Egy elme az örökkévalóságnak 9789632936796 [PDF]

Zitiervorschau

Egy elme az örökkévalóságnak Wisinger István Athenaeum (2018) Címke: Dokumentumregény, Életrajz Dokumentumregényttt Életrajzttt „Tényleg sok tehetséges magyar származású tudós dolgozott Amerikában, de zseni csak egy: Neumann János.” Így emlékezett barátjára, iskola- és munkatársára Wigner Jenő Nobel-díjas tudós. Neumann Jánost ma elsősorban a számítógép atyjaként ismerik, pedig jelentős eredményeket ért el a kvantummechanika terén, megalapozta a játékelmélet közgazdasági összefüggéseit, elvégezte a legfontosabb számításokat az atombomba elkészítéséhez, és foglalkozott más matematikai és fizikai problémákkal is. Rendkívüli emlékezőtehetségének köszönhetően a princetoni házában tartott társasági eseményeken viccekkel és ókori történetekkel szórakoztatta vendégeit. Wisinger István dokumentumregénye az ő rövid életének (1903– 1957) rendkívüli krónikáját meséli el. Elsősorban arról szól, hogyan jutott el Neumann zseniális elméjének hála Budapestről az Egyesült Államokba, és hagyatékából hogyan lett az örökkévalóság egyik legnagyobb kincse. Tudományos eredményeit a szakemberek Galilei, Newton és Einstein életművével mérik össze.

Wisinger István

Egy elme az örökkévalóságnak Neumann János regényes élete

Ajánlom ezt a könyvet Kovács Győzőnek (1933–2012), a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság egykori főtitkárának, a nagyszerű számítástechnikus emlékének

„Egy tipikus matematikus azt bizonyítja, amire képes, Neumann viszont azt, amit akart.” (Rényi Alfréd matematikus) „Neki annyira könnyen ment minden és olyan messzire előtte járt mindenki másnak, hogy olyan volt, mint Mozart.” (Herman Goldstine matematikus) „Sok embert ismertem életemben Einsteintől Heisenbergig, aki a barátom volt. Ugyanakkor sok tehetséges magyar származású tudós dolgozott Amerikában, de zseni csak egy: Neumann János.” (Wigner Jenő Nobel-díjas fizikus) „A legpompásabb emberi elme, amellyel valaha is találkoztam, barátomé, Neumann Jánosé volt.” (Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas biológus) „Magyarnak lenni kollektív őrület.” (Arthur Koestler író)

Szubjektív bevezető Mielőtt belekezdtem volna ebbe a könyvbe, hosszú időn keresztül azon törtem a fejemet, hogy amikor az ember már elkészítette családja múltjának krónikáját és pályafutásának számvetését, akkor miért is szenteli hátralévő életének talán legtisztább perceit annak, hogy feldolgozza a tudománytörténet két magyar óriásának életét. Különösen, ha eddigi élete során inkább a humán tudományok vonzották. Valójában e két dokumentumregény főszereplői olyan sokra vitték életművükkel, s mindezt olyan egyedülállóan magas színvonalon művelték, hogy azt jószerével igazán csak szakemberek tudják a maga teljességében szakszerűen feltárni és elmélyülten értékelni. Az egyik egész pályája során az élet születését igyekezett megérteni és feltárni (Szent-Györgyi Albert), a másik pedig nemcsak matematikai csodagyerek volt, hanem elsősorban a reál tudományok egyik legnagyobb „soktusázója”, akinek bizonyos dolgokban alig akadtak igazi „versenytársai”, s a ma élő hétköznapi emberek jelentős része szinte csak közvetve tud egykori létezéséről. Eközben a számítógép felhasználóiként tudatosan vagy véletlenül napjaink emberei többet köszönhetnek Neumann Jánosnak, mint bárki másnak, azért, mert hétköznapjaik során olyan életformában élhetnek, amely a Föld születése óta most tekinthető a leginkább „felhasználóbarátnak”, és ettől is válhatunk folyamatosan igazán globális közösséggé. Úgy gondolom, hogy a regényírás, csakúgy, mint a magányosan végzett tudományos munka, bizonyos szempontból folytonos harc, mert míg a könyv megszületik, az embernek a munka közben szüntelenül aszketikus önkontroll alatt kell tartania magát. És enélkül nem mindig tudatosodik: úgy kell helytállnia, hogy közben képes legyen megőrizni a jobbik énjét. Hiszen gyakran adódik olyan helyzet – igaz, csak ideiglenesen, olykor kényszerűen –, amikor vagy a „rossz” vagy a „még rosszabb” között lehet választania (atombomba!). Pedig Bertolt Brecht is megerősítette, hogy: „Iszonyú a kísértés a jóra!” Miközben ez a kiemelkedő tudósgeneráció – ahova Neumann János is tartozott – rákényszerült arra, hogy rendkívüli agysejtjeikkel

szüntelenül szembenézzenek a kor, személyiségük és hivatásuk kihívásaival, ugyanakkor jól tudták, hogy adottságaiknak köszönhetően olyan út vár rájuk felnőtt korukban, amikor azt érezhették, hogy a sors kegyes volt hozzájuk. Pedig a nyugalmas élet sokféle veszéllyel is fenyegetett, hiszen a szülőföld elhagyása miatt létük akár teljesen bizonytalanná is válhatott. A feladat mindig fontosabb volt, mint a sors. S mivel gondolataik özönét képtelenek voltak csak egy pillanatra is megállítani, végül célba értek, mert többet adtak az emberiségnek, mint amit kaphattak, ha más úton jártak volna. Ha már ezt felismerhettem, akkor úgy gondoltam, hogy meg kell próbálni ezt a jelenséget: a hozzá vezető utat és eredményeit felmutatni. Egyben érzékeltetni az egyéni sorsok lehetőségeinek sokféleségét, csakúgy, mint a vívódó jellemek kreatív vonásai mellett olykor esendő tulajdonságaikat is. Sokfelé ismert egy nagyon gonosz amerikai mondás: „A temetők tele vannak pótolhatatlan emberekkel.” Remélem, hogy ez a könyv és az előző (A Nobel-díjas kém, 2016, Athenaeum) azt is bebizonyítja, hogy ez nem igaz! A Neumann Jánosról írt egyik, de talán legteljesebb monográfia szerzője, az angol Norman Macrae – a brit Economist című hetilap egykori főszerkesztő-helyettese – könyve első fejezetében írja, hogy amikor a Nobel-díjas Eugene Wigner (Wigner Jenő), Neumann barátja és egykori gimnáziumi iskolatársa Johnny halála után újra Budapestre látogatott, a vele interjút készítő újságíró azt kérdezte tőle: … Igaz-e, hogy az 50-es évek elején és közepén az Egyesült Államok tudományos és nukleáris politikáját lényegében a Magyarországról jött Neumann János döntései határozták meg? Wigner a maga precíz módján így válaszolt: Ez nem egészen így történt. De az biztos, hogy ha dr. Neumann elemzett egy problémát, akkor teljesen világossá vált, hogy mi a teendő. 1980-ban az amerikai Szilícium-völgy (Silicon Valley) fővárosába, a kaliforniai Palo Alto egyetemére – a Stanford University Kommunikációs Tanszékére – kaptam Fulbright-ösztöndíjat. Ez az ősi kisváros ezt a minősítő nevet azért kapta, mert már akkor a

számítástechnika amerikai fővárosának tekintették. Fél évig éltem a campuson, és eközben találkoztam olyan itt letelepedett magyar disszidensekkel, akik hatalmas barakkokban egykori magyarországi keresetük többszöröséért számítástechnikai alkatrészeket készítettek, illetve szereltek össze például az IBM-nek. De én akkor még a stanfordi egyetemen sem láttam számítógépet. Sőt, az Élet és Irodalom című hetilapnak „Kaliforniai levelek” című riport sorozatomat, mielőtt postára adtam, még kölcsönzőből bérelt írógépen, ékezet nélkül, légipostára feladott hártyapapírra kínlódtam fel. 1983-ban két barátommal, a Balázs Béla-díjas Dénes Gábor filmrendezővel és Péterffy Andrással, aki angoltanári diplomával, valamint operatőri és filmrendezői főiskolai végzettséggel rendelkezett, egyórás dokumentumfilmet forgattunk előbb Woods Hole-ban és Bostonban Szent-Györgyi Albert 90. születésnapi ünnepségein, majd Neumann János életéről, részben Budapesten, részben az Egyesült Államokban (New York, Princeton, Washington, Stanford). Ennek köszönhető, hogy 2016-ban megjelent dokumentumregényem sikere nyomán az Athenaeum Kiadó igazgatója, Szabó Tibor Benjámin felkért, hogy hasonló könyvet írjak Neumann Jánosról is. Ezúttal az alcímbe bekerült a „regényes élete” megjelölés. Ennek két oka van. Még 2013-ban a Szent-Györgyi Albertről írott munkára az ösztönzést az adta, hogy életművével foglalkozva számomra kiderült: sok részlet, esemény, epizód, főleg magánélete, de például politikai meggyőződése és ilyen irányú nyílt vagy titkos tevékenysége a nagyközönség számára ismeretlen; ami ismert, az a teljes történelmi háttér felvázolását is megkívánja, eközben tele van ellentmondással. Neumann János életművéről és „marslakó” honfitársairól Magyarországon és Európában, elsősorban Németországban, de főleg az Egyesült Államokban elképesztő mennyiségű irodalom született. Ezért az én regényem megírásának mozgatórugója elsősorban az, hogy a prózai, és ugyanakkor nem tudományos műfajban az ő életműve sokoldalúságának és különlegességének felidézésével arra koncentráljak, hogy a Marshall McLuhan kanadai nyelvészprofesszor, a kommunikáció elméletének egyik legjelentősebb tudósa által elsőként elnevezett globális falu (global

village) formájában megvalósult információs társadalom milyen sokat köszönhet ezeknek a Magyarországon született tudósoknak. És hogy miért válik egyre aktuálisabbá és hétköznapi gyakorlattá mindaz, amit ők küzdelmes életük során elsősorban hazájukon kívül megteremtettek. Az előző könyv módszeréhez hasonlóan ebben a műben is: Valós személyekről és eseményekről írok. A történetet általában megszakítják három pont után a szereplők leírt szövegeinek részletei (…dőlt betűkkel írva). Viszont az általam kitalált fiktív dialógusokat a mondatok előtti gondolatjelek (–) vezetik be. Ezek eredeti helyszíneken játszódnak, de a valóságban nem történtek meg, csak a szerző képzeletében! Nem törekedtem bármiféle tudományos biográfia elkészítésére, hanem irodalmi ambícióval, főszereplőm sorsának részletes bemutatásával egy életrajzi regényt akartam olvasmányos formában megírni. Az adatok, az események, a történetek felidézésében a lehető legnagyobb pontosság a célom, de számomra az élettörténetek, a valóság emberi oldala volt a fontos, vagyis a hitelesség. És természetesen Neumann János emlékének méltó felidézése. Egész életemben írni szerettem volna. Első regényemet 12 évesen, ceruzával írtam 1955-ben egy édesanyám irodájából szerzett határidőnaplóba. Szerelmi történet volt, amelynek cselekménye a II. világháborús Magyarországon játszódott Theodore Dreiser Amerikai tragédia című műve gyenge utánzataként. A kézirat úgy veszett el, hogy tulajdonképen végig soha el sem olvastam. A második, de igazi regényem (A Nobel-díjas kém. Dokumentumregény Szent-Györgyi Albert életéről) három év kutatómunka után 2016-ban jelent meg. A könyv kedvező visszhangja eddigi több mint negyvenéves sokoldalú pályám (televíziózás, rádiózás, újságírás, tanítás) betetőzésének tűnt, különösen, mert úgy gondoltam, a 12 éves kisfiú álma beteljesült. Amikor erre a könyvre felkérést kaptam, három nap gondolkodási időt kértem. És már másnap délelőtt hiányzott a napi öt-hat órás kutatás, írás olykor „lázas” állapota. A nyomasztó töprengés terhes feszültsége közepette a még elolvasatlan, frissen megjelent könyveknek fenntartott polcról kiválasztva Boris Johnson – London

egykori polgármestere, majd volt brit külügyminisztere – Winston Churchillről írott életrajzába menekültem. A könyv végén az alábbi sorokat olvastam a szerző szerint a század legnagyobb politikusa tollából, aki hosszú életében a mennyiséget illetően többet írt, mint Shakespeare és Dickens együttesen. Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ehhez a névsorhoz az én képességeimet még csak nem is mérhetem. Churchillt így idézi Johnson: … Könyvet írni nagy kaland. Először is játék és mulatság. Aztán az írás az ember szeretője lesz, majd ura, aztán zsarnoka. Az utolsó szakaszban, amikor már kezdünk beletörődni a szolgasorba, egyszer csak végzünk a szörnyeteggel, és kipenderítjük a nyilvánosság elé. (Fordította: Gázsity Mila) Ezek a sorok adták az ösztönzést erre az utolsó nagy kalandra, és három nappal később aláírtam a kiadó által felkínált szerződést.

I. rész A szülőföld és Európa

1. Prológus Amikor már világhírű volt – külseje alapján, akik először találkoztak vele –, aligha gondolták volna, hogy rendkívüli személyiség vagy fontos ember jön velük szembe. Az átlagosnál alacsonyabb, sokáig szinte karcsúnak mondható fiatalember volt. Később kissé köpcösnek tűnt, és felnőttkorban hízásra hajlamos testtel, ehhez mérten nagy fejjel volt megáldva. Gyorsan kopaszodott. Gyakran és szívesen mosolygott. A különösen ragyogó szempár uralta az olykor Buddháéra hasonlító, gömbölyded arcát. Mindenkire kíváncsian nézett, és ez a tekintet mindenki kíváncsiságát felkeltette. Beszéde többnyire természetes, kimért volt, de ha valami izgalomba hozta vagy lefoglalta érdeklődését, azonnal gyorsabban formálta meg a mondatokat. A hirtelen jött változástól olyan benyomást keltett, mintha valakit vagy valamit sürgősen utol akart volna érni. Szerette a vicceket, anekdotákat, és gyakran ezekkel szórakoztatta a társaságát. Mindig elámultak műveltségén és lexikális tudásának bármikor fejből idézett pontosságán, amelyet rendhagyó emlékezőképességének köszönhetett. Látszólag mindenkivel jól érezte magát, de legszívesebben magányosan, gondolataiba merülve töprengett. Társasági embernek ismerték, így is viselkedett, de ez sokszor csak álca volt, mert előfordult, hogy még a közösségi alkalmakkor is – legyen az egy parti, egy hivatalos tárgyalás vagy négyszemközti beszélgetés – csak fizikailag volt jelen, mert akár ezzel párhuzamosan is gyakran egy igen fontos megoldandó szakmai, főleg matematikai problémán törte a fejét. Ilyenkor könnyű árnyék suhant át arcán, és ha számolt vagy sakkozott, akkor közben félhangosan magában mormogott. Gyakori mosolya olykor mintha véletlenül tűnt volna el, ezzel is szinte jelezni kívánta, hogy nem örül, ha megzavarják a koncentrálásban. Rendszerint háromrészes galambszürke vagy sötét öltönyt viselt, mint általában az üzletemberek. Ehhez fehér inget vett fel, és a zakója bal felső zsebéből kikandikált a zsebkendő. Szerette, ha azt hiszik róla, hogy fontos ember, de sohasem törekedett arra, hogy ez kiderüljön róla. Pedig az volt. És szeretett magas hivatalokban megfordulni, de nem

hiúságból, hanem csak azért, mert értékelte, hogy szükség van rá. Igaz, a hierarchia teremtette hatalom számára tiszteletre méltó, sőt olykor vonzó jelenségnek számított, bár ő maga, amikor élete végén néhány évre igen magas és fontos pozícióba jutott, ezt másokkal sohasem érzékeltette. Előbb Jancsinak, majd margittai Neumann Jánosnak (Magyarországon), később Johann von Neumann-nak (Németországban), végül John von Neumann-nak hívták (Amerikában). Matematikus, vegyész, fizikus, ha tudásának mélyére nézünk, kiderül, hogy filozófus is volt. De a közgazdaságtanban is rendkívüli eredményeket produkált, csakúgy, mint a hadviselés, az áramlástan, a bombakészítés, az aknakeresés, az operációkutatás vagy az időjárási prognózis készítésekor. Meg számítástechnikus is, de akkor ezt a foglalkozást még nem így hívták. Odahaza szüleinek, az iskolában tanárainak vagy barátainak csak Jancsi volt. Az amerikaiak közül környezetében sokan – bizalmasan – Johnnynak szólították. Első diplomájának témavezetője, a híres matematikus, Fejér Lipót, így nevezete el: … az ország legnagyobb Jancsija! Akik olyan szerencsések voltak, hogy megismerhették gondolkodásának és szellemi képességeinek rendkívüli eredményeit, és egyetlen szóval akarták jellemezni, azok pontosan felismerték: zsenivel van dolguk.

Hans Magnus Enzensberger világhírű német költő, esszéista róla írt verse: John von Neumann (1903–1957) Toka, holdvilágarc, könnyed kacsázás – ez csak egy komikus, szőnyegház vezérképviselője, vagy a Rotary Clubból egy bonviván lehet. De jaj, figyeljünk jól, Jancsi Budapestről Gondolkozni kezd! koponyájában, lágy processzor könyörtelenül ketyeg, adattárolóján villanás fut át, ballisztikus egyenleteket, villámszerűen produkál. Göttingen–Cherbourg, Cherbourg–New York, New York–Princeton, Eichmann-nak és Sztálinnak három lépésben adott mattot és a halálzónából első osztályon távozott. Négy óra alvásnál többre, tejszínhabos, mákos rétesen és néhány svájci bankszámlán kívül, másra nincs szüksége. Aki még nem hallott róla (ezek vannak a legtöbben), az, kezében az egérrel, az ő algebráját hozza működésbe. Ami pedig a mesterséges intelligenciát illeti – az övé nélkül, az csak névtelen boszorkányfajzat lenne tán, még ma is. Legyen kockajáték, hurrikán, hasznos automata, vagy lőtáblázat az elemzés tárgya, gyors gondolatait csak lassan követi

kezében krétája. Hilbert tereket, gyűrűket és ideálokat, megszállottan firkál, korlátlanul operál, mikor elegáns új megoldásokkal a bolygó táncba vitele a célja. Öreg csodagyerek titkosszolgálati kapcsolattal, kinek helikopterek zümmögve szállnak le a gyepen „Fat Man” Nagaszakira: tiszta matematika, Kábítószere a háború. – Hogy egy fegyver túl nagy ne legyen arról szó nem lehet. Valójában gátlásos, de vannak olyan titkok, mint például a szerelem, a butaság és az unalom melyekkel fekete doboza, kezdeni mit sem tud. Pesszimizmus – bűn a tudománnyal szemben, energia a dobozból, klímaszabályozás, örök növekedés, vagy Izlandot paradicsommá tenni – nem jelenthet problémát. A maradék nebbich. Végül: kétsorosban, sötét szemüveggel a törzzsel kiruccanás Bikinire, egy másik szigetre. „fordulópont Művelet”. Sikerült a kísérlet. Szinopszisa lezárásához, a sugárbetegségnek tíz év kellett. (Paris Emil fordítása, 2004.) (Enzensberger műszaki témájú írásokat is publikált. Feltalált egy gépet, és tagja volt annak a szakértői csoportnak, amely ezt elkészítette. A Verselőgép (Poetry Machine) nevet kapta, és a 2006os németországi futball-világbajnokság alatt verses kommentárokat készített az egyes mérkőzésekről. Ezeket elektronikusan és nyomtatásban is nyilvánosságra hozták).

2. Az iskola és a világhír A millenniummal – az 1890-es évek végétől – kezdődő időszak Bécs mellett, nem jogilag, fokozatosan az Osztrák–Magyar Monarchia második fővárosává tette Budapestet. Elsősorban mindazon tulajdonságai miatt (gyarapodó utak, emblematikus épületek, közlekedési és kereskedelmi központ, és főleg lakói polgárosodása okán), amelyek nélkülözhetetlen részei egy korszerűsödő városnak. Ebben szerepet játszott nemcsak az oktatás, a kultúra, a művészetek gazdag eredményeinek bámulatos gyorsaságú terjedése, hanem a soknemzetiségű lakosság spontán közösséggé válása is. A később az „amerikai légierő szentjének nevezett” világhírű fizikus-gépészmérnök, Kármán Tódor önéletrajzában így emlékezett vissza szülővárosára: … Szüntelenül felidézem a szeretetre méltó, ragyogó várost, Budapestet, ahol I. Ferenc József császár uralkodása alatt születtem. Még ma is magam előtt látom a Duna partján az impozáns, régi kormányzati épületeket, az ápolt parkokat a hősök szobraival, de nem esik nehezemre visszaemlékeznem a ló vontatta fiákerekre sem… Ferenc József korszaka egészében véve felvilágosult és vidám korszak volt. Olyan korszak, amelyben csodálatos volt megszületni… ugyanakkor a csillogó felszín jobbára elfedte az alatta zúgó mély áramlatokat. Nagyapám vidékén a parasztok keményen küzdöttek az arisztokraták hatalmas birtokain, és a földesuraknak még ekkor is szolgai alázattal hódoltak. (Mellesleg az Amerikába emigrált és igen magas és megbecsült pozícióba jutó számtalan világhírű magyar tudós közül ő volt az egyetlen, aki a vezetéknevében lévő ékezeteket nem volt hajlandó eltávolítani. Még akkor sem, amikor az apjától örökölt nemesi rangnak megfelelően aláírásai németül vagy angolul kerültek papírra.) Egy Budapesten 1926-ban született és húsz évvel később, a megpróbáltatásokat túlélve, szintén Amerikába emigrált történész, John Lukacs pedig így ír a századforduló magyar fővárosáról:

A külföldi látogató, amikor megérkezik Európának ebbe az ismeretlen régiójába, Bécstől keletre, joggal lepődik meg, mert egy modern várost talál elsőosztályú szállodákkal, síküveg kirakatokkal, villamossal, elegáns férfiakkal és nőkkel, a világ legnagyobb parlamentjével, amelynek építése éppen befejezéséhez közeledik. Budapesten mintegy hatszáz kávéház működött, a Parlament a glóbuszon találhatók között a legnagyobbak közé számított. Ebben az időben elsősorban a fővárosban kialakul egy új osztály, a polgárság, amely felemelkedését a nemzetközi színvonalhoz képest is kiemelkedő középfokú és felsőfokú oktatás előnyeinek is köszönheti, és ezt elsősorban a jómódú réteg tudja igazán kihasználni. A századfordulón az országnak 19,3 millió, a fővárosnak az 1867-es kiegyezéskor még csak 280 ezer, Neumann születésekor (1903) megközelítőleg 800 ezer lakója van. Természetesen az I. világháború után született trianoni szerződés előtti „birodalomban” számos nemzetiségi él: horvátok, ruténok, szerbek, szlovákok, románok. A zsidó származásúnak tekintettek aránya egyes foglalkozások körében (pl. kereskedők, bankárok, művészek) a negyven százalékot is elérte. Akiknek gyermekei pedig az átlagnál okosabbak, intelligensebbek, tehetségesebbek, azoknál a szülők tudatos elhatározással törekedtek a vagyon, a magas társadalmi státusz és a befolyás megszerzésére. Egy amerikai szerző, Richard Rhodes New Yorkban – 1986-ban – megjelent könyvében Budapest huszadik század eleji fejlődését frappánsan így minősítette, hivatkozva egy helybéli újságíró leírására. A város: … a törvénytelen kereskedés, a házasságtörés, a viccek, a pletyka és az irodalom melegágya. Ezek a jelenségek is hozzátartoztak a város sajátos hangulatához, és mint karakterisztikus vonások, találó jellemzésnek tekinthetők a hétköznapi élet szórakoztató voltához. Az irodalomra való hivatkozás pedig a kulturális megújulás értékeire utal. A szakirodalomban még olyan összehasonlítást is megkockáztattak, hogy a magyar főváros „renaissance”-nak nevezhető, fejlődésének jellege a középkori Firenzéhez hasonlítható. Különösen, hogy az Európa-szerte ismert folyamat századfordulós eredményei közé

tartoznak az egyre gyarapodó emblematikus épületek, ahogy Kármán is sok évtizeddel későbbi memoárjában nosztalgiával gondol rájuk. Neumann sorsát illetően ezek közé tartozik a város szélén található neogótikus stílusú evangélikus templom és a hozzáépített, eredeti nevén: Ágostai Hitvallású Evangélikus Gimnázium a Városligeti fasorban. (Később hétköznapi beszélgetésekben csak úgy emlegették: a Fasori Gimnázium.) Ma hivatalos neve: Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium. Az evangélikus egyháznak korábban a város különböző részein álló épületekben már volt középiskolája. Ennek az akkor külvárosinak számító telken felépített új épületnek az alapjait a mai helyén 1903 szeptemberében rakták le, és 1904-ben készült el Pecz Samu neves építész tervei alapján. (Többek között a Nagyvásárcsarnok vagy a Műegyetem könyvtárának épülete is az ő tehetségét dicséri.) Itt az első tanév 1904. szeptember 26-án kezdődött. Egy évvel később a Vasárnapi Újságban megjelent cikkben így írnak az intézményről: … a modern pedagógia és az egészséges élet minden követelményeinek megfelel, tantermei tágasak, világosok, szertárai, gyűjteményei a tanulók szükségleteit kielégítik, s ezt általánosan elismerték azok a szakemberek, akik nagy számmal keresték fel az ily módon megújult, de jó szellemét megtartó intézetet. A főépülethez csatlakozó templom díszes freskója a kor nagy festőjének, Benczúr Gyulának a műve, a színes ablaküvegek a nemzetközi hírű iparművész, Róth Miksa alkotásai. Ez a templom volt az első a fővárosban, amelyben az istentiszteletet kizárólag magyar nyelven tartották. A gimnázium már a századelőn sokoldalú (humán és reál) osztályokkal, kiválóan felszerelt hat könyvtári helyiséggel, benne mintegy 10 ezer kötet, valamint 28-féle folyóirat, a legkorszerűbb szertári demonstrációs tárgyakkal és külön természettudományos gyűjteményekkel, valamint minden tanévben hazai és külföldi kirándulásokkal segítette gyarapítani a diákok tudását és formálni személyiségüket. Nyolc évig tanítottak latint, ennek fele idejében görögöt, kettőben világtörténelmet, majd magyar és világirodalmat, földrajzot, és természetesen szintén nyolc évig mennyiségtant, amely magában foglalta a geometriát. Mindezt a protestáns egyház hitbéli elvárásainak megfelelve, az oktatási napot

kezdő imával, és nemcsak lelki megerősítést, hanem morális normákat tartalmazó istentiszteleti prédikációkkal. Az ide felvett zsidó vallású diákokat egy óraadó rabbi héber írásra és irodalomra is tanította. Az iskola nyitva állt bármely felekezethez tartozó gyermek előtt, általában csak a hat-hétszáz állandó diák fele volt evangélikus. Ebben az iskolában nemcsak dolgozni jelentett külön rangot, hanem anyagilag is kifizetődő volt, hiszen a tanárok munkabére ötven százalékkal meghaladta az állami intézményekben alkalmazott budapesti pedagógusok átlagos bérét, amelyhez személyre vagy családra kiterjedő egészségügyi biztosítás járt. Mire az iskola történetének egyik majdani legnevesebb hallgatója – valamint regényünk főszereplője – tízévesen, 1913-ben belépett a falai közé, az intézmény már nemzetközi hírnévvel büszkélkedett, és tanárai, illetve egymás után végző osztályainak átlagon felüli tehetséggel rendelkező diákjai éltek is ezen minősítés előnyeivel. A tanítás mellett tudományos kutatást és sokféle publikálást is végző pedagógusai közül az oktatói karból kilencen tagjai voltak a Magyar Tudományos Akadémiának. Minden bizonnyal talán az iskola egyik, ha nem a leghíresebb tanára Rátz László volt, aki matematikát és testnevelést tanított. Öten voltak testvérek, ő negyedikként született Sopronban, 1863-ban. Ladislavus Wilhelm Ratz néven. Ősei a 17. században települtek át Törökországból, apja vaskereskedő volt. Sopronban végezte elemi és középiskoláit, 1882-ben érettségizett, 1890-ban budapesti és külföldi (Berlin, Strasbourg) tanulmányok után lett nemcsak a lutheránus iskola megbecsült pedagógusa, hanem egyházi körökben, a társadalmi hierarchiában és a vidéki iskolák tanárai között is ismert pedagógus. Már 1890 szeptemberétől tanított az iskola korábbi épületében, előbb vendégoktatóként, majd két évvel később már állandó munkatársként mint kinevezett tanár. A ranglétrán egyre feljebb jutva 1909-től öt évig ő lett az iskola igazgatója, de erről a posztról lemondott, mert inkább: … csak tanítani akart, adminisztratív tennivalók és felelősség nélkül. Folytatta az oktatói munkát, de 1925-ben ő maga kérte nyugdíjazását. Élete végéig „tiszteletbeli igazgató” címet kapott, és tagja maradt a gimnáziumot irányító testületnek. Tanítási módszerének alapelvei: képessé tenni a diákokat az önálló

gondolkodásra és annak alkalmazására, valamint a matematika gyakorlati hasznának felismerésére. Diákjait munkatársaknak, sőt olykor barátainak tekintette, és megbecsülésének jele volt, hogy részvételükkel szinte minden szombaton kávéházi beszélgetéseket, vitákat tartott számukra. Még 1896-ban vette át Arany Dánieltől, a szintén neves matematikatanártól a Középiskolai mathematikai lapok szerkesztését, és e munkával is országos hírnevét növelte. Minden tanévben már az első órákon is arra használta gazdag tapasztalatait, hogy felfigyeljen a kiugró tehetségekre. S ha felfedezte őket, akkor mindent megtett azért, hogy fejlődésüket rendkívüli figyelemmel kísérje, és mind jobb eredmények elérésére ösztönözze. Az 1906ban létrehozott országos Matematikai Reformbizottság állásfoglalása így fogalmazta meg a matematikaoktatás jelentőségét: … Legyen a matematika tanítása olyan, hogy a tanulóban kifejlődjék annak tudata: milyen fontos kulturális tényező ez a tantárgy… A tanulónak látnia kell, hogy a matematika mennyi szállal van összekapcsolva a gyakorlati élettel, a tudományokkal és az egész világfelfogásunkkal. 1909-től két kollégájával együtt részt vett az európai pedagógusokból szervezett úgynevezett Nemzetközi Reformbizottságban, amely Milánóban, Cambridge-ben és Párizsban rendezett konferenciákat. A francia fővárosban tevékenységéért rangos kitüntetést kapott. Rátz László magas, balra elválasztott szőke hajú, erősen kopaszodó, nőtlen férfi volt. Megjelenése első pillantásra tekintélyt sugárzott. Nemcsak öltözködésével, hanem halk, de határozott hangjával és mindig tisztán artikulált szavaival azonnal magára vonta hallgatói figyelmét. Háromrészes öltönyben járt, magasított nyakú fehér ingben, sajátosan elegáns csomóra kötött nyakkendővel és a nélkülözhetetlen mellénnyel. A zakóját nem szívesen gombolta be, ezért a választékos mellény hegyesszögéig a nyakkendő szinte teljes terjedelmében látható volt. Az öltöny három darabjának többnyire szürke színe mindig megegyezett. Megjelenése a folyosón egyetlen szó nélkül is megteremtette a tekintélyes fogadtatást. Rátz László 35 évig volt az iskola oktatója. Egy karlsbadi fürdőkúráról hazatérőben agyvérzést kapott, Budapesten a Grünwald szanatóriumban kezelték 1930. szeptember 30-i haláláig. Október 4-

én helyezték örök nyugalomra Sopronban. Emlékét az iskola lépcsőházában egy márványtábla, a főváros XI. kerületében utcanév őrzi. Valamint a fasori diákok számtalan generációjának tagjai, akik mintegy legendaként emlegették rendkívüli személyiségét a később érkezőknek. Így lett megérdemelten a magyar oktatás napjainkig tartó történetének etalon pedagógusa. Az 1931/32-es iskolaév emlékkönyvében kollegája, dr. Remport Elek 11 szakaszos, hosszú emlékversének utolsó négy sorában így búcsúzott tőle: Eltávozott tőlünk, ám nemes alakja Szemünk előtt mindig fényben ragyogva áll. Embernek jó, embernek férfi volt, Tanárnak pedig a legigazabb tanár. Emlékére Rátz Tanár Úr elnevezéssel díjat alapítottak, amelyet évente egy önálló kuratórium ítél oda egy-egy matematika-, fizika-, kémia-és biológiatanárnak. Rátz László az első négy esztendőben tanította matematikára mindkét kiváló diákját, Neumann Jánost és az egy évvel felette járó Wigner Jenőt. Fizikára az utolsó két évben az iskola másik neves tanára, Mikola Sándor oktatta őket, később hét évig ő volt az iskola igazgatója. Főleg kísérletekkel tarkított órái bizonyultak hatásosnak, amelyek segítségével rávilágította diákjait az adott természeti jelenségek kapcsán a modellalkotás fontosságára és a jelenségek megértésére, az analizálás képességének begyakorlásával. Mikola módszere az úgynevezett „heurisztikus gondolkodás” (görög szó, magyarul: rátalálás) meghonosítása. Ennek lényege: az a folyamat, amelynek során a gondolkodó alany többnyire, ha nem is szigorúan szabatos logikai következtetéssel jut el a premisszáktól a konklúzióig, ám az eredmény helyes lesz. Az erről németül publikált cikke nemzetközi érdeklődést keltett. Neumann öccse, Miklós gyermekkori neveltetésüket felidéző írásában arra emlékezett, hogy ezzel a gondolkodásmóddal Jancsi is már igen korán rendelkezett. Wigner Jenő egy évvel korábban lett az iskola diákja, apja már felnőttként szintén itt végzett esti tagozaton, és akkor még az iskolai adminisztráció szerint Wiegner Antal formában használta a nevét. Egy napon Rátz tanár úr óra után beszélgetésre hívta a mindig szerényen és tartózkodóan viselkedő sovány, már-már törékeny alkatú, szemüveges diákját. Jenő változó egészségi állapota miatt az

első két osztályt magántanulóként végezte. Rátz nagyon tapintatosan, de a végkifejletet illetően ellentmondásos párbeszédbe kezdett: – Jenő fiam – indított szokásos halk modorában a nagy tekintélyű pedagógus. – Eddigi matematikai eredményeid kiemelkednek az iskolai átlagból, és szeretném, ha a tőlem kapott különféle tankönyvekből igyekeznél a szaktárgyakkal minél gyorsabban haladni, mert szorgalmad és képességeid azt bizonyítják, hogy te erre alkalmasabb vagy, mint az osztályodban a többi diák. És ezt a rendkívüli képességedet nem lenne szabad kihasználatlanul hagyni. Ugyanakkor hadd meséljem el neked, hogy egy évvel alattad egy hozzád hasonló tehetségű diák jár. – Hogy hívják? – kérdezte némi meglepetéssel Jenő. – Neumann János. – És mit tud? – Kitűnő matematikus, mint te. Emellett elképesztő fejszámolóképességgel rendelkezik. Ha kell, másodpercek alatt végez alapműveleteket két nyolcjegyű számmal, méghozzá fejben, és látom rajta: néha mintha unatkozna az órákon. Rátz tanár úr szándéka ezzel a beszélgetéssel az volt, hogy a tőle megszokott módszerrel ösztönözze a két fiú versengési kedvét, amelyről azt feltételezte, hogy mindkettőjük számára gyümölcsöző lehet, és hozzájárul tudásuk színvonalának emeléséhez. A két diák összebarátkozott, és ettől kezdve a szünetekben vagy minden tanítási nap után, a tágas belső udvaron, a gimnázium matematikai tárgyú és képzőművészeti ékessége, a Periklész korát idéző, napórát ábrázoló színes festmény alatt találkoztak. A képen egy ősz tudós ül a napóra alatt tanítványai körében, szemmel láthatóan oktatás közben. A fiúk a tanítást követően hosszú, kacskaringós városi séták után tértek haza, hogy tanévről tanévre minél alaposabban belemerülhessenek az oktatott anyagot messze meghaladó matematikai problémák megoldásába. Például az egy évvel fiatalabb Neumann vezette be a halmazelmélet világába Wigner Jenőt, aki tanárai támogatásának köszönhetően egyre magabiztosabban végezte az elit iskolát. Különösen azért, mert nemcsak könyveket kapott tőle, hanem Rátz a lakására is meghívta,

és ilyenkor jóízű szakmai beszélgetésekkel egyre inkább a matematika és a fizika nehézségei felé terelte diákja érdeklődését. Ötödikes korában Jenő tífuszt kapott, és a mulasztott napok száma rubrikába a 73-as szám került. Hetekig nyomta otthon az ágyat. Rátz tanár úr többször meglátogatta, és amikor Jenő visszatért az iskolába, matematikából úgynevezett pótlóvizsgát kellett tennie, hogy a hatodik osztályban folytathassa tanulmányait. De mivel ez a megméretés kiemelkedően sikeres lett, Rátz tanár urat éppen ezzel erősítette meg abban, amit a korábbi tanévek teljesítményei is jeleztek: hogy rendkívüli képességű diákkal van dolga. S ennek köszönhetően a többiekhez képest még szorosabb kapcsolat alakult ki közöttük. Vagyis Jenő most már Rátz tanár úr kedvencei közé tartozott egészen az érettségiig. (1973-ban már az amerikai emigrációból, Princetonból – ahol szobája falán élete végig őrizte fényképét – küldött levelében így emlékezett vissza tanárára: … a legnagyobb hálát és szeretet volt tanáraim között Rátz László iránt érzem… Ő szeretett tanítani, szerette látni, mint hatol be a megértés a tanulók tudatába, mint értik meg, milyen nagyszerű az, hogy az emberi ész képes egy gondolatot a másikhoz fűzni, képes következtetésekből hamarosan erős épületet alkotni. Sok nagy tudós fejezte ki csodálatát ezen képességeivel kapcsolatban, de ő szerette a csodát látni és érezni. Nagyobb dolognak tartotta ezt, mintha csak felismerte volna a tehetséget. Közben Rátz tanár úr a Neumann családnál is vizitelt. Megismertette a szülőket azzal, hogy véleménye szerint a reál és humán tárgyakból egyaránt kiemelkedő teljesítményt produkál, külön kiemelve, hogy gyermekük matematikából rendkívüli képességekkel rendelkezik. Heti három különórát adott neki, majd felmentette a matematikaórák látogatása alól, és ezzel egy időben az elért gyors haladás megtartása érdekében azt javasolta, hogy Jancsit a Műegyetemről meghívott tanároknak kellene segíteni. Ő garantálja, hogy természetesen ingyen. Bár apjának, a híres bankigazgatónak, Neumann Miksának nem jelentett volna különösebb gondot a tanárok honorálása, hiszen az iskolai tandíjat is könnyedén vállalhatta, sőt az intézményt külön adományokkal is támogatta. Ezután Rátz tanár úr meghökkentő mondattal foglalta össze

Neumann Miksának elismerő véleményét az akkor magában már „zseniként” elkönyvelt tanítványáról: – Tisztelt uram! Az ön fia tapasztalatom és meggyőződésem szerint tudása alapján nem sok idő múlva, de biztosan évekkel az utolsó tanév előtt készen áll majd a gimnáziumi érettségire. Úgy vélem, hogy matematikatudása körülbelül két évvel előzi meg a legjobb osztálytársaiét. Matematikai teljesítményét a köznyelv gyakran egy „csodagyerek” produkciójaként illeti. De ezekkel a kiugró képességűekkel gyakran előfordul, hogy még felnőttkoruk előtt tehetségük elröppen, tudásuk beleszürkül az átlagba, végül még a kiégés veszélye is fenyeget. Jancsinál ezt el kellene kerülni. Az én tapasztalataim alapján itt a kiugró tehetségnél is jelentősebb képességekről, sőt egy nagy ígéretről van szó. Ha nincs kifogása, a műegyetemi tanárok bevonásáról magam kívánok gondoskodni, hogy ez a kiégés fel se merülhessen. – Így lépett érintkezésbe az egyetem budapesti professzorával, Kürschák József egyetemi tanárral, aki alkalmanként Jancsinak különórákat adott, majd olykor őt helyettesítette beosztott tanársegédje, Szegő Gábor, aki aztán az 1915–16-os tanévtől kezdve a legtöbbet foglalkozott az érettségi felé haladó Jancsival. … Egyszer Kürschák professzor a Műegyetemen behívott magához, és közölte velem, hogy felhívták a figyelmét egy feltűnően tehetséges középiskolás diákra, akit korát meghaladó képességeinek és eredményeinek köszönhetően mindenki csak dicsér. Hajlandó lennék-e külön foglalkozni vele? Így történt, hogy hetenként egyszerkétszer a lakásukon összejöttünk Neumann Jancsival. Teáztunk, matematikáról beszélgettünk; például azt gyakoroltuk, hogy a legkülönbözőbb matematikai problémák megoldási módszerei hogyan sajátíthatók el. Neumann pillanatok alatt felfogta a dolgok jelentőségét, s hetek múlva már saját feladatokkal és kész eredményekkel állt elő. Hangsúlyozom, hogy Neumann-nak senkitől sem kellett tanulnia. Szegő emlékezete szerint egyéb témák mellett leginkább a halmazelméleti és méréselméleti problémákról beszélgettek. Szegő felesége évekkel később e találkozásukat így idézte fel:

Férjem könnyekkel a szemében érkezett haza a Neumannéktól, ahol először találkozott új tanítványával. Meghatottsága annak a megoldásnak szólt, amivel Jancsi abszolválta az első feladatokat, amelyeket Szegőtől kapott, és apja bankban használatos blokkfüzetének kitépett lapjain oldott meg. Zseninek nevezte – fejezte be Szegő felesége a visszapillantás idevágó legfontosabb részletét. Rátz tanár úr természetesen egy szót sem ejtett arról, hogy a tornaórákon kudarcot vallott Jancsival, mint ahogy az ének-és a szépíráskalkulusaival sem dicsekedhetett. Viszont az iskola jellegének megfelelően az otthoni nyelvtanulás mellett az alkalmi latin és görög nyelv elsajátítása az iskola hivatalos tanrendje szerint betetőzte mindazt, amit Jancsi oly szívesen tett magáévá egész életében, ez pedig a tanulás öröme volt. Szintén a Műegyetemnek köszönhetően foglalkozott vele Haar Alfréd és a nemzetközi tekintélyű Riesz Frigyes, és megismerkedett Fekete Mihállyal, aki ekkor a budapesti egyetemen analízist oktató magántanár volt, és különböző középiskolákban tanított matematikát. Wigner egy évvel előbb érettségizett, mint Neumann. A tanítási napok utáni, már említett csavargások során bár Wigner közel lakott az iskolához, többnyire hazakísérte Jancsit, aki eközben remek szakmai fejtegetésekkel foglalkoztatta barátját. Jenő pedig úgy itta minden szavát, mintha sohasem hallott volna az ismert témákról. Neumann viszonylag tartózkodó diák volt, iskolai magatartását Wigner egy későbbi könyvében így jellemezte: … diáktársai között Jancsi valahogy visszahúzódó volt. Részt vett ugyan az osztály különféle csínyjeiben, de csak félszívvel, éppen annyira, hogy elkerülje a népszerűtlenséget. Kevés közeli barátja akadt, de mindenki respektusát kivívta magának. Különösen hatott erős intellektusa, és a különféle diáktestületek elismerését is megszerezte, még ha emögött néha irigység is lapult. Ez utóbbi valószínűleg éppen egészen sajátos, egyedi stílusával is összefügghetett. Egyik osztálytársának, Németh Zoltánnak például az utolsó előtti tanévben, hetedikesként (1919/1920) az alábbi levelet írta, a borítékon a címzés mellett az „úrnak” szó szerepelt. Boldogtalan ifjú!

Légy erős, mert ez a hír, amelyet ezennel neked frankírozva küldök, iszonyú próbára tenné még egy görög sztoikus önuralmát is. De mit is falazzam tovább a köntört, a legbölcsebb lesz azonnal közölni veled a lesújtó valót, a maga teljes, impozánsan borzasztó nagyságában. Tudd meg tehát: legnagyobb sajnálatomra nem jöhetek ki hozzád ma délután. Éspedig azért nem, mert tegnap egy Manninger nevű sebész felvágta, kifúrta, kiürítette, kinyomta és kasztrálta azon daganatot – éteres vattával, de katonazene nélkül –, melyben a múlt héten gyönyörködni alkalmad volt. Ez még a kisebb baj lett volna, mert a daganat nekem, ha ez lehetséges lenne, már a könyökömön nőtt ki, úgy meguntam. A nagyobbik az, hogy egy olyan Lipótmezőre való kötést tett nekem az így keletkezett diskontinuitásra, hogy azt… stb. Lehet, hogy a kötés anarchikus állapotát az okozta, hogy én éppen akkor ébredtem fel, minden politikai célzat nélkül, mikor Manninger, Allah növessze meg a leborotvált szakállát, a kötést csinálta, s ennek konszolidációját hátrányosan befolyásolta és annyi biztos, hogy 3-4 köpésnagyságú seb kedvéért cca. 554 678 fényév hosszú – gaze-kötést hozott működésbe 8000 köbkilométer vattával, habbal, ecettel és lekvárral. Ennélfogva esztétikai és etikai (?) lehetetlenség, hogy kimenjek. Kérlek, hisz én megértem a csapás nagyságát, mely téged ért, azért ne kövess el semmilyen ostobaságot, a Duna most még különben is hideg, várj májusig, mert még nem lehet benne hűlni. Ennek ellenére maradok igaz baráti satöbbivel és vállveregetéssel jóakaród: Neumann János s.k. ui.: Meg fogsz bocsátani, hogy nem egészen felöltözve írok; nagyon sietek. ui.: Hogy a téged ért nagy veszteségért némileg kárpótoljalak, megengedem, hogy 1 koronás Zürich zárlat 1, 67 és fél bélyeggel ellátott levélben értesítsél, hogy

húsvéti szünidő alatt mely délelőtt, vagy szerda, szombat és jövő hétfőn kívül, mely délután és hol óhajtod jelenlétemet élvezni. Őszinte satöbbivel Neumann János s.k. Budapest, 1920. vasárnap d.e. fél 10+5’–10 óráig Váci körút 62 III.22. Neumann János s.k. satöbbi, satöbbi. (Ennek a levélnek az eredeti kézírásos változatát, több hasonló levéllel egy gondosan őrzött dossziéban a Fasori Gimnáziumban tett látogatásom során a könyv elején idézett német költő versének egy másolatával együtt kaptam meg. Jancsi girbegurba sorainak tartalma, amelyek zsúfoltan, szinte egymásba folyva kerültek papírra, és akár egy érzékelhetően koravén elme produktumainak is tűnhetnek. Itt található még másik három levél, valamint egyéb dokumentumok, például osztálykönyvek másolatai és fényképek társaságában a címzett apjának, dr. Németh Andrásnak írt levelek, köztük egy hasonló beszámoló Neumann leveleinek születési körülményeiről. Az utolsóból kiderül, hogy a barátság drámai végkifejlettel ért véget, Zoltán pár nappal a huszadik születésnapja után szívbetegségben elhunyt.) Az érettségi évében a gimnáziumnak 653 tanulója volt, és ekkor Wigner és Neumann szorosabb kapcsolata egy időre megszakadt, de évekkel később berlini tanulmányaik és tudományos pályájuk elején ismét összehozta őket a sors, és ekkor már barátságuk Neumann korai haláláig kitartott. Neumann rövidesen elindult világhírnevet hozó nemzetközi pályáján; 19 éves volt, amikor egyik magántanárával, Fekete Mihállyal közösen írt, matematikai témát feldolgozó cikke német nyelven megjelent egy szaklapban.

3. A Neumann család Neumann János Lajos 1903. december 28-án, néhány nappal a karácsonyi ünnepek után született, és gyermekkora az akkori Váczi körúti sarokházban telt el. (Az I. világháború után átkeresztelték Vilmos császár útra. Ma: Bajcsy-Zsilinszky út 62.) A Budapest-szerte jól ismert, karakteres háromszintes sarokházban három generáció élt, és az épület hatalmas apartmanokból állt, ideális otthont nyújtott e többgenerációs nagy családnak. Az egész ház Neumann felesége apjának, Kann Jakabnak a tulajdonában volt. Teljes földszintjén az általa alapított Kann és Hell cég irodái működtek. A cég mezőgazdasági gépek eladásával foglalkozó, virágzó vállalkozás volt. Felettük két emeleten élt Kann Jakab és második feleségének három lánya, akik közül az egyik lett később Neumann Miksa felesége. A legfelső, harmadik szinten 18 szobában lakott a Neumann família, az apa, az anya – Kann Margit – és Jancsi két öccse, Mihály, aki négy, Miklós, aki nyolc évvel volt nála fiatalabb. Az apa, Neumann Miksa (sz.: 1870, Pécs) vagyonos embernek számított. Gimnáziumi tanulmányait a dél-magyarországi város katolikus (valószínűleg cisztercita) középiskolájában fejezte be. Az 1880-as évek végén került Budapestre, ahol jogi végzettséget szerzett. Először jogtanácsosként, majd első fia születésekor igazgatói beosztásban dolgozott a Magyar Jelzálog és Hitelbankban. Fekete bajuszt hordott, külsőre joviális, hízásra hajlamos alkatú volt, és átlagon felüli intellektussal, valamint műveltséggel rendelkezett. Gömbölyded, rövid felsőtestét rendszeres sportolással próbálta rendben tartani, és ezért hetente kétszer vívómester járt hozzájuk, alkalmanként az előszobát a bútorok egy részétől megszabadították, és így ez szolgált a vívóleckék színhelyéül. A három fiú közül Jancsi volt a legkevésbé elragadtatva ettől az elfoglaltságtól, különösen, mert a mestert professzornak kellett szólítani. Ráadásul az edzések közben hamar szóvá tette, hogy Jancsinak nincs tehetsége ehhez az elegáns sporthoz. Öccse, Miklós bátyjáról felnőttként írt családi visszaemlékezésében később meg is jegyzi, hogy ez a konfliktus is szerepet játszhatott abban, hogy Jancsinak egész életében

ellenszenvessé vált ez a megszólítás, amelyet egyébként saját doktorátusai miatt jogosan elvárhatott. Széll Kálmán, aki korábban pénzügyminiszterként volt tagja a kormánynak – majd 1899 és 1904 között miniszterelnök volt –, Neumann Miksát állandó gazdasági tanácsadójának kérte fel. Minden bizonnyal ennek a társadalmi-politikai előrejutásnak is köszönhette, hogy Ferenc József császár és király a hazai gazdasági élet felvirágoztatásáért tett erőfeszítéseiért, elsősorban pénzügyi tanácsadói tevékenységéért, 43 évesen nemesi címet adományozott neki, és ehhez a család a margittai előnevet vette fel. Ugyanakkor ez feljogosította a leszármazottakat, hogy az előnevet örökölhessék. Ez egyszerre utalhatott a Kann ősök Bihar megyei szülőhelyére, valamint a három fiú édesanyjának, Kann Margitnak a keresztnevére. Az apa keresztneve a Maximillian magyaros változata, az ismerősök Maxnak, a családtagok egymás közt Maxinak szólították. Jancsi édesanyjával annak jogász barátján keresztül ismerkedett meg, miután ő Kann Jakab egyik tíz évvel fiatalabb lányának udvarolt. A Margaret rövid változatával anyjukat Margitnak nevezték, de a társaságban még a vendégek is Gittaként szólították. Férje és a gyermekévek elmúltával fiai Gittusnak becézték. A nyarakat a Kann család a zugligeti két nyaralóban töltötte. Neumann Miksa pedig később a Sváb-hegyen, a főváros üdülőkörzetében, az Eötvös út 15. szám alatt vásárolt egy villát, amelyet felújíttatott, s ennek során a három fiú emeleti szobája ablakának felső részében három szimbolikus díszítést helyeztek el. Jancsi a kakast, Mihály a nyulat, Miklós a cicát kapta. Az épület falát feltűnő helyen a nemesi címer nagy alakú másolata díszítette a három fiú emblematikus állatfigurájával, és a rájuk utaló három margarétával, amely e három utódot szimbolizálta. Jancsinak Cibakházáról szerződtettek dadát, Mari nénit, akivel bensőséges viszonyt alakított ki, és később is nagy ragaszkodással kötődött hozzá. A ház szomszédságában nyaralt a Kövesi család, amelynek hatéves lánya, Marietta triciklijével olykor boldogan körözött a Neumann-ház kertjében, s jóval később jelentős szerep jutott neki Jancsi életében, aki ekkor jószerével észre se vette volna, ha egyszer véletlenül majdnem el nem gázolja őt.

