitívak vagy negatívak, hanem több tényezőtől is függenek: kontextuálisak. Érdekesebb lenne kideríteni azt, hogy bizonyos helyzetekben miért emelünk ki bizonyos torzításokat ahelyett, hogy mindenáron le akarnánk győzni őket.

II. RÉSZ – Az én agyam, a többi agy és a világ 4. A stressz a legjobb ellenségünk „Elég jól élünk ahhoz, hogy a lelki és társadalmi stressz okozta betegség luxusát megengedjük magunknak.” ROBERT SAPOLSKY amerikai tudós A stresszről ma azt gondoljuk, hogy az évszázad betegsége. Egy tanulmány szerint – melyet az Európai Unió támogatott – 2013-ban a stresszel kapcsolatos európai kiadásokat 617 milliárd euróra becsülték, a munkahelyi stressz pedig az uniós munkavállalók huszonöt százalékát érintette, ami hatalmas szám, és azóta csak növekszik. A tartós stressznek számos rossz következménye lehet fizikai és lelki egészségünkre nézve: szorongással jár, depresszióhoz vezethet, alvási nehézségeket, hátfájást, emésztési problémákat válthat ki, meggyöngíti az immunrendszerünket, és gyomorfekélyt okozhat. A stressz hatással van a lelki működésünkre is: módosítja a félreérthetőséget redukáló képességünket és koherenciánkat, és számos negatív torzítást idézhet elő. Amikor stressz ér bennünket, akkor úgy érezzük, az agyunk ellenünk dolgozik. A stressz gyakran jár paradox következményekkel. Például miért nem tud elaludni egy gimnazista az érettségi előtti este, miközben sokkal hasznosabb lenne számára egy álomban töltött, jó éjszaka? Hasonlóképpen, amikor népes közönségnek előadást tartunk, miért lesz egyszer csak emlékezetkiesésünk, miközben egészen addig nagyon is jól koncentráltunk a beszédünkre? Miért szenvedünk migréntől, amikor fontos döntést kell hoznunk? Miért megy el az étvágyunk, ha egy stresszes hírről értesülünk? Vagyis az agyunk miért fordítja a testünket fejjel lefelé, amikor elindul a stresszreakció? Pedig a stressz kezdetben pozitív folyamat, amelyet azért indít el az agyunk, hogy túléljünk. Most megnézzük, hogy a mai ember számára hogyan és miért lesz belőle hátrány.

Képzeljük el, hogy a szavannán vagyunk, és óvatosan követünk egy zebrát. (Hommage gyanánt Robert Sapolskynak és művének: Why Zebras Dont’t Get Ulcers (Miért nem lesz a zebráknak fekélyük?)) Az állat nyugodtan tengeti zebra életét, legel és sétál. Stressz-szintje a legalacsonyabban van. Hirtelen észrevesz a távolban egy éhes nőstény oroszlánt, stressz-szintje azonnal az egekbe szökik. Karl Pribram amerikai kutató azt a hipotézist állította föl, hogy az állatok négy ösztönnel rendelkeznek, ezek segítségével tudnak túlélni. Ezeket a 4 F-nek nevezte el: Feeding (táplálkozás), Fucking (szaporodás), Fighting (harcolás) és Fleeing (menekülés). Bennünket az üss vagy fuss, azaz a fight or flight láncolata érdekel, mert a gerinceseknél ez felel meg a stresszre adott első válaszstádiumnak. A zebra esetében a stressz (fight or flight) a nőstény oroszlán láttán csúcsosodik. Szimpatikus idegrendszere automatikusan reagál, szív- és tüdőműködésének és izomfeszültségének növelésével. Erre a meneküléshez, vagy ha kell, a harchoz van szüksége. Gátolja viszont az emésztést, az immunrendszert és a libidót, mert ezek az azonnali túléléshez hasztalanok. A zebra egyetlen cél érdekében mozgósítja minden erőforrását: a túlélésért. Ha a nőstény oroszlán láttán nyugodt maradt volna, valószínűleg nem élt volna sokáig. A nőstény oroszlánnál a stressz csúcspontja megfelel a zebráénak, csakhogy azt az éhhaláltól való félelem váltja ki. Amikor meglátja a zebrát, minden energiáját mozgósítja, hogy megpróbálja elkapni és megenni. A stressz tehát minden gerincesnél elsőrendű funkció, mert a túlélést részesíti előnyben. Életveszélyben semmire sem jó, ha az energiát az emésztésre, a libidóra vagy egy vírus leküzdésére vesztegetjük. Viszont a leghathatósabb izomrendszerre van szükségünk. Fontos megjegyeznünk, hogy az állatoknál a stresszcsúcs nem tart sokáig: amint elmúlt a veszély, paraszimpatikus idegrendszerük (a szimpatikus rendszer gátló kiegészítője) átvált, és minden visszatér a rendes kerékvágásba. A zebra jelenetét most alkalmazzuk ősünkre, a Homo sapiens sapiens-re - mielőtt megtelepedett –, mert ugyanazzal a biológiai

rendszerrel és agyi kapacitással rendelkezett, mint mi. Képzeljük el, amint bogyókat gyűjtöget nyugodtan. Egyszer csak zajt hall a lombok felől. Ez a zaj bistabil, kettős értelmű inger, ő pedig két lehetőség előtt áll. Vagy egy közeledő ragadozóról van szó, vagy a lombok közt fújó szélről. Mondjuk, a sapiens sapiens agya a „ragadozó” mellett dönt. Ekkor stresszreakciót indít el. Idegrendszere az azonnali túlélésért mobilizálódik, izmai összehúzódnak, légzése gyorsul, bogyóit otthagyja, és a lehető leggyorsabban futásnak ered, hogy legyen esélye a túlélésre. Ha végül is csak a szél volt az, annyi baj legyen, a semmiért futott, elvesztette a bogyógyűjteményét, és szakad róla a víz. Ha a második lehetőséget választja, és folytatja a gyűjtést, azt gondolva, hogy a zajt az ágak közt motozó szél okozza, a sapiens sapiens annak a veszélynek teszi ki magát, hogy fölfalja egy éhes ragadozó. A két lehetőség közül az első nyilvánvaló evolúciós előnyt jelent a másodikhoz képest: a sapiens sapiens inkább erősebben reagál, semmint annak a veszélynek tegye ki magát, hogy fölfalják. Azok részesítették előnyben a vaklármát – ahelyett, hogy a veszélyt figyelmen kívül hagyták volna –, akik a Homo sapiens sapiens túlélő egyedei, vagyis akiket őseinknek nevezhetünk; ők döntöttek úgy, hogy a semmiért stresszreakciót indítanak el, nehogy annak a veszélynek tegyék ki magukat, hogy fölfalják őket. Most képzeljük el, hogy ősünk, a sapiens sapiens egy barlangban lefekvéshez készülődik. Lefekvés előtt a távolban egy hiúz csillogó szemét pillantja meg. Nem megy aludni, ellenkezőleg, őrt áll. Félálomban tölti az éjszakát, a legkisebb zajra is fölriad, így ellenőrizheti, hogy a hiúz nem jött-e közelebb. Ha ugyanilyen helyzetben nincs egyedül a barlangban, és magát a hiúzt nem látja, csak leolvassa a stresszt egyik társának az arcáról, ez valószínűleg őt is előre fogja stresszelni, hogy szükség esetén futásnak eredhessen. A stressz terjedése igen hasznos társadalmi jel a veszély minden kontextusában. Az ember háromszázezer éven keresztül így kondicionálódott a szinte automatikus stresszreakcióra, mihelyt a túlélését kockára tévő kettős helyzetbe került.

A stresszt tehát fizikai veszélyre adott fiziológiai reakcióként határozhatjuk meg, amely évezredek alatt lehetővé tette a számunkra, hogy ellenséges környezetben a lehető legjobban mozogjunk és védjük magunkat, túléljünk és fejlődjünk. Ugyanakkor az emberi evolúció bizonyos stádiumában az ember letelepedett, és az egyik életmódból – amelyben a veszély nagyobbrészt a körülötte lévő ragadozók jelenlétéhez kötődött – modern életmódba lépett át, amelyben a veszélyek már kevésbé voltak közvetlenek és fizikaiak (határidők, szegénység, munkaterhelés, nyilvános beszéd stb.). Ma azok a veszélyek, amelyekkel szembetaláljuk magunkat, többnyire pszichológiaiak: ha megkérdeznének bennünket, mi a fő stresszforrásunk, kevés az esély arra, hogy azt feleljük: egy éhes hiúz. Inkább a fölhalmozódó számlák, az adók, a felettesünk… Ez az életmódváltozás evolúciós léptékében viszonylag gyorsan ment végbe, így a stressznek nem nagyon volt ideje arra, hogy alkalmazkodjék azoknak a veszélyformáknak a fejlődéséhez, amelyeknek az ember ki volt téve. Az ember attól kezdve, hogy a fizikai veszélyből átkerült a pszichológiai veszélybe, stressz esetén olyan eszközt használ, amely már nem felel meg a szükségleteinek. Képzeljük el a következő helyzetet. Egy munkaértekezleten úgy döntöttünk, hogy olyan forradalmi ötletet jelentünk be a főnökünknek, amely előrelendítheti a karrierünket. De ha a beszéd pillanatában stressz hatása alatt állunk, az agyunk fight or flight mechanizmust fog elindítani: a szívverésünk gyorsul, az izmaink összehúzódnak. De hát nem akarunk sem elmenekülni a főnökünk elől, sem harcolni vele. Számunkra csak az érdekes, hogy sikerül-e a fölszólalásunk. Közben az agyunk számára ez jelképesen olyan, mintha egy vad ólálkodna körülöttünk. És mivel hirtelen minden erőforrásunk az azonnali túlélésért mobilizálódik, az, ami az agyunk számára néhány perccel korábban elsőbbséget élvezett, vagyis a fölszólalásunk tartalma, már nem élvez elsőbbséget. Így emlékezetkiesés áldozatai lehetünk. Míg az állatoknál vagy a sapiens sapiens-nél a fight or flight reakció egy ragadozó láttán egy pillanat kérdése volt, nálunk tartósan fennállhat a stressz. Márpedig a szervezetünk nem erre

való. Képzeljük el, hogy az agyunknak szinte megszakítás nélkül egy ragadozó közelgő támadása ellen kell védekeznie, hónapokon át. A várakozásban kimerülnénk. Arra vagyunk alkotva, hogy elviseljünk intenzív stresszcsúcsokat, de csak rövid ideig. Ugyanis a test nem bírja ki, hogy állandóan készenlétben, más szóval krónikus stresszállapotban legyen, végül lazít, „burn out-on” megy keresztül, kiég. Látva, hogy a stressz milyen hatással van az életfunkcióinkra és a szimpatikus rendszerünkre, jobban megértjük, hogy amikor valaki „burn out-on” megy keresztül – vagyis kiég –, miért dől ágynak magatehetetlenül. Amikor valaki stresszel, hasztalanul mondjuk neki, hogy nyugodjon meg, mert az agya azt mondja: életveszélyben van. Mintha azt mondanánk neki: „Jó, egy kicsit hagyd abba a túlélni akarást!” Ám mégiscsak léteznek olyan technikák, amelyekkel harcolhatunk a rossz stresszlökések ellen. Nagyon hatásosak a meditáció, a jóga, a nyújtás, a szívkoherencia technikái vagy a sport: azzal, hogy lassan lélegzünk, elvesszük az élét a fight or flight elsődleges reakciójának. Izmaink ellazulnak, a szívünk visszatér a megszokott ritmusába, mechanikusan kevésbé vagyunk stresszelve. Ha ellazítjuk a testet, akkor az agy csökkenteni tudja a stresszt kiváltó helyzet kettősségét, és azt kevésbé szorongáskeltővé teszi. Stressz esetén a következő információ megy az agynak: „Ez az értekezlet biztosan rendkívül fontos, különben miért is riadóztattam volna a testemet?” Ha tudatosan „ellazítjuk” a testünket, az agyunk inkább azt fogja mondani magának: „Ha a test is el van lazulva, akkor nincs nagy veszély.” E technikák mechanikusak és nem energetikaiak vagy misztikusak, mert közvetlenül fogják csökkenésre bírni a stresszt, amikor elvesszük az élét a fight or flight reakciónknak, és így a szorongásuknak is.

Stressz és szorongás: ugyanaz a harc? Hajiunk arra, hogy a stressz és a szorongás szót úgy használjuk, mintha fölcserélhetők lennének. Valójában a két kifejezés két, némiképp eltérő jelenséget ír le. A stressz okát azonosíthatjuk, és amint ez az ok eltűnik, maga a stressz is enyhül. Például ha egy vizsga miatt ér bennünket stressz, mihelyt túl vagyunk a

megpróbáltatáson, lazíthatunk. A szorongásnak viszont nincs szüksége tárgyra, így meghatározatlan ideig is eltarthat. A szorongásnak bizonyos esetekben eleinte még csak meghatározott oka sincs; aggódhatunk anélkül, hogy akár csak nagyjából is tudnánk, miért. A stressz és a szorongás befolyásolja, ahogyan a világ kettősértelműségét redukáljuk, és így a torzításainkra is hat. Tanulmányok kimutatták, hogy a szorongásos személyek bizonyos szavak kettősértelműségét negatívabb irányban csökkentik, mint mások. Ha egy szorongásos embertől megkérdezzük, hogy mit jelent a mug szó, melynek több angol jelentése is van, az egyik közülük semleges: bögre, a másik negatív: támadni (to mug), hajlamos azt válaszolni, hogy azt jelenti: támadni. Ezt nevezik az értelmezés torzításának. A figyelem torzításai azoknál jelentkeznek, akik másfajta szorongásos zavarban, fóbiákban szenvednek. Egy pókfóbiás gyorsabban tud észrevenni egy pókot, mint az átlagember. Amint fölfedezte a pókot, le nem veszi róla a szemét, hogy megbizonyosodjék, nem mozdul-e meg. Ezt vonzás-taszítás sémának nevezzük, és az erős hiperéberség érzéséhez kötődik. A stressz és a szorongásos zavarok gyakran az interperszonális kapcsolataink megromlásának okozói, mert amikor szorongunk, szisztematikusan negatív módon redukáljuk a kettősértelműséget. Vegyük a közösségi fóbia esetét. Rendkívüli félelemként értelmezhetjük a különböző helyzetekben, a nyilvános beszédtől kezdve a legközönségesebb dolgokig, mint például reklamáció az üzletben, vagy amikor egy kancsó vizet kérünk az étteremben. Azok, akik ebben érintettek, e helyzeteket illetően negatív értelmezési torzítással rendelkeznek; ezek a helyzetek – az átlagosnál erősebben – arra kényszerítik őket, hogy negatív szándékokat tulajdonítsanak olyan cselekedeteknek vagy szavaknak, amelyek nem okvetlenül negatívak. E prizmán keresztül értékelik az emberek tekintetét, és szinte rendszeresen fedeznek föl bennük negatív ítéletet. Egy kutatócsoporttal a következő kísérletet végeztem el: több, közösségi fóbiától sújtott személynek egy képernyőn női és

férfiarcokat mutattunk, melyek felváltva különböző érzéseket fejeztek ki: undort, örömöt, meglepetést, szomorúságot. Ugyanezt elvégeztük olyan személyekkel is, akik nem szenvedtek közösségi fóbiában. Egy szemkövető szerkezet segítségével meg tudtuk figyelni, ahogyan a személyek két csoportja vizsgálta a mutatott arcokat. Az eredmények azt mutatták, hogy a fóbiások gyors pásztázás után átugrottak a szemen, majd az arc alsó részén időztek, azután gyakran, de lopva visszatértek a szemre. A nem fóbiások megfordított háromszögben tanulmányozták az arcot, a szemektől a száj felé (ami megfelel a normális tanulmányozásnak). A fóbiásoknál a másik tekintete ugyanazt a vonzási-taszítási és hiperéber reakciót indítja el, mint a pókfóbiásoknál a pók. A társadalmi fóbia megelőlegezéssel működő szorongási forma, amely hozzájárul ahhoz, hogy az illető jobban elforduljon a társaságtól. Ha közösségi fóbiánk van, és meghívnak bennünket egy italra a kollégákkal, vagy felkérnek, hogy nyilvános beszédet tartsunk, megelőlegezzük a helyzetet, és csökkentjük a kettősértelműséget, mondván, természetesen veszély lesz. Több nappal az esemény előtt fight or flight mechanizmust indítunk be, és az adott napon képtelenek leszünk elmenni az eseményre, mert túlságosan veszélyesnek fogjuk ítélni. Azzal azonban, hogy kikerüljük, kockáztatjuk, hogy tovább súlyosbítjuk elszigeteltségünket, és így megerősítjük a fóbiánkat. Igazi ördögi kör. Különböző szinteken különböző szorongási formák áldozatai lehetünk, és ezek hatással vannak interperszonális kapcsolatainkra. Ha valaki bizonyos népcsoportoktól, például bizonyos etnikumoktól fél, elképzelhető, hogy tetteiket az értelmezési torzítás alapján fordítja le. Az Egyesült Államokban a Yale Egyetem kutatói megfigyelték, hogy az iskolában a fekete gyerekeket gyakrabban utasították osztályismétlésre, mint a fehéreket. Több tanítóval is beszéltek, és megkérdezték, miért. A tanítók azt mondták, hogy a bőrszín-bukás összefüggés teljesen véletlen, és határozottan visszautasították, hogy eleve rasszisták volnának. A kutatók ezután egy videót mutattak tanulókról egy osztályteremben. Megkérték a tanítókat, hogy határozzák meg a tanulók „problémás” viselkedését. A kutatók szemkövető szerkezet

segítségével megállapították, hogy a tanítók hosszabb ideig figyelték a fekete bőrű gyerekeket – akiket a fejükben többnyire zavarkeltőkkel azonosítottak –, mint a fehér bőrű gyerekeket. Amikor a tanítók megismerték e kísérlet eredményét, mindannyian azt állították, egészen addig nem voltak tudatában, hogy az osztályban a fekete gyerekekhez torzított attitűddel fordulnak. Egy másik kutatócsoport önként vállalkozó, mindenféle származású és mindenféle korú amerikainak fehér és fekete férfiak képét mutatta, akik közül némelyek rájuk céloztak egy fegyverrel, míg a többiek nem. A résztvevők előtt egy gomb volt. Az utasítás a következő: megkérik őket, nyomják meg a gombot, ha fegyveres férfit mutatnak, és semmit se csináljanak, ha fegyvertelen férfit látnak. Az eredmények azt mutatják, hogy a résztvevők gyorsabban nyomták meg a gombot, amikor fegyveres fekete férfit mutattak nekik, mint amikor ugyancsak fegyveres fehér férfit. A fekete és fegyveres férfi fényképe láttán észlelt veszély gyorsabban aktiválta a stresszmechanizmust minden résztvevőnél, saját bőrszínüktől függetlenül. A szorongást keltő implicit torzítás miatt – amelyet egy ember bőrszíne határoz meg, nem pedig a kezében tartott fegyver – a kettősséget különbözőképpen redukálják. Ez arról tanúskodik, hogy az Egyesült Államokban létezik előzetes társadalmi ítélet, mely szerint a feketék veszélyesebbek, mint a fehérek. *** Amikor legközelebb negatívan értelmezünk egy helyzetet, vagy valakiről negatív véleményt alkotunk, hasznos azon elgondolkodnunk, hogy vajon nem vagyunk-e „feszültek”. Az állkapcsunk össze van szorítva, szívünk erősen ver: e jeleknek figyelmeztetniük kell bennünket, milyen a stresszállapotunk, és segítségükkel kritikai távolságot kell tartanunk attól, amit érzünk; így kell kialakítanunk az értelmezésünket vagy meghoznunk ítéletünket. Ezek a jelek gyakran észrevehetetlenek, mert stresszmechanizmusunk túlságosan gyorsan kapcsol be. Viszont könnyebb őket földeríteni olyan helyzetekben, amelyekben maga a megelőlegezés váltja ki a stresszt, és ez nagyobb mozgásteret ad arra, hogy kijavítsuk az elsietett értelmezéseket. Amikor tudom, hogy

egy leendő vizsga miatt stressz alatt leszek, fölkészülhetek azzal, hogy relaxációs gyakorlatokkal enyhítem a stresszt, és így az adott napon nyugodtabb lehetek. *** Bizonyos „elsődleges” mechanizmusaink, mint a stressz, nem idomultak életmódváltozásainkhoz, mindenesetre egyelőre nem. Egyébként érdekes volna megvizsgálni, hogy az emberi faj hány évszázad vagy évezred alatt fogja megváltoztatni a stresszhez való viszonyát. Addig pedig gyakorolhatunk, hogy jobban megértsük a stresszre adott reakcióinkat, hogy megelőzzük azokat, és amikor lehetséges, lejátsszuk, mert ezek alakítják a többiekhez és a világhoz való viszonyunkat, befolyásolják véleményünket és vélekedésünket.

5. Bizonyosságaink illúziója „Tudod, van valami ijesztő ezen a Földön. Az, hogy mindenkinek megvan a maga igaza.” JEAN RENOIR: A játékszabály

Detektívként gondolkodunk

vagy

ügyvédként

Tegyük föl, érzékenyek vagyunk a GMO veszélyeire, és azt gondoljuk, a GMO rossz hatással van az egészségre. Ha megkérnek bennünket, hogy válasszunk a genetikailag módosított kukorica és a biokukorica közül, és mindkettő ugyanannyiba kerül, afelé hajiunk, amely genetikailag nem módosított. Most képzeljük el, hogy egy cikket mutatnak nekünk, amely azt magyarázza: ma semmi sem bizonyítja a GMO egészségre káros hatását. Nagy esély van arra, hogy csak átfutjuk vagy el sem olvassuk, és eleve elvetjük azokat a gondolatokat, amelyeket a cikkben védenek, mert ellentmondanak a mi gondolatainknak. Pedig máig egyetlen meggyőző tanulmány sem mutatta ki, hogy a GMO káros az egészségünkre. Amióta mezőgazdaság létezik, az ember azon fáradozik, hogy növény- és zöldségfajokat keresztezzen, tehát genetikailag módosítsa őket. Giovanni Stanchi híres festményén egy magokkal teli görögdinnyét látunk, melynek jobbára fehér húsa hat elkülönített cikkelyre van osztva. Ez a tizenhetedik századi görögdinnye egészen más, mint amit ma eszünk, melynek fejlődése sokáig tartó emberi beavatkozás eredménye. Napjainkban azok a viszonyok jelentenek problémát, amelyek között a multinacionális vállalatok – mint például a Monsanto – eljárnak, és problematikus a biológiai sokféleségre leselkedő veszély, amely a túlzott ipari gyakorlatból ered. Ha fordítottunk volna időt arra, hogy elolvassuk az említett cikket, akkor a GMO-ról folyó vitában új távlatokat nyitottunk volna a gondolkodásunkban, és talán felülvizsgáltuk volna ítéletünket. Más szóval a gondolkodásunk a hajlékonyságában gazdagodott volna. De hagytuk, hogy az elsődleges vélekedésünk elvakítson bennünket. Itt most nem arról van szó, hogy állást foglaljunk a GMO mellett vagy ellen, hanem egyszerűen arról, hogy e

példán keresztül érdekeljen bennünket a motivált érvelés, és hogy földerítsük esetleges buktatóit, hogy azután minél jobban elkerüljük őket. A torzítás ugyanis afelé terel bennünket, hogy elsősorban olyan gondolatoknak higgyünk, melyek egybeesnek a mi gondolatainkkal. Valójában ez a példa azt hangsúlyozza, hogy amikor bizonyos, számunkra nagyon fontos témákkal van dolgunk, akkor spontán módon működünk, akár egy ügyvéd, aki már eldöntötte, hogy védence ártatlan, és mindent megtesz a védelméért. Olyan érvrendszert használ, amelyet előzetes megfontolás alapozott meg. ‘falán meg kellene tanulnunk gyakrabban alkalmazni a vizsgálóbíró vagy a detektív hozzáállását, aki lépésről lépésre követi a jeleket, hogy azokból jusson el a fölépített megoldáshoz, vagyis hogy deduktív érvelést tegyünk magunkévá. Nem arról van szó, hogy mindig és egészében elvessük vélekedéseinket, hanem hogy olykor tartsunk tőlük távolságot, szánjunk időt az árnyaló vagy ellentétes szempontok megfontolására. A 2004-es amerikai elnökválasztás alkalmával, amikor George W. Bush és John Kerry állt egymással szemben, Drew Westen, az Atlantai Egyetem pszichológia- és pszichiátriaprofesszora azt akarta kimutatni, hogy a motivált érvelés elfogadásával könnyebben hihetünk a vélekedéseinkhez igazodó igazságban, és ellenállunk azoknak, amelyek ellentmondanak nekik, kivált politikai kontextusban. Westen összehívott harminc, a politikai kampányban igen elkötelezett embert; tizenöt a Demokrata Párthoz, tizenöt pedig a Republikánus Párthoz tartozott. A kísérlet három ütemben zajlott le. Westen először mind a harmincnak felolvasta Bushnak egy olyan, a kampányában fontos témáról szóló kijelentését, mint a közel-keleti háború, azután egy másik beszédéből idézett, amelyben az elnökjelölt ellentmondott önmagának. Ugyanígy járt el Kerry esetében is: egy környezetvédelemről szóló kijelentés, majd egy ennek ellentmondó. Majd egy „semleges” személytől idézett (színész vagy sportoló), aki ugyancsak ellentmondott önmagának, nyilvánosan.

