Hogyan működik az elme 9789633892312, 9633892317 [PDF]

Zitiervorschau

Steven Pinker HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME

OSIRIS TANKÖNYVEK

Steven Pinker

HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELME

Osiris Kiadó ■ Budapest, 2002

A fordítás alapjául szolgáló mű Steven Pinker: How the Mind Works W. W. Norton & Company, Inc., New York, 1997 Fordította CSIBRA GERGELY A fordítást az eredetivel egybevetette PLÉH CSABA A verseket fordította (27., 184., 299., 365., 518. o.) NÁDASDY ÁDÁM © Osiris Kiadó, 2002 © 1997 by Steven Pinker Hungarian translation © Csibra Gergely, 2002

Ilavenilnek

TARTALOM ELŐSZÓ 1. ALAPFELSZERELÉS 2. GONDOLKODÓ GÉPEK 3. A BALGÁK BOSSZÚJA 4. AZ ELME SZEME 5. JÓ ÖTLETEK 6. FORRÓFEJŰEK 7. CSALÁDI ÉRTÉKEK 8. AZ ÉLET ÉRTELME JEGYZETEK IRODALOM NÉVMUTATÓ TÁRGYMUTATÓ

ELŐSZÓ

Egy könyv, aminek címe az, hogy Hogyan működik az elme, jobban teszi, ha egy alázatot tükröző megjegyzéssel kezdi. Én kettővel indítok. Az első: nem értjük, hogy hogyan működik az elme – legalábbis messze nem olyan jól értjük, ahogy a test működését, és bizonyosan nem eléggé ahhoz, hogy azt utópiák tervezésében vagy a boldogtalanság gyógyításához használhatnánk. Miért akkor az arcátlan cím? Noam Chomsky nyelvész egyszer azt ajánlotta, hogy tudatlanságainkat osszuk problémákra és rejtélyekre. Amikor egy problémával nézünk szembe, esetleg nem ismerjük a megoldását, de vannak ötleteink, gyarapodó ismereteink és sejtelmeink arról, mit keresünk. Amikor azonban egy rejtéllyel állunk szemben, csak ámulva és zavarodottan bámulunk, azt se tudván, hogyan nézhetne ki a magyarázat. Ezt a könyvet azért írtam, mert az utóbbi időben az elme rejtélyeinek tucatjai, a képzelettől a szerelemig, problémává léptek elő (noha még mindig vannak rejtélyek is!). E könyvnek minden egyes gondolatáról kiderülhet, hogy téves, de az is előrelépés volna, mert régebbi elképzeléseink túl szellemtelenek voltak ahhoz is, hogy tévesek legyenek. A második megjegyzés: nem én fedeztem fel azt, amit arról tudunk, hogy hogyan működik az elme. A következő oldalakon található gondolatok közül csak néhány az enyém. Olyan elméleteket válogattam össze sok tudományterületről, amelyekről úgy látom, hogy sajátos bepillantást engednek gondolatainkba és érzéseinkbe, amelyek megfelelnek a tényeknek, és újakat is előre jeleznek, és amelyek tartalmuk és magyarázati stílusuk szerint egymással összhangban vannak. Célom az volt, hogy ezeket az elképzeléseket két, ugyancsak nem tőlem származó, de még nagyobb gondolat alkalmazásával fűzzem össze egyetlen képpé: az elme komputációs elmélete és a replikátorok természetes kiválasztódásának elmélete segítségével. A nyitó fejezet az összképet nyújtja: azt, hogy az elme egy olyan komputációs szervrendszer, amelyet a természetes kiválasztódás tervezett abból a célból, hogy olyan problémákat oldjon meg, amilyenekkel evolúciós őseink szembesültek vadászó-gyűjtögető életmódjuk során. Ezután mindkét nagy gondolat – a komputáció és az evolúció – kap egy fejezetet. Az elme főbb képességeit az észlelésről, a gondolkodásról, az érzelmekről és a társas kapcsolatokról (családról, szeretőkről, vetélytársakról, barátokról, ismerősökről, szövetségesekről és ellenségekről) szóló fejezetekben szedem darabjaira. A záró fejezetet fennköltebb hajlamaink, a képzőművészet, a zene, az irodalom, a humor, a vallás és a filozófia tárgyalásának

szentelem. Nincsen fejezet a nyelvről; annak témáját e könyvet kiegészítve előző könyvem, A nyelvi ösztön taglalja. Ez a könyv mindenkinek szól, akit érdekel, hogyan működik az elme. Nemcsak egyetemi tanároknak és hallgatóiknak írtam, de nem is csak azért, hogy „népszerűsítsem a tudományt”. Remélem, hogy a tudósoknak és a széles olvasóközönségnek egyaránt hasznos lesz az elme madártávlatú megközelítése és annak bemutatása, hogy hogyan illeszkedik mindez az emberi élet mindennapjaihoz. Amikor ilyen magasról nézünk le, nincs sok különbség a szakember és a figyelmes laikus között, minthogy manapság mi, szakemberek is csak laikusok lehetünk saját tudományunk nagyobb részében, nem is beszélve a szomszédos tudományterületekről. Nem nyújtok teljes körű irodalmi áttekintést, és az összes vita minden oldalának ismertetésétől is tartózkodom, mert az a könyvet olvashatatlanná, sőt megemelhetetlenné tenné. Következtetéseim a különböző területekről és különböző módszerekkel nyert adatok azonos irányba mutatásának értékelésén alapszanak, és részletes hivatkozásokkal szolgálok, hogy az olvasó ezeknek utánanézhessen. Intellektuális szempontból sok tanáromnak, diákomnak és munkatársamnak vagyok adósa, de a legtöbbel John Toobynak és Leda Cosmidesnek tartozom. Ők kovácsolták össze az evolúció és a pszichológia azon szintézisét, amely e könyvet lehetővé tette, és ők ötöltek ki az általam bemutatott elméletek (és a jobb viccek) közül sokat. Azzal, hogy meghívtak, hogy töltsek Santa Barbarában, a Kaliforniai Egyetem Evolúciós Pszichológiai Központjában egy évet, ideális környezetet teremtettek a gondolkodáshoz és az íráshoz, és mérhetetlen barátságot és segítséget nyújtottak. Mélységesen hálás vagyok Michael Gazzanigának, Marc Hausernek, David Kemmerernek, Gary Marcusnak, John Toobynak és Margo Wilsonnak, hogy átolvasták a teljes kéziratot, és felbecsülhetetlen bírálatban és bátorításban részesítettek. További kollégáim a saját szakterületükre vonatkozó fejezetekhez fűztek nagylelkűen megjegyzéseket: Edward Adelson, Barton Anderson, Simon Baron-Cohen, Ned Block, Paul Bloom, David Brainard, David Buss, John Constable, Leda Cosmides, Helena Cronin, Dan Dennett, David Epstein, Alan Fridiund, Gerd Gigerenzer, Judith Harris, Richard Held, Ray Jackendoff, Alex Kacelnik, Stephen Kosslyn, Jack Loomis, Charles Oman, Bemard Sherman, Paul Smolensky, Elizabeth Spelke, Frank Sulloway, Donald Symons és Michael Tarr. Sok más szakember is válaszolt kérdéseimre és kínált hasznos javaslatokat, köztük Robert Boyd, Donald Brown, Napoleon Chagnon, Martin Daly, Richard Dawkins, Robert Hadley, James Hillenbrand, Don Hoffman, Kelly Olguin Jaakola, Timothy Ketelaar, Robert Kurzban, Dan Montello, Alex Pentland, Roslyn Pinker, Robert Provine, Whitman Richards, Daniel Schacter, Devendra Singh, Pawan Sinha, Christopher Tyler, Jeremy Wolfe és Robert Wright. E könyv két intézmény, a Massachusetts Institute of Technology [MIT] és a Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem (UCSB) által nyújtott serkentő környezet terméke. Külön köszönet illeti Emilio Bizzit az MIT Agy- és Megismeréstudományi Tanszékéről, amiért alkotószabadságra engedett, valamint Loy Lytle-t és Aaron

Ettenberget, illetve Patrícia Clancyt és Marianne Mithunt az UCSB Pszichológia, illetve Nyelvészeti Tanszékéről, hogy vendégkutatónak meghívtak tanszékeikre. Az MIT Teuber Könyvtárában dolgozó Patrícia Claffey mindent tud, vagy legalábbis mindenről tudja, hol található, ami pont ugyanolyan jó. Hálás vagyok fáradhatatlan erőfeszítéseiért, hogy a legobskúrusabb anyagot is gyorsan és jó humorral megtalálta nekem. Titkárnőm, aki az illő Eleanor Bonsaint [kb. Jó szent] nevet viseli, profi és vidám segítséget jelentett számtalan kérdésben. Ugyancsak köszönet illeti Marianne Teubert, valamint az MIT List Visual Art Centeréből Sabrina Detmart és Jennifer Riddellt a borítótervhez nyújtott tanácsaikért. Szerkesztőim, Drake McFeely (Norton), Howard Boyer (most a University of California Pressnél), Stefan McGrath (Penguin) és Ravi Mirchandani (most az Orionnal) mindvégig jó tanácsokat és törődést nyújtottak. Ügynökeimnek, John Brockmannak és Katinka Matsonnak is hálás vagyok az érdekemben kifejtett erőfeszítéseikért és a tudományos írások iránti elkötelezettségükért. Külön elismerést érdemel Katya Rice, aki most már négy könyvön dolgozott velem az elmúlt tizennégy évben. Elemző szeme és mesteri tolla sokat javított könyveimen, és sokat tanultam tőle a tiszta és stílusos írásról. Szívem mélyéről jövő hála illeti családomat: Harry, Roslyn, Robert és Susan Pinkert, Martin, Eva, Carl és Eric Boodmant, Saroja Subbiah-t és Stan Adamset bátorításukért és javaslataikért. Ugyancsak köszönet Windsornak, Wilfrednek és Fionának. A legnagyobb köszönet feleségemet, Ilavenil Subbiah-t illeti, aki az ábrákat tervezte, értékes megjegyzéseket fűzött a kézirathoz, állandó tanácsokat, támogatást és kedvességet biztosított, és osztozott velem ebben a kalandban. E könyvet neki ajánlom, szeretettel és hálával. *

Az elmére és a nyelvre vonatkozó kutatásaimat a következő alapok támogatták: National Institutes of Health (HD 18381), National Science Foundation (82-09540, 85-18774 és 91-09766), McDonnel-Pew Center for Cognitive Neuroscience at MIT.

1. ALAPFELSZERELÉS

Miért van az, hogy a könyvekben olyan sok robottal találkozunk, az életben meg eggyel sem? Jómagam sokat megadnék egy olyan robotért, amely elrakodná az edényeket, vagy lebonyolítaná egyszerűbb megbízásaimat. Ebben az évszázadban (a huszadikban) azonban ebben már nem lesz részem, sőt valószínűleg a következőben sem. Vannak persze hegesztőrobotok, meg olyanok, amelyek festékkel fújnak be alkatrészeket futószalagok mentén, és olyanok is, amelyek laboratóriumok folyosóin gurulnak ide-oda. Kérdésem azonban nem ezekre, hanem olyan gépekre vonatkozik, melyek járnak, beszélnek, látnak és gondolkodnak, esetleg még gazdáiknál, az embereknél is magasabb szinten. A robot szót Karel Čapek ötölte ki R. U. R. című drámájában, s azt azóta az írók gyakran idézik: Speedy, Cutie és Dave Isaac Asimov Én, a robot című könyvében, Robbie a Tiltott bolygóban, a hadonászó bádogdoboz a Lost in Space-ben, a Dr. Who-beli dalekek, Rosie, a cselédlány a The Jetsonsban, Nomád a Star Trekben, Hymie a Get Smartban, a Sleeper üresfejű komornyikjai és perlekedő rőfösei, R2D2 és C3PO a Csillagok háborújából, a Terminátor terminátora, a Star Trek: Új nemzedék Lieutenant Commander Datája és a jó dumájú filmkritikusok a Mystery Science Theater 3000-ben. Ez a könyv nem a robotokról, hanem az emberi elméről szól. Megpróbálom megmagyarázni, mi az elme, honnan való, hogyan teszi lehetővé, hogy lássunk, gondolkozzunk, érezzünk, együttműködjünk, és hogy olyan magasabb rendű dolgokkal foglalkozzunk, mint a művészetek, a vallás és a filozófia. Menet közben megpróbálok néhány nagyon is emberi jellegzetességről számot adni. Miért halványulnak el emlékeink? Hogyan módosítja a smink az arcot? Honnan valók etnikai sztereotípiáink, és mikor irracionálisak? Miért gurulnak dühbe az emberek? Mitől válnak a gyerekek csibésszé? Miért leszünk szerelmesek? Mi nevettet meg minket? És miért hisznek az emberek kísértetekben és szellemekben? Elindulni azonban a képzelet robotjai és a valóság közötti szakadéktól fogok, mert ez mutatja az önmagunk megismerése felé teendő első lépést: annak felismerését, hogy milyen fantasztikusan összetett gépezet rejlik elménk természetesnek tűnő mutatványai mögött. Hogy nincsenek emberszerű robotok, annak nem az az oka, hogy a mechanikus elme lehetőségének felvetése eleve félrevezető lenne. Az ok egyszerűen az, hogy azok a mérnöki feladatok, amelyeket mi, emberek megoldunk, amikor látunk, amikor járunk, amikor terveket szövünk, vagy amikor egyszerűen létezünk, sokkalta fogósabbak, mint a Holdra szállás vagy az emberi génállomány feltérképezése. A Természet ismét csak olyan zseniális megoldásokat talált, amiket

mérnökeink nem tudnak lemásolni. Amikor Hamlet így szól: „S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos!”, nem Shakespeare-re, Mozartra, Einsteinre vagy Kareem Abdul-Jabbarra1 kell tisztelettel nézzünk, hanem arra a négyévesre, aki kérésre felteszi a játékát a polcra. A jól tervezett rendszerekben az alkotóelemek fekete dobozok, amelyek úgy végzik a maguk feladatát, mintha csak varázsolnának. Ez az elmével kapcsolatban is így van. Képesek vagyunk a világ dolgain elmélkedni, de ez a képességünk nem tud se saját magába, se más képességeinkbe bekukucskálni, hogy kilesse működésük titkát. Emiatt esünk áldozatául annak az illúziónak, hogy pszichológiánk valamilyen isteni forrásból, misztikus lényegből vagy mindenható alapelvből ered. Gólem zsidó legendájában az agyagbábu akkor kel életre, amikor egy Isten nevét tartalmazó írással etetik meg. Ez az archetipikus jelenet sok robottörténetben visszaköszön: Galatea akkor kel életre, amikor Venus meghallgatja Pygmalion imáját; Pinokkiót a Kékhajú Tündér éleszti fel. Gólem archetípusa a tudomány kevésbé mesebeli világában is megjelenik, amikor egyesek azt állítják, hogy az ember egész pszichológiáját egyetlen mindenható ok képes lesz megmagyarázni: a nagy agy, a kultúra, a nyelv, a szocializáció, a tanulás, a komplexitás, az önszerveződés vagy az ideghálózatok dinamikája. Meg szeretném győzni az olvasót, hogy elménket nem valami isteni szikra és nem is egy végső elv mozgatja. Az elme, ahogy mondjuk az Apolló űrhajó is, mérnöki problémák megoldására tervezett gépezet, amelyet egy-egy akadály legyőzésére kieszelt, jól kidolgozott rendszerek sokaságával raktak tele. Azzal fogom kezdeni, hogy felvázolom ezeket a problémákat, amelyek ily módon egyszerre robotspecifikációk és a pszichológia tárgyai. Úgy vélem, hogy a megismeréstudomány és a mesterséges intelligencia felfedezései, melyek azt bizonyítják, hogy e technikai problémákat mindennapi mentális tevékenységeink könnyedén legyőzik, a tudomány egyik legnagyobb felismerésének számítanak, amelyek fontossága csak ahhoz fogható, mint amikor megtanuljuk, hogy a világegyetem galaxisok milliárdjaiból áll, vagy hogy a kacsaúsztató vizének minden cseppje hemzseg a mikroszkopikus élőlényektől.

A robothasonlat Mi kell ahhoz, hogy robotot készítsünk? Feledkezzünk most meg az olyan emberfeletti képességekről, mint a bolygók pályájának kiszámítása, és maradjunk az egyszerű emberi készségeknél: járás, látás, fogás, emberekről és tárgyakról való gondolkodás, valamint cselekedetek megtervezése. A filmekben sokszor láttatják velünk a világot a robotok szemszögéből, általában filmes konvenciók, például halszemoptika vagy célkereszt segítségével. Ez persze megteszi nekünk, nézőknek, akik egyébként is rendelkezünk jól működő szemmel és aggyal. A robotban azonban nincs egy miniatűr emberekből – homunculusokból – álló közönség, amely a vásznat nézi, és aztán megmondja a robotnak, hogy mit lát. Ha a robot szemén keresztül néznénk a világba, akkor nem egy célkeresztekkel 1

Híres amerikai kosárlabdázó. – A ford.

tarkított képet látnánk, hanem valami ilyesmit: Az ábrán

minden szám a látómező milliónyi kis pontja közül egynek a világos-ságát képviseli. 2 A kisebb számok sötétebb, a nagyobbak világosabb foltokból erednek. A számok egy elektronikus kamerában egy emberi kéz látványa által keltett valóságos jeleket képviselnek, de ugyanígy a szemből az egyik idegroston keresztül az agyba küldött jelek is lehetnének, amikor valaki egy kezet néz. Hogy a tárgyakat felismerhesse, és hogy fel ne bukjon bennük, a robot – és az ember – agyának ezeket a számokat kell megemésztenie, és ennek alapján kell megsaccolnia, hogy a világ mely tárgya ver vissza ilyen fénymintázatot.3 A látórendszernek először is meg kell határoznia, hol végződik a tárgy, és hol kezdődik a háttér. A világ azonban nem kifestőkönyv – nincsenek benne fekete körvonalak az egynemű felületek körül. A szemünkbe vetülő világ finoman árnyalt apró pontok mozaikja. Azt gondolhatnánk, hogy a látórendszer talán olyan területeket keres, ahol a nagy számok (világosabb mező) egy foltja a kis számok (sötétebb mező) egy foltjával határos. Ilyen határvonal a fenti számok között is felfedezhető; a jobb felső sarokból fut a táblázat alsó részének közepe felé. Sajnos azonban a legtöbb esetben így nem találnánk meg a tárgy széleit, azt, ahol az üres tér kezdődik. Az egymás mellé kerülő nagy és kis számok az anyag nagyon sokféle elrendeződéséből eredhetnek. A következő ábrát, amely mintha egy világosszürke és sötétszürke mezőkből álló keret lenne, két pszichológus, Pawan Sinha és Edward Adelson 2

1. Robotlátás, Poggio, 1984.

3

2. Látó robot készítése: Marr, 1982; Poggio, 1984; Aloimonos-Rosenfeld, 1991; Wandell, 1995; Papathomas et al., 1995.

alkotta. A valóságban úgy kell felfognunk ez a mintát, mint egy fekete ernyőbe vágott rést, melyen keresztül valamit nézünk. A következő rajzon az ernyőt eltávolítottuk, és azonnal látható válik, hogy a szürke mezők minden egyes párja a tárgyak más és más elrendeződéséből adódik. Kis számok melletti nagy számok keletkezhetnek akkor, ha egy tárgy egy másik előtt áll, ha fekete papírlap fekszik egy fehéren, ha egy tárgy felülete kétféle árnyalatú szürkével van befestve, ha két tárgy egymás mellett állva érintkezik, ha szürke celofánt helyezünk fehér papírlapra, ha két merőleges fal találkozik (akár kívülről, akár belülről nézve), ha árnyék vetül egy felületre. Az agynak valahogyan meg kell oldania azt a tyúk-tojás 4 problémát, hogy a retinán (a szem érzékelő felületén) keletkező foltokból háromdimenziós tárgyakat azonosítson, valamint azt, hogy meghatározza, melyik folt micsoda (árnyék, festék, ránc, takarás, átlátszó vagy átlátszatlan), abból a tudásból, hogy a folt melyik tárgynak a része. És ez még csak a nehézségek kezdete. Amint sikerült tárgyakra osztanunk a látott világot, azt is tudnunk kellene, miből vannak azok a tárgyak; mondjuk hóból vagy szénből. Első látásra a probléma egyszerűnek tűnik. Ha a nagy számok a világos, a kicsik pedig a sötét területekről erednek, akkor a nagy számok fehéret, vagyis havat jelentenek, a kicsik pedig feketét, azaz szenet – így van? Sajnos nem. A retina egy pontját érő fény mennyisége nemcsak a tárgy felületének világosságától függ, hanem attól is, hogy milyen erős fény világítja meg a tárgyat. Egy fénymérő segítségével megbizonyosodhatunk arról, hogy egy széndarabról több fény verődik vissza a szabadban, mint egy hógolyóról a szobában. Ez az egyik oka annak, hogy az emberek oly gyakran elégedetlenek saját felvételeikkel, és ez az, amiért a fényképezés olyan bonyolult tudomány. A fényképezőgép nem hazudik; saját magára hagyva a napsütéses jeleneteket tejként, a szobaiakat pedig sárként adja vissza. A fényképészek – és néha a gépbe beépített mikrocsipek – trükkökkel csikarják ki a filmből a valósághű képet; például állítható időzítéssel, lencsenyílással és filmérzékenységgel, valamint villanófényekkel és előhívási manipulációkkal. Látórendszerünk ennél sokkal ügyesebb. Valahogyan eléri, hogy a széndarabot napsütésben is feketének, a hógolyót pedig a sötét szobában is fehérnek lássuk. Üdvözlendő eredmény ez, hiszen a színek és a világosság tudatos érzékletei így a világ valóságának felelnek meg, nem pedig annak, amilyennek a világ a szemben mutatkozik. A hógolyó kint is és bent is nedves, puha és olvadékony, és kint is és bent is fehérnek látjuk. A széndarab mindig kemény, piszkos és éghető, és mindig feketének látjuk. A világ kinézete és valósága közötti harmónia idegrendszerünk varázslatának az eredménye kell legyen, hiszen a feketeség és a fehérség egyszerűen 4

3. A látás tyúk-tojás problémája: Adelson-Petland, 1996; Sinha-Adelson, 1993a, b.

nincs ott a retinán. De ha még mindig kételkednénk, lássunk egy hétköznapi jelenséget. Amikor a tv-készülék ki van kapcsolva, a képernyő halvány zöldesszürkének látszik. Amikor bekapcsoljuk, a foszforpontok némelyike fényt sugároz ki, és ezek adják a kép világosabb területeit. A többi pont azonban nem sugároz fényt (a kép sötét területeit alkotja), azaz egyszerűen szürke marad. A feketének látott területek a valóságban tehát olyan halványszürkék, mint a kikapcsolt képcső színe. A feketeség a képzelet szülötte – annak az agyi áramkörnek a terméke, amely lehetővé teszi, hogy a széndarabot széndarabnak lássuk. A mérnökök egyszerűen csak kihasználják ennek az áramkörnek a sajátosságait, amikor televíziót terveznek. A következő probléma a távolság érzékelése. Szemeink a háromdimenziós világot két darab kétdimenziós képbe sűrítik, vagyis a harmadik dimenziót az agynak kell rekonstruálnia. A retinán megjelenő foltokban azonban nincsenek árulkodó jelek arra vonatkozóan, hogy az adott felszín milyen messze van. Egy tenyerünkön tartott bélyeg pontosan ugyanakkora négyzetet alkothat a retinán, mint a szoba másik végében álló szék vagy egy kilométerekre lévő épület (lásd az ábra felső részét). Egy merőlegesen tekintett rajztábla pontosan ugyanolyan trapézt vetíthet szemünkbe, mint számtalan különböző szabálytalan négyszög a megfelelő szögben tartva (lásd az ábra alsó részét).

E geometriai tényeknek és az ezeket kezelő idegi mechanizmusoknak az erejét úgy figyelhetjük meg, ha néhány másodpercig villanykörtébe vagy villanófénybe nézünk. Az erős fény ideiglenesen egy foltot éget retinánkba. Ha ezután az előttünk fekvő könyv lapjára pillantunk, az utókép a laphoz tartozónak és néhány centiméternyi átmérőjűnek tűnik. Ha viszont egy távolabbi falra pillantunk, az utókép többméternyi átmérőjű foltnak látszik a falon. Ha pedig az égre tekintünk, az utókép akár egy felhő méretét is felveheti.5 Lássuk végül azt a kérdést, hogy miként volna képes egy látómodul a külvilágban található tárgyakat úgy felismerni, hogy a robot megnevezhesse azokat, vagy hogy felidézhesse, mit is csinálnak azok a tárgyak. A nyilvánvaló megoldás az lehetne, ha minden tárgyról egy mintát vagy egy kivágatot készítenénk, amely az alakjukat másolná, és amikor egy tárgy vetül a retinára, az úgy illene saját mintájába, mint egy kerek pöcök egy kerek lyukba. 6 A mintát a tárgy nevével címkézhetnénk – esetünkben a címke „P betű” –, és amikor a látott forma abba beleillik, a minta a 5

4. A sokméretű utókép („Emmert törvénye”): Rock, 1983.

címke közlésével válaszolna:

Sajnos ez az egyszerű eszköz mindkét irányban igen sokat tévedne. P-t látna ott, ahol nincs P; az első négyszögben látható R-re például téves riasztást adna. És nem venné észre a P-ket ott, ahol pedig P-k vannak; kihagyná azokat az eseteket, amikor a betű el van csúsztatva, el van döntve, el van fordítva, illetve túl messze, túl közel van, vagy túlságosan cicomás:

És ezek a problémák mind az ábécé egyik legegyszerűbb, legtisztább betűjével kapcsolatban jelentkeztek. Képzeljük el, milyen lenne, ha egy inget vagy egy arcot felismerő eszközt szeretnénk tervezni! Nem kétséges, hogy a mesterséges intelligencia területén végzett négy évtizednyi kutatás eredményeképpen az alakfelismerés technológiája sokat fejlődött. Vehetünk olyan számítógépes programot, amely beolvas egy gépelt oldalt, felismeri a nyomtatott betűket, és elfogadható pontossággal egy szöveges állományt készít belőle. De a mesterséges alakfelismerő rendszerek még mindig messze vannak azoktól, amelyek a fejünkben találhatóak. A mesterséges rendszereket primitív, könnyen felismerhető világokhoz tervezték, nem pedig a valóságos világ zagyva pempőjéhez. A csekkek aljára nyomtatott fura számjegyeket nagyon körültekintően úgy tervezték meg, hogy ne legyen alakjuk között átfedés, és speciális eszközökkel nyomtatják, amelyek pontosan helyezik a csekkre a számokat, hogy minta alapján könnyen felismerhetőek legyenek. Amikor majd a portásokat arcfelismerő gépekkel kezdik helyettesíteni, azok meg sem fogják kísérelni az arc finom vonásainak értelmezését, hanem a szivárványhártya és a retina érrendszerének éles, jól látható kontúrjait fogják leolvasni. Agyunk ezzel szemben minden egyes ismerős arc (és minden betű, állat, szerszám stb.) formai jegyeit rögzíti, és ezeket valahogyan még akkor is sikerül megfeleltetni a retinán megjelenő képnek, amikor a kép az eddig látott összes módon el van torzítva. A 4. fejezetben látni fogjuk, hogyan viszi végbe az agy ezt a fenséges mutatványt. * 6

5. Mintaillesztés: Neisser, 1967; az ábra forrása Lindsay-Norman, 1972, 2-6. o.

Vessünk egy pillantást egy másik hétköznapi csodára is: testünk egyik helyről a másikra vitelére. Ha azt szeretnénk, hogy egy gép mozogjon, kerekeket szerelünk rá. A kerék feltalálását sokszor úgy említik, mint a civilizáció legnagyobb teljesítményét. Sok tankönyv kiemeli, hogy egy állatnak sincs kereke, és ez a tény példázná azt, hogy az evolúció sokszor képtelen egy mérnöki probléma optimális megoldását megtalálni. Sajnos azonban ez egyáltalán nem jó példa. Még ha a természet képes is lett volna kerekeken guruló őzek kifejlesztésére, bizonyára akkor se tette volna. A kerék csak az utak és vasutak világában hasznos; puha, síkos, meredek vagy egyenetlen felületen megfeneklik vagy elakad. A lábak sokkalta hasznosabbak. A keréknek megszakítás nélküli támasztófelszínen kell gurulnia, a lábak viszont különálló felületekre, mondjuk egy létra fokaira is helyezhetők. A lábak megfelelő elhelyezésével a felbillenés is megelőzhető, és akár akadályokat is átléphetünk velük. Manapság ugyan a világ néha úgy néz ki, mintha egy nagy parkoló lenne, de a szárazföldi területeknek még ma is csak mintegy a fele érhető el keréken vagy sínen, míg lábakkal rendelkező járművekkel, azaz a természetes kiválasztódás által alkotott állatokkal szinte mindenhova eljuthatunk.7 A lábak használatának azonban nagy ára van: olyan programra van szükség, amely azokat vezérelni képes. A kerék, amely pusztán csak forog, fokozatosan változtatja alátámasztási pontját, és mindvégig képes súlyt hordozni. A láb azonban egyszerre kell megváltoztassa alátámasztási pontját, és ehhez a súlyt is le kell róla venni. A lábat vezérlő motoroknak hol a talajon kell tartaniuk a lábat, miközben az súlyt hordoz, és a terhet viszi, hol pedig le kell venniük a terhet, hogy a láb szabadon mozoghasson. Eközben a test súlypontját a lábak által meghatározott sokszögön belül kell tartsák, hogy a test fel ne boruljon. A vezérlőknek a felesleges fel-le mozgást is minimalizálniuk kell – azt, amelyik a lovaglók életét keseríti meg. A felhúzható játékokban, amelyek járni tudnak, ezeket a problémákat úgy oldották meg, hogy egy tengely forgását mechanikus kapcsolat alakítja lépkedő mozgássá. Ezek a játék figurák azonban nem képesek a felszínhez alkalmazkodni, sem a legalkalmasabb lépőfelületet kiválasztani. De még ha mindezeket a problémákat meg is oldottuk, akkor is csak azt találtuk ki, hogyan vezérelhetnénk egy sétáló rovart. Minthogy hat lába van, egy rovar mindig a talajon tarthat három lábat, míg a másik hármat megemeli. Vagyis a rovar minden pillanatban stabilan áll. Még a négylábú állatok is képesek három lábukat állandóan a földön tartani, amikor nem nagyon gyorsan haladnak. De, ahogy egy mérnök megjegyezte, „az emberek felegyenesedett, két lábon való járása szinte önmagában is a biztos katasztrófa receptjének tűnik, és figyelemre méltó szintű vezérlést követel meg, hogy működőképes lehessen”. 8 Amikor járunk, minden egyes lépésnél felbillenünk, majd a pillanat törtrésze alatt megakadályozzuk az esést. Amikor futunk, rövid repülések sorozatát végezzük. Ezek a műrepülések teszik lehetővé, hogy olyan túl távoli vagy szabálytalanul váltakozó lépőfelületeket használhassunk, amelyek álló helyzetben nem felelnének meg támasztéknak, és hogy keskeny ösvények mentén vagy hogy akadályok fölött közlekedhessünk. 7 8

6. Lábon járás: Raibert-Sutherland, 1983; Raibert, 1990. 7. Az emberi járás mint a katasztrófa biztos receptje: French, 1990.

A karok vezérlése is kihívást jelent. Fogjuk meg egy rajzasztal lámpájának az ernyőjét, és mozgassuk a bal oldali alsó, közeli pozícióból a jobb oldali felső, távoli helyzetbe. Figyeljük meg eközben a pálcák és a csuklók mozgását. Noha a lámpaernyő egyenes pályán mozog, minden egyes pálca bonyolult ívet ír le; néha hirtelen rándul egyet, máskor huzamosabb ideig mozdulatlan marad, néha pedig hajlításból kiegyenesedő mozgásba vált. Képzeljük most el, hogy fordítva kell eljárjunk: anélkül, hogy a lámpaernyőre néznénk, meg kell terveznünk minden egyes csukló mozgásszekvenciáját úgy, hogy azok egyenes pályán mozgassák az ernyőt. Ennek trigonometriája félelmetesen bonyolult. Mégis, karunk a rajzasztal lámpája, és agyunk minden erőlködés nélkül oldja meg a szükséges egyenleteket, valahányszor csak valamire rámutatunk. És aki már próbált egy ilyen lámpát a csipeszénél fogva megtartani, annak világos, hogy a probléma még annál is fogósabb, mint amilyennek leírtam. A lámpa súlya alatt rogyadozva ide-oda csapkod, mintha csak saját lelke volna; és karunk is így tenne, ha agyunk – egy szinte kezelhetetlen fizikai probléma megoldásával – nem egyenlítené ki a kar súlyának tehetetlenségét.9 Még ennél is figyelemreméltóbb mutatvány az, amit a kéz végez. Galénosz, a görög orvos már majdnem kétezer évvel ezelőtt felhívta a figyelmet az emberi kéz természetes tökéletességére.10 A kéz olyan eszköz, amely a tuskótól a kölesmagig a legkülönbözőbb méretű, formájú és súlyú tárgyak manipulálására képes. „Az ember úgy kezeli mindezeket – mondta Galénosz –, mintha keze egyedül csak ezek számára készült volna.” A kéz lehet kampófogó (amikor vödröt emel), ollófogó (amikor cigarettát tart), ötágú tokmány (amikor egy söralátétet emel), háromágú tokmány (amikor ceruzát tart), kétpofájú párnasatu (amikor tűvel varr), kétpofájú párna-lap satu (amikor kulcsot fordít), szorítófogó (amikor kalapácsot tart), korongfogó (amikor befőttes üveget nyit) vagy gömbfogó (amikor teniszlabdát tart). Mindegyik fogás az izmok feszülésének precíz kombinációját igényli, amely a kezet megfelelő alakúra alakítja, és ott is tartja a tárgy ellenállása ellenére. 11 Gondoljunk arra, hogyan emelünk fel egy tejesdobozt. Ha túl lazán fogjuk, leejtjük; ha túl szorosan, összeroppantjuk; ugyanakkor a doboz gyenge megrázásával az ujjbegyünkön érzett nyomást még akár arra is használhatjuk, hogy megbecsüljük, mennyi tej van benne! És akkor még nem is beszéltem a nyelvünkről, erről a csont nélküli vizestömlőről, amelyet puszta préseléssel vezérlünk, de amely hátsó fogaink közül ki tudja szabadítani az ételmaradékot, és olyan mutatványokat képes végrehajtani, mint a csecsszopó vagy a rangkórság szavak kiejtése. „A közember a szokatlan dolgokon csodálkozik; a bölcs a köznapiakon.” Konfucius szólását megfogadva folytassuk a hétköznapi emberi cselekvések vizsgálatát annak a robottervezőnek a szemével, aki le akarja azokat másolni. Tegyük fel, hogy valahogyan építettünk egy robotot, amely lát és mozog. Mit fog azzal tenni, amit lát? Hogyan dönti el, mit csináljon? Egy intelligens lény nem kezelhet mindent úgy, mintha az egy egyedi tárgy lenne, aminek nincs párja a világegyetemben. A tárgyakat kategóriákba kell ossza, hogy a 9 10 11

8. A kar és a rajzasztal lámpája: Hollerbach, 1990; Bizzi-Mussa-Ivaldi, 1990. 9. Galénosz a kézről: idézi Williams, 1992, 192. o. 10. Fogásfajták: Trinkaus, 1992.

hasonló tárgyakkal kapcsolatban múltbeli alkalmakkor nehezen megszerzett tudást a pillanatnyilag adott tárgyra alkalmazhassa. De mindannyiszor, amikor megpróbálunk olyan kritériumrendszert felállítani, amely megragadná egy kategória tagjainak az összességét, a kategória szertefoszlik. Hagyjuk most az olyan kényes fogalmakat, mint a „szépség” és a „dialektikus materializmus”, és vegyük a körülírt fogalmak tankönyvi példáját, az „agglegény”-t. Az agglegény persze semmi más, mint egy felnőtt férfi, akinek nincs és sohasem volt felesége. Képzeljük el azonban, hogy egy barátnőnk arra kér minket, hogy hívjunk meg néhány agglegényt a bulijára. Mi történne, ha a fenti definíciót alkalmaznánk annak eldöntésére, hogy a következő emberek közül kit is hívjunk meg? András öt éve él együtt Annával boldogságban. Van egy kétéves lányuk, de sohasem házasodtak össze. Bélát be akarták hívni katonának, de megegyezett barátjával, Barbarával, hogy az anyakönyvvezetővel összeadatják magukat, hogy így elkerülhesse a behívást. Sosem éltek együtt. Béla számos nővel randevúzgat, és felbontaná jelen házasságát, ha találna valakit, akit feleségül akarna venni. Csaba tizenhét éves. Otthon lakik szüleivel, és gimnáziumba jár. David tizenhét éves. Tizenhárom éves korában otthagyta a családját, üzleti vállalkozásba kezdett, és ma már sikeres fiatal vállalkozónak számít, aki nagyvilági életet él luxuslakásában. Elemér és Endre homoszexuális partnerek. Évek óta együtt élnek. Fejszál Abu-Dzabiból való, ahol a törvény szerint három felesége lehet. Kettő már van neki, de szívesen megismerkedne egy további lehetséges menyasz-szonnyal is. György atya a katolikus egyház püspöke.

A lista Terry Winogradtól, a híres számítógéptudóstól ered, és jól szemlélteti, hogy az „agglegény” közvetlen definíciója nem képes megragadni intuíciónkat, hogy ki is illik bele ebbe a kategóriába.12 Azt, hogy ki agglegény, minden közönséges ember tudja, de ez a tudás mégsem olyan közönséges. Valahogyan annak bele kell kerülnie az ember vagy a robot agyába. De ez a közönséges tudás nem is egyszerűen egy élettapasztalat-lexikon, amit egy tanár lediktálhatna, vagy le lehetne tölteni egy hatalmas adatbázisból. Nincs olyan adatbázis, amely fel tudná sorolni mindazokat a tényeket, melyeket rejtett módon ismerünk, noha soha senki nem tanította azokat nekünk. Tudjuk, hogy amikor Imre berakja a kutyát a kocsiba, akkor a kutya már nincs a kertben. Amikor Erika a templomba megy, a feje is vele megy. Ha Dezső a házban van, valamilyen nyíláson keresztül kellett oda bejusson, hacsak nem ott született, és még soha a házat el nem 12

11. Agglegények: Winograd, 1976.

hagyta. Ha Zsuzsa életben volt reggel kilenckor és délután ötkor, akkor délben is életben volt. Vadon élő zebrák sosem hordanak alsónadrágot. Ha kinyitunk egy új márkájú csalamádékonzervet, attól nem fog házunk elpárologni. Az emberek sohasem nyomnak krumplihámozót a fülükbe. Egy ürge kisebb, mint a Kilimandzsáró. Egy intelligens rendszert tehát nem lehet tények milliárdjaival feltölteni. 13 Elegendő a rendszert az alapigazságoknak egy kisebb készletével meg olyan szabályokkal ellátni, amelyekkel ezen igazságok következményei levezethetők. Csakhogy a józan ész szabályait, ugyanúgy, mint a józan ész kategóriáit, rendkívül nehéz szavakba foglalni. Még a legegyszerűbbek sem adják vissza mindennapi okoskodásainkat. Márta Debrecenben él, és van egy Feri nevű fia. Magda Debrecenben él, és van egy Feri nevű fia. Mindazonáltal, noha a Debrecen, ahol Márta él, ugyanaz a Debrecen, ahol Magda él, az a Feri, aki Márta fia, nem ugyanaz a Feri, aki Magda fia. Ha van egy szatyor a kocsiban, és a szatyorban van öt liter tej, akkor a kocsiban van öt liter tej. Ha azonban egy ember van a kocsiban, és az emberben van öt liter vér, fura lenne, ha arra következtetnénk, hogy a kocsiban van öt liter vér. De még ha sikerülne is olyan szabályokat összeügyeskednünk, amelyek csak értelmes következményeket eredményeznének, még akkor se lehetne azokat könnyen alkalmazni az értelmes viselkedés vezérlésére. Egy gondolkodó rendszer nem elégedhet meg egyszerre egyetlen szabály alkalmazásával. A gyufa lángja fényt ad; a fűrész vágja a fát; a bezárt ajtót kulcs nyitja. De kinevetnénk azt az embert, aki benzintankba akarna bekukucskálni a gyufa lángjának fényénél, aki azt az ágat fűrészelné, amin éppen ül, vagy azt, aki bezárja a kocsi kulcsát a kocsiba, majd órákig gondolkozik azon, hogyan szabadíthatná ki bennrekedt családját. Egy gondolkodó rendszernek nemcsak cselekedetei egyenes következményeivel, hanem azok mellékhatásaival is számolnia kell.14 Ugyanakkor egy intelligens rendszer nem számolgathatja ki minden egyes mellékhatás összes következményét sem. Daniel Dennett filozófus példája egy olyan robot, amelynek feladata, hogy egy tartalék elemet elhozzon egy szobából, amelyben azonban egy időzített bomba is van. A robot 1. változata észrevette, hogy az elem egy kocsin van, és ha kihúzza a kocsit a szobából, az elem is vele jön. Sajnos azonban a bomba is a kocsin volt, de a robot nem vezette le, hogy a kocsi kihúzása a bombát is kihozza. A robot 2. változatát úgy programozták, hogy cselekedeteinek minden mellékhatását megfontolja. Éppen levonta a következtetést, miszerint a kocsi kihúzása nem változtatja meg a szoba színét, és annak bizonyításába kezdett, hogy a kerekek több fordulatot tennének, mint ahány kerék van a kocsin, amikor a bomba felrobbant. A robot 3. változatát úgy programozták, hogy a releváns és irreleváns következményeket meg tudja különböztetni. Következmények millióit számolta ki, külön csoportba rakva a releváns, megfontolandó tényeket és az irreleváns, elhanyagolható tényeket, amikor is a bomba felrobbant. Egy intelligens lénynek le kell vonnia a következtetéseket abból, amit tud, de csak 13 14

12. Nem igazán józan ész: Lenat-Guha, 1990. 13. Értelmes következtetések: Cherniak, 1983; Dennett, 1987.

azokat a következtetéseket, amelyek relevánsak. Dennett rámutat, hogy ez a követelmény nemcsak a robottervezés, hanem az episztemológia számára is komoly problémát jelent. A probléma filozófusok nemzedékeinek a figyelmét kerülte el, akiket önelégültségben tartott saját józan eszük csalókán erőfeszítésmentes alkalmazása. A talányra, amelyet most keretproblémának15 neveznek, csak akkor derült fényt, amikor a mesterséges intelligencia kutatói megpróbálták a józan észt számítógépeikben, a locke-i üres palatábla (tabula rasa) mai változataiban megvalósítani. Mégis, valahogyan mindannyian sikeresen legyőzzük a keretproblémát, amikor józan eszünket használjuk. *

Tegyük fel, hogy valahogyan túljutunk ezeken a nehézségeken, és van egy olyan robotunk, amely lát, koordináltan mozog, és a józan eszét használja. Következő feladatunk az, hogy kitaláljuk, mire fogja alkalmazni ezen készségeit a robot – vagyis indítékokat kell adjunk neki. Mit akarjon a robot? A klasszikus választ a robotika Isaac Asimov által lefektetett alapszabályai16 adják meg, az „a három szabály, amely a robot pozitronikus agyának legmélyébe van beültetve”. 1. Robot nem bánthat emberi lényt, és tétlenségével sem járulhat hozzá ahhoz, hogy egy emberi lény megsérüljön. 2. A robotnak engedelmeskednie kell az emberi lényektől származó parancsoknak, hacsak azok nem ellenkeznek az Első Törvénnyel. 3. A robotnak védelmeznie kell saját létezését mindaddig, amíg ez a védelem nincs ellentétben az Első vagy a Második Törvénnyel.

Asimov éleselméjűen észrevette, hogy az önmegőrzés kívánalma, amely egyetemes biológiai késztetés, nem jelenik meg automatikusan a komplex rendszerekben – azt beléjük kell programozni (ebben az esetben a Harmadik Törvény képében). Elvégre ugyanolyan könnyű olyan robotot alkotni, amely hagyja magát el-romlani, vagy amely öngyilkosság elkövetésével küszöböli ki saját tévedését, mint olyat, amely mindig a saját érdekeit nézi. Sőt talán könnyebb; a robotkészítők néha elképedve nézik, amint teremtményeik vidáman tépik le végtagjaikat, vagy csapják magukat falhoz; mi több, a világ legintelligensebb robotjainak jó részét kamikaze rakéták és okos bombák alkotják. De a másik két törvény szükségessége már nem ilyen nyilvánvaló. Miért kell megparancsoljuk a robotnak, hogy engedelmeskedjen a parancsoknak? Miért nem elegendő a tényleges parancs maga? Miért rendeljük el, hogy nem bánthat senkit – nem volna egyszerűbb, ha soha nem adnánk olyan parancsot, hogy bántson valakit? 15 16

14. Keretprobléma: Dennett, 1987; Pylyshyn, 1987. 15. A robotika alapszabályai: Asimov, 1950.

Vagy van a világegyetemben valami misztikus erő, amely mindent a rosszakarat felé vonzana, és amivel szemben a pozitronikus agyat ellenállásra kell késztetni? Vajon elkerülhetetlen, hogy minden intelligens rendszer ellenséges attitűdöket mutasson? Ebben az esetben Asimov, ahogy gondolkodók nemzedékei, és ahogy mindenki, képtelen volt kívül helyezkedni saját gondolkodásán, és úgy tekinteni rá, mint saját elméje termékére, amely annak működését tükrözi – nem pedig a világegyetem kikerülhetetlen törvényeit. Gonosznak lenni nem áll távol tőlünk, és ezért könnyű azt képzelni, hogy a gonoszság az intelligenciával együtt jár, annak lényegi alkotórésze. Kulturális örökségünkben ez a téma vissza-visszatér: Ádám és Éva vétke, amikor a tudás fájának gyümölcséből esznek, Prométheusz tüze, Pandóra szelencéje, a dühöngő Gólem, Faust alkuja, a Bűvészinas, Pinokkió kalandjai, Frankenstein szörnyetege, a gyilkos emberszabásúak és a lázadó HAL a 2001 Űrodüsszeiában. Az ötvenes és a nyolcvanas évek között számtalan esetben vitték filmre ámokfutó komputer képében azt a közkeletű félelmet, hogy a korszak egzotikus nagy számítógépei egyre okosabbak és egyre hatékonyabbak lesznek, és egy napon ellenünk fordulnak. Most, hogy a számítógépek tényleg sokkal okosabbak és hatékonyabbak lettek, a szorongás elmúlni látszik. A ma már mindenütt ott lévő, hálózatokba kapcsolt számítógépeknek valóban meglenne az a korábban hiányzó képességük, hogy bajt okozzanak, ha egyszer rosszalkodni támadna kedvük. Mindazonáltal gondot csak a bejósolhatatlan káosz és az emberi rosszakarat jelent – ez utóbbi vírusok képében. Ma már nem félünk az elektronikus tömeggyilkosoktól és a bomlasztó szilikonármánytól, mert kezdjük megérteni, hogy rosszakarat nem jár automatikusan a számítógépekkel – ahogy látás, mozgáskoordináció vagy józan ész sem. Mindezeket beléjük kell programozni. Az olvasó otthoni számítógépén futó WordPerfect továbbra is csak a bekezdéseket fogja egymás után halmozni, amíg egyáltalán valamire képes, és nem fog alattomosan gonosszá változni, mint Dorian Gray képe. De még ha tudna is, miért tenné? Mit nyerne vele? Több floppit? Az ország vasútjai feletti ellenőrzést? Kielégülést nyerne vágya, hogy értelmetlen erőszakos cselekedeteket kövessen el lézerprinter-szerelők ellen? És nem kellene-e féljen a technikusok megtorlásától, akik egy csavarhúzó-mozdulattal átállíthatják, hogy csak egy régi slágert énekelgessen szánalmasan? Egy számítógép-hálózat talán felfedezhetné a számokban rejlő biztonságot, és megszervezhetne egy hatalomátvételt – de mi vehetne rá egy számítógép-önkéntest, hogy a világ füle hallatára adatkötegeket lődözzön szét, és ezzel a korai mártíromságot kockáztassa? És mi akadályozná meg, hogy a tervet aláássák a sorozást kikerülő és a lelkiismereti okból szolgálatmegtagadó gépek? Az agresszió ugyanolyan fogós mérnöki probléma, mint a többi emberi viselkedés, amelyet magától értetődőnek tekintünk. 17 És ugyanez a helyzet a nemesebb indítékokkal is. Hogyan tervezhetnénk olyan robotot, amely teljesíti Asimov előírását, hogy soha ne hagyja, hogy tétlensége miatt egy emberi lény megsérüljön? Michael Frayn 1965-ben írt regénye, A bádogemberek 17

16. Az agresszió mint mérnöki probléma: Maynard Smith, 1982; Tooby-Cosmides, 1988.

egy robotikai laboratóriumban játszódik, ahol az Etikai Osztály mérnökei, Macintosh, Goldwasser és Sinson robotjaik önzetlenségét tesztelik. A mérnökök egy kicsit túlságosan is szó szerint vették az erkölcsfilozófiai tankönyvek hipotetikus dilemmáját, amelyben két ember jut egy egyszemélyes mentőcsónakra, és mindketten meghalnának, hacsak egyikük fel nem áldozza magát. A robotokat tehát egyesével tutajra teszik valaminek a társaságában, a tutajt leeresztik egy víztartályba, és megfigyelik, mi történik. Az első modell, I. Szamaritánus fürgén a vízbe vetette magát, de vízbe ugrott, hogy megóvjon bármit, ami véletlenül mellé került a tutajra: akár negyven kiló limababot vagy hetven kiló nedves hínárt. Többhetes makacs vita után Macintosh elismerte, hogy nem jó, ha a robot nem tesz különbséget. Ezért elvetette I. Szamaritánust, és kifejlesztette II. Szamaritánust, amely csak olyan lényért áldozná fel magát, ami legalább annyira összetett, mint ő maga. A tutaj megállt, és lassan forgott, néhány centivel a víz színe felett. – Ejtsd le! – kiáltotta Macintosh. A tutaj éles csattanással ért vizet. Sinson és Szamaritánus teljesen mozdulatlanul ültek. A tutaj lassan addig merült a vízbe, míg csak egy vékony vízréteg el nem kezdte mosni a tetejét. Szamaritánus hirtelen előrehajolt, és megragadta Sinson fejét. Négy kecses mozdulattal megmérte a koponyáját, majd megállt és számolt. Aztán egy hirtelen döntéssel legurult a tutajról, és minden habozás nélkül a tartály fenekére merült.

De ahogy a II. Szamaritánus-típusú robotok úgy kezdtek viselkedni, mint az erkölcsfilozófia-könyvek erkölcshősei, mintha egyre kevésbé lett volna világos, hogy tényleg vannak-e erkölcseik. Macintosh megmagyarázta, hogy miért nem kötött önfeláldozó robotjai derekára kötelet, hogy aztán könnyebben visszanyerhesse őket: „Nem akarom, hogy tudja, hogy meg fogjuk menteni. Az érvénytelenítené azt a döntést, hogy feláldozza magát… Ezért néha-néha otthagyok egyet, ahelyett hogy kihalásznám. Hogy a többiek is lássák, hogy komolyan gondolom. Ezen a héten már kettőt elhasználtam.” Ha ki tudnánk találni, hogyan lehetne a jóságot egy robotba programozni, az nemcsak azt mutatná meg, milyen sok dolog kell ahhoz, hogy valaki jó legyen, de azt is, hogy milyen ingatag a jóságról alkotott fogalmunk. És mi a helyzet a leggyengédebb motívummal? A hatvanas évek popkultúrájának gyenge akaratú számítógépeit nemcsak az önzőség és a hatalom kísértette meg, amint azt Allan Sherman dalszövege is mutatja, amit a Fascination dallamához költött: Automatizálás, szivem, Attól jött úgy lázba az egész üzem; Jött az IBM, jött az UNIVAC, Hozták mind a fényes, modern ketyeréket. Automatizálás, igen – Sajnos téged is lecseréltek, szivem: Így szakított el tőled egy nagy kompjúter, Automata szívrabló…

Automatizálás az ok, Hogy kirúgtak és most segélyen vagyok, Nem tudhattam én, hogy az 504 Azért villog folyton, mert énrám kacsingat… Azt hittem csak üzemzavar, Mikor lágyan átfogott a gépi kar, De amikor azt suttogta halkan: „szeretlek”, Kihúztam a falból én.

De minden ütődött őrültsége ellenére a szerelem nem programhiba, nem összeomlás és nem téves működés. Az elme soha máskor nem képes olyan csodálatosan összpontosítani, mint amikor szerelemről van szó. Nagyon kifinomult számítások kell legyenek azok, amelyek a vonzalom, a szerelembe esés, az udvarlás, a szégyenlősség, az önfeladás, az elkötelezettség, a sóvárgás, a flört, a féltékenység, a szakítás és a szívfájdalom sajátságos logikáját megalapozzák. 18 És a végén, ahogy nagyanyám mondotta, minden zsák megtalálja a foltját; a legtöbb embernek sikerül – és ami a legfontosabb, minden ősünknek sikerült – elég hosszú kapcsolatokat kiépítenie ahhoz, hogy életképes gyerekeket hozzon létre. Képzeljük csak el, hány programsor kellene ahhoz, hogy ezt lemásoljuk! *

A robottervezés egyfajta tudatosságra ébresztő foglalatosság. Elménk működésével normálisan nem nagyon foglalkozunk. Kinyitjuk szemünket, és ismerős tárgyakat látunk; mozgatjuk végtagjainkat, és a tárgyak és a testek a helyükre kerülnek; álomból ébredünk, és visszatérünk egy kellemesen kiszámítható világba; Cupido megfeszíti íját, és útjára engedi nyilát. De gondoljuk csak meg, mi kell ahhoz, hogy egy rakás anyag megvalósítsa mindezeket a valószínűtlen következményeket, és lassan átlátunk az illúzión. Látás, cselekvés, józan ész, erőszak és erkölcs nem véletlenül létezik; ezek nem az intelligens szellem elválaszthatatlan alkotóelemei, és nem is az információfeldolgozás elkerülhetetlen következményei. Mindegyik egyegy pompás remekmű, amely valamely funkció magas színvonalú megvalósításához csiszolódott. A tudat paravánja mögött egy fantasztikusan összetett gépezet rejtőzik – optikai elemzők, mozgásvezérlő rendszerek, emberekre és tárgyakra vonatkozó adatbázisok, célprogramozók, konfliktusfeloldók stb. Az elme működésének minden olyan magyarázata, amely egyetlen mindenható erő vagy szellemet teremtő elixír, mint a „kultúra”, „tanulás” vagy „önszerveződés”, reménybeli létezését sejteti, hamisan kezd hangzani, legalábbis a könyörtelen világegyetemnek a kihívásaihoz mérve, amelyekkel olyan sikeresen küzdünk meg. A robothasonlat az elmét jól felszerelt gépezetnek tekinti, de ez talán még mindig karosszékben megálmodott ötletnek tűnhet. Ha az elme gépezetét vagy szerkezetének tervrajzát vizsgáljuk, valóban találunk-e ilyen bonyolult elemekre utaló jeleket? Úgy 18

17. A szerelem logikája: Symons, 1979; Buss, 1994; Frank, 1988; Tooby-Cosmides, 1996; Fisher, 1992; Hatfield-Rapson, 1993.

gondolom, hogy valóban, és amit ott találunk, az legalább annyira elgondolkoztató, mint maga a robothasonlat. Amikor például az agy látókérgi területei sérülnek, a látott kép nem egyszerűen homályos vagy lyukacsos: a látási élmény bizonyos vonatkozásai megszűnnek, míg mások épen maradnak. Egyes betegek a teljes világot látják ugyan, de csak az egyik felére figyelnek. Csak a tányér jobb oldaláról eszik meg az ételt, csak arcuk jobb felén borotválkoznak, és olyan órát rajzolnak, amelyen mind a tizenkét szám a jobb oldali félkörben zsúfolódik össze. Más betegek színérzékelésüket veszítik el, de mégsem úgy látják a világot, mint egy fekete-fehér művészfilmben. A felszínek koszosnak, patkányszínűnek tűnnek, ami étvágyukat és libidójukat egyaránt kiöli. Megint mások látják ugyan, hogy a tárgyak változtatják helyzetüket, mégsem látják azokat mozogni – egy filozófus egyszer arról próbált meggyőzni engem, hogy ez a tünet lehetetlen! A teáskannából csurgó folyadék nem folyik, hanem jégcsapnak látszik, és a csésze nem fokozatosan telik meg teával, hanem először üres, majd hirtelen teli lesz.19 Más betegek nem ismerik fel az általuk látott tárgyakat: a világ számukra olyan, mint az olvashatatlan kézírás. Rajzban pontosan lemásolnak egy madarat, de fatuskónak hiszik. Az öngyújtó egy talány, amíg meg nem gyújtják. Amikor gyomlálni akarnak a kertben, kihúzogatják a rózsatöveket. Egyes betegek felismerik az élettelen tárgyakat, de nem képesek arcokat azonosítani. A beteg kikövetkezteti ugyan, hogy a tükörben ő maga kell legyen, de élménye nem az, hogy felismerné saját magát. John Kennedyt Martin Luther Kingnek nézi, és megkéri a feleségét, hogy viseljen szalagot a társas összejövetelen, hogy megtalálja, amikor hazamennek. Még riasztóbb annak a betegnek az esete, aki felismeri az arcokat, de nem ismeri fel a személyeket: feleségét megdöbbentően meggyőző szélhámosnak véli. 20 Ezeket a tüneteket sérülések, leggyakrabban agyvérzések okozzák, a látórendszer mintegy harminc területe közül egy vagy több működésének kiesése miatt. Egyes területek a színekre és formákra specializálódtak, mások arra, hogy hol van a tárgy, megint mások annak felismerésére, hogy mi a tárgy, továbbiak pedig arra, hogy hogyan mozog. Látó robotot nem lehet pusztán halszemoptikával készíteni, így az sem meglepő, hogy az emberek sem így épülnek fel. Amikor a világot látjuk, nem hatolunk az egységes látási élményt megalapozó apparátus sok-sok szintjének a mélyére – hacsak valamilyen idegrendszeri kór meg nem foszt azoktól minket.21 A képet még tovább tágítja az egypetéjű ikrek meghökkentő hasonlósága – ők elméjük felépítéséhez azonos genetikai receptet örököltek. És elméjük megdöbbentően hasonló is, és nem pusztán az olyan elnagyolt mérésekben, mint az IQ vagy a neuroticitás és az introverzió személyiségjegyei. Hasonlítanak matematikai és helyesírási képességeikben, az apartheidről, a halálbüntetésről és az anyák 19

20

21

18. Vizuális neglekt: Bisiach-Luzzatti, 1978. Akromatopszia (kérgi színvakság): Sacks-Wasserman, 1987; Mozgásvakság: Hess-Baker-Zihl, 1989. 19. Agnózia (tárgyak fel nem ismerése): Farah, 1990. Prozopagnózia (arcok fel nem ismerése): Etcoff-Freeman-Cave, 1991. Capgras-szindróma (felismerés ismerősségérzet nélkül): Alexander-Stuss-Benson, 1979. 20. Sok részből álló látórendszer: Van Essen-DeYoe, 1995.

munkavállalásáról alkotott véleményükben, pályaválasztásukban, hobbijaikban, hibáikban, vallásos meggyőződésükben és még a másik nemet illető ízlésükben is. Az egypetéjű ikrek sokkal hasonlóbbak, mint a csak génjeik felén osztozó kétpetéjű ikrek, és ami a legmeglepőbb, szinte ugyanolyan hasonlók akkor is, ha külön nevelik őket, mint akkor, ha együtt. Külön nevelt egypetéjű ikrek olyan jellemzőkben osztoznak, mint például, hogy csak hátrafelé és csak térdig mennek be a vízbe, hogy nem mennek el választani, mert alulinformáltnak tartják magukat, hogy kényszeresen mindent megszámolnak, ami csak a szemük elé kerül, hogy az önkéntes tűzoltóegylet kapitányaivá választják őket, vagy hogy kis szerelmes üzeneteket hagynak szét otthonukban feleségük számára. Ezeket a felfedezéseket az emberek elgondolkoztatónak és néha hihetetlennek találják. E tények megkérdőjelezik annak az autonóm „én”-nek a létezését, amelyet mintegy testünk felett lebegve érzünk létezni – amely életünk döntéseit hozza, és amelyet csak a múltbeli és jelenbeli környezet befolyásol. Elménk persze nem annyira apró alkatrészekkel felszerelve születik meg, amely mondjuk előre predesztinálna minket arra, hogy a WC-t használat előtt és után egyaránt lehúzzuk, vagy hogy a tömött liftben viccből mindig tüsszentsünk – hogy csak két olyan további jellemzőt említsek, amelyet külön nevelt egypetéjű ikerpár mindkét tagjánál megtaláltak. Kutatások tucatjai mutatták ki a gének messzemenő hatásait, amelyek attól függetlenül felbukkannak, hogy milyen módszert alkalmaznak: külön és együtt nevelt ikrek, egypetéjű és kétpetéjű ikrek, vagy saját és örökbe fogadott gyerekek összehasonlítását. És a bírálók állításai ellenére ezek a hatások nem véletlen egybeesések, csalások vagy a családi környezet rejtett hasonlóságának következményei (képzeljük el azt a gyámhatóságot, amelyik igyekszik olyan családokhoz elhelyezni az ikreket, ahol mindkettőt az óceánba hátrafelé begyaloglásra fogják bátorítani).22 Ezeket az eredményeket persze sokféleképpen félre is lehet értelmezni, mint például olyan gének feltételezésével, amelyek kis szerelmes üzenetek hátrahagyását kódolják, vagy például azt a következtetést levonva, hogy az embereket nem befolyásolják tapasztalataik. És minthogy ez a fajta kutatás csak azt képes mérni, hogy miben különböznek az emberek, keveset mond az elme azon jellemzőiről, amelyek minden normális emberben közösek. De azzal, hogy megmutatja, milyen sokféle módon különbözhet az elme veleszületett szerkezete, arra is rávilágít, hogy milyen komoly szerkezete van az elmének.

A lélek visszafejtése E könyv témája az elme komplex szerkezete. Fő gondolata egyetlen mondatban összefoglalható: az elme egy komputációs szervrendszer, amelyet a természetes kiválasztódás szerkesztett azoknak a problémáknak a megoldása érdekében, amelyekkel őseink néztek szembe portyázó életmódjuk során (e problémák közé elsősorban a tárgyak, állatok, növények és más emberek megértésének és 22

21. Külön nevelt ikrek: Lykken et al., 1992; Bouchard et al., 1990; Bouchard, 1994; Plomin, 1989; Plomin-Owen-McGuffin, 1994; L. Wright, 1995.

manipulálásának igénye tartozik). Ez az összefoglalás több állításba fejthető. Az elme az, amit az agy csinál; pontosabban, az agy információt dolgoz fel, a gondolkodás pedig egyfajta komputáció. Az elme modulokba, vagyis mentális szervekbe szerveződik, melyek mindegyike specifikus szerkezettel rendelkezik, amely a világgal való kapcsolattartás egy tartományában avatottá teszi. A modulok alapvető logikáját genetikai programunk rögzíti. Működésüket a természetes kiválasztódás alakította úgy, hogy az őseink által evolúciós történelmünk nagyobb részében folytatott vadászó és gyűjtögető életmód által teremtett problémák megoldásában segítsenek. Őseink változatos problémái génjeik legnagyobb problémájának részfeladataiként adódtak – és ez a következő nemzedéknek átörökített génmásolatok számának maximalizálása volt. E nézet szerint a pszichológia olyan, mint a géptervezés visszafelé végezve, vagy ahogy a mérnökök mondják, tervvisszafejtés. Amikor tervezünk, olyan gépet szerkesztünk, ami csinál valamit; amikor visszafejtünk, azt találjuk ki, hogy egy gépet mire terveztek.23 Visszafejtés például az, amit a Sony mérnökei végeznek, amikor a Panasonic egy új termékkel áll elő (vagy fordítva). Megveszik, viszik a laboratóriumba, szétszedik, és megpróbálják kitalálni, mire valók az egyes részek, és hogy hogyan működtetik azok a gépet együttesen. Mindannyian végzünk visszafejtést, amikor egy érdekes új szerszámba botlunk. A régiségbolt kacatjai között turkálva találunk egy szerkentyűt, ami mindaddig rejtélyes, amíg ki nem találjuk, mire való. Amikor végre rájövünk, hogy olajbogyó-magozó, akkor rögtön megértjük, hogy a fémgyűrű arra való, hogy az olajbogyót tartsa, a fogantyúval pedig egy X alakú pengét nyomhatunk keresztül a bogyón úgy, hogy az a másik végén kitolja a magot. A rugók, csuklók, fogantyúk, pengék és gyűrűk alakja és elrendezése hirtelen kielégítő értelmet nyer. Még az is világossá válik, miért van a konzervolajbogyók egyik végén X alakú vágat. A tizenhetedik században William Harvey felfedezte, hogy a vénákban szelepszerűén működő billentyűk vannak, és ebből arra következtetett, hogy a billentyűk a vér keringetése érdekében vannak ott. Azóta már tudjuk, hogy testünk csodálatosan összetett gépezet: gerendák, kötések, szelepek, tokok, pumpák és szűrők együttese. De még ma is élvezettel tanulunk testünk rejtélyes részeinek funkcióiról. Miért olyan aszimmetrikus, gyűrött a fülcimpánk? Azért, hogy a különböző irányokból érkező hangokat különböző módon szűrhessék. A hangárnyék apró eltérései így elárulják az agynak, hogy a hang forrása lent van, vagy fent, előttünk van, vagy mögöttünk. A test visszafejtésének stratégiája az elmúlt fél évszázadban is folytatódott a sejtek nanotechnológiájának és életmolekuláinak kutatásával. Kiderült, hogy az élet anyaga nem valamiféle reszkető, fényt kibocsátó csodakocsonya, hanem apró szegecsekből, rugókból, csuklókból, pöckökből, lemezekből, mágnesekből, cipzárokból és csapóajtókból álló szerkezet, amelyet egy adathordozó állít össze, és az ezen szereplő információ másolható, átvihető és leolvasható.24 Az élőlények visszafejtésének gondolata természetesen Charles Darwintól 23

24

22. Visszafejtés: Dennett, 1985. A pszichológia mint visszafejtés: Tooby-Cosmides, 1992. 23. A biológia mint visszafejtés: Williams, 1966, 1992; Mayr, 1983.

származik. Ő volt az, aki rámutatott, hogy „a fenségesen tökéletes és összetett szervek, amelyek jogosan vívják ki csodálatunkat”, nem Isten előrelátásának, hanem replikátorok nagyon hosszú idejű evolúciójának termékei. A replikátorok replikálódásakor másolási hibák jelennek meg véletlenszerűen, és azok, amelyek történetesen növelik a replikátor fennmaradási vagy szaporodási esélyeit, a nemzedékek folyamán felhalmozódnak. A növények és az állatok replikátorok, és ezért testük bonyolult gépezete a fennmaradást és a szaporodást látszik szolgálni. Darwin úgy vélte, hogy elmélete nemcsak az állati test, hanem az emberi elme összetettségét is megmagyarázza. „A pszichológia… [új] alapokra fog helyeződni” – jósolta meg A fajok eredete végén.25 Darwin jóslata azonban még nem vált valóra. Több mint egy évszázaddal e szavak papírra vetése után az elme tanulmányozása még mindig többnyire Darwin-mentes, és sokszor tudatosan az. Az evolúciót sokan irreleváns, sőt vétkes dolognak tartják, amely legfeljebb csak sör melletti spekulációkhoz való. Szerintem viszont az evolúcióval szembeni allergia a társadalomtudományokban és a megismeréstudományban a megismerés akadálya. Az elme pompásan szervezett rendszer, amelynek mutatványait mérnökeink nem képesek lemásolni. De hogyan lehetnek akkor az elme megismerésében irrelevánsak azok az erők, amelyek ilyenné alakították, és azok a funkciók, amelyek megvalósításához idomult? Az evolúciós gondolkodás kikerülhetetlen. Kikerülhetetlen, de nem abban az értelemben, ahogy azt sokan képzelik – az emberré válás szakaszairól szóló mesék kiötlése vagy a hiányzó láncszem megálmodása értelmében –, hanem a körültekintő visszafejtés képében. Visszafejtés nélkül ott lennénk, ahol Tom Paxton „Csodálatos játék”-ának énekese, amikor egy gyerekkorában ajándékba kapott játékot idéz fel: „ZUMM – mondta, mikor ment, POPP – mondta, mikor megállt, és BRRRRR – mondta, mikor egy helyben állt; sohasem tudtam meg, hogy mi is volt valójában, és azt hiszem, már soha nem is fogom.” Darwin jóslatát csak a legutóbbi néhány évben kezdi beteljesíteni az a kutatási irányzat, melyet John Tooby antropológus és Leda Cosmides pszichológus „evolúciós pszichológiá”-nak keresztelt. 26 Az evolúciós pszichológia két tudományos forradalmat kapcsol össze. Az egyik az 1950-es és hatvanas évek kognitív forradalma, amely óta a gondolkodást és az érzelmeket az információ és a komputáció fogalmaiban tárgyaljuk. A másik az evolúciós biológia forradalma a hatvanas és hetvenes években, amely az élőlények bonyolultan adaptív konstrukcióját a replikátorok közüli kiválasztódás alapján magyarázza. Ez a két gondolat nagyon hatékony elegyet képes alkotni. A megismeréstudomány megmagyarázza, hogyan lehetséges egyáltalán az elme, és hogy milyen elménk van. Az evolúciós biológia pedig abban segít, hogy megértsük, miért olyan az elménk, amilyen.27 25 26

27

24. Pszichológia új alapokon: Darwin, 1859/2000, 430. o. 25. Evolúciós pszichológia: Symons, 1979, 1992; Tooby, 1985; Cosmides, 1985; Tooby-Cosmides, 1992; Barkow-Cosmides-Tooby, 1992; Cosmides-Tooby, 1994; Wright, 1994a; Buss, 1995; Allman, 1994. 26. Kognitív forradalom: Gardner, 1985; Jackendoff, 1987; Dennett, 1978a. Evolúciós forradalom: Williams, 1966; Hamilton, 1996; Dawkins, 1976/1989,1986; Maynard

Az ebben a könyvben tárgyalt evolúciós pszichológia bizonyos értelemben a biológia egyenes kiterjesztése egyetlen faj, a Homo sapiens egyetlen szervére, az elmére. Másrészről viszont olyan radikális tézis, amely szakít mindazzal, ahogy az elmére vonatkozó kérdéseket az elmúlt évszázadban tárgyalták. E könyv főbb tételei valószínűleg nem azok, amiket az olvasó annak gondol. A gondolkodás komputáció, mondom, de ez nem azt jelenti, hogy a számítógép volna az elme alkalmas metaforája. Az elme modulok halmaza, de a modulok nem jól bezárt dobozok vagy körülhatárolt szerkentyűk az agy felszínén. Mentális moduljaink szerkezetét genetikai programunk határozza meg, de ez nem azt jelenti, hogy minden egyes jellemzőhöz egy gén tartozik, vagy hogy a tanulás kevésbé fontos, mint azt korábban gondoltuk. Az elmét a természetes kiválasztódás adaptációs mechanizmusai formálták, de ez nem jelenti azt, hogy minden, amit gondolunk, érzünk vagy csinálunk, adaptív. Az emberszabásúakból fejlődtünk ki, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanolyan elménk van, mint nekik. Végül pedig a természetes kiválasztódás végső célja ugyan a gének továbbadása, de ez nem azt jelenti, hogy az emberek végső célja a gének továbbadása. Hadd mutassam meg, hogy miért. Ez a könyv ugyan az agyról szól, de nem fogok sokat mondani az idegsejtekről, a hormonokról és a neurotranszmitterekről. Azért nem, mert az elme nem az agy, hanem az, amit az agy csinál, és még csak nem is minden, amit az agy csinál (nem elme például a zsíranyagcsere vagy a hőleadás). A kilencvenes éveket az Agy Évtizedének keresztelték, de sohasem fognak egy évtizedet szentelni a hasnyálmirigynek. Az agy speciális helyzete abból a speciális dologból adódik, amit az agy csinál, abból, aminek következtében látunk, gondolkodunk, érzünk, döntünk, cselekszünk. Ez a speciális dolog pedig az információfeldolgozás, azaz a komputáció. Az információ és a komputáció az adatok mintázatában és logikai kapcsolataiban rejlik, amely független az adatokat hordozó médiumtól. Amikor felhívom anyámat, aki egy másik városban lakik, az üzenet az én számtól az ő füléig haladva azonos marad, noha fizikai alakváltozásokon megy át: a rezgő levegőből drótban futó elektromosság lesz, majd szilíciumtöltés, majd vibráló fény az optikai kábelben, majd elektromágneses rezgés, és aztán fordított sorrendben újra visszaalakul hanggá. Az üzenet ebben az értelemben akkor is változatlan marad, ha azt anyám hangosan megismétli apámnak, miután fejében az idegsejtek tüzeléssorozatává és vegyületek szinapszisokon való áthaladásává vált. Ugyanígy, egy adott program futhat olyan számítógépen, amely elektroncsövekből, elektromágneses kapcsolókból, tranzisztorokból, integrált áramkörökből vagy akár jól idomított galambokból áll – és minden esetben ugyanazt a funkciót látja el, ugyanazon az alapon.28 Ezt az elképzelést, amelyet először a matematikus Alan Turing, a számítástudós Alan Newell, Herbert Simon és Marvin Minsky, valamint a filozófus Hilary Putnam és Jerry Fodor vetettek fel, ma az elme komputációs elméletének nevezik.29 Ezen 28 29

Smith, 1975/1993, 1982; Tooby, 1988; Wright, 1994a. 27. Mi az információ: Dretske, 1981. 28. Az elme komputációs elmélete: Turing, 1950; Putnam, 1960; Simon-Newell, 1964; Newell-Simon, 1981; Haugeland, 1981a, b, c; Fodor, 1968a, 1975, 1994;

elképzelés a szellemtörténet egyik legfényesebb gondolata, hiszen megoldja az úgynevezett „test-lélek probléma” legnagyobb rejtélyét, hogy hogyan kapcsolódhat a mentális életünk alapanyagát alkotó gondolatok és szándékok éteri világa egy olyan fizikai anyagmasszához, mint az agy. Miért szállt fel Pista a buszra? Azért, mert meg akarta látogatni a nagymamáját, és tudta, hogy a busz odaviszi. Más válasz nem felelne meg. Ha Pista gyűlölné nagyanyját, vagy ha tudná, hogy a busz útvonala megváltozott, teste nem lenne a buszon. Ez a magyarázat évezredek óta paradoxonnak számít. Az olyan dolgok, mint „a nagymama látogatását akarni” és „tudni, hogy a busz a nagymama házához megy”, színtelenek, szagtalanok és íztelenek, ugyanakkor azonban fizikai események okai, és ebben ugyanolyan hatékonyak, mint az egymásnak ütköző biliárdgolyók. Az elme komputációs elmélete feloldja ezt a paradoxont. Azt mondja, hogy a vágyak és a vélekedések információk, amelyek szimbólumok konfigurációiban testesülnek meg. A szimbólumok valamilyen anyag fizikai állapotai, olyan anyagé például, mint a számítógépek csipjei vagy az agybéli idegsejtek. Ezek azáltal szimbolizálják a világ dolgait, hogy azok a dolgok idézik elő ezeket az állapotokat, és azáltal, amit előidézésük következtében tesznek. Ha a szimbólumot alkotó anyagdarabok megfelelő módon botlanak olyan további anyagdarabokba, amelyek egy másik szimbólumot alkotnak, az egyik gondolathoz tartozó szimbólumok egy másik, új szimbólumot alkothatnak, amely logikai kapcsolatban áll az előző gondolattal. A szimbólumokat alkotó anyagdarabok végül az izmokhoz tartozó anyagdarabokba is ütközhetnek, ami viselkedést eredményez. Az elme komputációs elmélete tehát lehetővé teszi, hogy a vágyakat és vélekedéseket úgy tartsuk meg a viselkedés magyarázatában, hogy eközben szilárdan a fizikai világba ágyazzuk azokat. Vagyis lehetővé teszi, hogy a gondolat ok és okozat lehessen. Az elme komputációs elmélete nélkülözhetetlen egyes régóta válaszra váró kérdések megválaszolásához. Az idegtudósok előszeretettel mondogatják, hogy az agykéreg különböző részei nagyon is hasonlóak – és nemcsak az emberi agy különböző részei, hanem a különböző állatok agya is. Ebből levonhatnánk azt a következtetést, hogy minden állat mentális élete hasonló. De talán helyesebb arra következtetni, hogy nem lehet egyszerűen az agy egy-egy darabjára szorítkozni és kiolvasni belőle a kapcsolatok finom mintázatának logikáját, aminek következtében az agydarab a saját dolgát teszi. Ugyanúgy, ahogy minden egyes könyv fizikailag csak ugyanannak a mintegy 74 karakternek egy sajátos kombinációja, és ahogy minden egyes videofilm csak egy a szalag hosszán végighúzódó sajátos mágneses töltésminta, az agy töméntelen spagettija is megkülönböztethetetlennek tűnik, ha szálanként vesszük szemügyre. A könyv vagy a videofilm tartalma a nyomdafesték és a mágneses töltés mintázatában rejlik, és csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor azt elolvassák vagy megnézik. Ehhez hasonlóan az agyi aktivitás tartalma is a kapcsolatok mintázatában és az idegsejtek aktivitásának mintázatában rejlik. A kapcsolatok részleteinek apró eltérései következtében a hasonlónak látszó agyrészek nagyon különböző programot hajthatnak végre. A koherencia csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a program fut. Ahogy Tooby és Cosmides írja: Pylyshyn, 1984.

Vannak madarak, melyek a csillagok alapján tájékozódnak, patkányok, melyek a visszhang alapján határozzák meg helyzetüket, méhek, melyek a virágzó foltok változatosságára építenek, pókok, melyek hálót szőnek, emberek, akik beszélnek, hangyák, melyek élelmet termelnek, oroszlánok, melyek csapatban vadásznak, gepárdok, melyek egyedül vadásznak, monogám gibbonok, többférjű csikóhalak, többnejű gorillák… A földön fajok milliói élnek, mindegyik különböző kognitív program alapján. Mindezeket a programokat ugyanaz az alapvető idegszövet testesíti meg, és az még sok további program megvalósítására is képes. Az idegsejtek, a neurotranszmitterek és a sejtfejlődés tényei nem árulják el, hogy az emberi elme e millió program melyikét tartalmazza. Még ha sejtszinten minden idegi aktivitás ugyanannak az egységes folyamatnak a kifejeződése is, ami számít, az az idegsejtek elrendeződése – madárdaltemplátokba vagy pókhálószövési programokba.30

Ez persze nem azt jelenti, hogy az agy irreleváns lenne az elme megértése szempontjából! A programok kisebb információfeldolgozó egységekből állnak össze – olyan kis áramkörökből, amelyek összeadnak, mintákat hasonlítanak össze, más áramköröket kapcsolnak be, vagy egyéb elemi, illetve matematikai műveleteket végeznek. Az, hogy ezek az apró áramkörök mire képesek, csak azon múlik, hogy miből vannak. Az idegsejtekből összeálló áramkörök nem tudják pontosan ugyanazokat a dolgokat végrehajtani, mint a szilícium-áramkörök, és viszont. A szilícium-áramkörök például gyorsabbak, mint az idegi áramkörök, de az idegsejtek nagyobb mintákat tudnak összehasonlítani, mint a szilíciumcsipek. Ezek a különbségek végiggyűrűznek az áramkörökből épített programokon, és befolyásolhatják, hogy a program milyen gyorsan és könnyen képes bizonyos dolgokat végrehajtani, noha azt nem határozzák meg, hogy mit is hajtanak végre. Nem azt állítom, hogy az agyszövet piszkálása nem járulhat hozzá semmivel az elme magyarázatához, csak azt, hogy az önmagában nem elegendő. A pszichológiának, vagyis a lélek szoftvere kutatásának hosszú alagutat kell ásnia a hegybe, hogy a másik oldalról induló neurobiológusokkal találkozhasson. Az elme komputációs elmélete nem azonos a sokat szidott „számítógépmetaforá”-val. Ahogy arra sok bíráló rámutatott, a számítógépek szeriálisak, egyszerre csak egy dolgot csinálnak; az agy párhuzamos, millió dolgot művel egy időben. A számítógépek gyorsak; az agy lassú. A számítógép-alkatrészek megbízhatóak; az agy alkotórészei zajosak. A számítógépekben a kapcsolatok száma korlátozott; az agyban trilliós nagyságrendű. A számítógépeket előzetes terv szerint készítik; az agy magát szereli össze. Bizony, a számítógépeket készen vesszük vajszínű dobozokba szerelve, AUTOEXEC.BAT fájlokkal és repülő kenyérpirítókkal szórakoztató képernyőkímélő programokkal együtt, de agyunkat nem. Nem azt állítom, hogy az agy olyan, mint a boltban kapható számítógépek, hanem azt, hogy az agy és a számítógépek részben azonos okokból testesítenek meg intelligenciát. A madarak repülési képességének magyarázatában a folyadékmechanika emelő- és szívóhatásainak elveire támaszkodunk, ugyanazokra, mint a repülőgépek repülési képességének magyarázatában. Ez azonban nem kötelez el bennünket a madarak egy 30

29. Élelmet termelő hangyák, beszélő emberek: Tooby-Cosmides, 1994.

olyan „repülőgép-metaforá”-ja mellett, ami csak a sugárhajtású motor és az ingyen ital felszolgálásának feltételezésével lehetne teljes. Komputációs elmélet nélkül nem érthetjük meg az elme evolúcióját. A legtöbb értelmiségi úgy gondolja, hogy az emberi elme valamiképp kibújt az evolúció alól. Szerintük az evolúció csak ostoba ösztönöket és rögzített cselekvésmintákat képes létrehozni: szexuális vágyat, agressziós késztetést, territoriális parancsolatot, tojásokon ülő tyúkokat és termetes emberek után totyogó kiskacsákat. Az emberi viselkedés túl kifinomult és rugalmas ahhoz, hogy az evolúció terméke lehetne; ezért az valahonnan máshonnan, mondjuk a „kultúrából” kell eredjen. De ha az evolúció nem ellenállhatatlan késztetésekkel és merev reflexekkel látott el minket, hanem egy idegi számítógéppel, akkor minden más. Egy program a logikai és statisztikai műveletek bonyolult előírása, amelyet összehasonlítások, próbák, elágazások, hurkok és egymásba ágyazott szubrutinok valósítanak meg. Az olyan ember alkotta számítógépprogramok, mint a Macintosh felhasználói felülete, az időjárásszimulációk vagy a beszédfelismerő és angolul válaszoló programok sejtetik, hogy a komputáció milyen fortélyos és milyen hatékony is lehet. Az emberi gondolkodás és viselkedés, legyen bármilyen kifinomult és rugalmas is, egy nagyon összetett program eredménye is lehet, és ezzel a programmal a természetes kiválasztódás látott el bennünket. A tipikus biológiai parancsolat nem „Tedd…” vagy „Ne tedd…”, hanem „IF… THEN… ELSE” alakú. *

Az elme nem egyetlen szerv, hanem egy szervrendszer, amelyet pszichológiai képességek, azaz mentális modulok összességeként képzelhetünk el. Az elme magyarázatában manapság gyakran segítségül hívott entitások – mint például az általános intelligencia, a kultúraalkotó képesség és a többfunkciójú tanulási stratégiák – ugyanazt az utat járják, mint a protoplazma a biológiában vagy a föld, a levegő, a víz és a tűz négyese a fizikában. Ezek az entitások olyannyira alaktalanok az általuk megmagyarázni kívánt jelenségekhez képest, hogy szinte mágikus erővel kell őket felruházni. Amikor a jelenségeket mikroszkóp alá helyezzük, kiderül, hogy a mindennapi világot nem egyetlen anyag, hanem egy bonyolult gépezet sok-sok rétege alapozza meg. A biológusok már régen felváltották a mindenható protoplazma fogalmát a funkcionálisan specializált mechanizmusok fogalmával. A test szervrendszerei azáltal képesek feladataik ellátására, hogy az adott feladathoz szabott struktúrával rendelkeznek. A szív keringeti a vért, mert olyan, mint egy pumpa; a tüdő oxigénnel dúsítja a vért, mert olyan, mint egy gázcserélő. A tüdő nem képes a vért keringetni, és a szív nem képes a vért oxigénnel dúsítani. És ez a fajta specializáció lefelé haladva továbbra is érvényes. A szív szövete különbözik a tüdő szövetétől; a szív sejtjei különböznek a tüdő sejtjeitől; és a szívsejteket alkotó molekulák némelyike is különbözik a tüdő sejtjeit alkotó molekuláktól. Ha ez nem így volna, szerveink nem működnének.31 Az ezermester semmiben sem igazán mester, és ez éppúgy igaz mentális 31

30. Specializáció az alapoknál: Gallistel, 1985.

szerveinkre, mint a testiekre. Ezt a robothasonlat teszi nyilvánvalóvá. A robottervezés sok-sok szoftverproblémát állít elénk, és ezek megoldásához különböző trükkök szükségesek. Vegyük első példánkat, a látást. Egy látógépnek az úgynevezett inverz optika problémáját kell megoldania. A rendes optika a fizika egyik ága, amelynek segítségével kiszámolható, hogy egy bizonyos alakú, anyagú és megvilágítású tárgy miképp fog azzá a színmozaikká vetülni, amit retinális képnek nevezünk. Az optikai törvényeket jól ismerjük és fel is használjuk a grafikában, a fényképészetben, a televíziótervezésben, valamint az utóbbi időben a számítógépes grafikában és a virtuális valóságok megalkotásában is. Csakhogy az agynak éppen az ellenkező problémát kell megoldania: a bemenet a retinális kép, a kimenet pedig a világ tárgyainak és azok anyagának meghatározása – vagyis annak, hogy mit látunk. 32 És itt van a bökkenő. Az inverz optika egy olyan probléma, amilyeneket a mérnökök „tökéletlen”-nek neveznek, ugyanis a szó szoros értelmében nincs megoldásuk. Ugyanúgy, ahogy könnyű számokat összeszorozni és bemondani a végeredményt, de lehetetlen a szorzat ismeretében kitalálni azokat a számokat, amelyek szorzásából az keletkezett, az optika könnyű, az inverz optika viszont lehetetlen feladat. Agyunk mégis ezt csinálja mindannyiszor, amikor kinyitjuk a hűtőszekrényt, és kiveszünk onnan valamit. A megoldás az, hogy az agy hozzáadja a hiányzó információt – információt a világról, amelyben az evolúció során kifejlődtünk, és arról, hogy az hogyan veri vissza a fényt. Ha az agy „feltételezi”, hogy egy bizonyosfajta világban él – olyan világban, amelyben a megvilágítás egyenletes, és ami többnyire merev, sima és egyszínű felületekkel rendelkező részekből áll –, jó becsléseket tehet arról, hogy mi is van ott. Láttuk korábban, hogy retinális képük alapján lehetetlen megkülönböztetni a szenet a hótól. De tegyük fel, hogy a felszínek észlelését végző modulba a következő feltételezés van beépítve: „A világ egyenletesen és egyöntetűen van megvilágítva.” Ez a modul a szén-avagy-hó problémát három lépésben oldhatná meg: kivonja azokat a fokozatos világosságváltozásokat, amelyek a képen az élek között vannak; megbecsüli a kép egészének átlagos világosságát; minden folt világosságát átszámítja úgy, hogy kivonja belőle az átlagos világosságot. Az átlagtól való nagy pozitív eltéréseket ezután fehérnek, a nagy negatív eltéréseket pedig feketének értelmezi. Amennyiben a megvilágítás valóban egyenletes és egyöntetű, ezek az észleletek pontosan rögzítik a látott felszíneket. Minthogy az egyenletes megvilágítás feltételei a Földön évmilliók óta hozzávetőlegesen teljesülnek, a természetes kiválasztódás jól tette, hogy beépítette látórendszerünkbe annak feltételezését. 33 A fenti felszínészlelő modul egy megoldhatatlan problémát old meg, ennek azonban ára van. Az agy továbbra már nem tehet úgy, mintha általános problémamegoldóként működne. Egy olyan eszközzel szerelte fel az evolúció, amely azért képes észlelni a felszíneket tipikus földi körülmények között, mert kifejezetten erre a feladatra szakosodott. Ha csak egy kicsit is megváltoztatjuk a problémát, az agy már nem képes azt megoldani. Tegyük fel, hogy egy olyan világba helyezünk 32 33

31. A látás mint inverz optika: Poggio, 1984. 32. A látásba beépített feltételezések: Marr, 1982; Hoffman, 1983.

valakit, amelyet nem terít be a napfény, hanem ravaszan elrendezett foltokban van megvilágítva. Amennyiben a felszínészlelő modul feltételezi, hogy a megvilágítás egyenletes, olyan tárgyakat kellene hallucináljon, amelyek nincsenek ott. Tényleg ez történne? Meg is történik – mégpedig mindennap. Ezeket a hallucinációkat diaporámának, mozinak és televíziónak nevezzük (és ezeket a hallucinációkat az illuzórikus fekete szín korábban említett jelensége teszi teljessé). Amikor televíziót nézünk, egy vibráló üvegdarabot bámulunk, de felszínészlelő modulunk arról tudósítja az agy többi részét, hogy valóságos személyeket és helyszíneket látunk. A modul elárulja magát: nem a dolgok valódi természetét ragadja meg, hanem egy csalásra támaszkodik. Ez a csalás olyan mélyen beépült látórendszerünkbe, hogy nem tudjuk alapfeltételezéseit kiradírozni. Még az egész nap a tévé előtt ülő emberek látórendszere sem „tanulja” meg soha, hogy a képernyő csak pislákoló fényponttábla, és az ember sohasem veszti el azt az illúzióját, hogy a tábla mögött egy való világ létezik. Egyéb mentális moduljainknak is szükségük van csalásokra, hogy megoldhatatlan problémáikkal megküzdjenek. Amikor az orvos arra kíváncsi, hogy hogyan mozog a test, amikor az izmok összehúzódnak, a problémát a kinematika (mozgásgeometria) és a dinamika (erőhatások tana) segítségével oldhatja meg. De az agynak, amelynek ki kell találnia, hogyan mozgathatja a testet az izmok összehúzása révén, inverz kinematikai és inverz dinamikai problémákat kell megoldania – azt, hogy milyen erőt fejtsen ki egy tárgyra, hogy azt egy bizonyos pályán mozgassa. Ahogy az inverz optika, az inverz kinematika és az inverz dinamika is tökéletlen problémák. Mozgásmoduljaink külsődleges, de ésszerű feltételezések segítségével oldják meg a problémákat, amelyek most persze nem a megvilágításra, hanem a testek mozgására vonatkoznak. Emberekről alkotott mindennapi gondolkodásunk egyfajta intuitív pszichológiát alkot – megpróbáljuk az emberek vágyait és vélekedéseit abból kikövetkeztetni, amit csinálnak, és megpróbáljuk előre jelezni jövőbeli cselekedeteiket a vágyaikra és vélekedéseikre vonatkozó becsléseink alapján. Intuitív pszichológiánknak azonban előfeltételeznie kell, hogy más embereknek vannak vágyaik és vélekedéseik; ezeket nem érzékelhetjük a másik ember fejében mondjuk úgy, ahogy egy narancs szagát megérezhetjük. Ha a társas világot nem ezen a feltételezésen keresztül néznénk, olyanok lennénk, mint az I. Szamaritánus robot, amely feláldozta magát egy zacskó limababért, vagy olyanok, mint II. Szamaritánus, amely vízbe vetette magát bármely tárgy érdekében, amelynek emberszerű feje volt, lett légyen az akár egy játék baba. (Később látni fogjuk, hogy egy bizonyos betegségben szenvedő emberekből hiányzik annak feltételezése, hogy másoknak tudatállapotaik vannak, és úgy is kezelnek másokat, mintha játék babák lennének.) Még a családtagjaink iránt érzett szeretet is egy sajátos feltételezéssel él a természetre vonatkozóan, amely ebben az esetben a genetika rendes törvényeinek egyfajta inverze. Családi érzéseink génjeinket segítik abban, hogy replikálhassák magukat, de a géneket se nem láthatjuk, se nem hallhatjuk. A tudósok a genetika rendes törvényeit alkalmazzák annak kikövetkeztetésében, hogy miként oszlanak el a gének az élőlények között (például a meiózis és az ivaros szaporodás miatt két ember utódjaiban a gének ötven százaléka

közös), rokonainkkal kapcsolatos érzelmeink pedig egyfajta inverz genetikát használnak annak megbecsülésére, hogy a velünk kapcsolatba kerülő más lények közül kik hordozzák valószínűleg a mi génjeinket (ha például egy másik személynek a szülei valószínűleg az enyémekkel azonosak, úgy kezelem, mintha genetikai sikere egybeesne az enyémmel). Mindezekre a témákra a későbbi fejezetekben még visszatérek. Az elme szakosított részekből kell felépüljön, mivel szakosított problémákat kell megoldjon. Csak egy angyal lehetne általános problémamegoldó – nekünk, közönséges halandóknak gyarló becsléseket kell tennünk töredékes információk alapján. Mentális moduljaink mindegyike megoldhatatlan problémákat old meg a világ működésére vonatkozó hiedelmei segítségével, azzal, hogy kikerülhetetlen, noha védhetetlen feltételezéseket tesz. Egyetlen védekezése csak az lehet, hogy ezek a feltételezések jól beváltak őseinknél. A „modul” szó kivehető, cserélhető alkotóelemek képzetét kelti, de ez félrevezető. A mentális modulok nem fedezhetők fel szabad szemmel az agy felszínének körülírt területeiként – nem olyanok, mint a tarja és a karaj a hentesnél ábrázolt sertésen. Egy mentális modul valószínűleg inkább egy szövevényes autótérképhez hasonlít, amely keresztül-kasul átszövi az agy hegyeit és völgyeit. De az is lehet, hogy rostokkal összekapcsolódó, elkülönülő részekre oszlik, amelyek egy egységként működnek. Az információfeldolgozás egyik szépsége ingatlanigényének rugalmasságában rejlik. Ahogy egy cég vezetése is különböző telephelyeken lehet szétszórva, ha azokat megfelelő telekommunikációs hálózat kapcsolja össze, vagy ahogy egy számítógépes program is széttördelhető a lemez vagy a memória különböző szegmenseibe, az egyazon pszichológiai modul alapjául szolgáló áramkörök is szétoszthatók véletlenszerűen az agy térileg különböző helyeire. És a mentális moduloknak nem is kell egymástól szigorúan elzárva lenniük, hogy csak egy-két keskeny vezetéken érintkezhessenek egymással. (A szigorú bezártság a „modul” kifejezés Jerry Fodor által használt sajátos értelmezésének felelne meg, 34 amit sok kognitív tudományokkal foglalkozó szakember vitat.) A modulokat az határozza meg, hogy mit csinálnak az általuk elért információval, és nem feltétlenül az, hogy milyen információkhoz férnek hozzá. A mentális modul metaforája tehát egy kissé esetlen; Noam Chomsky „mentális szerv”-e talán jobb.35 Egy testi szerv olyan szerkezet, amely egy bizonyos funkció megoldásához lett szabva. Szerveinket azonban nem zacskóban kapjuk, mint a csirkeaprólékot, hanem azok egy összetett egészbe integrálódnak. A testet rendszerek alkotják, melyek szervekre oszthatók, amelyek szövetekből állnak, amiket viszont sejtek építenek fel. Egyes szövetfajták, mint például a hámszövet, kisebb módosítással sok szervben megtalálhatók. Egyes szervek, például a vér és a bőr, a test többi részével kiterjedt, tekervényes felületeken érintkeznek, és nem rajzolhatók körül szaggatott vonallal. Néha az sem világos, hogy hol van vége az egyik szervnek, és hol kezdődik a másik, vagy hogy milyen nagy testdarabot akarunk szervnek nevezni. (Egy szerv-e a kezünk? És az ujjunk? És az ujjunk egy csontja?) Mindezek 34 35

33. Fodor a modulokról: Fodor, 1983,1985. 34. Chomsky a mentális szervekről: Chomsky, 1988, 1991, 1993.

olyan tudálékos terminológiai kérdések, amilyenekre az anatómusok és a fiziológusok nem vesztegetik az idejüket. Nyilvánvaló azonban, hogy a test nem darált húsból áll, hanem heterogén szerkezete van, mely számos szakosított alkotórészből áll össze. Mindez valószínűleg az elmére is igaz. Akár sikerül pontos határokat húznunk az elme alkotóelemei között, akár nem, annyi világos, hogy az elme sem mentális darált húsból való, hanem heterogén szerkezete van, mely számos szakosított alkotórészből áll össze. *

Testi szerveink és, úgy vélem, mentális szerveink is az emberi génrendszerben tárolt információknak köszönhetik összetett szerkezetüket. Nem kell tanuljunk, hogy hasnyálmirigyünk legyen, és ahhoz sem kell tanuljunk, hogy látórendszert, nyelvelsajátítási képességet, józan észt és a szeretet, a barátság meg az igazságosság érzéseit birtokoljuk. Nincs egy olyan egyedi felfedezés, ami ezt az állítást bizonyítaná (mint ahogy semmilyen felfedezés sem bizonyítja azt sem, hogy a hasnyálmirigy szerkezete velünkszületetten meghatározott), de sokféle adat összecsengése utal erre. Rám legnagyobb hatást a robothasonlat teszi. Az elme által megoldott főbb mérnöki problémák egyike sem oldható meg anélkül, hogy bele ne építenénk a világgal való kapcsolattartás adott területén érvényes törvényekre vonatkozó előfeltevéseket. A mesterséges intelligencia kutatói programjaik mindegyikét egy-egy speciális terület számára tervezték: nyelvhez, látáshoz, mozgáshoz vagy a sokféle józan ész valamelyikéhez. A mesterséges intelligencia kutatásában a büszke szülők programjaikat sokszor úgy mutatják be, mint puszta demonstrációit annak a csodálatosan hatékony általános célú rendszernek, amelyet majd a jövőben fognak felépíteni, de ezen a pályán az ilyen önreklámokat általában senki nem veszi komolyan. Azt jósolom, hogy soha senki sem fog emberszerű robotot építeni – és itt valóban emberszerű robotra gondolok –, hacsak nem rakja tele különböző problémákhoz szabott komputációs rendszerek sokaságával.36 A könyvben később is találkozunk majd annak bizonyítékaival, hogy mentális szerveink genetikai programunknak köszönhetik konstrukciójukat. Említettem már, hogy a külön nevelt egypetéjű ikrek személyiségük és intelligenciájuk finomszerkezetén osztoznak, ami tehát génjeikben van kódolva. Csecsemőket és kisgyerekeket találékony módszerekkel vizsgálva kiderül, hogy a fizikai és szociális világ alapvető kategóriáit nagyon hamar képesek megragadni, és sokszor olyan információk állnak rendelkezésükre, amelyeket sohasem tálaltak nekik. Az emberek sok olyan hiedelmet vallanak, amelyek nincsenek összhangban tapasztalataikkal, de amelyek igazak voltak abban a környezetben, amelyben az evolúció során fejlődtünk. Emellett az emberek sokszor olyan célokat követnek, amelyek ma aláássák jóllétüket, de amelyek adaptívak lehettek egy hajdani környezetben. És szemben azzal a széles körben vallott nézettel, hogy a kultúrák önkényesen és korlátok nélkül variálódhatnak, a néprajzi irodalom áttekintése arra utal, hogy a világ népeit a 36

35. A mesterséges intelligencián alapuló rendszerek specializációja: Marr, 1982; Minsky, 1985; Minsky-Papert, 1988b; Pinker-Prince, 1988b.

részletekbe menően meglepően azonos pszichológia jellemzi. 37 De az, hogy az elmének komplex, velünk született szerkezete van, nem jelenti azt, hogy a tanulás ne lenne fontos. A kérdés minden olyan megfogalmazása, amely a veleszületett struktúrát és a tanulást egymással szembehelyezi, vagy úgy, mint egymás alternatíváit, vagy – ami legalább ugyanolyan rossz – úgy, mint egymást kiegészítő alkotórészeket, vagy mint egymással kölcsönhatásban lévő hatóerőket, óriási tévedés. Nem arról van szó, hogy az az állítás, miszerint a veleszületett struktúra és a tanulás (vagy az öröklés és a környezet, a természet és a nevelés, a biológia és a kultúra) között kölcsönhatás van, hibás volna. Ez egyszerűen csak azok közé a gondolatok közé tartozik, amelyek annyira ostobák, hogy még csak nem is tévesek. Képzeljük el a következő párbeszédet: – Ez az új számítógép a legkifinomultabb technológiával van megrakva. Van benne egy 500 megahertzes processzor, egy gigabyte RAM, egy terabyte lemezterület, egy színes 3D virtuálisvalóság-megjelenítő, beszédgenerátor, drót nélküli WWW-hozzáférés, és emellett tucatnyi témában jártas: bele van építve a Biblia, az Encyclopaedia Britannica, Bartlett Híres idézetekje és Shakespeare összes művei. Több tízezer órába telt ennek a gépnek a kifejlesztése. – Á, szóval azt mondja, hogy tök mindegy, mit gépelek be neki. Annyi minden bele van építve ebbe a számítógépbe, hogy a környezete nem igazán lehet fontos. Mindig ugyanazt csinálja, bármit is írok be neki.

A válasznak nyilvánvalóan semmi értelme sincs. Attól, hogy sok mindent beleépítenek, a rendszernek nem kevésbé, hanem még sokkal inkább intelligensen kell a bemenetekre válaszolnia. Mégis, a válasz azt idézi, ahogyan egyes gondolkodók századok óta reagálnak arra az elképzelésre, hogy az elme egy gazdagon strukturált, magas színvonalú rendszer. És az „interakcionista” álláspont sem sokkal jobb azzal a fóbiájával, hogy csak nehogy meg kelljen határoznia az interakció veleszületett oldalát. Vegyük ezeket az állításokat: A számítógép viselkedése a processzor és a bemenetek komplex interakciójának eredménye. Amikor a gépkocsi működését akarjuk megérteni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül sem a motort, sem a benzint, sem a gépkocsi vezetőjét. Ezek mindegyike fontos tényező. Az ebből a CD-lejátszóból kiáramló hang két döntő tényező szétválaszthatat-lanul összefonódó keverékét képviseli: a gép szerkezetét és a belehelyezett lemezt. Egyik sem hagyható figyelmen kívül.

Ezek az állítások igazak ugyan, de használhatatlanok – annyira magától értetődőek és annyira kihívóan érdektelenek, hogy hangoztatásuk szinte éppolyan butaság, mint tagadásuk. A két alkotórész keverékének („martini”) vagy az egyenrangú hatóerők 37

36. Koraérett gyerekek: Hirschfeld-Gelman, 1994; Sperber-Premack-Premack, 1995. Egyetemes hiedelmek: Brown, 1991.

harcának („kötélhúzás”) metaforái elhibázott útjai az információfeldolgozás célját szolgáló komplex szerkezetekről való gondolkodásnak, legyen szó akár gépekről, akár az elméről. Persze, az emberi értelem minden darabja magában foglal tanulást és kultúrát. De a tanulás nem egy gázburok vagy egy erőtér, és nem is mágikus jelenség. A tanulást éppen hogy a tanulás céljára tervezett, veleszületett gépezet teszi lehetővé. Az az állítás, hogy sok veleszületett modul létezik, azonos azzal, hogy sok veleszületett tanulási mechanizmus létezik, melyek mindegyike egy bizonyos logika szerint működik. A tanulás megértéséhez újfajta gondolkodásmódra van szükség, hogy megszabadulhassunk a tudományelőttes metaforáktól – a keverékektől és hatóerőktől, a palatábláktól és márványtömböktől. Olyan fogalmakra van szükségünk, amelyek megragadják azt, hogy hogyan képes egy komplex gépezet a világ előre nem látható mozzanataihoz hangolni saját magát, és hogy hogyan képes felvenni a működéséhez szükséges adatokat.38 Az a gondolat, hogy az öröklődés és a környezet egymással kölcsönhatásban vannak, nem mindig értelmetlen, de – azt hiszem – összekever két kérdést: azt, hogy mi azonos az egyes elmékben, és azt, hogy hogyan különböznek egymástól. A fenti sületlen kijelentések értelmessé tehetők, ha a „Hogyan működik X” kérdést a „Miért működik jobban X, mint Y” kérdéssel helyettesítjük. Egy számítógép hasznavehetősége processzorának hatékonyságától és kezelőjének jártasságától egyaránt függ. A gépkocsi sebessége a motortól, a benzintől és a vezetőtől függ. Ezek mindegyike fontos tényező. A CD-lejátszóból kiáramló hang minősége két döntő változón múlik: a lejátszó mechanikai és elektronikai konstrukcióján, valamint a felvétel minőségén. Egyik sem hagyható figyelmen kívül. Amikor az a kérdés, hogy mennyivel jobban működik egy rendszer, mint egy másik hasonló rendszer, akkor célszerű eltekinteni a rendszeren belüli oksági láncolattól, és csak azokat a tényezőket összegezni, amelyek az egészet gyorssá vagy lassúvá, minőségivé vagy pocsékká teszik. Az egész öröklés-környezet kérdés az emberek rangsorolásából származik – azokból a tesztekből, amelyekkel meghatározzák, ki jut be az orvosegyetemre, meg hogy kik kapnak meg bizonyos állásokat. Ez a könyv azonban arról szól, hogy hogyan működik az elme, és nem arról, hogy miért működik egyes embereké bizonyos szempontból egy kicsit jobban, mint másoké. Az adatok arra utalnak, hogy az emberek a világ minden táján alapvetően ugyanolyan módon látnak, beszélnek és gondolkodnak tárgyakról és emberekről. Az Einstein és egy bukott diák közötti különbség jelentéktelen ahhoz a különbséghez képest, ami egy bukott diák és a legjobb létező robot vagy egy bukott diák és egy csimpánz között van. Ez az a rejtély, amely könyvem témáját képezi. Semmi sem áll távolabb tőlem, mint valamilyen nyers fogyasztói index, mint az IQ átfedő haranggörbéi átlagainak összehasonlítása. És ezért a veleszületettség és a tanulás 38

37. Az elme nem a biológia és a kultúra elegye: Tooby-Cosmides, 1992. A tanulás veleszületett tanulási mechanizmusokat követel meg: Fodor, 1975, 1981; Chomsky, 1975; Pinker, 1984, 1994; Tooby-Cosmides, 1992.

viszonylagos súlyának kérdése témánk szempontjából érdektelen. A veleszületettség kérdését nem szabad összetéveszteni az egyik vagy másik mentális szervet „meghatározó” gének keresésével. Gondoljunk azokra a génekre és vélt génekre, amelyekről az újságokban olvashatunk: az izomsorvadás, a Huntingtonkór, az Alzheimer-kór, az alkoholizmus, a skizofrénia, a mániás depresszió, az elhízás, az erőszakos dühkitörések, a diszlexia, az ágybavizelés és egyes értelmi fogyatékosságok génjeire. Mindezek betegségek. Senki sem fedezte még fel az udvariasság, a nyelv, az emlékezet, a mozgásszabályozás, az intelligencia vagy egyéb teljes mentális rendszerek génjét, és valószínűleg soha nem is fogja. Ennek okát Sam Rayburn, a politikus foglalta össze: minden szamár ki tudja rúgni az istálló falát, de ahhoz már kőműves kell, hogy azt újra felépítsük. Az összetett mentális szervek, mint ahogy az összetett testi szervek is, komplex genetikai előírások alapján épülnek fel, amelyekben sok gén vesz részt, ma még fel nem mérhető módokon. Egyiküknek a sérülése akár magában is tönkreteheti az egész rendszert, mint ahogy a bonyolult gépek bármelyik alkatrészének hibája megbéníthatja az egész gépezetet (mondjuk, ha egy elosztókábel kilazul a kocsiban). A mentális szervek genetikai tervrajza nem specifikál úgy minden egyes agyi összeköttetést, mint egy otthon összeszerelhető rádió kapcsolási rajza. És azt sem várhatjuk, hogy minden egyes szerv a koponya meghatározott csontja alatt fog kifejlődni, attól függetlenül, hogy mi egyéb történik az agyban. Az agy és a többi szerv az embrionális fejlődés során differenciálódik az egyforma sejtek kezdeti csoportjából. A test minden része, a lábujjak körmétől az agykéregig, úgy veszi fel sajátos alakját és anyagát, hogy a szomszédságában elérhető valamilyen információra reagál, amely viszont a genetikai program egy másik részének megvalósításából származik. Az információ lehet mondjuk annak a vegyi környezetnek az „íze”, amelyben a sejt magát találja, azoknak a molekuláris kulcsoknak és záraknak az alakja, amelyekhez a sejt kapcsolódik, a szomszédos sejtek mechanikai rángatása és lökdösődése vagy más egyéb, még nem ismert jelzés. A később különböző mentális szerveket alkotó idegsejtcsoportok, amelyek egyetlen homogén embrionális szövetdarabnak a leszármazottai, minden alkalmat meg kell ragadjanak az agy fejlődése során, hogy az elérhető információk alapján differenciálódjanak egymástól. A koponya koordinátái nyújthatják az egyik ilyen információt, és a kapcsolódó többi idegsejtből származó bemenet mintázata lehet az információ egy másik fajtája. Minthogy az agy rendeltetése az, hogy a komputáció szerve legyen, meglepő lenne, ha a génkészlet nem hasznosítaná az idegszövet információfeldolgozó képességét az agy összeállítása során. Tudjuk, hogy az agy érzékelő területein, ahol a leginkább képesek vagyunk a környezet történéseit követni, a magzati fejlődés korai szakaszában az idegsejtek egy elnagyolt genetikai tervrajz szerint kapcsolódnak egymáshoz. Megfelelő számú idegsejt születik megfelelő időben, amelyek azután a végső helyükre vándorolnak, nyúlványokat eresztenek célpontjaik felé, és a körülbelül megfelelő területeken a megfelelő sejtekhez kapcsolódnak. Mindez vegyi és molekuláris irányítással történik. A pontos kapcsolatok létrehozása érdekében azonban az újszülött idegsejtek működni kell kezdjenek, és tüzelési mintázatuk hordozza az információt a hajszálpontos

kapcsolódási helyről. Ez azonban nem „tapasztalat”, minthogy mindez a koromsötét anyaméhben játszódik, még azelőtt, mielőtt a csapok és a pálcikák működni kezdenének, és sok emlős mégis szinte tökéletesen lát születésekor. Ez az aktivitás sokkal inkább egyfajta genetikai adattömörítés vagy belsőleg generált tesztmintázat. Az aktivitásmintázat a fogadó kéregterületet legalábbis egy bizonyos mértékű differenciálódásra készteti, ami által az agykéreg képessé válik a beérkező információ feldolgozására. (Azokban az állatokban például, amelyeknek szemét mesterségesen az agykérgi hallóterülethez kötik, a hallókéreg a látókéregre jellemző bizonyos vonásokat fog mutatni.) Nem tudjuk még, hogy a gének miként szabályozzák az agy fejlődését, de eddigi tudásunk úgy foglalható össze, hogy az agyi modulok kialakulását befolyásolja az, hogy milyenfajta szövetből fejlődtek ki, hogy hol vannak az agyban, és hogy milyenfajta bemeneti mintázatban részesülnek a fejlődés kritikus szakaszaiban.39 Komputációs szerveink a természetes kiválasztódás termékei. Richard Dawkins vak órásmesternek nevezte a természetes kiválasztódást; az elme esetében akár vak programozónak is hívhatnánk. Mentális programjaink azért működnek olyan jól, mert a kiválasztódás alakította azokat olyanra, hogy őseink a fennmaradás és a szaporodás végső céljainak szolgálatában megbirkózhassanak a sziklákkal, a szerszámokkal, a növényekkel, az állatokkal és egymással. Az evolúció folyamán létrejövő változásoknak a természetes kiválasztódás nem az egyedüli oka. A véletlen is befolyásolja, ki hal meg, és ki marad életben, környezeti katasztrófák is kitörölhetik fajok egész családjait, és az élőlények a módosulások elkerülhetetlen melléktermékei miatt is változnak, amelyek egyébként ugyancsak természetes kiválasztódás következményei. Csakhogy a természetes kiválasztódás az egyetlen olyan hatóerő, amely mérnökként viselkedik, olyan szerveket „tervezve”, amelyek valószínűtlen, de adaptív következményekhez vezetnek (erre a szempontra George Williams és Dawkins mutatott rá erélyesen). A természetes kiválasztódás melletti tankönyvi érv – amit még azok is elfogadnak, akik szerint a természetes kiválasztódás szerepét túlértékeljük (mint például Stephen Jay Gould paleontológus) – a gerincesek szeme. Mint ahogy egy órának is túl sok finoman összekapcsolódó alkatrésze (fogaskereke, rugója, tengelye stb.) van ahhoz, hogy egy tornádó vagy egy vízörvény összeszerelhesse, inkább tehát egy órásmester munkáját igényli, a szemnek is túl sok finoman összekapcsolódó része (lencse, szivárványhártya, retina stb.) van ahhoz, hogy véletlen evolúciós esemény, egy nagy mutáció, véletlen sodródás vagy a többi szerv szögletei és repedései közötti szerencsés alakzat következtében létrejöhessen. A szem a replikátorok természetes kiválasztódásának terméke kell legyen, mivel ezt az egyetlen olyan, csodatételt nem igénylő, természetes folyamatot ismerjük, amely jól működő gépezeteket tud alkotni. Azért tűnik most úgy, mintha az állatot arra tervezték volna, hogy jól lásson, mert létét olyan ősök sikerének köszönheti, akik jól láttak a múltban. (Ezt a témát bővebben is kifejtem a 3. fejezetben.) Sok ember, aki egyébként elismeri, hogy a test a természetes kiválasztódás remeke, húz egy vonalat, amikor az emberi elmére kerül sor. Az elme, mondják, egy 39

38. Az agy összeszerelése: Stryker, 1994; Cramer-Sur, 1995; Rakic, 1995a, b.

mutáció mellékterméke, amely megnövelte a fej méretét, esetleg egy ügyetlen programozói tévedés eredménye, vagy pedig kulturális, nem pedig biológiai evolúció terméke.40 Tooby és Cosmides egy érdekesen paradox tényre mutatnak rá. A szem, a természetes kiválasztódás mérnöki munkájának e legpompásabb példája nem egyszerűen csak egy mindenestül elkülöníthető szerv, aminek semmi köze sincs az elme világához. A szem nem emészt, és – Superman kivételével – nem is változtat meg semmit a fizikai világban. Akkor mit csinál? A szem az információfeldolgozás egyik szerve, ami szilárdan az agyhoz kötődik – sőt anatómiailag annak része. És az a mesteri optika meg a retina összetett áramkörei nem a semmibe eresztik az információt, és nem is a fizikai és a szellemi világ közötti kartéziánus szakadékot hidalják át. Ennek a gazdagon strukturált üzenetnek a címzettje minden ízében ugyanolyan mestermű kell legyen, mint a feladó. Ahogy az emberi és a robotlátás összehasonlításából láttuk, az elme látást lehetővé tevő részei valóban mesterművek, és nincs okunk azt hinni, hogy a kidolgozottság minősége egyre rosszabbodna, ahogy az információ egyre feljebb kerül azokhoz a képességekhez, amelyek a látottakat értelmezik, és annak alapján cselekszenek.41 A biológia adaptacionista irányzatát, azaz az élőlények egyes részeinek körültekintő visszavezetését a természetes kiválasztódásra, időnként azzal vádolják, hogy csak üres szócséplés, utólagos mesemondás. Cecil Adams, a neves újságíró szatírájában „azért van barna hajunk, mert az majom őseinknek lehetővé tette, hogy elbújjanak a kókuszdiók között”. Nem vitás, hogy nincs hiány a rossz evolúciós „magyarázatokban”. Miért nem szeretnek a férfiak útbaigazítást kérni? Mert hím őseinket megölhették volna, ha egy idegenhez közelítettek volna. Mi célt szolgál a zene? Segít a közösséget összetartani. Miért van boldogság? Mert a boldog emberek társasága kellemes, ezért ők több szövetségest tudtak szerezni. Mi a humor funkciója? A feszültség enyhítése. Miért becsülik az emberek túl annak valószínűségét, hogy túlélnek egy betegséget? Mert ez segíti őket abban, hogy hatékonyabb életet éljenek. Ezek a feltevések nyilvánvalóan terjengősek és sekélyesek, de nem azért, mert veszik a bátorságot, és evolúciós magyarázatot keresnek az elme valamilyen jelenségére, hanem azért, mert azt kontár módon teszik. Többségük egyrészt még arra sem veszi a fáradságot, hogy a tényeket megállapítsa. Megvizsgálta már valaki, hogy a nők szeretnek-e útbaigazítást kérni? Nem tette volna-e ki magát veszélynek egy nő is a portyázó társadalmakban, ha egy idegenhez közeledett volna? Másrészt, még ha a tények megalapozottak is, nem visznek sehova az olyan történetek, amelyek egy rejtélyes jelenséget úgy magyaráznak, hogy magától értetődően igaznak tekintenek egy másik tényt, ami legalább ugyanolyan rejtélyes. Miért tartja össze a közösséget a ritmikus zaj? Miért szeretnek az emberek boldog személyek társaságában lenni? Miért csökkenti a humor a feszültséget? Ezeknek a magyarázatoknak a szerzői mentális életünk egyes jelenségeit olyan nyilvánvalónak tekintik – végül is nekünk, a 40

41

39. Az evolúció nem szelekciós forrásai: Williams, 1966; Gould-Lewontin, 1979. A természetes kiválasztódás mint mérnök: Darwin, 1959/1964; Dawkins, 1983,1986,1995; Williams, 1966, 1992; Dennett, 1995. 40. A szem mint kartéziánus híd: Tooby-Cosmides, 1992.

fejünkben nyilvánvalóak –, hogy azok magyarázatot sem igényelnek. De az elme minden része – minden reagálás, minden élvezet, minden ízlés – feladvány, amikor azt akarjuk megmagyarázni, hogy hogyan fejlődött ki az evolúció során. Olyanná is fejlődhettünk volna, mint I. Szamaritánus, amely feláldozta magát egy zsák limababért, vagy mint a ganajtúró bogár, amely a trágyát fenségesnek találja, vagy mint a mazohista a szadomazohizmusról szóló régi viccben (mazohista: „Üss!” – szadista: „Neeem!”]. A jó adaptacionista magyarázat kiindulópontja egy mérnöki elemzés kell legyen, amely független az elme azon részétől, amelyet megmagyarázni kívánunk. Az elemzés az elérendő célon, valamint az okok és okozatok azon világán kezdődik, amelyben a célt el kell érni, majd annak megállapításával folytatódik, hogy milyen szerkezet a legalkalmasabb annak az elérésére. Ez azonban azt jelenti, hogy azok legnagyobb sajnálatára, akik azt hiszik, hogy az egyetemi tanszékek a tudás értelmes felosztását tükrözik, a pszichológusnak a pszichológián kívül kell keresnie annak magyarázatát, hogy mire valók az elme egyes részei. A látás megértéséhez az optikához és a számítógépes látáshoz fordulunk. A mozgás megértésében a robotika segít. A szexuális és családi érzések megértését a mendeli genetikával kezdjük. Az együttműködés és a konfliktus magyarázatához a matematikai játékelmélethez és a közgazdasági modellekhez kell fordulnunk.42 Amint tudjuk, hogy milyen a jól tervezett elme, megnézhetjük, hogy a Homo sapiensnek ilyen van-e. Kísérleteket vagy felméréseket végezhetünk, hogy egy bizonyos mentális tartományról adatokat szerezzünk, aztán pedig megvizsgálhatjuk, hogy az elme adott tartománya megfelel-e a specifikációnak: mutatja-e a pontosság, az összetettség, a hatékonyság, a megbízhatóság és a specializáció jeleit (különösen a nagyszámú, biológiailag lehetséges alternatív megoldással összehasonlítva), amikor a kijelölt feladatát végzi. A látás kutatását már egy évszázada a visszafejtés logikája vezeti, és talán ezért van az, hogy a látást jobban értjük, mint az elme más részeit. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az elme további részeire is rá kell világítson az evolúciós elmélet. Ennek egyik érdekes példája a terhességi rosszullét új elmélete, amit Margaret Profet biológus dolgozott ki. Sok terhes nőnek van hányingere, és sokan kerülnek bizonyos ételeket. Noha a hányingert gyakran a hormonok mellékhatásának tartják, nincs okunk azt hinni, hogy a hormonok inkább okoznának hányingert és ételundort, mint mondjuk hiperaktivitást, agresszivitást vagy nemi vágyat. A freudi magyarázat sem tűnik nagyon kielégítőnek, miszerint a terhességi rosszullét a nő férjével szembeni gyűlöletét szimbolizálja, valamint tudattalan vágyát, hogy a magzatot a száján keresztül vetélje el. Profet úgy okoskodott, hogy a terhességi rosszullétnek valamilyen hatása kell legyen, ami ellensúlyozza a gyengébb táplálkozást és a csökkent alkotóképességet. 43 A hányinger rendesen mérgezések elleni védekezés: a mérgező étel még azelőtt kilökődik a gyomorból, mielőtt nagyobb kárt okozna, és a későbbiekben hasonló ételekre kevésbé fogunk vágyni. A terhességi rosszullét talán attól védi meg az 42 43

41. Az adaptáció kritériumai: Williams, 1966; Dawkins, 1986; Dennett, 1995. 42. Terhességi rosszullét: Profet, 1992.

anyákat, hogy mérgező, a fejlődő magzatra káros ételeket egyenek vagy emészszenek meg. Az egészséges táplálkozás hirdetői által hangoztatottakkal ellentétben semmi különösen egészséges nincs a természetes ételek fogyasztásában. A káposztának, amely ugyancsak darwini lény, semmivel sincs több kedve táplálékká válni, mint nekünk, és minthogy viselkedésével nem tudja megvédeni magát, vegyi hadviseléshez folyamodik. A legtöbb növény tucatnyi mérget hordoz szöveteiben: rovarirtókat, rovarriasztókat, bénítókat, mérgeket és sok más homokot a növényevők fogaskerekeibe. A növényevők viszont ellenintézkedéseket fejlesztettek ki, például olyan májat, amely méregteleníteni képes ezeket az anyagokat, és a keserűnek nevezett íz érzékletét, amely távol tart a mérgek későbbi fogyasztásától. De a normális védekezés nem biztos, hogy az apró embrió számára is elegendő. Eddig ez semmivel sem hangzik jobban, mint az „okádd ki a magzatot”-elmélet, de Profet a hipotézisétől függetlenül végzett kutatások százaira bukkant, melyek eredményei alátámasztják feltételezését. Profet aprólékosan kimutatta, hogy 1. a terhes anyák által fogyasztott növényi mérgek olyan mennyiségben, amit felnőttek még el tudnak viselni, születési károsodásokat és vetélést okozhatnak; 2. a terhességi rosszullét akkor kezdődik, amikor az embrió szervrendszerei kialakulóban vannak, és a legsérülékenyebb a teratogénekkel (a születési károsodást okozó vegyületekkel) szemben, de ugyanakkor növekedése még lassú, és csak szerény mennyiségű tápanyagra van szüksége; 3. a terhességi rosszullét akkor múlik el, amikor az embrió szervrendszerei szinte teljesen kialakultak, és növekedéséhez a legnagyobb szüksége van a tápanyagokra; 4. a terhességi rosszulléttel küzdő nők szelektíven kerülik a keserű, csípős, erőteljes ízű és ismeretlen ételeket, vagyis azokat, amelyek a legvalószínűbben tartalmaznak mérgeket; 5. a nők szaglása hiperszenzitívvé válik a terhességi rosszullét időszaka alatt, de a szokásosnál kevésbé érzékeny a terhesség későbbi szakaszában; 6. a gyűjtögető életmódú emberek (köztük valószínűleg őseink is) még inkább veszélyeztetve vannak a növényi mérgektől, minthogy vadon termő növényeket, nem pedig zamatossá tenyésztett termést esznek; 7. a terhességi rosszullét egyetemesen előfordul minden emberi kultúrában; 8. a rosszullétektől jobban szenvedő nők kevésbé valószínűen vetélnek el, és 9. kevésbé valószínűen hoznak világra sérült újszülöttet. Szépen megfelel egymásnak az, ahogy a természetes ökoszisztémában a gyerekkészítésnek folynia kell, és az, ahogy a modern anyák éreznek, és ez egyfajta bizonyosságot nyújt arra, hogy Profet hipotézise helyes. *

Az emberi elme az evolúció terméke, tehát mentális szerveink vagy jelen vannak az emberszabásúak (és talán más emlősök és gerincesek) elméjében is, vagy az emberszabású majmok, specifikusabban az emberek és a csimpánzok hatmillió évvel ezelőtt Afrikában élt közös őse elméjének átszabása közben keletkeztek. Az emberi evolúcióról írt könyvek tucatjai emlékeztetnek erre bennünket: A meztelen majom, Az elektromos majom, Az illatos majom, A féloldalas majom, A vízimajom, A gondolkodó majom, Az embermajom, A beszélő majom, A harmadik csimpánz, A kiválasztott főemlős. Bizonyos szerzők harcosan vallják, hogy az emberek alig különböznek a

majmoktól, és hogy a sajátosan emberi képességekre összpontosítás arrogáns sovinizmus, ami szinte a teremtéselmélet elfogadásával egyenértékű. Egyes olvasók számára ez az evolúciós gondolkodás reductio ad absurduma. Ha az elmélet szerint az ember „legjobb esetben is csak borotvált majom”, ahogy Gilbert és Sullivan mondja az Ida hercegnőben, akkor nem képes megmagyarázni azt a nyilvánvaló tényt, hogy az emberek és a majmok elméje különböző. Valóban meztelen, féloldalas, beszélő majmok vagyunk, de ugyanakkor elménk jelentősen különbözik is a majmokétól. A Homo sapiens túlméretezett agya minden mérce szerint rendkívüli adaptációnak számít. Ez tette lehetővé, hogy a Föld minden ökoszisztémáját benépesítsük, hogy átformáljuk bolygónkat, hogy sétáljunk a Holdon, hogy felfedezzük a világegyetem titkait. A csimpánzok viszont minden csodált intelligenciájuk ellenére veszélyeztetett fajnak számítanak, amely csak néhány erdős területen él ugyanúgy, mint évmilliókkal ezelőtt. E különbség okairól sokkal többet szeretnénk tudni, mint annak ismételgetése, hogy DNS-ünk nagy részében osztozunk a csimpánzokkal, és hogy kis módosulásoknak nagy hatásuk lehet. Háromszázezer nemzedék és mintegy tíz megabyte-nyi potenciális genetikai információ elegendő az elme újjávarázslásához. Sőt az elmét valószínűleg könnyebb újjávarázsolni, mint a testet, mert a szoftver könnyebben módosítható, mint a hardver. Nem kell tehát meglepődnünk azon, hogy az emberekben nagyszerű új kognitív képességeket fedezünk fel, melyek közül talán a nyelvhasználat a legnyilvánvalóbb. Mindez egyáltalán nem összeegyeztethetetlen az evolúcióelmélettel. Igaz, az evolúció konzervatív folyamat, de nem lehet annyira konzervatív, vagy ha igen, mindannyian még mindig békanyál lennénk. A természetes kiválasztódás úgy teremt különbségeket a leszármazottak között, hogy különböző mikrokörnyezetekhez alkalmazkodó specializációkkal látja el azokat. Minden természettudományi múzeum teli van az olyan szervek példáival, amelyek csak egyes fajokra vagy a rokon fajok egy csoportjára jellemző: az elefánt ormánya, a narvál agyara, a bálna bálnacsontja, a kacsacsőrű emlős kacsacsőre, az armadilló páncélja. Geológiai értelemben ezek a szervek gyakran igen gyorsan fejlődtek ki. Az első bálna mintegy tízmillió év alatt fejlődött ki legközelebbi ma élő rokonaival, a patásokkal (tehén, sertés) közös őséből. Az emberi evolúcióról szóló könyvek szellemében egy bálnákról szóló könyv címe A meztelen tehén lehetne, de elég kiábrándító lenne, ha az egész könyv a bálnák és a tehenek közötti hasonlóságokat ecsetelné, és nem tárgyalná azokat az adaptációkat, amelyek a közöttük lévő különbségeket jelentik.44 *

Az, hogy az elme evolúciós adaptáció, nem jelenti azt, hogy minden egyes viselkedés darwini értelemben adaptív. A természetes kiválasztódás nem egy felettünk lebegő őrangyal, amely azon buzgólkodik, hogy mindig minden viselkedésünk biológiai haszna maximális legyen. Az evolúciópárti tudósok a legutóbbi időkig úgy érezték, hogy meg kell magyarázzák az olyan jelenségeket, mint a cölibátus (akár férfiak, 44

43. Az evolúció mint újító: Tooby-Cosmides, 1989.

akár nők önkéntes tartózkodása a házasságtól), az örökbefogadás vagy a fogamzásgátlás, amelyek darwini értelemben az öngyilkossággal egyenértékűek. Úgy spekuláltak, hogy talán a cölibátust vállaló embereknek több idejük jut az unokahúgok és unokaöcsök felnevelésére, és így génjeik több másolatát terjeszthetik el, mint ha saját gyerekeket nevelnének. Ez a fajta kiterjesztés azonban szükségtelen. Ennek okait először Donald Symons antropológus foglalta össze, és ezek különböztetik meg az evolúciós pszichológiát az 1970-es és nyolcvanas évek szociobiológiának nevezett iskolájától (noha sok átfedés is van a két megközelítés között).45 Először is, a szelekció nemzedékek ezrein keresztül működik. Az emberiség fennállásának kilencvenkilenc százalékában az emberek vadászó-gyűjtögető nomád törzsekben éltek. Agyunk ahhoz a régóta nem létező életformához, és nem a vadonatúj mezőgazdasági és ipari civilizációhoz adaptálódott. Nem arra van felkészítve, hogy megküzdjön az ismeretlen emberek nagy tömegeivel, az iskolai oktatással, az írott nyelvvel, az állammal, a rendőrséggel, a bírósággal, a hadsereggel, a modern orvostudománnyal, a formális társadalmi intézményekkel, a modern technológiával és az emberi tapasztalatok más újabb jövevényeivel. Minthogy a modern elme a kőkorszakhoz, nem pedig a számítógépkorszakhoz adaptálódott, nem kell adaptációs magyarázatot keresni mindenhez, amit csinálunk. Őseink környezete nélkülözte mindazokat az intézményeket, így az egyházakat, az örökbe adó ügynökségeket és a gyógyszergyárakat, amelyek manapság nem adaptív választásokra csábítanak bennünket, ezért a legutóbbi időkig nem lehetett szelekciós nyomás az ilyen csábításoknak való ellenállásra. Ha a pleisztocén szavannán fogamzásgátló tablettákat termő fák nőttek volna, az evolúció jóvoltából ugyanolyan félelmetesnek találnánk ma azokat, mint a mérgespókokat. Másodszor, a természetes kiválasztódás nem bábjátékos, aki közvetlenül, drótok rángatásával befolyásolja viselkedésünket. A szelekció a viselkedés generátorára, azoknak az információfeldolgozó és célkövető mechanizmusoknak az együttesére hat, amelyet elmének nevezünk. Elménk úgy lett tervezve, hogy az általa generált viselkedés őseink környezetében többnyire adaptív legyen, de minden egyes mai tettünk okok tucatjainak az eredője. A viselkedés sok-sok mentális modul belső küzdelmének az eredménye, amely a más emberek viselkedése által meghatározott lehetőségek és korlátok játékterében jelenik meg. A Time egyik címlapján az a kérdés szerepelt, hogy „Házasságtörés: A génjeinkben hordozzuk?” A kérdésnek azonban nincsen értelme, mert sem a házasságtörés, sem más viselkedések nincsenek génjeinkben. A házasságtörés vágya persze közvetetten génjeinkből is adódhat, de ezen a vágyon felülkerekedhetnek olyan más vágyak, amelyek ugyancsak génjeink közvetett következményei – például annak vágya, hogy egy felénk bizalommal viseltető házastársunk legyen. És még ha e vágy túl is éli az elmében játszódó küzdelmeket, még akkor sem válik nyílt viselkedéssé, hacsak nem találkozik egy olyan partnerrel, akiben ez a vágy ugyancsak fennmaradt. A viselkedés maga nem az 45

44. Szociobiológia és evolúciós pszichológia: Symons, 1979, 1992; Tooby-Cosmides, 1990a.

evolúció terméke; az evolúció terméke az elme.46 *

Visszafejtés csak akkor lehetséges, ha valami sejtésünk van arról, hogy a készülék minek a megoldására lett tervezve. Addig nem érthetjük meg az olajbogyó-magozó működését, amíg rá nem jövünk, hogy azt olajbogyó magozására, nem pedig papírnehezéknek vagy csuklótornáztatónak tervezték. A tervező célját az összetett készülék minden részében és a készülék egészében is keresnünk kell. Az autóknak van egy alkatrésze, a porlasztó, amelyet a levegő és a benzin keverésére terveztek, a benzin és a levegő keverése pedig a végső célnak, az emberek szállításának a szolgálatában álló alcél. Noha a természetes kiválasztódás folyamatának magának nincs célja, olyan lényeket fejlesztett ki, amelyek (mint az autók) bizonyos célok és alcélok elérése érdekében szerveződtek. Az elme visszafejtése érdekében ezeket a célokat és alcélokat kell kitalálnunk, és meg kell állapítanunk a készülék végső célját. Mi az emberi elme végső célja? Szépség létrehozása? Az igazság felfedezése? Szeretni és dolgozni? Más emberi lényekkel és a természettel együttműködni? A természetes kiválasztódás logikája adja meg a választ. Az elme végső célja az őt létrehozó gének másolatainak maximalizálása. A természetes kiválasztódás csak a replikálódó lények hosszú távú sorsával törődik, azaz csak olyan lényekével, amelyek stabilan azonosak maradnak a másolás nemzedékein keresztül. Csak annyit mond, hogy azok a replikátorok, amelyek meg tudják emelni saját lemáso-lódásuknak a valószínűségét, lassan el fognak uralkodni. Amikor olyan kérdéseket teszünk fel, hogy „Ki vagy mi húz hasznot az adaptációból?”, vagy hogy „Minek érdekében van az élőlényeknek ez vagy az a szerve?”, a választ a természetes kiválasztódás adja meg: a hosszú távú, stabil replikátorok, azaz a gének érdekében. Még testünk, még jómagunk sem számítunk konstrukciónk végső haszonélvezőinek. Ahogy Gould mondja, „Micsoda az »egyén szaporodási sikeressége«, amiről Darwin beszél? Nem lehet az egyén testének a következő nemzedékbe történő továbbadása – minthogy azt tényleg nem vihetjük magunkkal, ebben az értelemben különösképpen nem!” A gének kiválasztódásának kritériuma az, hogy milyen testet építenek fel, de a gének azok, amelyek továbbmennek a következő generációba, nem pedig a porlékony test, amelynek megadatott, hogy egy ideig éljen és küszködjön. Vannak még ugyan ellenállók (például Gould maga), de az evolúciós biológiában a génközpontú nézet uralkodik, és bámulatosan sikeres. Az élet legmélyebb kérdéseit teszi fel (és talál rájuk választ), mint például, hogy hogyan keletkezett az élet, hogy miért vannak sejtek, hogy miért vannak testek, hogy miért van ivaros szaporodás, hogy hogyan szerveződik a génkészlet, hogy miért lépnek társas interakcióba az állatok, hogy miért van kommunikáció. A génközpontú nézőpont éppúgy nélkülözhetetlen az állati viselkedés kutatásában, mint a newtoni törvények a gépészmérnökök számára.47 46

47

45. A mai viselkedés nem adaptív; az elme az, ami valaha adaptív volt: Symons, 1979, 1992; Tooby-Cosmides, 1990a. 46. Nem vihetjük magunkkal: Gould, 1992. Génközpontú nézet: Williams, 1966;

Csakhogy az elméletet szinte mindenki félreérti. A közkeletű vélekedéssel szemben az evolúció génközpontú elméletéből nem következik, hogy az emberi lét értelme génjeink elterjesztése. Ha eltekintünk attól a nőgyógyásztól, aki saját ondójával részesítette mesterséges megtermékenyítésben betegeit, a Nobel-díjasok spermabankjának donorjaitól meg az egyéb csodabogaraktól, nincs olyan emberi lény (vagy állat), amely génjei elterjesztésén fáradozna. Dawkins Az önző gén című könyvében magyarázta el az elméletet, és a metaforát körültekintően választotta meg. Az emberek nem terjesztik önzően génjeiket; a gének terjesztik önzően saját magukat. És ezt azzal teszik, ahogy agyunkat megépítik. Azzal, hogy az élete t, az egészséget, a szexet, a barátokat és a gyerekeket élvezetessé teszik, a gének egy lottószelvényt vesznek, amellyel a következő generációba jutást nyerhetik olyan esélyek mellett, melyek őseink környezetében kedvezőek voltak. A mi céljaink génjeink végső céljának, saját maguk lemásolásának alcéljai. De ez a kettő különböző. Ha magunkról beszélünk, akkor céljaink, legyenek tudatosak vagy tudattalanok, nem a génekkel, hanem az egészséggel, a szeretőkkel, a gyerekekkel és a barátokkal kapcsolatosak. A mi céljaink és génjeink céljainak az összekeverése zavart zavar után okoz. A szexualitás evolúciójáról szóló egyik könyv egy bírálója szerint az emberek házasságtörése az állatokéval szemben nem lehet a gének elterjesztésének stratégiája, minthogy a házasságtörők lépéseket tesznek a terhesség elkerülése érdekében. De kinek a stratégiájáról beszélünk itt? A nemi vágy nem az emberek stratégiája annak érdekében, hogy továbbadják génjeiket, hanem az emberek stratégiája annak érdekében, hogy a szex élvezetéhez jussanak, a szex élvezete pedig a gének stratégiája annak érdekében, hogy elterjesszék magukat. Ha a gének mégsem terjednek, annak csak az az oka, hogy túljártunk az eszükön. Egy másik könyv az állatok érzelmi életéről azt panaszolja, hogy ha a biológusok szerint az altruizmus csak a rokonok megsegítése vagy csak szívességek cseréje volna (mindkettő az egyén génjeinek érdekét szolgálja), akkor az végül is nem volna igazi altruizmus, csak egyfajta képmutatás. Ez megint csak a dolgok összekeverése. Mint ahogy egy kékharisnya nem feltétlenül hord kék harisnyát, az önző gén sem szükségképpen önző élőlényeket hoz létre. Látni fogjuk, hogy néha a legönzőbb dolog, amit egy gén tenni képes, az, hogy önzetlen agyat határoz meg. A gének színdarabok a színdarabban, nem pedig a színészek belső monológjai.