Neumann Miksa feleségével, Kann Margittal egyetértésben nagy figyelmet szentelt fiai neveltetésének, már gyermekkorukban gondoskodva arról, hogy szellemi érésük során a kor általános igényeihez képest magasabb színvonalat elérő felnőttek lehessenek. Jancsi tízéves koráig otthon volt magántanuló. Oktatási-nevelési feladatait egymást követő tanárok végezték el, és ebben az időben ismerkedett meg Jancsi a matematika fontosságával is. Nyelvtanárokat fogadtak, hogy a fiúk idegennyelv-tudása még a gimnázium előtt hozzájáruljon a kiemelkedő színvonal eléréséhez és majdan választott foglalkozásuk kifogástalan gyakorlásához. Breslauból jött Marthe Otto németet oktatni, hamarosan hozzá csatlakozott nővére, Helena is. Jancsi hatéves volt, amikor már egymást követően két férfi is elkezdte angolra tanítani. Mindketten brit állampolgárok voltak (vezetéknevük: Thompson és Blythe). Ezenkívül németet és franciát beszélő nevelőnő is foglalkozott velük. Ő volt Mademoiselle Augustine Grosjean, akit a fiúk Titi nénikének szólítottak. Valamint egy olasztanár is, signore Puglia. Természetesen zongoratanár is rendszeresen megfordult a házban, de Jancsival neki sem volt sok szerencséje, mert ő kifejezetten lustán fogadta a gyakorlásra feladott penzumokat, és ott bliccelte el, ahol tudta. Szokásává vált, hogy a billentyűkre nyitott könyvet rakott, amelynek ugyan kottának kellett volna lenni, de helyette egy olvasásra kiválasztott írásmű volt, és bizony előfordult, hogy olvasás közben alibiből éktelen ricsajt csapva skálázott, ilyenkor a lakásban lévők néma ellenszenvét is kivívta. Gazdagon berendezett magánkönyvtár állt a család rendelkezésére, miután az apa megvásárolta a híres „Kőniggyűjtemény”-t, amelyet egy tágas különszobában helyezett el, speciálisan erre a célra készített fapolcokon és kényelmes bútorokkal berendezve. A könyvtár legérdekesebb gyűjteménye a 44 kötetből álló általános világtörténelemmel foglalkozó lexikon volt, amelyet a híres német történész, Wilhelm Onken (1838–1905) neve fémjelzett szerkesztőként. Az egész család, de különösen a fiúk hármasban is, nemegyszer éles vitákat is provokálva, sok időt töltöttek itt együtt. Gyakran választottak Jancsi ösztönzésére tanulmányaikhoz kapcsolódó „tudományos” témákat. Sőt olykor a gimnáziumi évek alatt különleges eszközök nélkül, szinte csak

játékból odahaza kisebb – „laboratóriumi” – kísérleteket is szívesen végeztek a spájzból kicsempészett anyagokkal, sóval, szódabikarbónával vagy cukorral. Ekkor már családi körben is közismert volt, hogy Jancsi rendszeresen ógörögül cseveg apjával. A görög mellett a latin és német nyelvnek Jancsi különleges jelentőséget tulajdonított, mert úgy gondolta, hogy szerkezetük elsajátítása a logikus gondolkodás fejlesztésénél is nagy szerephez juthat. Miklós testvére memoárja szerint Jancsi a másnapi iskolai leckékkel odahaza naponta csak perceket foglalkozott, az órákon hallottakból kényelmesen megélt. Rátz tanár úr látogatása után a család megtudta, hogy a gimnáziumi osztályban Jancsit a „gyors fejszámoló” jelzővel is emlegették, és ezért a legközelebbi születésnapjára apja jutalmul egy igen értékes, szakmailag magas színvonalú matematikakönyvvel lepte meg. A családban ettől kezdve tekintették tudatosan a matematikát megkülönböztetett érdeklődésű tantárgynak. (Ezt sokkal később mesélte így el 1955 májusában, egy Washingtonban adott interjújában, amit a magyar nyelven sugárzó Amerika Hangja rádióállomásnak adott.) A felsős diákévek egybeestek az első világháborúval, s ettől kezdve az idillikus családi életbe fokozatosan beszivárogtak az országot érintő politikai változások eseményei. A háború első évei még nem okoztak gyökeres változást életvitelükben azon kívül, hogy az események, a harci fordulatok természetesen napi témává váltak. A három Neumann fiú számára mindez még egy állandó játék lehetőséget is jelentette. Jancsi által levezényelve elevenítették fel a csatákat. A háború minden színteréről térképet készített, és ezen napról napra, zászlókkal jelezve mintegy haditudósítóként követte az eseményeket. A tarnopoli csata idején édesapjuk Schubert egy népszerű dallamára – amely francia címet kapott: Moments musicaux, ebből a zeneszerző hat kisebb darabot írt – még egy parodisztikus dalt is kitalált. Ezt elsősorban az apa és elsőszülött fia énekelte nagy kedvvel az étkezőasztalt körül ülő család, esetleg a bővebb társaság szórakoztatására, amikor a bányavidékéről híres Tarnopol közeli csatában részt vevő magyar csapatok élelmezési és lőszerutánpótlási problémairól az újságok részletesen beszámoltak. A németül énekelt dal nyersfordításban magyarul így hangzott:

Unsere Truppen stehen schon vor Csapatunk már ott harcol mindenhol Tarnopol, Tarnopol. Unsere Truppen sind keine Puppen Csapatunk nem holmi bábukból, Essen suppen und nicht Kohle Áll. És nem szenet, de levest kajol. Visszatérő élményt jelentettek a családi étkezések, amelyek gyakran nagy létszámúvá bővültek, mert az élénk társasági életet kedvelő szülők szívesen hívtak vendégeket ebédre, de főleg vacsorára az igen népes baráti körből. Mint például szakmájuk két hírességét, a matematikus Fejér Lipótot vagy a fizikus Ortvay Rudolfot, aki Jancsi életre szóló mentora és barátja lett. De visszatérő vendég volt Ferenczi Sándor, a pszichoanalízis nemzetközileg elismert tudósa, Sigmund Freud munkatársa és egyik legközvetlenebb barátja is. Megfordultak e társaságban Neumann Miksa külföldi üzleti partnerei is, akiknek többsége Angliából vagy Németországból érkezett. Ilyenkor a beszélgetések fő témái főleg gazdasági és üzleti ügyek, s a kamaszodó fiúk olykor nagy élvezettel merülhettek el a banki élet rejtelmeiben és az üzletemberektől elvárható ismeretekben. Egymás között – amint az a legkisebb fiú, Miklós már említett hetvenoldalas, igen részletes emlékezéséből kiderült – a szűkebb családi körben vallási életük körülményeinek tisztázása is napirendre került. A zsidó szokásokat jószerével csak Jakab nagypapa tartotta be. De ilyen szempontból a családtagokkal kapcsolatban nem voltak elvárásai még az esetleges vegyes házasságokat illetően sem, sőt még az sem fordult elő, hogy az intimebb beszélgetések során érintette volna ezt a témát. Egy alkalommal a középső fiú, Mihály apjának szóba hozta a témát egy kérdéssel: – Mi az oka, hogy a mi családunkban nem követjük a vallási szokásokat, és mégis zsidónak tekintjük magunkat? – A válasz egyetlen szó volt, és ez le is zárta a diskurzust: – Hagyomány! Jancsi a hitbéli élet és a logikus gondolkodás közti ellentmondást a humor iránti érzékenységet bizonyító kérdéssel szembesítette családtagjaival. Mindezt olyan mimikával elővezetve, mintha e

pillanatban egy általa kitalált tudományos kérdés született volna meg. – Ha Isten mindenható, akkor képes-e teremteni egy olyan nagy követ, amit ő maga sem tud felemelni? – kérdezte nagy pislogások közepette, ezzel olvasmányélményeit is „csillogtatva”. Csak a mondat végén a szája sarkában bujkáló mosoly jelezte, hogy szavait egyáltalán nem gondolja komolyan. Jancsi egész életében nagy rajongója volt az anekdotáknak, a tréfáknak és a vicceknek. Ez utóbbiak közül a következő aratta a legnagyobb sikert az ebédlőasztal körül. (Akkoriban az volt a szokás, hogy délben apja hazajárt ebédelni, majd utána visszament a bankba, és késő estig dolgozott.) Berlinben még az I. világháború idején egy ember az utcán folyamatosan kiabálja: „A császár egy idióta!” Szinte a semmiből két titkos ügynök ugrik elő, és letartóztatja az illetőt. „De én az osztrák császárra utaltam, nem a mienkre” – mondja a letartóztatott. A válasz: „Nem vezet félre minket, mi pontosan tudjuk, ki az idióta.” A nagyobb társaságban zajló beszélgetések során hármuk közül leghamarabb és legtöbbször Jancsi tett hozzá koraérett megjegyzéseket az adott témákhoz, és külön élvezte, ha a viták csapongása növelte a beszélgetések színességét. Természetesen szóba került egy-egy premier a Vígszínházban, köztük elsősorban az éppen új Molnár Ferenc-darab vagy a világhírű színpadi művész, Max Reinhardt rendezése. Alkalomadtán Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabja vagy Shakespeare Hamletje, IV. Henrik című királydrámája és Goethe Faustja. De téma lehetett egy zenei esemény vagy egy képzőművészeti kiállítás is. Különösen azért, mert az apa kulturális érdeklődésének megfelelően üzletemberként anyagilag támogatott egy színházi hálózatot, és még filmek részfinanszírozásához is rendszeresen hozzájárult. Jancsi szívesen fejtette ki saját véleményét a pszichológiai tudomány által éppen napirendre tűzött új problémáról: a kognitivitás és a percepció folyamatáról és összefüggéseiről. Neumann Miksa szabadidejében maga is írt verseket, így szívesen vett a kezébe a könyvtárszobában egy-egy nem a foglalkozásához

közvetlenül kapcsolódó könyvet vagy a sokféle előfizetett újság, folyóirat egy-egy példányát. Jancsi néha egy nyitott könyv felett hosszan töprengve nézett a levegőbe. Édesanyja, látva ezt a szokását, kissé elnézően, de nagy melegséggel így kommentálta legidősebb fia látszólagos merengését: Jancsi megint egy megoldandó problémát talált, vagy éppen rendet csinál a fejében. Ez a mondat is Jancsi egy korábbi megjegyzése nyomán született. Látván, hogy anyja percekig merengve néz maga elé, a szokásos enyhe mosollyal a szája szélén megkérdezte: – Most éppen mit számolsz? (Érdemes itt megemlíteni, hogy későbbi kollégájáról, a világhírű fizikusról, Albert Einsteinről egy monográfusa fontosnak tartja ezt az önvallomást közzétenni: „… fiatalemberként mindössze annyit kívánt, hogy legyen egy nyugodt sarok, ahova leülhet, és végezhesse munkáját anélkül, hogy tudomást venne az emberekről.” Néha annyira magába merült, mintha csak egy lakatlan szigeten tartózkodna, képes volt hosszú időn át rezzenéstelen tekintettel maga elé meredni.) Neumanné – Jakab nagypapa példáját emlegetve – legfontosabb életviteli elvként fiainak sokszor hangoztatta, hogy törekedni kell: … a lehetetlennek tűnő dolgok megvalósítására! Ugyanakkor sokat hallottak édesanyjuk egyik kedvenc költőjéről, Heinéről, vagy a Dreyfus-ügyről és a francia kapitány meghurcoltatásáról. Annak 1906-os rehabilitálása után pedig a franciaországi antiszemita jelenségekről. Máskor az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről és bukásának következményeiről. Édesanyjuk kifejezetten „tyúkanyó” természetű volt. Jancsi közelebb állt hozzá, mint apjához, de az asszony mindig azzal a fiával foglalkozott többet, akinél észrevette, hogy a gyereknek most éppen rá van jobban szüksége. Kevésbé volt szigorú hozzájuk, mint az apjuk. Miközben mindig elegánsan öltözött, feltűnően vékony testalkatú volt, és láncdohányosként örökké cigarettafüstbe burkolódzott. Jancsi saját olvasmányélményeiről a könyvtárban rendszeresen jegyzeteket készített, és ezekből a közös étkezések közben szó szerint hosszú

oldalakat volt képes papír nélkül idézni. Még felnőttkorában, Amerikában is elkápráztatta mindig népes társaságát a princetoni házának összejövetelein. Például az ókor vagy Bizánc eseményeinek és szereplőinek történeteivel, illetve Charles Dickens Két város című regényének hosszú részleteit idézve. (Ekkor már tanárai tudták, hogy a látványos „mutatvány” fotografikus – úgynevezett eidetikus – memóriájának volt köszönhető. Éppen Amerikában, Neumann odaérkezésének idején, az 1930-as évben kezdődtek szakszerű kísérletek ezen speciális agybéli képesség működésének feltárására). Kann nagypapa arról volt híres, hogy üzleti tárgyalásai során soha nem használt papírt és íróeszközt, mindent fejben tartott. S amíg alkudozott, képes volt a számára elérhető adatokból mindjárt a profitot is kiszámítani. Ezért üzleti tárgyalásait ritka kivételtől eltekintve mindig sikerrel bonyolította le. Jancsi nyelvtudása és fejszámoló-képessége, talán éppen nagyapai örökségként, bámulatosnak bizonyult. Élete során idehaza és külföldön mindenkit elkápráztatott különleges nyelvtudásával: a latin és az ógörög mellett németül, franciául, angolul és olaszul tanult meg, és tartott később szakmai előadásokat is. Jancsi gimnáziumi éveiből megmaradt dokumentumok szerint a nyolc esztendő alatt csak az ének-és a tornajegyei voltak gyengébbek a mindig jeles (1) osztályzatoknál. Az 1917/18-as tanévben V. osztályos diákként elnyerte az „iskola legjobb matematikusa” címet, majd később egy matematikai tanulmányi versenyen elért eredményével ugyanez a cím már az egész országra vonatkozott. Ez a teljesítmény visszaigazolta Rátz tanár úr Wigner Jenőnek évekkel korábban mesélt dicsérő szavait, valamint a szülőkkel folytatott beszélgetés tartalmát. A zene volt az egyetlen a művészetek közül, amely meglehetősen hidegen hagyta. 1921. június 9-én érettségizett: jelesen. Az érettségi-jegyzőkönyv másolatát ma is őrzi a Fasori Gimnázium archívuma. A diákok nevét betűrendben sorolták fel, Jancsit a 27-es sorszámmal jelölték, és érdekesség, hogy két „jó” jegyet (2) kapott: magatartásból és a mennyiségtan írásbelijére. De összesítve ebből a tárgyból is természetesen jelesre minősítették a szóbeli szereplésnek

köszönhetően. A dokumentum végül összesen húsz summázott (írásbeli és szóbeli) jeles jegyet tartalmazott. A gimnázium sikeres befejezése alkalmából 1921 szeptemberében szülei nagyszabású partira hívták a család rendszeres vendégeit, és Jancsi megilletődve fogadta a gratulációkat olyan barátoktól, mint Fejér Lipót, aki ekkor már a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem matematikai tanszékének egyik professzora volt, és több európai műhelyt megjárva nemzetközi hírnévvel bírt. Ottlik Géza író, Fejér Lipót kortársa így értékelte a tudós személyének és szaktudásának jelentőségét: … Kívülállónak nem lehet elmondani, hogy milyen volt Fejér Lipót. Óriás volt. Földöntúli vigasztalás a puszta lénye. Aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem fogja megtudni. Ott volt természetesen Ortvay Rudolf fizikus, aki szintén megjárta már Európa legfontosabb egyetemeit, és éppen ebben az évben alapította meg a trianoni döntés miatt Kolozsvárról Szegedre „menekült”, Ferenc József császárról elnevezett egyetem első elméleti fizikai tanszékét, amelynek vezető professzora lett. Ortvay 1928–1945 között Budapesten egyetemi tanár és az Elméleti Fizikai Intézet igazgatója volt. Jancsihoz egész életre szóló barátság kötötte. Jancsi e szakmai nagyságok mellett megilletődve fogadta az irodalmi élet két kiemelkedően híres személyiségét, Karinthy Frigyest, akinek második feleségétől, Bőhm Arankától pár hete született meg Ferenc nevű fia, valamint Kosztolányi Dezsőt, aki az előző évben megjelent Kenyér és bor című verseskötetét hozta ajándékba, amelyet a helyszínen dedikált az ünnepeltnek. Karinthy pedig egy pár soros bökverset talált ki „mint költői életműve friss produktumát”, amelyet érkezése után a vendégek nagy derültsége közepette patetikusan el is szavalt: Érettnek lenni igen dicséretes, bár a neheze még hátra van! Feszülj neki édes fiam, hiszen Nagyapád és Apád híre kötelez. Amikor asztalhoz ültek, apja Jancsi kiugró tehetségének eredményeivel dicsekedett, amelyet két öccse, Miklós és Mihály

irigykedve hallgatott. Mert az apa bizony általában ritkán dicsérte, főleg nyilvánosan, fiait, akiktől mindig elvárta és természetesnek tartotta a család rangjának megfelelő, kiemelkedő eredményeket. Még Jancsi diákévei alatt, három évvel az érettségi előtt Neumannék a város központjában élve szemtanúi lettek a közbiztonság megromlásának, bár eleinte csak attól féltek, hogy a háborús vereség miatt az eddigi nagy német befolyás következményei milyen változásokkal járnak. A valóság azonban sokkal rosszabbnak bizonyult, mert az így kialakult belpolitikai események egyetlen családot sem hagytak érintetlenül. 1918 januárjában a Budapesten kezdődő és az egész országban egyre terjedő sztrájkok nyomán zavargások törtek ki, sőt fosztogatásokra is sor került. A főváros egykor békés utcáin megszűntek az élet biztonságos körülményei. A családfő mindig körültekintő életvitelének köszönhetően az üzleti életben és különösen a Széll Kálmán mellett eltöltött közéleti tapasztalatai alapján állandó töprengésre kényszerült arról, hogy ez a felfordulás érdemben milyen változásokat hozhat, és a család védelmére milyen sürgős teendők szükségesek. Rövidesen a felvilágosult eszméket valló földbirtokos gróf, Károlyi Mihály került hatalomra, majd előbb mint miniszterelnök kormányt alakított (Nemzeti Tanács), majd köztársasági elnökként próbált kiutat találni a káoszból. November 16-án kikiáltották a népköztársaságot. A viccre mindig kész Budapesten azonnal elterjed a szellemes mondat: „Nekünk ahhoz is egy grófra volt szükségünk, hogy forradalmat csináljunk.” Ez a helyzet első pillantásra megoldást ígért, de Károlyinak nem sikerült úrrá lenni a tovább fokozódó és egyre terjedő társadalmi válságon. Az 1918. november 24-én megalakult Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) vezetői egyenesen a börtönből szabadulva vették át a hatalmat, és Kun Béla vezetésével kikiáltották a Tanácsköztársaságot (1919. március 21.), amely 133 napig tartott, és rövid háborúskodás után nemzetközi, elsősorban román csapatok beavatkozásának köszönhetően összeomlott. A tanácskormány augusztus elsejével mondott le. Neumann Miksa családját a kommunista hatalomátvétel után egy éjszakai vonattal azonnal egy adriai villába menekítette Velence

közelében, ő maga pedig Bécsbe utazott abban a reményben, hogy az ott gyülekező ellenforradalmi erők, ha hazatérnek, majd megvédik a magafajta vagyonos, bankár zsidókat, akikre az új hatalom aztán is számíthat, ha majd pénzügyi és gazdasági segítségre lesz szükségük. Éppen ezért csatlakozott egy olyan pénzügyi csoporthoz, amely támogatta a tanácskormány mielőbbi bukását. A család a baloldali hatalom szétesése után két hónappal tért vissza Budapestre, ahol a fehér lovon bevonuló tengerésztisztből lett kormányzó Horthy Miklós vezetésével egy jobboldali, önmagát „ellenforradalmi rendszernek” nevező berendezkedés vette át az ország irányítását. Neumannék számára az új rendszer elsősorban nem politikai, hanem gazdasági következményei miatt okozott előbb aggodalmat, majd jelentős változásokat. A nagypapa mezőgazdasági vállalkozása, amely a család eddigi megkülönböztetett vagyoni helyzetének volt biztos háttere, válsággal szembesült. Max bankja is megsínylette a kialakult helyzetet, személyi kapcsolatai és jó hírneve siettek segítségére, és így lett az erős lábakon álló Adolf és Kohner cég társtulajdonosa. 1920. június 4-én megszületett a trianoni békeszerződés, amely nyomán végleg felbomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, és Magyarország az elcsatolt hatalmas területek elvesztése után egy jelentéktelen kis európai állam lett. A Horthy Miklós kormányzó személyes meggyőződése szerint konszolidáltnak tekinthető országban bevezették az úgynevezett numerus clausus (jelentése: zárt szám) elnevezésű törvényt, amely ugyan szövegében nem deklarált semmiféle zsidóellenességet, de az ország lakosságának „nemzetiségi és népfajok” szerinti megoszlására hivatkozva a gyakorlatban mégis meghatározta, hogy mindössze hat százalékban nyerhetnek felvételt az egyetemekre a nem magyar „származású” érettségizett fiatalok, mivel a nyilvántartások szerint az ország összlakosságában ennyiben jelölték meg a zsidó származásúak arányát. Eközben a hadsereg krémjét jelentő tisztek vezetésével országszerte zajlottak a kegyetlen leszámolások a tanácskormány valós vagy vélt híveivel. A numerus clausus a zsidó családokban a szülőket arra figyelmeztette, hogy gyermekeik esélyei a felsőfokú

oktatáshoz való hozzáféréshez lényegesen megcsappantak a háború előtti helyzethez képest. Neumann Miksa a feleségével hosszas beszélgetést folytatott Jancsi jövőjéről, majd úgy döntöttek, hogy apja e diskurzus részleteibe négyszemközt avatja be fiát. A lakás egy kellemes zugában, a dohányzószobában ültek le, alig egy héttel az ünnepi vacsora után. Az apa a tőle megszokott elegáns üzletemberi öltözékben, Jancsi szintén egy szürke öltönyben, nyakkendőben, igaz, szokásától eltérően ezt meglazította, és a legfelső gombot a hófehér ing nyakán megnyitotta. – Jancsi, illetve most már megillet a „János” megszólítás! Van valami elképzelésed arról, hogyan akarod folytatni a tanulmányaidat? – vágott bele a beszélgetésbe Neumann Miksa, aki szabad pillanataiban már Jancsi 17 éves kora óta gyakran töprengett ennek a most aktuálissá vált diskurzusnak a témájáról. – A továbbiakban a matematikai tanulmányok a Budapesti Tudományegyetemen szerintem természetesnek tűnnek, hiszen egypár oktatóval az évek folyamán amúgy is bizalmas viszonyba kerültem – kezdte válaszát János. – Megtisztelőnek tartottam ezeket a különórákat, amelyeken mindig egyenrangú partnerként kezeltek. Azt pedig hamar felismertem, hogy az így szerzett ismeretekből mit tudok azonnal hasznosítani, és mi az, ami akár egy életre szóló muníció is lehetne. Ezután apja így folytatta: – Maga a tárgyválasztás persze nekem is természetes, de vajon egy ilyen egyetemi diplomával az egzisztenciád is biztosítva lenne? És persze az is nagy kérdés, hogy ha nem tanításból, hanem a kutatásból kívánnál megélni, vajon megfelelőek-e a feltételek itt Budapesten? Gondolj vissza tavalyi látogatásunkra Aachenben, és Kármán Tódor úr, az ottani műszaki egyetem professzorának véleményére! Erre a látogatásra azért is vittelek magammal, hogy a számomra is tekintélyes tudós a saját szavaival győzzön meg, hogy a matematika tudományának művelése egymagában olykor mennyire nem elegendő a megélhetéshez. Kármán Tódor önéletrajzában így emlékezett vissza Neumannék látogatására:

… Aacheni professzorságom első évében beállított hozzám egy pesti bankár 17 éves fiával. Furcsa dolgot kért tőlem: beszéljem le Jancsit arról, hogy matematikus legyen. Azt mondta: „A matematikusok nem értenek a pénzkereséshez!” Elbeszélgettem a fiával. Káprázatos feje volt. 17 évesen önállóan tanulmányozta a végtelen jelenségét, ami pedig az absztrakt matematika egyik legösszetettebb problémája, és érdekes elméleteket emlegetett erről a kérdésről. Azt gondoltam, hogy szégyen volna őt elterelni attól, amire természetes hajlama vezeti. Jancsi esetében azt tanácsoltam a papának, hogy kössön fiával kompromisszumot: hadd tanuljon vegyészmérnökséget is. Kármán Tódor apja, Kármán Mór, akit báró Eötvös József vallásés közoktatási miniszter Lipcsébe küldött, hogy tanulmányozza a német oktatási rendszert, hazatérve – a miniszter felhatalmazásával – egy személyben szervezte újjá a magyarországi közoktatást, amelynek bizonyos elemei még ma is felismerhetők. Az általa szervezett, Trefort utcában működő középiskola például a közbeszédben a „Mintagimnázium” nevet kapta. Jancsi egyetértett apjával, és ezzel nagy örömet szerzett neki. Neumann Miksa mindig is arra törekedett, hogy fiai sorsáról maga döntsön, és most örült, hogy Jancsi ilyen gyorsan megértette, és olykor személyes beszélgetéseiben, vitáikban gyakran előforduló nélkülözhetetlen rábeszélőképességével sem kellett előrukkolnia. Pedig korábban a gimnáziumi évek alatt volt egy-két vitája fiával, egyfajta örök zárkózottsága miatt. Ezt ő olykor furcsa egykedvűségnek vagy közömbösségnek tulajdonította. Eközben mindig imponált neki általános műveltsége, mert Jancsi bámulatosan sok mindent tudott a hasonló korú diáktársaihoz képest. Inkább karakterbéli, koravén visszahúzódottságot feltételezett, amely bizonyos, hogy ebből a szempontból akár félreértés is lehetett. Tudta, hogy fia rendkívüli személyiség, de ennek igazi tartalmára – pláne zseni voltára – legalábbis tudatosan aligha gondolhatott. Jancsi látszólag imádta a cél nélküli töprengés állapotát, de amikor másoknak úgy tűnt, hogy nem csinál semmit, aközben agya a valóságban hihetetlen gyorsasággal dolgozott egy fontosnak tartott

probléma megoldási lehetőségeinek változatain. Neumann Miksa gondolkodásában az is szerepet játszhatott, hogy a matematikával való foglalkozás, elsősorban az akkori közhiedelem szerint, nem nagyon ígért más perspektívát, mint tanári állást, akár egy életen át. Márpedig ő úgy képzelte, hogy ha ehhez a fizikai vagy vegyészeti ismeretek elsajátítása és egyetemi diploma is járul, akkor ez sokoldalúbb, lényegében gyakorlatiasabb foglalkozást jelent, és egy kívánatos állás megszerzéséhez is hozzájárulhat. E beszélgetés során állapodtak meg, hogy Jancsi Budapesten matematikát tanul az egyetemen, és ezzel párhuzamosan Berlinben kémiát.

4. A „magyar csoda” születése Jancsi 1921-ben beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem matematikai fakultására. Itt még fizikát és kémiát is tanult. Ezzel egy időben, Zürichben, apja kívánsága szerint a vegyészmérnöki diploma volt a fő célja, ezt 1925-ben vehette át, témája: a naftazarin nevű vegyület előállításának problémái. Mégis, 1921 és 1923 között a legtöbb időt Berlinben töltötte. Huszonegy októberétől a Friedrich Wilhelm Műszaki Egyetem hallgatója. Kémiai előadásokat Fritz Habertől hallgat, statisztikai mechanikát és fizikát Albert Einsteinnél tanul, matematikából pedig komoly hatást gyakorolnak rá Erhard Schmidt órái. 1926-ban azért is tér vissza Budapestre, hogy végső formájába csiszolja és megvédje doktori disszertációját, amelynek konzulense a család régi barátja, Fejér Lipót, címe pedig: Az általános halmazelmélet axiomatikus felépítése. Ekkor 23 éves. Eredetileg 1992-ben, New Yorkban megjelent, Neumannról írt monográfiájában Norman Macrae brit közgazdász, újságíró, az Economist című lap egykori főszerkesztője „felvillanó meteorként” minősíti az ifjú Neumannt, és beszámol róla, hogy Herbert Fraenkel, aki 1922–23-ban volt a marburgi egyetem professzora, postán kapott egy kéziratot Berlinből Erhard Schmidt német matematikaprofesszortól. Szerzője a számára ismeretlen Johannes Neumann von Margittai. Fraenkel elolvasva akkor olyan kifejezést használ rá, amelyet két és fél évszázaddal korábban Daniel Bernoulli, a svájci orvos, matematikus-fizikus, Isaac Newton egy dolgozatát minősítve: „felismerhetők az oroszlán karmai” (ex unge leonen – spotting a lion from the claw). A némileg átalakított cikket 1925-ben Fraenkel ajánlására publikálta a Journal für Mathematikban. Ez volt a budapesti disszertáció első, rövidebb változata. Berlinből barátaihoz írt levelének magánvonatkozású részei olyan szórakoztatóak, hogy ezzel bebizonyítja, a komoly tudományos élet hétköznapjai közepette is megőrizte humorérzékét, amely személyiségének egész életében egyik legfontosabb, játékos vonásának bizonyult. Ezzel a magatartással rengeteg barátot szerzett, és igen könnyen teremtett bárkivel kapcsolatot. Ugyanakkor

karakterének egy negatív vonása derül ki Fejér Lipót egykori tanítványának, Szegő Gábornak 1922 áprilisában írt levelében, amelyet Frank Tibor, amerikanisztikával foglalkozó történészprofesszor a Kettős kivándorlás című, a magyar emigrációs jelenséget feldolgozó kötetében említ: … tehetségétől… el voltam ragadtatva… ma még úgy látszik, hogy nehézségei lesznek az életben. Egy bizonyos, szülei által is panaszolt indolenciát mutat, még olyan emberekkel szemben is, akik fáradoznak érdekében. Ez eredhet számunkra nagyon is tiszteletre méltó gondolatokban való elmerültségből, és ebből eredő fáradtságból, amely indolencia azután meg is bocsátható. Ámde fogja ezt mindenki tenni? A „magyar csoda” megszületésének történetéhez fel kell idézni a kortárs tudós barátok sorsát is. Wigner Jenő előbb a Budapesti Műegyetem vegyészhallgatója. Apja azért akart vegyészmérnököt faragni belőle, mert szerette volna, ha az igazgatói poszton őt követi az újpesti Mauthner Bőrgyárban. Ugyanakkor, miután ismerték a magyarországi diplomások elhelyezkedési nehézségeit, körülnéztek Németországban is, ahol a Berlini Egyetemet megfelelőnek találták Jenő céljainak eléréséhez. Az ottani lehetőségek közül Wigner leglelkesebben heti egy alkalommal a Német Fizikai Társaság egyetemen tartott kollokviumait látogatta, ahol személyesen ismerkedhetett meg a nála jóval idősebb, de fizikában élenjáró generációval, nevezetesen Max Planckkal, Werner Heisenberggel, és hamarosan előadásra is vállalkozott. Ott ült az első sorban már feltűnő, de még nem ősz hajviseletével a nagy példakép, maga Albert Einstein is. … Ha ő megszólalt, imponáló volt verbális megfogalmazásainak egyszerűsége, amely veleszületett szerénységgel párosult. Többnyire bátorítóan reagált, és olykor nem mindenki számára érthető éles humorral egészítette ki mondanivalóját – emlékezett rá Wigner a már Amerikában megjelent és időskorában diktált memoárjában. A másik kortárs, Szilárd Leó, aki 1908-tól 1916-ig Budapesten a VI. kerületi reáliskolába járt, 1920-ban szintén Berlinben tanult.

Előbb csak bejárt a műszaki egyetem óráira, és a mérnöki foglalkozáshoz szükséges órákat vette fel, majd ősztől rendes hallgató lett. Mindez elegendő idő volt ahhoz, hogy felismerje: a mérnökség sokkal kevésbé érdekli, mint a fizika. Egyik tanulmányát meg is mutatta Einsteinnek, és ettől kezdve gyakran hazakísérte, s eközben fontos tanácsokkal lehetett gazdagabb, majd rövidesen baráti kapcsolat alakult ki közöttük, ő mutatta be Einsteinnek Wignert is. Szilárd rávette Einsteint, hogy „az elméleti fizika területén elért eredményeiért” kapott friss (1921) Nobel-díjasként hirdessen meg a tanrendben a hallgatóknak egy általa szabadon választott témában egy előadást, amelynek során a hallgatóság soraiban ülők kérdéseket tehetnek fel, vagy kifejthetik saját nézeteiket a felvetett problémákról, amelyekhez megoldási javaslatokat fűzhetnek. Einstein állandó munkahelye egyébként ekkor nem az egyetem, hanem a Porosz Tudományos Akadémia, és Berlinben a Kaiser Wilhelm Institute. Ezeken az órákon ott voltak az éppen Berlinben tanuló magyar diákok is, például Gábor Dénes, aki 1947-ben majd Angliában találja fel a hologramot, de eredetileg a charlottenburgi Technische Hochschule elektromérnök-hallgatója volt, majd Szilárd invitálására bejárt az Einstein vezette kollokviumra. Ezen Wigner szerint Einstein többnyire elsősorban nem a fő témájáról tartott előadásokat – a relativitás elméletéről –, hanem inkább a kvantummechanikáról. Az órák sajátos ülésrend szerint zajlottak. Az első sorban a legtekintélyesebb tanárok kaptak helyet, mögöttük a doktoranduszok, és leghátsó sorban az egyetemi hallgatók: Gábor, Neumann, Szilárd és Wigner. Teller Edét sorsa a 20-as évek közepén Németországba sodorta, előbb Karlsruhéba, ahova szülei kíséretében érkezett. Anyja úgy gondolta, hogy a háztartási ügyekben nem nagyon gyakorlatias fia az ő segítsége nélkül aligha tud majd otthon megszokott, kényelmes élete után hasonló módon boldogulni. Feltételezése nem volt alaptalan. Szülői választás volt egy megfelelő családnál bérelt szoba, és ők keresték meg a közelben azt a csemegeüzletet is, ahol fiuk kényelmesen bevásárolhat. A búcsúzásnál Ede meglepő kérdéssel lepte meg szüleit: … ha tojást vásárol, akkor keményet vagy lágyat kell kérnie?

Apja kívánsága szerint, bár elsősorban a matematika, másodsorban a fizika érdekelte, Neumannhoz hasonlóan szintén a kémia lett a fő tantárgya. Újabb karlsruhei látogatása és a tanárokkal folytatott konzultációja után apja elfogadta, hogy fia a fizikához vonzódik, és így került 1928-ban Münchenbe, ahol már teljes idejét ennek szentelhette. Itt egy szerencsétlen villamosbaleset érte. A jármű bokánál levágta a jobb lábfejét, és a földön fekvő Teller első zavarodottságában és a mérhetetlen fájdalom közepette láthatta a tőle nem messze fekvő véres csonkot. Egész életében protézissel járt, amit sokan észre sem vettek. Amikor a rendszerváltás után aggastyánként hazalátogatott egy hatalmas botra támaszkodva, mint egy bibliai próféta járta Magyarországot. A bot jelentőségét ekkor csak azok tudják, akik ismerik életrajzának ezen szerencsétlen epizódját. A baleset után hazatért Budapestre gyógyulni, majd nem Münchenbe, hanem Lipcsébe tért vissza, Heisenberg munkatársa lett, és irányításával szerzett doktori fokozatot. Innen járt olykor Berlinbe, ahol alkalmanként látogatja Einstein szemináriumát. Szilárd ezeken a kollokviumokon kötött barátságot Wignerrel, aki, miután megszerezte a vegyészmérnöki diplomát, két évre visszatért Budapestre, ahol megpróbálta teljesíteni apja elvárásait, és 1925ben az újpesti Mauthner Bőrgyár alkalmazottja lett. Becsületesen elsajátította a legfontosabb szakmai ismereteket, a bőrfajták legjobb felhasználási lehetőségeit, és más hasonló üzemek felkeresésével tapasztalatokat gyűjtött, hogy apja helyébe léphessen. De amikor az apa megértette, hogy nem számíthat Jenőre mint bőrgyári utódjára, fia előbb a Berlinből jött meghívásnak tett boldogan eleget, majd 1929-ben Göttingenbe került, és David Hilbert asszisztenseként ismerte fel, hogy számára a fizika jelenti a legérdekesebb elfoglaltságot, és ezen a területen nyílik számára lehetőség tehetsége teljes kibontakoztatásához. Ezen felismerést később önéletrajzában így fogalmazta meg: … Micsoda boldogító érzés, hogy tényleg fizikus vagyok. Semmi máshoz nem hasonlítható ez az érzés, csak a szerelemhez. A négy fiatalember egész életében kapcsolatban marad, feladataik olykor közös munkára is serkentik őket, és bizonyos, hogy

a hazai és európai diákévek minőségi eredményei kiemelkedő elméleti és gyakorlat tevékenységükkel nagyban hozzájárultak a később „magyar csodának” nevezett jelenség megszületéséhez. Bár ez természetesen nemcsak e négy fiatalember később világhírnevet hozó sikereihez kapcsolódott, hanem kortársak, köztük Nobeldíjasok egész sorához, akiknek többsége az Egyesült Államokban telepedett le és futott be átlagon felüli karriert. Neumann a berlini fizikaórákon találkozott először a kvantumelmélet problémáival. 1923. december végéig a filozófiai fakultáson is tanult, és közben már különféle szaklapokban több közleményt publikált. Zürichben a Szövetségi Műszaki Főiskola tanárai közül kiemelkedő tudású a korszak egyik legjelentősebb matematikusa, aki egyben a filozófiai tudomány művelője is volt. Az akkor 39 esztendős Pólya György évekkel később így emlékezett legfelkészültebb, kitűnő tanítványára: … Ő volt az egyetlen diákom, akitől féltem… Egy bizonyos tételhez érve megjegyeztem, hogy ez még nem bizonyított, és lehet, hogy nehéz lesz a bizonyítás. Neumann nem szólt egy szót sem, csak firkált valamit, de öt perc múlva jelentkezett. Amikor felszólítottam, a táblához ment, és ezt mondta: „Ezt így kell levezetni.” És percek alatt felírta a bizonyítást. Elképesztően gyorsan gondolkodott. Attól kezdve féltem tőle! (Ezt a történetet, két évvel halála előtt, 96 évesen, 1983-ban már teljesen vakon, de szellemileg csorbítatlan elmével a Neumannról készített dokumentumfilm forgatásakor újra elmesélte Stanfordban, kaliforniai otthonában.) Pólya György Neumann születésének évében, a budapesti egyetemen jogászként kezdte el tanulmányait. Egy szemeszter után váltott irodalomra és filozófiára. Első nagy hatású tanára és mentora az irodalomtörténész és Shakespearekutató Alexander Bernát volt, akinek tanácsára kezdett el fizikával és matematikával is foglalkozni. Végül a Középiskolai mathematikai lapok sikeresen megoldott feladatai döntő szerepet játszottak abban, hogy végül a matematika mellett kötött ki. Pólya a világhírűvé vált magyar matematikusgeneráció tagjaként szinte elsőként telepedett le Amerikában, előbb Rockefellerösztöndíjasként Princetonban, majd meghívást kapott a kaliforniai

Stanford Universityre. Már Zürichben is, Pólya oktatási módszerei között kiemelt szerepet kapott az úgynevezett heurisztikus gondolkodása, vagyis az a gyakorlati problémamegoldó módszer, amelynek foglalata Pólya először 1945-ben, már Amerikában publikált könyve, A gondolkodás iskolája (How to solve it – Hogyan oldjad meg), amelyet több mint 17 nyelvre fordítottak le. A könyv végére készített oldalnyi összefoglalóban négy pontban vezet végig a probléma megértésétől a megoldást követő ellenőrzésig. A gondolatmenet forrásait 1944-ben visszavezette diákkorára: … mohón vágytam arra, hogy megtudjak mindent matematikából és fizikából. Előadásokat hallgattam, könyveket olvastam, próbáltam magamat beleélni a készen kapott megoldásokba és a matematikai állításokba, de közben újra és újra fel kellett tenni magamban egy zavaró kérdést: „Igen, a megoldás rendben van, nyilvánvalóan helyes. De hogyan lehet rájönni egy ilyen megoldásra… hogyan lehet felfedezni egy ilyen tételt, hogyan tudnék én magam rájönni ilyesmire?” 1953-ban, 66 évesen ment nyugdíjba, de még kilencvenéves koráig tanított, 1985. szeptember 7-én hunyt el Palo Altóban. Zürichben Neumann másik neves tanára Hermann Weyl volt, aki Elsholmban született. Johnny itteni megbecsülésére jellemző: előfordult, hogy amikor Weyl rövid külföldi utazás miatt nem lehetett a városban, Neumannra bízta előadása megtartását. Jancsi legközelebb a matematika nemzetközi fővárosában – Rockefellerösztöndíjasként –, Göttingenben bukkant fel, ahol a legmagasabb szinten folytatódnak a tanulóévei. Ráadásul ez az életforma szoktatta rá Neumannt későbbi tevékenységének egyik lényeges formájára, hogy foglalkozása állandó utazással és ezt kísérő mentális készenléti állapottal jár, nem törődve azzal, hogy ez az életforma milyen fizikai megterheléseket okoz. 1926 őszén, 23 évesen érkezett ide. A fizikai tanszék vezetője Max Born volt, aki a szubatomi részecskék viselkedésének statisztikai leírásáért 1954-ben kap Nobel-díjat. Kétségtelen, hogy ez a német kisváros ekkor a világ fizikusainak „fővárosa”. A magyar diákokon kívül íme az itt megfordulók névsora: Niels Bohr (1923-ban Göttingeni előadások címmel óriási hatású előadás-sorozatot tartott),

Paul Dirac, James Franck, Werner Heisenberg, Pascal Jordan, Robert Oppenheimer, Wolfgang Pauli. Neumann Göttingenben lett világszerte elismert kutató. Még a század elején a tragikusan korán elhunyt skót matematikus-fizikus, James Clerk Maxwell foglalta össze elsőként egyetlen egyenletrendszerben az elektromosság és mágnesesség alaptörvényeit, megjósolva az elektromágneses sugárzás létezését. A következő lépés a német fizikus, a kvantummechanika kutatásának kialakulását elindító Max Planck nevéhez fűződik, amikor a fénysugárzás által hordozott energiáról forradalmi megállapítást tett, amely szerint: … az energia csak oszthatatlan elemi részecskék (kvantumok) formájában létezhet. Max Planck volt az, aki elsőként hívta fel a figyelmet a szinte még ismeretlen Albert Einstein 1905-ben megjelent speciális relativitáselméletének jelentőségére, amelynek továbbfejlesztésén maga is dolgozott. A tanulmány Einstein másik két jelentős írásával ebben az évben került nyilvánosságra, és Plancknak fontos szerepe volt abban, hogy ez a tudománytörténeti dolgozat elterjedjen Németországban. 1914-ben ő kínált állást Berlinben Einsteinnek, akinek 1921-ben ítélték oda a fizikai Nobel-díjat, az indoklás szerint: … az elméleti fizika területén szerzett eredményeiért, különös tekintettel a fényelektromos jelenség törvényszerűségeinek felismerésére. Einstein számára a kvantummechanika volt az a kályha, amelyhez mindig „visszatáncolt”, ha rátalált egy fontos és elemzésre méltó problémára, amikor kétségtelenül a természet egyik legmélyebb titkával, a fény természetével kezdett el foglalkozni. Einstein a fény természetét kettős érveléssel magyarázta. Szerinte a fény terjedhet hullámokban, ahogy azt a 19. századi klasszikus fizika leírta, de természetének más megnyilvánulásai magyarázhatók a kvantált részecske természetével, amely energiacsomagként viselkedik, és alkotórészei – a fotonok – a térben száguldoznak, mintha arra várnának, hogy valaki megszelídítse a mozgásukat. Az itt tanuló és kutató, oktató tudósoknak a legnagyobb kihívás az atomfizika jelenségeinek átfogó vizsgálata volt. A kvantummechanika eredetileg az atomok belső szerkezetével és az

ezt alkotó atommagok és elektronok kölcsönhatása közben zajló folyamatoknak a feltárásával foglalkozott. A név abból a megfigyelésből származik, hogy ezeknek a részecskéknek a tulajdonságai bizonyos fizikai folyamatok során véges egységekben (latinul: kvantumokban), nem pedig folyamatosan (analóg módon) változnak. Neumann itt ismerkedett meg a nála kilenc évvel idősebb, Guggenheim-ösztöndíjjal a városban tanuló Norbert Wienerrel, aki 1913-ben szerezte meg doktori fokozatát Bostonban a Harvard Egyetemen, és oktatóként kezdett el dolgozni a szintén bostoni Massachusetts Institute of Technologyban (MIT), ahol később az intézet professzora lesz. A korszak kiemelkedő tudósaként egyébként őt tekintik a kibernetikai kutatások megalapítójának. Az ő mentora a később mindkettejük életében fontos szerepet játszó Vannevar Bush volt. Wiener és Neumann életre szóló barátságot kötöttek. Az itt dolgozó egyik legnagyobb tekintély a jóval hatvan feletti David Hilbert, egyebek között a modern geometria megalapozója, de a fizika élenjáró problémáinak megoldásában ért el egyedülálló eredményeket. Például az általános relativitáselmélettel összefüggő gravitációs kölcsönhatás téregyenletét Einstein–Hilbert-egyenletként is emlegetik. Neumann axiomatikus gondolkodásra való törekvése Hilbert hatásának is köszönhető. Munkássága a matematikát és elméleti fizikát kutató szakembereknek egyaránt követendő és meghatározó irányt jelentett. Neumann és Hilbert hosszú órákat töltöttek el együtt dolgozva a majdnem negyven évvel idősebb tudós kertjében vagy dolgozószobájában. Herman Goldstine, Neumann későbbi amerikai életének meghatározó munkatársa szerint Hilbert: … világszerte óriási befolyást gyakorolt a matematika fejlődésére, és még életében eljutott oda, hogy az egész elméleti fizikai világ számára ő szabott irányt… Hilbertnek a matematika fejlődésében játszott szerepét leginkább talán az 1900-as párizsi Nemzetközi Matematikai Kongresszuson felolvasott dolgozata jellemzi. Előadásában, amely a kongresszus központi előadása volt, 23 problémát fogalmazott meg, amelyek megoldását, mint mondta, „a jövőtől várjuk”. Ez a problémasor valójában a modern matematikai kutatások hosszú távú programjává vált.

Neumann későbbi legnagyobb teljesítményének egyike, hogy az ötödik problémára megtalálta a részleges megoldást. (5. pont: … a folytonos csoportok transzformációjának Sophius Lie, norvég matematikus által kifejtett problémája) … A megoldatlan részletek mindmáig a matematikai kutatások középpontjában állnak. Neumann később annak köszönhette, hogy az őt foglalkoztató konkrét témák nem maradtak megoldatlanul, hogy hitt abban: álmában is képes bizonyos problémák ébren el nem végzett befejezésére. Ezért hozzászokott ahhoz, hogy éjjeliszekrényére mindig oda legyen készítve az üres papír és a ceruza, hogy felriadva bármikor feljegyezhesse alvás közben született gondolatait. Goldstine így ír Neumann jellegzetes gondolkodásmódjáról: … hajlamos volt egy adott problémán mindaddig megszakítás nélkül dolgozni, amíg csak annak a végére nem járt. Mikor napi munka után ágyba bújt, nagyon gyakran egész éjjel ébren maradt, és a probléma megoldásán töprengett. Egy alkalommal buzgón fáradozott azon, hogy éppen az ellenkezőjét bizonyítsa be annak, amit [Kurt] Gödel osztrák matematikus egy tétele állított. Próbálkozása természetesen sikertelen volt. Egyik éjjel aztán megálmodta, hogyan lehet az egyik nehézséggel megbirkózni: fölkelt, odament az íróasztalához, leírta, amit álmodott, és megállapította, hogy lényegesen tovább jutott a bizonyításban ahhoz képest, amit nem tudott lefekvéskor teljesen befejezni. Következő reggel ismét támadásba lendült, megint sikertelenül, úgyhogy aznap ismét lefeküdt, és tovább álmodott. Ismét megtalálta a helyes utat, de amikor felkelt, hogy leírja, észrevette, hogy a bizonyítás még mindig hiányos. A történetet Neumann Goldstine-nak így fejezte be: … Milyen szerencséje van a matematikának, hogy a harmadik éjszaka nem álmodtam semmit. (Hilbert egyébként 1910-ben másodikként kapta meg a Magyar Tudományos Akadémia által a világ legkiválóbb matematikusainak alapított 10 ezer koronás Bolyai-díjat.)

Neumann Hilbert mellett fizikai és formális logikai kutatásokkal foglalkozott. Elsősorban az operátorelmélet, a matematikai logika, a méréselmélet és a kvantumelmélet matematikai alapjai foglalkoztatták. Fokozatosan felismerte, hogy ez utóbbi matematikai alapjait hogyan lehet egységbe foglalni. Megmutatta, hogy Schrödinger hullámmechanikája és Heisenberg mátrixmechanikája ugyanannak az elméletnek két egyenrangú megjelenítése. Egyik szintén itt dolgozó kollégája, Lothar Nordheim német elméleti fizikus – aki 1934-ben emigrált az Egyesült Államokba – így jellemzi a Göttingenben tanuló kiemelkedő tehetségű diákot, Neumannt, összehasonlítva mentorával, Hilberttel is. … Hilbert lassú felfogású volt, Neumann viszont a leggyorsabb mindazok közül, akiket ismertem. Ugyanakkor tele van ötletekkel, magas intellektusú, és csillogóan sugárzó aggyal rendelkezik. Barátságos volt mindenkivel, nem pedig leereszkedő, és sajátos humor jellemezte. Szerette a partikat, különösen, ha valamilyen matematikai játékra is sor kerülhetett. 1927-ben jelent meg Neumann-nak Hilberttel és Lothar Nordheimmel közösen írt fontos dolgozata, amely mintegy alapja az első nagy jelentőségű összefoglaló önálló munkájának, A kvantummechanika matematika alapjai (Matematishen Grundlagen der Qvantummechanik) című könyvének, amely 1932-ben jelent meg Berlinben. Werner Heisenberggel való találkozása is jelentősen befolyásolta a könyv tartalmának alakulását. A magyarul 1967-ben megjelent Válogatott tanulmányok című kötetének egyik írásában Neumann ezt a megállapítást teszi: … A kvantummechanikában a matematikailag formázott természeti törvények nem az elemi részecskékre mint olyanra vonatkoznak, hanem az elemi részecskékre vonatkozó ismeretekre. [Kiemelés tőlem: W. I.] Ez a könyve tulajdonképpen a Max Born, Werner Heisenberg és David Hilbert által kidolgozott új fizikai kutatási irány matematikai rendszerbe foglalása. Ez a munka jelentős nemzetközi sikert aratott, több világnyelvre lefordították. Wignernek e neumanni alapműről szintén később született értékelése plasztikusan fogalmazta meg különleges jelentőségét:

Nagyon fontos eredmény volt… A kvantummechanika sok olyan szabályát tartalmazta, amelyről véleményem szerint tudta, hogy nem végleges és nem igazán helytálló. De rendszerezni akarta a témakört… Azt írta, hogy a kvantummechanika nem alkalmazható a mérési folyamatra, ami azt jelenti, hogy… korlátozott az érvényességi köre, sőt még az alapelvei is konfliktusban vannak egymással… A későbbi kritikusai szerint bár a kvantummechanikával foglalkozó tudomány fejlődése e mű sok részletét túllépi, és miközben az egész életműve szempontjából inkább csak az első nagy teljesítményt értékelik benne, de kétségtelenül örökre alapműnek számít. Elsősorban mert az atomok és molekulák világának rendjét és működésének szigorú szabályrendszerét illetően a neumanni érett, tiszta logikai gondolkodást alkalmazva teremti meg e sokat vitatott fizikai jelenség matematikai alapjait. Ugyanakkor Neumann itt tartott előadást először, 1926 decemberében a Göttingeni Matematikai Társaság egyik ülésén a társasjátékok (sakk, póker) elméletéről, ezzel nyilvánosság elé lépve életművének máig is világszerte elismert, egyik legnagyobbra értékelt és leginkább elterjedt teljesítményével, a játékelméletnek első változatával. … A játékelmélet legfejlettebb változatában több terület (matematika, közgazdaságtan, pszichológia, politológia) részelemeinek elméleti és gyakorlati tanulságait és eszköztárát összefoglaló interdiszciplináris tudomány. Tulajdonképpen az észszerű emberi viselkedés szabályaival foglalkozik… valamint azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az adott társadalmi konfliktushelyzeteket matematikai modellekkel elemezzék… – állapítják meg a Neumann századik születésnapja alkalmából kiadott emlékkönyvben Forgó Ferenc és Zalai Ernő összefoglaló tanulmányukban. Neumann e témában tartott első előadásának kibővített, mintegy százoldalas jelentős változatát 1928-ban publikálja németül (Zur Theorie der Gesellschaftsspiele – A társasjátékok elméletéhez), ezzel előrevetítve egész életműve egyik legfontosabb tartalmi vonását, amely azt bizonyítja, hogy kiemelkedő matematikai

tehetsége az „alkalmazott matematikusok” között is a legjelentősebbek közé tartozott. Később ezt a témát folytatja Oskar Morgensternnel – az osztrák származású német közgazdásszal, akivel együtt dogozott az amerikai egyetemi városban, Princetonban. Már az eredeti előadás középpontjában az úgynevezett „minimax elv” állt. Ennek lényege, hogy bármilyen két szereplő, ha belekezd egy őket kölcsönösen érdeklő és versenyhelyzetnek tekintett kommunikációba, mindenképpen arra törekszik, hogy anyagi vagy szellemi erőforrásai befektetése során legalábbis zéró összegű eredménnyel fejezze be a játékot, de az igazi cél, hogy minimális erőfeszítéssel maximális hasznot érjen el. A játékelmélet témájának tudományos története visszavezethető a középkorba, egészen Blaise Pascalig (1623–1662), aki ezt inkább filozófiai problémának tekintette. Az emberi döntésmechanizmus egy sajátos technikájának, amely például alkalmas annak vizsgálatára, hogy Isten létezik-e vagy sem, és mivel a maga meggyőződése szerint az egyház tanai a mértékadók, arra a véleményre jutott, hogy: … mivel az ember elbizonytalanodhat Isten létezését illetően, ez már önmagában elegendő a mértékletes élet betartására, hátha léte bebizonyosodik. Később Neumann cikke kapcsán Norbert Wiener mutatott rá, hogy ebből az elméletből hiányzik a versengő partnerek szituációja, amelyhez már akár a darwini biológiai megközelítés, akár pedig Adam Smith szociológiai versengéselmélete visz közelebb. Wiener utalt arra is, hogy Pascal után elsőként vetette fel Èmile Borel francia matematikus (1871–1956) a játékelmélet stratégiai összefüggéseit 1921-ben, különösen a „tiszta versenyhelyzetben” jelentkező katonai stratégiák megütközésekor. Wiener szerint így jutunk el Neumann kérdésfelvetéséhez, amelynek törekvése egy absztrakt látásmód: hogyan közelíthetők meg a matematika axiomatikus rendje alapján a játékok által felvetett elméleti, különösen a stratégiai problémák. Wiener azt is jelzi, hogy a neumanni gondolkodás elméleti rendezettsége közepette már számításba vehető a rend keretei között az intuíció s a pszichológiai faktorok feltételezett befolyása,

amelynek figyelembevételéhez egyébként Neumann egész alkata megfelelőnek bizonyult. Ezután tanárként ingázik Göttingen és Berlin között, ekkor már magántanári titulussal végzi oktatói munkáját. Ráadásul telefonon és levélben is állandóan konzultál Ortvay Rudolffal, sőt rendszeresen hazalátogat, például 1929-ben, az 59 évesen elhunyt édesapja temetésére. Ekkor tudatosodott benne igazán, hogy mit jelentett számára apja szellemi és anyagi gondoskodása, és az a körültekintő gondolkodás, ahogy szívén viselte pályája indulását, és gyerekkorától kezdve oly nagyra becsülte egyre bontakozó tehetségét, amire környezetében mindig büszke lehetett. 1927 végétől 1929 végéig Jancsi ekkor már németül publikál; dolgozatai szerzői megnevezését eleinte nemesi formában így jegyzi: Johann Neumann von Margitta. Összesen 32 tanulmánnyal hívja fel magára a figyelmet. Igaz, a kiadók a nemesi rangra utaló utónevet rendszerint kihagyják a publikációkból. Ezek között a legtöbb matematikai problémákkal foglalkozott, de kollégáit lenyűgözte fizika tárgykörben írt dolgozataival is. A berlini évek kapcsán Wiener így ír róla: Élvezte az éjszakai életet, elsősorban a kabarék műsorát. Viselkedése sugárzó életörömtől csillogott, és mindenben legalább olyan határtalan lendülettel merült el, mint a matematika világában. 1928–29-ben a legnagyobb visszhangot kiváltó írásokat közösen jegyezték gyerekkori barátjával, Wigner Jenővel. Többnyire Wigner kereste meg Neumannt egy adott problémával, amit Jancsi úgy oldott meg, hogy a matematikai jellegű válaszokkal mintegy rávezette Wignert arra, hogy felismerje a következő lépést. Elméleti kutatásaihoz hozzátartozott a játékelmélet és a kvantummechanika mellett a mértékelmélet és a matematikai logika. … Neumann Jancsitól több matematikát tanultam, mint tanáraimtól együttvéve… Rátz tanár urat is beleértve… 1930-ban Jancsi – ahogyan Rátz tanár úr 15 éve pontosan megjósolta – messze meghaladta a Rátz-féle matematika csúcsait – írta emlékiratában Wigner. A „magyar csoda” kezdett összeállni. Wigner ekkor már egy lipcsei konferenciának köszönhetően elmélyítette szakmai

barátságát Tellerrel is, aki nagyon szeretett kirándulni. A közvetlen viszony kialakulását az is segítette, hogy Teller imádta a vicceket, amelyek egész arzenálját vonultatta fel balesete ellenére gyakori túráik során, és ilyenkor Wignernek rögtön Neumann jutott eszébe, aki viszont éppen a viccek segítségével került mindig az éppen aktuális alkalmi vagy baráti társaság középpontjába. Teller – Neumann-nal ellentétben – imádta a zenét és remekül zongorázott, olykor koncertekre is elcipelte Wignert. Egy berlini állatkerti séta során Teller egyszer csak elkomorodott, majd bátorításra számítva ezt mondta Wignernek: … Buta vagyok, mert Einstein egyik előadásából szinte semmit nem értettem! … „A butaság általános emberi tulajdonság” – megjegyzéssel kommentálta Wigner Teller meghökkentő kijelentését. Majd mélyen gondolataiba merült, és úgy döntött, hogy ezt a sarkos megállapítást ezúttal ráhagyja barátjára, mert felismerte: … Ideálisnak képzelt önképünkhöz képest valamennyien ostobák vagyunk… Ideálunk nem harmonizál az emberi képességgel. Ugyanakkor Teller társaságában mindig külön élvezetet jelentett számára, hogy az idegen környezetben anyanyelvét használhatja, s ez, ha csak korlátozottan is, de pótolta számára az otthoni közösség hiányát. Teller pedig, ha visszagondolt a berlini napokra, mindig élete kiemelkedően boldog időszakának nevezte azokat. A húszas évek második felében Európa-szerte a fiatal professzorok gyakran rendeztek különböző városokban konferenciákat és szakmai megbeszéléseket, méghozzá igen olcsón, hiszen másra nem volt szükségük, mint egy táblára meg egy darab krétára, meg amit a fejükben tartottak. Az utazás, a szállás és az étkezés költségeit mindig a rendező fél vállalta. Jancsi mindig szívesen vett részt ezeken a rendezvényeken, hiszen többnyire a dolog bürokratikus szervezési részével nem volt gondja. Csak éppen el kellett kapnia időben egy megfelelő vonatot. Ritkán fordult elő, hogy előre írásos felszólalást készített. Fejből teleírta egyenletekkel és ábrákkal a fekete táblát, és ha a végére ért, akkor hátratekintett, kacsintott, majd úgy csinált, mintha a falon akarná folytatni, de amikor kitört a nevetés, visszafordult, és gyorsan szóban befejezte a

levezetést. Viszont ha mások előadását unalmasnak találta – ez bizony gyakran előfordult, mert amikor kollégája elkezdte előadását, akkor ő már sejtette vagy tudta a végét –, ilyenkor szinte „eltorlaszolta” füleit mormogásával, amely egy másik feladat kiszámolását jelentette. Ekkoriban egyszerre fut be több meghívottnak a Szegedi Egyetemről egy álláslehetőségről szóló üzenet, mivel a 44 éves Ortvay Rudolf az elméleti fizikai tanszék éléről a Budapesti Tudományegyetemre távozik, és maga helyett Wignert, Neumannt és Láncos Kornélt javasolja. A Szegedi Egyetem antiszemita vezetőinek egyik név sem megfelelő, annak ellenére, hogy ekkor már teljesítményük alapján mindhárman nemzetközi hírnévvel büszkélkednek. Közben Neumann már 1930-ben vendégtanár az Egyesült Államok egyik legfontosabb tudományos centrumában, a Princetoni Egyetemen (Princeton University), ekkor még csak fél esztendőre, a másik félben magántanárként Hamburgban tanít, ahol kénytelen szembesülni az egyre növekvő antiszemitizmussal, amelynek motorja a német Nemzetiszocialista Párt politikai előretörése. A közvetítő Oswald Veblen, a nemzetközi hírű amerikai matematikus és topológus, aki egy matematikakonferencián találkozott először Jancsival 1928-ban Bolognában, ahol elsősorban a matematika fizikával összefüggő előadása gyakorolt nagy hatást rá. Veblen 1920 óta tanított Princetonban, ahol az egyetem vendégelőadójának javasolta Neumannt, akinek ez a lehetőség megtetszett. Már 1929 végén szóba kerül, hogy Princetonban az európai göttingenihez hasonló kutatóintézetet kívánnak megszervezni. Abraham Flexnert az első igazgatóként bízta meg az intézet megszervezésével Louis és Caroline Bamberger Fuld, híres filantróp kereskedő testvérpár, akik 1930-ban bolthálózatuk profitjából 5 millió dolláros jótékonysági alapítványi támogatást ajánlottak fel, ahogy azt a Harper’s Magazinban erről publikált cikkben elnevezték: … létrehozzák a haszontalan tudományok hasznos intézetét. A Fejlett Tudományok Intézete (Institute for Advanced Study – IAS) gyakorlati célját így fogalmazták meg:

… a tudósok teljes mértékű intellektuális szabadságban és bármely adminisztratív felelősség vagy gond nélküli életet élvezhessenek, tekintet nélkül a származásukra, vallásukra vagy nemükre. Az intézet egészen 1939-ig ugyanabban az épületben, a városi egyetemen kapott helyet, de laza munkakörülményeivel, a tudósok nagy kutatási szabadságával jelentősen különbözött az oktatási intézmény szigorú oktatási rendjétől és olykor túlszabályozott életformájától, különösen, ami a tanárok kötelező tevékenységét illetően. Csak 1940-ben sikerült felavatni önálló épületét. A The New York Times 1932. október 12-i számában jelenti be Albert Einstein szerződtetését. Einstein ezután még tovább utazgatott a nagyvilágban, előadásokat tartott, és csak 1933. október 17-én érkezik meg végleg Princetonba, ahol így méltatták: Albert Einstein professzor döntése, hogy fontos kutatásait Amerikában akarja folytatni, valójában kisebb jelentőségű, mint annak az intézetnek a felavatása, amelyhez most csatlakozik. De önmagában jelentős tény, hogy ez a kiváló tudós a maga tekintélyével járul hozzá ennek az intézetnek a megalapításához. Az is tény, hogy ha ez a kiváló szuperintézet sikeresen megszületik, az jelentősebb hatással lesz az amerikai tudományos életre, mint a „relativitáselmélet” vagy bármely más eddig elért tündöklő tudományos eredmény. Einstein már puszta külsejével, nyilvános laza viselkedésével is hihetetlen népszerűséget szerez magának Amerika-szerte. Nem először jár itt, de most figyelnek fel igazán erre az „európai jelenségre”: … a világ legismertebb koponyája, látnokok és művészek által dicsfénybe vont üstök, jóságos arc, hatalmas homlok, olykor összevont szemöldök, barna, örökké élénk szempárjának szúrós, ám mélységesen bölcs tekintete, erőteljes orr, jellegzetes arcél, bajusz, telt, gúnyos ajkak, gödröcske az állán és a nélkülözhetetlen híres pipa, meg a hanyag, már-már gondatlan öltözködés, főleg a feltűnően elnyűtt pulóverek.