Westen ezek után arra kérte a résztvevőket, hogy minősítsék ellentmondásaik súlyosságát. Az eredmények szerint a demokraták Bush ellentmondásait sokkal súlyosabbaknak ítélték, mint a Kerryéit, és fordítva. Amikor politikailag „semleges” személyről volt szó, aki ugyanannyira mond ellent önmagának, mint a két elnökjelölt, a demokraták és a republikánusok egyaránt úgy vélték, hogy ez az ellentmondás közepesen súlyos. Drew Westen ezzel párhuzamosan a résztvevők agyi aktivitását is rögzítette funkcionális képalkotással (amely az agyi aktivitást mágneses rezonancia segítségével teszi láthatóvá). Az eredmények azt mutatták, hogy a demokraták és a republikánusok különböző agyi területeket használtak attól függően, hogy politikai vagy semleges szereplőről volt-e szó. Ez azt mutatja, hogy jelentősen eltérő idegsejt-hálózatok léteznek a motivált érvelésre és a semleges érvelésre, vagyis amikor a tárgyhoz nincs érzelmi kötődés. Érvelésünket gyakran a kultúránk, tapasztalataink, vélekedéseink határozzák meg, még akkor is, ha olyan kérdésekről van szó, amelyek elsőre általános érvényűeknek és kétségbevonhatatlanoknak látszanak. Ez történik például akkor, amikor olyan erkölcsi kérdésekről van szó, mint az incesztus. A vérfertőzést egyszerre és spontán módon elítéljük anélkül, hogy pontosan meg tudnánk határozni az okokat, amelyek miatt ellenszenvet érzünk. Ennek kimutatására Jonathan Haidt, a morális és etikai kérdések kutatója és szakértője a következő kísérletet végezte el. Több szociálpszichológus kollégáját összehívta, és az alábbi helyzetet adta elő. Julie és Marc testvérek, és a nyári szünetekben együtt utaznak. Egyik éjszaka, amikor egyedül vannak egy partközeli kunyhóban, úgy döntenek, mulatságos lenne, ha szeretkeznének. Julie fogamzásgátlót szed, de Marc ennek ellenére óvszert használ, hogy Julie semmiképpen se essen teherbe. Mindketten örömüket lelték benne, de megegyeznek, hogy többször nem fekszenek le egymással. Titokként akarják megőrizni ezt az éjszakát, amely megerősíti a kapcsolatukat. Haidt ezek után megkérdezte a kollégáit, mit gondolnak erről a helyzetről, és arról, hogy Julie-nak és Marcnak nincs lelkiismeret-furdalása. „Erkölcsi

döbbenetet” látott. Anélkül, hogy erkölcsi ítéletüket meg tudták volna indokolni, mindannyian úgy vélték, ez a helyzet visszataszító és elítélendő. Itt csaknem motivált erkölcsiségről beszélhetnénk.

Az „ólmeleg buborék” és az infox A világ észlelésének ez a motivált módja veszélyes lehet, ha nem próbáljuk időről időre megnyitni elménket az ellentmondásokra. Fontos, hogy az éppen vizsgált kettősség redukálásával óvatosak legyünk, különösen olyan tárgyakkal kapcsolatban, amelyekhez szubjektiven kötődünk. A közösségi oldalak és a folyamatosan áradó információk korában hatalmas mennyiségű információhoz férhetünk hozzá, minden elképzelhető témában. Így tehát könnyű közöttük olyat találni, amellyel megmagyarázhatjuk okfejtésünket, és megerősödhetünk vélekedéseinkben. Sőt, a dolog még messzebbre is vezet: a közösségi oldalakon olyanokat „követünk”, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak, elsősorban az ő posztjaikat és híreiket nézzük, és ez megerősíti meggyőződésünket. Így alakulnak ki az ólmeleg „buborékok”, különösen olyan, ideológiailag hangsúlyos kérdésekben, mint a politika, a vallás, a vegánság, a GMO, a sárgamellényesek stb. Emiatt még inkább polarizálódik a társadalmunk, és csökken a szellemi hajlékonyságunk, vagyis az a képességünk, hogy megváltoztassuk a véleményünket és azt a tulajdonságunkat, hogy a legkevésbé torzítva építsük be a bennünket érő új információkat. Ha a sárgamellényesek mellett vagyok, csak a rendőri erőszakot fogom látni, és figyelmen kívül hagyom, hogy az én csoportombeliek is követnek el erőszakot. És fordítva, ha ellenük foglalok állást, akkor a rombolók és tüntetők erőszakosságára fogok összpontosítani, és elítélem a mozgalmat anélkül, hogy meglátnám, tagjainak nagy része békés, és olykor a rendőrség is erőszakos. Amikor egy információ megerősíti a vélekedéseinket, nemigen kutatjuk, hogy igaz-e, vagy hamis, és szívesebben megosztjuk, így terjesztjük a lehetséges infox– okat. Ha például nem hiszek a globális fölmelegedésben, mert úgy gondolom, hogy az éghajlat és az időjárás ugyanaz, akkor hajlamos leszek továbbtweetelni Donald

Trump elnök február 10-i üzenetét, amelyben Amy Klobuchart bírálja, mondván, „büszkén beszél a globális fölmelegedés elleni harcáról, miközben egy hóvihar kellős közepén van. Rossz időzítés!” Most nem beszélnünk az infox továbbadásáról – a könyv utolsó részében részletesen visszatérünk rá –, de furcsa példával szolgálhatunk a politika világából, amely azt mutatja, hogy hajlamosak vagyunk a forrás és az érvényesség ellenőrzése nélkül továbbadni olyan információkat, amelyek korábbi gondolatainkat erősítik. 2014-ben Christine Boutin a Le Gorafi szatirikus újságnak a családtörvényről szóló egy cikkét tweetelte: „Családtörvény – a kormány nem hajlandó »meghátrálásról« beszélni, inkább »az előrelépés későbbi lehetőségű átmeneti stratégiáját« emlegeti”, és ezzel sok gúnyt zúdított magára. Az infox forrásának néha az a célja, hogy manipulálja és dezinformálja a közvéleményt, a terjedése viszont gyakran jó szándékú embereknek köszönhető, akik hisznek benne, és azt gondolják, üdvös tájékoztató munkát végeznek. Az a hajlamunk, hogy kizárólag a gondolatainkat, véleményünket és vélekedéseinket erősítő információkat választunk, a leggyakoribb kognitív torzítás: ez a megerősítő torzítás. Működik ez a politikában vagy a vallásban, de a könnyebb témákban is, például a horoszkópban. Azokra az elemekre összpontosítunk, amelyek azt erősítik, amit hiszünk és különösen szeretnénk hinni, és elsiklunk azok fölött, amelyek nem érvényesek ránk vagy zavarnak bennünket. Hasznos, ha tudatában vagyunk ezeknek a torzításoknak és azoknak a csapdáknak, amelyeket az agyunk állít saját magunknak. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezeknek a torzításoknak pozitív oldaluk is van, és gyakran javítanak interperszonális kapcsolatainkon. Néha a választási torzítás miatt döntünk úgy, hogy csak kellemes pillanatokra emlékszünk – amelyeket a rokonainkkal töltöttünk –, és nem a vitákra vagy nehéz pillanatokra. Ugyanígy, amikor fölhív egy barátunk, és azt feleljük, „éppen rád gondoltam”, megerősítő torzítást indítunk be, és megfeledkezünk minden olyan alkalomról, amikor erre a személyre gondoltunk, miközben nem hívott föl bennünket. E torzítások nélkül nehezebben tudnánk társadalmi kapcsolatokat kialakítani.

Egy torzítás takarhat egy másikat Amikor olyan téma iránt érdeklődünk, amellyel kapcsolatban ideológiailag hangsúlyos a véleményünk (bevándorlás, környezetvédelem, adórendszer stb.), akkor bizonyos elemeket el fogunk különíteni, amelyek abba az irányba tartanak, amelyben mi is hiszünk. Így egyszerre megerősítő és választási torzítást is elindítunk. Vegyünk példának politikai weboldalakat, amelyekre a nagyon erős választási torzítás jellemző. Ezek az oldalak ideológiai megközelítésük védelmében kiválasztják az információ egy részét egy adott témában. Ez a helyzet például az úgynevezett „újrainformáló” oldalakkal, mint a Fdesouche, az LDCNews, a Novopress vagy a Libertés TV, amelyek szélsőjobboldali eszméket akarnak elfogadtatni a közvéleménnyel. Két francia kutató, Yannick Cahuzac és Stéphane François alapos tanulmányt tett közzé, amely szerint ezek az oldalak nemcsak a propagandát szolgálják, hanem hamis információkat közölnek tudatosan, vagy ha azok megfelelnek is az igazságnak, akkor csonkák vagy hamis kiegészítéssel adják közre őket. Tehát ezek az oldalak az információval azt közölnek, amit csak akarnak, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a dezinformációval híveket gyűjtsenek maguknak. Így kialakul egy szélsőjobboldali online ólmeleg buborék, amelyet ma fasoszférának hívnak. (Vigyázat, ez nem azt jelenti, hogy a többi médium mindig igazat mond. Egyszerűen csak kevesebb hamis dolgot állít.) Az influenszerek a közösségi oldalakon szintén eszközként használják a választási torzítást, karöltve a megerősítő torzítással. A többségük kizárólag azt mutatja, amit a követőik látni akarnak: luxusszállodákat, mennyei plázsokat, tökéletes testeket és tökéletes sminket. Az utóbbi időben az ausztrál Essena O’Neill nyomán egyre több influenszer leplezi le az Instagramon mutogatott, „fake life”-nak nevezett jelenséget. Ez az „álomszerű élet” az olvasók számára frusztráció forrása, mert a fényképek azt az érzést táplálják bennük, hogy az életük középszerű; az influenszerek számára pedig azért frusztráló, mert óriási rajtuk a nyomás, hogy csakis olyan képeket posztoljanak, amelyek az említettek szintjén vannak. Vagyis hogy

ne hízzanak semennyit sem, hogy semmit se mutassanak meg a tökéletlenségükből. Végül mindenki veszít az ügyön: az influenszer is és az olvasó is. *** Még ha tisztában vagyunk is azzal, hogy az agyunk megtréfál, nehéz állandóan racionálisnak maradnunk, beérnünk a detektív nézőpontjával, és örökösen objektiven gondolkodnunk. Ez részben abból a feszültségből származik, amely a vélekedésünk, véleményünk és az ellentmondásos információk között húzódik. Ez a feszültség a kognitív disszonancia.

6. A kognitív disszonancia „Könnyebb rászedni az embereket, mint meggyőzni arról, hogy rászedték őket. ” ISMERETLEN SZERZŐ (tévesen Mark Twainnek tulajdonítják) Az optimális motorikus és agyi működés megtartásához minden élő szervezet belső egyensúlyi állapotra törekszik, amelyet homeosztázisnak nevezünk. E szabály alól az ember sem kivétel. Maratont futunk a nyár kellős közepén, és amikor a célhoz érünk, ki vagyunk száradva. Ahhoz, hogy az agy visszaállítsa a homeosztázist, különböző jeleket küld a testünk különböző részeibe: a vesének azt mondja, termeljen kevesebb vizeletet, a pórusoknak azt, hogy csökkentsék a verejtékezést, a nyálmirigyeknek, hogy lassítsanak, mert tőlük ered a szomjúságérzet. Ez az egyensúlyi állapot a testi és a kognitív működés számára egyaránt kívánatos. Amikor az információk ellentétbe kerülnek preferenciáinkkal, meggyőződésünkkel, vélekedésünkkel vagy viselkedésünkkel, feszültséget érzünk, amely megtöri a homeosztázist. Ezt az állapotot Leon Festinger amerikai pszichológus hatvan évvel ezelőtt foglalta elméletbe, és a kognitív disszonancia nevet adta neki. Munkájában azt mutatja be, hogy az agy természetesen törekszik arra, hogy csökkentse ezt a feszültséget. Jean de La Fontaine meséje, A róka és a szőlő eléggé mulatságos leírását adja a kognitív disszonanciának: Róka koma a szőlőhegyre tartott. A farkas megkérdezte: „Mit akarsz ott?” Felelt a róka: „A tyúkpecsenye Után jólesnék egy kis csemege.” És ment. A szőlőben a lugasok Léceiről dúsan lógott a sok Finom fürt. Rókánk lábujjhegyre állva Ágaskodott utánuk, de hiába: nem érte el, s búsan elkullogott. Az első, akivel találkozott, a farkas volt; így hunyorgott feléje:

– „Nos, ízlett?” – “Mi?” – „A csemege!” – „Miféle csemege?” – „Hát a szőlő!” – „Ja vagy úgy? Nem kellett. Utálom a savanyút.” A róka éhes, mindent odaadna egy kis szőlőért. Tehetetlensége, hogy nem éri el a szőlőt, feszültséget hoz létre benne, tehát disszonanciába lép. Hogy visszatérjen a kognitív homeosztázis állapotába, módosít a szőlő értékén, és megváltoztatja a véleményét, hogy azt összhangba hozza a tehetetlenségével. Miközben a szőlő teljesen érett, a róka meggyőzi magát, hogy még túlságosan zöld, és savanyú szőlőt nincs kedve enni. La Fontaine fontos kérdéssel fejezi be a meséjét: ez az irracionalitás végül is ártalmas-e, vagy jótékony, hiszen a segítségével sikerült föloldani a belső feszültséget, és elkerülni a frusztrációt. Ugyanez a dinamika működik a dohányosoknál is: már nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy a cigaretta csapás, sárgítja a fogat, elősegíti a krónikus hörghurutot, növeli a tüdőrák, a terméketlenség, valamint a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát stb. A dohányos a disszonancia feloldására kitalál ad hoc igazolásokat, mint például „most túlságosan stresszben vagyok”, „a dohányzás segít, hogy ne hízzam”, „túl fiatal vagyok ahhoz, hogy rákos legyek” stb., és tovább dohányzik, mígnem túlságosan nagy lesz a disszonancia, és kénytelen lesz abbahagyni (például terhesség vagy egy közeli hozzátartozó cigarettával kapcsolatos halála miatt). Festinger 1956-ban megjelent, When Prophecy Fails (Amikor a jóslat csődöt mond) című munkájában beszámol arról, milyen tapasztalatokat szerzett, amikor sikerült bejutnia egy apokaliptikus kultuszszertartásra. A könyvben a Marian Keech álnéven szereplő Dorothy Martin azt állította, hogy földönkívüliektől üzenetet kapott, és arra figyelmeztetett, hogy 1954. december 21-én világvége lesz. Meg volt győződve a prófécia hitelességéről, és sikerült manipulálnia a hívek egy csoportját; a tagok készen

álltak arra, hogy mindent hátrahagyjanak, és kövessék őt a repülő csészealj fedélzetén, amely az Apokalipszis napján majd értük jön. Festinger hónapokkal a végzetes időpont előtt és után belülről figyelte meg a csoportot. Az adott napon semmi sem történt. Ekkor Marian Keech bejelentette a híveinek, hogy a Föld megmenekült a „jó és világosság” erőinek köszönhetően, amelyeket a szektának sikerült elterjesztenie a világban. Festinger elmondja, hogy ebben a pillanatban a hívek körében meglepő dolog történt: szó sem volt arról, hogy hitüknek hátat fordítsanak, ellenkezőleg, ádáz térítő munkába kezdtek. Azoknál, akik rengeteg időt, pénzt és érzelmet fektettek a szektába és programozott világvégehitükbe, a jóslat kudarca erős kognitív disszonanciaállapotot hozott létre. Egyensúlyuk visszanyeréséért meggyőzték magukat, hogy az ő cselekvésük révén sikerült elkerülni a katasztrófát, és inkább racionalizálták a kudarcot, mintsem elfogadták volna, hogy rászedték őket. Konfabuláltak, összefüggő történetet találtak ki különböző töredékekből, hogy megnyugodjanak: jól választottak, amikor Marian Keech szektájához szegődtek. Az, hogy a világ nem omlik össze, megerősítette, nem pedig meggyengítette hitüket. Ez a példa szélsőséges, de Festingert arra ösztönözte, hogy a kognitív disszonanciát laboratóriumi körülmények között tanulmányozza. Egy kísérletben fölkért alanyokat, hogy külön-külön végezzenek el egy egyhangú és rendkívül unalmas feladatot. Négyzet alakú lapokat tett egy asztalra. Egymás után hívta a résztvevőket, és arra kérte őket, hogy egy órán keresztül negyed fordulattal fordítsák el a lapokat, de semmi további magyarázatot nem adott arra, hogy ez mire jó. Festinger egy óra elteltével minden egyes alkalommal, minden egyes résztvevőnek elmondta, hogy a kísérletnek vége, de még szüksége volna egy kis segítségre. Azt állította, hogy az asszisztense távol van, és arra kérte az éppen végzett résztvevőt, hogy mondja azt a következő alanynak (aki valójában az asszisztense volt), hogy nagyon kellemes volt elvégezni a kísérletet. Festinger azzal áll elő, hogy jutalmazza ezt a szolgálatot: egy dollárt ajánlott a résztvevők egyik felének, húszat a másiknak.

Mindannyian elfogadták az egyezséget. Festinger, miután fizetett, külön-külön arra kérte őket, mondják meg tényleg, hazugság nélkül, hogy csakugyan olyan kellemes volt-e a kísérlet. Előszörre azt gondolhatnánk, a legtöbb pénzt kapó alanyok színlelik azt, hogy kellemesebbnek találták a kísérletet. Valójában azok állították a leghatározottabban, hogy értékelik a kísérletet, akik egy dollárt kaptak. Abban a csoportban, akik húsz dollárt kaptak, a pénzbeli ellenszolgáltatás elégséges kiegészítő információnak bizonyult ahhoz, hogy ellensúlyozza a kísérletben elvesztegetett időt, és föloldja a disszonanciát. A jobban fizetett kísérleti alanyok így gondolkodtak: „A feladat ugyan unalmas volt, de legalább jól megfizettek, fölösleges bármi mással igazolni.” Viszont akik egy dollárt kaptak, kénytelenek voltak megváltoztatni a kísérletről alkotott véleményüket, mert így racionalizálták, hogy egy órát elvesztegettek az életükből. Őszintén kezdték hinni, hogy érdekes volt részt venni a tudományos kísérletben, még ha egyhangú volt is. Festinger a kognitív disszonancia csökkentésében három ütemet határozott meg: legelőször is meg kell határozni azt az eseményt, amely a disszonanciát előidézi, azután változtatni kell a viselkedésünkön vagy a vélekedésünkön, hogy újra megtaláljuk az összhangot, végül pedig szükség esetén újabb információkat kell hozzákapcsolnunk, amelyek csökkenthetik a disszonancia hatásait (esetünkben ez a szolgálatért kapott pénz). A kognitív disszonancia csökkentése gyakorta fölbukkanó jelenség a hétköznapi életünkben, és megint csak azt mutatja, menyire képesek vagyunk a valóság torzítására, ha gondolatainkat és viselkedésünket összhangba kell hoznunk. A dohányosoknál megfigyelhető, kognitív disszonanciát redukáló mechanizmus lép működésbe akkor is, amikor húst eszünk, miközben tudjuk, hogy az állatokat milyen szörnyű körülmények között tartják és ölik meg, vagy tudjuk, hogy ez a hústermelés milyen szén-dioxidkibocsátással jár. Vagy amikor továbbra is vásárolunk egy széles körben árult, X vagy Y márkájú ruhát, noha tisztában vagyunk azzal, hogy nagyon is kétes körülmények között készül.

Hogyan manipulálunk disszonanciával?

másokat

a

kognitív

Amikor e mechanizmusnak tudatára ébredünk, szándékosan fölhasználhatjuk másokkal szemben. Benjamin Franklin leírja az önéletrajzában, hogyan intézte kapcsolatát egy harcias politikai ellenfelével, amikor az hatalmon volt. Tudta, hogy az az ember lelkesen gyűjti a régi könyveket. Franklin egyszer levelet írt neki, amelyben bizonyos könyveket akart kölcsönkérni, és ha lehet, különösen egy „nagyon ritka és nagyon értékes könyvet” El tudjuk képzelni, amint e váratlan kérés miatt Franklin ellenségét hatalmába keríti a disszonancia, és őrlődik a kétféle nézőpont között. Az egyik a Franklinról alkotott negatív véleménye, a másik, hogy könyvet kért tőle kölcsön. A disszonancia csökkentésére három út áll előtte: 1. Csökkenti az esemény súlyát. Franklin ellensége gondolhatja azt, hogy a kérés jelentéktelen, de akkoriban lehetetlenség volt Benjamin Franklin levelét jelentéktelennek tartani. 2. Újabb információkat tesz az eseményhez, amelyek segítenek összhangba hozni az egymásnak ellentmondó vélekedéseit. Például ő is viszontkérheti, hogy küldjön neki könyveket –> de mindenki tudja, hogy Franklin nem nagy könyvgyűjtő. 3. Megváltoztatja a viselkedését vagy vélekedését a disszonáns tényezővel szemben. Mivel azt nem teheti meg, hogy nem küldi el a könyvet, különben mindenki előtt nevetségessé teszi magát, az egyetlen lehetőség a disszonancia csökkentésére, ha kezdeti vélekedését megváltoztatja: csak pozitívabban tekinthet Benjamin Franklinre, és azonnal elküldi neki a kért könyveket. Egy héttel később Franklin visszaadta a könyveit, de az egyikbe köszönő szavakat csúsztatott. Amikor újra összeült a Kongresszus, Franklin riválisa első ízben közvetlenül hozzá intézte a szavait, és köszönetet mondott a kedves sorokért. Benjamin Franklin elmondja, ettől kezdve „állandóan kifejezésre juttatta, hogy bármikor rendelkezésre áll”. Sőt, közeli barátok lettek, és barátságuk egészen a halálukig tartott.

Azt gondolhatjuk tehát, hogy aki tett már nekünk szívességet, legközelebb hajlamosabb lesz rá. Vagyis a széles körben elterjedt nézettel ellentétben nemcsak arról van szó, hogy azoknak teszünk szívességet, akiket nagyra értékelünk, hanem éppen azért, mert szívességet teszünk nekik, nagyra is értékeljük őket. Cselekedeteinket és a másikról alkotott véleményünket aszerint igazítjuk, ahogyan eljárunk. Franklin-effektusnak hívják ezt, és ma a kereskedelemben használják. Ha valaki egy iPhone-t vásárol, ami a legdrágább a piacon, nem fogja úgy vélni, hogy közepes telefonról van szó. Ha létezik is erősebb, gyorsabb vagy szebb, az iPhone-használók nem fogják azt gondolni, hogy van jobb is, hiszen a legdrágábbat vették. Különben elismernék, hogy hagyták magukat „megkopasztani”. Az egész luxus- és kortárs művészeti ipar a pénzbeli elkötelezettségre épül. Minél többet fizetünk, annál inkább az lesz az érzésünk, hogy valami igazán luxusdolgot vettünk. Ha egy bevásárlótáskát veszünk kétszáz euróért, nem fogjuk azt gondolni, hogy olyan luxustáskát vettünk, mintha egy Birkint vettünk volna harmincötezer euróért, pedig a minőségben nincs köztük óriási különbség.