Pszichológiai korrektség E könyv evolúciós pszichológiája elüt az emberi elmének intellektuális hagyományunkban jelenleg uralkodó nézetétől, attól, amit Tooby és Cosmides Mértékadó Társadalomtudományi Modellnek (MTTM) nevezett. Az MTTM szerint mély szakadék húzódik a biológia és a kultúra között. A biológiának köszönhetik az Dawkins, 1976/1989, 1983,1995; Sterelny-Kitcher, 1988; Kitcher, 1992; Cronin, 1992; Dennett, 1995. A génközpontú nézet ellen: Gould, 1980b, 1983b.

emberek öt érzékszervüket meg néhány olyan késztetésüket, mint az éhség és a félelem, valamint általános tanulási képességüket. De az MTTM szerint a biológiai evolúciót túlhaladta a kulturális evolúció. A kultúra olyan autonóm entitás, amely saját maga fenntartásának vágyát valósítja meg azzal, hogy elvárásokat állít fel és szerepeket oszt ki, és ezek társadalomról társadalomra változhatnak. Még az MTTM megújítói is elfogadják a kérdések hagyományos kezelési módját. A biológia „éppen olyan fontos, mint a kultúra”, mondják a reformerek; a biológia „korlátokat állít” a viselkedés elé, és minden viselkedés a kettő keveréke. 48 Az MTTM nemcsak intellektuális ortodoxia, de morális tekintélyt is követel a maga számára. Amikor a szociobiológusok először mertek vele szembeszállni, olyan vad ellenállással találták magukat szembe, amely még a tudományos életben megszokott kirohanásokhoz képest is szokatlan volt. E. O. Wilson biológust egy kancsó jeges vízzel öntötték nyakon egy tudományos tanácskozáson, a diákok üvöltve követelték elbocsátását, és plakátokon toboroztak zajcsinálókat előadásaira. Olyan elnevezésű szervezetek, mint a Tudomány a Népért és a Rasszimus, IQ és Osztálytársadalom-ellenes Mozgalom, tettek közzé dühös kiáltványokat és könyvhosszúságú feljelentéseket. Nem génjeinkben című könyvükben Richard Lewontin, Steven Rose és Leon Kamin Donald Symons nemi életére vonatkozó célozgatásokat ejtettek el, és Richard Dawkins egy védhető bekezdését elmebajossá hamisították. (Dawkins azt mondta a génekről: „Ezek hoztak létre minket, testünket és elménket.” Ezt a szerzők többször is úgy idézik, hogy „Ezek kontrollálnak minket, testünket és elménket.”) Amikor a Scientific American cikket közölt a viselkedésgenetikáról (ikrek, családok és örökbefogadottak vizsgálatairól), a cikknek az „Eugenika visszatér” címet adta, arra a rossz hírű mozgalomra utalva, amely az emberiség génállományát kívánta feljavítani. Amikor pedig ugyanez a lap az evolúciós pszichológiát vette sorra, a cikket „Az új szociáldarwinizmus” címmel jelentették meg, arra a tizenkilencedik századi mozgalomra célozva, amely a társadalmi egyenlőtlenségeket kívánta igazolni a természet bölcsességével. Még a szociobiológia egyik kiváló művelője, a főemlőskutató Sarah Blaffer Hrdy a következőképpen vélekedett: „Kétlem, hogy a szociobiológiát szabad volna oktatni középiskolában vagy akár az egyetemen… A szociobiológia egész üzenete az egyén sikerére irányul. A szociobiológia machiavelliánus, és ha a diák morális érzéke nincs még egészen a helyén, a szociobiológia tanításával társadalmi szörnyeket képezhetünk. Túl szépen illeszkedik a yuppie »mindent nekem« ethoszához.”49 A mulatságba egész tudományos társaságok is bekapcsolódtak, és olyan empirikus kérdésekről rendeztek szavazásokat, amelyekről azt gondolná az ember, hogy igazságukról a laboratóriumokban vagy a terepen kellene meggyőződni. A szamoaiak 48

49

47. Mértékadó Társadalomtudományi Modell: Tooby-Cosmides, 1992; Symons, 1979; Daly-Wilson, 1988. 48. A szociobiológiával szembeni hisztéria: Wright, 1984, 1994a; Wilson, 1994. Célozgatások: Lewontin-Rose-Kamin, 1984, 260. o. Nem azt írta: Dawkins, 1976/1989, 20. o.; Lewontin-Rose-Kamin, 1984, 287. o.; valamint Levins-Lewontin, 1985, 88. és 128. o. A Scientific American rágalmai: Horgan, 1993,1995a. Túl veszélyes ahhoz, hogy tanítani lehessen: Hrdy, 1994.

egalitariánus társadalmának Margaret Mead általi idillikus ábrázolása az MTTM egyik alapító dokumentuma volt, és amikor Derek Freeman antropológus kimutatta, hogy Mead leírásában látványos tárgyi tévedések vannak, az Amerikai Antropológiai Társaság gyűlése úgy szavazott, hogy Freeman megállapításait tudománytalannak nyilvánítja.50 Az egyik „Agy és agresszió” témájú tanácskozáson 1986-ban húsz társadalomtudós megszövegezte a Sevillai közlemény az erőszakról című dokumentumot, amelyet később az UNESCO is magáévá tett, és több tudományos szervezet is jóváhagyott. A közlemény „kétségbe von számos olyan állítólagos biológiai eredményt, amelyet, néha még saját tudományterületeink képviselői is, az erőszak és a háború igazolására használnak”: Tudományosan helytelen azt állítani, hogy állati őseinktől háborúzásra való hajlamot örököltünk. Tudományosan helytelen azt állítani, hogy a háborúzás vagy bármilyen más erőszakos viselkedés az emberi természetbe genetikailag bele van programozva. Tudományosan helytelen azt állítani, hogy az emberi evolúció folyamán inkább volt szelekciós nyomás az agresszív viselkedés, mint másfajta viselkedések irányába. Tudományosan helytelen azt állítani, hogy az embereknek „erőszakos agyuk” van. Tudományosan helytelen azt állítani, hogy a háborút „ösztön” vagy bármilyen egyedi motiváció okozná… Arra a következtetésre jutottunk, hogy a biológia nem kárhoztatja az emberiséget háborúskodásra, valamint hogy az emberiség felszabadítható a biológiai pesszimizmus kötelékéből, és bizalommal feljogosítható, hogy magára vállalja a Nemzetközi Békeév és az elkövetkezendő évek átalakító feladatait.51

Miféle morális magabiztosság ösztönözhette e tudósokat arra, hogy idézeteket hamisítsanak, gondolatokat cenzúrázzanak, eszmék előterjesztőit személyükben támadjanak, visszataszító politikai mozgalmakkal való megalapozatlan asszociációkkal sározzák be őket, és hogy nagy hatalmú intézményeket mozgósítsanak annak írásba foglalása érdekében, hogy mi helyes és mi helytelen? A magabiztosság a veleszületett emberi természet feltételezésének három vélelmezett következményével szembeni ellenállásból ered. Először, ha az elmének veleszületett struktúrája van, a különböző emberek (és a különböző osztályok, nemek és fajok) veleszületett struktúrája is különbözhet. Ez a diszkriminációt és az elnyomást igazolhatná. Másodszor, ha az olyan ellenszenves viselkedések, mint az agresszió, a háborúskodás, a nemi erőszak, a törzsi viszály, valamint a rang és a gazdagság hajszolása, veleszületettek, a veleszületettség „természetessé”, tehát jóvá változtatná őket. És még ha kifogásolhatónak is ítéltetnének, akkor is a génekben vannak, tehát megváltoztathatatlanok, és így a társadalmi reformok hiábavalók. Harmadszor, ha a viselkedést a gének okozzák, akkor az egyén nem felelős a cselekedeteiért. Ha a nemi erőszak elkövetője biológiai parancsnak engedelmeskedve terjeszti génjeit, az nem az ő hibája. 50 51

49. Freeman, Mead és Szamoa: Freeman, 1983, 1992. 50. Sevillai közlemény: The Seville Statement on Violence, 1990.

Egy-két valóban cinikus ügyvédet és néhány eszelőst kivéve, akik valószínűleg nem olvassák a New York Review of Booksban megjelenő kiáltványokat, senki a világon nem vonta le ezeket a valóban beteges következtetéseket. Ezek inkább amolyan extrapolált következtetések, amiket az iskolázatlan tömegek talán levonnának, éppen ezért magukat a veszélyes gondolatokat kell elfojtani. A három érvvel a probléma valójában nem az, hogy azok olyan szörnyűségesek, hogy senkit sem szabad annak a síkos lejtőnek a közelébe se engedni, amely ezekhez a következtetésekhez vezet. A probléma az, hogy ez a lejtő nem létezik; a fenti következtetések egyszerűen nem következnek a premisszából. Leleplezésükhöz csak annyi szükséges, hogy megvizsgáljuk az elméletek logikáját, és hogy elválasszuk egymástól a tudományos és morális kérdéseket. Mondandóm nem az, hogy a tudósoknak elefántcsonttornyukba zárkózva kellene az igazságot keresniük, ahová morális és politikai gondolatok nem hatolnak be. Minden olyan emberi cselekvés, amely egy másik élőlényt is érint, a pszichológiának és a morálfilozófiának egyaránt a tárgyát képezi, és mindkettő fontos. De a kettő nem ugyanaz. Az emberi természetről szóló vitákat az intellektuális lustaság koszolja be, a húzódzkodás attól, hogy morális érveket hozzunk fel akkor, amikor morális kérdések merülnek fel. Ahelyett, hogy jogok és értékek elveiből indulnánk ki, hajlamosak vagyunk készen vett (általában újbaloldali vagy marxista) morális termékekre hagyatkozni, vagy az emberi természet olyan kellemetes ábrázolásait erőltetni, amelyek megvédenek attól, hogy egyáltalán bármilyen morális érvet kelljen keresnünk. *

Az emberi természetről szóló legtöbb munkában a morális egyenlet igen egyszerű: veleszületett, vagyis jobboldali, vagyis rossz. Persze sok örökletességi mozgalom valóban jobboldali és rossz, mint például az eugenetika, a kötelező sterilizáció, a módszeres népirtás, a faji, etnikai és nemi alapon történő megkülönböztetés és a társadalmi és gazdasági osztályok létének igazolása. A Mértékadó Társadalomtudományi Modell érdeme, hogy olyan alapot teremtett, melyről komoly társadalomkritikusok alááshatták ezeket az üzelmeket. Csakhogy ez a morális egyenlet éppolyan sokszor helytelen, mint amennyiszer helyes. A baloldali üzelmek sokszor ugyanolyan rosszak, és azok elkövetői az emberi természet létének MTTM általi tagadását felhasználva próbálták meg igazolni tevékenységeiket. Sztálin tisztogatásait, a Gulagot, Pol Pot tömeggyilkosságait és a majdnem ötvenéves elnyomást Kínában mind azzal igazolták, hogy az eltérő nézetek nem a racionális elme működését tükrözik, amely más következtetésre jutott, hanem véletlen kulturális termékek, amelyek kiirthatók, ha a társadalmat átalakítják, „átnevelik” azokat, akiket a régi rendszer megfertőzött, és ha szükséges, akár újrakezdik egy új nemzedékkel, amelynek elméje még mindig üres palatábla (tabula rasa). És a baloldali álláspontnak néha éppen azért van igaza, mert az emberi természet tagadása tévedés. Egy 1974-ben készült, Vietnamról szóló dokumentumfilmben

(Hearts and Minds) egy amerikai tiszt elmagyarázza, hogy a vietnamiakra nem alkalmazhatunk morális normákat, mert kultúrájuk nem értékeli az egyéni életet, tehát nem szenvednek ugyanúgy, mint mi, ha családtagjaikat megölik. Az idézetet a rendező vietnami áldozatok temetésén részt vevő, jajveszékelő gyászolók képsora alá játszatta be, felhíva figyelmünket, hogy a szeretet és a gyász egyetemessége cáfolja a tiszt iszonyatos racionalizációját. E század folyamán bűntudattal terhelt anyák tömegeinek kellett elviselnie, hogy ostoba elméletek őket hibáztatták gyermekeik minden pszichológiai zavaráért vagy eltéréséért (az ellentmondó jelzések skizofréniát, a hidegség autizmust, az uralkodás homoszexualitást, a testhatárok hiánya anorexiát és az elégtelen anyai gügyögés nyelvi zavarokat okoz). A menstruációs görcsök, a terhességi rosszullét, a szülési fájdalmak úgy lettek elkönyvelve, mint a nők „pszichológiai” válaszai a kulturális elvárásokra, ahelyett hogy jogos orvosi kérdésként kezelték volna azokat. Az emberi jogok alapja az a feltételezés, hogy az embereknek vágyaik és szükségleteik vannak, és hogy ők maguk jogosultak megmondani, hogy mik ezek a vágyak és szükségletek. Ha az emberek kinyilvánított vágyai csak valamiféle kitörölhető feliratok vagy programozható agymosások volnának, mindenfajta rémtett igazolható volna. (Éppen ezért paradox, hogy egyes divatos „felszabadítási” elméletek, mint például Michel Foucault-é és néhány karosszék-feministáé, társadalmilag meghatározott „interiorizált tekintélyek”-re, „hamis tudat”-ra és „nem autentikus preferenciák”-ra támaszkodnak annak a kényelmetlen ténynek a kimagyarázásában, hogy az emberek élvezik azokat a dolgokat, amelyek állítólag az elnyomásukat szolgálják.) Az emberi természet létének tagadása ugyanannyira kicsavarható és ártalmas célok szolgálatába állítható, mint túlhangsúlyozása. Arra kell rámutassunk, hogy mely célok ártalmasak, és hogy mely nézetek hamisak- de e kettő nem összekeverendő.52 *

Mi van tehát az emberi természet veleszületettségének három feltételezett következményével? Az első „következmény” – az, hogy a veleszületett természet veleszületett különbségeket jelent – egyszerűen nem létezik. Az általam feltételezett mentális gépezet minden neurológiailag normális emberi lénybe be van építve. Az emberek közötti különbségnek akár semmi köze se kell legyen ennek a gépnek a konstrukciójához – ugyanúgy eredhetnek a gép összeállításának véletlenszerű eltéréseiből vagy az élettörténetek különbözőségéből. De még ha a különbségek veleszületettek is, akkor is lehet, hogy csak a mindnyájunkban egyformán jelen lévő berendezés mennyiségi eltéréseit vagy apró cikornyáit jelentik (milyen gyors egy modul, melyik modul jut túlsúlyra a fejen belül folyó versengésben), amelyek nem szükségképpen veszélyesebbek, mint az MTTM által engedélyezett veleszületett különbségek (az általános célú tanulási folyamat nagyobb sebessége, erősebb nemi késztetés). Az elme egyetemes struktúrájának feltételezése nemcsak logikailag lehetséges, de 52

51. Nem autentikus preferenciák: Sommers, 1994.

valószínűleg igaz is. Tooby és Cosmides mutattak rá az ivaros szaporodás egyik alapvető következményére: minden nemzedékben minden személy genetikai tervrajza valaki máséval keveredik össze. Ez azt jelenti, hogy minőségileg hasonlóak kell legyünk. Ha két ember génkészlete különböző fajta gépet (mondjuk egy elektromos és egy robbanómotort) specifikálna, a kettő egyvelege nem alkotna semmilyen működőképes szerkezetet. A természetes kiválasztódás homogenizál a fajon belül; eltünteti a makroszkopikus változatok túlnyomó többségét, mivel azok nem jelentenek tökéletesítést. A természetes kiválasztódás folyamatát az teszi lehetővé, hogy voltak változatok a múltban, de minthogy a szelekció a változatokból él, fel is éli azokat. Ezért van az, hogy az egészséges embereknek ugyanolyan testi szerveik vannak, és ezért biztos, hogy ugyanazokkal a mentális szervekkel is rendelkezünk. Vannak persze mikroszkopikus különbségek az emberek között, elsősorban a fehérjék molekulaláncainak kis eltéréseiben. De a működő szervek szintjén, akár a test, akár az elme szerveiről van szó, az emberek ugyanúgy működnek. Ahhoz képest, hogy milyen végtelen izgalmas kérdést jelent mindennapi életünkben, hogy hogyan működik az elme, az emberek közötti különbségek kevéssé érdekesek. És ugyanez igaz az egész embercsoportok (mondjuk emberfajták) átlaga közötti különbségekre is – bármi is legyen azok forrása.53 A nemek különbsége persze más kérdés. A férfi és női nemi szervek látványosan mutatják, hogy a nemek esetében lehetséges, hogy minőségileg különböző tervrajzok legyenek. Azt is tudjuk, hogy a különbségek egy genetikai „kapcsoló” működéséből erednek, amely egy biokémiai dominóhatást beindítva, gének egész családjait aktiválja, illetve deaktiválja a testben és az agyban. Be fogom mutatni, hogy ezeknek a hatásoknak némelyike az elme működésében is különbségeket okoz. Az emberi természetről alkotott értelmiségi nézetek egy újabb paradoxonja, hogy az evolúcióelmélet ösztönözte kutatás olyan nemi különbségekkel állt elő, amelyek szorosan kötődnek a szaporodáshoz és az ahhoz kapcsolódó tárgykörökhöz, és sokkal kevésbé egyéniek, mint a feminizmus egyes irányzatai által büszkén vallott különbségek. A „különbségi feministák” állításai között olyanok szerepelnek, hogy a nők nem érvelnek elvont, lineáris módon, hogy nem kezelik szkeptikusan és nem értékelik kérlelhetetlen vitákban mások nézeteit, hogy nem alapozzák érveiket általános erkölcsi elvekre – és egyéb sértegetések. 54 Végső soron azonban nem elég, ha csak azt nézzük, ki tűnik fel előnyösebb színben; a kérdés az, hogy mit kezdjünk azokkal a csoportok közötti különbségekkel, amelyekbe belebotlunk. És itt készen kell álljunk arra, hogy morális érveket hozzunk. Az egyének faji, nemi vagy etnikai alapon történő megkülönböztetése elfogadhatatlan. Ez az érv sok olyan módon is védhető, amelynek semmi köze sincs a csoportok közötti átlagos különbségekhez. Mondhatjuk, hogy igazságtalan az emberektől olyan tényezők miatt megtagadni a szociális segélyt, amelyekre nem lehetnek hatással; mondhatjuk, hogy a diszkrimináció áldozata a diszkriminációt különösen fájdalmas sérelemként éli meg; mondhatjuk, hogy az áldozatok egy csoportja hajlamos a megkülönböztetésre tombolással reagálni; és mondhatjuk, hogy 53 54

52. Az emberi természet egyetemessége: Tooby-Cosmides, 1990b. 53. Különbségi feminizmus: Sommers, 1994; Patai-Koertge, 1994.

a diszkrimináció olyan rémtettekké fejlődhet, mint a rabszolgaság vagy a népirtás. (A pozitív diszkriminációt támogatók, elismerve, hogy minden diszkrimináció rossz, úgy érvelhetnek, hogy az egy még rosszabb dolgot állít helyre.) Ezen érvek egyikét sem befolyásolhatja semmilyen tudományos felfedezés. A csoportok közötti különbségek politikai semlegességéről az utolsó szó Gloria Steinemé: „Tényleg nem sok olyan munkakör van, amelynek ellátásához pénisz vagy vagina szükségeltetik, az összes többi foglalkozás viszont mindenki előtt nyitva kell álljon.” *

Az emberi természet létének második feltételezett következménye – miszerint ha nemtelen motívumaink velünk születnek, akkor nem is lehetnek rosszak – olyan nyilvánvalóan téves, hogy még nevet is kapott: a naturális téveszme, amely szerint ami a természetben történik, az mindig helyes. Felejtsük el a természetfilmek romantikus hablatyát, ahol az apró és nagyobb lények együtt tevékenykednek a közjó és az ökoszisztéma harmóniája érdekében. Ahogy Darwin mondta: „Micsoda könyvet írhatna az ördög káplánja a természet esetlen, pazarló, melléfogó, alantas és rettenetesen kegyetlen művéről!” Ennek klasszikus példája a gyapjaslepkefürkész lehet, amelyik megbénít egy hernyót, és belehelyezi petéit, amelyek aztán lassan belülről felfalják a hernyó testét. Ahogy a többi faj, a Homo sapiens sem szent. A Biblia korától napjainkig feljegyzett történelem tele van gyilkossággal, erőszakkal és háborúval, és az őszinte néprajz azt is megmutatja, hogy a természeti népek is, ahogy mindannyian, inkább vadak, mintsem nemesek. A Kalahári sivatag !kung busmanjait gyakran emlegetik úgy, mint viszonylag békés népet, és a többi természeti néphez képest azok is: a gyilkosságok aránya körükben csak olyan magas, mint Detroitban. Egy nyelvész barátom az Amazonas vidéki esőerdők wari törzsét tanulmányozza, és megtanulta, hogy nyelvükben van egy szó az ehető dolgokra, amelyekbe beletartozik minden olyan ember is, aki nem wari. Az embereknek persze, ahogy erről a Sevillai közlemény biztosít minket, nincsenek sem „háborús ösztöneik”, sem pedig „erőszakos agyuk”, de békeösztöneik és erőszakmentes agyuk sincs. Nem kenhetjük az egész emberi történelmet játék pisztolyokra és szuperhősökről szóló rajzfilmekre.55 Azt jelenti-e ez, hogy a „biológia háborúságra (vagy nemi erőszakra, vagy gyilkolásra, vagy önző yuppikra) ítéli az embert”, és hogy ezért az ezek csökkentésébe vetett minden optimista erőfeszítés hiábavaló? Nem kell ahhoz tudósnak lenni, hogy valaki előállhasson azzal a morális érvvel, hogy a háború nem tesz jót a gyerekek és más élőlények egészségének, vagy hogy rámutasson, hogy bizonyos helyszínek és korszakok sokkal békésebbek, mint mások, és hogy meg kellene próbálnunk megérteni és lemásolni, hogy mi teszi azokat békéssé. Senkinek sincs szüksége a Sevillai közlemény közhelyeire, sem pedig arra a hazugságra, hogy a háború ismeretlen az állatok között, és hogy dominanciahierarchiáik a kötelék és az összetartozás egyfajta formái, amelyek a csoport hasznára válnak. Az emberi 55

54. Természeti népek „békessége”: Daly-Wilson, 1988; Chagnon, 1992; Keely, 1996.

rosszindulat pszichológiájának realista magyarázata nem árthat senkinek. Akár van ilyen, akár nincs, a moduláris elme elmélete megengedi mind az olyan veleszületett motívumok létét, amelyek gonosz cselekedetekhez vezetnek, mind az olyanokét, amelyek az előbbieket elhárítják. Nem mintha ez az evolúciós pszichológia kizárólagos felfedezése volna; a főbb vallások is úgy tartják, hogy az ember lelki élete is sokszor a vágyak és a lelkiismeret harcát jelenti. 56 Amikor azonban a rossz viselkedések megváltoztatásáról ejtünk szót, a közkeletű bölcsességet ismét a visszájára kell fordítsuk: az emberi természet összetettsége több teret hagy a viselkedés módosítására, mint a Mértékadó Társadalomtudományi Modell üres palatáblája. A gazdagon strukturált elme bonyolult küzdelmeket tesz lehetővé a fejen belül, és az egyik modul lerombolhatja a másik által épített rondaságokat. Ezzel szemben az MTTM szerint a nevelésnek sokszor ártalmas és kikerülhetetlen hatalma van. Az első kérdés, amelyet egy új emberi lénnyel kapcsolatban felteszünk, az, hogy fiú-e, vagy lány, és ettől kezdve a szülők különbözőnek kezelik őket; különböző mértékben simogatják, vigasztalják, szoptatják és kényeztetik fiaikat és lányaikat, és különböző módon beszélnek hozzájuk. Tegyük fel, hogy mindez hosszú távú hatásokat gyakorol a gyerekekre, és ezekbe beletartozik a nemek közötti összes ismert különbség, és az a hajlam is, hogy később saját gyermekeiket is születésüktől fogva megkülönböztessék nemük szerint. A kör teljes és megtörhetetlen volna, hacsak nem állítanánk szülőellenőrző rendőröket a szülőszobákba. A kultúra alsóbbrendűnek rendelné a nőket, és a kulturális pesszimizmus rabságában senyvednénk, minthogy a szkepszis megakadályozná, hogy forradalmi átalakításokba fogjunk. A természet nem mondja meg, mibe kell beletörődjünk, és hogyan kell éljünk. Egyes feminista és meleg aktivisták dühödten reagálnak arra a banális tényre, hogy a természetes kiválasztódás a nőket részben gyermekek szülésére és szoptatására, és hogy mind a férfiakat, mind a nőket heteroszexuális nemi életre tervezte. Ezekben a megfigyelésekben azt a szexista és homofób üzenetet látják, miszerint csak a hagyományos nemi szerepek természetesek, és az ettől eltérő életstílusok elítélendők. Mary Gordon író például így gúnyolja egy történész megjegyzését, miszerint ami minden nőben közös, az a gyerekszülési képesség: „Ha a női lét meghatározó minősége a gyerekszülés képessége, akkor a gyermeket nem szülés (mint mondjuk Florence Nightingale vagy Greta Garbó esetében) valamiképp a sors beteljesítésének a kudarca.” Nem tudom, mit is jelent „a női lét meghatározó minősége” és a „sors beteljesítése”, de azt tudom, hogy a boldogságnak és az erénynek semmi köze sincs ahhoz, hogy minek a teljesítésére tervezett bennünket a természetes kiválasztódás őseink környezetében. Ezeknek meghatározása a mi feladatunk. És amikor ezt mondom, nem vagyok képmutató, még ha heteroszexuális fehér férfi vagyok is. Noha már javában alkotóéveimet taposom, mindeddig szándékosan gyermektelen maradtam, biológiai forrásaimat olvasásra, írásra, kutatásra, barátok és diákok támogatására, körben kocogásra pazaroltam, és közben elhanyagoltam a legfőbb parancsot, génjeim terjesztését. A darwini normák szerint én egy szörnyű tévedés 56

55. Vallás és modularitás: Wright, 1994a.

vagyok, szánalmas vesztes, jottányival sem kevésbé az, mint ha a Queer Nation 57 tagja volnék. De nekem jó így, és ha génjeimnek nem tetszik, ugorjanak a folyóba. 58 *

Mit mondhatunk végül arra, hogy a rossz viselkedésekért a gének a felelősek? Steven Rose idegtudós bírálatot írt E. O. Wilson könyvéről, amelyben Wilson azt írja, hogy a férfiak hajlamosabbak poligámiára, mint a nők. Rose megvádolta Wilsont, hogy igazi mondanivalója az, hogy „Hölgyek, ne hibáztassátok párotokat, ha félrelép, nem az ő hibája, genetikailag így lett programozva.”59 Rose Lewontinnal és Kaminnal közösen írt könyvének címe, a Nem génjeinkben, utalás a Julius Caesarra.: Sorsának ember néha mestere. Nem csillaginkban, Brutus, a hiba, Hanem magunkban…

Amiről Cassius úgy vélte, hogy mentségként hozzák fel az emberi hibákra, az nem genetikai, hanem csillagászati programokban volt elrejtve, és ez egy fontos pontra mutat rá. A viselkedésnek nemcsak genetikai, de mindenféle oka felveti a szabad akarat és a felelősség kérdését. A viselkedés megértése és megbocsátása közötti különbség a morális gondolkodás ősi témája, ahogy abban a szólásban is megjelenik, hogy „A magyarázat nem mentség”. Tudományos korunkban a „megértés” azt jelenti, hogy a viselkedést 1. a gének, 2. az agy anatómiája és 3. biokémiai állapota, 4. a személy családi neveltetése és 5. társadalom általi kezelése, valamint 6. a rá hatást gyakorló ingerek alapján magyarázzuk. Nemcsak a géneket és a csillagokat, hanem e tényezők mindegyikét próbálták már gyarlóságaink forrásának tekinteni, azt igazolva, hogy sorsunk nem a mi kezünkben van.60 1.1993-ban a kutatók egy olyan gént találtak, amely féktelen erőszakos dühkitörések megjelenéséhez kapcsolható. („Gondoljuk csak meg – írta egy kommentátor –, nemsokára gyógyítani tudjuk majd a hokizást.”) Rövidesen fel is bukkant az elkerülhetetlen hír: „Génjei késztették ölésre, állítják az ügyvédek.” 2. 1982-ben John Hinckley ügyében (ő volt az, aki rálőtt Reagan elnökre, és másik három embert is megsebesített, hogy Jodie Foster színésznő figyelmét felkeltse) a védelem egyik szakértője úgy érvelt, hogy a tomográf kiszélesedett árkokat és megnagyobbodott agykamrákat mutat Hinckley agyában, és minthogy ezek a skizofrénia jelei, Hinckley büntethetetlenséget jelentő betegségben szenved. (A bíró elvetette ezt mint bizonyítékot, de a védelem elérte a beszámíthatatlannak nyilvánítást.) 57

* Az amerikai homoszexuálisok harcos, radikális mozgalma. – A ford. 56. A női lét meghatározó minősége: Gordon, 1996. 59 57. Szégyentelen szoknyabolond férjek: Rose, 1978. 60 58. A családi bántalmazás és a többi kétes enyhítő körülmény: Dershowitz, 1994. 58

3. 1978-ban Dan White besétált George Moscone polgármester hivatalába, és könyörgött, hogy vegyék vissza a számvevői bizottságba, amelynek tagságáról korábban lemondott. Amikor Moscone ezt megtagadta, White lelőtte, majd átment Harvey Milk számvevő irodájába, és őt is lelőtte. White ügyvédjeinek sikerült elhitetniük, hogy a bűntett időpontjában White nem volt teljesen beszámítható, és nem előreeltervelten cselekedett, minthogy az általa befalt rengeteg édesség tönkretette agyának vegyi háztartását. White-ot végül emberölésért (tehát nem gyilkosságért) ítélték el, és e Twinkie-védelem néven elhíresült taktikának köszönhetően csak öt évet ült. Ehhez hasonló a PMS-védelem (premenstruális szindrómára alapozó védelem) esete is, amelyben a hormonok tombolására hivatkozva sikerült felmentetni egy orvosnőt, aki megtámadta az őt ittas vezetés miatt megállító motoros rendőrt. 4. 1989-ben Lyle Menendez és Erik Menendez berontottak milliomos szüleik hálószobájába, és agyonlőtték őket. Néhány hónapig kérkedtek új Porschéikkel és Rolexeikkel, majd bevallották, hogy ők lőttek. Ügyvédjeik a később felfüggesztett esküdteknek úgy érveltek, hogy tettük önvédelem volt, noha az áldozatok fegyvertelenül feküdtek az ágyukban, és fagylaltot meg epret ettek. Az ügyvédek azt állították, hogy a Menendez fiúk elkeseredésükben úgy vélték, szüleik meg akarják ölni őket, mivel apjuk hosszú évek óta bántalmazta őket testileg, érzelmileg és szexuálisan. (Az új tárgyaláson 1996-ban gyilkosságért ítélték el őket, és életfogytiglani börtönbüntetést kaptak.) 5. 1994-ben Colin Ferguson felszállt egy vonatra, és válogatás nélkül elkezdte lelövöldözni a fehér utasokat, hatot meg is ölt. William Kunstler, a radikális ügyvéd felajánlotta, hogy elvállalja védelmét, amelyet a „fekete őrjöngés szindrómá”-ra alapozna. E szindróma a rasszista társadalomban élő feketék hirtelen dühkitörése lenne a lassan felhalmozódó feszültség következtében. (Ferguson visszautasította az ajánlatot, és saját magát védte – sikertelenül.) 6. 1992-ben egy halálraítélt azzal az indokkal kérte a fellebbviteli bíróságtól gyilkosságért és nemi erőszakért kiszabott büntetése mérséklését, hogy bűntetteit pornográf ingerek hatása alatt követte el. A „pornográfia tetette velem” alapú védekezés azért paradox, mert a feminizmus egyik iskolája szerint a nemi erőszak biológiai magyarázatai mérsékelnék az elkövető felelősségét, és a nők elleni erőszakkal szemben a jó taktika az, ha azt a pornográfiára kenjük. A tudomány előrehaladásával a viselkedés magyarázata egyre kevésbé talányossá válik, és, ahogy azt Dennett nevezi, az „elharapódzó bűnbocsánat kísértete” egyre jobban fenyeget.61 Világos morálfilozófia hiányában a viselkedés minden oka a szabad akaratot, tehát a morális felelősséget ássa alá. A tudomány, attól függetlenül, hogy milyen eredményre jut, garantáltan a szabad akarat eltüntetőjeként fog megjelenni, minthogy a tudományos magyarázat nem tudja befogadni azt a fajta rejtélyes, okozatlan okozást, ami az akarat fogalma mögött van. Mit keressenek a tudósok, ha ki akarnák mutatni, hogy van szabad akarat? Valamiféle véletlenszerű idegi eseményt, amit aztán az agy többi része viselkedésindító jellé erősít? Csakhogy 61

59. Elharapódzó bűnbocsánat: Dennett, 1984; R. Wright, 1994a, 1995.

egy véletlenszerű esemény semmivel sem illik jobban a szabad akarat gondolatához, mint egy törvényszerű esemény, és nem szolgálhatna a morális felelősség áhított központjául. Nem gondolnánk valakiről, hogy bűnös, ha a ravaszt húzó ujja egy rulettkerékhez volna rögzítve; miben különbözne ettől, ha a rulettkerék a fején belül volna? Ugyanez a probléma a káoszelmélettel, amelyben a közhely szerint egy pillangó szárnycsapása hurrikánhoz vezető eseményláncolatot indíthat be, és amelyet ugyancsak megpróbáltak a szabad akarat forrásának, az előre nem látható oknak a magyarázatára használni. Az az agyi szárnycsapkodás, amely viselkedés-hurrikánt okoz – ha egyáltalán található volna ilyesmi –, még mindig a viselkedés okaként működne, és mint ilyen, nem férne bele az okozatlan szabad akarat fogalmába, amely a morális felelősség alapja. Tehát vagy eltekintünk a moráltól mint tudománytalan babonától, vagy találnunk kell egy módot, hogy a (genetikai vagy másféle) okozást összebékítsük a felelősséggel és a szabad akarattal. Kétlem, hogy ez a fogas kérdés valaha is teljesen megválaszolható lenne, de legalább részbeni megoldást minden bizonnyal adhatunk. Sok filozófushoz hasonlóan én is úgy vélem, hogy a tudomány és az etika két önmagába zárt rendszer, amelyet a világban ugyanazok az entitások jelenítenek meg, ahhoz hasonlóan, ahogy a póker és a bridzs két különböző játék, de ugyanazzal az 52 lapos kártyacsomaggal játszható. A tudományos játszma az embereket materiális tárgyakként kezeli, és e játszma szabályai azok a fizikai folyamatok, amelyek a viselkedést a természetes kiválasztódáson és a neurofiziológián keresztül okozzák. Az etikai játszma az embereket egyenértékű, érző, racionális és szabad akarattal rendelkező lényekként kezeli, és e játszma szabályai azok a kalkulációk, amelyek morális értékeket rendelnek a viselkedéshez, annak jellege vagy következménye alapján.62 A szabad akarat az emberi lények olyan idealizációja, amely az etikai játszmát lehetővé teszi. Az euklideszi geometria olyan idealizációkat követel meg, mint a végtelen hosszúságú egyenes és a tökéletes kör, következtetései mégis helytállóak és hasznosak, habár a való világban nincsenek végtelen egyeneseink és tökéletes köreink. A világ elég közel esik az idealizációhoz ahhoz, hogy az euklideszi tételeket alkalmazhassuk. Az etikai elméletek is hasonló értelemben követelnek meg szabad, érző, racionális, egyenértékű ágenseket, akiknek viselkedését nem okozza semmi, és az ezekből levont következtetések is helytállóak és hasznosak lehetnek, noha a tudomány szemével nézve a világban nincsenek igazából ok nélküli események. Mindaddig, amíg nincs nyilvánvalóan kényszer alkalmazva, és az adott személyek gondolkodása sem sérült jelentős mértékben, a világ elég közel van a szabad akarat idealizációjához, ahhoz, hogy az etikai elméletek hasznavehetőeknek bizonyuljanak. A tudomány és a morál a gondolkodás elkülönülő szféráit képezik. Csak akkor tarthatjuk meg mind a kettőt, ha felismerjük, hogy azok különbözőek. Ha a diszkrimináció csak akkor helytelen, ha a csoportátlagok azonosak, ha a háború, a nemi erőszak és a kapzsiság csak akkor rossz, ha az emberek nem hajlamosak ezekre, és ha az emberek csak akkor felelősek cselekedeteikért, ha azok oka rejtélyes, akkor 62

60. A morális felelősség összeegyeztethető a neurofiziológiai és evolúciós oksággal: Dennett, 1984; Nozick, 1981, 317-362. o.

vagy a tudósoknak kell adataikat meghamisítaniuk, vagy mindannyian fel kell adjuk morális értékeinket. A tudományos érvek olyanokká válnának, mint a National Lampoon címlapja, amin egy kölyökkutya fejéhez nyomnak egy pisztolyt a következő felirattal: „Vedd meg ezt a lapot, vagy kinyírjuk a kutyát.” A viselkedés oksági magyarázatait a viselkedésért vállalt morális felelősségtől elválasztó kés mindkét irányban vág. Az emberi természet moráljáról szóló darab legutóbbi felvonásában a genetikus Dean Hamernek egy olyan gént (az úgynevezett „meleggén”-t) sikerült azonosítania, amely bizonyos férfiakban a homoszexualitás kromoszomális jelzése lehet. A Tudomány a Népért társaság legnagyobb megdöbbenésére ezúttal a genetikai magyarázat tűnik politikailag korrektnek, mert feltehetően cáfolja az olyan jobboldaliak, mint Dan Quayle, állításait, akik szerint a homoszexualitás „inkább választás, mintsem biológiai adottság kérdése. És ez a rossz választás.” A meleggénre hivatkozva érveltek úgy, hogy a homoszexualitás nem a melegek döntésének következménye, amiért felelősek lehetnének, hanem akaratukon kívüli szexuális irányultság, amiről egyszerűen nem tehetnek. De ez az érvelés veszélyes. Ugyanígy mondhatnánk azt is, hogy a meleggén olyan hatással van az emberekre, hogy azok a homoszexualitást válasszák. És ahogy minden igazi tudományos eredmény, Hamer eredménye is megcáfolódhat egyszer, de akkor hova jutnánk? Beletörődnénk, hogy a melegek elleni hajsza végül is jogos? A melegek üldözése elleni érvelés nem a meleggénre vagy a melegagyra kell alapozódjon, hanem az emberek ahhoz való jogára, hogy megkülönböztetés és zaklatás nélkül gyakorolhassák konszenzuális magánéletüket.63 A tudományos és morális érvelés szigorú különválasztása rejlik vissza-visszatérő metaforám mögött is, amelyben az elme egy gép, az emberek pedig robotok. Nem emberteleníti és tárgyiasítja-e el ez az embereket, és nem vezet-e ahhoz, hogy élettelen tárgyakként kezeljük őket? Vagy ahogy egy humanista tudós fogalmazta meg világosan egy interneten közzétett cikkében, nem teszi-e az emberi élményt érvénytelenné, és nem fenyeget-e a társadalom felbomlasztásával az, hogy ez a metafora a viszonyok személy-tárgy kapcsolatra alapozódó modelljét propagálja, és a társalgás minden egyéb módját érvényteleníti? Csak akkor, ha valaki annyira híján van a képzeletnek, hogy nem képes különböző hozzáállások között váltogatni, amikor különböző célokból elmélkedik az emberekről. Egy emberi lény lehet egyszerre gép és ugyanakkor érző, szabad ágens, attól függően, hogy milyen célból beszélünk róla, mint ahogy egyszerre lehet adófizető, biztosítási ügynök, fogászati páciens vagy száz kiló súly a repülőgépen, attól függően, hogy milyen célból beszélünk róla. A mechanisztikus hozzáállásból érthetjük meg, mi tart minket életben, és hogy hogyan illeszkedünk a fizikai világegyetembe. Amikor viszont ezt a tárgyalásmódot esténként letesszük, újra úgy beszélünk egymásról, mint szabad és méltóságteljes emberi lényekről. *

A tudományos pszichológiának a morális és politikai célokkal való összekeverése, és 63

61. Meleggén: Hamer-Copeland, 1994.

ebből következően a struktúra nélküli elme feltételezése felé ható nyomás veszélyesen elterjedt a tudományos és modern értelmiségi társalgásban. Sokunkat zavarba ejt, ahogy a bölcsésztanszékeket eluralják a posztmodernizmus, a posztstrukturalizmus és a dekonstrukcionalizmus doktrínái, amelyek szerint az objektivitás lehetetlen, a jelentés önellentmondásos, és a valóság társadalmilag konstruált. A motívumok talán még világosabbak, amikor az olyan tipikus állításokat vesszük szemügyre, mint „A nemet az emberi lények konstruálták és használják – az emberi lények dekonstruálhatják a nemet, és beszüntethetik használatát”, vagy „A heteroszexualitás/homoszexualitás kettőssége nem a természetben van, hanem társadalmilag konstruált, tehát dekonstruálható.” Ezek a doktrínák egyes kategóriáknak, a tudásnak, sőt magának a világnak a valóságosságát is elutasítják, hogy a nemek, a fajok és a szexuális irányultság sztereotípiáinak valóságosságát elutasíthassák. Mindez tulajdonképpen nagyon nyakatekert módja annak, hogy eljussanak ahhoz a következtetéshez, hogy a nők, a melegek és a kisebbségek elnyomása rossz. És a „természetes” meg a „társadalmilag konstruált” dichotómiája csak a képzelet szegényességét mutatja, minthogy megfeledkezik egy harmadik alternatíváról, arról, hogy egyes kategóriák egy olyan bonyolult elme termékei, amelynek a természetben található dolgokhoz való kapcsolódás a funkciója. 64 Elismert társadalomkritikusok szinte bármilyen képtelenséget állíthatnak, ha az beleillik a Mértékadó Társadalomtudományi Modellbe. A kisfiúkat vitára és verekedésre bátorítják. A gyerekek úgy tanulják meg az édességhez az élvezetet társítani, hogy szüleik édességgel jutalmazzák őket, ha megeszik a spenótot. A tizenévesek azért versengenek öltözködésükben és külsejükkel, mert a helyesírási versenyek és a díjátadások szertartásait utánozzák. A férfiakat arra szocializálják, hogy azt higgyék, a szexuális élet célja az orgazmus. A nyolcvanéves nőket azért tekintik testileg kevésbé vonzónak, mint a húszéveseket, mert a fallikus kultúra a fiatal lányokat tette a vágy kultikus tárgyaivá. Nemcsak arról van szó, hogy semmi bizonyíték nincs eme nevetséges állítások mellett, de azt is nehéz elhinni, hogy szerzőik maguk elhiszik a lelkük mélyén ezeket. Ilyen állításokat anélkül tesznek, hogy igazságuk kérdése egyáltalán felmerülne; ezek az állítások korunk világi katekizmusának részét képezik. A modern társadalombírálat az elme archaikus felfogásán nyugszik. Az áldozatok a nyomás hatására omlanak össze, a fiúkat erre kondicionálják, a nőkbe azokat az értékeket mossák bele, a lányoknak ezt és ezt tanítják. Honnan valók ezek a magyarázatok? Freud tizenkilencedik századi hidraulikus modelljéből, a viselkedéslélektan nyáladzó kutyáiból és pedálnyomogató patkányaiból, a hidegháborús filmek cselekményeiből, amelyekben az ember lelkét mások hatalmukba kerítik, Az apa tudja a legjobban tágra nyílt szemű, engedelmes gyerekeiből. De ha körülnézünk, láthatjuk, hogy ezek a primitív elméletek egyszerűen csak hamisak. Mentális életünk veszekedő pártok zajos parlamentje. Másokról azt feltételezzük, hogy ugyanolyan bonyolultak, mint mi magunk vagyunk, és 64

62. A nem dekonstrukciója: Lorber, 1994. A szexualitás kettősségének dekonstrukciója: Katz, 1995. A dekonstrukcionizmus dekonstrukciója: Carroll, 1995; Sommers, 1994; Paglia, 1992; Searle, 1983, 1993; Lehman, 1992.

megpróbáljuk kitalálni, hogy mit gondolnak arról, hogy mit gondolunk arról, hogy ők mit gondolnak. A gyerekek születésüktől fogva ellenszegülnek szüleiknek, és rácáfolnak mindenféle elvárásra: az egyik szörnyű körülményein emelkedik túl, és sikeres életet folytat, a másiknak minden kényelem megadatott, mégis örök lázadóvá válik. A modern állam lazít a gyeplőn, és polgárai lelkesen újrakezdik nagyszüleik háborúságait. És nincsenek robotok. Azt hiszem, hogy a természetes kiválasztódás által kifejlesztett temérdek komputációs képesség pszichológiája nyújtja a legtöbb reményt arra, hogy megértsük, hogyan működik az elme, azzal együtt, hogy komplexitását is elismerjük. De ez a nyitó fejezet még nem lehet elegendő az olvasó meggyőzéséhez. A bizonyságot az olyan problémák megértése fogja szolgáltatni, hogy hogyan működnek az autosztereogramok65, hogy mitől tűnik szépnek egy táj, hogy miért találjuk undorítónak a gilisztaevést, és hogy miért ölik meg a férfiak elhidegült feleségüket. Akár meg tudtam az olvasót győzni eddigi érveimmel, akár nem, remélem, sikerült gondolatokat ébresztenem és kíváncsiságot keltenem a most következő magyarázatok iránt.

65*

Olyan ábrák, amelyeket minden külön eszköz nélkül is háromdimenziósnak láthatunk. – A ford.

2. GONDOLKODÓ GÉPEK

Ahogyan sokan a háború után született nemzedékből, én is akkor találkoztam először filozófiai kérdésekkel, amikor egy másik dimenzióban utaztam – egy olyanban, amelyet nemcsak látványok és hangok, hanem az elme tárgyai alkottak; egy olyan csodálatos világban, amelynek halárait a képzelet határai képezték. Rod Serling groteszk televíziósorozatáról, a The Twilight Zone-ról beszélek, amely gyerekkoromban nagyon népszerű volt. A bonyolult fogalmakat a filozófusok gyakran gondolatkísérletekben próbálják meg tisztázni, azaz olyan kifacsart, feltételezett helyzetekben, amelyekben gondolataik következményeit mérlegelhetik. A The Twilight Zone ilyeneket vett filmre.66 Az egyik első epizód címe Az elhagyatott volt. James Corry ötvenéves börtönbüntetését tölti magánzárkában egy a Földtől kilencmillió mérföldre lévő kopár aszteroidán. Allenby, az aszteroidát kiszolgáló űrhajó kapitánya megsajnálja a rabot, és otthagy neki egy ládát egy „Alicia” nevű robottal, amely pont úgy néz ki, és pont úgy viselkedik, mint egy igazi nő. Corry először visszautasítja a robotot, de persze hamarosan szörnyen szerelmes lesz belé. Egy évvel később Allenby azzal a hírrel tér vissza, hogy Corrynak megkegyelmeztek, és azért jött, hogy hazavigye. Sajnos azonban Corry csak hét kiló terhet vihet magával, és Alicia ennél többet nyom. Amikor Corry megtagadja a távozást, Allenby kelletlenül előhúzza fegyverét, arcon lövi Aliciát, amelynek fejéből füstölgő dróthalmaz bukik elő. „Csak a magányt hagyod itt” – mondja Corrynak. Corry letaglózva motyogja: „Ezt nem szabad elfelejtenem. Erre mindig emlékeznem kell.” Még mindig emlékszem a csúcspont rettenetére – ezt az epizódot sokat vitattuk társaimmal. (Miért nem vitte magával csak a fejét? – kérdezte egyikük.] Felindultságunk egyrészt a Corryt ért veszteséggel való együttérzésünkből, másrészt pedig abból táplálkozott, hogy egy érző lényt nyiffantottak ki. Persze a rendezők azzal manipulálták a nézőket, hogy Alicia szerepét nem egy halom konzervdobozra, hanem egy gyönyörű színésznőre osztották. De együttérzésünk felkeltése mellett két nyugtalanító kérdést is belénk ültettek. Lemásolhatja-e valaha is egy mechanikus gépezet az emberi intelligenciát úgy, hogy az még azt a végső próbát is kiállja, hogy egy valódi emberi lényt magába bolondít? És ha építhető egy emberszerű gép, valódi tudata lenne-e neki – ugyanúgy gyilkosságnak számítana-e elpusztítása, ahogy azt mi annak éreztük a tévé képernyőjén? Az elme két legalapvetőbb kérdése az, hogy „Mi teszi lehetővé az intelligenciát?”, 66

1. The Twilight Zone: Zicree, 1989.

és hogy „Mi teszi lehetővé a tudatot?” A megismeréstudomány megszületésével az intelligencia kérdése tárgyalható kérdéssé vált. Talán nem túl felháborító azt állítani, hogy az elemzés egy nagyon absztrakt szintjén a probléma tulajdonképpen meg van oldva. De a tudatosság és az élmény, a fogfájás, a vörös szín, a sósság és a C hang érzete még mindig titokzatosságba csomagolt talány. Ha azt kérdezik, mi a tudat, nincs jobb válaszunk, mint Louis Armstrongé arra, amikor egy riporter azt kérdezte tőle, mi a dzsessz: „Hölgyem, ha ezt meg kell kérdeznie, akkor sosem fogja megtudni.” De azért a tudat sem olyan tökéletes rejtély már, mint valaha volt. A rejtély egyes elemeit sikerült leválasztanunk és közönséges tudományos problémává változtatnunk. Ebben a fejezetben először azt veszem szemügyre, hogy mi az intelligencia, hogy hogyan testesülhet meg egy olyan fizikai lényben, mint egy robot vagy az agy, és hogy agyunk hogyan valósítja azt meg valójában. Utána pedig arra térek rá, hogy mit értünk és mit nem a tudat problémájából. 67

Van-e intelligens élet a világegyetemben? A Van-e intelligens élet a világegyetemben? Lily Tomlin humorista egyik színpadi művének a címe, amelyben az emberi butaságot és gyarlóságot tűzi tollhegyre. A cím az „intelligencia” kettős jelentésére alapuló szójáték. Az intelligencia egyrészt egy adottság (mint az intelligencia híresen epés meghatározásában, miszerint az „az, amit az IQ-tesztek mérnek”), másrészt a racionális, emberi gondolkodás. Itt most a második jelentésről van szó. Az intelligenciára nehéz ugyan meghatározást adni, de azonnal felismerjük, amint találkozunk vele. Egy gondolatkísérlet talán segíthet a fogalom tisztázásában. Vegyünk egy marslakót, aki minden ízében különbözik tőlünk. Mit kellene ahhoz tegyen, hogy meggyőzzön minket arról, hogy intelligens? A sci-fi-írók munkájához természetesen hozzátartozik, hogy szembenézzenek ezzel a kérdéssel; miért keresnénk hát náluk nagyobb tekintélyt a válaszhoz? David Alexander Smith például jó jellemzését adta az intelligenciának, amikor egy interjúban azt a kérdést kapta, hogy „Milyen egy jó marslakó?” Először is, intelligens, de átláthatatlan módon kell reagáljon a helyzetekre. Amikor megfigyeljük a viselkedését, arra a következtetésre kell jussunk, hogy „Nem értem, milyen szabályok alapján hozza meg ez a marslakó a döntéseit, de valamilyen szabályok alapján racionálisan cselekszik”… A második követelmény az, hogy fáradoznia kell valamin. Akarnia kell valamit, és az akadályok ellenében is törekednie kell, hogy elérje azt.68

A valamilyen szabályok alapján hozott „racionális” döntés azt jelenti, hogy a döntést valahogyan az igazság alapjára helyezzük: a valóságnak való megfelelésre vagy a következtetés helyességére. A marslakó, amelyik nekimegy a fáknak, vagy lezuhan a 672. 683.

Louis Armstrong a tudatról: idézi Block, 1978. Jó marslakók: D. C. Denison interjúja a Boston Globe Magazine-ban, 1995. június 18.

szakadékba, vagy amelyik elvégzi a favágás összes mozdulatát, de valójában egy sziklát csapkod, vagy a levegőben vagdalkozik, nem tűnne intelligensnek. De az a marslakó sem, amelyik három ragadozót lát bemenni egy barlangba, majd kettőt lát onnan kijönni, és aztán bemegy a barlangba, mintha az üres lenne. Ezek a szabályok a második kritérium, a valaminek az akarása és az arra az akadályok ellenében való törekvés szolgálatában kell álljanak. Ha fogalmunk sincs, mit akarhat egy lény, nem tenne ránk semmilyen hatást, ha valamit csinálna, amivel azt, amit akar, elérheti. Az is lehet, hogy a lény neki akart menni a fáknak, vagy a sziklát akarta csapdosni a fejszéjével, és kiválóan véghezvitte, amit akart. A lény céljai meghatározásának hiányában tulajdonképpen az intelligencia fogalma maga is értelmetlen. Minden galócát zseninek tekinthetnénk, mert tökéletes pontossággal és hibátlan megbízhatósággal véghezviszi a mutatványt, hogy ott áll, ahol áll. Semmi sem akadályozna meg minket, hogy egyetértsünk Zenon Pylyshynnel abban, hogy a kövek okosabbak, mint a macskák, mert megértik, hogy odébb kell menjenek, ha beléjük rúgunk. Végül pedig, a lénynek úgy kell alkalmaznia a racionális szabályokat, hogy a célt a legyőzendő akadályoktól függően különböző módon érhesse el. William James írta: Romeo úgy vonzódik Júliához, mint a vasreszelék a mágneshez; ha nincs köztük akadály, olyan egyenes vonalon mozog feléje, ahogy csak tud. De ha egy falat emelnek közéjük, Romeo és Júlia nem nyomják ostobán arcukat a fal ellenkező oldalához, ahogy a mágnes és a vasreszelék tenné egy kártyalap két oldalán. Romeo hamarosan találna egy kerülő utat, mondjuk a falon átmászva, hogy Júlia ajkát közvetlenül érinthesse. A vasreszeléknek a pályája rögzített, és hogy eléri-e a végpontját, a véletlenen múlik. A szerelmesnél a végpont az, ami rögzített, és az útvonal végtelen változatban módosítható.69

Az intelligencia tehát az a képesség, hogy célokat az akadályok ellenében is elérjünk, racionális (igazságkövető) szabályokra alapozott döntések segítségével. Két számítástudós, Allen Newell és Herbert Simon úgy gazdagították tovább ezt a gondolatot, hogy az intelligencia azt jelenti, hogy meghatározunk egy célt, felmérjük, hogy az adott helyzet mennyivel tér el a céltól, majd olyan műveleteket alkalmazunk, amelyek a célhoz közelebb visznek. Talán megnyugtató, hogy ezen definíció alapján nemcsak a marslakók, de mi, emberek is intelligensnek számítunk. Vágyaink vannak, melyek felé vélekedéseink alapján törekszünk, e vélekedések viszont, ha minden jól megy, legalább megközelítőleg, probabilisztikusan igazak.70 Az intelligencia vágyak és vélekedések fogalmaiban történő magyarázata korántsem egyöntetű. A viselkedés-lélektani iskola régi inger-válasz elmélete szerint a vágyaknak és vélekedéseknek semmi közük sincs a viselkedéshez – sőt, e fogalmak ugyanolyan tudománytalanok, mint a kísértetek és a fekete mágia. Az emberek és az állatok vagy azért adnak valamilyen választ egy ingerre, mert az korábban a válasz reflexív kiváltójával volt társítva (ilyen a nyáladzás a korábban élelemmel társított csengőhangra), 694. 705.

Idióta vasreszelék és intelligens szerelmesek: James, 1890/1950. Mi az intelligencia: Dennett, 1978b; Newell-Simon, 1972, 1981; Pollard, 1993.

vagy pedig azért, mert korábban a választ az adott inger jelenlétében jutalmazták (mondjuk a pedálnyomást ételjutalommal). Ahogy B. F. Skinner, a híres behaviorista mondta: „A kérdés nem az, hogy a gépek gondolkodnak-e, hanem az, hogy az emberek gondolkodnak-e.” Az emberek természetesen gondolkodnak; az inger-válasz elmélet tévesnek bizonyult. Miért szaladt ki Sári az épületből? Mert azt hitte, hogy tűz van, és nem akart meghalni. Menekülése nem valamilyen előre látható válasz volt egy ingerre, ami a fizika és kémia nyelvén objektívan jellemezhető lenne. Talán akkor távozott, amikor a füstöt észrevette, talán akkor, amikor telefonon hívták, hogy ég a ház, talán az érkező tűzoltóautók látványára vagy a tűzriasztó hangjára. De ezen ingerek egyike sem késztette volna Sárit szükségképpen menekülésre. Nem távozott volna, ha tudja, hogy a füst a kenyérpirítóból származik, vagy hogy a telefonban barátja próbál egy színdarabot, vagy hogy a tűzriasztót véletlenül vagy viccből kapcsolták be, vagy esetleg a szerelők próbálják, hogy működik-e. A fény, a hang és a részecskék, amiket a fizikusok mérni képesek, nem jelzik előre törvényszerűen egy ember viselkedését. Ami előre képes jelezni, mégpedig igen jól, Sári viselkedését, az az, hogy veszélyben lévőnek véli-e magát. Sári vélekedései persze a reá ható ingerektől függenek, de csak nagyon tekervényes, körülményes módon, melyet Sárinak a világ működéséről és a pillanatnyi helyéről alkotott összes további vélekedései közvetítenek. És Sári viselkedése pontosan ugyanennyire függ attól is, hogy el akar-e menekülni a veszély elől – ha önkéntes tűzoltó vagy öngyilkosjelölt volna, vagy fanatikus, aki valamilyen ügy érdekében kívánná feláldozni magát, esetleg ha gyermekei az emeleti bölcsődében lennének, bizonyosan nem menekülne sietve. Skinner maga nem ragaszkodott csökönyösen ahhoz, hogy a viselkedést az ingerek mérhető vonatkozásai, a fény hullámhossza, a formák jelzik előre. Az ingereket Skinner inkább a saját intuíciója alapján határozta meg. Neki teljesen megfelelt például, hogy a „veszély” – ahogy a „dicséret”, az „angol nyelv” vagy a „szépség” -ingernek számítson. Ennek megvolt az az előnye, hogy az elméletet a valósághoz közel lehetett tartani, de ez az előny becsületes munka helyett csalásból származik. Azt tudjuk, mit jelent olyan gépet építeni, amely a vörös fényre vagy a hangos zajra válaszol – sőt tudunk ilyeneket gyártani is –, de a világegyetemben az ember az egyetlen gép, amely veszélyre, dicséretre, angol nyelvre és szépségre is válaszol. Az ember azon képessége, hogy fizikai szempontból olyan homályos dolgokra is tudjon válaszolni, mint a dicséret, nem a megoldás, hanem a megoldandó feladvány része. A dicséret, a veszély, vagy akár az angol nyelv is, éppen úgy csak a szemlélő szemében létezik, mint a szépség, és éppen a szemlélő szeme az, amit meg akarunk magyarázni. A fizikusok által mért dolgok és a viselkedéseket okozó dolgok közötti szakadék indokolja meg, hogy miért kell az embereknek vélekedéseket és vágyakat tulajdonítsunk.71 Mindennapi életünkben más emberek viselkedését annak alapján jelezzük előre és magyarázzuk meg, hogy mit gondolunk arról, hogy mit tudnak és mit akarnak. A vágyak és a vélekedések mindannyiunk intuitív pszichológiájának az eszköztárában megtalálhatók, és az intuitív pszichológia a viselkedés mindmáig legteljesebb és leghasználhatóbb tudománya. Az emberi cselekvések nagy többségének előrejelzéséhez 716.

Skinner megnyúzása: Chomsky, 1959; Fodor, 1968a, 1986; Dennett, 1978c.

nem kell bonyolult matematikai modelleket felállítanunk, nem kell ideghálózati szimulációt futtatnunk számítógépünkön, de hivatásos pszichológushoz se kell fordulnunk; egyszerűen csak megkérdezzük a nagymamát. Nem arról van szó, hogy a józan ész nagyobb tekintéllyel bírna a pszichológiában, mint a fizikában vagy a csillagászatban. De a józan ész eme tartománya annyival megbízhatóbb és pontosabb a hétköznapi viselkedés előrejelzésében, befolyásolásában és magyarázatában, mint bármely más valaha is kipróbált eszköz, hogy nagy az esélye annak, hogy valamilyen formában a legjobb tudományos elméleteknek is részévé fog válni. Felhívom az ország másik végén lakó barátomat, és megegyezünk, hogy Chicagóban, egy bizonyos szálloda bárjának bejáratánál találkozunk egy két hónappal későbbi napon, este háromnegyed nyolckor. Azt jósolom, ő is azt jósolja, és mindenki, aki ismer minket, azt jósolja, hogy azon a napon, abban az időpontban mindketten ott leszünk. Elképesztő! Milyen más területen lenne képes az utca embere – vagy akár egy tudós – hónapokkal előre megjósolni két, több ezer mérföldre lévő tárgy pályáját hónapokkal előre, centiméternyi és percnyi pontossággal? És mindezt annyi információból, amennyit egy néhány másodperces beszélgetés tartalmaz! Az e mögött az előrejelzés mögött rejlő számítás az intuitív pszichológia: annak ismerete, hogy a barátommal kölcsönösen akarunk találkozni, hogy mindketten úgy véljük, hogy a másik egy adott időben egy adott helyen lesz, és hogy mindketten tudjuk, hogy milyen útonmódon lehet oda eljutni. Valószínűleg nincs olyan elme- vagy agytudomány, amely valaha is ennél pontosabb előrejelzést adna. Ez persze nem jelenti azt, hogy a vágyak és vélekedések intuitív pszichológiája maga is tudomány, de arra utal, hogy a tudományos pszichológiának meg kell tudnia magyarázni, hogy hogyan lehet, hogy egy rakás anyagnak, mint amilyen egy emberi lény, vágyai és vélekedései legyenek, és hogy hogyan működhetnek ezek a vágyak és vélekedések ilyen nagyszerűen.72 Az intelligencia hagyományos magyarázata szerint az emberi test egy nem anyagi entitással, lélekkel van megáldva, amit általában valamiféle kísértetként vagy szellemként fognak fel. Csakhogy ez az elmélet egy megoldhatatlan problémát vet fel: hogyan lép kapcsolatba a kísértet a szilárd anyaggal? Hogyan lehetséges, hogy egy éteri semmi villanásokra, szurkálásokra és csipogásokra reagál, meg karokat és lábakat mozgat? További probléma adódik abból, hogy tömérdek adat bizonyítja, hogy az elme az agy tevékenysége. Tudjuk, hogy ez a feltételezett anyagtalan lélek késsel kettéosztható, gyógyszerekkel módosítható, elektromossággal megállítható és elindítható, egy jól irányzott ütés vagy oxigénhiány pedig meg is semmisítheti. Az agy mikroszkopikus szerkezete az elme gazdagságával vetekedően összetett. Egy másik magyarázat szerint az elme az anyag valamilyen különleges formájának terméke. Pinokkiónak egy Dzsepettó által talált mágikus fadarab adott lelket, ami magától beszélt, nevetett és mozgott. Sajnos, soha senkinek nem sikerült még ilyen csodaanyagot találnia. Elsőre talán azt gondolnánk, hogy ez a csodaanyag az agy szövete. Darwin azt írta, hogy az agy „kiválasztja” a lelket, John Searle filozófus pedig nemrégen 727.

Vágyak és vélekedések: Fodor, 1868a, b, 1975, 1986, 1994; Dennett, 1978d; NewellSimon, 1981; Pylyshyn, 1980, 1984; Marr, 1982; Haugeland, 1981a, b, c; Johnson-Laird, 1988.

úgy érvelt, hogy az agyszövet fizikai-kémiai tulajdonságai valahogyan úgy hozzák létre az elmét, mint ahogyan az emlőszövet termeli a tejet vagy a növények szövete a cukrot. De ne felejtsük el, hogy az egész állatvilágban ugyanazok a fajta hártyák, likacsok és vegyületek alkotják az agyat – nem is beszélve az agydaganatokról és a szövettenyészetekről. Az idegszövet mindezen darabkáinak ugyanazok a fizikai-kémiai tulajdonságai, de nem mindegyik mutat emberi intelligenciát. Igaz persze, hogy van valami az idegszövetben, ami szükséges az emberi intelligenciához, de annak a fizikai tulajdonságai éppúgy nem elégségesek a magyarázathoz, mint ahogy a téglák fizikai tulajdonságai nem elegendőek az építészeti magyarázatokhoz, és ahogy az oxidrészecskék fizikai tulajdonságai nem elegendőek a zene magyarázatához. Az idegszövet mintázatában van valami, ami döntő. Az intelligenciát gyakran valamiféle energiafolyamnak vagy erőtérnek tulajdonítják. Varázsgömbök, foszforeszkáló gőzök, aurák, vibrációk, mágneses mezők és erővonalak gyakran felbukkannak szellemidézésben, az áltudományokban és a tudományosfantasztikus giccsekben. Az alaklélektani iskola az agyfelszín elektromágneses erőtereinek segítségével próbálta megmagyarázni a vizuális illúziókat, de ilyen erőtereket sohasem találtak. Az agyfelszínt néha olyan folyamatosan vibráló közegként jellemzik, amely hologramokat vagy más hulláminterferencia-mintákat hordoz, de ez az elképzelés sem járt sikerrel. A Freud elméletének a központjában álló hidraulikus modell, melyben a pszichikai nyomás felgyülemlik, és vagy kitör, vagy alternatív csatornák felé terelődik, mindennapi metaforáink tucatjaiban megtalálható: a mélyről felbugyogó düh, a gőz kiengedése, a robbanékonyság, az érzelmek szabadjára engedése, az indulatok elfojtása. De még a legforróbb érzelmek sem felelnek meg szó szerint valamiféle energiafelhalmozásnak és -kisülésnek az agyban. A 6. fejezetben érveket fogok felhozni amellett, hogy az agy ténylegesen nem belső nyomások révén működik, hanem csak alkudozási taktikaként eszeli ki azokat, mint a terrorista, aki a derekára rögzíti a robbanószereket. Ezekkel az elképzelésekkel az a probléma, hogy még ha fel is fedeznénk valamiféle zselét, örvényt, vibrációt vagy varázsgömböt, amely úgy tudna beszélni és csintalankodni, mint Dzsepettó fahasábja, vagy általánosabban, amely racionális szabályok alapján hozna döntéseket, és akadályok ellenében is törekedne célok elérésére, még akkor sem fejtettük volna meg azt a rejtélyt, hogy hogyan is képes ezekre a mutatványokra. Nem, az intelligencia alapja nem egy speciális fajta szellem, anyag vagy energia, hanem egy másmilyen típusú portéka: információ. Az információ két dolog közötti korreláció, amelyet valamilyen törvények által szabályozott folyamat hozott létre (nem pedig a puszta véletlen terméke). A farönk évgyűrűi azért hordoznak információt a fa koráról, mert számuk korrelál a fa életkorával, és ez a korreláció nem pusztán véletlen egybeesés, hanem annak következménye, ahogyan a fák nőnek. A korreláció logikai és matematikai fogalom – nem függ attól, hogy az egymással korreláló dolgok miből vannak.73 Az információ önmagában egyáltalán nem különleges dolog; mindenütt megtalálható, 738.

Mi az információ: Dretske, 1981.

ahol okok okozatokat eredményeznek. Ami különleges, az az információ feldolgozása. Egy darab anyagot, amely valamilyen tényállásról információt hordoz, szimbólumnak tekinthetünk; „jelentése” az adott tényállás. De minthogy anyag, más dolgokra is képes – fizikai dolgokra, mindazokra, amikre az adott anyagdarabnak az adott állapotban a fizikai és kémiai törvények szerint lehetősége van. Az évgyűrűk az életkorról hordoznak információt, de fényt is visszavernek, és festékanyagokat is elnyelnek. A lábnyomok az állatok mozgásáról hordoznak információt, de ugyanakkor vizet is tárolhatnak, és széltölcséreket is okozhatnak. Itt van tehát a gondolat. Tegyük fel, hogy olyan gépet akarunk építeni, amelynek részeire egy bizonyos fajta szimbólum fizikai tulajdonságai hatnak. Egy fogantyú, egy elektromos szem, egy huzal vagy egy mágnes jön mozgásba az évgyűrűk által elnyelt pigmentek, a lábnyomban tárolt víz, a krétanyom által visszavert fény vagy egy oxiddarab mágneses töltése következtében. És tegyük fel, hogy a gép erre valamilyen másik rakás anyaggal tesz valamit – új jeleket éget egy darab fába, nyomokat helyez el a közeli talajon, vagy egy másik oxiddarab töltését változtatja meg. Mindeddig semmi különleges nem történt; amit leírtam, az egy értelmetlen szerkentyű által megvalósított fizikai eseménylánc. Most egy fontos lépés következik. Képzeljük el, hogy megpróbáljuk az anyag új elrendezését értelmezni aszerint, hogy az eredeti darab milyen információt hordozott. Mondjuk megszámoljuk az újonnan beégetett gyűrűket a fadarabon, és úgy értelmezzük azokat, mint egy bizonyos fa egy bizonyos időben mért életkorát, noha ezeket semmilyen fa növése sem okozta. És tegyük fel, hogy a gép elég körültekintően lett tervezve ahhoz, hogy az általa létrehozott új jelöléseknek értelme legyen – vagyis, hogy a világban valamiről információt hordozzanak. Képzeljük el például, hogy a gép leolvassa a rönk évgyűrűit, minden egyes évgyűrűnél egy jelet vés egy deszkába, továbbmegy egy kisebb rönkhöz, ami egy másik, ugyanakkor kivágott fa maradványa, leolvassa az évgyűrűket, és kicsiszol egy-egy jelet a deszkából minden egyes évgyűrűnél. Amikor a végén megszámoljuk a deszkán lévő jelek számát, megkapjuk az első fa életkorát a második fa ültetése időpontjában. Ez egy racionális gép lenne, amely igaz következtetésekre jutna igaz premisszákból – de nem valamiféle speciális anyag- vagy energiafajta miatt, és nem is azért, mert valamelyik része önmagában intelligens vagy racionális lenne. Közönséges fizikai események körültekintően kieszelt láncolatáról van csak szó, ahol a kiindulópont az anyag olyan elrendeződése, amely valamilyen információt hordoz. Racionális gépünk a szimbólumnak nevezett dolog két összetartozó tulajdonságának köszönheti racionalitását: annak, hogy a szimbólum információt hordoz, és annak, hogy okként szolgálhat. (Az évgyűrűk a fa életkorával korrelálnak, és képesek elnyelni a leolvasóberendezés pásztázó fényét.) Amikor az okozatok maguk is információt hordoznak, az egész rendszert információfeldolgozónak (avagy számítógépnek) nevezhetjük. Ez az egész talán teljesen megvalósíthatatlannak tűnhet. Mi a garancia arra, hogy bármely halom bigyó elrendezhető lesz úgy, hogy pontosan a megfelelő mintázatba szerveződve essen, lengjen vagy csillogjon, hogy amikor a hatásukat értelmezzük, annak értelme is legyen? (Vagy még pontosabban, hogy értelme legyen valamilyen előzetes,

érdekesnek vélt törvény vagy kapcsolat alapján; utólagosan minden kupac anyagnak adható valamilyen kiagyalt értelmezés.) Mennyire lehetünk bizonyosak abban, hogy egy bizonyos gép olyan jeleket fog vésni, amelyek valóban megfelelnek a világ valamilyen jelentést hordozó állapotának (mondjuk a fa életkorának egy másik fa ültetésének időpontjában, vagy a fa utódai átlagos életkorának, vagy bármi másnak), nem pedig értelmetlen mintákat, amelyek semminek sem felelnek meg? A garancia minderre Alan Turing matematikus munkájából származik. Turing egy olyan hipotetikus gépet szerkesztett, amelynek bemeneti és kimeneti szimbólumai töméntelen lehetséges értelmezés bármelyike alapján megfeleltethetők egymásnak, az adott gép részleteitől függően. A géphez tartozik egy négyzetekre osztott szalag, amelynek négyzeteiből egy író/olvasó fej olvashatja le az ott lévő szimbólumot, írhat oda másikat, és mozgathatja a szalagot mindkét irányba; egy mutató, amely a gépen lévő, rögzített számú rovátkák egyikére mutathat; és mechanikai reflexek egy készlete. Mindegyik reflexet az éppen beolvasott szimbólum és a mutató pillanatnyi állása indítja be, ami aztán egy szimbólumot ír a szalagra, mozgatja a szalagot, és/vagy áthelyezi a mutatót. A gép annyi szalagot használhat, amennyire csak szüksége van. Ezt a készüléket nevezik Turing-gépnek.74 Mire képes ez az egyszerű gép? Beolvashat például számokat vagy számok halmazát jelentő szimbólumokat, és kiírhat további számokat jelentő szimbólumokat, amelyek bármely olyan matematikai függvénynek a bemeneten számolt értékei lehetnek, amely lépésenkénti műveletekkel megoldható (összeadással, szorzással, hatványozással, tényezőkre bontással stb. – nem vagyok nagyon precíz, mert Turing felfedezésének a fontosságára akarok rámutatni, a technikai részletek sorolása nélkül). Bármilyen alkalmas logikai rendszer szabályait alkalmazhatja, hogy igaz állításokat vezessen le más igaz állításokból. Bármely nyelvtan szabályait felhasználhatja, hogy helyes mondatokat alkosson az adott nyelven. A Turing-gépek, a matematikai függvények, a logikák és nyelvtanok közötti ekvivalencia felismerése vezette Alonzo Church logikust annak a sejtésnek a megfogalmazására, hogy bármely olyan jól meghatározott eljárás, műveletsor, amely egy probléma megoldását garantáltan képes véges időn belül kiadni (azaz bármely algoritmus), végrehajtatható egy Turing-géppel. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy amilyen mértékben a világ lépésenkénti műveletekkel megoldható matematikai egyenleteknek engedelmeskedik, olyan mértékben építhető a világot szimuláló és abban előrejelzéseket tevő gép. Amilyen mértékben a racionális gondolkodás megfelel a logika szabályainak, olyan mértékben építhető olyan gép, amelynek racionális gondolatai vannak. Amilyen mértékben megragadható egy nyelv a nyelvtani szabályok egy készletével, olyan mértékben építhető nyelvtanilag helyes mondatokat alkotó gép. És amilyen mértékben áll a gondolkodás bármilyen, jól meghatározott szabálykészletek alkalmazásából, olyan mértékben építhető olyan gép, amely – egy bizonyos értelemben – gondolkodik. Turing kimutatta, hogy építhetők, sőt könnyen építhetők racionális gépek – olyan gépek, amelyek a szimbólumok fizikai tulajdonságait használják arra, hogy olyan új szimbólumokat adjanak ki, amelyeknek valamilyen értelmük van. Joseph Weizenbaum 749.

Turing-gép: Moore, 1964.

számítógéptudós egyszer megmutatta, hogyan lehet ilyen gépet építeni egy dobókockából, néhány kavicsból és egy tekercs vécépapírból. Sőt még csak arra sincs szükség, hogy sok ilyen gépünk legyen raktáron; egy, amelyik összead, egy másik, amelyik gyököt von, egy harmadik, amelyik angol mondatokat gyárt, stb. Van egy olyan Turing-gép, amelyet univerzális Turing-gépnek neveznek, és amely a szalagján beképes olvasni bármely másik Turing-gép leírását, és aztán képes azt a gépet utánozni. Vagyis egyetlen gép beprogramozható arra, hogy bármit megcsináljon, amire egy szabálykészlet képes lehet. Azt jelenti-e ez, hogy az emberi agy egy Turing-gép? Semmi esetre sem. Turinggépek sehol sem működnek, a fejünkben meg végképp nem. A gyakorlatban túlságosan is hasznavehetetlenek: ügyetlenek, nehéz őket programozni, túl nagyok, túl lassúak. De mindez lényegtelen. Turing csupán azt akarta bebizonyítani, hogy van olyan szerkezet, amely intelligens szimbólumfeldolgozóként képes működni. Felfedezése után rövidesen sokkal alkalmasabb szimbólumfeldolgozók születtek, melyekből később IBM és Univac nagygépek, még később pedig Macintosh és PC kisszámítógépek váltak. De ezek mindegyike egyenértékű az univerzális Turing-géppel. Ha a mérettől és a sebességtől eltekintünk, és annyi memóriát biztosítunk nekik, amennyit csak igényelnek, mindegyik beprogramozható, hogy azonos kimeneti szimbólumokat adjon azonos bemeneti szimbólumokra. További szimbólumfeldolgozókat indítványoztak az emberi elme modelljeiként. Ezeket a modelleket gyakran közönséges számítógépeken szimulálják, de ez csak az egyszerűség kedvéért van így. A számítógépet először arra programozzák, hogy úgy működjön, mintha a feltételezett elme-gép lenne, hasonlóképpen ahhoz, ahogy egy Macintosh is beprogramozható, hogy PC-nek tettesse magát. Csak ezt a virtuális mentális gépet vesszük komolyan, az azt tettető szilíciumcsipet nem. Ezután a program, amely valamiféle gondolkodást (problémamegoldást, mondatmegértést) kíván modellezni, ezen a virtuális mentális gépen fut. És ezzel az emberi intelligencia magyarázatának új módja született. *

Hadd mutassam meg, hogyan működik e modellek egyike. Egy olyan korban, amikor a számítógépek annyira bonyolultak, hogy a laikus számára szinte ugyanolyan érthetetlenek, mint az emberi elme, megvilágosodást jelenthet a komputáció egy példáját lelassítva megfigyelni. Csak ekkor képes az ember megérteni, hogy hogyan lehetséges egyszerű eszközök összeszerelésével valódi intelligenciát mutató szimbólumfeldolgozót készíteni. Egy bukdácsoló Turing-gép nem túl jó reklám annak az elméletnek, miszerint az elme egy számítógép, úgyhogy egy olyan modellt használok, amely legalább halványan emlékeztet mentális számítógépünk működésére. Megmutatom, hogyan old meg egy olyan mindennapi problémát (rokoni kapcsolatok kiszámítása), amely elég bonyolult ahhoz, hogy gépi megoldása elismerést váltson ki. Az alkalmazott modell egy úgynevezett produkciós rendszer. Ezzel kiküszöböljük a kereskedelmi számítógépek leginkább biológiaellenes jellemzőjét, a programozási

lépések rendezett sorát, melyet a gép ostobán követ, egyik utasítást a másik után hajtva végre. Egy produkciós rendszer memóriatárból és reflexek készletéből áll. A reflexeket gyakran „démon”-oknak nevezik, mivel ezek egyszerű, független lények, amelyek csak arra várnak, hogy mikor léphetnek akcióba. A memória olyasmi, mint egy faliújság, amelyre üzeneteket tűznek ki. Minden egyes démon egy-egy térdreflex, amely arra vár, hogy egy bizonyos üzenet megjelenjen a faliújságon, és akkor arra saját üzenete feltűzésével válaszol. A démonok együttesen teszik ki a programot. Mindegyikük működését a memóriában megjelenő üzenetek indítják be, és mindegyik saját üzeneteket küld, amelyek viszont további démonokat késztetnek válaszra, és így tovább, amíg a memóriában tárolt információ úgy nem módosul, hogy végül az adott bemeneti szimbólumhoz tartozó helyes kimenetet tartalmazza. Egyes démonok érzékszervekhez kapcsolódnak, így azokat a külvilágból származó, nem pedig a memóriában tárolt információk kapcsolják be. Más démonok viszont végtagokhoz kötődnek, és a memóriába küldött üzenetek helyett a végtagok mozgatásával válaszolnak.75 Tegyük fel, hogy hosszú távú memóriánk tartalmazza a közvetlen család és a körülöttünk élő emberek ismeretét. Ennek a tudásnak a tartalma olyan kijelentések egy sorozata, mint hogy „Aladár András apja”. Az elme komputációs elmélete szerint ez az információ szimbólumokban testesül meg, tehát olyan fizikai jegyek összességében, amelyek a világnak kijelentésekben megfogalmazott állapotával korrelálnak. Azzal a népszerű félreértéssel ellentétben, hogy mi, emberek anyanyelvünkön gondolkodunk, ezek a szimbólumok nem lehetnek angol (vagy más természetes nyelvű) szavak vagy mondatok. Ahogy A nyelvi ösztön című könyvemben kifejtettem, az angol vagy japán, vagy bármely más beszélt nyelv mondatai a türelmetlen, intelligens, társas lények közötti vokális kommunikáció célját szolgálják. Ezek a mondatok azáltal tömörek, hogy kihagynak minden olyan információt, amelyet a hallgató fejben kitölthet a kontextus ismeretében. Ezzel szemben a „gondolkodás nyelve”, amelyben a tudás megfogalmazódik, nem bízhat semmit a képzeletre, minthogy az maga a képzelet. A másik probléma azzal az elképzeléssel kapcsolatban, hogy a természetes nyelvek lennének a tudás közegei, az, hogy a természetes nyelvek mondatai többértelműek lehetnek. A cikk az újságban, melynek címe az, hogy „Hatékonyabban kell a magyar költőket tanítani”, ugyanúgy szólhat a poétaképzés, mint az irodalomoktatás problémáiról. Ha azonban a szavak egy adott sorozata két különböző jelentésnek felelhet meg az elme tartományában, az elmebeli jelentések nem lehetnek természetes nyelvi szósorozatok. Végül pedig, a beszélt nyelv tele van névelőkkel, elöljárókkal, toldalékokkal és egyéb nyelvtani állványozó anyagokkal. Ezek ahhoz szükségesek, hogy az információt az egyik fejből a másikba juttassuk egy lassú csatornán, a száj és a fül közvetítésével, de szükségtelenek a fejen belül, ahol az információ közvetlenül továbbítható vastag idegkötegeken. Az ismeretrendszerünkben lévő állítások tehát nem angol vagy más természetes nyelvű mondatok, hanem a gondolkodás egy gazdagabb nyelvén lejegyzett kijelentések, melyet, minthogy a mentális világhoz tartozik, 7510.

1993.

Produkciós rendszerek: Newell-Simon, 1972, 1981; Newell, 1990; Anderson, 1983,

nevezzünk „mentaléz”76 nyelvnek. Példánkban a mentaléz családi kapcsolatokat leíró része kétféle állítást képes tenni. Az első példája az Aladár-apa-András: egy név, egy közvetlen rokonsági fok és még egy név (Aladár András apja). A második példája az Aladár-férfi: egy név és egy nem (Aladár hímnemű lény). Ne zavarjon meg minket, hogy magyar szavakat használunk e mentaléz állítások leírásában; ez csak az olvasót van hivatva segíteni abban, hogy fejben tarthassa a szimbólumok jelentését. A gép számára ezek csak a jelek különböző elrendezései. Amennyiben következetesen használjuk ezeket az emberek jelölésére (tehát az Aladárhoz használt szimbólumot használjuk mindig Aladárhoz, és sohasem alkalmazzuk másra), és következetes rendszerben alkalmazzuk azokat (hogy megőrizzék az információt arról, hogy ki kinek az apja), bármilyen típusú jelek bármilyen elrendezései lehetnek. Lehetnek vonalkódok, amiket egy leolvasó ismer fel, lehetnek kulcslukak, amelyekbe csak bizonyos kulcsok illenek, vagy lehetnek formák, amelyek csak egy bizonyos mintába illeszthetők bele. Egy kereskedelemben kapható számítógépben ezek a szimbólumok szilíciumelemek töltésmintái, az agyban pedig idegsejtcsoportok aktivitásai lennének. A lényeg az, hogy a gép nem úgy értelmezi ezeket, ahogy azt mi, emberek tesszük; a gép egyes elemei a szimbólumok alakjára érzékenyek, és azokra válaszként csinálnak valamit, pontosan úgy, ahogy a rágógumi-automata a pénzérme alakjára és súlyára válaszolva kidob egy rágógumit. A most következő példával megkísérlem a komputációt övező misztikus ködöt eloszlatni, hogy megmutassam, hogyan is működik a trükk. Hogy megvilágítsam a trükk általam adott magyarázatát – miszerint a szimbólumok egyrészt fogalmakat jelölnek, másrészt mechanikailag okoznak további eseményeket –, produkciós rendszerünk aktivitását végigtekintve minden egyes dolgot kétféleképpen jellemzek: fogalmilag, a probléma tartalmának és az azt megoldó logikának a jellemzésével, és mechanikailag, a rendszer puszta érzékelő- és jelzőmozgásainak ismertetésével. A rendszer azért intelligens, mert e kettő pontosan megfelel egymásnak – a gondolat a jelnek, a logikai lépés a mozgásnak. Nevezzük a rendszer memóriájának a családi kapcsolatokról szóló feljegyzéseket tartalmazó részét Hosszú Távú Emlékezetnek. A memória egy másik része a Rövid Távú Emlékezet, az a firkapapír, amin a számításokat végzi. A Rövid Távú Emlékezet egyik része a célok számára van fenntartva; ez tartalmazza azokat a kérdéseket, amelyekre a rendszer „megpróbál” válaszolni. A rendszer azt szeretné megtudni, hogy Géza a nagybácsija-e. Kezdetként tehát a memória így néz ki: Hosszú Távú Emlékezet Artúr-szülő-Én Artúr-férfi Borbála-szülő-Én Borbála-nő Cecilia-testvér-Én Cecília-nő Dezső-testvér-Én 76* A szingaléz mintájára. – A ford.

Rövid Távú Emlékezet Cél Géza-nagybácsi-Én?

Dezső-férfi Ede-testvér-Artúr Ede-férfi Flóra-testvér-Artúr Flóra-nő Géza-testvér-Borbála Géza-férfi

Fogalmilag a célunk az, hogy egy kérdésre találjunk választ; a válasz igenlő, ha az általa tartalmazott tény igaz. Mechanikailag a rendszernek azt kell meghatároznia, hogy van-e a Cél oszlopban a kérdőjel előtt lévő jelsorozattal azonos jelsorozat valahol a memóriában. Az ilyen kikeresős kérdések megválaszolásához tervezett egyik démon azonos jeleket keresve letapogatja a Cél és a Hosszú Távú Emlékezet oszlopát. Ha talál egyező jelsorozatokat, egy olyan jelet tesz a kérdés mellé, melynek jelentése az, hogy a kérdés igenlőleg lett megválaszolva. Az egyszerűség kedvéért legyen ez a jel: Igen. HA:

Cél = bla-bla-bla? Hosszú Távú Emlékezet = bla-bla-bla AKKORJELÖL CÉL Igen

Fogalmi szempontból a rendszer azzal a problémával néz szembe, hogy explicit módon nem tudja, hogy ki kinek a nagybácsija; ez az ismeret implicit módon rejlik abban, amit egyébként tud. Ugyanez mechanikailag úgy hangzik, hogy a Hosszú Távú Emlékezetben nincs nagybácsi jel, csak szülő és testvér jelek vannak. Fogalmilag a „nagybácsiság” ismeretét a „szülőség” és a „testvérség” ismeretéből kell levezetnünk. Mechanikai szempontból egy olyan démonra van szükségünk, amely a nagybácsi jelet teszi olyan szimbólumok közé, amelyet a megfelelő szülő és testvér állításoknál talál. Fogalmilag meg kell találjuk szüleinket, azonosítanunk kell azok testvéreit, majd ki kell választani közülük a férfiakat. Mechanikailag a következő démonra van szükségünk, amely új üzeneteket helyez el a Cél oszlopban, hogy a megfelelő kereséseket beindítsa: HA: Cél = Q-nagybácsi-P? AKKOR: ÍR CÉL Keres szülő-P Keres testvér-szülő Elválaszt nagybácsi/nagynéni

Ezt a démont a Cél oszlopban lévő nagybácsi jel készteti válaszra. A Cél oszlopunkban valóban van most ilyen jel, úgyhogy a démon munkához lát, és új jeleket helyez el az oszlopban:

Hosszú Távú Emlékezet

Rövid Távú Emlékezet

Artúr-szülő-Én Artúr-férfi Borbála-szülő-Én szülő Borbála-nő Cecilia-testvér-Én nagybácsi/nagynéni Cecilia-nő Dezső-testvér-Én Dezső-férfi Ede-testvér-Artúr Ede-férfi Flóra-testvér-Artúr Flóra-nő Géza-testvér-Borbála Géza-férfi

Cél Géza-nagybácsi-Én? Keres szülő-Én Keres testvér-

Elválaszt

Egy olyan eszközünk is kell legyen – egy másik démon vagy egy külön egység ezen a démonon belül –, amelyik a P-kkel és Q-kkal törődik, azaz a P címkét az adott névcímkékkel (Én, Artúr, Géza stb.) helyettesíti. Az egyszerűség kedvéért ezekkel a részletekkel itt nem foglalkozom. Az új Cél-előírások további szunnyadó démonokat sarkallnak munkára. Ezek egyike (fogalmilag] kikeresi a rendszer szüleit úgy, hogy (mechanikailag) kimásolja a szülők neveit tartalmazó kijelentéseket a Rövid Távú Emlékezetbe (hacsak persze azok már nincsenek amúgy is ott; ez a megkötés megakadályozza, hogy a démon bűvészinas módjára esztelenül készítsen másolatokat egymás után): HA: Cél = Keres szülő-P Hosszú Távú Emlékezet = X-szülő-P Rövid Távú Emlékezet ≠ X-szülő-P AKKOR: MÁSOL Rövid Távú Emlékezet X-szülő-P TÖRÖL CÉL

A faliújság most így néz ki: Hosszú Távú Emlékezet Artúr-szülő-Én Artúr-férfi Borbála-szülő-Én Borbála-nő Cecilia-testvér-Én Cecilia-nő

Rövid Távú Emlékezet Cél Artúr-szülő-Én Géza-nagybácsi-Én? Borbála-szülő-Én Keres testvér-szülő Elválaszt nagybácsi/nagynéni

Dezső-testvér-Én Dezső-férfi Ede-testvér-Artúr Ede-férfi Flóra-testvér-Artúr Flóra-nő Géza-testvér-Borbála Géza-férfi

Most, hogy ismerjük a szülőket, kikereshetjük a szülők testvéreit. Mechanikailag ez azt jelenti, hogy most, hogy a szülőket tartalmazó állítások a Rövid Távú Emlékezetben vannak, az a démon lendülhet akcióba, amely a szülők testvéreit tartalmazó állításokat másolja oda: HA:

Cél = Keres testvér-szülő Rövid Távú Emlékezet = X-szülő-Y Hosszú Távú Emlékezet = Z-testvér-X Rövid Távú Emlékezet ≠ Z-testvér-X AKKOR: MÁSOL Rövid Távú Emlékezet Z-testvér-X TÖRÖL CÉL

Itt az eredmény: Hosszú Távú Emlékezet Artúr-szülő-Én Artúr-férfi Borbála-szülő-Én Borbála-nő Cecília-testvér-Én Cecília-nő Dezső-testvér-Én Dezső-férfi Ede-testvér-Artúr Ede-férfi Flóra-testvér-Artúr Flóra-nő Géza-testvér-Borbála Géza-férfi

Rövid Távú Emlékezet Cél Artúr-szülő-Én Géza-nagybácsi-Én? Borbála-szülő-Én Elválaszt Ede-testvér-Artúr nagybácsi/nagynéni Flóra-testvér-Artúr Géza-testvér-Borbála

A nagybácsikat és nagynéniket eddig nem különböztettük meg. Elválasztásukhoz ki kell keresni közülük a férfiakat. Mechanikailag a rendszernek meg kell néznie, melyik szimbólum található meg a Hosszú Távú Emlékezetben a férfi jel társaságában. Itt van az a démon, amely ezt elvégzi: HA: Cél = Elválaszt nagybácsi/nagynéni

Rövid Távú Emlékezet = X-szülő-Y Hosszú Távú Emlékezet = Z-testvér-X Hosszú Távú Emlékezet = Z-férfi AKKOR: ÍR Hosszú Távú Emlékezet Z-nagybácsi-Y TÖRÖL CÉL

Ez az a démon, amely legközvetlenebbül testesíti meg a rendszer tudását a „nagybácsi” jelentéséről: a nagybácsi a szülő férfi testvére. A nagybácsiságról szóló állítást a Hosszú Távú Emlékezetbe helyezi, nem pedig a Rövid Távúba, mert az olyan ismeretet képvisel, amely állandóan igaz: Hosszú Távú Emlékezet Ede-nagybácsi-Én Géza-nagybácsi-Én Artúr-szülő-Én Artúr-férfi Borbála-szülő-Én Borbála-nő Cecília-testvér-Én Cecília-nő Dezső-testvér-Én Dezső-férfi Ede-testvér-Artúr Ede-férfi Flóra-testvér-Artúr Flóra-nő Géza-testvér-Borbála Géza-férfi

Rövid Távú Emlékezet Cél Artúr-szülő-Én Géza-nagybácsi-Én? Borbála-szülő-Én Elválaszt Ede-testvér-Artúr nagybácsi/nagynéni Flóra-testvér-Artúr Géza-testvér-Borbála

Fogalmilag éppen levezettük azt a tényt, amire kíváncsiak voltunk. Mechanikailag egy a Cél oszlopban található jelsorozattal pontosan megegyező jelsorozatot hoztunk létre a Hosszú Távú Emlékezetben. A legelsőként említett démon erre egy olyan jelzést tesz, amely jelzi, hogy a probléma meg van oldva: Hosszú Távú Emlékezet Rövid Távú Emlékezet Cél Ede-nagybácsi-Én Artúr-szülő-Én Géza-nagybácsi-Én? Géza-nagybácsi-Én Borbála-szülő-Én IGEN Artúr-szülő-Én Ede-testvér-Artúr Artúr-férfi Flóra-testvér-Artúr Borbála-szülő-Én Géza-testvér-Borbála Borbála-nő Cecília-testvér-Én Cecília-nő Dezső-testvér-Én Dezső-férfi Ede-testvér-Artúr

Ede-férfi Flóra-testvér-Artúr Flóra-nő Géza-testvér-Borbála Géza-férfi

Mit értünk el? Egy olyan rendszert alkottunk élettelen rágógumiautomataalkatrészekből, amely valami halványan elmeszerű dolgot végzett el: egy olyan állítás igazságát következtette ki, amellyel korábban még nem találkozott. Bizonyos szülők és testvérek képzeteiből és a nagybácsiság jelentésének ismeretéből igaz képzeteket alkotott bizonyos nagybácsikról. A trükk, ismétlem, szimbólumok feldolgozásában rejlett – olyan anyagdarabok felhasználásában, amelyek egyszerre reprezentációs és oksági természetűek, azaz információt hordoznak valamiről, miközben maguk is egy fizikai eseményláncolat részei. Ezek az események azért alkotnak végeredményben komputációt, mert a gép úgy lett fabrikálva, hogy ha az azt mozgásba hozó szimbólumok értelmezése igaz állítást hordoz, akkor a gép által létrehozott szimbólumok is igaz állítások lesznek. Az elme komputációs elmélete az a hipotézis, hogy az intelligencia ebben az értelemben komputáció. Az „ebben az értelemben” tágan értendő, és így megszabadulhatunk a komputáció más meghatározásai által cipelt koloncoktól. Nem kell például feltételeznünk, hogy a komputáció diszkrét lépések egymásutánjából épül fel, hogy a szimbólumok vagy teljesen jelen vannak, vagy egyáltalán nem (vagyis lehetnek erősebbek és gyengébbek, aktívabbak és kevésbé aktívak), hogy a helyes válasz véges időn belül garantáltan megkerül, vagy hogy az állítások igazságértéke csak „abszolút igaz” vagy „abszolút hamis” lehet, és nem lehet valószínűség vagy a bizonyosság mértéke. A komputációs elmélet tehát akár egy olyan alternatív típusú számítógép lehetőségét is felöleli, amelynek elemei olyan mértékig aktívak, amilyen mértékig valószínű bizonyos állítások igazsága vagy hamissága, és amelyben az aktivitásszintek folytonosan változnak, hogy új és közelítő értékű valószínűségeket rögzíthessenek. (Látni fogjuk, hogy talán az agy is így működik.) A fő gondolat az, hogy a kérdésre, hogy „Mitől lesz egy rendszer okos?”, a válasz nem abban az anyagban van, amiből az készült, nem is abban az energiában, amely keresztülfolyik rajta, hanem abban, hogy mit képviselnek a gép egyes részei, és hogy hogyan tükrözi belső változásainak mintázata az igazságmegőrző viszonyokat (amelyekbe a probabilisztikus és „életlen” igazságok is beleértendők).77

Természetes komputáció Miért gondolom, hogy el kell fogadjuk az elme komputációs elméletét? Azért, mert a filozófia évezredes problémáit oldotta meg, mert útjára indította a számítógépes forradalmat, mert fontos kérdéseket állított az idegtudomány elé, és mert a pszichológia számára egy csodálatosan gyümölcsöző kutatási programot kínált. Gondolkodók nemzedékei törték fejüket azon a problémán, hogy hogyan lép kölcsönhatásba az anyag és a lélek. Ahogy Jerry Fodor fogalmazta: „Az önsajnálat könnyekre fakaszthat valakit, de egy hagyma is.” Hogyan tükrözik a körülöttünk lévő világot kézzel nem fogható vélekedéseink, vágyaink, képzeteink, terveink és céljaink, és hogyan kezdeményezik cselekedeteinket, amelyekkel viszont mi alakítjuk a 7711. A komputáció

tág definíciója: Fodor-Pylyshyn, 1988; Fodor, 1994.

világot? Descartes-ot a későbbi századok tudósai nevetség tárgyává tették (igazságtalanul), mert azt állította, hogy az anyag és a szellem különböző jellegű dolgok, amelyek az agy egy bizonyos részében, a tobozmirigyben lépnek kölcsönhatásba. Gilbert Ryle filozófus ezt a gondolatot úgy gúnyolta, hogy a „Szellem a gépben” doktrínájának nevezte. (A kifejezést később Arthur Koestler író és Stephen Kosslyn pszichológus is átvették könyveik címében, és a The Police rockegyüttes is megjelentetett egy hasonló című albumot.) Ryle és más filozófusok szerint az olyan mentalisztikus fogalmak, mint „vélekedés”, „vágy” és „képzet”, nem hordoznak jelentést, hanem a nyelvi kifejezések felületes értelmezéséből származnak, mintha például a „Péter érdekében” kifejezést hallván valaki Pétertől kérné az érdekét, hogy belenézhessen. Szeretetre méltó behaviorista pszichológusok azt állították, hogy ezek a láthatatlan entitások ugyanolyan tudománytalan dolgok, mint a Fogtündér (aki elviszi a kihulló tejfogakat), és megpróbálták száműzni azokat a pszichológia szótárából.78 És akkor jöttek a számítógépek: tündérmentes, teljesen lélektelen fémdobozok, amelyeket nem lehetett a mentalisztikus tabuszavak teljes lexikonja nélkül megmagyarázni. „Miért nem nyomtat a számítógépem? – Mert a program nem tudja, hogy a mátrixnyomtatót lézerprinterre cserélted. Még mindig azt hiszi, hogy a mátrixnyomtatóhoz beszél, és próbálgatja kinyomtatni az anyagot, arra kérve a printert, hogy nyugtázza az üzenetét. De a printer nem érti az üzenetet. Nem vesz róla tudomást, mert elvárja, hogy az üzenet % jellel kezdődjön. A program nem hajlandó feladni a vezérlést, amíg a printert faggatja, szóval fel kell hívjad magadra a monitor figyelmét, hogy a vezérlést kiragadhasd a program kezéből. Amint a program megtudja, hogy milyen printer van hozzá kapcsolva, képesek lesznek kommunikálni.” Minél összetettebb a rendszer, és minél nagyobb szakértő a felhasználó, párbeszédjük annál inkább úgy hangzik, mint egy szappanopera cselekménye. A behaviorista filozófusok szerint mindez csak szabados beszéd. A gépek valójában nem értenek meg semmit, és nem is próbálnak csinálni semmit, mondják; a megfigyelők csak nem válogatják meg szavaikat, és ezért annak a veszélynek teszik ki magukat, hogy súlyos fogalmi tévedésbe esnek. Mi a probléma ezzel a magyarázattal? A filozófusok vádolják a számítógéptudósokat homályos gondolkodással? A számítógépnél nincs a világegyetemben a pontossághoz és az egyértelműséghez szőrszálhasogatóbban, aprólékoskodóbban, makacsabban és könyörtelenebbül ragaszkodó lény. A vádból azt gondolnánk, hogy a megzavarodott számítógéptudósok azok, akik a filozófusokhoz fordulnak, amikor egy számítógép felmondja a szolgálatot, és nem fordítva. Jobb magyarázatot kínál az, hogy a komputációnak végül is sikerült a mentalisztikus fogalmakat demisztifikálnia. A vélekedések emlékezetbeli feljegyzések, a vágyak célok feljegyzései, a gondolkodás komputáció, az észleletek érzékelők által keltett feljegyzések, a próbálkozás pedig egy cél által beindított végrehajtó művelet. (Hallom az ellenvetést, hogy mi, emberek érzünk is valamit, amikor vélekedéseink, vágyaink vagy észleleteink vannak, míg egy puszta feljegyzés nem tud ilyen érzéseket létrehozni. Így van. De próbáljuk meg elválasztani az intelligencia 7812.

Szellem a gépben: Ryle, 1999; Kosslyn, 1983.

magyarázatát a tudatos érzések problémájától. Mindeddig csak az intelligenciát magyaráztam; a tudatra a fejezet későbbi részében kerítek sort.) Az elme komputációs elmélete a hírhedt homunculusokat is rehabilitálja most és mindörökre. A gondolatok reprezentációs jellegével szembeni hagyományos ellenvetés az (ami különösen a rigorózusnak látszani akaró tudósok körében népszerű), hogy a reprezentáció egy kis embert igényelne a fejben, aki a reprezentációt nézné, a kis ember fejében pedig egy még kisebb ember kellene legyen, és így tovább a végtelenségig. De megint csak a filozófust látjuk, amint a villamosmérnököt győzködi, hogy ha a mérnöknek igaza volna, számítógépében kis manók csordái kell legyenek. A homunculusok elkerülhetetlenek a számítógéptudományban. Az adatstruktúrákat olvasni, értelmezni, felismerni és módosítani kell, és az ezt végző szubrutinokat szégyentelenül „ágensek”-nek, „démonok”-nak, „felügyelők”-nek, „értelmezők”-nek és „végrehajtók”-nak nevezik. Miért nem vezet ez a homunculusnyelv végtelen regresszióhoz? Mert a belső reprezentációk nem a világ életszerű fényképei, és az azt „nézegető” homunculus nem az egész rendszer kicsinyített másolata, amelynek az egész rendszer intelligenciájára szüksége lenne. Az valóban semmit sem magyarázna meg. A reprezentáció ezzel szemben olyan szimbólumhalmaz, amely a világ valamilyen mozzanatának felel meg, és minden egyes homunculusnak csak néhány szimbólumra kell reagálnia jól körülírt módokon, ami sokkal könnyebb mutatvány, mint az, amit az egész rendszer végez. A rendszer intelligenciája a benne lakozó, egyáltalán nem intelligens démonok aktivitásából emelkedik ki. Ezt az először Jerry Fodor által 1968-ban felhozott érvet Daniel Dennett fogalmazta meg nagyon tömören: A homunculusok csak akkor mumusok, ha a velük magyarázott tehetség egészét másolják… Ha valaki elő tud hozakodni viszonylag tudatlan, szűk látókörű, vak homunculusok egy olyan csapatával vagy bizottságával, amely összességében értelmes viselkedést produkál, akkor ez előrelépés. A folyamatábrák általában homunculusok (kutatók, könyvtárosok, könyvelők, igazgatók) bizottságainak szervezeti grafikonjai; minden egyes doboz egy homunculust specifikál a funkció előírásával, anélkül hogy megmondaná, hogy hogyan teljesíti azt (lényegében azt mondja: tégy oda kis embert, hogy végezze el ezt a munkát). Ha ezután közelebbről belenézünk az egyes dobozokba, látni fogjuk, hogy a funkcióját mindegyikük úgy látja el, hogy egy másik folyamatábrával tovább osztja azt még kisebb, még ostobább homunculusokra. Ez a dobozokat a dobozokba taktika végül olyannyira ostoba homunculusokhoz vezet (csak arra kell emlékezzenek, hogy igennel vagy nemmel kell válaszoljanak, ha kérdezik őket), hogy azok, mondhatjuk, „gépekkel is helyettesíthetők”. Díszes homunculusainktól úgy szabadultunk meg, hogy hülyék hadseregeit szerveztük rendszerbe helyettük.79 *

Talán még mindig nem világos, hogy a számítógép belsejében a démonok által feljegyzett és kitörölt jelzések milyen értelemben képviselik, vagyis jelentik a világ dolgait. Ki dönti el, hogy ez a jel a gépben a világ ama darabjának felel meg? A 7913.

Ostoba homunculusok: Fodor, 1968b; Dennett, 1978d, 123-124. o.

számítógép esetében a válasz nyilvánvaló: mi döntjük el, mit jelentsenek a szimbólumok, mert mi készítjük a gépet. De kihez tartoznak az állítólag bennünk lévő szimbólumok jelentései? A filozófusok ezt a problémát az „intencionalitás” kérdésének nevezik, melyre két elterjedt válasz létezik. Az egyik szerint egy szimbólum az általa a világban jelölt dologhoz érzékszerveinken keresztül kötődik. Anyánk arca visszaveri a fényt, ami ingerli szemünket, ami viszont mintázatillesztő, és más áramköröket késztet munkára, ezek pedig feljegyzik az anya szimbólumot elménkbe. A másik válasz szerint az első szimbólum által beindított egyedi szimbólummanipulációs mintázat az első szimbólum jelentése és a további szimbólumok jelentései közötti egyedi mintázatot tükrözi. Ahogy például megállapodtunk, hogy az anya anyát, a nagybácsi nagybácsit stb. jelent, a démonok által alkotott új, ezekhez kapcsolódó rokonsági állítások rejtélyes módon újra és újra igaznak bizonyulnak. Borbála az anyám. Anya azért jelent „anyá”-t, mert az anyákkal kapcsolatos következtetésekben játszik szerepet. E két felfogást „oksági” és „következtetési szerep”-elméleteknek nevezik, és az egymással hadban álló filozófusok abban lelik örömüket, hogy badar gondolatkísérleteket ötölnek ki cáfolatukra. Oidipusz nem akarta feleségül venni anyját, mégis azt tette. Miért? Mert anyja a Iokaszté, és nem az anya szimbólumot aktiválta benne, és vágya úgy volt feljegyezve, hogy „Ha anya, akkor ne vedd feleségül.” A Iokaszté nevű nőnek (valójában Oidipusz anyjának) az oksági hatása teljesen irreleváns volt; csak az számított, hogy milyen következtetési szerepet játszottak a Iokaszté és az anya szimbólumok Oidipusz fejében. A villám belecsap egy mocsár közepén álló kiszáradt fába, és – csodák csodája – az olvadékból összeáll a pillanatnyi énem molekuláról molekulára pontos másolata (emlékeimet is beleértve). Ez a „Mocsárember” sosem találkozott anyámmal, a legtöbb ember mégis azt mondaná, hogy az ő anya gondolatai, amelyeket az én anyámról alkot, megegyeznek az enyéimmel. Ismét arra a következtetésre jutunk tehát, hogy a valami által okozottság nem szükséges ahhoz, hogy a szimbólum valamit jelentsen; a következtetésekben játszott szerepei elegendőek. Csakhogy! Tegyük fel, hogy egy sakkszámítógép információfeldolgozó lépéseinek egy sorozatáról kiderül, hogy a véletlenek hihetetlen összejátszása folytán azonos a hatnapos háború eseményeivel (fekete ló = Móse Dajan, bástya c7-re = az izraeli hadsereg elfoglalja a Golan-fennsíkot stb.). Ugyanolyan módon „szólna-e” ez a program a hatnapos háborúról, mint ahogy a sakkjátszmáról? Tegyük fel, hogy egy napon felfedezzük, hogy a macskák nem is állatok, hanem afféle életszerű robotok, melyeket a Marsról irányítanak. Minden olyan következtetés, amelyik a „Ha macska, akkor állat” szabályra alapozódott, használhatatlan lenne. A – macska mentális szimbólumának következtetésekben játszott szerepe a felismerhetetlenségig megváltozna. De a macska jelentése bizonyosan nem változna: továbbra is „macská”-t gondolnánk, amikor Félixet, a robotot látnánk lopakodni. Két pont az oksági elméletnek.80 Egy harmadik nézetet jól összegez a Saturday Night Live reklámparódiája: 8014.

Jelentés az elmében: Loewer-Rey, 1991; McGinn, 1989a; Block, 1986; Fodor, 1994; Dietrich, 1994.

Mindkettőjüknek igaza van – ez egyszerre padlóviasz és tortabevonó. Egy szimbólum oksági és következtetési szerepei együtt határozzák meg jelentését. (E nézet szerint Mocsárember gondolatai azért szólhatnának anyámról, mert jövőbeni oksági kapcsolatban áll vele: felismeri, ha találkozik vele.) Az oksági és következtetési szerepek általában együtt járnak, minthogy a természetes kiválasztódás észlelési rendszereinket és következtetési moduljainkat is olyanná alakította, hogy ebben a világban a legtöbb esetben pontosan működjenek. Nem minden filozófus fogadja el, hogy az okság meg a következtetési szerepek meg a természetes kiválasztódás elegendőek a „jelentés” fogalmának tökéletes megragadására minden világban. („Tegyük fel, hogy Mocsárembernek van egy egypetéjű ikertestvére egy másik bolygón…”) Hát ha így van, mondhatjuk, ennél nagyobb baja ne legyen a jelentés fogalmának. A jelentés csak egy olyan eszköz esetében értelmezhető, amelyet (egy mérnök vagy a természetes kiválasztódás) egy bizonyos fajta világban való működésre tervezett. Más világokban – a Marson, Mocsárföldön, a Twilight Zone-ban – minden tét érvénytelen. Akár kielégíti a filozófusokat, akár nem, az okság-és-következtetés elmélete megszünteti a titokzatosságát annak, hogy hogyan jelenthet egy elmében vagy egy gépben lakozó szimbólum valamit.81 *

A mesterséges intelligencia létezése, vagyis az emberi értelemre szabott feladatokat megoldó számítógépek jelenléte is azt jelzi, hogy az elme komputációs elmélete jó nyomon halad. Bármely áruházban vehetünk olyan számítógépet, amely embereket felülmúlva számol, tényeket tárol és idéz fel, rajzol, helyesírást ellenőriz, leveleket irányít, és nyomdai szedést végez. Jól felszerelt szoftverboltokban kaphatunk olyan programot, amely kiválóan sakkozik, amely felismeri a betűket és a pontosan kiejtett szavakat. A tehetősebbek olyan programot is vásárolhatnak, amely bizonyos témákban angolul válaszol, robotkarokat vezérelve hegeszt vagy fest, vagy az emberi szakértelemmel vetekszik olyan területeken, mint az értékpapírok közötti választás, betegségek diagnosztizálása, gyógyszerek rendelése vagy hibakeresés berendezések elromlásakor. 1996-ban a Deep Blue nevű számítógép megverte Garry Kaszparovot, a sakkvilágbajnokot egy játszmában, és még két további döntetlent is elért, mielőtt elvesztette a meccset, és csak idő kérdése, mire egy gép képes lesz egyenesen legyőzni a világbajnokot. Nincs ugyan Terminátor jellegű robot, de kisebb méretben természetes intelligenciára alapozó programok ezrei működnek a világon; sok közülük rejtve marad számítógépeinkben, autóinkban, televízióinkban. És a fejlődés folytatódik.82 Ezekre az apró sikerekre a „Mit tudnak hamarosan a gépek” / „Mit nem fognak soha tudni a gépek” kérdése körül zajló indulatos vita miatt kell rámutatni. 83 Az egyik 8115.

A jelentés biológiája: Millikan, 1984; Block, 1986; Pinker, 1995; Dennett, 1995; Field, 1977. 8216. Hétköznapi mesterséges intelligencia: Crevier, 1993; Hendler, 1994. 8317. Mire nem képesek a számítógépek: Dreyfus, 1979; Weizenbaum, 1976; Crevier, 1993.

oldal szerint a robotok hamarosan köztünk lesznek (mutatván, hogy az elme egy számítógép); a másik szerint ez soha nem fog megtörténni (mutatván, hogy nem az). A vita szinte egyenesen Christopher Cerf és Victor Navasky A szakértők mondják című könyvének lapjairól lépett elénk: A jól értesült emberek tudják, hogy a hangot lehetetlen dróton továbbítani, és még ha lehetséges volna is, annak sem volna gyakorlati haszna. - VEZÉRCIKK, THE BOSTON POST, 1865 Ötven év múlva… megszabadulunk attól a képtelenségtől, hogy egy egész csirkét felneveljünk azért, hogy a mellét vagy a szárnyát megegyük, és csak ezeket a részeket fogjuk termelni a megfelelő közegben. - WINSTON CHURCHILL, 1932

A levegőnél nehezebb repülő gépek nem létezhetnek. - LORD KELVIN, A TERMODINAMIKA ÉS AZ ELEKTROMOSSÁG ÚTTÖRŐJE, 1895 [1965-re] az országúti luxusautók valószínűleg 20 láb [6 méter] hosszúak lesznek, és gázturbinamotor, a sugárhajtású gépek motorjának kistestvére fogja őket hajtani. - LEOCHERNE, A THE RESEARCH INSTITUTE OF AMERICA SZERKESZTŐJE ÉS KIADÓJA, 1955 Az ember sosem éri el a Holdat, minden jövőbeni tudományos haladástól függetlenül. - LEE DEFOREST, A VÁKUUMCSŐ FELTALÁLÓJA, 1957 Az atommeghajtású porszívók tíz éven belül valószínűleg valósággá válnak. -ALEXLEWYT, PORSZÍVÓGYÁROS, 195584

A futurológia egyetlen kétségtelenül helyes jóslatot képes nyújtani: azt, hogy a ma futurológusai a jövőben ostobának fognak látszani. A mesterséges intelligencia végső eredményeit még nem ismerjük, de azok számos olyan gyakorlati kérdés megoldásától függnek, amelyekre csak menet közben derülhet fény. Az viszont vitathatatlan, hogy a számítógépek intelligensek lehetnek. A tudományos magyarázat és a technikai fejlődés csak lazán kötődik egymáshoz. Elég jól ismerjük már egy ideje mind a szívet, mind a csípőt, de míg a mesterséges csípőprotézisek mindennaposak, a mesterséges szívhez még közel sem vagyunk. Az elmélet és az alkalmazás között vezető út kelepcéit is figyelembe kell vennünk, amikor a számítógépek és az elme megértése érdekében a mesterséges intelligenciához fordulunk. Az elme számítógépekre alapozó kutatásának a megfelelő neve nem „mesterséges intelligencia”, hanem „természetes komputáció”. 85 * 8418. A 8519. A

szakértők mondják: Cerf-Navasky, 1984. „természetes komputáció” kifejezés Whitman Richards találmánya.

Az elme komputációs elmélete csendesen beette magát az idegtudományokba, az agy és az idegrendszer élettani kutatásaiba. A terület egyik szegletét sem hagyta érintetlenül az a gondolat, hogy az agy alapvető tevékenysége az információfeldolgozás. Az információfeldolgozás magyarázza, hogy miért érdekli jobban az idegtudósokat az idegsejt, mint a gliasejt, noha gliasejtek foglalják el az agy nagyobb részét. Az idegsejt axonja (hosszú kimeneti rostja) már molekuláris szinten is arra lett tervezve, hogy nagy pontossággal közvetítsen információt nagy távolságokra, és amikor az elektromos jel vegyi jellé változik a szinapszisnál (az idegsejtek találkozásánál), az információ fizikai alakja megváltozik, míg az információ maga változatlan marad. És látni fogjuk, hogy az idegsejtek dendritfája (a bemeneti rostok szövevényes tömege) a komputációt megalapozó alapvető logikai és statisztikai műveleteket képes végezni. Az idegtudomány nyelvét átjárják az olyan információelméleti fogalmak, mint a „jel”, a „kód”, a „reprezentáció”, a „transzformáció” és a „feldolgozás”.86 Még az idegtudományban feltehető kérdések körét is az információfeldolgozás fogalmai szabják meg. A retinán a kép fejjel lefelé van; hogyan láthatjuk akkor helyes irányban a világot? Ha a látókéreg az agy hátsó részén van, miért nem úgy érezzük, hogy a fejünk hátsó felében látunk? Hogyan lehetséges, hogy az amputált beteg fantomvégtagot érzékel ott, ahol a valódi végtag volt? Hogyan eredhet a zöld kocka érzéklete olyan idegsejtek működéséből, amelyek se nem zöldek, se nem kocka alakúak? Minden idegtudós tisztában van azzal, hogy ezek álkérdések, de miért? Azért, mert az agy olyan tulajdonságaival kapcsolatosak, amelyeknek semmi közük az információ továbbításához és feldolgozásához. *

Ha egy tudományos elmélet értéke annyi, amennyi tényt meg képes magyarázni, és amennyi felfedezést megihlet, az elme komputációs elméletének fő érdeme a pszichológia tudományára gyakorolt hatása. Skinner és a többi behaviorista kitartott amellett, hogy a mentális eseményekről szóló beszéd puszta spekuláció; a laboratóriumban és a terepen csak az inger-válasz kapcsolatok tanulmányozhatók. Mielőtt az 1950-es és hatvanas években a pszichológiába komputációs fogalmakat nem importált Newell és Simon, valamint George Miller és Donald Broadbent (a korszak kiemelkedő kísérleti pszichológusai), a pszichológia dögunalmas volt. A pszichológia tárgyához tartozott a fiziológiai pszichológia, vagyis a reflexek; az észlelés, vagyis a síphangok; a tanulás, vagyis a patkányok; az emlékezés, vagyis az értelmetlen szótagok; az intelligencia, vagyis az IQ; és a személyiség, vagyis a tesztek. Azóta a pszichológia behozta a laboratóriumba a világtörténelem legkiválóbb gondolkodóinak kérdéseit, és az elme minden területén olyan felfedezések ezrei születtek meg, amelyekről néhány évtizeddel ezelőtt még csak nem is álmodhattunk. Ezt a fellendülést a komputációs elmélet által kijelölt központi téma hozta: a mentális reprezentációk (az elme feljegyzéseiben használt szimbólumok) és az azokon működő folyamatok (a démonok) felfedezése. Platón szerint egy barlangba zárva élünk, és a 8620. Agyi

komputáció: Churchland-Sejnowski, 1992.

világot csak a falra vetülő árnyékokon keresztül ismerjük. A koponyánk képezi ezt a barlangot, és a mentális reprezentációk az árnyakat. Semmi mást nem ismerhetünk a világból, mint a belső reprezentációk által tartalmazott információkat. Vegyük példaként azt, hogy hogyan működnek a külső reprezentációk. Banki elszámolásom minden egyes betétet egyetlen összegként kezel. Ha egy alkalommal több csekket és némi készpénzt fizettem be, nem tudom az elszámolásból ellenőrizni, hogy egy bizonyos csekk köztük volt-e; ez az információ nincs benne a reprezentációban. Mi több, a reprezentáció formája szabja meg, hogy mit lehet abból könnyen kikövetkeztetni, mert az olyan ostoba homunculusok, amiket géppel is lehet helyettesíteni, csak a szimbólumokra és azok elrendezéseire érzékenyek. Számreprezentációnk például azért értékes, mert az összeadás a számokon néhány bemagolható művelettel elvégezhető; az összeadó táblázatból kell a megfelelő elemeket kikeresni és a megfelelő számjegyet továbbvinni a következő helyi értékre. A római számok azért nem maradtak fenn (címkék és díszítések kivételével), mert az összeadás művelete sokkal bonyolultabb velük, a szorzás és az osztás pedig szinte kivihetetlen. A pszichológiában mentális reprezentációk meghatározása kell legyen a rigorózus követelmény. Sok viselkedésmagyarázatnak amolyan mesés jellege van, mert a pszichológiai jelenségeket más, de ugyanolyan rejtelmes pszichológiai jelenségekkel magyarázzák. Miért okoz több gondot ennek a feladatnak a megoldása, mint amazé? Mert az első „nehezebb”. Miért általánosítanak emberek tényeket az egyik tárgyról a másikra? Mert a tárgyak „hasonlóak”. Miért veszik észre az emberek az egyik eseményt, és nem veszik észre a másikat? Mert az első esemény „szembeötlőbb”. Ezek a magyarázatok átverések. A nehézség, a hasonlóság és a szembeötlőség az elme jellemzői, vagyis az, amit meg kellene magyaráznunk. Egy számítógép nehezebben jegyzi meg a Piroska és a farkas lényegét, mint egy húsz számjegyből álló számot; mi viszont nehezebben jegyezzük meg a számot, mint a történetet. Két papírgalacsint hasonlónak látunk, noha alakjuk teljesen különböző lehet, viszont két ember arcát különbözőnek találjuk, noha alakjuk szinte azonos. A költöző madarak, amelyek éjszaka a csillagok állása alapján tájékozódnak, a csillagképek elhelyezkedését az éj különböző időpontjaiban eléggé szembeötlőnek találják, noha egy átlagos ember számára azok szinte észrevehetetlenek. De ha leszállunk a reprezentációk szintjére, ott egy sokkal szilárdabb fajta anyagot találunk, amely pontosan számlálható és összehasonlítható. Egy igazi pszichológiai elméletnek azt kell jósolnia, hogy a „nehéz” feladat által megkövetelt reprezentációk több szimbólumot tartalmaznak, vagy hosszabb démonláncot indítanak be, mint a „könnyű” feladat reprezentációi. Azt kell jósolja, hogy két „hasonló” dolog reprezentációja több azonos és kevesebb különböző szimbólumot tartalmaz, mint két „nem hasonló” dolog reprezentációja. A „szembeötlő” dolgoknak a környezetüktől különböző reprezentációjuk kell legyen, míg a „szembe nem ötlő” dolgok reprezentációja azonos a szomszédaiéval. A kognitív pszichológia az emberek beszámolóit, reakcióidőit és hibázásait méri, miközben azok emlékeznek, problémákat oldanak meg, tárgyakat ismernek fel, és tapasztalatokat általánosítanak, és ennek alapján próbálja meg kitapogatni az elme belső reprezentációit. A belső reprezentációk használata sokféleségének talán legárulkodóbb

jele az, ahogyan az emberek általánosítanak.87 Tegyük fel, hogy nem kis időbe kerül, amíg megtanuljuk egy új, cirkalmas betűtípus kiolvasását. Addig gyakoroljuk az olvasást néhány szón, amíg olyan gyorsan nem megy, mint bármely más betűtípussal. Ekkor egy olyan szóval kerülünk szembe, amely nem volt azok között, amelyekkel az olvasást gyakoroltuk – legyen mondjuk párduc. Meg kell-e újra tanuljuk, hogy ez a szó egy főnév? Hogy hogyan kell kimondani? Hogy egy állatot jelöl? Hogy hogyan néz ki az állat? Hogy tömege van, hogy lélegzik, és hogy szoptatja a kicsinyeit? Persze hogy nem. Ez a közönséges képességünk azonban sokat sejtet. A párduc szóról alkotott tudásunk nem lehetett közvetlenül hozzákapcsolva a szó nyomtatott betűinek alakjához. Ha így lett volna, akkor az új betűtípus bevezetésekor tudásunk nem kötődött volna az új betűkhöz, és elérhetetlen lett volna mindaddig, amíg az új kapcsolatokat meg nem tanuljuk. A valóságban tudásunk emlékezetünk egy pontjához, egy számértékéhez vagy egy címéhez kötődik, vagyis mentális szótárunk azon szócikkéhez, amely a párduc absztrakt szóhoz tartozik, és ez a szócikk semleges arra nézve, hogy hogyan is kell ezt a szót leírni és kiejteni. Amikor az új betűtípust tanuljuk, az ábécé betűihez tanulunk új képi ingereket, amelyek azután előhívják a már meglévő párduc szócikket, és minden, ami korábban ehhez a szóhoz kapcsolódott, azonnal hozzáférhetővé válik, anélkül hogy darabonként újra hozzá kellene kapcsolnunk minden eddigi ismeretünket a párduc szó nyomtatott képéhez. Ebből tudjuk, hogy elménk nem pusztán szavak nyomtatott képének másolatait, hanem szavak absztrakt szócikkeinek mentális reprezentációit tartalmazza. Az emberi megismerést az ilyen képességek és az ezek által sejtetett belső reprezentációk fémjelzik. Ha megtanuljuk, hogy a leopárd szó a párducnak egy másik megnevezése, minden olyan tényt, amely a párduc szóhoz kötődik, közvetlenül átvihetünk a leopárdra is, anélkül hogy új vezetékeket kellene egyenként az új szóhoz forrasztgatnunk. Természetesen csak a biológiai ismereteket vinnénk át; nem várnánk, hogy a leopárd szót úgy is kelljen kimondani, mint a párducot. Ez azt jelzi, hogy van egy olyan szintje a reprezentációnak, amely a szavak mögötti fogalmaknak felel meg, nem pedig csak a szavaknak. A párducokkal kapcsolatos tények ismeretei a fogalomhoz kapcsolódnak; a párduc és leopárd szavak ugyancsak a fogalomhoz kapcsolódnak; a pá-r-d-u-c írásmód és a szó kiejtése viszont csak a párduc szóhoz kapcsolódik. A betűtípustól indultunk felfelé; most haladjunk az ellenkező irányban, lefelé. Attól, hogy a betűtípust fehér papíron feketével nyomtatott betűkön tanultuk, nem kell újrakezdenünk a tanulást ahhoz, hogy piros papíron fehérrel nyomtatva is el tudjuk olvasni. Mindez a vizuális élek reprezentációjára világít rá. Bármely két különböző szín találkozása egy élt alkot; az élek tollvonásokat határoznak meg; és a tollvonások egy bizonyos elrendezése alkot egy karaktert (betűt vagy számot). A fogalmakhoz (mint a „párduc”] kötődő különféle reprezentációk egyetlen diagramban ábrázolhatók. Az ilyen diagramokat gyakran szemantikai hálózatnak, tudásreprezentációnak vagy propozicionális adatbázisnak nevezik.

8721.

Reprezentáció és általánosítás: Pylyshyn, 1984; Jackendoff, 1987; Fodor-Pylyshyn, 1988; Pinker, 1984a; Pinker-Prince, 1988.

Mindez csak töredéke annak a hatalmas multimédia-szótárnak, enciklopédiának és használatiutasítás-gyűjteménynek, amelyet fejünkben őrzünk. Ezek a rétegezett reprezentációk mindenhol megtalálhatók, az elme minden területén. Tegyük fel, hogy le kell írjuk a párduc szót tetszőleges betűtípussal, de bal kézzel (ha jobbkezesek vagyunk), vagy a lábujjunkkal a homokba, vagy a fogunk között tartott fényceruzával. Az írás elég randa, de felismerhető lenne. Talán gyakorolnunk kellene, hogy a mozgások gördülékenyebbek legyenek, de nem kellene újra megtanulnunk, hogy melyik betű milyen tollvonásokból áll, az ábécéről vagy a helyesírásról nem is beszélve. Íráskészségünket a mozgásvezérlés egy olyan reprezentációs szintjére kell átvigyük, amely mértani pályákat határoz meg, nem pedig azokat az izomösszehúzódásokat vagy végtagmozgásokat, amelyek a pályát létrehozzák. A mozgáspályát lényleges mozgássá az egyes szervekhez tartozó, alacsonyabb szintű vezérlőprogramok fordítják le. Vagy idézzük fel megint Sárit a fejezet korábbi részéből, aki az égő házból menekül ki. Az őt hajtó vágy a veszélytől való menekülés absztrakt reprezentációja formájában kell legyen megfogalmazva. Nem lehet „futás a füst elől” tartalmú, mert ugyanez a vágy a füsttől eltérő jelek által is kiváltható (néha viszont a füst se váltja ki), és Sári menekülése sokféle cselekvésben testet ölthet, nem csak futásban. Mégis, viselkedéses válasza akkor és ott elsőre összeállítódott. Sári tehát moduláris kell legyen: egy része veszélyt érzékel, egy másik a menekülés mellett dönt, egy harmadik pedig kiötli, hogyan meneküljön. Az emberi gondolkodás és cselekvés kimeríthetetlen repertoárját a mentaléz és más, hasonlóan alkotóelemekből felépülő reprezentációk kombinatorikája magyarázza. Csekély számú elemből és az azokat kombináló csekély számú szabályból rengeteg különböző reprezentáció alkotható, minthogy a lehetséges reprezentációk száma exponenciálisan növekszik az elemek számával. A nyelv az egyik kézenfekvő példa. Tegyük fel, hogy tíz szó közül választhatunk kezdőszót egy

mondathoz, tíz szó közül választhatunk másodikat (százféle kétszavas mondatkezdet), tíz szó közül választhatunk harmadikat (ezerféle háromszavas mondatkezdet), és így tovább. (A tízes szám ténylegesen éppen a nyelvtanilag és értelmileg elfogadható angol mondatok összeállításakor az egyes pontokon választható szavak számának mértani átlaga.) Ez a kis számtan megmutatja, hogy a húszszavas vagy rövidebb (nem szokatlanul hosszú) angol mondatok száma mintegy 1020: egy l-es, amit 20 nulla követ, azaz száztrillió, vagyis mintegy százszor annyi, mint ahány másodperc a világegyetem születése óta eltelt. A példát nem azért hoztam, hogy a nyelv mérhetetlen terjedelmével, hanem azért, hogy a gondolatok végtelenségével kápráztassam el az olvasót. A nyelv végül is nem halandzsa: minden mondat egy-egy gondolat kifejezője. (Nem léteznek igazán szinonim mondatok.) Vagyis a szavakban kifejezhetetlen gondolatokon túl mintegy száztrillió különböző, szavakban is kifejezhető gondolatot tehet magáévá elménk. 88 Az emberi tevékenység sok területén találkozhatunk kombinatorikusan elgondolható képletek roppant tömegével. A fiatal John Stuart Mill rémülten fedezte fel, hogy a hangjegyek számának és a zenedarabok gyakorlatilag kivihető hosszának a végessége azt jelentheti, hogy hamarosan kifogyunk az új dallamokból. Abban az időben, amikor Mill ezen siránkozott, Brahms, Csajkovszkij, Rahmanyinov és Sztravinszkij még meg sem született, nem is beszélve a ragtime, a dzsessz, a Broadway-musicalek, az electric blues, a countryzene, a rock and roll, a szamba, a reggae és a punk egész irányzatairól. Nem valószínű, hogy hamarosan kifogynánk a dallamokból, minthogy a zene is kombinatorikus: ha mondjuk egy dallam minden hangja átlagban 8 hangjegy közül választható, akkor van 64 hangjegypárunk, 512 három hangjegyes motívumunk, 4096 négy hangból álló dallamtöredékünk, és így tovább, kiszorozgathatjuk dallamok billióit és billióit.89 *

Annak egyik bizonyítékát, hogy az adatokat a fejünkben több különböző fajta reprezentációban őrizzük, az szolgáltatja, hogy milyen könnyedséggel vagyunk képesek ismereteink általánosítására. A mentális reprezentációk a pszichológusok laboratóriumaiban is kimutathatók. A pszichológusok ügyes technikákat fejlesztettek ki arra, hogy lefüleljék, amikor az elme az egyik reprezentációról a másikra vált. Ennek egyik érdekes demonstrációja Michael Posnertől és munkatársaitól származik. Az önként vállalkozó személyek egy képernyő előtt ülnek, amin betűpárok (például A A) rövid felvillanásait látják. Az a feladatuk, hogy nyomják meg a két gomb közül az egyiket, ha a két betű azonos, és a másikat, ha a két betű különböző (mondjuk A B). Néha mindkét betű kis- vagy nagybetű (A A vagy a a), azaz fizikailag is egyformák. Néha az egyik kisbetű, a másik pedig nagybetű (A a vagy a A), azaz az ábécé ugyanazon betűit jelölik, de fizikailag különbözők. Amikor a betűk fizikailag azonosak, az emberek pontosabban és gyorsabban nyomják meg a gombot, mint amikor fizikailag különbözőek, feltehetően azért, mert a betűk vizuális képét 8822. A 8923.

nyelv végtelensége: Pinker, 1994a; Miller, 1967. Mill a dallamokról: idézi Sowell, 1995.

dolgozzák fel, és egyszerű mértani összehasonlítást végeznek. Amikor az egyik betű A, a másik pedig a, akkor olyan alakba kell átalakítaniuk őket, amelyben megfeleltethetők egymásnak (azaz „az a betű”), és ez az átalakítás mintegy egytized másodperccel hosszabbítja meg a reakcióidőt. De ha előbb az egyik betű villan fel, és a másik csak másodpercekkel később követi, lényegtelen, hogy fizikailag azonosak-e vagy sem: az A-majd-A ugyanolyan lassú, mint az A-majd-a. A gyors mértani összehasonlítás már nem megy. Úgy tűnik, az elme a vizuális reprezentációt néhány másodperc alatt alfabetikussá alakítja, elvesztvén a benne rejlő mértani információt.90 Az ilyen laboratóriumi bűvészkedésekből kiderült, hogy az elme a reprezentáció legalább négy fő formáját alkalmazza. Az egyik a vizuális kép, ami olyan, mint egy sablon egy kétdimenziós mozaikkép alakjában. (A vizuális képzeletet a 4. fejezetben tárgyaljuk.) Egy további reprezentáció a fonológiai, a szótagok egyféle sorozata, melyet elménkben úgy játszunk le, mint egy végtelenített magnószalagot, miközben a megfelelő szájmozdulatokat tervezzük, és elképzeljük, hogyan hangzanának azok a szótagok. Ez a láncszerű reprezentáció fontos szerepet játszik a rövid távú emlékezetben, például amikor kinézünk egy telefonszámot, és azt magunkban ismételgetjük, éppen csak annyira, hogy tárcsázni tudjuk. A fonológiai rövid távú emlékezet 1-5 másodpercig marad fenn, és 4-7 „tömböt” képes tárolni. (A rövid távú emlékezetet nem hangokban, hanem „tömbök”-ben mérik, mivel minden egyes elem a hosszú távú emlékezet egy-egy sokkal nagyobb információtartalmú képletét, például egy mondatrész vagy egy mondat tartalmát címkézheti.) A harmadik reprezentációs forma a grammatikai reprezentáció: igék és főnevek, alanyok és állítmányok, szótövek és szógyökök, fonémák és szótagok, és mindez hierarchikus rendszerbe szerveződve. A nyelvi ösztön című könyvemben leírtam, hogy ezek a reprezentációk miképp határozzák meg, mi kerül egy mondatba, és hogy hogyan kommunikálnak és játszanak az emberek a nyelv segítségével. 91 A negyedik reprezentációs forma a mentaléz, a gondolkodás nyelve, amely fogalmi ismereteinket hordozza. Mire befejezzük egy könyv olvasását, szinte teljesen elfelejtjük az olvasott mondatok szerkezetét, betűtípusát és tipográfiáját. Amit kivonunk a szövegből, az a tartalom, azaz a lényeg. (Az emlékezeti tesztekben például az emberek magabiztosan „felismernek” olyan mondatokat, melyeket azelőtt sosem láttak, de amelyek általuk valóban látott mondatok parafrázisai.) A mentaléz az a közeg, amelyben a tartalom avagy a lényeg megragad; ennek darabjait használtam annak a produkciós rendszernek a faliújságján, amelyik nagybácsikat azonosított, valamint a legutóbbi ábra szemantikai hálózatának „ismeret” és „fogalmak” szintjein.92 A mentaléz továbbá az elme lingua francája is, minthogy összeköttetést teremt a különböző mentális modulok között, és lehetővé teszi, hogy szavakba öntsük, amit látunk, hogy elképzeljük, amit hallunk, hogy utasításokat hajtsunk végre, és így tovább. Ez az összeköttetés az agyban anatómiailag 9024.

Mentális reprezentáció a laboratóriumban: Posner, 1978. Többszörös reprezentáció: Anderson, 1983. Képzelet: Kosslyn, 1980, 1994; Pinker, 1984b, c. Rövid távú emlékezeti hurkok: Baddeley, 1986. Tömbök: Miller, 1956; NewelSimon, 1972. Nyelvtan a fejben: Chomsky, 1991; Jackendoff, 1987, 1994; Pinker, 1994. 9226. Mentaléz: Anderson-Bower, 1973; Fodor, 1975; Jackendoff, 1987, 1990, 1994; Pinker, 1989, 1994. 9125.

ténylegesen is megtalálható. A hippokampusz és az ahhoz kapcsolódó képletek, amelyek emlékeinket a hosszú távú tárba helyezik, meg a homloklebenyek, amelyek a döntéshozatal áramköreit rejtik magukban, nem kapcsolódnak közvetlenül azokhoz az agyi területekhez, amelyek a nyers érzékleti bemenetek (élek és színek mozaikjai, változó hangmagasságok sorozatai) feldolgozását végzik. Ezeknek a területeknek a bemeneti jeleit az idegtudósok „magas feldolgozottságú” információt hordozó bemeneteknek nevezik, amelyek egy vagy több megállóval az elsődleges érzékleti területektől feljebb lévő agyrészekből származnak. Ez a bemenet tárgyak, szavak és más összetett fogalmak kódjait tartalmazza.93 *

Miért van olyan sokfajta reprezentáció? Nem volna-e egyszerűbb, ha volna az elmének egy eszperantója? Nem, sőt pokolian bonyolult lenne. A mentális szoftver moduláris szerveződése és az, ahogyan az a tudást különféle formátumokba csomagolja, kitűnő példáját nyújtja annak, hogy az evolúció és a mérnöki tervezés hasonló megoldások felé tart. Brian Kernighan, a szoftvervilág egyik boszorkánymestere írt egy könyvet P. J. Plaugerrel, melynek címe: A programozási stílus alapjai (a cím Strunk és White híres, A stílus alapjai című kézikönyvére utal).94 A könyv ahhoz ad tanácsokat, hogy hogyan tehetjük programjainkat hatékonyabbá, gyorsabbá és könnyedén fejleszthetővé. Egyik elv szerint: „Az ismétlődő kifejezések egy közös függvénnyel helyettesítendők.” Ha például a programnak három háromszög területét kell kiszámolnia, ne legyen benne három különböző parancssor, melyek mindegyike egy-egy háromszög koordinátáival tartalmazná a háromszög terület-számítási képletét. A programnak ehelyett a képletet csak egyszer szabad tartalmaznia. Kell legyen benne egy „háromszögterület-számító” függvény, X, Y és Z rovattal, amelyekbe bármely háromszög koordinátái behelyettesíthetők. Ez a függvény azután meghívható háromszor, mindannyiszor a megfelelő bemeneti koordinátákat töltve az X, Y és Z rovatokba. Ez a tervezési elv még fontosabbá válik, ha a függvény nem egy egysoros képlet, hanem egy többlépéses szubrutin, és ez sugallta az alábbi, kapcsolódó elveket is, melyeket, úgy tűnik, a természetes kiválasztódás is követett, amikor moduláris, sokformátumú elménket létrehozta: Képezz modulokat! Használj szubrutinokat! Minden modulnak egy dolgot kell jól végrehajtania! Minden modul rejtsen el valamit! A bemeneti és kimeneti szubrutinokat korlátozd egy helyre!

Egy másik elv szerint: 9327.

„Magas feldolgozottságú” bemenet a hippokampuszba: Churchland-Sejnowski, 1993, 286. o. „Magas feldolgozottságú” bemenet a homloklebenybe: Crick-Koch, 1995. 94

28. Programozási stílus: Kernighan-Plauger, 1978.

Olyan reprezentációt válassz, amely a programot egyszerűvé teszi!

Kernighan és Plauger erre olyan programot hoz példaként, amely egysornyi szöveget beolvas, majd kinyomtatja azt, a két szegély között középre igazítva. A szövegsor sok különböző formában tárolható (karakterfüzérként, koordináta-listaként stb.), de van egy olyan formátum, amely a középre igazítást gyerekjátékká teszi: nyolcvan olyan, egymást követő memóriahely lefoglalása, amely a bemeneti és kimeneti képernyő nyolcvan betűhelyét képviseli. A középre igazítás néhány lépésben, hiba nélkül elvégezhető bármilyen méretű bemenettel; a program minden más reprezentációs formátummal bonyolultabb lenne. Az emberi elme sokféle reprezentációs formátuma is – képzeleti képek, fonológiai hurkok, hierarchikus fák, mentaléz – feltehetően azért fejlődött ki, mert ezek teszik lehetővé, hogy egyszerű programok (azaz ostoba démonok avagy homunculusok) hasznos dolgokat számíthassanak ki rajtuk. És azok, akik szeretik azt az intellektuális közeget, ahol minden „komplex rendszer” egy kalapba kerül, fogékonyak lesznek Herbert Simon azon érvére is, miszerint a számítógépek és az elme moduláris szerkezete tulajdonképpen a minden komplex rendszerre jellemző moduláris, hierarchikus szerkezet speciális esete. 95 Az élőlények teste sejtekből álló szövetekből épül fel, a sejtek pedig sejtszervecskékből; a haderő hadseregekből áll, amelyek hadosztályokra oszlanak, amelyek viszont tovább bonthatók zászlóaljakra és végül szakaszokra; a könyvek fejezetekből állnak, amelyek szakaszokra, alszakaszokra, bekezdésekre és mondatokra oszthatók; a birodalmak országokból, tartományokból és gyarmatokból tevődnek össze. Ezeket a „szinte szétbontható” rendszereket az azonos alkotórészekhez tartozó elemek közötti gazdag és a különböző alkotórészekhez tartozó elemek közötti ritka interakciók jellemzik. A komplex rendszerek azért hierarchikusan szervezett modulok, mert csak a modulokba összekapcsolt elemek maradnak elég tartósan stabilak ahhoz, hogy egyre nagyobb és nagyobb modulokba egyesülhessenek. Simon analógiája a két órásmester, Hora és Tempus: A két férfi által készített órák egyaránt mintegy ezer részből álltak. Tempus úgy készítette az övéit, hogy ha egy félig összeállított darabot le kellett tennie – mondjuk, hogy a telefont felvegye –, az azonnal darabjaira esett, ezért újra össze kellett állítania elemeiből… A Hora által készített órák sem voltak kevésbé összetettek, mint a Tempuséi. De Hora úgy tervezte őket, hogy mintegy tíz elemből álló részegységekből rakhatta őket össze. Tíz ilyen részegységet egy nagyobb egységgé lehetett összeállítani, és tíz nagyobb egység rendszere képezte az egész órát. Amikor tehát Hora le kellett tegyen egy félig összeszerelt órát, hogy felvegye a telefont, munkájából csak kevés veszett kárba, és óráinak összeállítása a Tempus számára szükséges időnek csak töredékét képezte.96

Elménk komplex aktivitása Hora bölcsességét követi. Nem kell megfigyeljünk minden apró kacskaringót, és nem kell megterveznünk minden izomrángást. A szószimbólumoknak hála, bármilyen betűtípus előhívhat bármilyen tudásmorzsát. A 9529. 9630.

Komplexitás és hierarchia: Simon, 1969. Hora és Tempus: Simon, 1969, 188. o.

célszimbólumoknak hála, a veszély bármely jelzése beindíthatja a menekülés bármely eszközét. A mentális komputációnak és mentális reprezentációnak szentelt hosszú ismertetés eredménye, legalábbis reményeim szerint, annak megértése, hogy milyen komplex, milyen kifinomult és milyen rugalmas is az emberi elme, annak ellenére, hogy nem más, mint egy élő szövetekből álló robot fedélzeti számítógépe. Nincs szükségünk szellemekre és titkos erőkre az intelligencia magyarázatában. De arra sincs, hogy a tudományosság látszata érdekében figyelmen kívül hagyjuk a saját szemünkkel látható bizonyítékokat, és azt állítsuk, hogy az emberi lények pusztán asszociációk kötegei, gének bábjai vagy alantas ösztönök követői. Az emberi gondolkodás fürgesége és éleselméjűsége, valamint annak mechanisztikus magyarázata egyaránt megtartható. A későbbi fejezetek, amelyekben a józan ész, az érzelmek, a társas kapcsolatok, a humor és a művészetek magyarázata kerül sorra, a komplex, komputációs elme alapzatára fognak építeni.

Ostrom alatt Ha persze elképzelhetetlen volna, hogy az elme komputációs elmélete téves legyen, akkor annak tartalma sem lenne. És valóban, érik is frontális támadások. Ahogy az elvárható egy ennyire nélkülözhetetlenné vált elmélettől, a szurkálás már nem elegendő; csak alapjainak aláásása döntheti le a lábáról. A kihívás feladatát két ékesszóló szerző vette magára. Mindketten az alkalomhoz illő fegyvert választottak, noha azok a fegyverek olyannyira különbözőek, amennyire az egyáltalán lehetséges: az egyik a mindennapi józan észhez, a másik az ezoterikus matematikához és fizikához fordult. Az első támadás John Searle filozófus nevéhez fűződik. Searle úgy véli, hogy 1980-ban sikerült az elme komputációs elméletét megcáfolnia egy olyan gondolatkísérlettel, amelyet egy másik filozófustól, Ned Blocktól kölcsönzött (aki paradox módon a komputációs elmélet egyik fő támogatója). Searle változata kínai szoba néven vált ismertté. Egy embert, aki nem beszél kínaiul, bezárunk egy szobába. Az ajtó alatti résen papírfecniket csúsztatunk be neki, amiken ákombákomok vannak. Az illetőnek van egy hosszú listája, teli olyan bonyolult utasításokkal, mint: „Ha azt látod, hogy [ákom, ákom, ákom], írd azt le, hogy [bákom, bákom, bákom].” Egyes utasítások azt követelik meg, hogy firkáit csúsztassa ki az ajtó alatti résen. Az illető nem tudja, hogy az ákombákomok kínai írásjelek, és az utasításlista egy mesterségesintelligencia-program, ami kínai nyelvű történetekkel kapcsolatban feltett kérdésekre válaszol. A szobán kívül lévő emberek tudomása szerint nincs kínaiul beszélő személy a szobában. Ha viszont a megértés nem más, mint egy megfelelő számítógépes program lefuttatása, az illető kell értsen kínaiul, hiszen ő futtatja a programot. De az illető egy szót sem ért kínaiul; csak a szimbólumokat manipulálja. A megértés – és következőleg az intelligencia minden mozzanata – tehát nem azonos a szimbólummanipulációval avagy a komputációval.97 9731. A

kínai szoba: Block, 1978; Searle, 1980.

Searle azt mondja, hogy ami a programból hiányzik, az az intencionalitás, azaz a szimbólumok és azok jelentése közötti kapcsolat. Sokan úgy értelmezték Searlet, hogy ami a programból hiányzik, az a tudat, és Searle valóban úgy véli, hogy a tudat és az intencionalitás szorosan összetartoznak, minthogy tudatában vagyunk az eszünkbe jutó gondolatok és az általunk használt szavak jelentésének. Az intencionalitás, a tudat és más mentális jelenségek, így Searle, nem az információfeldolgozás, hanem „a tényleges emberi agy tényleges fizikai-kémiai sajátságainak” következményei (noha azt sosem árulja el, milyen sajátságok volnának ezek). A kínai szoba valóban hihetetlen mennyiségű kommentárt vonzott. Több mint száz cikk válaszolt rá, és én személy szerint kiváló indoknak találtam, hogy levetessem a nevem minden internetes vitacsoport listájáról. Azoknak, akik azt mondják, hogy az egész szoba (a személy meg az utasításlista) az, ami ért kínaiul, Searle azt válaszolja, hogy rendben, tanítsuk meg az illetőnek a szabályokat, végezze el az összes számítást fejben, és futtassuk le a próbát a szabadban. Nincs többé szoba, a szimbólummanipuláló egyén azonban továbbra sem tud kínaiul. Azoknak, akik azt mondják, hogy az illető el van vágva minden érzékleti és mozgásos kapcsolattól, a világtól, és ez lehet a döntő tényező, Searle azt válaszolja, hogy tegyük fel, hogy a beérkező ákomok egy televíziós kamera kimenő jelei, a kimenő bákomok viszont egy robotkar vezérlő utasításai. Megvan a kapcsolat a világgal, az illető mégsem ért kínaiul. Azoknak, akik azt mondják, hogy a program nem tükrözi azt, amit az agy csinál, Searle a kínai szoba Block által kidolgozott, párhuzamosan elosztott megfelelőjét, a kínai csarnokot hozza fel: egy óriási csarnokban emberek milliói viselkednek úgy, mintha idegsejtek lennének; jeleket kiabálnak egymásnak kis adóvevőik segítségével, egy olyan ideghálózatot másolva, amely kínai történetre vonatkozó kérdésekre válaszol. De a csarnok semmivel se ért jobban kínaiul, mint a kínai szobába zárt személy.98 Searle taktikája az, hogy újra és újra a józan eszünkre apellál. Szinte halljuk, ahogy mondja: „Ó, ugyan már! Tényleg azt hiszed, hogy az a pasas ért kínaiul??!!! Atyaisten! Hiszen egy szót sem ért az egészből! Egész életében ki sem mozdult Brooklynból!”, és így tovább. Csakhogy a tudománytörténet egyáltalán nem kiméletes a józan ész egyszerű intuícióival, hogy enyhén fogalmazzunk. Patricia és Paul Churchland filozófusok azt javasolják, hogy képzeljük el, hogyan lett volna használható Searle érvelése Maxwell elméletével szemben, miszerint a fény elektromágneses hullámokból áll. A pasas egy mágnest fog a kezében, és azt fel-le rángatja. Ezzel elektromágneses sugárzást gerjeszt, de fény nem jelenik meg; tehát a fény nem elektromágneses hullám. Ez a gondolatkísérlet lelassítja a hullámokat arra a tartományra, amit mi, emberek már nem észlelünk fényként. Ha megbízunk a gondolatkísérletben alkalmazott intuíciónkban, tévesen arra a következtetésre juthatunk, hogy a gyors hullámok sem alkothatnak fényt. Hasonlóképpen, Searle lelassította a mentális komputációkat egy olyan sebességre, amelyre mi, emberek már nem úgy gondolunk, mint megértésre (a megértés ugyanis normálisan sokkal 9832.

Kommentárok a kínai szobához: Searle, 1980; Dietrich, 1994; Felújított változat: Searle, 1992.

gyorsabb). Ha megbízunk a gondolatkísérletben alkalmazott intuíciónkban, tévesen arra a következtetésre juthatunk, hogy a gyors komputáció sem lehet megértés. De ha Searle abszurd történetének egy felgyorsított változata életre kelne, és találkoznánk egy olyan emberrel, akivel kínaiul értelmesen lehet társalogni, de aki valójában bemagolt szabályok millióit hajtja végre a fejében a másodperc töredéke alatt, akkor egyáltalán nem lenne nyilvánvaló, hogy tagadnánk-e továbbra is, hogy az illető ért kínaiul. Véleményem szerint Searle egyszerűen csak kihasználja a megérteni szó szokásos alkalmazását. Az emberek vonakodnak ezt a szót használni, ha bizonyos sztereotipikus feltételek nem állnak fenn: a nyelvi szabályokat gyorsan és tudattalanul kell alkalmazni, és a nyelv tartalma az egész személy vélekedéseihez kell kötődjön. Azon, hogy az emberek nem hajlandók a megérteni ige köznapi használatát egzotikus feltételekre is kiterjeszteni, tudományos szempontból semmi sem múlik. Kereshetünk egy másik szót, vagy megegyezhetünk, hogy a régi szót technikai értelemben használjuk; kit érdekel? Annak a magyarázata, hogy mit jelent megérteni, ugyanaz marad. A tudomány végül is a dolgok működését vezérlő elvekről szól, nem pedig arról, hogy mely dolgok az „igazi” példái egy ismerős szónak. Ha egy tudós az emberi könyök működését úgy magyarázná, hogy az tulajdonképpen egy kétkarú emelő, azt nem cáfolná meg az, ha elképzelnénk egy embert, aki egy kétkarú emelőt tart a kezében, és így kiáltanánk fel: „De nézd csak meg, ennek az embernek nincs három könyöke!!!” Ami az agy „fizikai-kémiai sajátságait” illeti, már említettem egy ezzel kapcsolatos problémát: az agydaganatok, az egerek agya, a csészében életben tartott idegszövet nem értenek meg semmit, noha fizikai-kémiai sajátságaik ugyanazok, mint a mi agyunkéi. A komputációs elmélet megmagyarázza a különbséget: ezek az idegszövetdarabok nem rendeződnek olyan kapcsolatmintákba, hogy a megfelelő fajta információfeldolgozást végrehajthatnák. Nincsenek például olyan részeik, amelyek megkülönböztetnék az igét a főnévtől, és aktivitásmintázatuk nem valósítja meg a nyelvtan, a szemantika és a józan ész szabályait. Persze mindig nevezhetjük ezt a fizikai-kémiai sajátságok különbségének (ugyanabban az értelemben, ahogy két könyv is különbözik fizikai-kémiai sajátságaiban), de akkor a kifejezés értelmét veszti, hiszen a fizika és a kémia nyelvén továbbra már nem definiálható fogalomról van szó.99 A gondolatkísérletek esetén a feleselés is megengedett. A kínai szoba érvére adható végső válasz talán a sci-fi-író Terry Bisson egyik, az interneten sokfelé körözött története lehet, amelynek hitetlenkedése a másik irányba szól. A történetben szerepel egy beszélgetés a bolygóközi kutatóexpedíció vezetője és főparancsnoka között, amely így kezdődik: – Húsból vannak. – Húsból?… – Nem kétséges. Többet is összeszedtünk a bolygó különböző részeiről, felvittük őket a felderítő járműre, és mindenhonnan mintát vettünk belőlük. Teljesen húsból vannak. – Lehetetlen. És mi van a rádiójelekkel? A csillagoknak küldött üzenetekkel? 9933. A kínai szoba cáfolatai: Churchland-Churchland, 1994; Chomsky, 1993; Dennett, 1995.

– Rádióhullámokkal beszélgetnek, de a jelek nem belőlük jönnek. A jelek gépekből erednek. – Akkor ki csinálta a gépeket? Azzal akarunk kapcsolatba lépni. – Ők csinálták a gépeket. Ezt próbálom megértetni veled. A hús csinálta a gépeket. – Nevetséges. Hogyan csinálhatna a hús gépeket? Azt akarod, hogy higgyek az érző húsban? – Nem akarok semmit, csak mondom. Ezek a lények az egyedüli érző faj a körzetben, és ezek húsból vannak. – Talán olyanok, mint az Orfolei. Tudod, az a szénalapú intelligencia, amely egy hússzakaszon megy keresztül. – Dehogy. Húsként születnek, és húsként halnak meg. Több életcikluson keresztül tanulmányoztuk őket, ami nem tartott nagyon sokáig. Tudsz valamit a hús élettartamáról? – Kímélj meg ettől. Jól van, de talán csak részben vannak húsból. Tudod, mint Weddilei. – Mondtam már, hogy mintát vettünk belőlük. Mindenhol húsból vannak. – Nincs agyuk? – Jó, agyuk persze van. De éppen ez az, az agyuk is húsból van! – Akkor… mivel gondolkoznak? – Nem érted, ugye? Az agyuk gondolkozik. A hús. – Gondolkodó hús! Azt akarod, hogy higgyek a gondolkodó húsban?! – Igen, gondolkodó hús! Tudatos hús! Szerető hús. Álmodó hús. Az egész csak hús! Kezded kapiskálni?100 *

Az elme komputációs elmélete a másik támadást Roger Penrose-tól, a matematikusfizikustól kapta A császár új elméje című bestsellerében (ez aztán a nyílt támadás!). 101 Penrose nem a józan észre, hanem obskúrus logikai és fizikai kérdésekre alapoz. Azt állítja, hogy Gödel híres tételéből az következik, hogy a matematikusok – és következésképp az emberek – nem számítógépes programok. Röviden, Gödel azt bizonyította be, hogy minden olyan formális rendszer (mint amilyen egy számítógépes program vagy az axiómák és következtetési szabályok készlete a matematikában), amely legalábbis mérsékelten hatékony (elég hatékony ahhoz, hogy felállítsa az aritmetikai szabályokat) és következetes (nem generál egymásnak ellentmondó állításokat), tud olyan állításokat generálni, amelyek igazak, de a rendszer nem tudja bebizonyítani, hogy igazak. Minthogy mi, emberi matematikusok egyszerűen csak látjuk, hogy ezek az állítások igazak, ezért mi nem lehetünk olyan formális rendszerek, mint a számítógépek. Penrose úgy véli, hogy a matematikus képessége a tudat egy olyan aspektusából származik, amely komputációként nem magyarázható meg. Sőt az idegsejtek működésével sem magyarázható – azok túl nagyok. Nem magyarázható Darwin evolúciós elméletével sem. Még jelenlegi fizikai tudásunk összessége is kevés a magyarázatához. Az idegsejtek miniatűr vázát alkotó mikrotubulákban kvantummechanikai hatások működnek, amelyeket egy jelenleg még nem létező kvantumgravitációs elméletnek kell megmagyaráznia. Ezek a 10034.

Húsból vannak: Bisson, 1991. császár új elméje: Penrose, 1989, 1990. Új változat: Penrose, 1994.

10135. A

hatások olyan furcsák, hogy a tudat furcsaságaival összemérhetők. Penrose matematikai érvelését a logikusok tévesnek nyilvánították és elvetették, egyéb állításait pedig hidegen fogadták a releváns tudományterületek szakértői. Az egyik nagy probléma az, hogy a Penrose ideális matematikusának tulajdonított adottságokkal, például az abban való bizonyossággal, hogy konzisztens az a szabályrendszer, amire építenek, a való élet matematikusai nem rendelkeznek. További probléma az, hogy a kvantumhatások szinte bizonyosan kioltják egymást az idegszövetben. A harmadik probléma az, hogy mikrotubulák mindenféle sejtben vannak, és úgy tűnik, nem játszanak semmiféle szerepet az agy intelligenciájában. A negyedik probléma az, hogy még csak gőzünk sincs arról, hogyan keletkezhetne a tudat a kvantummechanikából.102 Penrose és Searle érvelése valamiben közös, azon túl, hogy közös célpontot támadnak. Szemben azzal az elmélettel, amit támadnak, olyannyira el vannak szakadva a tudományos gyakorlat felfedezéseitől és magyarázataitól, hogy empirikusan terméketlenek, és se ötletet nem adnak, se felfedezéseket nem ihletnek azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy hogyan működik az elme. A császár új elméjének legérdekesebb tanulságára Dennett mutatott rá. Az elme komputációs elméletének Penrose általi kárhoztatása kétélű bóknak bizonyult. A komputációs elmélet olyan jól illik a világ magyarázatába, hogy megdöntésén fáradozva Penrosenak a teljes modern idegtudományt, evolúciós biológiát és fizikát is el kellett vetnie! Géppel helyettesítve Lewis Carroll meséjében, a „Mit mondott a teknős Akhilleusznak” címűben, a fürge lábú harcos utoléri a teknőst, megcáfolva Zénón paradoxonát, miszerint ha bármi kis előnyt is ad Akhilleusz a teknősnek, az behozhatatlan.103 (Az alatt az idő alatt, amíg Akhilleusz behozná a hátrányát, a teknős egy kicsivel előrébb kerül; az alatt az idő alatt, ami alatt behozná ezt a hátrányát, a teknős még egy kicsivel előrébb jut; és így tovább a végtelenségig.) A teknős hasonló logikai paradoxont kínál fel Akhilleusznak. Akhilleusz előhúz egy hatalmas füzetet és egy ceruzát a sisakjából, és a teknős lediktálja Eukleidész első tételét: A) Az azonos dologgal egyenlő dolgok egymással egyenlőek. B) Ennek a háromszögnek a két oldala ugyanazzal a dologgal egyenlő. C) Ennek a háromszögnek a két oldala egymással egyenlő.

A teknős meggyőzi Akhilleuszt, hogy aki elfogadja igaznak A-t, B-t és azt, hogy „Ha A és B, akkor Z”, Z-t is el kell fogadja. Ekkor azonban a teknős elkezdi vitatni Akhilleusz logikáját. Azt mondja, hogy elvetheti Z-t, minthogy soha senki le nem írta azt a „ha…, akkor” szabályt a premisszák közé, amelyet el kellene fogadjon. Felszólítja Akhilleuszt, hogy kényszerítse őt Z konklúzió elfogadására. Akhilleusz erre hozzáadja a C premisszát a füzetében szereplő listához: 10236.

A császár új könyve: Penrose, 1989; Wilczek, 1994; Putnam, 1994; Crick, 1994; Dennett, 1995. 10337. A teknős és Akhilleusz: Carroll, 1895/1956.

C) Ha A és B igaz, akkor Z is igaz kell legyen.

A teknős azzal vág vissza, hogy nem látja be, miért kellene elfogadnia csak abból, hogy A, B és C igaz, hogy Z is igaz. Akhilleusz még egy állítást hozzátesz: D) Ha A és B és C igaz, Z is igaz kell legyen.

– és kijelenti, hogy „A logika torkon ragad, és kényszerít, hogy elfogadd Z-t.” A teknős így válaszol: „Mindazt, amit a logika képes megállapítani, azt érdemes leírni. Írd hát le, kérlek, a füzetedbe. Szóljon így: E) Ha A és B és C és D igaz, akkor Z is igaz kell legyen.” „Értem” – mondta Akhilleusz, egy kis szomorúsággal a hangjában. Ezen a ponton a mesélő, minthogy halaszthatatlan ügyei voltak a Bankban, ott kellett hagyja a boldog párt, és nem is járt azon a vidéken, csak hónapokkal később. Amikor arra járt, Akhilleusz még mindig a nagyon is kitartó teknős hátán ült, és füzetébe írt, ami már szinte teli volt. A teknős éppen azt mondta: „Leírtad az utolsó lépést? Ha csak el nem tévesztettem a számolást, eddig ezeregy kell legyen. Még sok millió van hátra.”