Einstein egy levélben így mutatta be barátjának, a belga Erzsébet királynőnek új munkahelyét: … csodálatos kis hely, furcsán régi és szertartásos falucska egy csomó gólyalábon mászkáló nyápic félistennel. De azért bizonyos illemszabályok figyelmen kívül hagyásával sikerült olyan légkört teremtenem magam körül, amelyben jól tudok dolgozni, és nemigen háborgatnak. A matematikai tanszék alapító munkatársai között ott található Einsteinen kívül Oswald Veblen, aki már jó ideje a Princetoni Egyetemen tanít, és részt vesz az IAS ezen részlegének megszervezésében. Ő járt közben azért, hogy Flexner meghívja Neumann Jánost, aki előbb Berlinből – vagy olykor Budapestet is útba ejtve – járt ide az egyetemre vendégtanárnak, matematikai és fizikai előadásokat tartva más témák mellett kvantummechanikát tanított. Majd végleg letelepedett, 1931-ben, 28 évesen az egyetem legfiatalabb tanára, aztán 1933-ban az intézet legfiatalabb professzorának nevezték ki, ekkor 30 éves volt. Később ehhez a csapathoz csatlakozik például egy másik híresség, James V. Alexander, valamint Hermann Weyl, aki Zürichben volt Einstein kollégája. Az 1933–34-es akadémiai évben a matematikai tanszéken öt kinevezett professzor kutat és tanít. A francia fizika történetének egyik kiemelkedő alakjától, Paul Langevintől származik az az Einstein Princetonban történt letelepedése után tett kijelentés, amely szerint: … Ez egy olyan fontos esemény, mintha Rómából áthelyezték volna az Újvilágba a Vatikánt. A fizika pápája átköltözött az Egyesült Államokba, amely ezzel a természettudományok központja lett. Ezen a ponton érdemes visszapillantva felidézni, hogy a két barát, Neumann és Wigner hogyan kerültek egyáltalán Princetonba. A váratlan meghívás részleteire memoárjában az utóbbi később így emlékezett vissza: 1930 októberében egy reggel legnagyobb meglepetésemre a következő táviratot kaptam az Egyesült Államokból: „A Princetoni Egyetem féléves óraadói állást kínál az az Ön számára. Távirati választ kérünk.”

Rövidesen tisztázódtak az anyagi feltételek is, és kiderült, hogy Amerikából jelenlegi fizetésének hétszeresét ígérték. Wigner megvette a hajójegyet, és még csak nem is sejtette, hogy kinek köszönheti élete legnagyobb, szinte sorsszerű fordulatát. Neumann neve ekkor már természetesen az egész világon jól ismert. Az Amszterdamban élő, 1880-ban született elméleti fizikus, Paul Ehrenfest hívta fel a princetoniak figyelmét a barátokra, mivel az egyetem egymást fizikában és matematikában jól kiegészítő két oktató meghívását tervezte. Kiderült számukra, hogy a két tudós közösen is publikált cikkeket. Így kapott tehát Wigner is egy táviratot, amelyben felkérték, hogy vállaljon állást Princetonban. Mindkettőjük első, eredeti meghívása egy szemeszterre (egy félév szeptembertől januárig vagy februártól júniusig tartott) szólt. Mindketten igent mondtak, de Jancsi közölte Veblennel, hogy csak 1930 januárjában tudna megérkezni, mert közben egy rövid időre haza kell utaznia Budapestre. Ez ugyan elhúzódott februárra, de még éppen időben ahhoz, hogy már a tavaszi félévben taníthasson. Előtte azonban még legközelebbi táviratát újra a magyar fővárosból küldte arról, hogy rövidesen megnősül. Jancsi majdani menyasszonyával, Kövesi Mariettával akkor találkozott először, amikor a „hölgy” triciklijével majdnem elgázolta őt, miközben a szomszédos svábhegyi nyaralóba meghívták a két család gyerekeinek közös uzsonnájára. Marietta apja gazdag praktizáló orvos és egyben a budapesti orvosi egyetem professzora volt. Egyebek között arról híres, hogy az országban elsők között vásárolt magának autót. Anyja szélsőségesen vallásos katolikus asszony, aki igen konzervatív nevelési elveket vallott. Amikor a lánya tizenhat éves korában már nagyszabású partikra járt, anyja még ekkor is ragaszkodott ahhoz, hogy csak akkor indulhat haza, ha az érte küldött sofőr vezette gépkocsi megérkezett. Ha pedig mégis megsértette a hazatérésre kijelölt időt, akkor anyja durcásan visszavonult lefeküdni, és fejfájásra és egyéb nyavalyákra hivatkozva napokig nem jött ki a szobájából. De még így sem sikerült elérni, hogy lányában a lelkiismeret-furdalás halvány lángját is fellobbantsa. Marietta később, Jancsi zürichi tanulmányai idején, akár Budapesten tartózkodott a fiú, akár nem, rendszeresen meghívókat

küldött neki a születésnapi rendezvényeire, de Jancsi nagyon sokáig nem törődött sem Mariettával, sem általában a körülötte felbukkanó nőkkel, akikkel egész életében meglehetősen ügyetlen volt. Ha valaki közelebbről megismerhette őt, többnyire megkedvelte, de akikkel csak futólag találkozott, azok egyszerűen túlságosan tartózkodónak vélték. Ha nagyon magába zárkózott, akkor szokása volt, hogy önkéntelenül a nők lábát bámulta. Olyan tulajdonsága volt ez, mint amikor autót vezetett. Ugyan mindig mereven előrenézett, de alig látta, hogy mi történik közben az úton. Aztán hirtelen megváltozott a helyzet, amikor Jancsi ismét hazatért nyári szünetre Budapestre. Marietta meglehetősen sértődötten fedezte fel, hogy Jancsiban hirtelen feltámad az érdeklődés iránta, és ennek okát egy rövid mondatban így foglalta össze: … Te meg én rengeteget szórakozhatnánk együtt, hiszen szereted a bort, és én is. Mariettának fogalma sem volt eddig arról, hogy Jancsi egyáltalán szereti-e vagy sem az alkoholt. Már csak azért sem, mert ami őt illeti, lévén, hogy a Budapesti Egyetemen közgazdaságtant tanulva gyakran került a diákrendezvények forgatagába, nem győzte visszautasítani, mint a társaság gyakori középpontja, a körülötte lebzselő udvarlók kínálását. Az 1929-es nyári szünet alatt Jancsi mindkét családot azzal a tervével lepte meg, hogy rövidesen megkéri Marietta kezét, amelyet a Kövesi papa azzal a feltétellel fogadott, hogy akkor mond véglegesen igent, ha a kérő hajlandó áttérni a katolikus hitre. Jancsi ebbe rögtön beleegyezett, erre hamarosan meghívást kapott, hogy kísérje el a családot párizsi nyaralásukra. Ekkor közölte menyasszonyával, hogy tartós amerikai, princetoni meghívást fogadott el, és ezért a tervezettnél előbbre kell hoznia esküvőjüket. Az eredeti időpont a kor szokásának megfelelően kegyeletből kellő távolságba került apja halálának időpontjától. A princetoni meghívás miatt ez sürgősebb lett, és végül 1930. június helyett január elsején került rá sor. Mindezt Jancsi egy meghitt, kettesben töltött vacsorán mondta el Mariettának, és ez jó alkalom volt arra is, hogy felidézzék eddigi ismeretségük legfontosabb fordulatait:

– Emlékszel, mikor is beszéltünk egymással hosszabban először? – kezdte a lány, aki hat évvel volt fiatalabb, mint Jancsi. – Még gyerekkorunkban, amikor a két család a Svábhegyen egymás melletti villában nyaralt. Én legfeljebb nyolcéves lehettem. Marietta makacsul tovább kérdezett. – Mégis, az érettségi előtt vagy után vettél végre észre? – Inkább utána, amikor már közgazdaságot tanultál, és végre akadt közös témánk. Bár 1929 elejéig a ritka nyári hazalátogatások ellenére nem volt közöttünk szoros kapcsolat, annak ellenére, hogy én tettem rá utalást, hogy ilyen hosszú ismeretség után mégiscsak lehet valami közünk egymáshoz. – És erre én? – Emlékezetem szerint még csak nem is bólogattál – nevette el magát szégyenét leplezve Jancsi, a szokatlan intim szavaktól. – Egészen a párizsi nyaralásig – folytatta Marietta –, és meglepetésemre a meghíváskor számomra hihetetlen gyorsasággal jelentetted ki, hogy szívesen velünk jönnél. Most már arra is emlékszem, hogy ezen az úton úgy kalauzoltál bennünket, mintha örökké Párizsban éltél volna. Egyszer megszöktünk kettesben, a Louvre-ba, aztán órákat töltöttünk ott el. S te folyamatosan és részletesen meséltél a képek és a szobrok alkotóiról, illetve hogy mitől eredetiek és értékesek. Teljesen új oldaladról ismertelek meg. Majd a valójában formális „megkérés” magabiztosságától felbátorodva Marietta kacéran folytatta: – Tulajdonképpen ott, a Louvre-ban tűnt csak fel, hogy milyen szép mélybarna szemed van, s mire hazaértem a szállodába, magamnak is alig mertem beismerni, hogy beléd szerettem. Ott, Párizsban Jancsi is észrevette, hogy imponál a lánynak, és így a hazautazás után egy családi vacsorán a két család előtt most már nyilvánosan és hivatalosan is megkérte a lány kezét. Majd bejelentette, hogy még a vonaton hazafelé meg is állapodtak a júniusi esküvő dátumáról, amire aztán fél évvel korábban került sor, 1930. újév napján. Jancsi előtte áttért a katolikus vallásra édesanyjával és fivéreivel együtt. A Budapest–New York közötti utazás elég rosszul sikerült. Az Atlanti-óceánon Marietta már az első vacsora után tengeribeteg lett,

és az első osztályú kabinból csak a Szabadság-szobor meg a manhattani látkép megcsodálására volt hajlandó előjönni. Marietta a maga módján tehát elég sajátosan kezdte az ismerkedést az amerikai életformával. A kikötőben Veblen várta az ifjú párt. Az első estén az elegáns Roosevelt Hotelban vacsorával vendégelte meg őket. Marietta egy hollywoodi filmen látott először őszibarackkonzervet, és bár friss gyümölcsöt szolgáltak fel nekik desszertnek, Marietta makacsul ragaszkodott a filmen látott csemegéhez. Veblen alig tudta visszatartani magát, hogy az elegánsan, jégdarabok között felszolgált gyümölcshöz ne rendeljen még egy nyitott konzervdobozt is. Végül is úgy döntött, nem rendel, nem akarta felhívni a figyelmet Marietta kissé gyerekes rajongására az étel iránt. Jancsi el volt ragadtatva New Yorktól, alig tudott elszakadni a mozgalmas, mindig ébren lévő várostól. Marietta pedig így nyilvánította ki rajongását: … Amerika, miért voltam kénytelen eddig egész életemben hiányolni Téged? Wigner egy héttel később érkezett (szintén hajón) Amerikába, és azonnal felfedezte önmagán a Jancsiéhoz hasonló szokatlanul szélsőséges elragadtatást. Jancsi ezt ezzel indokolta Wigner memoárja szerint: … Itt a józan emberek bizonyára csak akkor nyitják beszédre a szájukat, amikor annak valami hasznát látják… ráadásul kevésbé hivatalosak és hagyománytisztelők, mint az európaiak, és inkább kicsit üzletiesek, de sokkal észszerűbben viselkednek. Wignernek nagyon tetszett, hogy Jancsi milyen gyorsan igazodik el Princetonban. Hamarosan személyre szóló leckét kaptak az amerikai életformáról. Azonnal egy közös vendéglői vacsorára invitálták őket, hogy néhány embernek bemutatkozhassanak. Az ilyen nyolcórai vendéglátásra odahaza magyar szokás szerint 8.40re illett megérkezni. Ugyanakkor Wignert rettenetesen idegesítette, hogy szinte semmi haját nem tudja hirtelen dúsra növeszteni. Marietta még egy Párizsban vásárolt hosszú, elegáns ruhában jelent meg, amelynek kivágása a hátát szinte teljesen fedetlenül hagyta. Ez volt ebben az évben a divat a francia fővárosban, de honnan

tudhatta volna, hogy Princetonban pontosan az ennek ellenkezője számít természetesnek? A trió: a szinte teljesen kopasz Wigner és az alkalomhoz túlöltözött ifjú pár így aztán akkor érkezett meg, amikor a társaság már a desszertet kanalazta. Johann von Neumann így hagyta el a rövid, de rendszeres, elsősorban nyári alkalmi hazatéréseket, és – a berlini féléves oktatásokat leszámítva 1930 és 1932 között – Európát végleg. És ugyan előbb még csak a Princetoni Egyetemen folytatta a tanítást, de rövidesen a Fejlett Tudományok Intézetében dolgozott tovább elméleti kutatásain. Neumann-nak később különféle amerikai városokban – sőt a II. világháború alatt néhány hónapig Angliában – dolgozva, olykor korszakalkotó tevékenysége ellenére, egészen Washingtonba költözéséig ez a város, ez a kutatóintézet lesz életének fő helyszíne. Amerikai életéről elsősorban Princetonból Ortvaynak címzett levelezése számol be. Mintegy hatvan levele nyomtatásban több mint száz oldalt tesz ki. A szövegből kiderül, hogy a személyes nyári hazalátogatásokon kívül ez jelenti majd sokáig a tartós kapcsolatot szülőföldjével. Ugyanakkor érdekes reflexiók olvashatók az amerikai életformáról, az amerikai politikai élet néhány epizódjáról és egyes utazásokról, amelyek Neumann előadásaival voltak összefüggésben. Marx György, a neves magyar fizikus, tudománytörténész és olykor rádiós vagy televíziós személyiség a tudományos ismeretterjesztést mindig fontos feladatának tekintette. Főleg ismeretterjesztő tudományos igényű dolgozatait rendkívül közérthető művekben publikálta, és elsősorban ennek köszönhető, hogy írásai, könyvei, valamint gyakori személyes nyilvános szereplései nagyon népszerűnek bizonyultak. Előbb angol nyelven, majd 2000-ben, halála előtt két évvel megjelent utolsó kötetének ezt a címet adja: A marslakók érkezése. Az elnevezés talán szimbolikusan nem is több, mint egy amerikai „városi legenda”, amely aztán később anekdotákban öltött végső alakot, és e műfaj szokásainak megfelelően sokféle formában terjedt el. Marx egyébként sokkal több magyar származású sikeres személyiségre – nemcsak Amerikában élőkre és nemcsak tudósokra, hanem például művészekre – is használja a „marslakók”

kifejezést (pl. Korda Sándor, aki Angliában, majd Hollywoodban lett világhírű filmrendező, vagy Solti György karmester, aki Londonból járta be a világot). Vagyis olyanokra, akik Magyarországon született tudósok voltak, de leginkább Amerikában csináltak karriert. A biológus, genetikus Czeizel Endre igen alapos elemző kutatásokkal igyekezett feltárni, hogy milyen szociológiai okok járultak hozzá a „magyar siker”-hez. Sőt azt is kereste, hogy az adott személyek esetében a családfa elemzésével felfedezhető-e genetikai összefüggés a tehetség érvényesülésével, a kiemelkedő teljesítménnyel. Végül ez a feltételezés mint hipotézis szerinte sem volt bizonyítható. A Neumann életéről szóló „regényes életrajzban” alapos szakirodalmi mérlegelés alapján ezt a fogalmat a magam értelmezésében rajta kívül négy személyre szűkítem, mint a hozzá legközelebb álló tudós barátokra. Születésük sorrendjében: Kármán Tódor (1881), Szilárd Leó (1898), Wigner Jenő (1902) és Teller Ede (1908). Mind az öten Budapesten születtek, és jelentős történelemformáló tudományos pályájuk sikerei az Egyesült Államokhoz kötődnek. Mindezt azért tartom fontosnak, mert miközben a négy személyt csak annyiban tekintem e szűk csoport tagjának, amennyiben sorsuk párhuzamosan halad, de mégis rajtuk keresztül szeretném érzékeltetni, hogy a történet fő-és társszereplői pályafutásán keresztül egy egész generáció páratlan szakmai sikerű sorsa is sokoldalúan mutatható be. Nekik is bebizonyosodott, hogy Amerika a „lehetőségek világa”. Marx György, aki több írásában is foglalkozik ezzel a jelenséggel, ennek történetét az említett könyvben így foglalta össze: Francis Crick molekuláris biológus, a DNS szerkezetének és szerepének Nobel-díjas megfejtője jegyezte fel az Az élet maga című könyvében ezt a történetet leírva: Enrico Fermit sok minden érdekelte, így az élet eredete is. Egyszer baráti társaságban Chicagóban ezt mondta: a Tejútrendszerben van legalább százmilliárd csillag, többékevésbé olyanok, mint a Nap. Sokuk körül bolygók keringenek, egyeseken folyékony víz is előfordul. A vízben a csillagfény hatására kémiai vegyületek szintézise indul meg, az óceánból langyos, tápláló leves válik. Ebből az

erőlevesből önreprodukáló struktúrák táplálkoznak. A természetes kiválasztódás mind fejlettebb, komplexebb lényeket hoz létre. Civilizációk kelnek életre, velük tudomány és technika. Ezek az értelmes lények újabb és újabb bolygókat keresnek fel, bejárva az egész Tejútrendszert. Ezeknek a rendkívül okos lényeknek a figyelmét aligha kerülheti el egy olyan szép bolygó, mint a Föld. De hát akkor hol vannak? A kérdésre a jelen levő Szilárd Leó rögtön válaszolt: „Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol kiejtésük. Magyaroknak nevezik magukat.” Marx könyvének a A marslakók legendája című fejezetében ezekkel a szavakkal is indokolja könyve megírását, miközben fakszimilében publikálja a The New York Times 1998. március 20-án megjelent – szerzője: Jane Perlez – cikkének címét: … A magyarok ujjlenyomata beborítja az egész 20. századot. Majd ezt írja: … a Magyarországról elindult marslakók formálták a 20. század történelmét – és a magyar történelem formálta őket. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az öt magyar esetében kizárólagos a zsidó családi környezet, vagy ha úgy tetszik, „származás”, akkor a magyarázat így teljes. Mindehhez, a kiváló hazai oktatás mellett, nyomon követhetők előbb még csak bizonyos magyarországi tapasztalatok és állami intézkedések – például az 1920-ban bevezetett numerus clausus törvény –, majd a németországi személyes élmények nyomán a náci antiszemitizmus előretörése és annak várható következményei. Teller Ede élete végi memoárjában ezt írja a Magyarországról jött tudósok szerepének jelentőségéről: … Én inkább abban látom a magyarok viszonylagos súlyának okát, hogy mindnyájan egy hajótörés túlélői voltunk. Magyarország huszadik századi története elég szemléletes példa a katonai felkészültség hiányára és annak veszélyeire. Az első világháborúban vereséget szenvedett Magyarországot megfosztották lakosságának felétől. Az ország azután először baloldali, majd jobboldali diktatúra áldozata lett. Miután a második világháborúban

ismét legyőzték, foglya és gyarmata lett egy elmaradott, de erősebb totalitárius rendszernek. Ezek az események sok százezer ember életébe kerültek, és akik ennek ellenére megmaradtak, azok is társadalmi értelemben elvesztették a szabadságukat. Nem csoda, hogy az emigránsok, ha végre biztonságban tudhatták életüket és visszakapták szabadságukat, akkor mindent megtettek a nehezen elért mentőcsónak biztonsága érdekében.

II. rész Amerika

5. Princeton Princeton 1696 óta számított lakott településnek. Hírnevét később annak köszönhette, hogy 1873-ban a polgárháború idején egy emlékezetes győztes csata után három hónapig New Jersey államban itt tartották az úgynevezett Continental Congress nevű tanácskozást, s ezért öt hónapra az Egyesült Államok fővárosa lett. Nevének eredetére többféle magyarázat van. Első nagy kiterjedésű földbirtokosát Henry Prince-nak hívták. Eleinte Princetown-ként írták, majd Prince’s Townnak hívták, végül Princeton lett belőle. (Az amerikai alkotmányhoz harmadikként csatlakozó állam, New Jersey fővárosa ma Trenton, az ugyanezen állam talán mégis leghíresebb városává fejlődő Princeton New Yorktól mintegy nyolcvan kilométerre fekszik.) Az 1746-ban alapított College of New Jersey, Elisabeth településről előbb Newarkba, majd 1756-ban Princetonba költözik, és 1896-ban kapja meg az egyetemi státust a település nevéhez igazítva: Princeton University. Aki Princetonban élhetett, az hamar megtanulhatta az amerikai „kisvárosi élet” híres előnyeit. A környezet nyugalmát, az európai négy évszakos kontinentális klímához hasonló időjárást, a természet sokarcúságát, a távolságok itteni emberi mértékeit, szóval mindazt, ami az Európában nevelkedetteket semmiben sem kényszerítette arra, hogy a hétköznapi életben egyoldalúan és kényszerűen az amerikai életformát kövessék! Mégis, ha igényt tartottak rá, akkor széles tárházát kínálta az amerikai méretekben kisvárosnak számító település az „új földrész” által nyújtott életforma előnyeinek. Neumann 1937-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot, ezzel második hazához jutott, és élete utolsó éveit leszámítva a washingtoni kitérő után itt helyezték korai halála után örök nyugalomra. Neumann pályája meghatározó időszakának a princetoni évek számítottak, ahol eleinte egyetemi oktatónak, később számtalan tudományágban jelentős tudósnak tekintették. Bár szeretett tanítani, itt mégis a többi oktatóval összehasonlítva viszonylag kevesebb doktorandusz diákot vállalt, mert ahogy egyszer fogalmazott:

… neki néha a diákok akadályt jelentettek, ha valamin hirtelen gondolkozni kezdett. Viszont akiket elvállalt, azok mind értékes személyiségek és kiemelkedő tehetségűek voltak. Előadásai igen szórakoztatóak és népszerűek voltak, valósággal elvarázsolta hallgatóit. Wigner szerint: … Fiatalkorában, a húszas évei végén járó Johnny elegánsan öltözve, szinte soványan állt a fekete tábla előtt – később alakja korpulenssé vált –, de ekkor már tekintélye ellensúlyozta az egyesek számára kevéssé vonzó megjelenést. Ha belekezdett előadásába, akkor mindig mosolygó kerek arca azonnal tükrözte, hogy most rendkívül érdekes mondanivaló következik. Egész alakja, arckifejezése, a ragyogó szempár jelezte, hogy egy tudományos kalandra hívja hallgatóit. Ha a táblához lépett, lendületes tempóval kezdett bele egy adott témába, hihetetlen gyorsasággal írta tele a táblát levezetésekkel, képletekkel. Amikor a tábla széléhez ért – a Németországban begyakorolt trükkel –, hátranézett, rámosolygott a hallgatóságra, majd úgy csinált, mintha a falon akarná folytatni a levezetést, de aztán egy grimasszal jelezte tévedését, villámgyorsan letörölte az egész táblát, mit sem törődve, hogy sikerült-e mindenkinek leírni a képleteket, majd kezdte elölről a tábla bal oldalán. Amikor végzett, előrefordult, élvezte a néma csendet, és mosolyogva várta a kérdéseket. George Dantzig matematikus, az operációkutatás egyik kiemelkedő alakja, amikor 1983-ban Stanfordban interjút adott filmünkhöz, érdekes megállapítást tett: … Neumann egyszer azt mondta nekem, hogy ő nem vizuálisan képzeli el a dolgot. Az emberek, tudósok, ha előadásukhoz írásos munkát készítenek, akkor a szöveget általában látják. Ő viszont nem látta ezt az adott szöveget, hanem hallotta. És azt hiszem, hogy ez a tulajdonság nagyon kevés emberről mondható el. Egyébként a magánéletben kifejezetten társasági embernek számított. Princetonban először házat bérelt (1934: 162. Library Place), majd megvásárolt egy nagy, elegáns épületet (1939: 26.

Westcott Road), ahol rendkívüli eseményt jelentettek – rendszerint majdnem minden szombat este, de előfordult egy héten több alkalommal is – azok a vendégségek, amelyeknek, ha kedve támadt hozzá, rendszerint ő lett a főszereplője, rengeteg tréfával és viccek mesélésével szórakoztatva szívesen érkező barátait és tudóstársait. Diákkorától kezdve kis noteszbe, pontos rendszerezéssel jegyezte meg a vicceket és a derűs történeteket. Ha valaki Princetonba érkezett vagy itt élt, és kapcsolatokat akart kötni, előbb vagy utóbb felkereste a Neumann-házat. Ezeken az estélyeken a hölgyek többnyire változatos, de kényelmes vagy feltűnően színes toalettet viseltek, a férfiak inkább sportosan öltöztek fel, sokan a pulóver kényelmét választva. Kivéve a hagyományosan elegáns házigazdát. Akármilyen közösségi összejövetel volt, ő többnyire galambszürke vagy az évszaktól függően más színű öltönyt viselt, hozzáillő nyakkendővel. A zakó bal felső zsebében gondosan elrendezett makulátlanul tiszta fehér zsebkendőt helyezett el a felesége ugyanúgy, ahogy gyerek-és ifjúkorában az édesanyja. Minden kirándulásra úgy öltözködött, mint az egyetemi előadásaira vagy később Washingtonban egy kormánybizottság fontos tárgyalására. Eleinte mindenki azt hitte, hogy ez az elegancia az otthonról hozott polgári stílus öröksége, de valójában egyfajta önként választott civil „egyenruhának” találta ki, hogy a feltűnően fiatal egyetemi professzort jól meg lehessen különböztetni a diákjaitól, akiknek ekkoriban sem volt szokásuk Amerikában ilyen ünnepi eleganciával öltözködni, amikor az előadásokra jártak. Így aztán ez az öltözködés egész életében hétköznapi életformájának nélkülözhetetlen részéve vált. Az ételek minden várakozást felülmúltak, és bőségesen lehetett választani az italok közül. Egy anekdota szerint ebben a „műfajban” ő tartotta a csúcsot, amikor egyetlen este sikerült több mint tíz Martinit felhajtania, és közben ontotta a vicceket és az anekdotákat. Ha Kármán Tódornak dolga akadt Princetonban, soha nem mulasztotta el, hogy a Neumann-ház összejöveteleit felkeresse. Egy ilyen estélyen Neumann egyszer azzal dicsekedett, hogy kívülről tudja a New York-i telefonkönyv felét. Miközben mindenki ájuldozott a nagyszerű teljesítménytől, amelyet a híres tudóstársak és a

hozzátartozók szó szerint elhittek, a professzor kis szünetet tartott, majd így fejezte be történetét: … Csak az a baj, hogy a számokat tudom, de a hozzájuk tartozó nevekből egyet sem! Az Egyesült Államokban ekkor tomboló gazdasági válságból Princetonban szinte semmit sem lehetett érzékelni. Az ország történetének 32. elnöke, F. D. Roosevelt az 1932-es választásokon győzelmét elsősorban annak is köszönhette, hogy a krízis jelentősen enyhült. Beiktatási beszédében így figyelmeztette az amerikai lakosságot: … az egyetlen dolog, amelytől rettegnünk kell, az a rettegés maga! A névtelen, észszerűtlen, igazolhatatlan rettegés, amely megbénítja az ahhoz szükséges erőfeszítéseket, hogy a visszavonulást támadássá változtassuk át. Ez volt a legvilágosabb üzenet, amikor belekezdett a válságot végleg legyőző, a gazdasági felemelkedést megteremtő reformprogramjába, amelyet New Dealnek (Új Megállapodás) nevezett. A princetoni intézetben a fizetések viszonylag magasak voltak, ezért országszerte az irigy kollégák gyakran a „Fejlett Fizetések Intézete” gúnynévvel illették ezt a tudományos központot. A kisvárosban az emberek többnyire gyalog jártak vagy biciklin, ha az időjárás engedte. Neumann hamar autót vett magának, de rettenetesen rosszul vezetett. Képtelen volt az olykor keskeny utcákra koncentrálni, annyira lekötötték figyelmét az éppen megoldandó feladatai. De mivel igen óvatos volt, többnyire szerencsére csak koccanásos ütközései voltak. A házuk közelében lévő utcasarkon koccant a legtöbbet, így ezen a ponton az utcatáblán az ő neve ma is olvasható: Neumann-sarok. Történetesen sikerült egy – természetesen használt – „országúti cirkálót”, egy nagy méretű Cadillacet is összetörnie. Egy kollégája meg is kérdezte, hogy miért jár ilyen hatalmas kocsival, amelyre nincs is szüksége, és nem is illik az egyetemi tanári státuszához. Nevetve válaszolt: … Legszívesebben egy tankot vezetnék, de azt ebben a kisvárosban nem lehet kapni.

Máskor társaságban fakadt ki egy frissen rögtönzött tréfával: … Amerikában az autók már nem alkalmasak a közlekedésre, de nagyon jók esernyőnek. Az IAS-ben 1933-tól végzett kutatói munka igen kényelmes napirend szerint zajlott. A tudósok többsége az otthon vagy az intézet éttermében elfogyasztott reggeli után szobáikba elvonulva dolgozott, majd bőséges ebéd következett. Ezután a Fuld Hallnak nevezett nagy közösségi teremben egyesek kávézás vagy teázás közben csevegtek a kora reggel vagy a délelőtt elvégzett munkáról, vagy éppen családi eseményekről számoltak be, sőt még vicceket is cseréltek. Mások hosszú sétára indultak, ha csendes volt az időjárás, vagy lepihentek egy rövid délutáni alvásra. Az ötórai teázáson gyakran a családtagok is szívesen részt vettek. 1933-ban Johnny ugyan a második, tavaszi szemesztert még Berlinben akarta eltölteni, de hamar kiderült, hogy ennek semmi értelme: január 28-ával az IAS alapítványi bizottsága évi 10 ezer dolláros díjazással életre szóló professzori kinevezést hagyott neki jóvá. Két nappal később, január 30-án Hitlert megválasztották Berlinben kancellárnak. Vészi Margit, a képzőművészből lett újságíró, akiről valamikor Ady írta a Margita élni akar című verses regényét, négy évig a népszerű és sikeres író, Molnár Ferenc felesége volt. Válásuk után előbb Rómába költözött, majd onnan Amerikába, ahonnan több budapesti lapnak küldött cikkeket. Az 1934-es év elején felkereste Einstein kedvéért Princetont, amelyet a Pesti Naplónak küldött, viszonylag hosszú márciusi riportjában így mutatott be: … a kis egyetemi város… amerikai fogalmak szerint szinte külvárosa New Yorknak, alig valamivel több, mint egy óra utazás vasúton. A falusias jellegű állomáson méteres jégcsapok lógtak, huszonöt fokot mutat a hőmérő nulla alatt. És mintha ezer mérföldnyire feküdne a felhőkarcolók világától, elhagyottan feketéllik a hómezők között… Az egész városnak előkelő villanegyed jellege van, csupa kert, pázsitszegélyes járdák, kivéve a főutcát, ahol üzletek és

mozik vannak, és amely olyan, mint minden amerikai város Main Streetje. Vészi együtt utazik New Yorkból a vonaton Kármán Tódorral, így aztán miközben élményeit gyűjti a cikkéhez, a vendéglátók inkább barátként, mint újságíróként fogadják és kezelik ott-tartózkodása során. Kármán a várost egyetemi éveire emlékezve Göttingenhez hasonlítja. Beavatja Vészit a princetoni intézet, az IAS születésének történetébe, illetve abba, hogyan verbuválták a matematikai osztály öt kiválóságát a világ különböző pontjairól, és az újságírónak különösen érdekes információ egykori honfitársairól, hogy a már az egyetemen tanító Neumannt az intézet professzorának szerződtetik, és az ő helyére kerül Wigner, aki csak később lesz szintén az új intézmény munkatársa. Sőt az is kiderül, hogy az igazgató, Abraham Flexner még korábban, mint a Rockefeller Intézet egyik vezetője, európai tanulmányútja után írt egy nagy feltűnést keltő könyvet, amelyben egyebek között feltárta az amerikai egyetemi élet bajait, sőt kifejti, hogy: … az itteni hallgatók egyetlen gondja, hogy valamilyen szakmában képesítést nyerjenek. Inkább címekért dolgoznak, nem pedig magáért az eredményes munkáért, és a komoly problémákat önzetlenül feldolgozni kívánó kutatók számára nincs elég lehetőség. Vészi első vendéglátója Neumann és felesége, Marietta: … Neumann János mindössze harmincéves, és máris elérte azt a magas pozíciót a világnak ebben a „továbbképző” minta-kutatóintézetében, amelybe kiváltságos kollégái sokkal idősebb korban kerültek. Egészen fiatal pesti feleségével egy elragadóan berendezett villában lakik. Ez princetoni sajátosság, régebben gazdag emberek most szorultabb helyzetbe kerülve műkincsekkel, finom antik bútorokkal és értékes képekkel együtt adják bérbe a házaikat, és ilyenekben lakik a többi tanár is… Déltájban Neumannék körbevisznek az egyetemi telepen kitűnő új típusú autójukon, amely csak nehezen vergődik át a magas hótorlaszokon… az úgynevezett „campus” egy parkszerű tér körül, pavilonokban került elhelyezésre. Az új intézet helyiségei a

matematikai szak pavilonjában egyenesen főúri kényelemmel vannak berendezve… minden tanárnak külön elegáns dolgozószoba jutott, amelynek egyik falát óriási fekete tábla foglalja el, amire számításait krétával felírhatja. Társalgó, teakonyha, könyvtár, amelyben még ezen a vasárnapon is sokan olvasnak, külön fülkékben, néma csöndben, ideális környezet dolgozni vágyók számára. Vészi Margit a riport további részében az Einstein házában zajló ebédről és az ezt követő társasági beszélgetésről számol be, majd a délután programjáról, amikor Hermann Weylhez hivatalos négyórai teára, itt népes vendégsereg tagjaként megismerkedik Oswald Veblennel is, majd: … egy színészképű, ősz hajú, nagyon mozgékony urat ültetnek mellém a díványra, akivel hosszasan beszélgetünk: ez Abraham Flexner, az új princetoni intézet megteremtője. Csupa optimizmus, rengeteget vár a tudósai munkájától, és nagy szeretettel ölelgeti Neumann Jánost, a tudomány Benjaminját. Neumann 1935-ben Varsóban egy tudományos konferencián ismerkedik meg Stanisław Ulammal, a lengyel matematikussal, aki Johnny kezdeményezésére nagy kerülővel Princetonban kötött ki. Itt azonnal közvetlen munkatársa lett, és együtt dolgoztak később Los Alamosban is. Ebből a munkatársi kapcsolatból életre szóló barátság született, és Ulam 1976-ban önéletrajzában így emlékezett vissza rá: Felfoghatatlan, hogyan sikerült a végtelen elvont fogalmát tömören és precízen számok és geometriai formák nyelvére lefordítania, a végsőkig logikus megfogalmazás munkáinak egyik legfontosabb ismérve volt… Fejében összekapcsolódtak a konkrét és absztrakt fogalmak, és azok jelentésével játszadozva közelítette meg a magyarázni kívánt témákat. Míg az emberek többsége a sakktáblán a figurák állását figyeli, ő a lehetséges lépéssorozatok algebrai megfogalmazását látta maga előtt. Vagyis ez a halála után majd húsz évvel született jellemzés érzékelteti a legpontosabban Neumann személyiségének addig talán soha így nem deklarált, de jól kitapintható vonását. Ulam, memoárja szerint, Neumannról először 1927-ben hallott, amikor

szülővárosában, Lvovban egy matematikuskonferenciát rendeztek, ahova Johnnyt is meghívták. Ulam azon a rendezvényen nem tudott részt venni, de a házigazda Zygramund Zawirski matematikaprofesszor úgy említette neki az ifjú vendéget, mint egy: … különlegesen briliáns matematikust. Évekkel később elmesélték neki, hogy a banketten bizony komoly vodkacsatába kezdtek, amelynek a „levét” Neumann itta meg, akit igen megviselt a lengyel kollégáknak meg sem kottyanó erős ital. Igaz, Johnny a mellékhelyiségben tett látogatása után kifejezetten: … újjászületve folytatta a fehér asztal melletti szakmai diskurzust, látszólag teljesen józanul. Majd rendszeresen levelezni kezdtek egymással, s mivel Johnnynak megtetszettek Ulam szakmai megjegyzései, ezek alapján döntötte el, hogy kezdeményezi meghívását Princetonba. Először csak néhány hónapról volt szó, és ehhez szerzett neki egy 300 dolláros költségkeretet is. Ulam egy moszkvai topológiai tanácskozásra későn elkészült útlevele miatt akkor még nem tudott odautazni, de legnagyobb meglepetésére levelet kapott Neumanntól, hogy úton hazafelé Moszkvából szívesen megismerkedne vele személyesen is. A lvovi (lembergi) pályaudvaron találkoztak. Neumann társaságában két másik amerikai tudós volt, Garett Birkhoff és Gerald Stone. A társalgás hol angolul, hol pedig németül zajlott. Ulam így írta le az első találkozón szerzett benyomásait Neumannról: … Bár a Lvovban őt megismerők még egy vékony, elegáns fiatalembernek írták le, itt már inkább testesnek tűnt, de még nem korpulens, mint a későbbi években. Viszont azonnal mély hatást tett rám, ahogy a szemébe néztem: nagy, eleven szempár igen kifejező tekintettel. A feje formája mintha elnagyolt lett volna a testéhez képest, és feltűnően kacsázó mozgással járt. (Most, hogy ezeket a sorokat írom, hirtelen felrémlett nekem, hogy amikor évekkel később először láttam unokáját, lányának, Marinának a hároméves fiát, Malcolmot egy szállodai folyosón felénk jönni, pontosan úgy kacsázott, mint a nagyapja. Két karját a háta mögött összefonva, pontosan ugyanazzal a tartással, mint Johnny. Már halála után

született, és mivel sohasem találkoztak, így semmiképpen nem utánozhatta őt. És mégis, ugyanazok a gesztusok, a testének hasonló tartása és mozgása. Az egész jelenet maga volt a genetika csodája.) Neumann és két társa akkor előadást tartott a Lengyel Matematikai Társaság szemináriumán. Johnny elsősorban a kvantummechanikáról és a Hilberttel végzett közös munkáról mesélt, majd utána néhány gyakorlati tanácsot adott Ulam Princetonba tervezett utazásának lebonyolításához. Ulam, amint elhelyezkedett egy princetoni panzióban, azonnal felkereste Neumannékat. Első benyomásai között említi, mennyire imponált neki a nagy ház a város legelőkelőbb negyedében. Az érkezése utáni első látogatáskor a házvezetőnő vezette be Ulamot a nappaliba. A vendég meglepődve látta, hogy a földön egy csecsemő kapálódzik, Marina, aki ekkor kilenc hónapos volt, tehát mindez 1935 decemberében történt, hiszen a kislány március 8-án született. Majd Marietta üdvözölte a vendéget, aki ettől kezdve állandó látogató lett Neumannéknál. Elmélyült barátság alakult ki közöttük, nemcsak a szakmai témák jelentettek állandó kapcsolatot, hanem a közös keleteurópai gyökerek és sors is. Később már annyira megbíztak egymásban, hogy Johnny sokszor magánéleti ügyeibe is beavatta, ami vele igen ritkán fordult elő; Ulam szinte közelebb állt hozzá, mint a „marslakók”, kivéve talán Wignert. Ulammal Neumann – tőle szokatlanul – azonnal a jövő politikai kilátásaira terelte a szót: Neumann: Nagyon is pesszimista vagyok, ami Európa sorsát illeti, mert a háború szinte elkerülhetetlennek látszik. Hitler „élettér”ideológiája a legbiztosabb jele, hogy ennek teljesítése csak területfoglalással, az pedig fegyverekkel érhető el. Bár szerintem nekik a fő ellenség Oroszország, de előbb még Európa leigázását kell befejezniük. Ulam: És mi van Franciaországgal? Tudtommal a hadseregük a legerősebb a kontinensen! Neumann: Egy csöppet sem számítanak. Az az ország már rég nem nagyhatalom. Ulam kissé meglepődött, hogy Johnny milyen magabiztosan és naprakészen nyilatkozik a politikai helyzetről. Ugyanakkor számára

új vonásnak tűnt határozott pesszimizmusa, és különösen profetikus gondolkodása. Ettől kezdve a munka közben zajló dialógusaiban ráismert arra, hogy például miért nevezik „elegánsnak” azokat a megoldásokat, amelyek tükrözték a matematikai levezetéseinek tiszta logikáját, például a halmazelmélettel kapcsolatos írásaiban. Johnny néhány órájára is meghívta, és a tanítás közben tapasztalhatta meg igazán gondolkodásának gyorsaságát és a matematikán túli érdeklődésének sokoldalúságát. Imponáló volt előadásmódjának egyéni virtuozitása, ugyanakkor lenyűgözőnek bizonyult okfejtésének következetessége. Viszont olykor azt is észrevette, hogy mindez egyáltalán nem tükröz tántoríthatatlan önbizalmat. Inkább állandó töprengésnek, sőt olykor folyamatos kétkedésnek is tűnhetett, amelynek nyomán igyekezett dönteni a felmerülő variációk között. Vagy talán azt érezhette: nem mindig tud úrrá lenni azokon az azonnal eredetinek tűnő friss jelenségeken, amelyek szinte ajándékként bukkantak fel, és irracionális megfigyeléseknek tűnő tényekből, vagy csak esetleg feltételezésekből álltak össze, mint az eddig ismeretlen elméletek általában. Nem igazán bízott benne maga sem, hogy ha továbbgondolt mások által elért kutatási eredményeket, akkor a saját következtetései bizonyultak eredetibbnek vagy igaznak. Ulam nemcsak Johnny rendkívüli képességeiről bizonyosodhatott meg az évek során, hanem azt is örömmel tapasztalta, hogy milyen természetesen lettek valóban közeli barátok. Az Ulam Princetonba érkezését követő második évben egy közös kirándulás végén Johnny még házassági válságával kapcsolatos gondjait is megemlítette neki. Ulam megfigyelte, hogy néhányan, különösen a társaságához tartozó nők úgy találták, hogy Johnny személyiségéből hiányzik valami alapvető kíváncsiság vagy személyes érzékenység. Kettejük beszélgetéseiben pedig azt érezte, mintha ezek felszínre bukkanását egyfajta félénk visszafogottság akadályozta volna meg. Mindezeket közös csavargásaik élményeire alapozta. Még 1937. december végén együtt utaztak kocsival Princetonból a Duke Egyetemre, az ÉszakKarolina államban lévő Durhambe, az Amerikai Matematikai Társaság egy konferenciájára. Tapasztalatairól Ulam így számolt be:

… Útközben egyebek között arról beszélgettünk, hogy vajon az egyre bővülő nagyszámú emigráns tudós teljesítménye milyen hatással lehet az amerikai tudományra. Megálltunk egy kocsmánál, ahol egy prospektus bemutatott egy helyi indián törzsfőnököt, TomoCheeChee-nek hívták, aki történetesen nem igazán örült az egyre több fehér bőrű látogatónak. Megszokott nyelvi viccelődésünk és filozofikus tréfáink illusztrálásaként azt kérdeztem: miért van az, hogy aki bevándorló, arról azt mondják, hogy „partraszálló”, miközben a jelenlegi európai emigránsokról és tudós menekültekről úgy beszélnek, mint az „ideérkezett fehér emberekről”… Ez volt az első alkalom, hogy amerikai tartózkodásom alatt az eddig megszokott környezettől eltérő miliővel és emberekkel ismerkedhettem meg. Megállva egy benzinkútnál a segítségünkre kipattanó néger személyzet így szólított meg: „Mit tehetek önért, kapitány?” Johnnyt kérdeztem: „Azt feltételezi, hogy én egy katonatiszt lehetek, és tiszteletből szólít engem kapitánynak?” Ugyanez történt velem, amikor egyszer „doktor úrnak” szólítottak. Azon csodálkoztam, hogy a hordár honnan tudhatta, hogy nekem tényleg doktori fokozatom van. Ahogy elhaladtunk a polgárháború egykori csataterei mellett, legnagyobb meglepetésemre a lehető legaprólékosabban idézte fel Johnny az ütközetek egyes részleteit. Történelmi tudása valóban enciklopédikusnak bizonyult. Nagy csodálója volt annak a stílusnak és pontosságnak, ahogy a görög történészek megörökítették az eseményeket. Görögtudása lehetővé tette, hogy már korán megismerkedjen Thuküdidész, Hérodotosz és mások munkáival, mivel természetesen eredetiben olvasta őket… Az a történet, amit elmesélt az athéniak Mélosz szigetén lezajlott expedíciójáról, az atrocitásokról és a mészárlásokról, amely a két tábor elmérgesedett vitáiról szólt, külön lenyűgözött… Úgy tűnt, mintha valamilyen fajta perverz élvezetet jelentett volna neki az olyan civilizált emberek brutalitása, mint amilyennek a görögök

számítottak. Az volt a sejtésem, hogy ez az általános és bizonyos értelemben eltitkolt jelenség mintegy kiegészítő magyarázatot jelentett számára az emberi természet lényegéről… Aligha szükséges eltekinteni attól, hogy ezt egyfajta előre megérzett próféciának is lehetett tekinteni, a nácik mérhetetlen és sokkal kegyetlenebb őrületének az egyre inkább romló politikai helyzetben. Ezen az utazáson avatott be házasságával kapcsolatos problémáiba is. Állandóan meg kellett állnunk, hogy kiszállhasson, és felhívhassa Princetont. Egy ilyen alkalom után, amikor visszabújt az autóba, nagyon sápadt volt, és szemmel láthatóan boldogtalan. Amikor kislánya, Marina megszületett, érkezése bármennyire is örömteli eseménynek számított, merőben új magánéleti kihívásokat jelentett számára. Például az eddig elméleti problémákhoz szokott agyának nagyon is földhözragadt helyzetekkel kellett szembesülnie, és eközben a gyermek mellett még jobban alkalmazkodni Mariettához. Így aztán öntörvényű időbeosztását egyre jobban uralták a családi élet elfoglaltságai. Különleges szervezete középiskolás korától hozzászokott, hogy alvásra elegendő legfeljebb hat óra, de olykor még ennél is kevesebb. A napnak egyetlen szakasza sem volt, amikor ne tudott volna mélyen belemerülni valamilyen tudományos munkába, vagy a szükségszerűen gyakori megbeszéléséken akár mások jelenlétében a részletek megkívánta töprengésekbe. Mindez most gyakran felborult. Pedig még a társasági eseményeken is hozzászokott, hogy ha unalmasnak találta az éppen zajló dialógust, gyorsan szundított egyet, vagy a társaságot elhagyva csendben felment az emeleti dolgozószobájába, és belemerült a vendégek érkezése miatt éppen félbehagyott feladatba. Azt hamar átlátta és napról napra tapasztalta is, hogy feleségétől olykor még az általa továbbra is igényelt régi rendre sem számíthat. A rajongott kislány cseperedésével Neumann hamarosan tapasztalhatta, hogy lánya az önállóságra törekvő gyerekek közé tartozik, nevezhetjük ezt úgy is, hogy „inkább az apja, mint az anyja lánya”. Nyilvánvalóvá vált, hogy tapasztalatlan felesége egyre kevésbé tud megbirkózni

ezzel a helyzettel. Marina magyarul 2016-ban megjelent önéletrajzában így emlékezik vissza erre az időszakra: … Nehezen kezelhető gyermek voltam, és ennek korán jelét adtam… Apám imádta Anyámat, de első számú szerelme a tudomány volt. Ha éppen nem aludt, főleg gondolkozni szeretett, és mint sok más zseni, láthatóan ő sem igen törődött a szerettei érzelmi igényeivel. Anyám hozzá volt szokva ahhoz, hogy mindig ő áll a figyelem középpontjában és utálta a másodhegedűs szerepét, ám mivel életstílusa miatt úgy érezte, hogy férje elhanyagolja őt, ezért ő is másfele kezdett kacsingatni. Vagyis az egyébként mindig racionális gondolkodás, amely eddig irányította Neumann magatartását, most már nehezen tette lehetővé számára a harmonikus alkalmazkodást az új családi helyzet hozta változásokhoz, vagyis egy csecsemő, majd egy kisgyerek jelenlétéhez. Eddig ugyanis a családi élettel kapcsolatos érzelmek hol automatikusan, hol szándékosan többnyire háttérbe szorultak. Persze ha eddig viccet mesélt, akkor azok a pillanatok tele voltak vidámsággal és derűvel, ha társasági életet élt, gyakran érzelmes helyzetekbe került, de valójában ezek a megnyilvánulások nem tartoztak élete rutinos fordulataihoz. Ortvaynak írt leveleiben elsők között szögezte le tényként többször ismételt jóslatát: „Háború lesz!” Valamint azt is, hogy mi lesz a magyar zsidók sorsa, és hogy Amerika magatartásától függ a háború végkifejlete. De a saját egyéni érzelmeivel látszólag sem korábban, sem az új helyzetben nem nézett következetesen szembe, pedig valójában Budapestre írt levelei tele voltak érzelmi életére, legbensőbb gondolataira vonatkozó fordulatokkal. … Apám a kezdetektől egy rendetlen és irracionális világban mindig rendre és racionalitásra vágyott. Ezt a vágyát többször is kifejtette számos kézzel írott levelében, amelyeket családjának vagy közeli barátainak küldött – emlékezett vissza Marina. Neumann bizonyára kényelmetlenül érezhette magát, amikor azt tapasztalta, hogy Mariettában hol a mély kötődés, hol pedig az anyai kötelességekkel kapcsolatos elvárások ellen lázadó ellenkezés dominált. Néha pedig mindenki meglepetésére férjét olykor

bizalmasan említve „unalmas embernek” tartotta, és nevetségesnek azt, hogy ha Johnny nem látott más megoldást, akkor képes volt előle egy könyv társaságában az épület legkisebb helyiségébe menekülni. Johnny számára az igazi pihenést mindig az jelentette, ha hagyták nyugodtan gondolkodni. Marietta egyszerűen elégedetlen volt azzal, hogy nem élheti a korának megfelelő kalandos, vidám és tartalmas életet úgy, ahogy azt magában elképzelte. Neumannék házassága egy 1936-os európai út során romlott meg végleg. Ott, ahol a szerelem annak idején megszületett. Johnny Párizsban a híres francia matematikusról, Henri Poincaréról elnevezett intézetben tartott előadást, és úgy tervezték, hogy innen együtt utaznak Budapestre. De itt már a szakítás végleg eldőlt. Marietta kettesben érkezett vissza a magyar fővárosba Marinával, akit egy dada és az édesanyja vett gondjaiba. Neumann pedig némi európai bolyongás után kénytelen volt egyedül visszautazni Princetonba. Volt min töprengenie, és nem győzte a kialakult helyzetet gondolataiban függetleníteni napi munkájától. Amikor ez szükségessé vált, Amerikába visszatérve Marietta 1937 szeptemberében hat hétig intézte az ország második kaszinóvárosában, Renóban a válást, s ezalatt meglepően negédes leveleket küldött Johnnynak. A már említett magyar történészprofesszor, Frank Tibor, miközben vendégoktatóként tartózkodott az Egyesült Államokban, egy nevadai történelmi témákat közlő folyóiratban részletes cikkben publikálta – 1991-ben – a válási időszak eseményeit ezzel a címmel: Dupla válás: Marietta és John von Neumann esete (Double Divorce: The Case of Mariette and John von Neumann) – ez volt a cikk címe. Marietta két levelet is küldött Johnnynak – a másodikat nem Renóból, hanem egy másik kisváros postahivatalából adta fel. Mindkettő „Jancsika édes” megszólítással kezdődik, és a második „millió puszi” búcsúzással zárul. Az első, renói levél jelzi, hogy a városon kívül, egy közeli ranchen készül ideiglenesen letelepedni, mert: … Jancsika édes, azt hiszem, hogy a pokol bizonyosan nagyon hasonlít ehhez a helyhez. Leírhatatlan, mindenki folyton részeg és vesztik a pénzüket, mint az őrültek 5-6

száz dollárt egy nap, a rouletteasztal úgy áll a hallban, mint máshol egy köpőcsésze. Egy ranch, ahova ma állítólag kimegyek, egy 35 mérföldes úton vezet a sivatagon keresztül. Gyönyörű látvány egy napra, de nem hat hétre… Olyan rossz kedvem van, hogy bőgni szeretnék… A második levél még karakteresebben jellemző Marietta stílusára: Jövő héten itt már saison után van, nem tudtam, hogy ennek a procedúrának is saisonja van, de úgy látszik. Levelet itt sem tőled sem az anyámtól nem kaptam még, de remélem holnapra már megváltozik ez is. Lovagolni remek, de az esték halálos… [unalmasak]… képzeld hatkor van vacsora és a napnak este kb. 10 körül van vége. Hogy vagy édes írjál meg mindent, hogy mit csinálsz és mi rosszat mondanak rólam ott az emberek. Ha van rá időd, szeress is egy kicsit. Marinka úgy látszik nagyon jól van. Millió puszi, Marietta A gyermekre tett megjegyzés az otthonról érkezett információkra utalt. Marina a levelekből is tükröződő ellentmondásokat igen találékonyan magyarázta meg, utalva arra, hogyan jutottak a végső döntésig: … Szabályos krízis volt ez, amit még számos hasonló követett. Sok-sok éven át fokozatosan hozzászoktam és megtanultam, miként lehet kezelni ezt a helyzetet, de Jancsi és Marietta mindig ugyanazt a játékot játszották – elkülönült összetartozás vagy összetartó elkülönülés, ahogy nekik éppen tetszett. Végül is, ahogy számítottak rá, a renóinál viszonylag hosszabb idejű ügyintézést követően Magyarországon is hivatalosan szétválhatnak. A meglehetősen bonyolult megoldásra, vagyis a cikk címében idézett „kettős válásra” azért volt szükség, mert Neumann még kettős állampolgár volt, és a magyar törvények nem fogadták el a válást külföldi eljárás szerint. Ezért Johnnynak előbb le kellett mondania szülőhazája állampolgárságáról. A válás elsősorban Mariettának volt fontos, mert így közelebb került új amerikai esküvőjéhez. A budapesti illetékes hatóság aztán az amerikai Kongresszusi Könyvtárban őrzött hagyaték dokumentuma szerint: … a királyi belügyminiszter „Elbocsátó okirata”

címen adott ki engedélyt a válásra 1938. július 12-i dátummal. Az okirat nélkülözhetetlen, száraz megállapítása szerint: … nem politikai okokból. Így került sor tehát a „kettős válásra”. Marina sorsáról különös formában döntöttek. Megállapodtak, hogy Johnny jövedelme tíz százalékát köteles a lányára költeni. Tizenkét éves koráig anyjával kell élnie, de a nyarakat apjával töltheti. 18 éves koráig viszont maga dönthet arról, kivel hány hónapot lesz együtt. Marietta így végül második férjével, a fizikusként Princetonban dolgozó James Horner Kuperrel – mellesleg Wigner tanítványa volt – Washingtonba költözött, lakást béreltek. Marina 1938-ban egy ideig, amíg anyja a válást intézte, nagyszüleinél élt Budapesten, majd átköltözött anyjához és új férjéhez Washingtonba. Marietta az új férjét egy pincsikutya nyomán élete végéig Desmondnak becézte. Később már saját házban laktak, és Marinának öccse született, Gregor Henry Kuper. Neumann pedig, talán önmagának sem bevallva, azért is tért haza 1938-ban, hogy új magyar feleséget keressen. Sikerrel járt. Az asszonyt Dán Klárának hívták, hat évvel volt fiatalabb új férjénél, és már kétszer is elvált. Klára apja katonatisztként vett részt az első világháborúban, és a tanácskormány idején ők Bécsbe menekültek. Ugyanakkor olyan jómódú családban nőtt fel, amely gyakran rendezett partikat, ahol a fiatal lány – aki tizennégy évesen műkorcsolyában országos bajnokságot nyert – lett mindig a házigazda, így széles baráti köre és ismeretsége volt. Tanulmányait Angliában végezte. Marina önéletrajzában így ír az új feleségről: … Én úgy véltem, hogy Apám Klárit csak hirtelen elhatározásból vette el, részben azért, hogy elfeledje a fájdalmat, amit Marietta okozott azzal, hogy faképnél hagyta egy másik férfiért, részben mert szüksége volt valakire a háznál, aki elvégzi azokat a mindennapi teendőket, amikre ő képtelen volt. Teller véleménye: … Első felesége, Kövesi Marietta akkoriban már nem különösebben megkapó külsejű, de rendkívül kedves teremtés volt, és élénk szelleme nem hátrált meg semmilyen kihívástól… Marietta azt mondta, hogy el kellett