Hogyan használhatjuk a disszonanciamechanizust pozitív célok érdekében? A kognitív disszonanciának megvan a pozitív oldala is. Eszközként használhatjuk a már idézett stresszhelyzetek kezelésére. Ha szorongunk, mert egy megbeszélésen föl kell szólalnunk, és előrevetítjük a stresszt, amit majd ez a helyzet fog előidézni, akkor inkább elkerüljük, mint hogy szembesüljünk vele. Ha otthon maradunk, megőrizzük egyensúlyunkat, homeosztázisunkat. Ha amellett döntünk, hogy kikerüljük a stresszt okozó helyzetet, akkor az érvényesíteni fogja a szorongásunkat. Ha nem megyünk el a megbeszélésre, akkor a valódi veszély gondolatát igazoljuk. Azért kell szándékosan disszonanciát előidéznünk, hogy megtörjük ezt az ördögi kört. Terápiában használnak olyan technikát, amely során a pácienst fokozatosan kiteszik a stresszreakcióját előidéző tárgynak vagy helyzetnek. Ennek az a célja, hogy a páciensnél disszonanciát

idézzenek elő két dolog között: az egyik egy gondolat, azt sugalmazza: „ez veszélyes”, a másik pedig egy viselkedés, amely arra sarkall, hogy mégiscsak elmenjünk. E disszonancia feloldásához a páciensnek változtatnia kell katasztrófahitén. Ekkor azt fogja gondolni: „ha belemegyek, akkor ez nem is olyan veszélyes”, és fokozatosan visszanyeri az egyensúlyát, anélkül hogy kitérőt tett volna. Ez a fokozatos kitevés technikája. A kognitív disszonancia abban is tud segíteni, hogy örüljünk a választásunknak. Ha haboztunk két tárgy között, hajlamosak vagyunk túlértékelni azt, amely mellett döntöttünk, és alulértékelni azt, amelyet végül elvetettünk. Autót akarunk venni, és a kereskedőnél nem egy, hanem két, teljesen más kocsiért dobban meg a szívünk. Mindkettőnek megfelel az ára, tehát választanunk kell. Képzeljük most el, hogy egy barátunk ugyancsak azon töri a fejét, hogy milyen kocsit vegyen, és bennünket kérdez, hogy melyik tetszik a legjobban. Azt fogjuk felelni, hogy az tetszik, amelyiket megvettük, pedig kezdetben egyiket sem részesítettük igazán előnyben. Hazudni fogunk önmagunknak, hogy elkerüljük a kényelmetlenséget, amelyet azért érzünk, mert le kellett mondanunk egy értékelt dologról – ahogyan a róka járt a szőlővel a mesében. Állandóan változtatjuk a hozzánk eljutó információk értékét, amelyekkel a kognitív disszonancia mechanizmusai révén vagyunk kapcsolatban.

Amikor a túlzott koherencia elvakít Mindig nagyobb és nagyobb koherenciát keresünk. De lehetséges-e, sőt kívánatos-e, hogy teljesen koherens képet kapjunk magunkról? A válaszban segíthet bennünket a Myers–Briggs személyiségteszt példája. A tesztet Katherine Cook Briggs és lánya fejlesztette ki, tőlük ered az az intuitív hipotézis, hogy a világban több nagy egyetemes személyiségtípus létezik. 1944-ben adták ki az MBTI első változatát, amely a Myers-Briggstípusindikátor nevet kapta, majd 1956-ban pontosították a tesztet. A teszt körülbelül kilencven zárt kérdés sorozatából áll, és a résztvevőknek két felelet közül kell választaniuk. A résztvevő a

válaszadás után megkapja a profiltípusát a tizenhat lehetséges kombináció közül. Az MBTI ma a vállalatok körében a piacvezető személyiségteszt. Évente közel kétmillió ember használja, ez körülbelül húszmillió dollárt hoz évente a forgalmazó vállalatnak. Ez a Le Figaro és a The Washington Post közös felméréséből derült ki. A HR-esek gyakran használják karrierorientációs és teljesítménymutató eszközként a felvételeknél; ebben a tesztben táblák vannak, amelyeken az ilyen vagy olyan személyiséghez legjobban illő foglalkozástípusok találhatók. Ám tudjuk, hogy a teszt nem megbízható, mert ha ugyanazzal a személlyel többször is elvégezzük, akkor különböző, sőt egymásnak ellentmondó eredményeket kaphatunk. Akkor hogyan lehetséges, hogy ez a teszt a vállalati világban elengedhetetlennek bizonyult, miközben semmilyen illetékes szakértő szervezet nem érvényesítette, nem igazán megbízható, és semmilyen elméleti keret nem áll mögötte? E kérdés megválaszolásához egy Barnum- vagy Forer-hatásnak nevezett pszichológiai jelenséget kell behoznunk. 1949-ben Bertram Forer pszichológiaprofesszor a bevezető pszichológiai kurzusának harminckilenc diákját tesztnek vetette alá. Azt mondta nekik, hogy a teszt segítségével rövid áttekintést kaphatnak a személyiségükről. Egy hét elteltével mindegyiküknek kiosztotta a teszt eredményét, és megkérte őket, hogy egyénileg értékeljék, vajon megfelel-e ez az eredmény a személyiségüknek. A diákok nem tudták, hogy mindannyian ugyanazt az eredményt kapták meg, és amelyet horoszkópokból vett kamumondatokból állítottak össze. Ez állt benne: 1. Önnek arra van szüksége, hogy szeressék és csodálják. 2. Ön hajlamos az önkritikára. 3. Önben jelentős teljesítmény lehetősége van, amelyet még nem fordított az előnyére. 4. Az ön személyiségében van néhány gyenge pont, általában tudja ellensúlyozni őket. 5. Önnek már kellett problémákat kezelnie a szexuális életében. 6. Ön kívülről fegyelmezett és tudja kontrollálni magát, de belül hajlamos az aggodalomra és nem nagyon magabiztos.

7. Ön néha komolyan megkérdezi önmagától, hogy jó döntést hozott-e, vagy azt tette-e, amit kellett. 8. Ön kedvel bizonyos mennyiségű változást és változatosságot, és elégedetlen, ha megszorítások vagy korlátozások elé állítják. 9. Ön abban a hitben él, hogy független szellem, és nem fogadja el a másik véleményét, ha az nincs bizonyítva. 10. Ön úgy gondolja, hogy nem túlságosan okos dolog gyorsan fölfednie magát mások előtt. 11. Ön bizonyos pillanatokban extrovertált, fecsegő és könnyen barátkozik, más alkalmakkor viszont introvertált, megfontolt és visszafogott. 12. Az ön némely törekvései már-már irreálisak. 13. Az ön egyik fő célja az életben a nyugalom. Forer ezek után arra kérte a diákjait, hogy emelje fel a kezét az, aki elégedett a teszt eredményével. Majdnem mindegyik kéz a magasba lendült. Forer rezzenéstelen arccal olvasni kezdte az első választ, azután a másodikat, mígnem az egész osztály nevetésben tört ki, mert megértette a csalást. A Barnum-effektus tehát torzítás, amely arra sarkall, hogy higgyünk egy olyan kijelentésnek, amely a személyiségünkről mond valamit. Ez három tényező alapján történik: azt gondoljuk, hogy a kijelentést egyenesen nekünk fogalmazták meg (a személyre szabás torzítása); az a személy, aki hozzánk szól, tekintély (tekintélyi torzítás); végül pedig a kijelentés elég homályos és általános ahhoz, hogy több emberre is illeszthető legyen, miközben elég pozitív ahhoz, hogy kedvünk legyen hinni benne (választási torzítás). Most már értjük, hogy a személyiségteszteknél – amelyek a cégeknek és magánembereknek vagyonokba kerülhetnek – miért beszélhetünk rablásról: a negatív torzítás felől nézve minden ilyen teszt három az egyben! *** A személyiségteszteken túl a motivált érvelés és a kognitív disszonancia csökkentése szinte mindenben munkálkodik, amibe csak belefogunk. Az a fontos, hogy ennek tudatában legyünk, és elgondolkodjunk azon, hogy a cselekvésünk vagy ismeretünk egy

bizonyos pillanatban hogyan befolyásolja azt az értéket, amelyet a körülöttünk lévő dolgoknak, társadalmi kapcsolatainknak és véleményünknek tulajdonítunk. Itt a következő kérdés merül föl: egészen eddig úgy tekintettünk önmagunkra, mint a saját életünk irányítóira; elfogadjuk, hogy néha tévedünk, de vajon mindig cselekvő lények vagyunk? Vagy nem tudunk szembesülni azzal, hogy kiadjuk a kezünkből az ellenőrzést?

7. Amiből elvettem és amit elveszítek „ Abban kell a legjobban kiképeznünk magunkat, ami a hatalmunkban áll, a többi dolgot úgy kell vennünk, ahogy természete szerint van.” EPIKTÉTOSZ Vázlatosan azt mondhatjuk, hogy az emberek két típusba sorolhatók: vannak, akik azt gondolják, csak maguknak köszönhetik azt, ami velük történik, és vannak, akik fatalisták módjára azt hiszik, hogy „minden meg van írva odafenn” (és az „odafenn” bármilyen transzcendens forma lehet). Ez a kiindulópontja Julian Rotter amerikai pszichológusnak a személyiség szociális tanulása elméletében. Julian Rotter a kontroll helyének nevezi az élet felfogásának alábbi két módját: akik azt hiszik, hogy az események csakis tőlük maguktól függenek, azoknak belső kontrolijuk van (ILC, internal locus of control), akik pedig azt gondolják, hogy ezek az események külső körülményektől erednek, külső kontrolijuk van (ELC, external locus of control). Ha a munkahelyünkön előléptetnek, és belső kontroliunk van, azt mondjuk, ez az erőfeszítéseinknek köszönhető. Ha viszont külső kontrollal rendelkezünk, az előléptetést inkább a szerencsénknek vagy a vetélytárs hiányának tulajdonítjuk. Már most fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a kontroll helye nem bináris változó, soha nincs százszázalékos belső vagy százszázalékos külső kontroliunk, inkább egyik vagy másik felé húzunk, és ez az életünk során és a tapasztalatainktól függően változhat. 1955-ben Jerry Phares, Rotter egyik diákja új kísérleti protokollt állított fel, hogy kimutassa, a kontroliunk helye jelentős hatással van a teljesítményünkre és az önbecsülésünkre. Azzal bízott meg két csoportot, hogy ugyanazt a nagyon könnyű feladatot hajtsa végre: meg kellett határozniuk, hogy több mértani szög közül melyek egyenlők. Az első csoportnak azt mondta, hogy a feladat nagyon könnyű, és nagy részben a véletlentől függ (ELC), a másodiknak, hogy ez kompetencia kérdése (ILC). Ezután Phares azt kérte a két csoport résztvevőitől, hogy becsüljék meg, hány százalékban játszott közre a szerencse abban, hogy a feladat

sikerült vagy sem. Az elért eredmények azt mutatják, hogy az eleve meglévő önbecsülésük módját az határozta meg, elhitték-e, hogy ez az ő kompetenciájuk, vagy sem. Akik azt gondolták, hogy ez véletlen dolga, kevésbé voltak biztosak a feladat sikeres megoldásában, mint azok, akik úgy vélték, a sikerük csakis a saját kompetenciájuktól függ. A mindennapi életünkben nincs mindig mögöttünk valaki – mint például Phares –, aki megmondaná, hogy az adott dolog tőlünk függ, vagy pedig a véletlentől. Magunknak kell megbecsülnünk, hogy cselekedeteinkben milyen szerepe van a kontrollnak. És ha rosszul becsüljük meg, az jelentős következményekkel járhat. Például széles körben elterjedt az a gondolat, hogy a matematikában a nők gyengébbek, mint a férfiak, miközben a nemek között soha nem figyeltek meg olyan biológiai különbséget, amely igazolná a szintkülönbséget a matematikában. Ezt nevezik negatív sztereotípiás torzításnak: tudattalanul negatív jellegzetességet tulajdonítunk egy népcsoportnak anélkül, hogy ennek létjogosultsága volna. Steven J. Spencer, az Ohiói Egyetem pszichológiaprofesszora a következő kísérletben arra volt kíváncsi, hogy ezt a torzítást lehetséges-e kiküszöbölni. Legelőször is összeállított egy csoportot ugyanolyan matematikai tudású férfiakból és nőkből, és egy sztenderd vizsgának vetette alá őket. A teszt eredménye azt mutatta, bogy a férfiaknak jobban sikerült a vizsga, mint a nőknek. Két új vegyes csoporttal másodszorra is elvégezte ugyanezt, egy részlettől eltekintve: az első csoportnak azt mondta, ezt a tesztet már megcsinálta, és a férfiaknak jobban sikerült, mint a nőknek. A második csoportnak viszont azt mondta, hogy az előző tesztek eredményei szerint a férfiak és nők hasonló teljesítményt nyújtottak. Hangsúlyozzuk, hogy a két csoport ugyanazt a feladatsort oldotta meg. Ha a teljesítmények közötti különbség a férfiak és nők közötti veleszületett különbségeknek lenne köszönhető, akkor a második vizsgálat eredményeinek minden logika szerint hasonlóknak kellene lenniük, mint az első eredményeinek. Ám míg az első csoport eredményei nagy szintkülönbséget mutattak a férfiak és nők között,

a második csoport eredményei azt jelezték, hogy a férfiak és nők szinte ugyanazt a sikerarányt érték el. Egyetlen mondat elegendő volt ahhoz, hogy kiküszöböljük a teljesítménykülönbséget. A második csoport eredményei azt mutatják, hogy lehetséges „újrakalibrálni” a nők kontrolljának a helyét egy belsőbb tengelyen, azzal, hogy töröljük a társadalmi sztereotípiás torzítást (amelynek a nők nem csupán a matematikában áldozatai).

A kontroll helye és a felelősségérzet A kontroll helye hatással van a cselekedeteinkre, így a cselekedeteink eredményére is. Attól függően, hogy a belső (ILC) vagy a külső (ELC) kontrolihoz vonzódunk, nem egyformán érezzük felelősnek magunkat a cselekedeteinkért. Számos kutatás kimutatta, hogy a belső kontroll több felelősségérzéssel ruházza fel az illetőt, és nagyobb önbecsüléshez vezet, mint a külső kontroll. Ha a belső kontrolihoz vonzódunk, sikereinket a saját kompetenciánknak tulajdonítjuk, és jó önbecsülés lesz az eredménye. Minél inkább a külső kontrolihoz vonzódunk, annál jobban tulajdonítjuk győzelmeinket külső tényezőknek, és így kisebb lesz a személyes elégedettségünk is. Kudarc esetén – ha a belső kontrolihoz vonzódunk – azt gondoljuk, hogy legközelebb majd mindent megteszünk a sikerért, ha viszont a külsőhöz, fatalistábbak leszünk, és hajiunk arra, hogy kudarcunkat olyan tényezőknek tulajdonítsuk, amelyeket nem tudunk és soha nem is fogunk tudni kontrollálni. Ám az is negatív következményekkel járhat, ha túlságosan is vonzódunk a belső kontrolihoz. Olyan eseményeknél, amelyek nem tőlünk függenek (vagy legalábbis nem kizárólag tőlünk), mint például egy gazdasági okokból történt elbocsátás, magunkévá tesszük a kudarcot, és úgy reagálunk, mintha ez a saját hibánkból történt volna, ami szorongásos, sőt depressziós tünetekhez vezethet. Viszont ha valaki a külső kontrolihoz vonzódik, az nagyobb mértékben fogja relativizálni az ilyen helyzetet, és könnyebben túljut az elbocsátás okozta sokkon.

Nézzük meg most azt, hogy a kontroll helye milyen hatással van az egészségünkre. Ha egy rákos úgy érzi, felelős a betegségéért, vagy épp fordítva, azt hiszi, hogy a betegségét balszerencse okozta, nem ugyanúgy fog reagálni a diagnózisra és a kezelésre. Az a mód, ahogyan az egészségünkre tekintünk, meghatározza azt a módot is, ahogyan szembenézünk a betegséggel. Egy belső kontrolihoz vonzódó beteg valószínűleg több energiát fog a gyógyulásába fektetni, tudatosabb lesz a gyógyszereinek a bevételében, mint egy olyan beteg, aki azt hiszi, hogy bármit tesz is, minden meg van írva odafönn. Az ilyen beteg sokkal passzívabb és fatalistább attitűddel, tanult tehetetlenséggel fordul a betegsége felé, és ezt így foglalhatjuk össze: semmi sem tőlem függ, minek harcoljak és keveredjem ki belőle?

A tanult tehetetlenség Martin Seligman amerikai kutató kísérleteket végzett, hogy megpróbáljon magyarázatot kapni arra, hogy egy trauma következtében hogyan alakulhat ki a tanult tehetetlenség szindrómája. Két kutyán végezte el a kísérletet. Mindkét kutyát olyan ketrecbe tették, amelynek az alja vezeti az áramot. Mindkét ketrecben volt egy kis kar, amelyet a kutyák meg tudtak nyomni. Seligman áramot vezetett a két ketrecbe. Minden egyes áramütés előtt kigyulladt egy kis lámpa. A sokk pillanatában a két kutya megpróbált először menekülni, azután próbát tett a karral. Az első ketrecben a kar működött, és az áramütés azonnal abba is maradt. A második ketrecben a kar nem működött, az áramütés folytatódott akkor is, ha a kutya megnyomta. Több áramütés után Seligman ízt figyelte meg, hogy az első ketrecben lévő kutya megelőzi az áramütést, mert amint a lámpa kigyullad, a karra veti magát. A másik kutya lassan feladja, és minden egyes áramütésnél lefekszik a földre, mert megértette, hogy semmit sem tehet. Seligman ezek után a két kutyát egy-egy kettős ketrecbe teszi; kis fal választja el a két részt, az egyiknek az alja vezeti az áramot, a másiké nem. Seligman újrakezdte a kísérletet. Az első kutya megpróbálta átlépni a falat, hogy lássa, vajon elkerülheti-e az áramütést, és sikerült is neki. A második kutyának most megvolt a

lehetősége, hogy tegyen valamit, de nem próbálkozott; amint látta, hogy jön az áramütés, lefeküdt. A tanult tehetetlenség tehát megfelel egy szervezet ama képtelenségének, hogy kijusson egy számára ellenérzéssel fogadott helyzetből, még akkor is, amikor megvan rá a lehetősége. Donald Hiroto, Seligman egyik munkatársa azt akarta megnézni, hogy az embernél hogyan jelentkezik a tanult tehetetlenség, ezért reprodukálta Seligman kísérletét. A kutyákat emberekkel helyettesítette, az áramütést pedig nagy dörrenéssel. A kísérlet – ahogy előzőleg – itt is két ütemben és két résztvevővel zajlott: az elsőnek volt lehetősége leállítania a hangot, a másodiknak nem. A következtetés ugyanaz, mint a kutyák esetében: annak a résztvevőnek, aki tisztában volt azzal, hogy ha négyszer egymás után megnyomja a gombot, akkor leállíthatja a hangot, ez könnyedén sikerült, még a kísérlet második részében is. A második résztvevő viszont, akinek először nem volt lehetősége leállítania a hangot, hasonló reakciót mutatott ahhoz, amit Seligman írt le a kutyáknál: a kísérlet második részében meg sem próbálta megnyomni a gombot, pedig leállíthatta volna a hangot. A tanult tehetetlenség az embernél gyakorta társul depresszióval. Amikor nyomasztó élményben van részünk, az az érzésünk, hogy már semmilyen ellenőrzésünk nincs a saját életünk fölött. A tanult tehetetlenség más helyzetekben is jelentkezik, amelyek drámaiak lehetnek, például azoknál, akik családon belüli erőszak áldozatai. A traumatikus élménynek, vagyis a csaknem mindennapi erőszaknak az a hatása, hogy az áldozat végletesen külső kontrollt alakít ki, és végül meggyőzi önmagát, hogy lehetetlen a társát otthagynia vagy bármit is tennie, hogy véget vessen az erőszaknak, és kilépjen a mérgező kapcsolatból. A visszatérő erőszak valójában disszonanciába sodorja az áldozatot, hiszen ő semmi rosszat nem tett, ez pedig arra sarkallja, hogy a tanult tehetetlenség mellett még bűntudatot is érezzen, így igazolja az erőszakot és találja meg újra a koherenciáját: „ha megvernek, az az én hibám, vagyis rendben van”. Azzal, hogy elfogadhatónak tartja az erőszakot, megpróbálja racionalizálni is, tudattalanul így igazolja a reakciója hiányát: „nem készakarva tette, alapjában véve szeret”.

A tanult tehetetlenség a hétköznapi erőszak keltette fizikai és lelki fájdalmon túl súlyos következményekkel jár az áldozat munkateljesítményére és társadalmi kapcsolataira nézve is, mert drasztikusan csökkenti az önbecsülését. A családon belüli erőszak kérdése nyilvánvalóan nagyon összetett és többtényezős, és nem korlátozódik kizárólag a tanult tehetetlenségre vagy a kognitív disszonancia csökkentésére. De fontosak ezek a működések, hogy tudatára ébredjünk, egy nőnek (vagy férfinak) – ha családon belüli erőszak áldozata – milyen nehéz elhatároznia, hogy otthagyja a családi otthont és az erőszakoskodó személyt, vagy egyszerűen milyen nehéz fölhívnia az áldozatokat segítő szolgálatot. A tanult tehetetlenség szerepet játszik a társadalmi problémákban is, így például a globális fölmelegedésben. A kutatók a tanult tehetetlenségről hipotézist állítottak föl, vagyis a globális föl melegedéssel kapcsolatos általános tétlenségről, ami az általunk ismert világ végét jelentheti, és talán az emberi faj végét is. Az egyes emberek úgy gondolják, hogy saját léptékükben a cselekedeteik nincsenek igazi hatással az éghajlatra, és ez általános demoralizálódásba fordul, amely meggátol minden ökológiai cselekvést. Egyre könnyebb hozzáférnünk azokhoz a tanulmányokhoz, amelyek bizonyítják, hogy a klímavédelemben a nagy léptékű cselekvés csak akkor lehetséges, ha mindenki hozzáadja az épülethez a saját építőkövét. Csakis rajtunk múlik, hogy kilépjünk az apátiánkból, elkezdjük a harcot az általánossá vált tanult tehetetlenséggel szemben, és végre cselekedjünk. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy világméretekben kell változtatni az irányítási rendszeren, annak érdekében, hogy a természetet jobban tisztelő rendszer felé haladjunk. Más, bennünket gátló kognitív torzítások is működnek, anélkül hogy tudnánk róluk. Például a globális fölmelegedés esetében a pillanat torzítása miatt nagyon nehezen tudjuk magunkat a jövőbe képzelni. Valójában sokkal érzékenyebbek vagyunk a közvetlen és látható következményekkel járó eseményekre, mint azokra, amelyek majd a távoli jövőben következnek be. Ha, mondjuk, akár csak egy a tízhez „esélyünk” lenne arra, hogy egy cigaretta elszívása után

harminc perccel rákot kapunk, valószínűleg nem akadna dohányos a világon. A globális fölmelegedés esetén az jelenti a nehézséget, hogy néhány évtizeddel előre kellene látnunk. Ha azt mondanák, hogy száz éven belül elolvadnak a jégmezők, azt éreznénk, hogy ez nem érint bennünket, mert nehezen képzeljük magunkat a jövőbe. Akkor miért aggasztana ez bennünket most? Egy másik probléma: sok vállalkozás bagatellizálja a környezetszennyező tevékenységének globális fölmelegedésre gyakorolt hatását, mondván, addigra majd találunk technikai megoldást. Sok vállalkozás úgy gondolkodik, hogy nem az ő dolguk megoldani az ökológiai problémát, hanem az államoké, a politikáé vagy más vállalkozásoké. Így minden felelősséget elutasítanak a környezetünk szemmel látható romlásában. Ez a felelősség szóródásának torzítása. Erre részletesebben visszatérünk a kilencedik fejezetben. A tanult tehetetlenség torzítása sok, kevésbé súlyos helyzetben játszik szerepet, attól kezdve, hogy valaki nem meri otthagyni az állását, egészen addig, hogy lustaságból nem megy el szavazni… Láttuk, hogy a túlzottan külső kontroll tanult tehetetlenséghez vezet, és olyan helyzetekhez, amelyek nagyon súlyosak lehetnek. De mi a helyzet a túlzottan belső kontrollal?