A paradoxon megoldása természetesen az, hogy nincs az a következtetési rendszer, ami a legapróbb részletekig explicit szabályokat követne. Egy bizonyos ponton a rendszernek, ahogy Jerry Robin (és később a Nike-reklám) mondta, egyszerűen csak tennie kell a dolgát. Más szóval, a szabályt egyszerűen csak végre kell hajtsa a rendszer egy reflexszerű, nyers erőre alapozó művelete, anélkül hogy további kérdéseket tenne fel. Ezen a ponton a rendszer, amennyiben az egy gépi megvalósítás, nem szabályokat követ, hanem egyszerűen csak engedelmeskedik a fizika törvényeinek. Hasonlóképpen, ha a reprezentációkat démonok (szimbólumokat szimbólumokra cserélő szabályok) írják és olvassák, és a démonok egyre kisebb és kisebb (és ostobább) démonokat tartalmaznak, végső fokon a Szellemirtóhoz kell forduljunk, és a legkisebb és legostobább démonokat gépekkel kell helyettesítsük. Emberek és állatok esetén ezek a gépek idegsejtekből felépülő ideghálózatok. Nézzük tehát, hogy az elme működéséről alkotott képünk hogyan horgonyozható le az agy működésére vonatkozó elképzelésekben. Az első ötlet Warren McCulloch és Walter Pitts matematikusoktól származott, akik az összekötött idegsejtek neuro-logikai (nem neurológiai!) tulajdonságairól írtak.104 Az idegsejtek összetett szerkezetek, melyek működését még mindig nem egészen értjük, de McCulloch és Pitts, meg azóta a legtöbb ideghálózati modellező, azonosítottak valamit, ami talán az idegsejt által végzett legfontosabb tevékenység. Az idegsejtek lényegében összeadnak bizonyos mennyiségeket, az összeget összehasonlítják egy küszöbértékkel, és jelzik, hogy az túl van-e a küszöbön. Ez a fogalmi jellemzése annak, amit csinálnak; a megfelelő fizikai jellemzés szerint egy idegsejt aktivitása állandóan változik, és ezt az aktivitásszintet az idegsejt dendritjein 10438.

Neuro-logikai ideghálózatok: McCulloch-Pitts, 1943.

(bemenő kapuin) található szinapszisokhoz kapcsolódó, más idegsejtekből eredő axonok aktivitásszintje befolyásolja. A szinapszisnak van egy súlyértéke, amely lehet pozitív (izgalmi), nulla (hatás nélküli) vagy negatív (gátló). Minden beérkező axon aktivitásszintje a szinapszis súlyával szorzódik meg. Az idegsejt összeadja ezeket a bemeneteket, és ha az összeg meghalad egy küszöbértéket, az idegsejt aktívvá válik, és egy jelet küld a hozzá kötődő idegsejteknek. Noha az idegsejtek állandóan tüzelnek, a bejövő jelek pedig csak azt eredményezik, hogy a tüzelési sebesség észrevehetően lassabb vagy gyorsabb lesz, sokszor kényelmesebb úgy tekinteni, mintha az idegsejtek hol be, hol meg ki lennének kapcsolva. McCulloch és Pitts megmutatta, hogy az ilyen játék idegsejtek miképpen köthetők össze úgy, hogy logikai kapukat alkossanak. A logikai kapuk azokat az alapvető logikai viszonyokat (mint az „és”, „vagy” és „nem”) valósítják meg, amelyek egyszerű következtetéseink alapjául szolgálnak. ,A és B” (fogalmilag) akkor igaz, ha A igaz és B igaz. Egy ÉS-kapu (mechanikailag) akkor ad kimenő jelet, ha mindkét bemenetén jel van. ÉS-kaput úgy lehet játék idegsejtekből csinálni, hogy a kimeneti egység küszöbértékét mindkét bemeneti súlynál nagyobbra, de az összegüknél kisebbre állítjuk, mint ahogy az alábbi, bal oldali minihálózaton látható. ,A vagy B” (fogalmilag) akkor igaz, ha A igaz, vagy ha B igaz. Egy VAGY-kapu (mechanikailag) akkor ad kimenő jelet, ha akármelyik bemenetén jel van. Ilyet úgy készíthetünk, hogy a küszöbértéket mindkét bemeneti súlynál kisebbre állítjuk, ahogy a középső minihálózaton látható. Végül „nem A” (fogalmilag) akkor igaz, ha A hamis, és fordítva. Egy NEM-kapu (mechanikailag) akkor ad kimenő jelet, amikor nem kap bemenőt, és fordítva. Ilyet úgy készítünk, hogy a küszöbértéket 0-nak választjuk, hogy az idegsejt tüzeljen, ha nincs bemenete, és a bemeneti súlyt negatív értékre állítjuk, hogy a bejövő jel az idegsejtet kikapcsolja. Ilyen hálózat látható a jobb oldalon.

Tegyük fel, hogy minden játék idegsejt egy-egy egyszerű kijelentést képvisel. Ezek a minihálózatok összekapcsolhatók úgy, hogy az egyik kimenete a másik bemenetét alkotva egy összetett kijelentés igazságértékét értékeljék ki. Egy ideghálózat például ki tudná értékelni annak a kijelentésnek az igazságát, hogy {[(X kérődzik) és (X hasított patájú)] vagy [(X uszonyos) és (X pikkelyes)]}, vagyis azt, hogy egy állat kóser-e. Sőt, ha a játék idegsejtek hálózata valamiféle nyújtható memóriához lenne kapcsolva (mondjuk egy tekercs papírhoz, ami egy pecsét és egy radír alatt mozog folyamatosan), akkor Turing-gépet, vagyis tökéletes számítógépet alkotna. Mindazonáltal tökéletesen kivihetetlen volna kijelentéseket vagy akár csak az azokat felépítő fogalmakat logikai kapukban reprezentálni, legyenek azok a logikai

kapuk idegsejtekből vagy félvezetőkből. A probléma az, hogy minden fogalom vagy kijelentés különálló egységként előre kellene legyen huzalozva. Ehelyett a fogalmakat mind az agy, mind a számítógépek egységek halmazainak aktivitásmintázataiként reprezentálják. Ennek legegyszerűbb példája a szerény byte, amely egy karaktert (számot vagy betűt) képvisel a számítógépünkben. A B betű reprezentációja 01000010, ahol a számjegyek (bitek) az egy sorba elrendezett apró szilíciumdaraboknak felelnek meg. A második és a hetedik darab elektromosan töltött (ez felel meg az l-eseknek), a többi viszont nem töltött (a 0-val jelöltek). Egy byte játék idegsejtekből is építhető, a B mintázatát felismerő áramkör pedig egy egyszerű ideghálózatként elkészíthető:105

Úgy képzelhetjük, hogy ez a hálózat egy démon alkotórészeinek egyike. Amennyiben az alsó sorban lévő játék idegsejtek a rövid távú emlékezethez kapcsolódnak, a felső sejt észleli, hogy a rövid távú emlékezetben van-e a B-nek egy példánya. A következő hálózat viszont egy olyan démonalkotórész, amely a B szimbólumot írja az emlékezetbe.

Mindjárt építhetnénk is egy hagyományos digitális számítógépet játék idegsejtjeinkből, de változtassunk egy kissé irányt, és készítsünk egy biomorfabb számítógépet. Először is, a játék idegsejtekből nem klasszikus logikát, hanem egy úgynevezett „életlen” logikát kellene megvalósítanunk. A legtöbb területen az emberek nem minden-vagy-semmi jelleggel vannak meggyőződve arról, hogy valami 10539.

Ideghálózatok: Hinton-Anderson, 1981; Feldman-Ballard, 1982; Rumelhart, McClelland & the PDP Research Group, 1986; Grossberg, 1988; Churchland-Sejnowski, 1992; Quinlan, 1992.

igaz-e vagy sem. Egy dolog lehet jobb és kevésbé jó tagja egy kategóriának, mintsem egyszerűen kívül vagy belül essen azon. Vegyük a „zöldség” kategóriáját. A legtöbb ember egyetértene azzal, hogy a káposzta igazi zöldség, de a fokhagyma csak egy olyan éppenhogy megfelelő példa volna. És ha hiszünk a Reagan-kormánynak, amikor az a takarékos iskolai ebédeltetés programját próbálta igazolni, akkor még a ketchup is egyfajta zöldség – noha a bírálatok kereszttüzében a kormány elismerte, hogy az talán mégsem túl jó példája a zöldségnek. Fogalmilag szólva lemondunk arról a gondolatról, hogy valami vagy zöldség, vagy nem, és azt mondjuk, hogy egy dolog lehet a zöldség jobb vagy rosszabb példája. Mechanikailag ez azt jelenti, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a „zöldségség”-et egy egység be- vagy kikapcsolt állapota reprezentálja, hanem megengedjük, hogy az egység értéke a 0-tól (kavics) a 0,1-en (ketchup) és a 0,4-en (fokhagyma) keresztül az 1,0-ig (káposzta) terjedjen. Azt az önkényes kódrendszert is elvethetjük, amelyik az egyes fogalmakat a bitek jelentés nélküli sorozatához rendeli. Minden bit hasznot hajthat valaminek a reprezentálásával. Az egyik bit képviselheti a zöld színt, a másik a levélszerűséget, a harmadik a ropogósságot, és így tovább. Mindezek az egységek, amelyek egy-egy zöldségtulajdonságot reprezentálnak, a zöldségegységhez magához különböző súllyal kapcsolódhatnak. Más egységek, amelyek olyan tulajdonságokat reprezentálnak, melyek a zöldségekben nincsenek meg (mondjuk „mágneses”, „mozog”), negatív súllyal kapcsolódhatnak ugyanoda. Fogalmilag szemlélve, minél több zöldségtulajdonsággal rendelkezik egy dolog, annál jobb példája a zöldségnek. Mechanikailag szemlélve, minél több olyan egység van bekapcsolt állapotban, amely zöldségtulajdonságot képvisel, annál nagyobb a zöldséget reprezentáló egység aktivációja.

Amint megengedjük, hogy hálózatunk ilyen lágy legyen, az képes lesz a bizonyosság fokozatait és események valószínűségeit is reprezentálni, és statisztikai következtetéseket is hozhat. Tegyük fel, hogy egy hálózat minden egysége egy-egy olyan bizonyítékot képvisel, amely a komornyik ellen szól (ujjlenyomatok a késen, szerelmes levelek az áldozat feleségétől stb.). Tegyük fel, hogy a felső csomópont reprezentálja azt a következtetést, hogy a komornyik a tettes. Fogalmi szempontból minél több nyom utal arra, hogy a komornyik tehette, annál bizonyosabban tippelnénk úgy, hogy ő tette. Mechanikai szempontból minél több bizonyíték-egység van bekapcsolva, annál nagyobb a következtetés-egység aktivációja. Attól függően, hogy miképp integráljuk a következtetési egység bemeneteit, a hálózattal különféle statisztikai eljárásokat valósíttathatunk meg. Ha például a következtetési egység olyan küszöb-egység lenne, mint a szigorú logikai kapuk, az azt a szabályt valósítaná meg, miszerint döntés akkor hozható, ha a bizonyítékok együttes súlya meghalad egy bizonyos kritikus értéket

(mondjuk a „minden ésszerű kétséget kizáróság” küszöbét, ahogyan az angolszász esküdtszékek esetén). Vagy a következtetési egység fokozatosan is növelheti aktivitását úgy, hogy az először csörgedező bizonyítékok csak lassan emelik a bizonyosságot, majd az egyre gyorsabban növekszik, mígnem tetőzik a csökkenő hozadék pontjánál (ahol az újabb bizonyítékok már alig adnak valamit hozzá a végeredményhez). Az ideghálózati modellezők ezt a kétféle egységet szeretik használni. De merészebbek is lehetünk, és ihletet meríthetünk abból, hogy az idegsejtek között a szilíciumcsipekkel ellentétben olcsón képezhetünk kapcsolatokat. Miért ne kötnénk össze minden egységet minden más egységgel? Egy ilyen egység nemcsak azt a tudást testesíthetné meg, hogy a zöld szín zöldségre utal, meg azt, hogy a ropogósság zöldségre utal, hanem azt is, hogy a zöld szín ropogósságra utal, a ropogósság levélszerűségre utal, a zöld szín a mágnesesség hiányát jelzi, és így tovább:

Ezzel a húzással érdekes dolog történik. A hálózat sokkal inkább elkezd hasonlítani az emberi gondolkodásra, mint a ritkán összekötött hálózatok. Ezért a pszichológusok és a mesterséges intelligencia kutatói minden-mindennel-összekötve típusú hálózatokat használnak az egyszerű mintafelismerés számos példájának a modellezésére. Készítettek hálózatokat betűkben együtt előforduló vonalak, szavakban együtt előforduló betűk, állatokban együtt előforduló testrészek és szobákban együtt előforduló bútordarabok megtanulására. Gyakran még a felső, következtetési egységet is elhagyják, és csak az egyes tulajdonságok előfordulásai közötti korrelációkat számolják ki. Ezeknek a néha autoasszociátoroknak nevezett hálózatoknak öt vonzó tulajdonságuk van. Az első az, hogy az autoasszociátor tulajdonképpen egy rekonstruktív és tartalom szerint címezhető memória. A hétköznapi számítógépekben a bitek semmiféle jelentést nem hordoznak, a belőlük képzett byte-oknak pedig önkényes címe van a memóriában (mint a házaknak az utcában), amely semmit sem mond tartalmukról. A memóriahelyek a címük szerint érhetők el, és annak megállapításához, hogy egy minta előfordul-e valahol a memóriában, végig kell azt keresni (vagy agyafúrt eljárásokat kell alkalmazni). Egy tartalom szerint címezhető memóriában ugyanakkor egy elem kiválasztása automatikusan megmutatja azokat a memóriahelyeket, amelyekben annak az elemnek a másolata található. Minthogy az auto-asszociátorban egy-egy elemet a hozzá tartozó tulajdonságoknak megfelelő egységek bekapcsolt állapota képvisel (a káposzta esetén a zöld szín, a levélszerűség stb.), és minthogy ezek az egységek erős súlyokkal kapcsolódnak egymáshoz, az aktivált egységek felerősítik egymást, és néhány forduló után, amíg az aktiváció a hálózatban visszhangzik, minden, az adott elemhez tartozó egység bekapcsolt állapotba ragad be. Ez jelzi azt, hogy az elem felismerést nyert. Egyetlen autoasszociátor nemcsak egy, hanem sok különböző súlykészletet őrizhet az egységek közötti kapcsolatokban, így sok elemet tárolhat egy időben.

Mi több, az egységek közötti kapcsolatok elég bőségesek ahhoz, hogy ha egy mintának csak egy részét (mondjuk csak a zöld színt és a ropogósságot) juttatjuk be az autoasszociátorba, még akkor is képes azt automatikusan kiegészíteni a minta többi részével (mondjuk a levélszerűséggel). Nem kellenek előre meghatározott előhívási címkék a memóriában tárolt elemekhez; egy tárgynak szinte minden aspektusa képes behozni az egész tárgyat az emlékezetbe. Eszünkbe juthat például a „zöldség”, ha olyan dolgon gondolkodunk, amely zöld és levélszerű, vagy amely zöld és ropogós, vagy amely levélszerű és ropogós. Szemléletes példája ennek az a képességünk, hogy egy szót töredékeiből is ki tudunk egészíteni. Az alábbi mintát nem véletlenszerű vonaldaraboknak látjuk, és nem is valamilyen értelmetlen betűsornak, mint például az FLHL, hanem valami sokkal valószínűbbnek:

Az autoasszociátorok másik előnyös tulajdonsága, a „méltóságteljes degradáció” képessége a zajos bemeneti jelek és a hardver meghibásodásai okozta zavaroknál segíthet. Ki nem szeretné cipőjét a számítógéphez vágni, amikor az a pritn file utasításra azzal a hibaüzenettel válaszol, hogy pritn: command not found? Woody Allen Fogd a pénzt és fuss című filmjében a bankrabló, Virgil Starkwell ronda írása miatt bukik meg, amikor a pénztáros azt kérdi tőle, miért írta neki azt, hogy „kegyver van nálam”. Egy Gary Larson-karikatúrán, amely sok kognitív pszichológus ajtaját díszíti, egy pilóta repül el a lakatlan szigetre vetődött hajótörött felett, olvassa a homokba vésett szöveget, és így üvölt a rádiójába: „Várj, várj!… Visszavonom, a szöveg helyesen: »HELF«.” Az igazi emberek persze sokkal jobban teljesítenek, talán éppen azért, mert olyan autoasszociátorokkal vagyunk felszerelve, amelyek az egymással konzisztens információdarabok túlsúlya segítségével felülbírálják a szokatlan információt. A „pritn” a sokkal ismerősebb „print” szót aktiválná, a „kegyver” „fegyver”-ré, a „HELF” pedig „HELP”-pé torzulna. Ugyanígy, ha a számítógép lemezén csak egyetlen bit meghibásodik, egy csipetnyi rozsda eszi be magát az egyik kapcsolóba, vagy egy leheletnyi áramszünet jön közbe, a gép felmondhatja a szolgálatot. De ha az ember fáradt, másnapos vagy akár agysérült, még nem mondja fel a szolgálatot; talán egy kicsit lassabb és pontatlanabb, de még mindig képes értelmes válaszokat produkálni. Az autoasszociátorok harmadik előnye, hogy képesek annak a fajta komputációnak egy egyszerű változatát elvégezni, amelyet „feltétel teljesítésnek” (constraint satisfaction) neveznek. Az emberek által sikeresen megoldható sok probléma „tyúk vagy tojás” jellegű. Az 1. fejezetben találkoztunk azzal a példával, hogy egy felszín világosságát a dőlésszög megbecsülésével számítjuk ki, és a felszín dőlésszögét a becsült világosság alapján számoljuk, de egyiket sem tudhatjuk biztosan előre. Ilyen problémák szép számmal előfordulnak az észlelés, a nyelv és a mindennapi gondolkodás területén. A papír gyűrődése vagy széle az, amit látok? Milyen mássalhangzót mond a gyerek, [l]-t (láz) vagy [r]-t (ráz)? Rosszindulat vagy korlátoltság volt az indítéka annak a tettnek, aminek az áldozata lettem? Az ilyen

kétértelműségeket gyakran úgy lehet feloldani, hogy olyan értelmezést választunk, amely konzisztens értelmezést ad a legtöbb egyéb kétértelmű eseményre is, ha azok mind megoldhatók egyszerre. Ha például az egyik szó egyaránt értelmezhető lúdnak és rúdnak, a másik láznak és ráznak, feloldható a bizonytalanság, ha a gyerek mindkét szót kiejti. Bizonyára rudat és rázt mondott, érvelnénk, minthogy a ráz a rúd kijelentés semmilyen feltételnek nem mond ellent. A lúd és láz választás azt a szöveget eredményezné, hogy láz a lúd, amely nyelvtanilag és tartalmilag nem értelmezhető; ráz és lúd kizárható annak a feltételnek az alapján, hogy a mássalhangzók azonosnak hallatszottak; a láz és rúd változat pedig egyik feltételt sem elégítené ki. Ez a fajta következtetés igen hosszú időt vesz igénybe, ha a megfeleléseket egyenként kell megvizsgálnunk. De egy autoasszociátorban ezek a megfelelések előre be vannak kódolva az összeköttetésekbe, és a hálózat egy időben kiértékelheti mindet. Tegyük fel, hogy minden értelmezés egy-egy játék idegsejt: az egyik ráz, a másik láz stb. Tegyük fel azt is, hogy az egymással konzisztens értelmezéspárok pozitív, az egymással inkonzisztens értelmezéspárok pedig negatív súllyal vannak összekötve. Aktiváció pattog körbe a hálózatban, és, ha minden jól megy, egy olyan állapotban állapodik meg, amiben a legnagyobb számú kölcsönösen konzisztens értelmezés aktív. A szappanbuborék lehet ennek a jó metaforája, ami tojás- és amőbaalakzatok között tétovázik, mígnem a szomszédos molekulák között ható erők gömbbé nem feszítik. Egy feltételteljesítő hálózatnak néha lehetnek kölcsönösen inkonzisztens, de hasonlóan stabil állapotai. Ez volna a globális kétértelműség jelensége, amikor egy egész tárgy (és nem csak annak részei) két különböző módon értelmezhető. Ha az alábbi ábrán látható kocka rajzára szegezzük tekintetünket (ezt nevezik Neckerkockának), az észlelet két nézet között fog váltakozni: vagy felülről nézünk a kocka felső lapjára, vagy alulról az alsóra. Amikor a váltás bekövetkezik, az minden egyes részlet értelmezését magával rántja. Minden közelebbi él távolabbivá, minden konvex sarok konkávvá válik, és így tovább. Vagy fordítva: ha megpróbáljuk az egyik konvex sarkot konkávnak látni, sokszor az egész kockát átfordítjuk. Ennek dinamikája a kocka alatt vázolt hálózatban ragadható meg, ahol az egyes egységek a részek értelmezését képviselik, és az azonos háromdimenziós tárggyal konzisztens értelmezések serkentik, az inkonzisztens értelmezések pedig gátolják egymást.106

10640.

Necker-hálózat: Feldman-Ballard, 1982.

Az autoasszociátor-hálózat negyedik előnye az, hogy automatikusan képes általánosítani. Ha a betűolvasónkat (amely a bemeneti egységeket egy következtetési egységbe összpontosította) a betűnyomtatónkhoz kötöttük volna (amely egy szándékegységet terített szét kimeneti egységekbe), készíthettünk volna egy egyszerű olvasóíró vagy konvertáló démont – mondjuk egy olyant, ami a B betűre C nyomtatásával válaszol. Érdekes dolgok történnek azonban, ha a közvetítőegységet kihagyjuk, és a bemeneti egységeket egyenesen a kimenetiekhez kapcsoljuk. Egy szöveghű konvertáló démon helyett most egy olyan démonunk van, ami egy kicsit általánosít. Ezt a hálózatot nevezzük mintaasszociátornak.107

Tegyük fel, hogy az alsó sor egységei állatok külső jegyeit képviselik: „szőrös”, „négylábú”, „tollas”, „zöld”, „hosszú nyakú” és így tovább. Ha elég egységünk van, minden állat reprezentálható lesz úgy, hogy csak az arra az állatra jellemző egységeket kapcsoljuk be. A papagájt úgy reprezentálhatjuk, hogy a „tollas” egységet be-, a „szőrös” egységet ki- stb. kapcsoljuk. Tegyük most fel, hogy a felső, kimeneti egységek állattani tényeket képviselnek. Az egyik azt jelzi, hogy az állat növényevő, a másik azt, hogy melegvérű, stb. Minthogy egyik egység sem egyetlen állatfajhoz 10741.

1986b.

Mintaasszociátorok: Hinton-McClelland-Rumelhart, 1986; Rumelhart-McClelland,

tartozik (nincs a „papagáj”-nak megfelelő kimeneti egység), a súlyok automatikusan állatok osztályaira vonatkozó statisztikai tudást fognak képviselni. Megtestesítik például azt a tudást, hogy a tollas állatok általában melegvérűek, a négylábúak általában élveszülők, és így tovább. Minden olyan ismeret, amely egyetlen állatfajról őrződik az összeköttetések súlyaiban (a papagáj melegvérű), automatikusan átvivődik a hasonló állatokra (a törpepapagáj melegvérű), mivel a hálózat nem törődik azzal, hogy az összeköttetések egyetlen állatfajhoz tartoznak-e egyáltalán. Az összeköttetésekhez tartozó súlyok pusztán azt mondják meg, hogy mely látható tulajdonságokhoz mely nem látható tulajdonságok tartoznak, az állatfajok fogalmát teljesen mellőzve. A mintaasszociátor fogalmi oldalról tekintve azt a gondolatot ragadja meg, hogy ha két tárgy valamilyen szempontból hasonló, valószínűleg hasonlítani fog más szempontokból is. A hasonló tárgyak mechanikailag részben ugyanazon egységek által vannak reprezentálva, ezért minden olyan információ, ami az egyik tárgy egységeihez kötődik, ipso facto hozzá lesz kapcsolva a másik tárgy egységei közül sokhoz. Emellett ugyanabban a hálózatban több különböző szinten egymást magukban foglaló osztályok is megjelennek, mert az egységek bármelyik alhalmaza egy-egy osztályt határoz meg. Minél kevesebb számú egységet tartalmaz az osztály, annál tágabb. Tegyük fel, hogy bemeneti egységeink a „mozog”, „lélegzik”, „szőrös”, „ugat”, „harap” és „levizeli a lámpaoszlopot”. A mind a hat egységből induló összeköttetések a kutyákkal kapcsolatos állattani tényeket hozzák elő. Az első háromból induló kapcsolatok az emlősökre, az első kettőből indulók pedig az állatokra vonatkozó tényeket idézik fel. Megfelelő súlyelosztással az egyik állatról beprogramozott ismeretek mind közvetlen, mint távolabbi rokonai által is hasznosíthatók lesznek. Az ideghálózatok ötödik nagy mutatványa az, hogy példák alapján képesek tanulni, ahol tanuláson a kapcsolatok súlyainak változása értendő. A modellezőnek (vagy az evolúciónak) nem kell a súlyok ezreit egyenként beállítania ahhoz, hogy a kimenet megfelelő legyen. Tegyük fel, hogy a mintaasszociátorba egy „tanár” nemcsak a bemenetet juttatja be, hanem a megkívánt kimenetet is. Egy tanulási mechanizmus összehasonlítja a hálózat tényleges kimenetét (ami először teljesen véletlenszerű lehet) a helyes kimenettel, és úgy igazítja a súlyokat, hogy a kettő közötti különbséget a lehető legkisebbre csökkentse. Ha a hálózat nem kapcsol be egy olyan kimeneti egységet, ami a tanár szerint be kellene legyen kapcsolva, akkor azt szeretnénk, hogy az éppen aktív bemenet ezt az egységet a jövőben nagyobb valószínűséggel kapcsolja be. Ezért az aktív bemeneti egységek és az ellenszegülő kimeneti egység közötti súlyok értéke egy kicsivel megemelendő. Emellett a kimeneti egység saját küszöbértéke is kicsivel csökkentendő, hogy szívesebben tüzeljen bármire. Ha a hálózat egy olyan kimeneti egységet kapcsol be, amelynek a tanár szerint hallgatnia kellene, a fentieknek az ellenkezője történik: az éppen aktív bemeneti egységekből érkező összeköttetések súlya hajszálnyival csökken (akár negatívba is fordulhat), és a kimeneti egység küszöbe növekszik. Emiatt a túl aktív kimeneti egység a jövőben nagyobb valószínűséggel fog csendben maradni ugyanerre a bemenetre adott válaszként. A kapcsolatok súlyainak fokozatos

igazításával bemenetek és hozzájuk tartozó kimenetek egész sorát tanítják újra és újra mindaddig, mígnem a hálózat minden bemenetre a helyes kimenetet adja, vagy legalábbis a tőle telhető leghelyesebbet. Az ezzel a tanulási technikával felszerelt mintaasszociátort perceptronnak nevezik. A perceptronok érdekesek, de van egy nagy hibájuk. Olyanok, mint a pokol szakácsa: azt hiszik, hogy ha minden alkotórészből jó egy kicsi, akkor mindenből sok még sokkal jobb kell legyen. Annak eldöntésekor, hogy egy bemenet elegendő-e egy kimeneti egység bekapcsolásához, a perceptron súlyozva összeadja a bemenet egységeit. És ez sokszor rossz választ eredményez, néha még nagyon egyszerű problémák esetén is. E hiba tankönyvi példája az, ahogy a perceptron kezeli a „kizáró vagy”-nak (,,xor”-nak) nevezett egyszerű logikai műveletet. E művelet azt jelenti, hogy „vagy A, vagy B, de nem mindkettő”.

Amikor A aktív, a hálózatnak az A-xor-B-t be kell kapcsolnia. Amikor B aktív, a hálózatnak A-xor-B-t ismét be kell kapcsolnia. Ezek a tények arra csábítják a hálózatot, hogy növelje az A-ból jövő kapcsolat súlyát (mondjuk 0,6-ra) és a B-ből jövő kapcsolat súlyát (mondjuk 0,6-ra), hogy bármelyik túlhaladhassa a kimeneti egység küszöbértékét (amely, mondjuk, 0,5). De amikor A és B egyszerre vannak bekapcsolva, akkor már túl sok a jóból – az A-xor-B kimeneti egység ordít, mint a fába szorult féreg, amikor éppen hogy meg se kellene mukkanjon. Ha kisebb súlyokat vagy nagyobb küszöböt próbálunk, csendben tarthatjuk, amikor A és B egyaránt aktívak, de ekkor sajnos akkor is csendben lesz, amikor csak az A, vagy csak a B van bekapcsolva. Kísérletezhetünk bármilyen súlyokkal, hogy belássuk, sehogyan se fog működni. A „kizáró vagy” csak az egyik példája azoknak a démonoknak, amelyek perceptronból nem készíthetők el; ilyen például annak meghatározása is, hogy páros vagy páratlan számú bemeneti egység van bekapcsolva, annak megítélése, hogy az aktív egységek mintázata szimmetrikus-e, és egyszerű összeadási problémák megoldása is.108 Ha azt akarjuk, hogy hálózatunk kevésbé inger-válasz lény legyen, adjuk meg neki a belső reprezentáció lehetőségét a bemeneti és kimeneti egységek között. Olyan reprezentációra van szüksége, amely a bemeneti ingerekkel kapcsolatos lényeges információt egyértelműen mutatja, hogy a kimeneti egységeknek valóban csak összegezniük kelljen bemeneti értékeiket a helyes válasz érdekében. így oldható meg például a kizáró vagy problémája:

10842. A tökéletlen

perceptron: Minsky-Papert, 1988a; Rumelhart-Hinton-Williams, 1986b.

A bemeneti és kimeneti egységek között rejtőző két egység hasznos félkész termékeket állít elő. A bal oldali az egyszerű „A vagy B” esetei számítja, amely viszont serkenti a kimeneti egységet. A jobb oldali az „A és B” műveletet végzi el, és ez gátolja a kimenetet. A kimeneti egység pedig egyszerűen csak az „(A vagy B) és nem (A és B)” számítást végzi el, ami jóval belül van szerény képességein. Figyeljük meg, hogy a belső reprezentációk már a legegyszerűbb démonok játék idegsejtekből való felépítésének mikroszkopikus szintjén sem nélkülözhetőek; az inger-válasz kapcsolatok nem elegendőek. Sőt a rejtett rétegű hálózat is megtanítható arra, hogy saját súlyait maga állítsa be, ha a perceptron tanulási eljárásának egy kifinomultabb eljárását alkalmazzuk. A tanár az előzőekhez hasonlóan megadja a hálózatnak az egyes bemenetekhez tartozó helyes kimenetet, és a hálózat ennek alapján igazítja a súlyokat lefelé vagy felfelé úgy, hogy a különbség csökkenjen. Itt azonban egy olyan nehézségbe ütközünk, amellyel a perceptronnak nem kellett szembenéznie: hogyan igazítsuk a bemeneti egységektől a rejtett egységekhez vezető kapcsolatok súlyait? A probléma az, hogy a tanár, hacsak nem gondolatolvasó, nem ismerheti a rejtett egységek „helyes” állapotát, minthogy azok a hálózat belsejébe vannak elzárva. David Rumelhart, Geoffrey Hinton és Ronald Williams (mindhárman pszichológusok) találtak egy ügyes megoldást erre a problémára. A kimeneti egységek minden egyes rejtett egység felé egy olyan jelet küldenek vissza, amely az adott rejtett egység összes kimeneti egységre vonatkozó hibázásának összegét képviseli („ennyivel és ennyivel több vagy kevesebb aktivációt küldesz a kelleténél”). Ez a jel egyfajta póttanárként szolgálhat, aminek alapján a rejtett réteg bemenetének súlyai módosíthatók. A bemeneti rétegtől a rejtett réteg egységei felé vezető kapcsolatok súlyai lejjebb vagy feljebb pöckölhetők, hogy a rejtett réteg adott bemeneti mintához tartozó túl- vagy alulaktivációját csökkentsük. Ez az eljárás, amelyet „visszafelé terjedés”-nek (backpropagation) neveznek, akármennyi rétegen keresztül megismételhető visszafelé. Ez az, amit sok pszichológus az ideghálózati modellezés művészete csúcsának tekint. Bizonyos értelemben ugyanoda értünk vissza, ahonnan kiindultunk, minthogy a rejtett rétegű hálózat olyan, mint egy logikai kapukból épített önkényes kapcsolási rajz, amilyet McCulloch és Pitts javasoltak neuro-logikai számítógépükbe. Fogalmi szempontból a rejtett rétegű hálózat egy kijelentéskészletnek egy bonyolult logikai függvénybe rendezéseként fogható fel, ahol az egyes kijelentések lehetnek igazak vagy hamisak, és amiben a logikai függvényt sok-sok ÉS, VAGY és NEM tartja össze. Van azonban mindebben két csavar. Az egyik az, hogy az értékek nemcsak „igen” vagy „nem” lehetnek, hanem folyamatosan változhatnak, és ekképpen az

igazság fokozatait vagy valószínűségeit is képesek leképezni, nem csak abszolút igaz vagy abszolút hamis állításokat. A másik csavar az, hogy a hálózat a bemeneti minták mellé a helyes kimenetek betáplálásával betanítható arra, hogy felvegye a megfelelő kapcsolati súlyokat. A két csavart az az attitűd fejeli meg, hogy az ihletet az agy rengeteg idegi kapcsolata adja, és ezért nem kell bűntudatunk legyen amiatt, hogy mennyi logikai kaput és összeköttetést teszünk a hálózatunkba. Ez a hozzáállás lehetővé teszi, hogy olyan hálózatokat tervezzünk, amely sokszoros valószínűségeket számol, és amely így képes lesz a világ különböző jellegzetességeiben meglévő statisztikai redundancia kiaknázására. Ez viszont arra teszi képessé az ideghálózatokat, hogy egy bemeneti mintázatról hasonló bemeneti mintázatokra további tanítás nélkül is általánosítsanak, amennyiben az adott probléma hasonló bemenetekhez hasonló kimeneteket követel meg. Mindez csak néhány ötlet arra, hogy miképp valósíthatók meg legkisebb démonjaink és azok faliújságjai kvázi-idegi gépek alakjában. Ezek az elképzelések képeznek (egyelőre ingatag) hidat a fogalmi szinten kezdődő magyarázatoktól (a nagymama intuitív pszichológiájától és az amögött rejtőző ismeretektől, a logikától és a valószínűségelmélettől) a szabályokon és reprezentációkon (démonokon és szimbólumokon) keresztül az igazi idegsejtekig. Az ideghálózatok néhány kellemes meglepetéssel is szolgálnak. Az elme szoftverjének összeállításakor végső soron csak olyan buta démonokat használhatunk, amelyek gépekkel is helyettesíthetők. Ha egy okosabb démon használatára szorulunk, valahogy ki kell találjuk, hogyan készíthetnénk el azt magát butábbakból. Sokkal gyorsabban (és gyakran egészen másképpen) megy, amikor az ideghálózati modellezők az idegsejtekből kiindulva olyan kész démonok arzenálját építik meg, amelyek hasznos dolgokra képesek – ilyen például a tartalom által címezhető emlékezet vagy az automatikusan általánosító mintaasszociátor. Az elme programtervezői (akik tulajdonképpen „visszafejtők”) így egy jó kis alkatrész-katalógusból rendelhetik meg okos démonjaikat.

Konnektoplazma Hol végződnek a mentaléz nyelv szabályai és reprezentációi, és hol kezdődnek az ideghálózatok? A legtöbb megismeréstudományi szakember egyetért a végletekben. A megismerés legmagasabb szintjein, ahol tudatosan vergődünk át gondolati lépéseken, és olyan szabályokat alkalmazunk, amelyeket az iskolában tanultunk vagy magunk fedeztünk fel, az elme olyan, mint egy produkciós rendszer, ahol szimbolikus feljegyzések kerülnek a memóriába, és démonok hajtanak végre eljárásokat. Alacsonyabb szinten a feljegyzéseket és szabályokat valami olyasmi valósítja meg, mint egy mesterséges ideghálózat, amely ismerős mintákra válaszol, és azokat más mintákhoz társítja. De a kettő közötti határ vita tárgya. Ideghálózatok végzik-e a mindennapi gondolkodás jelentős részét, és csak a tankönyvekből elsajátított tudás kezelése marad a nyílt szabályokra és kijelentésekre? Vagy a hálózatok inkább csak amolyan építőelemek, amelyek egyáltalán nem intelligensek

mindaddig, amíg rendezett reprezentációkba és programokba nem szerveződnek? A konnekcionizmusnak nevezett iskola szerint, melynek David Rumelhart és James McClelland az úttörői, egyszerű hálózatok magukban is képesek az emberi intelligencia jelentős hányadának magyarázatára. Szélsőséges formájában a konnekcionizmus azt mondja, hogy az elme egy hatalmas, rejtett rétegű, visszafelé terjedéssel tanuló hálózat, vagy esetleg több ilyennek az együttese, és az intelligencia abból emelkedik ki, ahogy a tanár, vagyis a környezet hangolja a kapcsolati súlyokat. Annak oka, hogy az emberek intelligensebbek, mint a patkányok, mindössze annyi, hogy a mi hálózatainkban több rejtett réteg van az inger és a válasz között, és hogy mi más emberek környezetében élünk, akik maguk is hálózataink tanáraiként szolgálnak. A szabályok és a szimbólumok talán hasznosak lehetnek a hálózatok működésének hevenyészett megközelítéseként azon pszichológusok számára, akik nem képesek az aktivációfolyamok millióinak nyomon követésére a kapcsolatok útvesztőiben, ennél azonban semmiképpen sem többek.109 A másik – általam is támogatott – nézet szerint az ideghálózatok önmagukban nem elegendőek; a hálózatok szimbólummanipuláló programokba szerveződése az, ami az emberi intelligenciára magyarázatot nyújt. Szimbólummanipuláció alapozza meg például az emberi nyelvhasználatot és a gondolkodás nyelvvel kapcsolatban álló részeit. Ez persze nem a megismerés egésze, de igencsak nagy hányada; minden, amiről magunkban vagy másokkal társalgást folytathatunk. Pszicholingvistaként magam is gyűjtöttem arra vonatkozó bizonyítékokat, miszerint még az angol nyelvet beszélők legegyszerűbb készsége, például a múlt idő képzése (walk-walked, come – came) is túl rafinált ahhoz, hogy egyetlen ideghálózat képes legyen megbirkózni vele.110 Ebben az alfejezetben egy ennél még általánosabb jellegű bizonyítékot fogok bemutatni. Megköveteli-e mindennapi gondolkodásunk tartalma (az olyan típusú információk, amilyeneket társalgásainkban kicserélünk) egy erősen strukturált mentaléz használatára képes komputációs eszköz alkalmazását, vagy megteszi az általános ideghálózati massza is – az, amit egy tréfás kedvű kollégám konnektoplazmának nevezett el? Meg fogom mutatni, hogy gondolatainknak olyan kifinomult logikai struktúrája van, amit semmilyen egynemű elemrétegekből álló egyszerű ideghálózat sem képes kezelni.111 Miért érdekes ez egyáltalán? Azért, mert az ilyen demonstrációk megkérdőjelezik a mindeddig legbefolyásosabb elméletet, melyet az elme működésének magyarázatára alkottak. A perceptron vagy a rejtett rétegű hálózat önmagában egy ősi 10943.

Konnekcionizmus: Rumelhart, McClelland & the PDP Research Group, 1986; McClelland, Rumelhart & the PDP Research Group, 1986; Smolensky, 1988; Morris, 1989. Miért intelligensebbek az emberek, mint a patkányok: Rumelhart-McClelland, 1986a, 143. o. 11044. Vita az angol múlt időről: Rumelhart-McClelland, 1986b; Pinker-Prince, 1988,1994; Prince-Pinker, 1988; Pinker, 1991; Prasada-Pinker, 1993; Marcus-Brinkman-Clahsen-WiesePinker, 1995. 11145. A konnektoplazma problémái: Pinker-Mehler, 1988; Pinker-Prince, 1988; PrincePinker, 1988; Prasada-Pinker, 1993; Marcus, 1997,1998, előkészületben; Fodor-Pylyshyn, 1988; Fodor-McClaughlin, 1990; Minsky-Papert, 1988b; Lachter-Bever, 1988; Anderson, 1990,1993; Newell, 1990; Ling-Marinov, 1993; Hadley, 1994a, b.

doktrínának, a képzetek asszociációinak modern, csúcstechnológiás megvalósítása. John Locke, David Hume, George Berkeley, David Hartley és John Stuart Mill brit filozófusok szerint a gondolkodást két törvény vezérli. Az egyik a szomszédosság törvénye: a gyakran együtt tapasztalt képzetek az elmében összekapcsolódnak, asszociálódnak, és ettől kezdve, amint az egyik aktiválódik, a másik is aktiválódni fog. A másik törvény a hasonlóság törvénye: ha két képzet hasonló, minden, ami az elsőhöz asszociálódott, a másodikhoz is automatikusan asszociálódik. Hume ekképpen összegezte az elméletet 1748-ban: …hasonló tulajdonságok láttán feltételezzük, hogy hasonló titkos erőkkel rendelkeznek, s azt várjuk, hogy a tapasztaltakhoz hasonló hatásokat fognak kiváltani. Ha olyan testet tesznek elénk, amely színre és halmazállapotra megegyezik a régebben már elfogyasztott kenyérrel, habozás nélkül megismételjük a kísérletet, s biztosak vagyunk benne, hogy ezúttal is hasonló élelemben és táperőben fogunk részesülni.112

Úgy gondolták, hogy a szomszédosság és hasonlóság alapján létrejövő asszociációk töltik be annak az íródeáknak a szerepét is, aki majd teleírja azt a hírhedten üres palatáblát, mely Locke metaforája volt az újszülött elméjére. Az asszociacionizmusnak nevezett doktrína évszázadokig uralta, és nagymértékben még ma is uralja, az elméről alkotott brit és amerikai nézeteket. Amikor a „képzeteket” ingerek és válaszok váltják fel, az asszociacionizmus behaviorizmussá alakul. Az üres palatábla és a tanulás két általános érvényű törvénye képezi a Mértékadó Társadalomtudományi Modell pszichológiai támasztékát is. Azokban a klisékben halljuk ezeket visszaköszönni, hogy hogyan képez asszociációkat neveltetésünk az élelem és a szeretet, a gazdagság és a boldogság, a magasság és a hatalom stb. között. Az asszociacionizmus egészen a legutóbbi időkig túl megfoghatatlan volt ahhoz, hogy tesztelni lehessen. A számítógépekben egyszerűen szimulálható ideghálózati modellek azonban szabatossá teszik az elgondolásokat. Az olyan tanulási sémák, amelyekben a tanár bemenetekkel és hozzájuk tartozó helyes kimenetekkel látja el a hálózatot, és a hálózat igyekszik az ilyen párosításokat visszaadni a jövőben, jó modelljei a szomszédság törvényének. A bemeneti adatok elosztott reprezentációja, amelyben az egyes fogalmaknak nincs saját egységük („papagáj”), hanem azok az egyes tulajdonságokhoz tartozó egységek aktivitásmintázataiként képeződnek le („tolla van”, „szárnya van” stb.), lehetővé teszi a hasonló fogalmakra történő automatikus általánosítást, és ezért jól illeszkedik a hasonlóság alapján képzett asszociációk törvényéhez. És ha az elme egésze úgy indul útjára, hogy csak egyféle hálózatból áll, akkor megvalósítottuk az üres palatáblát. A konnekcionizmus tehát kiváló alkalmat kínál. A képzetek asszociációinak évszázados doktrínáját szigorú próbának vethetjük alá, ha megvizsgáljuk, hogy mire képesek és mire nem képesek az egyszerű ideghálózati modellek. Mielőtt belekezdenénk, hadd oszlassak el néhány félreértést. A konnekcio-nizmus az elme komputációs elméletének nem alternatívája, hanem olyan változata, amely szerint az elme által gyakorolt legfőbb információfeldolgozási módszer egyfajta többváltozós statisztikai eljárás. A konnekcionizmus nem annak az elméletnek 11246.

Hume a szomszédosságról és a hasonlóságról: Hume, 1748/1995, 33-34. o.

szükségszerű kiigazítása, miszerint az elme olyan, mint a boltokban kapható számítógépek, azok nagy sebességű, hibázásmentes, szeriális központi feldolgozóegységével együtt; ilyen elméletet senki sem vall. És nem létezik olyan életre kelt Akhilleusz sem, aki szerint a gondolkodás minden formája logikai tankönyvekből vett szabályok ezreinek végigdarálásából állna. Végül pedig, a konnekcionista modellek a reménykeltő „ideghálózat” elnevezés ellenére sem igazán valósághű modelljei az agynak. „Szinapszisaik” (kapcsolati súlyaik) például serkentőből gátlóba válthatnak, és „axon”-jaikon (összeköttetéseiken) mindkét irányban haladhat információ – anatómiailag mindkettő lehetetlen. Amikor választani lehet a működőképesség és az agy utánzása között, a konnekcionisták gyakran a működőképességet választják; ez is mutatja, hogy a hálózatokat az idegsejtek laza értelemben vett metaforájára alapozó mesterséges intelligenciaként használják, nem pedig idegi modellezésre. A kérdés az, hogy ezek a hálózatok a megfelelő fajta komputációkat végzik-e el ahhoz, hogy az emberi gondolkodás működését modellálhassák. *

A nyers konnektoplazmának a mindennapi gondolkodás öt fortélya okoz gondot. Ezek a fortélyok elsőre titokzatosnak tűnnek, és addig nem is tudtunk létezésükről, amíg nyelvészek, logikusok és számítógépes szakemberek el nem kezdték a mondatok jelentésének boncolgatását. Mindazonáltal ezek a fortélyok azok, amelyek az emberi gondolkodásnak különleges pontosságot és hatékonyságot kölcsönöznek, és ezért úgy gondolom, hogy fontos részét képezik az arra a kérdésre adandó válasznak, hogy hogyan működik az elme. Az első fortély az „egyed” fogalmának használata. Térjünk vissza oda, ahol a számítógépszerű reprezentációkat az ideghálózatok kedvéért elhagytuk. Addig a dolgokat a bitek önkényes sorozataival szimbolizáltuk, ám attól kezdve egységek egy rétegének mintázataiként képeződtek le, ahol minden egyes egység egy-egy tulajdonságot képviselt. Mindebből azonnal adódik az a probléma, hogy ezek után már nem vagyunk képesek két, azonos tulajdonságokkal rendelkező egyedet egymástól megkülönböztetni. Minthogy egy és ugyanazon módon reprezentálja azokat, a rendszer vak arra, hogy a két egyed nem ugyanaz a halom anyag. Elveszett az egyed: reprezentálni tudunk „gyümölcsség”-et és „lóság”-ot, de nem tudunk egy bizonyos lovat vagy egy bizonyos gyümölcsöt. Minden, amit a rendszer megtanul egy bizonyos lóról, egybeolvad azzal, amit egy másik, az előzővel azonos lóról tud. És nincs arra természetes módszerünk, hogy két lovat reprezentáljunk. Az nem elegendő, ha a „lóság” egységét kétszer olyan aktívvá tesszük, minthogy az megkülönböztethetetlen lenne attól, hogy kétszer olyan bizonyosak vagyunk a ló tulajdonságainak jelenlétében, vagy attól, hogy a lóság tulajdonságai kétszer akkora mennyiségben vannak jelen. Könnyű összekeverni az osztály és az alosztály, mondjuk az „állat” és a „ló” közötti viszonyt (amit a hálózatok könnyedén kezelnek) az alosztály és az egyed, mondjuk a „ló” és „Kincsem” közötti viszonnyal. A két viszony kétségtelenül

hasonlít egymásra egy bizonyos vonatkozásban; a tágabb fogalomhoz tartozó összes tulajdonság áthagyományozódik a szűkebbre. Ha az állatok lélegzenek, és a lovak állatok, akkor a lovak lélegzenek; ha a lovaknak patájuk van, és Kincsem ló, akkor Kincsemnek patája van. Mindez arra csábíthatja a modellezőt, hogy az egyedet egy igen-igen sajátos alosztálynak tekintse, és hogy a dolgok közötti apró eltérések (az egyik egyeden jelen lévő, de a másikról hiányzó szeplő) alapján tegyen különbséget a hasonmások között. Mint ahogy sok más konnekcionista elképzelés, ez a gondolat is visszavezethető a brit asszociacionistákra. Berkeley szerint „Ha eltünteted a puhaság, nedvesség, vörösség, savanykásság érzeteit, magát a cseresznyét tünteted el, mert nem az érzetektől független létező. Egy cseresznye, mondom, nem egyéb, mint az érzéki benyomások vagy a különböző érzékeinkkel észlelt ideák halmaza.” 113 Csakhogy Berkeley gondolata sohasem igazán működött. Két tárgy tulajdonságairól való ismereteink lehetnek teljesen azonosak, mégis tudhatjuk, hogy a két tárgy nem ugyanaz. Képzeljünk el egy szobát két egyforma székkel. Valaki bemegy, és kicseréli a két széket egymással. Ugyanolyan-e a szoba, mint azelőtt, vagy különbözik attól? Mindenki számára nyilvánvaló, hogy különbözik. Mindazonáltal nem tudunk olyan tulajdonságot felhozni, ami megkülönböztethetné az egyik széket a másiktól – kivéve azt, hogy az egyiket Első Széknek, a másikat meg Második Széknek tekintjük. Visszatértünk tehát a memóriarekeszek önkényes címkéihez, ahhoz, amit a lefitymált digitális számítógép használ! Ugyanez az alapja Stephen Wright humorista egyik poénjának is: „Amíg nem voltam otthon, valaki kilopott mindent a lakásomból, és minden darabot annak pontos másolatával helyettesített. Amikor ezt elmondtam a lakótársamnak, azt kérdezte: »Ismerem én magát?«” Van azonban egy kétségtelen jellemző, aminek alapján megkülönböztethetünk két egyedet: két egyed nem lehet egyazon helyen ugyanabban az időpontban. Az elme talán minden egyes tárgyra egy téri és idői helyzetet jelző bélyegzőt ragaszt, melyeket folyamatosan megújít, hogy az azonos tulajdonságokkal rendelkező egyedeket megkülönböztethesse. De még ez se fogja át azon képességünket, hogy a különböző egyedeket elménkben elkülönítsük. Tegyük fel, hogy egy fehér síkon nincs semmi más, csak két egyforma kör. Az egyik most elindul, rácsúszik a másikra, néhány pillanatig átfedi, majd továbbáll. Nem hiszem, hogy bárkinek is gondot okozna e két kör különálló létezőként való felfogása akár az alatt az idő alatt is, amikor ugyanazon a helyen vannak. Mindez azt mutatja, hogy nem az egy bizonyos helyen egy bizonyos időpontban való tartózkodás alkotja az „egyed” elmebeli definícióját.114 A tanulság nem az, hogy egyedek nem reprezentálhatók ideghálózatokban. Ezt könnyen megtehetjük; az egyedek tulajdonságaitól függetlenül egyszerűen csak szenteljünk néhány egységet az egyedek identitásának is. Adhatunk például minden egyednek egy saját egységet (sejtet), vagy minden egyednek egy sorszámot, melyet az egységek aktivitásának mintázata kódolhat. A tanulság az, hogy az elme hálózatát úgy kell megalkotnunk, hogy az az egyed elvont logikai fogalmát leképezhesse azzal 11347. 11448.

Volt cseresznye, nincs cseresznye: Berkeley, 1713/1985, 393. o. Egyedek azonosítása: Bloom, 1996a.

analóg módon, amit az önkényesen címkézett memóriarekeszek játszanak a számítógépekben. Ami bizonyosan nem elegendő, az egy olyan mintaasszociátor, amely a tárgyak megfigyelhető tulajdonságaira korlátozódik, annak az arisztotelészi kinyilatkoztatásnak a modern példájaként, miszerint „semmi olyan nincs az értelemben, ami előzőleg ne lett volna az érzékletekben”. Lehetséges, hogy ez az egész érvelés nem több, mint egy logikai tornamutatvány? Nem így van. Az egyed (egyén) fogalma társas gondolkodásunk alapvető részét alkotja. Hadd hozzak erre két példát a való életből, az emberi kapcsolatok két nagy színpadáról, a szerelem és az igazságosság területéről. Az egypetéjű ikrek nagyon sok tulajdonságukban osztoznak. Nemcsak külsőleg hasonlítanak egymásra, hanem hasonlóképpen gondolkoznak, éreznek és cselekszenek. Persze nem azonosan, és ez kibúvót szolgáltathat azoknak, akik az ikreket két nagyon szűk alosztályként kísérelnék meg reprezentálni. Csakhogy egy olyan lény, amely az ikreket alosztályokként reprezentálja, legalábbis hajlamos lesz azokat egyformának tekinteni, ezért az egyikről alkotott véleményét legalább probabilisztikusan vagy egy bizonyos mértékig a másikra is át kell vigye – ne felejtsük el, hogy az asszociacionizmusnak és az azt megvalósító konnektoplazmának éppen ez a fő fegyvere. Ha például valami – a járása, a beszéde, az alakja stb. – miatt az ikerpár egyik tagjához vonzódunk, ugyanez a tulajdonság a másik tagot is vonzóvá kell tegye. És emiatt az egypetéjű ikrek a féltékenység és az árulás gótikus méretű drámáinak részesei kell legyenek. A valóságban azonban semmi ilyen nem történik. Az egypetéjű ikerpár egyik tagjának házastársa semmiféle romantikus érzelmet nem táplál a másik testvér iránt. A szerelem érzelmeinket egy bizonyos személyhez, nem pedig egy bizonyos fajta személyhez köti, legyen akármilyen szűk is az a „fajta”.115 1988. március 10-én valaki leharapta David J. Storton rendőr egyik fülének felét. Nem is kétséges, hogy ki tette: vagy Shawn Blick, 21 éves Palo Altó-i fiatalember, vagy egypetéjű ikertestvére, Jonathan Blick. Mindketten a rendőrrel dulakodtak, amikor valamelyikük leharapott egy darabot a rendőr füléből. Mindkettő ellen vádat emeltek garázdaság, betörési kísérlet, hivatalos közeg elleni erőszak és minősített súlyos testi sértés vádjával. A súlyos testi sértés minősített esete, ami a fülleharapásért jár, életfogytiglani büntetést von maga után. Storton rendőr tanúvallomása szerint az ikrek egyikének rövid, a másikának pedig hosszú haja volt, és a hosszú hajú volt az, amelyik megharapta. Sajnos azonban, mire az ikerpárt három nappal később elfogták, azonos sörtehajat viseltek, és nem beszéltek. Ügyvédjeik úgy érveltek, hogy egyikükre sem róható ki a súlyos büntetés, mivel mindkettejük esetében fennmarad az alapos kétség, hogy esetleg nem ő, hanem a másik volt a tettes. Ez az érvelés azért hangzik meggyőzőnek, mert igazságérzetünk a tettet elkövető egyént, nem pedig az egyén jellemzőit véli bűnösnek.116 Az egyedi személyhez való kényszeres ragaszkodásunk nem valamiféle megmagyarázhatatlan rögeszme, hanem valószínűleg azért alakult ki, mert – szemben a megfigyelhető tulajdonságokkal – minden egyes embertársunk, akivel megismerkedünk, az emlékek és vágyak megismételhetetlen gyűjteményét hordozza 11549. 11650.

Ikerszerelem: L. Wright, 1995. Melyik Blick harapott: Boston Globe, 1990.

magában egyedi embriológiai és élettörténetének köszönhetően. A 6. fejezetben, amikor majd az igazságérzetet és a romantikus szerelmet fejtjük vissza, látni fogjuk, hogy az egyének nyilvántartásának mentális aktusa ezen készségek központi mozzanatát képezi. Nem embertársaink jelentik az összetéveszthető egyedek egyetlen olyan osztályát, melyben a megkülönböztethetőségét fenn kell tartanunk; a golyózás lehetne egy másik mindennapi példa, ahol a játékosoknak észben kell tartaniuk, melyek az ő golyóik a sok egyforma közül. Sok állatfaj „golyózik”, vagyis kénytelen egyedeket számon tartani. Az egyik példa az az anyaállat lehet, akinek saját utódját kell szemmel tartania, amely – bár éppúgy néz ki, mint bárki más kölyke – láthatatlanul az ő génjeit hordozza. Másik példa lehet a csordában élő állatokra vadászó ragadozó, amelynek a csorda egyetlen tagját kell üldöznie, azt a stratégiát követve, amely az uszodai fogócskában használandó: ha te vagy a fogó, ne váltogasd a kiszemelt vadat; azzal csak lélegzetvételhez juttatsz magadon kívül mindenkit. Amikor Kenyában a zoológusok úgy próbálták meg az adatgyűjtést megkönnyíteni, hogy az elaltatott gnúvadak szarvát színkódokkal jelölték meg, akármennyire körültekintően is hozták vissza az állatot éber állapotba a csordába való visszaeresztést megelőzően, a hiénák akkor is zsákmányul ejtették egy napon belül. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy a színjelzés megkönnyítette a hiénáknak a gnú elkülönítését és kimerültségig tartó üldözését. A zebrák csíkozásáról újabban azt gondolják, hogy az nem a sávos, magas fűben való elvegyülést szolgálja – ami mindig is elég kétséges magyarázat volt –, hanem arra való, hogy élő golyójátékot alkosson a zebrákból, megzavarva az oroszlánokat és egyéb ragadozókat, amelyek egyetlen zebrára próbálnák figyelmüket összpontosítani. Nem tudjuk persze, hogy a hiénák és oroszlánok rendelkeznek-e az egyed fogalmával; lehet, hogy csak a csordából kilógó kakukktojás tűnik étvágygerjesztőbbnek a többinél. De ezek a példák jól szemléltetik az egyedek és osztályok megkülönböztetésének komputációs problémáját, és kiemelik az emberi elme képességét annak megoldásában.117 *

Az asszociacionizmus számára a második problémát a kompozicionalitás jelenti, vagyis azon képességünk, hogy elemekből úgy állítunk össze reprezentációkat, hogy a reprezentációk jelentése az elemek jelentéséből és abból a módból adódik, ahogyan azok az elemek összekapcsolódnak. A kompozicionalitás minden emberi nyelv leglényegesebb tulajdonsága. Az A gyerek megette a csigát mondat jelentése a gyerek, a megette és a csiga szavak jelentéséből, valamint a szavak sorrendjéből és a tárgyrag helyéből kiszámítható. De az egész nem a részek összessége; ha ugyanezeket az elemeket az A csiga megette a gyereket szerkezetbe rendezzük, egészen más gondolatot közlünk. Minthogy egyik mondatot sem hallottuk azelőtt, bizonyára úgy tudtuk azokat értelmezni, hogy egy (a nyelvtani szabályokat megtestesítő) algoritmuskészletet alkalmaztunk a szavak láncolatára. A végtermék mindkét esetben egy olyan újszerű gondolat lett, melyet menet közben állítottunk 11751.

Zebrák és gnúk, oroszlánok és hiénák: Daniel Dennett, személyes közlés.

össze. Minthogy a gyerekek, a csigák és az evés fogalmát előzetesen ismerjük, és képesek vagyunk a rájuk vonatkozó szimbólumokat mentális faliújságunkon úgy mintázatba rendezni, hogy azt a faliújságot olvasó démonok értelmezni tudják, és ezzel a gondolatot – először életünkben – el tudjuk gondolni. Az újságírók szerint az nem hír, ha a kutya megharapja a postást, de az hír, ha a postás harapja meg a kutyát. A mentális reprezentációk kompozicionalitása az, ami lehetővé teszi, hogy megértsük a híreket. Szertelen és furcsa gondolataink támadhatnak, egészen különösek is. Csip-csip csóka, vak varjúcska; Bóbita, Bóbita táncol; a világegyetem egy ősrobbanással kezdődött; marslakók szállták meg Veresegyházát; Michael Jackson elvette Elvis lányát. A kombinatorikai lehetőségeknek hála, sohasem maradunk újság nélkül. Az elgondolható gondolatok trilliárdjai lehetségesek. Azt hihetnők, hogy a kompozicionalitást könnyen beletehetjük egy ideghálózatba: egyszerűen csak bekapcsoljuk a „gyerek”, az „eszik” és a „csiga” elemeket. De ha csak ennyi történne elménkben, nem tudnánk, hogy a gyerek ette meg a csigát, a csiga ette meg a gyereket, vagy a gyerek és a csiga is evett-e. E fogalmakhoz szerepeket (vagy ahogy a logikusok és nyelvészek mondják, „argumentumokat”) kell rendelnünk: melyik az evő, és melyik a megevett. Megpróbálhatnánk talán egy-egy csomópontot rendelni a fogalmak és szerepek minden egyes kombinációjához. Ekkor volna egy gyerek-eszik-csigát és egy csigaeszik-gyereket csomópont. Az agyban hatalmas mennyiségű idegsejt van, gondolhatnánk, miért ne lehetne akkor így? Ennek egyik oka az, hogy van hatalmas mennyiség, és van igencsak hatalmas mennyiség. A kombinációk lehetséges száma azok megengedhető méretével exponenciálisan nő, olyan kombinatorikus robbanást gerjesztve, amely az agy kapacitásának legnagylelkűbb becsléseit is messze meghaladja. A legenda szerint Sissa Ben Dahir nagyvezír csak egy szerény ajándékot kért India királyától, Shirhamtól a sakkjáték kitalálásáért. Csak azt kérte, hogy tegyenek egy szem búzát a sakktábla első négyzetére, kettőt a másodikra, négyet a harmadikra, és így tovább. Még messze jártak a hatvannegyedik négyzettől, amikor a király rájött, hogy tudtán kívül királysága egész búzakészletét elígérte. A jutalom teljes összege 4 billió véka búzára, azaz a föld kétezer évi búzatermésére rúgott. A gondolatok kombinatorikája is hasonló mértékben haladná meg az agy idegsejtjeinek számát. Száztrilliárd mondat nem préselhető be egy százmilliárd idegsejtből álló agyba, ha minden egyes gondolatnak saját idegsejtje kell legyen. De még ha bele is férnének, összetett gondolatok akkor se tárolódhatnának egészben egy-egy idegsejtben. Erre utal az, ahogyan a gondolataink egymáshoz kapcsolódnak. Külön egység kellene létezzen a csigát evő gyerekhez, a gyereket evő csigához, a csigát evő csirkéhez, a gyereket evő csirkéhez, a csirkét evő csigához, a csigát látó gyerekhez, a gyereket látó csigához, a csigát látó csirkéhez és így tovább. Mindezen gondolatokhoz (és még sokkal többhöz) egy-egy egységet kellene rendelni; mindenki, aki képes azt a gondolatot magáévá tenni, hogy a gyerek látta a csirkét, azt is képes elgondolni, hogy a csirke látta a gyereket. De valami nagyon gyanús ebben a gondolatleltárban; ismétlődések szövik keresztül. Újra és újra az jön elő, hogy gyerekek esznek, csigák esznek, gyerekek látnak, csigák látnak, stb. Ezek a

gondolatok tökéletesen berovatolhatók egy hatalmas mátrix soraiba, oszlopaiba, rétegeibe, hipersoraiba, hiperoszlopaiba és hiperrétegeibe. Ez a rendezett mintázat meghökkentő, ha a gondolatok egyszerűen csak különálló egységek egy nagyon nagy gyűjteményét képezik; az egységek éppígy reprezentálhatnának elszigetelt információkat, amelyeknek semmi közük nincs egymáshoz. Amikor a természetben olyan tárgyakkal találkozunk, amelyek tökéletesen beleillenek egy négyzetes táblázat rekeszeibe, az azt sugallja, hogy a tárgyak bizonyára kisebb elemekből állnak össze, melyek a táblázat sorainak és oszlopainak felelnek meg. Így vezetett például az elemek periódusos rendszere az atom szerkezetének megértéséhez. Hasonló okokból következtethetünk arra is, hogy az elgondolható gondolatok összetevői az azokat alkotó fogalmak. A gondolatok fogalmakból állnak össze, nem pedig egészben tárolódnak.118 A kompozicionalitás meglepően fogós feladvány a konnektoplazmának. A kézenfekvő trükkök mindegyike elégtelen félmegoldásnak bizonyul. Tegyük fel, hogy minden egyes egységet egy fogalom és egy szerep kombinációjának szentelünk. Az egyik egység jelentené a gyerek-eszik, egy másik a csiga-evődik kombinációt, vagy esetleg az egyik volna a gyerek-csinál-valamit egység, egy másik pedig a csigával-csinálnak-valamit egység. Mindez jelentősen csökkentené a kombinációk számát, de azon az áron, hogy összezavarná, ki csinált kivel és micsodát. Az a gondolat például, hogy „A gyerek a csirkét ette, amikor a puli a csigát ette”, megkülönböztethetetlen volna attól, hogy „A gyerek a csigát ette, amikor a puli a csirkét ette”. A probléma az, hogy a gyerek-eszik egység nem mondja meg, hogy mit is eszik, és a csiga-evődik egység nem mondja meg, hogy ki is eszi.119 A helyes irányba tett első lépés az, ha a rendszer szerkezetébe beépítjük a fogalmak (gyerek, csiga stb.) és a szerepek (cselekvő, tárgy stb.) megkülönböztetését. Tegyük fel, hogy az egységek külön csoportjait állítjuk fel, egyet a cselekvő, egyet a cselekvés és egyet a tárgy szerepére. Egy kijelentés reprezentációjához mindegyik csoport az adott szerepet éppen játszó fogalomhoz tartozó mintázattal töltődik fel, amelyet a fogalmaknak egy különálló emlékezeti tárából hozunk elő. Ha minden egységet minden egységgel összekötünk, akkor egy kijelentés-autoasszociátort kapunk, amelynek némi haszna is lehetne a kombinatorikus gondolkodásban. Eltárolhatnánk benne például, hogy „a gyerek megette a csigát”, és ha később bármely két alkotórészt kérdésként tesszük fel (mondjuk a „gyerek” és „csiga” azt jelenti, hogy „Mi a kapcsolat a gyerek és a csiga között?”), a hálózat kiegészítené a mintát a harmadik alkotórész beállításával (esetünkben „megette”).

11852. A gondolatok

kompozicionalitása: Fodor-Pylyshyn, 1988. reprezentációjának nehézségei: Hinton, 1981.

11953. A kijelentések

Valóban így lenne? Sajnos nem. Vegyük ezeket a gondolatokat: A gyerek azonos a gyerek-kel. A gyerek különbözik a csigá-tól. A csiga különbözik a gyerek-től. A csiga azonos a csigá-val.

Nincs olyan elrendezése a kapcsolati súlyoknak, amely az első szerepben a „gyerek”re és a második szerepben az „azonos”-ra beállítaná a „gyerek”-et a harmadik szerepben, és az első szerepben a „gyerek”-re és a második szerepben a „különbözik”-re beállítaná a „csigá”-t a harmadik szerepben, és az első szerepben a „csigá”-ra és a második szerepben a „különbözik”-re beállítaná a „gyerek”-et a harmadik szerepben, és az első szerepben a „csigá”-ra és a második szerepben az „azonos”-ra beállítaná a „csigá”-t a harmadik szerepben. Ez ugyanis a kizáró vagy (xor) problémája egy másik köntösben. Ha a gyerek-gyerek és gyerek-azonos kapcsolatok erősek, akkor beállítják a „gyerek”-el az „a gyerek azonos a …-val” kérdésre válaszként (ami jó), de beállítják a „gyerek”-et az „a gyerek különbözik a …-tól” kérdésre válaszolva (ami rossz), és az „a csiga azonos a …-val” kérdésre válaszolva is (ami ugyancsak rossz). Zsonglőrködhetünk a súlyokkal, ahogyan csak akarunk, soha nem fogunk olyanokat találni, amelyek mind a négy mondatra működnének. Minthogy azonban minden ember képes ezt a négy mondatot megérteni anélkül, hogy összezavarodna, az emberi elme a fogalomhoz fogalom vagy fogalomhoz szerep asszociációknál agyafúrtabb módon kell reprezentálja a kijelentéseket. Az elme magához a kijelentéshez is kell egy reprezentációt rendeljen. Példánkban a modell egy további réteget igényel – pontosabban egy olyan réteget, amelyet az egész kijelentés képviseletének szentelünk, a fogalmaktól és a szerepektől elkülönítve. Az alábbi ábra egy Geoffrey Hinton által tervezett olyan modellt ábrázol egyszerűsített formában, amely képes mondatok kezelésére.

A „kijelentés” egységek rétege önkényes mintázatokban kapcsolódhat be, egy kicsit úgy, mintha egész gondolatokhoz rendelne gyártási számokat. A réteg úgy működik, mint egy szuperstruktúra, melynek feladata, hogy a kijelentéseken belül az egyes fogalmakat a megfelelő rovatban tartsa. Figyeljük meg, hogy a hálózat felépítése milyen pontosan valósítja meg a szokásos, nyelvszerű mentalézt! A kompozicionális hálózatoknak vannak további változatai is, amelyek talán nem ennyire nyilvánvaló utánzatok, de mindegyikük tartalmaz speciálisan kitervelt részegységeket, amelyek külön tartják a fogalmakat a szerepektől, és amelyek az egyes fogalmakat a megfelelő szerepekhez hozzárendelik. A logika olyan alkotóelemei, mint a predikátum, az argumentum és a kijelentés, vissza lettek csempészve a modellbe, hogy elmeszerű dolgokat végezhessenek; az asszociációk magukban nem voltak elegendők.120 *

Egy további mentális képesség, melynek létezését talán soha észre se vesszük, a kvantifikáció képessége, amely a fenti első és a második probléma, az egyedek és a kompozicionalitás problémájának kombinációjából adódik össze. Végtére kompozicionális gondolataink gyakran egyedekre vonatkoznak, és nem mindegy, hogy azok az egyedek hogyan kapcsolódnak a gondolat különböző alkotóelemeihez. Az a gondolat, hogy egy bizonyos gyerek megevett egy bizonyos csigát, különbözik attól a gondolattól, hogy egy bizonyos gyerek általában csigákat eszik, vagy attól, hogy a gyerekek általában csigákat esznek. A viccek egész családja épül arra, hogy a közönség érzékeny erre a különbségre. „Amerikában 45 másodpercenként fejsérülést szenved valaki. – Szent ég! Szegény pacák!” Amikor azt halljuk, hogy „Hilda egy izmos férfihoz akar hozzámenni”, nem tudjuk, hogy létezik-e egy bizonyos férfi, akit Hilda kiválasztott magának, vagy csak reménykedve lődörög a konditerem közelében. Abraham Lincoln híres mondása szerint: „Bárkit bolonddá lehet tenni egy ideig, némely embert bolonddá lehet tenni akármeddig, de nem lehet mindenkit örökké bolonddá tenni.” A kvantifikáció képessége nélkül ezt a mondást nem érthetnénk meg. Ezekben a példákban olyan mondataink vannak, vagy egy többértelmű mondatnak olyan olvasatai vannak, amelyekben ugyanazok a fogalmak játsszák ugyanazokat a szerepeket, de a gondolatok egésze mégis teljesen különböző. A logikusok ezeket a különbségeket változók és kvantorok segítségével ragadják meg. A változók olyan 12054.

Kijelentések hálózatokban: Hinton, 1981; McClelland-Kawamoto, 1986; ShastriAjjanagadde, 1993; Smolensky, 1990, 1995; Pollack, 1990; Hadley-Hayward, 1994.

helyettesítő szimbólumok (például x vagy y), amelyek ugyanazon dologra utalnak különböző kijelentésekben vagy egy kijelentés különböző részeiben. A kvantor olyan szimbólum, amely olyasmit fejez ki, hogy „Van egy bizonyos x, amely…”, vagy hogy „Minden x-re igaz az, hogy…” Egy gondolat ezek alapján fogalmakból, szerepekből, kvantorokból és változókból rendezetten és zárójelezetten, megfelelően felépített kijelentésként értelmezhető. Hasonlítsuk össze például azt a kijelentést, hogy „45 másodpercenként {létezik egy X [aki fejsérülést szenved]}”, azzal a kijelentéssel, hogy „létezik egy X {aki 45 másodpercenként [fejsérülést szenved]}”. Mentaléz nyelvünkben is kell legyen valami, ami hasonló műveleteket csinál. De mindeddig semmi jele sincs, hogyan lehetne ezt egy asszociatív hálózatban megoldani. Nemcsak egy kijelentés szólhat egy egyedről, de maga a kijelentés is egyfajta egyedként kezelendő, és ez újabb probléma forrása lehet. A konnektoplazma ereje abból származik, hogy a mintázatokat egységek egyetlen készletén vetíti egymásra. Ebből sajnos néha bizarr kimérák születhetnek, máskor meg a hálózat két szék között a pad alá esik. Mindez a konnektoplazma állandó mumusának, az interferenciának a következménye. Lássunk két példát. Neal Cohen és Michael McCloskey pszichológusok arra tanítottak egy hálózatot, hogy adjon össze két számot. Először arra tanították, hogy 1et adjon a másik számhoz: amikor a bemeneten „1” és „3” volt, a hálózat megtanult „4”-gyel válaszolni, és így tovább. Ezután arra tanították, hogy 2-t adjon bármely más számhoz. Az „Adj hozzá 2-t” probléma azonban eltérítette a kapcsolati súlyokat abba az irányba, ami optimális volt a 2 hozzáadásához, és minthogy a hálózatnak nem volt tartalék kapacitása az 1-gyel összeadás rögzítéséhez, arra amnéziássá vált. A hatást „katasztrofális felejtés”-nek nevezték el, mivel egészen másféle, mint a mindennapi élet enyhe feledékenységei. A másik példa alapjául szolgáló hálózatot McClelland és munkatársa, Alan Kawamoto tervezte többértelmű mondatok jelentésének megtalálására. Például az a mondat, hogy Kiderült, hogy kacsa volt, jelentheti azt, hogy megtudtuk, hogy az ismeretlen eredetű étel hápogó szárnyasból készült, de jelentheti azt is, hogy a hír rémhírnek bizonyult. A hálózat viszont egy olyan értelmezéssel rukkolt elő, amely embernek eszébe nem jutna: azzal, hogy rémhírnek bizonyult, hogy az étel hápogó szárnyasból készült! 121 Ahogy az minden eszközre igaz, azok a jellemzők, amelyek a konnektoplazma hasznára válnak bizonyos feladatokban, hátrányt jelentenek más feladatokban. Az, hogy a hálózat általánosítani képes, a sűrű keresztkapcsolatoknak és a bemeneti kódok egymásra halmozásának köszönhető. Csakhogy az egyes hálózati egységek számára nem feltétlenül felemelő érzés, hogy más egységek ezrei óbégatnak a fülükbe, és hogy állandóan újabb és újabb bemeneti kódok bombázzák őket. Gyakran inkább arra van szükség, hogy a különböző információkötegek külön legyenek csomagolva és tárolva, mintsem összevegyítve. Ennek egyik lehetséges módja az, hogy minden egyes kijelentéshez saját tárolási rekeszt és címet rendelünk – ami megint csak azt bizonyítja, hogy a számítógépes analógiának nem minden aspektusa 12155.

Amnéziás hálózatok: McCloskey-Cohen, 1989; Ratcliff, 1990. Többértelmű mondatok: McClelland-Kawamoto, 1990.

vethető el azon a címen, hogy azok csak a szilíciumvilág furcsaságai. Végül is a számítógépeket nem arra tervezték, hogy szobát fűtsenek velük, hanem arra, hogy az azokat használó emberek számára értelmes módon dolgozzanak fel információkat. David Sherry és Dan Schacter pszichológusok még tovább vitték ezt a gondolatot. Megfigyelték, hogy a memóriával szemben támasztott mérnöki követelmények sokszor többcélúak. A természetes kiválasztódás, mondják ők, az ilyen követelményekre specializált emlékezeti rendszerek evolúciójával válaszolt. Minden egyes ilyen rendszer az állat elméje által teljesítendő egy-egy feladat követelményeihez optimalizált komputációs szerkezettel rendelkezik. Azokban a madarakban például, amelyek magokat rejtenek el ínségesebb időkre, nagy befogadóképességű memória fejlődött ki a rejtekhelyek tárolására (a fenyőszajkó tízezer rejtekhelyet tart fejben). Azoknak a madaraknak, amelyeknek hímjei énekükkel csábítják a nőstényeket és fenyegetik vetélytársaikat, az énekek tárolására szolgáló emlékezetük fejlődött hatalmassá (a fülemüle kétszáz dallamra emlékszik). A rejtekhelyek és a dallamok tárolására szolgáló emlékezet más és más agyi képletekhez kötődik, és különböző huzalozást igényel. Mi, emberek is két különböző típusú igényt támasztunk emlékezetünkkel szemben. Emlékeznünk kell egyedi eseményekre, arra, hogy ki, kivel, mikor, hol, miért és mit csinált, ami minden egyes epizód dátumozását és sorszámozását követeli meg. De emellett egyfajta általános tudást is le kell szűrjünk tapasztalatainkból arról, hogy hogyan viselkednek az emberek, és hogy hogyan működik a világ. Sherry és Schacter szerint a természet e két követelmény teljesítéséhez külön emlékezeti rendszereket adományozott nekünk: egy „epizodikus” avagy önéletrajzi emlékezetet és egy „szemantikai” avagy általános tudást megtestesítő emlékezetet – annak a különbségtételnek megfelelően, melyet eredetileg Endel Tulving írt le.122 *

Az ember gondolatainak számát valóban csillagászati méretűre többszöröző trükk azonban nem a fogalmak három vagy négy szerepbe osztályozása, hanem a rekurziónak nevezett művelet eredményezte szaporaság. Az egyes szerepekhez rendelt rögzített számú egység nem elegendő. Mi, emberek egy egész kijelentéshez is rendelhetünk egy szerepet egy nagyobb kijelentés részeként. És aztán vehetjük a nagyobb kijelentést, és egy még nagyobb kijelentésbe ágyazhatjuk be, amivel az egymásba ágyazott kijelentések hierarchikus szerkezetét hozhatjuk létre. Nemcsak hogy a gyerek megette a csigát, de az apa látta, hogy a gyerek megette a csigát, és én kíváncsi vagyok, vajon az apa látta-e, hogy a gyerek megette a csigát, és az apa tudja, hogy én kíváncsi vagyok, vajon az apa látta-e, hogy a gyerek megette a csigát, és így tovább. Mint ahogy 1 hozzáadásának a képessége annak a képességét is jelenti, hogy végtelen sok számot alkothassunk, a kijelentések egymásba ágyazásának képessége azt is jelenti, hogy végtelen sok gondolatot leszünk képesek elgondolni. Ha egymásba ágyazott kijelentéseket akarunk kapni, az előző ábrán bemutatott 12256.

Többszörös emlékezet: Sherry-Schacter, 1987. Többszörös konnekcionista emlékezet: Mc-Clelland-McNaughton-O'Reilly, 1995.

hálózatot úgy módosíthatjuk, hogy egy újabb réteget adunk a hálózat tetejéhez, hogy a kijelentés minden egyes egységét valamilyen nagyobb kijelentés szerep rekeszéhez kapcsoljuk. A megfelelő szerep például „megfigyelt esemény” lehetne. Ha újabb réteget adunk a hálózathoz, a teljes, többszörösen egymásba ágyazott kijelentésszerkezetet belefoglalhatjuk, amennyiben a teljes hierarchikus szerkezetet konnektoplazmába öntjük. De ez a megoldás esetlen és gyanús, minthogy minden egyes rekurzív szerkezethez egy külön hálózat kellene legyen előhúrozva: egy ahhoz, hogy valaki egy kijelentést elgondol, egy másik ahhoz, hogy valaki egy olyan kijelentést gondol el, melyben valaki egy kijelentést elgondol, egy harmadik ahhoz, hogy valaki egy valaki másról szóló kijelentést közöl egy harmadik személlyel, stb. A számítógép-tudományban és a pszicholingvisztikában egy sokkal hatékonyabb és rugalmasabb mechanizmust alkalmaznak. Minden egyes egyszerű szerkezet (egy személy, egy cselekvés, egy kijelentés stb.) csak egyetlen helyen tárolódik a memóriában, és a feldolgozóegység figyelme vándorol az egyik szerkezetről a másikra, miközben az így megtett út naplója a rövid távú emlékezetben őrzi meg az összefűzött szerkezetek által alkotott kijelentést. Ezt a dinamikus feldolgozóegységet rekurzív tranzíciós hálózatnak nevezik, amely különösen jól alkalmazható mondatmegértésre, minthogy a mondatokat nem egyszerre, egészben szippantjuk be, hanem a szavakat egyenként, egymás után halljuk vagy olvassuk. 123 Összetett gondolatainkat is valószínűleg darabonként rágjuk meg, nem pedig egyszerre nyeljük le vagy köpjük ki. Mindez arra utal, hogy az elmének nemcsak a mondatok, de a gondolatok számára is van egy rekurzívkijelentés-emésztője. Michael Jordan és Jeff Elman pszichológusok olyan hálózatokat építettek, amelyek kimeneti egységei rövid távú emlékezeti egységekbe csatlakoznak vissza, és ezzel egy új aktivációs ciklust gerjesztenek. Ez a visszahurkoló szerkezet talán sejteti, miképpen lehet iteratív információfeldolgozást megvalósítani idegi hálózatokon, nem elegendő azonban strukturált kijelentések értelmezésére és megalkotására. Újabban olyan kísérletek is vannak, amelyek egy visszacsatoló hálózatot egy kijelentéskódoló hálózattal ötvöznek, hogy konnektoplazma-darabokból állítsanak össze egyfajta rekurzív tranzíciós hálózatot. Ezek a próbálkozások mutatják, hogy az ideghálózatok nem képesek rekurzív gondolataink modellezésére, hacsak úgy nem, hogy speciális rekurzív gépezetté formáljuk őket.124 *

El kell tehát ismerjük, hogy az emberi elme képes legalább néhány olyan kognitív mutatványra, amelyet nehéz lenne konnektoplazmából kisajtolni, vagyis nehéz lenne asszociacionista módon magyarázni. Az ideghálózatok könnyedén megvalósítják az olyan életlen logikán alapuló rendszereket, amelyekben minden valaminek tekinthető egy bizonyos mértékig. Sok hétköznapi fogalmunk persze valóban elmosódó szélű 12357.

Rekurzív tranzíciós hálózatok a mondatmegértésben: Pinker, 1994, 7. fejezet. Rekurzív hálózatok: Jordan, 1989; Elman, 1990; Files et al., 1990. A rekurrens hálózatok kudarca a kijelentések kezelésében: Marcus, 1998, előkészületben. Konnekcionista kijelentésértelmezők: Pollack, 1990; Berg, 1991; Chalmers, 1990. 12458.

kategóriát alkot, és nincs világos meghatározása. Ludwig Wittgenstein filozófus a „játék” fogalmát hozta példának, amelynek egyedi példányaiban (türelemjáték, rollerverseny, lábtenisz, rabló-pandúr, kakasviadal stb.) semmi közös nem található, és korábban én is felhoztam két másikat, az „agglegény”-t és a „zöldség”-et. Egy életlen kategória elemeinek nincs egy kitüntetett meghatározó jellegzetességük; sok közös, egymást átfedő vonásuk van, mint a család tagjainak vagy mint a kötél rostjainak, melyek egyike sem fut végig a kötél teljes hosszán. 125 A Bloom County című képregényben Opus, a pingvin, aki időleges emlékezetvesztésben szenved, tiltakozik, amikor madárnak nevezik. A madarak repülnek, de ő nem tud. A madarak énekelnek, amikor viszont ő adja elő a Yesterdayt, közönsége pfujoz. Opus arra gyanakszik, hogy ő bizony Bullwinkle, a jávorszarvas. Vagyis még az olyan fogalmaink is, mint a „madár”, prototipikus elemek, nem pedig a madárság szükséges és elégséges feltételei köré szerveződnek. Ha a képes szótárban felütjük a madár címszót, azt nem egy pingvinnel, hanem egy közönséges madárral, általában galambbal vagy verébbel szemléltetik. A kognitív pszichológiai kísérletek szerint az emberek elég bigottak madarakkal, állatfajokkal, zöldségekkel és szerszámokkal kapcsolatban. Van mindezekre egy-egy sztereotípiájuk, amelyet a kategória minden tagjára kivetítenek; gyorsabban felismerik a sztereotípiát, mint a rendhagyót, sőt azt állítják, hogy látták a sztereotípiát, amikor valójában csak ahhoz hasonló egyedeket láttak. Ezek a válaszok jól előrejelezhetők azoknak a tulajdonságoknak a számbavételével, amelyekben az adott egyed osztozik a kategória többi tagjával: minél több madárszerű jellegzetessége van, annál jobb madár a madár. Az egy kategória tagjaival betanított auto-asszociátor igencsak hasonlóan viselkedik, mivel a tulajdonságok közötti korrelációkra támaszkodik. Ennek alapján jó okkal hisszük úgy, hogy az emberi emlékezet egyes részei úgy húrozódnak össze, mint egy autoasszociátor. Csakhogy az elme ennél tágasabb kell legyen. Az emberi gondolatok nem mindig elmosódottak. Azért nevetünk Opuson, mert valahol azért tudjuk, hogy a pingvin valójában madár. Lehet, hogy osztozunk a nagymama prototípusában – a kedves, ősz hajú, hetvenvalahány éves asszony, aki almás pitét süt (vagy disznótorost, attól függően, hogy kinek a sztereotípiájáról beszélünk) –, de mégse okoz gondot annak megértése, hogy Tina Turner vagy Elizabeth Taylor is nagymamák (sőt ez utóbbi egy zsidó nagymama). Az agglegényekről szólva pedig sokan – például a bevándorlási hatóság ügyintézői, az anyakönyvvezetők vagy az egészségbiztosítók ügynökei – hírhedten kristálytiszta és egyáltalán nem elmosódott véleményt alkotnak arról, hogy ki tartozik ebbe a kategóriába; mindannyian tudjuk, milyen sok múlhat egy darab papiroson. E „kristálytiszta” gondolkodás példái mindenütt fellelhetők. A bíró szabadon engedi a nyilvánvalóan bűnös vádlottat egy formai apróság miatt. A kocsmáros nem szolgálja ki a tökéletesen felnőtt embert egy nappal tizennyolcadik születésnapja előtt. Azon viccelődünk, hogy valaki nem lehet egy picit terhes vagy egy picit nős, és miután egy kanadai felmérés azt közölte, hogy a házasságban élő nők hetente 1,57-szor élnek nemi életet, Terry Mosher karikaturista rajzán a 12559.

Életlen kategóriák: Rosch, 1978; Smith-Medin, 1981. Életlen kategóriák a konnektoplazmában: Whittlesea, 1989; McClelland-Rumelhart, 1985.

szendergő férje mellett, az ágy szélén ülő nő azt motyogja: „Nos, ez volt a 0,57.” Ami azt illeti, ugyanannak a kategóriának az életlen és kristálytiszta változatai megférnek egymás mellett, egyetlen fejben. Sharon Armstrong, Henry Gleitman és Lila Gleitman pszichológusok az életlen fogalmakra szokásosan alkalmazott tesztet adták egyetemi hallgatóknak, de huncut módon olyan pengeéles kategóriákról kérdezték őket, mint a „páratlan szám” vagy a „nő”. A diákok boldogan belementek abba, hogy olyan dilis válaszokat adjanak, miszerint a 13 jobb példája a páratlan számoknak, mint a 23, vagy hogy az anya jobb példája a nőnek, mint a primadonna. Percekkel később a diákok azt is állították, hogy egy szám vagy páratlan, vagy páros, és hogy egy személy vagy férfi, vagy nő, minden átmeneti lehetőség nélkül.126 Az emberek kétféle módon képesek gondolkodni. Képesek életlen sztereotípiákat alkotni úgy, hogy vakon beszippantják a tulajdonságok közötti korrelációkat, kihasználva azt, hogy a világ dolgai hajlamosak kötegekbe csoportosulni (az ugató dolgok harapnak is, és hátsó lábukat emelgetik a fáknál). De az emberek olyan szabályrendszerek – intuitív elméletek – alkotására is képesek, amelyek a kategóriákat a rájuk alkalmazható szabályok alapján határozzák meg, a kategóriákon belül viszont minden egyes tagot egyenlőként kezelnek. Minden kultúrában vannak formális rokonsági szabályok, sokszor olyan pontosak, hogy logikai tételek igazolhatók bennük. A mi rokonsági rendszerünk kristálytisztán meghatározza a „nagy-mamá”-t: az az egyik szülő anyja, ördögbe az almás pitével. A törvények, a számtan, a naiv tudományok és a társadalmi konvenciók (a beavatási szertartások, amelyek elhatárolják a felnőttet a gyermektől és az agglegényt a férjtől) olyan további szabályrendszerek, amelyeket az emberek a bolygó minden szegletében használnak. Az anyanyelvük nyelvtana pedig egy még további. A szabályrendszerek teszik lehetővé, hogy a puszta hasonlóságon felülemelkedve, magyarázatokon nyugvó következtetéseket vonhassunk le. Hinton, Rumelhart és McClelland szerint: „Az emberek könnyen általánosítják újonnan szerzett ismereteiket. Ha például megtanuljuk, hogy a csimpánzok szeretik a hagymát, feltehetően magasabbra becsüljük annak valószínűségét, hogy a gorillák is szeretik a hagymát. Az elosztott reprezentációt alkalmazó hálózatokban ez a fajta általánosítás automatikus.”127 Dicsekvésük Hume azon gondolatának a huszadik századi visszhangja, hogy a kenyérhez színben és állagban hasonlító tárgytól hasonló fokú tápértéket várunk el. Csakhogy ez a feltételezés összeomlik minden olyan területen, amelyről a személy ténylegesen tud valamit. A hagymaszerető gorilla persze csak egy példa volt, de érdekes észrevenni, hogy még ez az egyszerű példa is alulbecsüli képességeinket. Némi biológiai tudással és egy kis gorillákra vonatkozó ismerettel én határozottan ellene volnék annak, hogy megemeljem annak valószínűségét, hogy a gorillák szeretik a hagymát. Az állatok sokféleképpen osztályozhatók. Csoportosíthatók leszármazás és hasonlóság alapján olyan rendszertani egységekbe, mint például az emberszabásúak, de csoportosíthatók olyan „céhekbe” is, amelyek az élelemszerzés bizonyos módjaira specializálódnak, mint a mindenevők, növényevők 12660.

Az életlen kategóriákkal kapcsolatos problémák: Armstrong-Gleitman-Gleitman, 1983; Rey, 1983; Pinker-Prince, 1986; Marcus, 1997; Medin, 1989; Smith-Langston-Nisbett, 1992; Keil, 1989. 12761. A gorilla és a hagyma: Hinton, Rumelhart-McClelland, 1986, 82. o.

és húsevők. Ennek az elvnek az ismerete a következő gondolatmenethez vezet engem. A csimpánzok mindenevők, és nem meglepő, hogy hagymát esznek; végtére is mi is mindenevők vagyunk, és mi is megesszük a hagymát. De a gorillák növényevők, akik napjaikat vadzeller, bogáncs és más növények rágcsálásával töltik. A növényevők gyakran válogatósak abban, hogy milyen növényekkel táplálkoznak, mert emésztőrendszerük csak bizonyos fajta növények mérgeinek hatástalanítására szakosodott (ennek szélsőséges példája a koala, amely kizárólag eukaliptuszlevelek fogyasztására specializálódott). Egyszóval nem lepne meg, ha a gorillák kerülnék az orrfacsaró illatú hagyma fogyasztását, akár szeretik azt a csimpánzok, akár nem. Attól függően, hogy milyen magyarázati rendszert veszek elő, a csimpánzok és a gorillák vagy nagyon is hasonló kategóriatársak, vagy éppannyira különböznek, mint az emberek és a tehenek.128 Az asszociacionista felfogásban és annak konnektoplazmabeli megvalósításában a tárgyak reprezentációs módja (mely a tárgyakat tulajdonságaik összességeként kezeli) automatikusan bizonyos fajta általánosítások mellett kötelezi el a rendszert (hacsak le nem szoktatják az általánosításról speciálisan e célra szolgáltatott ellenpéldákkal). Az általam pártfogolt alternatíva az, hogy az emberek képesek mentálisan szimbolizálni tárgyak osztályait, és ezek a szimbólumok számos, a fejünkben létező szabályrendszerben előhívhatók. (A mesterséges intelligencia kutatásában ezt a technikát magyarázat alapú általánosításnak nevezik, míg a konnekcionista hálózatok a hasonlóság alapú általánosítások példái.)129 Szabályrendszereink a tudást kompozicionális, kvantifikált és rekurzív kijelentésekben képezik le, és ezen kijelentések együttesei modulokba vagy intuitív elméletekbe tömörülve képviselik az olyan tapasztalati területekre vonatkozó ismereteinket, mint a rokonság, az intuitív tudományok, a naiv pszichológia, a számok, a nyelv és a jog. Ezek közül néhányat az 5. fejezet vizsgál meg részletesebben. Mire jók a kristálytiszta kategóriák és a szabályrendszerek? A társas világban döntnökök lehetnek civakodó felek vitáiban, ahol mindkét fél egy kategória elmosódott széleire mutogat, egyik állítván, hogy a kérdéses dolog belül, a másik pedig, hogy kívül esik. A beavatási szertartások, a nagykorúság fogalma, a diplomák, jogosítványok és egyéb okiratok olyan éles határvonalakat húznak, melyeket minden fél képes mentálisan reprezentálni, és ezek a vonalak mindenkivel tudatják, hogy ki hol áll. Hasonlóképp, a minden-vagy-semmi jellegű szabályok védekezést nyújtanak a szalámitaktikával szemben, ahol valaki úgy próbál hasznot húzni egy életlen kategóriából, hogy annak határát apránként tologatja arrább, amerre az neki kedvezőbb. A szabályok és az absztrakt kategóriák a természet értelmezésében is segítenek. Mivel elkerülik a hasonlóság csapdáját, lehetővé teszik, hogy a dolgok mélyére ássunk, és kifürkésszük azokat a rejtett törvényeket, amelyek a dolgokat működtetik. És minthogy ezek a szabályok és kategóriák bizonyos értelemben digitálisak, a reprezentációkat stabillá és pontossá teszik. Ha egy analóg hangfelvételről készítünk sorozatban másolatokat, a minőség minden egyes generációval tovább romlik. De ha 12862.

Majométrend: Glander, 1992. Magyarázat alapú általánosítás: Pazzani, 1987, 1993; Pazzani-Dyer, 1987; PazzaniKibler, 1993; de Jong-Mooney, 1986. 12963.

digitális másolatokat készítünk sorozatban, az utolsó éppen olyan jó lehet, mint az első volt. A kristálytiszta szimbolikus reprezentáció megenged olyan, a logikusok által lánckövetkeztetésnek nevezett sorozatokat is, amelyekben a szimbólumok szolgaian adódnak tovább: Minden pulyka baromfi. Minden baromfi madár. Minden madár állat. Minden állatnak szüksége van oxigénre.

A lánckövetkeztetés lehetővé teszi, hogy szegényes tapasztalataink ellenére is biztonsággal levonhassunk következtetéseket. Levonhatjuk például azt a következtetést, hogy a pulykának oxigénre van szüksége, noha talán még soha senki sem próbált egy pulykát az oxigénfelvétel lehetőségétől megfosztani, hogy megtudja, mire vezetne ez. Ezt a következtetést még akkor is levonhatnánk, ha soha nem voltunk tanúi semmilyen kísérletnek, amelyben bármilyen állattól oxigént vontak meg, csak hallottuk a megfelelő állítást egy szavahihető szakértőtől. Ha azonban a következtetési lánc minden eleme elmosódott vagy probabilisztikus lenne, vagy tele lenne zsúfolva az előző kategória tagjaihoz tartozó sajátos tulajdonságokkal, a kép minden egyes lépéssel egyre zagyvább lenne. Az utolsó állítás olyan zajos lenne, mint a csempészkazetta n-edik generációs másolata, és olyan felismerhetetlen, mint a továbbadós játékban az utolsó suttogás. Az emberek minden kultúrában építenek következtetési sorokat olyan elemekből, melyek igazságát saját maguk sosem figyelhették meg közvetlenül. A filozófusok gyakran rámutatnak, hogy a tudományos gondolkodást is ez a képességünk teszi lehetővé.130 *

A konnekcionizmusról szóló vita, ahogy az elmével kapcsolatos kérdéseknél sokszor megesik, gyakran a veleszületettség és a tanulás közötti vita képét ölti. És ahogy máskor is, ez a szembeállítás lehetetlenné teszi a világos gondolkodást. A tanulás bizonyosan óriási szerepet játszik a konnekcionista modellekben. A modellező, akit megtorpanásra késztetnek az imént említett problémák, gyakran visszaél a rejtett rétegű hálózat azon képességével, hogy az bemenetek és kimenetek közötti kapcsolatokat tanul meg és általánosít új esetekre. Az egyszerű rejtett rétegű hálózatot agyongyakoroltatással néha rá lehet kényszeríteni, hogy megközelítőleg a helyes dolgot végezze. De a hősies gyakorlatoztatás maga nem mentheti meg a konnektoplazmát; és ez nem azért van így, mert a hálózatoknak túl kevés veleszületett szerkezete és túl sok környezeti bemenete van. Az ok éppen az, hogy a nyers konnektoplazma olyannyira gyenge, hogy a hálózatot gyakran a legrosszabb kombinációval kell felépíteni: túl sok veleszületett struktúrát kell túl sok környezeti bemenettel vegyíteni. 13064.

Lánckövetkeztetések: Fodor-Pylyshyn, 1988; Poundstone, 1988. A hosszú következtetési sorok egyetemessége: Brown, 1991; Boyd-Silk, 1996.

Hinton tervezett például egy olyan háromrétegű hálózatot, amely családi kapcsolatokat hivatott kikövetkeztetni. (Hinton csak demonstrációnak szánta, más konnekcionisták azonban úgy kezelték ezt a hálózatot, mint egy valódi pszichológiai elméletet.) A bemeneti rétegben vannak nevekhez rendelt egységek („Csaba”) és rokonsági kapcsolatokhoz rendelt egységek („anya”). A kimeneti réteg egységei a megfelelő rokonsági kapcsolatban álló személyek („Viktória”) neveit képviselik. Minthogy az egységek és összeköttetéseik a hálózat „veleszületett” szerkezetét képviselik, és csak a kapcsolati súlyok múlnak tanuláson, a szó szerinti fordítás értelmében a hálózat egy velünk született agyi modulnak felelne meg, melynek funkciója az, hogy olyan kérdésekre válaszoljon, amelyek valakinek a valamilyen fokozatú rokona iránt érdeklődnek. A hálózat nem egy általános következtetési rendszer a rokonsági kérdések megválaszolására, mert a tudás a kérdés-réteg és a válasz-réteg közötti kapcsolatok súlyaiban oszlik el, és nem egy olyan adatbázisban, amely többféle előhívó folyamat által is elérhető lenne. Ezért ez a tudás használhatatlan, amennyiben a kérdést kicsit máshogy tesszük fel, például úgy, hogy milyen rokonságban van két ember, vagy hogy sorolja fel egy ember családjának összes tagját. Ebben az értelemben ennek a modellnek túl sok veleszületett szerkezete van, minthogy egy bizonyos fajta feladathoz lett szabva.131 Miután betanította egy kicsi, kitalált család rokonsági kapcsolatainak reprodukálására, Hinton felhívja figyelmünket, hogy a hálózat általánosítani képes új rokonpárokra is. Csakhogy mindennek az ára az, hogy a hálózatot a lehetséges 104ből 100 párra be kellett gyakoroltatni, hogy a maradék 4 rokonpárra általánosítani tudjon. És mind a 100 rokonpárt 1500-szor kellett a hálózatnak bemutatni (vagyis a hálózat összesen 150 000 leckét kapott ebből a családból)! Nyilvánvaló, hogy az, ahogy a gyerekek a családi kapcsolatokat megtanulják, még csak közelről sem emlékeztet minderre. Ezek a számok a konnekcionista hálózatok esetében tipikusnak tekinthetők, mert a hálózatok nem rövidítik le a megoldáshoz vezető utat szabályok alkalmazásával, hanem a példák többségét beléjük kell döngölni, hogy aztán azok között egyszerűen interpolálhasson. Minden alapjában különböző fajta példának szerepelnie kell a tanulási mintában, mert ha nem, akkor a hálózat olyan hibásan fog interpolálni, mint a viccbeli statisztikusok a kacsavadászaton: Az egyik egy méterrel fölé lő, a másik egy méterrel alá, a harmadik pedig kiabál: „Eltaláltuk!” Miért vagyok ilyen szigorú a konnektoplazmával szemben? Bizonyosan nem azért, mert azt gondolnám, hogy az ideghálózati modellezés nem fontos – éppen ellenkezőleg! Nélküle a levegőben lebegne egész építményem, amely az elme működését hivatott magyarázni. Azt sem gondolom, hogy a hálózati modellezés csak alvállalkozói feladat lenne a démonok és adatstruktúrák idegi anyagból történő felépítésére. Sok konnekcionista modell kínál igazi meglepetéseket azzal kapcsolatban, hogy mi mindent képesek megvalósítani a mentális komputáció legegyszerűbb lépései. Úgy vélem azonban, hogy a konnekcionizmus túl van értékelve. Ezeket a hálózatokat lágynak, párhuzamosnak, analógnak, biológiainak és folytonosnak hirdetik, ami egyfajta szeretetre méltó konnotációt és rengeteg rajongót szerzett nekik. Csakhogy az ideghálózatok nem csodát, csak logikai és statisztikai 13165.

Konnekcionista családfa: Rumelhart-Hinton-Williams, 1986.

műveleteket végeznek. A bemeneti reprezentáció módjának, a hálózatok számának, az egyes hálózatok huzalozásának és a hálózatok közötti adatáramlás és -vezérlés módjának megválasztása többet magyaráz meg abból, hogy mi teszi a rendszert hatékonnyá, mint az építőanyagként használt konnektoplazma saját ereje. Fő célom azonban nem az, hogy megmutassam, mire nem képesek bizonyos fajta modellek, hanem az, hogy megmutassam, mire képes az elme. Ennek a fejezetnek a célja az, hogy érzékeltesse, milyen anyagból épül fel elménk. A gondolatok és a gondolkodás ma már nem kísérteties rejtélyek, hanem tanulmányozható mechanikai folyamatok, és a különböző elméletek ereje és gyengesége vizsgálható és vitatható. Különösen tanulságosnak találom a jó öreg asszociációs doktrína hiányosságainak feltárását, mert ez mutatja mindennapi gondolkodásunk pontosságát, kifinomultságát, komplexitását és nyitottságát. Az emberi gondolkodás komputációs hatékonyságának valódi jelentősége van: jó hasznát találjuk a szerelem, az igazságosság, a kreativitás, az irodalom, a zene, a rokonsági kapcsolatok ápolása, a jog, a tudomány és egyéb tevékenységek területén, amint azt a következő fejezetekben látni fogjuk. Mielőtt azonban odaérünk, vissza kell térjünk a fejezet másik nyitó kérdésére.

Aladdin lámpája Mi a helyzet a tudattal? Mi az, ami a szenvedést okozza a fogfájásban, és ami a kék eget kéknek láttatja? Az elme komputációs elmélete még akkor sem kínálna világos választ, ha idegrendszeri megalapozottsága teljes volna. A kék szimbólum felkerült a faliújságra, a célállapotok megváltoztak, néhány idegsejt tüzel… és akkor mi van? A tudatosság sok gondolkodó számára nem egyszerűen problémának, hanem szinte csodának tűnik: Anyag az anyagtól különbözhet formában, terjedelemben, sűrűségben, mozgásban és mozgásirányban: ezek közül melyikhez lehet a tudatot, akárhogyan is váltogatva vagy kombinálva, hozzácsatolni? Lehet kerek vagy szögletes, szilárd vagy folyékony, nagy vagy kicsi, mozoghat lassan vagy sebesen és akármilyen módon – ez mind az anyagi létezés módja, és mind egyformán távol áll az elmélkedés természetétől. -SÁMUEL JOHNSON Hogy lehet az, hogy valami, ami olyan figyelemreméltó, mint az idegszövet izgalma eredményeképp létrejövő tudatosság állapota, pont olyan megmagyarázhatatlan, mint a Dzsinn megjelenése, amikor Aladdin megdörzsöli a lámpáját? -THOMASHUXLEY Érezzük, hogy a fizikai agy vize valamiképpen a tudatosság borává változik, de ennek az átváltozásnak a természetére vonatkozóan semmilyen fogalmunk sincs. Az idegi átvitel egyszerűen csak nem tűnik megfelelő anyagnak arra, hogy a tudatot világra hozza. - COLIN MCGINN132 13266. Johnson az anyagról és az elmélkedésről: idézi Minsky, 1995. Huxley Dzsinnről: idézi Humphrey, 1992. Víz borrá változása: McGinn, 1989b.

A tudat rejtvényekkel halmoz el minket. Hogyan okozhat egy idegi esemény tudatosságot? Mire jó a tudat? Azaz mit ad hozzá a pirosság érzéklete az idegi számítógépünkben szaladgáló biliárdgolyószerű eseményekhez? A pirosként való észlelés minden egyes hatása megvalósítható lenne puszta információfeldolgozással, amit a hosszú hullámhosszúságú fény érzékelője indíthatna be – legyen az a piros szín feltűnése a zöld tengerében, annak kimondása, hogy „Ez piros”, a Mikulás vagy a tűzoltóautó emlékezetbe idézése vagy akár izgatottá válás. Vajon a tudat csak egy impotens mellékhatás, amely a szimbólumok felett lebeg, valahogy úgy, mint a számítógépeken villogó fények, vagy mint a villámlást kísérő mennydörgés? És ha a tudat haszontalan – vagyis ha egy tudat nélküli lény ugyanolyan jól boldogulna a világban, mint a tudattal rendelkező –, akkor miért kedvezett a termesztés kiválasztódás a tudatosnak? Az utóbbi időben a tudat lett az a kör, amit mindenki négyszögesíteni szeretne. Szinte minden hónapban megjelenik egy-egy cikk, amely bejelenti, hogy a tudat végre meg van magyarázva, gyakran kiadva az útját egyrészt azoknak a teológusoknak és humanistáknak, akik a tudományt akarják korlátok közé szorítani, másrészt pedig azoknak a tudósoknak és filozófusoknak, akik szerint a téma túl szubjektív vagy zavaros ahhoz, hogy tanulmányozható legyen.133 Sajnos sok minden azok közül, amit a tudatról írnak, éppen olyan rejtélyes, mint maga a tudat. Stephen Jay Gould szerint: „A Homo sapiens csak egy kis ágacska [az élet fáján]… Mégis, ez az ágacskánk, ki tudja, miért, a többsejtes élet történetének a kambriumban bekövetkezett robbanása óta legkülönlegesebb új minőségét fejlesztette ki. Feltaláltuk a tudatot, annak minden, Hamlettől Hiroshimáig terjedő következményével.”134 Gould az emberen kívül minden állattól megtagadja a tudatot; más tudósok elismerik a tudat lehetőségét bizonyos, de nem az összes állat esetében. Sokan azzal teszik próbára a tudatosság jelenlétét, hogy felismeri-e az állat, hogy a tükörben látott kép önmaga, nem pedig egy másik állat. E teszt alapján a majmok, a fiatal és az öreg csimpánzok, az elefántok és az embercsecsemők tudattalanok. Az állatok közül csak a gorillák, az orangutánok és az életük teljében lévő csimpánzok rendelkeznek tudattal, na meg Skinner és tanítványa, Robert Epstein szerint a megfelelően trenírozott galambok. Mások még Gouldnál is szűkkeblűbbek: még az emberek mindegyike sem tudatos. Julian Jaynes szerint a tudat viszonylag új találmány. A korai civilizáció népei, köztük Homérosz görögjei és az Ótestamentum izraelitái tudattalanok voltak. Dennett rokonszenvezik ezzel; ő úgy véli, hogy a tudat „nagy részben a kulturális evolúció terméke, amely a korai tanulás folyamán kerül be az agyba”, és hogy a tudat „a mémek hatalmas komplexusa”, ahol a mém Dawkins kifejezése a kultúra olyan fertőző mozzanataira, mint amilyen egy fülbemászó szlogen vagy a legújabb divatőrület.135 A tudat kérdésében az emberek, mint az Alice Tükörországban Fehér Királynője, 13367.

Tudatdivat: Humphrey, 1992; Dennett, 1991; Crick, 1994; Penrose, 1994; Jackendoff, 1987; Searle, 1992, 1995; Marcel-Bisiach, 1988; Baars, 1988. 13468. Gould a tudat feltalálásáról: Gould, 1993, 294-295. o. 13569. Tükröm, tükröm: Gallup, 1991; Parker-Mitchell-Boccia, 1994. Majmok és tükrök felülvizsgálva: Hauser et al., 1995. Tudattalan ősök: Jaynes, 1976. Fertőző tudat: Dennett, 1991.

valahogyan képesek egyszerre hat lehetetlen dologra gondolni reggeli előtt. Valóban tudattalanok lennének az állatok – alvajárók, zombik, automaták, érzéketlenek? Ne lennének egy kutyának érzései, vonzalmai, szenvedélyei? Ha beléjük csípnek, nem éreznének fájdalmat? És Mózes valóban képtelen lett volna sót ízlelni, pirosat látni és élvezni a nemi életet? Valóban úgy tanulnak a gyerekek tudatosnak lenni, mint ahogy azt tanulják, hogy a baseballsapkát fordítva hordják? A tudatról író emberek nem bolondok, ezért valami másra kell gondoljanak, amikor ezt a szót használják. A tudat fogalmára vonatkozó egyik legjobb megfigyelést Woody Allen tette hipotetikus egyetemi kurzusokat hirdető katalógusában: Bevezetés a pszichológiába: Az emberi viselkedés elmélete… Van-e hasadás a test és a lélek között, és ha igen, melyikkel jobb rendelkezni?… Külön figyelmet szentelünk a tudatnak (szemben a tudattalannal), sok jó tanáccsal arra vonatkozóan, hogyan maradhatunk tudatunknál.

A viccek gyakran alapozódnak arra, hogy beetetnek minket egy többértelmű szó egyik jelentésével, majd meglepnek a másikkal. Az elméletalkotók ugyancsak eljátszanak a tudatosság szó többértelműségével: elhitetik az olvasóval, hogy egy elméletet kínálnak a szó egyik értelmére, arra, amit a legnehezebb megmagyarázni, majd pedig adnak egy elméletet egy másik értelmére, arra, amelyet a legkönnyebb megmagyarázni. Jómagam nem szeretek meghatározásokon rágódni, de amikor a tudatról esik szó, nincs más választásunk, mint a szó különböző jelentéseinek kibogozásával kezdeni. A „tudat” szót néha egyszerűen az „intelligencia” fennkölt szinonimájaként használják; Gould például valószínűleg ebben az értelemben alkalmazta. De van a szónak három sajátosabb jelentése is, melyet Ray Jackendoff nyelvész és Ned Block filozófus fejtettek ki.136 Az első az öntudat. A sok ember és tárgy között, melyekről egy intelligens lénynek információja lehet, ott van saját maga is. Nemcsak fájdalmat vagyok képes érezni és pirosat vagyok képes látni, hanem azt is mondhatom magamban, hogy „Hé, én, Steve Pinker fájdalmat érzek és pirosat látok!” Talán furcsa, de a tudatra vonatkozó legtöbb tudományos vita ebben a különös értelemben használja a fogalmat. A tudat tipikus meghatározásának – mint: „a világ belső modellje, amely az ént is tartalmazza”, „visszatükrözve az ember saját gondolkodásmódját” és egyéb köldöknéző dolgok – semmi köze sincs a tudatossághoz, ahogy azt közönségesen értjük: élni, ébren és eszméletnél lenni, és tisztában lenni azzal, ami történik. Az öntudat, amibe a tükör használatának képessége is tartozik, nem titokzatosabb, mint az észlelés és emlékezet más területei. Ha van egy embereket tartalmazó adatbázisom, miért ne tartalmazhatna az egy saját magamra vonatkozó tételt? Ha képes vagyok megtanulni, hogy felemeljem a karomat és kinyújtsam a nyakamat, hogy szemügyre vehessem a hátam egy rejtett pontját, miért ne tanulhatnám meg, hogy fogjak egy tükröt, és abban szemléljem meg a homlokom egy rejtett pontját? És a saját magunkról szóló információ hozzáférését könnyű modellezni. Minden kezdő 13670. A tudat

kitakarítása: Jackendoff, 1987; Block, 1995.

programozó tud olyan rövid programot írni, amely megvizsgálja magát, beszámolót készít saját magáról, vagy akár még módosítja is saját magát. Egy saját magát a tükörben felismerő robotot nem volna nehezebb építeni, mint egy bármi mást felismerni képes robotot. Tehetünk fel persze jó kérdéseket az öntudat evolúciójáról, gyerekkori fejlődéséről és hasznáról (vagy ami még érdekesebb, a káráról, amint azt a 6. fejezetben látni fogjuk). De az öntudat a megismeréstudomány egyik közönséges témája, nem pedig a borrá váló víz paradoxona. Mivel az öntudatról olyan könnyű valamit mondani, az elméletalkotók ujjonghatnak a tudatról szóló elméletükkel. A tudat másik jelentése: információhoz való hozzáférés. Ha megkérdeznek, mire gondolok, elmesélhetem, miről álmodozok, milyen terveim vannak, mim fáj és mim viszket, milyen színeket, formákat látok, és milyen hangokat hallok. De nem vagyok képes megmondani, milyen enzimeket választ ki a gyomrom, milyen a pillanatnyi pulzusom és légzésritmusom, milyen számításokat végez az agyam, hogy háromdimenziós képet alkosson a retina kétdimenziós képeiből, hogy milyen nyelvtani szabályokat használok a mondatok összerakásakor, és hogy milyen sorrendben kell az egyes izmokat összehúznom, hogy felemelhessem az előttem álló poharat. Mindez arra utal, hogy az idegrendszerben folyó információfeldolgozás tömege két részre oszlik. Az egyik rész, amely a látás eredményét és a rövid távú memória tartalmát is magában foglalja, elérhető a szóbeli beszámolót, a racionális gondolkodást és a tudatos döntéshozatalt megalapozó rendszerek számára. A másik rész, amely az autonóm (zsigeri) válaszokat, a látást, a nyelvhasználatot és mozgást lehetővé tevő belső számításokat, valamint az elfojtott vágyakat és emlékeket (ha vannak ilyenek) foglalja magában, nem érhető el e rendszerek számára. Néha átjuthat információ az első részből a másodikba, vagy fordítva. Amikor először tanuljuk meg, hogyan használjuk a sebességváltót, minden egyes mozgásra oda kell figyelnünk, de később a készség automatikussá válik. Erős koncentrációval és biofeedback-technikával az olyan rejtett érzetekre is, mint a szívverés, képesek lehetünk összpontosítani. A tudatosság ezen jelentése természetesen felöleli a tudat és a tudattalan közötti freudi különbségtételt. Ugyanúgy, ahogy az öntudat esetében, itt sincs semmi csodálatos vagy akár titokzatos. Sőt nyilvánvaló analógiák találhatók a gépekben. A számítógépem például hozzáfér ahhoz az információhoz (azaz „tudatában van” annak, a tudat ezen sajátos jelentésében), hogy a nyomtató működik-e vagy sem, és hibaüzenetet küldhet nekem arról, hogy Printer not responding. De ahhoz már nincs hozzáférése, hogy miért nem működik a nyomtató; a nyomtatótól a számítógépbe visszaérkező jel erről nem tartalmaz információt. A nyomtatóban lévő áramkör ezzel szemben hozzáfér ehhez az információhoz (azaz tudatában van annak); a nyomtató különböző pontjain elhelyezett érzékelők üzenetet küldenek ebbe az áramkörbe, és az bekapcsolja nekem a sárga lámpát, ha a festékkazetta kifogyott, vagy a piros lámpát, ha a papír begyűrődött. Végül elérkeztünk a tudat legérdekesebb jelentéséhez, amely az élmény: a szubjektív tapasztalat, az átélt tudatosság, a nyers érzések, az egyes szám első személyű jelen idő, a „milyen is az” valamilyennek lenni vagy valamit csinálni – ha kérdezned kell, sosem fogod megtudni. Woody Allen vicce a tudat ezen jelentése és

freudi értelme közötti különbségen alapszik, mely utóbbi az elme nyelvet használó részei számára hozzáférhető információkra vonatkozik. És a tudatnak ez a jelentése, az élmény az, amely csodának tűnik. A fejezet hátralévő része a tudatról e két utóbbi értelmében szól. Először a hozzáférésről lesz szó, arról, hogy milyenfajta információkat tesznek egymás számára elérhetővé az agy különböző részei. Ha a szónak ezt az értelmét tekintjük, valóban közel vagyunk a tudat megértéséhez. Érdekes dolgokat lehet arról mondani, hogy miképp valósul meg az agyban, hogy milyen szerepet játszik a mentális komputációban, hogy milyen mérnöki kívánalmakat kell teljesítenie (és ebből következően, hogy milyen evolúciós nyomás hozta azt létre), és hogy ezek a követelmények megmagyarázzák a tudat főbb jellegzetességeit – az érzékleti tudatosságot, a fokális figyelmet, az érzelmi színezetet és az akaratot. Végül pedig az élmény problémájával foglalkozom. *

Egy napon, mégpedig valószínűleg a közeljövőben, tökéletesen érteni fogjuk, hogy mi a felelős az agyban a tudatért, annak „információhoz való hozzáférés” értelmében. Francis Crick és Christof Koch például világos kritériumokban fogalmazták meg, mit kell keressünk. A legkézenfekvőbb az, hogy az érzékletek és az emlékezet csak éber állatban vezérli a viselkedést, altatottban nem. Ezért a hozzáférés-tudatosság idegi alapjai részben azokban az agyi képletekben keresendők, amelyek máshogy működnek akkor, amikor az állat ébren van, és akkor, amikor álomtalanul alszik vagy eszméletlen. Az agykéreg alsóbb rétegei számítanak jelöltnek erre a szerepre. Azt is tudjuk, hogy az egy tárgyról szóló információk az agykéreg sok területén szóródnak szét. Ezért az információs hozzáférés megkövetel egy olyan mechanizmust, amely a földrajzilag elkülönülő adatokat összeköti. Crick és Koch szerint az idegsejtek tüzelésének szinkronizációja lehet az egyik ilyen mechanizmus, amelyet esetleg a talamuszból, az agy központi átkapcsolóállomásából irányított hurkok vezérelnek. Hozzáteszik azt is, hogy az akaratlagos, tervezett viselkedés a homloklebeny működését igényli. Ezért a hozzáférés-tudatosságot meghatározhatja az agy különböző részeiből a homloklebenybe futó rostok anatómiája. Akár igazuk van, akár nem, azt megmutatták, hogy a kérdés laboratóriumi vizsgálat tárgyává tehető. 137 A hozzáférés-tudatosság az agy által végrehajtott komputációk szintjén is pusztán egy probléma, de nem titokzatos rejtély. Vegyük elő újra nagybácsi-felismerő produkciós rendszerünket. Ennek rövid távú emlékezete közösségi jellegű: egy olyan faliújság, amelyhez a rendszer összes démonja hozzáfér. A rendszernek egy másik részében, a hosszú távú emlékezetben van egy nagyobb információlerakat, ami viszont nem olvasható a démonok által mindaddig, amíg annak darabjai nem másolódnak át a rövid távú emlékezetbe. Sok kognitív pszichológus hangsúlyozza, hogy ezekben a modellekben a rövid távú emlékezet (a közösségi faliújság, a globális munkaterület) éppen úgy viselkedik, mint a tudat. Amikor tudatában vagyunk egy információnak, az elme sok szelete képes annak alapján cselekedni. Az előttünk 13771.

Tudat az idegsejtek között: Crick, 1994; Crick-Koch, 1995.

fekvő vonalzót nemcsak látjuk, de leírást tudunk adni róla, nyúlni tudunk érte, kikövetkeztetjük, hogy feltámaszthatjuk vele a csapóablakot, vagy megszámolhatjuk rovátkáit. Ahogy Stephen Stich filozófus fogalmazta, a tudatos információ promiszkuitásra hajlamos: nagyszámú információfeldolgozó alrendszernek hajlandó odaadni magát, nem pedig csak egyhez kötődik. Newell és Simon egyszerűen azzal értek el nagy haladást az emberi problémamegoldás megértésében, hogy egy embert arra kértek, gondolkodjék hangosan, mialatt rejtvények megoldásán dolgozik. A mentális tevékenységet ezután pontosan szimulálni tudták egy produkciós rendszerrel, amely faliújságjának tartalma lépésről lépésre megegyezett a személy arról szóló beszámolójával, hogy éppen mire gondol tudatosan. 138 Az információs hozzáférés mérnöki követelményei is egyre világosabban láthatók, és ezzel együtt az a feltételezhető szelekciós nyomás, mely azokat kialakította. A fő elv az, hogy minden információfeldolgozó egység számára korlátozott információ-hozzáférést kell biztosítani, mert az információnak hasznán túl költségei is vannak.139 Az egyik költségtényező a tér: az információt tároló fizikai eszközök mérete. Ezt a korlátot nagyon is jól ismerik a számítógép-tulajdonosok, akiknek el kell dönteniük, hogy vajon áldozzanak-e pénzt több RAM-ra. Persze az agy, szemben a számítógépekkel, óriási méretű párhuzamos tárolókapacitással rendelkezik. Egyes gondolkodók arra a következtetésre jutottak, hogy az agy akár minden együttjárást képes volna egyszerre tárolni, és hogy a gondolkodás egyszerű, egylépéses mintafelismerésre volna redukálható. Csakhogy a kombinatorikus robbanás matematikája a Music Television régi szlogenjét juttatja eszünkbe: A túl sok sosem elég. Egyszerű számítások bizonyítják, hogy az emberek által megérthető mondatok, mondatjelentések, sakkjátszmák, dallamok, látható tárgyak stb. száma meghaladhatja a világegyetem elemi részecskéinek számát. Egy sakkjátszma minden állásában például 30-35 a különböző lépéslehetőségek száma, melyek mindegyikére 30-35 válasz adható, ami az egy lépésváltás változatainak számát mintegy 1000-re becsüli. Egy tipikus sakkjátszma mintegy 40 lépésig tart, ami 10 120 különböző sakkjátszmát tesz lehetővé. A látható világegyetemben mintegy 10 70 részecske van, tehát senki sem lehet képes arra, hogy megjegyezzen minden lehetséges játékot és felismerjen minden lépéskombinációt. Ugyanez igaz mondatokra, történetekre, dallamokra stb. is. Néhány kombináció persze tárolható, de így vagy nagyon hamar kifogynánk agyunk tárolókapacitásából, vagy el kellene kezdenünk a mintázatokat egymásra halmozni, amiből csak használhatatlan keverékeket és szörnyszülötteket kapnánk vissza. Egy információfeldolgozónak nem tömérdek bemenet-kimenet párt vagy kérdés-válasz kapcsolatot kell tárolnia, hanem olyan szabályokra, algoritmusokra van szüksége, amelyek egy időpontban csak az információnak egy töredékén dolgoznak, és csak akkor számítják ki a választ, amikor arra igény van. Az információ másik költségtényezője az idő. Ugyanúgy, ahogy nem tárolhatjuk az összes sakkjátszmát az agyunkban, nem volnánk képesek az összes sakkjátszmát 13872.

Faliújság: Jagannathan-Dodhiawala-Baum, 1989. A tudat mint faliújság: Baars, 1988; Newell-Simon, 1972; Navon, 1989; Fehling-Baars-Fisher, 1990. 13973. A komputáció költsége: Minsky-Papert, 1988b; Ullman, 1984; Navon, 1985; FehlingBaars-Fisher, 1990; Anderson, 1990, 1991.

lejátszani sem lelki szemeink előtt a világegyetem koránál (10 18 másodperc) rövidebb idő alatt. Ha egy problémát száz év alatt volnánk csak képesek megoldani, az gyakorlatilag ugyanaz, mintha meg se tudnánk oldani. Sőt az intelligens rendszerrel szemben támasztott követelmény még szigorúbb. Az élet határidők sorozata. Az észlelés és a viselkedés, például a vadászat vagy egy beszélgetés fonalának fenntartása, valós időben zajlik. És minthogy a komputáció maga is időbe telik, az információfeldolgozás sokszor nem is a megoldás, hanem a probléma egy eleme. Gondoljunk csak a hegymászóra, aki a leggyorsabb útvonalat tervezi vissza a táborhelyre (hogy még sötétedés előtt odaérjen), és húsz percébe telik kiszámolni azt az útvonalat, amelyikkel tíz percet nyerne. A harmadik költségtényezőt az erőforrások képezik. Az információfeldolgozás energiaigényes, amint az nyilvánvaló mindenkinek, akivel már előfordult, hogy hordozható számítógépe akkumulátorának élettartamát úgy kellett megnyújtania, hogy lelassította a processzort, és korlátozta a lemezen tárolt információk hozzáférhetőségét. A gondolkodás is költséges dolog. Az agyi aktivitást mérő képalkotó eljárások (PET és MRI) azon alapszanak, hogy a dolgozó agyszövet több vért vonz magához, és több cukrot fogyaszt. Minden fizikai anyagban megtestesülő, valós időben működő és a termodinamikai törvényeknek engedelmeskedő intelligens rendszer információhoz való hozzáférése korlátozott kell legyen. Csak az az információ engedhető be, amely releváns az adott probléma megoldásához. Ez nem azt jelenti, hogy a rendszernek szemellenzőt kell hordania vagy amnéziában kell szenvednie. Az egyik pillanatban az egyik cél szempontjából irreleváns információ releváns lehet máskor, más célból. Az információt tehát terelni kell. Az olyan információt, amely mindig irreleváns egy bizonyos komputáció szempontjából, permanensen el kell zárni attól. Az olyan információt, amely néha releváns, máskor meg irreleváns, elérhetővé kell tenni akkor, amikor releváns, amennyiben ez előre jelezhető. Ezek a követelmények megmagyarázzák, hogy miért van egyáltalán hozzáférés-tudatosság az emberi elmében, és segítenek megérteni annak egyes sajátosságait. A hozzáférés-tudatosságnak négy szembetűnő jellegzetessége van. Az első az, hogy – noha változó mértékben, de – gazdag érzékleti benyomásoknak vagyunk tudatában: az elénk táruló világ színeinek és formáinak, a hangoknak és szagoknak, amelyekben fürdőzünk, a bőrünkre, csontjainkra és izmainkra ható nyomásnak és fájdalomnak. A második az, hogy ennek az információnak szeletei a figyelem reflektorfényébe kerülhetnek, beválogatódhatnak és kilökődhetnek a rövid távú emlékezetből, és akaratlagos töprengésünk tárgyaivá válhatnak. A harmadik jellegzetesség az, hogy az érzékleteket és gondolatokat egyfajta érzelmi színezet kíséri: kellemes vagy kellemetlen, érdekes vagy undorító, izgató vagy nyugtató. Végül pedig, úgy tűnik, hogy egy végrehajtó ágens, az „Én” döntéseket hoz, és viselkedéseket indít be. Ezen jellegzetességek mindegyike valamilyen információtól való megszabadulást szolgál, meghatározván a hozzáférés-tudatosság főbb pályáit. És mindegyiknek világos szerepe van a gondolkodás és észlelés adaptív összeszervezésében annak érdekében, hogy azok a racionális döntéshozatalt és cselekvést szolgálhassák.

Kezdjük az észleléssel. Jackendoff áttekintette a különböző modulok által használt mentális reprezentációk szintjét, majd feltette a kérdést, hogy melyik szint felelhetne meg az érzékleti benyomások gazdagságának. A látás például a retina csapjaitól és pálcikáitól indulva az élek, távolságok és felszínek közbülső szintű feldolgozásán keresztül jut el az előttünk álló tárgyak felismeréséig. A beszédmegértés a nyers hangoktól a szótagok, szavak és mondatrészek reprezentációin keresztül jut el az üzenet tartalmának megértéséig. 140 Jackendoff azt vette észre, hogy a hozzáférés-tudatosság mintha a közbülső szinteket érné el. Az emberek nincsenek tudatában érzékelésük alacsonyabb szintjeinek. Nem töltjük egész életünket a piskóta minden egyes morzsáján és a hársfatea minden nüanszán prousti módon elmélkedve. Szó szerint nem látjuk a széndarab fényességét a napsütésben, a hógolyó sötétségét a szobában, a televízióképernyő „fekete” területeinek zöldesszürkeségét és a mozgó négyzetről a retinánkra vetülő megnyújtott paralelogrammát. Amit „látunk”, az mind jól feldolgozott termék: a tárgyak felszínei, azok saját színei és textúrái, távolságuk, ferdeségük, dőlésük. A fülünkbe érkező hanghullámokban a szavak és szótagok egymásba fonódnak és kenődnek, mégse halljuk ezt a szüntelen akusztikus folyamot; amit „hallunk”, az jól elhatárolt szavak sorozata. Közvetlen tudatunkban nem is csak a legmagasabb szintű reprezentáció jelenik meg. A legmagasabb szintek – a világ jelentése, egy üzenet értelme – a tapasztalat után napokig vagy évekig fennmaradhatnak a hosszú távú emlékezetben, de amikor a tapasztalat kialakul, akkor tudatában vagyunk a hangoknak és a látványoknak. Amikor egy arcot látunk, nemcsak az „Arc” elvont gondolata jelenik meg, hanem az arc kontúrjai és árnyalatai is tüzetesebb vizsgálat tárgyává tehetők. Nem nehéz kitalálni a közbülső szint tudatosságának előnyeit. Az, hogy a formát és a világosságot állandónak látjuk változó feltételek között, segít a tárgyak saját tulajdonságainak nyomon követésében: a széndarab maga fekete és merev marad mozgás közben, és ha a megvilágítást változtatjuk, azt is tapasztaljuk, hogy változatlannak látszik. Az alacsonyabb szintekre nincs szükség, a magasabb szintek pedig nem elegendőek. Az ilyen konstanciák mögött rejlő nyers adatok és komputációs lépések el vannak zárva tudatunk elől, bizonyosan azért, mert az optika örök érvényű törvényeit alkalmazzák, és nincs szükségük a megismerés más területeinek tanácsaira, de nem is képesek azoknak bármi okosat mondani. A komputáció terméke jóval azelőtt közzététetik, mielőtt a tárgyak azonosítást nyernének, mivel a világban való eligazodáshoz egy magvas összefoglalónál azért többre van szükségünk. A viselkedés centiméterek játéka, ezért a felszínek geometriája és összeállítása hozzáférhető kell legyen azon döntési folyamatok számára, amelyek a következő lépést vagy mozdulatot tervezik. Ugyanígy, mondatok hallgatása közben semmit se nyernénk azzal, ha hanghullámok minden sziszegésébe és zümmögésébe belepillantgatnánk; azokat először szótagokká kell dekódolni ahhoz, hogy bármi jelentésteli dolognak megfeleltethető legyen mentális szótárunkban. A beszéd dekódere egész életre szóló kódkulcs alapján dolgozik, ezért hagyni kell, hogy a munkáját kibicek közbeszólásaitól mentesen végezhesse. De 14074.

Közbülső szintű tudat: Jackendoff, 1987.

ugyanúgy, ahogy a látás esetében, az elme többi része nem elégedhet meg csak a végtermékkel – ami ebben az esetben a beszélő üzenete. A szavak megválasztása és a hanghordozás olyan információkat nyújt, amelyek lehetővé teszik, hogy a sorok között „halljunk”. A tudatos hozzáférés következő figyelemre méltó mozzanata a figyelem reflektorfénye. A figyelem jelensége tömör módon demonstrálja, hogy a tudattalan párhuzamos feldolgozás (ahol sok-sok bemeneten egy időben dolgozik az ahhoz tartozó miniprocesszor) milyen messzire mehet el. A párhuzamos feldolgozás korai szakasza megteszi, amit tud, majd továbbad egy olyan reprezentációt, amiből egy fáradságosabban és görcsösebben dolgozó egység ki kell válassza, amire szüksége van. Annak kimutatására, hogy hol ér véget a tudattalan, és hol kezdődik a tudatos feldolgozás, a pszichológus Anne Treisman dolgozott ki néhány, ma már klasszikusnak tekinthető demonstrációt. Az embereknek színes X és O betűkből álló képet mutatnak, és az a feladatuk, hogy nyomjanak meg egy gombot, ha egy bizonyos célingert látnak köztük. Amikor a célinger az O, és csak egy O van a tömérdek X között az ábrán, az emberek gyorsan válaszolnak. Lényegtelen, hány X van az ábrán; az emberek azt mondják, hogy az O mintegy „kiugrik” közülük. (A kiugró vizuális jellemzők jelensége a tudattalan párhuzamos feldolgozás szép jele.) Egy zöld O ugyanilyen módon kiugrik a sok piros O közül. De ha a kísérletet tervező pszichológus arra kéri az embereket, hogy egy olyan betűt találjanak, amely zöld és O, és ez a betű zöld X-ek és piros O-k közé van rejtve, az ábrát tudatosan, betűről betűre végig kell keressék ahhoz, hogy el tudják dönteni, megfelelnek-e ennek a kettős kritériumnak. A feladat olyan, mint amikor a gyerekeknek szóló Where's Waldo? képregényben a piros-fehér csíkos mezbe öltözött hőst kell megtalálni a piros, fehér vagy csíkos ruhában lévő emberek tengerében.141 Mi is történik itt? Képzeljük el, hogy a látómezőt apró processzorok ezrei alkotják, melyek mindegyike egy-egy színt vagy egyszerű formát (egy görbét, egy szöget vagy egy egyenest) észlel, amennyiben az a processzor területére esik. Az egyik processzorcsoport kimenete így néz ki: piros, piros, piros, piros, zöld, piros, piros, piros stb. A másiké pedig így: egyenes, egyenes, egyenes, görbe, egyenes, egyenes, egyenes stb. Mindezen processzorok felett van egy érzékelőkből álló réteg, amely a kakukktojásokat észleli a kimenetekben. Minden egyes érzékelő egy vonalvagy színészlelő csoportot felügyel, és megjelöli azokat a pontokat a látómezőben, amelyek színben vagy kontúrban különböznek szomszédaiktól. így a pirosakkal körülvett zöld egy kis zászlócskát kap, ezért a pirosak között a zöld felfedezéséhez csak a zászlót kell észrevenni, és ez a feladat a legegyszerűbb démonnak sem okozhat nehézséget. Az X-ek között rejtőző O hasonló módon fedezhető fel. Csakhogy a látómezőt befedő kis processzorok ezrei túl együgyűek ahhoz, hogy a sajátosságok együttesét is megtalálják: azokat a helyeket, amelyek zöldek és görbék, vagy pirosak és egyenesek. Ezek az együttesek csak egy olyan programozható logikai gép által lesznek felfedezhetők, amely egyszerre csak egy-egy kis részét látja a látómezőnek egy keskeny, mozgatható ablakon keresztül, és a választ a megismerés összes többi részének is elérhetővé teszi. 14175.

Vizuális figyelem: Treisman-Gelade, 1980; Treisman, 1988.

Miért osztódik a látás komputációs fázisa egy tudattalan párhuzamos szakaszra és egy tudatos szakaszra, amely soros feldolgozást alkalmaz? Azért, mert a sajátságok együttesei kombinatorikusak. Nem volna értelme, hogy a látómező minden pontjára együttesérzékelőket helyezzünk, mert túl sokfajta „együttes” lehetséges. Mintegy egymillió hely különíthető el a látómezőben, tehát a szükséges feldolgozóegységek száma annyi lenne, mint egymillió szorozva az összes lehetséges együttessel, ami a megkülönböztethető színek száma szorozva a kontúrok száma szorozva a távolságok száma szorozva a mozgásirányok száma szorozva a sebességek száma és így tovább – egy csillagászati szám. A párhuzamos, tudattalan komputációnak vége, amint az minden egyes helyet megjelölt egy színnel, egy kontúrral, egy távolsággal és egy mozgással: a kombinációkat már tudatosan kell kiszámolni. egyenként végighaladva a helyeken. Ebből az elméletből meglepő dolog következik. Ha a tudatos feldolgozás egy bizonyos helyre összpontosul, akkor a többi helyek sajátosságai kötetlenül kellene lebegjenek a látómezőben. Ha például valaki nem figyel tudatosan egy területet, nem kellene tudja megkülönböztetni, hogy az egy piros X-et és egy zöld O-t, vagy egy zöld X-et és egy piros O-t tartalmaz – a szín és a forma külön síkon kell lebegjen mindaddig, amíg a tudatos feldolgozás össze nem köti azokat egy bizonyos ponton. Treisman azt találta, hogy pontosan ez történik. Ha az emberek figyelmét elvonjuk, miközben színes betűket mutatunk nekik, képesek felsorolni, milyen betűket és milyen színeket láttak, de tévednek abban, hogy melyik betű milyen színű volt. Az ilyen illuzórikus kombinációk létezése a tudattalan párhuzamos komputáció korlátainak egyik legmeghökkentőbb demonstrációja, de ezek mindennapi életünkben sem ritkák. Amikor odafigyelés nélkül vagy a szemünk sarkából olvasunk valamit, a szavak betűi néha összekeverednek. Egy pszichológus azután kezdte tanulmányozni ezt a jelenséget, amikor egy kávéautomata mellett elhaladva arra lett kíváncsi, hogy vajon miért hirdeti az az áruját a „Világ legrosszabb kávéja” (World's Worst Coffee) címkével. A felirat valójában persze a „Világ legjobb kávéjá”-val büszkélkedett (World's Best Coffee). Egyszer velem is megesett, hogy későn kapcsoltam, amikor egy bordély (brothel) mellett haladtam el (ami valójában egy szálloda volt: Brothers' Hotel). Máskor meg egy képeslap lapozgatása közben akadt meg a szemem egy cikken, ami antiszemita fényképezőgépekről íródott (valójában szemi-antik masinákról).142 Az információ áramlását korlátozó szűkületek mind az emberen belülről, mind az emberen kívülről eredő információk esetén jelentkezhetnek. Amikor egy emléket próbálunk meg felidézni, annak elemei cseppenként jutnak tudatunkba, néha pedig, különösen akkor, ha az információ régi vagy szokatlan, gyötrelmes lassúsággal. Mióta Platón a puha viasz hasonlatát kiötlötte, a pszichológusok mindig is feltételezték, hogy az idegszövet természete alapján ellenáll az információ fenntartásának, ezért az az idővel fokozatosan halványul – hacsak bele nem döngölik. Csakhogy az agy képes kitörölhetetlen emléknyomok tárolására (például megdöbbentő hírek tartalmára és arra, hogy azokról mikor és hol értesültünk), tehát a 14276.

Lebegő betűk: Mozer, 1991.

felejtésért nem szükségképpen az idegszövetet magát kell kárhoztatnunk. 143 Egy pszichológus, John Anderson az ember emlékezeti felidézésének visszafejtése közben kimutatta, hogy az emlékezet korlátozottsága nem a puhány tárolóközeg mellékterméke. Ahogy a programozók szokták mondani: „nem hiba, hanem sajátos tulajdonság”. Egy optimálisra tervezett információfelidéző rendszerben egy emlék csak akkor kell előhívható legyen, ha annak relevanciája meghaladja a felidézés költségeit. Sokan, akik megpróbálnak számítógépes könyvtári rendszereket használni, gyorsan meg is bánják, amint meglátják a képernyőre zúduló könyvcímek tömkelegét. Az ember, állítólagosan gyengécske felidézési hatékonysága ellenére is, messze túlszárnyal bármilyen számítógépet, ha egy információt tartalma alapján kell megtalálni. Ha egy nekem ismeretlen témára vonatkozó cikkeket keresek, nem a könyvtári számítógéphez fordulok, hanem inkább e-mailt küldök a kérdésben járatos egyik cimborámnak.144 Mit jelent az, hogy egy információ-előhívó rendszer optimálisan tervezett? Azt, hogy olyan információt szolgáltat, amely az igény időpontjában legvalószínűbben alkalmazható. De honnan tudható ez előre? A valószínűségek megbecsülhetők olyan általános törvények alapján, amelyek megfogalmazzák, hogy milyen információkra van leginkább szükség. Ha vannak ilyen törvények, akkor azokat nemcsak az emberi emlékezetben, hanem az információs rendszerekben általában is fel kell tudjuk fedezni; ezek a törvények meg kell jelenjenek például a könyvtárból kikért könyvek vagy a számítógépről letöltött állományok statisztikáiban. Az informatikusok számos ilyen törvényt leírtak. Az olyan információra, amit a múltban gyakran igényeltek, nagyobb valószínűséggel lesz most szükség, mint az olyanra, amire alig volt igény. A közelmúltban igényelt információra ugyancsak nagyobb valószínűséggel lesz szükség, mint arra, amit már egy ideje nem kerestek. Egy optimális információelőhívó rendszer ezért hatékonyabb lesz a gyakran és a közelmúltban használt információdarabok felidézésében. Anderson hozzáteszi, hogy éppen ez az, amit az emberi emlékezeti felidézés csinál: jobban emlékszünk a gyakori és friss eseményekre, mint a ritka és régmúlt eseményekre. Anderson négy olyan további klasszikus jelenséget talált az emlékezeti kutatásokban, amelyek a számítógépes információ-előhívó rendszerekhez függetlenül kidolgozott optimális tervezési kritériumoknak felelnek meg. A hozzáférés-tudatosság harmadik jellegzetes mozzanata a tapasztalat érzelmi színezete. Az eseményeket nemcsak észleljük, hanem kellemesnek vagy fájdalmasnak észleljük. Ez teszi lehetővé, hogy most és a jövőben lépéseket tegyünk annak érdekében, hogy az előbbiből több jusson, mint az utóbbiból. Mindebben semmi titokzatos nincsen. Komputációs nyelven szólva, a reprezentációk célállapotokat indítanak be, amelyek viszont olyan információgyűjtő, problémamegoldó és viselkedéskiválasztó démonokat aktiválnak, amelyek kiszámolják, hogy miképp érjük el, kerüljük el vagy módosítsuk a szóban forgó helyzetet. Evolúciós szempontból pedig aligha van bármi rejtelmes abban, hogy miért azokat a célokat követjük, amelyeket követünk – hogy az emberek miért választják 14377.

Megdöbbentő hírek emléknyomai: Brown-Kulik, 1977; McCloskey-Wible-Cohen, 1988; Schacter, 1996. 14478. Optimális emlékezet: Anderson, 1990, 1991.

inkább a vonzó partnerrel való szeretkezést, mint a nedves hallal való hasba vágást. A vágy tárgyaivá váló dolgok általában olyasmik, amik segítették a fennmaradás vagy a szaporodás esélyeit abban a környezetben, amelyben kifejlődtünk; azaz víz, élelem, biztonság, szex, rang, a környezet feletti uralom és a gyerekek, barátok és rokonok jólléte.145 A tudat negyedik jellemzője az, hogy a vezérlést egyetlen végrehajtó folyamatban összpontosítja, valamiben, amit mi saját magunkként, szabad akaratunkként, „Én”ként élünk át. Az Én mostanában kereszttűzben van. Marvin Minsky, a mesterséges intelligencia kutatásának úttörője szerint az elme ágensek társasága, Daniel Dennett szerint pedig félig befejezett vázlatok gyűjteménye, és hozzáteszi: „Félreértés, ha az agy Ovális Irodájában keressük az Elnököt.”146 Az elme mint társaság szép metafora, melyet élvezettel fogok alkalmazni az érzelmek magyarázatakor. Csakhogy ez az elmélet túl messzire megy, ha kizárja minden olyan agyi rendszer létezésének lehetőségét, amelynek feladata az volna, hogy különböző ágenseknek adja meg a szólás jogát vagy a vezérlés gyeplőjét különböző időpontokban. Igencsak elképzelhető, hogy az agybéli ágensek hierarchikusan egymásba ágyazott szubrutinokba szerveződnek, ahol a parancspiramis kapitányi hídján a végső döntési szabályok egy készlete, egy komputációs démon, egy ágens vagy egy jóféle homunculus áll. Ez a homunculus nem volna szellem a gépben, hanem csak egy újabb ha-akkor típusú szabályrendszer vagy egy olyan ideghálózat, amely az alatta lévő szint leghangosabb, leggyorsabb vagy legerősebb ágensét engedi a kormányrúdhoz. Még arról is jó sejtéseink vannak, hogy mely agyi képletekben lakozik ez a döntéshozó áramkör. Egy ideggyógyász, Antonio Damasio észrevette, hogy a homloklebeny cinguláris barázdájának sérülése után a beteg látszólag éber állapotban van, de mégse reagál semmire. (A cinguláris barázda jelzéseket kap a magasabb észlelési központoktól, és jelzéseket küld a mozgásrendszer magasabb szintjei felé.) Az erről szóló beszámoló után Francis Crick, csak részben tréfából, bejelentette, hogy a szabad akarat fészke felfedeztetett. 147 A neurológusok már évtizedek óta tudják, hogy a szabad akarat gyakorlásának, tehát tervek készítésének és végrehajtásának a feladatát a homloklebeny látja el. Szomorú, de tipikus példáját szolgáltatta ennek az a férfi, aki tizenöt éves, homloklebenyén autóbalesetben sérült fiának az esetét mesélte el nekem. A fiú órákig állt a zuhany alatt, mert nem tudta eldönteni, hogy mikor hagyja abba, és nem volt képes elhagyni a házat, mert állandóan visszafordult megnézni, hogy eloltotta-e a villanyt a szobájában. 148 Miért van szüksége a mentális ágensek társaságának egy igazgatóra? A válasz ugyanolyan világos, mint a régi jiddis mondás, miszerint: „Nem táncolhatsz egy hozománnyal két esküvőn.” Lehet ugyanis akárhány ágens az elménkben, ha testünk csak pontosan egy van. A főbb testrészek felügyeletét egy olyan vezérlőegységre kell bízni, mely a versengő ágensek hangzavarából egy bizonyos tervet választ ki. A szem egy időben egyetlen tárgyra kell tekintsen; nem rögzülhet két érdekes tárgy között 14579. Az

érzelmi színezés funkciója: Tooby-Cosmides, 1990a, b. Ágensek társasága: Minsky, 1985. Félig befejezett vázlatok: Dennett, 1991. 14781. Akaratfészek: Damasio, 1994; Crick, 1994. 14882. Homloklebeny: Luria, 1996; Duncan, 1995. 14680.

félúton, és nem tétovázhat a két civakodó célpont között. A végtagok mozgását úgy kell összehangolni, hogy a testet vagy a tárgyakat az elme egyik ágense által képviselt cél megvalósítása irányába vigye. Ennek alternatívájával, az elme egy valóban egalitariánus társaságával találkozhattunk az All of Me című, végletesen ostoba filmben. Lily Tomlin, a hipochondriás örökösnő egy hindu varázslót bérel fel, hogy lelkét egy másik nő testébe költöztesse át, aki nem akarja a sajátját. A költöztetés közben azonban a lelkét tartalmazó bili kiesik az ablakon, egyenesen egy arra járó férfi fejére. Tomlin szelleme a férfi testének jobb oldalát foglalja el, a férfi viszont fenntartja a kontrollt a bal oldal felett. A test cikcakkban tántorog, mert hol a bal oldal húz az egyik irányba határozottan, hol a jobb kényeskedik – kisujját eltartva – a másikba. *

A hozzáférés értelmében vett tudatot tehát lassan kezdjük megérteni. Mi van azonban a tudat élmény oldalával? Lehet, hogy az élmény és a hozzáférés ugyanannak az éremnek a két oldala. Szubjektív élményeink ugyancsak gondolkodásunk, beszédünk és cselekedeteink tárgyaivá válnak. Nemcsak érezzük a fogfájást; beszélünk is róla, és fogorvoshoz fordulunk. Ned Block úgy próbálta meg a hozzáférést és az élményt elhatárolni egymástól, hogy olyan helyzeteket keresett, amelyekben hozzáférés van élmény nélkül, és fordítva. Az élmény nélküli hozzáférés egyik példája lehet a vaklátásnak nevezett különös tünetegyüttes. Ha valakinek látókérgi sérülés következtében egy nagy vak terület van a látóterében, határozottan tagadni fogja, hogy bármit is lát ott. Ugyanakkor, ha erőltetik, hogy találgasson, hol lehet egy általa nem látott tárgy, a véletlen szintnél sokkal jobban teljesít. A jelenség egyik értelmezése az, hogy a betegnek hozzáférése van a tárgyhoz, de nincs róla élménye. Akár így van, akár nem, azt ez a példa megmutatja, hogy a hozzáférés és az élmény közötti különbségtétel elképzelhető. Élmény hozzáférés nélkül olyan esetekben fordulhat például elő, amikor társalgásba merülünk valakivel, majd hirtelen ráeszmélünk, hogy az utcán egy légkalapács dolgozik, amit már egy ideje hallunk, de nem vettünk észre. A felismerést megelőzően már jelen volt a zaj élménye, mégse fértünk hozzá. Mindazonáltal Block elismeri, hogy ezek a példák egy kicsit erőltetettek, és hogy a valóságban a hozzáférés és az élmény együtt jár. 149 Lehet tehát, hogy nincs is szükségünk külön elméletre arról, hogy hol keletkezik az élmény az agyban, hogy hogyan illeszkedik a mentális komputációkhoz, és hogy miért alakult ki az evolúció során. Az élmény az információs hozzáférés valamiféle kiegészítő sajátosságának látszik. Amire tehát szükségünk lenne, az egy elmélet arról, hogy miként bontakozik ki a szubjektív élmény a puszta információs hozzáférésből. A teljes képhez egy olyan elméletet kellene elővezetnem, amely az alábbiakhoz hasonló kérdésekre ad választ: ■ Ha sikerül egyszer az emberi elme információfeldolgozó működését egy hatalmas számítógépes programmal lemásolni, lesz-e tudata annak a számítógépnek, amelyiken a program fut? 14983.

Élmény és hozzáférés: Block, 1995.