válnia a férjétől, mert habár Jancsi azt eltűrte, hogy gyakran hangosan kinyilvánította: majdnem mindent jobban tudott, de hogy ezt olykor a matematikáról is így gondolta, azt Jancsi nem tudta elviselni. Jancsi második feleségét, Klárit fiatalkorunktól ismertük feleségemmel, Micivel. Gyerekkori barátom, Nándi udvarolt Klárinak, aki fiatalon igazi magyar szépség volt, de Marietta egyénisége számomra sokkal szórakoztatóbbnak bizonyult… Én, ha csak szerét ejthettem, valahányszor a keleti parton jártam, részt vettem a házukban rendszeresen rendezett társasági találkozókon. Sok évvel később Klára így beszélt férjéről egy interjúban: … Csak nagyon halvány fogalmai voltak a ház földrajzáról. Egyszer megkértem, hogy hozzon be egy pohár vizet. Rövid idő után visszajött, és megkérdezte, hogy hol vannak a poharak. Ekkor már évek óta laktunk itt. Soha nem fogott meg egy kalapácsot vagy csavarhúzót; semmit sem csinált a ház körül. Kivéve a cipzárjavítást. Egy elromlott cipzárt egy érintéssel meg tudott javítani… Egyszerre volt gyerekes és jó humorú, okos és vad. Egy briliáns elme, aki olyannyira képtelen kezelni a saját érzelmeit, hogy szinte primitívnek mondható. Mindez nekem a természet rejtélye, ami valószínűleg örökre megfejthetetlen marad. Budapesten házasodtak össze, és a háború kitörése előtt, az utolsó pillanatban elhagyták Európát, és visszatértek Princetonba, ahol beköltöztek frissen vásárolt tágas házukba (26. Westcott Road). Ha valaki az akkor készült fényképeken alaposan megvizsgálja a ház berendezését, felismerheti, hogy a házaspár két világban élt. A ház belsejében Budapest nyoma ismerhető fel. A szobák berendezése, a bútorok, a képek a falon, a kényelmes fotelek, az állólámpák a szülőház bútorainak stílusához is hasonlítottak. A nappaliban, a hagyományos amerikai kandalló felett például egy hazai vidéki idillt ábrázoló festmény lógott. Bizonyos szempontból a korabeli magyar polgári miliőre emlékeztető környezettel voltak körülvéve, Neumann gyerekkorát is idézve. Viszont kilépve a házból a kisvárosi Amerika keleti partjának legszebb környezetét élvezhették, és a kamasz Marina átköltözése első közös

eseményére – 1947 szeptemberére – úgy emlékezett vissza, hogy reggelit készített apjának. Tizenkét és fél éves volt, és 1952 júniusáig élt egy házban édesapjával. Második feleségével, Klárával sikerült igen közeli viszonyt kialakítaniuk. Johnny annyi időt tölthetett elmélyült gondolkodással, amennyi csak jólesett neki. Gyakori utazásai során olykor Klára is vele tartott, és ilyenkor Johnny édesanyja költözött be a házba, hogy unokájáról gondoskodjon. Az új házassággal helyreállt tudósi életformájának a lánya születése előtti megszokott rendje. Sőt új felesége a számítógépek születésének korszakában később programozóként dolgozott mellette. Ezt a foglalkozást professzionális szinten tanulta meg Amerikában a nők közül az elsők között, az alapvető ismeretekbe Neumann vezette be. Klára itt ugyan nem végzett egyetemet, de gyorsan tanult, és hamar önállóan készített például folyamatábrákat. Ilyenkor a princetoni lakás padlója tele volt hatalmas papírlepedőkkel. Így aztán a Marina érkezésével kialakult kétféle, hektikusabb életstratégiára soha többé nem volt szüksége. Klárában arra a társra talált, aki ebben a házasságban nemcsak partner, hanem egyfajta előrehajtó „motor” is lehetett, és ehhez férje hamar hozzászokott, sőt természetesnek vette. Bár Marina szerint Klára, talán bizonyos önbizalomhiány okán, valamint kétségtelen depressziója miatt elég sokszor provokált ki veszekedéseket. A korabeli idilli fotón fejét félig Neumann felé fordítva a mosolygó házaspár között egy új „családtag”, egy kutya is ott üldögél békésen a kereveten. Egy angol szetter, „aki” természetesen egy matematikus gazdához méltó nevet kapott: Inverz. (Amikor befogadták, Neumann egy inverz algoritmusszámításon dolgozott. Eredetileg Klára hozta a princetoni házba, és ő találta ki ezt a nevet is.) A másik fontos esemény az volt, hogy 1939-ben megérkezett Princetonba az osztrák közgazdász Oskar Morgenstern, aki már korábban megismerkedett Johnny 1928-as játékelméleti tanulmányával. Eredetileg 1937-ben találkoztak, amikor a Morgenstern által szervezett közgazdasági szimpóziumon Neumann felvázolta a közgazdaságtan első matematikai növekedési modelljét, amely lényegében az 1928-ben publikált első játékelméleti írása

folytatásának tekinthető. Morgensternnel ennek nyomán írt egy friss tanulmányt, és így született meg az együttes munka ötlete. A napot mindig közös reggelivel kezdték a Nassau Inn nevű sajátos amerikai intézményben, amelyet csak férfiak látogathattak; ez tulajdonképpen egy étkezési lehetőséggel rendelkező klub, szinte brit mintára. És mivel Johnny nagyon szerette a tágas, sok levegőt kínáló nyílt tereket, ezért ezután a hosszú séták közben, elmélyült viták során jutottak el a játékelmélet alkalmazásának sokféle közgazdasági lehetőségéhez. Morgenstern Bécsben végzett 1925ben, majd az ottani egyetem professzora lett. Az Anschluss fenyegető réme kényszerítette a menekülésre, miután nemcsak a professzori címtől fosztották meg, hanem a bécsi Gazdaságicikluskutató Intézet éléről is leváltották. Számára a közgazdaság tanulmányozása jelentette a kulcsot a világ dolgaihoz. Előbb a Princetoni Egyetemen oktatott vendégként, majd csatlakozott az IAS tudósaihoz, és így került közvetlen munkakapcsolatba Neumann-nal. A kiindulási pont Neumann 1925ös tanulmányához hasonlóan ismét a kártyajáték (a póker) és a sakk. Így született meg hosszas együttműködéssel a vastag, mintegy hatszáz oldalas kötet. A kész munka Játékelmélet és gazdasági viselkedés – The Theory of Games and Economic Behavior címet kapta, de megjelenése Neumann egyéb elfoglaltságai miatt négy évvel későbbre, 1944-re tolódott. Ennek oka részben az volt, hogy Neumannt időközben, mint a későbbiekben részletesen megismerjük, olyan megbízások is akadályozták, mint a legkülönfélébb tanácsadói feladatok tüzérségi kérdésekben a hadügyminisztériumban, illetve annak intézményeiben vagy más kormányzati szerveknél, az atombomba elkészítésében való részvétel vagy az elektronikus számítógépek kifejlesztése felé forduló érdeklődése és az ezekkel kapcsolatos gyakorlati tennivalók. Morgenstern 1977-ben, Princetonban hunyt el. Amikor Neumann mindössze 25 évesen, 1928-ban először foglalkozott a játékelmélettel, leegyszerűsítve tulajdonképpen a statisztikai logika és a matematikai képletek alkalmazásával igyekezett rendszerbe foglalni az eredetileg a társasjátékokról elnevezett társadalmi kapcsolatjelenségek nyerési vagy vesztési esélyeit, illetve az ezek „lejátszása” során zajló versenyhelyzet

dinamikáját. A Morgensternnel közösen írt vaskos könyv célja egyfelől az volt, hogy a sajátos szabályokkal rendelkező játékok bázisán született elméletet kibővítsék a közgazdaság jelenségeinek és gyakorlatának matematikai szabályokkal történő értelmezésével. Ugyanakkor igyekeztek megmagyarázni a modern társadalomban élő emberek versenyhelyzetben tapasztalható – olykor agresszív – viselkedésének szabályait, és annak társadalmi következményeit. Egyebek között az is kiderült, hogy ezt a különös körülmények között született teóriát általában a döntéstechnikában, speciálisan, tágabb értelmezésben még a hadviselésben is fel lehet használni. Vagyis a játékelmélet valójában egyfajta eszköze lett a társadalomtudományok gyakorlati jelenségeit magyarázó folyamatnak. Ekkor már elsősorban a hadsereg vette igénybe Neumann tanácsait, s ezzel pályájában új fejezet kezdődött. Matematikai és egyéb tudását most már korlátlanul alárendelte a tanácsadói tevékenységnek, részben a hadsereg, másfelől pedig a washingtoni kormányzati adminisztráció igényei szerint. Mindezt erősítő egyik személyes motívuma volt náciellenessége és az, hogy mint amerikai állampolgár, ebben a formában nyilvánította ki hazafiasságát. Ezen a ponton érdemes felidézni a Morgensternnel végzett közös munka előtti évek néhány eseményét is. Johnny Ortvay Rudolfnak írt leveleiből kiderül, hogy 1937-ben véglegesnek tekintette a háború mielőbbi kitörését, és ezért az év végén elhatározta, leteszi azt a vizsgát, amely alapján várhatóan hadnagyi rangban tartalékos tagja lehet az amerikai hadseregben a tüzérségi részlegnek. Így egy újonnan választott témakör matematikai összefüggéséinek feldolgozásával is elmélyülten foglalkozhatott. 1938 márciusa és májusa között a négy előírt vizsgából hármat lerakott, kettőt százszázalékos, egyet hetvenszázalékos eredménnyel. A három osztályzat együtt a hadnagyok sorrendjében előkelő pozíció ígéretét jelentette. Még egy vizsga hátravolt, de ez hirtelen új akadályokba ütközött. Európai konferenciameghívások futottak be, ezek közül a legjelentősebb egy varsói esemény volt, ahol egyebek közt a dán Niels Bohr, a német Werner Heisenberg és az angol asztrofizikus, Sir Arthur Eddigton voltak az előadók. Ezt az utazást Johnny arra is fel akarta használni a zsebében lapuló

amerikai útlevél birtokában, hogy édesanyját és két testvérét megpróbálja végleg kijuttatni Amerikába. Ezt írta nekik: … Európában ma egyetlen észszerű mozdulás képzelhető el: otthagyni… mert a közelgő háború miatt hiba lenne halálosan lecövekelni a rossz oldalon. Így 1938 júniusában már Varsóban volt, majd Niels Bohrhoz csatlakozott Koppenhágában, hogy rávegye, jöjjön Princetonba az őszi szemeszterre, és ezzel még a háború kezdete előtt „kimentse őt” Európából az Atlanti-óceán másik oldalára. Ugyanakkor a város tele volt értékes tudósokkal, akik ekkor már vagy elmenekültek Berlinből, vagy kapcsolatot jelentettek azokkal, akik ott éltek. A harmincas évek végére Neumann már nemzetközi méretekben is ismert és megbecsült tudós, elsősorban matematikusként, de mint a fizikai témák szakértője is a legismertebbek közé tartozik. 1939 januárjában visszatért Princetonba, lerakta a negyedik vizsgát, szintén száz százalékkal, de a hadsereg tüzérségi részlegéhez való csatlakozását elutasították, mivel ekkor már túllépte a harmincötödik születésnapját, s ez a pozíció korhatáros volt. Egyesek szerint a magyarok szerencséjének titka nem állt másból, mint hogy az érintettek „tudták, hogy mikor kell lelépni”. Ezt a mondást Johnny Budapesten született és Londonban öngyilkos lett barátjának, a híres írónak, Arthur Koestlernek tulajdonították, aki ezt a „filozófiát” nem mindig gyakorolta sikeresen. Többször került börtönbe, és a spanyol polgárháború idején nem rajta múlott, hogy megmenekült a kivégzéstől. Koestler egy ideig Princeton közelében élt, gyakran vendégeskedett Neumannéknál ebédre vagy vacsorára. Mintha az akkor számára ismeretlen tanácsot akarta volna megfogadni, Klári egyfajta modern Pimpernelként visszautazott Budapestre, és a Johnny, valamint a saját családját sikeresen kimentette Amerikába. Johnny számára ezzel végleg megszűnt az aggódás az otthon maradottakért, mert ez valóban az utolsó pillanatban történt, miután szintén Klára mentőakciójának köszönhetően szülei is az Újvilágba érkezvén élvezhették annak biztonságát. 1939 karácsonya mégsem hozott felhőtlen ünneplést az egyesült családnak. Klári apja, aki Magyarországon gazdag ember volt, később New Jersey-ben letelepedve az itt indított vállalkozása

sikertelensége miatt szinte földönfutóvá vált, és egy vonat alá vetette magát, egyedül hagyva Klári anyját, aki nem kívánt ezután Princetonban maradni, hanem New Yorkba költözött. Mintegy filmszerű „időjátékként” egy emlékmontázs kedvéért megint tekintsünk vissza a múltba, felidézve a jelenbe vezető események egyes motívumait. 1938-ban, amikor új házassága ügyében Johnny a nyár folyamán a magyar fővárosban tartózkodott, meghívta Ulamot is, aki Krakkóból érkezett Budapestre, mivel nyaranta rendszeresen hazautazott Lengyelországba. A pályaudvaron találkoztak. Johnny a város egyik legelegánsabb szállodájába, a Hungáriába költöztette be barátját. Másnap körbevitte őt, hogy ismerkedjen Budapesttel. Ulam megcsodálta a hidakat, a Parlamentet, el volt ragadtatva a város természetes szépségétől. Majd a szülőházban a Neumann család akkor még Budapesten élő tagjaival ebédeltek. Szóba került bankár édesapja, és egy tőle tanult bölcsesség, amely szerint: … Nem elég, hogy gazdag vagy, hanem a biztonság kedvéért számlát is kell nyitnod egy svájci bankban. Felautóztak a Szabadság-hegyre, ahol Johnny megmutatta a család fővárosi nyaralóját, és büszkén magyarázta el a nemesi címer és a három állatszimbólum történetét. Este egy mulatóba vitte, és természetesen ott is matematikáról beszélgettek. Ebben az évben bomlott fel a házasságuk, és Marietta ekkor már ismét Amerikában volt. Másnap a Vörösmarty téri cukrászda teraszán napoztak, és megbámulták a város lakóinak látványos forgatagát. Közben éppen előttük sétált el egy elegáns hölgy. Jancsi, amint észrevette, azonnal az asztalukhoz hívta. Ulammal bemutatkoztak egymásnak, a lengyel férfi elsőre szinte véletlennek hitte a találkozást, de aztán kiderült, hogy egy randevúba csöppent bele, és Johnny meg a frissen megismert hölgy valójában már az esküvőjüket tervezik. Ők röviden váltottak néhány szót magyarul, amiből Ulam egy szót sem értett. Amikor Klári elbúcsúzott tőlük, Jancsi elmesélte, hogy a hölgy most vált el egy nála jóval idősebb ismerőse barátjától. Ulam megkérdezte: … Miért egy elvált nőt veszel feleségül? Ezen szemmel láthatóan meghökkent. A következő évben valóban összeházasodtak még Budapesten, aztán együtt tértek

vissza Princetonba. Később nagyon jó barátok lettünk vele is. Sokszor mutatkozott rosszkedvűnek, rendkívül intelligens és ideges személynek tűnt. És gyakran jelét adta annak, hogy azt hiszi, az emberek pusztán azért tartják figyelemre méltónak, mert ő a híres Neumann János felesége. A szabadság-hegyi kirándulás után egy újabb és hosszabb következett. Lillafüredre is ellátogattunk, ahol Jancsi egykori professzora, Leopold Fejér, és annak barátja, Frigyes Ries, a szintén világszerte ismert híres matematikus – együtt töltötték szabadságukat egy gyönyörű kastélyszállóban, amely egy káprázatos tópart közvetlen közelében, a hegyoldalon állt. Másnap előbb az ízletes, gazdag magyaros reggelit költöttük el, amelynek végén a kávéhoz drága és természetesen remek konyakot ittunk, majd nagyot sétáltunk a környező erdőben. Ekkor már nemcsak a matematika volt a téma, hanem inkább a nemzetközi helyzet és a közelgő háború. Szemmel láthatóan Johnny jókedve emiatt hamar elpárolgott. Nem tudhattam, hogy ezúttal rosszkedvének már magánéleti okai is lehetnek. Mivel Ulam fenti visszaemlékezése 1976-ban jelent meg New Yorkban, a fontos korábbi események felidézése kedvéért térjünk vissza a múltbéli évek princetoni eseményeihez. Itt Johnny még talán önmagának is meglepő lépésre szánta el magát: egy kétszemélyes beszélgetésre, amelynek Einstein lett a főszereplője. Morgenstern egy este gyomorpanaszokra hivatkozva kimentette magát másnapi közös programjukból. Einsteinnel még a Szilárd által kezdeményezett híres berlini szemináriumok idején alakult ki a személyes ismeretségük. Ekkoriban Einstein Princetonban már ismert volt arról, hogy általában a szakmai eseményeket leszámítva nem szívesen elegyedik bizalmas magánbeszélgetésekbe, mert attól tartott, hogy az így szóba kerülő témák, még ha érdekesek is, napokra elterelhetik figyelmét a saját maga által előre megtervezett aznapi feladatokról. Ezt az is bizonyította, hogy Amerikában továbbra is az Európában megszokott pontos napirendje szerint dolgozott. De második felesége, Elise halála 1936-ban szinte „magános medvét”

csinált belőle. Magatartásáról legjellemzőbben az a levél árulkodott, amelyet Princetonból Niels Bohrnak írt Dániába: … Hibernálom magam, mint egy medve a barlangjában, és bármilyen furcsa, de itt jobban otthon érzem magam, mint bárhol másutt eddigi életemben. Bár az igazság az, hogy nem sok sikerrel. Ugyan elbajlódok mondjuk a kvantummechanika néhány ellentmondásával. De általában elmondhatom: bármihez fogok, mindig belebotlok vagy 99féle dologba, amelyben nem haladok. Egyetlen hasznot jelenthet, hogy megóvok attól valakit, hogy egy hasonló ötletre, ami nem működik, elpazaroljon hat hónapot. Amikor még felesége élt, gyakran részt vettek a princetoni társasági életben. Olykor eljártak Neumannék estélyeire, akik a hétvégeken gyakran invitálták őket a házukba ebédre vagy vacsorára, amelyek általában igen kellemesen teltek el négyesben, akár az éjszakába nyúlóan is. E kapcsolat egyik érdekes és meghökkentő epizódjáról Marina a könyvében anyja elbeszélése alapján számolt be. Jancsi valahol távol volt, és az ekkor már terhes Marietta, amikor megtudta, hogy az Einstein házaspár a Princetontól mintegy hatvan kilométerre lévő Newarkba, egy koncertre készül, megkérte őket, hogy hadd csatlakozzon hozzájuk. Einstein nemigen lehetett elégedett a zenei esemény színvonalával, mert a szünetben eltűntek, és szórakozottságból megfeledkeztek Mariettáról. Hazamentek úgy, hogy ottfelejtették a terhes nőt, aki így kénytelen volt magának éjszakára Newarkban szállodát keresni, és csak hajnalban, vonattal tudott visszatérni Princetonba: … Reggel egy küldönc nagy csokor rózsát hozott. Einstein küldte, aki csatolt egy bocsánatkérő levelet is. Neumann ezekre az időkre emlékezve úgy döntött, hogy kezdeményez egy beszélgetést vele, abban a reményben, hogy a régi bizalmas viszony talán felújítható. Einstein egyébként gyerekkorától kezdve hegedült, szinte élete végéig a művészi színvonalat megközelítően, bár csak saját maga, olykor családja vagy baráti köre szórakoztatására. Mozart-és Bachdarabokat játszott a legszívesebben. Aznap Johnny a szokásosnál jóval később ment ebédelni, és örömmel fedezte fel, hogy a kényelmes helyiség szinte teljesen üres, Einstein egyedül üldögél

asztalánál, és amikor belépett, a fehér ruhás, színes bőrű pincér éppen egy gőzölgő levessel teli csészét rakott le a híres, ősz hajkoronájáról ismert tudós elé. Amikor Neumann megszólította, kellemes érzésként könyvelte el, hogy Einstein bólogatva, barátságosan hellyel kínálta. Ruházata ezúttal is, mint általában, kényelmes darabokból állt, különösen a kedvenc kordöltöny nyitott zakója mögött az elnyűtt zöld, hosszú ujjú kötött pulóver volt feltűnő, mert nem makulátlan, gyűrött ujja kilógott a zakó alól. Ellentétben Johnny eleganciájával, aki szokása szerint galambszürke háromrészes öltönyben és természetesen vakító fehér ingben, nyakkendőben jött be dolgozni az intézetbe. Hirtelen átfutott agyán az az epizód, amikor az intézet egy esti, táncos rendezvényén mindenki meglepetésére Einstein a tőle szokatlan elegáns feketébe öltözve bukkant fel, és mikor észrevette a társaságon, hogy néhányan meglepődtek, az oly jól ismert, szinte huncut grimaszával hangosan bejelentette: „Ezt Mr. Flexner vette nekem.” Abraham Flexner volt az IAS első igazgatója. Einstein lába mellett ott szundikált Chicco, a professzort hosszabb sétáin is mindig elkísérő, még az idegenekkel is játékosan barátságos terrier. – Úgy tapasztaltam, hogy ritkán ebédel itt, az intézetben – kezdte Johnny a beszélgetést. – Kora esténként a vacsora után a hegedűmmel, Linával pihenek egy félórácskát, majd visszaülök az íróasztalomhoz, és ha hajnalban le is dőlnék mondjuk két órát aludni, akkor rendszerint az én kis „állatkertem” ezt olykor megakadályozza. Előbb Bibó, a papagáj, aki általában napközben depressziósan ücsörög a ketrecében, majd hajnalban rövid időre magához tér, és irtózatos patáliát csap a rikácsolásával. Tegnap este viszont korán feküdtem le, hosszan és jól aludtam, csak Chicco ajtókaparására ébredtem fel, jóval később a szokásosnál. Ezért úgy gondoltam, hogy magammal hozom, és együtt ebédelünk. Utána hazaviszem a Mercer utcai házamba, mert a délutáni alvásról nem mondhatok le, majd felébredve újra visszajövök a félbehagyott munkámhoz. Ha éppen bírom a kerekezést, akkor biciklivel, de olykor sétálni van kedvem, mert megfigyeltem, hogy az a pár utca az intézetig, majd vissza a szabad levegőn kifejezetten jót tesz az agysejtjeimnek. Pedig a gyaloglást

az orvosom már megtiltotta. Ráadásul a pipafüst is hamar elillan, és nem zavarja a beszélgetőpartneremet vagy nem büdösíti a dolgozószobám levegőjét. Johnny, ha már ilyen kedélyesen indult a beszélgetés, mindjárt szokásos kedélyességének megfelelően egy további privát témával hozakodott elő: – Mivel én nem vagyok valami nagy zenerajongó, sőt a közös muzsikálás örömében sohasem részesülhettem, érdekelne, hogy mi az, ami miatt oly nagy jelentőséggel bír az ön életében az ezzel való foglalatosság. – Nekem a zene hallgatása és művelése jelenti az igazi kikapcsolódást. Az ehhez szükséges másfajta koncentrálás az egyetlen, amely többnyire lefékezi gondolataim rohanását, szerencsés esetben pedig meg is szabadít tőle. Ifjabb koromban előfordult, hogy a hegedülés közben is mindig törtem a fejem egy éppen számomra érdekes fizikai jelenséggel összefüggő probléma megoldásán. Sőt, ha zongorán komponáltam valamilyen Mozartot utánzó darabot, még akkor is meg-megállva eltöprengtem. De ma már ez a fajta, klasszikusok műveit idéző muzsikálás pihenésképpen inkább estére marad, amikor már nem dolgozom a korábban megszokott intenzitással. Bár a mi szakmánk egyik áldása és néha átka is, hogy a gondolataink forgása megállíthatatlan. De, gondolom, nem a zenéről akar velem társalogni? – Persze hogy nem, de a kiváltságot, hogy most újra egy asztal mellett beszélgethetünk, mint a régi időben a mi házunkban, szeretném újra kihasználni, és bár a dolgozószobánk igazán nincs messze egymástól, ott nem tartottam illendőnek zavarni. Még egy személyes kérdés. Hogyan viselte még a Nobel-díj előtt – mert gondolom, hogy utána már könnyebb volt, és nem is nagyon érdekelte – az olykor különc viselkedését, szokásait követő, talán olykor ellenséges vagy lekicsinylő reagálást? Például, hogy ugyanis tudtommal soha nem hord zoknit. – Ja, ez szerintem egy egészséges szokás. Apám szigorúságát elviselve, majd aztán sokszor összekülönbözve vele, végül szakítva a családi házzal – mert nem akartam semmiképpen abban a középiskolában érettségizni, ahova beíratott –, már sokkal könnyebb volt tudomásul venni, hogy a nem közülünk valók közönséges

nyárspolgárok. De még néhány fafejű tudóstársam sem azzal foglalkozott, hogy mit mondok vagy írok, hanem hogy hogyan viselkedem. Különben is, ez a zoknitörténet el lett túlozva. Azt vettem észre, hogy a nagylábujjam kilyukasztja a zoknikat, és ezért főleg nyaranta meg vitorlázás közben, leszoktam róla. Ha meg felveszem, akkor örökké lecsúszik, és miközben beszélek, mindenki arra figyel, hogy miért nyúlkálgatok állandóan a cipőm vagy a szandálom felé. Közben legyintett, megszívta a pipáját, és megint rövid töprengésbe merült. Johnny, aki sohasem dohányzott, a tekintetében némi türelmetlenséget fedezett fel, ezért gyorsan így folytatta: – Annak ellenére, hogy többféle témával foglalkozom, én elsősorban matematikusnak tekintem magamat, és arról a közhelyes legendáról szeretném a véleményét kérdezni, amely szerint „a matematikusoknak különleges érzékük van a zenéhez”. Ön erre mindjárt bizonyíték is lehetne, ha nem tekintenék fizikusnak. De a feltételezésnek még nincs vége. Magam úgy gondolom, hogy ha egy matematikus harmincéves koráig nem produkál valami különleges kutatási eredményt, akkor már ne is számítson rá. Mennyi lehet ebben az igazság? Mivel én már ezen a koron túl vagyok, mégis úgy érzem, hogy ahhoz képest sok téma izgat. Még remélhetem, hogy talán rám ez nem érvényes? – Szerintem ez tudományos babona. Inkább csak a zenei érzékenységnek lehet némi köze a matematika valóságához, mert az utóbbi is valamiféle közmegegyezéssel kialakult rendszerre épül – reagált Einstein szinte korábban végiggondoltnak tűnt gyors válasszal. Majd így folytatta: – Számomra a kamarazenélés társas muzsikálása, ha lehetőségem volt rá, mindig is különleges élményt jelentett. Ráadásul mindig szívesem büszkélkedek azzal, milyen örömet szerzett, hogy a speciális és általános relativitás 1921-ben megjelent budapesti kiadásának fordítója, Vámos Ferenc úr, akivel még a harmincas évek elején Berlinben ismerkedtem meg, 1931-ben eljuttatta hozzám honfitársa, Kodály Zoltán új vonósnégyesének partitúráját. Az viszont igaz, hogy itt már a kamarazenélésre nincs lehetőségem, pedig biztos nem hallott róla, hogy a húszas években Berlinben még hetente három barátommal műveltem ezt a fajta együtt zenélést. Közülük az egyik, a másodhegedűs szintén

Magyarországról származott. Többnyire Beethoven muzsikájával szereztünk magunknak örömöt. Neumann ezt a pillanatot kedvezőnek találta, hogy rátérjen a szándéka szerint tervezett fő témára: – Valójában azért szólítottam meg, mert szeretném megkérdezni a véleményét egy érdekes egybeesésről. Én most másodszor foglalkozom egy olyan problémával, az úgynevezett „játékelmélettel”, amiről már ifjúkoromban, a húszas éveim végén Európában publikáltam első dolgozatomat, de akkor még azt sejtettem, hogy legalábbis egy időre túljutottam rajta. Most mégis Oskar Morgensternnel együtt újra ezen a témán dolgozunk új megközelítésben, mint egy közgazdasági jelenség számtalan tartalommal. Ez a helyzet számomra arra hasonlít, amikor az ön életében volt egy olyan téma, a relativitáselmélet, amely hosszú évekig foglalkoztatta. Van ebben ön szerint valami törvényszerűség, hogy a magunkfajta tudóst egy kutatási téma mennyi ideig köti le, illetve valamiféle magyarázat, hogy az ember mikor és miért tér vissza a korábban maga mögött hagyott témákhoz? Hiszen ön is szinte tíz évvel később hozta nyilvánosságra az általános relativitás elméletével kapcsolatos kutatásai eredményeit, mint a speciálisnak elnevezett első változatét, amelynek címében ez a szó nem is szerepel, hanem a dolgozat emlékezetem szerint „A mozgó testek elektrodinamikája” megnevezéssel jelent meg. Ráadásul matematikusként még arra is felfigyeltem, hogy az ön életében a két elmélet között eltelt időszak körülbelül tíz esztendeje megegyezik azzal, ami velem is történt, igaz, én három évvel fiatalabban kerültem ilyen helyzetbe. Einstein egy darabig csak nézett maga elé, majd Johnnyra, aki türelmesen várt a válaszra, pedig ezzel a magatartással csak leplezni akarta zavarát, és a szünetet arra is felhasználta, hogy a kényelmesen ülő Einstein jól látható kinyújtott jobb lábára pillantva ellenőrizze, hogy a tudós éppen most hord-e zoknit, vagy sem. A zoknit a saját lábáról nem tudta volna elképzelni. – És ha ebben valamilyen rendszer lenne, annak örülne? – jött megint a furcsa visszakérdezés az egyenes válasz helyett. – Különösen, ha szavaival arra lyukadna ki, hogy a második nekifutás nemcsak biztató szellemi erőfeszítésre utal, hanem

garantáltan újabb eredménnyel is kecsegtet – replikázott Johnny. Einsteinnek megtetszett az a kacskaringós gondolatmenet, amit Johnny produkált, hogy ugyanis a beszélgetést a zenével kezdte, majd a játékelméletnél kötött ki, végül egy, az ő életéből vett példát hozott szóba, és így talált közös vonást arra, hogy gondolkodásuk rendszerét vagy talán munkamódszerüket ilyen furcsa keretek között rendezze el. – Kedves fiam – választotta a kollégái esetében tőle szokatlan megszólítást Einstein. – Ha jól emlékszem, a berlini úgynevezett „kollokviumok” idején mi már egyszer elkezdtük ezt a párbeszédet valamikor a kvantummechanika körüli viták közben. Most úgy látom, hogy nem is visszatérésről van szó, hanem egyfajta befejezetlenségről, meg arról, hogy mindkettőnk tudománya, akár a század elejéhez, akár a húszas évek önt érintő időszakához hasonlítjuk, állandóan hatalmas lépésekkel fejlődik. Miért ne lehetne visszatérni a régi témákhoz? Legalábbis ami engem illet. De amit általában „a matematikusokról” szoktak mondani, az valószínűleg azokra vonatkozhat, akik a maguk „elefántcsonttornyában” csak pontos, visszaigazolt eredményekkel elégedettek, és akkor nyugodtak, ha sikerült befejezett dolgokat produkálniuk. Ez bizonyos szempontból érthető is. Mert még az évszázados mennyiségtannak vagy a fizikának a korai korszakában, amikor a természeti törvények szabályszerűségei voltak a központi témák, a két tudományág párhuzamos történetében tapasztalható volt egyfajta elkülönülés. Főleg mert a geometria és a matematika már az ókorban is élenjáró tudomány volt, ehhez csatlakoztak Galilei, Newton kutatásai, amelyek számomra azért is voltak fontosak, mert ha nem támaszkodhatok az ő elméleteikre, én semmire sem vittem volna. S ők bizony elsősorban fizikusnak tekinthetők, de alig hiszem, hogy a korabeli matematikai ismeretek nélkül boldogultak volna. Azóta pedig a két tudomány olyan mértékben feltételezi egymást, hogy nem is biztos, hogy két független dologról lehetne beszélni. Legfeljebb az egyik fajta tudóst matematikusként foglalkoztatják elsősorban, mint legjobb tudomásom szerint önt is, a másikat pedig fizikusként, mint engem. Ma már éppen az az érdekes a két tudományág viszonyában, hogy nemcsak a fizika képzelhetetlen el matematika nélkül, de ha

lenne még olyan matematikus, akit a fizika egyáltalán nem érdekel, az arra a tévútra juthat, hogy kibúvóként csak a matematikai értelemben vett „végtelen” fogalma érdekli. A fizikában ilyen nincs, mert a matematikával, úgy tűnik, ezután örök szimbiózisban kell élnie. Egymást feltételezve folynak a kutatások különböző témákban, és a fizika jelenségei pontosan leírhatatlanok a matematikai levezetések nélkül. Elég, ha csak arra utalok, ahogy én elsősorban a fénytani jelenségek megfigyelésével kezdve jutottam el a magam egyéni univerzumának egyes tudósok által vitatott rendszerbe foglalásáig. Ezenkívül ezzel az állapottal elsősorban nemcsak az axiómák világában élünk, hanem az „állandó” változást, illetve vélt vagy valós törvényszerűségeiket kutatjuk. Úgy gondolkozom erről, ahogy a biológia tudományát művelők gondolkodnak. Itt bár a fizikai „elmúlás” még szükségszerű fogalom, de maga az élet a szörnyű halált hozó háborúk ellenére mégiscsak valamilyen formában az „örökkévalóság” lehetséges megtalálására törekszik. Az orvostudományban pedig a betegségek megelőzésére vagy meggyógyítására. Ön pedig, amennyire ismerem a dolgait, sokféle témával foglalkozik, ráadásul a kollégák szerint olyan gyors észjárással, hogy szinte szükségszerű: minden fontos dolgot egyre érettebben, újra kénytelen végiggondolni. Ami engem illet, néha úgy érzem, nekem, közeledve a hetvenhez, már csak hegedülnöm kellene! A zene pedig, ha igaz, az ismétlés iskolája. Akár a gyakorlásról, akár a zenehallgatásról van szó – állt fel az asztaltól Einstein, így jelezve, hogy a maga részéről vége a rendhagyó beszélgetésnek. A szemkontaktus már e monológ elején megszűnt a két tudós között. Einstein megint a pipájával kezdett el foglalkozni, és Johnny olykor szokásos nehézkes mozgásával tolta fel magát a kényelmes karosszékből. Miközben Einstein csoszogó járásával elhagyta a helyiséget, ő egy könnyed meghajlás után huppant vissza székébe, és sokáig maga elé bámult. Visszhangzott gondolatai tágas csarnokában Einstein mondanivalójának egyik kulcsszava: az „örökkévalóság”. Van ilyen? – töprengett. Emlékezett rá, hogy Einstein mindig vallásosnak nevezte magát, de hogy az istenhit és a relativitás milyen viszonyban áll egymással, ez, úgy vélte, másnak is megfejthetetlen

volt, pedig még tudományos kérdésekben is gyakran hivatkozott rá. Sőt, amikor annak idején véleménykülönbség alakult ki Berlinben Niels Bohr és Einstein között a kvantummechanikával kapcsolatban, az utóbbi, tőle szokatlanul nem szakmai érvekkel zárta le a vitát, hanem közölte, hogy: … Isten nem űz kockajátékot. Kármán Tódor ezt a klasszikussá vált einsteini mondatot önéletrajza magyar kiadásában a hosszabb változatban idézi: Házam rendszeres látogatója volt… és egy alkalommal megkérdeztem őt, miért nem hisz a határozatlanságban. Fiatalkorában felszámolt egy roppant előítéletet: az abszolút időt. Most Heisenberg, a határozatlansági elvének szerzője, megkísérli további előítéletek kiküszöbölését, nevezetesen azt, hogy a történések önmagukban meghatározottak. Ön ezzel nem ért egyet. Nem gondolja, hogy ez az időskor jele? A kétségtelenül provokatív, már-már udvariatlan kérdésre született meg a híres mondat Kármán szerint, így: … Nem, kedves Kármánom. Már mondtam, sohasem fogok hinni abban, hogy a Jóisten kockavetőként igazgatja a világot. Einstein vallásossága egész életében mindig is foglalkoztatta rajongóit és bírálóit egyaránt. Mégis legkarakterisztikusabban egy német irodalomtörténész, Alexander Moszkovszkij, aki több könyvet is publikált róla Einsteinnel folytatott személyes beszélgetései alapján, így idézte őt még 1922-ben, tehát éppen nézetei világszerte terjedő időszakában: … Minden mélyen gondolkozó természetbúvárnak meg kell barátkoznia a hívő, vallásos érzülettel, mert lehetetlennek kell tartani, hogy azokat a végtelen összefüggéseket, amelyekre ráakad, melyeket szemlél, ő, és nem a Teremtő gondolja első ízben. Johnny a „kockajátékos” anekdota mindkét változatát ismerte, és most e beszélgetésben az „örökkévalóság” szó kapcsán újra eszébe jutott a gyerekkori vallási szokásokról szóló családi vita, amelyet két öccse közül a fiatalabb, Miklós provokált ki hovatartozásukról. Még arra is gondolt, hogy érdemes lenne tisztázni, hogy Einstein a zsidó

Mindenhatóra vagy a katolikus-protestáns Istenre gondolhatott-e. De azt is tudta, hogy sem célja, sem pedig lehetősége nem lenne egy ilyen témájú újabb dialógusnak. Abban viszont biztos volt, hogy az „örökkévalóság” szó még sokáig elegendő fejtörést okozó fogalom marad a tudósoknak. Különösen, ha Einstein legutóbbi monológját továbbgondolja. Hiszen a természettudomány problémáinak vizsgálata közben mindig bizonyos filozófiai és történelmi összefüggések is elmélkedésre késztették. Ez a felvázolt perspektíva egy ilyen kiemelkedően és bonyolultan gondolkodó koponyától kissé naivnak tűnt, bár miközben Einsteint gyakran különcnek tekintették, olykor pacifizmusából fakadóan is, közösségi nézetei miatt sokaktól „öntörvényű, de néha meggondolatlan” minősítést kapott. Ő nemcsak megértő volt vele szemben, de olykor bevallotta magának, hogy csodálja, sőt néha irigyli az önmagának így megteremtett függetlenségét. Egyébként Johnny két fiatal matematikussal kialakult kapcsolatát feltétlenül érdemes még említeni a harmincas évek második feléből. Az egyik ifjú, F. J. Murray a Columbia Egyetemen szerzett Phdfokozatot. A princetoni egyetem matematikusprofesszora, Marshall Stone, aki egy évben született Johnnyval, de harminc évvel élte őt túl, javasolta diákjának, hogy ismerkedjen meg Neumann egy dolgozatával, amit még a „Hilbert tér” témájában írt németországi éveiben. Neumann egy másik cikkére is felhívta a fiatal tudós figyelmét, aki azt elolvasva egyik feltételezését hibásnak minősítette, és bizonyítására jó néhány diagramot is készített, amelyek algebrai ekvivalenseket tartalmaztak, mert tudta, hogy ezeket Neumann kedveli. Johnny nem nagy örömmel fogadta a kritikát, de érzelmi reagálás helyett villámgyorsan felsorolta az öt pontból álló válaszát, amely elrendezte a kérdéses nézeteltérést. Ebből két pontot a szakirodalomban még soha nem bizonyítottak, majd évekkel később ez mégis megtörtént. Az 1936–37-as tanévében a leginkább figyelemre méltó szakmai találkozása az akkor 24 éves brit matematikus, Alan Turing személyéhez fűződött. Turing Johnnyhoz hasonlóan már az általános iskolában kitűnt átlagon felüli természettudományos érdeklődésével. Ezt tizenegy éves korában egy amerikai szerző, E. T. Brewster fiataloknak írt könyvével való találkozásának

köszönhette. (A természet csodái, amit minden gyereknek ismernie kellene – Natural Wonders Every Child Should Know), valamint később egy másik népszerű kiadvány, a Gyermekenciklopédia – Children’s Encyclopaedia). 1926-ban, amikor beiratkozott a sherborne-i bentlakásos középiskolába, sok időt töltött el a sakktábla mellett, s ez a játék keltette fel érdeklődését a matematika iránt. Az 1927-es év karácsonyi szünetében Einstein relativitáselméletét tanulmányozva saját önálló levezetése alapján meghökkenéssel ismerte fel, hogy Einstein kétségbe vonja a newtoni mozgástörvények érvényességét abban a formában, ahogy az angol fizikus leírta, és amelyet később évszázadokig axiómaként kezeltek. Ezzel a témával kapcsolatos írása általános feltűnést keltett, és kiemelkedő képességei első nyilvános bizonyítéka lett. Sherborne után Cambridge-ben tanult (1931–1935), mindkét helyről kapott ösztöndíjat. Itt hallgatta életében először Neumann előadását is. Max Newmann, a neves angol matematikaprofesszor javasolta neki, hogy pályázzon meg egy ösztöndíjat Princetonba. Megtakarításaiból megvette magának Neumann kvantummechanikával foglalkozó monográfiáját és más őt érdeklő könyveket, például Einstein, Hilbert, Schrödinger fizikával foglalkozó könyveit. Majd még Angliában 1936-ban elkészítette az első jelentős szakmai visszhangot kiváltó tudományos publikációját: A kiszámítható számokról alkalmazva az eldöntésprobléma megoldására (On computable Numbers, with an Application to the Entscheidungsproblem) címen. Ebben felvázolta egy olyan elképzelt számítógép elvét – ez az úgynevezett Turing-gép –, amely képes arra, hogy minden kiszámítható feladatot véges számú lépésben számoljon ki. A dolgozat első bekezdésének utolsó mondata: … Az én definícióm szerint egy szám akkor tekinthető kiszámíthatónak, ha van olyan gép, amely képes leírni a tizedes számjegyeit. Ennek a műnek a nyomdából kikerült változata már Amerikában érte utol. A sikeres pályázat nyomán 1936. szeptember 23-án szállt fel Southamptonban a New Yorkba tartó hajóra, hogy Princetonban tanuljon tovább. Megérkezését követően anyjának Angliába küldött első levelében arról is beszámol, hogy:

… a Matematikai Tanszék tanárainak névsora tele van váratlan meglepetésekkel. Nagy számban található közöttük kiemelkedő matematikus: J. v. Neumann, Weyl, Courant, Hardy, Einstein, Lefschetz és még egy jó pár neves tudós. A megfelelő tájékozódás után kiderült, hogy az első félévben a nagy nevek közül személyes futó kapcsolatot csak Neumann-nal sikerült kialakítania, akivel a bemutatkozás után azonnal a csoportelméleti problémákról ejtettek szót. Turingnak 1936-ban megjelent írása megoldást talált egy Hilbert által felvetett fontos kérdésre, az úgynevezett eldöntésproblémára. És ennek a témának a fő szakértője az 1929 óta Princetonban oktató Alonzo Church matematikusprofesszor volt, így Turing az 1936/37-es tanévben nála tervezte elkészíteni a doktori fokozathoz szükséges dolgozatát. 1937 májusában sikeresen megvédte a Church irányításával elkészült disszertációját, majd úgy döntött, hogy újabb évre pályázik ösztöndíjért. Ehhez Neumanntól is kapott ajánlólevelet. A címzett a Cambridge-i Egyetem alkancellárja volt, merthogy ő döntött véglegesen arról, hogy kit javasol a következő évre Princetonba, illetve Turing esetében a hosszabbításról. Neumann levele így szólt: … Sir! Mr. Turing tájékoztatott, hogy folyamodni kíván a Princeton Egyetem Proctor Vendégösztöndíjra. Ezúton szeretném támogatni kérelmét, és azt a tájékoztatást nyújtani, hogy jól ismerem Mr. Turingot még az 1935-ös tanév második félévéből, amikor vendégprofesszor voltam Cambridge-ben. Majd 1936–37-ben, amikor Mr. Turing egy tanévet töltött Princetonban. Ekkor lehetőségem volt figyelemmel kísérni tudományos tevékenységét. Remek munkát végzett a matematika különféle témaköreiben, amelyek iránt én is érdeklődöm, nevezetesen: a majdnem periodikus függvények és a folytonos csoportok elmélete. Úgy gondolom, hogy igazán ő a legalkalmasabb személy a Proctor-ösztöndíj elnyerésére, és örömmel fogadnám, ha lehetővé tenné, hogy ezt a

posztot betölthesse. Tiszteletteljes üdvözlettel: Neumann János. Az a tény, hogy Neumann ebben a levélben meg sem említi a kiszámítható számokat, valószínűsíti, hogy Turing nem mutatta meg neki azt a példányt, amit a megjelenése után Princetonban kaphatott kézhez. Feltehetőleg azért, mert amikor Churchnek odaadta, a tanára javaslatára megszerveztek neki egy bemutató előadást, amelyet a hasonló princetoni rendezvényekhez képest kiábrándító érdeklődés fogadott, alig néhányan jöttek el az előadására. Másfelől ezt úgy is értelmezhetjük, mint egyfajta bizonyítékát annak, hogy ebben az időben Neumannt a „számításokkal” (computing), tehát a számítógéppel kapcsolatos témák még nem foglalkoztatták. A sikeres disszertációvédés után még egy évet tanult Princetonban. Amikor ez letelt, legnagyobb meglepetésére Neumann felajánlott neki egy kutatóasszisztensi állást 1500 dolláros éves fizetéssel. Ez azt jelentette volna, hogy bekapcsolódhat a Neumannt akkor foglalkoztató legfontosabb alkalmazott matematikai témákkal kapcsolatos munkáikba (kvantummechanika, elméleti fizika és matematikai logika), és ez kiváló pályakezdést jelenthetett volna egy amerikai akadémiai karrierhez. Ezután apja azt javasolta, hogy keressen magának állást Amerikában. Tájékozódott, de érdeklődése nem járt sikerrel; Ulam megemlékezik arról önéletrajzában, hogy 1939 táján, amikor beszélgetéseik közben többször is szóba került Turing neve, Johnny „briliáns ötleteit” dicsérve nagy elismeréssel emlékezett vissza rá, mint aki különös tehetséggel alakította át a „mechanikus eljárásokat formális matematikai rendszerekké”. Turing visszavágyott Angliába, most már tanítani, és mégsem fogadta el Neumann ajánlatát. Életrajzírói azt feltételezték, hogy a kvantummechanika területén kellett volna Neumann kérésére kutatásokat végeznie, de ehhez nem volt kedve. A Queen Mary fedélzetén július végén hazautazott. Visszatért tanárnak Cambridge-be, majd önként jelentkezett, hogy a továbbiakban a Londontól mintegy 80 kilométerre északnyugatra, a Buckinghamshire megyében lévő Bletchley Park nevű épületegyüttesben kössön ki. Ez hivatalosan rádiókészülékeket gyártó üzemként működött, ám valójában egy titkos intézmény volt, a Kormányzati Kód-és Rejtjeliskola (Government Code and Cypher

School). Turing tagja lett annak a különféle foglalkozású tagokból álló csoportnak – egyetemekről kiválasztott matematikusok, kiemelkedően sakkozók, nyelvészek, villámgyors keresztrejtvényfejtők –, amely megpróbálta megfejteni az elsősorban Turing által elkészített Bomb nevű géppel, majd később a Colossussal a támadó német repülőgépek, tengeralattjárók és hadihajók, a légierő, valamint a szárazföldi csapatok személyzetének küldött kódolt utasításokat. Bonyolult és hosszú munka után teljes sikerrel jártak. A német kódkészítő gép egy korai példányát két lengyel emigráns csempészte ki Berlinből és juttatta el Londonba. Feltalálója egy frankfurti elektromérnök, Arthur Scherbius, aki találmányát 1928 februárjában szabadalmaztatta Enigma néven (görög szó, jelentése: rejtély, rejtvény), de ekkor már használták titkos munkára a külügyminisztériumban és 1926-tól a német haditengerészetnél is. A kódolt szöveg első megfejtője 1932-ben a lengyel Marion Rejewski vezette kódfejtő csoport volt. A gépnek évről évre új változatai születtek, és az angolok már az úgynevezett „ötös számú Enigma” mások számára megfejthetetlen üzeneteivel voltak kénytelenek megbirkózni. Bár ennek a kollektívának, amely a 8-as számú barakkban dolgozott, a leghíresebb és szakmailag leginkább becsült tagja Turing volt, hivalkodó önbizalma és állandó szembeszegülése, rossz modora már-már szakításhoz vezetett a laboratórium irányítóival, akiknek amúgy is napi gondjaik voltak. Churchill miniszterelnök jól ismerte a bletchley-i titkos intézetet, 1941-ben meg is látogatta, sőt az a legenda járta Londonban, hogy az innen érkezett jelentéseket egy külön dobozban őrizte, melynek kulcsát mindig a zsebében hordta a híres órájának láncára fűzve. A vezetőkön kívül Turing is eljuttatott egy személyes levelet Churchillhez, ebben tömören elmagyarázta a miniszterelnöknek, hogy milyen konfliktusba keveredett a Blethcley-ben dolgozó csoport igazgatójával, s ezen írás érvei is hozzájárultak, részben az ő helyzetének stabilizálásához, részben pedig a személyzet bővítéséhez és az anyagi nehézségek megoldásához. Turing tehát társaihoz hasonlóan így szinte „eltűnt a nagyvilág elől” a Blethcley Parkban. A titkossági fogadalom azt nem tiltotta meg, hogy a kódfejtők kijárjanak a park területéről, illetve szállásuk is a városban lehetett, így lényegében mindenki szabadon mozgott. De a lakosság

nem tudta, hogy mi folyik a parkban, mert az ezzel kapcsolatos titoktartást minden ott dolgozó már-már vallásos szigorúsággal tartotta be. Az Enigma által küldött üzenetek megfejtésére készített Bomba (Bomb) nevű gépből később több példány is készült, és volt idő, amikor a parkban több mint kilenc-tízezren dolgoztak, többségük nő.

6. Aberdeen, avagy egy matematikus ballisztikai kalandjai Neumann Jánost a harmincas évek közepe óta foglalkoztatta, hogy a világháborút elkerülhetetlennek tartja, levélben például Ortvaynak (1937), szóban Ulamnak említette. 1939 szeptembere után az európai háborús események Princetonban is egyre inkább napi témává váltak, és főleg az, hogy milyen szerep várhat az Egyesült Államokra, amely nem tarthatja távol magát az egész világ sorsát befolyásoló harci eseményektől. Az IAS-nél állandó állásban lévő Johnnyt, aki 1937 óta már tanácsadói feladatokat látott el Aberdeenben, 1940-ben – a II. világháborúval kapcsolatos feladatokkal összefüggésben –, kinevezték egy ottani tudományos testület tagjává. Maryland állam egykor falu méretű kisvárosa, Aberdeen egy skóciai településről kapta a nevét, ugyanis a közeli nagyváros, Baltimore egyik első számú családja a Rogers család unokatestvére volt: Nagy-Britannia 1852-es miniszterelnöke, Aberdeen grófja (Earl of Aberdeen). Az első világháború végén, 1918 januárjában hozták létre az amerikai hadsereg kísérleti lőterét, amely lényegében az ország tüzérségi kutatóintézetévé nőtte ki magát. Ennek az amerikai hadügyminisztériumhoz tartozó intézménynek – a Ballisztikai Kutatólaboratóriumnak – lett Neumann előbb alkalmi munkatársa, majd tartós ideig tanácsadója. Ekkor kezdődött szakmai élete második nagy szakasza, amelyben olykor elhagyva a kutatói „elefántcsonttornyot”, a tudományos munka mellett széles körben kapott új feladatokat magánvállalatoktól és a kormányzati hivataloktól, hogy számukra nélkülözhetetlen tanácsokat adjon, s ezek már a gyakorlatban megoldandó feladatoknál fontos szerepet játszottak. Egyébként a háború kitörésével matematikacentrikus gondolkodása az ipari hadviselés problémáival bővült. Lőtáblákkal, fegyverekkel, lőszerekkel és később bombákkal foglalkozott, amelybe élete végén már a nukleáris rakéták is beletartoztak. Aberdeen egyik alapvető feladatát még az első világháborúból örökölte. Elsősorban a tüzérség számára végeztek kutatásokat, talán legfontosabb feladatuk a fegyverek működésének elemzése

volt, és különféle lövészeti táblázatok készítése a tüzérségi ágyúk mellett dolgozó katonáknak. A cél az volt, hogy a tüzérségi fegyvereken elhelyezett lőtáblákon olyan bonyolult adatrendszereket rögzíthessenek, amelyek alapján a különböző szempontokról – távolság, légköri jelenségek, irányok, a lövedék súlya és sebessége, a megcélzott terület anyaga, a lövedékek íve, röviden a célzással kapcsolatos feladat – a maga bonyolultsága ellenére gyorsan elvégezhető lehessen. Ez különösen akkor vált nehézzé, amikor mozgó célpontot kellett eltalálni. Már a harmincas években nyilvánvalóvá vált, hogy az első világháborúban még gyakori kézitusáknak befellegzett, a tüzérség feladata megnőtt, sőt várható volt az is, hogy az ágyúk helyett a tankoknak jut a főszerep. Vagyis az egész mechanizmust illetően a matematikai számítások jelentősége megnőtt, akár a lőszerek felhasználásáról, az ezeket kilövő fegyverekről, akár pedig a kezelő katonák hozzáértéséről volt szó. Így egyaránt szükségessé vált a matematikusok és a fizikusok tudásának összehangolása. Aberdeenben az aknákkal kapcsolatos, valamint ballisztikai és tüzérségi kutatásaikat az amerikai hadsereg legjobban felszerelt és megbízható laboratóriumban dolgozták ki, és az eredmények alapján javaslatokat tettek a hadügyminisztériumnak a felhasználásról, a szükséges fejlesztésekről, valamint a kutatások költségeiről. Amikor a minisztériumból Johnny felkérést kapott, a levél jelezte: … a megbízás fő motívumának a hazafiságot tekintse! A tudósok szabad vasúti utazási igazolványt és 15 dolláros napidíjat kapnak. A tanácsadói bizottság üléseinek témái egyre bővültek, a lőtáblák mellett a fő hangsúly áttevődött a ballisztika, a fegyverkezéssel kapcsolatos légköri jelenségek, illetve a légcsatornában végzett fizikai kutatásokra. Ezt a légcsatornát kifejezetten Kármán Tódor elméleti elképzeléseihez kapcsolódó kísérleteinek kipróbálásához építették, és így természetesen ő lett a legfontosabb tagja a bizottságnak. Johnny kiemelkedő matematikai képességeinek köszönhetően vált ismertté a hadsereg vezető köreiben. Már a háború első hónapjaitól kezdve igénybe vették tudását a robbantási folyamatokkal és a lőszerekkel kapcsolatos matematikai számítások szakértőjeként. Összekötő vezető kutató volt az IAS és a