A kontroll illúziója Ha megbízunk azokban a példaesetekben, amelyekben a külső kontroll gátolja a cselekvésünket, és akadályozza szándékunkat, a szabad akaratunkat, akkor ehhez képest úgy látszik, hogy a belső kontroll jó dolog. Ugyanakkor ha a túlzott belső kontroll felé hajiunk, akkor az az irányítás, az ellenőrzés illúziójához vezet, ami pedig a mentális egészségünkre és a környezetünkre nézve végzetes következményekkel járhat. Aki azt gondolja, hogy mindent az ellenőrzése alatt tarthat, hajlamos lesz arra, hogy olyan hibáért kárhoztassa magát, amelyet közvetlenül nem is követett el, és a többiekkel is ugyanolyan könyörtelen lesz, azt gondolja, hogy ők is képesek ugyanarra az abszolút kontrollra. Nem ok nélkül használjuk az ilyen személyekkel

kapcsolatban gyakran az angol kifejezést: control freak, azaz „irányításmániás”. Azok, akiknek túlzott a belső kontrolijuk, nagyon gyakran perfekcionisták a szó rossz értelmében, és ettől könnyebben esnek a bináris gondolkodás csapdájába, amelyről a harmadik fejezetben volt szó. Az irányításmániás azt gondolja, hogy ami nem teljesen tökéletes, az semmit sem ér, azt el kell dobni. Elveszíti a kritikai gondolkodáshoz szükséges árnyalási képességét, és a mentális merevség állapotába jut. Ez gyakran arroganciának látszik, és emiatt a túlzottan belső kontrollú emberek is azon fáradoznak, hogy társadalmi kapcsolataik egészségesek és nyíltak legyenek. Egy másik veszély: a túlzottan belső kontrollal rendelkező személyek „a megmentő szindrómáját” alakíthatják ki. Mindenkinek meg akarják oldani a problémáját, és ebben addig mennek el, hogy az a hatalmába keríti őket, nem hagyja meg nekik a lehetőséget, hogy tévedjenek, tanuljanak, megtalálják a saját útjukat. Márpedig nem lehet „megmenteni” valakit a saját akarata ellenére! A túlzottan belső kontroll igazi hendikep lehet abban, hogy közösségi életet éljünk. Amikor azt gondoljuk, hogy mindent egyedül kontrollálhatunk, és egy sürgősen megoldandó helyzetben találjuk magunkat, tétovázunk, hogy segítséget kérjünk-e, hiszen minden az ellenőrzésünk alatt áll. Hasonlóképpen ha a tanulmányaink során vagy a munkánkban csapatban kell dolgoznunk, nem fogunk átadni feladatot, és nem fogjuk hagyni, hogy társaink kivegyék a részüket a munkából. Ha azt hisszük, hogy nincs befolyásunk a környezetünkre, és tétlenségbe, esetleg apátiába süppedünk, akkor csapdába esünk. Ha azt hisszük, hogy mindenhatók vagyunk, és minden a mi akaratunktól függ, akkor megint csak csapdába esünk. Önmagában tehát nincs jó vagy rossz kontrollhely. Az a fontos, hogy ne húzzunk sem az egyik, sem pedig a másik felé. Az egyensúly megtalálásának egyetlen útja, ha a lehető legalaposabban elemezzük a helyzeteket, és meghatározzuk, hogy a dolgok milyen mértékben függenek vagy nem függenek tőlünk. Ám a világnak vagy a helyzeteknek ez az ismerete egyáltalán nem magától értetődő, mégpedig azért nem, mert gyakran a tudás illúziójának áldozatai vagyunk.

8. A tudás illúziója „A kis-tudás veszélyes, hosszan idd, Vagy ne is idd Múzsák forrásait: Kortyolgatástól kótyagos leszel, De húzd meg jól, s kijózanít e szer. ” ALEXANDER POPE 1995. január 6-án McArthur Wheeler egymás után kirabolt két pittsburghi bankot fedetlen arccal. Áprilisban letartóztatták, és amikor a rendőrök azt mondták neki, hogy a térfigyelő kamera segítségével ismerték föl, akkor megdöbbent és felkiáltott: „De hát rajtam volt a citromlé!” Wheeler megmagyarázta, hogy valaki megmutatta neki, hogyan lehet citromléből láthatatlan tintát készíteni. Ebből azt gondolta, hogy ha bekeni magát citromlével, akkor nem fog látszani a térfigyelő kamera képén. Erről meg is győződött: bekente magát citrommal, polaroid képet készített magáról, és nem volt ott a képen! A rendőrök magyarázatképpen azt feltételezték, hogy a gép nem volt jó, vagy egyszerűen csak rosszul volt beállítva. Akárhogyan történt is, Wheeler megfizette a tudás illúziójának árát, és néhány nappal később börtönbe vonult. Ez a napihír bekerült a World Almanac 1996-os kiadásába, itt fedezte föl David Dunning, a Cornell Egyetem pszichológiaprofesszora. Dunning, amikor Wheeler históriáját olvasta, arra gondolt, hogy ez a történet szinte általános. Minél kevésbé ismerünk egy témát, annál kevésbé tudjuk fölmérni, hogy mennyire nincs irányításunk alatt az adott téma. Talán már találkoztunk efféle helyzettel: barátokat hívunk meg, és úgy döntünk, elkészítjük a Főzőiskola előző napi adásában látott receptet. Végül is a képernyőn nem látszott annyira bonyolultnak! Magabiztosak vagyunk, elgondoljuk a csodálatos ételünket, sőt bizonyos büszkeséggel tölt el bennünket, hogy fölszolgáljuk a barátainknak. De jön a hideg zuhany: mindenki otthagyja az ételt. Annak lettünk áldozatai, hogy túlságosan bíztunk kulináris képességeinkben! Egyébként a 6Ter tévécsatornán sugárzott Norbert, a hivatalból kirendelt védő című műsort az ilyen „ízlésbűnözők ”-nek szentelik, akik semmilyen elemi konyhai szabályt nem tudnak betartani, de igazi séfnek képzelik

magukat. A valóságshow résztvevői a kamera előtt kijelentik, meg vannak győződve a kulináris tehetségükről, és nincsenek meglepődve, hogy Norbert Tarayre séf őket választotta ki közös főzésre. Amikor Norbert közli velük az igazságot, hogy valójában egy rokonuk jelentette föl őket „jó ízlés elleni támadásért”, meghökkennek, és rosszul veszik az ítéletet. A séf ekkor azt javasolja nekik, hogy válasszanak ki egy ételt, amelyet szeretnének tökéletesen elkészíteni. El vannak csüggedve, és a többségük alig akar hozzálátni. De Norbert irányítása alatt lassan visszanyerik az önbizalmukat, és a végén egy nagy étteremhez méltó ételt sikerül elkészíteniük. Az adás résztvevői tehát több állapot között ingadoznak: indokolatlan önbizalmi csúcs, ezt követi az elkeseredettség állapota, mely abból ered, hogy ráébrednek tudatlanságuk nagyságára, végül fokozatosan a tudás és önbizalom emelkedőjén indulnak el. Ez az élet minden területére alkalmazható: amikor hangszeren kezdünk tanulni, gyakran azt gondoljuk, ez nem is olyan bonyolult. Zongorán mindössze öt perc után könnyedén el tudjuk játszani az Au clair de la lune című dalt. De ha a tanulmányaink során kitartunk ennél a hangszernél, hamar megértjük, hogy nem lesz ilyen gyors a haladás. Ahhoz, hogy jól tudjuk játszani Beethoven szonátáit, hónapokra, sőt évekre lesz szükségünk. Keresztülmegyünk a remény- és a motivációvesztés fázisain. Néha még azt is gondoljuk, hogy ez soha nem fog sikerülni. Kemény munkával túl kell jutnunk ezen a szakaszon. Ugyanígy, ha egy új nyelvet kezdünk el tanulni, például a spanyolt, akkor szóban nagyon könnyen fogunk boldogulni elemi szinten. Ha viszont Cervantes nyelvén olvasunk bele a Don Quijoté– ba, erősen el fogunk ámulni, hogy mennyi mindent kell még tanulnunk! Minden tanulás indokolatlan reménycsúccsal kezdődik a tárgyról való ismereteinket illetően. Dunning és tanítványa, Justin Kruger több kísérlettel tudományos alapot akart adni ennek a kognitív útnak, így meg tudták határozni azt az effektust, amely ma az ő nevüket viseli, és amely a következőképpen néz ki: Dunning-Kruger-effektus

A két tudós e görbe megrajzolásához kísérletet végzett, hogy megerősítse, csakugyan létezik-e reménycsúcs az ismereteinket illetően, éppen akkor, amikor a legjobban hiányoznak az ismereteink. Dunning és Kruger egy diákcsoportot gyűjtött össze, és több nyelvtani és logikai kérdést tett föl nekik. Mielőtt közölték volna velük az eredményeket, megkérték őket, hogy becsüljék meg a siker mértékét. A kísérlet kimutatta, hogy azok a tanulók, akik az osztályban a legkevésbé jók, hajlamosabbak voltak túlbecsülni eredményeiket és képességeiket. Egy második kísérletben Dunning és Kruger azt akarta megtudni, hogy lehetséges-e lejjebb szállítani a reménycsúcsot. Összehívták azokat a diákokat, akik eleinte a legmagabiztosabbak voltak, és részletezték a nyelvtani és logikai kérdésekre adott válaszokat. Erre a következtetésre jutottak: „Új ismeretek átadásával fejlesztettük a tanulók intellektuális képességeit, paradox módon ezzel abban segítettük őket, hogy tudatára ébredjenek: kezdetben nem volt elegendő a tudásuk, és így felhívtuk a figyelmüket ismereteik korlátaira is.” Azután azt kérdezték a diáktoktól, hogy mi volt a benyomásuk a kísérletről. Amikor a reménycsúcsról lefelé tartottak, és fölmérték, hogy mennyit kell még tanulniuk, először csüggedtségi fázison

mentek keresztül, majd megértették, hogy fejlődhetnek, és újra nekiindulhatnak a tudás emelkedőjének. Így lehetett a fenti görbét megrajzolni. Ennek a reménycsúcsnak az oka a magyarázó mélységi illúzió. Gyakorta gondoljuk, hogy jobban értjük a világot, mint ahogyan valójában értjük. Dunning és Kruger munkáiból merítve Rebecca Lawson angol kutató azt akarta bebizonyítani, hogy ismereteinknek nemcsak a mélységét, hanem a helyességét illetően is tévedünk. A következő kísérletet dolgozta ki, hogy kimutassa, nem teljesen értjük, hogyan működnek a hétköznapi tárgyak. Összehívott egy csoport felnőttet, akik már mindannyian bicikliztek, és megkérte őket, rajzoljanak le fejből egy működő biciklit. Különböző példákat mutatunk, amelyeket a résztvevők rajzoltak.

Miközben sokunk hajlamos azt hinni, hogy mi sem egyszerűbb, mint lerajzolni egy biciklit, az itteni biciklik közül egyik sem tud menni. Összességében szinte egyetlen résztvevőnek sem sikerült működő biciklit lerajzolnia, és negyven százalékuknak még az sem sikerült, hogy több bicikli képéből azonosítsák azokat, amelyek

működhetnek. Sokkal nehezebb feladat megjeleníteni valamit – vagyis úgy érzékelni, hogy nincs ott, és elmagyarázni a működését –, mint lemásolni azt, ami a szemünk előtt van. Állandóan túlbecsüljük azt a képességünket, hogy megértjük a világ működését; fontos, hogy ennek tudatában legyünk, és ne álljunk meg minden alkalommal a reménycsúcson, amikor új tantárgyat fedezünk föl vagy új gondolatokkal kerülünk szembe. Pont fordítva, merüljünk el a tudás forgatagában. Ahogyan a görbe mutatja, azért is érdemes ezt tennünk, mert a még megtanulandók sokasága miatti csüggedtségünk után a szilárdabb tudás felé indulunk tovább.

A tudás illúziójának következményei

társadalmi

és

politikai

Három angol kutató a Boss Competence and Worker Wellbeing (A főnöki kompetencia és a munkavállalói jóllét) című tanulmányában olyan problémát vetett fel, amelyet ma sok vállalkozásnál megtalálunk: nem mindig a legilletékesebbeket léptetik elő, és gyakran láthatunk fontos posztokon alulképzetteket. A Dunning-Kruger-effektus igazi szuperteljesítmény érzést ad azoknak, akik megállnak a reménycsúcson. Így a középszerűek mernek majd pályázni olyan posztokra, amelyekre nincsenek kiképezve, és önbizalmuk révén el is nyerhetik azokat. Gabriel Wahl gyermekpszichiáter A rendkívül tehetséges felnőttek című munkájában elmagyarázza, hogy ezzel szemben a legilletékesebbek és a rendkívül tehetségeseknek tartottak alábecsülik képességeiket, és folyton attól félnek, hogy „nem állnak a helyzet magaslatán”. Ez az „imposztor”-nak nevezett szindróma az ellentettje a Dunning-Kruger-effektusnak. Az ebben szenvedőket arra készteti, hogy a megérdemeltnél alacsonyabb posztokat fogadjanak el. És ha ezt a két effektust vegyítjük, akkor azt az abszurd helyzetet kapjuk, hogy a kevésbé kompetensek irányítják azokat, akik a legilletékesebbek volnának. Laurence J. Peter és Raymond Hull kanadai professzorok, a vállalati hierarchia problémáinak szakértői a Peter-elv című könyvben finomítottak ezen az elméleten. Kimutatták, hogy egy vállalaton belül általában

minden alkalmazottat addig léptetnek elő, amíg el nem éri saját inkompetencia-küszöbét. Mivel visszaminősíteni nem lehet, addig a beosztásig megy előre, ahol már nem tudja ellátni a feladatát. A kevésbé kompetenseknél a „túlbizalom”, a legeredményesebbeknél az imposztor-szindróma, mindez megerősítve a Peter-elvvel – megannyi veszély a vállalatvezetőkre, akik vigyáznak, hogy cégüket ne olyanok vezessék, akik nem tudják feladatukat ellátni, miközben a legilletékesebbeket alsóbb pozíciókba száműzik. Anne Boring, a párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében működő „Nők, vállalatirányítás és vezetés” tanszék vezetője nemrégiben megvilágította, hogy az imposztor-szindróma nemek kérdése is: „A fiatal nők inkább szenvednek imposztor-szindrómában, mint a férfiak. Úgy érzik, nincs meg mindig a legitimitásuk arra, hogy megvédjék a projektjüket.” Ennek az a következménye, hogy nők a férfiaknál kevésbé mernek pályázni fontos posztokra, mert attól félnek, hogy nem tudnak megfelelni, így problémás precedenst teremtenek: minél kevésbé foglalnak el vezető vagy jól fizetett pozíciókat, annál kevésbé merik majd ezt megtenni a nők következő nemzedékei, mivel ők is magukévá teszik a tanult tehetetlenséget. 1978-ban Pauline Rose Clance klinikai pszichológus az Impostor Phenomenon (Az imposztor-szindróma) című könyvben elsőként foglalta ezt elméletbe, miután a környezetében több nőnél is megfigyelte, hogy teljesen képtelenek belsővé tenni sikereiket. Miközben mindannyian ragyogó karriert futottak be, folyton leértékelték magukat. Ma a női foglalkozások 44,8 százaléka kevéssé jól fizetett ágazatokban összpontosul, mint például a közigazgatás, az egészségügy, az oktatás vagy a társadalmi gondoskodás. Ezzel szemben 2017-ben Franciaországban a 25-34 éves nők 31,3 százaléka szerzett a felsőoktatási alapképzésnél magasabb diplomát, szemben a férfiak mindössze 26,4 százalékával. Miközben a nők átlagban magasabban képzettek a férfiaknál, többségük még mindig elfogadja tudattalanul, hogy a karrierjében kisebb az esélye a sikerre. Annak ellenére, hogy a nyugati társadalmak összességében a nagyobb férfi-nő egyenlőség felé tartanak, és még ha sok nő ér is el

sikereket, egy nő sokkal kevésbé lesz bátor harcba bocsátkozni egy pozícióért, mint egy férfi, mert attól fél, hogy nem lesz a helyzet magaslatán. Hasonló okokból nem fog ugyanolyan kompetenciák mellett ugyanolyan gyakran előléptetést vagy fizetésemelést kérni, mint egy férfi. Az imposztor-szindróma tehát a nőknél megerősödik a tanult tehetetlenség egy formájával.

Amikor a hamis gondolatok igazaknak látszanak Mindannyian ki vagyunk téve reménycsúcsoknak, ezért néha hajiunk arra – amikor nem jövünk le erről a csúcsról –, hogy végérvényes igazságnak tartsunk egyszerűsítő vagy hamis gondolatokat. Az egészség körében felbukkannak olyan áramlatok, amelyek elemi, spontán és látszólag koherens hiedelmekre épülnek. Az összetett dolgok túlságosan leegyszerűsítő megközelítése – mint például az oltás jótékony vagy káros hatása – e kérdések általános megértésében a reménycsúcsra vihet bennünket. A gyermekoltásellenes mozgalom elenyésző kisebbsége arra alapozza véleményét, hogy az oltás a gyermekeknél autizmushoz vezet. Ez a nézet egy hamis cikk nyomán terjedt el. 2016-ban Franciaországban egy tanulmány kimutatta, hogy a franciáknak mindössze 59 százaléka „bízik még mindig” az oltásokban. Matt hew Mottát, a Yale Egyetem kutatóját érdekelte ez a szkeptikus diskurzus, amelyet nem szakértők folytatnak többnyire a közösségi oldalakon. Motta azt vette észre, hogy a diskurzus rendkívüli módon fölerősödött, miután 2018. november 1-je és 8-a között szerte a világon ingyenesen meg lehetett nézni a Vaxxed (Beoltva) című filmet. Ez az oltásellenes dokumentumfilm azt akarta megmutatni, hogy mennyire veszélyes a kanyaró–mumpsz–rubeola (MMR) oltás, az egyetlen, amely kötelező az újszülötteknél. A film egy sor olyan esetet mutatott be, ahol a gyermekeknél az oltás után az autizmus válfajaival kapcsolatos problémák jelentkeztek. A tévedés kettős: először is a Vaxxed című film semmilyen bizonyítékot nem hoz föl arra, hogy oksági kapcsolat lenne az oltás és az autizmus között. A film azt sem mutatja be, hogy jóval több olyan eset van, amelyben beoltott gyermekeknél nem jelentkezett ilyen probléma. Röviden, a gyermekoltás heves támadói inkább anekdotikus bizonyítékot hoznak föl („ismerek

valakit, aki…”), semmint tudományosat („x százaléknál lépett föl probléma…”). Motta ezek alapján azt állapította meg, hogy a harcos oltásellenesek nagy része a Vaxxed megtekintése után meg volt győződve róla, hogy sokkal járatosabbak a témában, mint maguk az orvosok. Ez bizonyíték a túlságosan nagy bizalomtorzításukra. Miután egyre többen és többen csatlakoztak ehhez az MMR-en túlnövő áramlathoz, megállapították, hogy csökken az oltottak aránya. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy a gyermekeknél kiújultak betegségek, például a kanyaró, a tuberkulózis vagy a rühesség, amelyekről azt hitték, hogy már eltűntek. (Itt jellemzően arról a hamis hitről beszélünk, hogy az autizmus és az oltottság között összefüggés van. Nem azt akarjuk mondani, hogy soha semmilyen oltásnak nem volt negatív hatása az egészségre, ez nem igaz. Mindössze azt szeretnénk megmutatni, hogy az árnyalás helyénvaló, de nem szabad a hamis megfeleltetés csapdájába esni.) Ezzel a veszéllyel jár, ha olyan elméletekben hiszünk, amelyek túlságosan egyszerű magyarázatra épülnek. Donald Trump is fönnmaradt a reménycsúcson, például akkor, amikor annak igazolására talált ki elméletet, hogy soha nem végzett testedzést. A Washington Post két újságírója megírta, Donald Trump azt tapasztalta az egyetemen, hogy akkoriban a legsportosabb diáktársai közül sokaknak egészségi problémáik adódtak. Ebből a megfigyelésből hamis ok-okozati összefüggést alkotott. Eszerint az emberi test bizonyos korlátozott mennyiségű energiával rendelkezik – akár egy elektromos készülék –, és a sport ebből az energiatartalékból merít. Tehát arra a következtetésre jutott, hogy a jó egészség megőrzéséhez nem szabad sportolni! Ma azt akarják elhitetni velünk, hogy mindenki mindent nagyon gyorsan megérthet. A YouTube-on videók ígérik, hogy bármilyen összetett témában (politika, tudományok, környezetvédelem) mindent megtanítanak nekünk – percek alatt. Naponta „szakértő” blogok indulnak minden lehetséges és elképzelhető témában, és olykor nagy sikereket is érnek el. Az internet a legkedvezőbb terep az álszakértők és igazi sarlatánok megjelenésének, mert bárkinek szót és közönséget ad. Umberto Eco szerint az internet szóhoz juttatta azokat, akik „azelőtt csak a bárban, egy pohár

bor után beszéltek, és semmilyen kárt nem okoztak a közösségnek. […] Ma ugyanolyan joguk van szólni, mint egy Nobel- díjasnak.” Ez az információbőség néha választásra kényszerít bennünket, és közben azt az illúziót nyújtja, hogy egy kérdés minden csínjátbínját ismerjük. Angliában 2016. június 14-én, az Európai Unióból való kilépés megszavazásának másnapján az angol Google-on az első számú keresés ez volt: „mi a Brexit?”, a második pedig: „mi az Európai Unió?” Ez azt mutatja, hogy a választás napján sok angol szavazott anélkül, hogy pontosan tudta volna, mire vagy mi ellen szavaz. Szembesülve a szavazás eredményével, tájékozódni akartak. De ezzel még nincs vége: mára sok „brexiter” megbánta a szavazatát, és új szavazást akar. 2018 júliusában az Independent című napilap Justine Greening oktatási miniszter kezdeményezésére petíciót indított el egy új szavazásért. A petíciót mindössze két nap alatt több mint kétszázezren írták alá. Novemberben a Survation közvélemény-kutató cég fölmérést készített, hogy ha másnap újra szavaznának, a választók az Európai Unióban maradás vagy a kilépés mellett döntenének-e. 54 százalékuk a kilépés ellen szavazott volna, míg 2016 júniusában ugyanennyien a kilépés mellett voksoltak. Úgy látszik, ma az angolok egy része már tájékozottabb a brexitről, és vissza akar térni eredeti választásához.