■ Mi történne akkor, ha fognánk ezt a programot, és kiképeznénk arra egy hatalmas embertömeget (mondjuk Kína teljes népességét), hogy a program adatait fejben tartsa, és hajtsa végre annak lépéseit? Egy, a milliárdnyi egyén tudatától független gigászi tudat kezdene lebegni Kína felett? És ha az emberek a gyötrő fájdalom agyi állapotát valósítanák meg, volna-e valamiféle lény, amely valóban fájdalmat érezne még akkor is, ha minden egyes kínai vidám és gondtalan lenne? ■ Tegyük fel, hogy az agyam hátsó területeit, ahol a látókéreg van, sebészetileg elválasztják az agy többi részétől, de a koponyámban marad, és továbbra is kapja a jeleket a szememből. Minden viselkedéses mérce szerint vak volnék. Bezárva a fejem hátsó részében, létezne-e egy néma, de tökéletesen látó tudat? És mi történne, ha kioperálnák a fejemből, és egy csészében tartanák életben? ■ Lehetséges-e, hogy az, ami a piros élményét jelenti az olvasónak, ugyanaz, mint az én zöldélményem? Nem kétséges persze, hogy mindketten „zöld”-nek címkéznénk a füvet, és „piros”-nak a paradicsomot, de talán azt a színt, amilyennek az olvasó a füvet látja, én pirosként nevezném meg, ha a helyében lennék. ■ Létezhetnek-e zombik? Vagyis létezhet-e egy olyan jól elkészített android, amely ugyanolyan értelmesen viselkedne és ugyanolyan érzelmeket mutatna, mint bármelyikünk, de amelyben semmi olyan nem lakozna, ami valójában érezne vagy látna bármit is? Honnan tudja az olvasó, hogy saját maga nem egy zombi? ■ Ha valaki leolvasná agyam állapotát, és azt egy másik molekulahalmazban lemásolná, átvenné-e a tudatomat? Ha valaki megsemmisítené az eredetit, de a másolat tovább élné az életemet, gondolná a gondolataimat és érezné az érzéseimet, gyilkosságot követne-e el az illető? Mondhatjuk-e, hogy minden alkalommal, amikor Kirk kapitány belépett a transzporterszobába, kinyiffant, és egy ikertestvére lépett a helyébe? ■ Milyen lehet denevérnek lenni? Élvezik-e a méhek a szexet? Sikít-e magában a kukac, amikor a horgász a horogra akasztja? ■ Egyik idegsejtemet a sebészek egy olyan mikrocsipre cserélik, amelyik annak be- és kimeneti függvényeit pontosan utánozza. Pontosan ugyanúgy érzem magam és ugyanúgy viselkedek, mint annak előtte. Aztán kicserélik a második idegsejtet, majd a harmadikat, és így tovább, míg csak az agyam egyre nagyobb hányada lesz szilíciumból. Minthogy minden egyes mikrocsip pontosan ugyanazt teszi, amit az idegsejt végzett, viselkedésem és emlékezetem egy cseppet sem változik. Észrevenném-e a különbségei? Olyan lenne-e, mintha meghalnék? Beköltözne-e hozzám egy másik tudatos lény?150 Ki vagyok ütve. Vannak ugyan elfogultságaim, de fogalmam sincs, hol lehetne kezdeni az elfogadható válaszok keresését. És másnak sincs. Az elme komputációs elmélete nem kínál megoldást, de még az idegtudomány eredményei sem, ha az 15084.

A tudat paradoxonai: Nagel, 1974; Poundstone, 1988; Dennett, 1991; McGinn, 1989b, 1993; Block, 1995.

élménynek a hozzáféréssel és az öntudattal való szokásos összekeverését feloldjuk. Hogyan bújhat ki az élmény magyarázatának felelőssége alól egy olyan könyv, melynek címe az, hogy Hogyan működik az elme? Segítségül hívhatnám például a logikai pozitivizmus tanát, miszerint ha egy állítás nem ellenőrizhető, akkor a szó szoros értelmében nincs jelentése. Megválaszolhatatlan kérdéseim lényegük szerint ellenőrizhetetlen dolgokra vonatkoznak. Sok gondolkodó, köztük Dennett, úgy véli, hogy az ezeken való gyötrődés egyszerűen a zavarodottsággal való kérkedés: az élmények (vagy ahogyan a filozófusok nevezik őket, a qualia) léte kognitív illúzió. Amint sikerül meghatároznunk a hozzáférés-tudatosság komputációs és idegrendszeri velejáróit, semmi további megmagyaráznivaló nem marad. Egyszerűen csak irracionális ahhoz ragaszkodni, hogy az élmény akkor is megmagyarázatlan marad, ha minden megnyilvánulását megmagyaráztuk, pusztán azért, mert a komputációk semmi élményszerűt nem tartalmaznak. Olyan ez, mintha ahhoz ragaszkodnánk, hogy a nedvesség minden megnyilvánulásának magyarázatával a nedvesség maga még mindig nincs megmagyarázva, mert a mozgó molekulák nem nedvesek.151 A legtöbb embernek nem tetszik ez az érvelés, noha nem könnyű bármi hibát találni benne. Georges Rey filozófus egyszer azt mondta nekem, hogy neki nincsenek „élményei”, elvesztette azokat egy tizenöt éves korában elszenvedett kerékpárbalesetben. Azóta ő egy zombi – bizonygatja. Azt hiszem, hogy csak viccel, de persze nem tudhatom bizonyosan, és éppen ez a lényeg. A qualia nimbuszát lerombolók egy fontos dologra mutatnak rá: nincs, legalábbis egyelőre, semmilyen tudományos haszna egy olyan külön alkotórész feltételezésének, amely az élményt lehetővé tenné. Ami a tudományos magyarázatot illeti, attól akár valóban nem is létezhet. Nemcsak arról van szó, hogy az élménnyel kapcsolatos állítások fonák módon tesztelhetetlenek, hanem arról, hogy tesztelésük sem döntene el semmit. Az élmények megmagyarázhatatlansága legalábbis nem akadályozza meg azt, hogy az elme működését megértsük. Egy tudományos probléma részei általában úgy illeszkednek egymáshoz, mint egy keresztrejtvény szavai. Az ember evolúciójának rekonstrukciójához szükség van antropológiára, hogy megtaláljuk a csontokat, régészetre, hogy megérthessük a szerszámokat, molekuláris biológiára, hogy meghatározzuk a csimpánzoktól való elválás időpontját, és paleobotanikára, hogy rekonstruálni tudjuk a környezetet a pollenfosszíliákból. Ha a rejtvény valamelyik része kitöltetlen, mondjuk csimpánzfosszíliák hiányoznak, vagy bizonytalanok vagyunk abban, hogy nedves vagy száraz klíma volt-e, a hiány fájdalmas lehet, és kitöltését mindenki türelmetlenül várja. Az elme kutatásában azonban az élmény a saját síkján lebeg, magasan a pszichológia és az idegtudományok által leírt oksági láncolatok felett. Ha egyszer az észleléstől a gondolkodásig és az érzelmektől a viselkedésig minden egyes idegi-komputációs lépés ismert lesz, az élmény elméletének hiánya csak az élményt magát hagyná megmagyarázatlanul. De azt mondani, hogy az élményre nincs tudományos magyarázatunk, nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy az nem is létezik. Az élményeim jelenlétében éppen olyan biztos vagyok, mint akármi másban, és meggyőződésem, hogy az olvasó is így 15185. A qualia

leleplezése: Dennett, 1991.

van vele. Noha elismerem, hogy az élményt illető kíváncsiságom talán sosem elégülhet ki, de egyáltalán nem vagyok hajlandó elhinni, hogy csak zavarodott lennék, amikor úgy gondolom, hogy élményeim vannak! (Dennettnek a nedvesség megmagyarázatlanságára vonatkozó analógiája nem döntő: a nedvesség maga is szubjektív, így a megfigyelő elégedetlensége ismét csak az élmény problémáját hozza elő.) Mindemellett az élményt nem zárhatjuk ki szótárunkból, és nem redukálhatjuk információs hozzáférésre, mert erkölcsi ítéleteink alapulnak rajta. Az élmény fogalma alapozza meg bizonyosságunkat abban, hogy a kínzás rossz, és hogy egy robot működésképtelenné tétele anyagi kár okozása, egy ember működésképtelenné tétele azonban gyilkosság. Ez indokolja azt is, hogy szeretteink halála nemcsak veszteségünk miatti önsajnálatban részesít minket, hanem egyfajta értetlen fájdalomban is amiatt, hogy az illető gondolatai és örömei örökre elenyésztek. Ha az olvasó kitart a könyv végéig, meg fogja ismerni az én feltételezésemet az élmény rejtélyéről. De a rejtély ettől még rejtély marad, amely nem a tudomány, hanem az etika és a késő esti, kollégiumi hálótermi viták tárgya, meg persze még egy világé: Egy mikroszkopikus méretű, az űrben lebegő homokdarabon egy ember életének töredékei. A helyet, ahol élt, és a gépeket, amiket használt, rozsda eszi. Használat nélkül szétporladnak a szél, a homok és az évek munkája nyomán; Mr. Corry minden gépe – azok is, amelyeket saját képére készített és szeretettel tartott életben, de mára elavultak… a Twilight Zone-ban.

3. A BALGÁK BOSSZÚJA

Naprendszerünk peremén túl, valahol a csillagközi térben száguld egy gramofon és egy aranylemez, borítóján képírásos használati utasítással. Az 1977-ben fellőtt Voyager-2-höz tartoznak, amely a Naprendszer külső bolygóiról küldözgetett fényképeket és adatokat vissza a Földre. Most, hogy elhagyta a Neptunuszt, és érdekfeszítő tudományos küldetése véget ért, az emberek bolygóközi névjegyeként szolgálhat mindazon űrutazó földönkívüliek számára, akiknek útjába kerül. A lemez producere, Carl Sagan csillagász olyan látványokat és hangokat választott, amelyek fajunkat és fajunk teljesítményeit örökítik meg. Ezek között voltak üdvözlések 55 emberi nyelven és egy „bálnanyelven”, egy 12 percnyi hangminta egy csecsemő sírásából, egy csók, egy szerelmes nő meditációjának EEGfelvétele, valamint 90 percnyi zene a világ különféle stílusaiból: mexikói mariachi, perui pánsíp, indiai rága, navajo éjszakai kántálás, egy pigmeus lány beavatási éneke, egy japán sakuhacsi darab, Bach, Beethoven, Mozart, Sztravinszkij, Louis Armstrong és Chuck Berry nótája, a Johnny B. Goode.152 A lemez egy fajunk által a kozmosznak küldött békeüzenetet is hordoz. Az üzenetet szándékolatlan morbiditással az akkori ENSZ-főtitkár, Kurt Waldheim mondta fel a lemezre, akiről a történészek évekkel később kiderítették, hogy a második világháborút egy olyan német katonai egységben töltötte felderítőtisztként, amely brutális megtorlásokat alkalmazott balkáni partizánokkal szemben, és amely Szaloniki zsidó lakosságát náci haláltáborokba deportálta. Már túl késő a Voyagert visszahívni, úgyhogy ez a morbid tréfa örökké a Tejútrendszer központja körül fog keringeni.

Légy agyafúrt A Voyagerrel küldött lemez mindenesetre jó ötlet volt – ha másért nem, hát azért, mert felvetette a kérdést: Egyedül vagyunk-e? Ha nem, lehetnek-e a földön kívüli élőlények intelligensek, és vágynának-e űrutazásra? Ha igen, szándékaink szerint értelmeznék-e az általunk küldött hangokat és képeket, vagy olyannak hallanák-e az emberi hangot, mint mi a faxhang vinnyogását, és olyannak látnák-e az emberekről készült rajzokat, mint egy kusza drótköteget. Hogyan reagálnának, ha megértenék? 1521. A

Föld slágerlistája: Sullivan, 1993.

Ránk se hederítenének? Esetleg idejönnének leigázni vagy felfalni minket? Vagy talán bolygóközi párbeszédet kezdeményeznének? A Saturday Night Live egyik jelenetében az űrből várva várt válaszüzenet a következő volt: „Küldjetek még Chuck Berryt!” Mindezek nemcsak a kollégiumi hálószobák beszélgetéseiben felmerülő kérdések. Az 1990-es évek elején a NASA százmillió dollárt különített el Földön Kívüli Intelligencia Kutatására (Search for Extraterrestrial Intelligence, SETI). Azt tervezték, hogy tudósok fognak olyan jelek után kutatni rádióantennáikkal, amelyek csak intelligens földönkívüliektől származhatnak. Ahogy azonban várható volt, egyes kongresszusi képviselők ellenálltak. Az egyik azt mondta, hogy „kis zöld, torz fejű emberkék keresése” a szövetségi pénzek pazarlása volna. A „kuncogási tényező” csökkentése érdekében a NASA átkeresztelte a programot Nagy Felbontású Mikrohullámok Feltérképezésére (High-Resolution Microwave Survey), de már túl későn ahhoz, hogy megmenthessék a programot a kongresszusi elutasítástól. A kutatást ma magánadományokból, köztük Steven Spielberg pénzéből finanszírozzák.153 De nemcsak a tudatlanok álltak szemben a SETI-vel, hanem a világ néhány kiváló biológusa is.154 Miért kapcsolódtak be ők a vitába? A SETI nemcsak a csillagászaton nyugszik, hanem az evolúcióelméleten is – elsősorban az intelligencia evolúciójáén. Vajon elkerülhetetlen-e az intelligencia megjelenése, vagy csak véletlen szerencse volt? Frank Drake csillagász és SETI-hívő egy híres 1961-es konferencián a következő képletet állította föl annak megbecsülésére, hogy hány földön kívüli civilizáció léphetne velünk kapcsolatba:155 1. (A csillagrendszerbeli csillagok száma) x 2. (A bolygóval rendelkező csillagok aránya) x 3. (Azoknak a bolygóknak a száma naprendszerenként, amelyek képesek lennének életet fenntartani) x 4. (E bolygók azon töredéke, amelyen élet valóban megjelent) x 5. (Az életet hordozó bolygók közül azok aránya, amelyeken intelligencia fejlődik ki) x 6. (Az intelligens társadalmak közül azok aránya, amelyek képesek és hajlandóak más világokkal kommunikálni) x 7. (A kommunikációs állapotban elérhető technológiák élettartama). A konferencián jelen lévő csillagászok, fizikusok és mérnökök képtelenek voltak a 6. tényezőt szociológusok és történészek nélkül megbecsülni. Ugyanakkor bizonyosak voltak abban, hogy képesek megbecsülni az 5. tényezőt, azaz az életet hordozó bolygók közül azoknak az arányát, amelyeken intelligencia fejlődik ki. Úgy döntöttek, hogy ez az arány száz százalék. Az emberiség történelmének legizgalmasabb felfedezése volna, ha intelligens 1532.

Kis zöld emberek: Kerr, 1992. Evolúciós szkeptikusok: Mayr, 1993. 1554. A földön kívüli civilizációk száma: Sullivan, 1993. 1543.

életet találnánk valahol a világűrben. Akkor hát miért fintorognak a biológusok? Azért, mert úgy érzik, hogy a SETI-hívők egy tudományelőttes népi hiedelemből indulnak ki. Az évszázados vallási dogmák, a haladás viktoriánus ideálja és a modern szekuláris humanizmus eszméi nyomán az emberek félreértik az evolúciót, mintha az a nagyobb komplexitás irányába ható, valamiféle belső sóvárgás vagy annak kibontakozása lenne, amely a tetőpontját az ember színre lépésében éri el. A nyomás egyre fokozódik, és végül az intelligencia kipattan, mint a pattogatott kukorica a serpenyőben. Az említett vallásos doktrínát a „lények nagy láncolatának” nevezték (amely az amőbától a majmokon keresztül az emberig vezet), és még ma is sok tudós használja meggondolatlanul az olyan kifejezéseket, mint az élet „magasabb” és „alacsonyabb” formái és az evolúciós „létra”. A főemlősöknek az esetlen karú gibbontól a csapott vállú előemberen keresztül a modern felegyenesedett emberig vezető parádéja a popkultúra részévé vált, és mindenki érti, mire gondol az a nő, aki visszautasít egy randevút, mert az illető férfi „törzsfejlődésben elmaradt”. Az olyan tudományos fantasztikus művekben, mint H. G. Wells Időgépe, a Star Trek epizódjai és a Boy's Life történetei, a fejlődés utódainkra is extrapolálódik, akik kopasz, visszértágulatos, felfújt agyú, nyurga testű homunculusokká válnak. A Majmok bolygójában és más hasonló történetekben majmok vagy delfinek használják ki az alkalmat és bújnak a bőrünkbe, miután az emberiség felrobbantja magát, vagy megfullad a saját maga által okozott környezetszennyeződéstől. E feltételezéseket Drake egy a Science magazinnak írt levelében fejtette ki, amiben a kiváló biológussal, Ernst Mayrral szemben védelmezte a SETI elképzeléseit. Mayr megjegyezte, hogy a földön élő ötvenmillió faj közül csak egy alakított ki civilizációt, tehát nagyon kicsi annak a valószínűsége, hogy az élet egy adott bolygón intelligens fajokat is jelentsen. Drake így válaszolt: Az első faj, amely értelmes civilizációt alakít ki, felfedezi, hogy ő az egyetlen ilyen faj. Meg kell-e ezen lepődjön? Valaki az első kell legyen, és az elsőség léte semmit sem mond arról, hány további fajnak volt vagy van arra potenciálja, hogy intelligens fajjá fejlődjön, vagy hogy így tegyen a jövőben… Hasonlóképpen, a sok civilizáció közül az egyik lesz az első, és ideiglenesen az egyedüli, amely kidolgozza az elektronikus technológiát. Hogyan is lehetne másként? Az adatok arra utalnak, hogy a bolygórendszereknek néhány milliárd évig létezniük kell elégségesen jó körülmények között ahhoz, hogy a technológiát alkalmazó fajok kifejlődhessenek.156

Hogy lássuk, miért is támadnak ennek az érvelésnek nehézségei a modern evolúcióelmélettel, vegyük a következő analógiát. Az emberi agy rendkívül összetett szerv, amely csak egyszer fejlődött ki. Az elefánt ormánya, amely fahasábokat tud egymásra rakodni, fákat tud gyökerestül kitépni, képes felemelni egy pénzérmét, tüskéket tud eltávolítani, porral képes az elefántot beszórni, vizet szippant fel, légzőcsőként szolgál a víz alatt, és firkálni tud ceruzával, egy másik olyan összetett szerv, amely csak egyszer fejlődött ki. Az agy és az ormány ugyanannak az evolúciós hajtóerőnek, a természetes kiválasztódásnak a termékei. Képzeljünk el egy csillagászt 1565.

Csak az elsők vagyunk: Drake, 1993.

az Elefántok Bolygójáról, amint a Földön Kívüli Ormány Kutatásának programját védelmezi: Az első faj, amely ormányt alakít ki, felfedezi, hogy ő az egyetlen ilyen faj. Meg kell-e ezen lepődjön? Valaki az első kell legyen, és az elsőség léte semmit sem mond arról, hány további fajnak volt vagy van arra potenciálja, hogy ormányt növesszen, vagy hogy így tegyen a jövőben… Hasonlóképpen, a sok ormánnyal bíró faj közül az egyik lesz az első, és ideiglenesen az egyedüli, amely képes lesz magát porral beszórni. Az adatok arra utalnak, hogy a bolygórendszereknek néhány milliárd évig létezniük kell elégségesen jó körülmények között ahhoz, hogy ormányt alkalmazó fajok kifejlődhessenek.

Ez az okoskodás abszurdnak tűnik, mert az elefánt azt feltételezi, hogy az ormány nem egyszerűen az evolúció terméke e bolygó egy fajánál, hanem az evolúció mintha egyenesen arra törekedett volna, hogy a sok, várakozó és reménykedő faj közül a kevés szerencsésben kifejleszthesse azt. Az elefánt pusztán csak „az első” és „ideiglenesen egyedüli”; más fajokban is benne van „a potenciál”, noha évmilliárdoknak kell eltelniük, mire az a potenciál valósággá válik. Természetesen nem vagyunk ormánysoviniszták, vagyis megértjük, hogy az ormányt az evolúció alakította ki, de nem azért, mert a folytonos fejlődés elkerülhetetlenné tette. Az elefánt őseiben jelen lévő szerencsés előfeltételeknek (nagy méretű, bizonyos típusú orrlyukak és ajkak), bizonyos szelekciós erőknek (a nagy fej emeléséből és leeresztéséből adódó nehézségek) és a szerencsének köszönhetően kifejlődött az ormány az adott állatok számára az adott időben elfogadható megoldásként. Más állatok nem növesztettek és nem is fognak ormányt növeszteni, mert testük és körülményeik számára az nem volna nagy segítség. Megtörténhet-e újra, akár itt, akár máshol? Megtörténhet, de azoknak a bolygóknak az aránya feltehetően alacsony, amelyeken a megfelelő időben az ehhez szükséges leosztás jelen van. Ez az arány minden bizonnyal kisebb, mint száz százalék. Agyunkkal kapcsolatban valóban soviniszták vagyunk; úgy hisszük, hogy az alkotta az evolúció célját. Pedig ennek semmi értelme sincs, amint azt Stephen Jay Gould számtalanszor megfogalmazta az évek során. 157 Először is, a természetes kiválasztódás semmi olyat nem tesz, ami akár csak távolról is emlékeztetne az intelligencia felé törekvésre. A folyamatot az egy bizonyos környezetben élő élőlények fennmaradási és szaporodási arányainak eltérései hajtják előre. Idővel az élőlények olyan konstrukciókat fejlesztenek ki, amelyek az adott környezetben és az adott időben hozzásegítik őket a fennmaradáshoz és a szaporodáshoz; semmi sem húzza őket semmilyen irányba, csak az akkor és ott sikere számít. Ha az élőlény új környezetbe kerül, leszármazottai annak megfelelően fognak alkalmazkodni, de hátramaradó társai az eredeti környezetben változatlanul fognak virulni. Az élet sűrűn benőtt bokor, nem pedig egy létra, és az élőlények az ágak csúcsain vannak, nem pedig a létra alacsonyabb fokain. Minden ma élő élőlénynek ugyanannyi ideje volt a fejlődésre az élet eredete óta: az amőbának, a kacsacsőrű emlősnek, a rhesusmajomnak és, igen, Gyulának is, aki újabb randevút kér az üzenetrögzítőn. De – kérdezi egy SETI-rajongó – nem igaz-e, hogy az állatok egyre komplexebbé 1576.

Emberi sovinizmus: Gould, 1989, 1996.

válnak az idő folyamán? És nem az intelligencia volna-e mindennek a betetőzése? Sok leszármazási soron persze az állatok egyre komplexebbé válnak. Az élet egyszerű formákban kezdődött, tehát egy adott időpontban a földön élő legtöbb összetett élőlény komplexitásának növekednie kellett az idők során. De sok leszármazási sorra ez nem igaz. Az élőlények elérnek egy optimumot, aztán megfeneklenek, sokszor akár több száz millió évre. És azok, amelyek komplexebbé válnak, nem mindig válnak okosabbá is. Nagyobbak, gyorsabbak, mérgezőbbek, termékenyebbek lesznek, érzékenyebbé válnak szagokra vagy hangokra, magasabbra vagy távolabbra tudnak repülni, jobb fészkeket vagy gátakat építenek – amire éppen szükségük van. Az evolúció a célokról, nem pedig az eszközökről szól; az „okosodás” csak egy a lehetőségek közül. Mégis, nem elkerülhetetlen-e, hogy sok élőlény vegye útját az intelligencia irányába? A különböző leszármazási sorok gyakran ugyanannál a megoldásnál kötnek ki, mint például az a negyven különböző állatcsoport, amely komplex szemet fejlesztett ki. Mondhatjuk talán, hogy az ember nem lehet sem túl gazdag, sem túl sovány, sem túl okos. Miért ne lehetne az emberi intelligencia az a megoldás, amely felé sok különféle faj halad a Földön és a többi bolygón? Az evolúció valóban számos alkalommal megközelíthette az emberszerű intelligenciát, és ez az érv talán használható a SETI igazolására. De ha az esélyeket latolgatjuk, nem elegendő azt számba venni, milyen nagyszerű is okosnak lenni. Az evolúcióelméletben ez a fajta érvelés kiérdemli azt a vádat, amelyet az amerikai konzervatívok mindig a liberálisok fejéhez vágnak: megnevezik a hasznot, de megfeledkeznek a költségtényezőkről. Az élőlények nem fejlődnek minden elképzelhetően előnyös irányba. Ha így volna, minden egyes lény gyorsabb volna, mint a puskagolyó, erősebb, mint egy mozdony, és egyetlen mozdulattal át tudna ugrani magas épületeket. Az az élőlény, amelyik anyagot és energiát szentel egy bizonyos szervének, egy másiktól kell azt elvonja; vékonyabb csontja, gyengébb izma lesz, vagy kevesebb tojást fog rakni. Szervek csak akkor fejlődnek ki, ha hasznuk meghaladja költségüket.158 Ismerik az olyan digitális titkárnőket, mint például az Apple Newton? Ezek azok a kézben tartható eszközök, amelyek felismerik a kézírást, telefonszámokat tárolnak, szöveget szerkesztenek, faxot küldenek, naptárt vezetnek, és sok más fortélyra képesek. Az elfoglalt ember életének tervezésében és szervezésében csodát tudnak tenni. Nekem még sincs digitális titkárnőm, noha imádom az ilyen szerkentyűket. Valahányszor megkísértett, hogy vegyek egyet, négy dolog tántorított el tőle. Először is az, hogy túl nagyok. Másodszor, hogy elemre van szükségük. Harmadszor, hogy időbe telik használatuk megtanulása. Negyedszer, hogy kifinomultságuk még az olyan egyszerű feladatot is, mint egy telefonszám kikeresése, lassúvá és nehézkessé tesz. Elboldogulok a töltőtollammal és a jegyzetfüzetemmel is. Ugyanezekkel a hátrányokkal kell szembenéznie minden olyan lénynek, amely azt fontolgatja, növesszen-e emberszerű agyat.159 Először is, az agy túl nagy. A nők medencenyílása alig birkózik meg a csecsemők túlméretezett fejével. E miatt a 1587. Az 1598. A

evolúció költsége és haszna: Maynard Smith, 1984. nagy agy költsége és haszna: Tooby-DeVore, 1987.

tervezési hiba miatt sok nő hal meg szülés közben, és ebből következik az a ringó járásmód is, ami miatt a nők járása biomechanikailag kevésbé hatékony, mint a férfiaké. A nyakon csüngő nehéz fej miatt a halálos sérülések veszélye is megnő balesetek, például esések esetén. Másodszor, az agynak energiára van szüksége. Az idegszövet nagy étkű; agyunk súlya csak két százalékát teszi ki teljes súlyunknak, mégis energiánk és tápanyagaink húsz százalékát emészti fel. Harmadszor, időbe telik, míg megtanuljuk használni az agyunkat. Életünk nagy részét vagy azzal töltjük, hogy gyerekek vagyunk, vagy azzal, hogy gyerekeket nevelünk. Negyedszer, az egyszerű feladatok végrehajtása is lassú lehet. Első mesterem egy matematikai pszichológus volt, aki az agyi információátvitelt a hangos ingerekre adott reakciók idejének mérésével akarta modellezni. Az idegsejtek közötti átviteli idők elméletileg csak néhány ezred másodpercet kellett volna kitegyenek. De az inger és a válasz között maradt még további 75 ezred másodpercnyi idő megmagyarázatlanul. „Mindig ez a töprengés megy, pedig csak azt akarjuk, hogy nyomja le az ujját” – motyogott mesterem. A gyengébb technológiájú állatok sokkal gyorsabbak lehetnek; egyes rovarok egy ezred másodpercen belül képesek marni. Talán ez adja meg a választ a sportfelszerelést hirdető reklám szónoki kérdésére is: Az ember átlagos IQ-ja 107. A barna pisztráng átlagos IQ-ja 4. De akkor miért nem tudja az ember megfogni a barna pisztrángot? Az intelligencia nem való mindenkinek, mint ahogy az ormány sem, és ez el kell gondolkodtassa a SETI-rajongókat. De nem akarok itt a földön kívüli intelligencia ellen érvelni; az én témám a földi intelligencia. A téveszme, miszerint az intelligencia az evolúció valamiféle fennkölt ambíciója, ugyanannak a téveszmének a része, amely az intelligenciát istenadta esszenciának, csodaanyagnak vagy mindent átfogó matematikai elvnek képzeli. Az elme egy szerv, egy biológiai szerkentyű. Azért van elménk, mert annak szerkezete olyan célokat képes elérni, melyek haszna meghaladta költségeit a pliocén és pleisztocén afrikai főemlősök életében. Hogy megérthessük saját magunkat, ismernünk kell, hogy hol, mikor, miért és hogyan folyt történelmünk ezen korszaka. Ez a témája ennek a fejezetnek.

Az élet mérnöke Van olyan evolúcióbiológus, aki mondott valamit a földön kívüli életről is – nem azért, hogy annak kutatását segítse, hanem azért, hogy segítsen a földi élet megértésében. Richard Dawkins bátorkodott azt állítani, hogy bárhol is találunk életet a világegyetemben, az darwini szelekció terméke lesz. Ez talán úgy hangzik, mint egy karosszékből tett, túlságosan is ambiciózus előrejelzés, valójában azonban a természetes kiválasztódás elméletéhez tartozó érvek egyenes következménye. A természetes kiválasztódás az egyetlen magyarázata annak, hogy hogyan fejlődhet ki komplex élet egyáltalán, még ha félre is tesszük azt a kérdést, hogy hogyan fejlődött ki valójában. Ha Dawkinsnak, ahogy én gondolom, igaza van, a természetes

kiválasztódás megkerülhetetlen az elme megértésében. Ha ez az egyetlen magyarázat a kicsi zöld emberek evolúciójára, akkor bizonyosan ez lesz az egyetlen magyarázat a nagy barna és drapp emberek evolúciójára is. 160 A természetes kiválasztódás elmélete – csakúgy, mint e könyv másik alapja, az elme komputációs elmélete – furcsa helyet foglal el a modern intellektuális közéletben. Saját tudományán belül, ahol a felfedezések ezreire ad egységes keretben magyarázatot, és állandóan új felfedezéseket inspirál, megkerülhetetlen. Saját háza táján kívül azonban félreértik és becsmérlik. Ahogy a 2. fejezetben tettem, most is ki fogom fejteni ennek az alapvető elképzelésnek a lényegét, vagyis azt, hogy miként képes megmagyarázni egy olyan rejtélyt, amelynek magyarázatára az alternatív elméletek képtelenek, hogy hogyan igazolták a laboratóriumban és a terepen, és hogy miért tévesek az ellene felhozott elterjedt ellenérvek. A természetes kiválasztódás elvének azért van sajátos helye a tudományban, mert egyedül ez ad magyarázatot arra, hogy mi teszi az életet különlegessé. Ami az életben lenyűgöző, az annak adaptív komplexitása és komplex konstrukciója. Az élőlények nemcsak csinos kis mütyürkék, hanem elképesztő dolgokra képesek. Repülnek, úsznak, látnak, emésztenek, zsákmányt ejtenek; mézet, selymet, fát és mérget termelnek. Ezek olyan ritka teljesítmények, melyek a pocsolyák, sziklák, felhők és más élettelen dolgok eszköztárát meghaladják. Egy földön kívüli anyaghalmazt csak akkor neveznénk „élő”-nek, ha hasonló mutatványokra volna képes. A ritka teljesítmények speciális szerkezetekből erednek. Az állatok látnak, a sziklák viszont nem, mert az állatoknak van szemük, és a szemben ritka anyagféleségek olyan precíz módon rendeződnek el, hogy az képes lesz képeket alkotni: a szaruhártya összegyűjti a fényt, a lencse a fókuszt a tárgy távolságához igazítja, a szivárványhártya nyílik és csukódik, hogy megfelelő mennyiségű fényt eresszen át, egy átlátszó zselégömb fenntartja a szem alakját, a recehártya e lencse fókuszának síkjába esik, az izmok irányítják a szemet fel-le, jobbra-balra és ki-be, a pálcikák és csapok a fényt idegimpulzusokká alakítják, és még sok más alkatrész, mind tökéletesen kialakítva és elrendezve. Annak esélye elképesztően kicsi, hogy ezeket a szerkezeteket tornádók, földcsuszamlások vagy vízesések állítsák össze nyersanyagaikból, vagy hogy a filozófusok gondolatkísérleteinek villámcsapásai teremtsék meg a gőzölgő mocsárból. A szem olyan sok részből áll, és olyan precízen van összerakva, hogy úgy tűnik, mintha előre tervezték volna azzal a céllal, hogy olyasmit alkossanak, ami látni fog. Ugyanez igaz a többi szervre is. Ízületeinket kenőanyagok segítik a sima mozgásban, fogaink harapáshoz és őrléshez vannak elrendezve, szívünk vért pumpál – minden szervünket egy bizonyos funkcióra terveztek. Isten feltalálásának egyik oka az volt, hogy ő legyen az az elme, amely az élet tervét kigondolta és megvalósította. A világ törvényei előrefelé, nem pedig visszafelé hatnak: az eső nedvessé teszi a földet; a föld nedvessége viszont nem okoz esőt. Mi más hozhatná létre a földi élet teleológiáját (célirányultságát), mint Isten akarata? Darwin volt az, aki megmutatta, hogy mi más. Darwin egy olyan előrefelé ható 1609.

Darwin és a világegyetem: Dawkins, 1983, 1986; Williams, 1966, 1992; Maynard Smith, 1975/1993; Reeve-Sherman, 1993.

fizikai folyamatot azonosított, amely a visszafelé hatás, azaz a teleológia paradox látszatát utánozza. A trükk a replikációban rejlik. A replikátor olyan dolog, amely képes saját magát lemásolni úgy, hogy szinte minden tulajdonsága megmarad a másolatban is, így replikációs képessége is. Vegyünk két állapotot, A-t és B-t. B nem okozhatja A-t, ha A történik előbb (a jó látás nem okozhatja azt, hogy a szemnek tiszta lencséje legyen).

De tegyük fel, hogy A okozza B-t, B viszont azt eredményezi, hogy A hordozója másolatot készít magáról – hívjuk ezt AA-nak. AA pont úgy néz ki, mint A tehát úgy tűnik, mintha B okozta volna A-t. Csakhogy nem így van, B csak AA-t, vagyis A másolatát okozta. Tegyük fel, hogy van három állatunk, kettőnek homályos, a harmadiknak tiszta a szemlencséje. A tiszta szemlencse (A) jó látást (B) okoz; a jó látás viszont az állat szaporodásában játszik oksági szerepet azzal, hogy segíti a ragadozók elkerülésében és termékeny pár találásában. Az utódnak (AA) is tiszta szemlencséje és jó látása lesz. Úgy tűnik, mintha az utódnak azért lenne jó szeme, hogy jól lásson (rossz, teleologikus, visszafelé ható okozás), de ez csak illúzió. Az utódnak azért van jó szeme, mert szüleik jól láttak a szemükkel (jó, közönséges, előre ható okozás). Az utód szeme úgy néz ki, mint a szüleié, ezért könnyű a történteket tévesen visszafelé ható okozásnak értelmezni. A persze

szem

nemcsak tiszta lencse, de a replikátor speciális ereje abban áll, hogy másolatai is replikátorok. Gondoljuk meg, mi történik, amikor feltételezett állatunk tiszta lencséjű lánya szaporodik. Utódai némelyikének gömbölydedebb szemgolyója lesz, mint a többieknek, és ezek jobban fognak látni, mivel a szemük által formált kép a középtől a szélek felé fókuszált lesz. Ezek maguk is replikátorok, és éles szemű utódaik nagyobb valószínűséggel hagynak a következő nemzedékre éles látást. A jobb látást eredményező jellemzők minden nemzedékből aránytalanul bővebben jutnak át a következő nemzedékbe. Ez az, ami miatt a replikátorok kései nemzedékeiről úgy tűnik, mintha egy intelligens mérnök tervezőasztalán készültek volna.

Darwin elméletét azért nem a szokásos módon vezettem be, hogy megvilágítsam

különleges érdemét, azt, hogy a replikátorokra alkalmazott közönséges előre irányuló oksági hatásokkal magyarázza meg a mérnököt nem igénylő konstrukció lehetőségét. A teljes történet a következőképpen hangzik. Kezdetben vala egy replikátor. Ez a kristály vagy molekula nem a természetes kiválasztódás, hanem a fizika és a kémia törvényeinek terméke volt. (Ha szelekció hozta volna létre, végtelen regresszióba kerülnénk.) A replikátorok sokasodni szoktak, ezért egyetlen darab is megtölthetné a világegyetemet ük-ük-…-ük-másolataival, ha korlátozás nélkül sokszorozódhatna. Csakhogy a replikátorok anyagot használnak fel a másolatok elkészítéséhez, és energiát a másoláshoz. A világ véges, tehát a replikátorok versengeni fognak erőforrásaiért. Minthogy semmilyen másolási folyamat sem száz százalékig pontos, hibák fognak adódni, és nem minden gyermek lesz pontos másolat. A legtöbb másolási hiba rontani fog az eredetin, kevésbé hatékony anyag-és energiafelhasználást vagy lassabb ütemű és esetleg kisebb valószínűségű sokszorozódást eredményezve. De csak puszta vakszerencse folytán is néhány hiba javulást fog eredményezni, és az ezeket hordozó replikátorok elburjánzanak a következő nemzedékekben. Utódaikban fel fog halmozódni minden olyan másolási hiba, amely javulást eredményez, például olyanok, amelyek hasznos vegyi reakciókat segítenek elő, amelyek védőréteg, támaszték, végtagok vagy a testnek nevezett dolog más jellemzőinek növekedését eredményezik. Az így kapott, látszólag jól megtervezett replikátort nevezzük élőlénynek. Nem a természetes kiválasztódás az egyetlen olyan folyamat, amely az élőlények megváltozását előidézheti. De ez az egyetlen olyan folyamat, amely élőlényeket konstruál. Dawkins azért mert a földön kívüli evolúcióról nyilatkozni, mert áttekintve a kiválasztódás elvének minden olyan alternatíváját, amelyet a biológia történetében felvetettek, kimutatta, hogy azok mind képtelenek megmagyarázni az élet legfőbb ismertetőjegyét, a komplex konstrukciót.

A közkeletű elmélet, miszerint az élőlényeknek belső késztetésük van arra, hogy egyre komplexebb és adaptívabb alakot öltsenek, nyilvánvalóan nem kielégítő. A késztetés – és ami még fontosabb, a cél elérésére való képesség – egyfajta megmagyarázatlan rejtély marad. Az a két elv, amely Darwin elődjének, Jean Baptiste Lamarcknak a nevéhez fűződik (használat és használatlanság, valamint a szerzett tulajdonságok öröklődése), ugyancsak nem alkalmasak a célra. A probléma messze túlmegy annak sokszoros demonstrációján, hogy a tények nem igazolják Lamarckot. (Ha például a szerzett tulajdonságok tényleg öröklődnének, akkor a zsidó kisfiúk ma már fityma nélkül születnének a sok száz nemzedék körülmetélése következtében.) A mélyebb probléma az, hogy az elmélet még akkor sem tudna magyarázatot adni az adaptív komplexitásra, ha kiderülne, hogy igaz lenne. Először is, egy szerv használata önmagában nem teszi azt a szervet jobbá. A lencsét nem mossák tisztára a rajta keresztülhatoló fotonok, és a használat általában nem javít egy gépen, csak elhasználttá teszi. Igaz persze, hogy az élőlények sok szerve adaptívan alkalmazkodik a használathoz: a gyakorlatoztatott izomzat felhalmozódik, a dörzsölésnek kitett bőr megvastagszik, a napfény barnítja a bőrt, a jutalmazott cselekedetek gyakoribbá, a büntetett cselekedetek ritkábbá válnak. De ezek a válaszok maguk is az élőlény konstrukciójának részei, ezért meg kell azt is magyaráznunk, hogy ezek hogyan alakulnak ki; a fizikai vagy kémiai törvények nem vastagítják meg a bőrt, és nem sötétítik el a megvilágított felszínt. A szerzett tulajdonságok öröklődése még ennél is rosszabb, hiszen a legtöbb szerzett tulajdonság sebesülést, karcolást, sorvadást, mállást és a könyörtelen világ egyéb bántalmait, nem pedig tökéletesedést jelent. És még ha egy csapás javulást is eredményezne, még mindig rejtélyes, hogy miként olvasódna le és kódolódna vissza a spermiumok és petesejtek DNS-ébe a hasznosnak bizonyult sebesülés mérete és alakja.161 Egy másik téves elmélet a makromutációt hívja segítségül; egy olyan óriási másolási hibát, amely egy csapásra új, adaptív élőlényt nemz. Itt az a probléma, hogy a valószínűségi törvények mérhetetlenül ellene szólnak az olyan véletlen másolási hibának, amely homogén húsból olyan komplex működő szervet alkotna, mint a szem. Kis, véletlen hibák azonban tehetnek egy szervet egy kicsit inkább a szemhez hasonlatossá, mint ahogy példánkban, ahol egy| elképzelhető mutáció a lencsét egy kicsit tisztábbá vagy a szemgolyót egy kicsit gömbölydedebbé tette. Sőt sokkal azelőtt, hogy ez megtörténhetne, kis mutációk felhalmozása szemet kell adjon az állatnak egyáltalán. Egyszerűbb szemű élőlények vizsgálata alapján Darwin rekonstruálta, hogyan is történhetett ez. Néhány mutáció fényérzékennyé tette egy bőrdarab sejtjeit, újabbak átlátszatlanná változtatták az ez alatti szöveteket, megint mások mélyedéssé, majd gömb alakú üreggé változtatták azt. Későbbi mutációk vékony átlátszó védőréteget képeztek, amely még később lencsévé vastagodott, és így tovább. Minden egyes lépés egy kis javulást eredményezett a látásban. Minden egyes mutáció valószínűtlen volt, de nem csillagászati mértékben. A sorozat egésze azért nem tökéletesen lehetetlen, mert a mutációkat nem úgy osztották le egyszerre, mint kézbe a teljes römit, hanem mindegyik jótékony mutáció olyan előzőekhez 16110. A fotonok

nem mossák tisztára a szemet: Dawkins, 1986.

adódott hozzá, amelyek hosszú idők alatt választódtak ki. 162 A negyedik alternatíva a véletlenszerű genetikai sodródás volna. Az előnyös tulajdonságok csak átlagban előnyösek. A tényleges élőlények viszont a balsors minden nyűgétől és nyilaitól szenvednek. Amikor az egyedek száma egy nemzedéken belül elég alacsony, egy előnyös tulajdonság eltűnhet, ha annak hordozói nem szerencsések, és egy előnytelenebb vagy semleges uralkodhat el, ha annak hordozói szerencsések. A genetikai sodródás elvileg megmagyarázhatja, miért rendelkezik a népesség egy olyan egyszerű jellegzetességgel, mint a sötét vagy világos szín, vagy egy olyan következmények nélküli jellemzővel, mint például a DNS szekvenciája a kromoszómának egy olyan részén, amely nem csinál semmit. De a véletlenszerű sodródás éppen hogy véletlenszerűsége miatt nem képes az olyan hasznos jellemzők, mint a repülés vagy a látás, képességének magyarázatára. Az ezek által igényelt szervek alkatrészek százainak vagy ezreinek a működését követelik meg, és annak esélye, hogy az ehhez szükséges gének pusztán véletlen folytán felhalmozódjanak, mérhetetlenül kicsiny. Dawkinsnak a földön kívüli élettel kapcsolatos érvelése az evolúciós elméletek logikájában gyökerező állítás arról, hogyan képesek a magyarázó tényezők a magyarázottakat okozni. És ez az érv még két későbbi kihívás ellenében is működik. Az egyik a lamarckianizmus egyik változata, amelyet irányított vagy adaptív mutációnak hívnak. Ugye milyen jó volna, hogyha az élőlények a környezet kihívásaira új mutációk előidézésével válaszolnának, és nem ám véletlenszerűekkel, hanem olyan tulajdonságokat kódoló mutációkkal, amelyek éppen a kihívásokkal való megbirkózást segítenék? Persze, hogy jó volna, és épp ez a probléma – a kémiának nincs érzéke a jóra. A herében és a petefészekben pihenő DNS nem tud kikukucskálni, és megfontoltan úgy mutálni, hogy az utód bundát növesszen, ha hideg van, uszonyt, ha vízben van, és karmokat, ha fák vannak odakint, vagy hogy a lencsét a szem elé tegye, ne pedig a lábujjak közé vagy a hasnyálmirigybe. Ez az, amiért az evolúciós elmélet sarokköve – sőt a tudományos világnézet sarokköve – az, hogy a mutációk közömbösek arra, hogy az élőlény hasznára vannak-e. Általánosan nem lehetnek adaptívak, noha nagyon kevés közülük puszta véletlenből adódóan adaptív lesz. Az „adaptív mutációk” felfedezésének visszatérő beharangozásairól elkerülhetetlenül kiderül, hogy laboratóriumi érdekességek vagy műtermékek. Őrangyal híján nincs olyan mechanizmus, amely az élőlények szükségleteihez igazítaná a mutációkat, minthogy élőlények milliárdjai léteznek, mindegyik szükségletek ezreivel.163 A másik kihívás egy új terület, a komplexitáselmélet híveitől származik. Ez az elmélet olyan matematikai elveket keres, amelyek sok komplex rendszer rendezettségét alapozzák meg: a galaxisokét, a kristályokét, az időjárásét, a sejtekét, az élőlényekét, az agyét, az ökoszisztémákét, a társadalmakét és így tovább. Új könyvek tucatjai alkalmazzák ezeket az elképzeléseket olyan dolgok magyarázatára, mint az AIDS, a városok lepusztulása, a boszniai háború és persze a részvénypiac. 16211.

A makromutációk nem magyarázzák a komplex konstrukciót: Dawkins 1986; Gould 1987, 234. o. 16312. „Adaptív mutációk”: Cairns-Overbaugh-Miller, 1988; Shapiro, 1995. Az adaptív mutációk nehézségei: Lenski-Miller, 1993; Lenski-Sniegowski-Shapiro, 1995.

A mozgalom egyik vezére, Stuart Kauffman szerint az olyan fortélyok, mint az önszervező képesség, a rendezettség, a stabilitás és a koherencia „egyes komplex rendszerek veleszületett tulajdonságai” lehetnek. Szerinte az evolúció „a szelekció és az önszerveződés házassága” lehetne.164 A komplexitáselmélet érdekes kérdéseket vet fel. A természetes kiválasztódás feltételezi, hogy egy replikátor valahogyan megjelenik, és a komplexitáselmélet segíthet megmagyarázni ezt a valahogyant. De más feltételezések magyarázatában is bevethető. Minden élőlény testének hosszabb időn keresztül egyben kell maradnia, hogy működhessen, azaz nem repülhet szét, vagy nem olvadhat szét pocsolyává. És hogy evolúció egyáltalán bekövetkezhessen, a mutációknak elegendő mértékben meg kell változtatniuk a testet ahhoz, hogy az a működésre is kihasson, de azért nem olyan nagyon, hogy káoszba omoljon. Ha vannak olyan absztrakt elvek, amelyek meghatározzák, hogy együttműködő részek (molekulák, gének, sejtek) hálózatainak milyen tulajdonságai lesznek, akkor a természetes kiválasztódásnak ezeken az elveken belül kell működnie, ugyanúgy, mint ahogy belül kell maradjon a matematikai (Pitagorasz-tétel) és fizikai törvények (gravitáció) által szabott területen. Az elmélet számos követője azonban ennél sokkal tovább ment, és arra a következtetésre jutott, hogy a természetes kiválasztódás ma már semmitmondó és idejétmúlt elv, vagy legalábbis jelentősége nem ismeretes. (Érdekes módon a komplexitáselmélet olyan úttörőit, mint Kauffman vagy Murray Gell-Mann, megdöbbentette ez az extrapoláció.) Ez a New York Times Book Review-ba írt levél egy tipikus példa: A nem lineáris dinamika, a nem egyensúlyi termodinamika, valamint a biológia és fizika határterületén fekvő más tudományágak gyors fejlődésének köszönhetően minden okunk megvan arra, hogy azt gondoljuk, hogy az élet evolúciójának eredete végre szilárd tudományos megalapozást kaphat. A huszonegyedik századhoz közeledvén a tizenkilencedik század másik két prófétája – Marx és Freud – lekerült piedesztáljáról. Éppen itt az ideje, hogy az evolúciós vitát is megszabadítsuk a Darwin-imádat anakronisztikus és tudománytalan rabságától.165

A levél írója bizonyára így okoskodott: a komplexitást mindig a természetes kiválasztódás jelének tekintettük, de az most már a komplexitáselmélettel is megmagyarázható; a természetes kiválasztódás elve tehát elavult. Csakhogy ez az érvelés egy szójátékon alapszik. Az a „komplexitás”, ami a biológusokat megragadja, nem akármilyen rendezettség vagy stabilitás. Az élőlények nem csak összetartó pacák, csinos spirálok vagy rendezett rácsok. Az élőlények gépek, és „komplexitásuk” a funkcionális, adaptív konstrukció komplexitása, amely valamilyen érdekes végeredmény szolgálatában áll. Az emésztőcsatorna nem egyszerűen csak jól mintázott; úgy van megmintázva, mint egy gyártósor, amely tápanyagokat von ki az elfogyasztott szövetekből. Nincsen olyan, a galaxisoktól a boszniai háborúig mindenre alkalmazható egyenletrendszer, amely megmagyarázná, hogy a fogakat 16413.

Komplexitáselmélet: Kauffman, 1991; Gell-Mann, 1994. „Take a hike, Darwin”: James Barham, New York Times Book Review, 1995. június 4.; lásd még Davies, 1995. 16514.

miért a szájban és miért nem a fülben találjuk. És minthogy az élőlények emésztőcsatornák, szemek és más szervek gyűjteményei, amelyek célok elérésére szerveződtek össze, a komplex rendszerek általános törvényei nem lesznek elegendőek magyarázatukra. Az anyagnak egyszerűen nincsen veleszületett késztetése arra, hogy káposztává, denevérré vagy katicabogárrá szervezze magát. A természetes kiválasztódás marad az egyetlen olyan elmélet, amely megmagyarázza, hogy jön létre az adaptív komplexitás (nem pedig akármilyen komplexitás), minthogy ez az egyetlen, csodát nem igénylő, előre irányuló hatásokra épülő elmélet, amelyben a milyen jól működik oksági szerepet játszik abban, hogy hogyan jött létre.166 *

Minthogy nincs alternatívája, szinte még akkor is kénytelenek volnánk elfogadni a földi élet magyarázataként a természetes kiválasztódást, ha nem volnának rá bizonyítékaink. Szerencsére azonban tömérdek bizonyíték létezik. És nemcsak arra, hogy az élet evolúció eredménye (amihez, akármit is mondanak a kreacionisták, kétség sem férhet), hanem arra is, hogy az evolúció természetes kiválasztódás útján működött. Darwin maga a szelektív tenyésztést emelte ki, mint a természetes kiválasztódás közvetlen analógiáját az élőlények formálásában. A kutyafajták (csivavák, agarak, juhászkutyák, bernáthegyik, uszkárok) közötti különbségeket a szelektív tenyésztés alakította ki a farkasokból néhány ezer év alatt. A szelektív tenyésztés dr. Seusst megszégyenítő csodálatos új élőlények széles választékát hozta létre a tenyésztőknél, a laboratóriumokban és a vetőmaggyárak üvegházaiban. 167 A természetes kiválasztódás a vadonban is megfigyelhető. Egyik klasszikus példája ennek az, hogy a tizenkilencedik századi Manchesterben a fehér nyírfaaraszoló moly egy fekete mutánsnak adta át a helyét, miután az ipari korom belepte a molyok pihenőhelyéül szolgáló zuzmót, és így könnyen láthatóvá tette a fehér egyedeket a madarak számára. Amikor az 1950-es években a légszennyezési törvények következtében a zuzmók újra világosabbá váltak, az addigra ritka fehér változat ismét megerősödött. Sok további példa is van, de talán a legtetszetősebb Peter és Rosemary Grant munkásságából származik. A természetes kiválasztódás darwini elméletét részben a Galápagos-szigeteki tizenhárom pintyfaj ihlette. Ezek nyilvánvalóan a délamerikai kontinens egyik fajának rokonai voltak, de különböztek mind attól, mind egymástól. Nevezetesen, csőreik különféle fogókra emlékeztettek: a vasúti pályaépítő erős fogójára, nagy emelőképességű diagonális fogóra, egyenes tűfogóra, hajlított tűfogóra és így tovább. Darwin úgy okoskodott, hogy a szigetekre egyetlen fajta madárt fújt a szél, ami aztán tizenhárom fajjá differenciálódott, mert a szigetek különböző részei különböző életmódot követeltek meg: a kéreg lehántását a fákról, hogy a rovarokhoz hozzáférhessenek, kaktuszvirágok megcsapolását vagy kemény magvak feltörését. De nem is reménykedett abban, hogy a természetes kiválasztódást 16615. A komplexitáselmélet

korlátai: Maynard Smith, 1995; Horgán, 1995b; Dennett, 1995. A természetes kiválasztódás bizonyítékai: Dawkins, 1986, 1995; Berra, 1990; Kitcher, 1982; Endler, 1986; Weiner, 1994. 16716.

élőben megfigyelhesse: „Ezeknek a lassú változásoknak a folyamatából semmit sem látunk, amíg az idő keze jelet nem hagy a korok múlásáról.” A Grant házaspár aprólékosan megmérte a Galápagos-szigetek különböző részein található magvak méretét és keménységét az év különféle szakaszaiban, a pintyek csőrének hosszát, azt az időt, ami a magvak feltöréséhez kellett, a szigetek különböző részein található madarak számát és életkorát, és így tovább, minden olyan változót, amely a természetes kiválasztódás szempontjából fontos lehet. Méréseik egy Darwin által álmodni sem mert film kockánkénti elemzésével azt mutatták, hogy a csőr evolúciója a különféle magvak hozzáférhetőségének változásait követi. A szelekció folyamata még drámaibban nyomon követhető a gyorsan szaporodó élőlények között, amint azt saját kárunkon fedezhettük fel a rovarirtónak ellenálló rovarok, a gyógyszereknek ellenálló baktériumok és az AIDS-vírus egyetlen betegen belüli változatainak esetében. És a természetes kiválasztódás két előfeltétele – az elegendő változatosság és az elegendő idő – rendelkezésre áll. A természetes környezetben élő élőlények populációi a genetikai változatosság hatalmas készletét tartják fenn, amely a természetes kiválasztódás nyersanyagául szolgálhat. A legutóbbi becslések szerint az életnek több mint hárommilliárd, a komplex életnek pedig egymilliárd éve volt fejlődésre. The Ascent of Man című könyvében Jacob Bronowski a következőt írta: Emlékszem, hogy amikor a lányom négy- vagy ötnapos volt, és fiatal apaként a bölcsőjéhez lopakodtam, arra gondoltam: „Ezek a csodálatos ujjacskák, minden ízület tökéletes, még a körmök is. Én még egymillió év alatt sem tudtam volna ilyen részleteiben megtervezni.” Csakhogy persze pontosan egymillió évembe telt, egymillió évébe telt az emberiségnek… hogy az evolúció jelen szintjére érkezzen.168

Végül pedig arról, hogy kétfajta formális modell is kimutatta, hogy a természetes kiválasztódás működőképes. A populációgenetikából származó matematikai bizonyítások megmutatják, hogy a Mendel-törvények alapján kombinálódó gének gyakorisága szelekciós nyomás hatására megváltozhat. Ezek a változások lenyűgözően gyorsak lehetnek. Ha egy mutáns csak 1 százalékkal több utódot hagy hátra, mint riválisai, népességen belüli arányát 0,1 százalékról 99,9 százalékra növelheti mindössze négyezer nemzedék alatt. Egy hipotetikus egér, amelyet a méret növekedése irányába ható olyan gyenge szelekciós nyomásnak teszünk ki, hogy az nem is mérhető, mindössze 12 ezer generáció alatt elefántméretűvé növekedhet. Újabban a mesterséges élet kutatásának új területein készített számítógépes szimulációk mutatják, milyen hatékonyan képes a természetes kiválasztódás komplex adaptációkat megvalósító élőlények kifejlesztésére. És mi volna jobb demonstráció, mint a komplex adaptáció mindenki által kedvelt példája, a szem? Dan Nilsson és Susanne Pelger egy háromrétegű virtuális bőrdarab evolúcióját szimulálták, amely egy primitív élőlény fényérzékeny pontjának volt megfeleltethető. A bőrdarab egy egyszerű szendvics volt, alul egy réteg pigmentált sejttel, középen egy réteg fényérzékeny sejttel, és felül a védőréteget alkotó áttetsző sejtekkel. Az áttetsző sejtek törésmutatója, amely a való életben általában a sűrűség megfelelője, véletlen 16817.

TheAscent ofMan: Bronowski, 1973, 417-421. o.

mutációknak volt kitéve. A mutációk minden egyes sejt méretére és vastagságára is hatással voltak. A szimuláció folyamán minden sejt véletlenszerűen mutálódhatott, és minden egyes menet után a program kiszámította egy tárgy bőrdarabra vetülő képének térbeli felbontását. Ha egy mutációs menet javított a felbontáson, azt megtartották a következő menet kezdő állásának, mintha a bőrdarab egy olyan élőlény leszármazási sorához tartozna, amelynek életben maradása a közeledő ragadozókra adott választól függene. Mint ahogy a valódi evolúció esetén, itt sem volt előzetes cél és ütemterv. Az élőlénynek rövid távon meg kellett elégednie egy kevésbé hatékony szemmel, noha türelmét hosszú távon az elképzelhető legjobb szem jutalmazta. A modell, megelégedésünkre, komplex szemmé fejlődött a számítógép képernyőjén. A bőrdarab benyomódott, majd csészényivé mélyült; az átlátszó réteg megvastagodott, kitöltötte a csészét, és kidudorodva szaruhártyát alkotott. A tiszta anyagon belül egy nagyobb törésmutatójú gömbölyded lencse jelent meg, éppen a megfelelő helyen, és sok apró részletben a hal szemének kiváló optikai konstrukciójára kezdett emlékeztetni. Nilsson és Perger meg akarták becsülni, milyen hosszú időbe telne valós időben (vagyis nem a számítógép idejében) a szem megjelenése. Pesszimista feltételezéseket használtak az öröklődésre, a népességen belüli változatosságra és a szelektív előny mértékére vonatkozóan, és még azt is kikötötték, hogy a mutációk minden egyes nemzedéken belül a „szem”-nek csak egy részén jelenhettek meg. Mindezek ellenére a lapos bőrdarab szemmé válásához csak négyszázezer nemzedékre volt szükség, ami geológiai szempontból csak egy pillanat.169 *

Azért foglaltam össze a természetes kiválasztódás elméletének modern változatát, mert oly sokan ellenségesek vele szemben. Nem a bibliaövezet fundamentalistáira gondolok, hanem Amerika legkiválóbb egyetemeinek professzoraira. Újra és újra ugyanazokat az ellenvetéseket hallom: az elmélet körkörös, mi a jó egy fél szemben, hogyan keletkezhetne struktúra véletlen mutációkból, nem volt erre elég idő, Gould cáfolta, a komplexitás csak úgy kiemelkedik, nemsokára a fizika elavulttá teszi. 170 Az emberek veszettül szeretnék, ha Darwinnak nem lenne igaza. A diagnózis, amit Dennett ad erre Darwin veszélyes ideája című könyvében, az, hogy a természetes kiválasztódásból az következik, hogy a világegyetemnek és benne az emberi természetnek nincs célja. Nem kétséges, hogy ez az egyik ok, de egy további az, hogy az elmét tanulmányozó emberek inkább nem is gondolnak arra, hogy hogyan fejlődött ki az elme, mert az porrá zúzná dédelgetett elméleteiket. Több gondolkodó is állítja, hogy elménkben velünk születik ötvenezer fogalom (olyanok is, mint a „porlasztó” és a „harsona”), hogy az emberi agy kapacitáshiány miatt nem tud olyan problémákat megoldani, amilyeneket a méhek mindennaposan megoldanak, hogy a 16918. A szem

evolúciójának szimulációja: Nilsson-Pelger, 1994; idézi Dawkins, 1995. Darwin-gyűlölő tudósok: Dawkins, 1982; Pinker-Bloom, 1990 (lásd a kommentárokat és a választ); Dennett, 1995. 17019.

nyelv esztétikai és nem hasznossági célra jött létre, hogy a törzsi emberek azért ölik meg csecsemőiket, hogy az ökoszisztémát óvják a túlnépesedéstől, hogy a gyerekek azt a tudattalan vágyat rejtegetik fejükben, hogy szüleikkel közösüljenek, és hogy az emberek éppen olyan könnyen kondicionálhatók lennének arra, hogy élvezzék házastársuk hűtlenségének tényét, mint arra, hogy az felzaklassa őket. Amikor azt hallják, hogy evolúciós szempontból ezek az állítások valószínűtlenek, az evolúcióelméletet kezdik támadni, állításaik felülvizsgálata helyett. Igazán figyelemreméltó, hogy mennyi erőfeszítést szentelnek tudósok Darwin támadásának. Az egyik vád az, hogy a visszafejtés, azaz a szervek funkciói felfedezésének kísérlete (amelyet szerintem az emberi elmére is alkalmazni kell) az „adaptacionizmus” nevezetű betegség egyik tünete. Ha mondjuk úgy gondolom, hogy egy élőlény valamilyen aspektusának funkciója van, akkor ezek szerint azt is kellene gondolnom, hogy minden aspektusának funkciója van – hogy a majmok azért barnák, hogy elbújhassanak a kókuszdiók között. Richard Lewontin genetikus például úgy határozta meg az adaptacionizmust, mint „az evolúció kutatásának azt a megközelítését, amely minden további bizonyíték nélkül feltételezi, hogy az élőlények morfológiájának, fiziológiájának és viselkedésének minden aspektusa valamilyen probléma adaptív, optimális megoldását képezi”.171 Mondanom sem kell, hogy ilyen őrült nem létezik. Egy józan ember nyugodtan hiheti, hogy egy komplex szerv adaptáció, miközben úgy vélheti, hogy az élőlény olyan jellemzői, amelyek nem komplex szervek, genetikai sodródás termékei, vagy valamilyen másik adaptáció melléktermékei lehetnek. Mindenki elismeri, hogy a vér vörös színe nem önmagáért választódott ki, hanem egy oxigén szállítására képes és történetesen vörös színű molekula kiválasztódásának mellékterméke. Ebből azonban nem következik, hogy a szem látóképessége könnyen lehetne valami más dolog kiválasztódásának mellékterméke. Olyan tudatlan fajankó sem létezik, aki ne venné észre, hogy az állatok magukkal cipelik evolúciós elődeik poggyászát. Fiatalabb olvasóim, akik már szexuális oktatásban is részesültek, meg az idősebbek, akik már prosztatával kapcsolatos cikkeket olvasnak, észrevehették, hogy a férfiak ondóvezetéke nem megy közvetlenül a heréből a hímvesszőbe, hanem előbb felkúszik a testbe, és megkerüli a húgyvezetéket, mielőtt visszafordul. Mindez azért van, mert hüllő őseink heréi testükön belül voltak. Az emlősök teste azonban túl meleg a spermiumok termeléséhez, ezért azok fokozatosan leszálltak a herezacskóba. Ahogy a kertész, aki egy fa körül rángatja az öntözőcsövet, a természetes kiválasztódás sem látott előre, hogy megtervezhesse a legrövidebb utat. Ez azonban itt sem jelenti azt, hogy a szem egésze is csak egy haszontalan filogenetikai poggyász lenne. 172 Hasonlóképpen, minthogy az adaptacionisták úgy vélik, hogy a fizikai törvények nem elegendőek az állatok felépítésének magyarázatához, sokan úgy képzelik, hogy nem is szabad nekik a fizikai törvényekhez fordulni, akármit is akarnak megmagyarázni. Egy antidarwinista egyszer kihívóan azt kérdezte tőlem: „Miért nem fejlesztette ki egy állat sem azt a képességet, hogy az egyik helyen eltűnjék, és 17120. A nem 17221.

létező adaptacionista: Lewontin, 1979. Zátonyra futott ondóvezeték: Williams, 1992.

azonnal megjelenjen egy másikon, vagy hogy kedve szerint King Konggá változzon (a ragadozók megfélemlítésére)?” Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy a „King Konggá változás képességének hiánya” és a „látás képessége” különféle magyarázatot kíván. További vád az, hogy a természetes kiválasztódás pusztán az utólagos mesemondás meddő gyakorlata. De ha ez igaz lenne, a biológia története terméketlen spekulációk ingoványa volna, amelynek a jelen felvilágosult antiadaptacionistáira kellett várnia, hogy továbbléphessen. Csakhogy pont az ellenkezője történt. Mayr, egy hiteles biológiatörténeti könyv szerzője a következőt írta: Az élettan minden egyes előrelépésének az alapja évszázadok óta az az adapta-cionista kérdés, hogy „Mi a funkciója egy adott szerkezetnek vagy szervnek?” Adaptacionista program nélkül még ma se tudnánk, mi a pajzsmirigy, a lép, az agyalapi mirigy vagy a tobozmirigy funkciója. Harvey kérdése, hogy „Miért vannak billentyűk a vénákban?”, fontos lépést jelentett afelé, hogy felfedezze a vérkeringést.173

Az élőlények testének formájától kezdve a fehérjemolekulák alakjáig minden, amit a biológiában tudunk, implicit vagy explicit módon abból a nézetből származik, hogy az élőlények szervezett komplexitása fennmaradásuk és szaporodásuk szolgálatában áll. Ez még a nem adaptív melléktermékekre is áll, hiszen ezek is csak az adaptáció irányába való törekvés menetében találhatók. Az a bátor állítás, hogy egy tulajdonság a sodródás szerencsés terméke, vagy hogy valamilyen kevéssé feltárt dinamika következménye, minősül tesztelhetetlennek és utólagosnak. Sokszor hallom, hogy az állatok tulajdonképpen nem valami jól tervezett konstrukciók. A természetes kiválasztódást megbéklyózza a rövidlátás, a múlt terhe, valamint a fizikailag és biológiailag lehetséges szerkezetek bénító kényszerei. A természetes kiválasztódás a mérnökökkel ellentétben nem képes igazán jó konstrukciót alkotni. Az állatok ütött-kopott tragacsok, amiket ősi limlomok terhelnek meg, és amelyek időnként alig javítható megoldásokba tévednek. Az emberek olyan lelkesen elhiszik ezt az állítást, hogy ritkán gondolják végig, és ritkán ellenőrzik a tényeket. Hol van az a csodálatos mérnök, akit nem köt az alkatrészek elérhetősége, a gyártás megvalósíthatósága és a fizika törvényei? A természetes kiválasztódás persze nem rendelkezik a mérnök előrelátásával, de ennek két oldala van: nincsenek mentális gátjai és szegényes képzelete sem, és nem kell burzsoá érzékenységhez vagy az uralkodó osztály érdekeihez sem igazodnia. A természetes kiválasztódást pusztán az vezérli, hogy mi működik, és ez kitűnő, kreatív megoldásokat eredményez. A biológusok évezredek óta csodálattal és élvezettel fedezik fel az élővilág zseniális találékonyságát: a gepárd biomechanikai tökéletességét, a kígyók infravörös, lencse nélküli kameráját, a denevérek hanglokátorát, a kagylók szuperragasztóját, a pókok acélerősségű fonalát, az emberi kéz tucatnyi fogásnemét, a DNS javítómechanizmusait minden komplex élőlényben. Végtére is az entrópia, valamint az élősködőktől és a ragadozóktól származó rosszindulatú hatások folyamatosan tépázzák az állat élethez való jogát, és nem 17322. Az

adaptacionista program: Mayr, 1983, 328. o.

bocsátják meg a felületes mérnöki munkát.174 A rossz konstrukció állatvilágbeli példáiról pedig kiderül, hogy csak dajkamesék. Vegyük azt a megjegyzést egy híres kognitív pszichológus könyvéből, miszerint a természetes kiválasztódás képtelen a madarakat szárnyuktól megfosztani, és ezért van a pingvineknek még mindig szárnyuk, noha repülni nem tudnak. Ez kétszeresen is tévedés. Nyoma sincs, hogy szárnya lenne a moának, a pingvinek pedig repülnek a szárnyukkal – a víz alatt. E mellett érvel Michael French is műszaki tankönyvében, egy híresebb példát alkalmazva: A régi vicc, miszerint a teve olyan ló, amelyet egy bizottság tervezett, roppant igazságtalan ezzel a pompás állattal szemben, és túlságosan is sokra értékeli a bizottságok kreativitását. A teve ugyanis nem szörnyszülött, nem is össze nem illő darabok fura gyűjteménye, hanem elegáns konstrukció, a legfeszesebb egységben. Amennyire megítélhető, minden egyes rész úgy lett kitalálva, hogy megfeleljen az egész nehéz feladatának, vagyis annak, hogy életben tartson egy nagy testű, növényevő állatot kíméletlen éghajlaton, lágy terepen, ritka növényzettel és nagyon szűkös vízzel. A teve specifikációja, ha egyszer leírná valaki, nagyon szigorú volna a távolságok, az üzemanyag-felhasználás, valamint a nehéz terephez és szélsőséges időjáráshoz való alkalmazkodás vonatkozásában, és ezért ne legyünk meglepve, ha az ezeket megvalósító konstrukció kivételesnek tűnik. Mindazonáltal a teve minden jellegzetessége önmagában is remekmű: a nagy lábfej, amely elosztja a terhelést, a bütykös térd, amely a 7. fejezetben [Csapágyak] tárgyalt tervezési elvekből levezethető, a táplálékot tároló púp és az ajkak jellegzetes alakja olyan harmóniát alkotnak, amely a funkcióból levezethető, és amely az egész lényt egyfajta sajátos stílussal és bizarr eleganciával ruházza fel, melyet galoppjának kecses ritmusa csak tovább erősít.175

Nyilvánvaló, hogy az evolúciót megköti az ősök öröksége és az, hogy milyenfajta gépezet növeszthető fehérjékből. A madarak még akkor sem fejleszthettek volna propellert, ha annak előnye lett volna. Sok biológiai kötöttségnek kikiáltott dolog azonban vaskos tévedés. Egy megismeréskutató szerint „az élőlények sok tulajdonságának, például a szimmetriának, igazából semmi köze sincs a kiválasztódáshoz, egyszerűen csak abból következik, ahogy a dolgok a fizikai világban létezhetnek”. Valójában azonban a fizikai világban a legtöbb dolog nem szimmetrikus, nyilvánvalóan valószínűségelméleti okokból: az anyag egy darabjának sokféle lehetséges elrendeződése közül csak egy apró töredéknyi szimmetrikus. De még az élővilágban is az élet molekulái aszimmetrikusak, csakúgy, mint a máj, a szív, a gyomor, a lepényhal, a csigák, a homárok, a tölgyfák stb. A szimmetria nagyon is kiválasztódáshoz kötődik. Az egyenes vonalon mozgó élőlények külső alakja kétoldali szimmetriát mutat, mert egyébként körbe mennének. A szimmetria olyannyira valószínűtlen, és olyan nehéz megvalósítani, hogy bármilyen sérülés vagy kór megzavarhatja, és sok állat a potenciális párzótársak egészségét úgy méri fel, hogy apróbb aszimmetriákat keres rajtuk.176 17423.

Az állati konstrukciók kiválósága: Tooby-Cosmides, 1992; Dawkins, 1982, 1986; Williams, 1992; Griffin, 1974; Tributsch, 1982; French, 1994; Dennett, 1995; Cain, 1964. 17524. A pompás teve: French, 1994, 239. o. 17625. Biológiai kötöttségek: Pinker-Bloom, 1990, a szerzők válasza. Szimmetria: Corballis-

Gould azt hangsúlyozta, hogy a természetes kiválasztódásnak csak korlátozott szabadsága van az alapvető testrészek módosításában. A gerincesek felépítésének, vezetékeinek és huzalozásának nagy része például cseppet sem változott több száz millió év alatt. Ezek feltehetően olyan embriológiai receptekből származnak, amelyekbe nem könnyű belekontárkodni. De a gerincesek testének tervébe beleférnek az angolnák, a tehenek, a kolibrik, a teknősök, a struccok, a varangyok, az ürgék, a csikóhalak, a zsiráfok és a kék bálnák. A hasonlóságok fontosak, de a különbségek is! A fejlődést korlátozó tényezők csak kizárni képesek a lehetőségek tág osztályait, magukban azonban nem kényszerítik ki működő szervek létrejöttét. Az olyan embriológiai kötöttség, hogy „Növessz szárnyakat!”, abszurd. Az állati hús darabjainak túlnyomó többsége nem felel meg az önmeghajtású repülés szigorú mérnöki követelményeinek, ezért mérhetetlenül valószínűtlen, hogy a fejlődő embrió mikroszkopikus rétegeiben türemkedő és rázkódó sejtek úgy éreznék, hogy olyan csontokká, bőrré, izmokká és tollakká kell rendeződjenek, melyek pontosan a megfelelő szerkezetet alkotják ahhoz, hogy a madár felszállhasson – hacsak persze a fejlődés programját nem az egész test sikereinek és kudarcainak története alakította úgy, hogy ezt az eredményt kihozza. A természetes kiválasztódást nem helyes szembeállítani a fejlődési, genetikai vagy filogenetikai korlátozó tényezőkkel abban az értelemben, hogy minél fontosabb az egyik, annál kevésbé fontos a többi. A kiválasztódás avagy korlátozó tényezők kérdése egy áldichotómia, ami ugyanúgy megnyomorítja a tiszta gondolkodást, mint a veleszületettség avagy tanulás dichotómiája. A kiválasztódás csak olyan alternatívák közül választhat, amelyek szén alapú élő anyagból kihozhatók, de kiválasztódás nélkül ez az anyag éppen olyan könnyen fejlődhet forradássá, vakarékká, daganattá, szemölccsé, szövetkultúrává és remegő amorf protoplazmává, mint működő szervvé. A kiválasztódás és a korlátozó tényezők tehát egyaránt fontosak, de különböző kérdésekre adnak választ. Az a kérdés, hogy „Miért van ennek a lénynek egy ilyen és ilyen szerve?”, önmagában értelmetlen. Ez csak akkor tehető fel, ha azt is hozzátesszük, hogy mivel szemben vagyunk erre kíváncsiak. Miért van a madaraknak szárnyuk (nem pedig propellerük)? Mert nem lehet olyan gerinces állatot növeszteni, amelynek propellere lehetne. Miért van a madaraknak szárnyuk (nem pedig mellső lábuk, kezük vagy végtagcsonkjuk)? Azért, mert a kiválasztódás a madarak azon őseit részesítette előnyben, amelyek repülni tudtak. Egy másik elterjedt félreértés az, hogy ha egy szerv funkciója megváltozott az evolúció során, akkor az nem természetes kiválasztódással fejlődött. E félreértés egyik újra és újra idézett példája az a felfedezés, hogy a rovarok a szárnyukat eredetileg nem helyváltoztatásra használták. Mint a szájról szájra szálló legenda, ez a felfedezés fokozatosan torzult a továbbadás folyamán: a szárnyak valami más célra fejlődtek ki, de történetesen tökéletesen alkalmasak lettek repülésre, és egy napon a rovarok úgy döntöttek, hogy repülni fognak velük; a rovarszárny evolúciója Darwint cáfolja, minthogy annak fokozatosan kellett volna kialakulnia, és fél szárny az hasznavehetetlen; a madarak szárnya eredetileg nem a helyváltoztatás célját szolgálta Beale, 1976. Szexis szimmetria: Ridley, 1993.

(valószínűleg annak félreértelmezéséből, hogy az első tollak nem a repülés, hanem szigetelés érdekében alakultak ki). Csak annyit kell mondjon az ember, hogy „a szárny evolúciója”, és a közönség bölcsen bólogat, magában befejezvén az antiadaptacionista érvelést. Hogyan is mondhatná akárki, hogy egy szerv a mai funkciójára választódott ki? Talán valami más célra alakult ki, és az állat csak arra a célra használja, mint ahogy az orrot a szemüveg alátámasztására használjuk, meg mindaz, amit mindenki tud a rovarok szárnyáról (vagy talán a madarak szárnyáról?). Ha viszont megnézzük a tényeket, a következőt találjuk. Sok ma megfigyelhető szerv megtartotta eredeti funkcióját. A szem a fényérzékeny folttól a képre fókuszáló szemgolyóig mindig is szem volt. Más szervek megváltoztatták funkciójukat. Ez egyáltalán nem új felfedezés. Darwin sok példát hozott fel erre, olyanokat, hogy a halak elülső uszonyából lett a lovak mellső végtagja, a bálna uszonya, a madarak szárnya, a vakondok ásókarma és az emberek keze. Darwin korában a hasonlóság az evolúció melletti hatékony érvnek számított, és ma is az. Darwin ugyancsak a funkciómódosulás példáit idézte a „hasznos struktúrák kezdeti állapotai” problémájának magyarázatára, ami a kreacionisták között visszatérően népszerű ellenérv. Hogyan fejlődhet ki egy komplex szerv fokozatosan, amikor csak a végső forma használható? Gyakran a használhatatlanság előfeltevése is egyszerűen tévedés. A részleges szem például részleges látásra alkalmas, ami még mindig jobb, mint a látás hiánya. De a válasz néha az, hogy mielőtt egy szerv felvette mai alakját, valami máshoz adaptálódott, és azután egy olyan köztes szakaszon ment keresztül, amelyben mindkettőt megvalósította. Az emlősök középfülbeli csontjainak törékeny láncolata (kalapács, üllő, kengyel) például a hüllők állkapcsa felfüggesztésének részeként kezdte. A hüllők sokszor úgy érzékelik a vibrációt, hogy leeresztik állkapcsukat a talajra. Egyes csontok egyszerre álltak az állkapocs felfüggesztése és a vibráció továbbítása szolgálatában. Ez megteremtette a lehetőségét annak, hogy ezek a csontok egyre inkább a hang továbbítására specializálódjanak, aminek következtében összementek, és felvették mai szerepüket és alakjukat. A korábbi formákat Darwin preadaptációknak nevezte, noha hangsúlyozta, hogy az evolúció nem látja valamiképpen előre a következő év divatját. A madárszárny evolúciójában semmi rejtelmes sincsen. Fél szárnnyal nem lehet úgy szárnyalni, mint a sas, de lehet vele siklani vagy a fákról ejtőernyőzni (sok ma élő állat tesz így), és futás közben nagyokat ugrani, mint a tyúk, amikor a gazda elől szalad. A paleontológusok ugyan vitatkoznak azon, hogy a kövületek és az aerodinamika melyik közbülső szakaszt támogatják, de semmi vigasztalót nem találhat itt egy kreacionista vagy egy társadalomtudós. 177 A rovarszárny evolúciójára Joel Kingsolver és Mimi Koehl által felállított elmélet pedig nemhogy cáfolná az adaptacionizmust, hanem annak egyik legfényesebb pillanatát jelenti. A kis, hidegvérű állatoknak, mint a rovaroknak, nehézséget jelent hőmérsékletük szabályozása. Minthogy felszínük túl nagy térfogatukhoz képest, gyorsan felmelegszenek és gyorsan lehűlnek. (Ez az, amiért nincsenek télen a szabadban bogarak; a tél a legjobb rovarirtó.) A rovarok szárnykezdeménye talán állítható napelemként működött, amely magába szívta a nap melegét hideg időben, és 17726.

Madárszárny: Wilford, 1985.

hőt adott le melegben. Kingsolver és Koehl termodinamikai és aerodinamikai elemzéssel kimutatták, hogy a repüléshez túl kicsi szárnykezdemények hatékony hőcserélők. Minél nagyobbak, annál eredményesebbek a hőszabályozásban, noha egyszer csak elérik a csökkenő hozadék pontját. Ez a pont nagyjából annál a méretnél van, amelynél a napelemek hatékony szárnyként is szolgálhatnak. Ettől a ponttól kezdve, minél nagyobbak lesznek, annál alkalmasabbak repülésre, egészen a jelenlegi méretükig. A természetes kiválasztódás tehát a szárny hiányától a jelen szárnyméretig terjedő fejlődés folyamán mindvégig nyomást gyakorolhatott a nagyobb szárny irányába, miközben a funkció fokozatosan megváltozott a közepes szárnytartományban.178 Hogyan torzult mindez azzá az abszurd történetté, amelyben egy napon egy ősrovar módosulatlan napelemeinek csapkodásával repülni kezdett, és a többiek azóta is ezt teszik? Részben úgy, hogy sokan félreértelmezik az exaptáció Gould által bevezetett fogalmát, amely egy régi szerv új funkcióhoz adaptálódására (Darwin ,,preadaptációjá”-ra) vagy egy nem szerv (csont- vagy szövetdarab) szervvé adaptálódására utal. Sok olvasó úgy értelmezte az exaptációt, mint az evolúció új elméletét, amely az adaptáció és a természetes kiválasztódás helyébe lép. De nem az. A lényeg ismét a komplex konstrukció. Néha egy bonyolult, valószínűtlen feladat kivitelezésére tervezett gépezet valami egyszerűbb szolgálatába állítható. A döglött számítógép 101 hasznosítása című humoros rajzsorozatban például a PC-ket papírnehezéknek, akváriumnak, béklyónak stb. használják. A humor itt abban áll, hogy egy kifinomult technológiát olyan szerény funkciókra fokozunk le, amelyeket kezdetlegesebb eszközök is teljesíthetnének. Azonban sohasem lesz olyan A döglött papírnehezék 101 hasznosítása című rajzsorozat, amelyben a papírnehezéket számítógépként használnák. És ugyanígy van ez az élővilágban is az exaptációval. Mérnöki szempontból minden ellene szól annak, hogy egy bizonyos funkcióra tervezett szerv alkalmas legyen valamilyen más célra, hacsak ez az új funkció nem nagyon egyszerű. (És még ebben az esetben is az állat idegrendszerének is alkalmazkodnia kell, hogy megtalálja és fenntartsa az új funkciót.) Amennyiben az új funkciót egy kicsit is nehéz megvalósítani, a természetes kiválasztódásnak jelentősen át kell alakítania és modernizálnia kell a részegységet, ahogy azt a rovarok szárnyával tette. A bősz gazda elől táncoló házilégy sebes repülésből hirtelen le tud lassítani, tud lebegni, meg tud fordulni akkora távon, mint a saját hossza, képes fejjel lefelé repülni, bukfencezni és himbálódzni a levegőben, le tud szállni a mennyezetre, és mindezt egyetlen másodpercen belül. Ahogy egy „A rovar-szárny mechanikai konstrukciója” című cikk megjegyezte: „A tervezés és kivitelezés finom részletei, melyeket ember által készített szárnyak meg sem közelítenek, megmutatják, hogy milyen figyelemreméltóan alkalmazkodott a rovarszárny a repülés akrobatikájához.” A rovarszárny evolúciója nem a természetes kiválasztódás elleni, hanem a melletti érv. A szelekciós nyomás módosulása nem ugyanaz, mint annak hiánya.179 Mindezen érvek középpontjában a komplex konstrukció áll, és ez kínál még egy 17827.

Rovarszárny: Kingsolver-Koehl, 1985. Az exaptáció félreértése: Piatelli-Palmarini, 1989, 1. o. Exaptáció: Gould-Vrba, 1981. Az exaptáció problémái: Reeve-Sherman, 1993; Dennett, 1995. A házilégy akrobatikája: Woot-ton, 1990. 17928.

utolsó mentséget Darwin elvetésére. Nem lágy egy kicsit ez az egész gondolat? Minthogy senki sem ismeri a lehetséges élőlényfajták számát, hogyan mondhatja bárki is, hogy csak egy elenyésző kis töredéküknek van szeme? Az elmélet talán körben forgó: azokat a dolgokat nevezzük „adaptív komplexitású”-nak, amelyekről úgy gondoljuk, hogy nem is fejlődhettek ki másként, mint természetes kiválasztódással.180 Ahogy Noam Chomsky írta: A tézis tehát az, hogy a természetes kiválasztódás kínálja az egyetlen fizikai magyarázatot a valamilyen funkciót ellátó konstrukcióra. Szó szerint véve ez nem lehet igaz. Vegyük az én testi konstrukciómat, és benne azt a tulajdonságomat, hogy pozitív tömegem van. Ez teljesít valamilyen funkciót – nevezetesen, megakadályozza, hogy a világűrbe kisodródjak. Egyszóval olyan fizikai magyarázata van, amelynek semmi köze sincs a természetes kiválasztódáshoz. Kevésbé triviális, de tetszés szerint konstruálható tulajdonságokra ugyanez áll. Vagyis nem gondolhatod szó szerint, amit állítasz. Képtelen vagyok olyan értelmezést adni neki, amely ne fordulna abba a tautológiába, hogy ha egy rendszer kiválasztódott valamilyen funkció ellátására, akkor ennek folyamata a kiválasztódás.181

Mivel a funkcionális konstrukció feltételezése nem adható meg pontos számokban, mindig hagy rést a kételynek, de ez a rés betömhető, ha a nagyságrendeket is figyelembe vesszük. A kiválasztódás nem pusztán a hasznosságot magyarázza; hanem a valószínűtlen hasznosság magyarázatára szolgál. A Chomskyt a világűrbe sodródástól megóvó tömeg nem valószínűtlen körülmény, akárhogyan is mérnénk itt a valószínűséget. A „kevésbé triviális tulajdonságok” – a gerincesek szeme például, hogy csak egyet emeljünk ki vaktában – igencsak valószínűtlen körülmények, akárhogyan is mérnénk itt a valószínűséget. Merítőhálóval kanalazzunk fel egy csomó tárgyat a naprendszerből; menjünk vissza egymilliárd évet bolygónk történetében, és vegyünk mintát az élőlényekből; vegyünk egy molekulahalmazt, és számítsuk ki minden fizikailag lehetséges elrendeződésüket; osszuk fel az emberi testeket köbcentiméternyi kockákra. Számítsuk ki azoknak az elemeknek az arányát, amelyeknek pozitív tömege van. Számítsuk ki azoknak az elemeknek az arányát, amelyek optikai kép képzésére alkalmasak. Statisztikailag szignifikáns különbséget fogunk találni ezen arányok között, és ez magyarázatot igényel. E ponton a kritikus közbeszól, hogy kritériumunkat – látni vagy nem látni – a posteriori választottuk ki, azaz azután, hogy tudjuk, hogy mire képesek az állatok. Ezért a valószínűségi becslésnek semmi értelme, mert az ugyanolyan, mint annak az elhanyagolhatóan kicsiny valószínűsége, hogy a pókerben pont azt a leosztást kapjam kézbe, mint amit valójában éppen kézbe kaptam. Az anyag legtöbb darabja nem képes látni, de nem képes slómni sem, ahol a slómás képességét úgy definiáljuk, hogy fel tudja venni annak a kődarabnak a pontos alakját, méretét és összetételét, 18029.

A konstrukció létét vitatva: Pinker-Bloom, 1990, beleértve a kommentárokat és a választ is; Williams, 1966, 1992; Mayr, 1983; Dennett, 1995; Reeve-Sherman, 1993; Dawkins, 1982, 1986; Tooby-Cosmides, 1990a, b, 1992; Tooby-DeVore, 1987; Sober, 1984a, b; Cummins, 1984; Lewontin, 1984. 18130. Chomsky a természetes kiválasztódásról: személyes közlés, 1990. november.

amelyet az imént találtam. A napokban ellátogattam a Smithsonian Múzeumba egy pókokat bemutató kiállításra. Ahogy ámultam ott az ízületek óramű-pontosságú kivitelezésén, a varrógépszerű mozgáson, amivel a selymet a fonószemölcsből kihúzzák, meg a háló szépségén és ravaszságán, azt gondoltam magamban: „Hogy lehet, hogy valaki ezt látja, és mégsem hisz a természetes kiválasztódásban!” Ekkor a mellettem álló hölgy felkiáltott: „Hogy lehet, hogy valaki ezt látja, és mégsem hisz Istenben!” Vagyis a priori egyetértettünk abban, hogy milyen tények igényelnek magyarázatot, noha különböztünk abban, hogy miként kell azokat magyarázni. A teológusok, például William Paley, a természet mérnöki csodáira mint Isten létezésének bizonyítékaira mutattak rá jóval Darwin előtt. Darwin nem a magyarázandó tényeket találta fel, csak a magyarázatot. De mi is az pontosan, ami olyan nagy hatást gyakorol ránk? Mindenki egyetérthet abban, hogy az Orion csillagkép olyan, mint egy nagy ember egy övvel, de ebből még nem következik, hogy valamilyen különleges magyarázatot kellene adnunk arra, hogy miért rendeződnek a csillagok nagy, övet viselő emberekké. Csakhogy az az intuíciónk, hogy a szem és a pókok konstrukciók, a kövek és az Orion pedig nem, explicit kritériumokká fogalmazható. A dolog heterogén struktúrájú kell legyen: a tárgy részeinek vagy vonatkozásainak előrejelezhetetlen módon különbözniük kell egymástól. És a funkció egységes kell legyen: a különböző részek úgy kell szerveződjenek, hogy a rendszert valamilyen speciális hatás elérésére késztessék – speciális annyiban, hogy a hatás valószínűtlen az adott struktúrával nem rendelkező tárgyak esetén, és speciális annyiban, hogy valakinek vagy valaminek a hasznára válik. Ha funkciója nem adható meg rövidebben, mint struktúrája, akkor az a dolog nem konstrukció. A lencse különbözik a szaruhártyától, amely viszont különbözik a fotopigmentektől, és nincs az az irányítatlan fizikai folyamat, amely ezeket egyazon tárgyba helyezné, nem is beszélve arról, hogy tökéletes módon elrendezné. De ezekben van valami közös – mind kell jó minőségű képek alkotásához –, és ez ad értelmet annak, hogy miért találjuk őket együtt a szemben. A slómó kődarab esetében viszont a struktúra leírása és a funkció megadása egy és ugyanaz a dolog; a funkció fogalma semmit sem tesz hozzá. És a legfontosabb az, hogy ha az adaptív komplexitást a természetes kiválasztódásnak tulajdonítjuk, az nemcsak a konstrukció kiválóságának felismerése, amint a Modern Művészetek Múzeumának drága szerkezetei esetében. A természetes kiválasztódás a konstrukció eredetére vonatkozó hipotézis, amely nyitva áll a cáfolat előtt, és amelynek súlyos empirikus követelményei vannak. Ne felejtsük el, hogy miként működik: replikátorok versengése által. Bármi, ami konstrukció nyomait mutatná, de nem volna visszavezethető replikátorok hosszú sorozatára, nem volna megmagyarázható természetes kiválasztódással (sőt azt cáfolná): olyan fajok a természetben, melyeknek nincs szaporítószervük; kövekből a kristályokhoz hasonlóan kiformálódó rovarok; tv-készülékek a Holdon; az óceán fenekén eredő forrásokból kirepülő szemek; barlangok, amelyek szállodai szobát alkotnak, és még vállfa meg jégvödör is van bennük. Továbbá, a hasznos funkciók mind a szaporodás végső céljának szolgálatában kell álljanak. Egy szerv állhat a látás, a párzás vagy az

utódgondozás érdekében, de nem lehet célja a természet szépsége, az ökoszisztéma harmóniája vagy az azonnali önmegsemmisítés. Végül, a funkció kedvezményezettje a replikátor kell legyen. Darwin rámutatott, hogy ha a lovak nyerget növesztettek volna, az azonnal cáfolná elméletét. A természetes kiválasztódás minden rémhír és néphit ellenére is a biológiai magyarázatok lényege marad. Az élőlények csak az adaptációk, a melléktermékek és a véletlen kölcsönhatásaiból érthetők meg. A melléktermékek és a véletlen léte nem zárják ki az adaptációt, és nem is kell bambán bámulnunk, mintha ezek nem volnának megkülönböztethetők. Pontosan az, ami az élőlényeket olyan elbűvölővé teszi – valószínűtlenül adaptív konstrukciójuk –, az kiált visszafejtésükért a természetes kiválasztódás fényében. A melléktermékek és a véletlen szerepe is csak visszafejtéssel fedezhető fel, mivel ezeket mint nem adaptációkat határozzuk meg. Mindez nem kevésbé igaz az emberi intelligenciára sem. Az elme főbb képességei, amiket nincs robot, mely utánozni lenne képes, a kiválasztódás keze nyomát viselik magukon. Ez nem azt jelenti, hogy az elme minden egyes vonatkozása adaptív. Az alacsony rendű jellemzőktől, mint az idegsejtek lustasága és zajossága, az olyan jelentős tevékenységekig, mint a művészet, a zene, a vallás és az álmodás, azt várhatjuk, hogy fogunk olyanokat találni, amelyek biológiai értelemben nem adaptációk. Azt viszont jelenti, hogy az elme működésének magyarázata szánalmasan tökéletlen vagy egyenesen téves lenne, ha nem illeszkedne ahhoz, amit az elme evolúciójáról tudunk. Ez a témája a fejezet hátralévő részének.

A vak programozó Kezdjük azzal, hogy miért alakult ki az agy. A válasz az információ értékében rejlik, aminek feldolgozására az agy létrejött. Amikor újságot veszünk, fizetünk az információért. A közgazdasági elméletek megmagyarázzák, miért van így: az információ hasznot hordoz, amiért érdemes fizetni. Az ember jobbra vagy balra fordul az útelágazásnál, Zolival marad, vagy odébbáll Győzővel – egyik választás sem garantál se gazdagságot, se vagyont; a legjobb, amit tehetünk, hogy az esélyesebbet választjuk. Az élet minden egyes döntése lényegében választás, hogy melyik sorsjegyet vegyük meg. Tegyük fel, hogy egy sorsjegy 100 forintba kerül, és egy a négyhez eséllyel kínál 1000 forint nyereményt. Átlagosan tehát 150 forintot nyerhetünk minden játékon (1000 osztva 4gyel, az 250 forint, amiből lejön a sorsjegy 100 forintos ára). A másikfajta sorsjegy is 100 forintba kerül, de egy az öthöz eséllyel kínál 1200 forint nyereményt. Ez átlagosan tehát 140 forintot fizet játékonként. A kétféle sorsjegyből ugyanannyi van, és egyikre sincs ráírva se a nyerési esély, se a nyerhető összeg. Mennyit volna érdemes fizetni valakinek azért, hogy megmondja, melyik sorsjegy melyik fajta? Legfeljebb 4 forintot. Ezen információ nélkül vaktában választanánk, és átlagosan 145 forintot várhatnánk el játékonként (140-et az egyik, 150-et a másik sorsjegyre). Ha tudnánk, melyik fizet jobban, elérhetnénk egy átlagos 150 forintos hozamot, ezért még akkor is 1 forinttal előrébb lennénk, ha fizetnénk 4 forintot ezért az

információért.182 A legtöbb élőlény nem vásárol sorsjegyet, de minden alkalommal, amikor testük több irányba mozoghat, választaniuk kell, mintha szerencsejátékot játszanának. Ezért hajlandóak kell legyenek (testszövetben, energiában vagy időben) „fizetni” az információért, ha annak költsége alacsonyabb, mint várható jutalma, ami táplálékban, biztonságban, párzási lehetőségben és más erőforrásokban jelentkezhet, és végeredményben mind az életképes utódok várható számában értékelődik. A többsejtű állatokban az információt az idegrendszer gyűjti és fordítja kifizetődő döntésekké. A több információ gyakran nagyobb jutalmat kínál, és visszanyeri magas költségét. Ha egy eltemetett kincsesládát keresünk egy kertben, az az egyetlen bitnyi információ, hogy az északi vagy a déli felében van, nagyon hasznos volna, mert az ásási időt felére csökkenthetné. A második bitnyi információ, amelyik megmondaná, hogy melyik negyedben keressük, még ennél is értékesebb volna, és így tovább. Minél több tizedesjegyre ismerjük a koordinátákat, annál kevesebbet kell eredmény nélkül ásnunk, tehát hajlandóak leszünk minden információért tovább fizetni, egészen addig a pontig, ahol már olyan közel vagyunk, hogy a további felosztás már nem érné meg az árát. Ugyanígy, ha egy kombinációs zárat akarunk feltörni, minden megvásárolt számjegy a kipróbálandó lehetőségek számát csökkenti, ezért lehet, hogy költsége kifizetődik a megspórolt időben. A több információ tehát egészen a csökkenő hozadék pontjáig jobb is, és ezért van az, hogy az állatok b izonyos leszármazási ágai egyre és egyre komplexebb idegrendszert fejlesztettek ki. A természetes kiválasztódás nem láthat el közvetlenül egy állatot a környezetére vonatkozó információkkal, de komputációs hálózatokkal, démonokkal, modulokkal, képességekkel, reprezentációkkal és információt feldolgozó mentális szervekkel sem. A kiválasztódás csak gének között válogathat. De a gének építik fel az agyat, és különböző gének különböző agyakat építenek, amelyek különböző módon dolgoznak fel információkat. Az információfeldolgozás evolúciója a legalapvetőbb szinten kell megvalósuljon az agy felépítésének folyamatát befolyásoló gének kiválasztódásával. A jobb információfeldolgozás érdekében való kiválasztódásnak sokféle gén lehet célpontja. A módosult gének különböző számú burjánzó egységeket eredményezhetnek az agykamrák (az agy közepén lévő üregek) mentén, ahol a szürkeállományt alkotó idegsejtek születnek. Más gének azt teszik lehetővé, hogy a burjánzó egységek különböző számú cikluson keresztül osztódjanak, amivel különböző számú és méretű agykérgi területek keletkezhetnek. Az idegsejteket összekötő axonok átirányíthatók, ha az azokat egy-egy irányba csalogató vegyi ösvényeket és molekuláris jelzőtáblákat áthelyezik. A gének módosíthatnak azokon a molekuláris kulcsokon és zárakon, amelyek az idegsejteket az egymáshoz kapcsolódásra bátorítják. Ahogyan a régi viccben, miszerint elefántszobrot úgy kell faragni, hogy el kell távolítani minden olyan darabot, amely nem látszik elefántnak, idegi áramkörök is faraghatók úgy ki, hogy bizonyos sejteket és szinapszisokat arra programozunk, hogy adott jelre kövessenek el öngyilkosságot. Az idegsejtek az embriógenezis különböző pontjain aktívvá válhatnak, és mind spontán, mind előre 18231. Az

információ értéke: Raiffa, 1968.

programozott tüzelési mintázatuk a kimenetükön úgy értelmeződhet, mint információ arról, hogy miképp huzalozódjanak össze más idegsejtek. E folyamatok közül sok lépcsőzetes szakaszokban zajlik. Az egyik terület méretének növekedése például lehetővé teszi, hogy jobban szerepeljen a helyért a lejjebb fekvő területekkel vívott versenyben. A természetes kiválasztódást nem érdekli, milyen cifra az agy felépítésének folyamata, és az sem, milyen ronda az ennek eredményeképpen előálló agy. A módosulásokat kizárólag azon az alapon értékeli, hogy milyen jól működnek az agy algoritmusai az egész állat észlelésének, gondolkodásának és cselekvéseinek vezérlésében. Ezekkel a folyamatokkal a természetes kiválasztódás egyre jobban és jobban működő agyat tud alkotni.183 De tényleg képes-e a véletlen változatokból való válogatás javítani az idegrendszer konstrukcióján? Vagy a változatok csak tönkreteszik a rendszert, mint a hibás byte a számítógép programját, és a kiválasztódás szerepe pusztán a tönkre nem menő rendszerek megőrzésére korlátozódik? A számítógép-tudomány egyik új ága, a genetikus algoritmusok területe kimutatta, hogy a darwini kiválasztódás egyre intelligensebb programokat tud produkálni. A genetikai algoritmusok olyan programok, amelyek többszörös másolatokat készítenek magukról, de olyan véletlenszerű mutációkkal, amelyek mindegyiket egy kicsit eltérítik. Minden másolat megpróbálkozik egy probléma megoldásával, és a legjobbak kapnak lehetőséget arra, hogy a következő menetben használt másolatokat szolgáltassák. De előbb minden egyes program részegységei mutáción mennek keresztül, és a programok párosodnak is: kettéhasadnak, és kicserélik felüket. A komputáció, szelekció, mutáció és szaporodás sok-sok ciklusa után a fennmaradó programok gyakran sokkal jobbak, mint amit egy emberi programozó készíthetett volna.184 Az elme evolúciójával kapcsolatban még fontosabb, hogy a genetikus algoritmusokat ideghálózatokra is alkalmazták. A hálózat bemenete mondjuk szimulált érzékszervekből származik, kimenete pedig szimulált lábakba jut, és olyan virtuális környezetbe helyezik, melyben „élelem” van elszórva, amelynek megszerzéséért sok más hálózattal verseng. Azok hagyják a legtöbb utódot a mutáció és szelekció következő nemzedékére, amelyek a legtöbb élelmet képesek megszerezni. A mutációk a hálózat kapcsolati súlyainak véletlenszerű módosulásai, melyeket néha a hálózatok ivaros újrakombinálása követ (vagyis kapcsolati súlyok cseréje két hálózat között). Az első néhány ciklus folyamán az „állatok” vaktában bolyonganak a területen, esetenként élelemforrásba ütközve, rövid fejlődés után azonban már egyik élelemforrástól a másikhoz száguldoznak. Sőt azok a hálózatpopulációk, amelyek veleszületett kapcsolati súlyokat alakíthattak ki, sokszor jobban teljesítettek, mint egy olyan egyedi hálózat, amely tanulta azokat. És ez különösen igaz az olyan többszörös rejtett rétegű hálózatokra, amilyenekkel a komplex állatok, és persze az emberek, minden bizonnyal rendelkeznek. Ha egy hálózat csak tanulhat, de nem fejlődhet a nemzedékek között, a környezetből származó „tanári jelzések” felhígulnak, ahogyan visszafelé terjednek a hálózat rejtett rétegeiben, és ezért a kapcsolati súlyokat csak apró mértékben képesek feljebb vagy 18332. Az 18433.

agy hangolása: Killackey, 1995; Rakic, 1995b; Stryker, 1994; Deacon, 1994. Genetikus algoritmusok: Mitchell, 1996.

lejjebb hangolni. De ha a hálózatok evolúción mehetnek keresztül (még ha nem is tanulhatnak), a mutációk és újrakombinációk közvetlenül átprogramozhatják a rejtett rétegeket, és a hálózatot a veleszületett kapcsolati súlyok olyan kombinációjába repíthetik, amely sokkal közelebb van az optimálishoz. A veleszületett struktúra kiválasztódott.185 Az evolúció és a tanulás párhuzamosan is folyhat, ha egy állatban olyan veleszületett struktúra fejlődik ki, amely tanulni is képes. A hálózatok populációját fel lehet szerelni egy genetikai tanulási algoritmussal, és meg lehet engedni, hogy olyan veleszületett részei fejlődjenek ki, amelyeket a hálózat tervezője szokásosan becslései, hagyományok vagy próba-szerencse alapon építene be. A veleszületett specifikációba beleértendő, hogy hány egység szerepel a hálózatban, hogyan vannak azok összekötve, milyenek a kezdeti kapcsolati súlyok, és hogy milyen mennyiségű súlyváltozás következzen be egy-egy tanulási epizód során. Az evolúció szimulációja nagy előnyt jelent a hálózat tanulási előmenetelében. Az evolúció tehát segítheti a tanulást az ideghálózatokban. Meglepő azonban, hogy a tanulás is segítheti az evolúciót. Idézzük fel, mit mondott Darwin a „hasznos struktúrák kezdeti állapotai”-ról, a „Mire jó a félig kész szem?” problémáról. Geoffrey Hinton és Steven Nowlan ideghálózati kutatók egy ördögi példát fedeztek fel. Tegyük fel, hogy egy állatot egy húsz kapcsolatból álló hálózat vezérel, amelyek mindegyike vagy izgalmi (bekapcsolt), vagy semleges (kikapcsolt) állapotban van. A hálózat azonban tökéletesen használhatatlan, hacsak nincs mind a húsz kapcsolat helyesen beállítva. Nemcsak hogy a fél hálózatnak nincs semmi haszna, a kilencvenöt százaléknyinak sincs semmi. Egy olyan populációban, ahol a kapcsolatokat véletlenszerű mutációk határozzák meg, olyan életképes mutáns, amelynek mind a húsz kapcsolata helyesen van beállítva, csak egy lesz nagyjából minden egymillió (220) genetikailag különböző egyed között. Sőt még ez az előny is azonnal elvész, amint az állat ivaros szaporodásba fog, minthogy miután végre megtalálta a súlyok bűvös kombinációját, felét azonnal elcseréli. Ennek az elrendezésnek a szimulációiban sohasem fejlődött ki adaptív hálózat. De vegyünk most egy olyan populációt, amelyben a kapcsolatok három formában jelentkezhetnek: veleszületetten bekapcsolva, veleszületetten kikapcsolva vagy tanulás útján beállíthatóként. A mutációk azt határozzák meg, hogy e három lehetőség (be, ki, tanulható) közül melyikkel rendelkezik az adott kapcsolat születéskor. Ezekben a szimulációkban az átlagos állatban mintegy a kapcsolatok fele tanulható, a másik fele be vagy ki van kapcsolva. A tanulás a következőképpen folyik. Élete folyamán minden egyes állat véletlenszerűen próbálgatja a tanulható kapcsolatok különböző beállításait, míg csak el nem találja a bűvös kombinációt. A való életben ez annak felel meg, hogy kitalálja, hogyan kell zsákmányt fogni vagy diót törni; bármi is ez, az állat megérzi, hogy telibe talált, és megtartja ezt a beállítást, nem próbálkozik tovább. Ettől kezdve magasabb szaporodási sebességre képes. Minél hamarabb éri el az állat a helyes beállítást, annál tovább fog magasabb gyakorisággal szaporodni. 18534.

A genetikus algoritmusok és az ideghálózatok: Belew, 1990; Belew-MclnerneySchrau-dolph, 1990; Nolfi-Elman-Parisi, 1994; Miller-Todd, 1990.

Na már most, ilyen fejlődő és tanuló lények esetén van annak előnye, ha a hálózat kevesebb mint száz százaléka van helyesen beállítva. Vegyük az összes olyan állatot, amelynek tíz veleszületett kapcsolata van. Körülbelül minden ezrediknek (210) lesz mind a tíz helyesen beállítva. (A tanulni nem képes állatok közül csak minden milliomodiknak volt húsz jól beállítottan veleszületett kapcsolata.) Egy ilyen jól felszerelt állatnak van némi esélye arra, hogy a maradék tíz kapcsolat megtanulásával elérje a tökéletes hálózatot; ha van ezer próbálkozása, a siker elég jó eséllyel bekövetkezik. A sikeres állat korábban, vagyis többet szaporodik. Utódai között előnyük lesz azoknak a mutációknak, amelyekben egyre több veleszületett kapcsolat helyes, mivel minél több helyes kapcsolattal indulnak az életnek, annál kevesebb időbe telik a maradék megtanulása, és annál kisebb annak az esélye, hogy sikeres tanulás nélkül telik el az életük. Hinton és Nowlan szimulációiban tehát a hálózatok egyre több veleszületett kapcsolatot alakítottak ki. Mindazonáltal a kapcsolatok sosem váltak tökéletesen veleszületetté. Ahogy egyre több kapcsolat rögzült, a maradék rögzülésére ható szelekciós nyomás gyengült, mivel ha csak néhány kapcsolatot kellett megtanulni, arra minden állat gyorsan képes volt. A tanulás tehát a veleszületettség evolúciójához vezet, de nem a tökéletes veleszületettséghez. Amikor Hinton és Nowlan közlésre benyújtották számítógépes szimulációik eredményeit egy folyóiratnak, azt kapták válaszul, hogy száz évvel megelőzték őket. James Mark Baldwin pszichológus már akkor feltételezte, hogy a tanulás pontosan így vezérelheti az evolúciót, egy lamarckiánus evolúció illúzióját keltve, anélkül hogy valóban jelen lenne a lamarckiánus evolúció. De soha senki nem mutatta még ki, hogy az elképzelés, mely Baldwin-effektusként ismeretes, valóban működőképes. Hinton és Nowlan azt mutatta meg, hogy miért az. A tanulás képessége megváltoztatja az evolúciós problémát: ahelyett, hogy a tűt keresné a szénakazalban, a tűt keresi, miközben valaki mondogatja, hogy mikor kerül hozzá közelebb. 186 A Baldwin-effektus valószínűleg nagy szerepet játszott az agy evolúciójában. A Mértékadó Társadalomtudomány feltételezéseivel szemben a tanulás nem az evolúció csúcspontja, amit az emberek csak újabban értek el. A legegyszerűbb állatok kivételével mindegyik képes tanulásra. Ez az, amiért az olyan mentális szempontból nem nagyon bonyolult állatok, mint a muslicák és a csigák, alkalmas alanyai a tanulás idegi megtestesülése kutatásának. Ha a tanulás képessége a többsejtű állatok korai őseiben is jelen volt, akkor az az idegrendszer evolúcióját még abban az esetben is a specializált hálózatok irányába terelhette, ha ezek a hálózatok olyan kifinomultak, hogy a természetes kiválasztódás magától nem lett volna képes rájuk találni.187

Ösztön és intelligencia Komplex ideghálózat sok állatban kifejlődött, de az az elterjedt kép, miszerint az állatok valamiféle intelligencialétrán másznának felfelé, hamis. A közkeletű nézet 18635. 18736.

Evolúció és tanulás egy időben: Hinton-Nowlan, 1987. Baldwin-effektus: Dawkins, 1982; Maynard Smith, 1987.

szerint az alacsonyabb rendű állatoknak van néhány rögzült reflexük, és a magasabb rendűekben a reflexek új ingerekhez (mint Pavlov kísérleteiben), a válaszok pedig jutalmakhoz társulhatnak (mint Skinner kísérleteiben). E nézet szerint a társítás képessége tovább javul a még magasabb rendű állatokban, míg végül megszabadul a testi késztetésektől, az ingerektől és a válaszoktól, és tetőpontját az emberben elérve, képzeteket közvetlenül is képes lesz egymással társítani. Az intelligencia eloszlása a tényleges állatvilágban ehhez a képhez azonban nem is hasonlít. A tunéziai sivatagi hangya elhagyja fészkét, eltávolodik valamennyire, és a tűzforró homokon olyan rovarok tetemét keresve bolyong, amelyek megadták magukat a hőségnek. Ha talál ilyet, leharap egy darabot belőle, megfordul, és nyílegyenesen visszaszalad a fészekbe, amely milliméter átmérőjű lyuk, akár 50 méter távolságban. Hogyan talál vissza? A tájékozódás az odafelé vezető út folyamán gyűjtött információn alapszik; a hangya nem érzékeli a fészket, mint valami világítótornyot. Ha felemeljük a fészkét éppen elhagyó hangyát, majd lepottyantjuk egy kisebb távolságra, a hangya vaktában köröz. Ha azután mozdítjuk el a hangyát, miután élelmet talált, egy-két fok pontossággal abba az irányba fog futni, amelyben a fészke a felemelés helyétől volt, némileg túlszalad azon a ponton, ahol fészke kellene legyen, gyorsan visszafordul, és keresi a nem létező fészket. Ez mutatja, hogy a hangya valahogyan méri és megjegyzi a fészek távolságát és irányát. A navigáció ezen változatát útvonal-integrációnak vagy vakbecslésnek nevezik. Az információfeldolgozás állatokban megjelenő ezen példáját Rudiger Wehner biológus fedezte fel, és ez csak egyike azoknak, amelyeket Randy Gallistel pszichológus próbált arra használni, hogy meggyőzze az embereket, ne tekintsék a tanulást társítások képzésének. Gallistel így magyarázza az elvet: Az útvonal-integráció a sebességvektor idő szerinti integrációja, amely egy helyzetvektort ad eredményül, vagy esetleg valamilyen diszkrét ekvivalense ennek a számításnak. A hagyományos tengerészeti navigációban ez a diszkrét ekvivalens az utazás irányának és sebességének időszakonkénti feljegyzése, minden egyes sebesség megszorzása az előző feljegyzés óta eltelt idővel, ami az időszakonkénti eltolódásokat adja meg (ha például a hajó fél órán keresztül 5 csomó sebességgel északkeleti irányba haladt, akkor 2,5 tengeri mérfölddel északkeletre van attól, ahol előzőleg volt), és az egymást követő eltolódások (helyzetváltozások) összegzése a teljes helyzetváltozás meghatározása érdekében. A szélességi és hosszúsági eltolódások ilyen mozgó összegei a hajó helyzetének kikövetkeztetett becslései.

A közönség kételkedik. Mindez a számítás a hangya picurka fejében? Ami magát a számítást illeti, az elég egyszerű példa; néhány dollárért építhető ezt elvégezni képes eszköz az elektronikai boltokban kapható mütyürökből. Csakhogy az asszociacionizmus úgy elszegényítette az idegrendszerről alkotott képünket, hogy ha egy pszichológus ilyen gépezetet tulajdonítana az emberi agynak (a hangyáról nem is beszélve), vad és kicsapongó spekulációkkal vádolnák. Lehetséges volna, hogy egy hangya integrálszámítást végezzen, vagy akár csak összeadjon? Nem nyíltan persze, de mi se nyíltan tesszük, amikor saját „irányérzékünk”-re, vakbecslésünkre hagyatkozunk. Az útvonal-integrációt tudattalanul végezzük, és csak annak kimenete

bukkan fel tudatunkban – és a hangyáéban, ha van neki olyan – egy amolyan absztrakt érzésként, hogy a haza valamerre arra és olyan messze van. 188 Más állatok az aritmetikai, logikai, tárolási és előhívási műveleteknek még ennél is bonyolultabb sorozatait is képesek végrehajtani. Sok költöző madár mérföldek ezreit repüli éjszaka, iránytűjét a csillagok állásához igazítva. Kölyökcserkészként megtanultam, hogyan találhatom meg a Sarkcsillagot: keresd meg a Kis-göncöl rúdjának csúcsát, vagy extrapoláld a Nagygöncöl szélességének ötszörösét a hátsó két csillagtól. A madarak nem születnek ezzel a tudással. Nem azért, mert elképzelhetetlen, hogy ez a tudás velük szülessen, hanem azért, mert ha velük születne, hamarosan túlhaladottá válna. A Föld forgástengelye, tehát a csillagászati pólus (az égen az északnak megfelelő pont) egy 27 ezer éves ciklusban ingadozik (a Föld forgástengelyének precessziója miatt). Evolúciós viszonylatban ez a ciklus nagyon gyors, ezért a madarak erre egy olyan algoritmus evolúciójával válaszoltak, amely megtanulja, hogy hol van a csillagászati pólus az éjszakai égbolton. Mindez azalatt történik, amíg a fészekben vannak, és még repülni sem tudnak. A fiókák éjjelente órákig bámulják az eget, a csillagképek lassú forgását figyelve. Megtalálják azt a pontot, amely körül a csillagok látszólag mozognak, és annak helyzetét a közeli csillagképekhez viszonyítva jegyzik meg. Ezzel azt az információt sajátítják el, amely hozzám a kölyökcserkészek kézikönyvéből jutott el. Hónapokkal később akármelyik csillagképet felhasználhatják az állandó irány betartásához – mondjuk mindig maguk mögött tartják északot, amikor dél felé repülnek, és a csillagászati pólus felé repülnek a következő tavasszal, amikor visszatérnek északra. A méhek olyan táncot lejtenek, amely kaptártársaiknak elárulja az élelemforrás Naphoz viszonyított irányát és távolságát. És mintha ez nem lenne elég bámulatba ejtő, a méhek egy csomó kalibrációs és segédrendszert is kifejlesztettek, hogy a Naphoz képesti navigáció mérnöki nehézségeivel megküzdhessenek. A táncos egy belső órát használ annak kompenzálására, hogy a Nap mozog a között az időpont között, amikor felfedezte az élelemforrást, és a között, amikor az információt továbbadja. Ha felhős az ég, a többi méh az irányt az égi fény polarizációja alapján becsüli meg. Ezek a teljesítmények csak a méhek zsenialitását képező jéghegy csúcsait jelentik, amit Karl von Frisch, James Gould és mások dokumentáltak. Egy pszichológuskollégám egyszer úgy gondolta, hogy a méhek jó pedagógiai alkalmat kínálnak, hogy rajtuk mutassa be az idegrendszeri számítások kifinomultságát egyetemi hallgatóinak. Ezért a megismeréstudományba bevezető óra első hetét a méhekkel végzett zseniális kísérleteknek szentelte. Az előadások a következő évben átnyúltak a második hétre, majd a harmadikra, és így tovább, mígnem a diákok panaszkodni kezdtek, hogy az óra olyan, mintha a „Bevezetés a méhek megismerésébe” címet viselné.189 Ilyen példák tucatjával vannak. Sok faj kiszámítja például, hogy milyen hosszú időt töltsön egy területen táplálékkereséssel ahhoz, hogy optimalizálja a táplálékkeresésre fordított energia egységére jutó kalórianyereséget. Egyes madarak megtanulják az efemerisfüggvényt, vagyis a Nap horizont feletti pályáját kiszámítani 18837. A hangya

tájékozódása: Wehner-Srinivasan, 1981. Vakbecslés: Gallistel, 1995,1258. o. Azok a csodálatos állatok: Gallistel, 1990, 1995; J. Gould, 1982; Rozin, 1976; Hauser, 1996; Gaulin, 1995; Dawkins, 1986. 18938.

a nap és az év folyamán, ami a Nap állása alapján történő tájékozódáshoz szükséges. A gyöngybagoly a két fülébe érkező hang beérkezési idejének ezred másodpercnél rövidebb eltéréseit használja arra, hogy a vaksötétben lecsapjon az alant matató egérre. A raktározó fajok magvakat rejtenek el kiszámíthatatlan helyekre a tolvajok elől, de hónapokkal később is fel kell tudják idézni ezeket a rejtekhelyeket. Az előző fejezetben említettem, hogy a fenyőszajkó tízezer rejtekhely fejben tartására képes. Még a pavlovi és az operáns kondicionálásról, az asszociációs tanulás tankönyvi eseteiről is az derül ki, hogy nem az egybeeső ingerek és válaszok puszta összekapcsolódására alapozódnak, hanem többváltozós, nem stacionárius idősorelemzésre (az események időpontjának bejóslására azok múltbeli megjelenése alapján).190 E példák tanulsága az, hogy az állatok agya pont ugyanannyira specializált és megtervezett, mint testük. Az agy olyan precíziós szerszám, amely lehetővé teszi, hogy az állat információkat használjon fel az életmódja által elé állított problémák megoldásában. Mivel az állatok életmódja különbözik, és minthogy egymással rokonságban nem egy nagy láncban, hanem egy nagy bokorban állnak, a fajokat nem lehet IQ szerint vagy az emberi intelligencia elérési fokozata százalékában rangsorolni. Bármi is az, ami az emberi elmében speciális, nem lehet pusztán több, jobb vagy rugalmasabb állati intelligencia, minthogy nem létezik olyan, hogy általános állati intelligencia. Minden állat olyan információfeldolgozó gépezetet fejlesztett ki, amely az ő problémáinak megoldására való, ahogy mi is ezt tettük. Az, hogy micsoda kifinomult algoritmusokat találhatunk akár a legapróbb morzsányi idegszövetben is, előre jelzi – a robotépítés nehézségei, az agysérülés körülírt hatásai és a külön nevelt ikrek közötti hasonlóságok összekapcsolásával –, hogy milyen rejtett komplexitást várhatunk az emberi elme feltárásakor. *

Az emlősök agya, mint ahogy testük is, egy közös tervet követ. Ugyanazok a sejttípusok, vegyületek, szövetek, alszervek, átkapcsolóállomások és pályák többsége megtalálható az egész osztályban, és a főbb látható különbségek az egyes részek megnagyobbodásából vagy összezsugorodásából származnak. Mikroszkóp alatt azonban megjelennek az eltérések. Az agykérgi területek száma széles határok között változik: húsz vagy annál is kevesebb patkányban, és több mint ötven emberben. A főemlősök a többi emlőstől a látóterületek számában és kapcsolataikban különböznek, és abban, ahogy ezek a homloklebeny mozgató- és döntési területeihez kapcsolódnak. Amikor egy faj valamilyen jellegzetes képességet mutat, akkor az agyának anatómiájában is tükröződik, és sokszor szabad szemmel is észrevehető. A majmok agyát szinte elfoglalják a látókérgi területek (mintegy a felét alkotják), és ez a távolság-, szín- és mozgásérzékelést, valamint a látás által vezérelt fogás képességét jól tükrözi (pontosabban megalapozza). A hanglokátort alkalmazó denevérek agya egy külön területet szentel az ultrahangok érzékelésének, és a sivatagi egér, amely magokat raktároz, nagyobb hippokampusszal születik, mint nem 19039. A kondicionálás

mint idősorelemzés és más állati fortélyok: Gallistel, 1990, 1995.

raktározó közeli rokonai (a hippokampusz a kognitív térkép helye az agyban). 191 Az emberi agynak is megvan a saját evolúciós története. A puszta összevetés is azt mutatja, hogy a főemlősagyat jelentősen át kellett konstruálni, hogy létrejöhessen az emberi agy. Agyunk mintegy háromszor akkora, mint amekkora a mi testméretünknek megfelelő majomé vagy emberszabásúé lenne. Ezt a felduzzadást az teszi lehetővé, hogy a magzati növekedés a születés utáni első évre is kitolódik. Ha testünk is hasonló mértékben növekedne ebben az időszakban, három méter magasak lennénk, és fél tonnát nyomnánk. Az agy főbb lebenyei és területei is átrendeződtek. A szaglást szolgáló szaglógumó a harmadára zsugorodott a majmokhoz képest (ami emlősmércével mérve már amúgy is csenevész volt), és a mozgásnak és látásnak szentelt területek is arányosan csökkentek. A látórendszeren belül az információ első állomása, az elsődleges látókéreg kisebb részét képezi az egész agynak, ugyanakkor a későbbi, összetett formák feldolgozására szolgáló területek kiterjedtek, ahogy a vizuális információt a nyelv és a fogalmi gondolkodás felé közvetítő halántéki és fali területek is. A hallás és különösen a beszédértés területe megnőtt, és a homloklebeny elülső része, az akaratlagos gondolkodás és tervezés fészke duplája annak, mint amekkorának egy a mi méretünknek megfelelő majomban lennie kellene. Noha némileg a majmok és az emberszabásúak agya is aszimmetrikus, az emberi agy, különösen a nyelvnek szentelt területei tekintetében, olyan féloldalas, hogy a két félteke formája alapján szemre is megkülönböztethető. És a főemlősök agyának egyes területeit is új funkciók szállták meg. A beszédben részt vevő Broca-területnek a majmok agyában is megvan a homológja (evolúciós megfelelője), de persze ők nem használják azt beszédre, sőt kiáltásaik és ugatásaik létrehozására sem. 192 Érdekesek ezek a különbségek, de az emberi agy akkor is radikálisan különbözhetne az emberszabásúakétól, ha annak tökéletes méretarányos megfelelője volna. Ami valóban számít, az az idegsejtek összeköttetéseinek mintázata, pont ugyanúgy, mint ahogy a különböző számítógépprogramok, mikrocsipek, könyvek és videokazetták különbségei nem alakjukban, hanem apró alkotóelemeik kombinatorikus elrendeződésében rejlenek. Szinte semmit sem tudunk az emberi agy mikroáramköreinek működéséről, mert kevés az olyan önként vállalkozó, aki lemondana agyáról a tudomány javára halála előtt. Ha valahogyan képesek lennénk a felnövekvő emberek és emberszabásúak ideghálózataiban rejtőző kód olvasására, bizonyára jelentékeny különbségeket találnánk. *

De talán az állatok csodálatra méltó algoritmusai puszta „ösztönök”, amelyeket mi már elvesztettünk, vagy föléjük emelkedtünk. Sokszor hallani, hogy az embereknek nincsenek vegetatív funkcióikon túlmutató ösztöneik; azt mondják, rugalmasan 191

192

40. Az emlősök agya nem mind ugyanolyan: Preuss, 1993,1995; Gaulin, 1995; Sherry-Schacter, 1987; Deacon, 1992a; Hauser, 1996. 41. Az emberi agy átrendezése: Deacon, 1992b; Holloway, 1995; Hauser, 1996; Killackey, 1995.

gondolkozunk és viselkedünk, és megszabadultunk a specializált gépezetektől. Bizonyos, hogy a tollatlan kétlábú olyan módon konyít a csillagászathoz, ahogy a tollas kétlábú nem képes. Ez ugyan így van, de nem azért, mert kevesebb ösztönünk volna, mint az állatoknak, hanem azért, mert több van. Sokat magasztalt rugalmasságunk temérdek ösztönből fakad, amelyek programokba szerveződnek, és egymással versengenek. Az emberi nyelv, a rugalmas viselkedés mintapéldánya Darwin szerint „ösztönös hajlam egy mesterség elsajátítására” (innen jött könyvem, A nyelvi ösztön címe), és követője, William James is kiemelte: Miért van az tehát, hogy egyes állatok fura ingerek jelenlétében olyasmit tesznek, ami nekünk nagyon különösnek tűnik? Miért veti például alá magát a tyúk a kotlás unalmának egy olyan félelmetesen érdektelen tárgyhalmazon, mint egy fészekalja tojás, hacsak valahogyan látnoki módon nem gyanítaná az eredményt? Az egyetlen válasz az, hogy ad hominem. A vadak ösztöneit csak annak alapján értelmezhetjük, amit saját ösztöneinkről tudunk. Miért fekszenek az emberek, ha csak tehetik, puha ágyba, és nem kemény padlóra? Miért ülik körbe a kályhát a hideg napokon? Miért helyezkednek egy szobában száz esetből kilencvenkilencben úgy, hogy a szoba közepe felé, és ne a fal felé nézzenek? Miért kedvelik jobban a báránygerincet és a pezsgőt, mint a kétszersültet és a pocsolyavizet? Miért érdeklődik a legény a leány iránt olyannyira, hogy minden, ami vele kapcsolatos, fontosabbnak és jelentősebbnek tűnik, mint bármi más a világon? Semmi más nem mondható ezekről, csak az, hogy az ember ilyen, így szereti, és hogy minden egyes lény a saját módján szereti, és ezt a módot magától értetődően követi. A tudomány talán megvizsgálja ezeket, és úgy fogja találni, hogy többségük hasznos. De mi nem hasznosságuk okán követjük ezeket, hanem azért, mert követésük pillanatában úgy érezzük, hogy ez az egyetlen helyénvaló és természetes viselkedés. Milliárd ember közül egy se gondol vacsora közben annak hasznosságára. Azért eszik, mert az ételnek jó íze van, és emiatt még többet kíván. Ha megkérdezed tőle, miért is kívánna többet abból, aminek ilyen íze van, nem fog felnézni rád, mint egy filozófusra, hanem kinevet, mint egy bolondot… És valószínűleg ugyanígy érez minden állat is azokkal a cselekvésekkel kapcsolatosan, amelyeket bizonyos tárgyak jelenlétében hajlamos megtenni. A kotlóstyúk számára bizonyára rettenetesnek tűnne, hogy létezhet a világon olyan lény, akinek egy fészekalja tojás ne volna ugyanolyan tökéletesen elbűvölő és értékes tárgy, mint számára, amelyen ülni soha nem lehet eleget.193

A fenti szövegben leírt emberi reagálások még mindig úgy tűnhetnek, mint az állati ösztönök változatai. Mi van azonban racionális, rugalmas gondolkodásunkkal? Megmagyarázható-e az ösztönökkel? Az előző fejezetben megmutattam, hogy precíziós intelligenciánk az információfeldolgozás egyre kisebb ágenseivé vagy hálózataivá bontható le. A legalacsonyabb szinteken a lépéseknek olyan automatikusnak és elemzésmentesnek kell lenniük, mint a legoktalanabb állat reakciói. Emlékezzünk, mit mondott a teknős Akhilleusznak. Nincs olyan racionális lény, aki a legalacsonyabb szinteken is szabályokat használna; ez végtelen regresszióba torkollna. Egy bizonyos ponton a gondolkodó egyszerűen csak 19342. A kotlóstyúk:

James, 1982/1920, 393-394. o.

végrehajt egy szabályt, nem is tehet másként: ez az, ahogy az ember szereti, a magától értetődő, az egyetlen helyénvaló és természetes viselkedés – egyszóval, ösztön. Ha minden jól megy, gondolkodási ösztöneink racionális elemzést végző komplex programokká állnak össze, de nem azért, mert mi valamiképpen az igazság és az ész birodalmába léptünk. Ugyanezek az ösztönök áldozatul esnek az álokoskodásnak, olyan paradoxonokba ütköznek, mint Zénón fondorlatos demonstrációja arról, hogy a mozgás lehetetlen, és fejfájást okoznak, amikor az olyan rejtélyeken elmélkednek, mint a tudat vagy a szabad akarat. Az etológusok az állatok ösztöneit olyan ügyes manipulációkkal képesek kimutatni, hogy például egy mechanikus méhet csempésznek a kaptárba, vagy hogy planetáriumban nevelnek fel madárfiókákat. Ugyanígy a pszichológusok is úgy tárhatják fel gondolkodási ösztöneinket, hogy a problémákat ravasz formákba öntik, amint azt az 5. fejezetben látni fogjuk.

A kognitív terep Ambrose Bierce munkája, Az ördög szótára a következőképpen határozza meg fajunkat: Ember, fn. Állat, amely olyannyira elveszett az azon való elmélkedés mámorában, hogy mit gondol magáról, hogy elfeledkezett arról, aminek kétségkívül lennie kellene. Fő foglalatossága más állatok és saját fajának kiirtása, csakhogy olyan sietős gyorsasággal sokasodik, hogy megfertőzi a föld minden lakható vidékét és Kanadát.

A Homo sapiens sapiens valóban példa nélkül álló állat, amely rengeteg zoológiailag egyedülálló, végletes tulajdonsággal bír. Az emberek céljaikat komplex viselkedésláncok segítségével érik el, amelyeket a helyszínen állítanak össze, és a helyzethez igazítanak. Viselkedésüket a világ oksági szerkezetére vonatkozó kognitív modellek alapján tervezik. E modelleket életük folyamán tanulják és nyelv útján közlik egymással, ami lehetővé teszi, hogy a tudás csoporton belül és nemzedékek között felhalmozódhasson. Sokféle tárgyat gyártanak, melyek használatától függnek. Javakat és szívességeket hosszú időszakokon keresztül csereberélnek. Az élelmet hosszú távra szállítják, feldolgozzák, tárolják és elosztják. Munkamegosztás van a nemek között. Az emberek, különösen hímjeik, nagy, szervezett koalíciókat alkotnak, amelyek háborút viselnek egymással szemben. Az emberek tüzet használnak. Komplex rokonsági rendszerük van, amely együtt változik életmódjukkal. A párzási kapcsolatokat a rokonok alkudják ki, és sokszor csoportok cserélik ki egymással lányaikat. A tüszőérés nem észrevehető, és a nőstények bármikor élhetnek nemi életet, nemcsak a szaporodási ciklus bizonyos pontjain.194 E jellemzők némelyike az emberszabásúak között is megtalálható, de sokkal kisebb mértékben, és legtöbbjük egyáltalán nincs meg más állatoknál. És az emberek újra felfedeztek olyan jellemzőket, amelyek ritkák a főemlősök között, de 19443.

Zoológiailag egyedi és végletes emberi tulajdonságok: Tooby-De Vore, 1987; Pilbeam, 1992.

megtalálhatók más állatoknál. Az emberek két lábon járnak. Tovább élnek, mint a többi emberszabású, és olyan utódokat hoznak világra, amelyek életük jelentős részében gyerekek maradnak (azaz szexuálisan éretlenek). A vadászat fontos, és a hús a táplálkozás lényeges elemét alkotja. A hímek utódaikba invesztálnak: szállítják őket, védelmezik őket állatokkal és más emberekkel szemben, és élelmet adnak nekik. És ahogy Az ördög szótára említi, az emberek a föld minden ökozónáját megszállták. Attól eltekintve, hogy csontvázunk átalakulásának köszönhetjük felegyenesedett tartásunkat és precíz manipulációs képességünket, ami szokatlanná tesz bennünket, az nem a testünk, hanem viselkedésünk és az azt irányító mentális programok. A Calvin és Hobbes című képregényben Calvin megkérdi társát, a tigrist, hogy miért nem elégedettek az emberek sohasem azzal, amilyenek. Hobbes így válaszol: „Viccelsz? Körmeitek használhatatlanok, nincs tépőfogatok, nem láttok éjszaka, rózsaszín álcátok nevetséges, reflexeitek a nullával egyenlők, és még farkatok sincsen! Persze hogy az emberek nem elégedettek.” Mindezen fogyatékosságaik ellenére azonban az emberek kezében van a tigrisek sorsa, és nem fordítva. Az emberi evolúció a balgák bosszújának eredendő változata. Talán a tésztaképű, zsebben őrzött, műanyagba öltöztetett szerencsétlenek képzetétől visszahőkölve, az emberi evolúció kutatói sok egyéb irányban is próbálkoztak alternatív elméletekkel. Az emberek zsenialitását próbálták kimagyarázni, mint a koponyán belül hőt sugárzó vérerek melléktermékét; elszabadult udvarlási eszközként, a páva farkához hasonlatosan; mint a csimpánz gyerekkorának kitolódását; és mint egy vészkijáratot, amely megmentette fajunkat abból az evolúciós zsákutcából, amit az egyre kevesebb utód világrahozása jelentett. Még azokban az elméletekben is, amelyek elismerik, hogy az intelligencia maga volt a kiválasztódás tárgya, az okokat erősen alulbecsülik hatásaikhoz képest. Különböző történetekben az emberi elme keletkezése olyan szűk problémák megoldásának köszönhető, mint eszközök hasítása kőből, magvak és csontok feltörése, kövek állatok felé hajítása, gyerekek számon tartása, csordák követése az elhullott állatok elfogyasztása céljából és a társas kötelék fenntartása nagy csoportokban. Ezekben a magyarázatokban vannak igazságmagvak, ugyanakkor hiányzik belőlük a jó visszafejtés ereje. Az egyetlen probléma megoldásának sikerességére törekvő kiválasztódás hajlamos olyan szakbarbárokat szülni, mint a vakbecsléssel tájékozódó hangyák vagy az eget bámuló madarak. Azt kellene megtudnunk, hogy mire választódott ki fajunk általánosabbfajta intelligenciája. Ez viszont az emberi elme valószínűtlen mutatványainak tisztességes jellemzését igényli, nemcsak olyan egyszavas bókokat, mint a „rugalmasság” és az „intelligencia”. És ez a jellemzés a modern elme kutatásából, azaz a megismeréstudományból kell származzon. Mivel a kiválasztódás az egész egyén sorsát meghatározza, az sem elegendő, ha a tégelybeli agy evolúcióját magyarázzuk meg. A jó elméletnek az emberi életmód minden oldalát össze kell kapcsolnia – minden életkort, mindkét nemet, az anatómiát, az étrendet, az élőhelyet és a társas életet. Vagyis jellemeznie kell azt az ökológiai környezetet, amelybe az emberek kerültek. Az egyetlen olyan elmélet, amely e kihívásokra kíván válaszolni, John Toobytól

és az antropológus Irven DeVore-tól származik. Tooby és DeVore abból indultak ki, hogy a fajok egymás kárára fejlődnek. Tejjel-mézzel folyó kánaánról, cukorhegyekről, mandarinfákról és lekváregekről fantáziálunk, de a valódi ökoszisztémák másmilyenek, A gyümölcsök kivételével (amelyek az éhes állatokat arra veszik rá, hogy széthordják magjaikat) szinte minden élelem valamilyen más élőlény testrésze, amelyet az is szívesen megtartana magának. Az élőlények védekező módszereket fejlesztenek ki azellen, hogy megegyék őket, a vacsorázni készülők pedig olyan fegyvereket fejlesztenek ki, hogy legyőzzék e védekezéseket, ami viszont a kiszemelt vacsorákat készteti jobb védekezés kifejlesztésére, és így tovább az evolúciós fegyverkezési verseny útján. Ezek a fegyverek és védekezések genetikai alapúak, és az egyén élettartama folyamán viszonylag állandóak; ezért csak lassan változnak. A táplálkozó és tápláléka közötti egyensúly csak evolúciós nagyságrendű léptékben fejlődik.195 Tooby és DeVore szerint az emberek „kognitív terepre léptek”. Idézzük fel az intelligencia meghatározását a 2. fejezetből: a dolgok működésére vonatkozó ismeretek felhasználása avégett, hogy célunkat akadályok ellenében is elérhessük. Megtanulva, hogy mely manipulációk milyen célokhoz vezetnek, az emberek a rajtaütés művészetét sajátították el. Új, célirányult cselekvéssorokat használnak más élőlények Maginot-vonalainak bevételére, amelyek csak evolúciós léptékű reakcióidővel képesek ezekre válaszolni. A manipulációk azért lehetnek újak, mert az emberi tudás nemcsak olyan konkrét instrukciók alakjában fogalmazódik meg, hogy „hogyan fogjunk nyulat”. Az emberek a világot a tárgyakra, az erőhatásokra, az útvonalakra, a helyekre, a módokra, az állapotokra, az anyagokra, a rejtett biokémiai esszenciára és – állatok és emberek esetén – vágyakra és vélekedésekre vonatkozó intuitív elméletek fogalmaiban elemzik. (Ezek az intuitív elméletek képezik az 5. fejezet témáját.) Az emberek új ismereteket és új terveket ezen elméletek kölcsönhatásainak mentális kombinációjával alkotnak a fejükben. Sok elméletalkotó morfondírozott azon, hogy vajon mit kezdenek az írástudatlan vadászó-gyűjtögető emberek absztrakt intelligenciára való képességükkel. Nekik több alapjuk lenne ugyanezt a kérdést a tunyasághoz szokott modern emberekhez intézni. A vadászó-gyűjtögető emberek (köztük őseink) számára az élet egy soha véget nem érő vadkempingezés, csakhogy űrtakaró, svájci bicska és félkész ételek nélkül. Az embercsoportok kifinomult technológiákat és népi tudományokat fejlesztettek ki, hogy életben tartsák magukat. Minden valaha létezett kultúrának vannak szavai térre, időre, mozgásra, sebességre, mentális állapotokra, eszközökre, flórára, faunára és időjárásra, valamint vannak logikai kötőszavaik (nem, és, ugyanaz, ellentétes, rész-egész, általános-különleges). 196 E szavakat grammatikus mondatokká formálják, és a bennük rejlő kijelentéseket arra használják, hogy olyan láthatatlan dolgokról vonjanak le következtetéseket, mint betegségek, meteorológiai erők és jelen nem lévő állatok. A mentális térképek fontos helyek ezreit reprezentálják, és a mentális naptárak az időjárás, az állatok vándorlása és a növényi élet ciklusait mutatják. Louis Liebenberg antropológus egy tipikus élményét idézi a 19544.

Evolúciós fegyverkezési verseny: Dawkins, 1982,1986; Ridley, 1993. Kognitív terep: Tooby-DeVore, 1987. 19645. A tudományos és logikai fogalmak egyetemessége: Brown, 1991.

Kalahári sivatagi !xö nép körében: Egy magányos gnú előző esti csapását követtük, amikor a !xö nyomkövetők felhívták a figyelmemet egy letaposott területre, ami jelezte, hogy az állat azon a ponton aludt. Ezután elmagyarázták, hogy az alvóhelyet elhagyó csapás aznap kora reggelről származik, tehát még viszonylag friss. A csapás ezután egyenes vonal mentén haladt, jelezve, hogy az állat egy bizonyos hely felé igyekezett. Nem sokkal később az egyik nyomkövető vizsgálni kezdett néhány lábnyomcsoportot egy bizonyos területen. Rámutatott, hogy ezek a lábnyomok mind egyazon állathoz tartoznak, de előző napról származnak. Megmagyarázta, hogy az a bizonyos terület ennek a gnúnak a táplálkozóterülete. Mivel eddigre már körülbelül dél volt, várható volt, hogy a gnú valahol a közelben pihen az árnyékban.197 Minden vadászó-gyűjtögető nép készít vágóeszközöket, zúzóeszközöket, tartályokat, kötelet, hálót, kosarat, emelőt, valamint dárdát és más fegyvereket. Használnak tüzet, menedékhelyeket és gyógyszereket. Mérnöki munkájuk sokszor zseniális: alkalmaznak mérgeket, kifüstölést, ragadóscsapdát, eresztőhálót, csalit, hurkot, karámot, varsát, álcázott gödröt és szakadékszegélyt, fúvócsövet, íjat és nyilat és pókhálóból készült, ragadós horgászzsinórt.198 A jutalom az, hogy sok más élőlény védekezését képesek megtörni: az odvakban élő állatokét, a növények föld alatti tárolószerveit, a magokét, a csontvelőét, a vastag bőrű állatokét és növényekét, a madarakét, a halakét, a kagylókét, a teknősökét, a mérgező növényekét (hámozással, főzéssel, áztatással, forrázással, erjesztéssel, kilúgozással és a konyhaművészet egyéb trükkjeivel detoxikálva), a gyors állatokét (lesből támadva) és a nagy állatokét (amelyeket együttműködő csoportok képesek űzni, kimeríteni, bekeríteni és leteríteni fegyvereikkel). Ogden Nash írja: A fedezékben a vadász Száz kamuflázs közt csúsz és mász, Még hápogást is imitál, Hogy hasson a csalimadár. Így pörgeti felnőtt agyát, Hogy rászedhessen – egy kacsát.

És rá is szedi. Az embereknek megvan az az igazságtalan előnyük, hogy olyan élőlényeket képesek életük folyamán megtámadni, amelyek csak következő életükben képesek védekezéssel előrukkolni. Sok faj még evolúciós léptékben se képes elég gyorsan védelmet kifejleszteni az emberrel szemben. Ez az, ami miatt a fajok hullanak, mint a legyek, amint az ember belép az ökoszisztémába. És nemcsak arról van szó, hogy manapság a csigasügért és a hóbaglyot fenyegetik a gátak és a favágók. Annak oka, hogy mi már nem láthatunk élő masztodont, kardfogú tigrist, óriás gyapjas orrszarvút és a többi jégkorszaki állatot, az, hogy az emberek szépen kiirtották őket évezredekkel ezelőtt.199 19746.

Nyomelemzés: Liebenberg, 1990, 80. o., idézi Boyd-Silk, 1996. Magas technológiájú vadászat-gyűjtögetés: Brown, 1991; Kingdon, 1993. 19948. Tömeges méretű kihalás: Martin-Klein, 1984; Diamond, 1992. 19847.

A kognitív terephez hozzátartozik fajunk sok zoológiailag szokatlan jellemzője. A szerszámkészítés és szerszámhasználat a tárgyak közötti okok és hatások ismeretének alkalmazása célok elérése érdekében. A nyelv a tudás kicserélésének eszköze. A nyelv megsokszorozza a tudás hasznát, amely nemcsak alkalmazható, de el is cserélhető más erőforrásokért, és csökkenti a tudás költségét, minthogy mások nehezen megszerzett bölcsessége, zseniális ötletei vagy próba-szerencse útján keletkezett ismeretei elsajátíthatók anélkül, hogy kockázatos kutatásba és kísérletezésbe kellene fognunk. Az információ elhanyagolható költséggel megosztható: ha a halamat neked adom, akkor nekem nem marad halam, de ha megmondom, hogyan lehet halat fogni, attól az információt még mindig birtokolom. Az információkihasználó életmód tehát jól illeszkedik a csoportban való élethez és a szakértelem összegyűjtéséhez – azaz a kultúrához. A kultúrák egymástól azért különböznek, mert különböző helyeken és időkben szerzett szakértelmet egyesítenek. A meghosszabbodott gyermekkor a tudáshoz és a készségek elsajátításához vezető tanoncidő. Mindez a nőstényekhez való hozzáférés feletti versengéstől az idő és erőforrások utódokba fektetése felé tolja a mérleg nyelvét a hímek számára (lásd 7. fejezet). Ez viszont a rokonsági kapcsolatokat teszi mindkét nem és minden életkor számára fontossá. Az emberek elég hosszú ideig élnek ahhoz, hogy visszafizethessék a hosszú tanoncidő költségeit. Új élőhelyek hódíthatók meg, mert még ha az ott talált helyi körülmények különböznek is, a fizika és biológia már emberi ismeretkörön belül lévő törvényeinek engedelmeskedni fognak, és ezért kizsákmányolhatók és leigázhatók.200

Miért mi? Miért éppen egy miocén emberszabású volt az első, aki kognitív terepre lépett? Miért nem egy agár, egy harcsa vagy egy laposféreg? Minthogy mindez csak egyszer történt meg, a választ senki sem tudja. De azt gyanítom, négy olyan jellemzőjük volt őseinknek, amelyek számukra különösen könnyűvé és érdemessé tették az oksági gondolkodás különb hatalmát kifejleszteni. Az első az, hogy a főemlősök vizuális állatok. A majmokban, például a rhesusokban a fél agy a látásnak van szentelve. A sztereoszkopikus látás, azaz a két szem helyzetéből adódó különbség felhasználása a távolság érzékelésében a főemlősök leszármazási sorának korai pontján fejlődött ki, és lehetővé tette, hogy az ősi éjszakai főemlősök mozogni tudjanak a csalóka faágak között, és hogy a rovarokat kézzel megragadhassák. A színlátás ahhoz társult, amikor a majmok és emberszabásúak ősei nappali műszakra váltottak, és rákaptak azoknak a gyümölcsöknek az ízére, amelyek érésüket rikító színárnyalatokkal hirdetik.201 Miért volna a látás ilyen fontos? A távolságészlelés egy háromdimenziós teret határoz meg, amelyet mozgó, szilárd tárgyak töltenek ki. A színek segítik a tárgyak észrevételét, és egy olyan érzékletet szolgáltatnak, amely a tárgy anyagának felel 20049.

Zoológiai egyediség és a kognitív terep: Tooby-DeVore, 1987; Kingdon, 1993. látása: Deacon, 1992a; Van Essen-DeYoe, 1995; Preuss, 1995.

20150. A főemlősök

meg, és ami megkülönböztethető a tárgy formájának észlelésétől. Ezek együtt a főemlősök agyát afelé terelték, hogy a vizuális információ feldolgozása két ágra szakadt: a „mi” rendszerre, a tárgyak, valamint alakjuk és összetételük számára, és a „hol” rendszerre, helyük és mozgásuk számára. Nem lehet véletlen, hogy az emberi elme úgy fogja fel a világot – még a legelvontabb, megfoghatatlan fogalmakat is –, mint egy mozgatható dolgokkal és anyaggal kitöltött teret (lásd a 4. és 5, fejezetben). Azt mondjuk, hogy János betegségből/betegségbe esett, még akkor is, ha el se mozdult onnan, ahol volt; az egész időt ágyában fekve töltötte. Zsuzsától kaphat sok tanácsot, még akkor is, ha csak telefonon beszélnek egymással, és semmi nem cserél gazdát. Még a tudósok is két- vagy háromdimenziós grafikonokat rajzolnak, amikor absztrakt matematikai viszonyokat próbálnak megragadni. Absztrakt gondolkodásra való képességünk magáévá tette a jól fejlett látórendszer által hozzáférhetővé tett koordináta-rendszert és tárgylistát.202 Nehezebb lenne megérteni, hogyan fejlődhetett volna egy átlagos emlős ugyanebbe az irányba. A legtöbb emlős a talaj rabja, ahol a más állatok által hagyott gazdag vegyi jeleket és nyomokat szaglássza. Aki már sétáltatott fürge spánielt, és megfigyelte, ahogy az a járda láthatatlan fantazmagóriáit vizsgálgatja, az tudja, hogy a kutya egy olyan szagvilágban él, amelyet mi nem érthetünk. A különbség leegyszerűsítve a következőképpen fogalmazható meg. Az átlagos emlős nem mozgó tárgyakkal benépesített háromdimenziós világban él, hanem egy kétdimenziós síkon, amit egy nulla dimenziós lyukon keresztül szemlél. Edwin Abbott írt egy Flatland című matematikai regényt egy sík lakóiról, amelyben bemutatta, hogy a kétdimenziós világ nemcsak abban különbözik a miénktől, hogy hiányzik a szokásos dimenziók egyharmada. Sok mértani elrendezés egyszerűen nem lehetséges. A szemből ábrázolt emberi alak nem tudna ételt venni a szájába, a profilban lévőt viszont két részre vágná emésztőcsatornája. Nem készíthetők olyan egyszerű eszközök, mint csövek, csomók, tengelyes kerekek. Ha az emlősök egy kognitív síkon gondolkoznak, nem alkothatnak mentális modelleket háromdimenziós téri és mechanikai viszonyban álló, mozgatható tárgyakról, olyanokat, amelyek a mi mentális világunkban alapvetőek. 203 A második lehetséges előfeltétel, amely az emberek, csimpánzok és gorillák közös ősénél megtalálható, a csoportban való élet. A legtöbb emberszabású és majom társas lény, noha a legtöbb emlős nem az. Az együttélésnek előnyei vannak. Egy állatcsoport nem sokkal könnyebben vehető észre, mint egy magányos állat, és ha észre is veszik őket, egy egyén kiszemelésének a valószínűsége kisebb. (Az autósok kevésbé érzik veszélyben magukat, ha sok más vezetővel együtt, csoportban lépik túl a sebességkorlátot, mivel nagyobb a valószínűsége, hogy a rendőrök valaki mást szúrnak ki.) Csoportban több szem, fül és orr figyelhet a ragadozókra, és a támadó néha puszta túlerővel is legyőzhető. A másik előny a gyűjtögetés és a vadászat hatékonyságában rejlik. A haszon a nagyvadra vadászó, csoportban együttműködő ragadozó állatok (farkasok, oroszlánok) esetén nyilvánvaló, de segíthet olyan más, rövid élettartamú élelemforrások megosztásában és megőrzésében is, amely túl bőséges lenne annak az egyénnek, aki rátalált (érett gyümölccsel teli fa). A 20251.