Hadianyag-ellátó Hivatal között. Foglalkozott olyan lövedékekkel, illetve aknákkal, amelyeket akár szárazföldön, például tankok, akár pedig tengeren hadihajók védelmében, vagy éppen tengeralattjárók, illetve torpedók megtalálására és semlegesítésére vetettek be. Ugyanakkor 1941 szeptemberétől egy évig Neumann az Országos Védelmi Kutatási Tanácsnak is tagja volt. A szerződés szerint Neumannra 1942-ben három hónapon keresztül teljes munkaidőben vártak feladatok a washingtoni honvédelmi minisztériumban, majd 1943-ban januártól júliusig a brit hadügyminisztérium kérésére Londonban volt rá szükség. Ez utóbbi megbízás miatt, mivel az angliai feladat háborús területen végzett tevékenységet jelentett, az ezzel járó potenciális kockázatok és veszélyek reális mérlegelése alapján úgy döntött, hogy a nyolcadik életévben járó lánya, Marina javára egy magas összegű, 20 ezer dolláros életbiztosítást köt. Egyenesen a Kövesi– Kuper házaspár ügyvédjeitől kért kimért megfogalmazású levélben tanácsot, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel a váláskor kötött vagyonmegosztási szerződéssel kapcsolatban szükségesnek tartanak-e bejegyezni valamilyen fajta módosítást. Volt feleségétől gyors és kifejezetten kedves hangulatú válasz érkezett. Ebben Marietta azt írta, hogy: … mindaddig, amíg ez a biztosítási kötvény Marinára érvényes, addig tehermentesítik szerződésüket minden anyagi kötelezettség alól. (Ez elsősorban arra vonatkozhatott, hogy jövedelmének egy részét ez idő alatt nem köteles Marina oktatására fordítani.) Rövidesen az is eldőlt, hogy a feladat Neumannt minimum fél évig távol tarthatja otthonától. Ezért egy vendéglőben elköltött vacsora után hazatérve feleségével fontosnak tartották, hogy az utazással kapcsolatos minden aggályukat megbeszéljék. Eddigi együttlétük szokásai szerint Klári kezdeményezte a beszélgetést. – Szerinted mennyire leszel fizikai veszélyben Londonban? – Kiszámíthatatlan – válaszolt egyetlen szóval Jancsi, majd így folytatta: – 1940 második felétől 1941 első feléig végleg eldőlt, hogy meghiúsult Hitlernek az a terve, hogy folyamatos légicsatákkal és Dél-Anglia bombázásával a levegőben törje meg a szigetország ellenállását. A pusztító bombázások és hihetetlen áldozatok ellenére

ez teljes kudarccal járt. Ugyanakkor a németek nem mondtak le arról, hogy az országot megszállják, ahogy Európa nagy részével tették. Kicsi az esély, de nem kizárt, hogy az ottani munka közben fizikai veszélynek lennék kitéve, különösen mivel ez a háború, és annak modern fegyverei a történelem legpusztítóbb ütközeteit teszik lehetővé. Így a kockázat valószínűsége vitathatatlan. Mint az újságok fotóiból láthattad, London egyes részei szörnyű bombázásokat voltak kénytelenek elszenvedni. Az emberek a metróalagutakba menekülve próbáltak elbújni, és a legrosszabbat elkerülni. Félni nem félek, pedig lenne mitől, hiszen sokkal inkább az odáig tartó repülőút utolsó szakasza rejtegethet veszélyeket, de ha szükség van rám, nincs más megoldás, utazni kell! – Mégis érdekel, hogy szerinted miért nem volt okod ezt a felkérést visszautasítani, hiszen itt, Aberdeenben – amennyit megismertem belőle – bőven akadt tennivalód. Nem beszélve arról, hogy azért te mégiscsak matematikus vagy, ott meg, egy háború közepén, aligha ilyen feladat vár rád. Klári makacs kétkedése nemcsak személyiségének azt az oldalát mutatta be, amit Johnny nagyon is jól ismert: a depresszióra való hajlam mellett a negatív hozzáállását, azaz a fenntartás nélküli támogatás hiányát. – Az ottani feladatok egy részét még magam sem ismerem – folytatta Johnny –, amit tudok, arról csak ha hazaértem, akkor beszélhetek, ha egyáltalán. De nem hiszem, hogy valamiféle szentimentális érv lenne, hogy mégiscsak tartozom ennyivel Európának, ahol a szülőhazám most már kétségtelenül a vesztes oldalon keveredett bele ebbe az esztelen vállalkozásba, méghozzá a német birodalom szövetségeseként. Az otthonról érkező hírek szerint bár Budapestet még közvetlenül nem érték el a harcok, de a zsidókkal való bánásmód önmagában elegendő ok, hogy ha bárhol bármit tehetek, akkor kötelességem segíteni. Különösen azért, mert az én családom itt, Amerikában kiváltságosan biztonságos helyzetben van. – Most viszont te olyan veszélynek teszed ki magad, amelytől megkímélhettek volna, hiszen a hadsereg itt is nélkülözhetetlennek tart téged. Ez mindenképpen kiderülhetett abból, hogy lassan a háborús előkészületek egyik tudós kulcsemberévé válsz. Hamar

rájöttek, hogy a rengeteg alkalmas európai emigráns tudós közül, kevesektől számíthatnak hasonló eredményre. Ezzel az utazással közülük szerintem mégis te vállalod a legnagyobb kockázatot. Az „emigráns” szó hallatán kissé elborult Johnny arca. Nem szerette, ha vele kapcsolatban ez a szó elhangzott, de erről ekkoriban még Klárával sem beszélt nyíltan az esetleges viták miatt. 1946-ból viszont fennmaradt egy levélváltás, amely világosan tartalmazta ezzel kapcsolatos nézeteit, amelyek nyilván már e párbeszéd idején is érvényesek lehettek. Április 24-i dátummal hivatalos levelet kapott Maurice R. Davie-től, az Európából a Közelmúltban Emigráltak Helyzetét Tanulmányozó Bizottság vezetőjétől, aki a New Haven-i Egyetem tanára volt. Ugyanis a nem Amerikában született tudósokról összeállított Ki kicsoda? lexikonban megtalálta Neumann nevét: … az 1933 után az Egyesült Államokba emigrált személyek státuszáról egy pontos definíciót kívánok megállapítani. Ezért mivel ebben a könyvben megtaláltam az Ön életrajzát, ezért szeretném véleményét kérni ebben a témában, ha van kiegészítenivalója. Neumann pár soros lakonikus levélben válaszolt május 3-án. Az első mondatban elnézést kért, hogy csak késve válaszol a megkeresésre, de csak aznap reggel érkezett vissza egy fontos útjáról Princetonba. Ezután a válasz második mondatában ezt írja: … 1930 januárjában jöttem végleges szándékkal először az Egyesült Államokba. Mivel Európában ebben az időben a helyzet lényegében normálisnak mondható volt, ezért én nem tekintem magamat emigránsnak, még kevésbé menekült tudósnak. Őszinte üdvözlettel: John von Neumann. Ezért aztán némi töprengő hallgatás után aligha véletlen, hogy egy rövid utalással Klárának erről az attitűdjéről is említést tesz. – Először is, én nem tekintem magamat emigránsnak, hiszen tíz évvel ezelőtt, akkor békés európai körülmények közül, a princetoniak meghívására jöttem Amerikába, nem menekültként. De a lényegre térve: nekem az angliai meghívásról egészen más a véleményem, mint neked. A kockázat nyilvánvaló, de ennek ellenére rettenetesen érdekel ez a feladat. Amit majd Európában megismerhetek, az

nekem egyfajta tanulás is lesz így, ha az én tudásomra ott is szükségük van, akkor elképzelhetetlen, hogy ez a munka ne bővítené az én ismereteimet is. Egészen más dolog itt ülni egy szobában, vagy kísérlet közben valamit gyakorlatban vizsgálni. Vagyis ott a helyszínen, a háborús tapasztalatok közelében megoldani olyan problémákat, amelyek közvetlenül összefüggésben vannak az emberek sorsával, esetleg egyes ütközetek vagy az egész háború végkimenetelével. Mindez megkerülhetetlen helyzet egy magát komolyan vevő tudósnak is, nem csak egy félhivatásos katonának. Amerika eddig szerintem a kelleténél tovább igyekezett a maga módján az angolok anyagi támogatása árán távol tartani magát az európai háborútól. Ennek az időszaknak előbb vagy utóbb vége lesz. Így hát, ha az amerikai hadseregnek részt kell vennie ebben az egyébként világméretűvé vált mészárlásban, akkor ez minden amerikai állampolgárra vonatkozik, még ha nem is itt született. Mély csend telepedett közéjük. Talán a kelleténél hosszabb is volt. De Johnny jól tudta, hogy Klára töprengésében és hallgatásában az is benne van, hogy míg Jancsi családjának biztonsága értelemszerűen szóba sem került, addig Klára az otthon maradottakért aggódva arra gondolhatott, hogy előbb vagy utóbb közvetlenül is eléri Magyarországot a háború. Nem beszélve arról, hogy apja sorsa is bizonyítja: sokaknak az emigráció sem megoldás, még ha időlegesen annak is tűnik. Klára szokásos indulatos, néha hisztériába hajló személyisége pontosan érzékelte, hogy semmilyen érv nem csillapíthatja aggodalmait, ezért ezen félelmeivel Johnny hazaérkezéséig együtt kell élnie. Ezért határozott úgy, hogy további érveit már nem osztja meg férjével, hogy ne terhelje őt. Úgy vélte, ha a férfi készen áll erre az utazásra, akkor neki is el kell viselnie a távollétét, bármi lesz is a végkimenetele. Klárának gondot okozott a csomagolásnál, hogy az előírások korlátozták a holmik méretét és mennyiségét. Johnny szükség esetére kapott egy vékony tengerészeti védősisakot, de ezt kiszedte a készre csomagolt bőröndből, és helyére betette az Anglia története könyvsorozat oxfordi kiadásának néhány testes kötetét, ahogy például amerikai túrázásai során mindig magával vitte a polgárháború történetének köteteit. Klára fogta és visszacserélte a

tárgyakat. Amikor a Johnnyt szállító katonai gép a repülőtérről felszállt, mégis a könyvek voltak a csomagban, a védősisak pedig otthon maradt. Neumann számára Londonba érkezve hamarosan teljes részletességgel kiderült, hogy milyen feladat vár rá. Az őt eligazító tiszt, G. A. Talbot a háború elején a légierő ezredeseként tevékenykedett, de Winston Churchill kezdeményezésére – aki még 1940-ben került a miniszterelnöki székbe, amikor a tengeri ütközetek már a német–brit harci konfliktusok egyik fő terepévé váltak – rábízták a német tengeralattjárók elleni harc irányítását is. Talbot elmesélte Johnnynak egy korábbi, nyilvánosságra került vitáját a kormányfővel, amikor szerinte Churchill egy alsóházi beszédében pontatlanul említette, hány német tengeralattjárót sikerült az angol flottának harcképtelenné tenni. Churchill ezt válaszolta neki: … Ebben a háborúban két ember süllyeszt el tengeralattjárókat, Talbot. Maga az Atlanti-óceánon, én pedig az alsóházban. A baj csak az, hogy maga feleolyan gyorsan süllyeszti el őket, mint én. Ekkor vált nyilvánvalóvá Johnnynak az is, hogy az amerikai haditengerészet vezetői miért éppen őt „adták kölcsön” az angoloknak. A tengeri harcok során használt aknák Anglia vizein, elsősorban a La Manche csatornán, egyre bonyolultabb szerkezetekké váltak. Eredetileg bármely fémből készült anyag érzékelésére azonnal felrobbantak. Ezzel bizonyos szempontból megkönnyítették az angol aknakeresők dolgát, mert így károkozás nélkül, biztonságosan meg lehetett szabadulni tőlük, ha a brit hadihajók védelme közben, időben némi mesterséges „fémpajzsok” feltartóztatták őket. Később azonban a németeknek sikerült olyan aknákat készíteniük, amelyek az első érintésre nem reagáltak, hanem késlekedve „kivárták” a találkozást az aknakeresővel, és csak azután robbantak, így szinte kiszámíthatatlanná váltak. Vagyis olyan módszert sikerült kitalálniuk és alkalmazniuk, amelyeket az eddigieknél sokkal hatásosabban használva tudtak telepíteni a brit hajókonvojok útjába. Johnny feladata az volt, hogy matematikai módszerekkel találja meg, mi lehet e szerkezetek működési mechanizmusa, és hogyan lehetne hatásukat, a telepítés rendszerét

megfejtve a lehető leggyorsabban elhárítani. A feladatot kifogástalanul és igen találékonyan megoldotta, és ezzel számos hadihajót és annak személyzetét sikerült megóvnia. A statisztikáknak az angolok javára történő nyilvánvaló gyökeres változása nyomán a Brit Királyi Haditengerészet háborús hivatalaiban elégedetten vették tudomásul, hogy: … Dr. von Neumann segítségével nagyszabású áttörést sikerült végrehajtani az Atlanti-óceánon folyó ütközetek során. Johnny számára az út abból a szempontból is hasznos volt, hogy Teddingtonban a Nemzeti Fizikai Laboratóriumban (amelyet békeidőben Közútkutatási Laboratóriumnak neveztek) megfigyelőként tanulmányozhatta a szuperszonikus gépek körülményeit imitáló, alagút formájú szélcsatornákban a légellenállási és légkörhullámokkal kapcsolatos kísérleteket. Tapasztalatainak talán legfontosabb hozadéka az a felismerés volt, amit a „magassági robbantás elvé”-nek neveztek el, hogy ugyanis bizonyos magasságban a levegőben robbanó bomba nagyobb rombolást okozhat, mint a földi becsapódáskor. Ezt az elvet később a hirosimai és nagaszaki atombombáknál is sikerrel alkalmazták. 1943 nyarán Johnny hazahívása a Los Alamos-i munkálatokhoz már elkerülhetetlenné vált. Ugyanakkor figyelemre méltó annak a levélnek a tartalma, amelyet 1943 első felében Londonból írt Oswald Veblennek, aki Neumann princetoni meghívását kezdeményezte, és személyesen intézte. A levélben imponáló lelkesedéssel számol be arról, hogy mi mindennel bővült érdeklődése. … felkészültebb és sokoldalúbb emberként fogok hazatérni… Eközben feltámadt bennem egyfajta sajátos érdeklődés a gépi számítások iránt. Valójában úgy érzem magam, mintha hittérítő lennék – még akkor is, ha csupán olyan dolgokat akarok elmondani neked, amiket te sokkal régebb óta ismersz, mint én. Ez a gondolatsor összhangban volt azzal, hogy az adatfeldolgozás céljára használt lyukkártyás gépeket ügyes technikai trükkökkel fel lehet használni nagy tömegű számításokat igénylő feladatok megoldására, sőt valószínű, hogy az aknavédelmi feladatok elvégzése közben is igénybe vett ilyen eszközöket.

Meglepő módon Klára Veblent arról győzködte, hogy még egy darabig ne hívják haza férjét Londonból, vagyis inkább bízzák rá az időpont megválasztását, mert érzékelhető, mennyire fontosnak és hasznosnak bizonyul számára az ottani munka. Hazaérkezése után egyebek mellett elsősorban különböző alkalmazott matematikai feladatokat végzett, például a lökéshullámok jelenségei kapcsán, mert ennek tapasztalataira rövidesen nagy szüksége lett Los Alamosban.

7. A Manhattan-program Az atombomba születésének néhány éve Neumann pályafutásának újabb sajátságos feladatait és logisztikai szempontból minden eddiginél bonyolultabb időszakát hozta meg. Az atommag és a nukleáris energia kutatásának különböző fázisai egy rövid áttekintésben csak a folytonosság kedvéért annyiban tartanak itt számot érdeklődésre, amennyiben összefüggésben van a „marslakók” tevékenységével. Különösen, mivel Neumann az atombomba elkészítéséhez vezető hosszú folyamat gyakorlati munkálataiba csak 1943 őszén kapcsolódott be, amikor először érkezett meg Princetonból a Los Alamos-i telepre. Akkor még valószínűleg maga sem sejthette, hogy közreműködése alkalmi látogatásokkal még a háború befejezése utáni években is megismétlődik a hidrogénbombát készítő csoport tagjaként. Ami a dolgok szakmai részét illeti, a folyamat a fizika egyik alapvető problémájának bonyolult utat bejáró kutatásain – az atommag felfedezésétől a bomba ledobásáig – vezet végig. A nukleáris kutatás elterjedésével az igazi cél az volt, hogy megfejtsék az atom (görög szó: atomos [jelentése: oszthatatlan)] összetételének, majd „feltörésének” titkát. A bomba elkészítése közvetlenül a tudósok által az 1930-as évtized során felfedezett jelenségekkel állt összefüggésben. Azt kellett kidolgozni, hogy az atommag alkotórészeinek kölcsönhatásából fakadó hatalmas energiát, tehát maghasadást előidézve hogyan lehet tartós nukleáris láncreakciót létrehozni egy bomba belsejében, amit aztán az ellenség térdre kényszerítésére lehet használni egy repülőről ledobva. A világ legkülönbözőbb részéből Észak-Amerikába emigrált tudósok, illetve az ott születettek kutatásai és kísérletei nyomán az eredmények lépésről lépésre születtek meg. Ezekből a párhuzamosan zajló feladatokból kivette részét négy magyarországi „marslakó”, Kármán volt a kivétel. A kutatásokban kulcsszerepet jelentő személyek munkásságának részletei előtt hosszabb kitérőt kell tennünk, hogy kiderüljön, hogyan válik az atombomba a II. világháború egyik legfontosabb fegyverévé.

Mindez Szilárd Leó egy közismert történetével érkezett el fordulópontjához. 1933 szeptemberében, harmincöt évesen a The Times című napilapot olvasva a londoni Imperial szálló halljában felkeltette érdeklődését egy cikk, amelyben Az atommag feltörése címen az egyik legnevesebb fizikuskollégája, az atommag felfedezője, az Új-Zélandon született, Londonban élő Lord Ernest Rutherford arról számolt be, hogy milyen hatalmas energiát tartalmaz egy atommag belseje. Előző napi tudományos előadását egy meghökkentő megállapítással zárta: … Aki mindezek alapján arra gondol, hogy az atommag energiáját ipari méretekben föl lehetne szabadítani, az holdkóros. A kategorikus kijelentéssel ellentétes véleményen volt H. G. Wells angol író, aki a A fölszabadult világ című science fiction regényében évtizedekkel korábban, de már az e témában végzett egyes alapkutatások eredményeinek ismeretében 1914-ben ezt írta: Ma még úgy tekintünk a radioaktivitásra, mint ahogy az ősember nézett a tűzre, mielőtt azt megtanulta saját hasznára meggyújtani… Az energia – amiből korábban sohasem volt elég – ma már bőségesen itt van körülöttünk, csak meg kell találnunk hozzá a kulcsot. De meg fogjuk találni! A tudományos kutatás az atommagban rejlő energia hozzáférésének kulcsát az önfenntartó nukleáris láncreakció megvalósításában ismerte fel, ennek első lépése egy atommáglyának – később atomreaktornak – nevezett szerkezet elkészítése, amely egyben „előszobája” a nukleáris fegyver megszületésének. Ennek részletes kidolgozása Enrico Fermi és Wigner Jenő nevéhez fűződik. Wignert később elnevezték az első „nukleáris mérnöknek” (nuclear reactor-engineer). Ő a probléma lényegét így írta le: … Szilárd erőfeszítéseit nagy érdeklődéssel követtem: megállapítottam, hogy nem állt ellentétben semmilyen fizikai elmélettel. A nukleáris energia kontrollált felszabadítását csak idő kérdésének tekintettem. 1935 tavaszán a wisconsini Madisonban tartott előadásomban azt jeleztem, hogy szerintem ez öt éven belül megtörténik.

Nem volt sok olyan támpontom, amely megalapozta, hogy pont ezt a határidőt mondjam. Azt sem reméltem, hogy nekem lényeges szerepem lesz benne. Valójában hét év múlva mégis bekövetkezett. Ebben az időben a náci birodalom Európában már túl volt a Szudéta-vidék elfoglalásán, 1938-ban Ausztria annektálásán és a müncheni egyezményen, majd rövidesen már a német–szovjet megnemtámadási szerződés is megszületett. Vagyis az atombomba előállítása miatt várható német–amerikai versenyfutás egyre közelebbi realitásnak tűnt, sőt ekkor már Amerikában tudomásuk volt a németországi fizikusok ilyen irányú munkáiról, illetve annak előrehaladásáról. A feladat megoldásának a következő feltételei voltak: a fizikai kísérletek sikeres elvégzése, majd az atombombatechnológia elkészítése, méghozzá a lehető leggyorsabban, és titokban. Mindezt megelőzte az erről szóló elhatározás, majd ennek nyomán kellett megszületnie a dollármilliárdokba kerülő anyagi fedezetnek, végül a végrehajtás bonyolult, de viszonylag gyors lebonyolításának. Szilárd, Wigner és Teller azzal is tisztában volt, hogy ez csak a legmagasabb szintű kormányzati támogatással oldható meg. A gyakorlati megoldás egyik előfeltétele, hogy beszerezzék a maghasadáshoz nélkülözhetetlen, elegendő mennyiségű urániumot és plutóniumot. Szilárd jól tudta, hogy a fő veszély az, ha a németek ráteszik a kezüket arra a nagy mennyiségű urániumra, amelyet a belgák termelnek ki afrikai gyarmatukon, Kongóban a shinkolobwei bányában. Eszébe jutott, hogy Albert Einstein, akihez baráti szálak fűzték, igen jó kapcsolatot ápol a belga királynővel. Szilárd még Berlinben került közeli munkatársi viszonyba Einsteinnel, akinek 1941-es támogató levele segítette hozzá őt, hogy ugyanebben az évben megkaphassa az amerikai beutazáshoz szükséges, a háború miatt akkoriban már szűk bevándorlási kvótarendszer szerint nehezen megszerezhető vízumot. Kapcsolatuk minőségére jellemző, hogy nyolc közös szabadalmi találmányukat jegyezték be, a leghíresebb egy új típusú hűtőszekrényre, amelynek csak a kísérleti példánya készült el.

A három magyar tudós elhatározta, hogy felkeresik a Long Islanden, a Peconic Bay (Peconic-öböl) nevű üdülőhelyen pihenő Einsteint, hogy rávegyék egy levél aláírására, amelyben segítséget kérnek a belga uralkodónőtől. Először Szilárd Wignerrel látogatta meg Einsteint, akivel a két magyar tudós egy német nyelvű levelet fogalmazott. Ekkor már úgy döntöttek, hogy a belga királynő helyett egyenesen az amerikai elnökhöz fordulnak. Teller – aki ekkor már Londonból New Yorkba költözött – Szilárddal együtt a Columbia Egyetemen dolgozott. 1939. július 16-án, mivel Szilárd sohasem vezetett, ezért Teller vette fel az autójába, és elindultak, hogy a levél – valószínűleg Wigner által lefordított – angol nyelvű példányára rákerüljön Einstein aláírása: … Mindenki tudta Einsteinről, hogy igen szerény körülmények között él. A nappalijában bútorok alig voltak, csak néhány kerti szék meg egy kis asztal. Az ablak a vízre nézett, a nyári hőség miatt a spaletták félig be voltak hajtva. Einstein közvetlen közelről pontosan úgy nézett ki, amilyennek elképzelték… Hatalmas, ráncos homlok; a hófehér haj glóriája; óriási csokoládébarna szempár… Éppen vitorlázásból tért vissza, és nem volt rajta más, mint egy fehér rövidnadrág és fején egy hatalmas szalmakalap. Itt-ott a mellkasa alatt a hasán és a felsőkarján mutatkozó zsírpárnák ellenére teste meglepően fiatalosnak tűnt, különösen az izmok kidolgozottsága. Szívélyesen és igen egyszerűen viselkedett. Valószínűleg akkoriban már nagyon keveset evett, de még állandóan pipázott. Csak szódavízzel kínálta a vendégeket. Szilárd a láncreakcióra és a németektől fenyegető veszélyre utalva beavatta Einsteint a részletekbe, és meglepődve hallotta ezt követő kijelentését: Erre még csak nem is gondoltam. (Daran habe ich gar nicht gedacht!) – ezután aláírta az angol nyelvű fogalmazványt. … Tisztelt híve: Albert Einstein. Teller évtizedekkel később viccesen egy helyen megjegyezte: Megkaptam életem első nukleáris feladatát, elvittem Szilárdot sofőrként Einsteinhez.

Majd másutt: … Einstein demokratizmusának köszönhetően, amikor szódavízzel kínálta Szilárdot, a sofőrt is meghívta erre, így lehettem az aláírási aktus szemtanúja. A Rooseveltnek küldendő levélhez még csatoltak egy Szilárd által fogalmazott „tudományos memorandumnak” nevezett dokumentumot ösztönzésképpen. Ebben az ügy sürgető fontosságára való tekintettel a technikai részletekről is beszámoltak. Majd megállapodtak, hogy a kézbesítésbe bevonják Alexander Sachsot, a Lehmann Corporation orosz származású alelnökét, aki ráadásul bankár létére komolyan érdeklődött a természettudományok iránt, és annak idején, 1932-ben Roosevelt elnök kérésére a választási kampányban beszédének gazdasági részleteit is ő dolgozta ki, és soron kívül bejáratos volt az elnökhöz. Ezzel a „magyar összeesküvők” azt remélték, hogy megoldják a szükséges anyagiak megszerzését is. A levél végleges változatára az 1939. augusztus 2-i dátum került. A kiegészítő dokumentum szövege hivatkozik Enrico Fermi és Szilárd Leó kutatási eredményeire, és ennek nyomán egy nagy erejű bomba létrehozásának lehetőségére: … Ha egyetlen ilyen bombát egy hajó egy kikötőbe szállítana, és az felrobbanna, akkor az ottani teljes hajóállománnyal együtt a kikötő környékét is teljesen elpusztítaná. Ezután utaltak arra is, hogy Európában a megszállt Csehszlovákia bányájából hozható napvilágra a bomba előállításához szükséges legtöbb uránérc, amelynek exportját Hitler máris megtiltotta. És arra is, hogy a belga gyarmat Kongóban található a világ legjelentősebb uránércforrása. A történelmi dokumentum tartalmának legfontosabb része a levél közepén megállapítja: … Tekintettel a fenti helyzetre, Ön valószínűleg szükségesnek fogja tartani, hogy állandó kapcsolat legyen az államgépezet és az Amerikában nukleáris láncreakcióval foglalkozó fizikuscsoport között. Ennek megvalósítására egyik mód az lenne, hogy Ön rábízná ezt a feladatot egy olyan személyre, aki az Ön bizalmát élvezi…

1939. szeptember elsejével a Neumann által gyakran megjósolt háború megkezdődött, a hitleri haditervnek megfelelően Lengyelország lerohanásával. Roosevelt az európai katasztrófára számítva így beszélt egy chicagói nagygyűlésen még 1937-ben: … Ártatlan népeket és ártatlan nemzeteket áldoznak majd fel a hataloméhség oltárán… ha ilyen dolgok játszódnak le a világ más részein, senki nem gondolhatja, hogy Amerika megmenekül, hogy Amerika kegyelmet várhat, hogy a nyugati félgömböt nem támadják meg, és nyugodtan élhet békében. Sachs személyes közvetítésével a levél csak két hónap múlva került az elnök kezébe, október 12-én. Roosevelt október 19-i dátummal írt válaszában megköszönte Einsteinnek a közreműködését, és két nappal később elrendelte az Uránium Tanácsadó Bizottság megalakítását, valamint a további kutatások folyamatos anyagi támogatását. A bizottság újabb két nappal később tartotta első ülését. Roosevelt az akkor 65 éves Lymann J. Briggset nevezte ki a testület vezetőjének. Sachs tanácsára meghívták Szilárd mellett Wignert és Tellert is. Bár Roosevelt elnök megbízása egyértelmű volt, a bizottság két katona tagja meglehetősen nehézkesen viselkedett. Az ezredes Adamson nem fogta fel, hogy nem egyszerűen egy nagyobb méretű robbantásról, hanem egy új erőforrásról van szó, és már eleve kétségbe vonta a Szilárd által előterjesztett és feltételezett hatásfokot. A tárgyalások során a katonák által lealkudott költségeket 1940 februárjában hagyták végleg jóvá, és négy hónappal később utalványozták. Így indult be az Egyesült Államokban az „atomfegyverek új korszaka”. Ekkor már második éve a világháború eseményei uralták a nyilvánosságot. A történelmi folyamat ismeretében önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy miért az egykor emigráns európai tudósok közreműködésére volt szükség, hogy felvilágosítsák az amerikai politikai vezetést a veszélyes helyzetről. Ugyanezt a kérdést tette fel Enrico Fermi felesége, Laura Fermi az Atom a családban című könyvében. Pontosan megfogalmazott válasza plasztikus magyarázat a „marslakók” szerepére, amely összefüggésben volt európai születésükkel is:

… Ezek a magyar, német, olasz származású férfiak ismerik a diktatórikus országok szervezetét; ez vezette őket olyan gondolatra, hogy össze kell kötni a kutatást a katonai alkalmazással… Így történt, hogy Roosevelt elnök az első figyelmeztetést olyan személyektől kapta, mint Einstein, Szilárd, Wigner és Teller… akik tudták, hogy mi a jelentősége az állam és az anyagi erőforrások koncentrálásának, míg feltehetőleg az amerikaiak szeme előtt csak a demokrácia és a szabad vállalkozás elve lebegett. Hargittai István a témában alapvető tudománytörténeti munkájában, Az öt világformáló marslakó című monografikus könyvében – amely 2006-ban előbb jelent meg angolul New Yorkban, majd ugyanebben az évben Budapesten magyarul – tovább árnyalja ezt a jellemzést: A marslakók már túl voltak egy kényszerű emigráción akkor, amikor Németországból távozniuk kellett. Ilyen változásokra tehát inkább fel voltak készülve, mint más kollégák. Nem érte őket sokkhatásként, hogy országot és nyelvet kellett változtatniuk, és új egzisztenciát kellett teremteniük. Érzékenyebbek tudtak maradni a politika változásaira, a szabad világra leselkedő veszedelmekre, és nagyobb felelősségérzet alakulhatott ki bennük, mint sok társukban… Kármán, Wigner és Neumann hamarabb érkezett Amerikába, mint a menekültek többsége, és kedvező feltételekkel kapott állást. Mások sokszor nehéz kompromisszumokkal jutottak később munkahelyhez új hazájukban… Teller nem rögtön Hitler hatalomra jutása után ment Amerikába, de őt is meghívás várta… Csak a Pearl Harbor elleni japán támadást (1941. december 7.) megelőző napokban döntöttek Amerikában arról, hogy minden erőfeszítést – amelynek eredménye: a BOMBA – az atomenergiai kutatások összpontosítására kell koncentrálni. Fermi és felesége ekkor még nem kapta meg az amerikai állampolgárságot, bár az olasz származású tudóst akkori állandó megbízatása a New York-i Columbia Egyetemhez kötötte. Az új feladat megoldására 1942

áprilisában Chicagóba költöztek, és ekkor kezdődött a döntő kísérlet és ennek következményeként a „nagy titoktartás” időszaka. Az atombomba születésének könyvtárnyi történetét alaposan átböngészve nemcsak egy laikusnak, hanem olykor még egy szakembernek is nehéz számba venni, hogy milyen sokféle tudományos, gazdasági, logisztikai, titoktartási és egyéb feladatot kellett megoldani. Soha eddig még egyetlen országban sem kellett megközelítőleg hasonlóan bonyolult tudományos feladattal megbirkózni. Ez is egyfajta hadművelet volt, igaz, még amerikai békés körülmények között kezdődött. Amikor ebbe belevágtak például, kevesen voltak olyanok, akik tudatában lehettek volna annak, hogy az érintettek számára milyen súlyos terhet jelent majd a technikai és tudományos problémák mellett a felmerülő etikai kérdések mérlegelése és ezeknek a feldolgozása. Másképpen a tudósoknak, és másképpen a hadsereg hivatásos katonáinak. Talán csak az Egyesült Államok 32. elnöke – akit gyermekparalízise miatt a „kerekesszékes elnökként” (armchair president) is emlegettek –, Franklin D. Roosevelt volt tisztában azzal, hogy a tudósoknak és rajtuk keresztül az amerikai népnek súlyos erkölcsi dilemmákkal is szembe kell majd nézniük. 1940 májusában rendezték meg Washingtonban a Pánamerikai Tudományos Konferenciát. Roosevelt hosszan töprengett – talán többet, mint Einstein, Szilárd, Wigner és Teller az elnöknek elküldött levél tartalmán –, hogy elvállalja-e a konferencia megnyitóbeszédét. De Hitler hadseregének sikerei nyomán – Hollandia, Belgium, majd Franciaország lerohanása – Roosevelt megértette, hogy itt az ideje megosztani Amerika tudósaival véleményét az egyre súlyosbodó politikai helyzetről. Mindenkit meglepett, hogy a háború eddigi eseményei és a konfliktusok tanulságainak megfogalmazása után személyes üzenettel fordult a hallgatósághoz: … Lehet, hogy önöket, tudósokat már megvádolták, amiért felfedezéseik hozzájárulnak a pusztító fegyverek előállításához. Én azonban azt állítom, hogy sohasem a tudós a felelős. A tudomány eredményeivel, a művészet alkotásaival egyaránt lehet építeni és rombolni. Végső fokon minden az emberi szándéktól függ. Ha a halált keressük, a tudomány segít nekünk ölni, de ha gazdag,

hasznos életet akarunk teremteni, ehhez is a tudományt kell igénybe vennünk… Minden rendelkezésünkre álló eszközzel közösen, vállvetve, akár harcolva is, hogy megvédhessük szabadságunkat, kultúránkat, tudományunkat. A „marslakók” közül egyedül Teller Ede vett részt ezen a konferencián. A beszéd különleges hatással volt rá: … Az a furcsa érzésem volt, hogy az elnök egyenesen hozzám szólt… – írta memoárjában évtizedekkel később. Az elnök nem arról beszélt, hogy mit tehetnek a tudósok, hanem arról, hogy mi a kötelességük. Hiszen az ő munkájuk és eredményeik nélkül a hadsereg elveszítheti a háborút. Ezzel eldőlt az is, hogy a sorrendben a következő legfontosabb feladat a hadsereg vezetőire hárul. Mégpedig az, hogy a tudósoknak megteremtsék a feltételeket a bomba elkészítéséhez. Ugyanebben a hónapban kinevezték a Nemzetvédelmi Kutatóbizottság tagjait. Ennek a testületnek az volt a feladata, hogy a tudományos felfedezéseket bevezessék a hadiiparban. Majd átszervezték az Uránium Tanácsadó Bizottságot, amelyben Fermi mellett Szilárd, Wigner és Teller is helyett kapott. 1941. december 7-én reggel két hullámban a japán légierő orvul rátámadt a Hawaii-szigetek fővárosában, a honolului öbölben várakozó amerikai haditengerészet legjobban felszerelt hajóira. Elpusztították e fontos hadieszközöket, és ezzel elkerülhetetlenné vált, hogy Nagy-Britannia és a Szovjetunió oldalán az Egyesült Államok belépjen a II. világháborúba, és így megszületett a történelem legerősebb katonai szövetsége. Az atombomba elkészítésének szükségessége gyakorlati kérdéssé vált, ugyanakkor kényszerpályára került. Vagyis megszülettek az új fegyver előállításának politikai és katonai feltételei, s ezzel szinte egy időben a tudományos versenyfutás is megkezdődött, vagyis az atomkorszak első szakasza: a nukleáris fegyverkezési verseny. Ebben a hónapban dőlt el a pénzügyi támogatás végső összege, a helyszín, és annak a katonai vezetőnek a kijelölése, aki majd egy személyben irányítja ezt az egyedülálló vállalkozást. Már a helyszín kiválasztását is katonára kellett bízni, így 1942. szeptember 17-én Henry L. Stimson, akkor még államtitkár, a

teljhatalmú irányítással a hadügyminisztériumban elsősorban építésszervezési ügyekben jártas emberét, a 42 éves, mérnöki végzettségű ezredest, Grovest, akit azonnal ki is neveztek dandártábornokká, bízta meg a program megszervezésével és lebonyolításával. Leslie R. Groves kiváló szervező és erőszakos vezető volt, akaratát rendszerint minden ellenkező véleménnyel szemben érvényesítette. A későbbiek folyamán kiderült, hogy a Los Alamos-i telep lakóinak többsége nem nagyon kedvelte az időnként túl katonás, olykor szinte goromba modoráért. Kivéve például Oppenheimert, aki hol a maga szelíd vitastílusát, hol pedig a Grovesénál nagyságrenddel hatásosabb ravaszságát használva többnyire érvényesítette akaratát, ráadásul úgy, mintha az ötletet eredetileg Groves kezdeményezte volna. Amint azt Groves jóval a háború után megjelent, Most már elmondhatjuk című memoárjában felidézte: … Akkoriban már több mint két esztendeje Washingtonban teljesítettem szolgálatot mint a műszaki fegyvernem építési munkálatainak helyettes parancsnoka… Nem ismertem még behatóan az amerikai atomkutatási programot, de…addigi munkámból következett, hogy tudtam létezéséről és általános céljáról, tisztában voltam vele, hogy uránium felhasználásával olyan atombombát akarnak létrehozni, amelynek feltehetően minden eddigi bombát felülmúló ereje van. Groves vezette az ebben az időben befejezéséhez közeledő, az épület alakja miatt Pentagonnak nevezett monstrum építését, a hadügyminisztériumét, amelyben rövidesen negyvenezer egyenruhás és civil dolgozott. Groves bevonásakor Roosevelt elnök Vannevar Busht, a Tudományos Kutatási és Fejlesztési Hivatal elnökét és a Nemzetvédelmi Kutatási Bizottság elnökét, a Nobeldíjas fizikust, James R. Comptont már megbízta, hogy az atomprogram elméleti és gyakorlati folyamatát ellenőrizzék, azzal a végcéllal, hogy a pusztító fegyver mielőbb megszülethessen. Bush pedig James C. Marshall ezredest jelölte ki, hogy szervezzen meg egy új műszaki központot is, amely alkalmas az atombomba elkészítésének helyszínéül.

Mivel Groves eddigi hivatala New York legsűrűbben lakott félszigetén volt, és Manhattan Engineer District – MED (Manhattani Mérnöki Körzet) néven eredetileg a hadsereg műszaki kiképzőcentrumaként működött, ezt választották ki az első szakasz adminisztratív központjának. Az egész vállalkozás innen kapta a Manhattan-terv (project) fedő elnevezést. Ezzel azt is megoldották, hogy maga az „atombomba” szó is elhallgatható lehessen. Groves kinevezésével így a program teljes mértékben a hadsereg irányítása alá került, és ekkor a legapróbb részletekig ki kellett dolgozni a menetrendet, a napi munka és a benne részt vevő személyek és helyszínek titkosítási szabályait, köztük például az ott dolgozó tudósoknak is álnevet kellett választaniuk. Ez néhány példával illusztrálva azt jelentette, hogy Enrico Fermiből Henry Farmer lett (barátainak egyébként a beceneve: a Pápa), Szilárdot Wigner nevezte el Generálisnak, az uránt ezután fémötvözet szóval említették, és a chicagói Metallurgiai Labort a MetLab rövidítéssel, Wignert pedig Eugene Wagnernek. A bomba szó szerkentyű (gadget) lett. A titkosítással az is együtt járt, hogy a programot kisebb „műhelyekre” bontották, a felmerülő problémákhoz megkeresve a legmegfelelőbb tudományos helyszíneket. Az eljárás első adminisztratív zökkenőjét Wigner okozta. Így emlékezett rá önéletrajzában: … Az amerikai biztonsági szolgálat a személyi adataimmal együtt ujjlenyomatomat is rögzíteni kívánta, én azonban ezt megtagadtam, mert nem akartam, hogy esetleg a nácik kezébe kerüljön. Tudtam, hogy abban az esetben, ha a németek nyerik meg a háborút, a Manhattanterv valamennyi részletét felgöngyölítik, és az azon dolgozókat kivégzik. Az ujjlenyomatok pedig igencsak megkönnyíthetik a dolgukat. A program tudományos igazgatójává Groves a kaliforniai Berkeley egyetemén tanító Julius Robert Oppenheimert választotta ki. Compton már 1942 tavaszán egy Chicagóban lezajlott magánbeszélgetésen jelezte Oppenheimernek, akit ekkor már világszerte elismert fizikusként tartottak számon, hogy szükség lenne rá, és vállalja el a program tudományos vezetői feladatát. Ő javasolta Grovesnak is Oppenheimert. Groves ekkor már a program

általános megbízott vezetőjeként, 1942 október elején felkereste a kaliforniai Berkeley-t, hogy részt vegyen az elnök által ott adott díszebéden, amire mindketten hivatalosak voltak. Oppenheimer felvetette, hogy a bomba technikai elkészítéséhez szükséges egy központi telephely, benne egy jól felszerelt laboratórium (a neve minden az ügyről szóló beszélgetésben: Y hely). És megemlítette Új-Mexikó északi részét, amikor Groves szóba hozta a titkosság miatt a földrajzi elszigeteltséget mint követelményt. Ifjúkorában a szülei egészségi okokból küldték ide Oppenheimert, aki vásárolt egy faházat, és munkahelyéről, a berkeley-i egyetemről elszabadulva gyakran utazott ide szabadságra. Ekkor Oppenheimer még csak jelölt volt a vezetői posztra. Bár Compton utalt rá, hogy megkezdődött a megbízhatóságát tisztázó eljárás, amely elég bizonytalan kimenetelűnek ígérkezett, különösen mert később a döntésben érintett személyek megismerkedtek balos múltjával, azzal, hogy előző jegyese (Jean Tatlock), felesége (Kitty), fivére (Frank), valamint sógornője titokban tagja volt az Amerikai Kommunista Pártnak. A kitűnő fizikus a program befejezéséig a másokat is érintő folyamatos biztonsági ellenőrzés legjobban nyomon követett személyévé vált. A CIA (Központi Hírszerző Ügynökség) és az FBI (Szövetségi Nyomozóiroda) életének minden fontos és jelentéktelen mozzanatát folyamatosan figyelemmel kísérte, elemezte, értékelte, már akkor, amikor neve még csak felmerült mint szakmai vezetőé. Amikor a titkosszolgálatok megpróbálták kinevezését megakadályozni, Groves tábornok az alábbi táviratot küldte Washingtonba: … (1942) július 15-i szóbeli utasításomnak megfelelően kérem Julius Robert Oppenheimer alkalmazásának azonnali jóváhagyását a róla szerzett információktól függetlenül. A program szempontjából teljességgel nélkülözhetetlen. Groves feletteseinek pedig nem volt kedvük vitába szállni vele, már csak azért sem, mert a baloldali politikai vonzódás ellenére meggyőződtek róla, hogy Oppenheimernél alkalmasabb személyt nem találhatnak, ugyanakkor minden következményért a tábornok írásban magára vállalta a felelősséget. Edgar Hoover, az FBI igazgatója őrjöngött, és környezete szerint még azt is mérlegelte,

hogy lemond, mert azt hitte, hogy talán az ő személye kevésbé fontos, mint Oppenheimer kinevezése, vagyis valószínűnek tűnt, hogy egyszerűen féltette tekintélyét munkatársai előtt. De ezúttal nagyot tévedett! Groves akarata erősebbnek bizonyult. Így aztán 1942. október 19-én Washingtonban hármasban találkoztak Vannevar Bushsal, s ő hozta meg a végleges döntést Oppenheimer felkéréséről. A megbízólevelet Compton és Groves írta alá, és ettől kezdve az előkészítést, a tudósok kiválasztását Groves és Oppenheimer egymással párhuzamosan, de szoros kapcsolatban végezték. Az atombomba elkészítésének érdemi története páratlan tudományos csapatmunkának köszönhetően, gyakorlatban 1942ben Chicagóban kezdődött. A chicagói kísérletben semmiféle robbantás nem történt. A fizikai folyamat kipróbálásához fel kellett építeni, majd „meg kellett gyújtani” az „atommáglyát”, vagyis létre kellett hozni egy működő atomreaktort az önfenntartó nukleáris láncreakció megvalósíthatóságának kipróbálása érdekében. Az atomenergia békés felhasználásának lehetősége – ahogy annak idején Roosevelt olyan szép szavakkal szembesítette a pusztító erő elszabadításának lehetséges felhasználási módját – érthetően már szóba se kerülhetett, hiszen a tét a németek megelőzése és a háború megnyerése volt. Wigner még 1941 júniusában másodszor is megnősült – első felesége 1936 decemberében szívbetegségben hunyt el –, és mivel Princetonban az állása megszűnt, előbb a Wisconsini Egyetem professzora lett, 1942-ben innen került a Chicagói Egyetem metallurgiai laboratóriumába kutatónak. Főleg fiatal fizikusokból álló, hétfős munkacsoport élén dolgozott. Ekkor már elméletileg végleg kidolgozták, hogy az önfenntartó nukleáris láncreakció beindításához a reaktorban fűtőanyagként tisztított uránércet, moderátorként pedig grafitrudakat alkalmaznak. Végül ők dolgozták ki a reaktor vízhűtéses változatának tervrajzait is. A gyakorlati megoldás két főszereplője elsősorban Enrico Fermi, másodsorban Wigner Jenő lett. Utóbbi az elméleti kutatást irányította, előbbi pedig a kísérleti munkát. És Szilárd közvetítésével került Washingtonból Chicagóba Teller, aki később Los Alamosban vált szintén nélkülözhetetlenné. Itt született meg előbb a „Magyar

Maffia” elnevezés, majd Los Alamosban, amikor már Neumann is megérkezett, terjedt el a magyarokról, hogy „marslakók”. Az érintettek közül egyedül Wigner nem kedvelte ezt az elnevezést, de ez az érzése csak Andrew Santonnal készített önéletrajzában, 1992ben került nyilvánosságra. Enrico Fermi már New Yorkban, 1941 elején a Columbia Egyetemen hozzákezdett egy kis méretű máglya elkészítéséhez. Fermi 25 évesen a római egyetem elméletifizika-professzora. 1934ben csoportja neutronokkal bombázta az uránt, és anélkül, hogy felismerték volna: valójában sikerült elérniük a maghasadást, amely számukra csak évekkel később tudatosodott. (1938. november 10én fizikai Nobel-díjat kapott: Az új elemek neutronbombázással történt előállításáért és a lassú neutronokkal ehhez kapcsolódva végzett magreakció felfedezéséért. A Fermi házaspár stockholmi kerülővel és két gyermekkel 1939. január 16-án szállt partra Amerikában.) A máglya külső burka a Goodyear abroncs-és gumitársaságnál rendelésre készült négyszögletes ballon volt, és ebben építették fel a 2 × 2 × 4 méter méretű atommáglyát, amellyel megpróbálták létrehozni az önfenntartó nukleáris láncreakciót a grafittéglák közé helyezett urániumrudak segítségével. Az első grafittégla lerakásától számítva hat hét múlva, 1942. december másodikára a kísérlet végrehajtásához a „szerkezet” készen állt. Wigner emlékiratában így mesélte el a rendkívüli esemény részleteit: … A Stagg Field Stadion alatt egy nagy teremben álltam, és Fermit figyeltem. Ezen a szerdán reggel 8.30 táján közel 50 ember gyűlt össze a 10 m × 20 m méretű teremben. Középen egy nagy máglya volt, fekete grafittéglákból és fagerendákból építve. Alapja négyzet alakú volt, fölfele keskenyedett. Ebbe voltak beágyazva az urántömbök. Fermi neutronelnyelő szabályozórudakat szerelt a máglya fölé. Vészhelyzetre gondolva még egy „öngyilkos osztag” is állt a máglya tetején, hogy szükség esetén vödrökből neutronelnyelő kadmium-só vizes oldatát zúdítsa a máglyába, a láncreakciót leállítandó. A komoly munka 9.45 körül indult. 11.30-ra már majdnem megvalósult az

önfenntartó láncreakció, de azt a reaktorba beengedett szabályozórudak megállították. Fermi mindnyájunkat ebédelni küldött. 2.00-kor jöttünk vissza. A balkon egyik végén logarléccel a kezében Fermi állt két főmunkatársával, Zinn-nel és Andersonnal. Mellettük Compton, az atomenergia-program igazgatója. Mi, a többi negyven a balkon másik végén gyűltünk össze, köztünk volt régi barátom, Szilárd Leó is. Délután 3.30-kor a neutronok számának emelkedését figyelve Fermi kiadta az utasítást, hogy a kadmiumtartalmú szabályozórudat 25 cm-es lépésekben emeljék. A neutronszámláló ketyegett: pitt-patt, pitt-patt, pitt-patt. Mind jobban megközelítettük az önfenntartó neutron-láncreakciót. Amikor a szabályozórudat teljesen kihúzták, a számláló minden korábbinál szaporábban ketyegett. Ekkor tudtuk: a nukleáris láncreakció megvalósult! Kiszabadítottuk és sikeresen ellenőrzésünk alatt tartottuk az atommag energiáját. Az emberek mosolyogtak, egy-két taps is elhangzott. De mintegy 30 percen keresztül főként figyeltünk. A jelenet egyáltalán nem volt teátrális. Fermi a reaktor működését alacsony szinten tartotta, ezért nem fenyegetett, hogy kárt tesz bennünk. De a reaktor itt volt előttünk, és működött! Valamivel 4.00 óra előtt Fermi elrendelte a láncreakció megállítását. A szabályozórudakat visszaeresztették a máglyába, a reakció leállt. Mindnyájan azt vártuk, hogy a kísérlet sikerülni fog, és sikerült is. Elvégre amikor lovakat fognak egy kocsi elé, és ostorral a lovak közé suhintanak, a lovak elindulnak. Elvárjuk, hogy a kocsi is elinduljon. Fermi megépítette ezt a kocsit, a lovak közé suhintott, és a kocsi valóban elindult. Nemcsak ő lett volna képes megépíteni az atomreaktort, de talán csak ő tudta azt ilyen gyorsan realizálni. Ezt a pillanatot előre látva tíz hónappal korábban Princetonban vettem egy üveg olasz vörösbort: Chiantit, és azt magammal hoztam Chicagóba. Azért vettem meg ilyen hamar, mert föltételeztem, hogy a háború meg fogja akadályozni az olasz bor behozatalát. A Chianti-behozatal

elakadását talán nehezebb volt előre látni, mint az atomreaktor működésének beindulását. De hát én egyszer már átéltem egy világháborút, és tapasztaltam a luxuscikkek eltűnését a piacról. A Chiantit egy barna papírzacskóban tartottam a hátam mögött. Most előhúztam a zacskóból, előreléptem, és a palackot Ferminek adtam. Ő megköszönte, kihúzta a dugót, és valakit papírpoharakért küldött. Megjöttek a poharak, és mi megízleltük a Chiantit. Milyen csodálatos örömet tud kelteni a finom vörösbor! Nyugodtan koccintottunk a siker tiszteletére, és azt kívántuk, hogy az atomenergia tegye boldogabbá az emberek életét, lecsökkentvén káros előítéleteiket. Fermi ráírta nevét a Chianti címkéjére. Ezután a palack körbejárt a teremben, és mindnyájan ráírtuk a nevünket. A történelmi eseményről nem készült feljegyzés. A Chianti-címkén lévő névsor tette csak lehetővé, hogy utólag rekonstruálják: ki volt jelen az első atommáglya kipróbálásánál. Wigner Jenő a tőle megszokott szerénységgel így foglalta össze e drámai folyamat lényegét: … Semmi látványos dolog nem történt. Senki sem mozdult. Amikor a rudakat visszatolták, és megszűnt a kattogás, mindannyian enyhe csalódást éreztek, mert értettek a számláló nyelvén. Bár előre biztosak voltunk a kísérlet sikerében, a beteljesülés mély benyomást tett mindenkire. Egy ideje már tudtuk, hogy óriást készülünk szabadon engedni, mégis hátborzongató érzés volt, hogy valóban megtettük. Az éreztük, amit – felteszem – mindenki érez, ha olyasmit csinál, amiről tudja, hogy messze ható és előre nem látható következményekkel jár. Az eseményen szintén jelen lévő Compton telefonon, a megállapodás szerinti „virágnyelven” tájékoztatta a washingtoni vezetést, elsősorban Vannevar Busht a sikerről: … Az olasz kormányos kikötött az Újvilágban. A bennszülöttek barátságosan fogadták. Nem volt további akadálya, hogy az ország különböző részein működő kutatóintézetekben, laboratóriumokban decentralizált formában folytassák a Manhattan-terv végrehajtását.

A központi laboratórium helyszínének elfogadták Oppenheimer javaslatát: Új-Mexikóban, a 2200 méter magasan fekvő Los Alamos nevű szerény települést. Az itt található iskolát és vele a szükséges nagyságban a területet is a MED 1942 novemberében vette meg, és a következő év januárjában fogtak hozzá a telep kialakításához. Oppenheimer erről egy barátjának így írt egyik levelében: … Életem két nagy szerelme, a fizika és a sivatagvidék most egymásra talált. Oppenheimer Grovest igen plasztikus szavakkal így jellemezte: … Mintegy 180 centiméter magas, szép szál férfi volt, hullámos, gesztenyebarna hajjal, kék szemű és ritkás bajszú. Tiszteletre méltó pocakja az egyenruha övének bronzcsatja fölött és alatt gömbölydeden tolakodott elő. Néha kicsordult az inge alól, ha a csat a tőle megszokott heves mozdulatok nyomán kilazult. Biztos, hogy száz kiló felett lehetett, ennek ellenére fürgén mozgott, sokat gesztikulált. Ha dühös volt, vagy ha vitatkozás közben biztos volt az igazában, akkor kivörösödött, de nemcsak az arca, hanem a két füle is. Elvégezte Bostonban az MIT-t és a West Point-i Katonai Akadémiát. Mérnök volt és katona, s ez a párhuzamos végzettség akkoriban nem volt gyakori Amerikában. Aztán egy furcsa név ragadt rá: „rémítő magányos farkas”. Sokat gondolkoztam erről, amikor ezt a minősítést először hallottam. Vajon mit jelenthet ez a gyakorlatban? – kérdeztem magamtól. Később Los Alamosban, majd Washingtonban is pontosan megtanultam. A helyszín lényegében az összes elvárt követelménynek megfelelt. A japán légierőtől való reálisnak tűnő fenyegetettség elkerülésére elegendő távolságban volt a Csendes-óceántól. A TWA légitársaság járata leszállt a legközelebbi nagyvárosban, Albuquerque-ben, és mindössze 50 kilométerre ott volt Santa Fe, ÚjMexikó állam fővárosa, ahol viszont az akkori vasúti végállomás található. Innen jó volt tehát a közlekedési összeköttetés Chicagóval, Los Angelessel, San Franciscóval, Washingtonnal, Berkeley-vel, Oak Ridge-dzsel, ahol például a plutónium előállításáról gondoskodtak, ez volt az egyik bomba hasadóanyaga, a másiknál

urániumot használtak. És természetesen a település éghajlata bármely évszak idején megfelelőnek ígérkezett. Oppenheimer már 1942 őszétől érdemben részt vett az előkészítési munkálatokban, például bizonyos szervezési és tudományos tanácskozásokon, ezek elsősorban Berkeley-ben és több egyetemi laboratóriumban intenzív szakmai viták közepette zajlottak. Már 1942 tavaszától valóságos toborzókörúton hívta meg az általa fontosnak tartott tudósokat. Szilárdnak nem tetszett a helyszín sivársága, ahogy ő mondta: … Még egy rendes szálloda sincs a környéken!… Viszont Teller, aki akkor chicagói feladatait éppen nem tartotta tudásához és ambícióihoz méltónak, azonnal boldogan vállalta az itteni munkát, és akkor még igencsak szimpatizált Oppenheimerrel, mert szellemi képességeit illetően a sajátjához hasonló vonásokat fedezett fel benne. Groves hosszú ideig ragaszkodott hozzá, hogy a Los Alamosban letelepedett tudósok katonai rangot kapjanak, és a telep ellenőrzése is a hadsereg dolga legyen. De végül erről Oppenheimer lebeszélte, cserében Groves írásos nyilatkozatot fogadtatott el vele az általa szavatolt biztonsági intézkedések betartásáról. Így a laboratórium polgári irányítás alá került, bár ennek ára a város és a laboratórium körüli kettős szögesdrót kerítés felállítása volt. Oppenheimer 1943. március közepén költözött családostul Los Alamosba, és a következő négy hét során egymás után telepedtek le a tudósok családjukkal autón vagy vonaton érkezve. Ekkoriban terjedt el az „Oppie” becenév, mert a telepre érkezők, főként a tudós barátai már régen ezt használták, főleg a kaliforniaiak, mert ez a bizalmas név egyébként igencsak illett az általában közvetlen, szinte már laza hétköznapi magatartásához. Az érdemi tudományos munka 1943 áprilisában kezdődött. Neumann 1943. szeptemberi érkezése után kapcsolódtak be az angol és kanadai tudósok is a bombával kapcsolatos elméleti munkába, annak nyomán, hogy még ősszel Churchill és Roosevelt az angol részvételről is megállapodott. Az akkor 38 éves Oppenheimer szülei Németországból emigráltak Amerikába. Apja eredetileg dúsgazdag textilimportőr volt, anyja festőművész. Műveltsége átlagon felüli volt, mert bár a kémiát tanulta fő szakként a bostoni Harvard Egyetemen, de matematika-és fizikaórákon is részt vett, miközben a francia, az angol irodalom és

az ásványtan volt a fő érdeklődési köre. A ’20-as években Európában tanult Cambridge-ben és Göttingenben, az utóbbiban elsősorban Max Born volt a mentora, és az ekkor európai tudományos központnak számító városban olyan kortársakkal kötött szoros barátságot, mint Heisenberg, Pauli, Dirac, Fermi, Teller. Doktori disszertációját fizikából Born irányításával írta és védte meg. A szóbeli vizsgáját a neves professzor, James Franck ezekkel a szavakkal fejezte be: … Örülök, hogy vége! Mert egyre inkább úgy tűnt, hogy ő kezd kérdezni engem. Európai tudományos műhelyekkel megismerkedve került tanárnak a kaliforniai Berkeley-be. A francia irodalom ottani professzora, majd barátja, Haakon Chevalier, akinek később kétes szerep jut az Oppenheimer biztonsági igazolásának visszavonását vizsgáló bizottság tanúinak vallomása kapcsán, akkor így mutatta be: … Magas, nyugtalan és elszánt ember volt. Különös, némi ügetésre emlékeztető mozgással és testtartással járt, fejét mindig oldalra billentette, és egyik vállát olykor magasabban tartotta. Ám mindennél feltűnőbb volt: vékony szálú, hullámos fekete hajának kusza glóriája, az éles, finom orr és az az elképesztően kék, furcsán mély, égő szem meg a mindenkit lefegyverző őszinte tekintet. Úgy festett, mint a fiatal Einstein és egy hirtelen megnyúlt kóristafiú keveréke. Mindehhez a teljes jellemzés kedvéért néhány egyéb tulajdonságot is érdemes említeni. Láncdohányos volt, s ennek következményeként feltűnően barna, lepedékes fogsorát elhanyagolta, környezete pedig kénytelen volt elszenvedni örökös köhögését, krákogását. Szeretett kék pamutvászon ingben és farmernadrágban járni, ezt feltűnően sovány testén méretes fémcsatos öv tartotta meg. Fején hatalmas karimájú, mexikói stílusú kalapot hordott. Kifejezetten társasági ember volt, kedvenc itala a Martini – mint Neumann-nak –, étele minden, ami erősen fűszeres, és mindkettőt bőségesen fogyasztotta. Műveltsége átlagon felüli volt, és különc érdeklődését az indiai kultúra és nyelvek iránt környezete igen nagyra becsülte. Sokaknak megmagyarázhatatlan volt, hogy se

újságot nem olvas, se rádiót vagy később televíziót nem tartott még berkeley-i lakásában sem. Az elnökválasztáson életében először 1936-ban szavazott. Személyes érintkezéseiben mindent megtett azért, hogy a viták során, akár csoportos, akár kétszemélyes volt, mindenképpen felülkerekedjen. Öccsének, Franknak írt egyik leveléből tudható, hogy ezt a magatartását tudatosan gyakorolta, vezető pozíciójának egyik fontos eszközeként. Évekkel később, 1949 októberében így jellemezte testvére az akkor már az IAS igazgatóját: … Sok tudóssal ellentétben Oppenheimer érdeklődésének gazdagsága csak Leonardo da Vinciéhez hasonlítható. A fizika mellett a humán tudományok is rabul ejtették. Legalább féltucat nyelvben volt különleges jártassága, és ezt a tudást a szanszkrit koronázta meg. Retorikája szóban és írásban egészen különleges. Szervezői és vezetői képességei imponálónak és nagyon eredményesek. És mindez együtt különleges tekintélyt és pozíciót biztosított neki a nemzet hasonlóan kiemelkedő tudósai között, sőt még ellenfelei és ellenségei sem vitatták képességeinek rendkívüli hatékonyságát. Az atombomba az Új-Mexikó állam sivatagos, szinte eldugott részén felállított hatalmas telepen készült el, egy kis faluban, amelynek Los Alamos volt a neve. Wigner például önéletrajzában panaszkodik, hogy miközben Chicagóban az első nukleáris láncreakcióhoz szükséges elméleti kutatócsoport egyik kulcspozícióban lévő vezetője volt, valójában hosszú ideig semmit sem tudott Groves tábornok Manhattanből irányított munkájáról, majd a Los Alamos-i részletekről. E két városon kívül érintett volt az Illinois államban a chicagói Metallurgiai Labor (MetLab), valamint Tennessee államban Oak Ridge, és Washington államban a Hanford Műszaki Művek (Hanford Engineer Works), valamint Kaliforniában a Berkeley Egyetem (University of California, Berkeley). Ezek közül természetesen a legfontosabb, Los Alamos-i laboratórium volt a legnépesebb, és itt lett szükség Neumann Jánosra, előbb csak matematikusként.