Az egyszerűsítés csapdái és az „álbölcs hülyeségek” Sok összetett kérdés szándékosan redukálható hamis egyszerűsítésre. Ez a jelenség egy angol mozgalomból ered, amelyet angolul pseudo-profound bullshit-nek, vagyis „álbölcs hülyeségének hívnak. Harry Frankfurt filozófus a következőképpen határozza meg a bullshit-et „valami, amit azért hozunk létre, hogy befolyásoljunk valakit vele, tekintet nélkül az igazságra”. A hazugsággal ellentétben – ami az igazság szándékos manipulációja – itt arról van szó, hogy spontán, hamis vagy redukáló vélekedésekre támaszkodunk, miközben az egészet vonzó diskurzusba csomagoljuk. Mindezt azért, hogy hasznot, gyakran anyagi hasznot húzzunk belőle. Az egészséghez kötődő témák az álbölcshülyeség-ipar aranytojást tojó tyúkjai. A méregtelenítő ipar például szép ígéretekkel

vonja be „karcsúsító programját” és más, a „testet méregtelenítő kúrákat”, és nagy anyagi hasznot húz belőlük. Nem saját magunk döntünk arról, hogy egészségesen táplálkozunk és élünk-e; néha hagyjuk, hogy magával ragadjon a kedvenc sztárunk által megszavazott méregtelenítő lékúra csinos csomagolása. Vagy éppenséggel drága, fogyasztó hatású étrendkiegészítőkben bízunk, amelyek nem segítenek a csodás fogyásban, ha két méregtelenítő kúra között továbbra sem táplálkozunk helyesen és nem végzünk testmozgást. Ugyanígy bizonyos személyiségfejlesztő áramlatok szépeket ígérnek szépen megfogalmazva, és mintha tele lennének mélységgel, miközben gyakran értelmetlenek. Gordon Pennycook, a reginai egyetem pszichológiaprofesszora ki akarta mutatni, hogy olykor nehéz tetten érni a semmitmondást, ezért a következő kísérletet végezte el. Két internetoldalból kiindulva tíz álbölcs mondatot alkotott. Az egyik oldal összeírja, hogy melyek azok a szavak, amelyek a leggyakrabban fordulnak elő Deepak Chopra személyiségfejlesztő könyvek neves szerzője és az alternatív gyógyászat buzgó védelmezője – tweetjeiben. A másik oldalt nemes egyszerűséggel New Age Bullshit Generator-nak hívják: ez az oldal azokat a szavakat használja, amelyek rendre visszatérnek az ezoterikus idézetekben, és véletlenszerűen kombinálja őket. Az egyik ilyen, ezzel az eljárással készült mondat: „A rejtett jelentések az elvontat szépséggé alakítják.” Vagy: „A végtelen fivérei és nővérei vagyunk.” Pennycook ezután Chopra olvasóiból és a személyiségfejlesztés módszereinek híveiből csoportot állított össze. Felolvasott nekik tíz mesterségesen generált mondatot – nem Choprától származó idézeteket –, és arra kérte a résztvevőket, állapítsák meg, melyek a mesterségesen létrehozottak. A résztvevőknek ez nem sikerült. Valójában mindegyik mondat kellőképpen homályos ahhoz, hogy lehessen értelmet tulajdonítani nekik és tetszés szerint értelmezni. Kicsit olyan ez, mint a horoszkóp. Még ha nincs is értelmük, mi baj származik abból, ha hiszünk bennük? Talán nincs jogunk egy kis költészetet, egy kevés optimizmust vinni az életünkbe? A problémát nem önmagában kell

néznünk, hanem olyan helyzetben, amelyben ez az álbölcs diskurzus megerősíti a „terapikus” módszereket, melyeket ugyanolyan hatásosaknak mutatnak be, mint a klinikai orvoslást; mint amikor a guruk orvosként lépnek elő. Egyszer meghallgattam egy pszichológus kolléga előadását; ebben elmesélte egy páciense történetét, aki Choprának és az ő, ájurvéda sugallta terapikus módszereinek a híve. Ez a családanya hét éven keresztül komolyan hitt a hatásosságukban, és a gyermekeit soha nem vitte „igazi” orvoshoz. Egyszer, amikor az egyik gyereke beteg lett, ájurvédikus gondoskodással vette körül, sikertelenül. A gyereknek Staphylococcus aureus fertőzése volt, amelyet csak antibiotikummal lehet kezelni. Túl későn vitték kórházba, az egyik lábát amputálni kellett. Ebből a következő tanulságot lehet levonni: hagyhatjuk, hogy álbölcs blablával csinosított alternatív módszerek megszédítsenek, de csak addig, amíg nem vagyunk igazán betegek, ugyanis ezek csak placebóként tudnak működni. (A kollektív képzeletben gyakran úgy él a placebo, mint hatástalan eszköz. Ez nem így van. A placebo sok esetben hatásos lehet, de ettől még nem lesz gyógyszer.) De súlyos fizikai vagy lelki betegség esetén veszélybe sodorhatnak ezek a sámáni orvoslások, ha túlságosan hiszünk bennük. Ma ezek a módszerek hátszelet kapnak, és ahogyan a méregtelenítésnek, a személyiségfejlesztésnek is valóságos biznisze van. Bizonyos könyvek – melyek százezres példányszámban jelennek meg – csábító ígéretekre épülnek: legyen sikeres az életed, légy gazdag, találd meg a nagy szerelmet… Igaz, hogy némely szerencséseknek ez sikerül – és sikerüket ezeknek a könyveknek tulajdonítják, miközben önmaguknak köszönhetik –, de nem ők vannak többségben. Nézzük meg, vajon Rhonda Byrne nemzetközi bestsellerének, a Titok– nak az olvasó milliói beteljesítették-e a személyiségfejlődés e módszerének ígéretét. A könyv így kezdődik: „Ahogy egyre inkább elmerülsz a Titok rejtelmeiben, megtudod, hogyan érhetsz el és tehetsz magadévá bármit, amit csak szeretnél.” És hogy ez csakugyan sikerüljön is, Rhonda Byrne csalhatatlan „tudományos” módszert ajánl: a vonzás törvényét. Az alapok: ha olyasmire gondol az ember, amiről

álmodozik (szerelem, pénz, siker…), el fogja tudni érni az agyban lévő elektromosságnak köszönhetően, mely mágneses mezőt hoz létre, és magához vonzza az univerzum pozitív hullámait. Munka nélkül akar meggazdagodni? Semmi probléma: tegyen papírpénzt a homlokára, és úgy aludjon el! Ennek az elméletnek sem tudományos, sem pedig orvosi alapja nincs. Ám bizonyos gondozóközpontok, mint például az amerikai JMC Psychoterapy minden terápiás módszerét a vonzás törvényére alapozza. E módszereknek köszönhetően súlyos traumákat kezelnek, amelyek például szexuális zaklatáshoz kötődnek, és állítólag bizonyos lelki betegségeket is gyógyítanak, mint például a depresszió vagy a táplálkozási zavarok. Ahhoz, hogy valaki a „vonzás törvényének Master Coach”-a legyen, léteznek „hitelesítő képzések” is. Nemrégiben egy páciens mesélte, hogy részt vett egy szimpóziumon, ahol az előadó be akarta bizonyítani a hallgatóságának, hogy a vonzás törvénye megalapozott. Megkérte a résztvevőket, hogy tapasszanak a homlokukra egy egyeurós érmét. Az előadó a siker láttán elmagyarázta, hogy az agy a nevezetes mágneses mező révén úgy hatott az érmére, mint egy mágnes. Hülyeség: a pénzdarab azért ragad a homlokra, mert a bőrre ragad (ugyanez lett volna az eredmény, ha a lábra vagy a hasra próbálta volna tapasztani). Ennek semmi köze az agyi mágneses mezőhöz, hiszen akkor a homlokunkat minden hűtő vonzaná, mint egy mágnest! A vonzás törvénye iránti elragadtatottság egyik nyugtalanító következménye az, hogy ma az igazi betegek olyan „terapeuták” kezei közé kerülnek, akik azt hiszik, valódi ismeretek birtokában vannak. Hangsúlyozni kell, hogy ők nem okvetlenül rossz szándékúak. Sokan közülük sokat fizettek a képzésükért, mert a tudás illúziója miatt meg voltak győződve a vonzás törvényének tudományos megalapozottságáról. *** Mindannyian ki vagyunk téve a folyamatos információáradatnak, de a kihívás nem is annyira az, hogy a tudatlansággal szálljunk szembe, hanem inkább a tudás illúziójával. Nem azoknak nehéz megtanítanunk dolgokat, akik tudják, hogy nem tudnak semmit,

hanem azoknak, akik azt hiszik, hogy a tudás birtokában vannak, pedig nincsenek.

9. A kontextus jelentősége „Amikor hülye szöveget idézel, ne feledkezz meg a kontextusról. ” JACQUES PRÉVERT Biztosan mindenki ismeri Lukács evangéliumából a jó szamaritánus paraboláját: Jézus pedig felelvén, monda: Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esek, akik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan. Történet szerint pedig megy vala alá azon az úton egy pap, aki azt látván, elkerülő. Hasonlóképpen egy Lévita is, mikor arra a helyre ment, és azt látta, elkerülé. Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, ahol az vala: és mikor azt látta, könyörületességre indula. És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé néki. A más baja nem mindannyiunkat érint ugyanúgy: miért állt meg a szamaritánus, hogy segítse a bajban lévőt, miközben a pap és a lévita – két vallásos ember – elkerülte? Mi akadályozta meg őket abban, hogy jó tettet vigyenek végbe? Két évezreddel később két princetoni kutatópszichológus, John M. Darley és Daniel Batson meg akarta válaszolni ezt a kérdést, hogy meghatározza, milyen kontextuális tényezők hathattak a férfiak motivációira, hajlandóságukra és így cselekedeteikre. Batson és Darley szeminaristákat toborzott a kísérlethez; a papnövendékeknél ki jobbat találtak volna egy evangéliumi parabola tesztelésére! A két kutató elhitette a szeminaristákkal, hogy olyan vizsgálat részesei lesznek, amely a papok oktatásáról és elhivatottságáról szól. Mindegyiküket megkérték, hogy készítsenek egy néhány perces kis prezentációt a jó szamaritánus parabolájáról vagy arról, hogy miért öltöttek reverendát. Majd azt mondták nekik, hogy mivel nincs hely az épületben, ha elkészültek a szövegükkel, menjenek át a campus egy másik szárnyába, ahol diákok előtt fogják bemutatni a munkájukat. Egy színész, aki az „áldozat” szerepét játszotta, a két épületet elválasztó udvaron feküdt, úgy, hogy a kísérlet résztvevői

nem tudták nem észrevenni őt, amikor a campus egyik szárnyából átmentek a másikba. Előzőleg két csoportba osztották a szeminaristákat. Azoknak, akik az első csoportban voltak, a lehető leggyorsabban kellett megírniuk a szövegüket, a második csoportban lévők nem voltak ilyen időkényszerben. A kísérlet eredménye azt mutatta, hogy amikor az első csoport szeminaristái mentek át az udvaron, csak tíz százalékuk állt meg, hogy segítsen az áldozatnak, míg a második csoport hatvanhárom százaléka sietett a segítségére. Az „idő”tényező minden máson felülkerekedett. Az óra nyomása erősebbnek bizonyult az erkölcsnél, megakadályozta az első csoportbéli szeminaristákat abban, hogy együttérezzenek az áldozattal. Darley és Batson megjegyezte, hogy amikor az első csoportból egyes szeminaristákat megsürgettek, mondván, el fognak késni, azok egyszerűen átléptek az áldozaton, hogy a lehető leggyorsabban érkezzenek az előadóterembe. A jó szamaritánus parabolájának talán az lehet a tanulsága, hogy a pap és a lévita egész egyszerűen sietett… A kontextus tehát nagy befolyással van a döntésünkre, sőt még a pszichológiai lendületünkre (együttérzésünkre, részvétünkre stb.) is. Az, hogy milyen az idő, hány óra van vagy milyen a „belső” kontextusunk (jóllakottságunk, fáradtságunk, haragunk, félelmünk), hatással van arra, ahogyan cselekszünk a világban és ahogyan a másik emberhez fordulunk. Ám ha tudomásunkra jut, hogy valaki segíthetett volna egy bajban lévőnek, de nem tette meg, első gondolatunk nem az lesz, hogy „azért nem segített, mert esett”, hanem az, hogy „milyen rossz ember”. Amikor nem saját magunkról van szó, akkor a történetmesélő agyunk hajlik arra, hogy a másik felelősségét túlbecsülje, a kontextus hatását viszont alábecsülje. De hát velünk is előfordul, hogy nem úgy cselekszünk, ahogyan kellett volna, sőt elkövetünk szégyenletes cselekedeteket, és közben próbáljuk elhárítani a felelősséget. Ha az autópályán bevág elénk valaki, akkor szitkozódunk, hogy „micsoda pancser, veszélyes és felelőtlen így vezetni!” De ha a munkahelyünkről késünk, és közben ugyanígy megelőzünk valakit, hajlamosak vagyunk így gondolkodni: „nem olyan vészes, sietek, máskor nem teszek

ilyet”. Másokat a cselekedeteik alapján ítélünk meg, míg magunkat enyhébben, a szándékaink alapján, hiszen a saját szándékainkkal tisztában vagyunk. A megítélés szintjének ez a különbsége önmagam és a másik között alapvető tulajdonítási-ítéleti torzítás, amely ott van minden társadalmi interakciónk középpontjában. Ez alapoz meg sok más, korábban már említett torzítást. Ez a kettős ítélet – amelyet Lee Ross, a Stanfordi Egyetem professzora azonosított – megbontja az egyensúlyt abban, ahogyan interakcióba lépünk: akár a másik felelősségére hivatkozunk („milyen galád, nem segített az áldozatnak”), akár a kontextusra, ha rólunk van szó („nem igazán én tehetek róla, esett”), állandóan arra törekszünk, hogy a másikat hibáztassuk, magunktól pedig elhárítsunk minden felelősséget. Természetes módon szívesen hisszük azt, hogy mindig minden biztosan valaki másnak a hibája, sohasem a miénk.

Az alaphelyzet választása Tehát gyakran külső tényezők befolyásolják a választásunkat. Bizonyos esetekben az alaphelyzet választása tűnik számunkra megfelelőnek. Állampolgárként gyakran szembesülünk ezzel, anélkül, hogy tudnánk róla, miközben néha hatalmasak a társadalmi következményei. Két pszichológus kutatót, Eric Johnsont és Daniel Goldsteint különösen érdekelte a szervadományozás, és az ok, hogy valaki miért lesz donor vagy miért nem lesz az. A donorok aránya országról országra óriási eltéréseket mutat. Dánia lakosainak mindössze a 4,25 százaléka donor, míg a svédeknek a 85,9 százaléka az. Pedig ez a két ország kulturálisan és szociológiailag közel áll egymáshoz. Hasonló a helyzet Németországgal (12 százalék donor) és Ausztriával (99,98 százalék) is, miközben ez a két ország politikai és társadalmi szempontból szintén elég közeli. Ez az eltérés az alaphelyzet-választással magyarázható, amelyet az állam határoz meg. A németek és a dánok nem automatikusan lesznek donorok, nekik lépéseket kell tenniük azért, hogy feliratkozzanak a listára. A svédeknél és az osztrákoknál mindez fordítva van, ők alaphelyzetben donorok, és azt kell jelezniük, ha nem akarnak azok lenni. A svédek és az

osztrákok nagy része nem tett lépést azért, hogy leiratkozzon a listáról. A németek és a dánok pedig azért nem tettek lépést, hogy föliratkozzanak rá. Mindkét oldalon ugyanaz a tétlenség, de ellentétes orvosi és társadalmi következményekkel. 2018 januárjában Németországban a donorok száma a legalacsonyabb arányt érte el, és a transzplantációra váró német betegek az Európai Unió más országaitól függtek. De a német állampolgárokat tarthatjuk-e felelőseknek ezért a válságért? A svédek és az osztrákok altruistábbak volnának? Nem, ugyanis ezekben az országokban az államigazgatási kontextus ad magyarázatot a donorok és nem donorok arányára, nem pedig az állampolgárok egyéni akarata. Ha megkérdeznénk egy németet vagy osztrákot, hogy donor-e, valószínűleg azt válaszolná, hogy fogalma sincs. Gyakran nem is értesülünk azokról a választásokról, amelyeket nekünk szántak, és nem is csak az állami alaphelyzet-választás keretei között. Számos internetes oldal előre kipipál bizonyos rovatokat az előfizetőinek küldött kérdőíveken. Így egyszer csak azt látjuk, hogy megrendeltük a biztosítást az utazás lemondása esetére, anélkül hogy tudtunk volna róla, vagy előfizettünk nyomtatófesték hírlevélre, miközben nincs is nyomtatónk, esetleg előfizettünk az Amazon Prime-ra, miközben azt hittük, hogy egy ingyenes próbahónapot írtunk alá. Ezek a vitatható gyakorlatok magyarázzák, hogy 2014-ben született egy olyan európai uniós törvény, amely nem engedi, hogy az interneten automatikusan előre kipipáljanak rovatokat. Franciaországban az Hamon törvény megerősítette ezeket az intézkedéseket. Ez persze nem akadályozta meg az internetes oldalakat abban, hogy folytassák ezt a gyakorlatot, pedig súlyos szankcióknak teszik ki magukat. 2019. január 22-én a francia adatvédelmi ügynökség ötvenmillió eurós büntetést szabott ki a Google-ra, mert az visszaélt a felhasználók bizalmával. A Google ugyanis felhasználja az ügyfelek adatait anélkül, hogy kifejezett hozzájárulásukat kérte volna. Annál a kérdésnél, hogy „Beleegyezik abba, hogy a Google felhasználja az ön személyes adatait?”, a „Beleegyezem” kocka előre ki van pipálva,

miután már elmerültünk az általános szerződési feltételek gyakran zsargonnal teli és olvashatatlan tömegében. Az alaphelyzet választása ott van mindenütt anélkül, hogy tudomásunk volna róla. Ha azt akarjuk megtudni, hogy valaki a mobiljáról vagy a számítógépéről írt-e nekünk, elég, ha megnézzük a nekünk küldött üzenetek első betűjét. Ha mobilról küldte, az első betű nagy valószínűséggel nagy lesz, mert a legtöbb okostelefonnál a mondat eleji nagy betű alapbeállítás. Ha viszont számítógépről küldte az üzenetet, az első betű nagy valószínűséggel kicsi lesz. Ha csak a kis hétköznapi dolgokat nézzük is, nem mindig találkozunk szabad és tudatos választással.

A nudge: amikor megsúgják a jó döntést Az, hogy az alaphelyzet betört az életünkbe, nem az internettel kezdődött. Az 1990-es években Aad Kieboom és Jos Van Bedaf, az Amszterdam – Schipol repülőtér két takarítója észrevette, hogy a férfiaknak, amikor vizelnek, nehézséget jelent a célzás, és ez jelentősen növelte a munkaterhüket. Egyszer egy légy képét ragasztották az egyik piszoárba, és azon gondolkodtak, vajon a férfiak megpróbálják-e megcélozni a legyet. Ez történt. Ezután a repülőtér piszoárjaiba belegravírozták a legyet, és néhány hónap elteltével a Schipol takarítási költségei 80 százalékkal csökkentek. Az a közérdeket szolgálhatja, ha valakinek úgy befolyásoljuk a döntését, hogy az nem is tud róla, de hátránya nem származik belőle. Ennek a módszernek a neve angolul nudge, szó szerint „oldalba bökés”. Ez tudattalan pszichológiai ösztönzést jelent, amely finoman befolyásolja az emberi viselkedést, és föltehetően a mi javunkra. A közúti biztonsági intézkedések néha a nudge-dzsal ösztönzik az autósokat az utakon a felelősségteljesebb viselkedésre. Chicagóban egy hegyi úton, amelyről csodálatos kilátás nyílik, van egy veszélyes kanyar. Az önkormányzat, látva, hogy itt egyre gyakoribbak a balesetek, úgy döntött, hogy fehér csíkokat festet az útra, és ahogy közeledünk a kanyarhoz, ezek egyre sűrűbbek. Ez a sebesség benyomását kelti a sofőrben, ami lassításra ösztönzi. Itt ez az egyszerű optikai csalódás harminchat százalékkal csökkentette a

balesetek számát. Ugyanez a mechanizmus működik 2018. június 26-a óta Párizs XIV. kerületének néhány utcájában, ahol a gyalogátkelőhelyeknél térhatású felfestést használtak. Az autósban ez azt a hatást kelti, hogy ott fizikai akadály lesz, ami intenzívebb lassításra ösztönzi, mint egy klasszikus átkelőhely. Más nudge– ok az alaphelyzet választását használják ki. Azért, hogy jobban tiszteletben tartsuk a környezetet, a szupermarketekben az az alaphelyzet, hogy már nem adnak műanyag szatyrot. Az Egyesült Királyságban a kormány Nudge Unit-ja. megváltoztatta az angol szervadományozó oldalt, ez a mondat került fel rá: „Ezt az oldalt látva naponta ezrek döntenek úgy, hogy regisztrálnak.” Ezzel a társadalmi megfelelés utáni vágyra játszanak: ha ezrek regisztrálnak, akkor nekünk is kedvünk lesz hozzá. A csatlakozások, az adományozói listákra való feliratkozások aránya egy év alatt 2,3 százalékról 3,2 százalékra nőtt, ez kilencvenhatezer újabb csatlakozást jelent. Franciaországban a nudge egyre inkább teret nyer. Közpolitikára alkalmazott viselkedéstudományi csoportot állítottak föl a köz átalakítására létrehozott tárcaközi irányításon belül. Ennek nyomán a lyoni metró lépcsőjét kiszínezték, arra ösztönözve az utasokat, hogy inkább azt használják, mint a mozgólépcsőt, így ugyanis többet mozognak. Nantes-ban a szelektív szemétgyűjtőket utcaművészek dekorálták ki, hogy érzékenyebbé tegyék a lakosságot a háztartási hulladék szétválogatására. A nudge egyszerű és olcsó mozgósító erőkre épül, ezért érdeklődnek iránta ma a közhatalmat gyakorlók. Eszköz arra, hogy az állampolgárokat polgáribb magatartásra térítsék, kisebb kiadásokkal. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy bebizonyították, a nudge hatása csökken, sőt meg is szűnik, ha az emberek tudomást szereznek róla vagy hozzászoknak.

A társadalmi kontextus hatása A viselkedésünkre nyilvánvalóan hatással van a többi ember, még ha erről nem veszünk is tudomást; a társadalmi jelek iránti nagyfokú érzékenység épít és kondicionál bennünket. Ahhoz, hogy együtt tudjunk élni, hogy megoszthassuk értékeinket, jó pillanatainkat, hogy csoportokba, városokba és államokba tudjunk szerveződni,

tudatosítanunk kell a mások által küldött jeleket. Zenei vagy gasztronómiai ízlésünk, vallásos hitünk, gyermekkori barátaink, kedvenc színeink, futballcsapatunk, politikai pártunk és sok minden más, ami meghatároz bennünket – ez mind-mind javarészt a szülőhelyünktől, a gyermekkori városunktól, a környezetünk társadalmi feltételeitől függ. Ezt nevezzük társadalmi kontextusnak, ezek azok a tényezők, amelyeket nem mi magunk választottunk, és amelyek afelé tereltek, hogy ilyen vagy olyan legyen az ízlésünk, bizonyosságunk, vallásos hitünk. Vagyis a kultúránk.

A társadalmi megfelelés Létezik csoportdinamika, amely néha arra ösztönöz, hogy utánzásból és nem meggyőződésből vagy igazi vágytól vezéreltetve cselekedjünk. Ez a társadalmi megfelelés. Ezzel kapcsolatban szeretnék elmesélni egy személyes anekdotát. Amikor gyerek voltam, kitaláltunk egy játékot az iskolában. Minden osztályban körülbelül harmincegy tanuló volt. (Az lehet az érzésünk, hogy a harmincegy pontos szám, míg ha azt mondtam volna, „körülbelül harminc”, akkor azt éreztük volna, hogy ez valószínűbb becslés. Mindenesetre ez szokástorzítás, és a harmincegy ugyanolyan megközelítő becslés, mint a huszonöt. Igazából ha azt mondjuk: „tizenhárom perc múlva jövök”, ez nem pontosabb, mintha azt mondanánk, hogy „tíz perc múlva jövök”, még ha a mondat ezt a benyomást kelti is. Ugyanis a becsléseinkben hajlamosak vagyunk gyakrabban „kerekített” számokat használni.) Körülbelül tízen megegyeztünk, hogy egyszerre mindannyian a plafonra nézünk. A többiek, akik nem voltak beavatva a trükkbe, utánoztak minket, és ők is fölfelé emelték a tekintetüket. A plafonon semmi sem volt, de mulatságos volt látni, hogy mindenki (még a tanár is) a kelepcénkbe esett. Egy előzetesen összehangolt társadalmi jel hat a többiek viselkedésére, mert az utánzás mélyen gyökerezik bennünk, már a gyermekkortól kezdve megmutatkozik. Solomon Asch, a szociálpszichológia úttörője 1951-ben kísérletet végzett, amellyel azt akarta bebizonyítani, hogy a csoportdinamika még egy egyszerű érzékelési feladat esetében is (vagyis amikor azt

kell értékelni, ami a szemünk előtt van) befolyásolja a csoportot alkotó egyéneket. Összehívta néhány diákját, egy kártyát mutatott nekik, rajta egy vonallal, azután egy másikat, amelyen három, szembeötlően más méretű vonal volt, ahogyan lejjebb látható. Arra kérte őket, mondják meg, a második kártyán melyik vonal felel meg az elsőn láthatónak. A feladat (szándékosan) könnyű, és a tagoknak egymás után kell válaszolniuk a csoport előtt. Az összes diák beavatott, tudják, hogy kísérletről van szó, kivéve egyet, aki az „igazi” kísérleti alany. Az „ál’-résztvevők azt az utasítást kapták, hogy mindig ugyanazt az – igaz vagy hamis – választ adják. Majd azt mondta az „ál”-résztvevőknek, hogy tizennyolc próbából tizenkétszer rossz választ adjanak. Az eredmények azt mutatják, hogy az esetek csaknem negyven százalékában az „igazi” kísérleti alany is tévedett, ami óriási arány egy ilyen könnyű feladat esetében. Asch, hogy legyen összehasonlítási alapja, ugyanezt a feladatot adta egy „referencia” diákcsoportnak is. Ők kilencvenkilenc százalékban helyes választ adtak. A csoport nyomása tehát könnyedén afelé terel bennünket, hogy nyilvánvaló feladatok esetében tévedjünk. Bizonyára mindenki hallotta már a következő kritikát: „Az emberek birkák, nem képesek maguk gondolkodni, azt akarják, hogy helyettük gondolkodjanak…” Általában azok mondják ezt, akik olyan társadalmi csoportokba tartoznak, amelyben ez a vélemény általánosan elterjedt. A konformitásnak ez a kritikája tehát magának a rosszhírű konformitásnak a kifejeződése – miközben azok, akik ezt mondják, nincsenek ennek tudatában!