Az elvont fogalmak és a látás: Jackendoff, 1983, 1987, 1990; Lakoff, 1987; Talmy, 1988; Pinker, 1989. 20352. Flatland: Gardner, 1991.

gyümölcsökön élő és a talajon sok időt töltő (tehát a ragadozók által veszélyeztetett) főemlősök igyekeznek csoportokban lófrálni. A társas élet két módon is elősegíthette az emberi intelligencia megjelenését. Ha már megvan a csoport, akkor a jobb információ birtoklásának értéke megsokszorozódik, mert az információ az egyetlen olyan portéka, amely továbbadható és meg is tartható egy időben. Ezért ha az okosabb állat csoportban él, akkor kettős előnyt élvez: a tudás hasznát és mindazt, amit a tudásért cserébe kaphat. A másik ok, ami miatt a csoport az intelligencia olvasztótégelye lehet, az, hogy a csoportos élet maga is új kognitív kihívásokat állít. A zajos tömegnek hátrányai is vannak. A szomszédok versengenek élelemért, vízért, szexuális partnerért és fészekhelyért. És ott van a kizsákmányolás veszélye is. A pokol a többi ember, mondta Jean-Paul Sartre, és ha a páviánok filozófusok volnának, minden bizonnyal azt mondanák, hogy a pokol a többi pávián. A társas állatok a lopás, a kannibalizmus, a felszarvazás, a csecsemőgyilkosság, a zsarolás és más árulások veszélyének teszik ki magukat.204 Minden társas lénynek a csoportos élet előnyeinek kihasználása és a költségeitől való szenvedés között kell egyensúlyoznia. Mindez arrafelé hajtja őket, hogy egyre ravaszabbá válva próbálják meg az egyenleget pozitívban tartani. A nagyobb agyú és okosabban viselkedő fajok az állatvilág sok osztályában társas lények: a méhek, a papagájok, a delfinek, az elefántok, a farkasok, a fókák, és persze a majmok, a gorillák és a csimpánzok. (Az orangután, ami minden okossága ellenére szinte teljesen magányosan él, rejtélyes kivételnek számít.) A társas állatok a zsákmányszerzés, a védekezés, a gyűjtögetés és a csoportos szexuális hozzáférés koordinálása érdekében jeleket küldenek és jeleket fogadnak. Szívességet tesznek egymásnak, visszafizetnek és visszakövetelnek adósságokat, megbüntetik a csalót, és koalíciókat alkotnak. A főemlősök agyafúrtsága közismert. A majmok sompolygó, pimasz hazudozók.205 Elbújnak flörtölni a versenytárs szeme elől, farkast kiáltanak, hogy a figyelmet magukra vonják vagy valamiről eltereljék, és még arcukat is pókerarccá képesek változtatni. A csimpánzok figyelik egymás céljait, és néha pedagógiai célból vagy átverésre használják azokat. Egy csimpánznak egy élelemmel teli dobozt mutattak, meg egy továbbit, amelyben kígyó volt. A csimpánz társait a kígyós dobozhoz vezette, majd miután azok sikoltozva menekültek, békében belakmározott. A selyemmajmok kotnyeles vénasszonyok, akik számon tartják, ki mikor jön s megy, és hogy ki kinek a barátja s ellensége. 206 A nem társas világgal kapcsolatban azonban olyan sötétek, hogy nem veszik észre a piton nyomát vagy a fán vészjóslóan heverő tetemet, ami a leopárd egyedi kézjegye. Sok elméletalkotó szerint az emberi agy a főemlős őseink machiavelliánus intelligenciája által beindított kognitív fegyverkezési verseny eredménye. Nem sok ész szükséges egy növény vagy egy kődarab feletti uralomhoz, mondják, de a másik pofa nagyjából ugyanolyan ravasz, mint te magad, és azt az intelligenciát a te 20453.

Zajos tömeg: Jones-Martin-Pilbeam, 1992, 4. rész; Boyd-Silk, 1996. Hazudozó főemlősök: Hauser, 1992; Lee, 1992; Boyd-Silk, 1996; Byrne-Whiten, 1988; Premack-Woodruff, 1978. 20655. Kotnyeles selyemmajmok: Cheney-Seyfarth, 1990. 20554.

érdekeid ellenében használhatja. Ezért jobban teszed, ha kigondolod, vajon mit gondolhat arról, hogy mit gondolsz, mire gondolhat ő. Ami az ész mennyiségét illeti, abban mindig lépést kell tartani a szomszédokkal.207 Az én megérzésem szerint viszont a kognitív fegyverkezési verseny önmagában nem volt elegendő az emberi intelligencia létrehozásához. Bármely társas faj véget nem érő észversenybe kezdhetne, de a miénken kívül egy se tette, minden bizonnyal azért, mert az életmód megváltozása nélkül az intelligencia költsége (az agyméret, az elhúzódó gyerekkor és a többi) letompítaná a pozitív visszacsatolást. Az embereknek nemcsak társas, hanem mechanikai és biológiai intelligenciája is kivételes. Egy információn élő faj számára minden egyes képesség megsokszorozza a többiek értékét. (Érdekes, hogy az agy megnövekedése nem az evolúció őrülete, ami elszabadult pozitív visszacsatolási hurkot követelne. Ötmillió év alatt az agy megháromszorozódott, de evolúciós időrendben ez komótosnak számít. A hominid evolúció folyamán volt arra ideje az agynak, hogy többször is újra és újra emberi méretűvé szökjön, visszazsugorodjon, majd újra megnövekedjék.208) A jó látás és a nagy csoportok mellett az intelligencia harmadik kormányosa a kéz lehetett. A főemlősök fákon fejlődtek ki, és kezeik vannak az ágak megragadására. A majmok mind a négy végtagjukat használják a fák tetején rohangáláshoz, de az emberszabásúak függeszkednek az ágakon, elsősorban a karjukkal. Jól fejlett kezeiket tárgyak manipulálására kezdték használni. A gorillák aprólékosan szétbontogatják a kemény és tüskés növényeket, hogy az ehető részt kiszedegethessék, a csimpánzok pedig egyszerű eszközöket, például gyökereket használnak termeszhangyák kihalászására, köveket magvak feltörésére és összezúzott leveleket szivacsként a víz felitatására. Ahogy Samuel Johnson megjegyezte a hátsó lábukon járó kutyákkal kapcsolatban, noha nem jól csinálják, csoda, hogy egyáltalán csinálják. A kéz olyan mértékben megnöveli a világ befolyásolásának lehetőségét, amiért már érdemes intelligenciával is rendelkezni. A precíziós kéz és a precíziós intelligencia együtt fejlődött az ember evolúciója során, és a kövületek azt mutatják, hogy a kéz volt az úttörő. A finoman kidolgozott kéz használhatatlan, ha azon kell állandóan járni, és magától nem is fejlődhetett volna ki. Testünk minden csontja új alakot öltött, hogy felegyenesedett tartásunkat szolgálja, amely aztán felszabadítja kezünket tárgyak hordása és manipulálása számára. Ismét emberszabású őseinknek kell köszönetet mondanunk. A fákon való csüngés másféle testfelépítést kíván, mint a legtöbb emlős vízszintes négykerék-meghajtású elrendezése. Az emberszabásúak teste már félig felegyenesedett, karjaik különböznek lábaiktól, és a csimpánzok (sőt egyes majmok is) felegyenesedve tesznek meg rövidebb távokat, ha élelmet vagy tárgyakat cipelnek. A teljesen felegyenesedett tartás több szelekciós nyomás következtében alakulhatott ki. A két lábon való járás a fán csüngő test célravezető átalakítása arra, hogy az az újonnan birtokba vett szavanna lapos talaján hosszú távokat tudjon megtenni. A felegyenesedett tartás azt is lehetővé teszi, hogy a fű fölött kémleljük a környezetet, mint a mormota. Az előemberek napközben is úton voltak; ez a zoológiai szempontból 20756.

Kognitív fegyverkezési verseny: Trivers, 1971; Humphrey, 1976; Alexander, 1987b, 1990; Rose, 1980; Miller, 1993. Problémák: Ridley, 1993. 20857. Az agy komótos növekedése: Williams, 1992.

szokatlan munkabeosztás eredményezett néhány olyan emberi adaptációt, mint a szőrtelenség és a heves izzadás, amelyek a hűvösen tartást szolgálják. A felegyenesedett tartás egy további lehet ezek között; pont az ellenkezője annak, mint amikor lefekszünk napozni. De a döntő mozgatórugó a tárgyak hordozása és manipulálása kellett legyen. A kéz felszabadulása lehetővé teszi, hogy különböző helyekről származó anyagokból készítsünk eszközöket, hogy azokat oda vigyük, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, és hogy az élelmet és a gyerekeket biztonságos vagy termékeny területre cipeljük.209 Az intelligencia utolsó kalauza a vadászat. Darwin számára a vadászat, az eszközhasználat és a két lábon járás volt az ember evolúcióját ösztönző szentháromság. Az 1960-as években a „vadászó férfi” volt mind a komoly, mind a népszerű magyarázatok fő archetípusa. Csakhogy a macsószemlélet, amely jól beleillett John Glenn és James Bond évtizedébe, elvesztette vonzerejét a hetvenes évek feminista hatású mozgalmaiban. A „vadászó férfi” képével a fő probléma az volt, hogy az intelligencia kialakulását a nagyvadak elejtéséhez szükséges csapatmunkának és előre tervezésnek tulajdonította, amelyet viszont a férfiak végeztek. A természetes kiválasztódás azonban mindkét nem életét számításba veszi. A nők nem a konyhában várták, hogy megfőzhessék az apu által hazahozott masztodont, és nem is mondtak le a fejlődő férfiak által élvezett intelligencianövekményről. A mai vadászó-gyűjtögető népek ökológiája arra utal, hogy a „gyűjtögető nő” a kalória jelentős hányadát biztosítja jól feldolgozott növényi élelmek formájában, és ez mechanikai és biológiai éleselméjűséget követel. És persze a csoportban élő fajok számára a társas intelligencia legalább ugyanolyan fontos fegyver, mint a dárda vagy a furkósbot.210 Mindazonáltal Tooby és DeVore szerint a vadászat ennek ellenére főszerepet játszott az emberi evolúcióban. A kulcskérdés nem az, hogy mit tehet az elme a vadászat érdekében, hanem az, hogy mit tehet a vadászat az elme érdekében. A vadászat koncentrált tápanyagokat szolgáltat szórványos adagokban. Szója nem mindig volt, az állati hús felépítésének legjobb természetes anyaga viszont az állati hús. Noha a növényi élelem kalóriát és tápanyagokat nyújt, a hús tökéletes fehérje, amelyben mind a húsz aminosav jelen van, és energiában gazdag zsírt, valamint nélkülözhetetlen zsírsavakat is szolgáltat. Az emlősök között a húsevők testmérethez viszonyított agya nagyobb, mint a növényevőké, részben azért, mert a nyulak legyőzése több készséget igényel, mint a füveké, részben pedig azért, mert a hús jobban képes táplálni a falánk agyat. A hús még a legkonzervatívabb becslések szerint is nagyobb részét teszi ki a vadászó-gyűjtögető emberek étrendjének, mint bármely más főemlősének. Ez lehetett az egyik oka, hogy megengedhettük magunknak az ilyen költséges agyat. A csimpánzok együtt vadásznak kis állatokra, például majmokra és vadmalacokra, tehát közös ősünk is valószínűleg vadászott. A szavannára költözés még vonzóbbá tehette a vadászatot. Az „Óvd az esőerdőt” feliratú plakátokon hemzsegő vadállatok által sugallt kép ellenére a valódi erdőkben alig élnek nagy állatok. Csak nagyon kevés napenergia jut el a talajra, és ha az erdő által fenntartott biomassza a fákba zárva rejtőzik, a nagyvadak nem férnek hozzá. A fű azonban olyan, mint a mesebeli 20958.

Kéz és testtartás: Jones-Martin-Pilbeam, 1992, 2. rész; Boyd-Silk, 1996; Kingdon, 1993. A kéz fontossága: Tooby-DeVore, 1987. 21059. A „vadászó férfi” rehabilitációja: Tooby-DeVore, 1987; Boyd-Silk, 1996.

újratöltődő kehely, azaz visszanő, amint lelegelték. A füves vidékek növényevők nagy csordáit képesek eltartani, akik viszont a húsevőket táplálják. A mészárosságra utaló bizonyítékok a mintegy kétmillió évvel ezelőtti, a Homo habilis idejéből származó kövületekben jelennek meg. A vadászat még ennél is régebbi kell legyen, hiszen tudjuk, hogy a csimpánzok is vadásznak, de az nem hagy nyomot a fosszíliákban. És ahogy őseink fokozták a vadászatot, úgy tágult ki a világ. Télen, magas vidékeken vagy a sarkvidékekhez közel ritka a növényi élelem, a vadászok azonban fenn képesek maradni. Az eszkimók között nincs vegetáriánus. Őseinket néha jámbor dögevőknek, nem pedig bátor vadászoknak jellemzik, ami jól beleillik a mai macsópukkasztó korszellembe. Bár az előemberek esetenként ehettek döghúst, valószínűleg nem élhettek volna meg azon, de ha mégis, akkor sem voltak nyúlszívűek. A keselyűk azért tudnak dögevésből megélni, mert nagy területet képesek pásztázni tetemek után kutatva, és mert gyorsan képesek elinalni, ha hatalmasabb versenytárs lép színre. A dögevés egyébként sem a félénk természetűeknek való. A tetemet féltékenyen őrzi elejtője vagy egy másik állat, amely erőszakosan ellopta azt. És a tetem a mikroorganizmusok számára is vonzó, amelyek gyorsan megmérgezik a húst, hogy a többi dögevőnek jelentkező állatot távol tartsák. Amikor tehát a mai főemlősök és vadászó-gyűjtögető emberek dögöt találnak, általában nem nyúlnak hozzá. A hetvenes évek elején sok head shopban (drogkellékeket árusító boltban) lehetett látni azt a plakátot, amin egy keselyű azt mondja a másiknak: „Türelem, komám! Valamit meg fogok ölni.” A plakátnak igaza van, kivéve a keselyűt: a dögevő emlősök, például a hiénák, vadászni is szoktak. A hús fizetőeszközként is szolgál társas életünkben. Képzeljük el, amint egy tehén szomszédja jóindulatát úgy próbálja elnyerni, hogy egy halom füvet vet a lábai elé. A másik tehén feltehetően azt gondolná: „Kösz, de tudok magam is szerezni füvet.” Az elejtett zsákmány, amely tápérték szempontjából főnyeremény, már egészen más eset. Miss Piggy egyszer azt tanácsolta: „Sohase egyél olyasmit, ami nagyobb, mint te magad.” A vadász számára, akinek birtokában van egy döglött állat, ami olyan nagy, hogy megenni nem bírja, viszont hamarosan megrohadna, egyedi alkalom kínálkozik. A vadászat sokszor a szerencse dolga. Hűtőgép híján a húst más vadászok testében jó tárolni ínségesebb időkre, akik visszaadhatják a szívességet, ha a szerencse úgy fordul. Ez megkönnyíti a hímek koalícióalkotását és a vadászó-gyűjtögető társadalmakat átható széles körű kölcsönösséget. És más piaca is van a vadász többletének. Ha a hím koncentrált táplálékot tud utódainak kínálni, az megváltoztatja a gyerekekbe fektetés és a nőstényekért a többi hímmel való versengés viszonylagos kifizetődését. A vörösbegy, amely kukacot visz fiókáinak, arra figyelmeztet, hogy a legtöbb olyan állat, amely élelmet hord kicsinyeinek, állati zsákmányt visz nekik, mert ez az egyetlen olyan táplálék, amely visszafizeti megszerzésének és szállításának árát. A hús a szexuális viszonyokban is szerepet játszik. A vadászat minden vadászógyűjtögető társadalomban, így feltehetően őseinkében is, túlnyomóan a férfiak tevékenysége. A nők nyakán ott vannak a gyerekek, ami a vadászatot bajossá teszi, és a férfiak nagyobbak, meg jobban is értenek az öléshez, egymás gyilkolásának evolúciós története következtében. Ezért a férfiak további húst képesek gyermekeikbe invesztálni,

ha azok terhes vagy szoptatós anyjának húst adnak. El is cserélhetik a húst a nőkkel növényi élelemre vagy szexre. A hús szemérmetlen érzékiségre cserélését megfigyelték páviánoknál és csimpánzoknál, és mindennapos a vadászó-gyűjtögető népek között.211 Noha a modern társadalmakban az emberek ennél sokkal diszkrétebbek, az erőforrások szexuális megközelíthetőségre cserélése ma is fontos részét képezi a férfiak és nők közötti kapcsolatoknak a világ minden táján. (A 7. fejezet fogja megvizsgálni ezek dinamikáját és azt, hogy miképp erednek ezek a szaporodás anatómiai különbségeiből – noha az anatómia a modern életben persze nem jelent végzetet is.) Mindenesetre az asszociáció nem veszett el nyomtalanul. Az Illem kisasszony kalauza a gyötrelmesen kifogástalan viselkedéshez a következőkről tájékoztat: Egy randevúnak három lehetséges alkotórésze van, amelyek közül legalább kettőt nyújtania kell: szórakoztatás, élelem és gyengédség. Szokás a randevúk sorozatát jelentős mennyiségű szórakoztatással, mérsékelt mennyiségű élelemmel és a gyengédségnek csak puszta sejtetésével kezdeni. Ahogy a gyengédség mennyisége nő, a szórakoztatás aránya fokozatosan csökkenthető. Amikor a gyengédség már maga a szórakozás, már nem randevúzásnak nevezzük. Az élelem semmilyen körülmények között sem elhagyható. *

Senki sem tudja persze, hogy ez a négy tényező alkotta-e az emberi intelligencia kiemelkedésének a támaszpontját. És azt se tudja senki, hogy vannak-e a biológia világában az intelligenciának további, felderítetlen fokozatai. De ha ezek a jellemzők valóban megmagyarázzák, hogy az ötvenmillió fajból miért őseink voltak az egyetlenek, amelyek ezt az utat követték, annak kijózanító következményei lennének a földön kívüli intelligencia keresésére. Az, hogy egy bolygó életet hordoz, talán még nem elegendő kilövőállásnak. A bolygó történetében kell legyen egy éjszakai ragadozó (hogy sztereolátást szerezzen], amelynek utódai nappali életmódra térnek át (a színlátáshoz), ahol gyümölcsökön élnek, és ragadozóktól vannak fenyegetve (a csoportos élethez), amely viszont a helyváltoztatást ágakon függeszkedéssé módosítja (a kézhez és a felegyenesedett tartás előkészítéséhez), mielőtt az éghajlati változás az erdőből a szavannára küldi őket (a felegyenesedett tartáshoz és a vadászathoz). Mennyi a valószínűsége annak, hogy egy adott bolygón, még ha élet van is rajta, ez a történet lejátszódjon? A modern kőkorszaki család A kövületek száraz csontjai a kognitív terep lassú meghódításáról szólnak. A közvetlen elődeinknek gondolt fajokra vonatkozó jelenlegi ismereteinket a 192-193. oldalon található táblázat foglalja össze.212 Évmilliókkal azelőtt, hogy agyunk kitágult, az emberek és a csimpánzok közös őseinek valamely leszármazottai már két lábon jártak. Ez a felfedezés az 1920-as 21160.

Hús szexért: Tooby-DeVore, 1987; Ridley, 1993; Symons, 1979; Harris, 1985; Shostak, 1981. 21261. Ősök: Jones-Martin-Pilbeam, 1992; Boyd-Silk, 1996; Kingdon, 1993; Klein, 1989; Leakey et al., 1995; Fischman, 1994; Swisher et al., 1996.

években sokkolta a humánsovinisztákat, akik úgy képzelték, hogy nagyszerű agyunk vezetett a létrán felfelé, talán úgy, hogy őseink minden létrafokon eldöntötték, milyen célra használják újonnan felfedezett készségeiket. Csakhogy a természetes kiválasztódás nem működhetett ilyen módon. Miért fújná fel az agyat, ha annak semmi haszna? A paleoantropológia története a felegyenesedett testtartás egyre korábbi születésének felfedezéseiből áll. A legújabb felfedezések ezt mintegy 4-4,5 millió évvel ezelőttre teszik. A kéz felszabadulásával a későbbi fajok lépésről lépésre kapaszkodtak felfelé az emberekre jellemző vonások, a kézügyesség, az eszközök kifinomultsága, a vadászattól való függés és az élőhelyek sokfélesége mentén. A fogak és az állkapocs kisebbek lettek, az arc kevésbé pofaszerűvé vált. Az állkapcsot záró izmokat rögzítő szemöldökcsont összement, majd eltűnt. Kecses arcunk azért különbözik az állatokétól, mert a szerszámok és a technológia részben átvette a fogak szerepét. Az állatokat pengével vágjuk le és nyúzzuk meg, a növényeket és a húsokat pedig tűz segítségével puhítjuk. Mindez megszabadítja az állkapcsot és koponyát a mechanikai terheléstől, és lehetővé teszi, hogy a már egyébként is nehéz fejünkről lefaragjunk némi csontot. A nemek közötti méretbeli különbség csökken, ami arra utal, hogy a hímek kevesebb erőforrást használtak egymás agyabugyálására, és talán többet szenteltek gyerekeiknek és azok anyjainak. Az agy lassú növekedése, amelyet a kéz és a láb fejlődése hajt, és amely eszközökben, lemészárolt csontokban és kiterjedt élőhelyben nyilvánul meg, jó bizonyítékot szolgáltat arra (ha egyáltalán kell ehhez bizonyíték), hogy az intelligencia a természetes kiválasztódás terméke a kognitív terep kihasználása érdekében. A történet nem a hominid potenciál megállíthatatlan kibontakozását meséli el. Minden korszakban voltak olyan, a táblázatban nem szereplő fajok, amelyek otthagyták e fejlődési vonalat, hogy egy kicsit különböző terepet foglaljanak el: a magokat evő és gyökereket rágó Australopithecus-félék, talán egy vagy két habilis-altípus, valószínűleg az erectus és az ősi sapiens ázsiai ágai, valamint a jégkorszakhoz alkalmazkodott Neander-völgyiek. Mindezeket a fajokat kiszoríthatták, amikor a szomszédos, sapiens-jellegű populációk eléggé elfoglalták a kognitív terepet ahhoz, hogy e fajok sajátos készségeit lemásolják, és még újakat is hozzátegyenek. A történet nem egy makromutáció vagy valamiféle véletlen sodródás ajándéka volt – hogyan is lehetett volna egy ilyen szerencsét fenntartani egyetlen leszármazási sorban több millió éven és több mint százezer nemzedéken keresztül, a nagyobb agyú fajokat követő fajokban is? Azonkívül a nagyobb agy nem puszta díszítmény volt, hanem lehetővé tette tulajdonosainak, hogy kifinomultabb eszközöket készítsenek, és hogy a bolygó nagyobb részén elterjedjenek. 213

21362. A kövületek

és a kognitív terep: Tooby-DeVore, 1987.

*

A paleoantropológia elfogadott időrendje szerint az emberi agy modern formája abban az időszakban alakult ki, amely a Homo habilis kétmillió évvel ezelőtti megjelenésével kezdődött, és az „anatómiailag modern ember” 200-100 ezer évvel ezelőtti színre lépésével végződött. Gyanítom, hogy őseink ennél hosszabb ideje mozognak kognitív terepen. A „kutatás-fejlesztés” folyamatának mindkét végpontját túl kell nyújtsuk a tankönyvi dátumokon, hogy még több időt hagyhassunk fantasztikus mentális alkalmazkodásunk kifejlődésének. A történet egyik vége a négymillió éves Australopithecus afarensis (a Lucynak nevezett karizmatikus kövület faja). Ezeket sokszor úgy jellemzik, mint felegyenesedett csimpánzokat, mert agyméretük a csimpánzagy nagyságrendjébe esik, és mert nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy eszközöket használtak volna. Ebből az következne, hogy a kognitív evolúció nem is kezdődött el, csak mintegy kétmillió évvel később, amikor a nagyobb agyú habilis-félék pattintott vágóeszközeikkel kiérdemelték az „ezermester” nevet. Csakhogy ez nem lehet igaz. Először is, ökológiailag valószínűtlen, hogy egy fán élő faj a nyílt terepre költözzön és felegyenesedett járáshoz alakítsa anatómiáját anélkül, hogy ez ki ne hatna életmódjának és viselkedésének minden további vonatkozására. A ma csimpánzai használnak szerszámokat és hordoznak tárgyakat, és sokkal ösztönzőbb és sikeresebb lenne, ha szabadon cipelhetnék azokat. Másodszor, habár az Australopithecus-félék keze megtartja az ujjak majomszerű görbületét (amit használhattak is időnként, amikor a fákon kellett biztonságot keresniük), kezük láthatóan manipulációhoz alkalmazkodott. A csimpánzok kezéhez képest hüvelykujjuk hosszabb, és jobban szembefordul a többi ujjal, és mutató- meg középső ujjuk olyan szöget zár be, hogy tenyerükből kehelyt alkotva megragadhassanak egy labdát vagy egy ütőkövet. Harmadszor, egyáltalán nem egyértelmű, hogy csimpánzméretű agyuk lett volna, és hogy ne használtak volna eszközöket. Yves Coppens paleoantropológus szerint agyuk harminc-negyven százalékkal nagyobb, mint amit a hasonló méretű csimpánzoktól várnánk, és hátrahagytak módosított kvarcszilánkokat és más eszközöket. Negyedszer, mára már találtak az eszközhasználó habilisekhez (az ezermesterekhez) tartozó csontvázakat is, és azok nem tűnnek nagyon különbözőnek az Australopithecus-csontvázaktól. 214 Még fontosabb talán, hogy az előemberek nem az antropológusok kényelme érdekében szervezték meg életüket. Szerencsések vagyunk, hogy a kő késsé faragható, és aztán évmilliókig az marad, így aztán őseink akaratlanul is hagytak ránk emlékeket. Csakhogy sokkal nehezebb volna kőből kosarat, csecsemőszíjat, bumerángot vagy íjat és nyilat faragni. A mai vadászó-gyűjtögető népek eszköztárában minden egyes maradandó szerszámra sok-sok elbomló szerszám jut, és ez az előemberek evolúciójának minden szakaszában így kellett legyen. A régészeti leletek mindenképpen alábecsülik a szerszámhasználat mértékét. Az emberi agy evolúciójának elfogadott időrendje tehát túl későn fog a történetbe; 21463.

Az Australopithecus keze: L. Aiello, 1994. Az Australopithecus agya és eszközei: Holloway, 1995; Coppens, 1995. Alacsony habilisek: Lewin, 1987.

és azt hiszem, túl korán be is fejezi azt. Azt mondják, hogy a modern ember (vagyis mi) valahol a 200 ezer és 100 ezer évvel ezelőtti időpontok között jelent meg Afrikában. Ennek egyik bizonyítéka az, hogy az egész emberiség mitokondriális DNS-e (mDNS, amit mindenki csak anyjától örököl) visszavezethető egyetlen afrikai nőhöz (a mitokondriális Évához), aki valamikor ebben az időszakban élt. 215 (Az állítás vitatott, de a mellette szóló adatok egyre növekszenek.) A másik bizonyíték az, hogy az anatómiailag modern kövületek először valamivel több mint 100 ezer évvel ezelőtt tűnnek fel Afrikában, és majd mintegy 90 ezer évvel ezelőtt Közel-Keleten. A feltételezés az, hogy az ember biológiai evolúciója akkor teljesen meg is állt. Ez azonban egy lyukat hagy a történetben. Az anatómiailag modern emberek eszköztára és életmódja megegyezett kudarcra ítélt Neander-völgyi szomszédaiéval. A régészeti leletekben a legdrámaibb változás, a felső őskőkorba vezető átmenet – amelyet Nagy Ugrásnak vagy Humán Forradalomnak is szoktak nevezni – még további 50 ezer évet váratott magára. Ezért, mondják, a humán forradalom kulturális változás kellett legyen.216 Nem túlzás forradalomnak nevezni ezt az átmenetet. Az összes korábbi előember a B. C. című képregényből való, de a felső őskőkoriak a kőkorszaki szakik. Több mint 45 ezer évvel ezelőtt valahogy sikerült 60 mérföldnyi nyílt óceánon keresztül Ausztráliába jutniuk, ahol tűzhelyeket, barlangfestményeket, a világ első csiszolt eszközeit és a mai bennszülötteket hagyták ránk. Európa (a crô-magnoniak otthona) és a Közel-Kelet ugyancsak előzmény nélküli művészeteket és technológiákat produkált, amelyek olyan alapanyagokat használtak, mint az agancs, az elefántcsont és a csont, valamint néha több száz mérföldről szállított köveket. A szerszámok között találunk pengét, tűt, árt, sokféle baltát és kaparóeszközt, dárdahegyet, dárdanyelet, íjat és nyilat, horgot, karcolótűt, fuvolát és talán még naptárt is. Kunyhókat építettek, és ezrével mészároltak le nagy állatokat. Mindent díszítettek, amit csak lehetett, a szerszámokat, a barlang falait és testüket, és állatok meg meztelen nők alakját formáló csecsebecséket faragtak, melyeket a régészek eufemisztikusan termékenységi szimbólumoknak neveznek. Olyanok voltak, mint mi. Új életmódok minden bizonnyal biológiai változás nélkül is sarjadhatnak, amint azt a kevésbé régi mezőgazdasági, ipari és informatikai forradalom bizonyítja. Ez különösen igaz olyankor, amikor a népesség eléri az a pontot, ahol a feltalálók ezreinek ötletei összegyűjthetők. Csakhogy az első humán forradalom nem néhány alapvető találmány által elindított változáshullám volt. Maga a zsenialitás volt a találmány, amely innovációk százaiban öltött testet, egymástól több ezer mérfölddel elválasztott helyszíneken. Nehezen hinném el, hogy a 100 ezer évvel ezelőtti emberek ugyanolyan elmével rendelkeztek, mint a későbbi felső őskőkori forradalmárok (azaz ugyanolyannal, mint mi), és csak lézengtek 50 ezer évig anélkül, hogy egyiküknek is eszébe jutott volna, hogy valamilyen szerszámot faragjon csontból, vagy hogy valamelyik úgy érezze, hogy ki kell csinosítson valamit. És nem is kell, hogy elhiggyük – az 50 ezer év kimaradása csak illúzió. Először is, a 100 ezer évvel ezelőtti, úgynevezett anatómiailag modern emberek modernebbek 21564. A mitokondriális 21665.

Éva: Gibbons, 1994, 1995a. Nagy Ugrás: Diamond, 1992; Marschack, 1989; White, 1989; Boyd-Silk, 1996.

lehettek, mint Neander-völgyi kortársaik, de senki sem tévesztené őket össze a mai emberekkel. Volt szemöldökcsontjuk, arcuk enyhén előreugrott, és a mainál erősebb csontvázzal rendelkeztek. Testüknek még fejlődnie kellett, hogy a miénkké váljon, és minden bizonnyal agyuknak is. A mítosz, miszerint teljesen modern emberek voltak, abból a szokásból származik, hogy a fajok címkéit mint a valóságban létező entitásokat kezeljük. Amikor az élőlények evolúciójáról beszélünk, akkor e címkék csak kényelmi célokat szolgálnak. Senki sem akar új fajokat feltalálni minden alkalommal, amikor egy fogat találnak, ezért a köztes alakokat belegyömöszölik a legközelebbi létező kategóriába. Az igazság az, hogy az előemberekből mindig is változatok tucatjai vagy százai létezhettek, szétszóródva olyan alpopulációk között, amelyek csak alkalmanként érintkeztek egymással. Az egyének azon apró töredéke, akiket kövületeik tettek halhatatlanná, nem feltétlenül a mi közvetlen őseink. Az „anatómiailag modern” kövületek közelebb állnak hozzánk, mint bárki máshoz, de vagy nekik kellett még további evolúción átmenniük, vagy távol estek a változás melegágyától.217 Másodszor, a forradalom valószínűleg korábban kezdődött, mint a 40 ezer évvel ezelőttre datált vízválasztó. Ez az a pont, amikor az európai barlangokban kezdenek megjelenni a díszes emberi termékek, de Európa mindig is nagyobb figyelmet kapott, mint amennyit érdemelt, mert sok barlangot és sok régészt tudhat magáénak. Egyedül Franciaországban több mint 300 jól feltárt őskőkori helyszín van, köztük az is, amelynek barlangfestményeit levakarta egy túlságosan is lelkes cserkészcsapat abban a hitben, hogy falfirkák. Az egész afrikai kontinensen csak kéttucatnyi ilyen helyszín van. De az egyik, amelyik Zaire-ben található, finoman megmunkált csonteszközöket, köztük tőröket, lándzsákat és horgos nyilakat tartalmaz, meg mérföldekről odaszállított köszörűköveket és harcsák ezreinek a csontjait, melyek valószínűleg ezeknek az eszközöknek az áldozatai voltak. A gyűjtemény forradalom utáninak tűnik, de korát 75 ezer évre datálják. Az egyik kommentátor szerint olyan ez, mintha Leonardo da Vinci padlásán egy Porschét találnának. De ahogy a régészek kezdik ezt a padlást feltárni és meghatározni az ott talált dolgok korát, egyre több Porschét találnak: remek kőpengéket, díszített szerszámokat és haszontalan, de színes ásványokat, melyeket több száz mérföldről szállítottak oda. 218 Harmadszor, a sokat emlegetett 100-200 ezer évvel ezelőtti mitokondriális Éva nem egy evolúciós esemény egyik résztvevője volt. Néhány fantasztikus félreértéssel ellentétben Éva nem ment keresztül semmiféle mutáción, amely őt és leszármazottait okosabbá, beszédesebbé vagy kevésbé állativá tette volna. Éva nem is az ember evolúciójának végét jelzi, hanem egyszerűen egy matematikai szükségszerűség: ő minden élő ember legutóbbi közös őse az ük-ük-…-üknagyanyák mindvégig anyai ágán felfelé menetelve. Ami a definíciót illeti, Éva akár egy hal is lehetne. 219 Éva persze nem hal, hanem afrikai előember volt. Miért feltételeznénk, hogy Éva egy speciális egyed volt, vagy hogy speciális korszakban élt? Ennek egyik oka az, hogy Éva léte más időpontokat és helyszíneket tesz jelentéktelenné. Ha minden 21766. Az

anatómiailag nem is olyan modern emberek: Boyd-Silk, 1996; Stringer, 1992. Porsche Leonardo padlásán: Shreeve, 1992; Yellen et al., 1995; Gutin, 1995. 21968. Éva logikája: Dawkins, 1995; Dennett, 1995; Ayala, 1995. Fantasztikus félreértések: Pinker, 1992. 21867.

huszadik századi európai és ázsiai ember mDNS-e egy 200 ezer éves afrikai mDNS változata, akkor mindannyian egy akkori afrikai népesség leszármazottai kell legyenek. Éva európai és ázsiai kortársai nem hagytak mDNS-t a mai európaiakra és ázsiaiakra, tehát feltehetően nem voltak az őseink (legalábbis – és ez egy fontos kikötés – nem végig anyai ágon). Ez azonban semmit se mond arról, hogy az evolúció véget ért volna Évával. Feltételezhetjük, hogy az evolúció nagy része lezajlott addigra, mire a modern rasszok ősei szétváltak és abbahagyták a géncserét, hiszen mindannyian hasonszőrűek vagyunk. De ez nem történt meg olyan gyorsan, amint Éva kilehelte a lelkét. A rasszok szétszóródása és az emberi evolúció érdemi részének vége sokkal később kellett bekövetkezzen. Éva nem legutóbbi közös ősünk, hanem legutóbbi közös ősünk, ha mindvégig anyai ágon keressük. Ha mindkét nemű őseinket figyelembe vesszük, a legutóbbi közös ős sokkal később élt. Unokatestvéreinkkel találhatunk közös őst mindössze két nemzedékkel előttünk, közös nagyanyánkat vagy nagyapánkat. De ha egy olyan közös őst keresünk, aki mindvégig anyai ágon található, akkor egy bizonyos fajta unokatestvértől (az anya lánytestvérének gyermekétől) eltekintve, szinte nincs határa annak, hogy milyen messze kelljen visszamennünk, hogy ilyet találjunk. Ha tehát valaki az unokatestvérek rokonsági fokát a legutóbbi közös ős alapján becsüli meg, arra a következtetésre jut, hogy közeli rokonok. De ha a legutóbbi közös őst csak mindvégig anyai ágon keresheti, akkor úgy is becsülheti, hogy egyáltalán nem rokonok! Ezért az emberiség legutóbbi közös anyai ágú ősének, mitokondriális Évának a születésnapja túlbecsüli, hogy milyen rég volt az, amikor az emberiség még keveredett. 220 Egyes genetikusok úgy gondolják, őseink egy népességszűkületen mentek keresztül valamikor jóval Éva kora után. Ez az elképzelés azon a megfigyelésen alapszik, hogy a modern emberek génjei szembeszökően azonosak egymással. A történet szerint 65 ezer évvel ezelőtt őseink népessége pusztán 10 ezer főre apadt, talán annak következtében, hogy egy szumátrai vulkán kitörése általános lehűlést eredményezett. Az emberi faj olyan veszélyeztetett volt akkoriban, mint a hegyi gorillák ma. Ezután a népesség ugrásszerűen növekedni kezdett Afrikában, és kis csapatok szakadtak le róla, amelyek a világ más tájai felé vándoroltak, újra és újra párosodva az útjukba kerülő korai emberfajtákkal. Sok genetikus úgy véli, hogy az evolúció különösen gyors akkor, ha elszórt népességek alkalmanként cserélgetnek egymással vándorokat. A természetes kiválasztódás gyorsan hozzáadaptálja az egyes csoportokat a helyi környezethez, így egy vagy több képes lesz bármilyen új kihívással szembenézni, ügyes génjeiket pedig továbbadhatják szomszédaiknak. Talán ez volt az az időszak, amikor az emberi elme evolúciója végső virágzását élte.221 Evolúciós történetünk minden rekonstrukciója vitatható, és az általánosan elfogadott nézet is havonta változik. De nekem az a jóslatom, hogy biológiai evolúciónk zárópontja egyre későbbre, a régészeti forradalom nyitópontja pedig egyre korábbra fog csúszni, míg csak a kettő egybe nem esik. Elménk és életmódunk 22069. Anyai

ágú és vegyes ágú ősök: Dawkins, 1995. Népességszűkület: Gibbons, 1995b, c; Harpending, 1994; Cavalli-Sforza-MenozziPiazza, 1993. Az evolúció sebessége: Jones, 1992. 22170.

együtt fejlődött.222

És most? Folyik-e most is az emberi evolúció? Biológiai értelemben valószínűleg nem nagyon. Az evolúciónak nincs lendülete, vagyis nem leszünk olyanok, mint a tudományosfantasztikus művek hátborzongatóan felfújt fejű emberkéi. A modern ember életmódja sem igen segíti elő az igazi evolúciót. A föld teljes lakható és alig lakható részét elárasztjuk, kedvünkre vándorlunk, életmódról életmódra váltunk. Emiatt a természetes kiválasztódás számára homályos és mozgó célpontot jelentünk. Ha egyáltalán fejlődik fajunk, az olyan lassan és előreláthatatlanul történik, hogy a fejlődés irányát nem ismerhetjük. De a viktoriánus remények örökké élnek. Ha az igazi természetes kiválasztódás nem javíthat rajtunk, talán egy ember alkotta helyettesítő igen. A társadalomtudományok tele vannak olyan állításokkal, miszerint a biológiai adaptáció és kiválasztódás újfajta adaptációkra és szelekciókra terjedt át. De ezek az állítások, azt hiszem, félrevezetőek. Az első ilyen állítás az, hogy a világon van egy „adaptáció”-nak nevezett csodálatos folyamat, amely arra készteti az élőlényeket, hogy problémákat oldjanak meg. Nos, darwini értelemben a jelen adaptációját a múlt szelekciója okozza. Ne felejtsük el, hogyan teremti meg a természetes kiválasztódás a teleológia illúzióját: úgy néz ki, mintha a szelekció az egyes élőlényeket a jelen szükségleteihez adaptálná, pedig valójában csak azoknak az élőlényeknek az utódait pártfogolja, amelyek a múltban saját szükségleteikhez jól alkalmazkodtak. Azok a gének, amelyek őseink között a legadaptívabb testeket és elméket hozták létre, továbbadódtak, hogy a mai, velünk születő testeket és elméket létrehozzák (amibe beleértendők veleszületett képességeink arra, hogy bizonyos környezeti változásokhoz alkalmazkodjunk, például hogy bőrünk lebarnuljon, megkérgesedjék, és hogy tanuljunk). Egyesek számára azonban ez nem elég: az adaptáció mindennap kell folyjon. A „darwinista társadalomtudósok”, mint például Paul Turke és Laura Betzig, úgy vélik, hogy „A modern darwinista elmélet azt jósolja, hogy az emberi viselkedés adaptív lesz, azaz a maximális szaporodási sikerességet támogatja… az utód és nem utód rokonok között.”223 Az olyan „funkcionalisták”, mint Elizabeth Bates és Brian MacWhinney pszichológusok, úgy tekintik, hogy „Az evolúció folyamán működő szelekciós folyamatok és a tanulás folyamán működő szelekciós folyamatok ugyanabból a természetes szövetből épülnek fel.” Ebből az következik, hogy nincs szükség specializált mentális gépezetre: ha az adaptáció egyszerűen arra kényszeríti az élőlényt, hogy helyesen cselekedjék, kinek kellene ennél több? A problémák – étkezés kézzel, párválasztás, szerszámok feltalálása, grammatikus nyelvhasználat – optimális megoldása egyszerűen elkerülhetetlen.224 22271. Az

evolúció vége: Jones, 1992; Cavalli-Sforza-Menozzi-Piazza, 1993. Darwinista társadalomtudomány: Turke-Betzig, 1985, 79. o.; Alexander, 1987a; Betzig et al., 1988. 22473. Funkcionalizmus: Bates-MacWhinney, 1990, 728. o.; Bates-MacWhinney, 1982. 22372.

A funkcionalizmussal az a probléma, hogy lamarckiánus. Nem Lamarck második elvének, a szerzett tulajdonságok örökletességének értelmében – nem abban, hogy a nyakát nyújtogató zsiráf olyan zsiráfcsecsemőt nemzene, melynek nyaka már előre meg van nyújtva. Mindenki tudja, hogy ettől távol kell tartsa magát. (Rendben, majdnem mindenki: Freud és Piaget azután is sokáig ragaszkodtak hozzá, hogy a biológusok elvetették.) A funkcionalizmus az első elv, a „megérzett szükséglet” értelmében lamarckiánus, abban, hogy a zsiráfnak megnő a nyaka, amikor éhesen szemez az éppen csak elérhetetlen levelekkel. Ahogy Lamarck írta: „Az új szükségletek, amelyek valamilyen alkotórész szükségességét megalapozzák, az erőfeszítés eredményeképpen valóban létrehozzák azt az alkotórészt.” 225 Bárcsak így volna! Ahogy az angol közmondás mondja: ha az óhajok paripák volnának, a koldusok lovagolnának. Nincsenek őrangyalok, amelyek arra vigyáznának, hogy minden szükséglet ki legyen elégítve. Csak akkor lesznek kielégítve, ha olyan mutációk jelentkeznek, melyek képesek a szükségletet kielégítő szervek létrehozására, ha az élőlény olyan környezetben találja magát, amelyben a szükséglet kielégítése több fennmaradó utóddá alakul, és amelyben a szelekciós nyomás nemzedékek ezrein keresztül fennmarad. Ellenkező esetben a szükséglet kielégítetlen marad. Az úszók nem növesztenek kacsalábat; az eszkimók nem növesztenek bundát. Húsz évig tanulmányoztam háromdimenziós tükörképeket, és noha matematikailag értem, hogy a bal cipőmből jobbat csinálhatok, ha a negyedik dimenzióban átfordítom, képtelen voltam egy olyan négydimenziós mentális teret növeszteni, amiben az átfordítást el tudnám magamnak képzelni. A megérzett szükséglet vonzó gondolat. Tényleg úgy érezzük, hogy a szükségletek előteremtik megoldásaikat. Éhes vagyok, van kezem, az étel előttem van, eszem a kezemmel; hogyan is lehetne másképp? Á, csakhogy egyáltalán nem én oldottam meg a problémát. Az agyamat a természetes kiválasztódás szabta olyanra, hogy az ilyen problémákat kézenfekvőnek lássa. Ha lecseréljük az elmét (egy robotéra, egy másik állatéra vagy egy ideggyógyászati páciensére), vagy más problémát választunk, már egyáltalán nem olyan nyilvánvaló, hogy mi kézenfekvő. A patkányok nem tudják megtanulni, hogy elhagyjanak egy darab élelmet egy nagyobb jutalomért. Amikor csimpánzok utánozni próbálnak valakit, aki egy elérhetetlen csemegét szerez meg egy gereblyével, még akkor sem veszik észre, hogy a gereblyét fogazott oldalával lefelé kell tartani, ha a modell látványosan bemutatja, hogyan is kell a gereblyét megfelelően beigazítani. És hogy nehogy túlságosan önelégültek legyünk, a következő fejezetek be fogják mutatni, miként kelt elménk paradoxonokat, fejtörőket, rövidlátást, illúziókat, irracionalitást és saját magunk ellen dolgozó stratégiákat, amelyek nemhogy garantálják, de megakadályozzák mindennapi szükségleteink kielégítését.226 Mi van akkor a fennmaradás és a szaporodás darwini parancsával? Ami a hétköznapi viselkedést illeti, ilyen parancs nem létezik. Az emberek pornográfiát néznek ahelyett, hogy párt keresnének, élelmüket heroinra cserélik, eladják vérüket, hogy mozijegyet vehessenek (Indiában), későbbre halasztják a családalapítást, hogy a 22574.

Lamarck a megérzett szükségletről: idézi Mayr, 1982, 355. o. Patkányok: B. F. Skinner, személyes közlés, 1978. Csimpánzok: Nagell- OlguinTomasello, 1993. 22675.

cégben magasabb pozícióba kerülhessenek, és korán sírba eszik magukat. Az ember bűnei a bizonyítékai annak, hogy az adaptáció szó szerinti értelemben a múlt ügye. Elménk kicsi vadászó-gyűjtögető csapatokhoz adaptálódott, amelyekben családunk létezésének kilencvenkilenc százalékát töltötte, és nem ahhoz a feje tetejére fordult világhoz, amit a mezőgazdasági és ipari forradalom óta alkottunk magunknak. A fényképezés előtt adaptív volt az ellenkező nem vonzó egyedeinek vizuális képeihez jutni, minthogy ilyen képek csak termékeny testekről visszaverődő fényből eredhettek. Mielőtt az opiátok fecskendőből is elérhetők lettek, azokat az agy szintetizálta természetes fájdalomcsillapítóként. A mozgófilm előtt adaptív volt más emberek érzelmi megpróbáltatásait megfigyelni, mert csak olyan megpróbáltatásokat figyelhettünk meg, amelyek azok között az emberek között játszódtak le, akikkel mindennap érintkeznünk kellett. A fogamzásgátlás előtt a gyerekek születése nem volt halasztható, és a státus meg a gazdagság több és egészségesebb gyerekre volt váltható. Mielőtt minden asztalon ott volt a cukortartó, a sótartó és a vajtartó, és amikor még az ínséges évek nem voltak eléggé távol, az ember sohasem ehetett elég édes, sós és zsíros ételt. Az emberek nem találgatják, mi volna adaptív számukra vagy génjeik számára; génjeik olyan gondolatokat és érzéseket adnak nekik, amelyek adaptívak voltak abban a környezetben, amelyben kiválasztódtak. 227 *

Az adaptáció szerepének másik kiterjesztése az a látszólag ártatlan közhely, hogy a „kulturális evolúció átvette a biológiai evolúció szerepét”. A gének évmilliókon keresztül vándoroltak testről testre, és úgy szelektálódtak, hogy az élőlények adaptálódjanak. De az emberek megjelenésével a kultúra egységei kezdtek elméről elmére vándorolni és úgy szelektálódni, hogy a kultúrák adaptálódjanak. A haladás fáklyáját egy sebesebb futó vette át. A 2001: Űrodüsszeia című filmben egy szőrös kar hajít egy csontot a levegőbe, amely eltűnik egy űrállomásban.228 A kulturális evolúció feltételezése az, hogy létezik egy olyan egységes jelenség – a haladás menete, az ember felemelkedése, a majmoktól a végítéletig –, amelyet Darwin csak egy bizonyos pontig magyarázott meg. Az én nézetem szerint viszont az emberi agy evolúcióját a természetes kiválasztódás és a genetika törvényei irányítják, és ezek most kölcsönhatásban vannak a kognitív és szociálpszichológia, a humán ökológia és a történelem alapvetően eltérő törvényeivel. A koponya alakjának átalakítása meg a birodalmak tündöklése és bukása között nem sok közös van. A legtisztább analógiát a gének és a kultúra mémeknek nevezett darabjainak kiválasztódása között Richard Dawkins állította fel. A mémek, például a dallamok, a gondolatok és a történetek, agyról agyra terjednek, és néha mutáción mennek keresztül átvitel közben. Egy mém új tulajdonságai közül azok, amelyek a mém hordozóit arra késztetik, hogy nagyobb valószínűséggel tartsák meg és terjesszék 22776. Az

adaptáció a múlt ügye: Tooby-Cosmides, 1990a; Symons, 1979, 1992. Kulturális evolúció: Dawkins, 1976/1989; Durham, 1982; Lumsden-Wilson, 1981; Diamond, 1992; Dennett, 1995. A kulturális evolúció problémái: Tooby-Cosmides, 1990a, 1992; Symons, 1992; Daly, 1982; Maynard Smith-Warren, 1988; Sperber, 1985. 22877.

őket (mert fülbemászóak, vonzók, viccesek vagy ellenállhatatlanok), egyre gyakoribbá fognak válni a mémkészletben. A későbbi továbbadások során a leginkább terjedni méltó mémek fognak legjobban szétszóródni, míg végül az egész népességet elfoglalják. Ezért a gondolatok egyre inkább adaptálódnak az önterjesztéshez. Ne keverjük össze: itt arról beszélünk, hogy gondolatok válnak egyre terjeszkedőbbé, nem pedig arról, hogy emberek válnának egyre inkább jól értesültté.229 Dawkins arra használta ezt az analógiát, hogy szemléltesse, a természetes kiválasztódás bármilyen replikálódó dologra alkalmazható, nemcsak a DNS-re. Mások azonban úgy tekintik, mint a kulturális evolúció elméletét. Szó szerint véve az elmélet azt jósolja, hogy a kulturális evolúció a következőképpen működik. Egy mém ráveszi hordozóját, hogy terjessze, és néhány befogadóban mutálódik: egy hang, egy szó vagy egy kifejezés véletlenszerűen módosul. Talán úgy, mint a Brian élete című filmben, amikor a Hegyi beszéd „Boldogok, akik békét teremtenek” tanítását „Boldogok, akik sajtot készítenek”-ként hallják (az angol peacemaker szót cheesemakernek félrehallva). Az új változat könnyebben megjegyezhető, és uralkodóvá válik az elmék többségében. Ez maga is tovább ferdül elütések, elhallások és elszólások következtében, és a legterjedőképesebb egyedek felhalmozódnak, a hangok sorozatát fokozatosan átalakítva. Végül pedig kialakul az, hogy „Kis lépés egy embernek, de nagy ugrás az emberiségnek.” Ugye, hogy a kulturális változások nem így zajlanak? A komplex mémek nem másolási hibák megtartásával keletkeznek, hanem abból, hogy valaki nekigyürkőzik, megerőlteti az agyát, összeszedi zsenialitását, és megír, megfest, feltalál vagy megkomponál valamit. Igaz persze, hogy az alkotót befolyásolják a körülötte keringő ideák, és hogy vázlatait folyamatosan csiszolgatja, de ezek a folyamatok nem olyanok, mint a természetes kiválasztódás. Hasonlítsuk csak össze a bemenetet és a kimenetet – a vázlat ötödik és hatodik változatát, vagy a művész ihletét és a művét. Ezek nem pusztán vaktában kicserélt elemekben különböznek. Az egyes ciklusokban hozzáadott érték a végtermék tökéletesítésére fordított szellemi energiából fakad, nem pedig százezer újramondásból vagy újramásolásból abban a reményben, hogy majd néhány félreértés vagy félreütés hasznosnak bizonyul. „Ne vegyél mindent szó szerint!” – válaszolják a kulturális evolúció hívei. Persze hogy a kulturális evolúció nem a darwini változat pontos másolata. A kulturális evolúcióban a mutációk irányítottak, és a szerzett tulajdonságok öröklődnek. Lamarck ugyan tévedett a biológiai evolúciót illetően, de igaza lett a kulturális evolúcióval kapcsolatban. Csakhogy ez így nem működik. Emlékezzünk, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy Lamarcknak nem volt szerencséje, és rossz sejtést fogalmazott meg a bolygónkon található életről. Ami a komplex konstrukció magyarázatát illeti, Lamarck elmélete nem tudott és ma sem képes labdába rúgni. Az elmélet semmit sem mond arról az egyetemes jótékony erőről vagy az élőlényben lakozó mindentudó hangról, amely a hasznos mutációkat adományozná. Azt mondani, hogy a kulturális evolúció lamarckiánus, azzal egyenlő, hogy fogalmunk sincs, hogyan működik. A 22978.

Gének és mémek: Dawkins, 1976/1989.

kulturális termékek szembeszökő jellemzői, nevezetesen zsenialitásuk, szépségük és igazságuk (amelyek az élőlények komplex adaptív konstrukciójával analógok) olyan mentális komputációkból származnak, amelyek a „mutációk”-at „irányítják” (azaz feltalálják), és amelyek „tulajdonságokat szereznek meg” (azaz értenek meg). A kulturális átvitel modelljei megmagyarázhatják a kulturális változások más jellemzőit, elsősorban demográfiáját – azt, hogy miként válnak mémek népszerűvé vagy népszerűtlenné. De az analógia inkább a járványtanból, mint az evolúcióból veendő: az ideák fertőző betegségek, amelyek járványokat okoznak, nem pedig előnyös gének, amelyek alkalmazkodást okoznak. Azt magyarázzák meg, hogy hogyan válnak az ideák népszerűvé, nem pedig azt, hogy honnan származnak. 230 Sokan, akik nem ismerősek a megismeréstudományban, úgy vélik, hogy a kulturális evolúció elképzelése nyújtja az egyetlen reményt arra, hogy az olyan lágy fogalmaknak, mint az ideák és a kultúra, precíz evolúciós biológiai megalapozást adhassunk. A kultúrát úgy hozhatjuk össze a biológiával, okoskodnak, ha kimutatjuk, hogyan fejlesztette a kultúra ki a természetes kiválasztódás saját változatát. Csakhogy ez helytelen érvelés; az evolúció termékének nem kell olyannak lennie, mint maga az evolúció. A gyomor szilárdan az evolúcióra alapozódik, mégse választ ki vaktában savakat és enzimeket, hogy megtartsa azokat, amelyek egy kicsit lebontják az ételt, meg hogy szexuálisan újrakombinálja ezeket az étkezések százezrein keresztül. A természetes kiválasztódás már keresztülment ezeken a próbákon a gyomor konstruálása közben, és ezért a gyomor hatékony vegyi üzemként működik, amely a megfelelő savakat és enzimeket választja ki, amikor azokra szükség van. Ugyanígy, az elmék egy csoportjának se kell újrajátszania a természetes kiválasztódást, hogy valamilyen új ötlettel álljanak elő. A természetes kiválasztódás az elmét információfeldolgozónak tervezte, ezért az észlel, képzel, modellez és tervez. Amikor ideákat ad tovább, akkor nem puszta másolást végez az esetleges tipográfiai hibákkal együtt, hanem értékel, megfontol, kijavít vagy elvet. Sőt az olyan elme, amely passzívan befogadna minden keringő mémet, könnyen mások kizsákmányolásának áldozatává válna, és gyorsan kiszelektálódna. Theodosius Dobzhansky genetikus arról nevezetes, hogy azt írta, a biológiában semminek sincs értelme az evolúció figyelembevétele nélkül. Ehhez hozzátehetjük, hogy a kultúrában sincs semminek értelme a pszichológia figyelembevétele nélkül. Az evolúció teremtette a pszichológiát, és ez az, amin keresztül a kultúrát magyarázhatja. Az előemberek legfontosabb hagyatéka a modern elme.

23079.

A kultúra mint járvány: Cavalli-Sforza-Feldmen, 1981; Boyd-Richerson, 1985; Sperber, 1985.

4. AZ ELME SZEME

A nézés gondolkodás. - SALVADOR DALI

Az elmúlt évtizedekben volt hulahopp, fluoreszkáló poszter, CB-rádió és Rubikkocka. A kilencvenes évek őrülete az autosztereogram, amelyet „bűvös szem”-nek, „mély látás”-nak és „szupersztereogram”-nak is neveznek. Az autosztereogramok számítógéppel készült mintázatok, amelyek lebegő, éles körvonalú tárgyak élénk, háromdimenziós képét keltik, ha keresztezett vagy távolra meredő szemmel tekintünk rájuk. A hóbort most ötéves, és a képeslapoktól a világhálóig mindenütt autosztereogramokba ütközünk. Megjelentek karikatúrákban, a Blondie képregényben és tévésorozatokban, mint a Seinfeld és az Ellen. Az egyik epizódban egy sztereogramokról szóló könyvet választ heti témájául az olvasókör, amelynek Ellen DeGeneres tagja. Ellen szégyenli, hogy nem látja az illúziót, ezért egyik estéjét szabaddá teszi, hogy gyakorolhasson, de hiába. Elkeseredésében belép egy önsegélyző csoportba, melyet a sztereogramokat látni képtelen emberek alakítottak.231 A vizuális illúziók már sokkal azelőtt bámulatba ejtették az embereket, hogy Christopher Tyler pszichológus a binokuláris (két szemmel) látás kutatása közben akaratlanul megalkotta az autosztereogramot. 232 Az olyan egyszerűbb illúziók, mint az összetartani látszó párhuzamosok és a különböző hosszúságúnak tűnő, de megegyező méretű szakaszok, már régóta jelen vannak kukoricapelyhek dobozain, a Crackerjack-meglepetésekben233 a gyerekeknek készített kiállításokon és a pszichológiai tananyagban. Az igézet magától értetődő. „Kinek hiszel, nekem vagy a szemednek?” – kérdezi Groucho Marx Margaret Dumont-tól, próbára téve abbéli hitünket, hogy a látás a tudáshoz vezető egyik út. Ahogy szólásaink mondják: hiszem, ha látom; szemtanúnk van rá; saját szememmel láttam. De ha egyes ördögi ábrák olyasmit láttathatnak velünk, ami nincs ott, hogyan bízhatunk meg a 2311.

Autosztereogramok: N. E. Thing Enterprises, 1994; Stereogram, Superstereogram, 1994. 2322. Az autosztereogram születése: Tyler, 1983. 233* A Kinder-tojáshoz hasonló amerikai édességbe rejtett apró ajándékok. – A ford.

1994;

szemünkben más alkalmakkor? Az illúziók nem pusztán érdekességek; évszázadok óta intellektuális témát adnak a nyugati világ gondolkodásának. A szkeptikus filozófia, amely egyidős magával a filozófiával, úgy vonja kétségbe, hogy egyáltalán bármi is megismerhető lenne, hogy orrunk alá dörgöli az illúziókat: a víz alatt megtörni látszó evezőt, a távolról laposnak látszó, henger alakú tornyot, a langyos vizet forrónak érző hideg ujjat és a langyos vizet hidegnek érző meleg ujjat. A felvilágosodás nagy eszméi közül sok menekülésként szolgált azok elől a nyomasztó következtetések elől, amelyeket a szkeptikus filozófusok az illúziókból vontak le. Megismerhetünk hitünk alapján, megismerhetünk a tudomány alapján, megismerhetünk az ész alapján, tudhatjuk, hogy gondolkozunk, tehát vagyunk. Az észlelés kutatói higgadtabban közelítenek a kérdéshez. A látás talán nem mindig működik, de az is csoda, hogy egyáltalán működik. Az esetek többségében nem megyünk neki a falnak, nem harapunk bele műanyag gyümölcsökbe, és felismerjük anyánkat. A robothasonlat mutatja, hogy mindez egyáltalán nem mindennapi teljesítmény. A középkori filozófusok tévedtek, amikor úgy vélték, hogy a tárgyak a kedvünkért apró másolatokat szórnak szét magukról minden irányba, melyek közül szemünk néhányat elkap, hogy alakjukat közvetlenül megragadhassa. Elgondolhatunk persze olyan fantasztikus lényeket, melyek a tárgyakat tolómércével ölelgetik, pálcákkal és szondákkal bökögetik, gumi öntőformát vesznek róluk, furatokkal mintát vesznek belőlük, és apró darabokat nyisszantanak le, hogy kielemezzék azokat. Csakhogy a valóságos élőlényeknek nem telik ilyen luxusra. Amikor látás útján próbálják meg felfogni a világot, azt a fénypacát kell használják, amely a tárgyakról visszaverődik, és két retinájukra lüktető, hullámzó sávok kétdimenziós kaleidoszkópjaként vetül. Az agy valahogyan kielemzi e mozgó kollázst, és elismerésre méltó pontosságú észleletet nyújt azokról az odakinti tárgyakról, amelyekből a kollázs keletkezett. Ez a pontosság azért lenyűgöző, mert az agy által megoldott probléma szó szerint megoldhatatlan. Idézzük fel az 1. fejezetből, hogy az inverz optika, azaz a tárgyak alakjának és anyagának kikövetkeztetése vetületükből egy „tökéletlen” probléma, vagyis olyan, amelynek az adott formában nincs egyedi megoldása. A retinára oválisként vetülő dolog lehet egy szemből tekintett ellipszis vagy egy rézsútosan tekintett kör. A szürke folt ugyanúgy eredhet egy árnyékban lévő hógolyóról, mint egy napsütötte széndarabról. A látás evolúciója e tökéletlen problémákat úgy fordítja megoldható problémákká, hogy előfeltevésekkel él arról, hogyan is van összerakva az a világ, amelyben evolúciónk lejátszódott. Meg fogom például mutatni, hogyan „feltételezi” az emberi látórendszer, hogy az anyag kohezív, a felszínek egyöntetű színűek, és hogy a tárgyak nem törekszenek arra, hogy megtévesztő elrendezésekbe álljanak össze. Amennyiben a jelen világ emlékeztet őseink átlagos környezetére, annyiban olyannak kell lássuk, amilyen valójában. Ha viszont egy olyan egzotikus tájra tévedünk, ahol ezen előfeltevések nem érvényesülnek – szerencsétlen összejátszások láncolata következtében, vagy azért, mert alamuszi pszichológusok olyan világot kotyvasztottak, amely megszegi ezen előfeltevéseket –, illúziók áldozatává válunk. Ez az, amiért a pszichológusok megszállottan szeretik az

illúziókat. Az illúziók teszik lehetővé, hogy feltárjuk azokat az előfeltevéseket, amelyeket a természetes kiválasztódás ültetett belénk abból a célból, hogy megoldhatatlan problémákat tudjunk megoldani, és hogy megismerhessük, mi is van odakünn.234 Az észlelés a pszichológia egyetlen ága, melyet mindig is érdekelt az adaptáció, és amely fő feladatát a visszafejtésben látja. A látórendszer nem azért van, hogy tetszetős mintázatokkal és káprázatos színekkel szórakoztasson minket; arra való, hogy a világ valódi formáiról és anyagairól szolgáltasson érzékletet. Ennek szelektív előnye nyilvánvaló: azok az állatok, amelyek tudják, hol a táplálék, hol vannak a ragadozók, és hol van a szakadék széle, képesek bejuttatni a táplálékot gyomrukba, képesek távol tartani magukat mások gyomrától, és képesek a szakadék peremének megfelelő oldalán maradni. A látás legátfogóbb víziója David Marrtól, a mesterséges intelligencia korán elhunyt kutatójától származik. Marr erélyesen védelmezte az elme komputációs elméletét, és ő volt az első, aki a látást úgy jellemezte, mint ami előfeltevések hozzáadásával old meg tökéletlen problémákat. Ő fogalmazta meg a legtisztábban azt is, mire való a látás. Szerinte a látás „olyan folyamat, amely a külvilág képeiből olyan leírást alkot, amely a látó számára hasznos, és amely nincs telezsúfolva irreleváns információkkal”. Furának tűnhet azt olvasni, hogy a látás célja „leírást adni”. Végtére is, ahogy járkálunk a világban, nem motyogjuk színről színre, hogy mit látunk. Csakhogy Marr nem egy nyilvános, beszélt nyelvű leírásra gondolt, hanem egy belső, absztrakt leírásra, melynek nyelve az elme mentaléz nyelve. Mit jelent az, hogy látjuk a világot? Leírhatjuk persze szavakban is, de ezenkívül el is tudunk igazodni benne, fizikailag és mentálisan manipulálhatjuk is, vagy el is raktározhatjuk emlékezetünkben későbbi használatra. Mindezek a teljesítmények azon alapszanak, hogy a világot valóságos dolgokként, nem pedig a retinális kép hallucinációiként értelmezzük. A könyveket „téglalap”, és nem „trapéz” alakúnak hívjuk, noha retinánkra trapéz képét vetítik. Ujjainkat téglalap, és nem trapéz alakúra formáljuk, amikor értük nyúlunk. Téglalap, és nem trapéz alakú polcot készítünk nekik, és kikövetkeztetjük, hogy a törött díványt alátámaszthatjuk egy könyvvel, ha a dívány alatti, téglalap alakú résbe illesztjük. Valahol elménkben kell legyen egy „téglalap” szimbólum, amelyet a látás alkot meg, de amely azonnal hozzáférhető a verbális és nem verbális elme további részei számára. Ez a mentális szimbólum, valamint a tárgyak térbeli viszonyát megragadó mentális kijelentések („a könyv az ajtó melletti polcon fekszik, címlapjával lefelé”) azoknak a „leírások”-nak a példái, melyek komputációját Marr a látásra bízta.235 Ha a látás nem szolgáltatna leírásokat, minden egyes mentális képességünk – nyelv, járás, fogás, tervezés, képzelet – kénytelen volna egy olyan saját eljárást alkalmazni, amellyel kikövetkeztethetné, hogy a retinán lévő trapéz a világban téglalap. Ebből az alternatívából az következne, hogy az az ember, aki a megdőlt téglalapot téglalapnak tudja nevezni, még azt is meg kell tanulja, hogy hogyan kell 2343.

Az észlelés mint tökéletlen probléma; az illúziók mint az előfeltevések megszegései: Gregory, 1970; Marr, 1982; Poggio, 1984; Hoffman, 1983 2354. Az észlelés mint leírás: Marr, 1982; Pinker, 1984c; Tarr-Black, 1994a, b.

azt téglalapként megfogni, hogy hogyan lehet megbecsülni, hogy beleillik-e egy téglalap alakú résbe, stb. Mindez valószínűtlennek tűnik. Amint a látás kikövetkeztette a retinán található mintázatot létrehozó tárgy alakját, az elme minden része építhet erre az információra. Noha a látórendszer egyes részei közvetlenül is átjuttatnak információt azokba a mozgást vezérlő áramkörökbe, amelyeknek gyorsan kell reagálniuk mozgó célpontokra, a rendszer egésze nem valamilyen viselkedés szolgálatának van szentelve. A látórendszer (a retinális kép helyett] a világról ad leírást (reprezentációt] tárgyak és háromdimenziós koordináták fogalmaiba öntve, és azt egy minden mentális modul által olvasható táblára jegyzi fel. E fejezet azzal foglalkozik, hogy miként alakítja a látás a retinális képet mentális leírásokká. A fényfoltoktól indulva küzdjük fel magunkat a tárgyakról alkotott fogalmakig, sőt azon is túl, a látás és gondolkodás együttműködéséig, melyet vizuális képzeletnek nevezünk. A következmények az elme egészére kihatnak. Főemlősök vagyunk, igencsak vizuális lények, olyan elmével, amelynek evolúciója e köré a rendkívüli érzéklet köré szerveződött.

Távollátás Kezdjük a sztereogramokkal. Hogyan működnek, és miért nem működnek egyes emberek esetében? Sok plakátot, könyvet, kirakós játékot láttam róluk, de nem találkoztam egyetlen olyan próbálkozással sem, amely meg akarta volna magyarázni őket a kíváncsi fogyasztók millióinak. A sztereogramok megértése nemcsak az észlelés működésének megértésében segíthet, de igazi intellektuális csemege. A sztereogramok újabb példáját szolgáltatják a természetes kiválasztódás bámulatos termékeinek, ez esetben a fejünkön belül. Az autosztereogramok a szem becsapásának nem egy, hanem négy módját is alkalmazzák. Az első, bármilyen furcsa is, maga a kép. Annyira elárasztanak bennünket a fényképek, rajzok, a televízió és a filmek, hogy hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy ezek is jóindulatú illúziók. Tintamaszatok és villogó foszforpontok megnevettetnek és megríkatnak, sőt szexuális izgalomba hozhatnak minket. Az emberek legalább harmincezer éve készítenek képeket, és a társadalomtudományi szájhagyománnyal ellentétben ezek ábrázolásként való felfogása egyetemesnek mondható. Paul Ekman pszichológus felzúdulást váltott ki az antropológusok között, amikor kimutatta, hogy elszigetelten élő új-guineai bennszülöttek felismerik berkeleybeli diákok fényképein az arckifejezéseket. (Az érzelmekről, ahogy sok másról is, azt hitték, hogy kultúrafüggők.) A nagy hűhóban elveszett egy még alapvetőbb felfedezés: az, hogy az új-guineaiak a fényképeken dolgokat láttak, és nem úgy kezelték azokat, mint szürke foltos papírdarabokat. 236 A kép a fény vetülését aknázza ki, azt az optikai törvényt, amely az észlelést olyan fogós problémává teszi. A látás úgy kezdődik, hogy egy foton (a fényenergia egysége) visszapattan egy felületről, és egy egyenes mentén a pupillán keresztül2365.

Képek, perspektíva és észlelés: Gregory, 1970; Kubovy, 1986; Solso, 1994; Pirenne, 1970. Képek Új-Guineán: Ekman-Friesen, 1975.

száguldva a szemgolyó belső felszínét bélelő fotoreceptorokat (csapokat és pálcikákat) ingerli. A fotoreceptor idegi jelet küld fel az agyba, az agy első feladata pedig annak kiderítése, hogy a világ mely részéből érkezett az a bizonyos foton. Sajnos a foton pályáját meghatározó egyenes sugár a végtelenig terjed, ezért az agy csak annyit tudhat, hogy a forrás valahol azon az egyenesen fekszik. Amennyit az agy tudhat, attól a forrás lehet egy méterre, egy kilométerre vagy sok fényévnyire; a szemtől mért távolság dimenziójára vonatkozó információ a vetítés folyamatában elveszik. A bizonytalanságot kombinatorikusan szorozza a retina milliónyi további fotoreceptora, melyek egyikének se lehet fogalma arról, milyen messze van az ingerlést adó folt. Bármely retinális kép tehát végtelen számú háromdimenziós felszín elrendeződéseiből eredhet (lásd az ábrát a 18. oldalon). Természetesen nem látunk végtelen sok lehetőséget; megállapodunk egynél, általában egy olyannál, amely közel jár az igazsághoz. És itt nyílik lehetőség illúziók fabrikálására. Rendezzünk el dolgokat oly módon, hogy ugyanaz a kép vetüljön a retinára, amelyet az agy egy bizonyos tárgyként hajlamos felismerni, és az agy nem lesz képes a különbséget felfedezni. Egyszerű példája ennek az a viktoriánus mutatvány, amikor a kulcslyukon benézve egy fényűzően berendezett szobát látunk, de ha kinyitják az ajtót, kiderül, hogy a szoba üres. A pompás szoba egy babaszoba, melyet az ajtóhoz szegeztek a kulcslyuk túloldalán. Adelbert Ames, Jr., a festőből lett pszichológus abból csinált karriert, hogy még ennél is meghökkentőbb illuzórikus szobákat épített.237 Az egyikben rudak és lapok lógtak összevissza egy szoba mennyezetéről. De ha a szobát a falba vájt lyukon keresztül kívülről nézték, a rudak és lapok egy konyhai szék vetületévé álltak össze. Egy másik szobában a hátsó fal a jobb oldalról bal felé távolodott, de olyan eszméletlen szög alatt, hogy a perspektíva miatti rövidülés kioltsa bal hátsó élének megnyújtását és jobb hátsó élének összenyomását. Az ellenkező oldalon vágott lyukon keresztül a fal egy téglalapnak látszódott. A látórendszer irtózik a véletlen egybeesésektől: feltételezi, hogy szabályos képek olyan dolgokból származnak, amelyek valóban szabályosak, és nem csak annak látszanak egy szabálytalan forma véletlenül szerencsés állásából. Ames azonban úgy rendezte el a szobát, hogy a szabálytalan forma szabályos képet alkosson, és e ravasz trükköt még ferde padlócsempékkel és ablakokkal is erősítette. Ha egy gyerek áll e szoba közelebbi sarkába, és az anyja a távolabbiba, a gyerek nagyobb retinális képet alkot. Az agy figyelembe veszi a távolságot, amikor a méretet becsüli meg; ezért van az, hogy a közeli gyereket sosem látjuk nagyobbnak a való életben, mint távolabbi szüleit. Most azonban a néző távolságészlelése véletlenektől való irtózása áldozatául esik. A fal minden centimétere ugyanolyan messzinek tűnik, ezért a testek által alkotott retinális képet agyunk szó szerint veszi, és az apróság anyja fölé magasodik. Amikor a hátsó fal mentén sétálva helyet cserélnek, a gyerek öleb méretűvé zsugorodik, anyja pedig óriássá nő. Ames-szobát sok tudományos múzeumban építettek (például a San Franciscó-i Exploratoriumban), így a megdöbbentő illúziót bárki maga is megtekintheti (és részese is lehet). 2376. Adelbert Ames:

Ittelson, 1968.

Na már most egy kép semmi más, mint az anyag alkalmas elrendezése úgy, hogy az valódi tárgyaknak megfelelő mintázatokat vetítsen. A becsapós anyag itt nem babaházban vagy drótokra akasztva jelenik meg, hanem egy lapos felületen, és nem fából kifaragott formák alakítják, hanem pigmentek foltjai. A foltok alakját Ames csavaros találékonysága nélkül is meg lehet határozni. A trükköt Leonardo da Vinci foglalta össze velősen: „A perspektíva semmi más, mint egy átlátszó üveglap mögötti hely szemlélése az üveg felszínén, amire a mögötte fekvő tárgyak fel vannak rajzolva.” Ha a festő egy rögzített helyről szemlélte a látványt, és a kontúrokat az utolsó szőrszálig hűségesen lemásolta, akkor annak az embernek a szemét, aki a festményt a festő helyéről szemléli, ugyanaz a fénynyaláb fogja érni, mintha az az eredeti látványról vetülne. A látómező azon részén a festmény és a világ megkülönböztethetetlen lenne. Bármilyen előfeltevések is késztetik az agyat arra, hogy a világot ne pigmentfoltoknak, hanem világnak lássa, ugyanazok az előfeltevések arra is fogják késztetni, hogy a festményt ne pigmentfoltoknak, hanem világnak lássa. Mik ezek az előfeltevések? Később részleteiben is megvizsgáljuk őket, de itt egy összefoglaló. A felszínek egyenletes színűek és textúrájúak (vagyis szabályos szemcsézet, szövetminta vagy ragya fedi őket), ezért a felszín mintázatának egyenletes változását a megvilágítás vagy a perspektíva okozza. A világban gyakoriak a sima felszínen fekvő párhuzamos, szimmetrikus, szabályos és derékszögű alakok, amelyek csak úgy látszanak, mintha kötelékben vékonyodnának el; a vékonyodás a perspektíva számlájára írandó. A tárgyaknak szabályos, tömör körvonaluk van, tehát ha A tárgyból hiányzik egy darab, amit B tölt ki, A tárgy B mögött van; nincsenek olyan véletlenek, hogy B valamely kitüremkedése éppen az Aból hiányzó részbe illik. Ezen előfeltevések ereje megtapasztalható, ha az alábbi ábrára pillantunk. A

gyakorlatban a realista festők nem mázolnak festéket ablakokra, hanem emlékezetük vizuális képeire meg egy csomó trükkre hagyatkoznak, hogy ugyanazt a hatást

elérjék a vásznon. Drótból készült vagy üvegbe metszett rácsot használnak, meg feszes madzagokat, amelyek a jelenettől a vászon apró lyukain keresztül egy fonálkeresztbe futnak össze; használnak camera obscurát, camera lucidát és ma már „camera” Nikont is. És persze egyetlen festő sem fest le minden szőrszálat. Az ecsetvonások, a festmény textúrája és a képkeret következtében a festmény eltér Leonardo ablakának idealizációjától. Az is igaz, hogy szinte mindig más helyről nézzük a képet, mint amit a festő foglalt el ablaka előtt, és ezért a szemünket érő fénynyaláb különbözni fog attól, mint amit a valódi látvány szolgáltatna. Ez az, amiért a képek csak részben illuzórikusak: látjuk, hogy mit ábrázol a kép, de azt is látjuk egy időben, hogy az festmény, és nem a valóság. A vászon és a keret árulkodik, és figyelemre méltó, hogy a „képség”-nek éppen ezen jegyeit használjuk, hogy a festményhez viszonyított nézőpontunkat meghatározzuk, és hogy kompenzáljuk annak a festő nézőpontjától való eltérését. A kép torzításait úgy érvénytelenítjük, mintha a festő nézőpontjából szemlélnénk, és az ehhez igazított formákat helyesen értelmezzük. A kompenzáció csak egy bizonyos pontig működik. Olyankor válik ez nyilvánvalóvá, ha későn érkezve a moziba, már csak az első sorban van hely, és a különbség a mi nézőpontunk és a kameráé között (amely a Leonardo ablaka előtt álló festő analógiája) olyannyira túl van feszítve, hogy egy trapéz felületén látunk meggörbült színészeket csúszkálni. *

Van egy további különbség is a művészet és az élet között. A festő egyetlen nézőpontból kénytelen szemlélni a világot. A néző azonban két nézőpontból kukucskál a világra: bal szeméből és jobb szeméből. Tartsuk ujjunkat magunk elé mozdulatlanul, majd csukjuk be hol az egyik, hol a másik szemünket. Az ujj a mögötte lévő világ különböző részleteit fogja eltakarni. A két szemünkbe érkező látvány egy kicsit eltér egymástól, és ezt a geometriai tényt nevezik binokuláris parallaxisnak.238 Sokféle állatnak van két szeme, és amikor azok nem kétfelé néznek, hogy panorámaképet kapjanak a környezetről, hanem előre, hogy két látómezejük egymást fedje, a természetes kiválasztódás azzal a problémával szembesül, hogy a két látványt egy olyan egységes képben egyesítse, amelyet az agy többi része használni lesz képes. Ezt a feltételezett képet Küklopszról, a homloka közepén egyetlen szemet viselő mitikus alakról nevezték el, aki az egyszemű óriások fajának tagja volt, és akivel Odüsszeusz találkozott vándorlásai folyamán. A Küklopsz-kép készítésében az a nehézség, hogy nincs közvetlen módja a két szembe érkező látvány egymásra fektetésének. A legtöbb tárgy különböző helyre kerül a két retinán, attól függően, hogy milyen távol van a szemtől: minél közelebb van egy tárgy, annál messzebb fekszik a képe a két szembe érkező vetületen. Képzeljük el, hogy egy almát nézünk az asztalon, ami mögött egy citrom, előtte meg cseresznyék vannak.

2387.

Binokuláris parallaxis és sztereolátás: Gregory, 1970; Julesz, 1971, 1995; Tyéer, 1991, 1995; Marr, 1982; Hubel, 1988; Wandell, 1995.

Szemünket az almára irányítjuk, így annak képe kerül mindkét szemben a retina közepére, a foveára, ahol a látás a legélesebb. Ha a retinát most egy órának tekintjük, az alma hat órát mutat mindkét szemben. Nézzük most a közelebb lévő cseresznye vetületét: a bal oldalon hét óránál lesz, a jobb oldalon pedig öt óránál. A távolabb lévő citrom viszont fél hatot mutat a bal szemben, és fél hetet a jobb szemben. Az éppen nézett pontnál közelebbi tárgyak kifelé, a halántéki oldal felé mozdulnak el, míg a távolabbiak az orrhoz közeli részen zsúfolódnak össze. Az egyszerű egymásra vetítés lehetetlensége azonban alkalmat kínált az evolúciónak valami másra. Némi középiskolás trigonometria segítségével a tárgy két szembeli vetülete közötti különbségből (és a két szem távolságából meg az általuk bezárt szögből) kiszámítható a tárgy távolsága. Ha a természetes kiválasztódás be tud úgy huzalozni egy idegi számítógépet, hogy az trigonometriai számításokat tudjon végezni, a kétszemű lény sutba vághatja Leonardo ablakát, és képes lesz a távolság észlelésére. Ezt a mechanizmust sztereoszkopikus (röviden sztereo-) látásnak nevezik. Szinte hihetetlen, de mindez évezredekig senkinek se tűnt fel. A tudósok azt gondolták, hogy az állatoknak ugyanazért van két szemük, amiért két veséjük: a szimmetrikus testberendezés melléktermékeként, meg talán azért, hogy legyen tartalék, ha az egyik megsérül. A sztereolátás lehetősége elkerülte Eukleidész, Arkhimédész és Newton figyelmét, és még Leonardo se fogta fel teljes mértékben. Észrevette, hogy a két szem különböző képet alkot egy gömbről, amennyiben a bal szem többet lát a bal, a jobb szem pedig a jobb oldalából. Ha gömb helyett kockát használt volna példájában, felfedezhette volna, hogy a két retinán megjelenő forma is különbözik. A sztereolátást 1838-ban fedezte fel Charles Wheatstone fizikus és feltaláló, akiről a Wheatstone-híd nevű áramkört elnevezték. Wheatstone így írt: Most már nyilvánvaló, miért lehetetlen, hogy a művész hű képet adjon vissza bármely közeli szilárd tárgyról, vagyis hogy olyan festményt alkosson, amelyik nem különböztethető meg magától a tárgytól. Ha a festményt és a tárgyat mindkét szemmel szemléljük, a festmény hasonló képeket vetít a retinákra, a szilárd tárgy esetén viszont a két kép különbözik; ezért alapvető különbség lesz e két esetben az érzékszervekre gyakorolt befolyásban, és következésképp az elmében alkotott észleletben; a festmény tehát nem keverhető össze a szilárd tárggyal.239

A sztereolátás kései felfedezése azért meglepő, mert a mindennapi életben nem nehéz észrevenni. Csukjuk be az egyik szemünket néhány percre, és sétáljunk körbe. A világ egy kicsit laposabbá válik, és talán súroljuk az ajtófélfát, vagy az ölünkbe kanalazzuk a cukrot. A világ persze nem laposodik el teljesen. Az agy számára még mindig ott van mindaz az információ, amely a televízió képernyőjén megtalálható, azaz a keskenyedés, a takarás, a talajhoz képesti viszony és a textúra változása. És ami még fontosabb, ott van a mozgás. Mozgás közben nézőpontunk folyamatosan változik, a közeli tárgyak elsuhannak mellettünk, míg a távolabbiak alig moccannak. 2398.

Wheatstone: Wandell, 1995, 367. o.

Az agy ezt a mintafolyamot úgy értelmezi, hogy egy háromdimenziós világ halad el mellettünk. Világos lesz, hogy a struktúrát az optikai folyamból észlelni tudjuk, ha a Star Trekre, a Csillagok háborújára vagy a népszerű képernyőkímélő programokra gondolunk, amelyekben a központból kifelé száguldó fehér pöttyök az űrben száguldás élénk benyomását keltik (habár az igazi csillagok túl messze volnának ahhoz, hogy hasonló látványt nyújtsanak egy valódi űrhajó személyzetének). Mindezek a monokuláris (egy szemmel látható) távolságjelzések az olyan, fél szemükre vak embereknek is lehetővé teszik, hogy jól elboldoguljanak, mint például Wiley Post, a pilóta, vagy a hetvenes években a New York Giants amerikai futballcsapat egyik szélsője. Az agy alkalmazkodó és matematikailag leleményes információfogyasztó, és talán ez az, amiért az egyik jelzőmozzanat, a binokuláris diszparitás oly sokáig elkerülte a tudósok figyelmét. Wheatstone akkor bizonyította be, hogy az elme a trigonometriát élményre váltja, amikor megkonstruálta az első teljesen háromdimenziós képet, a sztereogramot. Az ötlet nagyon egyszerű. Örökítsük meg a jelenetet két Leonardo-ablak vagy praktikusan két fényképezőgép segítségével, amelyeket úgy helyezünk el egymáshoz képest, ahogy a két szem lenne. Tegyük a jobb oldali képet valakinek a jobb, a bal oldali képet pedig a bal szeme elé. Ha az agy feltételezi, hogy a két szem egyetlen háromdimenziós világot lát, és hogy a két szem képének különbségeit a binokuláris parallaxis okozza, akkor a képek rá kell szedjék, és az agy egyesíteni fogja azokat egyetlen Küklopsz-képbe, amelyben a tárgyak különböző távolságban látszanak. Wheatstone azonban egy olyan nehézségbe ütközött, amely ma is kihívást jelent a sztereoszkópikus szerkentyűk számára. Az agy két módon is hozzáigazítja a szemet a nézett felszín távolságához. Az egyik az, hogy noha a pupillát mint egy lyukat jellemeztem idáig, valójában abban egy lencse van, amely a világ egy adott pontjáról kiinduló fénysugarak közül többet is összegyűjt, és azokat a retinának egy pontjára fókuszálja. Minél közelebb van a tárgy, annál jobban meg kell törni a sugarakat, hogy egy pontba, és ne egy homályos foltba fussanak össze, és annál kövérebb kell legyen a lencse. A szem izmai meg kell vastagítsák a lencsét, hogy közeli, és el kell laposítsák, hogy távoli tárgyakra fókuszáljon.

Az izmokat a fókuszáló reflex vezérli, amely visszacsatoló hurokként addig igazítja a lencse alakját, amíg a retinán megjelenő kép maximális élességű lesz. (Az áramkör ahhoz hasonló, mint amilyet az autofókusszal ellátott fényképezőgépek alkalmaznak.) Rosszul fókuszált filmet azért bosszantó nézni, mert az agy folytonosan próbálgatja az életlenséget a lencsék hozzáigazításával megszüntetni, de ez hiábavaló igyekezetnek bizonyul. A másik fizikai igazodás az egymástól mintegy hat centiméter távolságra lévő két szemnek a világ azonos pontjára irányítása. Minél közelebb van a tárgy, annál jobban kereszteződnek a szemek.

Szemeinket az oldalukhoz kapcsolt izmok segítségével tudjuk keresztezni, és ezeket egy olyan agyi áramkör vezérli, amely a kettős látást próbálja kiküszöbölni. (A kettős látás gyakran mérgezés, fulladás vagy agyrázkódás jele.) Ez az áramkör a régi fényképezőgépek távmérőjéhez hasonlít, amelyben egy prizma két keresőablak képét vetíti egymásra, és a fényképész addig igazítja a (lencséhez kapcsolt) prizmát, amíg a két kép egybe nem esik. Az agy a keresőablak elvét egy további távolságra vonatkozó információforrásként használja, amely talán nélkülözhetetlen is. A sztereolátás csak a viszonylagos távolságról nyújt információt – arról, hogy mennyivel van egy tárgy az előtt vagy a mögött, ahová a két szem néz –, de az abszolút távolság érzékeléséhez a szemgolyó irányának visszajelzését kell alkalmazni. Nos, itt van a sztereoszkóp-tervezőknek fejfájást okozó probléma. A fókuszáló és a keresztező reflex össze van kötve. Ha egy közeli pontra fókuszálunk, hogy megszüntessük az életlenséget, a szemek erősebben kereszteződnek; ha egy távolabbira, párhuzamossá válnak. Ha szemeinket összefelé fordítjuk egy közeli tárgyra, hogy kiküszöböljük a kettős látást, az izmok a közeli fókuszáláshoz összenyomják a lencsét; ha szemeinket szétfele mozgatjuk egy távolabbi tárgyra, az izmok elernyedve távoli fókuszt állítanak be. Ez az összekapcsolódás meghiúsítja a legegyszerűbb sztereoszkóp-konstrukciót, amelyben kis képeket helyeznének a két szem elé, és mindkét szem előretekintene, a neki szentelt képre. Egyenesen előreirányított szemet akkor használunk, ha távoli tárgyakat szemlélünk, ami a szemek fókuszát távoli látáshoz állítja be, életlenné téve ezzel a képeket. Ha viszont a képekre fókuszálunk, akkor a szemek összefelé fordulnak, így a két szem ugyanazt a képet fogja nézni, nem pedig különbözőt, és ez se jó így. A szemek ki-be forognak, a lencsék dagadnak és soványodnak, de nem a megfelelő időben. A sztereoszkópikus illúzió létrejöttéhez valamit fel kell adnunk.

Az egyik megoldás a válaszok összekapcsoltságának megszüntetése. Sok kísérleti pszichológus fakírként gyakorlatozott, hogy uralmat nyerjen reflexei felett, és hogy sztereogramokat tetszés szerint össze tudjon olvasztani. Egyesek egy a kép előtti képzeletbeli ponton keresztezik szemeiket, hogy bal szemük a jobb oldali képet lássa, és viszont, miközben szemüket a képzeletbeli pont mögötti képre fókuszálják. Mások a tekintetüket egyenesen előre, a végtelenbe irányítják, míg a fókuszt a képen tartják. Egyszer egy egész délutánt szenteltem ennek gyakorlására, miután arról értesültem, hogy William James szerint ez olyan készség, amit minden pszichológusnak el kell sajátítania. Hétköznapi emberektől azonban nem várható el ilyen elszántság. Wheatstone találmánya egy kicsit ormótlanra sikeredett, minthogy egy másik nehézséggel is szembe kellett nézzen: korának rajzai és dagerrotípiái túl nagyok voltak ahhoz, hogy átfedés nélkül a szemek elé helyezhetőek lettek volna. Az emberek viszont nem tudták volna szemüket két oldalra kifelé forgatni, mint a halak. Wheatstone ezért a két képet két oldalra, egymással szembe helyezte el, mint két könyvtámaszt, közéjük pedig két tükröt tett, úgy összeragasztva, mintha egy kinyitott könyv fedéllapjait alkotnák. Ezután egy prizmát rakott mindkét tükör elé, úgy beállítva, hogy a két tükör képe egymásra kerüljön. Amikor az emberek a prizmákon keresztül belenéztek a két kép egymásra vetített tükörképébe, a képeken ábrázolt jelenet hirtelen háromdimenzióssá vált. A jobb fényképezőgépek és kisebb filmkockák megjelenése az olyan egyszerűbb kézi változatok konstrukciójához vezetett, mint amilyenek ma is léteznek. Kis képeket – melyeket mindig a két szemnek megfelelően elhelyezett pontpárból fényképeznek – tesznek egymás mellé, közéjük egy merőleges takarólapot, eléjük pedig üveglencséket raknak. A lencse megszabadítja a szemet a közeli kép fókuszálásának kényszerétől, így a fókusz végtelenre állhat be. Ez viszont szétengedi a szemeket úgy, hogy azok egyenesen előre, az eléjük helyezett képre tekinthetnek, amelyeket így könnyű eggyéol-vasztani. A sztereoszkóp vált a tizenkilencedik század televíziójává. A viktoriánus kor családjai és baráti társaságai kellemes órákat töltöttek együtt a sztereoszkóp körbeadásával és párizsi bulvárok, egyiptomi piramisok vagy a Niagara-vízesés háromdimenziós (3D) képeinek nézegetésével. Sóvár gyűjtők még ma is találhatnak gyönyörű, fából készült sztereoszkópokat a hozzájuk való szoftverekkel (fényképpárokat tartalmazó kártyákkal) egyetemben a régiségkereskedésekben. A modern változat, melyet ViewMasternek hívnak, a világ sok turistacsapdájánál megvehető, helyi látványosságokat bemutató sztereodiapárok korongjaival együtt. 240 Egy másik technika, az anaglifa a két képet egy felszínen vetíti egymásra, és ügyes trükkökkel éri el, hogy mindkét szem csak a neki szánt képet lássa. Egyik közismert példája ennek a hírhedt vörös-zöld papírszemüveg, amely az ötvenes évek elejének 3D moziőrületéhez kötődik. A bal szembe szánt képet vörössel, a jobb szembe szánt képet pedig zölddel vetítik a fehér ernyőre. A bal szem zöld szűrőn keresztül nézi a képet, ezért számára a fehér ernyő zöldnek látszik, a másik szemnek szánt zöld vonalak láthatatlanok, és a bal szemnek szánt vörös vonalak feketének tűnnek. A jobb szem előtti vörös szűrő ugyanígy vörössé változtatja a hátteret, eltünteti a vörös vonalakat, és feketének láttatja a zöldeket. Mindkét szembe a neki 2409.

Sztereoszkópok: Gardner, 1989.

szánt kép jut, és az Alpha Centauri iszapszörnyei előbújnak az ernyőből. Kellemetlen mellékhatás lehet, hogy amikor a két szem olyan nagyon különböző mintázatot lát, mint amilyen a zöld és a vörös háttér, az agy esetleg nem képes egyesíteni azokat. Ehelyett a látómezőt foltokra osztja, ahol minden egyes folt a vörös és a zöld között váltogat – ami a binokuláris versengésnek nevezett jelenség zavaró hatása. Ennek enyhébb változatát úgy is megtapasztalhatjuk, ha ujjunkat néhány centiméterrel orrunk elé tartjuk, miközben mindkét szemünkkel a távolba nézünk, hogy ujjunkból kettőt lássunk. Ha most e kettős képnek csak egyikére kezdünk figyelni, észrevehetjük, hogy annak részei lassan átlátszatlanná válnak, majd átlátszóvá, és eltűnnek, újra feltöltődnek, stb. Egy ennél jobb típusú anaglifa nem színes, hanem polarizáló szűrőket tesz mind a vetítők elé, mind a szemüvegekbe. A bal szembe szánt kép a bal oldali vetítőből érkezik olyan fényhullámokon, amelyek egy ferde síkon oszcillálnak, mondjuk ilyenen: /. Ez a fény keresztülmegy a bal szem elé tett szűrőn, amelyben a mikroszkopikus rések ugyanilyen állásúak, de nem képes áthatolni a jobb szem előtti szűrőn, amelynek rései ellenkező irányúak, tehát ilyenek: \. A jobb szem előtti szűrő viszont csak a jobb oldali vetítőből érkező fényt engedi keresztül. Az egymásra vetített képek színesek is lehetnek, és nem keltenek versengést a szemek között. Ezt a technikát kitűnő hatással alkalmazta Alfred Hitchcock a Gyilkosság telefonhívásra című filmjének abban a jelenetében, amelyben Grace Kelly az ollóért nyúl, hogy leszúrja fojtogatóját. Ugyanez nem mondható el Cole Porter Csókolj meg Katámjának filmváltozatáról, amiben a táncos a Too Darn Hotot bömböli egy kisasztalon, miközben kendőket hajigál a kamerába. A modern anaglifák szemüvegei LCD-lapokat tartalmaznak (mint amilyenek a digitális karórákban is vannak), amelyek hangtalan, elektromos vezérlésű zárként működnek. Az egyik pillanatban a zár nyitva van, a következőben zárva, és így arra kényszerítik a szemet, hogy felváltva nézzék az előttük álló számítógép képernyőjét. A szemüveget a számítógéphez szinkronizálják, amely a bal szembe szánt képet mutatja, amikor a bal fényzár van nyitva, és a jobb szembe szánt képet mutatja, amikor a jobb. A két nézet elég gyorsan váltakozik ahhoz, hogy a szem ne vegye észre a villogást. Ezt a technológiát használják egyes virtuálisvalóság-megjelenítők is. De a legkorszerűbb virtuális valóság is csak a viktoriánus sztereoszkóp csúcstechnológiás alkalmazása. Egy számítógép vetíti a két képet két kicsiny LCDernyőre, melyek a két szem előtt vannak lencsékkel együtt elhelyezve, egy sisak belsejében. *

Mindezek a technológiák azt követelik tőlünk, hogy valamilyen szerkezetet öltsünk magunkra, vagy valamilyen szerkezetbe kukucskáljunk bele. A bűvész álma azonban egy olyan sztereogram volna, amely szabad szemmel is látható – tehát egy autosztereogram. Az elvet másfél évszázaddal ezelőtt fedezte fel egy skót fizikus, David Brewster, aki polarizált fénnyel is foglalkozott, és aki feltalálta a kaleidoszkópot és a

viktoriánus sztereoszkópot. Brewster megfigyelte, hogy a tapéta ismétlődő mintázata mélységgel rendelkezőnek látszódhat. A minta, mondjuk egy virág, egymás melletti másolatai magukhoz vonzhatják a két szemet. Ez azért történhet meg, mert az azonos virágok azonos helyre kerülnek a két retinán, ezért a kettős kép egynek látszódhat. Sőt, ahogy a félregombolt ing, a kettős képek egész sorozata tévesen egy képbe olvadhat a két szélső, pár nélküli elem kivételével. Minthogy nem lát kettős képet, az agy idő előtt megnyugszik, hogy megfelelően beállította a két szemet, és a téves összerendezésben hagyja azokat. Így a szemek egy a fal mögötti képzeletbeli pontra irányulnak, és a virágok olyan távolságban látszanak lebegni a térben. Sőt meg is nőnek, mert az agy által végzett trigonometriai számítások megadják, milyen nagy kell legyen a virág ahhoz, hogy a pillanatnyi retinális képet vetítse az adott távolságból.

A tapétaeffektus megtapasztalásának egyszerű módja az, ha néhány centiméterről egy csempézett falat bámulunk, azaz túl közelről ahhoz, hogy fókuszálni tudjuk, és hogy szemeink kényelmesen összetarthassanak. (Sok férfi a vizeldében állva fedezi fel az effektust.] A két szem előtti csempék könnyen egyesülnek, azt a szürrealista benyomást keltve, mintha egy nagyon nagy csempefal lenne jó messzire előttünk. A fal kifelé dől, és ahogy fejünk jobbra-balra mozog, a fal ellenkező irányba hintázik. Mindkét jelenség igaz kellene legyen a való világban, amennyiben a fal tényleg olyan távol lenne, és a pillanatnyi képet vetítené retináinkra. Ezeket az illúziókat az agy teremti azon igyekezetében, hogy az egész hallucináció geometriája konzisztens maradjon. Brewster azt is észrevette, hogy ha a másolatok egy párja közötti távolság eltér a többitől, azok kiemelkednek a többi elé, vagy besüllyednek azok mögé. Képzeljük el, hogy a két virág, amelyen a szem tekintete átmegy a fenti ábrán, egy kicsit közelebb van egymáshoz nyomtatva. A tekintetek iránya egymáshoz közelebb kerül, és a szemhez közelebbi pontban fog kereszteződni. A retinára kerülő kép kiöblösödik a halánték felé, és a képzeletbeli virág közelebb kerül. Ugyanígy, ha a virágokat egy kicsit távolabb helyezik egymástól, a két szem tekintete messzebb fog kereszteződni, és a retinára kerülő kép az orr felé torlódik. Az agy hallucinációjában a kísértetvirág kicsit messzebb kerül. Elérkeztünk tehát egy egyszerű „bűvös szem”-illúzióhoz, a tapétaautosztereogramhoz. A könyvekben és képeslapokon szereplő autosztereogramok

némelyike ismétlődő mintákat – fákat, felhőket, hegyeket, embereket – ábrázol. Amikor ezeket nézzük, a tárgyak minden sora előrébb vagy hátrébb csúszik, míg meg nem állapodik saját távolságában (noha ezekben a sztereogramokban nem jelenik meg új forma, ellentétben a kusza mintázatúakkal, amelyekre mindjárt rátérünk). Az alábbi példát Ilanevil Subbiah tervezte.

A minta olyan, mint Brewster tapétája, csakhogy az egyenetlen távolságok szándékosak, és nem a tapétázó ügyetlenségének eredményei. A képen hét vitorlás van, mert azok szorosan egymás mellé kerültek, de csak öt boltív, mert azok távolabb vannak. Ha a kép mögé nézünk, a vitorlások közelebb látszanak lenni, mint a boltívek, mert félregombolt tekinteteink közelebbi síkon találkoznak. Ha még nem tudjuk, hogyan nézzünk sztereogramokat, próbáljuk a következőképpen. Tartsuk a könyvet egészen közel a szemünkhöz. Ahhoz túl közel van, hogy fókuszálhassunk; csak hagyjuk, hogy szemünk előre nézzen és kettősen lásson. Távolítsuk lassan a könyvet, de közben szemünket hagyjuk ellazult állapotban, hogy „keresztülnézzen” a könyvön, egy mögötte lévő képzeletbeli pontra. (Vannak, akik egy üvegdarabot vagy átlátszó fóliát helyeznek a sztereogramra, hogy távolabbi tárgyak tükröződésére tudjanak fókuszálni.) Még mindig kettős ábrát látunk. A csel az, hogy hagyni kell a képpárok egyikét, hogy egymásra csússzon, és aztán egymáson kell tartani azokat, mintha mágnesből lennének. Próbáljuk úgy tartani őket, hogy a képek pontosan fedjék egymást. Az egymásra került formák fokozatosan fókuszba kerülnek, és különböző távolságokra ugranak. A sztereolátás, ahogy Tyler megjegyezte, olyan, mint a szerelem: ha nem vagy benne biztos, akkor nem éled át.

Egyeseknél nagyobb sikerrel jár, ha ujjukat néhány centiméterrel a sztereogram elé tartják, az ujjukra koncentrálnak, majd elveszik azt onnan úgy, hogy szemeik arra a távolságra maradjanak beállítva. Ezzel a technikával az egyesülés úgy jön létre, hogy a bal szem a jobb oldali vitorlásra, míg a jobb szem a bal oldalira kereszteződik. Ne aggódjunk azon, amit anyánktól hallottunk; nem fog a szemünk úgy maradni. Az, hogy a sztereogram egyesülését a szemek túl sok vagy túl kevés keresztezésével könnyebb-e elérnünk, valószínűleg azon múlik, hogy eredendően szemeink egy kicsit össze- vagy széttartanak-e. Egy kis gyakorlással a legtöbb ember képes tapétasztereogramokat látni. Ez nem igényli azt a jógiszerű koncentrációt, amit pszichológusok gyakorolnak, hogy kétképes sztereogramokat kívánságra egyesíteni tudjanak, minthogy nem követeli a fókuszáló és a konvergáló reflex ugyanolyan mértékű szétválasztását. A kétképes sztereogram egyesítése azt igényli, hogy két szemünket elegendően szétfeszítsük ahhoz, hogy mindkettő a saját képét nézhesse. A tapétasztereogram egyesítése viszont pusztán azt követeli, hogy szemeinket elég távol tartsuk egymástól ahhoz, hogy két szomszédos másolatot lássanak azonos képen belül. A másolatok elég közel fekszenek ahhoz, hogy a tekintetirányok szöge ne essék túl messze attól, ahol azt a fókuszáló reflex szeretné. Nem szabad annak nagy nehézséget okoznia, hogy kihasználjuk a két reflex közötti szíj kis lötyögését, és szemeinket egy icipicit közelebbre fókuszáljuk, mint ahová irányítjuk. De ha mégis, Ellen DeGeneres talán beajánlhatja az olvasót önsegélyző csoportjába. *

A trükk, amire a tapétasztereogram épül (az, hogy azonos ábrák arra veszik rá a szemeket, hogy téves módon nézzük őket), rámutat, hogy az agynak egy alapvető problémát kell megoldania, hogy sztereóban láthasson. Mielőtt megmérhetné egy pont helyét a két retinán, előtte az agynak meg kell győződnie arról, hogy az egyik retinán lévő pont a világ ugyanazon foltjából származik, mint a másik retinán lévő pont. Ha a világon csak egy folt lenne, akkor könnyű dolga lenne. De ha hozzáveszünk egy második foltot, akkor azok retinális képei kétféleképpen feleltethetők meg egymásnak: az első folt bal szembeli képe az első folt jobb szembeli képével és a második folt bal szembeli képe a második folt jobb szembeli képével (a helyes párosítás); vagy az első folt bal szembeli képe a második folt jobb szembeli képével és a második folt bal szembeli képe az első folt jobb szembeli képével. Ez utóbbi párosítás helytelen, és két nem létező folt hallucinációjához vezetne.

Tegyünk hozzá további foltokat, és a probléma megsokszorozódik. Három folt esetén hat hallucinált egyezés lehetséges, tíz folt esetén kilencven, száz folt esetén pedig közel tízezer. Ezt a „megfeleltetési problémát” már a tizenhatodik században észrevette Johannes Kepler, a csillagász, aki azon gondolkodott, hogy hogyan egyezteti a csillagokat bámuló két szem az ezernyi fehér pontot, és hogy miképp lehetne egy pont térbeli helyzetét meghatározni többszöri vetülete alapján. A tapétasztereogram úgy működik, hogy ráveszi az agyat, hogy fogadja el a megfeleltetési probléma egy elfogadhatónak tűnő, de helytelen megoldását. Csakhogy a természet nem azt a megoldást választotta. Az első tippet Ames egy másik lökött szobája adta. A fáradhatatlan Ames ezúttal egy szabályos téglalap alakú szobát épített, de falainak, padlójának és mennyezetének minden négyzetcentiméterére leveleket ragasztott. Amikor a szobát egy lyukon keresztül egy szemmel nézték, az hatalmas, alaktalan, zöld összevisszaságnak látszott. Amikor azonban két szemmel nézték, a szoba felvette normális háromdimenziós alakját. Ames tehát egy olyan világot épített, amely csak a mitikus Küklopsz-szemmel volt látható, külön a bal vagy a jobb szemmel nem. De hogyan képes az agy a két szem által látott látványt összeegyeztetni, ha arra kell alapozzon, hogy mindkettővel felismeri a tárgyakat, és azokat összekapcsolja? A bal szem azt látta, hogy „levél levél levél levél levél levél levél levél”. A jobb szem azt látta, hogy „levél levél levél levél levél levél levél levél”. Az agy az elképzelhető legfogósabb megfeleltetési problémával nézett szembe. Ennek ellenére, minden erőfeszítés nélkül egyesítette a két látványt, és elővarázsolt egy Küklopsz-képet. A fenti demonstráció azonban nem bombabiztos. Mi van, ha a levelek nem tökéletesen takarták a szoba éleit és sarkait? Talán mindkét szemnek lehetett valami durva sejtése a szoba alakjáról, és csak akkor vált biztossá abban, hogy a sejtés jó volt, amikor a két kép egyesült. Annak bombabiztos bizonyítékát, hogy az agy a tárgyak felismerése nélkül is meg tudja oldani a megfeleltetési problémát, Julesz Béla pszichológus szolgáltatta a számítógépes grafika egy zseniális korai alkalmazásával. Mielőtt 1956-ban Magyarországról az Egyesült Államokba menekült, Julesz radarmérnök volt, és légi felderítéssel foglalkozott. A levegőből történő kémkedés egy ügyes cselt alkalmaz: azt, hogy a sztereolátás áthatol az álcázáson. Az álcázott tárgyat olyan foltokkal takarják le, amelyek a háttérre hasonlítanak (amin a tárgy áll), és így a tárgy és a háttér közötti határ láthatatlanná válik. De amennyiben a tárgy nem olyan lapos, mint a palacsinta, ha két pontból nézik, a rajta lévő foltok kissé eltérő helyen lesznek a képen, míg a háttér foltjai nem fognak ugyanannyira elmozdulni, mert azok távolabb vannak. A légi felderítésben alkalmazott csel az, hogy lefényképezik a földet, továbbrepül a gép egy kicsit, majd készít még egy képet. A két képet egymás mellé helyezik, és egy a képek közötti kis különbségekre különösen érzékeny műszer, azaz egy ember segítségével vizsgálják. Az illető sztereoszkóppal

nézi a két képet, mintha egy óriás lenne, aki két szemével az égből azokból a pontokból néz le, ahonnan a repülőgép a fényképeket készítette – és az álcázott tárgyak távolságban ki fognak ugrani. Minthogy az álcázott tárgy meghatározása szerint egyetlen nézőpontból szinte láthatatlan, ez újabb példája annak, amikor a Küklopsz-szem olyasmit lát, amit külön-külön egyik szem sem képes észrevenni. A bizonyítéknak tökéletes álcázásból kell származnia, ezért Julesz a számítógép segítségéhez fordult. A bal szem számára készített egy négyzetet, amelyet véletlenszerűen töltött fel pontokkal – olyan volt, mint a televízió képernyője, amikor nincs adás. Ezután készíttetett a számítógéppel egy másolatot a jobb szem számára, de egy kis csavarral: egy darabka területen a pontokat egypontnyival balra tolta, és a résbe egy új csíkot helyezett véletlenszerű pontokból, hogy az eltolt darabka tökéletesen álcázva legyen. Magában mindkét kép zagyvaságnak látszott. De amikor a sztereoszkópba tették őket, az eltolt darab a levegőben lebegett. A

sztereolátás sok korabeli kutatója nem akarta elhinni, hogy ez történik, mert az agy által megoldandó megfeleltetési probléma egyszerűen túl nehéz. Azt gyanították, hogy Julesz valahogy kis vágásnyomokat hagyott az egyik képen. De persze számítógépek nem csinálnak ilyesmit. Bárki, aki már látott véletlenpontsztereogramot, rögtön meg van győzve.241 Julesz alkalmankénti munkatársának, Christopher Tylernek csak kombinálnia kellett a tapéta-autosztereogramot a véletlenpont-sztereogrammal, hogy feltalálja a „bűvös szem” autosztereogramot. A számítógép egy függőleges csíkot generál pontokból, és annak másolatait egymás mellé helyezi – ez a véletlenpont-tapéta. Tegyük fel, hogy minden csík tíz pont széles, és a pontokat 1-től 10-ig számozzuk („0”-t írunk 10 helyett): 123456789012345678901234567890123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890123456789012345678901234567890 123456789012345678901234567890123456789012345678901234567890

– és így tovább. Tízoszloponként a pontok bármely halmaza (mondjuk „5678”) megismétlődik. Ha a két szem szomszédos csíkokra tekint, azok tévesen egyesülnek, 24110.

Véletlenpont-sztereogramok: Julesz, 1960, 1971, 1995; Tyler, 1991, 1995.

mint a tapétasztereogramok esetén, csak most az agy véletlen pontok mintázatát vetíti egymásra, nem pedig virágokat. A tapétasztereogramban, mint említettük, az egymáshoz közelebb nyomott minták lebegni fognak a többi előtt, mert a hozzájuk tartozó tekintetirányok a nézőhöz közelebb kereszteződnek. Ha egy részletet lebegtetni akar a sztereogram előtt, a tervező meghatározza a részletet, és minden egyes pontot azon belül közelebb visz a legközelebbi szomszédjához. Az alábbi ábrában egy lebegő négyzetet szeretnék képezni. Ezért aztán kinyisszantottam két 4es pontot a nyíllal jelölt helyek között; a megkurtított sorok felismerhetők arról, hogy két oszloppal rövidebbek. A téglalapon belül minden olyan ponthalmaz, mint az „5678”, kilenc-, nem pedig tízoszloponként ismétlődik. A közelebb eső másolatokat az agy közelebb lévőként értelmezi, ezért a négyzet lebegni kezd. Az ábra egyébként nemcsak szemlélteti, hogy hogyan készülnek az auto-sztereogramok, hanem maga is egy működő autosztereogram. Ha úgy nézünk rá, mint egy tapétára, a téglalap ki kell emelkedjen. (Az ábra felelt látható csillagok segíthetnek a megtalálásában. Hagyjuk szemünket szabadon sodródni, míg csak négy csillagot nem látunk a kettős képen. Lassan próbáljuk meg a két képet összébb húzni addig, amíg a két belső csillag nem egyesül úgy, hogy nem négy, hanem csak három csillagot látunk. Óvatosan nézzünk le az ábrára anélkül, hogy szemünket újraigazítanánk, és a lebegő téglalap meg fog jelenni.) Az ábra alsó részén egy kivágott ablakot is láthatunk. Ezt úgy csináltam, hogy kiválasztottam egy téglalapot, és az ellenkezőjét csináltam vele, mint előzőleg: plusz („X”-szel jelzett) pontokat illesztettem bele minden 4-es pont után a téglalapon belül. Ez széjjelebb tolja a ponthalmazokat, így azok tizenegy oszloponként ismétlődnek. (Látható, hogy a kiegészített sorok hosszabbak, mint a többi.) A ritkábban ismétlődő másolatok egy távolabbi síknak felelnek meg. Az igazi véletlenpont-autosztereogram persze pontokból, és nem számokból készül, ezért a kinyisszantott és betöltött részek nem fedezhetők fel, és az egyenetlen sorvégeket is feltöltik további pontokkal. Itt egy példa. A véletlenpont-autosztereogramok nézegetésében az a pillanat az élvezet, amikor az előzőleg láthatatlan alak megjelenése meglepi az embert:

Amikor az autosztereogram-őrület elérte Japánt, ott rövidesen művészeti ággá fejlődött. A pontok nem lényegesek; kis kontúrok szövetének bármely olyan mintázata megteszi, amely képes az agyat rávenni, hogy a két szemet szomszédos csíkokhoz rögzítse. Az első kereskedelmi autoszterogramok színes kukacokat használtak, a japánok pedig virágokat, hullámokat, és – Ames példáját követve – leveleket. A számítógépeknek hála, a formák nem kell diorámaszerű kivágatok legyenek. Ha egy felszín minden pontjának háromdimenziós koordinátái adottak, a számítógép nemcsak egy foltot mozgathat mereven, hanem minden egyes pontot egy kicsit különböző mértékben tolhat odébb, a formát ekképp faragva ki Küklopsz háromdimenziós terében. Sima, domború alakok öltenek testet, amelyek úgy néznek ki, mintha csak levelekbe vagy virágokba lennének szorosan csomagolva. Miért látott el minket a természetes kiválasztódás valódi Küklopsz-látással – azzal a képességgel, hogy sztereóban láthassunk formákat, melyeket egyik szemünk se látna monóban – a helyett az egyszerűbb sztereorendszer helyett, amely a mindkét szem által látható cseresznyéket és citromokat próbálná meg egymásnak megfeleltetni? Tyler arra mutat rá, hogy őseink valóban Ames levélszobájában éltek. A főemlősök a fákon alakultak ki, ahol ágak hálózatai között kellett eligazodjanak, amelyeket még a lombkorona fátyla is takart. A hibázás ára zuhanás volt az erdő talajára. A természetes kiválasztódásnak nyilvánvalóan ellenállhatatlan késztetése volt, hogy a kétszemű lényeket sztereó-számítógéppel lássa el, de az csak akkor

működhetett megfelelően, ha a képek közötti különbségeket a vizuális látvány ezernyi apró részlete alapján számolta. Túl kevés és túl ritka volt az olyan egyedi tárgy, amely az egyértelmű megfeleltetést lehetővé tette volna. Julesz rámutat, hogy a Küklopsz-látásnak van egy további előnye. Az álcázást az állatok sokkal hamarabb felfedezték, mint hadseregeink. A legkorábbi főemlősök a mai madagaszkári makikhoz és lemurokhoz voltak hasonlatosak, amelyek rovarokra vadásznak fákon. A ragadozók ellen sok rovar mozdulatlansággal védekezik, ami legyőzi a vadász mozgásérzékelőit, és álcázással, ami legyőzi a vadász kontúrérzékelőit. A Küklopsz-látás viszont hatékony ellenintézkedés, hiszen ugyanúgy elárulja a zsákmányt, mint a légi felderítés a tankokat és a repülőgépeket. A fegyverek fejlődése éppúgy fegyverkezési versenyt szül a természetben, mint a háborúban. Egyes rovarok úgy járnak túl ragadozóik sztereolátásán, hogy ellaposítják testüket, és szorosan a háttérhez simulnak, esetleg levelek vagy faágak élő szobraivá meredve alkalmaznak egyfajta háromdimenziós álcázást. 242 *

Hogyan működik a Küklopsz-szem? A megfeleltetési probléma – a két szem megfelelő pontjainak összepárosítása – egy ijesztő tyúk-tojás probléma. Addig nem mérhető meg egy pontpár sztereoeltérése, amíg ki nem választottuk a megmérendő pontpárt. Csakhogy a levélszobában vagy a véletlenpont-sztereogramban ezernyi jelölt vár párosításra. Ha tudnánk, milyen messze van a felület, tudnánk, hogy hol keressük a bal retinán a jobb retinán választott pont megfelelőjét. De ha azt tudnánk, akkor nem volna szükség a sztereoszámításokra; már kezünkben volna a válasz. Hogyan csinálja hát az elme?243 David Marr szerint ebben segítségünkre lehetnének olyan beépített előfeltevések, melyek arra a világra vonatkoznak, melyben evolúciónk zajlott. Az n pontnak nem mind az n2 párosítása származhat jó eséllyel ebből a csinos kis világból, a Földről. Egy jól konstruált párosítóeszköz csak azokat a megfeleltetéseket kell figyelembe vegye, amelyek fizikailag valószínűek. Először is, a világ minden pontja egyetlen felszín egyetlen helyéhez kötődik egy adott pillanatban. Ezért egy elfogadható párosításnak azokat a pontokat kell a két szemből párosítania, amelyek a világ egyetlen pacájából származnak. Ami fekete pont az egyik szemben, azt a másik szemből egy fekete ponttal kell párosítani, nem pedig egy fehérrel, mert a pár egyetlen helyet fog képviselni valamilyen felszínen, és az a hely nem lehet fekete és fehér paca egy időben. És viszont, ha két fekete pont párba kerül, azok a világ egy felszínének azonos helyéről kell származzanak. (Ezt az előfeltevést szegik meg az autosztereogramok: minden pacájuk egyszerre több helyen is jelen van.) Másodszor, az egyik szem egyik pontja nem párosítható a másik szemből egynél több ponttal. Ez azt jelenti, hogy a szem tekintete egy olyan pacára esik, amely a 24211.

Lemurok és levélszobák: Tyler, 1991. Álcázás felfedezése: Julesz, 1995. A Küklopsz-szem modellezése: Marr, 1982; Tyler, 1995; Weinshall-Malik, 1995; Anderson-Nakayama, 1994. 24312.

világnak egy és csak egy felszínén helyezkedik el. Első látásra úgy tűnik, hogy ez az előfeltevés kizárja azt, hogy a tekintet egy átlátszó felszínen keresztül nézzen egy átlátszatlant, például egy sekély tó fenekét. De az előfeltevés ennél gyengébb; csak azt zárja ki, hogy két azonos paca, az egyik a tó felszínén, a másik a fenekén, egymás mögé kerüljön a bal szem számára, míg a jobb szem a kettőt külön látja. A harmadik előfeltevés az, hogy az anyag kohezív és sima. Tekintetünk egy pontja a legtöbbször olyan felszínre esik, amely nincs se sokkal közelebb, se sokkal távolabb, mint a szomszédos pontok. Más szóval, a világban a szomszédos pacák hajlamosak ugyanahhoz a sima felszínhez tartozni. A tárgyak határainál természetesen ez az előfeltevés nem áll; e könyv fedőlapja mondjuk félméternyire lehet az olvasótól, de ha csak egy kicsit is arrébb néz, akár a Holdat is láthatja 400 ezer kilométernyire. Csakhogy a határok a látómezőnek mindössze kis hányadát teszik ki (sokkal kevesebb tintával rajzolhatunk vonalas vázlatot, mint amennyivel kiszínezhetjük azt), és ezek a kivételek kezelhetőek. Ez a feltételezés kizárja, hogy a világ homokviharokból, szúnyograjokból, vékony drótokból, hegyes szirtek közötti mély hasadékokból, felülnézetből tekintett szögágyakból stb. álljon. Ezek az előfeltevések így elvontan ésszerűnek tűnnek, de valaminek meg is kell találnia azokat a megfeleltetéseket, amelyek ki fogják elégíteni ezen előfeltevéseket. A tyúk-tojás problémák sokszor annak a „feltételteljesítés”-nek nevezett technikának a segítségével oldhatók meg, amivel a 2. fejezetben találkoztunk a Necker-kocka és a gyermekbeszéd kapcsán. Amikor a rejtvény egyes részletei nem oldhatók meg egyenként, a rejtvényfejtő több sejtést is fejben tart mindegyikre, összehasonlítja a rejtvény különböző részeiből származó becsléseket, és megkeresi, melyek azok, amelyek kölcsönösen konzisztensek. Analógiaként jól használható a keresztrejtvény, aminek megfejtésén ceruza és radír segítségével dolgozunk. Sokszor az a helyzet, hogy egy vízszintes sor meghatározása olyan homályos, hogy sok különböző szó beírható volna, és egy függőleges oszlop meghatározása is olyan tág, hogy sok szó belefér. De ha a függőlegesen beírható szavak közül csak egy olyan van, amely osztozik a vízszintesen beírható szavak egyikének keresztező betűjével, ez a szópár megtartható, a többi pedig kiradírozható. Képzeljük most el, hogy mindezt egyszerre végezzük a keresztrejtvény összes kockájára és meghatározására, és akkor képet nyertünk arról, mi is az a feltételteljesítés. A sztereolátás megfeleltetési problémája esetén a pontok a meghatározások, párosításaik és távolságuk a sejtések, a világra vonatkozó három előfeltevés pedig olyan, mint azok a szabályok, amelyek megmondják, hogy minden szó minden betűje külön kockába kerül, minden kockába betűt kell írni, és minden betűsor valódi szót kell kiállítson. A feltételteljesítés néha olyan feltételteljesítő hálózatban valósítható meg, mint amilyent a 107. oldalon láttunk. Marr és munkatársa, Tomaso Poggio elméleti idegkutató készítettek egy ilyet a sztereolátáshoz. A bemeneti egységek a pontok, mondjuk fekete és fehér négyzetek a véletlenpont-sztereogramon. Ezek egy olyan rácsba jutnak be, amelynek n×n egysége a bal és a jobb szemből származó pontok minden lehetséges párosítását képviseli. Amikor egy ilyen egység bekapcsolódik, az azt a sejtést képviseli, hogy a világban a szemek állásához képest egy bizonyos távolságra van egy paca. Távolból így néz ki a hálózat, ha az egységeknek csak egy

töredékét ábrázoljuk.244 A modell a következőképpen működik. Egy egység csak akkor kapcsol be, ha ugyanazt a bemenetet (feketét vagy fehéret) kapja mindkét szemből, ami az első előfeltevést testesíti meg (minden paca egyetlen felszínen van). Minthogy az egységek kölcsönösen összekapcsolódnak, egy egység aktivációja feljebb vagy lejjebb pöckölheti szomszédainak aktivációját. Az egy irányba eső különböző párosítások gátolják egymást, ami a második előfeltevés megtestesülése (azonos jelek véletlenül nem esnek egy tekintetirányba). A szomszédos távolságokhoz tartozó egységek serkentik egymást, ami a harmadik előfeltevést testesíti meg (az anyag kohezív). Az aktivációk addig visszhangzanak a hálózatban, mígnem megállapodnak úgy, hogy egy háromdimenziós kontúrt rajzolnak ki. Az ábrán a befeketített egységek egy élt és annak hátterét képviselik. A feltételteljesítési technikában egységek ezrei tesznek puhatolózó javaslatokat, amelyeket addig kevergetnek maguk között, amíg ki nem alakul egy átfogó megoldás. A technika jól egybevág azzal az általános elképzeléssel, miszerint az agy sok, kölcsönösen összekapcsolt, párhuzamos számításokat végző feldolgozóegységgel rendelkezik. A pszichológiai oldalt is jól megragadja. Amikor vélellenpont-sztereogramokat nézünk, sokszor nem ugrik azonnal elő a rejtett ábra. Egy kis éldarab bukkan ki a kuszaságból, ami aztán magával emel egy síkot, ami letisztítja és kiegyenesíti a homályos szélt a másik oldalon, és így tovább, míg csak a forma egésze összeáll. Átéljük, ahogy a megoldás kibontakozik, de nem éljük át a feldolgozóegységek küzdelmét, hogy megtalálják azt. Az élmény jó emlékeztető arra, hogy mialatt látunk meg gondolkozunk, a tudat szintje alatt az információfeldolgozás hurkainak tucatjai működnek. A Marr-Poggio-modell visszaadja a sztereolátás mögötti agyi komputáció zamatát, de valódi áramköreink még ennél is agyafúrtabbak. A kísérletek azt mutatják, hogy ha embereket olyan világba helyezünk, amely megszegi az egyediség és a simaság előfeltevését, nem látnak olyan rosszul, mint ahogy azt a modell jósolná. Az agy még további információkat is kell hogy használjon a megfeleltetési probléma megoldásához. Az egyik az, hogy a világ nem véletlenszerű pontokból épül fel. Az agy párosíthatja a két képen lévő összes kis ferde vonalat, T csomópontot, cikcakkot, tintafoltot, morzsát és szilánkot (amik még a véletlenpont-sztereogramban is bőségesen találhatók). A morzsák és szilánkok között sokkal kevesebb hamis megfeleltetés jöhet létre, mint pontok között, ami jelentősen megkurtítja a kizárandó párosítások számát. További segítséget adhat a párosításhoz, ha a két szemmel látásnak azt a 24413.

Sztereohálózat: Marr-Poggio, 1976. Ábra Johnson-Laird, 1988 nyomán.

geometriai következményét is kihasználjuk, amit Leonardo vett észre: a tárgyaknak vannak olyan részei, melyeket az egyik szem lát, de a másik nem. Tartsunk egy tollat függőlegesen magunk előtt úgy, hogy csipesze tizenegy óra irányába nézzen (a hatos van előttünk). Ha egyenként csukogatjuk szemünket, észre fogjuk venni, hogy csak bal szemünk látja a csipeszt; jobb szemünk elől elrejti azt a toll teste. Volt-e a természetes kiválasztódás az agy konstrukciójakor olyan ravasz, mint Leonardo, és felhasználta-e ezt az értékes információt a tárgyak határainak meghatározásában? Vagy nem vesz tudomást az agy erről a jelzésről, és vonakodva elkönyvel minden meg nem felelést úgy, mint a kohéziós előfeltevés alóli kivételt? Ken Nakayama és Shinsuke Shimojo pszichológusok kimutatták, hogy a természetes kiválasztódás nem hagyta figyelmen kívül ezt az információt. Olyan véletlenpont-sztereogramokat alkottak, amelyekben a távolságinformáció nem az eltolt pontokban rejlett, hanem olyanokban, amelyek jelen voltak az egyik szem látványában, de hiányoztak a másikéból. E pontok egy képzeletbeli négyzet sarkainál voltak, de csak a jobb felső és alsó saroknál a jobb szemnek szánt képen, és csak a bal felső és alsó saroknál a bal szemnek szánt képen. Amikor az emberek ezt a sztereogramot nézik, egy lebegő négyzetet látnak, melyet ez a négy pont határoz meg, ami azt mutatja, hogy az agy valóban úgy értelmezi a csak az egyik szem által látható jellemzőket, mint amelyek egy térbeli élről származnak. Nakayama és Baron Anderson pszichológusok szerint vannak olyan idegsejtek, melyek az ilyen takarásokat érzékelik; ezek akkor jeleznének, amikor az egyik szemben van egy olyan pontpár, amelynek egyik tagja megfeleltethető egy másik szembeli pontnak, de a másik nem. Ezek a háromdimenziós éldetektorok segíthetik a sztereohálózatot a lebegő foltok körvonalának megtalálásában.245 A sztereolátás nem adódik közvetlenül a két szemből; az agyi áramköröket is megfelelően fel kell húrozni. Onnan tudjuk ezt, hogy a népesség mintegy két százaléka tökéletesen képes mindkét szemével látni, de nincs Küklopsz-szeme; számukra a véletlenpont-sztereogram lapos marad. További négy százalék csak gyengén képes a sztereogramokat látni. Egy még nagyobb kisebbségnek sajátosabb fogyatékosságai vannak. Egyesek nem látnak távolságot az éppen nézett pont mögött, mások nem látnak távolságot az előtt. Whitman Richards, aki felfedezte ezeket a sztereo-vakság-típusokat, azt feltételezi, hogy három olyan idegsejtcsoport van, amely a két szem képének bizonyos területei közötti különbségeket képes észlelni. Az egyik csoport olyan helypárokhoz tartozik, amelyek pontosan vagy szinte pontosan megegyeznek egymással, és amelyek a fókusz pontjának finomhangolású távolságészleléséért felelősek. A második csoportot az orr melletti helypárok képezik a távoli tárgyak, a harmadikat pedig a halánték felé eső helypárok a közeli tárgyak számára. Mindezeket az idegsejteket azóta megtalálták majmokban és macskákban is. A sztereovakság különböző típusai genetikai meghatározottságúaknak tűnnek, ami arra utal, hogy mindegyik idegsejtcsoportot más génkombináció hoz létre. 246 A sztereolátás nincs jelen születéskor, és maradandóan károsodhat azoknál a gyerekeknél és fiatal állatoknál, akiknek egyik szemébe egy ideig nem érkezik 24514.

Leonardo-sztereo: Nakayama-He-Shimojo, 1995; Anderson-Nakayama, 1994. Sztereovakság: Richards, 1971. Binokuláris idegsejtek: Poggio, 1995. Sztereoidegsejtcso-portok: Cormack-Stevenson-Shor, 1993. 24615.

bemenet hályog vagy letakarás miatt. Eddig ez úgy hangzik, mint az az unalmas lecke, hogy a sztereolátás, mint minden egyéb, az öröklődés és a környezet keveréke. Csakhogy jobb az egészet úgy felfogni, hogy az agyat össze kell szerelni, és hogy az összeszerelés hosszú távú megvalósítási tervet igényel. Ez a terv nem törődik azzal, hogy mikor kerül ki az élőlény az anyaméhből; az összeszerelés a születés után kezdődhet. A folyamat azt is megköveteli, hogy kritikus pillanatokban olyan információ felvétele történjék meg, amelyet a gének nem képesek előre jelezni. A sztereolátás hirtelen jelenik meg a csecsemőknél. Ha a csecsemőket rendszeresen hordozzák a laboratóriumba, hetek múlnak el, és semmi érdeklődést nem mutatnak a sztereogramok iránt, aztán egyszer csak hirtelen el vannak tőle bűvölve. Nem sokkal e korszakalkotó hét beköszöntése előtt (általában valahol három-négy hónapos kor tájékán) a csecsemők képessé válnak két szemüket megfelelően egy pontra célozni (például folyamatosan képesek követni az orruk felé mozgó játékot), és zavarónak kezdik találni a versengő képeket (különböző minták vetítését a két szembe), noha azelőtt érdekesnek látták azokat. 247 Nem arról van szó, hogy a csecsemők „megtanulnak sztereóban látni”, akármit is jelentene ez. Richard Held pszichológusnak egyszerűbb magyarázata van. Amikor az újszülöttek világra jönnek, látókérgük bemeneti rétegének minden egyes idegsejtjén összegződik a két szem megfelelő helyéből jövő jel, ahelyett hogy azok különválva maradnának. Az agy nem képes megmondani, hogy egy minta darabkája melyik szemből származik, és egyszerűen egymásra olvasztja a két szem látványát egy kétdimenziós képpé. A nélkül az információ nélkül, hogy melyik szemből származik egy pötty, a sztereolátás, a két szem becélzása és a versengés logikailag is lehetetlen. Mintegy három hónapos kor körül áll be, hogy melyik idegsejt melyik szemet választja. A kapcsolati sorban eggyel tovább lévő idegsejtek ettől kezdve tudhatják, mikor kerül egy folt az egyik helyre az egyik szemben és egy kicsit másikra a másikban – ami a sztereolátás veleje. Macskákban és majmokban, melyeknek az agyát közvetlenül is tanulmányozták, valóban ez történik. Amint az állat agykérge különbséget tud tenni a két szem között, az állat látni kezdi a sztereogramokat. Ez arra utal, hogy amikorra a bemenetek megkapják a „bal szem” és „jobb szem” címkét, a sztereokomputációt végző későbbi áramkör már készen van és működik. Majomban az egész két hónap alatt lejátszódik: addigra minden egyes idegsejtnek megvan a kedvenc szeme, és a majomkölyök távolságot lát. A többi főemlőshöz képest az ember olyan, mint a fészekhez kötött madarak: a csecsemők korán születnek, és fejlődésük a méhen kívül fejeződik be. Minthogy az embercsecsemők gyermekkoruk hosszának arányában mérve korábban születnek, mint a majmok, sztereoáramköreik beállítása születésükhöz képest későbbinek tűnik. Általánosabban is, amikor a biológusok a látórendszer érésének főbb állomásait hasonlítják össze különböző állatfajokban, melyek közül egyesek korán születnek és gyámoltalanok, mások későn születnek és jól látnak, azt találják, hogy a sorrend ugyanaz, függetlenül attól, hogy a későbbi lépések a méhben vagy a világban mennek-e végbe.248 24716. 24817.

Binokuláris csecsemők: Shimojo, 1993; Birch, 1993; Held, 1993; Thorn et al., 1994. Előhúrozott sztereolátás: Birch, 1993; Freman-Ohzawa, 1992.

A bal szemhez és a jobb szemhez tartozó idegsejtek fontos elkülönülését megakaszthatja a tapasztalat. Amikor David Hubel és Torsten Wiesel neurobiológusok úgy neveltek fel kiscicákat és kismajmokat, hogy egyik szemük le volt takarva, a kéreg bemeneti rétegének idegsejtjei mind a másik szemre hangolódtak, végeredményben funkcionálisan megvakítva az állatot a letakart szemére. A károsodás maradandó volt még akkor is, ha csak rövid időre fosztották meg az egyik szemet az ingerektől az állat fejlődésének kritikus periódusában. Majmokban a látórendszer különösen érzékeny az élet első két hete során, de e sérülékenység az első év folyamán lassan eltűnik. A felnőtt majom szemének letakarása nem okoz károsodást még akkor se, ha négy évig tart. Elsőre mindez úgy nézett ki, mint a „ha nem használod, elveszted” egyik esete, de egy meglepetés volt még a tarsolyban. Amikor Hubel és Wiesel mindkét szemet letakarták, az agy nem mutatott kétszer akkora károsodást; a sejtek fele egyáltalán nem károsodott. Az egy szemet letakaró kísérletben a rombolást nem az okozta, hogy a letakart szemnek szánt idegsejt nem jutott ingerléshez, hanem az, hogy a letakaratlan szem kitúrta a helyéről a letakart szemből jövő bemenetet. A szemek versengenek a helyért az agykéreg bemeneti rétegében. Minden egyes idegsejt úgy kezd, hogy kicsit az egyik vagy a másik szemhez húz, és az abból a szemből származó ingerek addig növelik ezt az egyoldalúságot, amíg az idegsejt már egyedül csak arra válaszol. Az ingernek még csak nem is kell a való világból erednie; a közvetítőállomásokról eredő aktivációs hullámok is megteszik, mint egyfajta belsőleg generált tesztmintázat. Noha érzékeny az állat tapasztalataira, a fejlődés menete mégsem nevezhető „tanulás”-nak abban az értelemben, hogy a világból származó információ rögzítése lenne. Ahogyan az építész, aki a durva vázlatot átadja a műszaki rajzolónak, hogy egyenesítse ki a vonalakat, a gének is csak durván készítik el a szemspecifikus idegsejteket, és aztán beindítanak egy olyan folyamatot, amely garantáltan kihegyezi azokat, hacsak egy neurobiológus bele nem kontárkodik.249 Amint az agy elválasztotta a bal szem képét a jobb szem képétől, az idegsejtek következő rétegei összehasonlíthatják azokat, távolságot jelző apró eltéréseket keresve. Ezek az áramkörök is módosíthatók az állat tapasztalata által, bár ismét csak meglepő módon. Ha a kutató keresztbe vagy szétálló szemű kancsallá teszi az állatot az egyik izom átvágásával, a szemek különböző irányba fognak nézni, és sosem látják ugyanazt a dolgot a két retinán egyszerre. A szemek persze nem fognak 180 fokos szöget bezárni, így elméletileg az agy meg tudná tanulni, hogy megfeleltesse egymásnak az egymást átfedő, használaton kívüli szegmenseket. De úgy tűnik, az agy nem szereti a két szem közötti néhány foknál messzebbről vett megfeleléseket; az állat sztereovakká válik, valamint gyakran egyik szemére is funkcionálisan megvakul, amit ambliópiának neveznek. (Az ambliópiát néha „lustaszeműség”-nek hívják, de ez félrevezető. Az agy, nem pedig a szem az, ami érzéketlen, és érzéketlenségét az okozza, hogy egyfajta állandó versengésben az agy aktívan elnyomja az egyik szemből érkező ingereket, és nem az, hogy az agy lustán tudomást 24918.

Monokuláris majmok: Hubel, 1988; Stryker, 1993. Az idegsejtek élesítése: Stryker, 1994; Miller-Keller-Stryker, 1989.

sem vesz róluk.) Ugyanez gyerekekkel is megtörténhet. Ha egyik szeme sokkal távollátóbb, mint a másik, a gyerek erőltetni fogja a fókuszálást a közeli tárgyakra, és az a reflex, amely a fókuszálást a konvergens szemmozgáshoz kapcsolja, a szemet befelé fogja húzni. A két szem különböző irányba néz (ezt nevezik kancsalságnak), és az általuk alkotott képek nem lesznek elég jól egymáshoz igazítva ahhoz, hogy az agy a köztük lévő eltérésekre építsen. A gyerek ambliópiás és sztereovak lesz, hacsak a szemizmokon végzett korai műtét ki nem igazítja a szemgolyókat. Amíg Hubel és Wiesel fel nem fedezték e hatásokat majmokon, és Held nem talált hasonlókat gyerekeknél, a kancsalság műtéti kezelését kozmetikai műtétnek tekintették, és csak iskoláskorú gyerekeken végezték. Csakhogy a kétszem-idegsejteknek is van egy kritikus periódusuk, ami egy kicsit hosszabb, mint az egyszem-idegsejteké, de valószínűleg véget ér egy-két éves kor körül. Ez után az időpont után a műtét már sokszor elkésett.250 Miért van kritikus periódus merev előhuzalozás vagy élethossziglani rugalmasság helyett? A kiscicák, a majomkölykök és az embercsecsemők arca születés után is nő, és szemük egyre távolabb kerül egymástól. A nézőpontok egymáshoz való viszonya változik, és az idegsejteknek lépést kell ezzel tartaniuk úgy, hogy áthangolják a felfedezhető eltérések tartományát. A gének nem ismerhetik előre a nézőpontok távolodásának mértékét, mivel az más géneken, táplálkozáson és sokféle véletlenen is múlik. Ezért az idegsejtek követik a szétcsúszó szemeket a növekedés időtartama alatt. Amikor a szemek elérik a koponyában a felnőttekre jellemző távolságot, ez a követelmény megszűnik, és ez az, amikor a kritikus periódus véget ér. Egyes állatok, például a nyulak, olyan érett utódokat hoznak a világra, amelyek szemei a nagyon keveset növő arcukon felnőtt helyzetben vannak. (Ezek általában prédaállatok, melyek nélkülözni kénytelenek a hosszú, gyámoltalan gyerekkor luxusát.) A két szemből érkező bemeneteket fogadó idegsejtek nem kell újrahangolják magukat, ezért ezen állatok valóban előre vannak húrozva születéskor, és nem mennek keresztül ingerlésre érzékeny kritikus perióduson.251 A binokuláris látás különböző fajokban mutatkozó hangolhatóságára vonatkozó felfedezések a tanulásról való gondolkodás új módját is kínálják. A tanulást sokszor az alaktalan agyszövet elengedhetetlen formálójának tekintik. Ehelyett azonban úgy is tekinthetjük, mint egy veleszületett adaptációt, amely az önösszeszerelő állatok megvalósítási ütemtervének igényeit szolgálja ki. A génállomány annyit épít fel az állatból, amennyit csak tud, és az állat olyan részeihez, amelyek előre nem specifikálhatók (mint amilyen az előre láthatatlan ütemben távolodó szemek megfelelő behuzalozása), a génállomány egy információgyűjtő mechanizmust kapcsol be a fejlődés azon pontján, ahol arra leginkább szükség van. A Nyelvi ösztön című könyvemben hasonló magyarázatot alkalmazok a gyerekkori nyelvtanulás kritikus periódusára. * 25019. 25120.

Keresztezett és lusta szemek: Birch, 1993; Held, 1993; Thorn et al., 1994. Kritikus periódus és növekvő koponya: Timney, 1990; Pettigrew, 1972, 1974.

Nemcsak azért vezettem végig az olvasót a „bűvös szem”-sztereogramokon, mert élvezet megérteni, hogyan működik a csoda. Azt hiszem, hogy a sztereolátás a természet egyik dicsősége, és egyben példája annak, hogyan működhetnek az elme más részei is. A sztereolátás olyan információfeldolgozás, amit a tudatosság sajátos zamataként érzékelünk – a mentális komputáció és a tudat közötti kapcsolatnak törvényekkel olyan jól leírható példája, hogy számítógép-programozók milliókat tudnak alkalmazásával megigézni. A sztereolátás többféle értelemben is modul: az elme többi részének közreműködése nélkül működik (nem igényel felismerhető tárgyakat), az elme többi része működik nélküle (ha kell, más távolságjelzésekkel elboldogulva), sajátos huzalozási követelményeket támaszt az aggyal szemben, és olyan elveken alapszik, amelyek specifikusan saját kérdésére (a binokuláris parallaxis geometriájára) vonatkoznak. Noha a sztereolátás fejlődik gyerekkorban és a tapasztalatokra érzékeny, nem volna bölcs „tanult”-nak vagy „az öröklés és a tapasztalat keverék”-ének jellemezni; a fejlődés egy összeszerelési ütemterv része, és a tapasztalatokkal szembeni érzékenység egy szervezett rendszer körülírt információfelvétele. A sztereolátás a természetes kiválasztódás mérnöki intelligenciájának mintaképe, ami az optika kifinomult tételeire épít, melyet évmilliókkal később fedeztek fel újra olyan emberek, mint Leonardo da Vinci, Kepler, Wheatstone és a légi felderítés szakemberei. A sztereolátás őseink környezetében jelen lévő, azonosítható szelekciós nyomásokra adott válaszként fejlődött ki. És megoldhatatlan problémákat old meg olyan rejtett előfeltevések segítségével, amelyek igazak voltak abban a világban, amelyben kifejlődött, de nem feltétlenül igazak most.

Világítás, árnyalás, forma A sztereolátás a látórendszer korai szintjéhez tartozik, amely a felszínek távolságát és anyagát állapítja meg, de nem egyedül alkotja azt. A háromdimenziós látás nem igényel két szemet. A forma és az anyag gazdag észleletét nyerhetjük a leghalványabb sugallatból is. Tekintsük e rajzokat, melyeket Edward Adelson pszichológus tervezett.252 A bal oldali olyan, mint egy fehér kartonlap, közepén szürke függőleges csíkkal, amely vízszintesen van behajtogatva és felülről van megvilágítva. A jobb oldali olyan, mint egy fehér kartonlap, közepén vízszintes szürke csíkkal, amely függőlegesen van behajtogatva és oldalról van megvilágítva. (Ha sokáig nézzük őket, bármelyikük mélysége átfordulhat, mint a Necker-kockáé; ezzel most ne törődjünk.) De a lapra nyomtatott festék és a retinánkra vetülő kép szinte pontosan ugyanaz a két kép esetén. Mindkettő 25221.

Világítás, árnyalás, forma: Adelson-Pentland, 1996.

cikcakkozott négyzetháló, melyben egyes mezők be vannak sötétítve. A sarokkockák mindkét esetben fehérek, a felső, alsó és oldalsó kockák világosszürkék, a középsők pedig sötétszürkék. A cikcakkozás és a sötétítés kombinációja valahogyan a harmadik dimenzióba löki a képeket és beszínezi a kockákat, de különböző módon. Az „1”gyel jelölt határvonalak fizikailag azonosak a két képen, de a bal oldali rajzon a határvonal a festés határának látszik – szürke csík a fehér mellett –, a jobb oldalin viszont forma-árnyék határvonalnak – a fehér csík árnyékba kerül a hajtás másik oldalán. A „2”-sel jelölt határvonalak ugyancsak azonosak, de ellenkező módon látjuk őket: árnyék a bal oldali, és festés a jobb oldali rajzon. És mindez a különbség abból ered, hogy ahol az egyik háló cik, ott a másik cakk! Hogy ilyen sokat láthassunk ilyen kicsi képekben, három olyan törvényt kell visszájára fordítanunk, amely a világ képpé formálását szabályozza. Mindegyik egyegy mentális „szakértőt” igényel, amely a visszafordítást képes elvégezni. Ahogy a sztereolátás is, ezek a szakértők is azon dolgoznak, hogy pontos képet adjanak a világban lévő felszínekről, de más típusú információkra építenek, másfajta problémákat oldanak meg, és más előfeltevéseket alkalmaznak a világról. *

Az első probléma a perspektíva: egy háromdimenziós (3D) tárgy vetül a retina kétdimenziós (2D) felszínére. Sajnos azonban bármely vetület végtelen számú tárgyból származhat, tehát pusztán a formából nem állítható vissza az eredeti tárgy alakja (ahogy erre Ames szobái figyelmeztetnek). „Na persze – mondhatta az evolúció –, senki sem tökéletes.” Formaelemzőnk szerencsejátékot játszik, és olyan világot láttat velünk, amely a retinális kép alapján valószínű. Hogyan számíthatná ki a látórendszer a retinán található adatokból a világ legvalószínűbb állását? A valószínűségelmélet egyszerű választ kínál: a Bayes-tétel segítségével, ami a legközvetlenebb módja annak, hogy egy hipotézis igazságának valószínűségét valamilyen bizonyíték alapján felbecsülhessük. A Bayes-tétel szerint két hipotézis esélye összemérhető, ha mindkettőhöz két értéket ismerünk. Az egyik a hipotézis előzetes valószínűsége, vagyis az, hogy mennyire biztosak lennénk abban azelőtt, hogy a bizonyítékokat figyelembe vennénk. A másik a feltételes valószínűség, vagyis az, hogy milyen valószínűséggel láthatnánk az adott tényt, ha a hipotézis igaz lenne. Szorozzuk meg az első hipotézis előzetes valószínűségét a tény első hipotézis szerinti feltételes valószínűségével. Szorozzuk meg a második hipotézis előzetes valószínűségét a tény második hipotézis szerinti feltételes valószínűségével. Vegyük a két szám hányadosát: ez adja meg az első hipotézis esélyét a másodikkal szemben. Hogyan alkalmazza 3D vonalelemzőnk a Bayes-tételt? Olyan tárgyra fogad, amelynek a legnagyobb esélye volna az adott vonalak létrehozására, ha az a tárgy tényleg jelen lenne, és amelynek általában is jó esélye van, hogy jelen van. Más szóval ugyanazt feltételezi, amit egyszer Einstein mondott Istenről: hogy a világ titokzatos, de nem rosszindulatú.253 25322.

Az észlelés szerencsejátékot játszik: Knill-Richards, 1996; Lowe, 1987; Biederman,

A formaelemzőnek tehát ismernie kell a vetítés valószínűségeit (milyennek tűnnek a tárgyak perspektívából) és a világ valószínűségeit (miféle tárgyakat tartalmaz az). A vetítésre vonatkozó valószínűségek némelyike elég jó. Egy pénzérme vetülete elméletileg lehet egy vékony egyenes, de csak akkor, ha az éle felől nézzük. Ha van egy pénzérme előttünk, mennyi a valószínűsége annak, hogy az élével felénk áll? Nem nagyon nagy, hacsak valaki direkt úgy nem rendezte. A nézőpontok túlnyomó többsége az érmét ellipszisként vetítené retinánkra. A formaelemző feltételezi, hogy a pillanatnyi nézőpont generikus – azaz nem olyan, amiben a dolgok Ames módjára ki vannak centizve –, és eszerint teszi meg tétjét. Egy gyufaszál mindazonáltal szinte mindig egyenes vonalként vetül retinánkra, így ha a képben egy egyenes van, a rúd jobb becslés, mint a korong, feltéve, hogy minden egyéb azonos. A vonalak együttese tovább szűkítheti a lehetőségeket egy kép értelmezésében. Párhuzamos vagy majdnem párhuzamos egyenesek sorozata ritkán jelenik meg véletlenül. A világ nem párhuzamos egyenesei ritkán vetítenek párhuzamos egyeneseket a képre: a padlóra szórt gyufaszálpárok többsége hegyesebb vagy tompább szögben kereszteződni fog. De a világban párhuzamos egyenesek, például a távírópózna szélei, szinte mindig párhuzamos egyenesekként vetülnek. Ha tehát a képen majdnem párhuzamos egyenesek vannak, annak van nagyobb esélye, hogy azok a világ párhuzamos éleiből erednek. Sok további gyakorlati szabály adható még annak leírására, hogy a világ milyen alakzatai adhatnak bizonyos képi mintázatokat. Kis T-k, Y-ok, szögek, nyilak, szarkalábak és párhuzamos kacskaringók egyenes élekről, sarkokról, derékszögekről és szimmetrikus formákról árulkodnak. E szabályokat a rajzolók évezredek óta használják, egy körmönfont formaelemző pedig visszafelé is alkalmazhatja őket, hogy megbecsülje, mi van a világban. 254 Csakhogy persze a valószínűséget visszafelé értelmezni – azaz azt mondani, hogy a párhuzamos dolgok általában közel párhuzamos vonalakat vetítenek, ezért a közel párhuzamos egyenesekből párhuzamos dolgok következnek – félrevezető. Olyan lenne ez, mintha patazajt hallanánk az utcáról, és arra a következtetésre jutnánk, hogy a zebrától kell származzon, hiszen a zebrák gyakran hallatnak patazajt. Annak előzetes valószínűségét is be kell számítanunk, hogy a világban jelen van valamilyen dolog – hogy hány zebra, hány párhuzamos él van odakinn. Ahhoz, hogy a szerencsejátékot játszó formaelemző működhessen, a világban sok olyan egyenes, szabályos, szimmetrikus, tömör tárgy kell legyen, amit előszeretettel gyaníthat, így van-e? A romantikusok azt gondolnák, hogy a világ organikus és lágy, és hogy merev éleit csak az utászok buldózerezték bele. Ahogy egy irodalomprofesszor nemrégen megjegyezte az óráján: „A tájba az egyenes vonalakat az ember tette.” Egy szkeptikus diákja, Gail Jensen Sanford közzétett egy listát a természet egyeneseiről, melyet nemrégen a Harper magazin is közölt: A megtörő hullám tetején látható vonal; a préri távoli pereme; az eső és a jégeső útja; hólepte mezők; kristályminták; a fehér kvarc vonalai a gránit felszínén; jégcsapok, cseppkövek, cseppkőoszlopok; egy nyugodt tó felszíne; a zebrák és tigrisek csíkjai; a 1995. 25423. A szabályosság esélyei: Attneave, 1982; Jepson-Richards-Knill, 1996; Knill-Richards, 1996.

kacsa csőre; a sárszalonka lába; a vándormadarak által bezárt szög; a ragadozó madarak zuhanása; a páfrány friss levele; a kaktusz tüskéi; a fiatal, gyorsan növő fák törzse; tűlevelek; a pókok selyemfonala; repedések a jég felszínén; metamorf kőzetek rétegei; a vulkán oldala; a szélfútta gomolyfelhő foszlányai; a félhold belső éle.