8. A „Kövér Ember” és a „Kisfiú” születése Norman Macrae a Neumann életéről szóló monográfiájában az 1942–45-ös időszak eseményeiről beszámoló rész elején fontosnak tartja megemlíteni, hogy míg Szilárd, Wigner és Teller – az olykor „három magyar összeesküvőnek” is nevezett „marslakó” – a bombát előkészítő, majd megvalósító folyamatnak már az atommáglya elvének kidolgozásakor, a chicagói kipróbálásakor alkotó résztvevői voltak, Johnny ekkor még nem tartozott a bombán dolgozó tudósok közé. Talán mert ebben az időben még nem tarthattak igényt az elsősorban matematikusként számontartott Neumann tudására, másrészt a szárazföldi hadseregnél és az amerikai és brit tengerészetnél végzett sűrű tanácsadói elfoglaltsága egy ideig elvonta ettől a feladattól. Az IAS csak akkor jutott a bomba elkészítésénél már korábban elvárt érdemi szerephez, amikor 1943 közepén befutott a kérés, hogy szükség lenne Neumannra. Amikor Oppenheimer a tudósokat Amerika-szerte toborozta, a vonakodó Hans Albert Bethe döntés előtt további részletes információkat kért tőle a körülményekről a Boston közeli Cambridge-ből írt levelében. Egy részlet Oppenheimer válaszából: … Laboratórium, város, közművek, iskolák, kórház, egy afféle telepvezető, mérnökök, tanárok, tábori csendőrség, egy mosoda, két étkezde, a kikapcsolódási lehetőségekért felelős tiszt, könyvtár, csoportos túrák, mozi, legényszállás, egy postaféleség telexkapcsolati lehetőséggel, egy állatorvos, fodrászok meg ilyesmi, egy kantin, ahol sört, egyszerűbb ételeket meg efféléket lehet venni. Ez a levél nem tesz említést a biztonsági intézkedésekről, az okmányok rendszeres ellenőrzéséről, a területet körülvevő kerítésről és egyéb kötelezettségekről, de arról sem, hogy telefon nélkül kell élni. Ugyanakkor nem derülhetett ki a feladó tartózkodási helye, hanem csak annyi, hogy Santa Fe postai címét (109 East Palace) és „Y telep” elnevezést kellett használni. A kizárólagos hivatalos kommunikációs lehetőség a cenzúrázott levélen kívül a központból elküldött telex.

A legközelebbi vasútállomás az állam fővárosától, az 1700 méter magasan fekvő Santa Fétől délnyugatra, mintegy 75 kilométerre lévő Lamy nevű megállóhely. Az innen keletre fekvő Los Alamost a falun keresztül vezető út vágta ketté. Ettől délre került, méghozzá kerítés mögé, az úgynevezett technikai terület, vagyis ahol a laboratórium helyezkedett el, és ahol a tudósok dolgoztak. Északra pedig a mindennapi életet biztosító épületek az említett funkciókkal, a felsoroltakon kívül egy fürdő egy rekreációs épületben, egy víztorony és egy tűzoltóállomás. Az itt élő embereknek le kellett mondaniuk otthon megszokott kényelmükről, de kétségtelen, hogy Oppenheimer az elvégzendő feladathoz minden szükséges feltétel megteremtését kicsikarta, és Groves ezt teljesítette is. A leírt részletek arra az időszakra vonatkoztak, amikor a telep teljesen kész volt, és sikerült megszervezni a konferencia formájú, szakmai vitákkal tarkított előadásokat, a tudományos munkát. Felszerelték a kutatásokhoz szükséges műszaki-technikai eszközöket, és megteremtették a családtagoknak a hétköznapi élet feltételeit. A telep ugyan hivatalosan 1943. április 15-én megnyílt, de a meghívott személyek nem egy időben érkeztek. Általában mindenki csak fokozatosan szembesült az úthálózat rossz állapotából fakadó közlekedési nehézségekkel, a még nem tökélesen felszerelt szállásokkal, a szervezés alatt álló iskola állapotával, ahová a gyerekeket csak később lehetett beíratni. Így a hangulat az első hetekben igen feszült volt. Laura Fermi memoárjában megemlíti, hogy meglehetősen aggodalmaskodóan csomagolt az útra, mivel férje Hamptonban volt elfoglalva a bombával kapcsolatos sürgős előkészítő feladattal. Ezért a két gyerekkel Fermi nélkül kellett megtenniük a hosszú vonatutat Lamy megállóig, ahonnan a hadsereg gondoskodott róluk, hogy egy teherautón és egy dzsipen biztonságosan juthassanak el Los Alamosba. Pedig aggodalomra nem volt ok, mert a közvetlen felkérés igen barátságosnak tűnt: … Egy fiatalember – aki elgondolkodva rágta pipáját, és akit azelőtt sohasem láttam – arról győzködött, hogy egészen biztosan jól fogjuk érezni magunkat az Y telepen. Az illető Chicagóban látogatott meg minket, hogy elmondja: mi is az az Y telep, ahol ő volt a laboratórium igazgatója. Az ismeretlent Robert Oppenheimernek hívták.

A jegyeket elküldték nekik, és a készülődés közben még Chicagóban telefonon jelentkezett Lauránál az akkor ötvenedik éve felé járó fizikus, Arthur Compton, aki egyik országos koordinátora lett az atombombán dolgozó laboratóriumoknak, és elmondta, hogy korábban már megfordult a telepen, és mivel megint oda készül, ezért felajánlotta, hogy másnap a vonaton csatlakozik hozzájuk. Laura Fermi a két gyerekkel 1943 augusztusában érkezett meg Los Alamosba, férje három héttel később. Laura Fermi tapasztalatai egybeestek a fent említett nehézségekkel: … Az Y telep olyan hely volt, ahol egy pár hegymászócipő, egy villanyrostély, mert nem volt gáz, valóságos isteni ajándéknak számított, és felért egy ruhajeggyel. Ahol a gyerekek kedvükre rohangáltak, minthogy a kerítésen úgysem tudtak kimászni. Egyébként is az európai születésűek közül sokan nagyon boldogtalanok voltak, mert a kerítés a koncentrációs táborokra emlékeztette őket… ahol a leveleket felnyitják, és bejelentették a magánposta cenzúrázását. Valójában a Los Alamos faluról elnevezett táborban – ahová az Egyesült Államok különböző részeiből, valamint Angliából és Kanadából utaztak a tudósok és hozzátartozóik – kénytelenek voltak szembesülni azzal is, hogy maga a korábbi település valójában egyik napról a másikra „megszűnt létezni”. A térképről lekerült a neve, az állandóan itt élő lakosok nevét kihúzták a választási jegyzékből. A külvilág számára egyszerűen eltűnt mint amerikai település. Még a nevét is tilos volt kiejteni. Ekkor terjedt el elsősorban a családtagok körében egy jellemző mondás: … Los Alamosban valószínűleg több széf található, mint New York összes bankjában. Magára a telepre vonatkozó titkos információk részleteit csak a háború befejezése után hozták nyilvánosságra. Röviddel Johnny első érkezése után az ő közvetítésével, megjelent itt egyik princetoni fizikus kollégája is, az excentrikus, szintén zseniként számontartott Richard Feymann. Később önéletrajzában a „kaland” kezdetéről így számolt be: … Figyelmeztettek bennünket, hogy óvatosságból ne Princetonban váltsuk meg vonatjegyünket, mert a

pályaudvar nagyon kicsi, és ha mindenki itt vesz jegyet Albuquerque-be vagy Santa Fébe, könnyen szárnyra kaphat a pletyka, hogy Új-Mexikóban „készül valami”. Én viszont úgy döntöttem, hogy ha mindenki máshol veszi meg, akkor én nyugodtan Princetonban beszerezhetem… Amikor a legelső reggel megérkeztem, az úton befelé lélegzetelállító kép tárult a szemem elé. Nekem, aki a keleti parton nőttem fel, és addig nem sokat utaztam, elmondhatatlan élményt jelentett ez a gyönyörű táj: körülöttünk roppant sziklák szöktek az égbe, és ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk az autóval, mindinkább hatalmába kerített a fennsík lenyűgöző szépsége… Egy különlegesen szép ponton a sofőrünk lefékezett, kiszállt, és felmutatott néhány a hegyben tátongó üregre a sziklafalon. Azokban a barlangokban régen indiánok laktak, és izgalommal töltött el, ahogy elképzeltem magamnak: itt milyen más életet élhettek az őslakosok, mint mi, a bevándorlók… A laboratóriumban Hans Bethe elméleti csoportjába kerültem, ahol Teller Ede volt a legnagyobb tekintély, de én úgy vagyok vele, hogy amikor fizikáról van szó, semmi más nem érdekel, és főleg az nem, hogy milyen tekintélyes kollégával állok szemben. Ráadásul, ha belemelegszem a szakmai részletekbe a viták közben, az érveket hallgatva gyakran kicsúszik a számon ez az indulatos mondat: „Na nem, ez merő tévedés” vagy még határozottabban „Ez teljes marhaság”. Megszeppenni sem volt időm, mert hamar kiderült, hogy Bethe-nek éppen erre volt szüksége, és gátlástalanságommal hamarosan olyan tekintélyre tettem szert, hogy végül Bethe mellett kineveztek csoportvezetőnek, és négy embert adtak a kezem alá. Oppenheimer az érdemi feladatok végrehajtásának megkezdéséig, tehát elegendő létszámú szakember érkezéséig azzal kezdte a munkát, hogy felkérte Robert Serbert, egykori tanítványát, a svájci születésű stanfordi elméleti fizikust, hogy a kutatómunka központjaként kijelölt helyszínen, az egykori iskola könyvtárszobájában mintegy felkészítésként tartson egy előadás-

sorozatot, összefoglalva a feladat lényegét a már ott letelepedett, kiemelkedő munkásságú tudósoknak, a még szerelési munkát végző lakatosok és asztalosok behallatszó kalapálása közepette. Egy kicsiny, roskadozó tábla előtt állva így fogalmazta meg a végleges célt: A projekt tervezett tárgya egy olyan használható katonai fegyver, egy bomba formájában, amelynek segítéségével egy nagy sebességű, folyamatosan fenntartható neutronláncreakció nukleáris atommaghasadást idéz elő. Eredetileg három bomba elkészítését határozták el. A kisebb kapacitású urániumtöltetűnek a neve: Little Boy (Kisfiú), de mivel az urániumból kevés anyag állt rendelkezésükre, a biztonság kedvéért egy másikkal, a plutóniummal is el kellett készíteni egy bombát, amelynek neve Kövér Ember (Fat Man) lett. Ennek sikere viszont attól függött, hogy a nukleáris láncreakció során bekövetkezik-e a berobbanás, vagyis az implóziónak nevezett jelenség, mivel a két anyag fizikai tulajdonságai jelentősen különböztek egymástól. A plutóniumbomba esetében nem volt biztos, hogy maga az egyszerű összenyomás előidézi-e a robbanást. A plutóniumbombára azért volt szükség, mert feltételezhető volt, hogy az első bevetése után a japánok nem adják meg magukat, és egy újabbal megismételhető legyen a támadás. Ezért volt szükség két plutóniumbombára, a kísérletit „Kütyünek” (Gadget) nevezték el. Tehát a „Kövér Ember” hasonmás elődjének kipróbálását a Trinity (Szentháromság) földrajzi ponton felállítandó toronyban tervezték elvégezni, lehetőleg július közepén. Johnny Angliából visszatérve több levélben tájékoztatta a maga sajátos ironikus stílusában barátját, Ulamot, hogy az utóbbi időben folytatott tevékenysége általa egyfajta „luxustyúknak” hívott életformához juttatta, amely alatt azt értette, hogy akár „bigámistának” vagy „trigámistának” is tekinthető az a forma, ahogy robbantási tanácsadóként a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet is igénybe veszi mint tanácsadót, és közben már a tudományos számítások meggyorsításával kapcsolatos kérdések is foglalkoztatták. 1943-ban szintén Ulamnak írt levelében, még legbizalmasabb barátja elől is eltitkolva tartózkodási helyét egy bizonyos délnyugati „Y” vidéket jelölt meg, s ez minden bizonnyal azt

jelenti, hogy a levelet már Los Alamosban adta fel. Macrae így idézi Johnny sorait: … Mióta visszajöttem Angliából, hetente legalább háromnégy helyen is dolgozom… karácsony előtt valószínűleg visszamegyek Angliába… [Erre nem került sor. W. I.] Ezért teljes mértékben lehetetlen, hogy leveleidre egy elvárható rend szerint tudjak válaszolni. Oppenheimer körbevezette az 1943 szeptemberében ideérkező Johnnyt, aki alkalmilag csatlakozott az atombombán dolgozó tudósokhoz, egyéb elfoglaltságai miatt többnyire egy-egy alkalommal három napnál hosszabb időt nem tartózkodott a telepen. Nevét már mindenki jól ismerte, képességeit és tudását tisztelte. Oppenheimer célja elsősorban az volt, hogy megismerkedjen a munkakörülményekkel, a felszerelésekkel, találkozhasson az ismerős vagy először bemutatkozó tudósokkal, és rövid beszélgetések segítségével tájékozódhasson a rá váró feladatokról is. Az első estét Teller Ede vacsoravendégeként töltötte el a kedvelt Martinik és Teller Mici által főzött, a körülményekhez képest ízletes fogások elfogyasztásával. Eközben rengeteg megbeszélnivalójuk akadt. Jancsi szóba hozott régi történelmi analógiákat, kutatásait az aberdeeni időkből és az időjárási előrejelzéssel kapcsolatos kísérleteinek témáját. Természetesen szóba került az új könyv a játékelméletről, amelynek Morgensternnel készített monográfiája már kiadásra várt. Újra elmélyült vitába kezdtek a közös pókercsatákról, és Teller megint szemrehányást tett Jancsinak, hogy milyen rossz stratégiát alkalmazott a kártyajáték közben, hiszen örökké veszített. Ezen Jancsi hangosan nevetett: … De hiszen nekem sohase volt semmiféle stratégiám. Aztán egyszer csak hihetetlen erős dübörgés szakította meg a beszélgetést: beindult a ház öreg, elavult légkondicionáló berendezése, amelynek hangja megijesztette Jancsit, aki el nem tudta képzelni, hogy egy ilyen „laboratóriumban” egy jóízű társalgást képes félbeszakítani egy elavult gép. Teller még csak nem is vette magának a fáradságot, hogy kimagyarázza magát, csak csendben várt vagy tíz percet, ameddig a gép elhallgatott, és a beszélgetés utolsó mondatával a „civil” Mici ráripakodott férjére:

… Ede, hányszor mondtam már neked, hogy ezt a vacakot vagy megcsinálja valaki, vagy végleg le kell cserélni. De az utolsó szó szokás szerint mégis Telleré lett: … Itt, a sivatag közepén? Erre azonnal jött a Micire jellemző indignált replika: … Akkor foglalkozz, vele te komolyabban, Ede, ha már itt kell kínlódnunk.” Az Micinek eszébe se jutott, hogy feltehetőleg nem mindenkinek jutott légkondicionáló berendezés! A Teller házaspár 1943 áprilisában érkezett a sivatagi kanyonban fekvő telepre. Korábban Teller több testreszabott feladatot kapott Oppenheimertől. Egyebek között segített a tudós-és szakembergárda kiválogatásában, ha kellett, „nélkülözhetetlenségük” meggyőzésében. Sőt ő kapta a megbízást, hogy szervezzen minden héten tartandó tudományos szemináriumokat. Még arról is neki kellett gondoskodnia, hogy a Chicagóban dolgozó tudósokkal is egyeztesse a Los Alamosban zajló munka egyes fázisait. Ezért eleinte elég sokat utazott, de ez a fáradságos elfoglaltság egyáltalán nem volt Teller kedve ellenére. A zseniális fizikus Los Alamos-i részvétele meghatározó jellegű volt akár a program érdekei, akár pedig Teller személyes céljai szempontjából. Az ő szeme előtt már a következő feladat lehetősége lebegett. Első perctől kezdve ebben a laboratóriumban képzelte elvégezni és megvalósítani az úgynevezett „Szuper”-t, vagyis a (termonukleáris) hidrogénbombát, amelynek megszállottja lett. Teller itt olvasta el Arthur Koestler klasszikusát, a Sötétség délbent (Darkness at Noon), amely végleg megerősítette antikommunista és szovjetellenes nézeteit. Neumann többször, de rövid időkre látogatott el Los Alamosba. Egy legenda szerint meghívásában jelentős szerepe volt Tellernek, akinek Oppenheimer egyszer szóba hozta, hogy a feladat gyakorlati megvalósítását az veszélyezteti, hogy az elméleti munka során végzendő matematikai számítások sebessége rendkívül lassú, számológépeik kezdetlegesek, és félő, hogy kifutnak az időből. Teller azonnal előállt azzal a megoldási lehetőséggel, hogy a fejben csodaszámolónak ismert John von Neumannt meg kellene hívni Princetonból, mert közreműködésével biztosan rengeteg időt lehetne

megtakarítani. Ekkor még kevesen tudták, hogy Neumann különleges képességét a „fotografikus” memóriájának köszönhette, és hogy ez egyáltalán mit jelent. Mindenesetre egyes források szerint elterjedt egy mondás a telepen: „Neumann fejében egy számítógép (komputer) van.” Azok a szerzők, akik Johnny életével és tevékenységével részletesen foglalkoznak, általában Neumann gépekkel is versenyre kelő gyorsszámolói képességét említik, de Teller közvetítő szerepének mellőzésével. Természetesen elsősorban nem ez a képessége, hanem komplex, elmélyült matematikai tudása, ugyanakkor mindig világosan, könnyen átlátható matematikai érvelése bizonyult nélkülözhetetlennek, s ezért egyre többször szükség volt személyes jelenlétére. Hamar kiderült, hogy nemcsak matematikai számítások elvégzésre, hanem fizikai folyamatokkal összefüggő feladatok megoldásaira is támaszkodhattak. Még az is előfordult, hogy egy katonai repülővel utazva, Santa Féből indulva kereste meg Princetonban Neumannt egy katonatiszt paksamétányi számítási feladattal. Johnny a repülési tilalom miatt – a biztonsági előírások egyik szigorú szabálya volt, hogy egy véletlenül bekövetkező szerencsétlenség rémétől félve a tudósok nem használhatták a légi közlekedéssel járó gyorsabb utazás lehetőségét – a Princeton–Santa Fe közötti végtelen hosszúságú vonatúton végezte el a szükséges számításokat. A Lamy táblájú vasúti megállóban rendszerint egy dzsip várta, a volánnál egy altiszt ült, aki általában egy óra alatt ért a várostól északnyugatra, mintegy 75 kilométernyire lévő kutatótelepre. Megérkezve megkonzultálta az illetékes tudóstárssal, rendszerint az elméleti munkacsoport vezetőjével, Hans Albert Bethe-vel a vonaton kiszámított feladatokat, majd előfordult, hogy már másnap reggel újra vonatra ülve hazautazott Princetonba. Johnny élvezte a Los Alamos-i társasági életét, általában szívesen vett részt – és többnyire vesztett – a pihenésképpen elsősorban szombat esténként rendezett pókerpartikban. Ezek azért is számítottak megkülönböztetett szórakoztató eseményeknek, mert a tudóscsoport számára a napi feladatok, szakmai megbeszélések és viták után az esti gondolatlazító csevegések, a kölcsönös családlátogatások és közös vacsorák monoton ismétlődését

feloldották a heti egy estére szervezett kártyacsaták. Neumann kártyajátékának gyengébb teljesítményére leginkább az volt a magyarázata, hogy míg a többiek teljes koncentrációval és gyakorlott ravaszsággal felülmúlták őt a játékhoz hozzátartozó nélkülözhetetlen blöffölésben, Johnny eközben párhuzamosan legalább fél tucat más szakmai probléma átgondolásával és megoldásával is foglalkozott. Ulam memoárjában így emlékezik ezekre az estékre: … Kis tétekben játszottunk, a játék gyermetegsége és a frivol beszélgetések, amelyeket hétköznapi érzelemnyilvánítások és obszcén nyelvezet szőtt át, elménkre frissítő fürdőként hatottak a nagyon komoly és fontos tevékenység közepette, amely miatt Los Alamosban tartózkodtunk… Ha a pókert az ember csupán pihentető szórakozásnak tartja, és nem különösebben érdekli maga a játék, nem lehet nagyon sikeres. Neumann, Teller és jómagam a licitálás közben teljesen más dolgokról gondolkodtunk, következésképpen igen gyakran vesztettünk… a tudományt közelről nem ismerők, nem matematikusok számára talán nem világos, hogy az ember a fejében igen intenzív elméleti munkát végezhet, miközben valami igen prózai dolgot művel. A társaság tagjai szabadidejükben elsősorban Bethe és Fermi szervezésében hosszú sétákon és hegymászó-kalandozásokban vettek részt. Johnny még ezeken is elegáns háromrészes öltönyben vett részt. A lovon ülő, mosolygó Johnnyról és a többiekről közismert dokumentumként maradt fenn egy híres fényképfelvétel a Grand Canyonban tett kirándulásról, amely már a háború után, az 1940-es évek végén készült, amikor második felesége, Klári programozóként elkísérte Princetonból, hogy segédkezzen a hidrogénbombával kapcsolatos munkálatokban. A társaság a hegyi utakon könnyen mozgó lovakon egy kanyon bejáratánál ül libasorban, a negyedik Klári, a kilencedik Neumann. Vidáman tekintenek a fényképező kolléga gépe felé. Többnyire ismert volt, hogy Johnny nem igazán kedvelte ezeket a számára szokatlan fizikai megterhelést jelentő kalandokat.

Nála jobban csak Ulam utálta a hegymászást, miután Johnny tanácsára ő is csatlakozott az itteni tudósokhoz. Johnny Ulamot Chicagóban, a vasútállomáson egy átszálláskor lezajló találkozáson vette rá a Los Alamosba költözésre. A két titkosrendőr testőr mint kísérők segítettek neki felismerni, hogy a princetoni barátja valójában most már „nemzeti kincs”. A meggyőző beszélgetésre a pályaudvar egyik elegáns piszoárjában került sor, miközben a kint várakozó két gorilla remegve gondolt arra, hogy Johnny szórakozottságában elárulja, hogy hova és miért utazik, és ezzel államtitkot szivárogtat ki. De Neumann csak annyit mondott barátjának, hogy utazása célja részt venni nyugaton egy mérnöki projektben. Ulam közölte, hogy mérnöki munkákhoz nem igazán ért. Viszont el volt ragadtatva attól, hogy rövidesen személyesen megismerkedhet Oppie-val. Az Oppenheimerre váró feladat lényegét Macrae így foglalta össze: … a leginkább várható követelmény, hogy képes legyen a primadonnákból álló csoportosulás tagjait egymással együttműködő munkára rávenni, közös nevezőt kialakítani a technikai feladatok lebonyolításának módszerére, méghozzá úgy, hogy ezek valójában hozzájáruljanak az előrelépés harmonikus megvalósításához, és a döntéseknél képes legyen a több irányból érkező elképzeléseket is úgy harmonizálni, hogy az végül a további előrelépést eredményezze. Amikor 1953-ban egy feljelentő levéllel titokban megkezdődött az Oppenheimer megbízhatóságát vizsgáló eljárás, ő a vádakat összefoglaló dokumentumra részletesen írásban válaszol, és lelkesen így ír a Los Alamos-i munka minőségéről: … Soha életemben nem ismertem még egy hasonló tudóscsoportot, amelyik ilyen egyetértésben és nagyobb áldozatkészséggel dolgozott volna egy közös cél érdekében, félretéve minden személyes kényelmesség iránti igényüket. Teljes egyetértésben azzal a szereppel, amelyet a hazájuk érdekeiért be kellett tölteniük. Pedig időről időre a technikai munka során majdnem bénító krízisekkel kellett megbirkóznunk. Ilyenkor a laboratórium teljes személyzete újra és újra összekapta magát,

szembenézett a problémákkal, és tántoríthatatlanul folytatta a munkát. Dolgoztunk egész nap, és ha kellett akár éjszakákon át is. Ez az erőfeszítés meghozta a sikert. Eközben az egyébként a bombák tervezése során alapvető fontosságú ötleteivel és lelkesedésével bizonyító Teller körül minden siker ellenére súlyos feszültség alakult ki. Ulam első munkanapján a meglehetősen tájékozatlan lengyel származású tudóst Teller a Szuperrel kapcsolatos számításokkal bízta meg, miközben a Bethe által kijelölt feladatot kellett volna végeznie az atombombán. Teller számára eleve természetes dolog volt, hogy legkésőbb az atombomba elkészítése és ledobása után Los Alamosban a munka folytatódik, és az ő irányításával elkészül a hidrogénbomba, a Szupernek nevezett még hatásosabb fegyver, amely elképzelése szerint puszta létével elrettenti az oroszokat, ha nekik is sikerül létrehozni a saját atombombájukat, és emiatt megszűnik az amerikaiak nukleáris fölénye a fegyverkezési versenyben. A konfliktus Bethe és Teller között robbant ki. S emiatt Oppenheimer levélben kérte Grovest, hogy mivel Tellert Bethe alkalmatlannak tartja a legfontosabb fizikai feladat, az úgynevezett implóziós (berobbantásos) módszer munkájának irányítására, ezért mentse fel ebből a beosztásból. Bethe arra hivatkozott, hogy a Szuperrel kapcsolatos elfoglaltságai miatt két alkalommal is mellőzte az elméleti csoportban rábízott konkrét feladat elvégzését, és ezzel bebizonyította alkalmatlanságát. Teller másképpen látta az eseményeket, mint Bethe: … azt akarta, hogy aprólékos számításokon dolgozzam, amiben nem tartom magam különösebben jónak. Számomra a fizika az ötletek kitalálását és megvalósítását jelentette, de gondolom, éppen azért dolgoztunk csoportokban, hogy aki erre alkalmasabbnak tartja magát, és szívesen teszi, az végezze a részletszámításokat, vagyis a megvalósításhoz vezető út aprómunkáit. Én azonban ekkor már elsősorban szerettem volna a termonukleáris hidrogénbombával és új problémákkal foglalkozni. Úgy éreztem, hogy az urániumbombával kapcsolatos feladatomat már elvégeztem.

Oppenheimer így bogozta ki ezt a „gordiuszi” csomót: rávette Tellert, hogy alkalmanként kettesben folytassanak konzultációkat a sértett tudós munkájáról, annak ötleteiről és ezek végrehajtásáról, ha akarja, minden héten egy órát rendszeresen konzultálhatnak. Ulam szerint Teller szűkebb körben előbb azzal fenyegetőzött, hogy azonnal kilép a telepről, majd kitalálta, hogy elhagyja az elméleti csoportot, hogy inkább a korábbi munkahelyén, a Columbia Egyetemen dolgozó munkatársaival való kapcsolattartás legyen az elsődleges feladata. Maradék idejében pedig teljes egészében a termonukleáris bomba elkészítésére koncentrálhat. Oppenheimer javaslatára Teller lényegében konkrét utalás nélkül „elfelejtette” a távozásra vonatkozó fenyegetőzését, de valóban kilépett az elméleti csoportból. Oppenheimer ajánlata presztízsveszteség nélkül olyan helyzetet teremtett számára, amely pontosan megfelelt elvárásainak. Teller nagy tudása ellenére általában igen makacs, olykor ötleteit illetően a tudományos munka során is hajthatatlan volt, de önző magatartása miatt a lakótelepen sem volt nagyon népszerű. Pont Fermiék alatt kapott elszállásolást. A nappali uralkodó bútordarabja az ormótlan zongora volt, amely körülményes szállítás után került ide a keleti partról, és Laura Fermi szerint soha nem lehetett tudni, hogy a bozontos szemöldökű, olykor erőszakos és rabiátus tudós mikor kezd el a papírvékonyságú falakon áthatoló zongorajátékba, amely számára esténként a kikapcsolódást és a pihenést jelentette, csak éppen azt hagyta figyelmen kívül, hogy a lakótársak számára ez nem több, mint kellemetlen lárma. Sokkal később derült csak ki, hogy valójában az Oppie részéről a Teller–Bethe közti konfliktus ügyében kitalált megoldás egyfajta csapda volt, hiszen a Szuperrel kapcsolatos elméleti kutatás lehetőségét nem hozta szóba. Viszont később köztük kibékíthetetlen szakmai nézeteltérést okozott, hogy Oppenheimer alapvetően ellenzi a Szuper gyakorlati megvalósítását, és nem ért egyet azzal, hogy a sivatagi laboratórium szellemi és anyagi erőforrásait a termonukleáris bomba elkészítésére használják fel akkor, amikor a fő feladat az atombomba volt. Oppenheimer tehát kivételezett helyzetet teremtett Teller számára. Richard Rhodes Oppenheimer gondolkodásának lényegét így foglalta össze:

… ez igen nagy dolog volt, hiszen a laboratóriumban heti hat napot dolgoztak, hogy az atombomba még a háború befejezése előtt elkészülhessen, de Oppenheimer nyilvánvalóan úgy ítélte meg, hogy Teller eredetisége és felkészültsége megér ennyi befektetést, és megértette azt is, hogy a magyar fizikust mennyire érzékenyen érinti az általa feltételezett mellőzöttség. Nem találtam nyomát annak, hogy Oppenheimer ekkoriban már nyíltan vállalta volna, hogy a hidrogénbomba elkészítésével kapcsolatos kutatások során bármilyen konfliktusa lett volna Tellerrel. Fenntartásaival a magyar tudós csak később szembesült, és egyesek ezzel magyarázták, hogy jóval ezután alakult ki közöttük az a konfliktus, amely a háború vége után majdnem tíz évvel, 1954ben egész Amerikát nyilvánosan foglalkoztató üggyé vált. 1943-ban, amikor Johnny megérkezett, a számítások nagy részét még asztali számológépeken végezték. Az első este elfogyasztott vacsora közben Teller avatta be először Johnnyt abba, hogy a plutóniumbomba bizonyos fizikai problémáinak megoldásában elakadtak, azt remélve, hogy az ő analitikus gondolkodása kitalál valamit, amivel előbbre juthatnak. Az előzmény az volt, hogy a fizikusok egyik kiválósága, Seth Neddermeyer tájékoztatta arról, hogy a keresett módszer lényege: kiszámítani, hogy hogyan idézik elő a láncreakcióhoz szükséges folyamatot, vagyis az implóziót (berobbanás). A feladat: a hasadóanyagot olyan kritikus állapotba hozni, amelynek nyomán megindul a nukleáris láncreakció, majd ennek végső stádiuma maga a pusztító robbanás. Neumann 1944 közepén ezt írja Ulamnak: … nem sikerül semmiféle találgatással eljutnia oda, hogy hogyan igazítható a probléma megoldása adott fizikai helyzethez. Richard Rhodes a feladatot így írja le: … A cél az, hogy megtalálja a bomba belsejében a számos mozgó és egymásra ható felületen zajló kémiai folyamat matematikai modelljét. Ulam hozzáállása a probléma megoldásához ez volt: … a legegyszerűbb hagyományos számítási eljárás nyers ereje lehet a legcélravezetőbb. Ez pedig az

eddigieknél realisztikusabb és masszívabb matematikai megközelítés. Neumann-nak a folyadékok és gázok dinamikája szerint új módszert kellett találnia a fókuszálási folyamat biztonságos megvalósításához. A megoldás egyik lehetősége az volt, hogy a bomba köpenyén belül a robbanóanyagot olyan alakzatban kell elhelyezni, hogy egyenletes lökéshullámot hozzon létre. Előbb nagy erővel össze kellett nyomni a hasadóanyagot, hogy az elérje a kritikus állapotot. Neumann százalékban megadva analitikusan megbecsülte azt a „küszöbértéket”, amely szerint a több irányból a bomba magja felé közeledő lökéshullámok milyen mértékben képesek összepréselni a plutóniumot. Macrae beszámol róla, hogy a számítások meggyorsítására sikerült az IBM lyukkártyás adatfeldolgozó gépeit is felhasználni. Érthető okokból az IBM gépek működése tovább fokozta Johnny érdeklődését a gépekkel gyorsabban végezhető számítások lehetőségei iránt, amely probléma az angliai útján szerzett tapasztalatok alapján az eddigieknél intenzívebben foglalkoztatta. A Kövér Ember esetében még azt is feltételezték, hogy amennyiben a lehető legtömörebbre összenyomott robbanóanyagot nagy tömegű zsírszerű burokkal veszik körül – innen a Fat, azaz kövér elnevezés –, ez hozzájárul ahhoz, hogy a plutónium valóban elérje a kívánt kritikus sűrűséget, és ez is hozzájárul a berobbanáshoz. Mindezt Johnny egy harvardi fizikaprofesszorral, George Kistiakowskyval konzultálta meg, és arra a következtetésre jutottak, hogy a módszer működni fog. Közben a Londonból csatlakozó angol fizikusok közül James L. Tuck, aki Oxfordban a páncéltörő lövedékek optimális alakjának kialakítását végezte, azt javasolta, hogy a széttartó lökéshullámok okozta probléma megoldásához: … egy módosító beavatkozással az összepréseléshez úgynevezett „lencséket” kellene használni, ahhoz hasonlóan, amikor egy optikai lencse segítségével egyetlen pontba összegyűjtve fókuszálják a napfényt. Ezek a lencsék leegyszerűsítve úgy működtek, mint egy egyszerű lőfegyver esetében a ravasz, amely a bomba köpenye alatti nagy nyomás hatására a két robbanás közül az elsővel mintegy beindítja a második „fokozatot”, a nukleáris láncreakciót. Talán az implóziót

előidéző folyamat megoldása volt Neumann legfontosabb hozzájárulása az atombomba elkészítéséhez a megoldandó matematikai feladatok közül. Neumann sorsdöntő szerepét kiválóan illusztrálja egy 1965-ben született Oppenheimer-nyilatkozat a Manhattan-program hangjai (Voices of Manhattan Project) Oral History rovatában, amelyet Steffane Groeuffnak adott. Ez a rovat az Atomenergiai Örökség Alapítvány és a Los Alamos Történelmi Társaság honlapja, célja pedig felületet adni a programban részt vevő munkatársak és családtagjaik visszaemlékezéseinek. Ebben a beszélgetésben hozza szóba Oppie, hogy milyen újszerű feladatokat kellett megoldani a plutóniumbomba fejlesztése során, és ekkor említi Sed Neddermeyer és Neumann János kulcsfontosságú szerepét a fizikai feladatnak tekinthető, az implózió körül felmerült problémák matematikai részének kiszámításában. De Neumannt ezzel párhuzamosan már folyamatosan foglalkoztatták a komputerek elkészítésének gyakorlati feladatai, és ehhez különböző keleti parti intézményekben személyesen gyűjtött tapasztalatokat. (IBM, Országos Kutatási Tanács – NDRC2-es és 8as részlege, Columbia Egyetem, Consolidated Edison Company, Bell Telephone Társaság). Majd egy véletlen találkozásnak köszönhetően 1944-ben a pennsylvaniai Moore Schoolban megismerkedett az első elektronikus számítógép (ENIAC) részletes körülményeivel, és ezzel új korszak kezdődött egész életművében. De előbb még fejezzük be az atombomba sorsának történetét. Amikor a Gadget elkészült, 1945. július 16-án sikeresen végrehajtották a próbarobbantást a Los Alamos-i teleptől délre, egyórányi autózásnyira, a Jornado del Muerto sivatagban egy Alamogordo nevű egykori indián település teljesen elhagyott és néptelen pontján, az implóziós szerkezetű kísérleti bombát egy harmincméteres toronyban elhelyezve. A helynek ezt az elnevezést: Trinity (Szentháromság), Oppenheimer adta. Amikor e név eredetéről Groves írásban érdeklődött Oppie-tól, ő derűs levélben válaszolt: … Egyik középkori kedvenc angol költőm halála előtt (1631) írt versét idéztem. Az akkoriban metafizikai gondolkodásáról híres John Donne tizennegyedik Szent Szonettjében így ír:

Döngesd szívem, Szentháromság, ne csak kopogtass; védj, sugallj, ne csak ragyogj; hogy állni tudjak, döntsd le haragod küldd rá, cibálj, égess, új életet adj. (Molnár István fordítása) Tábornok úr, lehet ennél jobb elnevezést adni ennek a helyszínnek, amely minden kétséget kizáróan bevonul a történelembe? – fejezte be érvelését Oppenheimer egy szinte arrogáns kérdéssel. Groves erre a magyarázatra nem válaszolt, s Oppie ezért úgy gondolta, hogy megnyugodott. Négy helyen állítottak fel kör alakzatban megfigyelőbunkereket. A sikeres tesztrobbantás után a vezetőket védő biztonsági bunkerből kilépve az általa feltételezett radioaktív hamutól még mindig kellő távolságban Oppenheimer az indiai szanszkrit nyelven írt szent könyvet, a Bhagavad Gitát (Isten éneke) idézve ezt mondta: … Ezzel most én lettem a halál angyala, a világ elpusztítója. Neumann Oppie mellett állt a közelebbi megfigyelőhelyen. Egyesek szerint állítólag túl korán lépett ki a bunkerből. Az Oppenheimerrel készített közös, vidám hangulatú fényképen Johnny háttal áll a gombafelhőnek, jellegzetes védőruhában, kesztyűben és furcsa alakú csizmában, mint egy űrhajós. A fején nincsen semmi, és ha nem lenne olyan gyér a haja, az biztos szabadon lobogna a hatalmas erejű perzselő széltől. Az ő megjegyzése így hangzott: … Néhányan bevallják bűnüket, hogy ezzel hitelesítsék az elkövetett bűneik jogosságát. Richard Feynman, a négyes számú elméleti csoport vezetője a távolabbi megfigyelőhelyről nézte a kísérletet. A Trinity-ponton végrehajtott próba részleteire így emlékezett vissza: … Éppen az utolsó pillanatokban szálltam fel a Los Alamosból induló buszok egyikére. Kimentünk a kísérleti helyszínre, és ott várakoztunk, úgy harminc kilométerre a teleptől. Itt állt a távolabbi bunker. Kaptunk egy rádiót, és úgy volt, hogy amikor a bomba felrobban, tudósítanak bennünket a fejleményekről. A rádió azonban nem működött, fogalmunk sem volt, hogy a helyszínen mi zajlik.

Aztán néhány perccel azelőtt, hogy a bombának fel kellett volna robbannia, a rádió mégis végre életre kelt, és tudatták velünk, akik távolabb voltunk, hogy húsz másodperc van még a visszaszámlálásból. A többiek úgy tíz kilométernyire lehettek, közelebb a kísérlet színhelyéhez. Mindenkinek adtak egy sötét szemüveget is, de harminc kilométerről az égvilágon semmit sem láttunk tőle. A közelebbi üveg nélküli bunker szűk vonalú kilátója azért sem érdekelt, mert nekem úgyis csak a második sorban jutott volna hely. Kisütöttem, hogy csak az ultraibolya sugárzás károsíthatja a szemet, az erős fény nem okozhat bajt, úgyhogy fogtam magam, beültem az egyik teherautóba, és a szélvédőn keresztül figyeltem, hogy mi történik. Ugyanis meg voltam győződve arról, hogy általában az autó szélvédőjének üvege nem engedi át a sugarakat. Teljes biztonságban éreztem magam. És eljött a pillanat. Először egy hihetetlenül erős villanást láttam, olyan fénye volt, hogy ijedtemben ösztönösen lebuktam a műszerfal mögé. Majd a vezetőfülke padlóján megláttam egy bíborszínű foltot. Azt mondtam magamban: „Ez nem az, ez csak utókép a retinámon.” Újra felnéztem, és láttam, hogy a fehér fény előbb megsárgul, aztán narancsszínűvé változik. Felhők alakultak ki és enyésztek el: a lökéshullámban összenyomódó és kitáguló levegő keltette őket. Aztán roppant méretű, újra narancsszínű tűzgolyó tört fel a magasba, a magva ragyogóan fénylett, közben hullámzott és pulzált is egy kicsit, a pereme pedig fokozatosan megfeketedett, majd hatalmas hamugömb követte, a belsejében jól látszottak a kialvó tűz és a hő keltette villódzások, az egész talán, ha egy percig tartott… Könnyen lehet, hogy én voltam az egyetlen, aki a szó szoros értelmében szabad szemmel nézte végig a robbanást. Akik csak tíz kilométernyire voltak, azok azért nem láthatták, mert jó előre utasították őket, hogy arccal feküdjenek a földre… végül másfél perccel később hatalmas dörgés támadt, majd remegni kezdett a föld alattunk. Tehát a bomba tökéletesen működött. Mindeközben egy pisszenés

sem hallatszott, és mire a morajlás elcsitult, még mindig szó nélkül figyeltük az eseményeket. Majd hirtelen halálos csend lett… A bomba felrobbanása után boldogság és izgalom töltötte el Los Alamost. Egymást érték a partik és az összejövetelek, dzsippel jártunk házról házra, állandóan vendégeskedtünk valakinél. Teller az első, a kísérleti toronyhoz közelebbi csoportban figyelte az eseményeket. Ott, ahol Oppenheimer és Neumann, de nem ment be a bunkerbe. Csak a napszemüveggel és az arcára festett korommal védekezett, és rendkívül elégedett volt. Csak azt sajnálta, hogy Mici, akivel 1933-ban házasodtak össze, nem lehetett mellette.

9. Hirosima és Nagaszaki tragédiája, és a háború vége Franklin D. Roosevelt 1945. április 12-i halála után Harry S. Truman ekkor már az Egyesült Államok 33. elnöke, aki természetesen örökölte az atombombával kapcsolatos döntés dilemmáját, miközben a Manhattan-programról csak érintőlegesen lehettek információi egészen addig, amíg Henry Stimson, akkor már hadügyminiszter, és Leslie Groves tábornok a sürgető és elkerülhetetlen döntésekről nem tájékoztatta. Amikor Roosevelt elnök meghalt, azonnal a Fehér Házba hívták Trumant. Eleanor, a First Lady ezekkel a szavakkal fogadta: … Harry, az elnök halott. … Tehetek valamit önökért? – reagált az akkor még alelnök Truman, hiszen az eskütétel még hátravolt. … Talán inkább mi tehetünk valamit magáért! Mert most már maga van bajban – jött a gyors és gátlástalanul ironikus válasz Eleanortól. Ez nyilván az egész háborús helyzetre vonatkozott, bár e párbeszéd hangneméből kitűnt, hogy már sejteti az atombomba Japán elleni bevetésének dilemmáját, amely döntés terhe ezután az alelnökből rövidesen elnökké váló, szemüveges, jelentéktelen külsejű, alacsony férfi vállát nyomja. Richard Rhodes szerint bár Truman viszolygott mindenféle hosszú dokumentum elolvasásától, Stimson hadügyminiszter elérkezettnek látta az időt, hogy az új elnököt egy terjedelmes memorandummal beavassa a Los Alamosban zajló eseményekbe, hogy tudja, a gyakorlatban milyen súlyos terhet jelentő döntések várnak rá. Erre a személyes beszélgetésre április 25-én került sor. Egyrészt Stimsonnak tudomása volt arról, hogy Truman a közelmúltban négyszemközt tárgyalt Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszterrel az oroszok belépéséről az ázsiai hadszíntéren folyó harcokba. Másfelől arról is tudott, hogy az úgynevezett „québeci egyezmény” szerint a bomba bevetéséhez Winston Churchill brit miniszterelnök egyetértésére is szükség lenne. A kanadai találkozón még Roosevelt és Churchill tárgyalt a britek lehetséges ázsiai hadba lépéséről is. Ezt Groves

említi memoárjában, majd jóval később beszámol arról is, hogy Churchill tájékoztatására a Manhattan-terv végrehajtásának pillanatnyi részleteiről 1945. július 17-én megkezdődő háromhatalmi (Truman, Churchill, Sztálin) potsdami konferencián kerülhetett sor. Az ott született megállapodás alapján július 26-án átadott dokumentumban a szövetségesek felszólítják Japánt a feltétel nélküli fegyverletételre. Truman igen nyugtalanul, már Groves jelenlétében olvasta el a több mint húszoldalas iratot. Egyetértett a program befejezésének szükségességével, és a részletes végső javaslatot is gyorsan jóváhagyta. Ennek oka azzal is magyarázható, hogy rettenetesen félt attól, hogy a japánok az oroszoknak adják meg magukat. Erre – mint később kiderült – megvolt minden alapja. Időközben 1945. május 8-án Európában véget ért a háború, de Amerikában a tudósok körében – erről eleinte a politikusok és katonai vezetők közül csak néhányan tudtak – a bomba elkészítése után általános vita alakult ki: vajon ezek után van-e egyáltalán értelme ledobni azt, annak érdekében, hogy a japánokat megadásra kényszerítsék? Ebben a vitában a fő ellenző Szilárd Leó volt, aki ismét egy személyes levélben tervezte meggyőzni Roosevelt elnököt megváltozott véleményéről és arról, hogy meg kell akadályozni a bombák ledobását. Történelmi érdekesség, és egész habitusára jellemző, hogy ekkor Szilárd már nyilvánosan is éppen ellenkező pozíciót foglalt el, mint 1939-ben az Einstein közvetítésével Rooseveltnek írt és a nukleáris bombával kapcsolatos kutatómunka megkezdését sürgető előző levélben. Március 25-én Einstein újabb levelet írt az elnöknek, amelyben kihallgatást kért Szilárd számára, de sem hozzá, sem Szilárdhoz nem érkezett válasz az elnök áprilisi haláláig. Az újabb levelet felbontatlanul találták meg Roosevelt íróasztalán a postát tartalmazó mappában. Stimson nem egészen jól választotta ki a tájékoztatásra az időpontot, mert Trumant egy másik közelgő elfoglaltságára való felkészülés kötötte le: rádióbeszédet kellett készítenie – ha egyáltalán maga írta –, amelyben üdvözli a felbomlott Népszövetség helyébe lépő új világszervezet, az ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete – United Nations) alapító okmányának aláírását San Franciscóban. Stimsont a megbeszélésre elkísérte Groves is, de a

hadügyminiszter előbb kettesben tárgyalt Trumannal, aki némi meglepetéssel – vagy azt színlelve – hallgatta szavait: … Néhány hónapon belül várhatóan sikeresen befejezzük az emberi történelem legiszonyatosabb fegyverének elkészítését, egy olyan bombát, amely egy egész várost képes elpusztítani… Külkapcsolataink kérdése lett – a fegyver birtoklásából adódó mostani pozícióink fényében vizsgálva –, hogy megosszuk-e más nemzetekkel ennek a fegyvernek a puszta létét, s ha igen, milyen feltételekkel? Neumann ekkor egyedülálló matematikai és fizikai hozzáértésének, valamint a ballisztikai kérdésekben szerzett gyakorlati tapasztalatainak köszönhetően már olyan tekintélynek örvendett, hogy tagja lett a célpontot kiválasztó előkészítő tanácsadó csoportnak, amelynek első ülését Los Alamosban tartották meg. Ezen ülésre az értekezleten előterjesztett anyagot Oppenheimer irányításával készítette el, és ebben először foglalkoztak az atombombák lehetséges célpontjaival, és szóba kerültek a Japán elleni hagyományos bombázások eredményei. Oppenheimeren, Neumannon és Bethe-en kívül még néhány katona vett részt ezen a megbeszélésen. Előzőleg Washingtonban, a hadügyminisztériumban 11 lehetséges célpontot választottak ki. A Los Alamosi-i tanácskozás feladata az volt, hogy a tudósok segítségével, részletes érvekkel alátámasztva és egyenként megvizsgálva az észszerű lehetőségeket optimálisra csökkentsék a célpontok számát. Neumann volt az írásos anyag szóbeli előterjesztője. Egyenként fűzött részletes megjegyzéseket az eredeti tizenegy napirendi ponthoz, és különféle piktogramokkal (például egyes pontok variációs lehetőségeit a görög ábécé betűivel megjelölve) foglalta össze a véleményét. Ez a dokumentum ma is megtalálható a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban őrzött – vele kapcsolatos iratgyűjteményt, fényképeket, levelezést tartalmazó – konténerek egyikében. A vitára előkészített dokumentum, majd a Neumann által kommentált megjegyzések a következő témákkal foglalkoztak: … a robbantás magassága, az időjárási viszonyok, az eszköz kioldása és földet érése, a kijelölt célpontok

állapota, a célpontok szerinti pszichológiai körülmények a földet érést illetően, a katonai objektumok elleni támadás lehetőségei, a radiológiai (sugárzási) következmények, a repülési operációk koordinálása, az eddigi bombázások és az új bombák próbáival kapcsolatos eredmények, a bombázó repülőket, illetve a kísérő gépeket érintő biztonsági szempontok. Ekkor fejtette ki először nyilvánosan is saját számításai alapján konkrét javaslatait a célpontokról, valamint 1943-as angliai tapasztalatai alapján azt a véleményét, hogy ezeknek a bombáknak a kioldás után, a földet érés előtt milyen magasságban kell robbanniuk (legkevesebb ötszáz méteren). Ez a tanácskozás a különböző érvek mérlegelése után végül azt a négy helyszínt továbbította a katonai vezetőknek Washingtonba, amelyeket javaslatként az előzetes írásos dokumentum is tartalmazott: … Kiotó, Hirosima, Niigata, és a Kokura melletti fegyvergyár. A tanácskozás a leghatározottabban ellenezte a császári palota bombázását, különösen Stimson hadügyminiszter érvei alapján. A két alapvető szempont a helyszínek kiválasztásánál: – a pillanatnyi időjárási viszonyok, – valamint olyan település vagy célpont, amelyet korábban az amerikai légierő nem bombázott, hogy érintetlen területen mérhessék fel a robbanás valóságos hatását, tehát fizikai értelemben vett következményeit. Groves arról is megemlékezik, hogy Oppenheimer korábban egyéb kérdésekben is meghallgatta Neumann véleményét. A továbbiakban még hasonló értekezletekre került sor Washingtonban, ahol végül három célpontban állapodtak meg: A Kokura melletti fegyvergyár, Hirosima és Nagaszaki. E könyv szerzője elképzelte azt a dialógust, amelyben az Oppenheimer által vezetett értekezlethez hasonlóan Truman elnök is kíváncsi lehetett Neumann véleményére. Eszerint tehát 1945. július első felében Neumann-nak egy napon díszes elnöki papíron levelet kézbesített egy katonai egyenruhába öltözött futár. Pár udvarias mondatban az időpont megjelölésével személyes meghívást kapott Harry Truman elnöktől. A szálloda előtt limuzin várta, és az épület

nyugati szárnyához tartozó bejáraton hajtottak be a Fehér Házba. A kocsiban mellette egy egyenruhás segédtiszt szolgált kísérőül. Johnny korábban még nem járt az épületben, így az Ovális Irodában sem. Az elnöki szoba előtti helyiségben a titkárnő hellyel kínálta, és pár perc türelmet kért, arra hivatkozva, hogy Truman fontos telefonbeszélgetése rövidesen befejeződik. Valóban mintegy öt perc múlva a titkárnő az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és a belépő Neumannt éppen az elnök fogadta mosolyogva. Neumann rögtön észlelte az elnök körülbelül hozzá hasonló magasságát, rendkívül kemény vonalú állát, amelynek közepén egy apró gödör tette karakteressé a kis, gömbölyű fejhez tartozó arcot. Szájának két íve pengevékony volt. A szobában nem volt ideje körbepillantani, mert az elnök azonnal az íróasztallal szemben gondosan elrendezett két karosszék egyikét, a jobb oldalit kínálta fel, ezzel indokolva: – További telefonokat várok, és gondolom, így könnyebb beszélgetni, mint ha közben többször fel kellene állnom. Titkárnőmet már megkértem, hogy bárkit csak a legszükségesebb esetben kapcsoljon be. Dr. Neumann, személyes véleményére lenne szükségem két kérdésben, miután az imént telefonbeszélgetésben a hadügyminiszter úr, Mr. Henry Stimson részletesen beszámolt nemcsak lelkiismeretes és fáradságot nem ismerő Los Alamosi tevékenységéről, hanem a célpont kiválasztásával kapcsolatos értekezleteken tett megfontolt javaslatairól is. Nyilván ön is tájékozódott a kollegái között kialakult vitáról, amelynek lényege, hogy nincs szükség többé az atombomba ledobására. Kíváncsi lennék a véleményére. Neumann, mivel jól ismerte Szilárd Leó kezdeményezését, még Rooseveltnek írt legutóbbi levélének tartalmát is, nem kényszerült rögtönzésre. – Eltekintve attól, hogy igen nehéz lenne megfelelő érveket találni a már elköltött dollármilliárdok elpocsékolásának megindoklására, első gondolatom, hogy emlékezetem szerint az ön elődje valamiféle ígéretet tett Honolulu megtámadásakor, hogy a barbár akció nem maradhat következmények nélkül. Én azonban ennél messzebb megyek. Úgy vélem, hogy ha módjában lenne az amerikai népet, a Japánban még harcoló amerikai katonákat vagy a halottak, illetve a sebesültek hozzátartozóit megkérdezni, akkor azok alig hiszem,

hogy akár csak egy pillanatig tétováznának – foglalta össze véleményét Johnny. Az elnök aprókat biccentett. Közben nyílt az ajtó, és a titkárnő egy tálcán kávét és teát, valamint aprósüteményt hozott be, letette az íróasztal jobb oldalára odakészített asztalra. Előbb Trumant kínálta, aki közben felállt, odasétált az íróasztal mögötti oszlopos erkélyt elválasztó félkörben elhelyezett ablakok közül a középsőhöz, és pár pillanatig háttal a vendégnek mozdulatlanul nézett ki a kertbe. Majd visszafordulva egy kézmozdulattal elhárította a titkárnő kínálását, így Neumann is nemet intett a fejével. A hölgy csendben távozott. – Dr. Neumann, nem lepődöm meg a véleményén –folytatta a beszélgetést az elnök, visszaülve az íróasztal mögé. – Vannak, akik azt javasolják, hogy szólítsuk fel a japán császárt egy robbantást demonstráló bemutató megtekintésére, s ezt bizonyára nem lenne nehéz úgy elvégezni, hogy annak eredménye meggyőző lehessen. Az én gondolataimban az jár, hogy végül is a polgári alattvalók megóvása még egy istenként tisztelt uralkodónak is megkerülhetetlen kötelessége. Így feltételezhető, hogy a makettekkel végzett demonstráció során keletkező kár elég látványos érv lehetne a feltétel nélküli megadáshoz. Mégis a tudomásomra hozott adatok alapján úgy látom, hogy kötelességem utasítást adni a bombák ledobására. A viszonylag kicsiny Okinava sziget elfoglalásakor 12 500 amerikai katona esett el. A japánok vesztesége 185 ezer katona volt. Az amerikai hadsereg szakértői szerint a további szárazföldi harcok, ha ugyanezt az arányszámot vesszük figyelembe, mintegy egymillió amerikai és tíz-húsz millió japán életébe kerülhet. Ezért sokan vannak azok, akik úgy vélik, hogy a bombák bevetése nemcsak logikus, hanem racionális döntés is, sőt vannak, akik szerint ennél humánusabb megoldást nem lehet választani. – Nem ismerem személyes tapasztalatokból sem azt az országot, sem az ott élő embereket, és az imént ön által közölt számításokat, illetve a becsült statisztikákat. Viszont nagyon is tudom, hogy mi történt Európában. Kollégáim közül is sokan, elsősorban azok, aki Németországból menekültek, de ott maradt rokonaik és azok ismerősei még több információt közvetítenek arról, hogy mit műveltek Hitlerék Európában. Magam 1943-ban Angliában

személyesen szembesültem a híres „angliai csata” brutális következményeivel, az épületek porig bombázásával, a halottak és sebesültek ezreivel és azzal a többnyire elviselhetetlen életformával, hogy a lakosság kénytelen volt a metróállomások biztonságosnak vélt védelmében eltölteni hosszú napokat és éjszakákat. Ha figyelembe vesszük, hogy a japánoknál fanatikusabb hadviselőt nem nagyon találhatunk, talán csak ha a tatárokig vagy a mongolokig lapozunk vissza a történelemkönyvekben, akkor nem tartom kérdésesnek, hogy bármi áron meg kell állítani őket. A humanista énem akár még mérlegelheti a kegyelmet az ártatlan hétköznapi japán embereknek, de az atombomba elkészítésében való személyes részvételem elkötelezetté tesz abban, hogy ennek a történetnek csak egyféle befejezése lehet. Különösen, mert osztom azoknak a véleményét, akik szerint egészen bizonyos, hogy nagyszámú amerikai katona élete óvható meg, hiszen kiszámíthatatlan, hogy a bombák ledobása nélkül még meddig tarthatnak az ázsiai ütközetek, ha nem erőszakoljuk ki azok befejezését. Ha sikerülne az oroszokat rávenni az ázsiai harcokban való részvételre, az aligha csökkentené jelentősen a mi veszteségeinket, hiszen most már késő lenne elkezdeni bármiféle csapatkivonást. Truman néhány másodpercig eltöprengett Neumann válaszán, amelyet rezzenéstelen arccal hallgatott végig, majd így folytatta: – Akkor térjünk át a másik témára, amiért személyes konzultációra idekérettem. Arra gondoltam, hogy önt is meghallgatom a célpont kiválasztásával kapcsolatosan, vagyis hogy melyik két város lenne a legjobb választás. – Ha őszinte akarok lenni, ezzel a témával nehéz helyzetbe hozott. Bármennyire is hihetetlen, valójában kettős véleményem van. Az előzetes tárgyalásokon képviseltnél radikálisabb a magánvéleményem. Ugyanis a dokumentumokban szereplő alternatív javaslatokat sokféle szakmai és objektív szempont alapján alakították ki. Erről bizonyára a hadügyminisztérium tájékoztatta önt, de ha mégsem, akkor kérje be ezeket a dokumentumokat, amelyek alapján, úgy vélem, megismerhet néhány olyan szempontot, amely megkönnyíti a választást a már amúgy is leszűkített helyszínek közül.