A társadalmi megfelelés súlyát a huszadik század egyik legnevesebb szociálpszichológusa, Stanley Milgram világította meg. Azt akarta meghatározni, hogy az ember milyen mértékben veszíti el az ítélőképességét egy legitimnek elismert tekintély előtt. Ezért férfiakból és nőkből csoportot állított össze. Velük szemben széken ült egy férfi, a testén elektródákkal. Színész volt, de a résztvevők ezt nem tudták. Távvezérlőt adott a résztvevőknek, ami áramütést indít el, majd arra kérte őket, hogy adjanak áramütést a színésznek, aki rendkívüli és minden ütésnél egyre nagyobb fájdalmat színlelt. Ezután Milgram elmagyarázta, hogy a kísérlet előrehaladtával a feszültség egyre nagyobb lesz. A résztvevők az esetek nagy részében akkor is nyomták a távvezérlő gombját, amikor a feszültség már elég nagy volt ahhoz, hogy halált okozzon. A kísérletet reprodukálták egy televízióműsorban is, amelyet 2010 márciusában adtak a France 2 csatornán, az volt a címe: Le Jeu de la Mort ou Zone Xtrême – Játék a halállal avagy Extrém zóna. Ez alkalommal őrjöngő közönség fogadta a résztvevőket, akik minden egyes elindított áramütés után pénzt nyertek. A résztvevőket éljenző közönség vette körül, a tekintélyt jelentő műsorvezető biztatta őket, ők pedig – a nyeremény bűvöletében – egyfolytában küldték az áramütéseket. És nem azért, mert szadisták vagy embertelenek lettek volna, hanem mert a kontextus erre buzdította

őket. 81 százalékuk a velük szemben ülő ember halálát okozták volna. Azért használjuk Milgram példáját és az ő kísérleteit, mert ezek eléggé ismertek, és rámutatnak a kontextuális mozgatórugókra, melyek nyugtalanítóan hatnak az emberi viselkedésre. De azt is meg kell jegyezni, hogy ezek az eredmények eléggé vitatottak a pszichológusok körében, és hogy a tekintélynek való engedelmesség képe egy kicsit túlzó. Az emberek jobban ellenállnak, mint ahogyan azt Milgram mutatja. Az újabb tanulmányok arról szólnak, hogy a kísérleti alanyok többsége a lelke mélyén mintha tudta volna, hogy ez kísérlet, és hogy a velük szemben lévő férfi nincs igazán veszélyben. A társadalmi megfelelés utáni tudattalan vágyunk tehát elvakíthat bennünket, de bizonyos helyzetekben egy csoport választásához alkalmazkodni racionális, sőt evolúciós nézőpontból még előnyös is. Ez a helyzet például a negyedik fejezetben bemutatott ragályos stresszel is. A stressz társadalmi kód, amely könnyedén átadható, és általa veszélyekre reagálhatunk, még akkor is, ha azok közvetlenül nem láthatók. Ha látom, amint fut a tömeg az utcán, de nem értem, miért, előnyösebb, ha én is futásnak eredek ugyanabba az irányba, mintha nem futnék, és szembetalálnám magam a veszéllyel, amely elől a többiek futnak. A társadalmi megfelelés – a biztonsági szemponton túl -kohéziót is teremt az emberek, tömegek között. Némely jelenség, mint például a 2012-es Gangnam Style, ez a koreai popból érkező „tánc” vagy a Macarena (ami soha nem ment ki a divatból), futótűzként terjedt el. Európában, Ázsiában, Amerikában mindenki egyformán táncol ezekre a ritmusokra, és ez megerősíti az érzést, hogy ugyanazon a világon osztozunk. Ez a gondolat az alapja a popkultúrának. Bizonyos nagy sportesemények is összehoznak. 2018. július 15-én a franciák győzelme nagy nemzeti összetartozási hullámot indított el. A világbajnokság legelején, amikor Mexikó gólt tudott lőni Németországnak, Mexikó szeizmográfjai mesterséges „földrengést” jeleztek, amelyet az indított el, hogy a mexikói szurkolók örömükben föl ugráltak!

Joaquin Navajas argentin kutatót a tömegek bölcsessége érdekelte. Megkérdezett egy 5180 főből álló csoportot, válaszolna-e egy sor általános kulturális kérdésre: Milyen magas az Eiffel-torony? Mekkora Mexikó lakossága? Mennyi Brazília területe?… A kísérlet három ütemben zajlott. Először egyénileg kellett válaszolniuk a kérdésekre. Azután megkérték a résztvevőket, hogy alkossanak ötös csoportokat, és néhány perc alatt beszéljék meg, mielőtt megegyeznek a közös válaszban. Végül mindenkinek lehetőséget adtak arra, hogy visszatérjen a legelső válaszára. Az ötös kiscsoportok válaszai jelentősen pontosabbak voltak, mint a résztvevők összessége által adott válaszok átlaga. Egy döntést hozó csoportot alkotó személyek száma tehát fontos tényező az eredmények helyességében. Minél többen vagyunk, annál kevésbé pontosak a válaszaink. De ha kis gondolkodó csoportokat alakítunk, akkor pontosabbak leszünk, mintha teljesen egyedül gondolkodnánk. A társadalmi kontextus ránehezedik a döntéseinkre, kivált, ha ez a társadalmi nyomás nem azonosított. Egy-egy nagyváros turistaközpontjában sétálva talán már láttuk, amint itt a piros, hol a pirost játszanak. Amikor elmegyünk egy itt a piros, hol a piros asztal mellett, látjuk a játékost, aki egyedül játszik a poharaival és a kis labdájával. A kíváncsiskodók megállnak előtte, néha nézelődni, néha játszani. De három vagy négy nézelődő valójában beépített ember. Az ő munkájuk abból áll, hogy a társadalmi konformitás érzetét keltsék, ezáltal nekünk is kedvünk legyen megállni, azután játszani. Egy kicsit nézzük a játékot, látjuk, hogy a körülöttünk lévő (beépített) emberek könnyedén nyernek nagy pénzeket. Úgy véljük, hogy ez könnyű, tehát mi magunk is játszhatunk. Ezután a játékos elkezd velünk játszani, színlelt cinkossá tesz bennünket, például túlzottan nyilvánvaló módon megmutatja nekünk, hol van a labda. Közben az egyik cinkosa fogad, direkt veszít, hogy növelje az érzelmi reakciót, és efféle automatikus gondolatokat indítson el: „De hát ez hülye, biztos, hogy a golyó ez alatt a pohár alatt van.” A játékos, látva, hogy bekaptuk a horgot, egy ingyenes játékkal beetet, hagyja, hogy nyerjünk, ezzel disszonanciát kelt bennünk, mondván, ha tettünk volna rá pénzt, kétszáz eurót nyertünk volna… Hogy csökkentsük a disszonanciát, fogadnunk kell,

de gyakorlatilag semmi esélyünk a nyerésre. Az asztallap, amin játszik, preparált, és a játékosnak tíz módszere is van arra, hogy veszítsünk. Semmi perc alatt üres lesz a pénztárcánk. Ha egyszer egy itt a piros, hol a pirosba botlunk, figyeljük meg – elbűvölő, amikor rájövünk a működésére –, de ha azt gondoljuk, hogy nyerhetünk, ne játsszunk, mert biztosan veszítünk! Ha mások szeme láttára interakcióba kerülünk valakivel, akkor ez arra sarkall, hogy tudattalan társadalmi nyomást érezzünk, és ez olykor - jó megérzésünk ellenére – cselekvésre serkent.

Csoporthatás és (nem)cselekvés Egy páciens egyszer traumatikus tapasztalatát mesélte el. Fényes nappal történt vele Párizsban, a buszon. A busz félig tele volt, de hátul a négyes ülés üres. Leült. Három férfi szállt föl, és körbevette őt. Először belekötöttek, majd két-három ízetlen tréfát vetettek oda neki, végül fizikailag is bántalmazni kezdték a többi utas szeme láttára, füle hallatára. A fiatal nő először fölemelte a hangját: „Ne nyúljon hozzám!” – mondta –, majd az egyik férfi elvette a bevásárlótáskáját, azt ordítva, hogy „Mondd, mi van ebben a táskában?”, miközben egy másik tüntetőleg simogatta a combját, és azt mondta: „Félsz, mi?” A fiatal nő a következő megállóban rettegve elmenekült. Amikor az ajtók becsukódtak, hallotta, amint azt kiabálják utána: „Kurva!” Azután elmesélte, hogy mi viselte meg a legjobban: „Azért szállok inkább buszra, mint metróra, mert tudom, hogyha a metróban történik velem valami, a kisujját sem mozdítja senki. A buszon ott a vezető, az emberek közelebb vannak, és mégis azt kellett megállapítanom, hogy minden utas részéről általános volt a kínos közöny, miközben mindannyian látták, hogy zaklatnak.” E történetet hallgatva sokan ezt gondolhatjuk: „Én a helyükben tettem volna valamit.” És ez talán igaz is. Csakhogy nagy az esély arra, hogy a mi cselekedetünk nem is annyira a helyzet súlyosságától függött volna, hanem inkább az agresszió helyszínén lévő emberek számától. Két amerikai pszichológus, John Darley és Bibb Latané bebizonyította, hogy összefüggés van egy baleset vagy agresszió helyszínén jelenlévők száma és aközött, hogy a

jelenet tanúi cselekednek-e, vagy sem. Nyilvános helyen epilepsziarohamot szimuláló kísérletet végeztek, és ennek nyomán azt fedezeték föl, hogy a bajba jutottnak a járókelők nyolcvanöt százaléka segít, ha az eset helyszínén egyedül van, hatvankét százalékuk, ha egy másik emberrel van, és mindössze harmincegy százalékuk, ha másik négy tanúja is van az esetnek. Minél több a tanú, annál kevésbé cselekednek, mert nem érzik magukat annyira felelősnek, mint ha egyedül lennének, és minden csak tőlük függene. Ezt a mechanizmust a felelősség szóródásának nevezik. Azt gondolom, hogy a másik fog cselekedni, de a másik úgy gondolkodik, ahogy én, tehát végeredményben senki sem cselekszik. Párizsban a tömegközlekedésben kampányt indítottak el annak érdekében, hogy mindenki legyen tudatában egyéni felelősségének. 2018 márciusában a párizsi közlekedési vállalat, az RATP zaklatásellenes plakátkampányt indított a párizsi buszokon és metrókon, azóta rendszeresen közzéteszi ezt az üzenetet: „Ha ön zaklatás áldozata vagy tanúja, akkor küldjön sms-t a 31177-es számra vagy tárcsázza a 3117-et.”

A szolidaritás láncai E csoportdinamikák vezethetnek lustasághoz, de szolidaritáshoz is. Ahhoz, hogy a kollektív lendület meginduljon, néha valójában az is elég, ha egyetlen ember megmozdul. 2015-ben, Libanonban a „szemétválság” több hónapig elhúzódott anélkül, hogy bárki is reagált volna rá. Egyszer egy körülbelül tizenöt fiatalból álló csoport gyűlt össze transzparensekkel és táblákkal a Parlament előtt, hogy így fejezzék ki, elegük van. Hamarosan százával csatlakoztak hozzájuk, végül több ezer tüntető ment ki az utcára. A négymillós ország történetének ez volt az egyik legnagyobb független népi megmozdulása, és az állampolgárok egy egészen kis csoportjának a kezdeményezésére indult el. Ugyanezt a mechanizmust látjuk a történelmen nyomot hagyó nagy népi felkeléseknél is. Az egyik legutóbbi ilyen az úgynevezett „arab tavasz” volt. 2010 decemberében egy huszonhat éves tunéziai mozgóárustól, Mohammed eh Búazízitől a rendőrök elvették az áruját, és nagyon megverték, nem először, és ez már túl sok volt.

Szegény családból származott, az érettségi előtt abba kellett hagynia a gimnáziumot, hogy gondoskodjék testvéreiről. Több év munkanélküliség után, a tunéziai munkahiány közepette végül belement abba, hogy gyümölcsöt és zöldséget áruljon illegálisan. Mivel a rendőrség részéről sok megaláztatást szenvedett el, és nem tudta kifizetni a büntetéseket, 2010. december 17-én a Szidi Bú Zid-i rendőrprefektúra előtt felgyújtotta magát. A tunéziai népesség nagy része nem bírta már tovább a rendőrség mindennapos sanyargatásait, a huszonhárom éve hatalmon lévő Ben Ali elnök diktatúrájának ugyanis a rendőrség volt a jelképe. Ez az elszigetelt, kétségbeesett és tiltakozó tett egy nemzeti felkelés elindítója lett. Néhány nappal később tunéziaiak ezrei vonultak Mohammed el-Búazízi koporsója mögött. Néhány héttel később Ben Ali elnök elmenekült az országból, és a tunéziai rendszer összeomlott. Az arab országok felkelése azután átterjedt Egyiptomra, Líbiára majd Szíriára is. Föl lehet idézni a franciaországi sárgamellényesek – kisebb léptékű – mozgalmát is. 2018. október 10-én Eric Drouet sofőr Facebook-eseményt hozott létre, hogy tüntetésre szólítson fel a kormány által bejelentett üzemanyag-áremelés ellen. Három nappal később Priscilla Ludosky online petíciót indított, ő is a benzin árának csökkentését követelte. Igen gyorsan százak, majd ezrek (egy hónap alatt 1,1 millóan) írták alá, tízezrek vonultak az utcára, elfoglalták a nagy útkereszteződéseket, és hangot adtak elégedetlenségüknek. A megmozdulás Francia-ország határait is átlépte, és a sárgamellényes mozgalom több országban (Olaszország és Anglia) az elszegényedéssel és a vásárlóerő csökkenésével szembeni tiltakozás és düh szimbóluma lett.

10. Szerszámosláda a nagyobb lelki hajlékonysághoz „Gondolkodni éppen annyit tesz, hogy elegánsan azt mondjuk: »megváltoztatjuk a véleményünket«.” KI VAGY, DOKI? Nem létezik mágikus formula arra, hogy kijátsszuk az agyunk állította csapdákat, sem pedig egyszerű és azonnali megoldás arra, hogy „torzításmentesítsük” magunkat. De a torzítások negatív hatásait megpróbálhatjuk oly módon kiküszöbölni, hogy figyelünk a torzításokat elindító folyamatokra – ez a gyakorlati tanács, ha az agyunk ellenünk játszik. (A kutatások előrehaladtával ezek a tanácsok folyamatosan frissülnek a chiasma.co közösségi oldalon.)

Az automatikus gondolatainkon túl Az emberi agy természetes módon gondolatokat, érzéseket és automatikus cselekvéseket hoz létre, a pszichológusok ezeket a folyamatokat heurisztikáknak nevezik. A túlságosan összetett világban ezek segítenek bennünket a fejlődésünkben, hogy ezt a világot minden árnyalatában megértsük. A heurisztikákra rárakódnak a másodlagos gondolatok (gondolatok a gondolatainkról), amelyek a fejünkben megszólaló kis hangként mutatkoznak meg: ezeket metakognícióknak hívják. Ezek révén tudunk olyan helyzetekben cselekedni, amelyekben úgy véljük, bizonyos, hátrányt okozó kognitív torzítások áldozatai vagyunk. Képzeljük el a következő helyzetet: Viktor féltékeny férfi, féltékenysége tönkreteszi az életét; mihelyt arra gondol, hogy barátnője hűtlen, elindul benne a stresszreakció. Amikor fölhívja a nőt, és az nem veszi föl rögtön, az az első gondolata, hogy megcsalja. Egy belső hang azt mondja neki: „Biztosan megcsal!” A gondolatról való gondolata megerősíti az elsődleges gondolatot, és ettől egyre gyakrabban hívja föl a barátnőjét. Minden egyes föl nem vett hívás a hűtlenség újabb bizonyítéka lesz. Ebben az esetben a metakogníciók megerősítik az elsődleges gondolatokat, és a helyzet még problematikusabb lesz. Ez ördögi kör. Nincs mindig azonnali befolyásunk a túlságosan gyors és automatikus elsődleges gondolatainkra, de lehetséges hatnunk a

metakogníciókra. Ennek a metakognitiv kontrollnak az a célja, hogy delegitimálja a rossz automatikus gondolatainkat. Nem szabad felelősnek tartanunk magunkat az elsődleges gondolatainkért, és az a vélekedés sem helyes, hogy elsődleges gondolatainknak mi magunk vagyunk a tulajdonosai. Senki sem választja azt, hogy féltékeny, kicsinyes vagy fukar legyen. Viszont tudunk hatni és kell is hatnunk a metakognícióinkra. Ezért meg kell tanulnunk azonosítani a problémás helyzethez kapcsolódó elsődleges és automatikus gondolatainkat és érzelmeinket, azután pedig távolságot kell tartanunk az elsődleges gondolat és a metakogníciók között. Ez utóbbiaknak már nem szabad erősíteniük az elsődleges gondolatokat. Képzeljük el, hogy Viktor olyan metakogníciós tanuláson ment keresztül, amely a féltékenységgel kapcsolatos helyzetekhez kötődik. Fölhívja a barátnőjét, de az nem felel. Automatikus gondolata beindul, megszólal a kis belső hang („Biztosan megcsal!”). Ahelyett, hogy hagyná érvényesülni ezt a kis hangot, kétségbe vonja, és egy másik, ellenkező belső monológot indít el: „Talán a metróban vagy egy barátnőjénél van, esetleg az anyjával beszélget, és majd később visszahív.” Ez csillapítja a féltékenység gondolatához kötődő pszichológiai stresszreakciót. Így Viktor nyugodtabban tud majd lélegezni, nem lesz olyan nehéz elengednie a telefonját, és visszatérhet a dolgaihoz. Viktor csökkentette elsődleges gondolatainakahatását. E metakognitiv ellenőrző feladatok ismétlésével nagyobb lelki hajlékonyságot ér el, és nagyobb esélye lesz arra, hogy kigyógyuljon beteges féltékenységéből. Ezeket a metakognitiv ellenőrző technikákat a klinikai pszichológiában egyre inkább használják terápiás eszközként. En is használom a pácienseimnél. Más módszereket is lehet mellettük alkalmazni, így még hatásosabbak lehetnek. A metakognitiv kontrolihoz elég közel áll a pszichonevelés, amely a páciens számára átláthatóvá teszi az agyában működő pszichológiai mechanizmusokat. A pszichonevelés technikáinak az a céljuk, hogy segítsék a pszichológiai betegségben szenvedőket – a fóbiájuk és szorongásaik mögött lévő lelki gépezet jobb megértésével - saját megoldásaik kifejlesztésében. Nemrégiben konzultációra jött

hozzám egy fóbiás kényszerben szenvedő fiatalember. Számára minden, ami nem teljesen tökéletes, szenvedés forrása. Elmagyarázta, hogy olyan dolgokat vesz észre, amiket egy egészséges ember meg sem látna (például egy tárgy, amely nincs pontosan a helyén, egy kis vízkőnyom a poháron stb.), és ez rettenetes szorongást, sőt halálfélelmet indít el nála. Elmagyaráztam tehát a páciensemnek, hogy teljes mértékben bináris világlátástól szenved, és ami számára nem tökéletes, az egyáltalán nem is ér semmit. Azt tanácsoltam, amikor érzi a krízis közeledtét, mindig jusson eszébe, hogy szorongása ebből a bináris gondolatból fakad. Meglehet, kizárólag ez a technika nem elég ahhoz, hogy a rögeszmés zavarokból kigyógyuljon, ám a cél az, hogy elinduljon a javulás felé, azzal, ahogyan kezeli a szorongást előidéző gondolatait. Ha olyan pszichológiai betegségben szenvedünk, mint például a fóbiás kényszer vagy a közösségi fóbia, sőt fóbia a negatív gondolatoktól, érzésektől, akkor helyes, ha az ebből eredő metakogníciót három alapvető kérdésnek vetjük alá: – Milyen konkrét elemeken n) ugszik az automatikus gondolat? – Ez a gondolat vagy érzés körbeforog és steril, vagy időszakonként tér vissza, ördögi körbe zárva bennünket? – Mit tanácsolnánk a barátunknak, ha azt mondaná, ilyen jellegű gondolata van? Amikor szorongásos helyzetek jelentkeznek, e kérdéssorral mindig fokozatosan visszaszoríthatjuk őket, és végül lehetőségünk lesz arra, hogy korlátozzuk a káros automatikus gondolatok fölhukkanását.

Mérlegeljük ismereteink nagyságát Az agyunk, amikor becsléssel és lerövidítésekkel dolgozik, tévedésnek tehet ki bennünket, annál is inkább, mert a legtöbb kérdésben gyakran csak részleges információkkal és igen korlátozott ismeretekkel rendelkezünk. Mégis szívesen hisszük, hogy vélekedéseink és véleményeink igazolva vannak, mert kellemetlen beismerni, hogy tévedtünk.

Ahhoz, hogy meghatározzuk, joggal vagyunk-e bizonyosak önmagunkban, azt a magyarázatot fogadjuk el, amelyről van bizonyos véleményünk, és kevésbé magát a véleményt. Így a kapott új információk segítségével könnyebben újraértékelhetjük véleményünket, és kevésbé ragadunk meg a kérdéses véleménynél. Vélekedéseinkbe és véleményeinkbe vetett bizalmunkhoz meghatározhatunk bizalomindexet is – akár olyan vélekedésről van szó, amelynek már régóta a birtokában vagyunk, akár olyanról, amelyre csak ezután teszünk szert. Ennek érdekében egy adott kérdésről való tudásunkhoz többé-kevésbé nagyobb megbízhatósági százalékot fogunk rendelni. Ezeknek a bizalomindexeknek az a céljuk, hogy tudjuk, mikor kell kételkednünk, és mikor bízzunk magunkban, miközben fokozatban gondolkodunk (erről többet tudok/erről kevesebbet tudok), és nem binárisan (tudom/nem tudom). Carl Sagan csillagász a Korok és démonok című könyvében egy jól felszerelt szerszámosládát használ, hogy megbecsülje, milyen a megbízhatósági szintjük azoknak az információknak, amelyeket kapunk és amelyekben hajlamosak vagyunk hinni. A Chiasma nevű társaságbeli kollégáimmal sokat merítettünk belőle, amikor túlélő kalauzt állítottunk össze választási ciklusokra, amikor a retorika használata a legelterjedtebb. Ezek a tanácsok természetesen a választási ciklusokon kívül is érvényesek. Egyes számú tanács: óvakodj az ad hominem érvtől, vagyis az olyan támadástól, amely személy ellen irányul, kizárólag a címe vagy státusa miatt. Marine Le Pen, amikor 2017-ben Emmanuel Macronnal állt szemben a két forduló közti vitában, az ad hominem bajnoka volt. Mielőtt ellenfelének választási programját támadta volna, azzal vádolta meg, hogy ő „a rendszer és az elit kedvenc gyermeke”, „François Hollande kicsiben”, „a vad globalizáció jelöltje” stb. Donald Trump rendszeresen ehhez a technikához folyamodik: 2016-ban a Twitteren Mitt Romney-val, a saját táborában az egyik legkomolyabb ellenfelével szemben úgy érvelt, hogy úgy jár, „mint egy nagy hülye madár” („like a big dumb bird”)! Kettes számú tanács: figyelj a tekintélyérvekre! Amikor valaki a rangját, pozícióját vagy foglalkozását tolja előtérbe, úgy kell

megvizsgálni érve megalapozottságát, mintha azt az érvet egy átlagember vezette volna elő. Richard Nixon 1970-ben, első elnöksége alatt azzal nyerte meg az amerikai választók kegyét, hogy azt mondta, tudja, hogyan kell véget vetni a nagyon népszerűtlen vietnámi háborúnak. De azt nem magyarázta meg, hogyan akar ehhez hozzáfogni. Elnöki pozícióját vetette be annak érdekében, hogy meggyőzze az amerikai választókat, szavazzanak rá, miközben Vietnámban kiújultak az amerikai bombázások, és ez ellentmondásban volt a kampányban tett ígéreteivel. Hármas számú tanács: ismerd fel a hamis analógiákat, azokat az érveket, amelyek két olyan dolog vagy helyzet közötti hasonlóságra épülnek, amelyeknek nemcsak kevés közös pontjuk van, de még az összehasonlításuknak sincs létjogosultságuk. 2017-ben az elnökválasztások idején Jean-Luc Mélenchon például kijelentette: „Nem értek egyet a vállalatok által összeállított munka törvénykönyvével, mint ahogy nem értek egyet azzal sem, hogy az utca állítsa össze a KRESZ-t.” A fogalmazás megkapó, de ez ne feledtesse el, hogy alapjában véve sok összefüggés nincs a KRESZ és a munka törvénykönyve között. Négyes számú tanács: ne engedj az érzelemre apellálásnak. Ilyen például az, ha ma Franciaországban azt mondja valaki, hogy korlát nélkül megnyitjuk a határainkat, vagy be akarjuk fogadni a világ minden nyomorát, miközben franciák milliói munka nélkül vannak vagy a szegénységi küszöb alatt élnek. (Michel Rocard egykori miniszterelnök sokat idézett mondata 1989-ből: „Franciaország nem fogadhatja be a világ minden nyomorát”, ma a közbeszéd része.) Ennek az érvelésnek az a célja, hogy erős érzelmeket korbácsoljon föl (gyakran félelmet vagy haragot), hogy zsigeri reakciókat indítson el, így könnyebben lehet csatlakozni bizonyos, ténybeli bizonyítékok nélküli eszmékhez. Ötös számú tanács: a tudományos, ne pedig az anekdotikus bizonyítékot részesítsd előnyben, amely elszigetelt tényből vagy példából von le általános következtetést. Egy példa: „Be kell tiltani a háborús videojátékokat, mert egy tanuló, miután ilyennel játszott, rátámadt a társaira.” Ez a kijelentés nem veszi figyelembe az összes többi kamaszt, aki ugyanúgy játszott, de nem szegezett fegyvert a

barátaira. Ráadásul ez a mondat nem fejti ki az ok-okozat kapcsolatot a között a két dolog között, hogy erőszakos játékkal játszunk, és más kamaszokat támadunk meg. Hatos számú tanács: kerüld a hamis megfeleltetéseket. Például azért, mert egy politikus pénzügyekben túlzásokba esett, nem szabad azt mondani, hogy minden politikai tekintéllyel felruházott ember „romlott”. Helyénvaló az árnyalás.