Néhány ezek közül vitatható, mások pedig több kárt, mint hasznot hajtanak a formát találgató rendszernek. (A tó és a préri horizontja, valamint a félhold éle nem a világban található vonalakból származnak.) De az érv jogos. A világ sok törvénye világos, elemezhető alakzatokat eredményez. A mozgás, a nyomás és a gravitáció egyenes vonalakat eredményez. A gravitáció derékszögeket alkot. A kohézió sima kontúrvonalakat teremt. A mozgó élőlények szimmetrikussá fejlődnek. A természetes kiválasztódás testrészeiket szerszámokká formálja, ahogy a mérnök is jól kidolgozott alkatrészeket követel. A nagy felszínek durván azonos méretű, alakú és térközű mintákat gyűjtenek össze: repedések, levelek, kavicsok, homokszemek, gyűrődések, tűk. Nemcsak arról van szó, hogy a világ látszólag fabrikált és tapétázott részei a legkönnyebben visszanyerhetők egy formaelemző segítségével, de ezek azok a részek, amelyeket a leginkább érdemes is visszanyerni. Ezek az adott környezetet alakító és kitöltő hatékony erők árulkodó jelei, amelyek több figyelmet érdemelnek, mint a törmelékek rendezetlen kupacai.255 *

A legjobb vonalelemző is csak a rajzfilmek világára volna felkészülve. A felszíneknek nemcsak határaik vannak, hanem valamilyen anyagból is vannak. Világosság- és színérzékelésünk anyagelemzőként szolgál. Azért nem harapunk bele a műanyag almába, mert a színe elárulja, hogy nem gyümölcshúsból van. Az anyag fény alapján való elemzése egy fényvisszaverődés-specialistát igényel. A különböző anyagfajták különböző mértékben verik vissza a fény különböző hullámhosszait. (Az egyszerűség kedvéért fekete-fehérben fogok maradni; a szín durván ugyanaz a probléma, csak hárommal megszorozva.) Sajnos azonban a visszatükrözött fény egy bizonyos mennyisége az anyag és a megvilágítás végtelen számú kombinációjából előállhat. 100 egységnyi fény érkezhet a szénről, ami 1000 gyertya fényének 10 százalékát veri vissza, vagy a hóról, ami 111 gyertya fényének 90 százalékát veri vissza. Vagyis nincs arra bombabiztos mód, hogy egy tárgy anyagát az általa visszavert fényből kikövetkeztethessük. A világosságelemzőnek valahogyan le kell számítolnia a megvilágítás szintjét. Ez megint csak egy tökéletlen probléma; pontosan egyenértékű azzal, mint ha kapnánk egy számot, és meg kellene mondanunk, hogy melyik két számnak a szorzataként állították elő. A probléma csak előfeltevések hozzáadásával oldható meg.256 A fényképezőgép is ugyanezzel a feladattal szembesül – hogyan adja vissza a hógolyót fehérnek, attól függetlenül, hogy a szabadban vagy a házban van. A fényképezőgép fénymérője, amely a filmre ható fény mennyiségét szabályozza, két 25524. A természet 25625.

egyenesei: Sanford, 1994; Montello, 1995. Világosság, fényesség és megvilágítás: Marr, 1982; Adelson-Pentland, 1996.

előfeltevést testesít meg. Az egyik az, hogy a megvilágítás egyenletes: az egész jelenet a napon, az árnyékban vagy a szobában van. Amikor ez az előfeltevés nem teljesül, az amatőr fényképész csalódni fog. Mimi néni maszatos árny lett a kék ég előtt, mivel a gépet rászedte az, hogy arca árnyékban volt, míg az eget közvetlenül sütötte a nap. A második előfeltevés az, hogy a kép átlagban középszürke. Ha vaktában összeválogatunk mindenféle tárgyat, sok színük és világosságuk általában egy közepes árnyalatú szürkévé átlagolódik, ami a fény mintegy 18 százalékát veri vissza. A gép „feltételezi”, hogy egy átlagos jelenetet lát, és éppen annyi fényt ereszt be, hogy a jelenet közepes világosságú részei középszürkének látszódjanak a filmen. A közepesnél világosabb foltok halványszürkék és fehérek, a közepesnél sötétebb foltok sötétszürkék és feketék lesznek. De ha ez az előfeltevés téves, és a jelenet átlaga valójában nem szürke, a fényképezőgép ismét rá van szedve. A fekete bársonyon heverésző fekete macska középszürke lesz, mint ahogy a jegesmedve is a havon. A gyakorlott fotós kielemzi, hogy miképp különbözik a látvány az átlagostól, és különböző trükköket használ annak kiegyenlítésére. Kezdetleges, de hatékony módszer az, ha visz magával egy normális középszürke kartont (ami pontosan a fény 18 százalékát veri vissza), neki támasztja a tárgynak, és a fénymérőt a kartonra irányítja. A fényképezőgép feltevése a világról ezzel ki van elégítve, és a környezeti megvilágítás szintjének becslése (a karton által visszavert fénymennyiség osztva 18 százalékkal) garantáltan helyes lesz. Ezzel a problémával (ami még fogasabb a színes fényképezésben) Edwin Land, a polarizáló szűrő és a Polaroid Land fényképezőgép feltalálója is szembesült. A villanykörte fénye narancssárga; a fénycső fénye olívzöld; a nap fénye sárga; az ég fénye kék. Agyunk, ugyanúgy, ahogy leszámítolja a megvilágítás erősségét, valahogyan kivonja a megvilágítás színének hatását is, és a tárgyakat a megfelelő színben látja az ilyen fényekben is. A fényképezőgépek azonban nem. Amikor nem saját fehér fényüket használják (amelyet villanólámpájuk képez), a szobában készült képeket erős rozsdavörös színezékkel, az árnyékban készülteket pedig pépes kékkel látják el. Az értő fotós speciális filmet vásárolhat, vagy szűrőt tehet a lencse elé, egy jó laboratóriumi technikus pedig korrigálhatja a színeket a kép rögzítésekor, de az azonnal képet kínáló fényképezőgép erre nyilvánvalóan nem képes. Ezért Landet gyakorlati szempontból nagyon érdekelte, hogyan lehetne a megvilágítás erősségét és színét kivonni, azaz elérni azt, amit színkonstanciának nevezünk. Land azonban egyben leleményes és autodidakta észleléskutató is volt, akit az is érdekelt, hogyan oldja meg az agy a problémát. Felállított egy színészlelési laboratóriumot, és kidolgozott egy szellemes elméletet a színkonstancia magyarázatára. Elképzelése, melyet retinexelméletnek neveznek, számos előfeltevéssel látja el a nézőt. Az egyik az, hogy a földi megvilágítás a hullámhosszak gazdag keverékéből áll. (A szabályt erősítő kivétel a nátriumgőzlámpa, az az energiatakarékos eszköz, amelyet parkolókban használnak. Ez olyan szűk hullámhossztartományban bocsát ki fényt, amit észlelőrendszerünk nem tud leszámítolni; ezért lesznek a parkolóban az autók és az arcok ijesztően sárgák.) A második feltételezés az, hogy a világosság és a szín fokozatos változásai valószínűleg a megvilágítás módjából erednek, míg a hirtelen átmenetek valószínűleg ott

keletkeznek, ahol az egyik tárgy véget ér és a másik kezdődik. Land az egyszerűség kedvéért modelljét 2D téglalapokból összeállított mesterséges világokon tesztelte, melyeket Mondrianoknak nevezett el a holland festő nyomán. Ha egy Mondriant oldalról világítanak meg, az egyik szélén lévő sárga folt egész más fényt ver vissza, mint a másik szélén lévő. Mindazonáltal az emberek mindkettőt sárgának látják, és a retinexelmélet modellje, amely kivonja az egyik széltől a másikig tartó fokozatos világosságcsökkenést, ugyanígy tesz.257 A retinexelmélet első lépésnek jó volt, de kiderült, hogy túl egyszerű. Az egyik probléma abban a feltételezésben van, hogy a világ is egy Mondrian, azaz egy nagy, lapos síklap. Lapozzunk vissza a 232. oldalra Andelson rajzaihoz, amelyek tulajdonképpen cikcakkos Mondrianok. A retinexmodell minden éles határvonalat egyformán kezel, vagyis az „l”-es élt ugyanúgy értelmezi a bal oldali rajzon, mint a jobb oldalin. Nekünk azonban a bal oldali „l”-es él különböző színű csíkok határvonalának tűnik, a jobb oldali pedig egyetlen csíkon belülinek, amely meg van hajlítva, és részben árnyékba került. A különbséget a 3D formák értelmezése okozza. Formaelemzőnk a Mondrianokat csíkos paravánokká hajlítgatta, míg a retinexmodell még mindig olyannak látja azokat, mint a jó öreg sakktáblát. Nyilvánvaló, hogy valamiről lemaradt. Ez a valami a megvilágítás szögének hatása az árnyalatra, a jelenetet képpé formáló törvények harmadika. A fényforrással szembenéző felszín sok fényt visszaver, mert a fény nekicsapódik a felszínnek, és visszapattan róla. A fényforrással majdnem párhuzamosan álló felszín sokkal kevesebbet ver vissza, mert a fény nagyobb része csak hozzásúrlódik, majd továbbáll. Ha a fényforrás közelében vagyunk, több fény érkezik szemünkbe, amikor a felszín szembenéz velünk, mint amikor szinte oldalra néz. Megfigyelhetjük a különbséget, ha egy zseblámpát egy szürke kartonlapra irányítunk, és a kartont billegtetjük. Hogyan képes árnyalatelemzőnk visszafelé alkalmazni ezt a törvényt, hogy a visszavert fényből megállapíthassa, mennyire van egy felszín elfordulva? A haszon nemcsak egy-egy lap szögének megbecsülése. Sok tárgy, például a kockák és a drágakövek, megdöntött lapokból állnak, így a dőlésszögek kinyerésével győződhetünk meg alakjukról. Sőt bármely formát fel lehet úgy fogni, mintha milliónyi apró lapocskaként lenne kifaragva. Az árnyalás törvénye még akkor is áll, ha a felszín olyan simán görbül, hogy a „lapocskák” ponttá zsugorodnak – ilyenkor minden egyes pontra külön-külön. Ha ez a törvény visszafelé is alkalmazható lenne, árnyalatelemzőnk megragadhatná bármely felszín alakját a felszín összes pontjában állított érintősíkok irányaiból.258 Sajnos azonban az egy bizonyos foltról visszaverődő fény adott mennyisége egyaránt származhat egy fényforrás felé forduló sötét és egy fényforrástól elforduló világos felszínből. Ezért tehát nincs bombabiztos módszer arra, hogy további előfeltevések nélkül kinyerhessük egy felszín dőlésszögét a róla visszavert fényből. Az első előfeltevés az, hogy a felszín világossága egyenletes: a világ gipszből 25726.

Retinexelmélet: Land-McCann, 1971; Marr, 1982; Brainard-Wandell, 1986. Újabb modellek: Brainard-Wandell, 1991; Maloney-Wandell, 1986. 25827. Forma árnyalásból: Marr, 1982; Pentland, 1990; Ramachandran, 1988; Nayar-Oren, 1995.

készült. Ha a felszín egyenetlen festésű, ez az előfeltevés nem teljesül, ezért árnyaláselemzőnk csapdába kell essék. Úgy is tesz. A legkézenfekvőbb példák a festmények és a fényképek. Kevésbé nyilvánvaló az ellenárnyalás az állati álcázásban. Sok állat álcája a háttól a has felé világosodik olyan mértékben, hogy az éppen kioltsa a 3D alakjukra vetődő fény hatását. Emiatt az állat laposabbnak tűnik, s ez megnehezíti a ragadozó agyának előfeltevésekre alapozó, a formát az árnyalásból kielemző rendszerének dolgát. A smink egy másik példa. Ha nem eltúlozva alkalmazzák, a bőrre kent színezék arra szedheti rá a szemlélőt, hogy ideálisabb alakú csontot és húst lásson. Az orr oldalaira kent sötét pír azt érzékelteti, mintha azok kisebb szöget zárnának be a fénnyel, ami miatt az orr keskenyebbnek látszódik. A felső ajakra kent fehér púder az ellenkező módon hat: úgy tűnik, hogy az ajak szembekerül a fény útjába, mintha teltebb lenne, ami azt a kívánatosan duzzogó képet kölcsönzi az arcnak. Az árnyalásból a formára következtető rendszer egy további előfeltevést is kell tegyen. A dolgok a világban ezerféle anyagból készülnek, a fény viszont nagyon különböző módon verődik vissza azok megdőlt felszíneiről. Az olyan matt felszínek, mint a mészkő vagy a közönséges papír, egy egyszerű törvényt követnek, és az agy árnyékoláselemzője sokszor mintha azt feltételezné, hogy a világ matt. A fényezett, patinás, pihés, lyukacsos és tüskés felszínek azonban más, furcsa dolgokat művelnek a fénnyel, és becsaphatják a szemet. Ennek egyik híres példája a telihold. A telihold lapos korongnak látszik, de persze gömb alakú. Általában nem okoz gondot, hogy más gömböket, például egy pingponglabdát árnyalása alapján azonosítsunk, és bármely jó grafikus fel tud vázolni szénceruzával egy gömböt. A Holddal az a nehézség, hogy mindenféle méretű kráterek ragyázzák tele, melyek többsége túl kicsi ahhoz, hogy a Földről kivehető legyen, együttesen azonban egy olyan felszínt alkotnak, amely különbözik az árnyaláselemzőnk által természetesnek tekintett matt ideáltól. A telihold közepe éppen felénk néz, így annak kellene a legvilágosabbnak lennie, csakhogy olyan mélyedések és repedések tarkítják, melyek élükkel látszódnak a földi nézőpontból, és a Hold közepét sötétebbnek láttatják. A Hold kerületéhez közelebb eső felszíneket a tekintetünk iránya csak súrolja – ezek viszont felénk fordítják szurdokaik falát, sok fényt visszaverve és világosabbnak láttatva a Hold szélét. A Hold egészét tekintve a felszín szöge és a kráterek lapjainak szöge mindenhol kioltja egymást. Minden része ugyanannyi fényt ver vissza, ezért a szem korongnak látja.259 *

Ha ezek közül az elemzőkészülékek közül egyre kellene támaszkodnunk, fakérget ennénk, és belepottyannánk a szakadékba. Mindegyik elemzőnek vannak előfeltevései, de azok sokszor ellentmondanak más elemzők előfeltevéseinek. A szög, az anyag, a forma és a megvilágítás össze van zagyválva, valahogy azonban mégis képesek vagyunk szétválasztani őket, és egy formát egy színben egy szögből egyfajta 25928.

Lapos Hold: Nayar-Oren, 1995.

megvilágítás alatt látni. Hol van a trükk?260 Adelson és egy másik pszichológus, Alex Pentland egy példamesébe foglalták fenti cikcakkos illúziójukat. Díszlettervezők vagyunk, és egy olyan díszletet kell építenünk, amely pont úgy néz ki, mint a jobb oldali ábra. Elmegyünk a műhelybe, ahol szakemberek készítenek színházi produkciókhoz látványokat. Az egyik szakember világítástervező, a másik festő, a harmadik pedig fémmunkás. Megmutatjuk nekik a rajzot, és azt kérjük, hogy készítsenek egy látványt, ami úgy néz ki, mint a rajz. Gyakorlatilag azt kell csinálják, amit a látórendszer: adott egy kép, találják ki az anyag és a fény olyan elrendezését, amely azt a képet létrehozhatja. A szakemberek többféle módon eleget tehetnek kérésünknek. Szinte mindegyik megcsinálhatná egyedül is. A festő egyszerűen felfestheti a paralelogrammákat egy sík fémlapra, és megkérheti a világítástervezőt, hogy egyetlen fényszóróval világítsa azt meg:

A világítástervező foghat egy sima fehér fémlapot, és felállíthat kilenc, egyedi maszkkal és szűrővel ellátott pontlámpát, melyek pontosan a megfelelő kilenc paralelogrammát vetítik a lapra (itt csak hat pontlámpát mutatunk):

meghajlíthat néhány fémlemezt alakúra, hogy azok, ha éppen a szögből világítják meg és nézik pontosan a kívánt képet adják:

A fémmunkás olyan megfelelő őket,

Végül az ábra a szakemberek együttműködéséből is előállhat. A festő egy csíkot festene egy négyzet alakú fémlap közepére, a fémmunkás cikcakkosra hajlítaná, és a fénytervező egy fényszóróval megvilágíthatná. Az agy ugyanúgy a bőség zavarával szembesül, mint példamesénk díszlettervezője. Amint beengedünk egy mentális „szakembert”, aki festett felszíneket féltételezhet odakünn, az mindent képes lesz festményként megmagyarázni: az egész világ egy mesteri csendéletnek látszik. Hasonlóképpen, a 26029.

A legegyszerűbb világ észlelése: Adelson-Pentland, 1996; Attneave, 1972,1981,1982; Beck, 1982; Kubovy-Pomerantz, 1981; Jepson-Knill-Richards, 1996.

fejünkben dolgozó világítástervező azt mondhatná, hogy a világ egy mozifilm. Minthogy ezek az értelmezések nem igazán kívánatosak, el kell vegyük mentális szakembereink kedvét tőlük. Az egyik mód az lehetne, hogy rákényszerítjük őket, hogy legyen, ami legyen, ragaszkodjanak előfeltevéseikhez (a színek és a megvilágítás egyenletes, a formák szabályosak és párhuzamosak), de ez túl szélsőséges. A világ nem mindig kockák halmaza napsütésben; néha valóban bonyolult foltokat és megvilágításokat tartalmaz, és képesek vagyunk azokat látni. Nem akarjuk, hogy szakembereink tagadják, hogy a világ komplex lehet. Azt szeretnénk, ha pontosan annyi komplexitást javasolnának, amennyi a világban van, és annál nem többet. A probléma tehát az, hogy hogyan vegyük erre rá őket. Térjünk vissza példamesénkhez. Tegyük fel, hogy a díszletosztálynak költségvetési kerete van. A szakemberek megkérik szolgáltatásaik árát egy olyan táblázat alapján, amely tükrözi, hogy milyen nehéz és milyen szokatlan egy-egy feladat megoldása. Az egyszerű és mindennapi műveletek olcsók; a komplex és szokatlan műveletek drágák.

Még egy szakemberre van szükségünk: a felügyelőre, aki eldönti, hogyan adják ki a munkát.

Négy megoldásunk ára különbözni fog. Lássuk a becsléseket:

Azért a felügyelő megoldása a legolcsóbb, mert az mindegyik szakembert optimálisan használja fel, és az így elért megtakarítás több, mint a felügyelő díja. A tanulság az, hogy a szakembereket koordinálni kell, nem szükségképpen egy homunculusnak vagy démonnak, hanem valami olyan elrendezéssel, amely a költségeket a legkisebbre csökkenti – ahol az olcsó egyszerűt, az viszont valószínűt jelent. Példamesénkben az egyszerűbb műveleteket könnyebb végrehajtani; a látórendszerben az egyszerűbb leírások a világ valószínűbb elrendeződéséhez tartoznak. Adelson és Pentland életre is keltették példameséjüket egy számítógépes szimuláció képében, amely ahhoz hasonlóan értelmezi festett poligonok halmazát, ahogyan mi tettük. Először a formaelemző (a fémmunkás szoftverváltozata) igyekszik megtalálni azt a legszabályosabb formát, amely lemásolná a képet. Vegyük a bal oldali rajzot az alábbi ábrán, melyet az emberek egy féloldalasan tartott meghajlított lapnak (könyvnek) látnak.

A formaelemző szakértő megpróbálja összerakni a bemeneti forma 3D modelljét, amit a jobb oldalon láthatunk. Kezdetben összesen annyit tud, hogy a modell sarkai és élei a képpel egy vonalba kell essenek; arról fogalma sincs, hogy távolságban milyen messze vannak. A modell csúcsai gyöngyök, amelyek rudakon (a vetítés sugarain) csúsznak, a köztük lévő vonalak pedig végtelen rugalmasságú madzagok. A szakértő addig csúsztatgatja a gyöngyöket, amíg a forma a következő kívánalmaknak eleget nem tesz. A formát alkotó minden egyes poligon olyannyira szabályos kell legyen, amennyire csak lehetséges; vagyis a poligon szögei ne nagyon különbözzenek. Ha például a poligonnak négy oldala van, a szakértő téglalapot igyekszik találni. A poligonnak olyan közel kell lennie a síkhoz, amennyire csak lehetséges, mintha alig hajlítható műanyagból állna. És a poligonoknak olyan

kicsiknek kell lenniük, amennyire csak lehetséges, mintha a műanyagot nehéz lenne megnyújtani. Amikor a formaszakértő végzett, egy fehér lapokból álló merev együttest ad tovább a világításszakértőnek. A világításszakértő ismeri azokat a törvényeket, hogy miképp függ a visszavert fény a megvilágítástól, a felszín világosságától és szögétől. A szakértő egyetlen távoli fényforrást mozgat körbe a modell körül. Az optimális irány az lesz, amelyiknél minden egy élben találkozó oldalpár a lehető leginkább úgy néz ki, mint a képi megfelelője, a lehető legkevesebb festéket igényelve a munka befejezéséhez. Végül pedig a visszaverődés-szakértő – a festő – kapja meg a modellt. Ő az utolsó szalmaszál, és az a dolga, hogy eltüntessen minden megmaradt különbséget a modell és annak képe között. A munkát úgy fejezi be, hogy különböző árnyalatú festékeket javasol az egyes felszínekhez. Működik-e a szimuláció? Adelson és Pentland egy legyezőszerűen behajtogatott tárgyat készített, és ráengedte a programot. A program mutatja pillanatnyi becslését a tárgy alakjáról (első oszlop), a fényforrás irányáról (második oszlop), az árnyékok helyéről (harmadik oszlop) és a tárgy festéséről (negyedik oszlop). A legelső becslés látható a legfelső sorban. A

program kezdetben azt feltételezte, hogy a tárgy lapos, mintha egy 2D festmény feküdne az asztalon, ahogy az első oszlop tetején látszik. (Nehéz ezt ábrázolni, mivel

az agy ragaszkodik ahhoz, hogy a cikcakkos alakot mélységben lássa. A rajz azt próbálja mutatni, hogy vonalak fekszenek egy sima felületen.) A program azt feltételezte, hogy a fény szemből érkezik (első sor, második oszlop). Ilyen megvilágítás mellett nincsenek árnyékok (első sor, harmadik oszlop). A visszaverődés-szakértőre hárul minden felelősség, hogy a képet lemásolja, így az egyszerűen befesti. A program azt hiszi, hogy egy festményt lát. Amint azonban a programnak alkalmat adunk, hogy becslésein igazgathasson, a középső sorban látható értelmezésnél állapodik meg. A formaszakértő megtalálja a legszabályosabb 3D formát: derékszögben csatlakozó négyzetlapokat (ami a bal oldali oszlopban oldalról látható). A világításszakértő úgy találja, hogy ha felülről világítja meg a formát, olyan árnyékolást kap, amely a képre emlékeztet. Végül a visszaverődés-szakértő egy kis festékkel befejezi a művet. A négy oszlop – 3D cikcakkos forma, felülről megvilágítva, árnyék középen, világos és sötét csík egymás mellett – együttesen annak felel meg, ahogyan az emberek értelmeznék az eredeti képet. Csinál-e a program mást is, ami az emberekre emlékeztetne? Láttuk, hogy a legyező ugyanúgy képes a harmadik dimenzióban átfordulni, mint a Necker-kocka: a külső hajtás belsővé válik, és viszont. Bizonyos értelemben a program is látja ugyanezt az átfordulást; a kép másik értelmezése az alsó sorban látható. A program ugyanazt a költséget számította mindkét értelmezéshez, és vaktában hol az egyiknél, hol a másiknál állapodott meg. Amikor az emberek a 3D átfordulást látják, általában a fényforrás változását is észlelik: ha a felső hajtás van felénk, a fény felülről jön; ha az alsó hajtás van felénk, a fény alulról jön. A program ugyanezt teszi. Ténylegesen ugyan nem váltogatja a két értelmezést, mint az emberek, de ha Adelson és Pentland szakértőiket egy feltételteljesítő hálózatba (mint amilyen a Necker-kocka hálózata a 107. oldalon, vagy amilyen a sztereolátás modellje) szervezték volna, nem pedig egy futószalag mellé, akkor valószínűleg ezt tették volna. 261 A díszletműhely példameséje azt a gondolatot is megvilágítja, miszerint az elme modulok gyűjteménye, szervek rendszere, vagyis szakértők társasága. A szakértőkre azért van szükség, amiért szakértelemre: az elme előtt álló problémák túl technikaiak és túlságosan specializáltak ahhoz, hogy ezermesterek megoldhatnák őket. És sok olyan információ, amelyre az egyik szakértőnek szüksége van, felesleges a másiknak, akit csak zavarna munkájában. Elszigetelten dolgozva azonban egy szakértő túl sok megoldást venne számításba, és önfejűén követne esélyteleneket is; egy ponton a szakértőknek értekezniük kell egymással. A sok szakértő mind egyetlen világot próbál értelmezni, de a világ közömbös erőfeszítéseikkel szemben; könnyű megoldásokat sem kínál, s összezavarni sem igyekszik mindent. Egy felügyeleti rendszer tehát arra kell szorítsa a szakértőket, hogy egy olyan költségvetésen belül maradjanak, ahol a valószínűtlenebb találgatások drágábbak. Ez arra fogja őket kényszeríteni, hogy a világról az összességében legesélyesebb becslést állítsák össze.

Látás két és fél dimenzióban 26130.

Átforduló forma és fényforrás: Ramachandran, 1988.

A szakértők teljesítették feladatukat, de mit írnak fel arra a táblára, amelyhez az agy többi része hozzáfér? Ha valahogy meg tudnánk mutatni a látványt az agy többi részének nézőpontjából (úgy, mint a Terminátor szeme mögötti kamerából), milyennek látszana? Már a kérdés maga is olyannak látszik, mint egy együgyű „kicsi emberke a fejünkben” jellegű téveszme, de nem az. A kérdés az agybéli reprezentációk egyikében lévő információra és ennek az információnak a formájára vonatkozik. Mi több, ha a kérdést komolyan vesszük, az üdvös csapást mérhet az elme szeméről alkotott naiv intuícióinkra. A térbeliség, a mozgás, a kontúrok és az árnyékolás szakértői kemény munkát végeztek a harmadik dimenzió visszaállítása érdekében. Ezért természetes lenne, ha munkájuk gyümölcséből a világ háromdimenziós reprezentációját építhetnénk fel. A retinális mozaikkép, amelyben a jelenet először ábrázolódott, átadja helyét egy mentális makettnek, amelyben a világ kifaragva jelenik meg; a képből méretarányos modell lesz. Egy 3D modell megfelelne annak, ahogyan a világot alapvetően felfogjuk. Ha egy gyerek egyre méretesebb lesz, amint közeledik, és összemegy, amint távolodik tőlünk, nem gondoljuk, hogy Csodaországba érkeztünk, ahol az egyik pirula nagyobbá, a másik kisebbé varázsolhat akárkit. És a (kétes hitelű) közmondásbeli struccal ellentétben nem gondoljuk, hogy a tárgyak eltűnnek, ha máshova nézünk vagy letakarjuk őket. Azért vagyunk képesek elboldogulni a valóságban, mert gondolkodásunkat és cselekedeteinket egy nagy, állandó és szilárd világ ismerete kormányozza. Ezt az ismeretet talán a látásból merítjük, méretarányos modellek képében.262 Semmi igazán gyanús nincs e modellelméletben. Sok számítógépes tervezőprogram alkalmaz szoftvermodelleket szilárd tárgyak megjelenítésére, a CTés MRI-gépek pedig kifinomult algoritmusokat használnak ilyenek előállítására az orvosi gyakorlatban. Egy 3D modellben lehetne egy lista annak a milliónyi apró kis kockának a koordinátáival, amelyek a szilárd testet felépítik. (E térelemeket „voxel”eknek nevezhetjük a képeket alkotó elemek „pixel” megnevezése analógiájára.) Minden koordinátahármashoz tartoznának információk, például a test adott pontjában lévő sűrűségről. Amennyiben az agy voxeleket tárolna, természetesen semmivel inkább nem kellene azoknak a fejünkben egy 3D kockába rendeződniük, mint amennyire kockába rendeződnek a számítógépben. Csak az számít, hogy minden egyes voxelhez legyen egy annak szentelt idegsejtcsoport, hogy a tüzelés mintázata képviselhesse a voxel tartalmát. Most van itt az ideje, hogy éberek legyünk a homunculus fenyegetésére. Semmi gond nincs azzal az elképzeléssel, hogy valamilyen szoftverdémon, kereső algoritmus vagy ideghálózat információt nyer egy méretarányos modellből – mindaddig, amíg világos marad, hogy az információt közvetlenül éri el: a voxel koordinátái be, a voxel tartalma ki. Csak ne képzeljük úgy a kereső algoritmust, mint ami látja a méretarányos modellt. Töksötét van odabenn, és a keresőnek nincs se lencséje, se retinája, de még nézőpontja sem; akárhol és mindenhol ott van. Nincs vetítés, nincs perspektíva, nincs látómező, nincs takarás. Sőt a méretarányos modell 26231.

Mentális makett: Attneave, 1972. Nehézségek a makettel: Pinker, 1979, 1980, 1984c, 1988. Pinker-Finke, 1980.

létének fő értelme az, hogy ezeket a zavaró tényezőket kiküszöbölje. Ha mégis el akarunk képzelni egy homunculust, képzeljük el, hogy egy város szobányi méretű modelljét vizsgálgatjuk a sötétben. Sétálhatunk benne, bármely irányból megközelíthetünk egy épületet, megtapogathatjuk a külsejét, benyúlhatunk az ablakokon és ajtókon keresztül a belsejébe, hogy ott is megvizsgáljuk. Ha megfogjuk az épületet, oldalai mindig párhuzamosak, akár karnyújtásnyira, akár közelebb vagyunk. Vagy képzeljünk el egy kis játéktárgyat a kezünkben, esetleg egy édességet a szánkban. Csakhogy a látás – még a 3D, illúziómentes látás is, aminek létrehozásán az agy annyit dolgozik – egyáltalán nem ilyen! Legjobb esetben talán van egy absztrakt érzékünk a körülöttünk lévő világ stabil szerkezetéről; a színek és formák azonnali, tündöklő élménye azonban, amely tudatunkat azonnal betölti, amint kinyitjuk szemünket, egészen más. Először is, a látás nem körszínház. Csak azt észleljük élénken, ami a szemünk előtt van; a látómező peremén túli és a fejünk mögötti világról csak homályos, szinte intellektuális tudomásunk van. (Tudom, hogy mögöttem egy könyvespolc és előttem egy ablak van, de csak az ablakot látom, a könyvespolcot nem.) Mi több, szemünk ide-oda röpköd másodpercenként többször is, és a fovea célkeresztjén kívül látásunk meglepően durva. (Tartsuk kezünket tíz centiméterrel tekintetünk vonalán kívül; ujjainkat se tudjuk megszámolni.) Nem pusztán a szemgolyó anatómiáját próbálom itt feleleveníteni. El lehetne képzelni, hogy az agy kollázst készít az egyes pillanatfelvételekből, mint a panoráma-fényképezőgépek, amelyek készítenek egy felvételt, egy bizonyos szöggel arrább mozognak, készítenek egy újabb felvételt az előző mellé, és így tovább, és végül egy folyamatos, széles látószögű képet alkotnak. Az agy azonban nem panoráma-fényképezőgép. A laboratóriumi vizsgálatok azt mutatják, hogy amikor az emberek szemüket vagy fejüket elmozdítják, azonnal elvesztik annak pontos részleteit, ahová az imént néztek. 263 Másodszor, nincs röntgenlátásunk. Felszíneket, és nem térfogatokat látunk. Ha látjuk, hogy valaki betesz egy tárgyat egy dobozba vagy egy fa mögé, tudjuk, hogy a tárgy ott van, de nem látjuk, és nem tudjuk részleteit elsorolni. Ismét nemcsak arra akarok emlékeztetni, hogy nem vagyunk Supermanek. Nekünk, halandóknak is lehetne fotografikus emlékezetünk, amely frissen tartja a 3D modellt az előző nézőpontokból származó információk beillesztésével oda, ahová azok tartoznak. Csakhogy nem így vagyunk felszerelve. Ami a részletek vizuális gazdagságát illeti, arról elmondhatjuk, hogy amit nem látunk, arról nem is tudunk.264 Harmadszor, perspektívában látunk. Ha a vasúti sínek közé állunk, úgy látjuk, hogy azok a horizont felé haladva összetartanak. Tudjuk persze, hogy valójában nem tartanak össze, egyébként a vonat kisiklana. De nem vagyunk képesek nem látni, hogy összetartanak, noha távolságészlelésünk bőségesen nyújt olyan információt, amelyet agyunk a hatás ellensúlyozására használhatna. Annak is tudatában vagyunk, hogy a mozgó tárgyak megnagyobbodnak, összezsugorodnak és megrövidülnek; egy igazi méretarányos modellben ez nem így volna. A látórendszer persze valamilyen 26332.

Szemmozgások: Rayner, 1992; Kowler, 1995; Marr, 1982. kétdimenzióssága: French, 1987.

26433. A látás

mértékben kiküszöböli a perspektívát. A képzőművészeken kívül az emberek nemigen látják, hogy az asztal legközelebbi sarka hegyesszöget, a legtávolabbi pedig tompaszöget vetít a szemünkbe; mindkettő derékszögnek látszik, ahogy a valóságban van. De a vasúti sín példája mutatja, hogy a perspektíva nem tűnik el teljesen. Negyedszer, szigorúan geometriai értelemben két, és nem három dimenzióban látunk. Henri Poincaré matematikus egyszerű módját ötlötte ki annak, hogy megállapítsuk valamilyen dolog dimenzióinak számát. Keressünk egy olyan tárgyat, amely az adott dolgot két részre képes osztani, számoljuk meg az osztótárgy dimenzióinak számát, és adjunk hozzá egyet. Egy pont nem osztható, tehát dimenzióinak száma nulla. Egy vonalnak egy dimenziója van, mert egyetlen ponttal kettéosztható. Egy síknak két dimenziója van, mert egy ponttal nem, de egy vonallal már kettéhasítható. Egy gömbnek három dimenziója van, mert legalább egy kétdimenziós penge kell, hogy szétvághassuk; egy mákszem vagy egy tű egyben hagyja. Mi a helyzet a látómezővel? Egyetlen vonallal kettészelhető. A horizont például kettéosztja a látómezőt. Ha például egy feszes drót elé állunk, minden, amit látunk, annak vagy az egyik, vagy a másik oldalára esik. Egy kerek asztal kerülete ugyancsak felosztja a látómezőt: minden egyes pont vagy azon belül, vagy azon ki vül van. Adjunk hozzá egyet a vonal egy dimenziójához, és kettőt kapunk. Poin-caré kritériuma alapján tehát a látómező kétdimenziós. Mellesleg, ez nem jelenti azt, hogy a látómező lapos. A kétdimenziós felszínek meggörbülhetnek a harmadik dimenzióban, mint a csomagolópapír. Ötödször, nem látunk egyből „tárgyakat”, azaz olyan mozgatható anyagtömböket, melyeket megszámlálhatunk, osztályozhatunk és főnevekkel címkézhetünk. Ami a látást illeti, még az se világos, mi egy tárgy. Amikor David Marr azon töprengett, hogy miképp tervezhetne egy tárgyakat találó számítógépes látórendszert, fel kellett tegye a kérdést: Tárgy-e egy orr? Egy fej? Még akkor is tárgy-e, ha egy testhez csatlakozik? Mi a helyzet a ló hátán ülő lovassal? Ezek a kérdések szemléltetik, hogy amikor megpróbáljuk megfogalmazni, mit kell egy képből egy régióként elkülöníteni, olyan nagy nehézségekbe ütközünk, amelyek szinte filozófiai problémát jelentenek. Igazából nincs is ezekre a kérdésekre válasz – mindezek a dolgok tárgyak, ha úgy akarjuk tekinteni őket, de akár lehetnek egy nagyobb tárgy részei is.

Két tárgyból egyet egycseppnyi pillanatragasztó is csinálhat, de a látórendszer erről nem szerezhet tudomást.265 A felszínekről és a közöttük lévő határvonalakról azonban szinte kézzelfogható érzéklettel rendelkezünk. A pszichológiában a leghíresebb illúziókat az agy lankadatlan igyekezete teremti, hogy a látómezőt felszínekre ossza, és hogy megállapítsa, mi van mi előtt. Ennek egyik példája a Rubin-serleg, amely hol vázának látszik, hol pedig két szembenéző arcprofilnak. Az arcokat és a vázát nem vagyunk képesek egyszerre látni (még akkor se, ha azt próbáljuk elképzelni, hogy két ember az orra között tartja a vázát), és amelyik forma éppen uralkodik, „azé” lesz a kontúr, annak határvonalát 26534.

Tárgyak vagy felszínek: Marr, 1982, 270. o.; Nakayama-He-Shimojo, 1995.

fogja képezni, a másik foltot az alaktalan háttérfüggöny szerepére kárhoztatva. Egy másik példa a Kanizsa-háromszög, ami egy darab semmi, de ugyanolyan valóságos formát alkot, mintha tintával volna odarajzolva. Az arcok, a váza és a háromszög ismerős tárgyak, de az illúzió nem ismerősségükön múlik; értelmetlen foltok ugyanilyen ellenállhatatlanok lehetnek.

A felszíneket akaratlanul észleljük, a retinánkról beözönlő információ által kikényszerítve; a közhiedelemmel ellentétben nem azt látjuk, amit elvárunk. Akkor hát mi a látás végterméke? Marr 2 1/2 D vázlatnak nevezte; mások a látható felszínek reprezentációjának nevezik. A távolság bizarr módon fél dimenzióra fokozódik le, ugyanis (a jobb-bal és a fent-lent dimenziókkal szemben) nem határoz meg egy olyan közeget, amelyben vizuális információt tartanánk, hanem maga képez egy információt az illető közegben. Gondoljunk egy olyan eszközre, amely kis csúszó rudacskák százaiból áll. Ha ezekhez az egyik oldalon hozzányomunk egy 3D felszínt (például egy arcot), a felszín másolata kiformálódik a rudacskák kontúrjából a másik oldalon. A kontúrnak három dimenziója van, de ezek nem egyenrangúak. A jobb-bal és a fent-lent dimenzióbeli pozíciót az egyes rudacskák határozzák meg; a távolságbeli pozíciót viszont az, hogy mennyire van az adott rúd kitolva. Bármely távolsághoz sok rudacska tartozhat, de bármelyik rudacskához csak egyetlen távolság.266 A 2 1/2 D vázlat valahogy így néz ki:

26635.

2 1/2 D vázlat: Marr, 1982; Pinker, 1984c, 1988. Látható felszínek reprezentációja: Jacken-doff, 1987; Nakayama-He-Shimojo, 1995.

A vázlat sejtek vagy pixelek mozaikja, melyek mindegyike egy bizonyos látószöghöz tartozik a Küklopsz-szem nézőpontjából. A mozaik szélesebb, mint amilyen magas, minthogy szemeink a koponyánkban egymás mellett, és nem egymás felett helyezkednek el. A sejtek kisebbek a látómező közepén, mint a periférián, mert a felbontóképesség nagyobb középen. Minden sejt egy felszínről vagy egy élről tartalmaz információt, mintha kétféle kitöltendő űrlapja lenne. A felszíndarabka űrlapján rovata van a távolságnak, a lejtésnek (hogy mennyire hajol a felszín előre vagy hátra], a dőlésnek (hogy mennyire ferdül jobbra vagy balra), a színnek, valamint van egy címke annak jelzésére, hogy a darabka melyik felszínhez tartozik. Az éldarabka űrlapján kipipálandó tételek vannak, melyek jelzik, hogy az él egy tárgy határvonala, mélyedés vagy redő-e, meg egy tárcsa az irányának, amely (ha az él egy tárgy határvonala) azt is mutatja, hogy melyik oldal tartozik ahhoz a felszínhez, „amelyé” a határvonal, és melyik oldal pusztán a háttér. Természetesen nem szó szerinti értelemben találunk bürokratikus űrlapokat a fejben. Az ábra csak azt szemlélteti, milyen fajta információkat tartalmaz a 2 1/2 D vázlat. Az agy feltehetően idegsejtek csoportjait és aktivitási mintázatait használja az információ fenntartására, de ezek akár szét is szóródhatnak az agykéreg különböző részeibe, mint egy képgyűjtemény, amelynek darabjai szükség esetén előhívhatóak. Miért látunk két és fél dimenzióban? Miért nincs inkább egy modell a fejünkben? A választ részben a tárolás költsége és haszna adja meg. Mindenki, aki számítógépet használ, tudja, hogy a grafikus állományok nagyétkű fogyasztói a tárolótérnek. Az agy, ahelyett hogy a befutó gigabájtokat egy közös modellbe gyűjtené – ami egyébként is elavulna azonnal, amint valami megmozdul –, ráhagyja a világra, hogy tárolja mindazt az információt, ami kívül esik a pillanatnyi tekinteten. Felkapjuk a fejünket, szemünk odébbugrik, és egy új, pontos vázlat töltődik be. A harmadik dimenzió másodosztályú státusa szinte elkerülhetetlen. A másik két dimenzió a csapok és pálcikák pillanatnyi aktivitásából közvetlenül kiolvasható, de a távolságot aprólékosan kell az adatokból kicsikarni. A térbeliség, a kontúr, az árnyalás és a mozgás szakértői, amelyek a távolság kiszámításán dolgoznak, a nézőhöz képest mért távolságról, lejtésről, dőlésről és takarásról küldenek tovább információt, nem a világ 3D koordinátáiról. A legtöbb, amit tehetnek, hogy egyesített erőfeszítéssel egy 2 1/2 D ismeretségbe hoznak minket a szemünk előtt lévő felszínekkel. Az már az agy

többi részén múlik, hogy kitalálja, mit kezdjen ezzel.267

Vonatkoztatási rendszerek A 2 1/2 D vázlat a látórendszer zseniálisan tervezett, harmonikusan működő gépezetének a mesterműve. Csak egy baj van vele. Ebben a formájában használhatatlan. A 2 1/2 D vázlatban lévő információ retinális vonatkoztatási rendszerben, azaz nézőközéppontú koordináta-rendszerben jelenik meg. Ha egy sejt azt mondja, „itt van egy él”, az „itt” a retinán vett pozíciót jelenti – mondjuk pont előttünk, ahova éppen nézünk. Ez rendben is volna, ha fák lennénk, és más fákat nézegetnénk, de amint valami megmozdul – a szemünk, a fejünk, a testünk, a látott tárgy –, az információ odébb kerül, egy újabb helyre a rácson. Az agy azon részei számára, amelyeket a rácsban található információ vezérel, az információ egyből elavulttá válna. Ha kezünk látómezőnk közepe felé mozgott, mert azon a helyen volt egy alma, akkor most már egy üres hely felé mozog. Ha tegnap megjegyeztük autónk képét az ajtókilincsre nézve, az nem felelne meg a mai képnek, melynek közepén a lökhárító van; sőt a két nézet között átfedés se sok lenne. Még azt se tudnánk megítélni, hogy két egyenes párhuzamos-e; emlékezzünk az összetartó sínpárra. Ezek a nehézségek egy méretarányos modellért kiáltanak, a látás azonban nem ezt a megoldást kínálja. A vizuális információ használatának kulcsa nem az, hogy újraformáljuk, hanem az, hogy megfelelő módon olvassuk – és ez egy használható vonatkoztatási rendszert, azaz koordináta-rendszert igényel. A vonatkoztatási rendszerek elválaszthatatlanok a hely fogalmától. Hogyan válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy „Hol van?” Megnevezvén egy tárgyat – a vonatkoztatási rendszert –, amelyet a kérdező már ismer, és megmondva, hogy a keresett dolog milyen irányban és milyen messze van e vonatkoztatási rendszerhez viszonyítva. Az olyan helymeghatározások, mint „a hűtőszekrény mellett”, az utcanevek, irányok az iránytűn, a szélességi és hosszúsági fokok és a Globális Helymeghatározó Rendszer (GPS) műholdas koordinátái mind egy-egy vonatkoztatási rendszerhez képest adják meg az irányt és a távolságot. Relativitáselméletét Einstein arra építette, hogy megkérdőjelezte Newton fiktív vonatkoztatási rendszerét, amely valamiképp az üres térben van lehorgonyozva, és független minden benne lévő anyagtól. A 2 1/2 D vázlathoz tartozó vonatkoztatási rendszer a retinán belüli helyzet. Minthogy a retina állandóan mozog, ugyanolyan használhatatlan helymeghatározásra, mint az, hogy „Találkozzunk a mellett a méregzöld Porsche mellett, amelyik ott áll a jelzőlámpánál.” Olyan vonatkoztatási rendszerre volna szükségünk, amely helyben marad, miközben a szemünk táncot jár. Tegyük fel, hogy van egy áramkör, amely egy láthatatlan vonatkoztatási rendszert tud a látómező felett mozgatni ugyanúgy, ahogy célkereszt mozog a tájképen a vadász fegyverében. És tegyük fel, hogy minden olyan mechanizmus, amely a látómezőből vesz fel információt, a célkereszthez viszonyított helyzethez kötődik (például „a célkereszten”, „két rovátkával a felett”, „egy rovátkával attól balra” stb.). A 26736. A szemmozgások

kompenzálása: Rayner, 1992.

számítógépes képernyőkön is van egy némileg hasonló eszköz, a kurzor. Az olvasási és írási utasítások egy olyan speciális ponthoz képest értendők, amely a képernyőn bárhova helyezhető, és amikor az ott lévő információ továbbgördül, akkor a kurzor vele megy, az adott szöveghez vagy képrészlethez tapadva. Ahhoz, hogy az agy hasznát tudja venni a 2 1/2 D vázlatnak, egy hasonló mechanizmust kell alkalmaznia; sőt nem is egyet, hanem többet. A legegyszerűbb vonatkoztatási rendszer, amely a 2 1/2 D vázlaton mozog, a fejhez van szegezve. Az optika törvényeinek köszönhetően, ha a szemünk jobbra mozdul el, az alma képe balra száguld. De tegyük fel, hogy a szemizmokba tartó idegi parancs másolatát a látómező is megkapja, és a célkeresztet pontosan ugyanannyival az ellenkező irányba mozgatja. A célkereszt az almán marad, mint ahogy minden olyan mentális feldolgozás is, amely a célkereszten keresztül kap információt. A feldolgozás nyugodtan folytatható tovább, mintha mi sem történt volna, noha a látómező odébbcsúszott. Lássuk a parancsmásolat egy egyszerű szemléltetését. Mozgassuk szemünket; a világ mozdulatlan marad. Most csukjuk le egyik szemünket, a másikat pedig gyengéden böködjük meg oldalról ujjunkkal; a világ ugrik egyet. A szem és a retinális kép mindkét esetben mozog, de a mozgást csak akkor látjuk, ha szemünket az ujjunk mozgatja. Amikor a szemet ujjunk böködése mozgatja, a vonatkoztatási rendszert újraigazító mechanizmust kikerüljük, az helyben marad, és az ugráló képet úgy értelmezi agyunk, mintha az egy ugráló világból származna. Olyan vonatkoztatási rendszerek is vannak, amelyek a fej és a test mozgását kompenzálják. Ezek a látómezőben látható minden felszínnek egy olyan címzést adnak, amely a szobához vagy a talajhoz van kötve; ha a test mozog, a cím nem változik. E vonatkoztatási rendszerek igazodásait a nyak- és testizmokba menő mozgásparancsok másolatai vezérelhetik, ámbár ebben azok az áramkörök is szerepet játszhatnak, amelyek a látómező tartalmának elcsúszását követik nyomon. *

További hasznos eszköz egy olyan trapéz alakú rácsozat lenne, amely a világban egyenlő méretű darabokat jelölne meg. A lábunk közelében egy egység a látómező nagy szeletét fedné le, míg a horizont közelében csak egy kis részt, de mindkettő ugyanakkora méretű lenne a talajon mérve. Minthogy a 2 1/2 D vázlat minden egyes ponthoz távolságinformációt is tartalmaz, az agy könnyen kiszámíthatna egy ilyen rácsozatot. Ez a világhoz igazított vonatkoztatási rendszer lehetővé tenné, hogy a bőrünkön kívül is meg tudjunk ítélni szögeket és terjedelmeket. J. J. Gibson észleléspszichológus szerint a retinális képre valóban ráhelyezünk egy ilyen való világbeli mércét, és mentálisan változtathatjuk, hogy használjuk-e azt, vagy sem. A sínek között állva felvehetünk egy olyan vonatkoztatási rendszert, amelyben a síneket összetartani látjuk, vagy egy másikat, amelyben párhuzamosnak. E két hozzáállást Gibson „látómező”-nek és „látóvilág”-nak nevezte, és ezek abban különböznek, hogy ugyanazt az információt a retinára vagy a világra vonatkoztatva érjük-e el. 268 26837.

Látómező és látóvilág: Gibson, 1950,1952; Boring, 1952; Attneave, 1972, 1982;

Egy további láthatatlan vonatkoztatási rendszer a gravitáció iránya. Mentális függőónunkat a belső fülbeli vesztibuláris rendszer szolgáltatja, amely kamrák labirintusaiból és három, egymással derékszöget bezáró félköríves csatornából áll. Ha valaki még mindig kétli, hogy a természetes kiválasztódás olyan mérnöki elveket alkalmaz, amelyeket az emberek később újra felfedeztek, tekintse meg a kartéziánus xyz koordinátatengelyeket a koponya csontjába vésve! Ahogy a fej imbolyog, ring és fordul, úgy löttyen a csatornákban a folyadék, amely mozgást jelző idegingerületeket gerjeszt. További apró kövek, amelyek hártyákra nehezednek, az egyenes irányú mozgást és a gravitáció irányát jelzik. Ezen jelzések segítségével a mentális célkereszt úgy forgatható, hogy mindig megfelelő oldalával „felfelé” álljon. Ez az, amiért a világ nem látszik megdőlni, noha az emberek feje ritkán pontosan függőleges. (A szemek is képesek a koponyán belül az óramutató irányával megegyező vagy ellenkező irányba elforogni, de ez csak kis fejmozdulatok kompenzálására képes.) Különös tehát, hogy agyunk nem olyan nagyon kompenzálja a gravitáció hatását. Ha a kompenzáció tökéletes volna, a világ akkor is normálisnak tűnne, amikor oldalunkon fekszünk vagy fejen állunk. De nem tűnik annak. Nehéz oldalunkon fekve televíziót nézni, hacsak fel nem támasztjuk fejünket, és lehetetlen ebben a helyzetben olvasni, hacsak nem fordítjuk el a könyvet. Talán azért van így, mert szárazföldi lények lévén a gravitációs jelzéseket elsősorban arra használjuk, hogy testünket függőlegesben tartsuk, és kevésbé arra, hogy a tökéletlen vizuális bemenetet kompenzáljuk, amikor mégsem vagyunk függőlegesben. 269 A retina és a belső fül vonatkoztatási rendszerének koordinációja meglepő módon hat életünkre: ez okozza a (nemcsak tengeren jelentkező) tengeribetegséget. Amikor közönséges módon mozgunk, e kétféle jelzés, a látómezőben elsuhanó felszínek és színek, meg a gravitációról és a tehetetlenségről tudósító, belső fülből származó üzenetek összhangban vannak. De ha egy tartály (autó, hajó vagy gyalog-hintó) belsejében ülünk – ami evolúciós szempontból előzmény nélküli módja a helyváltoztatásnak –, a belső fül azt mondja: „Mozgunk”, de a falak és a padló azt mondják: „Egy helyben állunk.” A tengeribetegséget ez az ellentmondás okozza, és szokásos kiküszöbölési módja az, ha utazás közben nem olvasunk, hanem kinézünk az ablakon, és bámuljuk a horizontot.270 Sok űrhajós krónikus űrbetegségben szenved, mivel az űrben nincs gravitációs jelzés, ami a látás és gravitáció ellentmondásának igencsak szélsőséges példája. (Az űrbetegséget garnokban mérik a utahbeli republikánus szenátor, Jake Garn nyomán, aki a NASA költségvetését felügyelő albizottságban betöltött pozícióját arra használta, hogy egy űrutazást szerezzen magának. Garn űrapród úgy vonult be a történelembe, mint a rókázás örökös bajnoka.) Sőt az űrhajók belseje nem kínál az űrhajósoknak külső vonatkoztatási rendszert sem, mert a tervezők úgy gondolták, hogy gravitáció hiányában az olyan fogalmak, mint „padló”, „mennyezet” és „fal”, értelmüket vesztik, ezért mind a hat felszínre műszereket szereltek. Az űrhajósok azonban földi agyukat viszik magukkal, és szó szerint eltévednek, hacsak el nem kezdenek olyanokat mondogatni magukban, hogy „Úgy fogok csinálni, mintha arra Hinton-Parsons, 1981; Pinker, 1979, 1988. 26938. Gravitáció és látás: Rock, 1973, 1983; Shepard-Cooper, 1982; Pinker, 1984c. 27039. Tengeribetegség: Mazel, 1992.

lenne a felfelé, arra meg az előre” stb. Ez egy ideig működik, de amint kinéznek az ablakon, és meglátják a Földet felettük vagy egy társukat fejjel lefelé lebegve, azonnal hányingerük támad. Az űrbetegség nemcsak azért aggasztja a NASA-t, mert a termelékenységet csökkenti a drága repülési idő alatt, hanem képzeljük csak el, milyen komplikációk járhatnak a hányással gravitáció hiányában. 271 Mindez a virtuális valóság azon terjedő technológiáira is hatással van, amelyekben az ember egy széles látószögű sisakot visel, amelyben egy mesterséges világ zúg el előtte. A Newsweek értékelése: „A leghányingerkeltőbb találmány a hullámvasút óta. Mi inkább a Budweisernél maradunk.” Mi a fenéért kell a látás és a gravitáció (vagy tehetetlenség) ellentmondásának éppen hányingert okoznia? Mi köze a fent-lentnek a beleinkhez? Michel Treisman pszichológus egy kézenfekvő, noha még nem bizonyított magyarázattal állt elő. Az állatok azért hánynak, hogy megszabaduljanak a mérgektől még azelőtt, mielőtt azok további károsodást okoznának. Sok természetes méreganyag az idegrendszerre hat. Ez ugyanazt a problémát veti fel, mint amivel Ingrid Bergman nézett szembe a Forgószél című filmben: honnan tudja az ember, hogy megmérgezték? Gondolkodása megzavarodik, csakhogy ez kihat arról való gondolkodására is, hogy gondolkodása zavarodott-e! Általánosabban is, hogyan tud egy meghibásodást észlelő rendszer különbséget tenni aközött, hogy az agy meghibásodott, és aközött, hogy pontosan észlel egy szokatlan helyzetet? (Régi autósmatrica: „A világ technikai nehézségeket él át. Ne igazítsd hozzá elmédet.”) A gravitáció a világ legstabilabb, leginkább előre jelezhető tulajdonsága a világnak. Ha az agy két része két különböző véleményt alkot róla, jó esélye van, hogy az egyik vagy mindkettő meghibásodott, esetleg hogy az általuk kapott jelzések késnek vagy összezavarodtak. A szabály ez volna: „Ha úgy véled, hogy a gravitáció rosszalkodik, meg vagy mérgezve; szabadulj meg a méreg maradékától azonnal.”272 *

A mentális fent-lent tengely formaészlelésünknek is hatékony szervezője. Mi ez? Kevés ember ismeri fel Afrika körvonalát kilencven fokkal elforgatva, még akkor is, ha fejét balra dönti. A formák mentális reprezentációja – az, ahogy elménk azokat „leírja” – nemcsak a forma euklideszi geometriáját tükrözi, amely érintetlen marad, ha a formát elforgatjuk. A reprezentáció a fent-lent vonatkoztatási rendszerhez képesti geometriát is tartalmazza. Elménk úgy hiszi, hogy Afrika egy olyan dolog, amely kövér „felül” és sovány „alul”. Ha megcseréljük, mi van felül és mi van alul, többé már nem Afrika, noha a partvonal egy jottányit sem módosult. Irvin Rock pszichológus sok más példát is talált, köztük ezt az egyszerűt: Az emberek e két rajzot két különböző formának, négyzetnek és rombusznak 27140. 27241.

Űrbetegség: Oman, 1982; Oman et al., 1986; Young et al., 1984. Tengeribetegség és idegmérgek: Treisman, 1977.

tekintik. Ami azonban a geometriát illeti, ez a kettő egy és ugyanaz a forma. Kulcsok, melyek ugyanabba a zárba illenek; minden oldaluk és szögük azonos. Az egyetlen különbség az, hogy milyen viszonyban vannak a néző fent-lent vonatkoztatási rendszerével, és ez a különbség elegendő ahhoz, hogy az angol nyelvben különböző szavakkal (square és diamond) illessük őket. A négyzet lapos felül, a rombusz hegyes felül; a „felül” kikerülhetetlen. Még azt is nehéz észrevenni, hogy a fenti rombusz derékszögekből áll. Végül pedig, a tárgyak maguk is megadhatják vonatkoztatási rendszerüket: A jobb felső idom váltakozva lehet akár négyzet, akár rombusz, attól függően, hogy a tőle balra lévő vagy az alatta lévő idomokkal csoportosítjuk együvé. Az idomok sorai által alkotott képzelt vonalak kartéziánus vonatkoztatási rendszereket képeznek – az egyik a retinális fent-lenthez igazodik, a másik diagonálisan megdől –, és a forma másnak látszik akkor, ha mentálisan az egyikbe helyezzük, mint akkor, ha a másikba.273 És azoknak, akik még mindig szkeptikusak ezekkel az állítólag látómezőnkre rakódó, színtelen, szagtalan és íztelen vonatkoztatási rendszerekkel szemben, mutatok egy csodálatosan egyszerű demonstrációt Fred Attneave pszichológus nyomán. Mi történik a bal oldali háromszögekkel?274 Nézzük a háromszögeket elég hosszú ideig, és elkezdenek különböző látszatok között váltakozni. Nem mozognak, nem fordulnak át mélységben, de valami változik. Az emberek úgy írják ezt le, hogy az változik, hogy „merre néznek”. Nem maguk a háromszögek szökdécselnek a lapon, hanem a rájuk képzelt vonatkoztatási rendszer. E vonatkoztatási rendszer nem a retinához, a fejhez, a testhez, a szobához, a könyvlaphoz és nem is a gravitációhoz viszonyít, hanem a háromszögek szimmetriatengelyeihez. Három ilyen szimmetriatengely van, és ezek felváltva veszik át az uralmat. Minden egyes tengelynek van egy saját északi és déli sarka, megalapozva azt az érzésünket, hogy a háromszögek valamerre „néznek”. A háromszögek egyszerre, kórusban váltogatják vonatkoztatási rendszerüket; az agy szereti, ha vonatkoztatási rendszerei egy egész csoportot átfognak. A jobb oldalon látható háromszögek még ennél is szeszélyesebbek; hat különböző benyomást kelthetnek. Lehetnek a lapon fekvő tompaszögű háromszögek, de lehetnek derékszögűek is, melyeket a távolság torzít; és mindegyikhez három irányban álló vonatkoztatási keret tartozhat. 27342. 27443.

Fent és lent: Rock, 1973; Shepard-Cooper, 1982; Corballis, 1988. Táncoló háromszögek: Attneave, 1968.

Tengelytörés Az, hogy a tárgyak maguk képesek meghatározni vonatkoztatási rendszerüket, segíthet a látás egyik legnagyobb problémájának a megoldásában, abban, amelyik a közvetkező lépcsőt jelenti a retinától az absztrakt gondolkodásig vezető utunkon. Hogyan ismernek fel az emberek formákat? Egy átlagos felnőtt mintegy tízezer dolgot tud megnevezni, és legtöbbjüket alakjuk alapján ismeri fel. De már a hatévesek is több ezer főnevet tudnak, minthogy már évek óta tanulják őket, és néhány óránként egy-egy újabb kerül a szótárukba. A tárgyak persze sokféle árulkodó jegy alapján felismerhetők. Néhányat hangjuk vagy szaguk nyomán ismerhetünk fel, másokat, mint az ingeket a szennyestartóban, csak színűk és anyaguk szerint tudunk azonosítani. A legtöbb tárgy azonban alakja alapján ismerhető fel. Amikor egy tárgy alakját azonosítjuk, tisztán mértani szempontból közelítünk, felmérve az anyag térbeli eloszlását és kikeresve emlékezetünkből az ahhoz legjobban illő tárgyat. Ennek a mentális mértannak igencsak pontosnak kell lennie, hiszen ha egy hároméves gyerek elé egy rajzfilmfigurákkal teli dobozt vagy egy halom ízléstelen műanyag vackot teszünk, csak úgy sorolja az egzotikus állatneveket pusztán sziluettjük alapján. A 19. oldal alján látott ábra bemutatta, miért is olyan fogós ez a probléma. Ha a tárgy vagy a néző elmozdul, a 2 1/2 D vázlat kontúrjai módosulnak. Ha a tárgy – mondjuk egy bőrönd – emléknyoma annak a 2 1/2 D vázlatnak a másolata volna, amely annak első megpillantásakor keletkezett, az elmozdult változat már nem illeszkedne hozzá. A bőrönd emléknyoma azt mondaná, hogy az „egy téglatest, felül egy vízszintes fogóval”, de a most látott fogó nem vízszintes, és nem felül van. Az ember csak nézne, és fogalma se lenne, mi is az.

Tegyük fel azonban, hogy emlékezetünk nem a retinális vonatkoztatási rendszert, hanem egy a tárgyhoz igazított rendszert használ. Ebben az esetben emlékezetünkben az állna, hogy a bőrönd „egy téglatest, melynek tetején egy fogó van a téglatest lapjával párhuzamosan”. A „téglatest lapjával…” itt arra utal, hogy az egyes részek

helyzetét az emlékezet a tárgyhoz képest, nem pedig a látómezőhöz képest tárolja. Vagyis ha egy még beazonosítatlan tárggyal találkozik, a látórendszer automatikusan hozzáigazít egy 3D vonatkoztatási rendszert, éppen úgy, mint ahogy azt Attneave négyzeteinek és háromszögeinek alakzataival tette. Ha most próbáljuk meg a látott dolgot az emlékezetben tarolttal összehasonlítani, a kettő egybe fog esni, attól függetlenül, hogy milyen irányból látjuk a bőröndöt. Fel fogjuk ismerni poggyászunkat.275

Dióhéjban összefoglalva ez az, ahogyan Marr az alakfelismerést magyarázta. A fő gondolat az, hogy az alakemlékezet nem a 2 1/2 D vázlat másolata, hanem egy olyan reprezentációt használ, amely attól két módon is különbözik. Az egyik az, hogy a koordináta-rendszer a tárgyhoz igazodik, szemben a 2 1/2 D vázlattal, ahol a nézőhöz. A tárgy felismerése érdekében az agy a tárgy hossz- és szimmetriairányaiba illeszt tengelyeket, és részeinek helyzetét és szögét ebben a vonatkoztatási rendszerben határozza meg. Az emlékezet és a látás összevetése csak ezután történik meg. A második különbség az, hogy a látás és az emlékezet összehasonlítása nem pixelről pixelre történik úgy, mint amikor egy összerakós játék darabjait illesztjük helyükre. Ha így volna, az alakok nem minden esetben illeszkednének, amikor pedig ezt várnánk. A valódi tárgyakon horpadások és pontatlanságok vannak, és különböző stílusokban és modellekben jelenhetnek meg. Nincs két bőrönd, melynek méretei azonosak lennének, és egyeseknek legömbölyített vagy megerősített sarkuk, esetleg vastag vagy vékony fogójuk van. Ezért a felismerendő alak reprezentációja nem tartalmazhatja minden egyes mélyedés és domborulat pontos öntőmásolatát. Olyan engedékeny kategóriákba kell azt tehát önteni, mint a „tégla” vagy az „U alakú izé”. Összeillesztéseik se határozhatók meg milliméter-pontossággal, hanem engednünk kell némi ráhagyást: a különböző bögrék füle mind „az oldalukon” van, de annak 27544.

Alakfelismerés mint tárgyközpontú leírás: Marr-Nishihara, 1978; Marr, 1982; Corballis, 1988; Biederman, 1995; Pinker, 1984c; Hinton-Parsons, 1981; DickinsonPentland-Ro-senfeld, 1992.

magassága bögréről bögrére változhat. Irv Biederman pszichológus úgy terjesztette ki Marr e két gondolatát, hogy kidolgozta az általa „geon”-oknak nevezett egyszerű mértani részegységek alapkészletét (az elnevezés az atomokat alkotó protonok és elektronok analógiája a geometria világára alkalmazva). Lássunk öt geont és néhány kombinációjukat: 276

Biederman összesen 24 geont tételez, köztük kúpot, megafont, rögbilabdát, csövet, kockát és könyökcsövet. (Technikailag ezek mind csak különféle kúpfajták. Ha a fagylaltostölcsér az a felszín, amit egy egyre táguló kör hoz létre, amint a középpontja egy egyenes mentén halad, akkor a geonok olyan felszínek, melyeket további táguló és szűkülő 2D idomok hoznak létre, amint egyenes vagy görbe vonalak mentén haladnak.) A geonok olyan kapcsolódási viszonylatok segítségével állíthatók össze tárgyakká, mint a „felette”, „mellette”, „végükkel egymás felé”, „a vége a közepéhez” és „párhuzamosan”. Ezek a viszonylatok természetesen a tárgy, nem pedig a látómező vonatkoztatási rendszerében határozódnak meg: a „felette” azt jelenti, hogy „a fő geon felett”, és nem azt, hogy „a fovea felett”. Ezért a viszonylatok állandóak maradnak, ha a tárgy vagy a néző elmozdul. A geonok, ahogy a nyelvtan, kombinatorikusak. A formákat nyilván nem szavakban írjuk le magukban, de a geon-összeállítás egyfajta belső nyelvet képez, a mentaléz egyik dialektusát. A rögzített szótárból az elemek ugyanúgy nagyobb szerkezetekké állíthatók össze, mint ahogyan a szavakból állítjuk össze mondatainkat. A mondat jelentése nem szavainak összessége, hanem azok szintaktikai elrendezésén múlik; az A postás megharapta a kutyát nem ugyanaz, mint az A kutya megharapta a postást. Ugyanígy, a tárgy nem geonjainak összessége, hanem azok téri elrendeződésén múlik; egy henger könyökkel az oldalában bögre, de egy henger könyökkel a tetején vödör. És pont úgy, ahogy kisszámú szóból és szabályból csillagászati számú mondat alkotható, kis számú geonból és kapcsolódási viszonylatból csillagászati számú tárgy alkotható. Biederman szerint mind a huszonnégy geon tizenöt méretben és termetben (egy kicsit soványabb vagy kövérebb) létezik, és nyolcvanegyféle módon kapcsolhatók össze. Ez 10 497 600 két geonból álló és 306 milliárd három geonból álló tárgyat tesz lehetővé. Elméletileg ez messze elegendő kell legyen az általunk ismert több tízezer tárgy reprezentálásához. Gyakorlatban is elég könnyű hétköznapi tárgyak azonnal felismerhető modelljeit 27645.

Geonok: Biederman, 1995.

elkészíteni három, sőt sokszor pusztán kettő geonból. A nyelv és a komplex tárgyak még az agyban is szomszédok. A bal félteke nemcsak a nyelv székhelye, hanem a részeinek elrendezése által meghatározott tárgyak felismerésének is a helye. Egy beteg, akinek bal agyféltekéje szenvedett szélütést, így számolt be erről: „Amikor megpróbálok egy növényt, egy állatot vagy egy tárgyat elképzelni, mindig csak egy részt tudok felidézni. Belső látásom illékony, töredezett; ha azt kérik, hogy képzeljek el egy tehenet, tudom, hogy füle meg szarva van, de nem vagyok képes felidézni a helyüket.” A jobb félteke éppen ellenkezőleg, az egész alakok megítélésében jó; könnyen eldönti például, hogy egy téglalap magasabb-e, mint amilyen széles, vagy hogy egy pont egy centiméternél közelebb vagy távolabb esik-e egy tárgytól.277 A geonelmélet egyik előnye az, hogy nem követel a 2 1/2 D vázlattól teljesíthetetlen dolgokat. A tárgyak részekre tagolása, e részek geonokként való azonosítása és az elrendeződésükről való meggyőződés nem leküzdhetetlen problémák, és a látáskutatók ki is dolgoztak modelleket arra, hogy miképp oldja meg ezeket az agy. Az elmélet másik előnye az, hogy egy tárgy anatómiájának leírása nemcsak a tárgyak nevét böki ki, hanem segíti az elmét a tárgyakról való gondolkodásban is. A tárgyak működését és funkcióit úgy értjük meg, hogy részeik alakját és elrendezését elemezzük.278 A geonelmélet szerint az észlelés legmagasabb szintjein az elme a tárgyakat és részeiket mint idealizált mértani idomokat „látja”. Ez megmagyarázná az emberi látás esztétikájának egy régóta ismert, furcsa jelenségét. Aki már részt vett aktrajzoló tanfolyamon, vagy volt már nudista strandon, az gyorsan megtanulja, hogy a valódi emberi testek nemigen felelnek meg édes fantáziáinknak. Legtöbbünk jobban néz ki ruhában. Quentin Bell művészettörténész erre olyan magyarázatot ad divattörténeti munkájában, amely akár a geonelméletből is származhatna: Ha egy tárgyat valamiféle burkolatba csomagolunk, hogy a szem a benne lévő tárgyra inkább következtessen, mintsem lássa azt, a kikövetkeztetett vagy elképzelt tárgy valószínűleg tökéletesebb lesz, mint amilyennek fedetlenül látszana. Egy barna papírba csomagolt, négyzet alakú dobozt tökéletes négyzetnek fogunk képzelni. Hacsak nem kap valamilyen nagyon erős jelzést, az elme nemigen fog lyukakat, horpadásokat, repedéseket és más esetleges tulajdonságokat odaképzelni. Ugyanígy, ha egy combra, egy lábszárra, egy karra vagy egy mellre drapériát terítünk, a képzelet egy tökéletesen formált tagot feltételez; nem fogja és általában nem is tudja azokat a szabálytalanságokat és tökéletlenségeket elképzelni, amelyekre tapasztalataink alapján számítanunk kellene. …Tapasztalatból tudjuk, hogy valószínűleg hogyan néz ki egy test, de ennek ellenére hajlandóak vagyunk hitetlenségünket felfüggeszteni, és az illető ruhatárának jobban hinni. Sőt azt hiszem, készek vagyunk még ennél is messzebb menni az önbecsapásban. Amikor felvesszük legjobb zakónkat, és látjuk, hogy szánalmasan tökéletlen vállunk mesterségesen megszélesedett és eszményivé vált, egy pillanatra saját önértékelésünk is 27746.

Formák a két féltekében: Kosslyn, 1994; Farah, 1990. Töredezett belső látás: Farah, 1990. 27847. Részek megtalálása a 2 1/2 D vázlatban: Hoffman-Richards, 1984; Lowe, 1987; Dickinson-Pentland-Rosenfeld, 1992.

megnövekszik.279

A geonok azonban nem alkalmasak mindenre. Sok természetes tárgy, például a hegyek és a fák, bonyolult fraktál-alakzatokat öltenek, a geonok azonban piramisokká és nyalókákká változtatják őket. És noha építhetünk geonokból elfogadható emberi arcokat, mint a hóemberek vagy mint a Krumplifej, szinte lehetetlen egy bizonyos arc – Jancsi arca, a nagymama arca – modelljét geonokból úgy összeállítani, hogy az elegendően különbözzék más arcoktól ahhoz, hogy össze ne tévesszük, de azért stabil annyira, hogy mosolyogva, durcásan, meghízva és megöregedve is felismerhessük az illető személyt bármikor. Sok pszichológus véli úgy, hogy az arcfelismerés különleges folyamat. A hozzánk hasonló társas lények számára az arcok annyira fontosak, hogy a természetes kiválasztódás egy olyan feldolgozóegységgel látott el bennünket, amely az arcok megkülönböztetéséhez szükséges geometriai kontúrokat és arányokat rögzíti. Az újszülöttek már harmincperces korukban rátapadnak az arcszerű mintázatokra (jobban, mint más komplex és szimmetrikus elrendezésekre), és gyorsan megtanulják anyjuk felismerését, amire talán már életük második napján képesek. 280 Sőt az arcok felismerése még külön agyi területet is használ. Az arcok felismerésére való képtelenséget prozopagnóziának nevezik. Ez nem ugyanaz a kórkép, mint Oliver Sacks híres esete, aki feleségét összetévesztette egy kalappal: a prozopagnóziások meg tudják az arcokat a kalapoktól különböztetni, csak azt nem tudják megmondani, kinek az arcát látják. Sokuk azonban felismeri a kalapokat, és szinte minden mást is. Egy „LH” monogramú beteget például Nancy Etcoff és Kyle Cave pszichológusok, valamint Roy Freeman neurológus tesztelt laboratóriumunkban. LH intelligens, jól tájékozott férfi, aki a vizsgálat előtt húsz évvel fejsérülést szenvedett egy autóbalesetben. A baleset óta tökéletesen képtelen arcok felismerésére. Nem ismerte fel feleségét és gyerekeit (kivéve hangjuk, illatuk és járásuk alapján), sem saját arcát a tükörben, sem hírességek fényképeit (kivéve az olyan vizuális jelképpé vált arcokat, mint Einsteiné, Hitleré és a Beatles-tagoké gombafrizurás korszakukból). Nem arról van szó, hogy képtelen lett volna az arcok részleteit kibogarászni; a szemből mutatott arcokat párosítani tudta profiljaikkal még művészies oldalvilágításban is, és képes volt koruk, nemük és szépségük megítélésére. És gyakorlatilag normálisnak mutatkozott az olyan bonyolult tárgyak felismerésében, amelyek nem arcok voltak, hanem például szavak, ruhadarabok, hajviseletek, járművek, szerszámok, zöldségek, hangszerek, irodai székek, szemüvegek, pontmintázatok és tv-antennaszerű alakok. Csak kétféle forma volt, ami gondot okozott neki. Szégyellte, hogy képtelen gyerekei állatfiguráinak felismerésére, és a laboratóriumban is az átlagnál rosszabbul teljesített állatokról készült rajzok azonosításában. És némi nehézséget jelentett számára az olyan arckifejezések felismerése, mint a rosszallás, a megvetés és a félelem. De se az állatok, se az arckifejezések nem voltak olyan nehezek számára, mint az arcok, 27948. Az

öltözködés pszichológiája: Bell, 1992, 50-51. o. Arcok: Etcoff-Freeman-Cave, 1991; Landau, 1989; Young-Bruce, 1991; Bruce, 1988; Farah, 1995. Csecsemők és arcok: Morton-Johnson, 1991. 28049.

amelyek tökéletes kudarcot jelentettek.281 Nem arról van szó, hogy az arc felismerése lenne a legkeményebb dió az agy számára, ezért ha az agy nem működik teljes gőzerővel, akkor az arcfelismerés az, ami először károsodik. Marlene Behrmann, Morris Moscovitch és Gordon Winocur pszichológusok egy olyan fiatalembert tanulmányoztak, akit fejen talált egy mellette elhaladó teherautó visszapillantó tükre. E fiatalembernek gondot okozott a mindennapi tárgyak felismerése, de nem jelentettek problémát számára az arcok még akkor se, ha azok felismerését szemüveggel, parókával és bajusszal nehezítették meg. Ez a tünet a prozopagnózia ellentéte, amelynek létezése bizonyíték arra, hogy az arcfelismerés nem egyszerűen csak nehezebb, mint a tárgyfelismerés, hanem attól különbözik.282 Mondhatjuk-e tehát, hogy tönkrement a prozopagnóziások arcfelismerési modulja? Megjegyezvén, hogy LH-nak és más prozopagnóziásoknak némi gondot okoz bizonyos további formák felismerése is, egyes pszichológusok inkább azt mondják, hogy a prozopagnóziásoknak az olyan geometriai jellemzők feldolgozásában vannak nehézségeik, amelyeknek az arcok felismerésében van a legtöbb hasznuk, noha bizonyos egyéb formák felismerésében is alkalmazhatók. Azt hiszem, hogy az arcok felismerése és az arc geometriájával rendelkező tárgyak felismerése közötti különbségtevés értelmetlen. Az agy szempontjából semmi se arc, amíg azt arcként fel nem ismeri. Egy észlelési modulban csak az lehet speciális, hogy milyenfajta geometriai viszonyoknak szentel figyelmet; például a szimmetrikus foltok közötti távolságnak, a 2D rugalmas felszínek görbületeinek, melyek egy 3D vázon feszülnek, és amelyeket párnázatok és összekötő elemek töltenek ki alulról. Ha az arcokon kívül más tárgyak (állatok, arckifejezések vagy akár autók) is osztoznak e geometriai jellegzetességek közül néhányban, a modulnak nincs más választása, mint hogy elemezze azokat, noha ezek leginkább arcok elemzésében hasznosak. Amikor egy modult arcfelismerőnek nevezünk, ez nem azt jelenti, hogy csak arcokat tud kezelni, hanem azt, hogy olyan geometriai jellemzőkre szakosodott, amelyek az arcokat megkülönböztetik, mert az élőlény evolúciós történetében az arcok felismerésének képessége kiválasztódott. *

A geonelmélet nagyszerű – de vajon igaz-e? Tiszta formájában, mely szerint minden tárgy megkapná 3D geometriájának a leírását a nézőpont esetlegességétől függetlenül, biztosan nem igaz. A legtöbb tárgy átlátszatlan, tehát egyes felszínei takarnak másokat. Emiatt szó szerint is lehetetlen, hogy egy tárgyról ugyanazt a leírást nyerjük minden nézőpontból. Nem tudhatjuk például, hogyan néz ki egy ház hátulja, amikor előtte állunk. Marr úgy kerülte meg ezt a problémát, hogy figyelmen kívül hagyott minden felszínt, és az állatok alakját úgy elemezte, mintha azok drótból lennének hajlítgatva. Biederman változata elismeri a problémát, és minden tárgynak 28150. A férfi,

aki nem ismerte fel az arcokat: Etcoff-Freeman-Cave, 1990; Farah, 1995. A férfi, aki csak az arcokat ismerte fel: Behrmann-Winocur-Moscovitch, 1992; Moscovitch-Winocur-Behrmann, 1997. 28251.

több különböző geonmodellt ad a mentális formakönyvtárban, minden olyan nézőponthoz egyet, amelyek az összes felszín feltárásához szükségesek. Csakhogy ez az engedmény megnyitja az utat az alakfelismerés egy egészen más módja előtt. Miért ne vinnénk mindezt tökélyre, és miért ne adnánk minden formának nagyszámú emlékezeti leírást, mindegyiket különböző nézőpontból? Így a leírások nem igényelnék a tárgyközpontú vonatkoztatási keret luxusát, hanem használhatnák a 2 1/2 D vázlattal ingyen járó retinális koordinátákat mindaddig, amíg van elegendő leírás az összes nézőpont lefedéséhez. Ezt az elképzelést évekig megfontolás nélkül elvetették. Ha a látószögek kontinuumát egyfokos különbségekre osztanánk, negyvenezer leírást kellene minden tárgyhoz adjunk (és ezek csak a látószögek különbségeit fedik le; nem tartalmazzák azokat a nézőpontokat, amikor a tárgynak nem pont a közepét nézzük, sem a különböző távolságokat). Nem spórolhatunk azon, hogy csak néhány nézőpontot tárolunk, mint az építész az alaprajzot és a homlokzatot, mert elvileg bármelyik nézőpont döntő lehet. (Egyszerű bizonyítás: képzeljünk el egy üreges gömböt, aminek a belső falához egy játékot ragasztottak. Csak akkor láthatjuk a játék teljes alakját, ha pontosan a lyukon keresztül szemléljük.283) Az utóbbi időben azonban a gondolat újból előkerült. Ha a nézőpontokat megfontoltan választjuk meg, és egy mintaasszociátort alkalmazunk a köztük lévő látószögek interpolációjához, amikor ha a tárgy nem illeszkedik pontosan, akkor megúszhatjuk kezelhető számú, legfeljebb negyven nézőpont tárolásával.284 Még mindig valószínűtlennek tűnik azonban, hogy az embereknek negyven különböző szögből kellene látniuk egy tárgyat ahhoz, hogy később felismerhessék, de egy még további cselt is alkalmazhatunk. Idézzük fel, hogy az emberek a fent-lent irányra támaszkodva képeznek formákat: a négyzet nem rombusz, és az oldalán fekvő Afrika ismeretlennek tűnik. Ez újabb szennyezést jelent a tiszta geonelméleten: a „felett” és a „teteje” viszonylatok a retináról erednek (a gravitáció beszámításával), nem pedig a tárgyról. Ez az engedmény elkerülhetetlennek tűnik, hiszen sokszor nincs rá módunk, hogy azelőtt azonosítsuk egy tárgy tetejét, mielőtt felismernénk. Az igazi probléma azonban abból látható, hogy mit csinálnak az emberek az oldalukon fekvő, fel nem ismert tárgyakkal. Ha megmondjuk nekik, hogy a forma el lett fordítva, gyorsan felismerik, mint ahogy Afrikát is felismerte az olvasó, amint megmondtam, hogy az oldalán áll. Az emberek képesek a képet mentálisan álló helyzetbe forgatni és felismerni. A mentális képforgatással a geon-elmélet tárgyközpontú vonatkoztatási rendszerére még kevesebb szükség van. Tárolhatjuk a 2 1/2 D vázlatokat pusztán néhány nézőpontból, mint a rendőrségi arcképtárban, és ha egy előttünk lévő tárgy nem illik a képhez, mentálisan elforgathatjuk, amíg rá nem passzol. A többszörös nézőpont és a mentális forgatókészülék valamilyen kombinációja a tárgyközpontú vonatkoztatási keretben fogalmazó geonmodelleket feleslegessé teszi.285 Ha ilyen sok változatunk van az alakfelismerésre, hogyan mondhatnánk meg, mit 28352.

Üreges gömb a játékkal: Köszönet Jacob Feldmannak. Többszörös nézőpontok: Poggio-Edelman, 1991; Bülthoff-Edelman, 1992. 28554. Formák felismerése forgatással: Shepard-Cooper, 1982; Tarr-Pinker, 1989,1990; Tarr, 1995; Ullman, 1989. 28453.

is csinál valójában az elme? Ennek egyetlen módja az, ha valódi emberek alakfelismerését tanulmányozzuk a laboratóriumban. Egy híres kísérletsorozat a mentális forgatás kulcsszerepére mutatott rá. Lynn Cooper és Roger Shepard pszichológusok különböző állású – függőleges, 45 fokban megdöntött, oldalukon fekvő, 135 fokban megdöntött és fejjel lefelé álló – betűket mutattak az embereknek. Cooper és Shepard nem azt kérték az emberektől, hogy bökjék ki a betű nevét, mert attól tartottak, hogy ezekhez egyszerű úton is el lehet jutni: egy hurok, egy farok vagy más feltűnő jellemző bármely állásban könnyen felfedezhető, és elárulná a választ. Azzal kényszerítették az embereket a betűk teljes geometriájának elemzésére, hogy hol a betűt, hol annak tükörképét mutatták, és az embereknek két gomb egyikét kellett megnyomniuk akkor, ha a betű normális állású, a másikat pedig akkor, ha tükrözött volt.286 Amikor Cooper és Shepard megmérte, milyen hosszú időbe telt a gomb megnyomása, a mentális rotáció világos kézjegyét figyelték meg. Minél távolabb volt a betű állása a függőlegestől, annál több időt igényelt a válasz. Pontosan ezt várnánk akkor, ha az emberek a betű képét fokozatosan függőleges helyzetbe forgatják; minél többet kell forgatni, annál tovább tart. Lehet tehát, hogy az emberek az elméjükben forgatva ismernek fel formákat. De talán mégse. Az embereknek itt nemcsak felismerniük kellett a formákat, hanem meg is kellett különböztetniük azokat tükörképüktől. A tükörkép különleges dolog. Találó, hogy az Alice Csodaországban folytatásának címe Alice Tükörországban volt. Egy forma és a tükörképe közötti kapcsolat a tudományok sok ágában tartogat meglepetéseket, sőt paradoxonokat. (Ezeket a paradoxonokat Martin Gardner, valamint Michael Corballis és Ivan Beale tárgyalták lebilincselő könyveikben.287) Vegyük egy próbababa jobb és bal kezét. Egy bizonyos értelemben azonosak: mindkettőnek öt ujja van, melyek a tenyérhez és azon keresztül a csuklóhoz kapcsolódnak. Más szempontból azonban tökéletesen különbözőek: az egyik nem helyezhető pontosan a másik helyébe. A különbség abban rejtezik, ahogyan a különböző részek elrendeződnek egy olyan vonatkoztatási rendszerben, amelyben mindhárom tengelynek iránya van: fent-lent, elől-hátul, jobbra-balra. Amikor a jobb kéz ujjai felfelé mutatnak és tenyere előrenéz („Stop” jelzés), hüvelykujja balra áll; amikor a bal kéz ujjai felfelé mutatnak és tenyere előrenéz, hüvelykujja jobbra áll. Összesen ennyi a különbség, de ez valódi. Az élet molekulái is jobbkezesek; tükörképük sokszor nem is létezik a természetben, és nem működnének a testünkben. A huszadik századi fizika egyik alapvető felfedezése az, hogy a világegyetem is jobb- (vagy bal-) kezes. Ez első hallásra abszurdnak tűnik. A világegyetem bármely tárgyáról vagy eseményéről képtelenek lennénk megállapítani, hogy a valódi eseményt vagy tükörképét látjuk. Hallom a tiltakozást, hogy a szerves molekulák meg az olyan ember alkotta tárgyak, mint a betűk, kivételek. A normális változatok mindenütt jelen vannak és ismerősek; a tükörképek ritkák és könnyen felismerhetők. 28655.

Mentális forgatás: Cooper-Shepard, 1973; Shepard-Cooper, 1982; Tarr-Pinker, 1989, 1990; Corballis, 1988. 28756. A kezesség és a világegyetem: Gardner, 1990. A bal és a jobb pszichológiája: Corballis-Beale, 1976.

Egy fizikus számára azonban ezek nem számítanak, minthogy a kezesség történeti véletlen, melyet a fizika törvényei nem zárnak ki. Egy másik bolygón, vagy ezen a miénken, ha visszapörgethetnénk az evolúció menetét, és újra útjára engednénk, könnyen lehet, hogy pont ellenkezőleg lennének. A fizikusok úgy gondolták, hogy mindez a világegyetemben mindenre igaz. Wolfgang Pauli írta, hogy „nem hiszem, hogy az Úr gyenge balkezes lenne”, és Richard Feynman ötven dollárt tett arra (százat nem volt hajlandó), hogy sohasem lesz kísérlet, amely egy olyan természeti törvényt igazolna, ami másként nézne ki a tükörben. Vesztett. A kobalt-60 atommagja állítólag az óramutatóval ellentétesen pörög, ha az Északi-saroktól lefelé tekintünk rá, de ez a leírás már maga is körkörös, minthogy „Északi-sarok”-nak egyszerűen a tengely azon végét nevezzük, ahonnan a pörgés az óramutatóval ellentétes irányúnak tűnik. Ezt a logikai kört akkor lehetne feltörni, ha az úgynevezett Északi-sarkot valami más is megkülönböztetné az úgynevezett Déli-sarktól, íme itt a valami más: amikor az atom elbomlik, az elektronok nagyobb valószínűséggel repülnek ki azon a végen, amit Déli-sarknak nevezünk. Az „észak” és „dél”, meg az „óramutatóval egyezően” és az „óramutatóval ellentétesen” most már nem önkényes címkék, hanem az elektronperdülethez képest meghatározható irányok. Az atom bomlása, vagyis a világegyetem különbözőképpen nézne ki a tükörben. Isten tehát vagy jobb-, vagy balkezes, de nem kétkezes. A dolgok jobb- és balkezes változatai tehát az atom részecskéitől az élet nyersanyagán keresztül a Föld forgásirányáig alapvetően különbözőek. Az elme azonban úgy kezeli őket, mintha azonosak volnának: Micimackó a két mancsára pillant. Tudta, hogy az egyik a jobb mancsa. Ha az ember elhatározza, hogy melyik az, akkor biztos, hogy a másik a bal. De nem emlékezett, hogy hol kezdje.

Senki sem emlékezik, hogy hol kezdje. A jobb és bal cipő olyannyira azonosnak látszik, hogy a gyerekeknek trükköket kell tanítani, hogy meg tudják őket különböztetni – például azt, hogy tegyék egymás mellé őket, és figyeljék a köztük lévő rést. Merre néz Ábrahám Lincoln az amerikai egycentesen? Ötven százalék esélye van csak, hogy jól válaszolunk, pont annyi, mint ha feldobnánk a pénzdarabot. És mi a helyzet Whistler híres festményével, melynek címe Fekete és szürke elrendezés: A művész anyja? Még a nyelv is hajlamos a jobb és bal oldalt egybemosni: a mellett szó a szomszédságot jelöli anélkül, hogy meghatározná, ki van a bal oldalon, de nincs olyan szavunk, hogy falatt vagy elett, ami függőleges irányú viszonyt jelölne anélkül, hogy meghatározná, mi van felül. A jobb-bal viszonnyal szembeni feledékenységünk élesen elüt a fent-lent és az elöl-hátul viszonyokkal kapcsolatos túlérzékenységünktől. Úgy tűnik, hogy az emberi elmének nincs előre meghatározott címkéje a tárgyközpontú vonatkoztatási rendszer harmadik dimenziójára. Ha egy kezet látunk, a csukló-ujj tengelyhez igazítjuk a „lent-fent” dimenziót, és a kézhát-tenyér tengelyhez a „hátul-elöl” dimenziót, de a kisujjhüvelykujj tengely iránya szabad préda. Az elme mondjuk „hüvelyk felé”-nek nevezi az egyik irányt, és ezzel a jobb és a bal kéz mentális szinonimákká válik. A jobb és

bal irányokkal szembeni határozatlanságunk magyarázatot követel, mert egy geométer szerint az nem kellene különbözzön a fent-lent és elől-hátul irányoktól. 288 A magyarázat az, hogy tükörképek összekeverése természetes a kétoldalasan szimmetrikus állatok számára. Egy tökéletesen szimmetrikus állat logikailag is képtelen a bal és a jobb megkülönböztetésére (hacsak nem képes a kobalt-60-atom bomlására reagálni!). A természetes kiválasztódás nem sok ösztönzést kapott olyan aszimmetrikus állatok készítésére, hogy azok mentálisan különbözőképpen reprezentálják a formákat és azok tükörképét. Tulajdonképpen ez így ki van fordítva: a természetes kiválasztódás minden ösztönzést megkapott, hogy az állatokat szimmetrikusra készítse úgy, hogy azok ne reprezentálják a formákat különbözően, mint azok tükörképét. Abban a köztes méretű (az atomi részecskéknél és a szerves molekuláknál nagyobb, de az időjárási frontoknál kisebb) világban, amelyben az állatok napjaikat töltik, a bal és jobb nem sok különbséget jelent. A tárgyak teteje és alja, a pitypangoktól a hegyekig, látványosan különbözik, és a legtöbb mozgó dolognak a hátuljától látványosan különböző eleje van. Nincs azonban olyan természetes tárgy, amelynek bal oldala módszeresen különbözne jobb oldalától, azt eredményezve, hogy tükörképe másképp viselkedne. Ha a ragadozó jobbról jött, legközelebb talán balról érkezik. Mindent, amit az első találkozás alapján elsajátítunk valamiről, általánosíthatunk a tükörképére is. Máshogy fogalmazva, ha diaképet készítünk egy természeti tájról, mindenkinek rögtön nyilvánvaló lesz, ha fejjel lefelé tesszük a vetítőbe; nem vennénk ugyanakkor észre, ha a jobb, és bal oldal cserélődne fel, hacsak nem tartalmaz a kép ember által készített tárgyakat, mondjuk egy autót vagy betűket. És ezzel visszaértünk a betűkhöz és a mentális forgatáshoz. Egyes emberi tevékenységekben, például az autóvezetésben és az írásban a jobb és bal oldal különbséget jelent, és meg is tanuljuk azok megkülönböztetését. Hogyan? Az emberi agy és az emberi test enyhén aszimmetrikus. Agyunk aszimmetriájának köszönhetően az egyik kezünk domináns, és a különbség érzékelhető. (A régebbi értelmező szótárak a „jobb”-at úgy határozták meg, mint a testnek az az oldala, amelyen az erősebb kéz van, feltételezvén, hogy mindenki jobbkezes. Az újabb értelmező szótárak, talán az elnyomott kisebbségre való tekintettel, egy másik aszimmetrikus tárgyat, a Földet használják, és a „jobb”-at úgy határozzák meg, mint keletet, amennyiben észak felé nézünk.) Az emberek általában úgy különböztetik meg a tárgyakat tükörképüktől, hogy addig forgatják, míg felfele és előre nem néz, majd pedig megvizsgálják, hogy megkülönböztető jegye testük melyik irányába – a domináns vagy a nem domináns kéz oldala felé – mutat. Az ember saját testét használja aszimmetrikus vonatkoztatási rendszerként, és ez teszi logikailag lehetővé a formák és tükörképeik közötti különbségtételt. Na már most Cooper és Shepard kísérleti alanyai valami hasonlót csinálhattak, azzal a különbséggel, hogy nem a való világban, hanem elméjükben végezték el a forgatást. Hogy eldönthessék, hogy normális vagy fordított állású R betűt látnak-e, mentálisan addig forgatták a képet, amíg az függőlegesbe nem került, és aztán eldöntötték, hogy az R képzeletbeli hurka 28857.

A bal és jobb összekeverése: Corballis-Beale, 1976; Corballis, 1988; Hinton-Parsons, 1981; Tarr-Pinker, 1989.

a bal vagy a jobb oldalra került-e. Cooper és Shepard tehát bebizonyította, hogy az elme képes tárgyak forgatására, és azt is, hogy a tárgyak alakjának egy bizonyos aspektusa – jobb- vagy balkezességük – nem tárolódik a 3D geonmodellben. A kezesség azonban a világ olyannyira sajátságos jellemzője, hogy a mentális forgatási kísérletek minden vonzereje ellenére sem következtethetünk belőlük sokra az alakfelismerés általános folyamatáról. Amit tudunk, az mindössze annyi, hogy az elme képes lehet 3D vonatkoztatási rendszerű tárgyak összemérésére annak kivételével, hogy meghatározná az oldalirányú tengely irányát. Ahogy mondani szokták, itt még további kutatások szükségesek.289 *

Michael Tarr pszichológus és jómagam végeztünk további kutatásokat. Alkottunk egy saját világot formákból, és zsarnoki módon kontrolláltuk, milyen módon találkozzanak az emberek ezekkel a formákkal, hogy tisztán megvizsgálhassunk három terítéken lévő hipotézist.

A formák elég hasonlóak voltak ahhoz, hogy az emberek ne használhassanak a felismeréshez lerövidített utakat, például árulkodó kacskaringókat. Egyik sem volt valamely másiknak a tükörképe, nehogy a tükrözés sajátságai mellékvágányra tereljék munkánkat. Minden egyes formának volt egy kis árulkodó talpa, ezért az embereknek sohasem okozott nehézséget a formák aljának és tetejének a megtalálása. Minden kísérleti alanynak három formát kelleti megtanulnia, és azután arra kértük őket, hogy három gomb valamelyikének a megnyomásával azonosítsák a számítógép képernyőjén felvillantott formákat. Minden egyes forma ugyanabban a néhány állásban jelent meg újra és újra. A 3. forma például több százszor megjelent úgy, hogy a teteje négy óra irányába mutatott, és több százszor úgy, hogy a teteje hét óra irányába mutatott. (A formák és az irányok véletlenszerű módon keverve jelentek meg.) Az embereknek tehát volt alkalmuk megtanulni, hogyan néznek ki ezek a formák néhány állásban. Ezután pedig olyan új próbákkal bombáztuk őket, amelyekben minden egyes forma huszonnégy egyenlően elosztott irány mindegyikében megjelent (ismét csak véletlenszerűen keverve). Arra voltunk kíváncsiak, hogyan küzdenek meg az ismert formákkal, ha azok új állásban mutatkoznak. A gombnyomásokat ezred másodperc pontossággal mértük. A többszörös nézőpont elmélete szerint az emberek külön emlékezeti rekeszt nyitnak minden olyan irány számára, amelyben a tárgy gyakran megjelenik. Nyitnának például egy rekeszt annak, hogy hogy néz ki a 3. forma függőlegesen (ahogyan megismerték), egy másikat annak, hogy hogy néz ki négy óra, egy harmadikat pedig annak, hogy hogy néz ki hét óra felé irányítva. Ezért nagyon 28958.

Hogyan ismernek fel emberek formákat: Tarr-Pinker, 1989,1990; Tarr, 1995; TarrBülthoff, 1995; Biederman, 1995; Bülthoff-Edelman, 1992; Sinha, 1995.

gyorsan fel kell ismerjék a formát ezen állások mindegyikében. Amikor viszont meglepjük őket azzal, hogy ugyanezek a formák más állásban jelennek meg, azok felismerése sokkal több időbe kell teljen, minthogy az új irányt az ismerősök közé kell interpolálják. Ezért az új irányokban a reakcióidő meg kell növekedjék. A mentális forgatás elmélete szerint az emberek gyorsan fel kell ismerjék a formákat függőleges helyzetben, és annál lassabbak kell legyenek, minél messzebb van az aktuális irány ettől. A fejjel lefelé álló forma kell követelje a legtöbb időt, minthogy az 180 fokos forgatást igényel; a négy óra irányában álló forma gyorsabb kell legyen, minthogy az csak 120 fokos forgatást igényel, és így tovább. A geonelmélet szerint az irány egyáltalán nem kell számítson. Az emberek úgy tanulják meg ezeket a tárgyakat, hogy a különféle ágakat és kereszteződéseket egy a tárgyhoz igazított koordináta-rendszerben jellemzik mentálisan. Amikor azután új állásban villantjuk fel nekik a formákat, mindegy kell legyen, hogy azok az oldalukon fekszenek, megdőlnek vagy fejjel lefelé állnak. A vonatkoztatási rendszer felállítása gyorsan és pontosan meg kell történjen, és a forma leírásának e rendszerben minden alkalommal meg kell egyeznie az emlékezetben tárolt modellel. Kérjük a borítékot. És a nyertes… Mindhárom. Az emberek minden bizonnyal több nézőpontot is tároltak: amikor a formák valamelyik ismert állásban jelentek meg, gyorsan azonosították azokat. És az emberek minden bizonnyal forgatják a formákat elméjükben. Ha a forma új, ismeretlen állásban mutatkozott, akkor minél messzebb volt a legközelebbi ismerős iránytól, annál több időt vett igénybe felismerése. És mint a geonelméletben, az emberek alkalmaznak tárgyközpontú vonatkoztatási rendszereket, legalábbis bizonyos formák esetén. A kísérletnek elvégeztük egy másik változatát is, amelyben a formák egyszerűbb geometriát alkottak: Ezek

a

formák

szimmetrikusak vagy majdnem szimmetrikusak voltak, esetleg mindig ugyanaz a fajta fodor volt mindkét oldalon, ezért az embereknek sohasem kellett a függőleges és vízszintes elrendezést ugyanabban a vonatkoztatási rendszerben leírniuk. Ezeket a formákat használva az emberek egyformán gyorsak voltak bármely állású változat felismerésében; a fejjel lefelé irány nem volt lassabb, mint a normális állású. Az emberek tehát az összes trükköt alkalmazzák. Ha a forma oldalai nem nagyon különbözőek, 3D geonmodellként tárolják azt, amely a tárgy saját tengelyeihez igazodik. Ha a forma bonyolultabb, tárolni fogják, hogy milyennek látszik minden egyes nézőpontból, amiből látják. Ha egy forma ismeretlen állásban jelenik meg, mentálisan a legközelebbi ismerős irányban forgatják. Talán nem is kellene meglepődjünk. Az alakfelismerés olyan kemény dió, hogy nem is lehetne találni egyetlen olyan algoritmust, amely minden formára és minden nézőpontra működne.

Hadd fejezzem be a történetet kísérleti munkásságom legboldogabb pillanatával. Az olvasó talán nem hisz a mentális forgószínpadban. Mindössze annyit tudunk, hogy a megdöntött formákat lassabban ismerjük fel. Pongyolán azt írtam, hogy az emberek forgatják a képet, de lehet, hogy a megdöntött formákat valamilyen más okból nehezebb kielemezni. Van-e valamilyen bizonyíték arra, hogy az emberek valós időben, fokról fokra forgatva utánozzák a fizikai forgatást? Kimutatható-e a forgatás geometriájának olyan ismertetőjegye viselkedésükben, amely meggyőzne minket, hogy egy filmet játszanak le elméjükben? Tarr és én elképedve álltunk egyik eredményünk előtt. Egy további kísérletben az embereket mind az általuk megtanult formákkal, mind azok tükörképével teszteltük: A feladat nem tükörképteszt volt, mint Cooper és Shepard kísérleteiben; az embereknek azt mondtuk, hogy tekintsék a két változatot azonosnak, éppen úgy, ahogy ugyanazt a szót használnák a jobbkezes és a balkezes kesztyűre. Ez persze éppen megfelel természetes hajlamunknak. De kísérleti személyeink valahogy mégis különbözőképpen kezelték őket. A normális állású változatok (felső sor) esetén az embereknek annál több időbe telt válaszolni, minél távolabb dőlt a forma: a felső sorban mindegyik kép egy kicsit több időt igényelt, mint az előző. A tükrözött változatok (alsó sor) esetén azonban a dőlés nem okozott semmilyen különbséget: minden irány ugyanannyi időt igényelt. Olyan volt, mintha az emberek forgatnák fejükben a normális állású formákat, de nem forgatnák tükörképeiket. Kelletlenül megírtunk egy cikket Tarr-ral, könyörögvén olvasóinknak, hogy higgyék el, hogy az emberek más stratégiát alkalmaznak a tükörképek felismerésében. (Amikor a pszichológiában a „stratégiák”-at hívjuk segítségül a fura adatok magyarázatára, az általában az utolsó menedék, amikor fogalmunk sincs, hogy mi történik.) De éppen a publikáció végső változatát készítettük, amikor beugrott az ötlet. Eszünkbe jutott a mozgás geometriájának egyik tétele: egy 2D idom mindig fedésbe hozható tükörképével egy legfeljebb 180 fokos forgatással, amennyiben a forgatás a harmadik dimenzióban történhet, egy optimálisan megválasztott tengely mentén. Elvileg tükrözött formáink mindegyike mélységben átfordítható úgy, hogy a normális állású függőleges változattal egyezzék, és az átfordítás minden esetben ugyanannyi időt igényelne. A 0 fokos tükörkép átfordulhatna egy függőleges tengely körül, mint egy forgóajtó. A 180 fokos, fejjel lefelé álló tükörkép átfordulhatna egy vízszintes tengely mentén, mint a grillcsirke. Az oldalán fekvő forma egy átlós tengelyen fordulhatna át, valahogy így: nézzünk jobb kezünk hátára úgy, hogy ujjaink felfelé néznek; most meg nézzünk tenyerünkbe úgy, hogy ujjaink balra néznek. Különböző dőlésű tengelyek kellenének a tükörkép többi állásához, de a forgatás mértéke mindig pontosan 180 fok lesz. Mindez tökéletesen illeszkedett az adatokhoz: az emberek talán mentálisan forgatták mindegyik formát, de mindig

optimális forgatást alkalmaztak, azaz a normális állású formát a kép síkjában, a tükrözöttet pedig a harmadik dimenzióban forgatták a legjobb tengely mentén. Alig akartuk elhinni. Képesek lennének az emberek megtalálni az optimális tengelyt még azelőtt, hogy tudnák, milyen formával van dolguk? Tudtuk, hogy matematikailag ez lehetséges: elegendő három, nem egy egyenesbe eső, egymásnak megfelelő pont azonosítása mindkét állásban, és kiszámítható az a forgatási tengely, amely a két formát egymással fedésbe hozza. De valóban képesek-e az emberek e számítás elvégzésére? Egy kis számítógépes animációval győztük meg magunkat. Roger Shepard egyszer kimutatta, hogy ha az embereknek egy formát és annak megdöntött változatát mutatják váltakozva, úgy látják, mintha a forma oda-vissza hintázna. Megmutattuk tehát magunknak a normális állású képet és valamelyik tükörképét egy másodpercenként váltakozva. Az észlelet olyan kézenfekvő volt, hogy megerősítésére nem is toboroztunk önkénteseket. Amikor a forma a függőleges állású tükörképével váltakozott, úgy forgolódott, mint a mosógép keverőtárcsája. Amikor a fejjel lefelé tükrözött változattal váltakozott, hátraszaltókat végzett. Amikor meg a fekvő tükörképpel váltakozott, akkor egy átlós tengely mentén csapkodott ide-oda. Az agy mindig megtalálta a tengelyt. Kísérletünk alanyai túljártak az eszünkön. A megdönthetetlen bizonyítékot Tarr doktori disszertációja tartalmazta. Tarr háromdimenziós formákkal és tükörképükkel ismételte meg kísérletünket, melyek a kép síkjában (lásd alább) és mélységben is forogtak: Minden

ugyanúgy alakult, mint ahogy a 2D formák esetén, kivéve azt, amit az emberek a tükörképekkel végeztek. Ugyanúgy, ahogy az eltájolt 2D idomok a kép síkjában történő forgatással fedésbe hozhatók a normális állású eredetivel, és ahogy a tükörkép normális állásúvá tehető egy 180 fokos átfordítással a harmadik dimenzióban, az eltájolt 3D idom (felső sor) normális állásúvá forgatható a 3D térben, és tükörképe (alsó sor) normális állásúvá tehető egy 180 fokos átfordítással a negyedik dimenzióban. (H. G. Wells The Plattner Story című művében egy robbanás négydimenziós térbe repíti a főhőst. Amikor visszatér, a szíve a jobb oldalon van, és visszafelé ír bal kézzel.) A különbség csak annyi, hogy a puszta halandók nem képesek a negyedik dimenzióban mentálisan forgatni, minthogy mentális terünk szigorúan háromdimenziós. Ezért azzal szemben, amit a 2D formáknál találtunk, ahol a tükörképekre nem hatott a forgatás szöge, itt minden változatnak mutatnia kell a dőlés hatását. Pontosan ez történt. A két- és háromdimenziós tárgyak közötti apró, de

fontos különbséggel a kép összeáll: az agy három dimenzióban, de nem több, mint három dimenzióban képes a formákat egy optimális tengely mentén forgatni. A mentális forgatás valóban a tárgyfelismerés képességét megalapozó trükkök egyike. A mentális forgatás tehát tehetséges látórendszerünk egy további adottsága, csakhogy sajátos csavarral. Nem pusztán a világból származó kontúrokat elemzi, hanem saját kontúrokat is alkot egy kísérteties mozgókép alakjában. És ezzel elérkeztünk a látás pszichológiájának utolsó témájához.

Képzelheted! Milyen alakú egy spániel füle? Hány ablak van a hálószobában? Melyik sötétebb, a karácsonyfa vagy a fagyasztott borsó? Mi a nagyobb, egy tengerimalac vagy egy hörcsög? Van-e a homárnak szája? Ha valaki egyenesen áll, köldöke vagy csuklója van-e feljebb? Mire emlékeztet, ha a D betűt a hátára fordítjuk, és egy J tetejére helyezzük? A legtöbb ember azt mondja, hogy ezeket a kérdéseket „mentális képek” segítségével válaszolja meg.290 Elképzelik a formát, ami olyan érzés, mintha az elméjük szeme elé varázsolnának egy képet további vizsgálat céljára. Az érzés jelentősen különbözik attól, mint amikor olyan elvont kérdésekre válaszolunk, hogy „Mi anyád lánykori neve?”, vagy hogy „Mi fontosabb, az emberi szabadságjogok vagy a bűnözés kisebb mértéke?” A képzelet hajtja a tárgyak térbeli viszonyairól alkotott gondolatainkat is. Mielőtt megrakjuk a csomagtartót bőröndökkel vagy átrendezzük szobánk bútorait, elképzeljük a különböző téri elrendezéseket. Napóleon Chagnon antropológus számolt be a képzelet egy leleményes hasznosításáról az amazonasi esőerdők yanomamö indiánjainál. Ezek az indiánok füstöt fújtak egy tatu üregébe, hogy megfulladjon, és aztán ki kellett találják, hogy hol ássanak le, hogy megszerezhessék az állatot a járatból, amely több tíz méter hosszú is lehet. Az egyik yanomamö férfinek az az ötlete támadt, hogy ledug a járatba egy hosszú indát, amelynek a végére egy csomót kötött. A többiek a fülüket a földre tapasztva figyelték, hol ütközik a csomó az üreg falának, és így képet nyertek arról, milyen irányba halad a járat. Amikor az inda a járat végébe ütközött, az első férfi eltörte, kihúzta és a talajra fektette, és ott kezdtek ásni, ahova az inda vége került. Néhány méter mélységben megtalálták a tatut. Ha nem lett volna meg a képességük, hogy elképzeljék a járatot, meg benne az indát és a tatut, nem tudták volna az inda betolását, kihúzását és eltörését, a hangok figyelését, a méricskélést és az ásást egyetlen cselekvéssorba egyesíteni azzal az elvárással, hogy az egy állati tetemhez juttatja őket. 291 Gyerekkorunkban az a vicc járta, hogy két ács szögeket ver egy ház oldalába, és az egyik megkérdezi a másikat, hogy miért vizsgálgat meg minden szöget, amit kivesz a dobozból, és miért dob ki minden másodikat. „Hibásak – mondja a másik ács, és felmutat egyet –, rossz felé áll a hegyes végük.” Mire a másik felkiált: „Bolond vagy! 29059.

Képzelet: Kosslyn, 1980, 1983, 1994; Paivio, 1971; Finke, 1989; Block, 1981; Pinker, 1984c, 1988; Tye, 1991; Logie, 1995; Denis-Engelkamp-Richardson, 1988; Hebb, 1968. 29160. Yanomamö képzelet: Chagnon, 1992.

Azok a ház másik oldalához valók!” De az emberek nemcsak bútorok átrendezéséhez és tatuk kiásásához használják képzeletüket. D. O. Hebb, a kiváló pszichológus egyszer azt írta, hogy „Nem nagyon tudunk megmozdulni a pszichológiában anélkül, hogy képzetbe ne ütköznénk.” Adjunk az embereknek szavakat, hogy jegyezzék meg azokat, és bizarr képekbe rendezve fogják azokat elképzelni. Kérdezzük meg őket egy tényről, mondjuk hogy „Van-e a bolhának szája?”, és el fognak képzelni egy bolhát, amin „keresni” kezdik a szájat. És persze mutassunk nekik egy komplex formát egy ismeretlen irányból, és egy ismerős állásba fogják mentálisan forgatni. Sok kreatív ember állítja, hogy a problémák megoldását képek formájában „látja meg”. Az elektromágneses mezőket Faraday és Maxwell apró, folyadékkal töltött csövecskék formájában képzelték el. A benzolgyűrűt Kekulé farkukba harapó kígyók képében látta meg merengés közben. Watson és Crick mentálisan forgatták modelljeiket, melyekből később a kettős spirál lett. Einstein elképzelte, hogy milyen lehet egy fénysugáron lovagolni, vagy egy pénzérmét leejteni egy zuhanó liftben. Egyszer azt írta: „Különleges képességem nem matematikai számításokban rejtezik, hanem abban, hogy hatásokat, lehetőségeket és következményeket képzelek el.” A festők és a szobrászok fejben próbálják ki ötleteiket, és még az írók is elképzelik a helyszíneket és a cselekményeket, mielőtt papírra vetnék azokat. 292 A képzelet az érzelmeket és az értelmet egyaránt szolgálja. Hemingway írta: „A gyávaság a pánikkal ellentétben szinte mindig egyszerűen a képzelet működésének felfüggesztésére való képesség hiánya.” Ambíció, szorongás, nemi vágy és féltékeny őrjöngés váltható ki képekkel, melyeknek eredetije nincs jelen. Egy kísérletben önként vállalkozókat elektródákkal szereltek fel, és megkérték őket, hogy képzeljék azt, hogy partnerük hűtlen. A szerzők beszámolója szerint „bőrük vezetőképessége 1,5 mikrosiemensszel nőtt, szemöldökráncoló izmuk 7,75 mikro-voltnyi összehúzódást mutatott, és szívverésük percenként 5-tel emelkedett, ami három csésze kávé együltő helyben való elfogyasztásával egyenértékű.” 293 A képzelet persze nemcsak vizuális, hanem más típusú élményeket is életre kelt, de a vizuális kép az, ami a mentális szimulációt különösen élénkké teszi. A képzelet ma már iparág. A „Hogyan javítsuk emlékezetünket” című tanfolyamok olyan ősi trükköket tanítanak, hogy képzeljük el szobánk bútordarabjait, ahogy fejben körbesétálunk a szobánkban, vagy hogy keressünk valamilyen vizuális vonatkozást egy ember nevében, és azt kapcsoljuk az arcához (engem például cseresznyepiros szabadidőruhában lehetne elképzelni 294). A fóbiákat sokszor egyfajta mentális pavlovi kondicionálással kezelik, amiben a csengőt egy képzeleti kép helyettesíti. A beteg relaxál, és egy kígyót vagy egy pókot képzel el mindaddig, amíg a kép – és tágabb értelemben a valóságos dolog is – a relaxációhoz nem társul. Jól fizetett „sportpszichológusok” kényelmes székbe ültetnek sportolókat, és elképzeltetik velük a tökéletes lendületvételt. E technikák többsége működik, noha néhányuk kétségtelenül szemfényvesztés. Szkeptikus vagyok az olyan rákterápiákkal 29261.

Kreativitás és képzelet: Finke, 1990; Shepard, 1978; Shepard-Cooper, 1982; Kosslyn, 1983. 29362. Szemöldökráncoló izom: Buss, 1994, 128. o. 294* Minthogy az angol pink szó rózsaszínűt jelent. – A ford.

kapcsolatban, amelyekben a betegek azt képzelik el, hogyan csámcsognak antitesteik a daganaton, és különösen akkor, ha a képzeleti munkát nem a beteg, hanem az önsegítő csoport végzi, amelybe a beteg tartozik. (Egyszer egy nő felhívott, hogy megkérdezze, hogy működne-e ez az interneten keresztül is.) De mi is az a képzeleti kép? Sok behaviorizmus felé hajló filozófus úgy véli, hogy már maga a gondolat is szörnyű baklövés. A képzet egy fejben lévő kép kellene legyen, de akkor kellene oda egy kis ember, aki azt nézi, stb. stb. stb. Az elme komputációs elmélete azonban tökéletesen egyértelművé teszi a fogalmat. Tudjuk már, hogy a látórendszer egy 2 1/2 D vázlatot használ, amely több szempontból is képszerű. Ez a vázlat olyan elemek mozaikja, melyek mindegyike a látómező pontjainak feleltethető meg. Az elemek úgy rendeződnek két dimenzióba, hogy a vázlatban szomszédos elemek a látómezőben szomszédos pontoknak felelnek meg. Egy formát az képvisel, hogy a forma vetített kontúrjainak megfelelő elemek kitöltődnek a vázlatban. A vázlatban lévő információt nem kis emberkék, hanem formaelemző mechanizmusok dolgozzák fel vonatkoztatási rendszerek, geonok és hasonlók segítségével. A képzeleti kép egyszerűen egy olyan minta a 2 1/2 D vázlatban, amely nem a szemből, hanem az emlékezetből került oda. A téri következtetéseket végző mesterséges intelligencia programok némelyike is pontosan ezen a módon működik. A 2 1/2 D vázlatban megjelenő ábra élesen különbözik a nyelvszerű reprezentációkban, például geonmodellben, szemantikus hálózatokban, angol mondatokban vagy mentalézül megfogalmazott kijelentésekben történő leírásoktól. Abban a kijelentésben, hogy A szimmetrikus háromszög a kör felett van, a szavak nem a látómező pontjainak felelnek meg, és nem rendeződnek úgy el, hogy a közeli szavak közeli pontokat képviseljenek. A szimmetrikus és afelett szavak nem köthetők a látómező valamelyik darabjához, hanem a kitöltött darabok közötti bonyolult összefüggéseket jelölik.295 Akár még jó becslést is adhatunk a mentális képzelet anatómiájára vonatkozóan. A 2 1/2 D vázlat idegrendszerbeli megtestesülése egy topografikus agykérgi leképezés, azaz az agykéreg egy olyan darabkája, amelyben minden egyes idegsejt a látómező egy részében megjelenő kontúrokra válaszol, és amelyben a szomszédos idegsejtek a látómező szomszédos részeire reagálnak. A főemlősök agyában legalább tizenöt ilyen leképezés van, és ezek nagyon is valóságos értelemben képek a fejben. Idegkutatók radioaktív glukózizotópot adnak be a majomnak, amikor az egy céltáblát bámul. A glukózt az éppen aktív idegsejtek veszik fel, és a majom agya szó szerint előhívható, mintha egy darab film lenne. A sötétkamrából úgy kerül elő, hogy a látókérgen egy kicsit eltorzult céltábla látható. Persze semmi sem „nézi” az agykérget felülről; csak az idegi összeköttetések számítanak, és az aktivációs mintázatot minden egyes leképezés esetén a hozzá tartozó ideghálózatok értelmezik. A világ térbeli viszonyait feltételezhetően az agykéreg térbeli viszonyai képviselik, minthogy az idegsejtek szomszédaikhoz kapcsolódnak, és ésszerű együtt elemezni a világban közel eső dolgokat. Az élek például nincsenek a látómezőben úgy szétszóródva, mint 29563.

Képek, illetve kijelentések: Pylyshyn, 1973, 1984; Block, 1981; Kosslyn, 1980, 1994; Tye, 1991; Pinker, 1984; Kosslyn-Pinker-Smith-Schwartz, 1979. Képzelet a számítógépben: Funt, 1980; Glasgow-Papadias, 1992; Stenning-Oberlander, 1995; Ioerger, 1994.

a rizsszemek, hanem vonalak mentén rendeződnek, és a legtöbb felszín nem szigetcsoportot alkot, hanem összefüggő testekhez tartozik. Az agykérgi leképezésekben a vonalakat és a felszíneket sokszorosan összekötött idegsejtek kezelhetik.296 Az agy arra is készen áll, hogy a képzeleti rendszer másik komputációs követelményének eleget tegyen, annak, hogy a szem helyett az emlékezetből töltse fel a képet. Az agy látókérgi területeihez vezető idegrostok kétirányúak, és legalább annyi információt szállítanak lefelé a magasabb, fogalmi szintekről, mint amennyit felfelé az alacsonyabb, érzékleti szintekről. Senki sem tudja, mire valók ezek a fentről lefelé haladó pályák, de ott lehetnek akár abból a célból is, hogy az emlékezetben őrzött képeket a vizuális leképezésekre letöltsék. A képzeleti képek tehát lehetnek képek a fejben. De azok-e? Két módon győződhetünk meg erről. Az egyik az, hogy megvizsgáljuk, hogy a képekben gondolkodás aktiválja-e az agy látókérgi területeit. A másik az, hogy megvizsgáljuk, a képekben való gondolkodás úgy működik-e, mint a grafikus komputációk, vagy inkább úgy, mint a kijelentések adatbázisaira épülő komputációk. *

A II. Richard első felvonásában a száműzött Bolingbroke szülőföldje, Anglia után epekedik. Nem vigasztalja barátja javaslata sem, hogy képzelje azt, mintha egy idillibb környezetben lenne:297 Ó, ki tud tüzet tartani kezében, Csak mert a jeges Kaukázusra gondol? Vagy tompítani az étvágy éhes élét Egy nagy lakoma puszta képzetével? Vagy hemperegni meztelen a hóban, Mert közben vad nyarakról álmodik? A képzeleti kép nyilvánvalóan különbözik a valódi dolog megtapasztalásától. William James szerint a képzeleti képek „zamatnak és illatnak híján vannak”. Cheves W. Perky pszichológus azonban 1910-ben készült doktori értekezésében azt próbálta meg kimutatni, hogy a képzeleti képek olyanok, mint a nagyon halvány látott képek. Arra kérte kísérleti személyeit, hogy képzeljenek egy képet, mondjuk egy banán képét egy csupasz falra. A fal valójában vetítővászon volt, melyre Perky titokban hátulról egy valódi, noha nagyon halvány képet vetített. Ha valaki ekkor lépett volna be a szobába, láthatta volna a képet, de a kísérleti személyek nem vették észre, Perky szerint azért, mert beépítették a képet képzeletükbe. És csakugyan, a kísérleti személyek olyan részletekről számoltak be, amelyek csak a képből származhattak, például arról, hogy a banán az egyik végén állt. Mai mércével mérve e kísérlet nem volt tökéletes, de a legújabb módszerek is megerősítik az eredmény lényegét, melyet 29664. Agykérgi

leképezések: Van Essen-DeYoe, 1995. Az éhség tompítása a lakoma képzetével: II. Richard, első felvonás, 3. szín. Somlyó György ford. 29765.

ma Perky-effektusnak neveznek: egy képzeleti kép fenntartása akadályozza a halvány és apró vizuális részletek észlelését.298 A képzelet általában is befolyással van az észlelésre. Amikor az embereknek fejből kell formákra vonatkozó kérdésekre válaszolniuk, például olyanokra, hogy hány derékszög van egy bizonyos nyomtatott betűben, a látás és mozgás koordinációja leromlik.299 (Amióta ezekről a kísérletekről értesültem, megpróbálok nem nagyon belemélyedni vezetés közben a hokimeccsek rádióközvetítéseibe.) Vonalak elképzelése ugyanúgy hathat az észlelésre, mint a valódi vonalak: megkönnyíti a részletek összeigazítottságának megítélését, és még vizuális illúziókat is kelthet.300 Ha az emberek egy alkalommal bizonyos képeket látnak, másokat meg elképzelnek, később néha nehezükre esik felidézni, melyiket látták és melyiket képzelték.301 Osztozik-e tehát a képzelet és a látás az agyi területeken? Eduardo Bisiach és Claudio Luzzatti neuropszichológusok két milánói beteget vizsgáltak, akik agyuk jobb oldali fali lebenyének sérülése következtében a vizuális neglekt szindrómájában szenvedtek. E betegek szeme az egész látóteret látja, ők mégis csak a jobb oldali felére figyelnek: tudomást sem vesznek a tányértól balra lévő evőeszközről, arcot rajzolnak bal szem és orrlyuk nélkül, és amikor egy szobát írnak le, nagy dolgokat (például zongorát) is kihagynak a bal oldalról. Bisiach és Luzzatti arra kérték betegeiket, hogy képzeljék el, hogy a milánói Piazza del Duomón állnak, a székesegyházzal szemben, és sorolják fel a tér épületeit. A betegek csak azokat az épületeket sorolták fel, amelyek jobbra lettek volna láthatók, azaz tudomást se vettek az elképzelt tér bal oldaláról. Ezután arra kérték őket, hogy képzeletben vágjanak át a téren, álljanak fel a székesegyház lépcsőjére, a térrel szemben, és sorolják fel, mi van a téren. Most azokat az épületeket említették, amelyeket az első alkalommal kihagytak, de kihagyták azokat, amelyeket az első alkalommal említettek. Mindkét képzeleti kép egy bizonyos nézőpontból ábrázolta a teret, és a betegek félrebillent figyelmi rendszere pontosan ugyanúgy vizsgálta meg a képzeleti képet, ahogyan a valódi vizuális bemenetet.302 Ezek a felfedezések arra utalnak, hogy a képzelet helye az agyban a látókéreg, és ezt újabban közvetlenül is sikerült azonosítani. Stephen Kosslyn pszichológus és munkatársai pozitronemissziós tomográfiát (PET) alkalmaztak annak vizsgálatára, hogy az agy melyik területe a legaktívabb olyankor, amikor az emberek képzelete működik. A személyek hanyatt feküdtek úgy, hogy fejük egy érzékelőkkel felszerelt karikában volt, becsukták szemüket, és nyomtatott nagybetűkkel kapcsolatos kérdésekre válaszoltak (pl. van-e görbület a B betűben?). A nyakszirtlebeny, azaz a látókéreg mutatott aktivitást, amely a látási információt először fogadó szürkeállomány. A látókéreg topografikus leképezésű – akár azt is mondhatjuk, hogy egy képet alkot. Egyes menetekben a személyek nagy méretű betűket képzeltek el, 29866.

Perky-effektus: Perky, 1910; Segal-Fusella, 1970; Craver-Lemley-Reeves, 1992; Farah, 1989. 29967. Képzelet és koordináció: Brooks, 1968; Logie, 1995. 30068. Képzelet és illúziók: Wallace, 1984. Képzelet és összeigazítottság: Freyd-Finke, 1984. 30169. A képzelet és a valóság összekeverése: Johnson-Raye, 1981. 30270. Elképzelt tér felének negligálása: Bisiach-Luzzatti, 1978.

másokban kicsiket. Amikor nagy betűkön merengtek, a periferiális látómezőket képviselő kérgi terület aktiválódott; amikor kicsi betűkön merengtek, akkor meg a foveához tartozó terület aktiválódott. Úgy tűnik, a képzeleti képek valóban a kérgi felszínen terülnek szét.303 Lehetséges-e, hogy az aktiváció csak az agy más területeinek a mellékhatása, azokénak, amelyekben a valódi komputáció folyik? Martha Farah pszichológus kimutatta, hogy nem így van. Farah egy olyan beteg képzeletét vizsgálta meg operáció előtt és után, akinek műtétileg eltávolították a látókérgét az egyik agyféltekéből. Műtét után a beteg képzeleti képeinek szélessége felére zsugorodott. A képzeleti képek a látókéregben lakoznak; a kép részei ugyanúgy elfoglalják a kéreg részeit, mint ahogy a látvány részei a kép részeit.304 Mégis, egy képzeleti kép nem közvetlen visszajátszás. Hiányzik belőle az illat és a zamat, de nem azért, mert kifehéredett vagy felhígult: az elképzelt vörös szín nem látszik rózsaszínűnek. És ami érdekes, a képzeleti kép a PET-vizsgálatokban néha nem kevesebb, hanem több aktivációt okozott a látókéregben, mint a valódi látvány. Ez talán nem is meglepő, hiszen a képzeleti képek ugyan osztoznak az észleléssel az agyi területeken, de mégiscsak különböznek attól. Donald Symons jegyzi meg, hogy jóllehet, a vizuális tapasztalatok újraaktiválásának haszna van, de költsége is lehet: annak kockázata, hogy a képzeletet a valósággal összekeverjük. Az álomból történő ébredés után az álom cselekménye pillanatokon belül kitörlődik emlékezetünkből, feltehetően azért, hogy elkerüljük önéletrajzi emlékezetünk bizarr mesékkel szennyeződését. Éber, akaratlagos képzeletünket ugyanígy meg kell béklyóznunk, nehogy hallucinációkká vagy téves emlékekké váljanak.305 *

A mentális képek helyének ismerete keveset mond arról, hogy mik is azok, és hogy hogyan működnek. Vajon a képzeleti képek valóban egy 2 1/2 D vázlat pontmintázatai (vagy egy kérgi topografikus leképezés aktív idegsejtjei)? Ha igen, hogy gondolkozunk általuk, és mitől más a képzelet, mint a gondolkodás többi formája?306 Hasonlítsuk össze e vázlatot a képzelet egy rivális modelljével, a mentaléz nyelven megfogalmazott szimbolikus kijelentések modelljével (amely a geonmodellekhez és a szemantikai hálózatokhoz hasonló). A vázlat a bal oldalon, a kijelentésmodell pedig a jobb oldalon látható. Az ábra sok kijelentést tartalmaz egyetlen hálózatban, olyanokat, mint: „A medvének van feje” és „A medve XL méretű.” A vázlat egyértelmű. Minden egyes pixel egy kis darab felszínt vagy határvonalat képvisel, pont; minden ennél globálisabb vagy elvontabb mozzanat csak implicit módon van jelen a kitöltött pixelek mintázatában. A kijelentésszerű reprezentáció ettől igencsak eltér. Először is, sematikus, és olyan minőségi viszonyokat használ, 30371.

Képzelet a látókéregben: Kosslyn et al., 1993; Kosslyn, 1994. Képzelet két féltekei és egy féltekei látókéreggel: Farah-Soso-Dasheiff, 1992. 30573. Álom és képzelet: Symons, 1993. Valóság fenntartása: Johnson-Raye, 1981. 30674. A képzelet közege: Pinker, 1984c, 1988; Cave et al, 1994; Kosslyn, 1980; 1994. 30472.

mint a „kapcsolódik”; a geometriának nincs minden részlete leképezve. Másodszor, a téri viszonyok szét vannak választva, és explicit módon fel vannak sorolva. A forma (a tárgy részeinek vagy geonjainak elrendeződése), a méret, a hely és az irány mind saját szimbólummal rendelkezik, és mind a többitől függetlenül kikereshető. Harmadszor, a kijelentések téri információkat (részegységeket és azok helyzetét) fogalmi információkkal (például a „medveség” fogalmával és a húsevők osztályába tartozással) elegyítenek. A két adathalmaz közül a képi vázlat az, ami jobban hasonlít a képzelet jellegére. Először is a képzeleti képek mellbevágóan konkrétak. Vegyük ezt az utasítást: képzeljünk el egy citromot és egy banánt egymás mellett, de ne legyen a citrom se a jobb, se a bal oldalon, csak legyen a banán mellett. Egy ilyen utasítás azt a tiltakozást váltaná ki, miszerint ezt lehetetlen végrehajtani; ha a képen a citrom és a banán egymás mellett van, az egyiknek a bal oldalon kell lennie. A kijelentés és a vázlat közötti ellentét erőteljes. A kijelentések reprezentálhatnak fakutyát vigyorgás nélkül, vigyorgást fakutya nélkül és bármi más testetlen absztrakciót: négyzetet méret nélkül, szimmetriát forma nélkül, kapcsolódást hely nélkül és így tovább. Egy kijelentésben ez a szép: valamilyen absztrakt tény szikár megállapítása anélkül, hogy az irreleváns részletek elárasztanák. A téri vázlatok csak kitöltetlen és üres pixeleket tartalmaznak, ezért az anyag térbeli elrendeződésének egy konkrét esetéhez kötődnek. És így van ez a képzeleti képekkel is: nem lehet „szimmetriá”-t elképzelni anélkül, hogy valami szimmetrikus dolgot el ne képzelnénk. A képzeleti képeket konkrétságuk miatt praktikus analóg számítógépnek is tekinthetjük. Árpád gazdagabb, mint Ádám; Ákos nem olyan gazdag, mint Ádám; ki a leggazdagabb? Az ilyen szillogizmusokat a legtöbb ember úgy oldja meg, hogy sorba rendezi a szereplőket egy képzeleti képben a legkevésbé gazdagtól a leggazdagabbig. Miért működik ez a módszer? A képzeletet megalapozó közeg olyan sejtekből áll, amelyek mindegyike egyetlen rögzített helyhez kötődik egy kétdimenziós elrendezésben. Ez sok geometriai igazságot azonnal kezünkbe ad. A tér balról jobbra elrendeződése például tranzitív: ha A balra van B-től, és B balra van Ctől, akkor A balra van C-től. Minden olyan keresőmechanizmus, amely a formák helyét állapítja meg a vázlaton, automatikusan tekintetbe veszi a tranzitivitást; a közeg felépítése nem ad más lehetőséget.307 Tegyük fel, hogy az agy következtetéseket levonó központjai hozzáférnek azokhoz a mechanizmusokhoz, amelyek formákat képesek a vázlatba pottyantani, és 30775.

Komputáció képzelettel: Funt, 1980; Glasgow-Papadias, 1992; Stenning-Oberlander, 1995; Ioerger, 1994.

le tudják olvasni azok helyét. A következtető démonok kihasználhatnák a vázlat geometriáját bizonyos logikai kötöttségek észben tartásának eszközéül. A gazdagság tranzitív, csakúgy, mint az egyenesen elfoglalt hely: ha A gazdagabb, mint B, és B gazdagabb, mint C, akkor A gazdagabb, mint C. Ha a képzeleti képben elfoglalt helyet használjuk a gazdagság szimbólumaként, kihasználhatjuk a vázlatba beépített tranzitivitást, és nem kell deduktív lépések láncolatán végighaladnunk. A probléma tehát pottyantásra és kikeresésre egyszerűsödött le. Mindez szép példája annak, hogyan határozza meg a mentális reprezentáció formátuma, hogy mi könnyű és mi nehéz következtetés. A képzeleti képek abban is emlékeztetnek a vázlatokra, hogy a méretet, formát, helyet és irányt egyetlen kontúrmintázatba zsúfolják össze, ahelyett hogy csinosan szétválasztanák ezeket külön állításokká. A mentális forgatás jó példája ennek. Egy tárgy alakjának megállapításakor az ember nem tudja figyelmen kívül hagyni annak állását – ami nagyon egyszerű lenne, ha a tárgy iránya saját kijelentésébe volna elkülönítve. Ehelyett az irányt fokozatosan kell módosítgatni, figyelve, ahogy a forma változik. Az irány nem egyetlen lépésben számítódik ki, mint a digitális számítógépekben a mátrixok szorzása; minél inkább el kell a formát forgatni, annál tovább tart a forgatás. A vázlathoz rendelve kell legyen egy forgatást végző hálózat, amely a sejtek tartalmát néhány fokkal odébb csúsztatja a központ körül. A hosszabb forgatások e művelet ismételgetését igénylik, mint amikor az emberek láncba állva adogatják tovább a vödröket. A téri problémák megoldását vizsgáló hálózatok a grafikus műveletek egy jól felszerelt mentális eszköztárát találják, melyben többek között közelítés-távolítás (zoom), zsugorítás, pásztázás, letapogatás, nyomkövetés és színezés szerepel. A vizuális gondolkodás ezeket a műveleteket fűzi mentális animációkká az olyan feladatok megoldása közben, mint annak megítélése, hogy két tárgy ugyanazon egyenes mentén fekszik-e, vagy hogy két különböző méretű folt ugyanolyan alakú-e.308 Végül, a képzeleti képek nemcsak egy tárgy jelentését, de geometriáját is megragadják. Ha biztosra akarunk menni abban, hogy az emberek képzeletüket használják, kérjük arra őket, hogy egy tárgy szokatlan részleteiről vagy színezéséről számoljanak be – a spániel füléről, a B görbületeiről, a fagyasztott borsó színárnyalatáról. Ha egy tulajdonság megjegyzésre méltó – a macskáknak karmuk van, a méheknek fullánkjuk –, azt explicit állításként félretesszük fogalmi emlékezetünkbe, ahonnan azonnali kereséssel hozzáférhető marad. De ha nem az, a tárgy kinézetének emlékét hívjuk elő, és formaelemzőnket működtetjük az így nyert képen. A képzelet egyik fő funkciója a jelen nem lévő tárgyak előzőleg észre nem vett tulajdonságainak megvizsgálása, és Kosslyn kimutatta, hogy ennek mentális folyamata különbözik explicit tények felszínre hozásának folyamatától. Amikor jól ismert tényekkel kapcsolatos kérdéseket tett fel embereknek, például olyanokat, hogy van-e a macskának karma, meg hogy van-e a homárnak farka, a válasz sebessége attól függött, hogy milyen erősen kapcsolódtak össze a tárgy és részei az emlékezetben. A választ az emberek minden bizonnyal egy mentális adatbázisból hozták elő. Amikor azonban a kérdés szokatlanabb volt, például az, hogy van-e a 30876.

Mentális animáció: Ullman, 1984; Jolicoeur-Ullman-MacKay, 1991.

macskának feje, vagy hogy van-e a homárnak szája, és az emberek képzeletükhöz fordultak, a válasz sebessége az alkotórész méretétől függött; a kisebb részek megvizsgálása több időt igényelt. Minthogy a forma és a méret a képzeleti képben összevegyül, a kisebb formarészleteket nehezebb megítélni. 309 Egyes filozófusok már évtizedekkel ezelőtt úgy vélték, hogy annak eldöntéséhez, hogy a képzeleti képek ábrák-e vagy leírások, a tökéletes teszt az volna, hogy képesek-e az emberek az olyan többértelmű alakzatok újraértelmezésére, mint a kacsa-nyúl ábra:310 Ha az elme csak leírásokat tárol, akkor az, aki a kacsa-nyulat nyúlnak látja, csak a „nyúl” címkét tenné el. A címkében semmi sincs, ami a kacsára utalna, tehát aki nyulat látott, az később tanácstalanul állna ama kérdés előtt, hogy meglapult-e valamilyen más állat is a képen, minthogy a többértelmű geometriai információtól megszabadult. De ha az elme képeket tárol, a geometria még mindig elérhető, és az embereknek képesnek kell lenniük arra, hogy visszatérjenek a képhez, és új értelmezést keressenek rajta. A kacsa-nyúl igencsak nehéz eset, minthogy a képet az emberek az elől-hátul vonatkoztatási rendszerrel együtt tárolják, és a kacsa-nyúl ábra újraértelmezése e rendszer megfordítását követeli meg. Némi gyengéd noszogatással azonban (rávéve például az embereket, hogy a fej hátsó részének görbületére koncentráljanak) sokan meglátják a kacsát a nyúlban, vagy fordítva. És szinte mindenki képes egyszerűbb többértelmű ábrák átfordítására. Ronald Finke pszichológus, Martha Farah és jómagam arra bírtunk rá embereket, hogy pusztán szóbeli leírásokból származó képzeleti képüket újraértelmezzék. E leírásokat felolvastuk nekik, miközben szemüket csukva tartották. Milyen tárgyat „látunk” ezekben a leírásokban? Képzeljen el egy D betűt. Forgassa 90 fokkal jobbra. Tegyen fölé egy 4-es számot. Törölje ki a 4-es vízszintes vonalának a függőlegestől jobbra eső részét. Képzeljen el egy B betűt. Forgassa 90 fokkal balra. Tegyen közvetlenül alá egy olyan háromszöget, melynek az alapja ugyanakkora, és csúcsa lefelé néz. Törölje a vízszintes vonalat. Képzeljen el egy K betűt. Tegyen a bal oldalához egy négyzetet. Tegyen egy kört a négyzetbe. Forgassa az egészet 90 fokkal balra.

A legtöbb embernek nem okoz nehézséget a vitorlás, a szív és a televízió felismerése, melyek csak implicit módon vannak jelen e leírásokban. *

A képzelet csodálatos képesség, de ne hagyjuk magunkat elragadtatni a fejünkbeli képek gondolatától. 30977.

Képzeleti képekkel kapcsolatos kérdések megválaszolása: Kosslyn, 1980. Kacsa-nyúl: Chambers-Reisberg, 1985; Finke-Pinker-Farah, 1989; Peterson et al., 1992; Hyman-Neisser, 1991. 31078.

Egyrészről az emberek nem képesek egy teljes vizuális látvány rekonstrukciójára. A képzeleti képek töredékesek. Részleteket idézünk fel futólag, csoportképbe rendezzük őket, és aztán azon zsonglőrködünk, hogy az egyes részleteket sorban felfrissítsük, amikor halványodni kezdenek. 311 Mi több, minden egyes részlet csak egyetlen nézőpontból származó felszíneket tartalmaz, melyeket még a perspektíva is torzít. (Ennek egyszerű demonstrációja a sínpárparadoxon – legtöbben nemcsak összetartónak látjuk, de így is képzeljük el a síneket.) Amikor egy tárgyat idézünk emlékezetünkbe, azt megfordítjuk vagy körbejárjuk, és ez azt jelenti, hogy a tárgyra vonatkozó emlékezetünk egy különböző nézőpontokat tartalmazó albumot alkot. Az egész tárgy képzeleti képe tehát egy diagyűjtemény vagy egy egyveleg.312 Ez talán megmagyarázza, miért tartott olyan sokáig, hogy a festészetben felfedezzék a perspektívát, noha mindenki perspektívában lát. A reneszánsz mesterségbeli tudás nélkül készült festmények valószerűtlennek hatnak, de nem azért, mert teljesen híján vannak a perspektívának. (Még a crô-magnoni barlangfestményekben is van némi hiteles perspektíva.) A távolabbi tárgyak általában kisebbek, az átlátszatlan tárgyak eltakarják hátterüket, és kihasítanak a mögöttük lévő tárgyakból, és a megdöntött felszínek sokszor megrövidülnek. A probléma az, hogy a festmény olyan, mintha különböző részei különböző nézőpontból készültek volna, nem pedig egyetlen olyan rögzített fonálkeresztből, mint amely Leonardo ablaka mögött van. Halandó emberek egy időben csak egy helyen lehetnek, tehát nem észlelhetnek egy jelenetet egyszerre több nézőpontból, ezért a festmény nem felel meg semmi olyannak, amit egy ember valaha is láthat. A képzelet természetesen nincs egy időben egyetlen helyhez kötve, és a valódi perspektíva nélkül készült festmények, bármilyen különös, képzeleti képeink ihletett tolmácsolásai lehetnek. A kubista és szürrealista festők, akik mohón habzsolták a pszichológia tanait, szándékosan használtak többféle nézőpontot festményeiken, talán éppen azért, hogy a fényképektől megcsömörlött nézőiket az elme szemének elhanyagolására ébresszék.313 A képzelet másik korlátja az, hogy az emlékezet szolgálatában áll. Világról alkotott ismereteink nem férhetnek bele egyetlen nagy képbe vagy térképbe. A hegyektől a bolhákig túl sokféle lépték létezik ahhoz, hogy mind beleilleszkedhessen egy rögzített felbontású közegbe. És vizuális emlékezetünk fényképekkel telitömött cipősdoboz sem lehet, mert nem tudnánk megtalálni, amit keresünk, anélkül hogy mindet meg ne vizsgálnánk és fel ne ismernénk. (A fotó- és videoarchívumok hasonló nehézségekkel szembesülnek.) Az emlékezeti képeket egy kijelentés alapú szuperstruktúrában kell megcímkézni és összerendezni, valahogy úgy, mint az olyan számítógépes állományokban, ahol a grafikus fájlokat egy nagy szöveg- vagy adatbázis megfelelő pontjaihoz kapcsolják.314 A vizuális gondolkodást sokszor erőteljesebben vezérli a képzeleti képeket szervező fogalmi tudás, mint maguknak a képeknek a tartalma. A sakkmesterek arról 31179.

Töredékes, halványuló képzelet: Kosslyn, 1980. Képzelet és nézőpont: Pinker, 1980, 1984c, 1988. 31381. Többszörös nézőpont a festészetben: Kubovy, 1986; Pirenne, 1970. Crô-magnoni nézőpont: Boyd-Silk, 1996. 31482. Képek tárolása: Pylyshyn, 1973; Kosslyn, 1980. 31280.

ismeretesek, hogy milyen fantasztikusan jól emlékeznek sakkállásokra. De ez nem azért van, mert a fényképszerű emlékezettel rendelkező emberekből lesznek sakkmesterek. A sakkmesterek semmivel se emlékeznek jobban a táblán véletlenszerűen elrendezett bábukra, mint mások. Emlékezetük a bábuk közötti jelentésteli kapcsolatokat, támadásokat, védekezéseket ragadja meg, és nem csupán térbeli eloszlásukat.315 További példa lehet Raymond Nickerson és Marilyn Adams csodálatosan egyszerű kísérlete, amelyben arra kérték a résztvevőket, hogy emlékezetből rajzolják le az egycentes érme mindkét oldalát, mellyel sok ezerszer találkoztak életükben. Az eredmény kijózanító. Az amerikai egycentesen nyolc dolog látható: Ábrahám Lincoln profilja, az IN GOD WE TRUST [Istenben bízunk] felirat, egy évszám, valamint a LIBERTY [szabadság] az egyik oldalon; UNITED STATES OF AMERICA [Amerikai Egyesült Államok], az E PLURIBUS UNUM [egy a sokból], valamint a ONE CENT [egy cent] felirat a másikon. A résztvevőknek csak öt százaléka rajzolta le mind a nyolc dolgot. A medián (átlag) három találat volt, és fele azoknak is rossz helyre került. A rajzokon olyanok is szerepeltek, mint a ONE PENNY, babérkoszorúk, búzakévék, a Washington-emlékmű és Lincoln egy székben ülve. A teljesítmény jobb volt akkor, ha az embereket arra kérték, hogy egy listából pipálják ki az egycentesen látható dolgokat. (Szerencsére senki sem pipálta azt ki, hogy MADE IN TAIWAN.) De amikor tizenöt különböző lehetséges változat rajza közül kellett kiválasztaniuk az igazit, kevesebb mint az emberek fele volt erre képes. A vizuális emlékezet tehát nyilvánvalóan nem egész tárgyak pontos másolataiból áll. 316 De még ha az egycentes menne is, itt egy másik teszt. Melyik igaz az alábbi állítások közül? Madrid északabbra fekszik Washingtonnál. Seattle északabbra van Montrealnál. Az oregoni Portland északabbra fekszik Torontónál. Reno nyugatabbra van San Diegónál. A Panama-csatorna Atlanti-óceán felőli bejárata nyugatabbra fekszik, mint a Csendesóceán felőli.

Mindegyik igaz. Szinte mindenki téved bennük, mert így okoskodik: Nevada Kaliforniától keletre fekszik; San Diego Kaliforniában van; Reno Nevadában van; tehát Reno keletre fekszik San Diegótól. Ez a fajta szillogizmus persze érvénytelen, ha az egyes területek nem sakktáblaformába rendeződnek. Földrajzi ismereteinket nem egy nagy mentális térképben őrizzük, hanem sok kisebb térképben, melyeket a viszonyaikról alkotott állítások szerveznek össze. 317 És végül, képzeleti képeink nem szolgálhatnak fogalmainkként, és nem is lehetnek szavak jelentései mentális szótárunkban. 318 Az empiricista filozófia és 31583.

Sakkmesterek vizuális emlékezete: Chase-Simon, 1973. Egycentes emlékezetből: Nickerson-Adams, 1979. 31785. Mentális térképek torzulása: Stevens-Coupe, 1978. 31886. A képzeleti képek nem fogalmak: Pylyshyn, 1973; Fodor, 1975; Kosslyn, 1980; Tye, 1991. 31684.

pszichológia egyik régi hagyománya amellett kardoskodott, hogy igenis lehetnének, mivel ez jól illeszkedne ahhoz a dogmához, hogy semmi olyan nincs az értelemben, ami előzőleg ne lett volna az érzékletben. A képzeteket a látási érzéklet elhalványult vagy egymásra vetített másolataiként fogták fel; az éles kontúrok lecsiszolódnak, és a színek összevegyülnek, hogy a képzet ne csak egyetlen tárgyat, hanem egy egész kategóriát képviselhessen. Ha nem nagyon akarjuk elképzelni, hogyan is néznének ki ezek a vegyített képek, a gondolat tetszetősen hangzik. De akkor hogyan reprezentálnánk absztrakt gondolatokat, még ha annyira egyszerűek is, mint a háromszög fogalma? A háromszög egy háromoldalú poligon. De a háromszög bármely képzete vagy egyenlő oldalú, vagy egyenlő szárú, vagy egyenlőtlen oldalú. John Locke azt a rejtélyes kijelentést tette, hogy a háromszög képzete „egyszerre mindegyik és egyik se”. Berkeley ezt kétségbe vonta, és felszólította olvasóit, próbáljanak meg egy olyan háromszöget elképzelni, amely egyenlő oldalú, egyenlő szárú és egyenlőtlen oldalú, és egyik se, s mindezt egyszerre. De ahelyett, hogy elvetette volna azt a nézetet, miszerint az absztrakt gondolatok képzetek, Berkeley arra a következtetésre jutott, hogy nincsenek absztrakt gondolataink! A huszadik század elején Amerika egyik első kísérleti pszichológusa, Edward Titchener felvette a kesztyűt. Körültekintő introspekcióival megvizsgálta saját képzeteit, és úgy érvelt, hogy azok minden gondolatot képesek reprezentálni, legyen a gondolat akármilyen absztrakt is: Igen jól értem Locke példáját, a háromszöget, amely nem háromszög és mindenfajta háromszög egy és ugyanazon időpontban. Rikító dolog, ami hol előjön, hol eltűnik; két vagy három vörös szöget sejtet, feketébe mélyülő vörös vonalakkal, sötétzöld háttéren. Nincs jelen elég hosszú ideig ahhoz, hogy megmondjam, összeérnek-e a szögek egy teljes idommá, vagy akár azt, hogy mind a három szükséges szög megvan-e. A ló számomra egy kettős görbe és egy ágaskodó testtartás, egy kis sörénnyel ízesítve; a tehén egy hosszú téglalap, amely jellegzetes arckifejezést, egyfajta eltúlzott duzzogást ölt. A jelentéseket egész életemben képekben fogalmaztam meg. De nemcsak a jelentéseket, a jelentőséget is. A jelentőség általában úgy jelenik meg tudatomban, mint valamiféle merítőkanál kékesszürke hegye, ami felett egy kis sárga darab is van (valószínűleg a nyél egy része), és amely egyszerűen csak beleás egy képlékeny anyagnak látszó sötét masszába. Klasszikus oktatásban részesültem; elképzelhető, hogy ez a kép annak a gyakorta emlegetett intésnek a visszhangja, hogy „ássuk ki a jelentését” valamely görög vagy latin passzusnak.319

Eltúlzott duzzogás, csakugyan! Titchener cheshire marhája, vörös, össze se érő szögekből álló háromszöge meg jelentéskanala nemigen lehettek a gondolatait megalapozó fogalmak. Bizonyára nem vélte úgy, hogy a tehenek téglalap alakúak, vagy hogy a háromszögek jól elvannak egyik szögük nélkül. Ezt a tudást nem képek, hanem valami más kellett megtestesítse a fejében. És ez a probléma azokkal a további állításokkal kapcsolatban is, melyek szerint minden gondolat képzet. Tegyük fel, hogy a „férfi” fogalmát egy prototipikus férfi, mondjuk Fred MacMurray képével képviselem. A kérdés az, hogy mi teszi e képet 31987.