Itt Neumann egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy kis időhöz jusson érvei minél pontosabb megfogalmazásához. Közben Truman levette a szemüvegét, és nyilván megszokott rutinmozdulattal hüvelyk-és mutatóujjával a két szemgödör szélétől kiindulva lassan megnyomkodta mindkét oldalon az orra nyergét, majd egy puha ronggyal megtörölgette a vékony drótkeretes szemüveg két lencséjét, és ezután visszatette a szemüveget a helyére. Neumann magában nyugtázta az elnöki fáradtság nyilvánvaló jelét, majd folytatta: – Bármennyire furcsán hangzik is, de ha már megtisztelt azzal, hogy személyes beszélgetésre hívott, akkor most biztosan nem hallgathatom el azt az álláspontomat, amely inkább politikai, mint tudományos jellegű, ha ez a kettő egyáltalán szétválasztható. Ez pedig igen radikális. Ami a japánokat súlyosan érinti, az nemcsak nekik szól, hanem üzenet az oroszoknak is. Szerintem e pillanatban nem kétséges, hogy a szovjet hadseregnek elévülhetetlen érdemei vannak a győzelemben, amelyért szörnyű árat fizetett. Ugyanakkor, remélem, hogy még néhány évig a nukleáris fölényünk megmarad, különösen, ha megszületik a Teller Ede honfitársam által oly nagyon szorgalmazott termonukleáris fegyver, amelynek az elkészítésében szándékaim szerint megint nekem is lesznek további feladataim. Aligha tévedek, hogy ha csak Sztálinon múlik, akkor a vele kötött katonai szövetség nem lesz hosszú életű. Tehát neki egy erőteljesebb ultima ratiót tartalmazó „üzenet” lenne a leghelytállóbb, hogy később esetleg önmagunknak ne lehessen szemrehányást tenni, ha már nem szövetségeseink lesznek, hanem tartós ellenfeleink a nukleáris fegyverkezésben. Például ha a brit miniszterelnök, Mr. Churchill ülne itt a helyemen, alighanem az enyémhez hasonló véleményt fogalmazna meg. És bár a konkrét tárgyalásokon magam elleneztem a császári palotát, illetve Tokiót mint célpontot, ha őszinte akarok lenni, és nyilván ezt várja tőlem, nincs hatásosabb célpont, mint Tokió. De ez persze következményeit illetően túlságosan kegyetlen lenne, és politikailag ránk sem vetne valami kedvező fényt. De szakmailag sem jó változat, hiszen az az egyik meghatározó szempont, hogy olyan városban kellene példát statuálni, már csak a tudományos szempontok szerinti hatásvizsgálat miatt is, amelyet eddig az

amerikai légierő érintetlenül hagyott. Márpedig március elején egy Tokió elleni bombázás során tízezrek haltak meg, nagy anyagi kár keletkezett, és tudtommal milliós nagyságrendben vesztették el a főváros lakói otthonaikat. Viszont ha az időjárási körülmények kedvezőek, akkor Hirosima vagy a kokurai fegyverraktár megfelel a katonai elvárásoknak, és az eredményt, tehát a hatást illetően a tudósok is elegendő visszajelzéshez juthatnának. Természetesen a végrehajtás tökéletes kimenetelének lehetnek bizonytalansági tényezői, például az időjárás mellett szinte minden a támadó repülőgépek műszaki teljesítményének pontosságán és a személyzet kifogástalan végrehajtásán múlik. Neumann talán udvariatlanul, de úgy jelezte mondanivalója végét, hogy felállt. Az elnök értette a gesztust, megkerülte az íróasztalt, és köszönő szavak kíséretében pár lépéssel megelőzve a vendégét, maga nyitotta ki a tapétázott falhoz simuló, ezért szinte láthatatlan ajtót, amely a titkársághoz vezetett. A limuzinnál a segédtiszt a kocsinak dőlve várta. Amint meglátta, kinyitotta a jobb oldali hátsó ajtót, óvatosan becsukta, majd a sofőr mellett, ahogy idefele is tette, ő maga is helyet foglalt. Pár perc múlva a Dupont Circle-nél, Washington legelegánsabb szállodájának bejáratánál állt meg a sofőr. Neumann kiszállt, kezet nyújtott a kísérőjének, és eltűnt az amerikai szállodáknál az esetleges eső miatt rendszeresített, szokásos fedett fémoszlopokra szerelt védő alagúti ajtó mögött, amelynek egyik szárnyát egy londiner észrevétlenül kinyitotta a közeledő vendég előtt. Nincs információ arról, hogy mi volt a véleménye általában Trumanről. Annyit az akkori megnyilvánulásaiból érzékelnie lehetett, hogy a tudósoknak általában nem voltak fenntartásai a Roosevelt halála után, a Truman ölébe hullott végrehajtó hatalom felhasználási szándékairól. 1945. július 17-én nyílt meg Potsdamban a győztes országok képviselőinek részvételével a konferencia, amelyen a háború befejezésével és Európa sorsával kapcsolatos ügyekről is döntöttek, nem csak a bombák ledobásáról. A korábbi hármas találkozón a szövetséges vezetők közül Roosevelt áprilisi halála után az amerikaiak egykori alelnöke, Harry Truman vett részt. Végül is augusztus 6-án Hirosima felett kifogástalan volt az időjárás. A Mariana-szigetcsoport egyik földdarabján kiépített

bázisról, Tinianról szállt fel Paul Warfield Tibbets őrnagy vezetésével az a háromfős legénységet szállító Enola Gay, a speciálisan felkészített B–29-es, angolul Superfortressnek (légierődítmény) nevezett repülőgép, amelyen a bomba összeszerelését útközben fejezték be. Nyolc óra 15 perckor 9500 méter magasságról dobták le a Kisfiú nevet viselő urániumbombát, amely a Neumann által javasolt 500 méteren robbant fel. A tudományos szempontból sikeres, de szörnyű pusztítás után az amerikaiak most már a szövetségesek nevében, hivatalos ultimátumban újra megadásra és fegyverletételre szólították fel Japánt, de mivel választ nem kaptak, a második akcióra augusztus 9-én sor került. A támadó repülőgépkonvoj a kokurai raktárbázis ellen indult bevetésre, de mivel az időjárás ezúttal kedvezőtlen volt, a tartalék célpont fölé repültek, és tizenegy órakor Nagaszaki felett mintegy 9600 méter magasságról dobták le a plutóniumtöltetű Kövér Embert, amely 600 méter magasan robbant fel. A két bomba összesen mintegy 160 ezer embert ölt meg azonnal, az egyidejű sebesültek és a sugárzástól később megbetegedettek számáról sok vita folyt; az biztos, hogy két éven belül 200 ezer ember pusztult el a robbanások következményei miatt. William Purnell ellentengernagy, a haditengerészet helyszíni összekötője közvetlenül a beszállás előtt, mint mindkét támadás végrehajtásának ellenőre, megkérdezte Charles Sweeney őrnagyot, a második gép pilótáját, akinek neve sokkal kevésbé ismert, mint az Enola Gay parancsnokáé, Paul Tibbets őrnagyé. … Mit gondol, fiatalember, mennyibe került ez a bomba? A kettő együtt körülbelül 2 milliárd dollárba – jött gondolkodás nélkül a válasz. Soha nem derült ki, hogy a nagy titoktartás mellett honnan tudta a pilóta a pontos összeget. Truman 1945. augusztus 11-én, tehát két nappal a Nagaszakira ledobott atombomba pusztítása után ezt a nyilatkozatot tette: … Úgy látszik, az egyetlen nyelv, amelyet a japánok megértenek, az, ha bombázzuk őket. Ha egy vadállattal küzdesz, úgy kell kezelned, mint egy vadállatot. Rendkívül sajnálatos, de mégis igaz.

Ekkor derült csak ki, hogy Truman nem alaptalanul aggódott Stimson memorandumát olvasva. Megalapozottnak tűnt az a korábban már említett félelme, hogy a japánok esetleg a szovjeteknek adják meg magukat, ha nem dobják le a két atombombát. Pavel Szudoplatov, a szovjet titkosszolgálat tisztje – egyebek között ő volt a vezetője annak a csoportnak, amely Mexikóban megszervezte a Trockij elleni merényletet – Sztálin utasítására 1944-ben bekapcsolódott a szovjet atomprogramba. 1994-ben előkerült emlékiratai szerint: … megszégyenítve éreztük magunkat, amikor kiderült, hogy az amerikaiak annak ellenére, hogy a németek elleni háborúban szövetségesek voltunk, eltitkolták előlünk az atombomba elkészítésére tett erőfeszítéseiket, hogy siker esetén velünk szemben megőrizhessék fölényüket. Miután augusztus elején ledobták a két atombombát Hirosimára és Nagaszakira, ezzel tulajdonképpen megromlott a viszony a két nagyhatalom között az amerikaiak egyoldalú viselkedése miatt. Valójában ez a viszony sohasem volt kiegyensúlyozottnak nevezhető, hiszen Sztálin Rooseveltnek egy április elején küldött levéleben azzal vádolta meg az amerikai elnököt, hogy titkos tárgyalásokat folytat a németekkel kötendő kétoldalú különmegegyezésről. Roosevelt közvetlenül halála előtt néhány nappal erre a képtelen vádra válaszában ezt írta: … a történelem egyik nagy tragédiája lenne, ha a győzelem pillanatában, hatalmunk birtokában, egy ilyen bizalmatlanság, a hitnek ilyen hiánya előítéleteket okozna… Őszintén, nem tudok az ön informátoraival kapcsolatban keserű fenntartásaim hangoztatása nélkül negatív érzéseimnek nem hangot adni, ha ennyire félreértelmeznék az én és környezetem tevékenységének lényegét. (Többféle feltételezés volt arról, hogy ki árulhatta el a Rosenberg házaspáron kívül az orosz tudósoknak az atomtitkot. A legvalószínűbb jelölt egy Los Alamosban dolgozó fizikus, Klaus Fuchs, aki a náci Németországból Angliába menekült, és az itteni bombakutatási csoport tagjaként 1942-ben, 31 évesen szervezték be, majd ezután került Los Alamosba, ahol a háború végéig dolgozott, majd visszatért Angliába. 1950-ben egy feljelentés alapján

itt letartóztatták, rábizonyítottak a kémkedést, 12 év börtönre ítélték, ebből 9 évet ült le. Szabadulása után lakhelynek az NDK-t választotta, ahol a drezdai Atomkutatási Intézet igazgatója lett, és 1988-ben itt halt meg 77 évesen.) Németország 1945. május 8-án, Berlinben írta alá a végleges fegyverletételi okmányt, Japán pedig 1945. szeptember 2-án, a Missouri amerikai hadihajó fedélzetén írta alá a feltétel nélküli kapitulációról szóló okiratot. Ezzel véget ért a II. világháború. Groves 1945. október 16-án adta át Los Alamosban Oppenheimernek Stimson hadügyminiszter köszönőlevelét. Oppenheimer tőle szokatlan elfogultsággal, szinte alig hallható csendes szavakkal így válaszolt: Hálával és köszönettel veszem át ezt az okmányt a Los Alamosi laboratórium valamennyi munkatársa nevében, akiknek tevékenysége és lelkesedése létrehozta az eredményt… Ma büszke örömünket óhatatlanul mélységes aggodalom zavarja meg. Ha az atombomba újabb pusztító eszközzel fogja gyarapítani a hadviselő világ, a háborúra készülő nemzetek fegyvertárát, szükségképpen eljön az idő, amikor az emberiség átkozni fogja a Hirosimát és Nagaszakit elpusztító fegyver nevét. Földünk lakosságának egységbe kell forrnia, mert különben elpusztul. Ez a tanulsága a mostani háborúnak, amely a világ tetemes részét romba döntötte… Munkánkkal elköteleztük magunkat egy olyan világ mellett, amely a közös veszély láttán a törvény és az emberiség érdekei szerint egyesül. Tizenkét évvel később, 1962-ben jelent meg Groves tábornok memoárja (Most már elmesélhetjük. A Manhattan-terv története – [Now It Can Be Told. The Story of the Manhattan Project)] az atombomba születésének részleteiről. Ebben több helyen felidézi azokat a konzultációkat, amelyeken Los Alamosban vagy Washingtonban mindketten részt vettek, hangsúlyozva Neumann pótolhatatlan szerepét, rendkívüli szakértelmét és személyiségének különleges értékeit.

10. A modern (elektronikus) számítógépek hőskora Isaac Newton (1647–1726), amikor a fizikai kísérletek közben matematikai számítások papírhalmain keresztül jutott el egy-egy probléma megoldásához, kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a számítások manuális megoldása rengeteg időt vesz igénybe. Gottfried Leibniz (1646–1716) már egy gép lehetséges segítségét felismerve készített, mai szóval egy kezdetleges „asztali számológépet”. Blase Pascal, a francia filozófus csillagászati számításokhoz húszévesen tervezett egy kicsiny mechanikus gépet, amely ugyan csak összeadni és kivonni tudott, de kétségtelen, hogy ez volt az első klasszikus értelemben vett számológépnek nevezhető szerkezet, amely egyébként ma is látható Londonban a híres Természettudományi Múzeumban. A következő hatalmas lépés egy angol matematikus, Charles Babbage nevéhez fűződik, aki rájött és megfogalmazta, hogy milyen követelményeknek kell megfelelnie egy programozható számítógépnek. Lyukkártya segítségével rögzíthetők az adatok, és szükség van az utasítások alapján a műveleteket elvégző aritmetikai egységre, végül kell egy kimeneti egység, amely kinyomtatva megadja a végeredményt. Ez a gőzzel hajtott gép 1822ben készült el. A további fejlődés hosszadalmas és bonyolult történetének kiemelkedő fordulatát 1886-ban egy német származású amerikai, Herman Hollerith (1860–1929) statisztikus teremtette meg, aki egy lyukkártyás adatrögzítő és -feldolgozó gépet talált fel. Ezzel bármilyen adathalmazt eredményesen fel lehetett dolgozni. Találmányát továbbfejlesztette, majd az 1890-es amerikai népszámláláskor az országban 288 helyen vették fel a polgárok adatait, és ennek alapján értékelték ki azokat. A berendezés segítségével alig négy hét alatt végeztek a tizenegyedik amerikai népszámlálás eredményeinek rögzítésével és kiértékelésével. A gépeket 40 munkatárs működtette. A Pascal nevével kezdődő történeti eszmefuttatás forrása, a továbbiakban is a számítógépek születésének krónikása Herman Goldstine, aki annak teljes történetét írta meg aprólékos tudományos

„krimijé”-ben, amely először Princetonban jelent meg 1980-ban. Hála Kovács Győzőnek, aki a hazai komputerkészítés egyik úttörőjeként összebarátkozott Goldstine-nel, és ennek a kapcsolatnak köszönhetően 1987 óta magyarul is hozzáférhető A számítógép Pascaltól Von Neumannig című könyv. Goldstine a Chicagói Egyetemen szerzett doktorátust – már itt foglalkozott ballisztikus görbék kiszámításával –, majd onnan a Michigani Egyetemre került, és még az aberdeeni lőtéren dolgozva kapta a feladatot, hogy hadnagyként a megbízó hadsereg részéről felügyelje és vezesse a Pennsylvaniai Egyetem Moore Schoolnak nevezett részlegén készülő elektronikus számítógép készítését. Ennek neve rövidítve ENIAC (Electronic Numerical Integrator and Calculator – Elektronikus Numerikus Integrátor és Számológép). Goldstine itt talált rá egy igen tehetséges fiatal elektromérnökre, John P. Eckertre. Goldstine annyit tudott, hogy 1930 környékén az apai ágon bolgár származású, de már Amerikában született John Atanasoff készítette el az első elektronikus digitális számítóeszközt, amely azonban nem univerzális számítógép volt, hanem egy speciális feladatra, például lineáris egyenletrendszer megoldására szolgált. A következő fontos személy John W. Mauchly fizikus, aki ismerte Atanasoff eredményeit, és a Moore School elektromérnöki részlegénél vett részt egy kurzuson. Előbb írt egy tanulmányt, amelyet eljuttatott Goldstine-nek – ez egy új gép építésének koncepciója volt, és ő lépett kapcsolatba Eckerttel, majd alkalmazták tanársegédként, és így lettek közvetlen munkatársak. Valójában az atombomba tervezésének egyik magas rangú kulcsembere, Oswald Veblen nevéhez fűződik a kezdeményezés döntő fordulata. Ő ugyanis 1943. április 9-én részt vett egy tárgyaláson, ahol Herman Goldstine éppen a hadsereg hadianyagellátási részlege és a Moore School között kötendő szerződés feltételeiről tájékoztatta Leslie Earl Simon dandártábornokot, az aberdeeni laboratórium igazgatóját. Veblen kényelmesen hintázott a széke két hátsó lábán, majd Simonnak váratlanul ezt mondta: … Adjon pénzt Goldstine-nek! – majd további magyarázat nélkül elhagyta a termet.

Johnny természetesen ekkor még nem is sejtette, hogy mi történik a Moore Schoolban, a Philadelphiai Egyetem kutatólaboratóriumában, ahol az ENIAC készült. Emlékezetes, hogy Neumann 1943-as angliai tartózkodása közben Oswald Veblennek már egy levélben beszámolt arról, hogy az aknákkal foglalkozva a konkrét feladata mellett mennyi mindent tapasztalt Angliában, ahol a gépesített adatfeldolgozás különböző formáival találkozott. Valójában először Los Alamosban támad fel benne a nagy mennyiségű számítások gyors elvégzésének igénye. A lyukkártyás (IBM) adatfeldolgozó gépekkel való próbálkozások mellett megkérdezte a katonai illetékeseket, hogy milyen kutatásokat finanszíroz a hadsereg a számítások meggyorsítására. Warren Weaver matematikus, aki egyébként a második világháború idején fegyverek fejlesztésével is foglalkozott, két embert említett: a Bell Telefon laboratóriumnál George Stibitzet és a Harvard Egyetemen Howard Aikent. Aiken ekkor már kidolgozta az IBM-nél elkészült egyik első programvezérlésű számítóeszközt, elektromágneses (jelfogós) alapon. Aspray megemlíti: … ebben jelfogókat használtak a folyamat vezérlésére, és villanymotorok mozgatták a mechanikus számlálókat az aritmetikai műveletek elvégzésére… ez a gép később a „Harvard Mark I” nevet kapta. Johnny ezekkel részletesen megismerkedett, de Weaver elfelejtette Neumann-nak említeni az akkor már zajló ENIACprojektet (feltehetőleg azért, mert nem tekintették azonnal használható eszköznek). 1944. augusztus 7-én Aberdeenben a pályaudvaron, miközben vonatra várt, Johnny véletlenül megismerkedett Hermann H. Goldstine-nel. A sovány, szemüveges, enyhén kopaszodó férfi Philadelphiába utazott a munkahelyére. Így került az aberdeeni pályaudvarra. Hirtelen megjelent Neumann, de ahogy pestiesen szokták mondani, „még nem voltak egymásnak bemutatva”. Ennek a találkozásnak a részleteit és első benyomásait Neumannról Goldstine a könyvében így idézi fel: … Valójában viszonylag vakmerő dolognak volt tekinthető, hogy ennek a világhírű alaknak bemutatkoztam,

és beszélgetést kezdeményeztem vele. Szerencsére amikor korábban egyik előadását hallgattam, úgy ismertem meg, mint egy közvetlen, barátságos személyiséget, aki mindent megtett azért, hogy az emberek bizalommal forduljanak hozzá. A beszélgetés hamarosan az én munkámra terelődött, és amikor Von Neumann számára világossá vált, hogy egy olyan elektronikus számítógéppel foglalkozom, amely másodpercenként 333 szorzásra képes, az egész beszélgetés egy könnyed, humoros csevegésből olyan fordulatot vett, mint amikor két szakember egyenrangúan beszélget a szóba került témáról. Neumann hazatért Princetonba, majd néhány hét múlva meglátogatta Philadelphiában a Moore Schoolt, hogy megismerkedjen a készülő ENIAC-kal. Érkezését előzetesen Goldstine jelezte közvetlen két munkatársának, J. P. Eckert elektromérnöknek és J. W. Mauchly fizikusnak. Eckert meglepő állítással állt elő: … Neumannról azt mondják, hogy zseni. Szerintem ez akkor fog bebizonyosodni, ha rákérdez, hogy milyen logikai struktúra szerint tervezzük meg a gép működését. Goldstine megnyugtatta: Hát persze! Von Neumann azonnal megkérdezte: hogyan alakítottuk ki a gép logikai struktúráját? Goldstine nem tudhatta ekkor, hiszen az atombomba készítésének előzményeibe nem lehetett beavatva, hogy Johnny személyében találkozott azzal a tudóssal, aki kapcsolatot jelentett Aberdeen és Los Alamos között. Johnny megjelenése a csoport egy részének nem tűnt fel különösebben, mások viszont már hallottak matematikai képességeiről és jóval korábbi aberdeeni szakértői munkájáról. Arthur. W. Burks matematikus így emlékezett Johnnyra: … Rendkívül kedves, szeretetre méltó és barátságos személy volt. Nagyon intelligens, és viselkedésében szembetűnő, hogy milyen aprólékosan igyekezett minden részletet megismerni. Ha valamit nem értett, akkor nem csinált úgy, ahogy legtöbben, hogy bólintott: „ó, igen”, hanem nyíltan közölte: „Ezt nem értem” … Például nem volt egészen tisztában azzal, hogy az egyik csövet miért erre, a

másikat arra használjuk. Vagyis a mérnöki részletekhez ekkor még nem volt elég ismerete, de a koncepcióban világosan eligazodott. Először leültek és megittak egy kávét, eközben Goldstine elmesélte az ENIAC történetét. Ekkor még csak a gép terveivel voltak teljesen készen, és már belekezdtek az összeszerelési munkálatokba. Goldstine már a kávézás közben bemutatta az ott dolgozó két legfontosabb munkatársát, Eckertet és Mauchlyt, az előbbit, akit a vállalkozás főmérnökének tekintett, ezekkel az értékelő jelzőkkel: … a lehető legnagyobb igénnyel lépett fel, és kijelentette, hogy a minőségi elvárásokból sohasem fog engedni. Energiája csaknem kimeríthetetlen, szellemi képességei pedig kivételesek. Az első perctől az utolsóig ő volt az, aki a tervet egységbe fogta, és biztosította sikerét. Egyszerűen sem ötletekben, sem pedig azok megvalósításában nem ismert lehetetlent. Körbesétáltak, és Goldstine Johnnynak lelkesen említette, hogy a Pennsylvaniai Egyetemen azt tervezték: legalább háromévnyi munka szükséges az elkészítéséhez. Goldstine folytatta a magyarázatot arról, hogy a kezdő összeg háromszázezer dollár, amelyet a kutatólaboratórium a haditengerészettől kapott. Johnny egy darabig csendesen hallgatta Goldstine büszkeségtől dagadó magyarázatát, amely szerint a gép majd összesen négy szekrényben 40 panelből áll, és legalább kétezer munkaórát kell belefektetni. Súlya eléri majd a 30 tonnát, szélessége 3 méter, és 17 468 vákuumcsővel és mintegy 1500 jelfogóval szerelik fel. Tízes számrendszerben mind a négy alapműveletet képes lesz gyorsan elvégezni. A gép egy külön épület minden szobáját lefoglalja. Neumann ennek a gépnek az elkészítésében még nem vett részt, ez kizárólag Eckert és Mauchley szellemi terméke volt. A harmincegy éves Goldstine a szerencsés találkozás véletlen teremtette következményeit hallgatva felismerte, hogy Neumann megjelenésével az aberdeeni pályaudvaron valójába egy új fejezet kezdődött az ő életében is. Az ENIAC 1946. február 16-án készült el teljesen. Később átszállították a hadsereg aberdeeni telepére, ahol 1947. júliusban kezdték el használni, és 1955. október 2-ig 24 órás

üzemben működött. Egyébként 1948-ban Neumann ötlete alapján készítettek egy olyan kapcsolást, amely lehetővé tette, hogy az ENIAC-ot úgy használják, mintha tárolt programú gép lenne. 1955ben végleg kikapcsolták, azóta a látogatók a Smithsonian Múzeum alkalmi tematikus kiállításán csodálhatják meg. Egyébként az ENIAC és Johnny közös történetéhez az a tény is hozzátartozik, hogy amikor már a következő számítógép, az EDVAC tervezésével foglalkoztak, ő még figyelemmel kísérte az ENIAC-ot működtető csoport munkáját azután is, hogy 1946-ban Eckert és Mauchley már a saját vállalkozói útját járta. Itt érdemes ismételten utalni rá, hogy Johnnyt 1943 ősze óta Los Alamosban a megfelelő gépek hiánya miatt állandóan foglalkoztatták a lassan elvégzett számítások okozta nehézségek, ezért különös figyelmet szentelt az ENIAC-kal kapcsolatos fejleményeknek. Eközben a munkatársak rendszeres konzultációin a technikai kérdések megoldási lehetőségeinek mérlegelése közben kétféle szemlélet ütközött meg a hasznosítással kapcsolatban. Eckert és Mauchley szeme előtt az üzleti lehetőségek kiaknázása lebegett, míg Neumannt és Goldstine-t a gépek képességeinek fejlesztése izgatta elsősorban. Az ENIAC építésének ebben a fázisában Goldstine nem engedte meg azt, hogy az új ötletek a már „összeszerelés” alatt álló gép terveit módosítsák, hanem létrehozott egy tervezőcsoportot a következő gép, az EDVAC (Electronic Discrete Variable Automatic Computer) terveinek kidolgozására, felhasználva az ENIAC készítése és működése közben keletkezett tapasztalatokat, illetve kritikai észrevételeket. Goldstine ebbe a csoportba hívta meg Neumannt, aki a hetente tartott megbeszéléseken részt vett, amennyire ezt Los Alamos-i és egyéb utazásai lehetővé tették. Itt olyan beszélgetések hangzottak el – egyfajta „brainstormingok” –, amelyek ötleteit felhasználták a következő gép megtervezésénél, majd elkészítésénél. Miután Neumann 1944 novemberében Los Alamosban olyan találékonyan járult hozzá az implóziós bomba problémáinak megoldásához, amely döntő fordulatot hozott a plutóniumbomba elkészítésének folyamatában, Johnny gondolatait továbbra is az atombomba befejezésének és felhasználásának részletei kötötték le. Ugyanakkor, mint emlékezetes, ez az időszak gyakori hosszú

utazásokkal járt, elsősorban vonaton, hiszen Princeton mellett gyakran már Washingtont is útba kellett ejtenie. A Moore Schoolban ekkor már a következő gép, az EDVAC tervein dolgoztak. Ekkor került szóba, hogy a gép mérnöki feladataihoz, főleg a tervezéshez írásos összefoglalót kell készíteni az értekezleteken elhangzottakról. Johnny vállalta ezt, és azt tervezte, hogy néhány héten belül előterjeszti, példákkal együtt elemzéseket készítve a logikai vezérlésre vagy a tárolási problémára vonatkozóan, és ezek majd azt illusztrálják, hogy hogyan lehet bizonyos új kérdéseket kezelni, illetve megoldani. Így készült el egy fontos dokumentum, amely 101 gépelt oldalon részletesen leírta a gép teljes felépítését és működésének alapelveit. Ennek egyes részleteit úton Los Alamosba, a vonaton utazva kézzel írta. A címe: Az EDVAC-ról szóló jelentés első vázlata (First Draft of a Report on the EDVAC). Neumann levélben küldte vissza Goldstine-nek a dolgozatot, aki 21 példányban legépelte, és szétosztotta néhány munkatársnak, kormányzati szerveknek és oktatási intézményeknek 1945. június végén. Ráadásul Neumann nem is tudott róla, hogy Goldstine sokszorosítja és szétküldi a dolgozat szövegét, amelynek címlapján nem szerepelt más név, mint az övé. Vagyis ebből nem derülhetett ki senkinek, hogy ez valójában egy kollektív munka összefoglalója. Goldstine így minősíti az írást: … a legfontosabb dokumentum, amit valaha is írtak a számításokról és a komputerekről. Mauchly és Eckert nevük mellőzését igen rossz néven vették, és ez végleg tartós ellenszenvet alakított ki bennük. Ráadásul Neumann-nal ellentétben ragaszkodtak a gép szabadalmi okmányának benyújtásához, mintegy biztosítva maguknak az ezzel járó jogokat, és mivel emiatt a Pennsylvaniai Egyetemmel anyagi vitába keveredtek, 1946-ban kiváltak a csoportból, és önálló vállalkozásba kezdtek. Neumann szavait idézve Goldstine a dokumentum elkészítésének céljáról könyvében így ír: … azért írtam meg ezt a jelentést, hogy hozzájáruljon a nagy sebességű számítógépek építésével kapcsolatos ismeretek további fejlődéséhez, továbbá a legkorábban és

a legkiterjedtebben tárgyalja az e témával összefüggő tudományos és műszaki elgondolásokat… Ez a dokumentum 1945 júniusában került nyilvánosságra, és a benne leírt tartalom kapta a Neumann-architektúra elnevezést. A gép lényegében a következő részekből állt: – aritmetikai-logikai egység (regiszterek), – vezérlőegység, ez tartalmazza a programszámlálót és az utasításregisztert, – operatív tároló az adatok és az utasítások tárolására, – háttértár és a perifériákhoz tartozó be-és kiviteli mechanizmusok. Az operatív tároló tette lehetővé a bevitt adatok visszakeresését, és egyidejűleg tartalmazta azokat a parancsokat, amelyek az elvégzendő műveletek sorrendjét is meghatározták, vagyis helyet adtak egy bonyolult kódrendszernek is. Újdonság volt a tárolt program elvének részletes kidolgozása, amely szerint a gép működését vezérlő utasítások számok formájában, kódolva a gépnek ugyanazon memóriájában helyezkednek el, mint a számítások során keletkező adatok. Fontos még megemlíteni, hogy jóval korábbi ötletei alapján Neumannt ekkor újra alaposabban foglalkoztatta, hogy egy elektronikus számítógép tervezésénél mennyiben lehet figyelembe venni az emberi idegrendszer működését. Ez gondolati szinten egyfajta technikai eredmény antropomorfizálására tett kísérletnek tekinthető. Viszont az sem kétséges, hogy valójában ez csak egy elméleti gondolkodási elem volt, konkrétan nem feltételezte, hogy a számítógépet másra is fogják használni, mint bonyolult számítások elvégzésére. Tartalmilag most már összefoglalva Johnny elképzeléseit egy működő, modern számítógépről, vagyis az úgynevezett Neumannelvről elmondható, hogy az alábbi sajátosságok jellemeztek minden, a First Draft alapelve szerint készített számítógépet: – teljesen elektronikus megoldás, központi vezérlő-és végrehajtó egység, – aritmetikai egység alkalmazása, – kettős számrendszer (bináris kód – 0 és 1-es szám variációja),

– memória, amely egyben tartalmazza az adatokat és a programokat, – perifériák: beviteli és kiviteli egység. A központi vezérlőegység programja alapján elsőként valósítja meg, hogy a számítógép maga irányítsa a szükséges sorrend szerint működését. Korábban ezt elméletben Babbage és Alan Turing is felvetette mint lehetőséget, de végleg ez a leírás teremti meg a belső önálló program vezérelte adattárolás gyakorlati megvalósítását. Ekkor az EDVAC-on dolgozó munkatársak nem tudhattak arról, hogy Neumannt elsősorban az atombomba elkészítése foglalkoztatja, valamint hogy hogyan lehetne a Los Alamos-i kalkulációkat számítógéppel felgyorsítani. Meg talán arról sem, hogy gondolataiban szerepel egy olyan gép is, amelyet az időjárás adatainak feldolgozására és lehetőség szerint bizonyos prognózisok rendszeres elvégzésére lehetne használni. Neumann szerint: … ezeknek a találmányoknak bármilyen üzleti megfontolás nélkül az egész emberiséget kell szolgálnia. Neumann-nak ez a meggyőződése hasonlított a majd 1947-től egy Boston közeli halászfalu, Woods Hole kutatóintézetében dolgozó Szent-Györgyi Albertéra, aki Nobel-díjasként (1937) hasonlóan barátja elveihez, úgy vélte, az emberiség számára fontos tudományos kutatások nyomán keletkezett felfedezéseket nem kell szabadalmi oltalommal védeni, hanem felhasználásukat a társadalom minden tagjának lehetővé kell tenni. Szent-Györgyi Albert és Neumann életpályájában az volt az egyik döntő különbség, hogy míg az utóbbi egész életét különösen jó anyagi körülmények között élte le, addig az előbbi többször megtapasztalhatta az egzisztenciális nehézségeket. A Szent-Györgyi házaspár Hollandiában még az éhezéssel járó állapotot is átélte, amikor Albert a mellékvese-kutatásokkal foglalkozott, keresve a C-vitamint, és már az amerikai emigráció idején is előfordult, hogy a kutatások folytatásához bizony „a szájától kellett megvonni a falatot”. Vagyis mindkettőjükre jellemző volt, hogy a közösségi, tehát egyetemes érdekeket előbbre helyezték, mint saját anyagi hasznukat. Talán ez a tulajdonság is közrejátszott abban, hogy a két rendkívüli tudós és személyiség között meghitt barátság alakult ki. Ennek bizonyítéka, hogy Neumann második

feleségével pihenésképpen többször felkereste Szent-Györgyit Woods Hole-ban, ahol a kertben egy külön vendégház fogadta a meghívottakat, közöttük volt Bay Zoltán és Kodály Zoltán is. Bay Neumann-nal is nagyon jó barátságban volt, és Johnny egy levélben éppen neki írta, hogy 1949 szeptemberének első hetében ne keresse őt Princetonban, mert tervei szerint ezt az időt SzentGyörgyi meglátogatásával kívánják eltölteni feleségével. Micsoda beszélgetések lehettek ebéd közben vagy vacsora után, amikor Szent-Györgyi szokása szerint, ha az idő engedte, kiültek a kertbe, és az Atlanti-óceánt bámulva egymás társaságát élvezték! Goldstine így foglalta össze a First Draft jelentőségét: … világos, hogy Neumann jelentése megírásával mindenki másnál nagyobb hatást gyakorolt a számítógépekkel kapcsolatos gondolkodás folyamatának kikristályosodására. Ehhez fontosnak tartja befejezésül hozzáfűzni: … azt a fogas kérdést, hogy az egyes ötleteknek pontosan ki az eredeti szerzője, sohasem lehet majd kielégítően megválaszolni, minthogy csaknem minden elgondolás közös munka eredményeként alakult ki… Az kétségtelen, hogy ebben a munkában Neumann volt „a nélkülözhetetlen személy”. William Aspray Neumann életművéről írt monográfiája szerint, a jelentés kifejezett célja az volt: … hogy leírjon egy nagyon nagy sebességű automatikus digitális számítógéprendszert, és különösen annak logikai vezérlését. Neumann olyan számítástechnikai eszközöket akart, amelyek elegendően nagy teljesítményűek, két vagy három független változós nemlineáris parciális differenciálegyenletek és hasonló bonyolultságú feladatok megoldására is alkalmasak… az ilyen számítógépes rendszertől az az elvárás, hogy az utasítások kiadása után a műveletek végrehajtása emberi beavatkozás nélkül menjen végbe egészen a numerikus eredmény kiadásáig. Szándéka volt az is, hogy a rendszer valamennyire képes legyen felismerni saját működési hibáit is.

Talán ezen a ponton érdemes számba venni és felsorolni tömören összefoglalva azokat a tényeket, amelyek bizonyítják a különböző témákkal és feladatokkal párhuzamosan foglalkozó Neumann rendkívüli fizikai teherbíró képességét, szorgalmát, szürke agysejtjeinek innovációs képességét és érdeklődésének sokoldalúságát. Valószínűleg ezen alaptulajdonságoknak, valamint a nagy kapacitású memóriájának és műveltségének köszönhette a kortársaktól a többször is elhangzó „zseni” minősítést. Tekintsük időbeli határvonalnak, hogy már tizedik éve él Európától távol, az Egyesült Államokban, Princetonban. 1939/1940: Princetonban közös munka Morgensternnel a Játékelmélet… könyvön. Szeptembertől Aberdeenben végzett tüzérségi vizsgálatok. 1942: Három hónapig a washingtoni hadügyminisztériumban dolgozik teljes munkaidőben. 1943: London: az év első felét tölti itt, a brit hadügyminisztérium felkérésére, hogy speciális matematikai számításokat végezve segítségükre legyen a német tengeri aknák hatásának korlátozásában. – ősszel látogat először Los Alamosba, ahol folyamatosan, előbb az atombomba elkészítésében játszik nélkülözhetetlen szerepet, majd a háború befejezése után is visszajár ide a hidrogénbomba munkálatain dolgozva. Később részt vesz a kaliforniai Livermore-ban létrehozott intézet munkájában is a hidrogénbombán dolgozva. 1944: Megismerkedik Pennsylvaniában a Moore Shoolban a készülő ENIAC számítógéppel. 1945: Kulcsszerepe van az atombombával kapcsolatos úgynevezett célkijelölő bizottság Los Alamosban megkezdett munkájában. – A következő számítógép, az EDVAC tervezésében vesz részt, vállalja az ezzel kapcsolatos összefoglaló dokumentum, az Első Vázlat (First Draft) elkészítését, majd tanácsadója annak a csoportnak, amely kivitelezi a gépet. – Júliusban Los Alamosban jelen van a Trinity ponton végzett, az atombombát kipróbáló kísérleti robbantásnál.

Majd figyelemmel kíséri a hirosimai és nagaszaki bombázás eredményeinek kiértékelését. 1946: Mint a részleg igazgatója, irányításával Princetonban megkezdődik és 1952-ig tart az úgynevezett IAS számítógép elkészítése. Aspray fontosnak tartja részletesen ismertetni az elektronikus komputer program (Elektronic Computer Project) keretében készült dolgozatok jelentőségét, amelyben Neumann, Goldstine és Burks tovább dolgoztak a Johnnyról elnevezett architektúra tökéletesítésén és a számítógépek programozásával kapcsolatos alapelvek kidolgozásán. A logikai tervezést és kódolást finomították, és a természetes technológiai változásokat leszámítva ezek az elvek jellemzően hasonlítanak a mai architektúrákra is. E tapasztalatokat felhasználták a következő fejezetben ismertetett IAS gép elkészítésénél, valamint világszerte alkalmazták mindenütt, ahol a Princetonban készített komputer hasonmását elkészítették. Ezért most ismerkedjünk meg részletesen ennek a gépnek a születésével.

11. Az IAS gép története 1945-ben az ázsiai fronton a harcok tovább tartottak, tehát a háborúnak még nem volt vége, amikor Neumann azon kezdett elmélkedni, hogy hogyan hozza egyensúlyba a tiszta matematika iránti vonzódását az alkalmazások iránt feltámadt újabb érdeklődéssel, különösen, ami a számítógépekkel kapcsolatos elképzeléseket illeti, s mindezt az IAS keretein belül. De ehhez ott semmiféle hagyománnyal nem rendelkeztek. Hiányzott hozzá a laboratórium, hiszen ezt az intézetet elsősorban a választott tudományágak elméleti kérdéseinek kutatására hozták létre. Ráadásul eközben elhalmozták olyan állásajánlatokkal, ahol viszont kiváló feltételek kínálkoztak a feladat végrehajtásához. Norbert Wiener közvetítésével kapcsolatba került az MIT tudományos dékánjával, aki Neumannt rá akarta venni, hogy vállalja náluk a matematikai szakosztály elnöki posztját, amely mentesítené az adminisztratív tevékenységektől, és bőséges kutatási időt biztosítana számára. Az ötlet mögött a dékán, George R. Harrison azon elképzelése állt, hogy az MIT a Harvard Egyetemmel együtt egy olyan program megvalósításába kezd, amely vezérléstechnikai, tudományos, műszaki feladatokkal és biológiai információk feldolgozásával is foglalkozna. És ehhez hívta állandó munkatársnak Neumannt. Ugyanebben az időben Johnny egy vezető professzori ajánlatot kapott a New York-i Columbia Egyetemtől, és a Harvardtól is. Eszerint egy alkalmazott matematikai intézet közös felállítását tervezték. Végül még egy érdeklődés futott be a Chicagói Egyetemtől. Végül Neumann 1945. november 30-i levelében ezt írta Harrisonnak: … Az IAS-szel fennálló hosszú kapcsolat miatt, meg azon tény miatt is, hogy mindig nyomatékosan hangoztattam egy számítógépes program fontosságát, úgy éreztem, az IAS tarthat elsőként igényt szolgálataimra, ha lehetőséget tud felkínálni egy általam elképzelt program végrehajtására.

Novemberre sikerült Frank Aydelotte-nak, az IAS második igazgatójának támogatását ezen tervhez megszerezni, és Johnny javasolta, hogy nyerjék meg a Radio Corporation of Americát, a legjelentősebb amerikai elektronikai vállalatot, hogy csatlakozzon a projekthez. Így tehát matematikai professzori rangja megtartásával igazgatóként megbízták az IAS újonnan szervezett számítástechnikai részlegének vezetésével. Arthur Burks, aki első szerződését az IAS-től ehhez a részleghez kapta, és később hosszú éveken keresztül az intézet kutatómérnöke volt, 1987-ben egy William Aspraynek adott hosszabb interjúban visszaemlékezett 1946 tavaszára, amikor Neumann nekikezdett megszervezni a gép elkészítését, és úgy tervezte, hogy megépítése legalább három évig tart majd, de ez két évvel elhúzódott, egészen 1952-ig. Az IAS kutatóiból és más városokból mérnököket és matematikusokat is szerződtetettek, mindenekelőtt a két matematikust, Goldstine-t és Burksöt. A projekt következő meghatározó szereplője lett Julian Bigelow. A továbbiakban a csapat verbuválásában Neumann alig vett részt, az interjúk többségét – kivéve Bigelow-ét – Goldstine bonyolította le. Egyebek között Jim Pomerene-t, Hewitt Crane-t, Gerald Estrint, George W. Broneit, Willis Ware-t és John Simst szerződtették, akik különböző ideig vettek részt a munkában, valamint további tizenkét fő huzalozót, egy műszerészt, s emellé egy segédet, illetve tanácsadóként egy vagy két külsős matematikust vagy fizikust. A gép készítésének terve szinte felbolygatta a Princetonban megszokott munka menetét. Másfél évvel megkezdése után Aydelotte – aki minden befolyásával támogatta az új számítógép elkészítését – ezekkel a sorokkal jellemezte a megváltozott helyzetet: … nem hiszem, hogy a kutatást iskolamester módjára fegyelmezni lehet, még akkor sem, ha az intézet néhány tagja ellenezte a projektet, attól a meggyőződéstől vezetve, hogy az elméleti munka háttérbe szorul. Tévedtek, mert pusztán arról volt szó, hogy új területeken volt erre szükség. Értékének bizonyítása ugyan még hátravan, és természetesen ez lesz az igazi próbája. Ezt csak az idő fogja megmondani.

Aydelotte javaslatára szavazta meg az IAS kuratóriuma a 100 ezer dolláros támogatást, amely a munka első anyagi bázisát jelentette. Érdemes megemlíteni, hogy Goldstine 1980-as visszaemlékezése szerint általában az intézet matematikai osztálya fogadta leginkább ellenkezéssel az úgynevezett „kísérleti munka” elvégzését mint eltérést a hagyományos elméleti kutatótevékenység alapításkor elhatározott gyakorlattól. E szerint a nyilatkozat szerint Einstein sem örült az intézet profiljába nem illeszkedő vállalkozásnak. Sőt Neumanntól sem vették jó néven, hogy „szellemi aprópénzre váltva tevékenységét, a számítógép kedvéért még tanácsadói szerződésekbe is bonyolódva” lemond az elméleti matematikára fordítandó kutatások igényelte időről és elfoglaltságról. Neumann azonban a kutatói „elefántcsonttoronyban”, Princetonban eltöltött elméleti munkákkal eltelt évek után, elsősorban a Los Alamos-i feladatok tapasztalatai alapján szemmel láthatóan magabiztossá vált, hogy a „cselekvő tudósi magatartás” irányba kell változtatnia tennivalóin. Az IAS-nál megépítendő gépet teljes mértékben már a First Draftban lefektetett elvek alapján tervezte elkészíteni. A cél az volt, hogy a gép legyen teljesen automatikus, digitális és elektronikus. Indulási költségnek 300-360 ezer dollárt javasolt. A működtetéshez évente 6000 dollárt és 3000 négyzetméter laboratóriumi és irodai bérleti díjat tervezett felhasználni, összesen évente 36 000 dollárt. Ezután jelentős pénzügyi támogatást kapott a hadügyminisztériumon keresztül a szárazföldi erőktől, a haditengerészettől és a légierőtől. Eleget tettek a haditengerészet kérésének, hogy az eredmények ne csak szöveges, hanem grafikus formában is megjelenjenek. Ezt annak reményében tervezték így, hogy az ország 1919 óta legnagyobb elektronikai vállalata, az RCA (Radio Corporation of America) – amely előbb a tengeri rádiózáshoz szükséges készülékek első gyártója lett, majd mindenféle elektronikus eszközök (például katódsugaras csövek) készítője, sőt az első műsorszóró rádiós és televíziós hálózatok megteremtője – akár 300 ezer dolláros támogatást is nyújthat, miután a televíziós készülékek elterjedése kapcsán a katódsugaras csövek gyártása olyan mértékben felfutott, hogy a számítógéphez szükséges háttér lényegében ezzel biztosítottnak volt tekinthető. Johnny ekkor a hadügyminisztériumhoz

tartozó és a döntésekben szerepet játszó fegyvernemek tábornokaihoz fűződő személyes kapcsolatain kívül már támaszkodhatott arra az érvelésre is, hogy a számítógépek elterjedése, az eddigi konzervatív megoldásokkal szemben, felgyorsíthatja a hadviselés kiszolgálását (tüzérségi tevékenység, légierő, meteorológiai előrejelzés földön, vízen, levegőben stb.). Goldstine Johnny egyik legértékesebb képességének tartotta azt, amit az operacionális analízis kifejezéssel illetett. Arra a képességére utalt, hogy a tennivalóival kapcsolatos különféle forrásokból összefüggő szálakat volt képes egyetlen cél érdekében összehangolni, majd végrehajtását megszervezni, és a forrásokat hozzá megszerezni. És ezt tartotta leginkább meggyőző ellenérvnek a Neumannt az IAS vezetői és munkatársai részéről ért kritikákra, hogy ugyanis Johnny matematikai elméleti képességei helyett a gyakorlati tennivalókra áldozta idejét, ami természetesen együtt járt azzal, hogy a katonai és politikai „nagyágyúkra” támaszkodott, és ez valóban időigényes elfoglaltság volt, hiszen hosszadalmas tárgyalásokon kellett részt vennie. A személyzet toborzására talán a legjobb példa Julian Bigelow első találkozása Johnnyval. Ennek részleteit Princetonban készült 1983-as filmünkben idézte fel. Anekdotába illő körülmények között ismerkedett meg a számára akkor már híres John von Neumann-nal. Televíziós stábunk az intézet híres termében, a Fuld Hallban állíthatta fel a felszerelését 1983 szeptemberének egyik napján, egy kora délutánon. A tágas terem később az intézet legendás közösségi helyszínéül szolgált, a konzervatívan berendezett szobában éltek társasági életet a tudósok, és alkalmanként a teázásokkor a hozzátartozók, és itt fogadták a vendégeket is. A szerző visszaemlékezése szerint fülledt, ragyogó nyár végi délután volt. A tudósok Neumann idejében, ha ebéd után nem vonultak vissza egy rövid szunyókálásra, akkor itt itták meg rituális teájukat vagy kávéjukat, és közben vagy jóízűen csevegtek egymás közt, vagy mély hallgatásba burkolóztak, mert az agyuk a félbehagyott feladaton járt. Most senki sincsen rajtunk kívül. A bútorzat szerény, már-már kopott. A terem egyik oldala végig üvegablakokból állt, és a nyártól búcsúzó kertre nézett, ahonnan mutatós fénynyalábok pásztázták be

a félhomályban is ragyogó termet. Alig kell világítanunk, olyan, mintha egy misztikus angol kísértettörténet rögzítésére készülődnénk. Bigelow csendben ül és újságot olvas egy kényelmes karosszékben. Kissé püffedt az arca, és őszülő, egykor szőke haja erősen kócos, mintha most kelt volna fel az ágyból. Lehet, hogy kora délutáni szunyókálása miatt valóban ez történt. Öltözéke viszont elegáns, nyakkendőben, fehér ingben, sötét zakóban van, és egyébként igen szívélyesen állt rendelkezésünkre. Fesztelenül kezd el mesélni Neumannról, látszik rajta, hogy szívesen idézi fel ezt a „szakmatörténeti” első találkozást. Biztos, hogy külföldieknek életében először mesélheti el, de valószínűleg nem utoljára, hiszen 2003 februárjában, kilencvenévesen hunyt el. A felidézett történet idején 33 esztendős volt. A kamera előtt már elmúlt 70: … 1946. május közepe lehetett. Villamosmérnöki végzettségem volt. Herman Goldstine-től hallottam egy álláslehetőségről, amelyre eredetileg egykori mentorom, Norbert Wiener javasolt, de ezt csak később tudtam meg. Mivel jól ismertem Princetont, úgy reggel tíz óra tájban kocsiba ültem, és Neumann János házához hajtottam a Westcott Road 26.-ba. Nagyon szép, kétszintes épület volt, hatalmas pázsittal és magasra nőtt sövénnyel. És ahogy felmentem a bejárati lépcsőn, hatalmas kutya fogadott. Nem tudom, milyen fajtájú, de méretre akkora, mint egy ember. Amikor meglepetésemre egy színes bőrű gondnok vagy talán háziszolga kinyitotta az épület kapuját, Neumann már ott várt, a szokásos középszürke öltönybe öltözve, kedvesen mosolyogva. Beléptem, és mielőtt becsuktam volna az ajtót, a kutya berohant. Bementünk a nappaliba, a kutya pedig utánunk jött. Egy darabig lustán körözött a viszonylag nagy szobában, aztán leheveredett kettőnk közé a földre. Szemmel láthatóan otthon érezte magát. Tehát az állásról szóló egész tárgyalást ennek a hatalmas kutyának a társaságában folytattuk le. A hivatalos megbeszélnivalón hamar túljutottunk, gyorsan megértettük egymást, és megállapodtunk mindenben, végül még abban is, hogy júniusban kezdünk együtt dolgozni.

Aztán ahogy elindultam, és megköszöntem a barátságos fogadtatást, Neumann megkérdezte, hogy én a kutyámat minden ilyen beszélgetésre magammal hozom-e. Ő az első perctől kezdve türelmesen fogadta a kutyát, mert azt hitte, hogy az enyém. Én meg azt hittem, hogy az öve. Jót mulattunk a kölcsönös tévedésen. Attól kezdve, ha munkáról volt szó, és ő nem utazott – mert iszonyatosan sok dolga volt országszerte –, elválaszthatatlanok voltunk. Hamarosan kitalált egy sematikus programot, hogy milyen ütemben készüljön el az új számítógép, milyen tulajdonságai legyenek, milyen utasításokat építsünk bele, milyen sebességgel hajtsa végre a kapott feladatokat. Mindezeket igen nagy precizitással munkálta ki. Ő olyan ember volt, aki soha semmit nem bízott a véletlenre. S az én főmérnöki feladatom pedig az lett, hogy felépítsem a komputert. Minden technikai megoldást rám bízott. Vagyis hogy jussunk el a kifogástalan működésig, és végezzük el a szükséges teszteket, majd az ellenőrzéseket. Az egész berendezés az intézetben, itt készült, hivatalosan erről kapta a nevét. Ami ennél a gépnél igazán új volt, az a programozás és az adattárolási megoldás, az úgynevezett elektrosztatikus tárolók: mindkét oldalon húsz-húsz henger. Ezt valójában egy átmeneti feladatnak tekintettük, de a korábbi gépekhez képest tele lett mindenféle új ötlet megvalósításával. Ugyanakkor a kísérletezés fontos fázisa is volt, amelyet aztán korszerűbb megoldások váltottak fel. Mindenesetre ez volt az a kihívás, amely összehozta a legjobb tudósokat: matematikusokat, fizikusokat, vegyészeket, mérnököket. Neumann bámulatra méltó személyiségnek bizonyult… Legnagyobb erényének azt a képességét tartottuk, ahogy a feladatokat logikai rendszerbe foglalta, majd továbblépve matematikai leírásokkal mindenki számára érthetővé tette. A fizikai összefüggésekre is rávilágított. És nem akadt olyan hardverprobléma, amelynek lényegét mint feladatot bárki más olyan plasztikusan megfogalmazta volna, mint ő.

Különlegesen elegáns megoldásokkal és gyorsasággal állapította meg, hogy ha ez vagy az történik, akkor annak mi lesz a következménye. Gondolkodása egyszerre volt analitikus és filozofikus. Sokan magányos gondolkodónak tartották, és viselkedésében mindent megtett azért, hogy ezt el is higgyék róla. De ha szükség volt rá, akkor nagyszerű érzékenységgel magyarázta el mindenki számára érthető formában a legapróbb elméleti és gyakorlati kérdéseket, nagy hangsúlyt helyezve a pontos megfogalmazásra. Eközben kiderült, hogy ha kell, akkor tüneményes csapatjátékos, akinél türelmesebb embert nem ismertem. Pedig sokszor kellett félbeszakítanom, mert olykor gyors magyarázatát alig tudtam követni, nekem pedig mindent értenem kellett. És ha elakadtam, addig nem nyugodott, ameddig a papírra vetett számítások mellé pontos vizuális illusztrációira rá nem bólintottam. Ma már nagyon büszke vagyok rá, hogy segíthettem neki, de arra talán még jobban, hogy rengeteget tanultunk egymástól. Én például azt a következetes szívósságot, hogy ha felfedezett valamilyen neki nem tetsző fordulatot, akkor addig nem nyugodott, amíg lépésről lépésre vissza nem kereste a már elvégzett műveletekben a lehetséges hibát, és amikor végre megtalálta, elégedett Buddhamosollyal bólogatott, morgott magában valamit, és újrakezdte a folyamatot. Akkor az jutott eszembe, hogy éppen most „szelídíti” meg a gépet, ahogy egy ember egy állatot idomítva tanít be, az pedig készséggel engedelmeskedik neki. Életemben először jutott eszembe, hogy lehet valami titok közöttük, amiről eddig semmit nem tudtunk, hogy ugyanis sajátos kapcsolat alakulhat ki ember és gép között. Első feladatom egy meghökkentően egyszerű, de egészében igen kínos ügy megoldása volt. Princetonban az intézet munkatársai elvből – közöttük a városi lakosság –, szóbeszédben terjedő kifogásokkal ellenezték az egészen új típusú munka számára emelt építményt, mert folyamatos mérnöki munkára ebben az intézetben soha nem

gondoltak. Sokan aggódtak, hogy a számítógép működés közben elviselhetetlen zajt fog csapni, sőt rengeteg áramot fogyaszt majd. Külön értekezletet kellett összehívni a kedvükért. Elmondtam, hogy zajra egyáltalán nem kell számítaniuk, az elektromos fogyasztás pedig nem lesz több, mint amennyit két háztartási tűzhely használ el. Ez szemmel láthatóan elsimította az ügyet, a közfelháborodás lecsendesedett, különösen azután, hogy a helyi lap egy állami szakértő megnyugtató véleményének közlésével számolt be az ülésről. 1947 és 1949 között mintegy két tucat, elsősorban amerikai szakfolyóirat tudósított folyamatosan és részletesen az IAS gép építésének munkálatairól. Memóriája 5,1 kilobyte-os volt, 1700 vákuumcsövet tartalmazott, és feltűnő részei voltak azok a hengerek, amelyekben az adatokat tárolták. Az aszinkronikus üzemmód azt jelentette, hogy nem rendelkezett központi órával, amely az utasítások időzítését szabályozta volna. Az utasításokat és az adatokat ugyanabban a memóriában tárolta. Egy másik radikális változtatás a korábbi gépekhez képest a tervekben 1945 novemberében Neumann által kidolgozott fejlesztés, amely szerint a gépet – ikonoszkóp segítségével – képkimenettel kell ellátni, hogy automatikusan rajzolja ki a képernyőre (displayre) az eredményt, ez ugyanis gyorsabban láthatóvá teszi, mint a nyomtatás. Ez kifejezetten a haditengerészet kérése volt. 1956-ig 19, Amerikában és külföldön készült olyan gép volt, amelyhez mintául szolgált az IAS gép, még pontosabban „egyenes leszármazott”-jának (derivatíve) tekinthető. Az angol Rand Corporation 1954-ben elkészült gépe kapta meg a JOHNNIAC elnevezést, amelyet később az IAS gép kapcsán is olykor használtak tévedésből. Az IAS gép beszédes, rövidített neve MANIAC (Mathematical Analyzer, Numerical Integrator and Computer – Matematikaanalizáló, Numerikus Integrátor Számítógép) volt. A gép négy fő részből állt: aritmetikai egység, memória, vezérlőegység és az input/output berendezés. Teljesítménye ötször gyorsabb, mint az ENIAC-é, és ennél a gépnél alkalmazták először a „programmódosítást programmal” megoldást.