Vessük be ezeket az eszközöket az infox-szal szemben Umberto Eco írta egyik legutolsó feljegyzésében, hogy régen egy hamis gondolat meghalt, ha senki nem hallgatta meg, ma viszont már futótűzként terjed, és nagyon sok emberhez jut el. Sinan Aral cambridge-i professzor számokkal látta el ezt a gondolatot. A Science Magazine egyik, 2018-ban megjelent cikkében arról számol be, hogy az MIT figyelte, hogyan terjed az interneten százhúszezer információ, amelyeknek a fele hamis, a másik fele igaz. Amikor elemezte az eredményt, arra a megállapításra jutott, hogy az infox-ok hatszor gyorsabban haladnak, mint az igazi információk; a kattintások mögött elsősorban az egyszerűség, a látványosság, az ellenszenv és a meglepetés áll. 2017-ben Indiában, Banda kerületben felkelés tört ki egy WhatsAppon küldött üzenet nyomán: Gurdwara piacán egy őr megtámadott egy tizennégy éves fiatal lányt. Ez a hír két nap alatt vírusként elterjedt, és heves összetűzésekhez vezetett a szikh és hindu közösségek között. Ezek az összetűzések elkerülhetők lettek volna, ugyanis az előidéző hír hamis volt. Ugyancsak Indiában, 2017 májusában Dzshárkhand államban hét embert lincseltek meg és vertek halálra annak nyomán, hogy a WhatsAppon álhír terjedt el egy gyermekrablásról. Két hónappal korábban két férfi hasonló sorsra jutott: tévesen azzal vádolták őket a közösségi oldalakon, hogy piaci standról loptak. Az indiai kormány ezt az erőszakhullámot látva úgy döntött, hogy leállítja az internetet, néha részlegesen (csak a chat alkalmazásokra), néha pedig teljesen. 2016 januárja és 2018 májusa között India 154-szer állította le az internetet, világméretekben a legtöbbször, jóval többször, mint a legerősebb

tekintélyuralmi rendszerek: Pakisztán (19 leállítás), Irak (8 leállítás) vagy Szíria (8 leállítás). Az infox– ok úgy terjednek, mint járványok idején a vírusok. Gordon Pennycook angol kutató azt akarta meghatározni, hogy egyéni léptékben milyen megoldással lehet a leginkább elkerülni a fertőzést és a vírusok önkéntelen terjesztését. Pennycook összehívott egy csoportnyi (hangsúlyos politikai vélemény nélküli) internetfelhasználót, egy sor politikai és társadalmi cikket és tweetet mutatott nekik, az írások között pedig infox-ok voltak elszórva. A résztvevőket két csoportba osztotta. Az első csoportnak semmiféle utasítást nem adott, mindössze annyit, hogy határozzák meg, mely információk felelnek meg az igazságnak. Rendelkezésükre állt ugyan egy számítógép, de nem javasolták kimondottan, hogy használják. A második csoport résztvevőinek viszont azt tanácsolta, hogy nézzék a kérdést kicsit távolabbról, és jól gondolják meg a választ. Azt is jelezte, hogy rendelkezésükre áll egy számítógép, azzal ellenőrizhetik a mondottak helyességét. Az elgondolása alapján a második csoportot arra akarta ösztönözni, hogy dolgozzon ki metakognitiv ellenőrző módszert, amely meggátolja őket abban, hogy elsődleges és automatikus gondolataikra hagyatkozzanak. Az eredmények alapján a második csoport résztvevői közül sokkal többen azonosították az infox-okat. Ők metakognitív kontrollt alkalmaztak, ezzel analitikus gondolkodást tettek magukévá, és így az infix mögé tudtak látni, olyan ügyes mondatok mögé, amelyek az igazság látszatával akarják felruházni a hamis információkat. Az első csoport nagyobb mértékben volt áldozata az infoxnak, miközben ez a csoport nem politikailag elkötelezett emberekből állt. Pennycook ezt a csoportot a „lusták, nem elfogultak” („lazy, not biased”) csoportjának nevezi. Abban a világban, ahol mindenki egyszerűen és gyorsan rengeteg információhoz fér hozzá, ez a lustaság tévedéshez vezet. Azért, hogy kevésbé legyünk tévedés áldozatai, kevésbé lustáknak, kevésbé passzívaknak kell lennünk, több kétséggel, valamint vággyal aziránt, hogy megbízható források alapján végezzük el az ellenőrzést.

Két stanfordi kutató, Sam Wineburg és Sarah McGrew átlagos internethasználókat és hivatásos tényellenőrzőket gyűjtött csoportba, hogy kimutassa, lehet jól és rosszul is olvasni egy weboldalt. A két kutató megkérte az összes résztvevőt, hogy olvassák el ugyanazt az oldalt, azután mondják el, mit gondolnak: vajon hamisak vagy igazak voltak-e az ott talált információk. Azt figyelték meg, hogy a nem hozzáértő felhasználók hajlamosak voltak arra, hogy az oldalon csak a szövegre figyeljenek, anélkül hogy ellenőrizni akarták volna az olvasottak helyességét. Ugyanakkor a tényellenőrzők – amint kétségesnek véltek egy-egy információt – rendszeresen több böngészőlapot is megnyitottak. A kísérlet végére ők jóformán az összes infix– ot földerítették, míg a nem hozzáértő felhasználók szinte egyet sem. Vagyis jobb mindig vízszintesen olvasni egy weboldalt, mint függőlegesen, azaz ne legyünk passzívak egy-egy oldal előtt, hanem nyissunk meg másokat is.

Amikor a Google és a Facebook az infox-ok ellen harcol A tényellenőrzés hosszadalmas, költséges munka, és a hagyományos média tényellenőrzőiből a forgalomban lévő információtömeg láttán egykettőre Sziszüphoszok lesznek, akik a sziklájukat mindennap a domb teteje felé tolják, a szikla viszont az ellenőrizendő új hírek súlya alatt rendre visszagurul. A Google-nak, a WhatsAppnak, a Twitternek és a Facebooknak az a szándéka, hogy segítse ezeket a tényellenőrzőket a munkájukban, ezért egy „bizalomindikátor” kifejlesztésén dolgoznak, amelynek lenne egy ikonja. Ez az ikon jelezné majd, hogy az információforrás többékevésbé megbízható. A terv a Trust Project (Bizalom terv) nevet kapta. Ugyanis ezek a közösségi oldalak alkotják az infox terjedésének legfontosabb terepét. A fertőzés hordozója lehet egyúttal az orvosság is? Azt gondolhatnánk, nem lehet felróni nekik a terjedésben való felelősségüket, elvégre ők csak csövek. Ahogyan egy csőhálózatot működtető vállalat sem felelős a csövekben futó víz minőségéért, ugyanúgy a Facebookot vagy a Twittert sem tarthatnánk felelősnek az infox-ért, amely az ő hálózatukban terjed. Csakhogy a Google és

a Facebook azzal, hogy szerkeszti a kereséseink tartalmát – vagyis minden egyes személyes adatunkat ellenőrzi, hogy azután olyan tartalmat kínáljon, amely vélekedéseink irányába megy és megfelel az érdeklődési körünknek –, részt vesz a tartalom előállításában. Nem egyszerűen „cső”, amely milliószámra szállítja az információt anélkül, hogy hozzájuk nyúlna. Olyan cső, amely alakítja a minden csapból kiömlő folyadékot. 2018 márciusában a Guardian, az Observer és a The New York Times leleplezte, hogy a Cambridge Analytica – az interneten lévő adatokat elemző magánvállalat – a Facebook-felhasználók személyes adatainak millióit gyűjtötte be olyan kvízjátékkal, amilyet sokszor látunk a Facebookon („Melyik Harry Potter-karakter vagy?”, „Mi lett volna a keresztneved a történelem előtti időkben?” stb.). Ez a kérdőív azután fölszívta nem csupán a résztvevők, hanem Facebook-barátaik adatait is. Miközben e botrány kirobbanása előtt a Facebook mindig is azt prédikálta, hogy felhasználóival kapcsolatban átlátható politikát folytat, és azt ígérte, hogy 2011-től értesíti őket, amint felhasználják vagy terjesztik az adataikat. A brit Channel 4 televízió riportot közölt, amelyet a Cambridge Analytica székhelyén forgattak; ebben Alexander Nix, a cég elnök-vezérigazgatója megerősítette, hogy ez a gyakorlat kiterjedt a hamis információk szándékos terjesztésére, a politikai ellenfelek utáni kémkedésre és a közvélemény manipulálása érdekében arra is, hogy felhasználják egyes emberek személyes adatait. Csakhogy amikor a közhatalom országos szinten intézkedéseket hoz az infox ellen, az inkább a sajtószabadságot korlátozza. Franciaországban Emmanuel Macron azt a szándékát közölte, hogy létrehoz egy „sajtóetikai tanácsot” és egy hatóságot, amely… az újságírókat ellenőrzi. Ezeknek a körvonalai egyelőre bizonytalanok, és igazi veszélyt jelenthetnek a sajtószabadságra. Az állam a Twitter és a Facebook átláthatóságáért, az online adatok nyomon követhetőségéért folytatott harcban játszhatna szerepet, és főképpen abban, hogy minden állampolgár hozzáférhessen a személyes adataihoz, ellenőrizhesse a felhasználásukat és szabadon törölhesse azokat.

Amíg erre várunk, nincs más választásunk, mint hogy mi magunk barkácsoljuk össze információfogyasztási higiénénket, és megpróbáljuk a lehető legjobban alkalmazni a bizalomindex technikáját. Erre szükségünk is van ahhoz, hogy a hosszúnak ígérkező tanulóéveken keresztülmenjünk. A pszichonevelési terápiában több hónapon át dolgozunk felnőtt pácienseinkkel, csak azután jutnak el oda, hogy értékeljék a saját véleményükbe és vélekedésükbe vetett bizalmi indexüket. Ez a folyamat rövidebb is lehet, ha a kritikai gondolkodást már a legkisebb gyermekkortól kezdve tanulták. A kutatók kézikönyveket állítottak össze a kritikai gondolkodás tanulásához, vagyis ahhoz az intellektuális attitűdhöz, amelyet minden információval szemben alkalmaznunk kell. Ez azt jelenti, hogy figyelmesen, átgondoltan meg kell vizsgálnunk, tájékozódnunk felőle, és mielőtt igaznak vagy valóságosnak tartanánk, alá kell vetnünk a bizonyításnak. Ezek a tanfolyamok az általános iskolától az egyetemig több téma köré szerveződnek: hogyan végezzünk megfigyeléseket és hogyan értelmezzük őket, hogyan határozzuk meg a különböző események vagy mechanizmusok oksági kapcsolatait; hogyan becsüljük meg az információforrások megbízhatóságát, a szövegekben, képekben vagy videókban váltakozó tartalmakat; végül pedig hogyan érveljünk tudományos vagy társadalmi kérdésekben. A kritikai gondolkodás kidolgozási módjainak ez az elmélyült elsajátítása ama ritka kulcsok egyike, amelyben a kognitív tudományok kutatói egyetértenek, azért, hogy reagáljanak az infox kihívásaira.

Zárszó Hogyan találjuk meg a közös valóságalapot A kettős gondolat mindig is létezett; jobb és bal, ellentmondást nem tűrő és laza szülők, nyílt kapcsolatban élők és hagyományos párok, hajtósak és lusták, optimisták és pesszimisták… Ám digitális korunk előtt hiába álltak szemben egymással politikai, társadalmi vagy közösségi állás-foglalások, azok közös valóságalapra épültek. Bár nézetkülönbségeink voltak abban, hogyan lakjuk a világot, voltaképpen egy nyelvet beszéltünk. Ma más a helyzet. Amikor Donald Trump 2018 novemberében egy tweetben kijelenti: „Egy erős és kiterjedt hideghullám állítólag minden rekordot megdönt. Mi történt akkor a globális fölmelegedéssel?”, akkor összekeveri az időjárást és az éghajlatot. Ezt a tweetet sok ezren lájkolták, ezzel egy „alternatív valósághoz” csatlakoztak – ez Trump csapatának oximoronja –, amelyben a globális fölmelegedés nem létezik. Az a világ, amelyben élünk, olyan világ lett, ahol a bizonyított tények és az álhitek egyenlőknek vannak kikiáltva. Minél inkább magunkba vagyunk zárva a közösségi oldalakon, az identitásunk annál inkább hasonul a csoportéhoz, és így fokozatosan elvetünk majd minden elütő hangot. Ez a működés a társadalom töredezettségéhez vezet, és azzal a veszéllyel jár, hogy a társadalom szövete felbomlik. Ez még inkább égetővé teszi a kérdést: „Mi az, ami számunkra közös?” Az első közös dolog a világ. A tények valósága. Az, hogy a globális fölmelegedés létezik, éppannyira igaz, mint hogy az asztal, amin írok, létezik. Emberek tényleg jártak a Holdon. A Föld gömbölyű. Ha tagadjuk ezeket a tényeket, akkor megfosztjuk magunkat minden egyetértéstől, ellehetetlenítünk minden polgáriságot, és a világot élhetetlenné, lakhatatlanná tesszük. Akkor, amikor a társadalmi párbeszédből monológok láncolata lesz, a vélemények radikalizálódnak, a társadalom polarizálódik, az erőszak nő. Ahhoz, hogy újjáépítsük a demokratikus teret, meg kell védenünk és ki kell bontakoztatnunk a közös valóságalapunkat, és erre a legjobb eszköz a kételkedés, az önmagunk felé fordított építő kételkedés, nem pedig a másik felé fordított vádoló kételkedés.

Ám a kételkedés kétélű fegyver, és meg kell tanulnunk óvatosan bánni vele. Ezért azután inkább árnyalt, és nem abszolút kételkedést kell magunkévá tennünk. A fokozatos kételkedést kell gyakorolnunk, esetről esetre, hogy meg tudjunk birkózni a világ összetettségével. Henri Poincaré mondotta: „Mindenben kételkedni és mindent elhinni: két egyaránt kényelmes megoldás arra, hogy felmentsük magunkat a gondolkodás alól.” Én a kritikai gondolkodás művelésére bátorítok mindenkit, így tudjuk eldönteni, mikor jó kételkedni, és mikor jó bízni. Gondoljunk az agyi mechanizmusokra, amelyek akkor lépnek működésbe, amikor gondolkodunk, hiszünk, ítélünk. Ha azt érezzük, hogy a testünk feszült, mert valami stresszel bennünket, kételkedjünk kicsit; ha azt érezzük, hogy valamilyen hit annyira fontos a számunkra, hogy vele kapcsolatban a kételyt el sem tudjuk viselni, akkor tudni fogjuk, hogy motivált gondolkodás vakított el bennünket egy kicsit. Ilyenkor kételkedjünk kicsit. Ha valakit spontán módon ítélünk meg, akkor töprengjünk el azon, vajon min alapszik az ítéletünk, gondoljuk át a kontextust, kételkedjünk egy kicsit. Gondoljunk arra, hogy ő ugyanolyan mechanizmusok alapján működik, mint mi, és próbáljuk ítéletünket félretenni egészen addig, amíg meg nem értjük, mi késztethette arra, hogy így tegyen. Ha szükség esetén tudunk kételkedni a gondolatainkban, érzéseinkben, megérzéseinkben, akkor megint összetettségében, minden árnyalatában fogjuk látni a világot, és megszabadulhatunk a szemellenzőnktől. Ha a bizonyosságainktól kissé hátralépünk, ha embereket és helyzeteket nem jó és gonosz kettősségére leegyszerűsítve látunk, akkor lehetőséget adunk magunknak arra, hogy újraépítsünk egy köteléket. Fogadjuk el, hogy mindenki megteszi ezt az erőfeszítést, és akkor majd együtt újra tudjuk szőni a társadalom szövetét, akkor újra teret nyer a párbeszéd, hogy megint osztozzunk a világon.

Függelék Köszönetnyilvánítás Köszönet Mariam Chammat-nak, aki nélkül nem lenne e könyv, mert ez tízévnyi eszmecsere, beszélgetés és vita gyümölcse. Az én szavaim akár az ő szavai is lehettek volna, valamiképpen két testben egy agyon osztozunk. Joélle-nek, aki nélkül nem lennék az, aki vagyok. Guillaume Allarynak, aki bízott bennem az első esszém megírásakor. Mindig hálás leszek, hogy ilyen jóindulatú szerkesztőm volt, aki a legjobbat tudta kihozni belőlem. Megtiszteltetés, hogy íróházában vendégeskedhettem. Louise Giovannangelinek, szerkesztőmnek, a legjobbnak. Ha büszke lehetek erre a munkámra, akkor ez nagy részben annak köszönhető, amit ő tett, én soha nem fogok tudni olyan minőséget fölmutatni, amellyel ő gazdagította a szöveget. Örömmel dolgoztam vele és az Allary Kiadó egész csapatával. Marc Pondruelnek, aki nem sajnálta az időt, hogy elkísérjen a hosszú munka- és gitárzenés estéken. Camille Rozier-nak és Sami Abboudnak, a Chiasma bűntársainak. Innen merítettem kedvet ehhez a könyvhöz. Thibaud Griessenger-nek, hogy szakértelmét adta a könyv tudományos tartalmához. Beszélgetéseink nemcsak e munkát gazdagították, hanem továbbra is táplálják gondolataimat. Antoine Pélissolónak, aki megtanította, hogyan kell kételkednem azokban a trükkökben, amelyeket az agyam végez velem. A haveroknak. Azért dolgozom, hogy több időt tölthessek velük. Ábécérendben: Dima, Hicham, Wiss, Grace, Inkling, Catarina, Chadi, Luca, Mag, Karim, Manou, Samer, Val, Emileo, Juan, Link, Hass, Réa, Paulo, Marco, Lucie, Philippe, Emma, Nadimo, Anwyn, Camil, Edo, Teller, Rachlu, Reddit, Marie-Sarah, Charlotte, Manitou, Chewich, Layale, Akram, Tetris, Laurene, Dan, Jado, Nádim, Hugues, Louise, Marwa, Hervé, Claude, Zelda, Sami, Benjamin, Célina, Guitta, Mario, Chatta, Nana, Nicky, Leia, Farah, Switchy, Stepal.

Mindenkinek, akivel eszmét cserélhettem, és akik hozzájárultak azokhoz a trükkökhöz, amelyeket az agyam végez velem. És természetesen a családomnak Libanonban. Selim-nek, Yvonne-nak, Sissának és Adou-nak, hogy itt voltak, szó szerint a kezdetektől. Köszönöm.

Szójegyzék A bináris gondolkodás tévedése – hajlandóság arra, hogy egy helyzetet fekete-fehérre egyszerűsítsünk, miközben a világ összetett, gyakrabban szürke, mint fekete-fehér. A bináris gondolkodás olyan, mint egy kapcsoló, amelyet csak „be” és „ki” lehet kapcsolni, miközben az objektív gondolkodásnak úgy kellene működnie, mint egy fényerő-szabályozónak. A felelősség szóródása – szociálpszichológiai jelenség, amely révén kevésbé érezzük magunkat felelősnek cselekedeteinkért vagy inaktivitásunkért olyan válsághelyzetekben, amelyekben mások is jelen vannak és cselekvőképesek. A kettősség redukálása – gyakran tudattalan és spontán aktus, melynek segítségével stabilizálhatunk egy kettős képet vagy helyzetet, hogy koherens képet alakítsunk ki. A kontroll helye – azon képességünk becslése, hogy menynyire tudjuk kézben tartani a velünk történő dolgokat. Ha úgy véljük, hogy tőlünk függ, ami velünk történik, akkor belső kontrollal (ILC) rendelkezünk. Ha úgy tartjuk, hogy az életünket külső tényezők határozzák meg, és semmilyen befolyásunk sincs arra, ami velünk történik, akkor külső kontrollal (ELC) rendelkezünk. A tárgyak állandósága – az a tudat, hogy a rajtunk kívül lévő dolgok akkor is léteznek a térben továbbra is, amikor mi már nem észleljük azokat. Ez a képesség az embernél és az állatnál is megtalálható. Analitikus gondolkodás – egy adott tárgyról minden rendelkezésünkre álló információ semleges kezelése, anélkül hogy előzetes fogalmunk lenne a következtetésből, ahová az okfejtésünk majd elvezet. Automatikus gondolat – gondolatok, amelyek túlságosan gyorsan bukkannak fel ahhoz, hogy közvetlenül kontrollálni lehetne őket. Az egyedüli ok tévedése – hajlandóság arra, hogy azt higgyük, egy eseménynek csak egyetlen kiindulási pontja van, miközben az összetettebb és többtényezős.