Megbolondult képzelet: Titchener, 1909, 22. o.

inkább a „férfi” fogalmának hordozójává, mint mondjuk a „Fred MacMurray” fogalom hordozójává? Vagy a „magas férfi”, a „felnőtt”, az „ember”, az „amerikai” vagy a „színész, aki azt a biztosítási ügynököt játssza, akit Barbra Stanwyck gyilkosság elkövetésére vesz rá” fogalom hordozójává? Nekünk nem okoz nehézséget az egy bizonyos férfi, a férfiak általában, az amerikaiak, a csábítások áldozatai stb. megkülönböztetése, tehát a prototipikus férfinál több kell legyen a fejünkben. És hogyan volna képes egy konkrét kép egy absztrakt fogalom, például a „szabadság” reprezentálására? A Szabadságszobor már foglalt; feltehetően az reprezentálja a „Szabadságszobor” fogalmát. Mit használhatnánk a tagadó fogalmakhoz, mondjuk ahhoz, hogy „nem zsiráf”? Egy zsiráf képét pirossal áthúzva? Akkor mi reprezentálná a „pirossal áthúzott zsiráf fogalmát? És mi van az olyan kizáró fogalmakkal, mint a „vagy cica, vagy madár”, és az olyan kijelentésekkel, mint a „Minden ember halandó”? A képek többértelműek, noha a gondolatok szinte definíciószerűen nem azok. Józan eszünk képes olyan különbségek megtételére, amelyekre a képek magukban nem képesek: vagyis józan eszünk nemcsak képek gyűjteménye. Ha egy mentális képet egy gondolat reprezentálására használunk, ahhoz képaláírás is kell legyen mellékelve, instrukciókkal arról, hogy miként értelmezzük a képet – mire figyeljünk, és mire ne. A képaláírás maga nem lehet kép, mert ott lennénk, ahonnan elindultunk. Azon a ponton, ahol a látás végződik és a gondolkodás kezdődik, nem tudjuk kikerülni az olyan absztrakt szimbólumok és kijelentések szükségességét, melyek kiválasztják, hogy egy tárgy mely aspektusait fogja az elme manipulálni. Érdekes, hogy a képek többértelműségét valahogy nem fogják fel a grafikus számítógépes felületek és egyéb ikonokkal telerakott tömegtermékek tervezői. Számítógépes képernyőm tele van kis figurákkal, amelyek különböző dolgokat hajtanak végre, ha az egérrel rájuk kattintok. Én azonban egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni, mire valók a kis szemüvegek, szemcseppentők és ezüsttálak. Egy kép felér ezer szóval, de ez nem mindig hasznos. Valahol a bámészkodás és a gondolkodás között kell legyen egy pont, ahol a képek gondolatoknak adják át a helyüket.

5. JÓ ÖTLETEK „Remélem, nem pusztította el teljesen a gyereket, amely egyaránt az Öné és az enyém.” Darwin írta ezt Alfred Russel Wallace-nak, a biológusnak, aki a természetes kiválasztódást tőle függetlenül felfedezte. Miért e korholó hang? Darwin és Wallace kölcsönösen tisztelték egymást, és olyannyira azonosan gondolkodtak, hogy ugyanaz a szerző (Malthus) inspirálta őket ugyanazon elmélet szinte azonos szavakban történő megfogalmazására.320 Ami mégis elválasztotta e bajtársakat, az az emberi elme kérdése volt. Darwin szerényen azt jövendölte, hogy „a pszichológia új alapokra fog helyeződni”, és jegyzetfüzeteiben kifejezetten lelkesen írt arról, hogyan 3201.

Darwin és Wallace: Gould, 1990; Wright, 1994a.

forradalmasíthatná az evolúciós elmélet az elme tanulmányozását: Az ember eredete bizonyított. – A metafizikának virágoznia kell. – Aki megérti a páviánt, többet tesz a metafizikáért, mint Locke. Platón szerint… „képzeletünk ideái” a lélek előzetes létezéséből keletkeznek, és nem vezethetők le a tapasztalatból – az előzetes létezést értsd majmoknak.

Darwin két további könyvet is írt az emberi gondolatok és érzések evolúciójáról Az ember származása és Az érzelmek kifejeződése emberben és állatokban címmel. Wallace azonban ellenkező következtetésre jutott. Az elme, mondta, az emberi evolúció szükségleteihez képest túltervezett, és nem magyarázható természetes kiválasztódással. Ehelyett „az ember fejlődését egy felsőbbrendű értelem vezette határozott irányba és egy bizonyos céllal”. Et tu! Wallace akkor lett kreacionista, amikor megfigyelte, hogy a vadászó-gyűjtögető törzsek – „vadak” a tizenkilencedik századi szóhasználatban – biológiailag azonosak a modern európaiakkal. Agyuk azonos méretű, és könnyen tudtak alkalmazkodni a modern élet intellektuális követelményeihez. A vadak életmódjában azonban (amely egyébként azonos volt evolúciós őseink életmódjával) az ilyen szintű intelligencia szükségtelen volt, és ezért nem volt alkalom csillogtatására. Hogyan fejlődhetett volna ki tehát a vadászó-gyűjtögető életmód szükségleteire adott válaszként? Wallace így írt: Jogrendszerünk, kormányzatunk és tudományunk folyamatosan azt követeli tőlünk, hogy sokféle bonyolult jelenségből következtessünk az elvárt eredmény felé. Még játékaink, például a sakk is arra kényszerítenek, hogy eme képességeinket jelentős mértékben gyakoroljuk. Vessük mindezt össze a vadak nyelveivel, amelyekben nincsenek absztrakt fogalmakra használatos szavak; a vadember legegyszerűbb szükségletein túlmutató előrelátásának tökéletes hiányával; arra való képtelenségével, hogy összevegyítsen, összevessen vagy megfontoljon bármely általános témát, ami nem közvetlenül hat érzékleteire… …A gorilla agyának másfélszerese… teljesen megfelelne a vadak korlátozott mentális fejlődéséhez; ezért el kell ismerjük, hogy az általuk birtokolt nagyobb agy nem fejlődhetett volna ki pusztán az evolúció törvényei alapján, melyek lényege az, hogy pontosan olyan fokú szerveződést eredményeznek, mint ami az adott faj szükségleteivel arányos, de sohasem azon túl… A természetes kiválasztódás csak néhány fokkal felsőbb rendű aggyal láthatta volna el a vadakat, mint az emberszabásúakat, a vadak agya mégis pusztán nagyon kicsit marad el egy filozófusétól.

Wallace paradoxonja, az emberi intelligencia látszólagos evolúciós haszontalansága a pszichológia, a biológia és a tudományos világnézet központi problémája. Még ma is vannak olyan tudósok, mint Paul Davies, a csillagász, aki szerint az emberi intelligencia „túlfegyverzettsége” a darwinizmus cáfolata, és ezért valamilyen további tényező, talán egy (majd a komplexitáselmélet által megmagyarázandó) önszervező folyamat feltételezését igényli a „haladó evolúciós trend”

megvalósításához.321 Sajnos ez azonban semmivel sem kielégítőbb, mint Wallace elképzelése a felsőbbrendű értelemről, amely az ember fejlődését egy határozott irányba vezérli. E könyv nagy része, de különösen a jelen fejezet arra tesz kísérletet, hogy Wallace paradoxonját az alapokat rengető rejtély szerepéből az embertudományok egy fogós, de egyébiránt hétköznapi problémájává fokozza le. Stephen Jay Gould egy Darwinról és Wallace-ról írott esszéjében Wallace-t olyan szélsőséges adaptacionistaként jellemzi, aki az exaptáció lehetőségét figyelmen kívül hagyja. Az exaptációk olyan adaptív struktúrák, amelyek „véletlenül más szerepeknek felelhetnek meg, ha átalakulnak” (ahogy az állkapocs csontjaiból középfülcsontok váltak), és olyan „jellemzők, amelyek funkció nélkül jönnek létre…, de fennmaradnak későbbi felhasználás számára” (mint a panda hüvelykujja, amely valójában csuklócsontból lett eszkábálva). Egy meghatározott célra tervezett tárgy, szerkezeti összetettségénél fogva, sok egyéb feladatot is képes ellátni. Elképzelhető például, hogy egy gyár csupán azért állít fel egy számítógépet, hogy a havi fizetési szelvényeket kiadja. Egy ilyen gép azonban elemezheti a választási eredményeket is, vagy bárkit könnyedén megverhet (de legalábbis folyamatosan leköthet) az amőbajátékban.322

Egyetértek Goulddal abban, hogy az agy „exaptálódott” az olyan újdonságokhoz, mint a differenciálszámítás és a sakk, csakhogy az olyan emberek részéről, mint mi, akik hiszünk a természetes kiválasztódásban, ez nem több, mint hitvallás; nemigen bizonyulhat tévedésnek. A kérdés, ami felvetődik, az, hogy ki vagy mi végzi az átalakítást és az újrafelhasználást, és hogy miért feleltek meg az eredeti struktúrák az újrafelhasználás céljának. A gyár analógiája nem sokat segít. A bérelszámolást végző számítógép nem képes se a választások eredményének elemzésére, se amőbázásra, hacsak valaki előbb át nem programozza. Wallace nem azért tévesztett utat, mert túlságosan adaptacionista volt, hanem azért, mert (igazságtalanul, mai mércével ítélve) pocsék nyelvész, pszichológus és antropológus volt. Szakadékot látott a vadászó-gyűjtögető népek egyszerű, konkrét, itt-és-most gondolkodása és a modern foglalatosságokban, például a tudományokban, a matematikában és a sakkban gyakorolt absztrakt racionalitás között. Csakhogy nincs ilyen szakadék. Wallace-t megilleti a tisztelet azért, hogy korát megelőzve felismerte, hogy a „vadak” nem valamely biológiai létra alacsonyabb fokán állnak. De tévedett nyelvükkel, gondolkodásukkal és életmódjukkal kapcsolatban. 323 Vadászó-gyűjtögető életmód mellett boldogulni nehezebb, mint differenciálszámítást végezni vagy sakkozni. Ahogy azt a 3. fejezetben láttuk, minden társadalomnak vannak absztrakt fogalmakra használatos szavai, egyszerű szükségletein túlmutató előrelátásai, és vegyítenek, összevetnek vagy megfontolnak olyan általános témákat, amelyek nem közvetlenül hatnak érzékleteikre. És az emberek mindenütt jó hasznát vették e képességeknek a helyi flóra és fauna védekezésének legyőzésében. Hamarosan látni fogjuk, hogy minden egyes ember részt vesz egy bizonyos fajta 3212.

Túlfegyverzett agy: Davies, 1995, 85-87. o. számítógép és az exaptáció: Gould, 1990, 65. o. 3234. A „vadak” agya: Brown, 1991; Kingdon, 1993. 3223. A

tudományos gondolkodásban szinte már a bölcsőben. Mindannyian intuitív fizikusok, biológusok, mérnökök, pszichológusok és matematikusok vagyunk. Ezeknek a velünk született képességeknek köszönhető, hogy lepipáljuk a robotokat, és hogy bolygónkon mérhetetlen pusztítást végeztünk. Másrészről azonban intuitív tudományunk különbözik attól, amit a fehér köpenyes emberek végeznek. Noha legtöbbünk nem értene egyet Lucyval a Peanuts című tvműsorból, hogy fenyőfák (fir trees) adják a szőrmét (fur), hogy a verebekből sasok nőnek, és azokat esszük meg Hálaadás napján [valójában pulykát], és hogy a fák életkora leveleik megszámlálásával megmondható – de sokszor a mi vélekedéseink is hasonlóan ostobák. A gyerekek bizonygatják, hogy a polisztirén-habnak nincs súlya, és hogy az emberek olyan események kimenetelét is ismerik, melyeknek nem voltak tanúi, és amelyekről nem hallottak. Amikor felnőnek, azt hiszik, hogy a spirálcsőből kirepülő lövedék spirálpályán fog haladni, és hogy ha sokszor egymás után fej jött ki, akkor nagyobb valószínűséggel esik írásos felével fölfelé az érme a következő alkalommal. Ez a fejezet az emberi gondolkodásról szól: arról, hogy miként értelmezik az emberek a világot. Gondolkodási képességeink visszafejtését Wallace paradoxonjával kell kezdenünk. Hogy feloldhassuk, különbséget kell tegyünk az embernek születésével megadatott intuitív tudományok és intuitív matematika, valamint ezek modern, intézményesített változatai között, amelyeket sokan olyan kemény diónak találnak. Ezután megvizsgáljuk, hogyan működnek és honnan származnak intuícióink, és hogy hogyan csiszolódnak és gazdagodnak a modern civilizáció virtuóz teljesítményeivé.

Ökológiai intelligencia Amióta csak Jean Piaget svájci pszichológus kis tudósokhoz hasonlította a gyerekeket, a pszichológusok a laboratóriumi kutatókhoz hasonlítják az utca emberét, legyen fiatal vagy öreg. Az analógia egy bizonyos pontig elfogadható. A tudósok és a gyerekek egyaránt meg akarják érteni a világot, és a gyerekek kíváncsi kutatók, akik megfigyeléseiket érvényes általánosításokká igyekszenek alakítani. Egyszer barátok és családtagok vendégeskedtek nálam, és egy hároméves kisfiú nővérem mellé szegődött, amikor csecsemőkorú unokahúgomat fürdette. A kisfiú néhány percig némán bámult, majd bejelentette: „A kisbabáknak nincs fütyijük.” A kisfiú megérdemli elismerésünket, ha nem is következtetésének pontosságáért, de tudományos szellemének buzgóságáért. A természetes kiválasztódás azonban nem arra alakított minket, hogy jó jegyeket szerezzünk a fizikaórán, vagy hogy tudományos folyóiratokban publikáljunk, hanem arra, hogy úrrá legyünk környezetünkön, és ezért természetes gondolkodásunk és a tudomány követelményei nem esnek egybe. Michael Cole pszichológus és munkatársai évekig tanulmányozták a kpelle libériai törzset. Ezek az emberek jól fejezik ki magukat, és szeretnek vitázni. Legtöbbjük írástudatlan és iskolázatlan, és gyengén teljesítenek a nekünk könnyűnek

tűnő tesztekben. A következő párbeszéd megmutatja, hogy miért: KUTATÓ: Flumo és Yakpalo mindig együtt isznak nádlevet [rumot]. Flumo nádlevet iszik. Iszik-e Yakpalo nádlevet? ALANY: Flumo és Yakpalo együtt isznak nádlevet, de amikor Flumo az elsőt itta, Yakpalo nem volt ott azon a napon. KUTATÓ: De mondtam, hogy Flumo és Yakpalo mindig együtt isznak nádlevet. Az egyik nap Flumo nádlevet ivott. Ivott-e Yakpalo nádlevet? ALANY: Aznap, amikor Flumo a nádlevet itta, Yakpalo aznap nem volt ott. KUTATÓ: Miért? ALANY: Azért, mert Yakpalo elment aznap a farmjára, és Flumo aznap a városban maradt.324 A példa tipikus; Cole vizsgálati alanyai gyakran mondanak olyasmiket, hogy „Yakpalo most éppen nincs itt; miért nem mégy és kérdezed meg őt magát?” Ulric Neisser pszichológus, aki ezeket a kivonatokat készítette, hozzáteszi, hogy ezek a válaszok egyáltalán nem ostobaságok. Egyszerűen csak nem a kutató kérdéseire válaszolnak. Az iskolai problémamegoldásban az alapszabály az, hogy a következtetést a kérdésben foglalt premisszákra kell alapozni, figyelmen kívül hagyva minden egyéb ismeretünket. A modern oktatásban ez az attitűd fontos szerepet játszik. A civilizációk megjelenése óta eltelt néhány ezer évben a munkamegosztás lehetővé tette, hogy tudásszakemberek osztálya olyan következtetési módszereket dolgozzon ki, melyek széleskörűen alkalmazhatók, és amelyek írásban és formális oktatás útján terjeszthetők. Ezeknek a módszereknek a szó szoros értelemében nincs tartalmuk. Osztással kiszámíthatjuk a 100 kilométerre eső üzemanyag-fogyasztást vagy az egy főre eső jövedelmet. A logika megmondja, hogy Szókratész halandó, vagy Lewis Carroll logikai tankönyvének példájában azt, hogy egy bárány sincs hozzászokva a szivarozáshoz, hogy minden sápadt ember flegmatikus, és hogy a sánta kutya nem fogja megköszönni, hogyha felajánljuk, hogy kölcsönadjuk ugrókötelünket. 325 Statisztikai eszközeit a kísérleti pszichológia az agrártudományból kölcsönözte, ahol azokat a különféle műtrágyák termésmennyiségre gyakorolt hatásának mérésére fejlesztették ki. Ezek az eszközök tökéletesen működnek a pszichológiában, noha, amint egy pszichológiai statisztikus mondta, „mi nem trágyával foglalkozunk, legalábbis szándékaink szerint”. Ezeknek az eszközöknek az ereje abban rejlik, hogy akármilyen problémára alkalmazhatók – miként működik a színlátás, hogyan juttassunk embert a Holdra, afrikai volt-e a mitokondriális Éva –, akármilyen tudatlanok is legyünk a témában. E technikák elsajátításához a diákoknak olyan tudatlanságot kell színlelniük, amilyennel később, hivatásuk gyakorlása közben valóban meg lesznek terhelve. Az euklideszi geometriát tanuló gimnazista nem fog jó jegyet kapni azért, ha előhúzza vonalzóját, és megméri a háromszöget, noha ez garantáltan helyes választ eredményez. A lecke értelme az, hogy olyan módszert 3245.

Nádlészillogizmus: Cole et al., 1971, 187-188. o.; Neisser, 1976. sánta kutya logikája: Carroll, 1896/1977.

3256. A

véssen a tanuló elméjébe, amely később megmérhetetlen dolgoknak, például a Hold távolságának a kiszámítására használható. Az iskolán kívül persze soha sincs értelme annak, hogy figyelmen kívül hagyjuk ismereteinket. Teljesen érthető, ha egy kpelle azt kérdezi: „Most tudni akarod, hogy iszik-e Yakpalo nádlevet, vagy sem?” És ez egyaránt igaz az egyén és a faj által megszerzett ismeretekre. Egyetlen élőlénynek sincs szüksége olyan tartalom-mentes algoritmusokra, amelyek bármely ezoterikus problémára alkalmazhatók. Őseink meghatározott problémákkal szembesültek az évezredek és évmilliók folyamán – tárgyak felismerése, szerszámok készítése, a helyi nyelv megtanulása, párválasztás, állatok mozgásának előre jelzése, tájékozódás –, és egyes további problémákkal sohasem találkoztak – ember Holdra juttatása, jobb kukorica termesztése, a Fermatsejtés bizonyítása. Az a tudás, amely egy ismerős fajta probléma megoldásában használatos, a legtöbbször irreleváns bármely más problémához. A dőlés és a megvilágítás hatásának ismerete hasznos a forma kiszámításában, de érdektelen egy potenciális házastárs hűségének megbecsülésében. A hazugság hangszínre gyakorolt hatásának ismerete segít a hűség, de haszontalan a forma kiértékelésében. A természetes kiválasztódást nem érdekli az általános műveltség, és nincsenek aggályai amiatt, hogy olyan szűk látókörű következtetési modulokat szerkeszt, amelyek saját témakörük ősidők óta meglévő szabályosságait használják ki. Tooby és Cosmides „ökológiai racionalitás”-nak nevezik fajunk témaspecifikus intelligenciáját. 326 A második oka annak, hogy nem fejlődtünk valódi tudósokká, az, hogy a tudás költséges dolog. A tudomány drága, és nemcsak a szupravezető szupergyorsítók, hanem az okok és okozatok John Stuart Mill indukciós kánonja szerinti elemzése is. A minap elégedetlen voltam a kenyérsütőm által sütött kenyérrel, mert túl száraz és vattaszerű volt. Ezért megnöveltem a víz és csökkentettem az élesztő mennyiségét, és alacsonyabbra állítottam a hőmérsékletet. Mind a mai napig nem tudom, ezek közül melyik volt hatásos. A bennem lakozó tudós tudta, hogy a megfelelő eljárás mind a nyolc logikai kombináció kipróbálása lett volna, faktoriális elrendezésben: több víz, ugyanannyi élesztő, ugyanaz a hőmérséklet; több víz, több élesztő, ugyanaz a hőmérséklet; több víz, ugyanannyi élesztő, alacsonyabb hőmérséklet; stb. Csakhogy ez a kísérlet nyolc napomba telt volna (huszonhétbe, ha mindegyik tényezőt két fokozatban akartam volna változtatni, és hatvannégybe, ha háromban), meg jegyzetfüzetet és számológépet is kellett volna használnom. Én azonban nem az emberiség tudástárához akartam hozzájárulni, hanem csak ízletes kenyeret akartam, így az egyetlen próbálkozás a többszörösen összevegyített tényezőkkel elegendő volt. Egy írást és intézményesített tudományt alkalmazó társadalomban az exponenciálisan növekvő számú teszt költsége visszafizetődik a nagyszámú embernek hasznos törvények felfedezésével. Ez az, amiért az adófizetők hajlandók a tudományos kutatások támogatására. De az egyén vagy akár egy kis csoport provinciális érdekei szempontjából a jó tudomány nem éri meg az árát. A harmadik oka annak, hogy csak amolyan épphogy tudósok vagyunk, az, hogy agyunkat az evolúció nem az igazsághoz, hanem az alkalmassághoz igazította. Az 3267.

Ökológiai racionalitás: Tooby-Cosmides, 1997. A gondolkodás és a tudomány eltérései: Harris, 1994; Tooby-Cosmides, 1997; Neisser, 1976.

igazság néha adaptív, máskor azonban nem az. Az emberi viszonyokra az érdekütközések alapvetően jellemzők (lásd a 6. és 7. fejezetben), és ezért hajlamosak vagyunk azt akarni, hogy az igazság általunk vallott változata győzedelmeskedjék, nem pedig maga az igazság. A szakértelem például egyenlőtlenül oszlik el minden társadalomban. A világ, de akár az egyes szavak megértésének mentális apparátusa is olyan társadalmat feltételez, amelyben szakértőkhöz fordulhatunk, ha arra van szükségünk. Hilary Putnam filozófus beismeri, hogy – ahogy a legtöbb embernek – fogalma sincs, miben különbözik a bükkfa a szilfától. E szavak mégse szinonimái egymásnak se számára, se számunkra; mindannyian tudjuk, hogy ezek a szavak különféle fákra utalnak, és hogy ha valaha is tudnunk kellene, melyik melyik, akkor vannak olyan szakemberek, akik azt megmondhatják. A szakemberek felbecsülhetetlen értékűek, és általában megbecsülés és gazdagság a jutalmuk. Csakhogy az, hogy rájuk vagyunk utalva, kísértést jelenthet számukra. A szakemberek olyan csodavilágokra – okkult erőkre, haragos istenekre, mágikus italokra – hivatkozhatnak, amelyek puszta halandók számára kiismerhetetlenek, és csak az ő szolgálataikon keresztül elérhetők. A törzsi sámánok szemfényvesztő bűvészek, akik jelentékeny gyakorlati ismereteiket színpadi mutatványokkal, drogokkal kiváltott transszal és egyéb olcsó trükkökkel egészítik ki. Mint Óz varázslója, nem engedhetik, hogy az esdekelők meglássák a függöny mögötti embert – és ez ellentétben áll az igazság érdekmentes keresésével. 327 A komplex társadalmakban a szakértőktől való függés még inkább sebezhetővé tesz minket a sarlatánokkal szemben, legyenek azok vásári kígyóolaj-kereskedők vagy bürokraták, akik olyan programok elfogadását javasolják a kormányzatnak, amelyeket majd bürokraták valósítanak meg. A modern tudomány gyakorlata, a tudóstársak általi lektorálás, a pályázatos támogatás és a nyílt, kölcsönös bírálat azt a célt szolgálják, hogy csökkentsék a tudósok érdekütközését elvben, és sokszor a gyakorlatban is. A jó tudósok ideges hatóságok általi beszámíthatatlanná nyilvánítása a történelem ismerős témája a Galilei utáni katolikus Dél-Európától a huszadik századi Szovjetunióig. Nemcsak a természettudomány szenvedhet a hatalmon lévők önkényétől. Donald Brown antropológus meghökkenve állt az előtt, hogy India hindui gyakorlatilag semmi történetírást nem hagytak maguk után az évezredek folyamán, míg a szomszédos Kína több könyvtárnyit termelt. Azt gyanította, hogy az örökletes kasztrendszer hatalmasságai felismerték, hogy abból semmi jó sem származhat, ha az írástudók a múlt irataiban kutakodnak, ahol olyan bizonyítékokba botolhatnak, amelyek az urak hősöktől és istenektől való eredetéről szóló állításokat tehetnék kétségessé. Brown huszonöt civilizációt vizsgált meg, és összehasonlította az örökletes kasztrendszerbe tagozódottakat a többiekkel. A kasztrendszerek egyikében se alakult ki a múlt pontos ábrázolásának hagyománya; történelmük inkább mítoszokra és legendákra alapult. A kasztrendszereket ezenkívül a politika tudománya, a társadalomtudományok, a természettudományok, az életrajzírás, a valósághű portréművészet és az egységes oktatási rendszer hiánya jellemezte. 328 3278. 3289.

Szélhámos sámánok: Harris, 1989, 410-412. o. Kasztrendszer történelem nélkül: Brown, 1988.

A jó tudomány pedáns, drága és lázadó. Őseink írástudatlan, vadászó-gyűjtögető törzseiben aligha volt ennek irányába ható szelekciós nyomás, ezért azt kell várjuk, hogy az emberek veleszületett „tudományos” képességei különbözni fognak az igazi tudománytól.

Kis dobozok Robert Benchley humorista mondta egyszer, hogy kétféle ember van a Földön: azok, akik szerint kétféle ember van a Földön, és azok, akik szerint nem. Amikor a 2. fejezetben feltettem a kérdést, hogy miért tartja számon az elme az egyedeket, magától értetődőnek tekintettem, hogy az elme kategóriákat képez. Csakhogy a kategorizáció szokása maga is alaposabb szemügyre vételt igényel. Az emberek kis dobozokba rakosgatják a többi embert és a tárgyakat, minden doboznak adnak egy nevet, és azután azonosként kezelik a dobozok tartalmát. De ha embertársaink olyan egyediek, mint az ujjlenyomatok, és nincs két egyforma hópehely, mi értelme van osztályozni? A pszichológia-tankönyvek általában kél magyarázatot adnak, de egyiknek sincs semmi értelme. Az egyik az, hogy az emlékezet nem képes az érzékszerveinket bombázó minden eseményt megőrizni; ha csak a kategóriákat őrizzük meg, azzal csökkenthetjük a terhelést. Csakhogy a billiónyi szinapszist tartalmazó agynak aligha van tárolókapacitásból hiánya. Ésszerű azt mondani, hogy a dolgok nem férnének be az emlékezetbe, amikor a dolgok maguk kombinatorikusak – a nyelv mondatai, sakkjátszmák, minden forma minden színben minden helyen –, minthogy a kombinatorikus robbanás által eredményezett számok meghaladják a világegyetem részecskéinek számát, és az agy kapacitásának még legjóindulatúbb becsléseit is messze felülmúlják. Emellett gyakran mind a kategóriára, mind annak tagjaira emlékszünk (hónapok, családtagok, kontinensek, baseballcsapatok), a kategória tehát növeli az emlékezet terhelését. A másik felhozott indok az, hogy az agy kénytelen az információt szervezni; kategóriák nélkül mentális életünk kaotikus lenne. Csakhogy az önmagáért való szerveződés haszontalan. Van egy kényszeres barátom, akinek a felesége azt mondja a férjét telefonon hívóknak, hogy férje nem tud a telefonhoz jönni, mert az ingeit rakja ábécérendbe. Néha hosszú kéziratokat kapok elméletalkotóktól, akik felfedezik, hogy a világegyetemben minden hármas tagozódású: az Atya, a Fiú és a Szentlélek; protonok, neutronok és elektronok; hímnem, nőnem és semleges nem; Huey, Dewey és Louie; és így tovább oldalakon keresztül. Jorge Luis Borges ír egy kínai enciklopédiáról, amely az állatokat a következő osztályokba sorolta: a) amelyek a Császáréi, b) a balzsamozottak, c) az idomítottak, d) a szopósmalacok, e) a szirének, f) a mesebeliek, g) a kóbor kutyák, h) azok, amelyek benne vannak ebben az osztályozásban, i) azok, amelyek úgy remegnek, mintha megőrültek volna, j) a megszámlálhatatlanok, k) azok, amelyeket nagyon finom teveszőr ecsettel rajzoltak, 1) mások, m) azok, amelyek éppen most törtek el egy virágvázát, n) azok, amelyek távolról legyekre emlékeztetnek.

Nem, az elmének valamit nyernie kell a kategóriák képzésével, és ez a valami következtetés.329 Nyilvánvalóan nem tudhatunk mindent minden tárgyról. De megfigyelhetjük bizonyos tulajdonságaikat, kategóriákba sorolhatjuk őket, és a kategória alapján olyan tulajdonságokat jósolhatunk a tárgyaknak, amelyeket nem figyelhettünk meg. Ha Gyuszinak hosszú füle van, akkor ő egy nyuszi; ha nyuszi, akkor répát eszik, szökdécselve közlekedik, és olyan szapora, mint a nyúl. Minél kisebb a kategória, annál jobb előrejelzéseket tehetünk. Ha tudjuk, hogy Péter üregi nyúl, akkor kitalálhatjuk, hogy növekszik, lélegzik, mozog, szoptatták, nyílt mezőn vagy erdők tisztásain lakik, tularémiát terjeszt, és elkaphatja a myxomatosist. Ha csak annyit tudnánk, hogy emlős, listánk csak a növekedést, lélegzést, mozgást és szopást tartalmazná. Ha csak annyit tudnánk, hogy állat, csak a növekedés, légzés és mozgás maradna. Másrészről azonban sokkal nehezebb Pétert üregi nyúlnak címkézni, mint emlősnek vagy állatnak. Ahhoz, hogy emlősnek címkézzük, csak azt kell észrevennünk, hogy szőrös és mozog, de ahhoz, hogy üregi nyúlnak nézzük, látnunk kell, hogy hosszú füle, rövid farka és hosszú hátsó lába van, és fehér a farka alsó felszíne. Ahhoz, hogy egy nagyon szűk kategóriát azonosítsunk, olyan sok tulajdonságot kellene megvizsgálnunk, hogy alig maradna mit előre jelezni. Mindennapi kategóriáink többsége valahol középen van: „nyúl”, nem pedig emlős vagy üregi nyúl; „autó”, nem pedig jármű vagy Ford Tempo; „szék”, nem pedig bútor vagy Thonet. E kategóriák kompromisszumot képviselnek a kategória azonosításának nehézsége és a kategória haszna között. Eleanor Rosch pszichológus alapszintű kategóriáknak nevezte ezeket. Az első szavak, melyeket a gyerekek tárgyak megnevezésére megtanulnak, és általában az első címke, amit egy tárggyal való szembesüléskor ráakasztunk, az alapszintű kategória. Miért jobb kategória az „emlős” vagy a „nyúl”, mint az olyan kategóriák, mint a „H betűvel kezdődő cég által gyártott ing” vagy a „nagyon finom teveszőr ecsettel rajzolt állat”? Sok antropológus és filozófus úgy véli, hogy a kategóriák önkényes konvenciók, melyeket a nyelvünkben megjelenő egyéb kulturális esetlegességekkel együtt tanulunk. A dekonstrukcionizmus, a posztstrukturalizmus és a posztmodernizmus a bölcsészet terén a végsőkig viszi ezt a nézetet. A kategóriák azonban csak akkor volnának hasznosak, ha a világhoz illeszkednének. A világ tárgyai szerencsére nem egyenletesen szóródnak szét a megfigyelhető tulajdonságok által meghatározott leltár soraiban és oszlopaiban. A világ leltárlistája kötegekbe csoportosul. A vattafarkú lényeknek általában hosszú fülük van, és erdők tisztásain élnek; az uszonyokkal rendelkező lényeknek általában pikkelyeik is vannak, és vízben élnek. Uszonyos üregi nyúl és puha fülű hal csak azokban a gyerekkönyvekben létezik, amelyek osztott oldalain az olvasó rakosgathat össze szörnyszülötteket magának. Kis dobozaink azért működnek, mert a dolgok olyan csomókba tartoznak, amelyek beleillenek ezekbe a dobozokba. Miért kerülnek az egyívású dolgok egy csoportba? A világot olyan törvények alakítják és rendezik, melyeket a tudomány és a matematika próbál felfedezni. A 32910.

Fogalmak és következtetések: Rosch, 1978; Shepard, 1987; Bobick, 1987; Anderson, 1990, 1991; Pinker-Prince, 1996.

fizika törvényei azt diktálják, hogy a víznél sűrűbb tárgyak ne a tó felszínén, hanem a tó fenekén legyenek találhatók. A természetes kiválasztódás és a fizika törvényei következtében a folyadékban gyorsan mozgó tárgyaknak áramvonalas alakja lesz. A genetika törvényei miatt az utódok szüleikre hasonlítanak. Az anatómia, a fizika és az emberi szándékok törvényei teszik a székeket olyan alakúvá és anyagúvá, hogy azok stabil alátámasztást nyújthassanak. *

Ahogy azt a 2. fejezetben láttuk, az emberek kétféle kategóriát használnak. A játékokat és a zöldségeket olyan kategóriákként kezeljük, amelyeknek sztereotípiáik, elmosódott határaik és családi hasonlóságaik vannak. Az ilyenféle kategóriák természetesen emelkednek ki a mintaasszociátor ideghálózatokban. A páratlan számokat és a nőstényeket viszont olyan kategóriákként kezeljük, melyeknek definícióik, kinn-vagy-benn jellegű határaik és minden egyes tagra jellemző tulajdonságaik vannak. Ezeket a kategóriákat természetesen kezelik a szabályrendszerek. Egyes dolgokat mindkétfajta kategóriába beleteszünk: a „nagymamá”-ra hol mint ősz hajú, almás pitét osztogató lényre, hol pedig mint az egyik szülő nőnemű szülőjére gondolunk. Most már megmagyarázhatjuk, mire való ez a kétfajta gondolkodás.330 Az életlen kategóriák úgy keletkeznek, hogy megvizsgáljuk a tárgyakat, és egyszerűen rögzítjük a jellemzőik közötti korrelációkat. E kategóriák előre jelző ereje a hasonlóságon alapszik: ha A és B osztozik valamely tulajdonságban, valószínűleg továbbiakban is osztozni fognak. Azért működnek, mert a tárgyak valóságos csoportosulásait képviselik. A körülhatárolt kategóriák ezzel ellentétben úgy működnek, hogy kiszimatolják azokat a törvényeket, amelyek a csoportokat megalkották. E kategóriák azokból az intuitív elméletekből emelkednek ki, amelyek az emberek legjobb becslései arra, hogy miként működik a világ. E kategóriák előre jelző ereje dedukciós alapú: ha .A-ból B következik, és A igaz, akkor B is igaz. Az igazi tudomány arról ismert, hogy túlmegy a hasonlóság homályos érzésén, és a háttérben meghúzódó törvényeket célozza meg. A bálna nem hal; az emberek főemlősök; a szilárd anyag nagy részben üres tér. Noha az átlagember nem igazán úgy gondolkodik, mint a tudósok, amikor azon töpreng, hogy miként működik a világ, ő is hagyja, hogy elméletei felülbírálják a hasonlóságot. A három közül melyik kettő tartozik egybe: fehér haj, szürke haj, fekete haj? És ezek közül: fehér felhő, szürke felhő, fekete felhő? A legtöbb ember azt mondaná, hogy a fekete haj a kakukktojás, mert az őszülő haj válik szürkévé és fehérré, de a felhők közül a fehér kakukktojás, mert a szürke és a fekete felhők hoznak esőt. Tegyük fel, hogy azt mondom, van egy 5 centiméter átmérőjű korongom. Mire hasonlít jobban, egy tízforintosra vagy egy pizzára? Mi valószínűbb, hogy a korongom tízforintos, vagy 33011.

Életlen kategóriák és hasonlóság, szabályok és elméletek: Armstrong-GleitmanGleitman, 1983; Pinker-Prince, 1996; Murphy, 1993; Medin, 1989; Kelly, 1992; SmithLangston-Nisbett, 1992; Rey, 1983; Pazzani, 1987, 1993; Pazzani-Dyer, 1987; PazzaniKibler, 1993; Rips, 1898.

hogy pizza? Legtöbben azt mondanák, hogy jobban hasonlít a tízforintosra, de valószínűbb, hogy pizza. Ennek oka az, hogy a tízforintos egységes méretű kell legyen, míg a pizzák mérete változhat. Egy ismeretlen erdőbe tévedünk, ahol felfedezünk egy százlábút, egy ahhoz hasonló hernyót és egy lepkét, ami a hernyóból alakul ki. Hányfajta állatot találtunk, és mik tartoznak együvé? A legtöbb ember a biológusokkal együtt úgy érzi, hogy a hernyó és a lepke azonos állat, míg a hernyó és a százlábú nem az, noha a külsejük az ellenkezőjére utal. Először vagyunk kosárlabdameccsen, és megfigyeljük, hogy a zöld mezes szőke játékosok a keleti kosárba igyekszenek juttatni a labdát, a sárga mezes fekete hajú játékosok viszont a nyugatiba. Megszólal a síp, és bejön egy fekete hajú játékos zöld mezben. Melyik kosár felé fog játszani? Mindenki tudja, hogy a keleti felé. Ezek a hasonlóságnak ellentmondó következtetések az öregedésre, az időjárásra, a gazdaságra, a biológiára és a társas koalíciókra vonatkozó intuitív elméleteinkre alapozódnak. Ezen elméletek még nagyobb rendszerekbe ágyazódnak be, amelyek rejtett előfeltevéseket fogalmaznak meg arról, hogy milyenfajta dolgok léteznek, és milyen törvények igazgatják őket. E törvényeket fejünkben futtathatjuk le kombinatorikusan, hogy meg nem figyelt eseményekről vonhassunk le következtetéseket és előrejelzéseket. Az emberek a világon mindenhol használnak házilagos fizikai elveket, hogy megjósolják, hogyan fognak a tárgyak gurulni és pattogni; pszichológiai elveket, hogy kitalálják, mit gondolnak és csinálnak mások; logikai elveket, hogy igazságokat más igazságokból levezessenek; aritmetikai elveket, hogy a halmozódás hatásait előre jelezzék; biológiai elveket, hogy az élőlényekről és azok képességeiről elmélkedjenek; rokonsági elveket, hogy rokonsági fokokról és öröklésről gondolkodjanak; és számos társas és jogi szabályrendszert. E fejezet nagyobb része ezen intuitív elméleteket vizsgálja meg. De először fel kell tegyük a kérdést: mikor teszi lehetővé a világ, hogy (tudományos vagy intuitív) elméleteinket alkalmazzuk, és mikor kényszerít arra, hogy a hasonlóság és a sztereotípiák által meghatározott életlen kategóriáinkhoz vonuljunk vissza? *

Honnan származnak hasonlósági csoportosulások? Ezek talán azon részei a világnak, melyeket olyan kevéssé értünk, hogy nem tudjuk megragadni háttérben húzódó törvényeiket. Vagy esetleg még legjobb tudományos magyarázatainkban is léteznek valódi életlen kategóriák? A válasz attól függ, mely részét tekintjük a világnak. A matematika, a fizika és a kémia olyan tiszta kategóriákkal (háromszögekkel, elektronokkal) dolgozik, amelyek törvényeknek és tételeknek engedelmeskednek. De minden olyan területen, mint a biológia, amelyeken a történelemnek is szerepe van, a törvények által meghatározott kategória tagjai hol ki-, hol besodródnak a kategóriahatáron, amely így kirojtosodik. Egyes kategóriák meghatározhatók, mások azonban valóban életlenek.331 A legtöbb biológus határozott kategóriáknak tekinti a fajokat: a faj egyedek szaporodási szempontból elszigetelt népessége, amely a helyi környezethez 33112. A fajok

a biológusok szerint: Mayr, 1982; Ruse, 1986.

alkalmazkodott. Az egy bizonyos mikrokörnyezethez való alkalmazkodás és a beltenyészet homogenizálja a népességet, ezért adott időpontban a faj olyan valódi kategóriát jelent, melyet a taxonómusok jól körülírt kritériumok alapján azonosíthatnak. De a tágabb taxonómiai kategória, amely egy ősi faj leszármazottait képviseli, már korántsem ilyen jó magaviseletű. Amikor az ősi faj szétszóródik, leszármazottaik elveszítik egymással a kapcsolatot, és új élőhelyet találnak, az eredeti idilli kép összemaszatolódik. A veréb, a pingvin és a strucc osztozik néhány jellemzőben, például abban, hogy tollazatuk van, minthogy egy olyan népesség ükük-ükunokái, amely repüléshez alkalmazkodott. Azért különböznek, mert a strucc Afrikában él, és futáshoz adaptálódott, a pingvin viszont az Antarktiszon, és úszáshoz adaptálódott. A repülés, amely valaha minden madárra jellemző volt, ma pusztán a madár sztereotípiájának része. De a madaraknak legalább van egy tiszta biológiai kategóriája, melybe mind beleférnek: egy klád, az élőlények családfájának egyetlen ága. Ez az ág egy bizonyos ősi populáció leszármazottait képviseli. De nem minden ismerős állatkategória rögzíthető egyetlen ághoz. Néha egy faj leszármazottai olyan egyenetlenül tartanak szét, hogy egyes hajtásaik szinte felismerhetetlenek. Ezeket az ágakat le kell vagdosni, hogy a kategóriát megtarthassuk olyannak, amilyennek ismerjük, és ezzel a főágat eltorzítják a megmaradó csonkok. Az ág életlen kategóriává válik, amelynek határait a hasonlóság határozza meg mindenféle tiszta tudományos definíció nélkül. A halak például nem egyetlen ágát képezik az élet fájának. Egyik fajtájuk, a tüdőshalak a kétéltűek ősei, amelyeknek leszármazottai a hüllők, amelyek leszármazottai viszont mind a madarakat, mind az emlősöket magukban foglalják. Nincs olyan definíció, amely minden halat és csak a halakat választaná ki; nincs az élet fájának olyan ága, amelyen rajta van a lazac és a tüdőshal, de nincs rajta a gyík és a tehén. A taxonómusok vadul vitatkoznak azon, mit kezdjenek az olyan kategóriákkal, mint a halaké, amelyek kézenfekvőek minden gyerek számára, de még sincs tudományos definíciójuk, minthogy sem nem fajok, sem nem kladok. Egyesek szerint olyan, hogy hal, nincs is; az csak a laikus sztereotípiája. Mások olyan számítógépes algoritmusokkal kísérlik meg hétköznapi kategóriáinkat rehabilitálni, amelyek a teremtményeket közös tulajdonságaik alapján csoportosítják. Megint csak mások nem értik, minek ez a felhajtás; szerintük az olyan kategóriák használata, mint a családok és a rendek, kényelmi és ízlésbeli kérdés – attól függően, hogy az adott kérdés vizsgálatához milyenfajta hasonlóságok fontosabbak. Az osztályozás különösen ott válik nagyon homályossá, ahol egy ágat levagdostunk, vagyis ahol egy kihalt faj vált egy új csoport végzetes ősévé. Az Archaeopteryx-kövületet, melyet a madarak ősének vélnek, egy paleontológus úgy jellemezte, hogy az „hüllőnek gyatra, és nem is igazán madár”. A kihalt állatok anakronisztikus begyömöszölése a modern kategóriákba a korai paleontológusok rossz szokása volt, melyről Gould írt hatásosan Wonderful Life című művében.332 A világ tehát valóban életlen kategóriákat kínál nekünk, ahol a hasonlóságok megfigyelése a legtöbb, amit tehetünk. De fordítsuk meg a kérdést. Vannak-e 33213.

Gyatra hüllő: idézi Konner, 1982. Homályos halkategória: Dawkins, 1986; Gould, 1983c; Ridley, 1986; Pennisi, 1996. Kihalt állatok gyömöszölése: Gould, 1989.

egyáltalán tiszta kategóriák a világon? *

Nők, tűz és veszélyes dolgok című könyvében (amely címét az egyik ausztrál nyelv egyik életlen nyelvtani kategóriája alapján kapta) George Lakoff nyelvész azt állítja, hogy az eredeti kategóriák csak fikciók. Szerinte ezek a definíciókeresés rossz szokásának műtermékei. E szokást Arisztotelésztől örököltük, és itt az ideje, hogy lerázzuk. Lakoff felszólítja olvasóit, hogy próbáljanak meg éles kategóriákat találni a világon. Kapjuk elő a mikroszkópot, és a határok máris elhomályosulnak. Vegyük az „anya” kategória tankönyvi példáját, melynek látszólag egyértelmű definíciója van: „nőnemű szülő”. Ó, igen? És mi van a béranyákkal? Az örökbe fogadó anyákkal? A nevelőanyákkal? A petesejtet adományozókkal? Vagy vegyük a fajokat. Az olyan ellentmondásos kategóriákkal szemben, mint a „hal”, a fajokról feltételezzük, hogy világos definícióval rendelkeznek: a faj az élőlények olyan populációja, amelynek tagjai nemzőképes utódot képesek egymással létrehozni. De még ez is szertefoszlik, ha gondosan megvizsgáljuk. Vannak olyan nagymértékben szétszóródott és fokozatosan változó fajok, amelyekből a nyugati szélről származó állat párosodni képes a középről valóval, és a középről való párosodni képes a keleti szélen lakóval, de a keletiek nem párosodhatnak a nyugatiakkal.333 Ez a megfigyelés ugyan érdekes, de azt hiszem, hogy figyelmen kívül hagy egy fontos dolgot. A szabályrendszerek olyan idealizációk, amelyek a valóság bonyolító mozzanataitól elvonatkoztatnak. Tiszta formájukban sohasem figyelhetők meg, de ettől még nem kevésbé valóságosak. Senki sem látott még olyan háromszöget, amely oldalainak nem volt vastagsága, súrlódásmentes felszínt, pontszerű tömeget, ideális gázt vagy végtelen nagyságú beltenyésző népességet. De nem azért, mert mindezek haszontalan fantáziaszülemények, hanem azért, mert ezeket eltakarja a világ komplexitása és végessége, valamint sok-sok réteg zaj. Az „anya” fogalma tökéletesen jól meghatározható számos idealizált elméleten belül. Az emlősök genetikájában az anya azon ivarsejt forrása, amely az X-kromoszómát hordozza. Az evolúciós biológiában az anya a nagyobbik ivarsejt termelője. Az emlősök élettanában az anya a születés előtti növekedés helyszíne; a genealógiában a közvetlen nőnemű ős; bizonyos jogi helyzetekben a gyerek gondozója és a gyerek apjának házastársa. Az „anya” gyűjtőfogalma ezeknek az idealizációknak azon további idealizációján alapszik, hogy mindezek a rendszerek ugyanarra az entitásra utalnak: aki a petesejtet adja, az táplálja testében az embriót, az hozza világra az utódot, az neveli fel a gyereket, és az házasodik össze a spermium adományozójával. Ugyanúgy, ahogy a súrlódás nem cáfolja Newtont, a genetika, élettan és a jog idealizált együttjárásának kivételes megzavarása nem teszi az „anya” fogalmát életlenebbé ezeken a rendszereken belül. A világ rendetlenségétől idealizálva elvonatkoztatnak mind intuitív, mind tudományos elméleteink, hogy feltárhassák a háttérben működő oksági viszonyokat.334 33314. 33415.

Minden életlen: Lakoff, 1987. Idealizált szabályok: Pinker-Prince, 1996.

*

Amikor az emberi elme azon hajlamáról olvasunk, hogy szereti a dolgokat sztereotípiák köré szerveződő dobozokba rakosgatni, nem lehet nem eltöprengeni a rasszizmus tragédiáján. Ha az emberek még a nyulakról és halakról is sztereotípiákat alkotnak, nem lehet-e, hogy a rasszizmus is természetes dolog? És ha a rasszizmus természetes és irracionális is egyszerre, azt jelenti-e ez, hogy a sztereotípiák imádata egy hibát képez kognitív szoftverünkben? Sok szociálpszichológus és kognitív pszichológus igennel válaszolna e kérdésre. Úgy gondolják, hogy az etnikai sztereotípiák ahhoz kötődnek, hogy túlságosan buzgón alkotunk kategóriákat, és hogy érzéketlenek vagyunk azokra a statisztikai törvényekre, melyek megmutatnák, hogy a sztereotípiák tévesek. Az ideghálózati modellezők egyik internetes vitacsoportja egyszer azt tárgyalta, milyenfajta algoritmus tudná legjobban modellezni Archie Bunkert335. A résztvevők feltételezték, hogy az emberek akkor rasszisták, ha ideghálózataik rosszul működnek, vagy ha nincsenek jó példányaik a hálózat betanításához. Ha ideghálózataink megfelelő tanulási szabályokat alkalmaznának, és elegendő adattal látnánk el őket, akkor meghaladhatnák a téves sztereotípiákat, és helyesen jelezhetnék az emberi egyenjogúság tényeit. Bizonyos etnikai sztereotípiák valóban rossz statisztikán (vagy még azon sem) alapszanak; ezek annak a koalíciós pszichológiának a termékei, amely automatikusan lenézi a kívülállókat (7. fejezet). Mások nem létező emberekről alkotott jó statisztikákra alapulnak; azokra a virtuális alakokra, amelyekkel nap mint nap találkozunk a vásznon és a képernyőn: olasz maffiózók, arab terroristák, fekete kábítószerügynökök, ázsiai kung-fu-mesterek, angol kémek stb. 336 Sajnos azonban bizonyos sztereotípiák valódi emberekről alkotott jó statisztikákon is alapulhatnak. Az Amerikai Egyesült Államokban jelenleg valóságos és jelentős különbségek vannak az etnikai csoportok és rasszok között az iskolai teljesítményben és az erőszakos bűncselekmények elkövetési arányaiban. (Ez a statisztika természetesen semmit sem mond az örökletességről vagy bármely más vélelmezett okról.) A hétköznapi embereknek e különbségekről alkotott becslései elég pontosak, és bizonyos esetekben azok, akik a kisebbségi csoportokkal érintkeznek (például a szociális munkások), pesszimistábbak és sajnos pontosabbak az olyan negatív jellemzők gyakoriságának megbecsülésében, mint a bűnözés és a segélyre hagyatkozás. Egy jó statisztikára alapozó kategóriagyártó alkothat a rasszokról sztereotípiákat, és arra használhatja azokat, hogy statisztikailag megbízható, de erkölcsileg visszataszító döntéseket hozzon egyéni esetekben. Ez a viselkedés nem azért rasszista, mert irracionális (abban az értelemben, hogy statisztikailag pontatlan volna), hanem azért, mert semmibe veszi azt az erkölcsi alapelvet, hogy helytelen az egyént az etnikai csoportra vonatkozó statisztikák alapján megítélni. A bigottsággal szembeni érv tehát nem a racionális statisztikai kategorizáció specifikációjából származik, hanem egy szabályrendszerből – ez esetben egy etikai szabályból, amely megmondja nekünk, mikor kapcsoljuk ki a 335*

Ismert amerikai tv-sorozat egyszerű gondolkodású hőse. – A ford. Kívülállók értelmetlen sztereotípiái: Brown, 1985.

33616.

statisztikai kategorizációt.337

Alaptanterv A tv-csatornák közötti válogatás közben belebotlunk az L. A. Law egyik epizódjának ismétlésébe, és tudni szeretnénk, miért szipog a tanúk padján a vérszomjas ügyvéd, Rosalind Shays. Ha most valaki elkezdené magyarázni, hogy a hölgy könnycsatornáiban lévő folyadék mennyisége olyannyira megnövekedett, hogy a felszíni nyomás mértéke meghaladta az ilyen és ilyen határértéket, belefojtanánk a szót. Amit tudni szerettünk volna, az az, hogy meg akar nyerni egy pert korábbi munkáltatójával szemben, és azért hullat krokodilkönnyeket, hogy meggyőzze az esküdteket, mennyire el volt keseredve, amikor kirúgták. De ha megnézzük a következő epizódot, amelyben a hölgy a liftakna mélyébe zuhan, mert véletlenül belép annak nyitott ajtaján, motívumai a legmegveszekedettebb freudisták kivételével mindenkinek irrelevánsak volnának. A magyarázat az, hogy az anyag (Rosalind Shayst is beleértve) szabadesésben 9,8 méter/másodpercnyivel gyorsul másodpercenként.338 Sok egyéb módon is meg lehet magyarázni egy eseményt, és egyes magyarázatok jobbak, mint mások. Még ha egy napon az agy teljes huzalozási diagramját sikerülne dekódolniuk az idegtudósoknak, az emberi viselkedés még akkor is vágyak és vélekedések fogalmaiban volna a legjobban értelmezhető, nem pedig voltokban és grammokban. A fizika nem ad magyarázatot a ravasz ügyvéd furfangjaira, és még az élőlények sokkal egyszerűbb cselekedeteivel kapcsolatban se mondhat sokat. Ahogy Richard Dawkins írta: „Ha egy halott madarat a levegőbe dobunk, az szép parabolát ír le a levegőben (pontosan úgy, ahogy a fizikakönyvekben leírják), azután talajt ér és ott is marad. Úgy viselkedik, mint ahogyan egy meghatározott tömegű és légellenállású testnek illik. Azonban az élő madár – ha eldobtuk – nem parabolapályát fut be, és nem esik a földre. Tovább fog repülni, és valószínűleg csak messze távolban fog leszállni.”339 A madarakat és a növényeket belső részeik alapján magyarázzuk. Ha meg akarjuk érteni, miért mozognak és növekednek, felhasítjuk őket, és darabjaikat mikroszkóp alá tesszük. Egy még további magyarázati típusra van szükségünk az olyan ember alkotta tárgyakkal kapcsolatban, mint például a székek és a feszítővas: a tárgy szándékolt funkciójára vonatkozó kijelentésre. Ostobaság volna, ha úgy próbálnánk megérteni, miért van a székeknek egy stabil vízszintes felszínük, hogy felhasítanánk őket, és darabjaikat mikroszkóp alá helyeznénk. A magyarázat az, hogy a széket valaki arra tervezte, hogy emberek hátsó részét megtartsa. Sok kognitív kutató úgy véli, hogy az elmének veleszületett intuitív elméletei (moduljai) vannak a világ értelmezésének főbb módozataihoz. Külön modult 33717.

Statisztikailag pontos negatív sztereotípiák: McCauley-Stitt, 1978; Brown, 1985. Magyarázati módok: Dennett, 1978b, 1995, 1990; Hirschfeld-Gelman, 1994a, b; Sperber-Premack-Premack, 1995; Carey, 1985; Carey-Spelke, 1994; Baron-Cohen, 1995; Leslie, 1994; Schwartz, 1979; Keil, 1979. 33919. Halott madár, élő madár: Dawkins, 1986,16-17. o. 33818.

szentelünk a tárgyaknak és az erőknek, az élőlényeknek, az emberi termékeknek, az elméknek, valamint az olyan természetes dolgoknak, mint az állatok, növények és ásványok. Ne vegyük az „elmélet” kifejezést szó szerint; láttuk, hogy az emberek nem úgy működnek, mint a tudósok. A „modul” metaforáját se vegyük túl komolyan; az emberek keverik és egymáshoz illesztik tudásmódjaikat. A „dobás” fogalma például szándékot (intuitív pszichológia) és mozgást (intuitív fizika) ötvöz. És sokszor olyan témákra alkalmazzuk gondolkodásmódjainkat, amelyekre eredendően nem valók: ilyenek a hasraesős humor (a személy mint tárgy), az animista vallás (az elmével rendelkező fa vagy hegy) és az antropomorfikus állatmesék (emberi lelkületű állatok). Ahogy említettem, a tudásmódokat leginkább anatómiai fogalmakban képzelem el, mint mentális rendszereket, szerveket és szöveteket, ahogy az immunrendszert, a vért és a bőrt. E szervek specializált szerkezetüknek köszönhetően specializált funkciókat hajtanak végre, de nem szükségképpen tartoznak zárt dobozokba. Azt is szeretném hozzátenni, hogy az intuitív elméletek (modulok) vagy gondolkodásmódok fenti listája bizonyára túl rövid. A kognitív kutatók úgy képzelik az embereket, mint dr. Spockot, csak mulatságos füle nélkül. A valósághoz közelebb álló listában lennének gondolkodás- és érzésmódok a veszélyre, a fertőzésre, a státusra, a dominanciára, az igazságosságra, a szeretetre, a barátságra, a szexualitásra, a gyerekekre, a rokonságra és az „én”-re. Ezeket a későbbi fejezetekben vizsgáljuk. Az az állítás, hogy a különféle tudásmódok velünk születettek, különbözik attól, hogy a tudás volna velünk született. A teniszütőkről, a pillangókról és az ügyvédekről nyilvánvalóan tanulnunk kell. A veleszületett modulok feltételezése nem azt célozza, hogy lekicsinyeljük a tanulást, hanem azt, hogy megmagyarázzuk. A tanulás több mint tapasztalataink rögzítése; azt is megköveteli, hogy tapasztalatainkat olyan formába öntsük, amely hasznos módon általánosítható. A videomagnó kiválóan rögzít, mégsem tekintené senki a palatábla e modern változatát az intelligencia modelljének. Amikor az ügyvédek munkáját figyeljük, céljaikra és értékeikre következtetünk, nem pedig nyelvük és végtagjaik mozgáspályájára. A célok és az értékek annak a szótárnak a részei, amelyben tapasztalatainkat mentális formába öntjük. Ezek a fogalmak nem állíthatók össze fizikai tudásunk egyszerűbb fogalmaiból ugyanolyan módon, ahogy például az „impulzus” összeállítható a tömegből és a sebességből, vagy a „teljesítmény” összeállítható az energiából és az időből. E fogalmak primitívek és felbonthatatlanok, és magasabb rendű fogalmakba épülnek be. A többi területen végbemenő tanulás megértéséhez a területek szótárait is meg kell találjuk. Minthogy egy szótárjellegű kombinatorikus rendszer mérhetetlen számú kombináció generálására képes, azt gondolhatná valaki, hogy az emberi gondolatokat talán egyetlen rendszer, egy általános célú elme-eszperantó is generálhatná. Csakhogy még a leghatékonyabb kombinatorikus rendszernek is megvannak a korlátai. Egy számológép nagy tömegben képes hatalmas számok összeadására és szorzására, de nem képes egy mondat helyes leírására. Egy szövegszerkesztő gép képes volna Borges végtelen könyvtárát bármely karakterkombinációban kinyomtatni, de sohasem volna képes a szövegben szereplő számok összeadására. A modern digitális számítógépek sokra képesek akár egy kevésből is, de ez a „kevés”

még mindig külön, előre huzalozott szótárakat tartalmaz szövegek, grafika, logika és többféle számtípus számára. Amikor a mesterséges intelligencia megvalósításaként következtető rendszereket programoznak számítógépekbe, azokat veleszületetten el kell látni a világ alapvető kategóriáinak megértésével: tárgyakkal, amelyek nem lehetnek egyszerre két helyen, állatokkal, amelyek egyetlen időintervallumban élnek, emberekkel, akik nem szeretik a fájdalmat, stb. 340 Mindez nem kevésbé igaz az emberi elmére sem. Még tucatnyi velünk született mentális szótár is (ami a kritikusok szerint elég vad és őrült elképzelés) kevés volna a teljes emberi gondolkodásnak és érzésvilágnak az oxfordi angol szótár 500 000 szavától Seherezádé 1001 meséjéig terjedő kifejezésére. * Anyagi világban élünk, ezért az egyik első dolog, amit meg kell értsünk, az, hogy hogyan ütköznek a tárgyak egymásnak, és hogyan esnek le a liftaknába. A legutóbbi időkig mindenki úgy gondolta, hogy a csecsemő világa érzékleteinek kaleidoszkópja, William James emlékezetes szavaival: „zajos, vibráló zűrzavar”. Piaget szerint a csecsemők szenzomotoros lények, akik nincsenek tudatában annak, hogy a tárgyak egyben maradnak és fennmaradnak, és hogy a világot külső törvények, nem pedig az ő cselekedeteik irányítják. A csecsemők olyanok volnának mint a Berkeley idealista filozófiájáról gyártott híres bökvers embere: Egy ember azt kérdezte: „Isten Azt hogyhogy nem furcsállja itten, Hogy áll ez a fa, És van, egymaga, Ha az udvaron már senki nincsen?”

A filozófusok szeretnek rámutatni, hogy azt a nézetet, miszerint a világ hallucináció, vagy hogy a tárgyak nem léteznek, amikor nem nézünk rájuk, semmilyen megfigyelés nem képes megcáfolni. A csecsemő egész életében zajos, vibráló zűrzavart tapasztalhatna, hacsak nincs valamiféle mentális eszköze arra, hogy a zajt és a vibrálást állandósággal rendelkező és mechanikai törvényeknek engedelmeskedő tárgyak külső jeleként értelmezze. Azt kell tehát feltételezzük, hogy a csecsemők már kezdetektől mutatják a fizika némi megértését. Csak körültekintő laboratóriumi vizsgálatok mutathatják meg, milyen – pontosabban: milyen volt – csecsemőnek lenni. A csecsemők sajnos kényes kísérleti alanyok, kényesebbek, mint a patkányok és az egyetemi hallgatók. Nem egykönnyen kondicionálhatók, és nem tudnak beszélni. Egy leleményes technika, melyet Elizabeth Spelke és Renée Baillargeon pszichológusok finomítottak tovább, arra a képességünkre alapoz, amelyben a csecsemők kitűnőek: arra, hogy könnyen megununk dolgokat. Ha a csecsemők ugyanazt a dolgot látják újra és újra, azzal jelzik, hogy elegük van, hogy máshova néznek. Ha új dolog jelenik meg, felkapják a fejüket és figyelni kezdenek. Na már most az, hogy mi az „új dolog”, és mi a „régi dolog”, a néző elméjén múlik. Ha tehát megvizsgáljuk, hogy mi újítja fel 34020.

Veleszületett mesterséges intelligencia: Lenat-Guha, 1990.

érdeklődésüket, és mi nyújtja meg unalmukat, kitalálhatjuk, milyen dolgokat látnak azonosnak, és milyeneket különbözőnek – azaz azt, hogy miképp kategorizálják tapasztalataikat. Különösen sokatmondó lehet, ha először ernyő takarja el a látvány egy részét, majd pedig azt elveszik, mert ebből megkísérelhetjük kitalálni, mit gondolt a csecsemő a világ általa nem látható részéről. Ha a csecsemő csak egy pillantást vet a dologra, majd máshova néz, akkor arra következtethetünk, hogy a látvány mindvégig elméjének szeme előtt volt. Ha viszont hosszabban fürkész, arra következtetünk, hogy a látvány meglepetést okozott. Általában három-négy hónapos korúak az ezekben a kísérletekben részt vevő legfiatalabb csecsemők, egyrészt azért, mert jobban viselkednek, mint a fiatalabbak, másrészt pedig azért, mert a sztereolátás, a mozgásészlelés, a vizuális figyelem és a látásélesség éppen ekkorra érik be. Ezek a tesztek önmagukban nem mondják meg, mi velünk született, és mi nem. A három hónapos csecsemők nem tegnap születtek, vagyis elvileg bármit, amit tudnak, korábban tanulhatták. És a három hónaposaknak még sok érnivalójuk van hátra, vagyis bármi, amit csak később fognak tudni, megjelenhet tanulás nélkül is, mint ahogy fogaik vagy hajuk. De ha meg tudjuk mondani, milyen életkorban mit tudnak a csecsemők, az már leszűkítheti a lehetőségeket. Spelke és Philip Kelman arra voltak kíváncsiak, mit tekintenek a csecsemők egy tárgynak. A 4. fejezetben említettük, hogy még egy felnőttnek sem könnyű megmondani, hogy mi egy „tárgy”. A tárgy definiálható mint a látótér egy sima körvonallal rendelkező darabja, mint egy összefüggő, homogén színű vagy textúrájú folt, vagy mint együtt mozgó foltok gyűjteménye. E definíciók gyakran ugyanazt a darabot választják ki a látványból, de amikor nem, akkor az együttes mozgás a nyerő. Amikor a részletek együtt mozognak, egyetlen tárgyként észleljük azokat; amikor különböző irányba mozognak, külön tárgynak látjuk őket. A tárgy fogalma azért hasznos, mert az egymáshoz kapcsolódó anyagdarabok általában együtt mozognak. Egy kerékpár, egy szőlőinda vagy egy csiga ugyan különböző anyagok egyenetlen összessége, de ha meghúzzuk az egyik végét, a másik vége is vele jön. Kelman és Spelke egy olyan látvánnyal untattak csecsemőket, amelyben két rúddarab kandikált ki egy széles ernyő alsó és felső végén. A kérdés az volt, hogy a rudakat a csecsemők egyetlen tárgynak észlelik-e. Amikor az ernyőt elvették, a csecsemők vagy egyetlen hosszú rudat láttak, vagy két rudat, közöttük réssel. Ha a csecsemők egyetlen tárgyat képzeltek oda, akkor egyetlen tárgy látványa unalmas, kettőé viszont meglepő lenne. Ha pedig a két rudat külön tárgynak gondolták, akkor az egyetlen tárgy volna meglepő, és a két tárgy volna unalmas. Kontrollkísérletekben megmérték, milyen hosszan nézik a csecsemők az egy vagy a két tárgyat magában; ezeket az alapszintnek tekintett nézési időket az eredményből kivonták. Azt lehetett volna várni, hogy a két rudat a csecsemők vagy két rúdnak látják, vagy ha egyesítik őket képzeletükben, akkor a tárgyak összes jellemzői közötti korrelációt használják kritérium gyanánt: a sima körvonalat, a közös színt, a közös textúrát és az együttes mozgást. Úgy tűnik azonban, hogy életük kezdetén a csecsemőknek van a tárgyságról elképzelésük, mégpedig a felnőtt tárgyfogalom központi magja: az együtt mozgás. Amikor az ernyő mögül kikukucskáló két rúd

együtt mozgott jobbra-balra, a csecsemők egynek látták azokat, és meg voltak lepődve, amikor a felhúzott ernyő mögött kettőt találtak. Amikor a rudak nem mozogtak, a csecsemők nem feltételezték, hogy egy tárgyat látnak, noha a látható részeknek azonos színük és textúrájuk volt. Amikor fölül egy rúd kukucskált ki, alul viszont egy piros, cakkos szélű sokszög, de ez a kettő együtt mozgott ide-oda, a csecsemők azt várták, hogy összeköttetésben legyenek, noha a mozgáson kívül semmi közös nem volt bennük. A gyermek az intuitív fizika más elveinek tekintetében is a felnőtt őse. Az egyik az, hogy egy tárgy nem hatolhat át úgy egy másikon, mintha kísértet lenne. Renée Baillargeon kimutatta, hogy négy hónapos csecsemők meglepődnek, ha egy álló lemez, ami mögött egy kocka van, el tud vízszintesbe borulni a tér azon részén keresztül, amit a kockának kellene elfoglalnia. Spelke és munkatársai azt is kimutatták, hogy a csecsemők nem gondolják, hogy egy tárgy keresztül tud hatolni egy akadályon vagy egy olyan résen, amely kisebb, mint maga a tárgy. A második elv az, hogy a tárgyak folytonos pályán mozognak: nem tűnhetnek el az egyik helyen, hogy aztán egy másik helyen materializálódjanak újra, mint az Enterprise transzporterszobája. Ha a csecsemő azt látja, hogy egy tárgy eltűnik a bal oldali ernyő bal széle mögött, majd pedig újra felbukkanni látszik a jobb oldali ernyő jobb széle mögül anélkül, hogy keresztülmenne a két ernyő közötti térrészen, azt fogja feltételezni, hogy két tárgyat lát. Ha viszont azt látja, hogy a tárgy bemegy a bal oldali ernyő mögé, felbukkan annak másik végénél, keresztülhalad a két ernyő közti részen, majd bemegy a jobb oldali ernyő mögé, egyetlen tárgyat feltételez. A harmadik elv az, hogy a tárgyak kohezívak. A csecsemők meglepődnek, ha egy kéz felkap valamit, ami egy tárgynak látszik, de annak egy része helyben marad. A negyedik elv az, hogy a tárgyak csak érintkezés útján képesek egymást megmozgatni – vagyis nincs távolhatás. Ha a csecsemők azt látják ismételten, hogy egy tárgy bemegy egy ernyő mögé, és egy másik kijön onnan, azt várják, hogy az egyik a másikat úgy lökje meg, mint a biliárdgolyók egymást. Meglepődnek, ha az ernyő elvétele után azt látják, hogy az első tárgy a másik elérése előtt megáll, és a másik magától indul útnak. Három és négy hónapos csecsemők tehát látják a tárgyakat, emlékeznek rájuk, és elvárják, hogy azok a folytonosság, a kohézió és az érintkezés elveinek engedelmeskedjenek mozgásukban. A csecsemők nem annyira ütődöttek, mint azt James, Piaget, Freud és mások képzelték. Ahogy David Geary pszichológus mondta, James „zajos, vibráló zűrzavar”-a nem a csecsemők, hanem szüleik életére illő jellemzés. Ezek az eredmények azt a gondolatot is cáfolják, miszerint a csecsemők a világ forgását a tárgyak manipulálása, körbejárása, és a tárgyakról való beszéd és ennek hallgatása nyomán állítják meg. A három hónaposak nemigen képesek tájékozódni, alig látnak, tapintanak és nyúlnak, nem is beszélve a manipulációról, a járásról, a beszédről és annak megértéséről. Az interakció szokásos technikáival, visszacsatolással és a nyelv segítségével semmit sem tanulhattak még. Mindazonáltal bölcsen egy stabil és törvényszerű világot fognak fel. 341 34121.

Fizikus csecsemők: Spelke, 1995; Spelke et al., 1992; Spelke-Phillips-Woodward, 1995; Spelke-Vishton-Hofsten, 1995; Baillargeon, 1995; Baillargeon-Kotovsky-Needham, 1995.

Azért még ne írassák be a büszke szülők csecsemőiket az egyetemre. A csecsemőknek a legjobb esetben is csak eléggé bizonytalan fogalmaik vannak a gravitációról. Azon meglepődnek, ha egy kéz letol egy dobozt az asztalról, és az ott marad a levegőben lebegve, de az asztal élével vagy egy ujjheggyel való legminimálisabb érintkezés is elég ahhoz, hogy úgy viselkedjenek, mintha semmi furcsa nem történne. Attól sem jönnek zavarba, ha egy ernyő elvétele megmutatja, hogy az előzőleg mögé ejtett tárgy a gravitációra fittyet hányva a levegőben állapodott meg. És az sem izgatja őket, ha egy golyó keresztülgurul az asztalba vájt nagy lyuk fölött, anélkül hogy beleesne. A tehetetlenséget se nagyon kapiskálják. Nem bánják például, ha azt látják, hogy egy golyó egy félig letakart doboz egyik sarka felé gurul, majd kiderül, hogy a másikba érkezett meg. De hát a gravitáció és tehetetlenség felnőttek általi megértése sem olyan tökéletes. Michael McCloskey, Alfonso Caramazza és Bert Green pszichológusok azt kérdezték egyetemistáktól, hogy mi történne, ha egy golyót kilőnének egy görbe csőből, vagy ha egy madzag végén megforgatott követ szabadon engednének. A válaszadók megdöbbentően nagy kisebbsége, köztük sok fizika szakos diák vélte úgy, hogy a tárgy görbe pályán folytatná az útját. (Newton első törvénye szerint a mozgó tárgy egyenes vonalú pályát követ, hacsak valamilyen erő nem hat rá.) A diákok úgy magyarázták, hogy a tárgy egyfajta „energiát” vagy „impulzust” szerez (egyesek „szögimpulzus”-t emlegettek, a kifejezésre emlékezve, de tartalmára nem), amely a tárgyat a görbe pályán mozgatja mindaddig, míg az impulzus el nem fogy, és a pálya ki nem egyenesedik. Vélekedéseik egyenesen abból a középkori elméletből léptek elő, amely szerint a tárgy „lendületet” nyer, amely fenntartja a tárgy mozgását, amíg a lendület fokozatosan el nem enyészik.342 Ezek a vaskos tévedések tudatos megfontolásból származnak; az emberek nem ezt várják el, amikor eseményeket néznek. Ha papír-ceruza válaszaikat számítógépes animációként vetítik le nekik, úgy törnek ki nevetésben, mintha azt látnák, amikor a prérifarkas a szakadékon keresztülkergeti a gyalogkakukkot, és megáll a levegőben, mielőtt függőlegesen lezuhanna. De azért a kognitív tévképzet mélyre képes hatolni. Egyenesen feldobok egy labdát. Miután elhagyja a kezem, milyen erők hatnak rá felfelé menet, a tetőponton és lefelé jövet? Szinte lehetetlen nem úgy képzelni, hogy a kezdeti impulzus hajtja felfelé a labdát a gravitáció ellenében, az erők kiegyenlítődnek, és aztán a gravitáció túlsúlyba kerül, és visszahozza a labdát. A helyes válasz azonban az, hogy az egész idő alatt az egyedüli erő, ami a labdára hat, a gravitáció. Leonard Talmy nyelvész kimutatta, hogy a lendületelmélet nyelvünket is áthatja. Amikor azt mondjuk, hogy a labda folyamatosan gurult, mert a szél fújta, a labdáról azt feltételezzük, hogy belső hajlama volna arra, hogy álljon. Amikor azt mondjuk, hogy a mélyedés a padon tartotta a ceruzát, a ceruzát mozgásra való hajlammal itatjuk át, nem beszélve Newton harmadik törvényének (hatás és ellenhatás egyenlősége) semmibevételéről azzal, hogy nagyobb erőt tulajdonítunk a mélyedésnek. Talmy szerint, ahogy a legtöbb megismeréskutató szerint is, fogalmaink igazgatják nyelvünket, és nem fordítva. 34222.

Intuitív lendületelmélet: McCloskey-Caramazza-Green, 1980; McCloskey, 1983. Intuitív fizika: Proffitt-Gilden, 1989, Redish, 1994.

Amikor még bonyolultabb mozgásokra kerül sor, még észlelésünk is cserbenhagy minket. Dennis Proffitt és David Gilden pszichológusok egyszerű kérdéseket tettek fel embereknek pörgettyűkről, lejtőn leguruló kerekekről, ütköző labdákról és „Arkhimédész a kádban” típusú mozgásokról. Még fizikaprofesszorok is rossz becsléseket adnak, ha nem engedik nekik, hogy egyenleteikkel játszadozzanak papíron. (Ha megengedik nekik, akkor negyedórába telik, míg kidolgozzák a megoldást, majd kijelentik, hogy a kérdés „triviális”.) Az ilyen mozgásokról készült lehetetlen események egészen természetesnek tűnnek. Sőt a lehetséges események tűnnek természetellenesnek: a pörgettyű, amelyik elferdül felborulás nélkül, mindannyiunk, még a fizikusok számára is csodának látszik. Talán nem is meglepő, hogy az elme nem newtoni. A klasszikus mechanika idealizált mozgásai csak tökéletesen rugalmas, pontszerű tömegek vákuumban és súrlódásmentes felületen történő mozgásakor láthatók. A való világban Newton törvényeit elfedi a levegő, a talaj és a tárgy saját molekuláinak súrlódása. Minthogy a súrlódás minden mozgó tárgyat lelassít, és helyben tartja az állókat, természetesnek tűnik, ha a tárgyakat úgy fogjuk fel, mint amelyeknek belső hajlamuk van nyugton maradni. Ahogy a tudománytörténészek megjegyezték, nehéz lett volna a középkori európait, aki éppen egy sárba ragadt ökrös szekér kiszabadításán szenved, arról meggyőzni, hogy a mozgó tárgy folyamatos sebességgel fog egyenes pályán mozogni, hacsak külső erő nem hat rá. Az olyan bonyolult mozgásoknak, mint a pörgettyűké és a guruló kerekeké, kettős hátrányuk is van. Egyrészt evolúciós előzmény nélküli, elhanyagolható súrlódású gépektől függnek, másrészt mozgásukat olyan komplex egyenletek írják le, amelyek több változót kapcsolnak össze egyszerre; észlelési rendszerünk még a legjobb körülmények között is csak egyet tud egy időben kezelni. Még a legeszesebb csecsemőnek is sok tanulnivalója van. A gyerekek által tapasztalt világban van homok, tépőzár, ragasztó, léggömb, gyermekláncfű, bumeráng, tv-távirányító, szinte láthatatlan damilra felfüggesztett tárgyak és számtalan olyan további dolog, melyek idioszinkratikus tulajdonságai ellentmondanak a Newton törvényeiből levezethető általános várakozásainknak. A csecsemőknek a laboratóriumban mutatott koraérettsége nem mentesíti őket a tárgyakról való tanulás alól, hanem lehetővé teszi azt. Ha a gyerekek nem osztanák a világot tárgyakra, vagy ha egykönnyen elhinnék, hogy a tárgyak varázslatosan eltűnhetnek és újra megjelenhetnek bárhol, nem volnának pöckeik, melyekre a ragadósság, bolyhosság, pépesség stb. tulajdonságok felfedezéseit ráaggathatnák. Arra se lennének képesek, hogy Arisztotelész elméletében, a lendületelméletben, Newton elméletében vagy a prérifarkas elméletében megfogalmazott intuíciókat magukévá tegyék. A mi közepes méretű világunkra alkalmazható intuitív fizika tartósan fennmaradó anyagot és törvényekkel leírható mozgást kell feltételezzen, és a csecsemők már a kezdetektől ilyen fogalmakban észlelik a világot. *

Egy film cselekménye a következő. A főszereplő el akar érni egy célt. Az ellenfele

akadályozza. Egy segítőtársnak köszönhetően azonban a főszereplő végül sikerrel jár. A főszereplő nem hetvenkedő hős, akinek szerelmese segít az aljas gonosztevő legyűrésében. A filmben mindössze három pötty szerepel. Az egyik felmegy egy lejtőn egy kicsit, visszacsúszik, újra felfelé indul, és majdnem eléri a tetejét. Egy másik hirtelen nekiütközik, és újra lekerül. A harmadik gyengéden megérinti, és együtt felmennek az emelkedő tetejéig. Lehetetlen nem úgy látni, hogy az első pötty fel próbál menni a dombra, a második akadályozza, a harmadik pedig segíti e cél elérésében.343 A filmet Fritz Heider és Marian Simmel szociálpszichológusok készítették. Ők sok fejlődéspszichológussal együtt arra a következtetésre jutottak, hogy bizonyos mozgásokat nem intuitív fizikánkba tartozó speciális eseteknek értelmezünk (mondjuk mintha furcsa, rugós tárgyak lennének), hanem egészen másféle entitásnak. Egyes tárgyakat az emberek élő ágensekként fognak fel. Az ágensek arról a képességükről ismerhetők fel, hogy megszegik az intuitív fizika elveit azzal, hogy külső segítség nélkül elindulnak, megállnak, kanyarodnak és gyorsulnak, különösen akkor, amikor kitartóan közelítenek más tárgyakhoz, vagy kerülik azokat. Az ágensekről feltételezhető, hogy belső és megújítható energiaforrással (erővel, lendülettel) rendelkeznek, amellyel képesek meghajtani magukat, általában egy cél szolgálatában. Ezek az ágensek természetesen az állatok, és köztük az emberek. A tudomány szerint ők is, mint minden a világegyetemben, a fizika törvényeit követik; csakhogy a mozgó anyagba beleértendők az izmokban és az agyban található apró molekulák is. Az idegélettani laboratóriumon kívül azonban a hétköznapi gondolkodók a „maguktól okozók” külön kategóriáját rendelik hozzájuk. A csecsemők már igen hamar élő és tehetetlen dolgokra osztják a világot. Három hónapos korukban felkavarja őket, ha egy arc hirtelen megmerevedik előttük, noha nem zavarja őket, ha egy tárgy hirtelen megáll. A tárgyakat dolgok megnyomásával próbálják közelíteni magukhoz, de az embereket zajcsinálással. Hat-hét hónapos korukra különbséget tesznek aközött, amit egy kéz képes tárgyakkal csinálni, és aközött, amit tárgyak képesek egymással végezni. Ellentétes elvárásaik vannak arról, hogy mi mozgatja az embereket, és mi mozgatja a tárgyakat: a tárgyak ütközéssel hozzák mozgásba egymást, az emberek viszont maguktól állnak meg és indulnak el. Tizenkét hónapos korukra a csecsemők a mozgó pöttyök animációit úgy értelmezik, mintha a pöttyök célokat követnének. Nincsenek például meglepődve, ha egy pötty, amely egy másik pöttyhöz menet átugrik egy akadályt, nyílegyenesen halad, amikor az akadályt eltávolítják. Háromévesek a pöttyök által játszott rajzfilmet szinte ugyanúgy értelmezik, mint a felnőttek, és nem okoz nekik gondot, hogy különbséget tegyenek a maguktól mozgó dolgok, például az állatok, és a maguktól nem mozgó dolgok, például babák, szobrok és életszerű állatfigurák között. 344 Az önmeghajtású ágensekre vonatkozó intuícióink három további tudásmóddal is átfedésben vannak. A legtöbb ágens állat, és az állatok, ahogyan a növények és az ásványok is, olyan kategóriát alkotnak, amelyet a természet által adottnak érzékelünk. Egyes önmeghajtotta dolgok, mint az autók és a felhúzható babák, 34323.

Pöttydráma: Heider-Simmel, 1944; Michotte, 1963; Premack, 1990. Csecsemők és önmozgás: Premack, 1990; Leslie, 1994, 1995a; Mandler, 1992; Gelman-Dur-gin-Kaufman, 1995; Gergely et al., 1995. 34424.

emberi termékek. És sok ágens nem pusztán célokat közelít meg és kerül el, hanem vélekedései és vágyai alapján cselekszik; azaz elméje van. Vegyük mindezeket sorba. *

Az emberek mindenütt kiváló amatőr biológusok. Élvezik megfigyelni az állatokat és növényeket, olyan csoportokba osztályozzák őket, amelyeket a biológusok is elismernek, megjósolják mozgásaikat és életciklusaikat, leveiket gyógyszerként, méregként, élelmiszer-adalékként és élvezeti szerként használják. E képességeket, amelyek a kognitív terephez alakítottak minket, intuitív biológiának szokták nevezni, noha az „intuitív természetrajz” megfelelőbb kifejezés lenne. 345 Az embereknek sajátos intuícióik vannak a természetes dolgokkal kapcsolatban – durván azokkal, amelyeket a természetrajzi múzeumokban lehet látni: állatok, növények, ásványok –, amelyeket nem alkalmaznak emberi termékekre (mint a kávéfőző) és az olyan dolgokra, melyeket közvetlen szabályok határoznak meg (háromszög, miniszterelnök). Mi az oroszlán definíciója? Azt mondhatnánk, hogy az oroszlán „egy Afrikában élő nagy, vad macska”. Tegyük fel azonban, hogy megtudjuk, hogy Afrikában az oroszlánok a vadászat következtében kihaltak, és ma már csak amerikai állatkertekben találhatók meg. Tegyük fel, hogy a tudósok felfedezik, hogy az oroszlánok nem veleszületetten vadak; rendezetlen családi hátterük következtében válnak csak vaddá, egyébként olyanok lennének, mint a Gyáva Oroszlán az Óz, a csodák csodájában. Tegyük fel, hogy kiderül, hogy még csak nem is macskák. Volt egyszer egy tanárom, aki azt bizonygatta, hogy az oroszlánok a kutyák családjába tartoznak, és habár tévedett, ugyanúgy igaza lehetett volna, mint ahogy a bálnáról is kiderül, hogy nem hal. De még ha ez a gondolatkísérlet igazi lenne, valószínűleg akkor is úgy éreznénk, hogy e szelíd amerikai kutyák még mindig oroszlánok volnának, noha a definíció egyik szava sem maradt igaz. Az oroszlánoknak nincs definíciójuk. Még a képes szótárban a szó meghatározása melletti oroszlánkép se képes az oroszlánok megkülönböztetésére. Egy életszerű géporoszlánt nem vennénk igazinak, és elképzelhető, hogy valaki egy olyan csíkos oroszlánt tenyésztene ki, amely külsőre jobban hasonlítana a tigrisekre, de mégis oroszlánnak számítana. 346 A filozófusok szerint a természetes dolgokra vonatkozó kifejezések jelentése arra az intuíciónkra alapszik, hogy a kategória tagjai valamilyen rejtett jellemzőben vagy rejtett esszenciában osztoznak egymással és az első néhány példánnyal, melyet e névvel illettek. Nem kell tudnunk, mi ez az esszencia; elég annyi, hogy van ilyen. Néhányan talán úgy gondolják, hogy az oroszlánság a vérben van; mások esetleg a DNS-ről motyognak valamit; másoknak fogalmuk sincs, de úgy érzik, hogy minden oroszlánnak van belőle, és továbbadják utódaiknak. Az esszencia még akkor sem definíció, ha ismert. A fizikusok szerint az arany a 79-es rendszámú elem; ennél jobb 34525.

Az intuitív biológia egyetemessége: Konner, 1982; Brown, 1991; Atran, 1990, 1995; Ber-lin-Breedlove-Raven, 1973. 34626. Oroszlánok, tigrisek és egyéb természetes dolgok: Quine, 1969; Schwartz, 1979; Putnam, 1975; Keil, 1989.

esszenciát nem is remélhetünk. De ha esetleg tévedtek, és kiderülne, hogy az arany rendszáma 78, és a platináé 79, attól még nem gondolnánk, hogy az arany szó mostantól a platinára fog vonatkozni, és nem fog sokat változni az, amit az aranyról gondolunk. Vessük össze ezt az intuíciónkat az emberi termékekre, mondjuk a kávéfőzőre vonatkozó érzéseinkkel. A kávéfőző kávé főzésére való szerkezet. Az a gondolat, hogy a kávéfőzőknek valamilyen esszenciájuk volna, melyet a tudósok egy napon felfedezhetnek, vagy hogy mindvégig tévedésben voltunk a kávéfőzőkkel kapcsolatban, és azok valójában tea főzésére valók, megérne egy jelenetet a Monty Pithon Repülő Cirkuszában. Ha az intuitív fizika meghatározó intuíciója a folytonos szilárd tárgy, és az ágencia meghatározó intuíciója a belső és megújuló életerőforrás, akkor a természetes dolgok meghatározó intuíciója a rejtett esszencia. Az intuitív biológia esszencialista. Az esszencia annyiban hasonlít az életerőre, hogy az is energiát ad az állat mozgásához, de ezenkívül azt is hisszük, hogy az adja meg az állat alakját, hajtja növekedését, és vezényli olyan vegetatív folyamatait, mint a légzés és az emésztés. Ma már persze tudjuk, hogy ez az élan vital valójában csak egy minden sejt belsejében megtalálható kis információdarab és vegyi üzem. Az esszenciákra vonatkozó intuíciók régen és tőlünk távol is jelen voltak. A hivatásos biológusok által használt Linné-féle osztályozási rendszer már jóval Darwin előtt olyan kategóriákon alapult, melyek képzését nem a hasonlóság, hanem a mögöttes felépítés vezérelte. A pávakakas és a pávatyúk ugyanaz az állat, mint ahogy a hernyó meg a belőle kialakuló lepke is. Hasonló állatok – a danaida (monarch) és viceroy pillangók, vagy az egerek és a cickányok – más csoportba kerültek belső szerkezetük vagy embrionális alakjuk miatt. Az osztályozás hierarchikus volt: minden egyes élőlény egy fajhoz tartozott, minden faj egy nemzetséghez, és így tovább fel a családokon, osztályokon, rendeken és törzseken keresztül a növény- és az állatvilágig az élet egyetlen nagy fájában. Vessük megint össze ezt az osztályozást az emberi termékek osztályozásaival – mondjuk a videobolt kínálatával. A filmek rendezhetők műfaj (dráma, musical), időszak (klasszikus, újdonság), származási ország szerint vagy ábécérendbe, esetleg változatos keresztosztályozási módszerekkel, mint a külföldi újdonságok és a klasszikus musicalek. A videofilmeknek nincs egyetlen igazi fájuk. Brent Berlin és Scott Atran antropológusok felfedezték, hogy az intuitív taxonómiák a világ minden táján olyanok, mint a Linné-féle fa. Az emberek a helyi növényeket és állatokat a biológusok „nemzetség”-ének megfelelő csoportokba sorolják. Minthogy környezetükben általában csak egy-egy faj él nemzetségenként, e kategóriák általában a biológusok „faj” fogalmának is megfelelnek. Minden intuitív nemzetség egyetlen „életformához” tartozik, olyanokhoz, mint emlősök, madarak, gombák, füvek, rovarok és hüllők. Az életformák viszont vagy az állatok, vagy a növények közé sorolódnak. Amikor az emberek élőlényeket osztályoznak, felülbírálják a külső látszatot; a békát és az ebihalat például együvé sorolják. Osztályaikat arra használják, hogy kitalálják, hogyan „működnek” az állatok, például, hogy melyik melyikkel pároztatható. Darwin egyik legjobb érve az evolúció mellett az volt, hogy az megmagyarázza,

miért rendeződnek az élőlények hierarchikus csoportokba. Az élet fája családfa. Azért tűnik úgy, hogy egy faj összes tagja valamilyen esszencián osztozik, mert egy közös ős leszármazottai, amely az esszenciát továbbörökítette. A fajok azért válnak szét csoportokká, mert azok még korábbi közös ősöktől ágaztak szét. Az embrionális és belső jellemzők azért hasznosabb kritériumok, mint a külső látszat, mert jobban tükrözik a rokonsági fokot.347 Darwinnak szembe kellett szállnia kortársai intuitív esszencializmusával, mert szélsőséges változatában abból az következik, hogy a fajok nem változhatnak. A hüllőnek hüllőesszenciája van, és semmivel se inkább képes madárrá változni, mint a hetes szám páros számmá. Mortimer Adler filozófus még az 1940-es években is úgy érvelt, hogy mivel nem lehetséges három és fél oldalú háromszög, az állatok és az emberek között sem lehet semmi átmeneti dolog, tehát az emberek nem fejlődhettek ki az állatokból. Darwin arra mutatott rá, hogy a fajok egyedi változatokat mutató egyedek populációi, nem pedig ideáltípusok; a múltban igenis lehettek köztes formák is.348 Manapság a másik végletbe lendültünk át; a modern tudományos életben az „esszencialista” címke szinte a legrosszabb, ami ráaggatható valakire. A természettudományokban az esszencializmus a kreacionizmussal egyenértékű. A bölcsészetben e címke azt jelzi, hogy az illető olyan tébolyodott nézeteket vall, mint hogy a nemek nem társadalmilag konstruáltak, hogy vannak egyetemes emberi érzelmek, hogy a való világ létezik, stb. És a társadalomtudományokban az „esszencializmus” a „redukcionizmus”, „determinizmus” és „tárgyiasítás” címkéihez csatlakozott – ezeket azoknak az embereknek a fejéhez vágják, akik az emberi viselkedést és gondolkodást megkísérlik megmagyarázni, ahelyett hogy csak újraírnák. Azt hiszem, nem szerencsés, hogy az „esszencializmus” ilyen epitheton ornans lett, mert lényegében nem más, mint a dolgok működését firtató normális emberi kíváncsiság kifejeződése. Esszencializmus volt a kémia, az élettan és a genetika sikerei mögött, és a biológusok ma is rendszeresen esszencialista eretnekségbe esnek, amikor az Emberi Génállomány Projekten dolgoznak (mindenkinek a génállománya különbözik!), vagy felütik Gray anatómiáját (a testek változatosak!). Milyen mélyen gyökeredzik az esszencialista gondolkodás? Frank Keil, Susan Gelman és Henry Wellman pszichológusok fogták filozófusok természetes dolgokra vonatkozó gondolatkísérleteit, és gyerekekre alakították őket. Az orvosok vesznek egy tigrist, kifakítják a szőrét, és sörényt varrnak rá. Most oroszlán vagy tigris? A hétévesek azt mondják, hogy még mindig tigris, de az ötévesek azt mondják, hogy oroszlán. Szó szerint véve ez az eredmény azt jelentené, hogy az idősebb gyerekek esszencialista módon gondolkodnak az állatokról, a fiatalabbak azonban nem. (A gyerekek semmilyen életkorban sem gondolkodnak esszencialista módon az ember alkotta termékekről – ha egy kávéfőzőt madáretetővé alakítunk, a gyerekek, akárcsak a felnőttek, azt mondják, hogy az madáretető lett.)349 34727.

Darwin és a természetes dolgok: Kelly, 1992; Dawkins, 1986. esszencializmus és az evolúcióval szembeni ellenállás: Mayr, 1982. 34929. Esszencialista gyerekek: Keil, 1989, 1994, 1995; Gelman-Coley-Gottfried, 1994; Gelman-Markman, 1987. Szkepticizmus a gyermekek esszencializmusával szemben: Carey, 34828. Az

Ha azonban jobban megszurkáljuk, még az óvodásoknál is találhatunk esszencialista intuíciókat az élőlényekkel kapcsolatban. Az ötévesek tagadják, hogy a növények és az állatok közötti mélyebb szakadék is áthágható lenne. Azt mondják például, hogy a süni, amely úgy néz ki, mintha kaktuszt vagy hajkefét készítettek volna belőle, valójában még mindig süni. És az óvodások úgy vélik, hogy egy állat csak akkor változtatható másik fajú állattá, ha az átalakítás az állat felépítésének valamely állandó részét érinti, úgy nem, ha pusztán a kinézete változik meg. Tagadják például, hogy az oroszlánjelmez oroszlánná változtathatná a tigrist. Azt mondják, hogy ha eltávolítjuk a kutya belsejét, a külső, ami megmarad, ugyan kutyának látszik, de már nem kutya, és nem tud se ugatni, se kutyaeledelt enni. De ha a kutya külsejét távolítjuk el, akkor valami olyasmit kapunk, ami egyáltalán nem úgy néz ki, mint a kutya, de mégis kutya, és kutyás dolgokat képes művelni. Még az öröklődésről is van némi durva fogalmuk az óvodásoknak. Ha azt mondjuk nekik, hogy a kismalacot tehenek nevelték fel, tudják, hogy az röfögni, és nem bőgni fog. A gyerekek nemcsak rendezgetik az állatokat, mint a baseballkártyákat, de kategóriáikat arra is használják, hogy következtetéseket vonjanak le róluk. Az egyik kísérletben hároméveseknek egy flamingó, egy rigó és egy olyan denevér képét mutatták, amely nagyon hasonlított a rigóra. Minden további információ nélkül a gyerekek a külsőre hagyatkoztak, és azt mondták, hogy a rigó tejet ad kicsinyeinek, mint a denevér. De ha megmondták nekik, hogy a flamingó is madár, a gyerekek azt gondolták, hogy eltérő kinézetük ellenére bizonyára úgy működnek, mint a rigók, és azt gyanították, hogy a rigók is pépesített ételt adnak kicsinyeiknek. Azt is értik a gyerekek, hogy az élőlények tulajdonságai arra valók, hogy életben tartsák őket. és hogy segítsék működésüket. A háromévesek azt mondják, hogy a rózsának azért vannak tövisei, mert az segíti a rózsát, de azt nem mondják, hogy a szögesdrótnak azért lennének tövisei, hogy segítsék a drótot. Azt mondják, hogy az ollóra szüksége van a ráknak, de nem mondják, hogy a fogópofákra szüksége van a fogónak. Az alkalmasság és az adaptáció ilyetén megértése nem pusztán a pszichológiai szükségletek és a biológiai funkciók összekeveréséből származik. Giyoo Hatano és Kayoko Inagaki pszichológusok kimutatták, hogy a gyerekek világosan értik, hogy a testi folyamatok akaratlanok. Tudják, hogy egy kisfiú nem volna képes gyorsabban megemészteni a vacsorát, hogy helyet csináljon a desszertnek, és nem is volna képes meghízni pusztán attól, hogy azt akarja.350 Tanult-e az esszencializmus? A biológiai folyamatok túl lassúak és rejtettek ahhoz, hogy unatkozó csecsemőknek mutogassuk azokat, mindazonáltal nem a csecsemők vizsgálata az egyetlen módja a tapasztalat hiányában meglévő tudás kimutatásának. Egy másik lehetőség magának a tapasztalatnak a felbecsülése. A háromévesek még nem tanultak biológiát, és elég kevés alkalmuk volt az állatok belső részeivel és öröklődésükkel kísérletezni. Amit az esszenciákról tanulhattak, az feltehetően szüleiktől származik. Gelman és diákjai több mint négyezer olyan mondatot elemeztek, amelyben anyák gyerekeiknek állatokról és növényekről beszéltek. A szülők gyakorlatilag sohasem beszéltek az állatok belsejéről, eredetéről 1995. 35030. A pszichológia és biológia gyerekek általi megkülönböztetése: Hatano-Inagaki, 1995; Carey, 1995.

és esszenciáiról, és amikor így tettek, az is az emberi termékek belső részeivel kapcsolatban volt. A gyerekek szüleik segítsége nélkül esszencialisták. *

Az emberi termékek az emberiséggel egyidősek. Szerszámokat készítünk, és evolúciónk folyamán szerszámaink alakítottak minket. Az egyéves csecsemőket elbűvöli, mi mindent lehet a tárgyakkal csinálni. Kényszeresen próbálkoznak a botokkal böködni, a rongyokat és a madzagokat rángatják, és a tárgyakat egymásra helyezik. Tizennyolc hónapos koruk körül, amikor szerszámhasználatuk próbára tehető, már megértik, hogy a szerszámnak érintkeznie kell az anyaggal, és hogy az eszköz merevsége és alakja fontosabb, mint színe és díszítése. 351 Egyes agysérültek nem képesek természetes tárgyak megnevezésére, de meg tudják nevezni az emberi termékeket, mások viszont éppen fordítva. Ez arra utal, hogy a mesterséges és természetes tárgyak más-más módon tárolódnak az agyban.352 Mi egy emberi termék? Olyan tárgy, amely valamely cél elérésére alkalmas, és annak a célnak az elérése érdekében alkotta meg valaki. A mechanika és a pszichológia keveréke fura kategóriává teszi az emberi termékeket. Nem definiálhatók alakjuk vagy szerkezetük alapján, csak azzal, hogy mire képesek, meg hogy mire akarhatja őket valahol valaki használni. Egy közelünkben lévő bolt csak székeket árul, de árulistája olyan változatos, mint egy áruházé. Van sámlijuk, magas háttámlájú étkezőszékük, foteljük, babzsákjuk, keretre húzott gumiszalagokból és drótokból készült ülőalkalmatosságuk, függőágyuk, fakockájuk, műanyag S-ük és habgumi hengerük. Azért nevezzük mindezeket széknek, mert mindet emberek megtartására tervezték. Egy farönk vagy egy elefánt lába is lehet szék, ha valaki úgy dönt, hogy akként használja. Valahol a világ őserdeinek mélyén valószínűleg van egy ágcsomó, amely titokzatos módon székre emlékeztet. De mint ahogy a közmondásbeli dőlő fa, amely nem ad hangot, ez az ágcsomó sem szék mindaddig, amíg valaki úgy nem dönt, hogy annak tekinti. A gyerekek, akiket Keil kérdezett ki, és akik örömmel belenyugodtak, hogy a kávéfőzőből madáretető lett, már értik mindezt.353 Egy fizikus vagy egy geométer a Marsról, ha nem birtokolná a pszichológiánkat, megütközne azon, milyen dolgok létezésében hiszünk, amennyiben emberi termékekről van szó. Chomsky mutatott rá, hogy mondhatjuk azt, hogy a könyv, amit János ír, három kilót fog nyomni, mire kiadják: a „könyv” itt egyszerre utal a János fejében lévő gondolatmenetre és egy tömeggel rendelkező tárgyra. Azt mondjuk, hogy a porrá égett házat újjáépítik; valahogy az ugyanaz a ház lesz. Gondoljuk meg, miféle tárgy lehet egy „város”, ha olyat mondhatunk, hogy London olyan szerencsétlen, ronda és koszos város, hogy le kellene bontani, és száz mérfölddel odébb felépíteni. Amikor Atran azt állította, hogy az intuitív biológia a hivatásos biológiát tükrözi, 35131.

Csecsemők és emberi termékek: Brown, 1990. Az emberi termékek és a természetes dolgok az agyban: Hillis-Caramazza, 1991; Farah, 1990. 35333. Mi az emberi termék: Keil, 1979, 1989; Dennett, 1990; Schwartz, 1979; Putnam, 1975; Chomsky, 1992, 1993; Bloom, 1996b. 35232.

azzal kritizálták, hogy az olyan hétköznapi kategóriáknak, mint a „zöldség” és a „háziállat”, nincsenek megfelelőik Linné rendszerében. Atran válasza, hogy ezek a kategóriák emberi termékek. Nemcsak hogy azok a szükségletek definiálják őket, amelyeket kiszolgálnak (lédús, ízletes étel; tanulékony társ), hanem igencsak szó szerint véve emberi termékek. A szelektív tenyésztés évezredei kellettek, hogy a fűből gabona, és hogy a gyökérből répa legyen. Csak azt kell próbáljuk elképzelni, hogy francia uszkárok csapatai kóborolnak az őskori erdőben, és világos lesz, hogy a legtöbb háziállat is az ember alkotása. Daniel Dennett szerint az elme „tervezeti hozzáállás”-t vesz fel, amikor emberi termékeket értelmez. E hozzáállás a kövekhez hasonló tárgyakra alkalmazott „fizikai hozzáállás”-t és az elmékhez alkalmazott „intencionális hozzáállás”-t egészíti ki. E hozzáállás felvételekor valamilyen szándékot tulajdonítunk egy valóságos vagy feltételezett tervezőnek. Egyes tárgyak olyannyira kiválóan alkalmasak egy valószínűtlen eredmény elérésére, hogy e tulajdonítás könnyen megy. Ahogy Dennett írja: „Kevés kétségünk lehet afelől, mi egy fejsze, vagy hogy mire való egy telefon; nem kell Alexander Graham Bell életrajzához fordulnunk segítségért, hogy megtudjuk, mit is akart készíteni.” Más tárgyak, például a festmények és szobrok, közismerten nyitottak az egymással vetélkedő értelmezések előtt, sőt ezeket néha úgy tervezik, hogy kifürkészhetetlen céljuk legyen. Megint csak másoknak, mint Stonehenge köveinek vagy a hajóroncsban talált, fogaskerekekből álló szerkezetnek valószínűleg van funkciója, noha nem tudjuk, mi lehet az. Minthogy az emberi termékek emberi szándékokra épülnek, éppúgy értelmezés és kritika tárgyai lehetnek, mintha műalkotások lennének – ez az, amit Dennett „termék-hermeneutiká”-nak nevez. *

És ezzel elérkeztünk ahhoz a tudásmódhoz, amelyet az elme más elmékre alkalmaz. Mindannyian pszichológusok vagyunk. Nemcsak azért elemezzük mások elméjét, hogy a szappanoperák összeesküvéseit követni tudjuk, hanem azért is, hogy a legegyszerűbb emberi cselekvéseket megérthessük. Simon Baron-Cohen pszichológus egy történettel szemlélteti a fenti állítást. Magda bement a hálószobába, körbesétált, majd kijött. Hogyan magyarázzuk ezt? Mondhatjuk például, hogy Magda keresett valamit, és azt hitte, hogy az a hálószobában van. Vagy azt, hogy Magda valami zajt hallott a hálószobából, és meg akarta tudni, mi okozta. Vagy azt is mondhatnánk, hogy Magda elfelejtette, mit is akart csinálni; valójában talán a nappaliba akart menni. De bizonyosan nem mondanánk azt, hogy Magda egyszerűen ezt csinálja mindennap ez idő tájt: bemegy a hálószobába, körbesétál, és kijön. Természetellenes lenne az emberi viselkedést a fizikus nyelvén idővel, távolsággal és tömeggel magyarázni, és rossz is volna ezt tenni; ha holnap visszajönnénk, hogy feltételezésünket ellenőrizzük, bizonyára nem járnánk sikerrel. Elménk azért magyarázza mások viselkedését vágyak és vélekedések fogalmaiban, mert az emberek viselkedését valóban vágyaik és

vélekedéseik okozzák. A behavioristák tévedtek, és ezt ösztönösen mindenki tudja. 354 A mentális állapotok láthatatlanok és súlytalanok. A filozófusok meghatározása szerint a mentális állapot „egy személy és egy kijelentés közötti viszony”. A viszony attitűd jellegű, mint például „úgy véli, hogy”, „kívánja, hogy”, „reméli, hogy”, „úgy tesz, mintha” stb. A kijelentés alkotja a vélekedés tartalmát, és durván egy mondathoz hasonlít – mondjuk Magda megtalálja a kulcsokat, vagy A kulcsok a hálószobában vannak. A vélekedések tartalma a világ tényeitől eltérő világhoz tartozik. Az, hogy Egyszarvúak legelnek a Városligetben, nem igaz, de ettől még az, hogy Józsi azt hiszi, hogy egyszarvúak legelnek a Városligetben, akár igaz is lehet. Ahhoz, hogy valakinek egy vélekedést tulajdonítsunk, nem elegendő, hogy azt a gondolatot egyszerűen csak elgondoljuk a szokásos módon, hiszen akkor nem volnánk képesek arról értesülni, hogy Józsi hisz az egyszarvúakban, anélkül hogy magunk ne hinnénk bennük. Vennünk kell egy gondolatot, mentális idézőjelek közé kell helyeznünk, és arra kell gondolnunk, „Ez az, amit Józsi hisz” (vagy akar, vagy remél, vagy sejt). Mindemellett bármit, amit elgondolhatunk, mások gondolata tárgyaként is elgondolhatjuk (Magda tudja, hogy Józsi azt hiszi, hogy egyszarvúak…). Ez a hagymaszerű „gondolat a gondolatban” szerkezet sajátos komputációs felépítést igényel (lásd 2. fejezet), amikor pedig másokkal közöljük, akkor meg a Chomsky által kidolgozott és A nyelvi ösztön című könyvemben megmagyarázott rekurzív nyelvtan alkalmazását követeli meg. Mi, halandók nem tudjuk mások elméjét közvetlenül olvasni. De jó becsléseket tehetünk abból, amit mondanak, amit a sorok között olvasunk, amit arcuk és szemük elárul, és ami a legjobban megmagyarázza viselkedésüket. Mindez fajunk egyik figyelemre méltó képessége. A látásról szóló fejezet után talán csodának tűnik, hogy az emberek képesek felismerni egy kutyát. Nos, gondoljuk meg, mi kell ahhoz, hogy felismerjük a kutyát a kutyasétáltatás pantomimjából. 355 De a gyerekek valahogy képesek erre. Az elme olvasásának készségét már a bölcsőben kezdik gyakorolni. Két hónapos korukban a szemeket bámulják; hat hónapos korban tudják, mikor bámulnak vissza rájuk; egyéves korban oda néznek, ahova anyjuk tekintete esik, és anyjuk szemét lesik, amikor nem értik, miért csinál az valamit. Tizennyolc és huszonnégy hónapos koruk között a gyerekek kezdik elválasztani más emberek elméjének tartalmát saját gondolataiktól. E képességüket egy becsapóan egyszerű mutatványban, a mintha-játékban csillogtatják. Amikor a kisgyerek az anyjával játszik, aki azt mondja neki, hogy csöng a telefon, és kezébe nyom egy banánt, a gyerek a játék tartalmát (hogy a banán telefon) képes elválasztani saját vélekedésétől (hogy a banán banán). A kétévesek olyan mentális igéket használnak, mint a lát és az akar, a háromévesek pedig olyanokat, mint a hisz, tud és az emlékszik. Tudják, hogy aki valamit néz, azt a valamit kívánja. És a „képzet” fogalmát is értik. Tudják például, hogy nem lehet megenni egy alma emlékét, és hogy az emberek csak akkor tudják megmondani, mi van egy dobozban, ha belenéznek. 35434.

Az intuitív pszichológia és az intencionális hozzáállás: Fodor, 1968a, 1986; Dennett, 1978b, c; Baron-Cohen, 1995. 35535. Tudatelméleti modul: Leslie, 1994, 1995a, b; Premack-Premack, 1995; GopnikWellman, 1994; Hirschfeld-Gelman, 1994b; Wimmer-Perner, 1983; Baron-Cohen-LeslieFrith, 1985; Baron-Cohen, 1995.

Négyéves korukra a gyerekek a mások elméjére vonatkozó tudás egy nagyon szigorú tesztjén is átmennek: másoknak olyan vélekedéseket képesek tulajdonítani, amelyekről ők maguk tudják, hogy tévesek. Az egyik tipikus kísérletben a gyerekek kinyitnak egy doboz Smartiest (színes cukordrazsé, minden angol gyerek által ismert hosszúkás, henger alakú dobozban), és meglepetésükre ceruzákat találnak benne. Ezután megkérdezik őket, mire fog számítani a szobába most belépő személy. Noha a gyerekek tudják, hogy a dobozban ceruzák vannak, felfüggesztik ezt a tudást, az újonnan érkező ember helyébe képzelik magukat, és azt mondják, hogy az „Smartiesra” fog számítani. A hároméveseknek több problémát okoz saját ismereteik figyelmen kívül hagyása; bizonygatják, hogy az újonnan jött személy arra számít, hogy ceruzákat fog találni a dobozban. Az azonban nem valószínű, hogy mások elméjének a feltételezése is hiányzik belőlük; amikor a rossz válasz kevésbé csábító, vagy ha arra késztetik őket, hogy jobban elgondolkozzanak a dolgon, ők is képesek téves vélekedéseket tulajdonítani. Az eredmény ugyanaz minden országban, ahol gyerekeket ezzel teszteltek.356

35636.

Kisgyerekek és téves vélekedések: Leslie, 1994, 1995b.

Az elméről való gondolkodás olyan természetesen jön, hogy szinte az intelligencia szerves részének tűnik. Elképzelhető egyáltalán, milyen volna, ha más emberekről nem elméjük fogalmaiban gondolkodnánk? Alison Gopnik pszichológus képzelete szerint valami efféle: Látóterem tetejénél egy homályos orr éle, előtte hadonászó kezek… Körülöttem bőrzsákok székekre omolva és rongydarabokba tömve; előre nem látható módon változtatnak helyet és alakot… A felső részükhöz közel két sötét folt forog nyughatatlanul ide-oda. Alattuk egy lyuk étellel telik meg, és zajok sora jön ki belőle… A zajos bőrzsákok hirtelen felém indulnak, zajuk egyre erősödik, és fogalmam sincs, hogy miért…357

Baron-Cohen, Alan Leslie és Uta Frith szerint valóban vannak olyan emberek, akik így gondolkodnak. Ezeket az embereket nevezzük autistáknak. Az autizmus minden ezer gyerekből egyet érint. Róluk azt mondják, hogy „visszahúzódnak páncéljukba, és saját magukon belül élnek”. Ha egy szobába vezetik őket, nem foglalkoznak az emberekkel, hanem a tárgyak keltik fel érdeklődésüket. Ha valaki a kezét kínálja, azzal úgy játszanak, mintha mechanikus játék lenne. A babák és a kitömött állatok nem váltanak ki érdeklődést. Kevés figyelemre méltatják szüleiket, és nem válaszolnak, ha szólítják őket. Közösségben úgy lapogatnak, szagolnak embereket és másznak át rajtuk, mintha bútorok volnának. Nem játszanak a többi gyerekkel. Ugyanakkor néhány autista gyerek értelmi és észlelési képessége legendává vált (különösen Dustin Hoffman Esőember-beli alakítása óta). Egyesek szorzótáblákat tanulnak meg, kirakós játékokat raknak össze (akár fejjel lefelé), szétés összeszerelnek berendezéseket, távoli rendszámtáblákat olvasnak le, vagy azonnal kiszámítják, a hét melyik napjára esett vagy fog esni egy adott dátum. 358 Ahogy sok pszichológia szakos egyetemista, én is Bruno Bettelheim pszichoanalitikus „Joey, a mechanikus fiú” című, a Scientific Americanben megjelent híres cikkéből tanultam az autizmusról. Bettelheim magyarázata szerint Joey autizmusát érzelmileg kimért szülei („jégszekrényanya” lett a kedvenc kifejezés) és korai, szigorú szobatisztaságra nevelése okozták. Így írt: „Valószínűtlen, hogy Joey balsorsa korunkon és kultúránkon kívül bárhol bekövetkezhetett volna.” Bettelheim szerint a háború utáni szülők olyan könnyen tudták gyermekeik szükségleteit kielégíteni, hogy nem is lelték örömüket benne, és a gyerekekben nem alakult ki az önbecsülés érzése abból, hogy alapvető szükségleteik kielégülnek. Bettelheim azt állította, hogy meggyógyította Joeyt, azzal kezdve, hogy megengedte neki, hogy a szemetesvödröt használja a WC helyett. (Elismerte, hogy a terápia „némi megpróbáltatással járt munkatársai számára”.)359 Ma már tudjuk, hogy az autizmus minden országban és minden társadalmi osztályban jelen van, élethosszig tart (noha néha van javulás), és hogy nem kenhető az anyákra. Szinte bizonyos, hogy neurológiai és genetikai okai vannak, habár ezek még nincsenek pontosan meghatározva. Baron-Cohen, Frith és Leslie szerint az autista gyerekek vakok az elmére: az a moduljuk sérült, amely elmét tulajdonítana 35737.

Zajos bőrzsákok: Gopnik, 1993. Baron-Cohen, 1995; Baron-Cohen et al, 1985; Frith, 1995; Gopnik, 1993. 35939. Jégszekrény, WC és autizmus: Bettelheim, 1959. 35838. Autizmus:

másoknak. Az autista gyerekek szinte sohasem játszanak mintha-játékot, nem tudják megmagyarázni, mi a különbség egy alma és egy alma emléke között, nem tesznek különbséget aközött, hogy valaki belenéz egy dobozba, vagy megérinti, tudják, hova néz egy rajzfigura, de nem képesek kitalálni, hogy azt kívánja, amit néz, és megbuknak a Smarties- (téves vélekedés) feladatban. Figyelemre méltó, hogy átmennek egy olyan teszten, amely logikailag ugyanaz, mint a téves vélekedéses feladat, de nem az elmével kapcsolatos. A kutató kiemeli a gumikacsát a kádból, lefekteti az ágyba, lefényképezi Polaroid géppel, majd visszateszi a kádba. Normális háromévesek úgy vélik, a fénykép a kádban fogja mutatni a kacsát. Az autista gyerekek tudják, hogy nem.360 Az elmevakságot nem valódi vakság és nem is szellemi elmaradottság okozza, mint a Down-szindrómát. Az autizmus eleven emlékeztető, hogy a világ nem vár egyszerűen csak arra, hogy megismerjük, hanem megfelelő mentális gépezet kell megragadásához. Az autista gyerekeknek bizonyos értelemben igazuk van: a világegyetem semmi más, csak anyag és mozgás. „Normális” mentális felszerelésem krónikus álmélkodásra késztet azon, hogy egy pöttyöcske és egy kanálnyi ondó gondolkodó és érző lényt képes létrehozni, és hogy annak egy vérrög vagy egy lövedék képes véget vetni. Olyan téveszméket ültet belém, hogy London, a székek és a zöldségek a világ tárgyainak listáján találhatók. De a tárgyak maguk is téveszmék. Buckminster Fuller egyszer így írt: „Minden…, amiről megtanultuk, hogy »magától értetődő«, egyre kevésbé magától értetődő lesz, amint a világegyetem tanulmányozásába fogunk. A világegyetemben például nincsenek szilárd testek. Még halvány jelük se mutatkozik. Nincs abszolút folytonosság. Nincsenek felszínek. Nincsenek egyenesek.” Egy másik értelemben persze a világban vannak felszínek, székek, nyulak és elmék. Ezek anyag- és energiaörvények olyan csomói és mintázatai, amelyek saját törvényeiknek engedelmeskednek, és keresztülfodrozódnak a tér-idő azon szegmensén, amelyben mi töltjük napjainkat. Nem társas konstruktumok, nem is annak az emésztetlen marhahúsnak darabjai, amelynek Scrooge tulajdonította Marley kísértetének látványát. Csakhogy az olyan elme számára, amely nincs ezek megtalálására felszerelve, mintha nem is léteznének. Ahogy George Miller pszichológus fogalmazott: „Az agy végső intellektuális teljesítménye a való világ… A tapasztalataink által adott való világ minden alapvető mozzanata a fizika valódi való világának adaptív értelmezése.”361

Egy trivium A középkori tananyag hét szabad művészetből állt, és az alsó szintű triviumra (grammatika, logika és retorika), valamint a felső szintű quadriumra (geometria, 36040.

Hamis fényképek: Zaitchik, 1990. agy által alkotott világ: Miller, 1981.

36141. Az

asztronómia, aritmetika és zene) oszlott. A trivium eredetileg három utat jelentett, aztán útkereszteződést, aztán közönségeset (minthogy a köznép a kereszteződés körül lődörgött), és végül jelentéktelent vagy anyagtalant. Az etimológia bizonyos értelemben találó: az asztronómia kivételével a szabad művészetek egyike se szól valamiről. Nem magyarázzák meg a növényeket, a köveket vagy az embereket; olyan intellektuális eszközök, amelyek bármely területen alkalmazhatók. Ahogy a diákok, akik panaszkodnak, hogy az algebrával nem mennek semmire a való világban, mi is feltehetjük a kérdést, elég hasznosak-e a természetben ezek az absztrakt szerszámok ahhoz, hogy a természetes kiválasztódás belevésse őket az agyunkba. Nézzünk egy módosított triviumot: logika, aritmetika és valószínűség. * Ellenkezőleg – folytatta Subidú –, ha úgy volt, akkor úgy lehetett, és ha úgy volna, akkor úgy lenne: de minthogy nincs úgy, tehát nem úgy van. Ez a logika!

A logika technikai értelemben nem az általában vett ésszerűségre utal, hanem arra, amikor egy kijelentés igazságára más kijelentések igazságából, de csak azok formája, nem pedig tartalma alapján következtetünk. Logikát alkalmazok, amikor így okoskodok. P igaz, P-ből Q következik, tehát Q igaz. P és Q igaz, tehát P igaz. P vagy Q igaz, P hamis, tehát Q igaz. P-ből következik Q, Q hamis, tehát P hamis. Mindezen igazságok levezetésére úgy vagyok képes, hogy nem tudom, hogy P azt jelenti-e, hogy „Egy egyszarvú van a kertben”, hogy „Kalocsán paprikát termesztenek”, vagy hogy „Az autómat felfalták a patkányok.” Használ-e az agy logikát? Az egyetemisták logikai feladatokban nyújtott teljesítménye nem tündöklő. Egy szobában régészek, biológusok és sakkozók vannak. Egyik régész sem biológus. Minden biológus sakkozó. Mi következik mindebből (ha egyáltalán következik valami)? A diákok többsége arra következtet, hogy a régészek egyike sem sakkozó, ami nem érvényes következtetés. Egyikük se következtet arra, hogy vannak olyan sakkozók, akik nem régészek, ami viszont érvényes. Sőt egyötödük azt állítja, hogy a fenti premisszák nem engednek meg semmilyen érvényes következtetést.362 Spock mindig is azt mondta, hogy az emberek logikátlanok. De John Macnamara pszichológus szerint ez az állítás maga sem igen logikus. A logika törvényeit eredetileg a gondolkodás törvényei formalizációjának képzelték. Aztán ez egy kicsit átbillent; a logikai igazság attól függetlenül igaz, hogy mit gondolnak az emberek. De nehéz lenne elképzelni egy olyan fajt, amely felfedezné a logikát anélkül, hogy az agya nem érezne egyfajta bizonyosságot, amikor megtalálja a logikai igazságot. Van valami sajátosan vonzó, sőt ellenállhatatlan abban a következtetésben, hogy P, P-ből következik Q, tehát Q. Ha elegendő időnk és türelmünk van hozzá, fel tudjuk fedezni, hogy logikai hibáink miért hibák. Meg tudunk egymással egyezni abban, hogy mely igazság szükségszerű. És nem erőszak vagy tekintély segítségével tanítjuk 36242.

Logikátlan egyetemisták: Tohnson-Laird, 1988.

egymást, hanem Szókratész módjára, rávéve a diákokat, hogy saját maguk fedezzék fel az igazságot.363 Bizonyos, hogy az emberek használnak valamiféle logikát. Minden nyelvben vannak olyan logikai kifejezések, mint a nem, és, azonos, egyenértékű és ellenkező. A gyerekek már hároméves koruk előtt megfelelően használják az és, nem, vagy és ha szavakat, és nemcsak az angolban, hanem még fél tucat további vizsgált nyelvben is. A logikai következtetések mindenütt jelen vannak az emberi gondolkodásban, különösen a nyelv megértésében. Az alábbi egy egyszerű példa Martin Braine pszichológustól: János vacsorázni ment. Az étlapon volt egy salátakülönlegesség, amihez ingyensör vagy -kávé járt. A rostélyoshoz pedig egy pohár vörösbor járt ingyen. János a salátakülönlegességet választotta kávéval, és még valami innivalót. a) Kapott-e János ingyensört? (Igen, Nem, Nem lehet tudni) b) Kapott-e János ingyenbort? (Igen, Nem, Nem lehet tudni)

Szinte mindenki arra következtet, hogy az a) válasz nem. A vendéglői étlapok ismerete azt sugallja, hogy a vagy az ingyensör vagy -kávé kifejezésben azt jelenti, hogy „nem mindkettő” – csak az egyiket adják ingyen; ha a másikat is akarjuk, azért már fizetnünk kell. Később megtudjuk, hogy János kávét választott. Abból a premisszából, hogy „nincs egyszerre ingyensör és ingyenkávé”, és abból, hogy „ingyenkávé”, logikai úton következtetünk arra, hogy „nincs ingyensör”. A b) válasz ugyancsak nem. Vendéglői ismereteink arra figyelmeztetnek, hogy az ételt és az italt nem adják ingyen, hacsak expliciten nem ajánlanak ilyet az étlapon. Ezért hozzátesszük a feltételes premisszát, miszerint „ha nincs rostélyos, nincs ingyenvörösbor”. János a salátát választotta, ami arra utal, hogy nem választotta a rostélyost; logikai úton tehát arra a következtetésre jutunk, hogy nem kapott ingyenbort. A logika nélkülözhetetlen, amikor a világról igaz dolgokat akarunk kikövetkeztetni más emberektől nyelv útján, vagy saját általánosításainkból nyert töredék tények alapján. De akkor miért űznek csúfot a logikából az emberek a régészekről, biológusokról és sakkozókról szóló történetekben? 364 Az egyik ok az, hogy a mindennapi nyelvben a logikai szavak többértelműek, és gyakran többféle logikai fogalmat is jelezhetnek. Az angol [és a magyar] vagy például jelentheti néha a logikai VAGY (OR) kötőszót (A vagy B, vagy mindkettő), de jelentheti néha a logikai KIZÁRÓ VAGY (XOR) kötőszót is (A vagy B, de nem mindkettő). A kontextus általában világossá teszi, melyik illik a beszélő szándékába, de a derült égből érkező rejtvények esetén az olvasó rosszul találgathat. Egy másik ok az, hogy a logikai következtetések nem húzhatók elő parancsra. Bármely igaz állításból végtelen számú igaz, de haszontalan állítás generálható. Abból, hogy „Kalocsán paprikát termelnek”, következtethetünk arra, hogy „Kalocsán paprikát termelnek, vagy megy a gőzös Kanizsára”, arra, hogy „Kalocsán paprikát 36343.

Logika és gondolkodás: Macnamara, 1986, 1994; Macnamara-Reyes, 1994. Az elme logikájának védelmében: Macnamara, 1986; Braine, 1994; Bonatti, 1995; Rips, 1994; Smith-Langston-Nisbett, 1992. 36444.

termelnek, és vagy megy a gőzös Kanizsára, vagy nem”, és így tovább a végtelenségig. (Ez az 1. fejezetben bemutatott „keretprobléma” egyik példája.) Hacsak nem rendelkezik a világ minden idejével, még a legjobb logikai következtetőnek is fel kell mérnie, mely következményeket vizsgáljon meg, és melyek a valószínű zsákutcák. Egyes szabályokat le kell gátolni, ezért elkerülhetetlen, hogy érvényes következtetéseket hagyjunk felfedezetlenül. A találgatás maga nem származhat a logikából; az általában abból jön, hogy feltételezzük, a beszélő együttműködő beszélgetőtárs, aki releváns információkat közvetít, nem pedig mondjuk ellenséges ügyvéd vagy keménykezű logikaprofesszor, aki meg akar minket buktatni. A legfontosabb korlát talán az, hogy a mentális logika nem kézi számológép, ami bármilyen A-kat, B-ket és C-ket elfogad bemenetként. A mentális logika egyes lépéseit nem befolyásolják a világról alkotott ismeretek, de annak be- és kimenete közvetlenül e tudáshoz kapcsolódik. Vendéglői történetünkben például a következtetési lépések az étlapok ismerete és a logika alkalmazása között ugráltak. A tudás egyes területeinek saját következtetési szabályai vannak, amelyek a logikai szabályokat erősítik, illetve azokkal átszőve alkalmazódnak. Az egyik híres példa Peter Wason pszichológustól származik. Wasont Karl Popper filozófusnak a tudományos következtetés eszményéről alkotott nézete ihlette: egy hipotézis akkor fogadható el, ha megcáfolásának kísérletei kudarcot vallanak. Wason arra volt kíváncsi, hogyan cáfolnak hipotéziseket a hétköznapi emberek. Megmondta nekik, hogy kártyáinak egyik oldalán egy betű, a másikon egy szám van, és arra kérte őket, hogy vizsgálják meg a következő szabályt: „Ha egy kártya egyik oldalán D van, 3 van a másik oldalán” (ami egy egyszerű „ha P, akkor Q” típusú állítás). Az embereknek négy kártyát mutattak, és azt kérdezték tőlük, hogy melyeket kellene megfordítani ahhoz, hogy a szabály igazságáról meggyőződjenek. Próbáljuk ki:

A legtöbb ember vagy csak a D kártyát, vagy a D-t és a 3-at választja. A helyes válasz D és 7. A „ha P, akkor Q” szabály csak akkor hamis, ha P igaz, és Q hamis. A 3 kártya irreleváns; a szabály azt mondja, hogy a D-k másik oldalán 3 van, nem pedig azt, hogy a 3-ak másik oldalán D. A 7 kártya viszont döntő; ha annak a másik oldalán D volna, a szabálynak vége volna. Az embereknek csak mintegy öt-tíz százaléka választja a megfelelő kártyákat. Még olyan diákok is tévednek, akik a logika tantárgyát is felvették. (Érdekes, hogy nem arról van szó, mintha azt, hogy „ha D, akkor 3”, úgy értelmeznék, hogy „ha D, akkor 3, és viszont”. Ha így lenne, de egyéb tekintetben logikusan viselkednének, mind a négy kártyát felfordítanák.) Baljós

sejtések fogalmazódtak meg. A közember irracionális, tudománytalan, és előítéleteinek igazolására hajlamos ahelyett, hogy azokat cáfoló bizonyítékokat keresne.365 De amikor a száraz betűket és számokat a való életből származó eseményekkel helyettesítik, az emberek néha – igaz, csak néha – logikussá válnak. Tegyük fel, hogy kidobóemberek vagyunk a kocsmában, és azt a szabályt kell betartatnunk, hogy „Ha valaki sört iszik, akkor legalább tizennyolc éves.” Ellenőrizhetjük, ki hány éves, és ki mit iszik. Az alábbiak közül kiket kell ellenőriznünk: a sörivót, a kólaivót, a huszonegy évest vagy a tizenhat évest? A legtöbb ember helyesen választja ki, hogy a sörivót és a tizenhat évest. De a konkrétság önmagában nem elegendő. Azt a szabályt, hogy „Ha valaki erős paprikát eszik, akkor hideg sört iszik”, semmivel sem könnyebb tesztelni, mint a D-ket és a 3-akat. Leda Cosmides felfedezte, hogy az emberek akkor válaszolnak jól, ha a szabály szerződés, azaz javak, előnyök cseréje. Ilyen körülmények között a szabály cáfolata egyenértékű a csalók leleplezésével. A szerződés egy „Ha hozzájutsz egy javadalomhoz, meg kell feleljél egy követelménynek” jellegű szabály; a csalók azok, akik hozzájutnak a javadalomhoz anélkül, hogy megfelelnének a szabálynak. A kocsmában a sör olyan javadalom, amelyet az ember nagykorúságának bizonyításával érdemel ki, a csalók pedig a kiskorú sörivók. Az erős paprikára ivott sör pusztán ok és okozat, ezért a kólaivás (amelyet a logika szerint ellenőrizni kellene) nem tűnik relevánsnak. Cosmides azt mutatta ki, hogy az emberek logikus módon válaszolnak mindannyiszor, amikor a P-ket és Q-kat költségként és haszonként értelmezik, és még akkor is, ha a történet egzotikus elemeket, mondjuk kormoránhúsevést és strucctojáshéjgyűjtést tartalmaz. Nem arról van szó, hogy a logikai modul bekattan, hanem arról, hogy az emberek másféle szabályrendszert használnak. Ezek a csalók felfedezésére alkalmatos szabályok néha megfelelnek a logikai szabályoknak, néha pedig nem. Ha a költség- és haszonoldal felcserélődik, például úgy, hogy „Ha valaki fizet 20 dollárt, az egy karórát kap”, az emberek akkor is a csalást leleplező kártyákat választják (megkapja az órát, nem fizet 20 dollárt) – noha ez a választás logikailag is helytelen, és a jelentés nélküli kártyáknál adott válasszal sem egyezik meg. Sőt ugyanaz a történet logikus vagy logikátlan válaszokat hívhat elő, attól függően, hogy az olvasó szerint ki a csaló (ha van ilyen). „Ha a dolgozó nyugdíjat kap, legalább tíz évet dolgozott. Ki szegi meg a szabályt?” Ha az emberek a dolgozó nézőpontját választják, olyan tizenkét évet dolgozókat keresnek, akik nem kapnak nyugdíjat; ha a munkáltató nézőpontját választják, olyan nyolc évet dolgozókat keresnek, akik nyugdíjat kapnak. Az alapvető eredményt egy ecuadori vadászó-gyűjtögető nép, a shiwiar törzs körében is megismételték.366 Az elmének van tehát egy csalófelismerő rendszere, amely saját logikával rendelkezik. Amikor a szokványos logika és a csalófelismerő rendszer egybeesik, az emberek logikusan viselkednek; amikor útjaik különválnak, az emberek még mindig a csalókat keresik. Mi adta Cosmidesnek az ötletet, hogy egy ilyen mentális 36545.

Igazolás és kártyaválasztás: Wason, 1966; Manktelow-Over, 1987. Csalófelismerés: Cosmides, 1985,1989; Cosmides-Tooby, 1992. Munkáltató és munkavállaló probléma: Gigerenzer-Hug, 1992. További hatások és eltérő értelmezések: Cheng-Holyoak. 1985; Sperber-Cara-Girotto, 1995. 36646.

mechanizmust keressen? Az önzetlenség evolúciós mechanizmusa (lásd 6. és 7. fejezet). A természetes kiválasztódás nem jutalmazza a közjóért küzdő egyedeket; egy önző mutáns gyorsan kiszorítaná önzetlen versenytársait. A természetben az önzetlenség az, ami külön magyarázatot igényel. Az egyik ilyen magyarázat a kölcsönösség: egy élőlény segítséget nyújthat azért, hogy a jövőben maga is segítségre számíthasson. Csakhogy a szívességek cseréjét a csalók léte mindig is sebezhetővé teszi. Ezért annak evolúciójához egy olyan kognitív készülék kell társuljon, amely számon tartja, hogy ki mit szerez, és biztosítja, hogy azt meg is szolgálja. Robert Trivers evolúcióbiológus arra következtetett, hogy az állatvilág leglátványosabban önzetlen faja, az emberiség túlméretezett csalófelismerő algoritmust kellett kifejlesszen. Úgy tűnik, Cosmides ezt találta meg. Logikus-e tehát az elme a logika szempontjai szerint? Néha igen, néha nem. Jobb kérdés az, hogy jól van-e összerakva az elme a biológia szempontjai szerint. Az „igen” válasz itt erősebb. A logika önmagában érdektelen igazságokat kínálhat, és fontos következményeket hagyhat felfedezetlenül. Az elme valóban használ logikai szabályokat, de azok a nyelvi megértés szolgálatában állnak, a világról alkotott ismeretekkel keverednek, és az adott tartalomhoz tartozó sajátos következtetési szabályokkal egészülnek ki vagy íródnak felül. *

A matematika örökségünk része. Egyhetes újszülöttek felfigyelnek, ha az előttük lévő látványban az elemek száma kettőről háromra vagy háromról kettőre változik. A csecsemők tíz hónapos korukig észreveszik, hány elemből áll egy látvány (négy vagy kevesebb elem esetén), és az nem számít, hogy az elemek homogének vagy heterogének, csoportosulnak vagy szétszóródnak, foltok vagy háztartási eszközök, vagy akár az, hogy tárgyak-e vagy hangok. Karen Wynn pszichológus újabb eredményei szerint öt hónapos csecsemők még egyszerű műveleteket is végeznek. Mutatnak nekik egy Miki egeret, egy ernyővel eltakarják, majd mögé tesznek még egy Miki egeret. A csecsemők azt várják, hogy két Miki egér legyen ott, amikor az ernyőt elveszik, és meglepődnek, ha csak egyet találnak. Más csecsemőknek két Miki egeret mutatnak, majd az egyiket kiveszik az ernyő mögül. Ezek a csecsemők azt várják, hogy egy Miki egeret fognak látni, és meglepődnek, ha kettőt találnak. Tizennyolc hónapos korukra a gyerekek nemcsak azt tudják, hogy a számok különböznek, hanem azt is, hogy sorba rendezhetők; megtaníthatók például arra, hogy mindig a kevesebb pöttyöt tartalmazó képet válasszák. E képességek közül egyik-másik állatokban is megtalálható, vagy állatoknak is megtanítható. 367 Valóban képesek-e számolni a csecsemők és az állatok? A kérdés talán abszurdnak tűnik, hiszen e lények nem használnak szavakat. A mennyiségek leképezése azonban nem igényli a nyelv használatát. Képzeljük el, hogy minden dobütés után egy másodpercre kinyitunk egy csapot. A pohárban összegyűlő víz a dobütések számát 36747.

A számok pszichológiája: Geary, 1994, 1995; Gelman-Gallistel, 1978; Gallistel, 1990; De-haene, 1992; Wynn, 1990. Számoló csecsemők: Wynn, 1992. Számoló majmok: HauserMacNeilage-Ware, 1996.

reprezentálná. Lehet, hogy az agyban valamilyen hasonló mechanizmus működik, amely persze nem vizet, hanem idegimpulzusokat vagy az aktív idegsejtek számát halmozná fel. Úgy tűnik, hogy a csecsemők és sok állatfaj is rendelkezik ezzel az egyszerű számlálókészülékkel. Az állat életmódjától függően egy ilyen készüléknek sok potenciálisan szelektív előnye is lenne; például annak felbecsülésében, hogy milyen hozama volna az egyes területeken való gyűjtögetésnek, vagy olyan problémák megoldásában, hogy „Három medve ment be a barlangba; kettő kijött; bemenjek-e, vagy sem?” A felnőttek sokféle mentális reprezentációt alkalmaznak a mennyiségekre. Az egyik analóg – a „mennyi” érzéklete –, amely képzeleti képekké, mondjuk a számegyenesen elfoglalt helyekké fordítható le. De a mennyiségekhez számneveket is rendelünk, és ezeket a szavakat és fogalmakat mérésre, pontosabb számlálásra és nagyobb számok számlálására, összeadására és kivonására használjuk. Minden kultúrának vannak számokat jelentő szavai, noha néha csak annyi, hogy „egy”, „kettő” és „sok”. Mielőtt kuncogásba kezdünk, vegyük észre, hogy a szám fogalmának semmi köze sincs a számokat jelző szókincs méretéhez. Akár vannak az embereknek szavaik a nagy számokra (mint „négy” vagy „kvintillió”), akár nincsenek, mind tudják, hogy ha két halmaz ugyanakkora, és az egyikhez hozzáadunk egyet, akkor az nagyobb lesz. Ez attól függetlenül igaz, hogy a halmazokban négy vagy kvintillió elem van. Az emberek tudják, hogy két halmaz méretét úgy hasonlíthatják össze, ha elemeiket összepárosítják, és megnézik, mi maradt; még a matematikusok is ehhez a technikához kénytelenek fordulni, amikor fura állításokat tesznek a végtelen halmazok egymáshoz viszonyított nagyságáról. A nagy számokra vonatkozó számneveket nélkülöző kultúrák sokszor találékony trükköket alkalmaznak, például ujjaikkal számolnak, testrészeikre mutogatnak sorrendben, esetleg kettesével vagy hármasával ragadják meg vagy rendezik el a tárgyakat. Már a kétéves gyerekek is élvezik a számolást, csoportok kirakosgatását és egyéb olyan játékokat, amelyeket a számérzék vezérel. Az óvodások képesek megszámolni kis halmazokat még akkor is, ha többféle tárgyból állnak, vagy ha tárgyakat, cselekvéseket és hangokat kevernek össze. A számolás logikáját már azelőtt értik, hogy igazán beletanulnának. Egy hot dogot például úgy próbálnak meg igazságosan elosztani, hogy feldarabolják, és mindenkinek két darabot adnak (noha a darabok esetleg különböző méretűek), és leszólják a számoló bábut, ha az kihagy egy elemet, vagy valamit kétszer számol, noha saját számolásuk is az ilyen hibáktól terhes. A formális matematika matematikai intuícióink kiterjesztése. A számtan nyilvánvalóan a számérzékletből, a mértan pedig az alak- és térérzékletből nőtt ki. Saunders Mac Lane, a kiváló matematikus feltételezi, hogy a matematika minden ágát alapvető emberi tevékenységek ihlették: Számolás Mérés Formázás Megformálás

→ aritmetika és számelmélet → valós számok, differenciálszámítás, analízis → geometria, topológia

(mint az építészetben) Becslés Mozgás Számítás Bizonyítás Rejtvényfejtés Csoportosítás

→ szimmetria, csoportelmélet → valószínűség, méréselmélet, statisztika → mechanika, differenciálszámítás, dinamika → algebra, numerikus analízis → logika → kombinatorika, számelmélet → halmazelmélet, kombinatorika

Mac Lane szerint „a matematika sokféle emberi tevékenységből indul ki. Kibogoz azokból olyan fogalmakat, melyek általánosak, és nem önkényesek, azután pedig e fogalmakat és sokszor keresztkapcsolataikat formalizálja.” A matematika ereje abban rejlik, hogy a formális szabályrendszerek „a különböző kiinduló emberi tevékenységek mélyebb és szemmel nem látható tulajdonságait kodifikálják”. Mindenki – még egy vak kisgyerek is – tudja, hogy az A-ból B-be előre, majd onnan jobbra, C-be vezető út hosszabb, mint az A-ból közvetlenül C-be vezető út. Mindenki el tudja képzelni, hogyan határozza meg egy négyzet szélét egy egyenes, és hogy hogyan lehet idomokat nagyobb idomokká összekapcsolni. De ahhoz már matematikus kell, hogy bebizonyítsa, hogy a derékszögű háromszög átfogójára rajzolt négyzet területe a befogókra rajzolt négyzetek területének összege, ami lehetővé teszi, hogy mérés nélkül kiszámítsuk, mennyit nyerünk a rövidebb út választásával.368 Az, hogy az iskolai matematika az intuitív matematikából emelkedik ki, nem jelenti azt, hogy könnyen emelkedik ki. David Geary szerint a természetes kiválasztódás néhány alapvető matematikai képességgel látja el a gyerekeket: kis halmazok számosságának meghatározása, a „kevesebb mint” és „több mint” viszonylatok megértése, kis számok sorba rendezése, kis halmazok összeadása és kivonása, valamint számnevek használata számoláshoz, méréshez és műveletekhez. Csakhogy itt megáll a dolog. Geary szerint a gyerekek biológiailag nincsenek arra tervezve, hogy nagy számokkal, nagy halmazokkal, tízes számrendszerrel, törtekkel, többjegyű számok összeadásával és kivonásával, szorzással, osztással, gyökökkel és kitevőkkel elboldoguljanak. Ezek a készségek lassan és egyenetlenül fejlődnek ki, vagy akár sehogy. Evolúciós alapon meglepő is volna, ha a gyerekek fel lennének szerelkezve az iskolai matematikához. Ezeket az eszközöket a történelem folyamán nem régen találták fel, és csak néhány kultúrában – túl későn és túl lokálisan ahhoz, hogy azok az emberi génkészletben nyomot hagyhattak volna. E találmányok ősei az első földművelő civilizációk terménytöbbletének feljegyzésében és cseréjében jelentek meg. Az iskolai oktatásnak és az írott nyelvnek hála (amely maga is újabb, nem ösztönös felfedezés), a találmányok évezredeken keresztül halmozódhattak, és az egyszerű matematikai műveletek egyre bonyolultabbá állhattak össze. Az írott szimbólumok a számítások közegeként is szolgáltak, ugyanúgy leküzdve a rövid távú emlékezet korlátait, ahogy ma a szilíciumcsipek teszik. 36848.

A matematika és az alapvető emberi tevékenységek: Mac Lane, 1981; Lakoff, 1987. Vak kisgyerekek levágják az utat: Landau-Spelke-Gleitman, 1984.

Hogyan képesek az emberek kőkorszaki eszükkel csúcstechnológiás matematikai eszközöket kezelni? Ennek egyik módja az, hogy mentális moduljainkat más tárgyak megmunkálására állítjuk be, mint amelyekre létrejöttek. A vonalakat és az idomokat normálisan képzeletünk és térérzékletünk egyéb alkotórészei elemzik, dolgok kupacait viszont számolási képességünk. De Mac Lane ideálja, az általánosnak a különöstől való elválasztása (például a mennyiség általános fogalmának elkülönítése a kupacban található kövek számának fogalmától) azt követeli mondjuk, hogy az emberek a számérzéküket valami olyasmire alkalmazzák, ami első látásra ahhoz nem való anyagnak tűnik. Egy homokba rajzolt vonalat például nem a szokásos képzeleti műveletekkel, folytonos letapogatással és mozgatással elemzünk, hanem az egyik végétől a másikig tartó, képzelt szakaszdarabok megszámlálásával. A matematikai tudás megszerzésének másik módja megegyezik azzal, ami ahhoz kell, hogy felléphessünk a Zeneakadémián: gyakorlás. A matematikai fogalmak már meglévő fogalmak hasznos és új elrendezésbe állításával keletkeznek. De azok a már meglévő fogalmak is még régebbi fogalmak együttesei. Mindezeket az alfogalmakat a tömbösítésnek és automatizálásnak nevezett mentális szegecsek tartják össze: bőséges gyakorlással a fogalmak nagyobb fogalmakba állnak össze, és a lépéssorozatok egyetlen lépéssé válnak. Ahogy a kerékpárokat vázból és kerekekből, nem pedig csövekből és küllőkből szerelik össze, és ahogy a receptek azt tartalmazzák, hogy hogyan kell szószt csinálni, nem pedig azt, hogy hogyan fogjuk meg a kanalat, vagy hogyan nyissuk ki a palackot, a matematikát is túltanult rutinok összeállításaként tanuljuk. A differenciálszámítást tanító tanárok azon keseregnek, hogy a diákok nem azért találják nehéznek a tárgyat, mert a deriválás és az integrálás obskúrus fogalmak – hiszen egyszerűen csak sebesség és halmozódás –, hanem azért, mert differenciálszámítás nem végezhető anélkül, hogy az algebra a kisujjunkban ne lenne. A legtöbb diák anélkül veszi fel a tárgyat, hogy az algebrát megfelelően elsajátította volna, és ezért mentális energiájának minden cseppjét arra kell fordítsa. A matematika könyörtelenül kumulatív természetű, vissza egészen a tízig számolásig. Az evolúciós pszichológiának van mondanivalója a pedagógia számára, és az különösen tisztán mutatkozik meg a matematika tanításában. Az amerikai gyerekek a legrosszabbak között vannak a matematikai teljesítmény tesztjeiben az iparosodott világban. Nem született tökfilkók; a probléma az, hogy az oktatási hatóságok nem értik az evolúciót. A matematika oktatásának uralkodó filozófiája az Egyesült Államokban a konstruktivizmus, Piaget pszichológiájának az ellenkultúrával és a posztmodern ideológiával alkotott egyvelege. A gyerekeknek maguknak kell aktívan megkonstruálniuk a matematikai tudást egy társas vállalkozás keretében, melyet a fogalmak jelentése fölötti egyet nem értés hajt előre. A tanár biztosítja az anyagot és a társas miliőt, de nem tart előadást, és nem vezeti a vitát. A gyakorlatoztatást, vagyis az automatikussághoz vezető utat „mechanisztikus”-nak nevezik, és a megértésre károsnak tartják. Ahogy egy pedagógus világosan megmagyarázta: „Egy specifikus matematikai fogalom potenciális konstrukciós zónáját a fogalom azon lehetséges módosításai határozzák meg, amelyeket a gyerekek a matematikai tanulókörnyezetben zajló interaktív kommunikáció során vagy annak eredményeképpen létrehoznak.” Egy másik pedagógus szerint az interaktív

kommunikáció következtében „Lehetségessé válik, hogy a diákok saját maguk számára konstruálják meg azokat a matematikai alkalmazásokat, amelyek kialakulása történelmileg több ezer évet vett igénybe.”369 Geary rámutat, hogy a konstruktivizmusnak érdemei vannak, amikor a kis számokkal kapcsolatos intuíciókról és egyszerű műveletekről van szó, amelyek természetesen is előbukkannak a gyerekekből. Csakhogy ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja a gyárilag előkészített berendezés és a civilizációk által a későbbiekben rászerelt kiegészítések közötti különbséget. Nem könnyű mentális moduljainkat rávenni, hogy olyan anyagon dolgozzanak, amelyre nem tervezték őket. A gyerekek a gyöngysort nem látják spontán módon egy halmaz elemeinek, ahogy az egyenesen lévő pontokat se látják számoknak. Ha adunk nekik egy halom építőkockát, és biztatjuk őket, hogy csináljanak valamit együtt, minden erejükkel működtetni fogják intuitív fizikájukat és intuitív pszichológiájukat, de nem szükségképpen fordulnak intuitív számérzékükhöz. (A jobb tantervek expliciten rámutatnak a különböző tudásmódok közötti keresztkapcsolatokra. A gyerekektől azt kérik, hogy minden aritmetikai problémát három különböző módon oldjanak meg: számolással, rajzolással és szakaszok számegyenesen való mozgatásával.) És a nélkül a gyakorlás nélkül, amely a lépések bicegő sorozatát mentális reflexszé állítaná össze, a tanulónak minden egyes alkalommal ugyanúgy a legapróbb alkatrészekből kell felépíteni a matematikai struktúrákat, mint az órákat annak az órásmesternek, aki sohasem készített részegységeket, és elölről kellett kezdenie minden alkalommal, amikor le kellett tegye az órát, hogy felvegye a telefont. 370 A matematikai jártasság igencsak örvendeztető, de kemény munka jutalma, amely önmaga nem mindig élvezetes. A nehezen megszerzett matematikai készségek más kultúrákban általános tisztelete nélkül a matematikai jártasság aligha fog szárba szökkenni. Sajnos hasonló történet játszódik le Amerikában az olvasás oktatásával kapcsolatban is. Az uralkodó, „teljes nyelv”-nek nevezett technikában az a felismerés, hogy a nyelv természetesen kifejlődő emberi ösztön, azzá az evolúciós szempontból valószínűtlen állítássá torzult, hogy az olvasás természetesen kifejlődő emberi ösztön. A betűk és hangok egymáshoz kapcsolásának ódivatú gyakorlatát a szövegben gazdag társas környezetbe történő belemerülés váltotta fel, és a gyerekek nem tanulnak meg olvasni. Ha nem értjük meg, milyen funkciók végrehajtására alakult ki az elme abban a környezetben, melyben evolúciónk végbement, nem valószínű, hogy a formális iskolai oktatásnak nevezett természetellenes tevékenység valaha is sikeres lesz.371 *

„Soha nem fogom elhinni, hogy Isten kockázik a világgal” – szól Einstein híres mondása. Akár igaza volt a kvantummechanikával és a kozmosszal kapcsolatban, akár nem, állítása bizonyosan nem áll azokra a játékokra, amelyeket az emberek 36949. Amerikai

tökfilkók: Geary, 1994, 1995. Miért nem tud Johnny összeadni: Geary, 1995. 37151. Miért nem tud Johnny olvasni: Levine, 1994; McGuinness, 1997. 37050.

játszanak mindennapi életük során. Az élet nem sakk, hanem triktrak, amelyben minden fordulóban kockát vetnek, és ezért nehéz előrejelzéseket tenni, különösen a jövővel kapcsolatban (ahogyan Yogi Berra állítólag mondta). De ha a világegyetemben bármilyen kis szabályosság is van, a múlt információi által befolyásolt döntések jobbak lesznek, mint a vaktában hozottak. Ez mindig is igaz volt, ezért azt kell várjuk, hogy az élőlények, különösen az olyan információfalók, mint az ember, a valószínűség pontos intuícióját fejlesztették ki. A valószínűségelmélet megalkotói, csakúgy, mint a logika megalkotói, azt feltételezték, hogy csak a józan észt öntik formába. De akkor miért tűnnek az emberek valószínűségvaknak, ahogy Massimo PiattelliPalmarini fogalmazott? Sok matematikus és természettudós az átlagember számolástudatlanságán kesereg, amikor az a kockázatokra vonatkozó következtetéseivel szembesül. Amos Tversky és Daniel Kahneman pszichológusok találékony módszerekkel demonstrálták, hogy az emberek intuitív valószínűségfelfogása fütyül a valószínűségelmélet alapvető törvényeire. Lássunk néhány híres példát.372 ■ Az emberek szerencsejátékokat játszanak és állami lottót vásárolnak, amit sokan „hülyeségi adó”-nak neveznek. Mivel a kibocsátónak nyeresége kell legyen, a játékosok átlagban veszíteni fognak. ■ Az emberek, különösen egy-egy véres repülőszerencsétlenség híre után, jobban félnek a repülőgépektől, mint az autóktól, noha statisztikailag a repülés biztonságosabb. Félnek az atomerőművektől, noha több ember lesz nyomorék és hal meg szén miatt. Évente ezer amerikai hal meg áramütésben, a rocksztárok mégse azért kampányolnak, hogy csökkentsék a háztartási hálózat feszültségét. Követelik a növényirtó szerek és az élelmiszer-adalékok betiltását, noha ezek rákkeltő hatása elhanyagolható a természetes rákkeltő anyagok ezreihez képest, amelyeket a növények fejlesztettek ki, hogy elriasszák az őket evő bogarakat. ■ Az emberek úgy érzik, hogy ha a rulettkerék egymás után hatszor állt meg feketén, itt az ideje, hogy most piroson álljon meg, noha természetesen a keréknek nincs emlékezete, és minden egyes forgatás független. Önjelölt látnokok tömegei hallucinálnak trendeket a részvénypiac vaktában változó mozgásába. Kosárlabdaőrültek hiszik, hogy a játékosok néha „tűzkezet” kapnak, és halomra dobják a kosarakat, noha találataik és tévesztéseik sorozata megkülönböztethetetlen a pénzfeldobálástól. ■ A következő feladatot a Harvard Medical School hatvan diákjának és munkatársának adták fel: „Ha egy 1/1000 gyakoriságú kór tesztje 5 százalék arányban ad hamis pozitív eredményt, mennyi a valószínűsége annak, hogy egy pozitív eredményt mutató személy valóban hordozza a kórt, feltételezve, hogy semmi mást nem tudunk az illető tüneteiről?” A leggyakoribb válasz 0,95 volt, az átlagos pedig 0,56. A helyes válasz 0,02, de ezt csak a szakértők 18 37252.