Bistabil kép – kettős értelmű kép, amelyet két különböző módon lehet értelmezni. Ugyanígy létezik tristabil vagy multistabil kép is. Bizalmi index – olyan gyakorlat, amely révén különböző bizalomszinteket ítélünk meg a véleményünknek, gondolatunknak. Az a célja, hogy felhagyjunk a dolgok kettős látásával (tudom/nem tudom), és átmenetes látást tegyünk magunkévá, amely nagyobb mozgásteret ad arra, hogy véleményt változtassunk és nyitottabbak legyünk. Dezinformációs hatás – egy információ, amelyet mintha utólag kapnánk, megváltoztathatja egy eseményről őrzött emlékünk pontosságát; egészen addig mehet, hogy hamis emlékeket kreálunk. Dunning-Kruger-effektus – a túlbizalom torzításának is nevezik. A képességeinkbe vetett bizalom csúcsa, amely mindig jelentkezik, amikor új témát fedezünk föl, és az első megszerzett ismeretek azt hitetik el velünk, hogy az adott témát a kezünkben tartjuk. Előzetes ismeret – olyan ismeret, amely ott van bennünk érzékeny tapasztalatunktól függetlenül. Az előzetes ismeretek hatással lehetnek arra, ahogyan egy helyzet kettősségét csökkentjük. Hamis megfeleltetés – tévedés, amikor párhuzamba állítunk két dolgot, amelyeknek közös pontjaik vannak, de valójában különböző természetűek. Heurisztika – spontán cselekvés vagy gondolkodás, amely egy adott helyzetben elég jó eredménnyel jár. Az az előnye is megvan, hogy szinte azonnali, még akkor is, ha becsléssel dolgozik. Imposztor szindróma – egy ember hajlandósága arra, hogy alábecsülje valódi kompetenciáit, és azt higgye, hogy soha nincs a helyzet magaslatán. Infox – új kifejezés a fake news-ra; hamis, megalapozatlan információ. Kitevéses terápia – olyan technika, melynek során egy szorongásos vagy fóbiás személyt szorongása vagy fóbiája okának tesznek ki. Ennek az a célja, hogy megfigyeljék érzelmi, viselkedési és kognitív reakcióit, és a végén segítsék leküzdeni a félelmét. Kognitív disszonancia – mentális kényelmetlenségi érzés, amelyet akkor érzünk, amikor olyan gondolatokat

vagy véleményeket fogadunk be, amelyek ellentmondásban vannak a viselkedésünkkel. Kognitív homeosztázis – lélektani egyensúlyi és stabil állapot, amelyre spontán törekszünk. Kognitív torzítás – kerülő út, amelyet azért tesz az agyunk, hogy kevesebb munkával hozzon döntést vagy alkosson ítéletet, mint ha analitikus gondolkodással tenné, amely számba venne minden rendelkezésünkre álló releváns információt. A kognitív torzítások gyorsak és hasznosak, de ítéletbeli tévedéseink forrásai is lehetnek. A kognitív torzítások listája szüntelenül gazdagodik, ezek a legfőbbek: A jelen pillanat torzítása – hajlandóság arra, hogy nagyobb fontosságot tulajdonítsunk annak, ami a közeli jövőben történik, mint a távoliban. A túlbizalom torzítása – hajlandóság arra, hogy túlbecsüljük képességeinket vagy ismereteinket egy adott kérdésben. Alapvető tulajdonítási–ítéleti torzítás – hajlandóság arra, hogy a többieket cselekedeteik, ne pedig szándékaik alapján ítéljük meg, és fordítva, önmagunkat a szándékaink, nem cselekedeteink alapján ítéljük meg. Az anekdotikus bizonyíték torzítása – hajlandóság arra, hogy egy történetre vagy elszigetelt információra elégséges bizonyítékként tekintsünk, hogy egy gyakran összetett eseményből általános következtetéseket vonjunk le. Horgonyzási torzítás – hajlandóság arra, hogy egy adott helyzetben a döntéshez csak egy információt ragadjunk meg. Általában ez a kapott információ első eleme. Közismertségi torzítás – hajlandóság arra a vélekedésre, hogy ha valaki ismert, akkor annak a véleménye értékesebb, mint egy kevésbé ismert emberé, még akkor is, ha a kevésbé ismert ember szakértő. Megerősítő torzítás – hajlandóság arra, hogy azokat az információkat részesítsük előnyben, amelyek előzetes gondolatainkat, véleményünket vagy vélekedésünket erősítik, miközben elvetjük azokat, amelyek azoknak ellentmondanak.

Negatív értelmezési torzítás – hajlandóság arra, hogy egy negatívan és pozitívan is értelmezhető helyzetben úgy oldjuk föl a kettősséget, hogy a negatív véleményt választjuk. Negatív sztereotípiás torzítás – hajlandóság arra, hogy negatív sztereotípiákat alkossunk és terjesszünk az emberek bizonyos csoportjáról. Reprezentálivitási torzítás – hajlandóság arra, hogy úgy ítéljünk meg egy személyt vagy helyzetet, hogy korlátozott számú elemre hagyatkozunk, de azokra mint ennek a személynek vagy helyzetnek a reprezentálóira tekintünk. Választási torzítás – hajlandóság arra, hogy amikor egy tárgyat tanulmányozunk, akkor bizonyos információkat mások rovására válasszunk ki, amelyek ugyanolyan helyénvalók lennének, és ez ahhoz vezet, hogy a szóban forgó tárgyról csonka képünk lesz. Konfabuláció – az agyunk által megteremtett képzeletbeli történet, emlékezetzavart kompenzálunk vele, nevezetesen neurológiai betegségek esetén. Következtetés – intellektuális művelet minden gondolkodás mélyén; azt jelenti, hogy a kiindulópontból több logikai szakaszon át jutunk el a konklúzióhoz. Lelki hajlékonyság – képesség arra, hogy véleményt változtassunk és nézeteinket naprakészen tartsuk, a kapott új információknak és a megélt új tapasztalatoknak megfelelően. Lelki merevség – az álláspont megváltoztatásának elutasítása, amikor elutasítjuk azt is, hogy véleményünket és meggyőződésünket frissítsük a kapott új információknak megfelelően, ha azok nem a mi irányunkba tartanak (ellentéte a lelki hajlékonyság). Magyarázó mélységi illúzió – hajlandóság arra, hogy túl becsüljük a dolgok – és tágabb értelemben a világ – működésének megértését. Metakogníció – a „meta” (túl) és a „kogníció” (gondolatok) összetételből. Gondolatok, amelyek az automatikus gondolatainkra rakódnak. Annak a kis belső hangnak felelnek meg, amely akkor szólal meg, ha gondolunk valamire. Metakognitiv kontroll – az a munka, amellyel metakognícióinkra tudunk hatni, annak érdekében, hogy távolságot tudjunk tartani

automatikus gondolatainktól vagy érzelmeinktől, illetve át tudjuk értékelni azokat. Motivált gondolkodás – érvelési mód, melynek során csak azt vesszük figyelembe, ami erősíti meggyőződéseinket, és figyelmen kívül hagyjuk mindazt, ami megkérdőjelezi azokat (lásd megerősítő torzítás). Majd utólag bizonyítékokat keresünk, hogy racionalizáljuk ezeket a meggyőződéseket, és megerősítjük magunkat abban, hogy igazunk van akkor, amikor azt gondoljuk, amit gondolunk. Nudge – szó szerint „oldalba bökés”. Viselkedési technika, amely egyszerű mozgatóerőkre épül (optikai csalódás, alaphelyzetválasztás, társadalmi megfelelés stb.), annak érdekében, hogy az egyéneket inkább ösztönözze, semmint kényszerítse a polgáribb viselkedésre. Pszichonevelés – a klinikai pszichológiában alkalmazott módszer; a páciensnek elmagyarázzák, hogyan működik az agy és a pszichológia, így jobban megérthető, hogyan formálódik a viselkedésünk, hogyan alakulnak a gondolataink és az érzelmeink. Tanult tehetetlenség – olyan viselkedés, amelyet akkor tanúsítunk, amikor idegen vagy visszatérően kudarcos helyzetben vagyunk. Ettől az a hiedelmünk alakul ki bennünk, hogy már nem tudjuk megváltoztatni a dolgokat, hogy el kell viselnünk azt, ami történik velünk. Társadalmi megfelelés – olyan beállítódás, amely arra ösztönöz, hogy ugyanazt a viselkedést tegyük magunkévá, mint egy csoport (társadalmi osztály, politikai csoport, családi kör stb.) viselkedése. Tekitélyérv – amikor valaki arra használja föl a rangját, pozícióját vagy foglalkozását, hogy meggyőzze a hallgatóságát. Választási vakság – az agy olyan működési módja, amely meggátol bennünket abban, hogy minden választásunkra emlékezzünk, miközben képesek vagyunk azokat utólag megítélni, ha ezt kérik tőlünk.

Felhasznált irodalom 42% des Anglais pour un nouveau référendum, Lematin.ch (2019). A. A. Durand: Les inégalités femmes-hommes en 12 chiffres et 6 graphiques. LeMonde.fr (2018). A. Boring: L’entrepreneuriat des femmes, objet de recherche à Science Po. EducPros.fr (2017). A. Fishbach – L. Shen: The explicit and implicit ways of overcoming temptation. In J. W. Sherman – B. Gaw-ronski – Y. Trope szerk.: Dual-process theories of the social mind, Guilford Press, New York, 2014, 454–467. o. A. Hussain – S. Ali – M. Ahmed – S. Hussain: The Antivaccination Movement: A Regression in Modern Medicine. Cureus, 10, n° 7 (2018), 2919. o. A. Moukheiber – G. Rautureau – F. Perez-Diaz – R. Soussignan – S. Dubai – R. Jouvent – A. Pelissolo: Gaze avoidance in social phobia: objective measure and correlates. Behaviour Research and Therapy, 48, n° 2 (2010), 147-151. o. A. P. Gregg – N. Mahadevan – C. Sedikides: The SPOT effect: People spontaneously prefer their own theories. The Quartely Journal of Experimental Psychology, 70, n 6 (2017). A. Selyukh: After Brexit Vote, Britain Asks Google: „What Is The EU?” npr.org (2016). A. Tversky – D. Kahneman: Judgment under Uncertainty: Heuristics and Biases. Science, 185, n° 4157 (1974), 1124-1131. o. Agence européenne pour la sécurité et la santé au travail – EUOSHA. Analyse documentaire: Calcul des coûts du stress et des risques psychosociaux liés au travail . Publications Office of the European Union, (2014). B. Artz – A. H. Goodall – A. J. Oswald: Boss Competence and Worker Well-being. Warwick Economics Research Paper Series, n° 1072 (2015). B. Franklin: The Autobiography of Benjamin Franklin. Americana coll., J. B. Lippincott & Co, Philadelphia (1868), 48. o.

B. K. Payne: Weapon Bias: Split-Second Decisions and Unintended Stereotyping. Current directions in psychological science, 15, n° 6, 291. o. (2006). B. M. Galla, – A. L. Duckworth: More than resisting temptation: beneficial habits mediate the relationship between self-control and positive life outcomes. Journal of Personality and Social Psychology, 109 (2015), 508– 525. o. B. R. Forer: The Fallacy of personal validation: a classroom demonstration of gullibility. The Journal of Abnormal and Social Psychology, volume 44, n° 1, 118-123. o. (1949). C. Dovergne: Essena O’Neill, reine d’Instagram, raconte l’enfer derrière ses photos parfaites. Vanity Fair (2015) C. Gaubert: Vaccins: les Français reprennent confiance, d’après les industriels. Sciencesetavenir.fr (2018). C. Levenson: En Inde, des rumeurs sur WhatsApp mènent au lynchage de sept hommes. Slate fr (2017). C. Sagan: The Demon-Haunted World: Science as a Candie in the Dark. Random House (1995). D. C. Watson: The Relationship of Self-Esteem, Locus of Control, and Dimensional Models to Personality Disorders. Journal of Social Behavior and Personality, 13, n° 3 (1998), 399. o. D. E. Melnikoff – J. A. Bargh: The Mythical Number Two. Trends in Cognitive Sciences, 22, n° 4 (2018). D. E. Melnikoff – J. A. Bargh: Trends in Cognitive Sciences. Science Direct, 22, n° 4 (2018). D. J. Pittenger: Cautionary comments regarding the Myers–Briggs Type Indicator. Consulting Psychology Journal: Practice and Research, 57, n° 3 (2005), 210–221. o. D. M. Faris: La révolte en réseau: le „printemps arabe” et les médias sociaux. Politique étrangère, Printemps, n° 1 (2012), 99-109. o. D. S. Hiroto – M. E. P. Seligman: Generality of Learned Helplessness in Man. Journal of Personality and Social Psychology, 31, n° 2 (1975), 311–327. o. D. Westen – P. S. Blagov – K. Llarenski – C. Kilts – S. Hamann: Neural bases of motivated reasoning: an FMRI study of emotional

constraints on partisan political judgment in the 2004 U.S. Presidential election .Journal of Cognitive Neuroscience, 18, if 11 (2006), 1947-1958. o. E. F. Loftus – J. C. Palmer: Reconstruction of auto-mobile destruction: An example of the interaction between language and memory. Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior, 13, n° 5 (1974), 585–589. o. E. F. Loftus – J. Coan – J. E. Pickrell: Manufacturing false memories using bits of reality. L. M. Reder: Implicit Memory and Metacognition (1996). E. J. Johnson – D. Goldstein: Do Defaults Save Lives? Science Mag, 302, n° 5649 (2003), 1338-1339. o. E. J. Phares: Changes in expectancy in skill and chance situation, unpublished, doctoral dissertation, Ohio State University, Columbus (1955). E. R. Lai: Critical Thinking: A Literature Review. Parsons Publishing, (2011), 40–41. o. E. Salomon – J. L. Preston – M. B. Tannenbaum: Climate Change Helplessness and the (Demoralization of Individual Energy Behavior. Journal of Experimental Psychology Applied, 23, n° 1 (2017), 1–13. o. E. P. Balogh – B. T. Miller – R. B. Ball: Improving Diagnosis in Health Care. National Academies Press, Washington (2015). FP: Google, Facebook s’associent aux médias du „Trust Project”. Le Point (2017). G. Ben-Shakhar – A. Y. Shalev – N. Bargai: Posttrau-matic Stress Disorder and Depression in Battered Women: The Mediating Role of Learned Helplessness. Journal of Family Violence, 22, n° 5 (2007), 267–275. o. G. L. William – M. J. Martinko: Using the Myers-Briggs Type Indicator to Study Managers: A Literature Review and Research Agenda. Journal of Management, 22, n° 1, 45-83. o. G. Pennycook – D. G. Rand: Who falls for fake news? The roles of bullshit receptivity, overclaiming, familiarity, and analytic thinking. Social Science Research Network (2017). G. Pennycook – J. A. Cheyne – N. Barr – D. J. Koehler –

J. A. Fugelsang: On the Reception and Detection of PseudoProfound Bullshit. Judgment and Decision Making, 10, n 6 (2015), 549-563. o. G. Pennycook – J. A. Cheyne – N. Barr – D. J. Koehler J. A. Fugelsang: On the Reception and Detection of PseudoProfound Bullshit. Judgment and Decision Making, 10, n° 6 (2015), 549–563. o. G. Russel: Le juteux business de l’indicateur de personnalité MBT1. Le Figaro (2004). G. Wahl: Les adultes surdoués. Que sais-je, Presses Universitaires de France (2017), 65–74. o. Grassement payée, la thérapeute faisait remonter de faux Souvenirs. Europel.fr (2017). H. G. Frankfurt: „On Bullshit”. Princeton University Press (2005). IIGEA: Sismo artificial por celebracion de gol en México. Sismologi (2018). J. B. Rotter: Generalized expectancies for internal versus external control of reinforcement. Psychological Monographs: General and Applied, 80, n° 1 (1966), 1-28. o. J. Brehm: Postdecision Changes in the Desirability of Alternative. Journal of Abnormal and Social Psychology, 52, n° 3 (1956), 384389. o. J. Correll – B. Park – C. M. Judd – B. Wittenbrink: Tire police officers dilemma: using ethnicity to disambiguate potentially threatening individuals. Journal of Personality and Social Psychology, 83, n° 6 (2002), 1314-1329. o. J. Fox: Instinct Can Beat Analytical Thinking. Harvard Business Review (2014). J. Hadwin – S. Frost – C. C. French – A. Richards: Cognitive processing and trait anxiety in typically developing children: Evidence for an interpretation bias. Journal of Abnormal Psychology, 106 n° 3 (1997), 486– 490. o. “ J. Flaidt: The Emotional Dog and Its Rational Tail: A Social Intuitionist Approach to Moral Judgment. Psychological Review, 108, n” 4 (2001), 814–834. o.

J. Kruger – D. Dunning: Unskilled and Unaware of It: How Difficulties in Recognizing Ones Own Incompetence Lead to Inflated Self-Assessments. Journal of Personality and Social Psychology, 77, n° 6 (1999), 1121-1134. o. J. Lehrer: Magic and the Brain: Teller Reveals the Neuro science of Illusion. Wired.com, (2009). J. M. Darley- B. Latané: Bystander intervention in emergencies: diffusion of responsibility. Journal of Personality and Social Psychology, 8, n° 4 (1968), 377–383. o. J. M. Darley – C. D Batson (1973): From Jerusalem to Jericho: A study of situational and dispositional variables in helping behavior. Journal of Personality and Social Psychology, 27, n 1 (1973), 100108. o. J. M. Jacobs-Lawson – E. L. Waddell – A. K. Webb: Predictors of Health Locus of Control in Older Adults. Current Psychology, 30, n° 2 (2011), 173–183. o. J. Navajas – T. Niella – G. Garbulsky – B. Bahrami – M. Sigman: Aggregated knowledge from a small number of debates outperforms the wisdom of large crowds. Nature Human Behaviour; 2 (2018), 26-132. o. Johansson, L. Hall – Sikström – A. Olsson: Failure to detect mismatches between intention and outcome in a simple decision task. Science, 310, n° 5745 (2005), 116-119. o. K. Abramson: Turning Up The Lights On Gaslighting. Philosophical Perspectives, 28, n° 1 (2014), 1-30. o. K. H. Pribram: A Review of Theory in Physiological Psychology. Annual Review of Psychology, 11 (1960), 1-40. o. K. Moskvitch: The Road Design Tricks That Make Us Drive Safer. BBC future (2014). L. Festinger: A Theory of cognitive dissonance. Psychology coll., Stanford University Press, Stanford (1957). L. J. Peter – R. Hull: The Peter Principle: Why Things Always Go Wrong, PlarperBusiness, (2011). L. Lamperouge – L. Mugiwara – I. Kurosaki – L. Cohen – D. Bowie: We do not tend to verify what we read. (2019). http://bit.ly/poneglyph

L. Ross: The Intuitive Psychologist And His Shortcomings: Distortions in the Attribution Process. Advances in Experimental Social Psychology, 10 (1977) 173–220. o. M. A. Fuoco. Trial and error: They had larceny in their hearts, but little in their heads, Pittsburgh Post-Gazette (1996), p. Dl. M. Grammar – I. E. Karoui – S. Allali – J. Hagège – K. Lehongre – D. Hasboun – M. Baulac – S. Epelbaum -A. Michon – B. Dubois – V. Navarro – M. Salti – L. Naccache: Cognitive Dissonance Resolution Depends on Episodic Memory. Scientific Reports, 7, n° 41320 (2017). M. E. R Seligman: Learned Helplessness. Annual Review of Medicine, 23, n 1 (1972), 407–412. o. M. Farina – E. Pasquinelli – G. Zimmerman: Esprit critique, esprit scientifique. Editions Le Pommier (2017). M. Fisher – M. Kranish: Trump Revealed: An American Journey of Ambition, Ego, Money and Power. Simon & Schuster (2016). M. M. Hollander – J. Turowetz: Normalizing trust: Participants’ immediately post-hoc explanations of beha-viourin Milgram’s ‘obedience’ experiments. The British Psychological Society, 56, n° 4 (2017), 655-674. o. M. Motta – T. Callaghan – S. Sylvester: Knowing less but presuming more: Dunning-Kruger effects and the endorsement of anti-vaccine policy attitudes. Social Science id Medicine, 211 (2018), 274-281. o. M. R. Taghavi – A. R. Moradi – H. T. Neshat-Doost – W. Yule – Tim Dalgleish: Interpretation of ambiguous emotional information in clinically anxious children and adolescents. Cognition and Emotion, 14, n° 6 (2010) 809-822. o. (2010). M. Spokas – R. G. Heimberg – T. Rodebaugh: Cognitive biases in social phobia. Psychiatry, 3, n° 5 (2004), 51-55. o. N. Mamiin – K. R. Harris – L. P. Case: A Methodological Analysis of Research on Locus of Control and Learning Disabilities: Rethinking a Common Assumption. Journal of Special Education, 34, n° 4 (2001), 214-225. o. N. Normann – A. Emmerik – N. Morina: The Efficacy of Metacognitive Therapy for Anxiety and Depression: A Meta-

Analytic Review. Depression and Anxiety, 31, n 5 (2014), 402-411. o. P. Capelli: Les „nudges”, force de persuasion. Libération (2014). P. Gulborg Hansen – A. M. Jespersen: Nudge and the Manipulation of Choice, A Framework for the Responsible Use of the Nudge Approach to Behaviour Change in Public Policy. European Journal of Risk Regulation, 4, n° 1 (2013), 3-28. o. P. Rose-Clance: Le Complexe d’imposture, Flammarion, (1986). R. A. Baron: »The Sweet Smell of… Helping: Effects of Pleasant Ambient Fragrance on Prosocial Behavior in Shopping Malls«, Personality and Social Psychology Bulletin, 23, n° 5 (1997), 498-503. o. R. Hogan: Personality and the fate of organizations, Lawrence Erlbaum Associates, New Jersey (2007), 28. o. R. Lawson: The Science of Cycology: Failures to Understand How Everyday Objects Work. Memory & Cognition, 34, n 8 (2006), 1667-1675. o. R. R. Trifiletti – E. H. Syed: Anton-Babinski Syndrome in a Child with Early-stage Adrenoleukodystrophy. European Journal of Neurology, 14, n° 2 (2007). S. A. Hasiam – S. D. Reicher – K. Millard – R. McDonald: „Happy to have been of service”: The Yale archive as a window into the engaged followership of participants in Milgram’s obedience’ experiments. The British Psychological Society, 54, n° 1 (2015), 55– 83. o. S. Aral – S. Vosoughi – D. Roy: The Spread of True and False News Online. Science, 359, n° 6380 (2018), 1146 -1151. o. S. E. Asch: Opinions and Social Pressure. Scientific American, 193, n 5 (1955), 31-35. o. S. J. Spencer – C. M. Steele – D. M. Quinn: Stereotype Threat and Women’s Math Performance. Journal of Experimental Social Psychology, 35, n° 1 (1999), 4-28. o. S. Jain – A. Pratap Singh: Locus of Control in Relation to Cognitive Complexity. Journal of the Indian Academy of Applied Psychology, 34, n° 1 (2008), 107-113. o. S. L. Macknik – M. King – J. Randi – A. Robbins – Teller – J. Thompson – S. Martinez-Conde: Attention and awareness in stage

magic: turning tricks into research. Nature Reviews Neuroscience, 9 (2008), 871-879. o. S. M. Bögels – D. Zigterman: Dysfunctional Cognitions in Children with Social Phobia, Separation Anxiety Disorder, and Generalized Anxiety Disorder.Journal of Abnormal Child Psychology, 28, n’ 2 (2000), 205-211. o. S. Periasamy –J. S. Ashby: Multidimensional Perfectionism and Locus of Control, Adaptive vs. Maladaptive Perfectionism. Journal of College Student Psychotherapy, 17, n° 2 (2002), 75-86. o. S. R. Ketabi: Ayurvéda, le guide de référence. GuyTreda-niel (2018). S. Wineburg – S. McGrew: Lateral Reading: Reading Less and Learning More When Evaluation Digital Information. Stanford History Education Group Working, n° 2017-Al (2017). Synthèse de presse bioéthique. Don d’organes: les allemands dépendants des autres pays européens, genethique. org (2018). T. Griessinger: Apport des sciences comportementales aux politiques publiques pour la transition écologique. Rapport d’étude, sous la direction de la DITP (2019). T. Horanont – S. Phithakkitnukoon – T. W. Leong – Y. Sekimoto – R. Shibasaki: Weather Effects on the Patterns of People’s Everyday Activities: A Study Using GPS Traces of Mobile Phone Users. PLoS One, 8, n° 12 (2013), p.e81153. W. L. Gardner – M. J. Martinkor Using the Myers-Briggs Type Indicator to Study Managers: A Literature Review and Research Agenda .Journal of Management, 22, n 1 (2016), 45-83. o. W. S. Gilliam – A. N. Maupin – C. R. Reyes – M. Acca-vitti – F. Shier Do Early Educators’ Implicit Biases Regarding Sex and Race Relate to Behavior Expectations and Recommendations of Preschool Expulsions and Suspensions?, Yale University Child Study Center (2016). W. Wood – D. Riinger: Psychology of habits. Annual Review of Psychology, 37 (2006), p. 289–314. World Bank Group: World Development Report 2015. Mind, Society, and Behavior. World Bank (2015).

Y. Cahuzac – S. François: Les stratégies de communication de la mouvance identitaire. Le cas du Bloc identitaire. Questions de communication, 1, n 23 (2013), 275–292. o.

Tartalom Előszó I. RÉSZ – Hogyan érzékeljük a világot? 1. Csakugyan a szemünkkel látjuk a világot? 2. Hogyan mesél az agyunk történeteket? 3. Miért becsülünk olyan gyakran? II. RÉSZ – Az én agyam, a többi agy és a világ 4. A stressz a legjobb ellenségünk 5. Bizonyosságaink illúziója 6. A kognitív disszonancia 7. Amiből elvettem és amit elveszítek 8. A tudás illúziója 9. A kontextus jelentősége 10. Szerszámosláda a nagyobb lelki hajlékonysághoz Zárszó Függelék Szójegyzék Felhasznált irodalom