Valószínűség-vakság: Tversky-Kahneman, 1974, 1983; Kahneman-Slovic-Tversky, 1982; Kahneman-Tversky, 1982; Nisbett-Ross, 1980; Sutherland, 1992; Gilovich, 1991; Piattelli-Palmarini, 1994; Lewis, 1990.

százaléka találta el. A Bayes-tétel alapján a választ úgy számolhatjuk ki, hogy a gyakoriságot (1/1000) megszorozzuk a teszt érzékenységével (a betegek között azok arányával, akik a tesztben pozitívak, ami feltehetően 1), és elosztjuk a pozitív teszteredmény általános gyakoriságával (a pozitív tesztek arányával a betegek és az egészségesek között együttesen, azaz a pozitív eredményt adó betegek, 1/1000 x l, és a pozitív tesztet adó egészségesek, 999/1000x0,05 arányának összege). A feladat egyik mumusa az, hogy a „hamis pozitívok arányát” sokan félreértelmezik úgy, hogy az a pozitív válaszok azon aránya, amely egészségesektől származik, ahelyett hogy helyesen a pozitív tesztet mutató egészségesek arányának vennék. A nagyobb probléma azonban az, hogy az emberek figyelmen kívül hagyják a gyakoriságot (1/1000), ami pedig arra kellett volna figyelmeztesse őket, hogy a kór ritka, és hogy ezért egy adott páciens esetében valószínűtlen kell legyen még akkor is, ha tesztje pozitív volt. (Mintha azt a hibát követnék el, hogy mivel a zebrák patazajt hallatnak, a patazaj zebrát jelez.) A felmérések azt mutatják, hogy az orvosok szükségtelenül megrémítik azon pácienseiket, akik valamilyen ritka kór tesztjében mutatnak pozitív eredményt. ■ Nézzük ezt: „Linda 31 éves, hajadon, szókimondó és nagyon okos. Filozófiából diplomázott. Diákként a diszkrimináció és a társadalmi igazságosság foglalkoztatta, és atomellenes tüntetésekben is részt vett. Mi a valószínűsége annak, hogy Linda bankpénztáros? Mi a valószínűsége annak, hogy Linda bankpénztáros és a feminista mozgalom aktivistája?” Az emberek néha nagyobb valószínűséget adnak annak, hogy Linda feminista bankpénztáros, mint annak, hogy bankpénztáros. Csakhogy az lehetetlen, hogy A és B valószínűbb legyen, mint A önmagában. Amikor egyik órámon ismertettem ezeket az eredményeket, egy diák így kiáltott fel: „Szégyen az emberiségre!” Mások is sokan szégyenkeznek, ha nem is maguk, hát az utca embere miatt. Tversky, Kahneman, Gould, Piattelli-Palmarini és sok szociálpszichológus arra a következtetésre jutott, hogy az elme nem való a valószínűség törvényeinek megragadására, habár a világegyetemet ezek a törvények mozgatják. Az agy korlátozott mennyiségű információ feldolgozására képes, ezért tételek helyett durva gyakorlati szabályokat alkalmaz. Az egyik szabály az, hogy minél emlékezetesebb egy esemény, annál valószínűbb, hogy bekövetkezik. (Emlékszem a múltkori repülőszerencsétlenségre, tehát a repülők nem biztonságosak.) Egy másik szabály szerint minél inkább hasonlít egy egyén egy sztereotípiára, annál valószínűbb, hogy abba a kategóriába tartozik. (Linda jobban illik a feminista bankpénztáros képéhez, mint a bankpénztároséhoz, tehát valószínűbb, hogy Linda feminista bankpénztáros.) Népszerű könyvek szenzációhajhász címei terjesztették a rossz hírt: Irracionalitás: a belső ellenség; Az elkerülhetetlen illúziók: miként uralják következtetési hibák elménket; Honnan tudjuk, hogy valami nem úgy van: az emberi ész esendősége hétköznapjainkban. Az emberi butaság és előítéletek szomorú történetét intuitív statisztikusnak való alkalmatlanságunk magyarázza.

A pszichológiában Tversky és Kahneman demonstrációi a leggondolatébresztőbbek közé tartoznak, és ez a kutatás hívta fel a figyelmet a társadalmi és személyes kockázatokról szóló nyilvános viták nyomasztóan alacsony intellektuális színvonalára. De megfeledkezhet-e az emberi elme a valószínűségről egy valószínűségekre alapozó világban? Azokra a problémákra, amelyek csapdáiba az emberek beleesnek, a megoldás néhány billentyűnyomással kiszámolható egy olcsó számológépen. Sok állatfaj, például a méhek is, pontos valószínűségeket számolnak gyűjtögetés közben. Lehetséges volna, hogy ezek a számítások valóban meghaladják az emberi agy billiónyi szinapszisának kapacitását? Az emberek gondolkodása nem annyira ostoba, mint ahogy elsőre látszik. 373 Kezdjük azzal, hogy sok kockázatos választás csak az, ami – választás, amit nem lehet megcáfolni. Vegyük a szerencsejátékosokat, repülésfóbiásokat és vegyszerkerülőket. Valóban irracionálisak lennének? Egyesek abban lelik örömüket, hogy olyan eseményekre várakoznak, amelyek pozitív kimenetele gyökeresen megjavíthatná életüket. Egyesek nem szeretnek egy csőbe szíjazva lenni, ahol elárasztják őket egy szörnyű halálnemre emlékeztető jelek. Egyesek nem szeretnek olyan élelmet enni, amelyet szándékosan méreggel ízesítenek (ahogy egyesek nem ennék meg azt a hamburgert, amelyet ártalmatlan féreghússal dúsítottak fel). Ezekben a döntésekben semmi irracionális sincs; legalábbis semmivel se több, mint abban, ha vaníliafagylaltot választunk csokoládéfagylalt helyett. Gerd Gigerenzer pszichológus Cosmides és Tooby nyomán észrevette, hogy amikor az emberek valószínűségre vonatkozó ítéletei eltérnek az igazságtól, még akkor sem biztos, hogy gondolkodásuk logikátlan. Nincs mindenható mentális képesség. A színlátást becsapja a nátriumgőzlámpa fénye, de ebből nem következik, hogy a színlátás rosszul működik. Igencsak jól működik; abban sokkal jobban, mint bármelyik fényképezőgép, hogy változó megvilágítás mellett állandó színeket adjon vissza (lásd 4. fejezet). De e megoldhatatlan problémában mutatott sikerét a világról alkotott rejtett előfeltevéseinek köszönheti. Amikor egy mesterséges világban ezek az előfeltevések nem helytállóak, a színlátás kudarcot vall. Ugyanez lehet igaz valószínűségbecslő készülékünkre is. Vegyük a „szerencsejátékos téveszméjének” hírhedt esetét, azt, hogy a sok egymás utáni fej növeli az írás esélyét, mintha a pénzérme emlékezne, és sportszerű szeretne lenni. Szégyenkezve emlékszem egy családi nyaraláson történt esetre, mely tizenéves koromban játszódott le. Amikor apám megemlítette, hogy miután több napig szenvedtünk az esőtől, itt az ideje, hogy jó idő legyen, kijavítottam, és a szerencsejátékos téveszméjével vádoltam meg. Béketűrő apámnak azonban igaza volt, mindentudó fia pedig tévedett. A hidegfront a nap végén nem tűnik el a levegőből, hogy másnap új lépjen a helyébe. A felhőtakarónak kell legyen egy átlagos mérete, sebessége és mozgásiránya, és (ma már) egyáltalán nem lepne meg, ha az egyhetes borús idő valóban előre jelezné, hogy a felhők hátsó széle közeleg, és a nap nemsokára előbukkan, mint ahogy a sorompónál a századik elhaladó vasúti kocsi 37353.

Az emberek mint intuitív statisztikusok: Gigerenzer-Murray, 1987; Gigerenzer, 1991,1996a; Gigerenzer-Hoffrage, 1995; Cosmides-Tooby, 1996; Lopes-Oden, 1991; Koehler, 1996. Válasz: Kahneman-Tversky, 1996. A méhek mint statisztikusok: Staddon, 1988.

nagyobb valószínűséggel jelzi a tehervonat végének közeledtét, mint a harmadik. Sok esemény hasonlít ehhez. Jellegzetes élettörténetük van, időben változó előfordulási valószínűségük, amit a statisztikusok kockázati függvénynek neveznek. Az agyafúrt megfigyelő ezekben a szerencsejátékos téveszméjét kell kövesse, és egy esemény következő előfordulását az addig történtek alapján kell megbecsülje, vagyis statisztikai idősorelemzést kell végezzen. Van azonban egy kivétel: azok az eszközök, amelyeket úgy terveztek, hogy eseményeik történetüktől függetlenül következzenek be. Milyen eszközök tennének így? A szerencsejátékokhoz tervezett eszközök. Ezek arra a célra készültek, hogy átverjék azokat, akik az események mintázataiból szeretnek jóslatokat tenni. Ha az emberek mintázatok iránti imádata haszontalan volna, mert a világban minden véletlenszerű lenne, könnyű lenne a szerencsejátékeszközöket gyártani és a játékosokat átverni. Valójában azonban a rulettkerék, a játékautomata, sőt még a dobókocka, a pénzérme és a kártya is precíziós műszer; nem könnyű gyártani, de könnyű legyőzni ezeket. A kártyaszámlálókat, akik a szerencsejátékos téveszméjét alkalmazva megjegyzik a huszonegyben a kiosztott lapokat, és arra tesznek, hogy azok nem jönnek elő újra. Las Vegasban valóságos kártevőkként kezelik. A kaszinók világán kívül tehát a szerencsejátékos téveszméje egyáltalán nem téveszme. Mi több, tévesnek nevezni intuitív jóslatainkat csak azért, mert a szerencsejátékokban kudarcot vallanak, fordított logika. A szerencsejátékok definíciójuk szerint olyan eszközök, amelyeket intuitív jóslataink legyőzésére terveztek. Olyan ez, mintha a kezünket rosszul tervezettnek neveznénk, mert nem tud megszabadulni a bilincstől. Ugyanez igaz a tűzkéz illúziójára és a sportrajongók egyéb téveszméire. Ha a kosárlabdában a dobások kimenetele könnyen előre jelezhető volna, nem neveznénk a kosárlabdát sportnak. A hatékony tőzsde is olyan emberi találmány, amelyet az emberi mintaészlelés legyűrésére terveztek. Arra való, hogy a véletlen mozgásoktól való eltéréseket a kereskedők gyorsan tőkésítsék, és ezzel semmissé tegyék. Más úgynevezett téveszmék is inkább eredhetnek abból, hogy az evolúciós újdonságok becsapják valószínűségszámító készülékünket, mint annak rossz tervezésből fakadó meghibásodásaiból. A „valószínűség”-nek sok jelentése van. Az egyik a hosszú távú relatív gyakoriság. Az, hogy „az érmét feldobva 0,5 a valószínűsége annak, hogy fejet mutat”, azt jelenti, hogy 100 feldobásból 50 lesz fej. Másik jelentésében a valószínűség az egyetlen esemény kimenetelét illető szubjektív bizonyosságra utal. Ebben az értelemben az, hogy „az érmét feldobva 0,5 a valószínűsége annak, hogy fejet mutat”, azt jelenti, hogy bizonyosságunk abban, hogy a következő dobás fejet mutat, a 0 és 1 közötti skálán félúton van aközött, hogy biztos ez fog történni, és aközött, hogy biztosan nem. Manapság gyakran használunk számokat egyedi események valószínűségének érzékeltetésére, aminek csak a szubjektív bizonyosság becsléseként van értelme: 30 százalék esélye van, hogy holnap esni fog; 5 a 3-hoz teszik, hogy a kanadaiak megverik ma este a Mighty Ducks csapatát. Csakhogy az elme ahhoz adaptálódott, hogy a valószínűséget hosszú távú relatív gyakoriságként értelmezze, nem pedig egyedi események szubjektív bizonyosságát jelző számként. A valószínűség-

számítást csak a tizenhetedik században találták fel, és a valószínűség törtben vagy százalékban történő kifejezése még ennél is fiatalabb. (A százalék a metrikus rendszer egyéb részeivel együtt a francia forradalomból származik, és kezdetben a kamat és az adó mértékének kifejezésére használták.) Még modernebbek a valószínűség-számítás képleteibe kerülő dolgok: a csoportok által gyűjtött, írásba foglalt, ellenőrzött, archívumokban tárolt, összegzett és mértékegységekhez skálázott adatok. Őseink számára a legközelebbi megfelelő az ismeretlen érvényességű mendemondák lehettek, melyekhez hozzáragasztották a valószínűleg címkét. Az általuk használható valószínűségek saját tapasztalataikból, vagyis gyakoriságokból kellett származzanak: azok közül, akiket évek folyamán a lila kiütés döntött ágynak, nyolcból öt meghalt másnapra.374 Gigerenzer, Cosmides, Tooby és Klaus Fiedler pszichológusok észrevették, hogy az orvosi probléma és a Linda-probléma egyedi események valószínűségére kérdez rá: milyen valószínű, hogy ez a páciens beteg, milyen valószínű, hogy Linda bankpénztáros. A valószínűségi ösztön, amely működik gyakoriságok esetén, e kérdésekben nem lesz illetékes: csak egy Linda van, és ő vagy bankpénztáros, vagy nem. Annak „valószínűsége, hogy Linda bankpénztáros”, kiszámíthatatlan. Ezért embereknek úgy adták oda e fogós problémákat, hogy egyedi események valószínűsége helyett gyakorisági fogalmakba öntötték őket. 1000 amerikaiból 1 szenved ettől a kórtól; 1000 egészséges ember közül 50 pozitív eredményt ad a tesztben; összeszedtünk 1000 amerikait; hányan szenvednek a kórtól azok közül, akiknek teszteredménye pozitív? 100 emberre ráillik Linda leírása; közülük hányan bank-pénztárosok; hányan feminista bankpénztárosok? Ha így fogalmaznak, az emberek többsége – akár 92 százalékuk – úgy viselkedik, mint a jó statisztikusok.375 Ennek a kognitív terápiának mérhetetlen haszna lehet. Sok HIV-re (az AIDS vírusára) pozitív férfi hiszi azt, hogy sorsa meg van pecsételve. Egyesek végzetes lépésekre szánják magukat, esetleg öngyilkosságot követnek el, noha bizonyára tudják, hogy a legtöbb férfi nem AIDS-beteg (különösen azok nem, akik nem tartoznak valamelyik ismert rizikócsoportba), és hogy nincs tökéletes teszt. Csakhogy az orvosok és betegeik még akkor is nehezen tudják e tudást arra használni, hogy megbecsüljék a fertőzöttség esélyét, ha a valószínűségek ismertek. Az utóbbi években például a rizikócsoporthoz nem tartozó német férfiak között a HIVpozitivitás gyakorisága 0,01 százalék, a tipikus HIV-teszt érzékenysége 99,99 százalék, és a hamis pozitív eredmények aránya mondjuk 0,01 százalék. A pozitív eredményt mutató páciens kilátásai nem tűnnek valami biztatónak. De tegyük fel, hogy ezt az orvos a következőképpen magyarázza a páciensnek: „Vegyünk 10 000 heteroszexuális férfit, mint maga meg én. 1 közülük várhatóan fertőzött lesz, és ő szinte bizonyosan pozitív eredményt mutat a tesztben. A nem fertőzött 9999 férfiből 1 továbbinak a tesztje szintén pozitív eredményt fog adni. Van tehát 2 tesztpozitív 37454.

A valószínűség-számítás és a statisztika története: Gigerenzer et al., 1989. Tapasztalatból gyűjtött valószínűségek: Gigerenzer-Hoffrage, 1995; Gigerenzer, 1997; Cosmides-Tooby, 1996; Kleiter, 1994. 37555. Az emberek jó statisztikusok, ha gyakorisági információról van szó: TverskyKahneman, 1983; Fiedler, 1988; Cosmides-Tooby, 1996; Gigerenzer, 1991, 1996b, 1997; Hertwig-Gi-gerenzer, 1997.

személyünk, de valójában csak egyikük fertőzött a vírussal. Annak az esélye tehát, hogy maga fertőzött, körülbelül 50-50.” Gigerenzer azt találta, hogy amikor a valószínűségeket ilyen módon (azaz gyakoriságokként) adják meg, az emberek (köztük a szakemberek) sokkal pontosabban becsülik meg a kór viselésének valószínűségét az orvosi tesztek alapján. Ugyanez igaz más döntésekre is, amelyeket bizonytalan esetekben hozunk, így a bűnösség megítélésére is a bűnperekben. Gigerenzer szerint az, hogy az emberek a valószínűséget intuitívan a gyakorisággal azonosítják, nemcsak azt eredményezi, hogy olyan jól fognak számolni, mint a statisztikusok, hanem azt is, hogy a valószínűség fogalmáról magáról is a statisztikusokhoz hasonlóan fognak gondolkodni – ami igencsak sikamlós és paradox állítás. Mit jelent egy egyedi esemény valószínűsége? A bukmékerek hajlandók érthetetlen számokkal előállni, mint például: az, hogy Michael Jackson és LaToya Jackson ugyanaz a személy, 500 az l-hez; az pedig, hogy a gabonakörök a Phobosról (a Mars egyik holdjáról) származnak, 1000 az l-hez. Egy bulvárlap főcímeként egyszer azt láttam, hogy annak esélye, hogy Mihail Gorbacsov az antikrisztus, egy a nyolcbillióhoz. Igazak ezek az állítások? Hamisak? Körülbelül igazak? Honnan tudhatnánk? Egy munkatársam azt mondja, hogy 95 százalék az esélye, hogy eljön az előadásomra. Nem jön el. Hazudott? Rendben, mondhatjuk, az egyedi esemény valószínűsége egyszerűen csak szubjektív bizonyosság, de nem volna-e racionális, ha a bizonyosságot a relatív gyakoriság alapján kalibrálnánk? És ha a hétköznapi emberek nem így tesznek, nem lennének-e irracionálisak? Igen, csakhogy minek a relatív gyakoriságáról van szó? A gyakoriság megszámlálásához el kell határoznunk, milyen eseményosztályt fogunk számlálni, és minden egyedi esemény végtelen számú osztályba tartozik. A valószínűségelmélet egyik úttörője, Richard von Mises a következő példát hozza.376 A 35 és 50 év közötti amerikai nők egyik mintájában 100 nőből 4 mellrákos lesz egy éven belül. Azt jelenti-e ez, hogy Mrs. Smith 49 éves amerikai nőnek 4 százaléknyi esélye van arra, hogy a következő évben mellrákos lesz? Erre nincs válasz. Tegyük fel, hogy egy 45 és 90 év közötti nőket tartalmazó mintában – Mrs. Smith ebbe az osztályba is beletartozik – 100 nőből 11-nek lesz mellrákja egy éven belül. Mennyi Mrs. Smith esélye, 4 százalék vagy 11 százalék? Tegyük fel, hogy az anyjának mellrákja volt, és azon 45 és 90 év közötti nők körében, akiknek az anyja mellrákos volt, 100-ból 22 rákban szenved. Mennyi az esélye, 4, 11 vagy 22 százalék? Mrs. Smith dohányzik, Kaliforniában él, két gyereke született 25 éves kora előtt, görög származású… Milyen csoporthoz hasonlítsuk, hogy megkapjuk a „valódi” esélyt? Azt gondolhatnánk, hogy minél specifikusabb az osztály, annál jobb – de minél specifikusabb az osztály, annál kisebb a mérete, és annál kevésbé megbízható a gyakoriság. Ha csak két olyan ember volna a világon, mint Mrs. Smith, és egyikük mellrákos, mondaná-e valaki, hogy Mrs. Smithnek 50 százalékos esélye van? Végeredményben az egyetlen olyan osztály, amely minden vonatkozásban összehasonlítható Mrs. Smithszel, az a csak őt tartalmazó osztály. Csakhogy az egyelemű osztályban a „relatív gyakoriság”-nak nincs értelme. 37656.

Von Mises és az egyedi esemény valószínűsége: a példa Cosmides-Tooby, 1996 nyomán.

A valószínűség fogalmának jelentését firtató ilyen filozófiai kérdések egyáltalán nem elméletiek; minden döntéshozatalunkat befolyásolhatják. Amikor a dohányos arra hivatkozik, hogy kilencvenéves szülei évtizedek óta elpöfékelnek naponta egy csomaggal, tehát az országos valószínűségek nem vonatkoznak rá, nagyon is igaza lehet. Az 1996-os elnökválasztásban a republikánus jelölt életkora is témává vált. A The New Republic nyomtatta ki a következő levelet: A szerkesztőhöz: „Túl öreg-e Dole?” című vezércikkükben (április 1.) félrevezető információkkal szolgáltak. Egy átlagos 72 éves fehér férfinek ugyan valóban 27 százalék esélye van, hogy meghaljon a következő öt évben, de nemcsak az egészséget és a nemet kell számításba venni. A még mindig munkában lévők között, ahova Bob Dole szenátor is tartozik, a várható élettartam sokkal hosszabb. Emellett a statisztikák azt is mutatják, hogy a vagyonosság a hosszabb élettel korrelál. Mindezeket a jellemzőket is figyelembe véve egy átlagos 73 évesnek (ennyi idős korában venné át Dole az elnöki hivatalt) 12,7 százalék esélye van arra, hogy négy éven belül meghaljon.

Igen, és mi van azzal az átlagos 73 éves, gazdag, dolgozó fehér férfival, aki Kansasból származik, nem dohányzik, és elég erős volt, hogy túléljen egy tüzérségi aknát? És még ennél is drámaibb különbség jött felszínre 1995-ben, O. J. Simpson gyilkossági bűnperében. Alan Dershowitz ügyvéd a védelem oldaláról azt nyilatkozta a tévében, hogy a feleségüket verő férfiaknak csak egy tized százaléka öli meg később a nejét. Egy statisztikus később a Nature folyóiratba írt levelében kimutatta, hogy azoknak a férfiaknak, akik verik a feleségüket, és akiknek a felesége később gyilkosság áldozatává válik, több mint fele maga a gyilkos.377 Sok valószínűségelmélettel foglalkozó szakember arra a következtetésre jut, hogy egyedi események valószínűsége nem kiszámítható; az egész dolognak nincs semmi értelme. Egy matematikus szerint az egyedi események valószínűsége „tökéletes nonszensz”. Egy másik szerint az „a pszichoanalízis, nem pedig a valószínűségelmélet” tárgya. Nem arról van szó, hogy az emberek azt hihetnek, amit csak akarnak az egyedi eseményekről. Az az állítás, hogy valószínűbb, hogy elvesztenék egy meccset Mike Tysonnal szemben, mint hogy megnyerném, vagy hogy nincs sok esélye, annak, hogy ma este marslakók raboljanak el engem, nem értelmetlen. De ezek nem olyan matematikai állítások, amelyek pontosan vagy igazak, vagy hamisak, és az ezeket megkérdőjelező emberek nem vallanak semmiféle téveszmét. Az egyedi eseményekre vonatkozó állítások érvényessége nem dönthető el számológép segítségével; bizonyítékok mérlegelésével, érvek meggyőző erejének vizsgálatával, az állítások könnyebben értékelhető formába öntésével és egyéb olyan esendő műveletek segítségével ítélhetők meg, amelyekkel mi, halandók próbálunk meg az ismeretlen jövőre vonatkozó induktív becsléseket tenni. Szóval még az emberiség szégyencsarnokának legostobább teljesítménye – azt mondani, hogy Linda valószínűbben feminista bankpénztáros, mint bankpénztáros – sem téveszme sok matematikus szerint. Minthogy az egyedi események valószínűsége matematikailag értelmetlen, az emberek kényszerítve vannak, hogy a 37757.

J. Simpson, feleségverés és gyilkosság: Good, 1995.

kérdésnek a lehető legjobb értelmezést adják. Mivel a gyakoriság nem alkalmazható, és az emberek intuitíven nem kapcsolnak számokat egyedi eseményekhez, Gigerenzer szerint a valószínűség egy harmadik, nem matematikai definíciójához fordulhatnak, ami „egy vélekedésnek a bemutatott információ által megindokolt erőssége”. Ez a meghatározás sok értelmező szótárban megtalálható, és a bíróságokon is használatos, ahol olyan fogalmaknak felel meg, mint a valószínű okság, a bizonyítékok súlya és az indokolt kétkedés. Ha az egyedi események valószínűségére vonatkozó kérdés ebbe a meghatározásba taszítja bele az embereket – ami elég természetesnek tűnik, amennyiben a kísérleti alanyok (jogosan) feltételezik, hogy a kutatónak valamilyen célja volt Linda jellemzésével –, akkor úgy értelmezhették a kérdést, hogy „Milyen mértékben indokolja meg a Lindáról adott információ azt a következtetést, hogy Linda bankpénztáros?” És a kézenfekvő válasz az, hogy nem nagyon.378 A valószínűség fogalmának utolsó csalóka alkotórésze a stabil világba vetett hit. A valószínűségi következtetés a mai jóslatokat a tegnap gyűjtött gyakoriságokra alapozza. De mindaz akkor volt; most meg ez van. Honnan vesszük, hogy a világ nem változott időközben? A valószínűség filozófusai azon is vitatkoznak, hogy a valószínűségbe vetett bármely hit is racionális lehet-e egy változó világban. A biztosítótársaságok még ennél is jobban aggódnak – könnyen tönkremehetnek, ha valamilyen napi esemény vagy az életmód megváltozása elavulttá teszi táblázataikat. A szociálpszichológusok arra a szerencsétlenre mutogatnak, aki nem veszi meg a kiváló meghibásodási statisztikával rendelkező autót, mert a szomszéd azonos modellje előző nap lerobbant. Összehasonlításként Gigerenzer azt a szülőt kínálja, aki nem engedi, hogy gyereke az előzőleg balesetmentes folyóban játsszon, miután megtudja, hogy a szomszéd gyerekét aznap reggel egy krokodil támadta meg ott. A két helyzet között (a következmények drasztikusságán túl) az a különbség, hogy úgy ítéljük meg, hogy az autók világa stabil, vagyis a régi statisztika érvényben marad, de a folyó világa megváltozott, vagyis a régi statisztika idejétmúlt. Az utca embere, aki egy friss anekdotának nagyobb hitelt ad, mint kötetnyi statisztikának, nem feltétlenül irracionális. Az emberek persze néha tévesen okoskodnak, különösen a mai adatáradatban. És persze mindenki meg kell tanulja a valószínűség-számítást és a statisztikát. Csakhogy egy olyan faj, amelynek nem volna ösztönében a valószínűség, nem volna képes azt megtanulni, pláne felfedezni. És amikor az emberek olyan formában jutnak az információhoz, amely összeillik azzal, ahogyan ők természetesen gondolkodnak a valószínűségről, figyelemreméltóan pontosak lehetnek. Az állítás, miszerint fajunk valószínűségvak, nem valószínű, hogy igaz – mondhatnánk.

A metaforikus elme Már majdnem készen vagyunk Wallace paradoxonjának feloldásával (hogyan lehet a 37858.

A konjunkciós téveszme (feminista bankpénztáros) nem téveszme: HertwigGigerenzer, 1997.

„vadak” agya képes differenciálszámításra). Látjuk, hogy az emberi elme nincs evolúciós szempontból haszontalan képességekkel felszerelve, hogy a nyugati tudomány, matematika, sakk és más időtöltések művelésére képes legyen. Olyan képességei vannak, amelyek a helyi környezet feletti uralmat és az élővilág leigázását szolgálják. Az emberek olyan fogalmakat alkotnak maguknak, melyek a világ korrelációs mintázatának csomópontjait találják meg. Sokféle tudásmóddal (intuitív elmélettel) rendelkeznek, melyek az emberi tapasztalatok főbb fajtáihoz igazodnak: tárgyakhoz, élő dolgokhoz, természetes dolgokhoz, emberi termékekhez, elmékhez, valamint társas kötelékekhez és erőviszonyokhoz, melyeket a következő két fejezet tárgyal. Jól bánnak az olyan következtetési eszközökkel, mint a logika, az aritmetika és a valószínűség-számítás elemei. Most arra vagyunk kíváncsiak, hogy honnan származnak mindezen képességek, és hogyan alkalmazhatók a modern kihívásokhoz. Itt egy ötlet, melyet a nyelvészet egyik felfedezése ihletett. Ray Jackendoff hívja fel a figyelmet az ilyen típusú mondatokra: A követ Párizsból Isztambulba került. Az örökség végül Ferihez került. Azután került a mi ügyünkre sor. Az értekezlet 3 óráról 4 órára került át.

Az első mondat egyszerű: valaki az egyik helyről egy másik helyre mozgott. A többiben azonban a dolgok egy helyben maradnak. Feri akkor lett milliomos, amikor a végrendeletet felolvasták, anélkül hogy készpénz gazdát cserélt volna; legfeljebb a bankszámla tulajdonosát írták át. Az ügyek csak papíron léteznek, és nem képesek helyet változtatni, csakúgy, mint az értekezletek. A teret és a mozgást itt absztrakt képzetek metaforáiként használjuk. A Feriről szóló mondatban a tulajdonok a tárgyak, a tulajdonosok a helyek, és az átadás a mozgás. Az ügyeknél egy elvont fogalom a tárgy, annak állapotai (soron levés, sorra várakozás) a helyek, és az állapotváltozás a mozgás. Az értekezlet esetében pedig az idő egy egyenes, a jelen egy mozgó pont, az események utazások, a kezdetek és végek pedig kiinduló és végállomások.379 A téri metaforát nemcsak a változásokról, hanem a változatlan állapotokról szóló beszédben is megtaláljuk. A valahová tartozást, a valahol létezést és a valamikorra történő ütemezést úgy fogjuk fel, mintha helyszínekhez kötődő jelek volnának: A követ Isztambulban van. A pénz Ferinél van. Az ügyünk soron van. Az értekezlet 3-tól lesz.

A metafora az olyan mondatokban is működik, amelyekben valaminek a bizonyos állapotban maradására ható erőkről van szó: A banda Isztambulban tartotta a követet. 37959.

Téri metafora: Gruber, 1965; Jackendoff, 1983, 1987, 1990, 1994; Pinker, 1989.

Feri megtartotta a pénzt. A tisztviselő folyamatban tartja az ügyünket. Béla hétfőn tartotta az értekezletet.

Miért használunk ilyen analógiákat? Nemcsak azért, hogy szavakat kölcsönözzünk, hanem azért is, hogy következtetési mechanizmusokat vegyünk át más területekről. A mozgásra és térre alkalmazható deduktív következtetések némelyike szépen áll a tulajdonra, a körülményekre és az időre is. Emiatt a térhez tartozó dedukciós gépezet más tárgyakról való gondolkodásra is kölcsönvehető. Ha például tudjuk, hogy X átkerült Y helyre, arra következtethetünk, hogy X nem volt Y helyen azelőtt, de most ott van. Ennek analógiájaként, ha megtudjuk, hogy egy dolog egy személy tulajdonába került, arra következtethetünk, hogy e személy előzőleg nem birtokolta ezt a dolgot, de most már birtokolja. Az analógia közeli, de sohasem pontos: amikor a követ utazik, Párizs és Isztambul között sorozatban foglalja el a tér különböző pontjait, de amikor Feri örököl, a pénz nem fokozatosan kerül egyre inkább birtokába, miközben a végrendeletet felolvassák; az átmenet azonnali. A hely fogalmát tehát nem szabad a tulajdon, körülmény és idő fogalmával összeolvasszuk, de egyes következtetési szabályait mégis kölcsönvehetjük. A következtetési szabályokon való osztozkodás az, ami miatt a téri és egyéb fogalmak közötti analógia nemcsak a szemnek kedves hasonlóság, hanem haszna is van. Az absztrakt fogalmakat az elme konkrét kifejezésekben fogalmazza meg. De nemcsak szavakat kölcsönzünk metaforaként, hanem teljes nyelvtani szerkezeteket is. A részeshatározós szerkezet (Margit mackót küldött Magdának) az adás aktusáról szóló mondatok kifejezésére való. De a szerkezetet a kommunikációról szóló beszédben is átvehetjük: Margit mesét mondott Magdának. András kérdést tett fel Annának. Károly levelet írt Krisztának.

A gondolatok ajándékok, a kommunikáció adományozás, a beszélő az adó, a közönség a kapó, és a tudás birtoklás.380 A térben elfoglalt hely a nyelv sok ezer különféle jelentésben használt két alapvető metaforájának az egyike. A másik az erő, az ágencia és az okozás. Leonard Talmy írja, hogy a következő mondatpárokban a két mondat ugyanazt az eseményt jelöli, mégis különbözőnek érezzük őket: A labda gurult a fűben. A labda nem hagyta abba a gurulást a fűben. Jakab nem megy ki a házból. Jakab nem mehet ki a házból. Attila nem zárta be az ajtót. mint adásvétel: Pinker, 1989.

38060. A kommunikáció

Attila tartózkodott az ajtó bezárásától. Éva udvariasan válaszolt. Éva jólnevelten válaszolt. Dóra a parkba kell menjen. Dóra nekigyürkőzött, hogy a parkba menjen.

A különbség az, hogy a második mondat azt az érzést kelti, mintha egy ágens erőt fejtene ki, hogy legyűrjön valamilyen ellenállást, vagy felülkerekedjék valamilyen másik erőn. A második „labda a fűben” mondatban az erő szó szerint valamilyen fizikai erő. Jakab esetében azonban az erő vágy: a kimenésre vonatkozó vágy, amelyet vissza kell tartani. Hasonlóképpen, a második Attilában lakozik egy pszichikus erő, amely arra készteti, hogy bezárja az ajtót, és egy másik, amely legyőzi azt. Éva esetében ezt a pszichodinamikát pusztán a jólnevelten határozószó választása érzékelteti. Dórát az első mondatban valamilyen külső erő kényszeríti belső ellenállása ellenében a parkba. A másodikban viszont egy Dórában belül működő erő kerekedik felül a külső ellenálláson.381 Az erő és ellenállás metaforája még ennél is nyíltabb a következő mondatcsoportban: Gyula erővel behatolt az ajtón. Gyula erőltette Pirit, hogy menjen vele. Gyula erőt vett magán.

Ugyanannak a szónak, az erőnek a változatait használjuk itt szó szerint és metaforikusan egy könnyen megérthető közös jelentéstartomány alapján. A mozgásról és a vágyakról szóló mondatok egyaránt egy olyan biliárdgolyó-dinamikát sejtetnek, melyben egy agonistának belső késztetése van vagy arra, hogy mozogjon, vagy arra, hogy nyugton maradjon, amit egy másik, gyengébb vagy erősebb antagonista ellentételez, aminek következtében mindkettő vagy megáll, vagy folytatja útját. Ez tulajdonképpen az a lendületelmélet, amely az emberek intuitív fizikájának a magját alkotja, és amelyet a fejezet korábbi részében ismertettem. A tér és az erő átjárják a nyelvet. 382 Több kognitív kutató jutott arra a következtetésre (köztük jómagam), hogy a helyre, útvonalra, mozgásra, ágenciára és okozásra vonatkozó maroknyi fogalom képezi alapját a szavak és kifejezések tízezreihez kötődő szó szerinti és átvitt értelmű jelentéseknek, és nemcsak az angolban, hanem minden eddig tanulmányozott nyelvben. Azt a mondatot, hogy Margit odaadta a házat Magdának, valami olyasféle gondolat alapozza meg, hogy „Margit okoz [ház kerül-tulajdonilag Margittól Magdához]”. Ezek a fogalmak és 38161.

382

Erő és dinamika a nyelvben és a gondolkodásban: Talmy, 1988; Pinker, 1989.

62. Tér és erő a nyelvben és a gondolkodásban: Jackendoff, 1983,1987,1990,1994; Pinker, 1989; Levin-Pinker, 1992; Wierzbicka, 1994; Miller-Johnson-Laird, 1976; Schank-Riesbeck, 1981; Pustejovsky, 1995. A tér és az erő egyetemessége: Talmy, 1985; Pinker, 1989.

relációk alkotják a gondolat nyelvének, a mentaléznek a szótárát és nyelvtanát. Minthogy a gondolat nyelve kombinatorikus, ezen alapvető fogalmak egyre komplexebb és komplexebb gondolatokká formálhatók. A mentaléz szótárát és szintaxisát alkotó alapelemek felfedezése Leibniz „nevezetes gondolatát” igazolja, miszerint „elgondolható az emberi gondolkodás egyfajta ábécéje, és minden felfedezhető és megítélhető ennek az ábécének a betűivel való összevetésben és a belőlük alkotott szavak elemzésével”.383 És annak a felfedezésnek, hogy a mentaléz elemei helyekre és hajtóerőkre alapozódnak, a gondolat nyelvének mind eredetére, mind pedig modern használatbavételi módjára vonatkozóan vannak következményei. *

Lehet, hogy a többi főemlős nem gondolkodik meséken, örökségeken, értekezleteken és ügyiratokon, de gondolkodik köveken, botokon és odúkon. Az evolúciós változás gyakran abból áll, hogy másolat készül valamilyen testrészről, és a kiválasztódás e másolatot toldozza-foldozza. A rovarok szájának részei például módosult lábak. Lehet, hogy a gondolat nyelvét is hasonló folyamatnak köszönhetjük. Tegyük fel, hogy a térről és az erőviszonyokról való gondolkodáshoz tartozó ősi áramkörök lemásolódtak, a másolat szemhez és izmokhoz vezető kapcsolatai megszakadtak, és a fizikai világra vonatkozó utalásai elhalványultak. Egy ilyen áramkör vázként szolgálhat, melynek réseit az absztraktabb dolgok: állapotok, tulajdoni viszonyok, gondolatok és vágyak tölthetik ki. Az áramkör megtarthatná komputációs képességeit, és továbbra is úgy gondolkozhat entitásokról, mint amelyek egy időben egyféle állapotban vannak, egyik állapotból a másikba mozognak, és felülkerekednek az ellenkező előjelű entitásokon. Amikor az új, absztrakt fogalmi terület logikai szerkezete a mozgó tárgyakét tükrözi – a tulajdonnak egy időben egy birtokosa van, de az változhat; a vitás társas helyzeteket a kettő közül az erélyesebb dönti el –, a régi áramkörök hasznos munkát végezhetnek. És tér- meg erő-szimulátorból való származásukat, mint egyfajta csökevényes kognitív szervét, elárulják az általuk használt metaforák.384 Van-e bármi okunk azt hinni, hogy a gondolat nyelve így alakult ki? Egy kevés. A csimpánzok, és feltehetően velünk közös őseik is, kíváncsian babrálják a tárgyakat. Ha megtanítják őket, hogy szimbólumokat vagy gesztusokat használjanak, képesek azokat olyan eseményekre alkalmazni, mint az egy bizonyos helyre menés vagy egy tárgy egy bizonyos helyre helyezése. David Premack pszichológus kimutatta, hogy a csimpánzok el tudnak okokat különíteni. Ha egy előtte-utána jellegű képpárt mutatnak nekik, mondjuk egy almát és egy félbevágott almát, vagy egy összefirkált és egy üres papírt, ki tudják választani azt a tárgyat, amely bevégezte a változást; kést az első és radírt a második esetben. A csimpánzok tehát nemcsak elboldogulnak a fizikai világban, hanem önálló gondolatokat is alkotnak arról. Talán az ezek mögött a gondolatok mögött álló áramköröket vette át a mi fajunk az absztraktabb okság 38363.

Leibniz nevezetes gondolata: Leibniz, 1956. metafora mint csökevényes kognitív szerv: Pinker, 1989.

38464. A téri

számára is.385 Honnan tudjuk, hogy az élő emberi lények elméje valóban felfogja a párhuzamosságot mondjuk a társas és a fizikai feszültség vagy a tér és az idő között? Honnan tudjuk, hogy az emberek nemcsak süketen mondogatják a döglött metaforákat, mint például amikor vasárnapról beszélünk anélkül, hogy arra gondolnánk, hogy aznap lesz a vásár? Egyrészről a téri és idői metaforákat újból és újból feltalálják bolygónk nyelveinek tucatjaiban. Melissa Bowerman pszichológus felfedezte, hogy az óvodáskorú gyerekek spontán módon előjönnek saját metaforáikkal, amelyekben a tér és a mozgás birtoklást, körülményeket, időt és okozást szimbolizál: Csak vajaskenyeret raktál nekem [„adtál” helyett]. Anyu elveszi a labdát a fiútól, és rakja a lánynak. Ezeket a repedéseket nagyobbra viszem [mogyoró bontása közben]. Az ingujj egy részét kékre tettem, aztán áthúztam pirossal [színezés közben]. Olvasol mesét a vacsora mögött? Ma becsomagolunk, mert holnap nem lesz elég helyünk csomagolni. A péntek takarja a szombatot és a vasárnapot, ezért nem lehet szombatom és vasárnapom, ha nem megyek keresztül a pénteken. A babám recseg valakitől… de nem tőlem. Megálltak a piros lámpától.

A gyerekek nem örökölhették e metaforákat másoktól; az absztrakt fogalmak tériekkel való azonosítása természetesen jött belőlük. 386 A tér és az erő olyannyira alapvetőek a nyelvben, hogy alig nevezhetjük őket metaforának, legalábbis nem a költészetben és a prózában használatos irodalmi eszköz értelmében. Nem tudunk birtoklásról, körülményekről és időről anélkül beszélni, hogy ne használnánk olyan szavakat, mint kerül, marad és jut. És ezek a szavak nem ébresztik az össze nem egyezés olyanfajta érzését, amely az igazi irodalmi metaforák sajátja. Mindannyian észrevesszük, amikor átvitt értelemben beszélnek. Ahogy Jackendoff rámutat, mondunk olyanokat, hogy „A világ természetesen nem színház valójában, de ha az volna, akkor azt mondhatnánk, hogy a csecsemőkor az első felvonás.” De bizarr lenne azt mondani, hogy „Az értekezletek természetesen nem mozgó pontok valójában, de ha azok lennének, akkor azt mondhatnánk, hogy ez 3 óráról 4-re került át.” A tér és az erő modelljei nem olyanok, mint a hasonlatok a beszédben, amelyek új mozzanatokat szándékoznak megvilágítani; a gondolkodás közegéhez közelebb helyezkednek el. 387 Azt gyanítom, 38565. A csimpánzok

és az okság: Premack, 1976. téri metaforái: Bowerman, 1983; Pinker, 1989. 38767. A nyelv alapvető metaforái és az irodalmi metaforák: Jackendoff-Aaron, 1991. 38666. A gyerekek

hogy az időt, élőlényeket, elméket és társas kapcsolatokat elemző mentális készülékeink az evolúció során abból az intuitív fizikára szakosodott modulból másolódtak és módosultak, amelyen a csimpánzokkal részben osztozunk. Metaforák metaforákból is építhetők, és mindannyiszor a konkrét gondolatokból kölcsönzünk, amikor a fogalmainkat és szavainkat új területekre terjesztjük ki. A tér és idő alapvető szerkezetei és Shakespeare művészete között van a tapasztalataink tömegét kifejező mindennapi metaforáknak egy hatalmas készlete. George Lakoff és Mark Johnson nyelvészek összeállítottak egy listát azokból a metaforákból, amelyekkel együtt élünk – olyan mentális azonosságokat, melyek kifejezések tucatjaiban megjelennek: VITA = HÁBORÚ Állításaid védhetetlenek. Érvelésem minden gyenge pontját megtámadta. Bírálata célba talált. Mindig vesztek, ha vitába szállok vele. ERÉNY = FELFELÉ Fennkölt alak. Egyenes jellemű ember. Magasztos eszméket vall. Alantas cselt alkalmazott. Nem alacsonyodnék le odáig. Ne légy alattomos. SZERELEM = EGÉSZSÉG Kapcsolatuk elég beteges. Egészséges házasságban élnek. Ez a házasság halott – már nem éleszthető fel. Kettőjük viszonya kifáradt. GONDOLAT = ÉLELEM Beszéde rossz ízt hagyott a szájamban. Dolgozata félig emésztett gondolatokból és felmelegített elméletekből áll. Nem nyelhetem le ezt az állítást szó nélkül. Ez a könyv igazi szellemi táplálékot jelentett.

Amint elkezdjük észrevenni e hétköznapi költészetet, mindenhol ezt találjuk. A gondolat nemcsak élelem, hanem épület, ember, növény, termék, áru, pénz, szerszám és divat is. A szerelem erő, őrültség, rejtély és háború. A látómező tartály, az önbizalom törékeny tárgy, az idő pénz, az élet szerencsejáték. 388 *

38868.

Mindennapi metaforák: Lakoff-Johnson, 1980; Lakoff, 1987.

Az, hogy metaforák mindenütt jelen vannak, Wallace paradoxonjának a megoldásához is közelebb visz. A kérdésre, hogy „Miért adaptálódott az emberi elme az önkényes, absztrakt entitásokban való gondolkodáshoz?”, a válasz az, hogy tulajdonképpen nem adaptálódott. A számítógépekkel és a matematikai logika szabályaival ellentétben, az emberek nem F-ekben, x-ekben és y-okban gondolkodnak. Egy olyan űrlaptömböt örököltünk, amely a tárgyak és erők közötti interakciók fő jellemzőit képes megragadni, és következésképpen az emberi lét olyan témáinak jellemzőit is, mint a harc, az élelem és az egészség. Ha tartalmát kitöröljük, és az üres helyeket új szimbólumokkal töltjük ki, ezek az öröklött űrlapok még obskúrusabb területekhez is alkalmazhatók. E módosítások közül néhány evolúciónk folyamán végbement, és az eredetileg az intuitív fizikához tervezett űrlapokból olyan alapvető mentális kategóriákat gyártott számunkra, mint a tulajdonlás, az idő és az akarat. További átdolgozások is zajlanak életünk folyamán, ahogy a tudás új tájaira tévedünk. A legelvontabb tudományos okfejtés is csak egyszerű mentális metaforák együttese. Készségeinket leválasztjuk arról a területről, melyben működésre azok létrejöttek, és gépezetüket arra használjuk, hogy olyan új tudásterületeket értelmezzünk velük, melyek elvontan az eredetire hasonlítanak. A metaforák, amelyekben gondolkodunk, nemcsak a mozgás és ütközés elemi helyzeteiből, hanem egész tudásmódokból is létrejöhetnek. A tudományos biológia művelésében az emberi termékekre alkalmazott magyarázati módokat visszük át élőlényekre. A kémiában a természetes dolgok esszenciáját úgy kezeljük, mintha az apró, pattogó és ragadós tárgyacskák gyűjteményéből állna. A pszichológiában az elmét természetes dologként kezeljük. A matematikai gondolkodás ad is, kap is az elme más részeiből. A grafikonoknak köszönhetően mi, főemlősök szemünkkel és elménk szemével ragadunk meg matematikai fogalmakat. A függvények formák (egyenes, lapos, meredek, keresztező, sima), és a műveletek a mentális képzeletben történő firkálások (forgatás, extrapoláció, kitöltés, másolás).389 Viszonzásként a matematikai gondolkodás a világ megértésének új módozatait kínálja. Galilei írta, hogy „A természet könyve a matematika nyelvén íródott; annak segítsége nélkül egy szavát sem érthetjük meg.” Galilei kijelentése nemcsak a fizika tanszék egyenletekkel teleírt táblájára érvényes, hanem a magától értetődőnek tekintett elemi igazságokra is. Carol Smith és Susan Carey pszichológusok azt találták, hogy a gyerekek fura dolgokat gondolnak az anyagról. Tudják, hogy egy marék rizsnek súlya van, de azt állítják, hogy egy szem rizsnek nincs. Ha azt kérik tőlük, hogy képzeljék el, hogy egy acélrudat újra és újra félbevágnak, azt mondják, hogy végül elérkeznénk egy olyan kicsi darabhoz, amely már nem foglalna el teret, és nem volna acél benne. Ezek épeszű gyerekek. Minden fizikai eseménynek van egy küszöbe, ami alatt nincs olyan ember vagy eszköz, ami észrevehetné. Egy tárgy ismételt kettéosztogatása észlelhetetlenül kicsi tárgyakhoz vezet, az egyenként küszöb alatti tárgyak együttese viszont észlelhető lehet. Smith és Carey megjegyzik, hogy e gyermeki vélekedéseket azért tartjuk ostobaságnak, mert az anyagot a szám fogalma segítségével értelmezzük. Csak a 38969.

Grafikonok: Pinker, 1990.

matematika világában igaz az, hogy egy pozitív mennyiség ismételt ketté-osztogatása mindig pozitív mennyiségeket, a nullák ismételt összeadogatása pedig mindig nullát eredményez. A fizikai világra adott magyarázatunk azért kifinomultabb, mint a gyerekeké, mert a tárgyakra és a számokra vonatkozó intuícióinkat egyesítettük. 390 A látás tehát beépült a matematikai gondolkodásba, ami viszont segít a világ megértésében. Az iskolai tudás egymásba épülő részegységekből összeálló, hatalmas masinéria. Mindegyik részegység alapvető mentális modellekből, tudásmódokból készül, amelyek átmásolódnak, tartalmuk elhalványul, más modellekhez kapcsolódnak, és nagyobb részegységekké szerelődnek össze, amelyek még nagyobb részegységekké csomagolhatók össze, és ennek nincs határa. Minthogy az emberi gondolkodás kombinatorikus (egyszerű részegységek kapcsolódnak össze) és rekurzív (a részegységek egymásba épülhetnek), lélegzetelállító méretű tudásterület tárható fel véges számú mentális eszköz segítségével.

Heuréka! Mit mondhatunk a zseniről? Hogyan magyarázhatná a természetes kiválasztódás Shakespeare-t, Mozartot, Einsteint, Abdul-Jabbart? Hogyan boldogult volna Jane Austen, Vincent van Gogh vagy Thelonious Monk391 a pleisztocén szavannán? Mindenki kreatív. Amikor a billegő asztal lába alá egy kéznél lévő tárgyat dugunk, vagy amikor új módszerrel vesszük rá gyermekünket, hogy feküdjön végre le, képességeinket egy új következmény megteremtése érdekében alkalmazzuk. Csakhogy a kreatív zseniket nemcsak rendkívüli műveikkel, de rendkívüli munkamódjukkal is meg szokás különböztetni: nem gondolkodhatnak úgy, mint mi, közönséges emberek. Amikor színre lépnek, csodagyerekek, enfants terribles, ifjútörökök. Múzsáikra hallgatnak, és dacolnak a köznapi bölcsességekkel. Akkor dolgoznak, amikor ihletük van, és megérzéseik alapján hatalmasakat szökkennek előre, amíg mi a jól bevált ösvényeken aprózunk. Félreteszik a problémát, hadd inkubálódjon tudattalanjukban, és aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül a fény kigyullad, és a teljes megoldás előttük áll. Aha! A zseni mesterdarabokat hagy ránk tudattalanja elfojtatlan kreativitásának örökségeként. Woody Allen ragadja meg jól a képet Ha az impresszionisták fogorvosok lettek volna című novellájában, egy Vincent van Gogh által írt hipotetikus levélben. Vincent öccsének ír, szenvedve és kétségbeesetten: „Mrs. Sol Schwimmer beperelt, mert érzésből csináltam neki hidat, és nem olyat, ami a nevetséges szájába illett volna! Úgy is van! Nem vagyok képes úgy dolgozni, mint egy jöttment mesterember. Úgy döntöttem, hogy hatalmas, hullámzó hídja lesz, és élénk fogak lobbannak szét belőle minden irányba, mint a tűz! Most meg ki van borulva, hogy nem illeszkedik a szájába!… Megpróbáltam a műfogsort beerőltetni, de kilóg, mint egy kristálycsillár. De azért én gyönyörűnek találom.”392 39070.

Fizikai intuícióink matematizálása: Carey-Spelke, 1994; Carey, 1986; Proffitt-Gilden, 1989. 391* Híres jazz-zongorista. – A ford. 39271. Fogorvosi művészet: Allen, 1983.

E kép a kétszáz évvel ezelőtti romantikus mozgalomból nőtt ki, és mára szilárdan beágyazódott. A kreativitás-tanácsadók dollármilliókat vágnak zsebre nagy cégektől Dilberlesque-brainstorm-gyakorlatokért, a laterális gondolkodásra képzésért és a jobb agyfélteke használatának oktatásáért, melyek bármely menedzserből Edisont csinálnak. Körülményes elméletek születtek az álmodozó tudattalan rejtélyes problémamegoldó képességének magyarázatára. Egyesek, mint Alfred Russel Wallace, odáig jutottak, hogy nem lehet természetes magyarázatot adni. Mozart kéziratain állítólag nincsenek javítások. A művek egyenesen Isten elméjéből kellett jöjjenek, aki úgy döntött, hogy Mozarton keresztül fejezi ki magát. Sajnos azonban a kreatív emberek akkor a legkreatívabbak, amikor önéletrajzukat írják. A történészek naplóikat, jegyzetfüzeteiket, kézirataikat és levelezésüket böngészik azoknak az időszakoknak a jelei után kutatva, amikor a tudattalanból villámcsapásként elő-előtört a próféta. Sajnos azonban azt találják, hogy a kreatív zseni inkább Salieri mint Amadeus. A zsenik güzük. A tipikus zseni már legalább tíz évvel azelőtt alkot, hogy bármi maradandóval hozzájárulna az örökkévalósághoz. (Mozart ugyan nyolcéves korában szimfóniákat komponált, de nem valami jókat; első mesterművei pályafutása tizenkettedik évében keletkeztek.) A tanulóidő alatt a zsenik elmerülnek a műfajban. Problémák és megoldásaik ezreit szívják magukba, ezért semmilyen kihívás se lesz teljesen új, és a motívumok és stratégiák óriási repertoárjából válogathatnak. Szemüket a versenytársakon és a szél irányán tartják, és vagy jól válogatnak, vagy szerencséjük van a témaválasztásban. (A kevésbé szerencsésekre, legyenek bármilyen tehetségesek, nem zsenikként emlékszünk.) Törődnek azzal, hogy mások mennyire tisztelik őket, és hogy illő helyre kerüljenek a történelemben. (Richard Feynman fizikus két könyvet írt arról, hogy milyen nagyszerű, szókimondó és nagyra becsült egyéniség is volt ő, és az egyiknek ezt a címet adta: Ki törődik azzal, hogy mit gondolnak az emberek?) Éjjel-nappal dolgoznak, és sok zseniálisnak nem nevezhető művet is hátrahagynak. (Élete végét Wallace azzal töltötte, hogy a halottakkal próbált kommunikálni.) A fogós problémákat félretevő időszakaik nem azért hasznosak, mert addig azok a tudattalanban érlelődnek, hanem azért, mert kimerültek, és pihenésre van szükségük (és talán azért, hogy elfelejtsék a zsákutcákat). Nem fojtják el a problémát, hanem „alkotói gyötrődést” élnek át, és a megvilágosodás nem mesterfogásnak, hanem egy korábbi kísérlet benyilallásának a jele. Vég nélkül javítgatnak, fokozatosan közelítve eszményükhöz.393 A zseniknek persze valószínűleg genetikailag négy ászt osztottak. De nem csodabogarak, akiknek elméje tökéletesen különbözne a miénktől és mindentől, amit egy olyan fajtól várnánk, amely mindig is ésszel élt. A zseninek azért vannak jó ötletei, mert mindannyiunknak vannak jó ötletei; és ez az, amire a kombinatorikus elme való.

39372. A zseni

és a kreativitás: Weisberg, 1986; Perkins, 1981.

6. FORRÓFEJŰEK

1996. március 13-án két revolverrel és két félautomata pisztollyal a kezében Thomas Hamilton besétált a skóciai Dunblane egyik elemi iskolájába. Megsebesítette a személyzet néhány tagját, akik megpróbálták legyűrni, majd a tornaterembe rohant, ahol az óvodáscsoport játszott. Huszonnyolc gyerekre lőtt rá (közülük tizenhatan meghaltak), és a tanárt is megölte, mielőtt főbe lőtte magát. „A sátán járt itt tegnap, de nem tudjuk, hogy miért – mondta az iskola igazgatója másnap. – Nem értjük, és nem hiszem, hogy valaha is érteni fogjuk.” Valószínűleg soha nem fogjuk megérteni, mi késztette Hamiltont arra, hogy szörnyű tettét véghez vigye. De az elkeseredett egyedülálló által elkövetett értelmetlen bosszú híre nyugtalanítóan ismerős. Hamiltonra a pedofília árnyéka vetült, s emiatt kényszerítették, hogy lemondjon egy cserkészcsapat vezetéséről, és ő aztán saját ifjúsági csoportokat szervezett, hogy továbbra is fiúkkal dolgozhasson. Az egyik ilyen csoport a dunblane-i iskola tornatermében tartotta összejöveteleit, amíg az iskola vezetése a szülők panaszai nyomán ki nem zárta onnan. Hamilton pletyka és nevetség tárgya volt, és a környéken „Mr. Creepy”-ként („Csúszómászó úr”) ismerték, kétségkívül jogosan. Tombolása előtt néhány nappal leveleket küldött a sajtónak és Erzsébet királynőnek, melyekben hírnevét védelmezte, és kérte, hogy vegyék vissza a cserkészmozgalomba. A dunblane-i tragédia azért is volt különösen megrázó, mert senki se gondolta volna, hogy ott ilyesmi megtörténhet. Dunblane idilli, zárt közösség, ahol az erőszakos bűnözés ismeretlen volt. Messze fekszik Amerikától, az őrültek földjétől, ahol annyi lőfegyver van, ahány ember, és ahol a mogorva postai dolgozók által elkövetett gyilkos tombolások olyan gyakoriak (egy tucat év alatt egy tucatnyi), hogy a „postássá válik” kifejezés a szlengben azt jelenti, hogy dühbe gurul. Csakhogy az ámokfutás nem korlátozódik Amerikára, a nyugati világra vagy akár a modern társadalmakra. Az amok maláj szó, amely Indokínában a magányos férfiak által, szeretet, pénz vagy jó hírnév elvesztése következtében alkalmanként végbevitt gyilkos tombolásokra vonatkozik. A tünetegyüttest a nyugatitól egy még távolabbi kultúrában, a pápua új-guineai kőkorszaki vadászó-gyűjtögető népek körében is leírták. Az ámokfutó nyilvánvalóan nincs eszénél, gépiesen cselekszik, környezetét felfogni képtelen, és érvek meg fenyegetések nem hatnak rá. Őrjöngését azonban kudarca feletti hosszas tépelődés előzi meg, és a cselekedetet, mint az elviselhetetlen

helyzetből való kiszabadulás eszközét, körültekintően megtervezi. Az ámok állapota hidegrázóan kognitív; nem egy inger, egy daganat vagy valamilyen agyi vegyület mennyiségének hirtelen megnövekedése indítja be, hanem egy gondolat. A gondolat olyannyira szabványos, hogy az ámokfutó rögeszméjének alábbi összegzése, amelyet egy pszichiáter állított össze 1968-ban hét pápua új-guineai, elmegyógyintézetbe zárt ámokfutóval készített interjú alapján, találó jellemzését adja a földrészekkel távolabbi és évtizedekkel későbbi tömeggyilkosok gondolkodásának is: Nem vagyok sem fontos, sem „nagy ember”. Csak a saját méltóságérzetem maradt. Életem semmivé szűkült egy eltűrhetetlen sérelem nyomán. Ezért tehát életemen kívül, ami semmit sem ér, semmit sem veszthetek, tehát életemet odaadom a tiétekért, minthogy az többet ér. A csere nekem éri meg, ezért nemcsak téged öllek meg, de többet is közületek, és ezzel rehabilitálom magamat annak a csoportnak a szemében, amelynek tagja vagyok, habár talán én is meghalok közben.

Az ámok tünetegyüttese az emberi érzelmek rejtélyének egyik szélsőséges példája. 394 Első látásra egzotikus, de alaposabb vizsgálat nyomán kiderül róla, hogy egyetemes; töményen irracionális, de szorosan összefonódik az absztrakt gondolkodással, és van egyfajta saját hűvös logikája.

Egyetemes szenvedély A jólértesültség fitogtatásának ismerős taktikája az, amikor valaki arról informálja közönségét, hogy egyes kultúrákban nincsen meg valamilyen érzelem, ami nálunk megvan, vagy hogy egy olyan érzelemmel rendelkeznek, ami nekünk nincs. Az utkuinuit eszkimóknak állítólag nincs szavuk a haragra, és nem is éreznek ilyen érzelmet. A tahitiak állítólag nem ismerik a bűntudatot, a szomorúságot, a vágyakozást és a magányosságot; ami nekünk gyász, azt fáradtságnak, betegségnek vagy testi zavarnak jellemzik. A spártai anyákról azt mondják, mosolyogtak, amikor hallották, hogy fiuk csatában esett el. A latin kultúrákban a macsóság uralkodik, míg a japánokat a család szégyenbe hozásának félelme vezérli. Kinek, ha nem a zsidóknak lenne szavuk (naches) a gyerek teljesítménye feletti sugárzó büszkeségre? És nem mond-e valami mélyenszántót a germán lélekről az, hogy a németben van egy szó (Schadenfreude) a mások szerencsétlensége felett érzett örömre? A kultúrák minden bizonnyal különböznek abban, hogy tagjaik milyen gyakran fejezik ki, engedik szabadjára és vitatják meg különféle érzelmeiket. Csakhogy mindez semmit nem mond arról, mit éreznek. Az adatok arra utalnak, hogy fajunk minden normális tagjának az érzelmei ugyanazokon a húrokon pengenek. 395 Az érzelmek legjobban hozzáférhető jelei az őszinte arckifejezések. Amikor Az érzelmek kifejeződése emberben és állatban című könyvének megírására készülődött, 3941.

Ámokfutás: B. B. Burton-Bradley, idézi Daly-Wilson, 1988, 281. o. Az érzelmek egyetemessége: Brown, 1991; Lazarus, 1992; Ekman-Davidson, 1994; Ekman, 1993,1994; Ekman-Friesen, 1975; Etcoff, 1986. Viták az egyetemességről: EkmanDavidson, 1994; Russell, 1994. 3952.

Darwin egy kérdőívet köröztetett olyan emberek körében, akik öt földrész bennszülötteivel találkoztak, olyanokkal is, akik keveset érintkeztek európaiakkal. Arra kérte őket, hogy részletesen válaszoljanak kérdéseire, inkább megfigyeléseik, mint emlékezetük alapján. Darwin azt kérdezte tőlük, hogyan fejezik ki a bennszülöttek a csodálkozást, a szégyent, a felháborodást, a koncentrációt, a gyászt, a jóindulatot, az elégedettséget, a makacsságot, az undort, a félelmet, a beletörődést, a durcásságot, a bűntudatot, a ravaszkodást, a féltékenységet, valamint az „igen”-t és a „nem”-el. Például: 5. Amikor rossz kedvük van, lehajlik-e szájuk csücske, és megemelkedik-e szemük belső szeglete azon izom által, amit a francia „gyászizom”-nak nevez? Ebben az állapotban a szemöldök enyhén elferdül, és kicsit megduzzad a belső végén; a homlok középső része keresztben beráncosodik, de nem teljes szélességében, mint amikor a szemöldök csodálkozva emelkedik meg.

Darwin így összegezte a válaszokat: „A lélek azonos állapotai figyelemre méltó egyöntetűséggel fejeződnek ki a világon mindenütt; és ez a tény magában is érdekes bizonyítékát nyújtja az emberiség minden fajtájának testi szerkezetben és a mentális hajlamban való közeli hasonlóságára.”396 Darwin talán befolyásolta a válaszadókat kérdéseinek megfogalmazásával, következtetéseit azonban modern kutatások is igazolták. Amikor Paul Ekman pszichológus az érzelmek kutatásába kezdett a hatvanas években, az arckifejezésekről azt gondolták, hogy azok önkényes jelek, melyeket a csecsemő véletlenszerű grimaszainak jutalmazása és büntetése révén sajátít el. Úgy gondolták, hogy a kifejezések csak azért tűnnek egyetemesnek, mert a nyugati modellek egyetemessé váltak; minden kultúrát elért Charlie Chaplin és John Wayne. Ekman összeállított egy hat érzelemkifejezést ábrázoló fényképsort. A fényképeket megmutatta sokféle kultúrához, köztük a pápua új-guineai fore törzshöz tartozó embereknek, és arra kérte őket, hogy nevezzék meg az érzelmet, vagy mondjanak egy eseményt, amely az illető személlyel megtörténhetett. Mindenki felismerte az örömöt, a szomorúságot, a haragot, a félelmet, az undort és a meglepődést. Az egyik fore törzsbeli például azt mondta, hogy a félelmet mutató amerikai talán egy vaddisznót látott. Az eljárás megfordításaképpen Ekman fényképeket készített fore emberekről, amin olyan helyzeteket adtak elő, mint „Most jött meg a barátod, és nagyon örülsz”, „Meghalt a gyermeked”, „Mérges vagy, és verekedni fogsz” vagy „Találsz egy döglött disznót, ami már egy ideje ott van.” A fényképeken látható kifejezések elvéthetetlenek. Amikor a hatvanas évek végén Ekman az eredményeit antropológiai konferenciákon kezdte bemutatni, felháborodás fogadta. Az egyik kitűnő antropológus felállva üvöltött a közönség soraiból, hogy ne hagyják Ekmant tovább beszélni, mert mondanivalója fasiszta. Egy másik alkalommal egy fekete aktivista rasszistának nevezte Ekmant azért az állításáért, hogy a feketék arckifejezései nem különböznek a fehérekétől. Ekman meghökkent, mert azt gondolta, hogy ha munkájának van egyáltalán politikai tanulsága, az az emberiség egysége és 3963.

Darwin és az érzelemkifejezések: Darwin, 1872/1963.

testvériessége. Következtetéseit azóta mindenesetre megerősítették, és ma már széles körben elfogadják valamilyen formában (noha vannak még viták azon, hogy mely kifejezések tartoznak az egyetemesen érvényes listába, mennyi kontextus szükséges értelmezésükhöz, és hogy mennyire kölcsönösen vannak összekötve az érzelmekkel). Darwinnak egy másik megfigyelése is bizonyítást nyert: a születésüktől fogva vak vagy süket csecsemők arca az érzelmek szinte teljes skáláját tükrözi. 397 Miért gondolja akkor oly sok ember, hogy az érzelmek kultúráról kultúrára különböznek? Az ő adataik sokkal közvetettebbek, mint Darwin forrásai és Ekman kísérletei. Két olyan forrásból származnak, amelyekben nem szabad úgy bíznunk, mintha az az emberek elméjét tükrözné: beszédükből és véleményeikből. Az a gyakori megfigyelés, hogy egy bizonyos érzelemre van-e vagy nincs egy nyelvben szó, keveset jelent. A nyelvi ösztön című könyvemben amellett érveltem, hogy a nyelvnek a gondolkodásra gyakorolt hatását eltúlozzák, és ez még inkább igaz a nyelvnek az érzésekre gyakorolt befolyására vonatkozóan. Az, hogy egy nyelvben van-e szó egy érzelemre, a fordító leleményén és az adott nyelv nyelvtanának és történetének kacskaringóin is múlik. Egy nyelv akkor halmoz fel nagy szókészletet (beleértve az érzelmekre vonatkozó szavakat is), ha beszélői között befolyásos mesterei vannak a szavaknak, ha más nyelvekkel érintkezésbe kerül, ha vannak szabályai arra, hogy új szavakat formáljon régiekből, és ha az írásbeliség eléggé elterjedt ahhoz, hogy az új keletű szavak járványos elterjedését lehetővé tegye. Ha egy nyelvben nincsenek meg ezek a serkentőszerek, az emberek körülírással, metaforákkal, metonímiákkal és szinekdochékkal jellemzik érzéseiket. Amikor a tahiti asszony azt mondja, hogy „a férjem meghalt, és betegnek érzem magam”, érzelmi állapota egyáltalán nem rejtélyes; biztosak lehetünk abban, hogy nem a gyomorsava miatt panaszkodik. Érzelmi élményeinknek még a bőséges szókészlettel megáldott nyelvekben is csak töredékére akadnak szavak. H. K. Chesterton író írja: Az ember tudja, hogy a lélek árnyalatai zavarbaejtőbbek, számtalanabbak és névtelenebbek, mint az őszi erdő színei… Mégis komolyan hisz benne, hogy ezen dolgok mindegyike, minden hangjával és félhangjával, minden keverékével és egyesülésével pontosan megjeleníthető a röfögések és sikolyok egy önkényes rendszerében. Hisz abban, hogy egy hétköznapi civilizált tőzsdeügynök valóban képes saját belsejéből olyan zajokat produkálni, amelyek az emlékezet minden titokzatosságát és a vágy minden kínját kifejezik.

Amikor angol anyanyelvűek először hallanak a Schadcnfreude szóról, nem úgy reagálnak, hogy „Nézzük csak… Öröm más szerencsétlenségén… Mi a fene lehet az? Nem ugrik be a fogalom; nyelvem és kultúrám nem adott nekem ilyen kategóriát.” Reakciójuk az, hogy „Tényleg van erre egy szavuk? Szuper!” Bizonyos, hogy valami ilyesmi suhant át azoknak az íróknak az agyán, akik egy évszázaddal ezelőtt a Schadenfreude szót bevezették az írott angol nyelvbe. Az új érzelemszavak nyakatekert meghatározás nélkül is gyorsan elterjednek; jönnek más nyelvekből (ennui, angst, naches, amok), szubkultúrákból, például a zenészekéből és a 3974.

Antropológiai korrektség: Ekman, 1987. Vak és süket gyerekek érzelmei: Lazarus, 1991.

kábítószeresekéből (blues, funk, juiced, wasted, rush, high, freaked out) és a szlengből általában (lelombozott, pipa, fickós). Soha nem hallottam még érzelemre vonatkozó idegen nyelvű szót, melynek jelentése ne lett volna azonnal felismerhető. Az emberek érzelmei annyira hasonlóak, hogy filozófus legyen a talpán, aki egy igazi idegent tud faragni. David Lewis Kerge fájdalom és marsbeli fájdalom című esszéjében a kerge fájdalmat a következőképpen határozza meg: Létezhetne egy idegen, aki, ahogyan mi magunk, néha fájdalmat érezne, de akinek fájdalma okai és okozatai tekintetében jelentősen különbözne a miénktől. A mi fájdalmunkat általában vágás, égés, nyomás és más ilyesféle okozza; az övét az, ha éhgyomorra mérsékelt tornagyakorlatokat végez. A mi fájdalmunk általában kínzó; az övé a matematika felé fordítja elméjét, serkenti az arra való koncentrálást, és eltereli a figyelmét minden másról. Erős fájdalom hatására nem nyöszörögni vagy vonaglani hajlamos, hanem keresztezi lábait, és ujját pattogtatja. A legkevésbé sem motivált arra, hogy megelőzze a fájdalmat, vagy hogy megszabaduljon attól.398

Felfedeztek-e az antropológusok olyan népeket, akik kerge fájdalmat vagy valami hasonlóan bizarr dolgot éreznek? Ha csak az ingert és a választ tekintjük, úgy tűnhet, hogy igen. Richard Shweder antropológus mutat rá, hogy „Minden antropológus számára mindennapi gyakorlat, hogy hosszú listát készítsen olyan korábbi eseményekről (tehénvizelet elfogyasztása, csirkeevés öt nappal az apa halála után, fiúcsecsemő nemi szervének megcsókolása, bók a terhességért, gyerek megvesszőzése, valaki lábának vagy vállának megérintése, férj feleség általi tegezése stb.), amelyekre vonatkozóan a nyugati megfigyelők érzelmi válaszai nem egyeznének meg a bennszülöttek válaszaival.” Való igaz, de ha a dolgok mélyére nézünk, és megkérdezzük az embereket, hogyan kategorizálják ezeket az ingereket, a kategóriák által kiváltott érzelmekben már otthon érezzük magunkat. Számunkra a tehén vizelete fertőző, a tehén emlőváladéka viszont tápláló; más kultúrákban ez fordítva lehet, de mindannyian a fertőző dolgokkal szemben érzünk undort. Számunkra a házastárs tegező beszéde nem tűnik tiszteletlennek, de az idegené annak tűnhet, és annak tűnhetne az is, ha házastársunk vallásunk alapján szólítana meg minket. A tiszteletlenség mindegyik esetben haragot vált ki.399 De mi a helyzet azokkal a bennszülöttekről szóló állításokkal, hogy ők egyszerűen nem ismerik valamely érzelmünket? Vajon érzelmeink kerge fájdalomnak tűnnek-e számukra? Valószínűleg nem. Az utku-inuit eszkimók állítását, miszerint nem ismerik a haragot, meghazudtolja viselkedésük: felismerik a külföldiek haragját, verik kutyáikat, hogy fegyelmezzék őket, fájdalmasan erősen megszorítják gyerekeiket, és néha „felhevülnek”. Margaret Mead terjesztette azt a hihetetlen állítást, hogy a szamoaiaknak nincsenek indulataik – szülő és gyerek vagy csábító és felszarvazott között nincs harag, nincs bosszú, nincs hosszan tartó szerelem és gyász, nincs anyai gondoskodás, nincs feszültség a nemi élettel kapcsolatban, nincs serdülőkori nyughatatlanság. Derek Freeman és más antropológusok viszont azt találták, hogy a szamoai társadalomban igen elterjedt a serdülőkori sértődöttség és bűnözés, a 3985. 3996.

Kerge fájdalom: Lewis, 1980, 216. o. Tehénvizelet: Shweder, 1994, 36. o.

szüzesség kultusza, a gyakori nemi erőszak, a megerőszakolt családja általi bosszú, a frigiditás, a gyerekek kemény büntetése, a szexuális féltékenység és az erős vallásos érzület.400 Nem kell, hogy ezek az ellentmondások meglepjenek minket. Renato Rosaldo antropológus jegyezte meg, hogy „A hagyományos antropológiai leírás olyan, mint az illemtankönyv. Amit abból kapunk, az nem annyira mély kulturális bölcsesség, hanem kulturális közhelyek, Polonius bölcsességei és banális, nem pedig tanulságos értelemben vett konvenciók. Ezek megmutatják talán a hivatalos szabályokat, de nem mondják meg, hogyan élik az emberek életüket.” 401 Különösen az érzelmek azok, amiket hivatalos szabályokkal szabályoznak, minthogy ezek a személy érdekében állított követelmények. Ami számomra legbensőbb érzéseim megvallása, másnak talán nyafogás és morgolódás, és könnyen lehet, hogy azt mondja, tartsam magamban. És azok számára, akiknek hatalma van, mások érzelmei még bosszantóbbak – olyan kellemetlenségekhez vezethetnek, hogy a nők a férfiakat férjnek és gyereknek, nem pedig ágyútölteléknek akarják, hogy a férfiak egymással verekednek, ahelyett hogy az ellenséggel harcolnának, és hogy a gyerekek pajtásaikba lesznek szerelmesek ahelyett, hogy elfogadnák azt a jegyest, aki fontos üzletet hozna össze. Sok társadalom úgy kezeli e kellemetlenségeket, hogy megpróbálja az érzelmeket szabályozni, és azt a téves információt terjeszti, miszerint azok nem is léteznek. Ekman megmutatta, hogy a kultúrák leginkább abban különböznek, hogy hogyan fejeződnek ki az érzelmek nyilvánosan. Titokban filmre vette amerikai és japán diákok arckifejezését, amikor egy primitív beavatási szertartásról készült rémes felvételt néztek meg. (Az érzelemkutatóknak kiterjedt készleteik vannak visszataszító anyagokból.) Ha a szobában egy fehér köpenyes kutató volt velük, a japán diákok udvariasan mosolyogtak azokon a jeleneteken, amelyektől az amerikaiak rémülten hátrahőköltek. De ha a diákok egyedül voltak, a japán és az amerikai arcok egyforma rettenetet árultak el.

Érzőgépek A filozófiában, az irodalomban és a művészetben mintegy kétszáz éve kezdődött a romantikus mozgalom, és azóta az érzelem és az értelem külön birodalomba tartoznak. Az érzelmek a természetből származnak, és a testben lakoznak. Heves, irracionális indulatok, amelyek a biológia parancsát követik. Az értelem a civilizációból származik, és az elmében lakozik. Hideg megfontolás vezérli, amely saját magának és a társadalomnak az érdekében uralkodik az érzelmeken. A romantikusok azt vallották, hogy a bölcsesség, az ártatlanság, az eredetiség és a kreativitás forrásai az érzelmek, amelyeket nem volna szabad az egyénnek és a társadalomnak elfojtania. A romantikusok gyakran elismerik az érzelmek sötét oldalának létét is, amely a művészi nagyságért fizetendő ár. Amikor Anthony Burgess 4007. 401

Gyengéd eszkimók: Lazarus, 1991,193. o. Gyengéd szamoaiak: Freeman, 1983. 8. Etnográfia és etikett: idézi Asimov-Shulman, 1986.

Gépnarancsában az antihős erőszakos indulatait kondicionáltatja ki magából, elveszti Beethoven iránti fogékonyságát. A kortárs amerikai popkultúrát a romanticizmus uralja, ami a rockzene dionüszoszi ethoszában, a népszerű pszichológia parancsában, hogy ismerd meg érzéseidet, és a bölcs együgyűek meg a vad énjükbe kiruccanó konvencionális yuppik hollywoodi sémáiban ölt testet. A legtöbb tudós rejtetten elfogadja a romanticizmus előfeltevéseit még akkor is, ha annak etikáját elutasítja. Az irracionális érzelmek és az elfojtó értelem újra és újra tudományos álruhákban jelennek meg: az ösztön-én és a felettes én, a biológiai késztetések és a kulturális normák, a jobb félteke és a bal félteke, limbikus rendszer és agykéreg, állat őseink evolúciós öröksége és a minket civilizációba repítő általános intelligencia. Ebben a fejezetben az érzelmeknek egy határozottan nem romantikus elméletét mutatom be. Ez az elmélet az elme komputációs elméletét (miszerint a lélek éltetőereje nem az energia, hanem az információ) az evolúció modern elméletével vegyíti (amely a biológiai rendszerek komplex szerkezetének visszafejtését célozza meg). Ki fogom mutatni, hogy az érzelmek adaptációk, olyan jól tervezett szoftvermodulok, amelyek az értelemmel összhangban dolgoznak, és nélkülözhetetlenek az elme egészének működésében. Az érzelmekkel nem az a probléma, hogy megszelídítetlen erőket vagy állati múltunk csökevényeit képviselik, hanem az, hogy abból a célból keletkeztek, hogy gének másolatait terjesszék, nem pedig azért, hogy a boldogsághoz, a bölcsességhez vagy a morális értékekhez hozzájáruljanak. Gyakran azokat a cselekedeteket nevezzük „érzelmi”-nek, melyek a társas csoportnak ártalmasak, károsítják a cselekvő hosszú távú boldogulását, meggyőzés által befolyásolhatatlanok vagy önámítás eredményei. Szomorú talán, de ezek a jellemzők nem hibás működést jeleznek, hanem pontosan azok a tulajdonságok, amiket a jól tervezett érzelmektől elvárhatunk. *

Az érzelmek is olyan részét képezik az elmének, amelyet sokan elhamarkodottan nem adaptív poggyászként írnak le. Paul MacLean idegtudós fogta az érzelmek romantikus doktrínáját, és megalkotta belőle a híres, de téves elméletet, ami hármasagy-elméletként ismert. Az emberi agyat egy háromrétegű evolúciós palimpszesztként jellemezte. Alul vannak a bazális ganglionok, más néven a hüllőagy, azoknak a primitív és önző érzelmeknek a székhelye, amelyek az evést, a támadást, a menekülést és a szexuális viselkedést vezérlik. Ezt fejeli meg a limbikus rendszer, más néven a primitív emlősagy, amely a kedvesebb, gyengédebb társas érzelmeknek, például a szülői gondoskodásnak van szentelve. E köré hajlik a modern emlősagy, az agykéreg, amely az emberi evolúció folyamán elszabadul, és az értelemnek ad otthont. A hit abban, hogy az érzelmek az állati örökségbe tartoznak, azokból a népszerű etológiai filmekből is ismerős, amelyekben a vicsorgó páviánok képe úszik át tomboló futballhuligánokéba, és a narrátor azon tűnődik, hogy vajon ösztöneink fölé tudunk-e emelkedni, hogy megelőzzük a nukleáris katasztrófát. A hármasagy-elmélettel az az egyik probléma, hogy az evolúció nem egyszerűen

csak újabb rétegeket rak változatlan alapokra. A természetes kiválasztódás abból az anyagból kell dolgozzon, ami már adott, de módosíthatja, amit talál. Az emberi test legtöbb része az ősi emlősöktől, az pedig az ősi hüllőktől származik, de ezek a részek erősen módosultak, hogy az emberi életmódhoz, például a felegyenesedett tartáshoz alkalmazkodjanak. Noha testünk a múlt csökevényeit hordozza, csak nagyon kevés olyan alkotórészünk van, amely módosíthatatlan, és csak a régebbi fajok szükségleteihez adaptálódott. Még a vakbél is használatba vétetett az immunrendszer által. És az érzelmek áramkörei sem maradtak érintetlenül. 402 Vannak persze olyan jellemzők, melyek annyira alapvetőek az élőlény felépítésében, hogy a természetes kiválasztódás nem képes bütykölni rajtuk. Lehetséges-e, hogy az érzelmi szoftverek is annyira mélyen be lennének égetve az agyba, ami az állatokat arra kárhoztatná, hogy úgy érezzenek, ahogy távoli őseik éreztek? Az adatok arra utalnak, hogy nem; az érzelmeket könnyű átprogramozni. Az állatok érzelmi repertoárja tág keretek között változik fajuktól, nemüktől és életkoruktól függően. Az emlősök között találunk oroszlánokat és bárányokat. De az évezredes szelektív tenyésztés még a kutyákon (azaz egyetlen fajon) belül is létrehozott olyan változatokat, mint a pitbull és a bernáthegyi. A hozzánk legközelebb álló nemzetségbe tartoznak a közönséges csimpánzok, akiknek hímjei bandákba tömörülve mészárolják le a rivális bandákat, és nőstényei megölik egymás kölykeit, valamint a törpecsimpánzok (bonobók), akiknek a filozófiája az, hogy „Ne háborúzz, szeretkezz!” Bizonyos válaszok – például a pánik, ha sarokba szorítják őket – persze sokféle fajban jelen vannak, de ezek azért maradhattak meg, mert mindegyik számára adaptívnak bizonyultak. A természetes kiválasztódásnak nincs talán tökéletes szabadsága az érzelmek újraprogramozásában, de elég tág tere van. És az emberi agykérget nem az ősi limbikus rendszer cipeli a hátán, és nem is az ottani futószalag végpontjaként szolgál. E rendszerek együttesen működnek, és ezt sok kétirányú kapcsolat segíti elő. A halántéklebenyek mélyén elhelyezkedő, mandula alakú amygdala ad otthont azoknak az áramköröknek, melyek tapasztalatainkat érzelmekkel színezik. Az amygdala nemcsak egyszerű jelzéseket (mondjuk erős hangingereket) kap az agy alacsonyabb területeiről, hanem absztrakt, elvont információkat is az agy legmagasabb központjaiból. Válaszként az amygdala az agy szinte minden részébe küld jelzéseket, köztük a homloklebeny döntéshozó áramköreibe is. Az anatómia a pszichológiát tükrözi. Az érzelem nem pusztán futás a medve elől. Az érzelmeket az elme legkifinomultabb információfeldolgozási lépései is képesek beindítani, például amikor egy szakítólevelet olvasunk, vagy amikor hazaérve mentőautót látunk a ház előtt. És az érzelmek segítenek a menekülés, a bosszú, a nagyravágyás és az udvarlás bonyolult cselekményeinek leplezésében is. Ahogy Samuel Johnson írta: „Uram, mérget vehet rá, hogy amikor az ember tudja, hogy két hét múltán felkötik, az bámulatosan képes elméjét összpontosításra bírni.” 403 * 4029.

Hármas agy: MacLean, 1990. Cáfolat: Reiner, 1990. érzelmes agy: Damasio, 1994; LeDoux, 1991, 1996; Gazzaniga, 1992.

40310. Az

Az érzelmek visszafejtésének első lépése az, hogy megpróbáljuk elképzelni, milyen lenne az élet nélkülük. Mr. Spocknak, a Vulcan lángeszének feltehetően nem voltak érzelmei (kivéve emberi oldalának alkalmankénti előbukkanását, meg a hétéves vágyódást, ami visszahúzta Vulcanra, hogy szaporodjék). De Spock érzelemmentessége igazán csak annyit tett, hogy uralkodott magán, nem vesztette el a fejét, hűvösen mondott ki kellemetlen igazságokat, és így tovább. Valamilyen célok vagy motívumok kellett, hogy vezessék. Valami visszatartotta Spockot attól, hogy napjait a π quadrillió tizedesjegy pontosságú kiszámításával vagy a manhattani telefonkönyv bemagolásával töltse. Valami arra ösztökélte, hogy új, idegen világokat kutasson fel, új civilizációkat keressen, és hogy bátran menjen oda, ahol ember korábban még nem járt. Feltehetően intellektuális kíváncsiság hajtotta – késztetés, hogy problémákat állítson fel és oldjon meg –, és a szövetségeseivel érzett szolidaritás: ezek mind érzelmek. És mit csinált volna Spock, ha egy ragadozóval vagy egy hódító Klingonnal kerül szembe? Fejen áll? Bebizonyítja a négyszín-sejtést? Agyának egy része feltehetően mozgósította volna képességeit, hogy kitalálja, hogyan meneküljön, vagy hogy hogyan tegyen lépéseket a jövőbeli sebezhetőség elkerülésére. Azaz félt volna. Spock talán nem volt indulatos, sem nyíltszívű, de kellettek legyenek olyan késztetései, melyek arra ösztökélték, hogy értelmét bizonyos célok, és ne mások érdekében állítsa csatasorba. Egy konvencionális számítógépes program parancsok sorozatából áll, amelyet e gép lépésről lépésre hajt végre, míg csak a STOP parancshoz nem ér. A marslakók, robotok és állatok intelligenciájának azonban valamilyen rugalmasabb vezérlőrendszerre volna szüksége. Idézzük fel, hogy az intelligencia célok követése akadályok ellenében. Célok nélkül az intelligencia fogalma értelmetlen. Hogy bezárt lakásomba behatolhassak, befeszíthetem az ablakot, hívhatom a házmestert, vagy megpróbálhatom a reteszt a levélrésen keresztül elérni. Mindezek a célok alcélok láncolatán keresztül érhetők el. Az ujjam nem éri el a reteszt, tehát az alcél az, hogy találjak egy fogót. De a fogó bent van a lakásban, ezért felállítom azt az al-alcélt, hogy keresek egy boltot és veszek egy fogót. És így tovább. A legtöbb mesterséges intelligencia-rendszert célok és eszközök köré építik, mint ahogy a 2. fejezetbeli produkciós rendszert is, amelyben a célszimbólumok a faliújságon jelennek meg, és a szoftverdémonok azokra válaszolnak. De honnan ered a legfőbb cél, az, amelyet a program többi része el akar érni? A mesterséges intelligencia-rendszerekben a programozótól. A programozó tervezi úgy a rendszert, hogy az a szójabab betegségeit diagnosztizálja, vagy hogy előre jelezze a következő napi Dow Jones-indexet. Az élőlények esetében a legfőbb cél a természetes kiválasztódásból ered. Az agy olyan körülmények közé igyekszik juttatni tulajdonosát, amelyek annak őseit a szaporodásban segítették. (Az agy célja nem maga a szaporodás; az állatok nem ismerik az élet tényeit, és az emberek, akik ismerik, boldogan aláássák azokat, például fogamzásgátlók alkalmazásával.) A Homo sapiensbe, ebbe a problémamegoldó, társas fajba beültetett célok közé nemcsak a hüllőagy motívumai tartoznak. A lista elején található a környezet megértése és a másokkal való együttműködés biztosítása is. És itt van a kulcsa annak, miért is vannak érzelmeink. Egy állat nem követheti

egyszerre minden célját. Ha az állat éhes is, meg szomjas is, nem lenne jó, ha félúton ácsorogna a málnabokor és a tó között, mint a mesebeli döntésképtelen szamár, amely éhen halt két szénaboglya között. Az sem jó, ha bekap egy szem málnát, átsétál, és kortyol egyet a tóból, visszasétál, és megint bekap egy szem málnát, stb. Egy időben az állat egyetlen célnak kell alárendelje testét, és a célokat össze kell egyeztetni az elérésükre legalkalmasabb pillanattal. A Prédikátor könyve azt mondja, hogy „mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak: Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek. Ideje van a szeretésnek, és ideje a gyűlölésnek.” Más célok aktuálisak, amikor egy tigris vetett ránk szemet, amikor gyermekünk bőgve jelenik meg, és amikor vetélytársunk nyilvánosan lehülyéz minket. 404 Az érzelmek olyan mechanizmusok, amelyek az agy legmagasabb szintű céljait állítják be. Amint egy kedvező pillanat életre kelti, az érzelem az alcélok és alalcélok láncolatát indítja be, melyet gondolkodásnak és cselekvésnek nevezünk. Minthogy a célok és az eszközök az alcélok többszörösen egymásba ágyazott szerkezetében fonódnak össze, nincs éles határvonal gondolat és érzés között, és a gondolat nem mindig előzi meg az érzést, sem pedig fordítva (dacára a pszichológiában zajló évszázados vitának arról, hogy melyiknek van elsőbbsége). A félelmet a küszöbönálló sérülés valamilyen jelzése, például egy ragadozó, egy szakadék vagy egy szóbeli fenyegetés idézi elő. Mozgósítja a menekülés és a veszély enyhítésének vagy elhárításának rövid távú alcéljait, és ennek a célnak nagyfokú elsőbbséget biztosít, amit egyfajta sürgető érzésként élünk át. A veszély jövőbeni elkerülésének hosszú távú céljai is aktiválódnak, a megkönnyebbülés állapota pedig az arra való emlékezést indítja be, hogy hogyan sikerült megszabadulnunk a veszélytől. A mesterséges intelligencia legtöbb kutatója úgy véli, hogy a szabadon mozgó robotokat (a futószalaghoz rögzített társaikkal ellentétben) valami olyasmivel kell ellátni, mint az érzelmek, pusztán azért, hogy el tudják dönteni, mit csináljanak a következő pillanatban. (Az már egy további kérdés, hogy lenne-e a robotnak ezekről az érzelmekről élménye – amint azt a 2. fejezetben láttuk.)405 A félelem egy olyan folyamatot is beindít, amely a testet hozza cselekvésre kész állapotba; ez az úgynevezett „harcolj vagy menekülj” válasz. (Ez az elnevezés kissé félrevezető, minthogy a válasz mindenféle gyors reakciót igénylő cselekvésre felkészít minket, például arra is. hogy megragadjuk a lépcső felé mászó kisbabát.) A szív gyorsabban ver, hogy az izmokba vért küldjön. A vér a belekből és a bőrből máshova irányítódik, a gyomor összehúzódik, és beindul a verejtékezés. A gyors légzés oxigént halmoz fel. Az adrenalin tüzelőanyagokat szabadít fel a májból, és elősegíti a vér alvadását. És a folyamat az arcunknak az egyetemes „őzike a reflektorfényben” kifejezést kölcsönzi.406 Minden egyes érzelem az elmét és a testet mozgósítja annak érdekében, hogy megküzdjenek a kognitív terepen való élet és szaporodás valamely kihívásával. Egyes kihívásokat fizikai tényezők alkotnak, és az ezekkel foglalkozó érzelmek, mint az undor, a félelem és a természeti szépség értékelése, közvetlenül működésbe 40411.

Az érzelmek nélkülözhetetlensége: Tooby-Cosmides, 1990a; Nesse-Williams, 1994; Nesse, 1992; Minsky, 1985. 40512. Érzelmes robotok: Minsky, 1985; Pfeiffer, 1988; Picard, 1995; Crevier, 1993. 40613. Harcolj vagy menekülj: Marks-Nesse, 1994.

lépnek. Más kihívásokat emberek képeznek, de az emberek kezelésével az a probléma, hogy azok „visszakezelnek” bennünket. A többi ember érzelmeire adott válaszként kifejlődött érzelmek, mint a harag, a hála, a szégyen és a szerelem, bonyolult sakktáblán játszódnak, és ezek szülik azokat a szenvedélyeket és cselszövéseket, melyek a romantikusokat félrevezették. Nézzük először a dolgokkal, majd az emberekkel kapcsolatos érzelmeket.

Kertvárosi szavanna A „partra vetett hal” kifejezés arra hívja fel figyelmünket, hogy minden élőlény valamilyen környezethez alkalmazkodott. Az emberek se kivételek. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az állatok, mint a hőkövető rakéták, egyszerűen csak oda mennek, ahova tartoznak, de ezt a késztetést az állatok a mieinkhez hasonló érzelmek formájában kell átéljék. Egyes helyek vonzóak, megnyugtatóak és szépek; mások lehangolóak vagy félelmet keltőek. A biológiában „élőhelyválasztás”-nak nevezett téma a Homo sapiens esetében ugyanaz, mint amit a földrajzban és az építészetben „környezeti esztétiká”-nak neveznek: milyenfajta helyeken szeretünk lenni. 407 Őseink egészen a legutóbbi időkig nomádok voltak; továbbálltak arról a vidékről, melynek ehető növényeit és állatait felélték. Az, hogy onnan hová menjenek, egyáltalán nem volt egyszerű döntés. Cosmides és Tooby írja: Képzeljük el, hogy egy élethosszig tartó sátoros kiránduláson vagyunk. Minthogy vizet kell hozni a patakból és tüzelőt az erdőből, gyorsan megtanulnánk, hogy egyes táborhelyeknek előnyeik vannak a többiekkel szemben. Az időjárásnak mindennap kitéve gyorsan megtanulnánk értékelni a széltől, hótól és esőtől védő lakhelyeket. A vadászógyűjtögető népeknek nincs más választásuk, mint az ilyen élet: nem szerezhetik be élelmüket a sarki boltban, nincs telefon, nincs vízvezeték, nincs energiaszolgáltatás, nincsenek ketrecek, lőfegyverek és sintérek, hogy megvédjenek a ragadozóktól. Ilyen körülmények között az ember élete múlik azoknak a mechanizmusoknak a működésén, amelyek következtében az emberi élet fenntartásához elegendő élelmet, vizet, menedéket, információt és biztonságot nyújtó élőhelyeket kedveljük, és elkerüljük az ezzel ellentéteseket.408

A Homo sapiens kétféle élőhelyhez adaptálódott. Az egyik az afrikai szavanna, amelyen evolúciónk nagy része zajlott. Az elődeinkhez hasonló mindenevők számára a szavanna az egyéb ökoszisztémákhoz képest otthonosabb hely. A sivatagban kevés a biomassza, minthogy kevés a víz. A mérsékelt égövi erdők biomasszájának nagy része a fákba van zárva. Az esőerdőkben – vagy ahogy régebben neveztük, a dzsungelekben – a táplálék a lombkorona tetején található, ami a földön élő mindenevőket dögevésre, a felülről aláhulló darabok gyűjtögetésére kárhoztatja. A szavanna – facsoportokkal tarkított füves vidék – azonban gazdag biomasszában, 40714.

Élőhelyválasztás és környezeti esztétika: Orians-Heerwagen, 1992; Kaplan, 1992; Cosmides-Tooby-Barkow, 1992. 40815. Élethosszig tartó táborozás: Cosmides-Tooby-Barkow, 1992, 552. o.

melynek jó része nagy állatok húsában van, mert a fű gyorsan pótolja magát, ha lelegelik. És a biomassza nagy része a földtől egy-két méteres, kényelmesen elérhető magasságban található. A szavannán a kilátás is jó, ezért a ragadozók, a víz és az ösvények messziről felfedezhetők. Fáik pedig árnyékot és a ragadozóktól védelmet nyújtanak. Az élőhelyek listáján második helyen az egész világ áll. A szavannán végbement evolúciót követően őseink a világnak szinte minden szegletébe eljutottak. Egyesek úttörők voltak, akik elhagyták a szavannát, és aztán más élőhelyeket is, ahogyan az éghajlat változott és a népesség növekedett. Mások saját biztonságuk érdekében menekültek. A vadászó-gyűjtögető törzsek ki nem állhatják egymást. Gyakran rajtaütnek a szomszédos területeken, és megölik a saját területükre tévedő idegeneket. E vándorlási kedv kielégítését intelligenciánk teszi lehetővé. Az emberek felderítik az új vidéket, és mentális erőforrástérképet készítenek róla, amely a vizek, növények, állatok, utak és lakóhelyek előfordulását részletezi. És ha képesek rá, új otthonukból szavannát csinálnak. Az indiánok és az ausztrál bennszülöttek óriási erdőterületeket égettek fel, ezzel téve lehetővé, hogy azokat fű lepje be. E pótszavannák azután könnyen vadászható legelő állatokat vonzanak, és elárulják a látogatókat, mielőtt azok túl közel érnének.409 George Orians biológus, a madarak viselkedéses ökológiájának szakértője nemrégen az emberek viselkedéses ökológiája felé fordult. Judith Heerwagen, Stephen Kaplan, Rachel Kaplan és mások közreműködésével azt állítja, hogy a természeti szépség iránti fogékonyságunk képezi azt a mechanizmust, amely őseinket megfelelő élőhelyek felé vezette. A szavannát velünkszületetten szépnek találjuk, de azokat a tájakat is kedveljük, amelyeket könnyű felkutatni, és amelyekre könnyű emlékezni, valamint azokat, amelyeken elég hosszú ideig éltünk ahhoz, hogy úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Az emberek élőhely-preferenciájával foglalkozó kísérletekben amerikai felnőtteknek és gyerekeknek tájak képeit mutatják, és megkérdezik, mennyire szeretnének azokra ellátogatni vagy azokon élni. A gyerekek akkor is a szavannát preferálják, ha még sosem jártak olyanon. A felnőtteknek is tetszik a szavanna, de éppúgy szeretik a lombos és fenyőerdőket is, amelyek az Egyesült Államok lakható részeire emlékeztetnek. Senki sem szereti a sivatagot és az esőerdőt. Mindennek egyik értelmezése az, hogy a gyerekek választása fajunk alapvető élőhelypreferenciáját tükrözi, amely felnőttekben az ismerőssé vált vidékhez való vonzódással egészül ki. Nem arról van szó természetesen, hogy az emberek misztikusan vágyódnának valamiféle ősi szülőföld után. Egyszerűen csak azok a tájjellegzetességek tetszenek nekik, amelyek leginkább a szavannán vannak meg. Orians és Heerwagen kertészek, fotóművészek és festők szakmai tudását is megvizsgálták, hogy megtudják, milyenfajta tájakat találnak az emberek szépnek. Mindezt másodlagos adatnak tekintették az emberek élőhelyekre vonatkozó ízléséről, amely a tájképekre adott 40916.

Indiánok és szavannapótlék: Christopher, 1995. Ausztrál bennszülöttek és szavannapótlék: Harris, 1992.

reakciókat vizsgáló kísérleteket egészítette ki. Úgy találták, hogy a legszebb táj az optimális szavanna tökéletes másolata: félig nyitott tér (sem nem teljesen kitárt, amely sebezhetővé tenne, sem nem túlburjánzó, amely a kilátást és a mozgást akadályozná), a talaj egyenletes fedettsége, a horizontig terjedő látómező, nagy fák, víz, változó magassági szintek és több kivezető út. Jav Appleton geográfus foglalta össze velősen, mi tesz vonzóvá egy tájat: kilátás és védettség, azaz látás anélkül, hogy minket látnának. Ez a kombináció lehetővé teszi, hogy a táj elrendezését biztonságosan felmérhessük. A táj maga is kiismerhető kell legyen. Aki már tévedt el sűrű erdőben, vagy aki már találta magát minden irányban egyforma homokdűnék vagy hókupacok között, az ismeri a vonatkoztatási rendszer nélküli környezet rémképét. A táj is egy nagy tárgy, és a komplex tárgyakat úgy ismerjük fel, hogy részeiket a tárgyhoz tartozó vonatkoztatási rendszerben helyezzük el (lásd 4. fejezet). A mentális térképek vonatkoztatási rendszerét nagy tereptárgyak, fák, sziklák és tavak, valamint hosszú nyom- és határvonalak, folyók és hegyláncok alkotják. Az ilyen irányjelzők híján lévő látkép bizonytalanságérzetet kelt. 410 Kaplan és Kaplan a természeti szépségnek további kulcsát is azonosították, melyet titokzatosságnak neveznek. A hegyek között kígyózó út, a kanyargó patak, a lombkorona rései, a dimbes-dombos föld és a részben takart kilátás azzal ragadják meg érdeklődésünket, hogy a tájnak lényeges jellemzőit sejtetik, melyeket további vizsgálódással lehetne felfedezni. Az emberek szeretik az állatok és a növények, és különösen a virágok látványát. Ha az olvasó otthon vagy más kellemes, de mesterséges környezetben olvassa ezt a könyvet, nagy az esélye annak, hogy ha felnéz, állat-, növény- vagy virágmintákat talál a környezetében. Az állatok iránti elragadtatásunk nyilvánvaló. Mi esszük őket, ők esznek minket. De a virágok szeretete, amelyeket legfeljebb a divatos és méregdrága éttermek salátáiban fogyasztunk, magyarázatot kíván. Már belé is botlottunk a 3. és 5. fejezetben. Az emberek intuitív botanikusok, és a virág gazdag adatforrás. A növények a zöld tengerében egybeolvadnak, és gyakran csak a virágaik alapján azonosíthatók. A virágok a növekedés előfutárai, a jövendő gyümölcs, mag és gumó helyét jelölvén meg azoknak a teremtményeknek, amelyek elég okosak, hogy emlékezzenek is ezekre. Egyes természeti események, mint a naplemente, a mennydörgés, a gyülekező felhők és a tűz, nagy hatást gyakorolnak ránk. Orians és Heerwagen megjegyzik, hogy ezek közvetlen és fontos változásról, sötétségről, viharról és tűzvészről árulkodnak. Az ezek által kiváltott érzelmek kikövetelik, hogy megálljunk, nyugtázzuk a jelzést, és készüljünk fel arra, ami következik. A környezeti esztétika fontos szerepet játszik életünkben. A hangulat a környezeten múlik: gondoljunk arra, milyen az, ha a vasútállomáson várakozunk, vagy ha egy tóparti házikóban. Az emberek legnagyobb vásárlása az otthonuk, és a szolgáltatások közelségén, a fűn, fán és vizeken, valamint a kilátáson kívül a házvásárlásra három fő szabály vonatkozik: helyszín, helyszín és helyszín. Magának a háznak az értéke azon múlik, hogy milyen menedéket (otthonos teret) nyújt, és mennyire titokzatos (szegletek, kanyarulatok, ablakok, többszörös szintek). És az 41017.

Tájak vonatkoztatási rendszere: Subbiah et al., 1996.

emberek a legvalószínűtlenebb ökoszisztémákban is igyekszenek egy kis szavannát teremteni maguknak. New Englandben, az Egyesült Államok északkeleti részén, ha parlagon hagynak egy földdarabot, az gyorsan gazos erdővé válik. Amikor kertvárosban laktam, szomszédaimmal együtt én is elővettem hétvégeken a fűnyírót, levélfújót, gyomverőt, nyesőollót, ágritkítót, szárcsípőt, sövénynyírót és faaprítót, hogy sziszifuszi erőfeszítéssel útját álljam az erdő terjedésének. Itt, Santa Barbarában, ahol ezeket a sorokat írom, a föld száraz bozóttá szeret válni, de a városalapítók évtizedekkel ezelőtt elrekesztették a vadon patakjait, és a hegyeken keresztül vezetve vizet hoztak a szomjas gyepnek. Egy nem régi aszály idején egyes háztulajdonosok annyira epedeztek zöldellő pázsitot látni, hogy poros udvarukat zöld festékkel fújták be. Szellemi táplálék Bűzös békabél, Gennyes görénygége, Rothadt rókarüh. Véres vakondvese, És nincs nálam a kanalam! - TÁBORI NÓTA. ISMERETLEN SZERZŐTŐL. SZABAD FORDÍTÁSBAN

Az undor egyetemes emberi érzelem, melyhez saját arckifejezés tartozik, és amelyet mindenütt tápláléktabuk szentesítenek. Mint minden érzelemnek, az undornak is mélyreható befolyása van az emberi kapcsolatokra. A második világháború folyamán az amerikai pilóták inkább éheztek a csendes-óceáni szigeteken, mint hogy azokból a varangyokból és bogarakból ettek volna, amelyekről előzőleg megtanulták, hogy tökéletesen biztonságosak. Bizonyos élelmek kerülése az egyik legmakacsabb etnikai jegy, amely a hagyományok elvesztése után is sokáig fennmarad. 411 A modern tudomány alapján megítélve az undor kétségtelenül irracionális. Azok, akik már egy bizonyos dolog megevésének gondolatától is rosszul vannak, azt mondják, hogy az tisztátlan vagy ártalmas. De a sterilizált csótányt ugyanolyan visszataszítónak találják, mint a szekrényből frissen kilépőt, és ha a sterilizált csótányt egy pillanatra italukba mártjuk, többet nem hajlandók inni belőle. Az emberek nem isszák meg a gyümölcslevet, ha azt egy vadonatúj vizeletgyűjtő palackban tárolták; a kórházi konyhákon ezt a dézsmálás elkerülésére kiváló módnak találják. Az emberek nem eszik meg a levest, ha azt egy vadonatúj ágytálban tálalják fel, esetleg ha egy új fésűvel vagy légycsapóval kavarták meg. A legtöbb embernek nem lehet annyit fizetni, hogy megegyen egy kutyaszarnak formált karamellát, vagy hogy az őrültségek boltjában vásárolt gumihányást a szájába vegye. Saját nyálunk nem undorító, amíg a szájunkban van, de a legtöbben nem ennének abból a tálból, amibe előzőleg ők maguk beleköptek. A nyugati társadalmak tagjainak többsége elképzelni se tudja, hogy rovarokat, 41118.

Undor: Rozin-Fallon, 1987; Rozin, 1996.

férgeket, varangyokat, kukacokat, hernyókat vagy lárvákat egyen, noha ezek igencsak táplálóak, és az emberek többsége evett is ilyesmiket a történelem folyamán. Racionalizációinknak nincs sok értelme. Hogy a rovarok fertőznek, mert ürülékkel és szeméttel érintkeznek? De sok rovar igencsak tiszta. A termeszek például csak fákat rágnak, a legtöbb ember azonban semmivel se inkább enné meg azokat sem. Vessük ezt össze a csirkével, az ízletesség netovábbjával („Kóstold meg – olyan az íze, mint a csirkének!”), amely gyakran eszik ürüléket és hulladékot. És mindannyian szeretjük a paradicsomot, amit a trágyázás hizlalt meg és tett szaftossá. Hogy a rovarok betegségeket hordoznak? Ugyanúgy, ahogy minden állat húsa. Tegyük csak velük azt, amit a világ más végein lesznek – főzzük meg őket. Hogy a rovarok szárnya és lába ehetetlen? Dobjuk ki a lábakat, vagy egyszerűen maradjunk a kukacoknál és lárváknál. Hogy rossz ízük van? Álljon itt egy brit entomológus beszámolója, aki a laoszi konyhát tanulmányozva első kézből szerzett ismereteket a témában: Egyik sem rossz ízű, néhányuk pedig kifejezetten ízletes, különösen az óriás vízipoloska. Nagy részük íztelen volt, egy kis zöldségízszínezettel, de például nem csodálkozna-e akárki, aki először kóstol kenyeret, hogy miért eszünk mi ilyen ízetlen ételt? A pirított ganajtúrónak és a puha testű póknak finom ropogós külseje és szuflé állagú belseje van, ami egyáltalán nem kellemetlen. Általában sózzák, néha chilivel vagy illatos füvekkel fűszerezik, és néha rizzsel, esetleg szósszal vagy curryvel eszik. Az ízt rendkívül nehéz meghatározni, de azt hiszem, a saláta jellemezné legjobban a termeszek, a kabócák és a tücskök ízét; saláta és nyers burgonya az óriás Nephila pókét, és tömény gorgonzola sajt az óriás vízipoloskát (Lethocerus indicus). Semmilyen ártalmas következménye nem volt annak, hogy ezeket a rovarokat fogyasztottam.412

Paul Rozin pszichológus mesterien ragadta meg az undor pszichológiáját. Az undor félelem attól, hogy egy ártalmas tárgyat testünkbe engedjünk. Egy anyag beengedésének az elfogyasztás a legközvetlenebb módja, és ahogy tábori nótám mutatja, ez a legiszonyatosabb gondolat, ami egy undorító tárggyal kapcsolatban felmerülhet. Szaglása és tapintása se igen vonzó. Az undor távol tartja az embereket bizonyos dolgok megevésétől, vagy ha még nem túl késő, kiköpésükre vagy kihányásukra készteti őket. Az arckifejezés mindent elárul: az orr ráncba rándul, az orrlyuk összeszűkül, a száj kinyílik, és a nyelv előnyomul, mintha csak kitolná az ártalmas anyagot. Az undorító dolgok állatoktól származnak. Lehet egész állat, állat (különösen ragadozó vagy dögevő állat) része vagy testének terméke, különösen a viszkózus anyagok, mint a nyálka és a genny, és legelsősorban az ürülék, amelyet egyetemesen undorítónak tartanak. A bomlásban lévő állatok és részeik különösen visszataszítóak. A növények ezzel szemben néha rossz ízűek, de a rossz íz különbözik az undorítóságtól. Amikor az emberek növényi élelem, mondjuk limabab vagy brokkoli evésétől tartózkodnak, annak az az oka, hogy keserűnek vagy csípősnek találják. De az undorító állati termékekkel ellentétben nem érezzük úgy, mintha ezek kimondhatatlanul gusztustalanok vagy szennyezőek lennének. Valószínűleg Clarence 41219.

Rovarevés: Harris, 1985, 159. o.

Darrow volt az, aki a valaha létező legbonyolultabb gondolatot kiötlötte egy nem kedvelt zöldségről: „Nem szeretem a spenótot, és örülök, hogy nem szeretem, mert ha szeretném, akkor enném, és azt igazán utálnám.” A szervetlen és nem tápláló anyagok – mint a homok, a kelmék és a fakéreg – evését egyszerűen elkerüljük, minden nagyobb érzelem nélkül. Nemcsak hogy az undorító dolgok mindig állatoktól származnak, de az állatoktól való dolgok majdnem mindig undorítóak. A nem undorító állati részek kivételnek számítanak. A teremtés összes állata összes részeinek az emberek csak elenyésző töredékét fogyasztják, és minden más érinthetetlen. Az amerikaiak többsége csak a marha, csirke, disznó és néhány halfajta vázizomzatát eszi meg. Egyéb részeik, beleik, agyuk, veséjük, szemük és lábuk túl van a határon, ahogy a listán nem szereplő egyéb állatok is: a kutyák, a galambok, a medúzák, a csigák, a békák, a rovarok és az állatfajok további milliói. Egyes amerikaiak még ennél is válogatósabbak, és visszautasítják a sötét csirkehúst meg a csontos csirkehúst. Még a kalandvágyóan étkezők is csak az állatvilág kis töredékéből vesznek mintát. És nemcsak az elkényeztetett amerikaiak azok, akik finnyásak az ismeretlen állati részekkel kapcsolatban. Napoleon Chagnon úgy védte meg mogyoróvaj- és hot dogkészletét yanomamö forrásaitól, hogy azt mondta nekik, hogy azok marhaürülékek és marhapéniszek. A yanomamöknek, akik jóízűen esznek hernyókat és lárvákat, fogalmuk se volt, mik azok a marhák, de étvágyuk elment, és hagyták Chagnont békében vacsorázni.413 Az undorító tárgy mindent megfertőz, amivel érintkezésbe kerül, akármilyen rövid is a kontaktus, és akármilyen láthatatlan is annak hatása. Amögött, hogy nem isszuk meg a légycsapóval megkavart vagy sterilizált csótánnyal megmártott italt, az az intuíció rejlik, hogy ezek láthatatlan fertőző darabokat („bacikat”) hagynak maguk után. Egyes tárgyak, mint az új fésű vagy az új ágytál, pusztán amiatt számítanak fertőzöttnek, hogy undorító anyagokkal való érintkezésre készültek, másokat pedig, mint a csoki kutyaszart, a puszta hasonlóság mocskol be. Rozin szerint az undor pszichológiája a sok hagyományos kultúrában megtalálható jóindulatú mágiavoodoo- két törvényének engedelmeskedik: a fertőzés törvényének (ha egyszer megérintette, örökké érintkezésben marad) és a hasonlóság törvényének (hasonló hasonlót szül). Noha az undor egyetemes, a nem undorító állatok listája kultúráról kultúrára változik, ami feltételez egy tanulási folyamatot. Minden szülő tudja, hogy a kétévesnél kisebb gyerekek mindent a szájukba vesznek, és a pszichoanalitikusok nagy pillanata, amikor a gyerekek ürülékkel szembeni undorának hiányát értelmezik. Rozin és munkatársai úgy tanulmányozták az undor fejlődését, hogy olyan ételeket kínáltak gyerekeknek, amelyeket az amerikai felnőttek undorítónak találnak. A kisgyerekek 62 százaléka jelen lévő szüleik rémületére megette a kutyaszar-utánzatot („mogyoróvajból és illatos sajtból készült valósághű termék”), és 31 százalékuk megevett egy szöcskét. Rozin szerint az undort iskoláskorunkban sajátítjuk el, részben a szülők dorgá-lása nyomán, meg úgy, hogy látjuk arckifejezésüket, amikor egy undorító tárgyhoz 41320.

Undorkeltés yanomamökben: Changnon, 1992.

közelítünk. Én azonban valószínűtlennek tartom ezt. Először is, minden kétévesnél idősebb gyermek lényegében úgy viselkedett, mint a felnőttek. A négyévesek például nem ették meg a kutyaszarutánzatot, és nem itták meg a narancslét, ha egy szöcske volt benne; köztük és a felnőttek között az egyetlen különbség az volt, hogy a gyerekek kevésbé voltak érzékenyek a rövid érintkezés általi fertőzésre. (A gyümölcslét, amibe egy pillanatra szöcskét vagy kutyaszarutánzatot mártottak, csak nyolcéves kortól utasították vissza.) Másodszor, a kétévesnél idősebb gyerekek hírhedten válogatósak, és szüleik azért harcolnak velük, hogy új anyagok megevésére vegyék rá őket, nem pedig azért, hogy ismerteket elkerüljenek. (Elizabeth Cashdan antropológus megfigyelte, hogy a gyerekek hajlandósága, hogy új ételeket próbáljanak ki, hároméves kor után meredeken zuhan.) Harmadszor, ha a gyerekeknek azt kellene megtanulniuk, mitől tartózkodjanak, akkor minden állatot ízletesnek tartanának, a tiltottak kivételével. De Rozin maga mutatja ki, hogy minden állat undorító, kivéve a néhány megengedettet. Egy gyereknek se kell megtanítani, hogy a „bűzös békabelet és gennyes görénygégét” ócsárolja. Cashdannek jobb gondolata támadt. Szerinte az első két év az élelemtanulás szenzitív periódusa. Ez alatt az idő alatt az anyák ellenőrzik a gyerek táplálékbevitelét, és a gyerekek mindent megesznek, amit megengednek nekik. Ezután ízlésük spontán módon beszűkül, és csak olyan ételeket kívánnak, amilyeneket szenzitív periódusukban kaptak. Ez az ízlés azután egészen felnőttkorig fennmarad, habár felnőttek alkalmanként felül tudnak kerekedni rajta a legkülönbözőbb okokból: hogy másokkal egyenek, hogy macsónak vagy divatosnak látsszanak, élménykeresésből, vagy hogy elkerüljék az éhezést olyankor, amikor ismerős táplálék híján vannak.414 *

Mire való az undor? Rozin rámutat, hogy az emberi faj „a húsevő dilemmájával” szembesül. Szemben mondjuk a koalával, amely főként csak eukaliptuszlevelet eszik, és sebezhetővé válik, ha abból hiány van, a húsevők a lehetséges táplálékok gazdag menüjéből válogatnak. Az ára ennek viszont az, hogy azok közül sok méreg. Sok hal, kétéltű és gerinctelen állat tartalmaz erős idegmérgeket. Az egyébként ártalmatlan hús élősködőket, például galandférgeket rejthet, és amikor bomlik, a hús egyenesen halálos lehet, mert a rothadást okozó mikroorganizmusok mérgeket bocsátanak ki, hogy a dögevőket távol tartsák, és hogy a húst maguknak kaparinthassák meg. Az ételmérgezés még az iparosodott társadalmakban is nagy veszély. A lépfene és a trichinózis a legutóbbi időkig komoly kockázatot jelentett, és a közegészségügyi szakemberek ma is drákói higiéniai intézkedéseket javasolnak, hogy az emberek ne kapjanak szalmonellafertőzést következő csirkesalátás szendvicsüktől. 1996-ban világra szóló válságot jelenteti a kergemarhakór felfedezése, amely néhány brit szarvasmarha agyát szivacsossá tette, és azt teheti azoknak az embereknek az agyával is, akik a marhákból esznek. Rozin megkockáztatta, hogy az undor adaptáció, amely őseinket a veszélyes állati 41421.

Mit szabad enni: Cashdan, 1994.

dolgok megevésétől volt hivatott megóvni. Az ürülék, a dög és az állatok lágy, nedves részei ártalmas mikroorganizmusoknak adnak otthont, és ezért testünktől távol kell tartsuk őket. Az ételek tanulásának gyermekkori dinamikája jól illik e képbe. Az, hogy az állatok melyik részét biztonságos megenni, a helyi fajoktól és a honos betegségektől függ, ezért a sajátos ízlések nem lehetnek veleszületettek. Gyerekek idősebb rokonaikat használják arra, amire a királyok használták ételkóstolóikat: ha ettek valamit, és életben maradtak, akkor az nem méreg. A nagyon kis gyerekek tehát érzékenyek arra, hogy mit adnak nekik enni szüleik, és amikor elég idősek ahhoz, hogy maguktól szerezzék be élelmüket, minden mást kerülni fognak. De hogyan magyarázhatnánk a hasonlóság irracionális hatását – a gumihányás, a csoki kutyaszar és a sterilizált csótány taszító voltát? A válasz az, hogy ezeket a tárgyakat arra a célra készítették, hogy ugyanazt a reakciót váltsák ki, amit az igazi tárgyak. Ez az, amiért az őrültségek boltjai gumihányást árulnak. A hasonlósági hatás pusztán azt mutatja, hogy a tekintélyek szava vagy saját vélekedéseink nem képesek az érzelmi válasz kikapcsolására. Semmivel se irracionálisabbak, mint a többi modern bálványra adott reakció – a film lebilincselő, a pornográfia izgalmat keltő és a hullámvasút rémületet ébresztő hatása. Miért van olyan érzésünk, hogy az undorító dolgok mindent megfertőznek, amihez csak hozzáérnek? Ez az érzés közvetlen adaptációt jelent az élővilág azon alapvető tényéhez, hogy a kórokozók szaporodnak. A mikroorganizmusok lényegesen különböznek a vegyi mérgektől, például azoktól, amelyeket növények termelnek. A vegyületek veszélyessége az adagtól függ. A mérgező növények azért keserűek, mert a növénynek és a növényevőnek is érdekében áll, hogy a növényevő az első falat után abbahagyja a fogyasztást. A mikroorganizmusokból azonban nincsen biztonságos adag, mert azok exponenciálisan szaporodnak. Egyetlen láthatatlan, ízlelhetetlen kórokozó is megtöbbszöröződhet, és gyorsan megtölthet bármilyen méretű anyagot. Minthogy a kórokozók érintéssel átvihetők, nem meglepő, hogy bármi, ami egy gusztustalan dolgot megérint, maga is örökre gusztustalanná válik, még akkor is, ha ugyanúgy néz ki, és ugyanaz marad az íze. Az undor intuitív mikrobiológia. 415 Miért olyan könnyű undorodni a rovaroktól és más kis lényektől, mint a férgek és a békák – melyeket a latin-amerikaiak „animalitók”-nak (állatocskáknak) neveznek? Marvin Harris antropológus kimutatta, hogy különböző kultúrák elkerülik az állatocskákat, ha hozzáférnek nagyobb állatokhoz, de megeszik őket, ha nem. A magyarázatnak semmi köze sincs a higiéniához – minthogy a bogarak biztonságosabbak, mint a hús –, hanem az optimális élelemszerzés elméletére alapoz; annak elemzésére, hogy miként kellene az állatoknak elosztaniuk idejüket (és általában így is tesznek), hogy maximalizálják az elfogyasztott tápanyagokat. Az állatocskák kicsik, és szétszórtan találhatók, ezért sok vadászat és előkészítés kell egy kiló fehérje megszerzéséhez. Egy nagy emlős viszont több száz kilónyi húst hord a lábán, és egyszerre hozzáférhető. (1978-ban az a rémhír terjedt el, hogy a MacDonald's földigilisztával dúsítja a Big Mac húsát. De ha a cég valóban olyan pénzsóvár, mint amilyet a rémhír sejtetni akart, a rémhír nem lehetett igaz: a 41522.

Fertőzés érintéssel: Tooby-Cosmides, személyes közlés.

gilisztahús sokkal drágább, mint a marha.) A legtöbb környezetben nemcsak hogy hatékonyabb nagyobb állatokat enni, de a kisebbeket jobb teljesen elkerülni – a gyűjtögetésükre szánt időt szerencsésebb jobban kifizetődő zsákmányra vadászva tölteni. Az állatocskák tehát hiányoznak a vadat s halat nem nélkülöző kultúrák étlapjáról, és minthogy ami nem megengedett, az tiltott az étkező emberek elméjében, e kultúrák undorítónak találják az állatocskákat. 416 * Miért vannak ételtabuk? Miért nem ehetnek például a hinduk marhahúst? Miért tilos a zsidóknak disznóhúst és kagylót enniük, és a húst tejjel keverniük? A rabbik évezredek óta kínálnak leleményes igazolásokat a zsidó étrend törvényeire. Itt van néhány az Encyclopedia Judaicából. Ariszteasz, Krisztus előtti első század: „Az étrendi törvények etikai szándékúak, minthogy a vér fogyasztásától tartózkodás szelídíti az ember erőszakos ösztönét azzal, hogy a vérontás iszonyatát csepegteti belé… A ragadozó madarak fogyasztásának tiltása azt szándékozza szemléltetni, hogy az ember ne zsákmányoljon ki másokat.” Isaac ben Moses Arama: „Az étrendi tilalmak egyikét sem az indokolja, hogy a testnek azok bármilyen ártalmat okoznának, hanem az, hogy ezek az étkek beszennyezik és megrontják a lelket, és elnehezítik az értelem erejét, ami zavaros gondolatokhoz, valamint perverz és állati vágyakhoz vezet, melyek az embereket rombolásra késztetik, meghiúsítván a teremtés célját.” Maimonidész: „A Tóra által tiltott étkek mindegyikének valamilyen rossz vagy káros hatása van a testre… Annak fő oka, hogy a Törvény tiltja a disznó húsát, a disznó szokásainak körülményeiben található, és abban, hogy tápláléka mocskos és utálatos… A belsőségek zsírja azért tiltott, mert kövérít, és roncsolja a hasat, meg hideg és nyirkos vért teremt… A tejben főzött hús kétségkívül otromba étel, és az embernek túltelített érzést ad.” Ábrahám ibn Ezra: „Úgy vélem, kegyetlenség egy kölyköt anyjának tejében megfőzni.” Nahmanidész: „Na már most a pikkely és uszony megkövetelésének indoka az, hogy az uszonyos és pikkelyes halak közelebb kerülnek a víz felszínéhez, és inkább megtalálhatók édesvízi területeken… A pikkely és uszony nélküliek általában a mélyebb, iszapos rétegekben élnek, amelyek rendkívül nyirkosak, és ahol nincs hő. Állott mocsárban szaporodnak, és megevésük sértheti az egészséget.”

Ezeket az érveket, a rabbik bölcsességének kijáró minden tisztelet mellett, már egy eszesebb tizenkét éves is képes megcáfolni, és rendszeresen meg is teszik, amit mint hajdani vasárnapi iskolai tanár magam is tanúsíthatok. Sok felnőtt zsidó még ma is úgy véli, hogy a disznóhús közegészségügyi intézkedésként lett betiltva, a trichinózis megelőzéseképpen. De, mint Harris rámutat, ha így volna, a törvény egyszerűen a nem eléggé megfőzött disznóhús ellen szólna: „Ne egyed a disznó húsát, amíg a pír 41623.

Állatocskák és optimális élelemszerzés: Harris, 1985.

ki nem főtt belőle.” Harris észrevette, hogy a tápláléktabuknak sokszor ökológiai és gazdasági értelmük van.417 A zsidók és a muszlimok sivatagi törzsekben éltek, és a disznók az erdő állatai. A disznók az emberek versenytársai a tápláló élelmek, magok, gyümölcsök és zöldségek tekintetében. Ezzel szemben a kóser állatok, mint a birka, a marha és a kecske, kérődzőek, amelyek satnya sivatagi növényzeten is elélnek. Indiában a tehenek azért túl értékesek, mert tejüket, trágyájukat és húzóerejüket használják. Harris elmélete legalább annyira találékony és sokkal kézenfekvőbb, mint a rabbiké, noha beismeri, hogy nem tud mindent megmagyarázni. A sivár júdeai homokon vándorló ősi törzsek aligha voltak annak a veszélynek kitéve, hogy erőforrásaikat rákok és osztrigák nevelésére fecsérlik, és nem világos, hogy egy lengyel falu vagy Brooklyn lakóinak miért kellene megszállottan foglalkozniuk a sivatagi kérődzők étkezési szokásaival. Az ételtabuk kétségkívül etnikai jellegzetességek, de ez önmagában semmit sem magyaráz. Kezdjük azzal, hogy miért hordoznak egyáltalán az emberek etnikai címkéket, nem is beszélve az olyan haszontalan címkékről, amelyek táplálékforrásokat tiltanak be? A társadalomtudományok szó nélkül felteszik, hogy az emberek saját érdekeiket a csoport érdekei alá rendelik, de evolúciós alapon ez valószínűtlennek tűnik (amint azt a fejezet későbbi részében látni fogjuk). Én cinikusabb álláspontot képviselek. Egy csoportban a fiatalabb, szegényebb, kiábrándultabb tagok esetleg kísértésbe eshetnek, hogy más csoportokhoz szökjenek át. A hatalommal rendelkezőknek, elsősorban a szülőknek azonban érdekük, hogy a csoportban tartsák őket. Az emberek a világon mindenütt közös evés formájában kötnek szövetséget: ajándékozási szertartásokon, lakomákon, üzleti ebédeken és randevúkon. Ha nem ehetek veled, nem lehetek a barátod sem. Az ételtabuk sokszor a szomszédos törzs kedvenc ételét tiltják; ez igaz például sok zsidó étrendi szabályra. Mindez arra utal, hogy e szabályok a potenciális szökevények visszatartását szolgáló fegyverek. Először is, az idegenekkel való együttműködés puszta előjátékát – az élelem megosztását – az engedetlenség félreérthetetlen megnyilvánulásává teszik. De még ennél is jobb az, hogy az undor pszichológiájára építenek. A tabu ételek nincsenek jelen az ételpreferencia tanulásának szenzitív periódusában, és ez elég ahhoz, hogy a felnövekvő gyerekek gusztustalannak találják azokat. Ez távol tartja őket attól, hogy közeli kapcsolatba kerüljenek az ellenséggel („Meghívott ebédre, de mit fogok csinálni, ha felszolgálnak nekem egy… PFUJ!!”). Sőt ez a taktika önfenntartó, mivel a gyerekekből olyan felnőttek lesznek, akik saját gyerekeiket fogják távol tartani az undorító dolgoktól. Az ételtabuk gyakorlati hatásait sokan felismerik. A bevándorlók élményeiről szóló regények ismerős témája a főhős afölötti gyötrelme, hogy megkóstoljon-e valamilyen tabu élelmet. E határ átlépése az új világba integrálódás apró jelzése, a szülőkkel és a közösséggel szemben viszont nyílt összetűzést provokál. (A Portnoy panaszában Alex szerint anyja szájából a hamburger szó úgy hangzott, mintha Hitler lett volna.) De minthogy az öregek nem szeretnék, ha a közösség a tabukat ilyen színben látná, talmudi szofisztikába és hadovába öltöztetik 41724.

Ökológia és élelemtabuk: Harris, 1985.

azokat. A félelem szaga A nyelvmániások tudják, hogy mindenfajta félelemre van egy külön szó. A bortól félsz? Akkor önofób vagy. Rettegsz az vasúttól? Akkor sziderodromofóbiában szenvedsz. Ha az anyósoddal vagy bizalmatlan, az penterafóbia, és ha attól félve válsz halálra, hogy a mogyoróvaj a szájpadlásodhoz ragad, az arachibutirofóbia. És ott van még Franklin Delano Roosevelt megpróbáltatása, a félelem magától a félelemtől, a fobofóbia.418 De éppúgy, ahogy az, ha nincs szavunk egy érzelemre, nem jelenti azt, hogy az érzelem nem létezik, ha van szavunk egy érzelemre, az sem jelenti azt, hogy az létezik. A szókovácsok, igegyúrók és tudálékosok imádják a kihívásokat. Szerintük a legjobb időtöltés az, ha a legrövidebb szót keresik, amelyben minden magánhangzó benne van ábécérendben, vagy ha írnak egy regényt e betű nélkül. További lexikális gyönyört jelenthet feltételezett félelmekre találni szavakat. Innen származnak ezek az igen valószínűtlen fóbiák. A való emberek nem reszketnek minden jó hangzású görög vagy latin szótő által jelölt dologtól. A félelmek és fóbiák egy rövid és egyetemes listát alkotnak.419 A kígyók és a pókok mindig rémisztőek. Ezek jelentik a félelem és utálat legáltalánosabb tárgyát az egyetemi diákok fóbiáinak vizsgálataiban, és ez már hosszú ideje így van evolúciós történelmünkben. Donald Hebb úgy találta, hogy a fogságban született csimpánzok rettegve sikoltoznak, amikor először látnak kígyót, és Marc Hauser főemlőskutató eredményei szerint a laboratóriumban nevelt délamerikai tamarinmajmok vészjeleket adtak le, amikor egy műanyag csövet fedeztek fel a padlón. A vadászó-gyűjtögető emberek reakcióit Irven DeVore fogalmazza meg tömören: „A vadászó-gyűjtögető népek nem szenvedhetik a kígyókat.” A kígyókat még a kígyótisztelő kultúrákban is nagyon óvatosan kezelik. Még Indiana Jones is félt tőlük! A félelem további gyakori tárgya a magasság, a vihar, a nagy ragadozók, a sötétség, a vér, az idegenek, a bezártság, a mély víz, a társak vizsgálódása és az otthon elhagyása egyedül. A közös mozzanat nyilvánvaló. Ezek olyan helyzetek, amelyek evolúciós őseinket veszélynek tették ki. A pókok és a kígyók gyakran mérget hordoznak, különösen Afrikában, és a többiek nagy része nyilván kockázatot jelentett az emberek egészségére, vagy a társak vizsgálódása esetén a státusára. A félelem az az érzelem, amely őseinket olyan veszélyekkel való megbirkózásra motiválta, amilyenekkel alighanem szembe kellett nézzenek. A félelem valószínűleg több érzelem. A fizikai tárgyakra, a társas vizsgálódásra és az otthon elhagyására vonatkozó fóbiák más és másféle gyógyszerekre reagálnak, ami arra utal, hogy különböző agyi központokhoz kötődnek. Isaac Marks pszichiáter kimutatta, hogy az emberek különféleképpen reagálnak a különböző félelmetes dolgokra, és mindegyik reakció az adott veszélynek megfelelő volt. Egy állat 41825. A fobofóbia

kifejezés Richárd Lederertől származik. Félelmek és fóbiák: Brown, 1991; Marks-Nesse, 1994; Nesse-Williams, 1994; Rachman, 1978; Seligman, 1971; Marks, 1987; Davey, 1995. 41926.

látványa menekülésre, egy szakadéké viszont megmerevedésre ösztökél minket. A társas fenyegetések félénkséget és a békülés gesztusait váltják ki. Az emberek valóban elájulnak a vér látványától, mert a vérnyomás hirtelen leesik, feltehetően azért, hogy minimalizálja a saját vér további veszteségét. A legjobb bizonyítéka annak, hogy a félelmek adaptációk, és nemcsak az idegrendszer hibái, az, hogy azok az állatok, melyek evolúciója ragadozó nélküli szigeteken ment végbe, elvesztik félelmüket, és könnyű prédát jelentenek a betolakodóknak – innen való a mondás, hogy „halott, mint egy dodó”. A modern városlakók félelmei olyan veszélyektől óvnak minket, melyek már nem léteznek; nem védelmeznek viszont a körülöttünk lévő világgal szemben. A lőfegyverektől, a gyorshajtástól, a biztonsági öv nélküli vezetéstől, az öngyújtótöltő folyadéktól, a kád melletti hajszárítótól kellene félnünk, nem pedig a kígyóktól és a pókoktól. A biztonsági szakemberek statisztikákkal, megrázó fényképekkel és mindenféle más módszerrel próbálnak meg félelmet kelteni a polgárokban, általában hiába. Az emberek kiabálnak és büntetnek, hogy elrettentsék gyerekeiket a gyufával játszástól és attól, hogy labdájuk után az úttestre szaladjanak, de amikor chicagói iskolás gyerekektől azt kérdezték, mitől félnek a legjobban, oroszlánokat, tigriseket és kígyókat emlegettek, amik aligha jelentenek veszélyt a szeles város lakóira. 420 A félelem természetesen a tapasztalattal változik. A pszichológusok évtizedekig úgy gondolták, hogy az állatok úgy tanulnak új félelmeket, ahogy Pavlov kutyái tanultak nyáladzani csengőszóra. A behaviorizmus megalapítója, John B. Watson egyik híres kísérletében egy szelíd patkánnyal játszó tizenegy hónapos kisfiú mögé settenkedett, és hirtelen összeütött két acélrudat. Néhány további csattanás után a kisfiú félni kezdett a patkánytól és más fehér szőrös dolgoktól, nyulaktól, kutyáktól, egy fókabőr kabáttól és a Mikulástól. A patkány is képes a veszélyt egy előzőleg semleges ingerhez társítani. Ha a fehér szobában áramütés érte, rohan a fekete szoba felé, amint a fehér szobába teszik, pedig az áram már rég ki van kapcsolva. Csakhogy az élőlényeket nem lehet bármilyen ismerős dologtól való félelemre kondicionálni. A gyerekek idegesek a patkány közelében, és a patkányok idegesek a fehér szobában már azelőtt, hogy a kondicionálás megkezdődik, és ezeket könnyen társítják félelemhez. Ha a patkányt nem a fehér, hanem a fekete szobában éri áramütés, ez az éjszakai állat lassabban tanulja meg a társítást, és gyorsabban elfelejti. Martin Seligman pszichológus szerint a félelem csak akkor kondicionálható könnyen, ha az állat evolúciósan fel van készülve az adott társításra. Kevés olyan fóbia van (ha egyáltalán létezik ilyen), amely valamilyen traumához társított, de egyébként semleges tárgyra vonatkozik. Fájdalmas vagy félelmetes események után az emberek meggondoltabbak az esemény okával kapcsolatban, de nem kezdenek félni tőle; nincs elektromos szerelvényekkel, kalapácsokkal vagy óvóhelyekkel szembeni fóbia. A traumatikus események túlélőiben a televíziós közhelyek ellenére sem idéződik fel sikoltva az élmény minden alkalommal, amikor valami arra emlékezteti őket. A vietnami veteránok zokon veszik azt a sztereotípiát, miszerint ők hasra vágódnak, ha valaki leejt egy poharat. 421 42027.

Oroszlánfóbia Chicagóban: Maurer, 1965. emlékek viszonylagos ritkasága: Rachman, 1978; Myers-Diener, 1995.

42128. A traumatikus

A félelmek tanulására hasznosabb az evolúciós követelményeken keresztül gondolni. A világ veszélyes hely, őseink azonban mégse tölthették életüket barlangok mélyén kushadva; élelmet kellett szerezniük, és társat kellett találjanak. A tipikus veszélyekkel szembeni félelmüket az adott környezet valódi veszélyeihez kellett beállítsák (végtére is nem minden pók mérgespók); meg saját veszélyelhárító képességeikhez: hozzáértésükhöz, védelmi technológiájukhoz és biztonságot nyújtó létszámukhoz. Marks és Randolph Nesse pszichiáterek szerint a fóbiák velünk született félelmek, amelyekről nem szoktunk le. A félelmek spontán módon alakulnak ki a gyerekben. Első életévükben a kisbabák az idegenektől és a szeparációtól félnek, ami helyénvaló is, mivel a csecsemőgyilkosság és a zsákmányul esés komoly fenyegetést jelent a vadászó-gyüjtögető népek legapróbb tagjai számára. (A Sírás a sötétben című film mutatta be, milyen könnyen elragadhat egy ragadozó egy őrizetlenül hagyott csecsemőt, és kiváló választ nyújt minden szülő kérdésére, hogy vajon miért ordít, mint a fába szorult féreg, a sötét hálószobában magára hagyott gyerek.) Három- és ötéves koruk között a gyerekek elkezdenek félni a szokásos tárgyaktól -pókoktól, sötéttől, mély víztől stb. –, és aztán egyenként túljutnak ezeken. A legtöbb felnőttkori fóbia olyan gyermekkori félelem, amely nem távozott el. Ez az, amiért a városlakók félnek leginkább a kígyóktól. Ahogy a biztonságos élelem megtanulásában, a helyi veszélyek megismerésében is azok a legjobb kalauzok, akik már túlélték azokat. A gyerekek attól félnek, amitől szüleiket látták félni, és gyakran akkor szoknak le félelmükről, amikor más gyerekek bátorságát tapasztalják. A felnőttek ugyanilyen könnyen befolyásolhatók. A háborúban a bátorság és a pánik egyaránt fertőző, és egyes terápiákban a fóbiással azt figyeltetik meg, ahogy valaki óriáskígyóval játszik, vagy hogy hagyja, hogy egy pók másszon fel a karján. A laboratóriumban nevelt rhesusmajmok nem félnek a kígyótól, amikor először találkoznak vele, de ha megnéznek egy olyan filmet, amelyben egy másik majom megrémül a kígyótól, maguk is félni kezdenek tőle. A filmbeli majom nem beleneveli, hanem inkább csak felkelti a félelmet, ugyanis ha a film egy virágtól vagy egy nyuszitól visszahőkölő majmot mutat, a nézőben nem alakul ki félelem. 422 A félelem szelektív legyűrésének képessége az ösztön fontos alkotóeleme. 423 Halálos veszélyben lévő emberek, például a harci pilóták vagy a londoniak a bombázások alatt, figyelemreméltóan higgadtak képesek maradni. Senki sem tudja, miért képesek egyesek eszüknél maradni, amikor mások elvesztik fejüket, de a fő nyugtató tényezők között van a bejósolhatóság, a közelben lévő szövetségesek, valamint a kompetencia és kontroll azon érzése, amelyet Tom Wolfe író Hidegvérnek nevezett. Hasonló című, Mercury-űrhajósnak készülő tesztpilótákról szóló könyvében Wolfe a hidegvért úgy határozta meg, mint „képesség arra, hogy [a pilóta] felmenjen száguldó gépével, vásárra víve bőrét, hogy ott aztán bevesse merszét, reflexeit, tapasztalatát és nyugalmát, és megtartsa azokat az utolsó ásító pillanatig”. A kontroll ilyen érzése a határok tágításából származik: kis lépésekkel próbálgatni, milyen magasra, milyen gyorsan, milyen messze lehet elmenni katasztrófa előidézése 42229.

Kígyófóbiát tanuló majom: Mineka-Cook, 1993. legyőzése: Rachman, 1978.

42330. A félelem

nélkül. A határok tágítása erőteljes hajtóerő. Felfrissülés és a „felvillanyozódás” érzése származik olyan viszonylag biztonságos események kiállásából, melyek az ősi veszélyekhez hasonlónak látszanak és érződnek. Winston Churchill egyszer azt mondta: „Semmi sem annyira felvillanyozó, mint amikor rád lőnek, de nem találnak el.”

A boldogság taposómalma A boldogság keresése elidegeníthetetlen jogunk, mondja a Függetlenségi nyilatkozat a maguktól értetődő igazságok között. A legnagyobb boldogság a legtöbb ember számára az erény alapja – írta Jeremy Bentham. Azt mondani, hogy mindenki boldog akar lenni, elég sablonosnak és szinte triviálisnak hangzik, de felvet egy felépítésünkre vonatkozó mélyebb kérdést. Mi is az a dolog, aminek elérésére az emberek törekszenek? Első látásra úgy tűnhet, hogy a boldogság csak hab a biológiai alkalmasság tetején (vagy még pontosabban annak az állapotnak a tetején, amely jól megfelelt volna abban a környezetben, amelyben evolúciónk zajlott). Boldogabbak vagyunk, ha egészségben, jól tápláltan, kényelemben és biztonságban élünk, sikeresek és értelmesek vagyunk, tisztelnek és szeretnek minket. Ellentéteikkel összevetve, törekvésünk eme tárgyai szaporodásunkat mozdítják elő. A boldogság funkciója tehát az volna, hogy mozgósítsa az elmét, hogy az a darwini alkalmasság kulcsait keresse. Amikor boldogtalanok vagyunk, azokért a dolgokért küzdünk, amelyek boldoggá tennének; amikor boldogok vagyunk, a fennálló állapotot igyekszünk megtartani. A kérdés az, mennyi alkalmasságért érdemes küzdenünk. A jégkorszaki emberek idejüket vesztegették volna, ha a kempingfőző, a penicillin vagy a vadászpuska nemlétén gyötrődtek volna, vagy ha ezek megszerzésére törekedtek volna jobb barlangok és dárdák megszerzése helyett. Még a modern vadászó-gyűjtögető népek között is nagyon különböző életszínvonal érhető el különböző helyeken és időpontokban. A tökéletesség nem lehet a jóság ellensége, ezért a boldogságot ahhoz kell kalibrálni, ami az adott környezetben ésszerűen elérhető. Honnan tudjuk, mi érhető el ésszerűen? Jó információt jelent az, hogy mit értek el mások. Ha mások megszerezték, talán mi is megszerezhetjük. Az emberi viszonyok megfigyelői a történelem folyamán sokszor rámutattak annak tragédiájára, hogy az emberek akkor boldogok, ha úgy érzik, jobban megy nekik, mint szomszédaiknak, és akkor boldogtalanok, ha úgy érzik, rosszabbul. De jaj, milyen keserves dolog más embernek a szemén keresztül bámulni a boldogságba! -SHAKESPEARE (AHOGY TETSZIK, V. FELV. 2. SZÍN, SZABÓ LŐRINC FORD.) Boldogság, fn. Kellemes érzés, amely mások nyomorúsága feletti elmélkedésből adódik. -AMBROSEBIERCE Nem elég, ha nekünk sikerül. Másoknak el kell bukniuk.

- GEORGE VIDAL Ven frait zich a hoiker? Ven er zet a gresseren hoiker far zich. (Mikor örül a púpos? Ha egy másikat lát, akinek nagyobb púpja van.) - JIDDIS SZÓLÁS

A boldogság pszichológiájának kutatása a fösvényeket igazolja. Kahneman és Tversky mindennapi példát hoz. Kinyitjuk fizetési borítékunkat, és örömmel nyugtázzuk, hogy 5 százalék fizetésemelésben részesültünk – boldogságunk zavartalan mindaddig, amíg ki nem derül, hogy munkatársaink 10 százalék emelést kaptak. A legenda szerint Maria Callas szerződésben kötötte ki, hogy minden operaház, amelyben fellép, egy dollárral többet köteles neki fizetni, mint a társulat legjobban fizetett tagjának. Az emberek ma nagyobb biztonságban vannak, egészségesebbek, jobban tápláltak és hosszabb életűek, mint valaha is a történelemben. Mégsem azzal töltjük életünket, hogy a boldogságban úszunk, és feltehetően őseink se voltak állandóan morcosak. Nem reakciósság rámutatni, hogy a mai nyugati társadalmak szegényei közül sokan olyan körülmények között élnek, amilyenről a múlt arisztokratái nem is álmodhattak. A különböző osztályokba és országokba tartozó emberek gyakran mindaddig elégedettek azzal, amijük van, amíg össze nem hasonlítják magukat a gazdagabbakkal. A társadalmakban jelen lévő erőszak szorosabban kötődik az egyenlőtlenségek, mint a szegénység mértékéhez. A huszadik század második felében a harmadik és később a második világ elégedetlenségét annak tulajdonítják, hogy a tömegkommunikáción keresztül pillantást vethetett az első világra. 424 Az elérhetőség másik jelzője az, hogy milyen jól megy nekünk most. Amink van, az nyilván elérhető, és esélyünk lehet arra, hogy egy kicsit többet is szerezzünk. Az evolúcióelmélet azt jósolja, hogy az ember kicsit tovább nyújtózna, mint ameddig elér, de nem sokkal. És itt van a boldogság második tragédiája: az emberek akár jó, akár rossz körülmények között vannak, ahhoz úgy adaptálódnak, ahogy a szem adaptálódik a napfényhez és a sötétséghez. E semleges pontról nézve a javulás boldogság, a veszteség viszont nyomorúság. Ezt is megmondták már régen a bölcsek. E. A. Robinson versének narrátora (a versből később egy Simon és Garfunkel-dal lett) a gyártulajdonost, Richard Coryt irigyli, aki „tündökölve járkált”. Hát dolgozott, az óráját se leste, Ritkán ivott, undorral étkezett; Míg Richard Cory hazament egy este, És a fejébe golyót engedett.

A küzdés hiábavalósága sok borúlátó gondolkodót késztetett a boldogság lehetőségének tagadására. Oscar Levant szórakoztatóipari személyiség szerint „A boldogság nem valami olyasmi, amit átélünk, hanem valami olyasmi, amire 42431.

A boldogság és a társas összehasonlítás: Kahneman-Tversky, 1984; Brown, 1985. Erőszak és egyenlőtlenség: Daly-Wilson, 1988, 288. o.

emlékezünk.” Freud azt mondta, hogy a pszichoterápia célja „a hisztériás nyomorúságát hétköznapi boldogtalansággá átalakítani”. Egy munkatársam, aki emailben kért tanácsot tőlem egyik nyugtalan diákjával kapcsolatban, azt írta, hogy „néha arra gondolok, hogy bárcsak fiatal lennék, és akkor emlékeznék, hogy az se volt valami jó”. Itt azonban a fösvényeknek csak részben van igazuk. Az emberek valóban ugyanazt érzik a jó- és balszerencse hihetetlenül különböző végletein. De az alapszint, amihez adaptálódnak, általában nem a nyomorúság, hanem az elégedettség. (Az alapszint persze személyről személyre változik, és nagyobbrészt öröklött.) David Myers és Ed Diener pszichológusok azt találták, hogy az iparosodott világ lakosságának mintegy 80 százaléka „meglehetősen elégedett életével”, és körülbelül 30 százalékuk „nagyon boldog”. (Amennyire ez megállapítható, a beszámolók őszinték.) Ezek a százalékok azonosak minden életkorban, mindkét nemben, feketékre és fehérekre és a gazdasági növekedés négy évtizedén keresztül. Myers és Diener megjegyzik, hogy „az amerikaiaknak kétszer annyi autójuk van fejenként, mint 1957-ben – meg mikrohullámú sütőjük, színes tévéjük, videomagnójuk, légkondicionálójuk, üzenetrögzítőjük és 12 milliárd dollár értékű új, márkás sportcipőjük minden évben. Boldogabbak-e hát az amerikaiak, mint 1957-ben voltak? Nem.”425 Az iparosodott országokban a pénz csak kevés boldogságot jelent: a gazdagság és az elégedettség korrelációja pozitív ugyan, de gyenge. Amint a boldogság hirtelen rohama elmúlik, a lottónyertesek visszatérnek előző érzelmi állapotukba. A dolog szebbik oldala viszont az, hogy ugyanez történik a szörnyű veszteségeket átélő emberekkel, a fél oldalukra megbénulókkal és a holokauszt túlélőivel. Ezek az eredmények nem mondanak szükségképpen ellent Sophie Tucker énekesnőnek, aki így nyilatkozott: „Voltam szegény, és voltam gazdag. Gazdagnak lenni jobb.” Indiában és Bangladesben a gazdagság jobban jelzi a boldogság mértékét, mint a nyugati országokban. Huszonnégy nyugat-európai és amerikai ország összehasonlításában minél nagyobb a bruttó nemzeti termék, annál boldogabbak a polgárok (noha erre többféle magyarázat is van). Myers és Diener rámutatnak, hogy a gazdagság olyan, mint az egészség: ha nincs, az boldogtalanná tesz, de ha van, az még nem garantálja a boldogságot. A boldogság tragédiájának van egy harmadik felvonása is. Kétszer annyi negatív érzelem (félelem, gyász, szorongás stb.) létezik, mint pozitív, és a veszteségeket élesebben érezzük, mint az ugyano