A Princetonban dolgozó mérnökök között is volt olyan, aki később Amerika-szerte megépítette az ottani ismeretei alapján a „saját gépét”, például Illinois állam egyetemén készült el az ORDVAC. Hasonmás készült Los Alamosban, Argonne-ban és Oak Ridge-ben is. Mivel Neumann tanácsadói szerződésben állt az IBM-mel, gyakran látogatott el annak akkori főhadiszállására, Poughkeepsiebe, és aktívan segített az ottani gép elkészítésében, amely az IBM 701-es típusszámot kapta. Ez volt az első sorozatban gyártott készülék, és 20 darab született belőle. Mindez összefüggésben volt azzal, hogy az IAS gép költségeinek támogatásába az évek során bekapcsolódott az IBM is. Ezután még Ausztráliában, Sydney-ben elkészült a SILLIAC és Svédországban a DESK. A Szovjetunióban pedig a BESZM. Goldstine szerint a svéd gép azután született meg, hogy Stockholmból fiatal mérnököket küldtek Princetonba tanulmányútra, de nem volt információja arról, hogy a szovjetek hogyan jutottak hozzá a gépek elkészítéséhez szükséges technikai ismeretekhez. Az IAS gép Goldstine feljegyzései szerint 1951 végén készen állt, de mivel még hosszú próbafolyamaton kellett keresztülmennie, hivatalosan csak 1952. június 10-én avatták fel. (Érdekes epizód, hogy a háború befejezése után, 1946-ban brit, francia, angol és német tudósok – elsősorban elektromérnökök – egy csoportja érkezett a Moore Schoolba, hogy részt vegyenek egy nyári számítástechnikai előadás-sorozaton. Ezek elsősorban számítógép-építésben, illetve a tárolt program készítése kapcsán végeztek kutatásokat egyetemeken és tudományos intézetekben. Az előadók között volt John von Neumann, Howard Aiken, J. Presper Eckert, John Mauchly, George Stibitz és Dougles Hartree. A hallgatóság tagjai között ott ültek a jövő számítógépes társadalmának pionírjai, például Maurice Wilkes, Claude Shannon, David Rees és Jay Forester. Ezek az előadások hozzájárultak további olyan számítógépek megszületéséhez, mint az EDSAC, a BINAK és az AVIDAK. Ez utóbbi teljes mértékben az IAS gép klónjának számított. Ennek volt köszönhető, hogy Maurice Wilkes brit számítástechnikus, aki elolvasta a First Draftot, megismerkedett az ENIAC és az EDVAC tervezési részleteivel, egyebek mellett a legfontosabb újítással: a tárolt program elvével is. Ezután visszatért

a Cambridge Egyetemre, és annak matematikai laboratóriumában ő és csapata építette meg a világ első tárolt programmal működő számítógépét, amely az EDSAC (Electronic Delay Storage Automatic Computer – elektronikus késleltetett tárolású automatikus számítógép) elnevezést kapta, amely szintén a Neumann-elv alapján született meg. Az első programot 1946. május 6-án futtatták le rajta. Neumann 1957-es halála után az IAS gépet Oppenheimer, aki akkor az IAS igazgatója volt, odaadta a Princetoni Egyetemnek, amely néhány év működés után „megszabadult tőle”, és így a washingtoni Smithsonian Intézet múzeumi darabja lett. Ma is ott található, egy poros raktárban. Princetonban emlékét egy tábla őrzi azon épület falán, amelyben készítették, és ezt előbb raktárnak használták, később óvodává építették át belülről, és ma is az. A táblát a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság (alapítva 1968-ban) nevében Kovács Győző korábbi főtitkár személyesen helyezte el 2003-ban. Kollegáimmal volt szerencsénk a washingtoni múzeumban megtekinteni, amikor 1983-as filmünket forgattuk. Magát a gépet ebben egy archív betét segítségével mutattuk be, amely talán csak egypercnyi részlet volt. Azért került így bele – és nem saját, frissen készített felvétellel –, mert azon még fiatalon Goldstine is látható, amint bemegy a raktárba, egy hölgy lehúzza a gépet takaró leplet, és egykori készítője meghatottan bámulja a történelmi rekvizitumot. Goldstine 1957-ig volt az IAS alkalmazottja, innen az IBM-hez ment dolgozni. 1983-ban, New Yorkban vele is készítettünk interjút. Hétköznap is különlegesen elegáns volt, névjegye szerint az akkor már a gépeivel a világot behálózó óriásvállalat alelnökeként dolgozott. Amikor rákérdeztem tőle a forgatás befejezése után, hogy mit jelent ez a cím és a vele járó munkakör, nem kívánt a részletekbe beavatni, csak ennyit mondott: … Ó, alelnökökből bőven akad a cégnél. Amikor a gép elkészült 1952-ben, avatóünnepség volt az IASben, és Neumann házában is. Marina erre így emlékezett: … A parti fénypontja a számítógép jégből megmintázott modellje volt. Ebben az elektroncsöveket rajzszögek jelképezték, és kihullottak, miközben a „remekmű” pocsolyává olvadt.

A gépet ma magyar tudósok közül legutóbb 2017-ben vizsgálhatta meg a Smithsonian Intézet egyik washingtoni külső raktárában Kutor László kutató, az Óbudai Egyetem Neumann Jánosról elnevezett informatikai karának professzora. Erről szóló videobeszámolója a Neumann Társaság informatikatörténeti honlapján megtekinthető. Mindehhez összefoglalásként így lehet megfogalmazni Neumann döntő szerepét az ennek nyomán készült gépekre is vonatkozóan: a teljes logikai terv szerinti felépítés leírása, az utasítások és az adattárolás azonos helyen való megvalósítása, az adatok visszakereshetőségének megújított módszere, valamint az emberi tényező, amely lehetővé tette, hogy tudományos reputációjának köszönhetően az amerikai állami vezetés is első számú tekintélynek tekintette abban a kérdésben, hogy a számítógépeknek milyen fontos jelentősége kell hogy legyen a tudományos kutatás munkálatai során. Itt is érdemes megemlíteni, hogy Neumann ekkor még nem gondolt többre, mint hogy a gépek fordulatot hoznak különféle tudományos kutatásokhoz szükséges számítások sebességének jelentős felgyorsításában.

12. Az „Újhaza” szolgálatában Az elsősorban Los Alamosban működő, a beszervezett kémek által is szerzett információk segítségével a Szovjetunióban 1949-re elkészítették és fel is robbantották első atombombájukat. Truman elnök 1950. január 31-i dátummal írta alá azt az utasítást, amely elrendelte a hidrogénbomba elkészítését, amelyhez ismét a Los Alamos-i laboratóriumot akarták központi helyszínként használni. Nyilvánvaló, hogy ennek az utasításnak a célja az atommonopólium visszaszerzése volt. Oppenheimer 1945. október 16-án maga mondott le posztjáról, s távozása után Grovesnak Norris E. Bradbury fizikusprofesszort javasolta a laboratórium vezetőjének, aki 1970-ig dolgozott ezen a poszton. Bradbury a háború alatt a haditengerészetnél szolgált, és onnan került Los Alamosba, ahol ő volt a Trinity ponton elvégzett kísérleti robbantásért felelős csoport vezetője. 1970-ben vonult nyugdíjba, és 88 évesen, Mexikóvárosban halt meg. Oppenheimer Washingtonban az Atomenergiai Bizottság (AEC) tanácsadó albizottságának elnöke lett, ezzel egy időben a nukleáris fegyverkezéssel kapcsolatos több tanácsadó testületnek is tagja, 1947-től a princetoni IAS igazgatója. A hidrogénbombával foglalkozó elnöki döntés a tudósok körében ellentétes visszhangra talált. Ehhez a munkához nem volt külön kijelölt csoport. Teller ingázott Los Alamos és Washington között. Közben sokat panaszkodott, hogy kevesen tartják feladatuknak a munka folytatását. Az előbbi telepen további kutatásokat végzett a Szuper ügyében, Washingtonban részben munkatársakat toborzott, részben lobbizott az új laboratórium megszervezésért. Ha kellett, arra is hivatkozott, hogy Fermi és Ulam már visszaköltözött Los Alamosba. Az atombombán dolgozó kollektíva egyik kulcsembere, az elméleti csoport vezetője, Bethe így reagált arra az elnöki döntésre, amely szabad utat adott a hidrogénbomba elkészítéséhez: … jobb lenne életünket elveszteni, mint szabadságunkat… de én úgy vélem, nem ezzel a választással állunk szemben… egy hidrogénbombákkal vívott háborúban nemcsak rengeteg életet veszítenénk,

hanem szabadságunkat és egyben életünk mellett emberi értékünket is! Neumann alkalmanként újra Los Alamosba utazott, hogy továbbra is részt vegyen ebben a munkában, sőt franciaországi nyaralását is félbeszakította. A bomba elkészítése körüli vitákban egyszerűen a kutatói részvételével fejezte ki állásfoglalását. Ugyanakkor tagja volt a Washingtonban rendszeresen ülésező Fegyverrendszereket Értékelő Bizottságnak, és ezzel egyidejűleg a légierő hasonló értekezletein is részt vett, de mint részletesen beszámoltam róla, már foglakozott a számítógépekkel is. Neumann Hirosima utáni párhuzamos tevékenysége, csakúgy, mint például 1944-ben (a helyszínek: Princeton, Los Alamos, Philadelphia) egyszerűen bámulatra méltó! A rendkívül mozgékony, gyors gondolkodású tudós néha mintha fizikailag is képes lett volna egyszerre több helyen feltűnni, így értelemszerűen továbbra is sokat utazott. Mindenütt fáradhatatlan energiával és teljes szakmai és mentális kapacitását mozgósítva végezte feladatát, egyre csak növelve felelősségének mértékét. Kétségtelen, hogy ez az önzetlen aktivitás jelentős hozzájárulás volt az amerikai–szovjet nukleáris fegyverkezési verseny kedvező végkimeneteléhez. Aligha ismerhette a Magyarországon az ötvenes évek elején elterjedt, híresen ostoba jelszót: „a nemzetközi helyzet fokozódik”, de ennek valóságtartalma az amerikai társadalom tagjaira is hatással volt. Sokan, közöttük Neumann is, meg voltak győződve róla, hogy közeledik a harmadik világháború kirobbanása, és erre Amerikának fel kell készülnie. 1953 és ’55 között Neumann politikai szerepvállalása is e fejlemények egyenes következményeként nőtt – eddigi életének eseményeitől eltérően – az Eisenhoweradminisztráció fontos tagjaként, a tudományos feladatok elvégzése közben egyre többször állást foglalt különböző politikai kérdésekben is. De a maga részéről a fegyverkezés témájában nem támogatta semmilyen két-vagy többoldalú egyezmény megkötését. Leszerelés helyett inkább a fegyverkezés fokozását javasolta, mert meg volt győződve arról, hogy Amerika számára ennek megszervezése jelentheti a legbiztonságosabb védőpajzsot. Az Atomenergiai Bizottság (AEC) tanácsadó albizottságának Oppenheimer irányításával az volt a feladata, hogy prioritásokat

fogalmazzon meg a háború után várható fegyverkezési versenyre való felkészüléshez. A nemzetközi helyzet alakulása mindezt különösen indokolttá tette, mivel 1949-ben megalakult az Északatlanti Szerződés Szervezete (NATO). Az ehhez csatlakozó nyugati országok (az Egyesült Államokon kívül 11 európai állam, majd 1955ig még három) katonai fejlesztésének közös tevékenysége arra kényszerítette a másik felet, hogy ellensúlyozásképpen a Szovjetunió kezdeményezésére 1955-ben a szocialista országok részvételével létrehozzák a Varsói Szerződést. Eközben intenzív retorikai ütközetek zajlottak, s közben a fegyverkezési hegemóniára való törekvés is fokozódott, milliárdokat felemésztő költségekkel. Egyes történészek szerint a hidegháború Roosevelt halálát követően, de különösen az atombombák ledobása után a szovjet– amerikai viszony megromlása miatt már azonnal megkezdődött, és 1946 márciusában a fultoni Churchill-beszéd adott hozzá történelmi keretet. A háború után, már 1945–46-ban a Los Alamos-i laboratóriumban tovább folyt a munka Oppenheimer távozása után. A cél a hidrogénbomba, a termonukleáris fegyver elkészítéséhez szükséges kutatások elvégzése és minden műszaki, technikai gyakorlati feltétel megteremtése. Ugyanakkor meglepő fordulatként Oppie arról is nyilatkozik, hogy az általa vezetett AEC tanácsadó albizottság tagjai 1950 végén egyhangú döntéssel azt állapítják meg, hogy egyelőre indokolatlannak tartják a hidrogénbombához szükséges anyagi befektetés mértékét, az 1950-ben kiadott elnöki utasítás ellenére. Ennek a javaslatnak a tartalma később rendkívüli jelentőséggel bírt, amikor egy feljelentő levél nyomán 1953 végén az AEC vizsgálatot kezdeményezett ellene azzal a céllal, hogy felmérjék megbízhatóságát és azt, hogy továbbra is hozzáférhet-e titkos információkhoz. Itt érdemes megjegyezni, hogy Neumann János háború utáni kutatói tevékenységének jelentős része a hidrogénbomba-projektben való részvétel volt. Ezt Teller vezette és harcolta ki, amivel kapcsolatban Oppenheimerrel is szembekerült. Megemlítem, hogy még 1951 júniusában, Princetonban, a hidrogénbombáról tartott megbeszélésen a résztvevők névsorát ismertetve Neumann nevének említésekor Oppenheimer felidézte Gordon Dean szavait.

Dean, aki eredetileg ügyvéd volt, majd 1950-től az AEC második elnöke, ezt mondta: … John von Neumann Princetonból, a világ egyik legjobb fegyverkezési szakértője. Ekkor Teller már nem bízhatott abban, hogy kollégái vakon követik őt ebben a kalandban, amely a továbbiakban inkább a nukleáris fegyverkezési versenyről szólt – tehát elsősorban politikai kérdés volt, nem pedig tudományos, fizikai tartalmú. Neumann számára a háború befejezése ellenére a régi életforma folytatódott azzal, hogy továbbra is különböző helyszíneken tevékenykedett, és párhuzamos témákon dolgozott. Például elemzéseken és gyakorlati problémákon törte a fejét a Hirosima és Nagaszaki feletti robbanás tanulságait keresve. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy ha valóban elkészül a termonukleáris bomba, akkor ezzel a rettenetes hatású fegyverrel, amely előbb-utóbb elsőként a két szuperhatalom számára válik elérhetővé, a versengés szorításában talán kialkudható a tartós béke. A példa, amit ennek a gondolatmenetnek az igazolására használ, feltételezi, hogy egyrészt ez a fajta „hidegháborús béke” közvetlenül megmenti amerikai katonák százezreinek életét, de kétségtelen az is, hogy a nukleáris béke nemcsak emberek életét óvja meg, hanem tehermentesíti a tudósok lelkiismeretét. Mindez persze annak tudatában, hogy előbb a Szovjetunió, majd később más országok is nukleáris fegyverhez jutnak, majd egyre növelik a nukleáris hordozórakéták számát. Neumann azt is tudta, hogy rá még elég sok feladat vár Los Alamosban, ahol igen népszerűnek számított. Miközben Teller azt sürgette, hogy évente legalább 12 kísérleti robbantást szervezzenek meg, s emögött a saját intézete felállításának közeli képe lebegett, a sivatagi laboratóriumból lassan eltűntek a fizikusok. A tábor kapacitása az említett okokból jelentősen csökkent, és Teller később beismerte Johnnynak, hogy az 1946–1949 közötti éveket elvesztegetett időnek tekinti. Neumann hivatalosan továbbra is az IAS alkalmazottja, de ekkor már utazásait Los Alamosba New Yorkból Santa Féig repülővel tehette meg, és az így felszabadult időt elsősorban sokféle tanácsadói kötelezettsége teljesítésével tölthette el. Ekkor munkájára újra igényt tartottak Aberdeenben és Washingtonban a

szárazföldi hadsereg vezetői és a haditengerészet is. Önmagát olykor „politikai bürokrata” jelzővel illette. De Tennesseeben, az Oak Ridge-i Nemzeti Laboratóriumban is adott tanácsokat, másfelől pedig olyan vállalatokkal volt szerződése, mint az IBM, a Standard Oil és a Rand Organisation. Egy alkalommal összeszámolta: 21 céggel vállalt szerződéses tanácsadói feladatokat. Vagyis mivel a negyvenes évek második felében már intenzíven foglalkozott a számítógépek elkészítésével, véglegesen megvalósult az általános elvnek mondható változás tudósi magatartásában, amelyet Marina úgy minősít önéletrajzában, hogy az élete első szakaszában az „elefántcsonttoronyban” (Ivory Tower) dolgozó elméleti tudósból a második szakaszban a cselekvő emberré (Man of Action) alakult át. Amikor Teller körül a kísérleti robbantások részleges sikerei ellenére elfogyott a levegő, családjával visszaköltözött Chicagóba, abban a reményben, hogy előbb vagy utóbb sikerül elérnie a saját intézet megalapítását. Ebben elsősorban Los Alamos-i kollégája, Ernest O. Lawrence segítségére számíthatott. A norvég felmenőkkel rendelkező Lawrence 1936-ban alapította meg sugárzási laboratóriumát, miután a Yale Egyetemen végezve áttelepült tanárnak Berkeley-be. Ő találta fel a ciklotront, és jelentős eredményekkel járó kísérleteket végzett mesterséges radioaktív elemekkel, s ezért kapott még 1939-ben Nobel-díjat. Lawrence laboratóriumában végezték el az urán-235 elektromágneses elválasztással történt elkülönítését és dúsítását, amely azután a Hirosima felett ledobott egyik atombomba hasadóanyaga lett. Ő hívta Chicagóból professzornak Tellert, akivel aztán vállvetve megküzdöttek a washingtoni politikusokkal – szembefordulva Oppenheimer véleményével is – a termonukleáris bomba létrehozása érdekében az új laboratóriumért, amelyet a kaliforniai Berkeley Egyetemmel közösen alapítottak meg 1952-ben. 1958. augusztusi halála után emlékére ezt az intézetet elnevezték Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriumnak. Az új intézet felszerelése és tudósstábjának összeállítása igen nehézkesen zajlott, de mivel a számítógépei korszerűsége és száma miatt kiemelkedővé vált, mindez végül is vonzóvá tette a tudósok számára, és sikerült megteremteni a szükséges személyi feltétételeket is.

1953. január 20-án Eisenhower letette az esküt mint az Egyesült Államok új elnöke. Az egyik első intézkedésével kinevezte Lewis L. Strausst, aki 1947 és ’50 között az Atomenergiai Bizottság tagja volt, a testület elnökének. Hasonlóképpen behívta csapatába Donald A. Quarlest a honvédelmi miniszter helyettesének, aki feladatául kapta a tudományos kutatás és fejlesztés felügyeletét, majd a légierő első embere lett. Ő pedig szintén helyettesének és különleges tudományos tanácsadójának felkérte Trevor Gardnert. Mivel mindhárman rajongói voltak Neumann-nak, egyetértettek abban, hogy akár háborús, akár békés időszakban a technológiai problémák megoldását arra a férfira kell bízni, aki minősítésük szerint Amerika leggyorsabban gondolkozó elméje, és akit tudományos zseninek tartottak. Ő pedig nagy lelkesedéssel fogadta ezeknek az embereknek az elismerő „udvarlását”. Egyesek ezt gúnyos megjegyzésekkel fogadták, így: … részese lehetett a zöld pázsitra leereszkedő helikopteres utazásoknak. Mások még gonoszabb megjegyzései szerint: … szeretett együtt étkezni és inni az admirálisokkal, különösen mert hamar kiderült, hogy ő ezeknél gyorsabban gondolkozik. Bár ezt ő közvetlenül sohasem éreztette velük, az érintettek pedig valójában az ilyen megközelítést észre sem vették. Neumann eközben folytatta részvételét Los Alamosban az atombombák tökéletesítésében, majd a Teller és Ulam szoros együttműködésével és irányításával készülő termonukleáris bomba elkészítésében. A Trinitynél végzett kísérlet után nem sokkal újabb ellenőrző tesztként ledobtak egy atombombát a Bikini korallzátony közelében néhány hadihajó roncsára. Egy rombolót és két szállítóhajót semmisítettek meg. 1945. július 25-én pedig sor került az első víz alatti robbantási kísérletre, amelynek eredménye egy lenyűgöző, lángoló vízoszlop. A látvány mély benyomást gyakorolt a tudósokon kívül az oda meghívott vendégekre: kongresszusi képviselőkre, katonai szakértőkre és újságírókra. A gombafelhővel együtt oszlott szerte szét a „nagy titok” is azok számára, akik szemtanúk lehettek. Az első termonukleáris atombomba a MIKE nevet kapta, és 1952. november elsején robbantották fel a csendes-óceáni Eniwetok

korallszigeten, ahol már a háború befejezését követő második évben, 1947 áprilisától végeztek kísérleti robbantásokat. E robbantás után három korallsziget teljesen eltűnt. Az Eniwetok atoll a Csendes-óceánon található Marshall-szigetcsoporthoz tartozott, amelynek összefoglaló neve a Bikini-szigetek, amely az Egyesült Államok atomkísérleteinek tesztparadicsoma lett. Őslakosait egyszerűen kitelepítették. Az 1946 és 1958 között végzett 23 kísérleti robbantásból 20 már hidrogénbomba volt. A sikeres MIKE-kísérletre Johnny úgy tekintett, hogy Amerika lényegében újra fölénybe került a Szovjetunióval szemben. Ugyanakkor Straussnak 1954 őszén írt levele szerint a két nagyhatalom nukleáris konfliktusát illetően igen pesszimista volt, és továbbra is úgy vélte, hogy az újabb háború elkerülhetetlen. Ehhez a jóslathoz egy újabb tény adott megerősítést. Georgij Makszimilianovics Malenkov miniszterelnök bejelenti, hogy az amerikai atommonopólium megszűnése után most már a hidrogénbomba monopóliuma is a múlté, mert 1953. augusztus 12-e óta a Szovjetunió is rendelkezett az új bombával. Neumann az új livermore-i laboratórium megnyitásától kezdve továbbra is együtt dolgozott Tellerrel. Például az ottani számítógépekhez kidolgozta a termonukleáris reakciókra vonatkozó kódrendszert, oly módon, hogy egy komputer képes legyen elvégezni a hidrogénbombához szükséges számításokat. Tagja lett a hadsereg fegyverrendszereket értékelő csoportjának és az amerikai légierő tudományos tanácsadó testületének. Johnnynak ekkor már a legfontosabb megbízatása az volt, hogy 1952-ben, az Atomenergia Bizottság (AEC) tanácsadó albizottságának tagja lett. 1954-ben a légierőnél nagy átszervezések voltak – különböző bizottságokat összevontak a rakétaprogram bővítése érdekében –, így ezt követően Neumann itteni feladatai is megsokszorozódtak, és közreműködése általános elismerést váltott ki a fegyvernem vezetői körében. Johnny lett ebben a témában, ahogy az angolok szokták mondani, „a korona gyémántja”. A livermore-i intézet igazgatója, Herbert York így jellemezte ekkoriban egy újságcikkben Johnnyt, felidézve náluk tett első kaliforniai látogatását:

… Von Neumann különlegesen intelligens volt, és szinte mindenre kíváncsi! Nekem néha úgy nézett ki, mint egy kerub, és néha úgy is viselkedett. Ez nem valamifajta fizikai adottságnak tűnt, hanem inkább személyiségének kisugárzásában nyilvánult meg… A két lányom – három-és ötévesen – azonnal felkapaszkodott az ölébe, amikor meghívásomra meglátogatott minket a házunkban. Hihetetlen elmélyült és produktív volt, akár tiszta tudományról, akár matematikáról volt szó. Ugyanakkor mindenkit lenyűgözött azzal, hogy milyen gyakorlatiasan közelítette meg a problémákat… A gyakorlat és a tudományos elmélet ezen együttes kombinációja hitelessé tette őt katonatisztek, mérnökök, ipari tanácsadók és tudósok körében, ráadásul úgy, hogy senki sem versenyezhetett vele. Domináns szakértőnek tekintették a rakétaprogram gyakorlati kérdéseiben. Ha új döntéseket kellett hozni, az ő állásfoglalásait, véleményét vették a legkomolyabban. A Straussnak írt levél jóslata egy lehetséges újabb háborúról annak ellenére jellemezte mindennapjai gondolkodását, hogy ebben az időben az országot érintő fegyveres konfliktus, például a békekötés nélküli koreai háború egy fegyverszüneti megállapodással fejeződött be. A félszigetből, egy demilitarizált övezet közbeiktatásával, két új országot alakítottak ki. (1953. július 27.) Így tehát új fejezet kezdődött a hidegháború történetében is, amelynek központi témája a fegyverkezési verseny volt, különös tekintettel a nukleáris fegyverek arzenáljára. Johnny álláspontja egyértelmű volt: minden eszközt be kell vetni, hogy érvényesüljön a szovjet fegyverkezéssel szemben az amerikai–angol „elrettentés politikája”. Számára a radikalizmus a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha szükséges, egy megelőző csapás oldja meg azt a helyzetet, amelyben az elrettentés politikája a két tábor közötti feszültséget a fegyveres konfliktus peremére sodorja. Ennek szellemében vállalta el az Interkontinentális Ballisztikus Rakétákkal Foglalkozó Bizottság (ICBM) elnöki pozícióját. Több mint negyven évvel a halála után, 2000-ben a kaliforniai egyetem, a Stanford University könyvkiadója adta ki az MIT

(Massachusetts Institute of Technology) egyik kutatója, Lily E. Kay művét, a Ki írja meg az Élet Könyvét? A genetikus kód története címmel, és ebben említi Neumann talán legradikálisabb véleményét a fegyverkezésről és a fegyverek használatáról, amely öt évvel a két atombomba ledobása után, már a hidegháború éveiben, 1950-ben hangzott el: … egy nukleáris bombát akár Moszkvára is le lehetne dobni. … Ha azt mondod, bombázzuk le őket holnap, én azt kérdezem, miért nem ma? Ha azt mondod, ma délután ötkor, én azt mondom, inkább egykor. Monográfusa, Macrae ezt így fogalmazta meg: Johnny célja mindig is az volt, hogy a szovjet vezetőknek, akik biztos, hogy új háborúra készülődnek, tudatában kell lenniük annak, hogy egy nukleáris háború milyen következményekkel járhat birodalmuk sorsát illetően. Mindazon döntéshozóknak, akik asztaluknál ülnek, ha kirobban ez a háború, nagyon hamar a fejükre zuhan egy ilyen bomba, és véget vet az életüknek, bárhova is próbálnak elbújni. Ez volt a meggyőződése Sztálin halála előtt, és utána is csak abban reménykedett, hogy helyére nem a titkosszolgálat vezetője, Lavrentyij Berija kerül. Elméletben persze, akárcsak Einstein, Wigner vagy Szilárd, gondolataiból nyilván nem zárta ki a békés megoldás lehetőségét – ezt a „héjákkal” szemben a „galambok” nézetét vallók egy „világkormány” megteremtésével tartották elképzelhetőnek. De mivel Neumann a maga következetesen logikus gondolkodásmódjával ennek semmi esélyét nem láthatta, határozottan azt a véleményt tehette magáévá, hogy „új hazája” megvédéséhez annyi fegyver – méghozzá nukleáris rakéta – előállítására van szükség, amennyire csak az ország képes. Johnny az ötvenes évek elején már fizikailag is a lehetetlennel birkózott, úgy túlvállalta magát. Tennivalói voltak még Princetonban, ahonnan továbbra is ingázott Washington és New York között. Ennek illusztrálására elegendő 1953 elejéről négy napot idézni Johnny napirendjéből, amely közvetlenül azokból a napokból való, amikor Los Alamosból visszaérkezett Eisenhower 1952. novemberi 2-i választási győzelmét követő, januári beiktatására.

Február 3., kedd: 10.00 Matematikai tanszéki ülés Princetonban. Február 4., szerda: 11.00–16.00 Washington, a Nemzetbiztonsági Bizottság ülése. 16.30 Tárgyalás Rabival. Február 5., csütörtök: 16.00–17.00 Aberdeen: kétnapos tárgyalás a légierő stratégiai tanácsülésén. Február 19., csütörtök: 10.00–12.00 Princeton, IASszeminárium. Mindebből nem derült ki, mennyi időt töltött felkészüléssel, mennyit az otthoni munkával, és szokás szerint milyen keveset aludt. Klári mindenesetre nemcsak Johnnynak, de Straussnak is panaszkodott. Ezért Strauss 1954 augusztusában javasolja Eisenhowernek, jelölje a szenátusnak Neumannt az Amerikai Atomenergia Bizottság (AEC) öt tagjának egyikévé. Ez főállású elfoglaltságot jelenthetett. Klári és Strauss is arra számított, hogy ez együtt jár azzal, hogy Johnny megszabadul néhány szakértői, tanácsadói vállalásától, és túlterheltségétől. Ez a jelölés Ulam szerint számtalan álmatlan éjszakát okozott Johnnynak. Tudatában volt annak, hogy a Los Alamos-i és a princetoni tudósok nagy ellenszenvvel fogadták Strauss minden lépését, amely tapasztalatuk szerint valójában az ottani tudományos munka korlátozását jelentette, vagy nagyobb állami ellenőrzést. Sőt a liberális tudósok többsége nem kedvelte Neumann-nak a fegyverkezési verseny fokozásával kapcsolatos nézeteit. Ugyanakkor Johnny attól el volt ragadtatva, hogy nem amerikai születésű állampolgárként fontos kormányzati megbízásokat kaphat, és különösen az tetszett neki, hogy a tudományos munkák és a technológiai változások területén ilyen nagy befolyással rendelkezhetett. Tisztában volt vele, hogy ezzel az egész nemzet sorsát érintő pozícióba kerül. 1954 őszén jelölték a posztra, és ezt követte a szenátusi meghallgatás, amelyen így jellemezte saját helyzetét, miután dióhéjban összefoglalta politikai nézeteit: … határozottan antikommunista vagyok, az átlagosnál militaristább, és egész életemben az antimarxisták közé számítottam magamat. Egyszer vacsora közben Klára némi éllel megjegyezte:

– Szólj, ha külön helikoptert is kapsz! Lehet, hogy megpróbálom letenni a pilótavizsgát. Ha már programozni megtanítottál. Úgyis mindig panaszkodtál autóvezetés közben, hogy túl gyorsan mennek melletted, és néha eléd hajtanak a fák. A szenátusi meghallgatást követő jóváhagyással Johnny megkapta élete legtekintélyesebb és legfontosabb pozícióját, és ezután költöztek Washingtonba. Az Eisenhower által aláírt kinevezési okmányon 1955. március 8-i dátum szerepel. A megbízás négy évre szólt. 1955 nyarának végén Strauss a távollétében őt bízta meg, hogy helyettesítse, vagyis ideiglenesen az első embere lett ennek a nagy hatalmú testületnek. Ebben a pozícióban két jelentős memorandum fűződik a nevéhez. Az egyikben javasolta az USA atomhatalmának további megerősítését, a másik szerint pedig úgy vélte: … a nemzetközi szerepünket illetően a fegyverkezési versenyben mi többre vagyunk képesek, mint a szovjetek, mert a külföldi atomerőművek összeszerelésében is jelentős szerepet vállalunk. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem jelentheti, hogy a határon kívül segítségünkkel épített erőművek a miénknél nagyobb befolyással bírjanak. Johnny még a szenátusi meghallgatás és a költözés előtt Princetonban kapta meg Marina gratuláló levelét a felkéréssel kapcsolatban, de szóba hozott egy olyan dolgot is, amely eddig tabunak számított. Megemlítette félelmét azzal kapcsolatban, vajon „hogyan érintheti társadalmi elfogadottságát”, ha egyszer valamelyik újság kideríti és publikálja, hogy apja révén zsidó származású. Johnny válasza újabb bizonyíték apja rendkívüli gondolkodásmódjára. Részletek Neumann válaszleveléből: … Persze ez nagyon vonzó állás, hiszen tudod, milyen ambiciózus fickó vagyok […] Közelről látnám, amiről eddig csak tudományos-fantasztikus regényekben olvashattam… Kedvesem, szeretlek még akkor is, ha bejelented, hogy te tulajdonképpen kínai származású vagy… Ne feledd, hogy Apád egy olyan ember, akinek egyszerre kell kijönni Oppenheimerrel és Strauss-szal, Tellerről már nem is beszélve. Akinek meg kell birkóznia olyan dolgokkal, mint a kvantummechanika és a hidrogénbomba alapjai, ilyen

ügyekben még akkor sem tehet kivételt, ha akarna. Szerintem feleslegesen kockáztatsz. Tehetséges lány vagy, és valószínűleg akkor is jól elleszel ebben a buta világban, ha ilyen ügyekbe nem mész bele. Annak ellenére, hogy ez nem halálos bűn. A válaszlevél dátuma 1954. október 28.

13. Az Oppenheimer-közjáték A háború után, a negyvenes évek végén és az ötvenes évek közepén Amerikában két hullámban és több állami bizottság kezdeményezésére különös „polgárháború” zajlott, amelynek ütközetei hol titokban, hol pedig a politika és a teljes nyilvánosság – sajtó, rádió, filmhíradó, televízió – „csataterein” zajlottak. Ahogy a két volt háborús szövetséges, az Egyesült Államok és a Szovjetunió igen hamar egymásnak feszülő nagyhatalommá vált, úgy került a nyilvánosság előtt súlyos konfliktusba Los Alamos két egykori hőse, Robert Oppenheimer és Edward Teller. Az események előzményei visszanyúlnak a negyvenes évek végére, az ügy „vezénylő bábjátékosa” pedig egy wisconsini szenátor, Joseph McCarthy, akiről később egy egész korszakot neveztek el. Az 1949 és 1957 között lezajló tárgyalások nyilvánosak voltak, közvetítették a televíziók és a rádióállomások, és sokat foglalkozott velük és szereplőikkel a nyomtatott sajtó. Mindez az úgynevezett Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság keretei között zajlott. Valójában a fővádlott a Szovjetunió volt, a külpolitikai keret pedig a koreai háború, amelyről mindenki azt sejtette, hogy a nukleáris fegyverkezési verseny árnyékában valójában a III. világháború főpróbája. Ezen belpolitikai konfliktusok egyikében Neumann-nak epizódszerep jutott, de analitikus elméjét, mint minden amerikai polgárét, bizonyára komolyan foglalkoztatta. Második hazájában tekintélyes, nemzetközileg is elismert, jól fizetett tudósként annak tudatában élhetett, hogy a fasizmus legyőzéséhez az ő szakértelme is hozzájárul. A háború végéig pedig elképzelhetetlennek tűnhetett, hogy az Amerikában eddig szinte ismeretlen társadalmi jelenség az ő „hétköznapi” életét is befolyásolni fogja. Emlékeztetnünk kell az olvasót arra, hogy Neumann az aberdeeni korszaktól kezdve többé nem számított egyszerű tudósnak, mint mondjuk Wigner vagy Ulam, hanem inkább Kármán Tódorhoz hasonlatosan egyre magasabb posztokra jutva a tudósi pozíciójához a politikai szerepvállalás is hozzátartozott. Olykor ez vált dominánssá, igaz, ennek alapja elsősorban nem valamiféle politikai

orientáció, hanem az elméleti és gyakorlati szakértelem volt. Fogalmazhatunk így is: egy egyedülálló elme nélkülözhetetlensége a kor sűrű eseményei közepette. Ezekben az években a „mccarthyzmus” kétségtelenül hatással volt a regnáló két elnök (H. Truman és D. Eisenhower) külpolitikájára is. Richard H. Rove amerikai publicista, a New Yorker című népszerű havi magazin állandó munkatársa, aki Joe McCarthy szenátor címen írt monográfiát, a szenátor vizsgálódásának és vádaskodásának kiszolgáltatott politikusok helyzetéről így számol be: Két elnök volt a foglya… Harry S. Truman és Dwight Eisenhower, akik a nemzet ügyeinek irányítása közben 1950 elejétől 1954 végéig semmit sem tehettek anélkül, hogy ne kellett volna megfontolniuk, milyen hatást gyakorolnak McCarthyra és a mögötte álló politikai erőkre, illetve a velük szimpatizáló közvéleményre. Ez ahhoz vezetett, hogy a hírhedt szenátor vizsgálódásai az amerikai külpolitikára és annak végrehajtóira is befolyással voltak. Mindez éppen abban az időben történt, amikor az amerikai politika döntő szerepet játszott a világ sorsának alakulásában. Talán más lenne az amerikai diplomácia, ha McCarthy sohasem élt volna. A szélsőségesen kommunistaellenes közhangulat közepette 1953 novemberében Oppenheimerre is sor került, igaz, őt nem McCarthy vádolta meg, hanem egy másik bizottság, méghozzá az AEC. Ráadásul az eljárás egy ideig teljes titokban zajlott. Az „ütközet” a titkos meghallgatás előtt írásbeli kifogások megfogalmazásával indult, és erre szembesítésként visszaküldött írásos válaszok között zajlott. Oppenheimer ekkor már a princetoni Institute of Advanced Study igazgatója, és egyebek között több állami szerv, vagy mint ahogy már említettem. például az Atomenergiai Bizottság Általános Tanácsadó Albizottságának megbízott irányítója is volt. Természetesen korábbi Los Alamos-i kinevezése óta folyamatosan rendelkezett az úgynevezett biztonsági igazolással (security clearence). Akinek ilyen dokumentuma volt, az hozzáférhetett a nukleáris kutatások titkos információjához. Oppenheimert Truman elnök még 1946-ban a Medal for Merit (Érdemérem) kitüntetéssel dekorálta. (A maga korában ez civileknek

adható igen tekintélyes kitüntetés volt. Később hasonló megtiszteltetésben részesült Neumann is. Korábban, Oppenheimerrel egy időben pedig Kármán Tódor.) A hosszadalmas ügyben az Oppenheimert feljelentő politikus korábbi kommunista kapcsolataira, valamint aljasan felhánytorgatott magánéleti múltjára hivatkozott. Valójában az egész ügy részben azzal is magyarázható, hogy a rendkívüli konfliktus kezelésében, a veszélyes és bonyolult politikai helyzetben Oppie több taktikai hibát is elkövetett. Azután, hogy elhagyta régi pozícióját, továbbra is kiállt a Los Alamos-i laboratórium bezárása mellett, miközben itt Tellerék már folytatták a Szuperrel kapcsolatos kutatásokat. Itt is utalni kell rá, hogy az általa vezetett albizottság egyhangúlag leszavazta a hidrogénbomba elkészítését, egyebek között azért is, mert túlságosan költségesnek tartották. A bizottság ellenezte egy másik nukleáris kutatóintézet létrehozását is. Az Edgar Hoovernek, az FBI igazgatójának egy 1953. november 7-én feladott levél Oppenheimert visszamenőlegesen nemcsak Los Alamosban, hanem már a Berkeley-i Egyetemen oktató és kutató tudósként is súlyos vádakkal illette. A levél ugyan elismerte Oppenheimernek az atombomba kifejlesztésével kapcsolatos érdemeit, de felhánytorgatta, hogy azóta összesen több mint 35 bizottság tagjaként befolyásolja és ezzel veszélyezteti az ország biztonságpolitikáját. Szemére vetették az ő és családtagjai közismert korábbi baloldali, illette kommunista kapcsolatait, sőt azzal is megvádolták, hogy „kommunista volt”. A levél legsúlyosabb üzenete így foglalható össze: … a központi probléma nem az, hogy Oppenheimer volte valaha kommunista vagy sem… azt kell eldönteni, hogy az 1939 és 1942 közötti időszakban… ténylegesen kémkedett-e, és hogy a Szovjetunió eszközévé vált-e. Ez a képtelenül súlyos vád akkor hangzott el, amikor már az újabb „háború zajlott” – igaz, ezúttal a „hideg” jelző kíséretében – az amerikai fegyverkezési és nukleáris fölény visszaszerzéséért. Viszont az érdemi kérdés inkább az volt, hogy végleg megvonják-e tőle a biztonsági igazolását, mellyel lényegében kizárják a további amerikai nukleáris kutatásokban való részvételből, és a gyakorlatban megakadályozzák, hogy bármiféle további döntés meghozatalában –

elsősorban a hidrogénbomba ügyében, illetve az ezzel kapcsolatos döntésekben – hangoztathassa véleményét. A levelet William Liscum Borden írta, aki 1953 májusáig volt a Kongresszus Atomenergiai Bizottságának (Comittee) igazgatója, eredetileg a Princeton és a Yale Egyetemen szerzett ügyvédi diplomát. A második világháborúban Angliában szolgált mint pilóta. A levél elküldésekor már a Westinghouse vállalatnál dolgozott jogi tanácsadóként. A levelet Hoover továbbította az elnökhöz. Az elnök az Atomenergiai Bizottságot bízta meg azzal – méghozzá ebben az ügyben zárt ajtók és teljes titoktartás mellett –, hogy tanúk meghallgatásával szerzett információk alapján folytassa le a vizsgálatot, és hozzon végleges döntést Oppenheimer megbízhatóságáról. A bizottság elnöke a republikánus Lewis Strauss, aki már korábban is Oppenheimer egész tevékenységének ellenzője volt. Azzal a feltétellel fogadta el, hogy a vizsgálatot az Atomenergiai Bizottság folytassa le, hogy Eisenhower függessze fel még a meghallgatás előtt Oppenheimer biztonsági igazolását. Ez egy 1953. december 23-án hozott elnöki döntéssel megtörtént. A helyzet anakronizmusa, hogy Oppenheimer előre megkapta azt a „büntetést”, amelynek megszavazása vagy elutasítása céljából a meghallgatást összehívták. Strauss a hosszadalmas eljárás lefolytatására egy háromtagú testületet kért fel. Elnöke Gordon Gray, aki két évig Truman elnök kormányában volt hadügyminiszter-helyettes (1947–49), majd hadügyminiszter (1949). A Demokrata Párt konzervatív szárnyához tartozott, és azzal a korábbi magatartásával volt ígéretes jelöltje Straussnak, hogy 1952ben a vesztes elnökjelölt Adlai Stevenson ellen szavazott, mert szerinte a tekintélyes politikus „szoftkommunista” volt. Tagjai: Thomas A. Morgen, demokrata vonzalmú háborús veterán, de ekkor már a magánszférába visszavonult nyugdíjas milliomos és dr. Ward V. Even, szélsőséges republikánus, aki azzal dicsekedett nyilvánosan, hogy: „akkor kerültem életemben legközelebb ahhoz, hogy kommunista legyek, amikor az 1932-es elnökválasztáson Franklin Rooseveltre szavaztam”. Az ország közvéleményét megosztó, majd a döntést követő visszhang nyomán szinte könyvtárnyi irodalom született. A részletek ismertetése előtt két előzetes tény idekívánkozik:

… az FBI bedrótozta Oppenheimer ügyvédjeinek irodáját és az otthonát is, majd eme törvénytelen eszközökkel így begyűjtött információkat átadták az ügyésznek, aki tehát már mindent előre tudott a védelem tervezett lépéseiről. Oppenheimer egyik életrajzának két szerzője, Kai Bird és Martin J. Sharvin az Amerikai Prométheusz: J. Robert diadala és tragédiája című monográfiájukban (2007) magát a vizsgálat lefolytatását tömören úgy jellemezték, hogy az egész tárgyalás úgy zajlott, mintha: … az ügyész irányítaná a meghallgatást végző bizottság vezetőjét. Gray valóban nem állt a helyzet magaslatán, ha egyáltalán eufemisztikusan nem akarjuk „részrehajlónak” nevezni. Tény, hogy több eljárási hibát követett el, annyira az előre eldöntött célt akarta minél előbb kierőszakolni. A meghallgatásokra 1954. április 12. és 1954. május 6. között került sor. A bizottság hivatalos neve: az Egyesült Államok Atomenergia Bizottságának személyi biztonsági testülete J. Robert Oppenheimer ügyében, Washington székhellyel. Az elnök, Gray ezekkel a szavakkal nyitotta meg a tárgyalást: … Már ezen a ponton szeretnék emlékeztetni mindenkit, akire ez az eljárás vonatkozik, hogy ez egy vizsgálat, és nem egy bírósági tárgyalás. Feladatunkat ilyen légkörben és ebben a szellemben kívánjuk teljesíteni. Még a tárgyalás megkezdése előtt a bizottság eljuttatott egy több mint 40 oldalas levelet Oppenheimerhez. Ebben 24 pontban foglalták össze a kifogásaikat. A „vád” szó egyszer sem szerepelt a szövegben. Pusztán egy pont foglalkozott Oppenheimer múltbéli tevékenységével, és csak az utolsó fogalmazta meg azt, amit Oppie a válaszában kifogásolt mint megalapozatlant, hogy ugyanis: … egyes fizikusokat véleményük kialakításában a hidrogénbomba ügyében általánosan befolyásolta, és ezáltal a hidrogénbomba elkészítését nagymértékben akadályozta. Ez a pont igen beszédes bizonyítéka volt a „bűnlajstrom” álságos szándékainak, hiszen a Szuper elkészítésének először is technikai akadályai voltak, mivel a kutatások még Los Alamosban egy időre

elakadtak. Másfelől az elkészítés sürgetése olyan időszakra is vonatkozott, amikor még az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetségesek voltak a Harmadik Birodalom és szövetségesei elleni harcban. Egyébként a mintegy 120 centi magasságú irathalmaz, amely a bizottság egy külön kis asztalán feküdt, tartalmazta az FBI korábbi vizsgálatai alapján szó szerint azt, hogy Oppenheimer: … Valószínűleg álcázott szovjet ügynök… A tárgyalássorozat legnagyobb ellentmondása az volt, hogy Oppenheimert olykor sikerült teljesen összezavarni, sőt a Los Alamos-i évekkel kapcsolatban az ottani kémkedés valószínűségéről Robb ügyész keresztkérdéseire meglehetősen zavarosan adta elő a történteket. Például az egyik súlyos „vád” az volt ellene, hogy egy 1943-ban magnóra rögzített beszámolójában az őrnagy Boris Pashnak, az FBI egyik ügynökének hazudott, ugyanis ekkor azt állította, hogy az úgynevezett Chevalier-ügyet csak kitalálta. Oppenheimer utólag az egész lapszust szórakozottságának tulajdonította. A meghallgatás eredményének előre eldöntöttségét szolgálta ez a burkolt negatív utalást tartalmazó kérdés is, amely kimondatlanul a kommunistákkal vagy „társutasaikkal” kapcsolatos viszonyát érintette, így hangzott: Robb: Nem azt mondta, hogy X. megkörnyékezett három embert? Ez a személy Oppie barátja, Haakon Chevalier, aki a román nyelvek előadója volt a kaliforniai Berkeley Egyetemen, és 1938-ban ismerkedtek össze. Chevalier-t a franciából fordítók közül Amerikában a legjobbak között tartották nyilván. A McCarthy-féle bizottság őt is megidézte, és vallomása alapján Berkeley-ben elvesztette tanári állását. A negyvenes évek elején Oppie lakásán megkörnyékezte őt, hogy magánszemélyként hajlandó-e „információkat adni” a Los Alamosban folyó kutatásokról. Oppie ezt rémülten utasította vissza: … Ez borzasztó lenne. Ilyesmit nem csinál az ember! Egyébként Robb javasolta, hogy Chevalier-t „X.” névvel említsék, mivel Oppenheimer bizonytalan volt, hogy a vacsorán náluk járt két ember közül – a másik George Eltenton volt – melyik környékezte meg. R: Miért tette? Miért nem jelentette ezt az eseményt?

O: Mert elment a józan eszem. R: Ennyi az összes magyarázata, doktor úr? O: Egyszerűen kellemetlennek tartottam akár az ő nevét, akár a magamét említeni bárkinek. Kérdezték volt szerelmével, Jean Tatlockkal folytatott viszonyáról is. A hölgy 1936-ban, Berkeley-ben, pszichológushallgatóként ismerkedett meg Oppenheimerrel, aki még Los Alamos előtt kétszer is házassági ajánlatot tett Jeannak, de a lány mindkettőt visszautasította, majd súlyos depressziója és többszöri kórházi kezelései elől 1944-ben öngyilkosságba menekült. A fenti dialógus alapos bizonyíték arra, hogy Oppenheimer enyhén szólva ekkor nem állt a helyzet magaslatán. Válaszaiban sokszor bizonytalan volt, és könnyen zavarba hozták az úgynevezett „keresztkérdésekkel”. Például kiderült, hogy tudta: Tatlock egy időben tagja volt az Amerikai Kommunista Pártnak. 1943 nyarán Tatlock kezdeményezésére felkereste őt San Francisco Telegraph Hill nevű városrészében lévő lakásán, és az éjszakát is együtt töltötték. Erről az FBI két lesbe állított ügynöke szemtanúként feljegyzést is készített. Vagyis – bár ez így szó szerint nem hangzik el, de nyilvánvalóvá vált – megcsalta a feleségét. Ez a tény volt hivatott bebizonyítani, hogy magánéletében is megbízhatatlan embernek számított. Később a bizottság meghallgatta Groves tábornokot, aki a kinevezéssel kapcsolatos akkori döntését megerősítette, és felhívta a figyelmet arra, hogy Oppenheimer ugyan a Los Alamos-i időkre ma is pontosan emlékszik, de ami előtte történt, arra nem. Amikor Robb Grovestól megkérdezte, hogy valóban újra ragaszkodna-e Oppenheimer kinevezéséhez, meglepő válasz született. Groves közölte, hogy az akkori szabályzat szerint igen, de mivel új született, annak van egy paragrafusa, amelynek alapján interpretáció kérdése, hogy kinek adható ki a biztonsági igazolás. Ha ezt az akkori helyzetre értelmezné, akkor még így is javasolná a megadását, ha a mai helyzetre, felmerülhetnek olyan új szempontok, amelyek megléte esetén, ha ő az Atomenergia Bizottság tagja lenne, értelmezhetné úgy, hogy nem adható meg. A vallomása során azonban egészében Oppenheimer mellett állt ki. A tárgyalás 11. napja, április 23-a a

bizottság számára egy kellemetlen hírrel kezdődött. Gray bejelentette: … Megtörtént, amitől féltem. A The New York Times leközölte Oppenheimer vallomását, amelyet ügyvédjei tették közé, hogy szembeszálljanak a várható Oppenheimer-ellenes kampánnyal. Az ország közvéleménye két egymással vitázó, szemben álló táborra szakadt. Mielőtt megismerkedünk Neumann vallomásának részleteivel, idézzük fel Teller évtizedekkel később publikált memoárjából, ahogy egy helyen összehasonlítja Oppenheimert és Neumannt: … Oppenheimer… akárcsak egyik nagy kortársa, Neumann János, akit jól ismertem, több területen is kamatoztatta tehetségét. Egyébként szinte mindenben különböztek… Neumann János… ragyogó eredményeket ért el a matematika, a fizika, a történettudomány területén, nem szólva az atombombák és számítógépek kifejlesztéséről. Jancsi módszere egyszerű volt: használta az agyát, a gyakorlás puszta öröméért. Alaposan kiélvezte az élet sokoldalúságát, de leginkább a szellemi tevékenységben lelte örömét. Oppenheimer elsősrangú fizikus volt és kivételesen tehetséges munkahelyi vezető, és őszintén érdekelte a politika. Úgy vélem, hogy hivatásának szentelte magát, és amibe belefogott, azt mindenáron sikerre akarta vinni… [de] … kedvét szegte az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági válság, amikor olyan sok fizikus nem talált állást. Ő eközben kedvtelésből szanszkrit nyelvet és francia irodalmat tanult. Viselkedésének mozgatórugóit, örömének és bánatának forrásait azonban nehéz volt felismerni. Neumann 1954. április 27-én, egy nappal Teller vallomása előtt jelent meg a bizottság előtt. Ekkor már négy nap telt el azóta, hogy Gray bejelentette: vége a titkosságnak. Viszont talán éppen ezért is mégsem tűnik valószínűtlennek: abban a reményben beszélt, hogy Oppie visszakapja biztonsági igazolását. A kihallgatások során a 40 tanúból 39 Oppenheimer lojalitását erősítette meg, és állást foglalt a biztonsági igazolás helyreállítása mellett. Teller az egyetlen, aki

csavaros logikával ellene döntött. Ebben az időszakban Neumann még Princetonban élt, onnan járt be a fővárosba, washingtoni ügyei intézésére. 1955 elején költözött végleg a fővárosba, és mint az a korábbiakból is kiderült, számtalan kapcsolata volt a legfelsőbb politikai körökkel. Ennek ellenére, szokásához híven, a McCarthykorszak negatív jelenségeitől távol tartotta magát. Állítólag különösebben nem kedvelte Oppenheimert, de életrajzírója, Macrae szerint: Mellőzte mindkét oldalt. Egyszerre az indignálódott jobboldali barátait és a másik tábort is, a megdöbbent vagy félelemtől borzongó baloldaliakat, akik az egész boszorkányüldözést közönséges viccnek tartották. Viszont leveleiben azt a véleményét fejtette ki, hogy bármilyen tudományos posztra a legjobb embereket kell kiválasztani, függetlenül attól, hogy akár a múltban vagy a jelenben bármiféle érdeklődést tanúsítottak a baloldal, netán a kommunisták iránt, vagy akár maguk is azok voltak. Neumann szavai előtt érdemes megismerni az ügyről lánya, Marina véleményét, mert elég plasztikusan árnyalja a helyzetet: … Oppenheimer ekkor egyszerre az IAS igazgatója és az Atomenergia Bizottság általános tanácsadó albizottságának elnöke, és munkáját továbbra is nagy elismeréssel kíséri az egész ország. … De sajnos két halálos ellenséget is sikerült szereznie: az egyik Teller Ede volt, a másik Lewis Strauss tengernagy. Mindketten erősen támogatták a hidrogénbomba megépítését, míg köztudomású, hogy Oppenheimer ellenezte. De személyes bosszúvágy is közrejátszott a dologban. Teller úgy érezte, hogy Oppenheimer nem ismeri el eléggé az ő szerepét Los Alamos sikerében. Strauss pedig soha nem felejtette el Oppenheimernek, hogy egy 1949-es kormányzati meghallgatás alkalmával ellenvéleménye ismertetésével lényegében megszégyenítette. Ez az indok valószínűleg nem volt megalapozott. Oppenheimer, ha vitatkozott és igazát feltételezte, érveit egyfajta fölényes modorban adta elő, és meggyőződését szinte gúnyos mosollyal támasztotta alá. Sokak szemében éppen ezen viselkedése, stílusa

miatt nem volt népszerű. Mások ezt eredeti gondolkodásának, kiemelkedő szakmai felkészültségének és teljesítményének köszönhetően elnézték neki. Neumann vallomásában világosan és egyértelműen kiállt Oppenheimer mellett. A 600 oldalas szerkesztett vallomás a teljes jegyzőkönyvben mindössze nyolc oldalt tett ki. Aznap Neumann előtt James McCormickot hallgatták, ő a légierő vezérőrnagya, valamint szakértőként többször rendelkezésére állt az Atomenergia Bizottságnak. Utána következett Neumann. Mindketten korábban vitában álltak Oppenheimerrel arról, hogy ő ellenzi a hidrogénbomba elkészítését, viszont vallomásukban azonos volt az a vélemény is, hogy Oppie-t nem tekintik sem árulónak, sem orosz ügynöknek, személyét sem tekintik biztonsági kockázatnak. Neumann vallomásának lényegében két érdemi témája volt: a hidrogénbomba elkészítésének kérdése, valamint Oppenheimer megbízhatósága. Természetesen az ügy és kettejük alkalmi vitája szempontjából a másodikat tekinthetjük fontosabbnak. De már az első témánál Neumann érvelése önmagában egy logikai gyöngyszem, amely e rendkívüli helyzetben is felért egy különleges, a szakmai helyzetnek megfelelő mutatvánnyal, amely módszerében akár bizonyos értelemben az ügyet illetően bravúrosnak is tekinthető. A neki feltett kérdésekre adott válaszai azt is bizonyították, hogy a szemben álló felek nincsenek azonos „szellemi súlycsoportban”. Amikor Neumann helyet foglalt a bizottság által használt teremben, amely hosszú, barátságtalan helyiség volt, azonnal feltűnt neki, hogy az milyen sötét, egy olyan épületben, amely háromsaroknyira volt a főváros szívétől, a Constitution sugárút és a Tizenkilencedik utca kereszteződésétől, ahol mindenfele impozáns, világos és kényelmes paloták álltak. Mint állami tulajdon, egyfajta kopott szegénységet és közömbösséget tükrözött. Nem tudhatta, hogy éppen a titkosság miatt a bizottság szándékosan választott egy jelentéktelen épületét, illetve annak alkalmilag berendezett termét. Mindenesetre feltűnt neki a puritánságával tüntető, kényelmetlen berendezés. Amikor a 2022-es számú terembe belépett, egy szófán ülve azonnal megpillantotta Oppenheimert, de miközben a kihallgatás zajlott, Neumann Oppie-nak háttal ült, szemben a bizottsággal, ezért nem

láthatta, a férfi hogyan reagált válaszaira. Terjedelmi okokból a dialógusokból természetesen csak néhány részlet idézésére nyílik lehetőség. Először Samuel J. Silverman, Oppenheimer ügyvédje kérdezett. A tanú a bizottság tagjaival szemben ülve válaszolt, a kérdező személyek a T alakú asztal két oldalán foglaltak helyet. Kérdés: Ön szerint, doktor úr, tett-e kísérletet bármikor is dr. Oppenheimer arra, hogy lebeszélje önt arról, hogy részt vegyen a hidrogénbomba elkészítésében? Neumann: Nem. Mi vitatkoztunk róla. Természetesen ő megpróbált rábeszélni, hogy fogadjam el az ő álláspontját. Hasonlóképpen én is erre törekedtem. És ez végül is annak a következménye volt, hogy ebben az időben a feladatok természetéből fakadóan gyakran találkoztunk egymással. Azt kell mondanom, ez egy teljesen normális vita volt, aminek során nem alakult ki egyetértés. Semmi egyéb nem volt mögötte. Az a gondolat, hogy bármiféle nyomásgyakorlás történt volna a véleményem megváltoztatására, soha eszembe se jutott… K: Tartalmazta ez a vita azt, hogy ön személyesen részt vegyen-e vagy sem a hidrogénbomba elkészítésében? V: Egyáltalán nem. Az egyetlen érdemi kérdés az volt, hogy észszerű dolog-e Los Alamos után folytatni ezt a programot, vagy sem. K: Van-e bármilyen véleménye arról, hogy dr. Oppenheimer elkövetett-e valamilyen indiszkréciót a titkos anyagok vagy titkos információk kezelésében? V: Természetesen van. Mégpedig az, hogy személyes bizalmamról kell biztosítanom őt. Sőt, arról sem tudok, hogy bárki kétségbe vonta volna az ő szavahihetőségét. K: Van-e véleménye dr. Oppenheimer lojalitásáról? V: Igen, van! K: Éspedig? V: Azt kell mondanom, hogy ő lojális személy. K: Ebben a kérdésben felmerült-e önben bármi kétely? V: Nem. K: Mondana valamit arról a szerepről, amit ön az intézetben a számítógépek kifejlesztésével kapcsolatban

játszott? V: Megterveztünk, kifejlesztettünk, megépítettünk, üzembe helyeztünk, majd ezt követően működtettünk egy nagy sebességű számítógépet, amely a fejlesztés időszakában rendkívül gyorsnak volt tekinthető. K: Volt-e ebben dr. Oppenheimernek valamilyen szerepe? V: Igen. A gép megépítéséről egy évvel azelőtt született döntés, hogy dr. Oppenheimer az intézetbe jött, maga az építés azonban, továbbá a gép beüzemelése körülbelül hat évet vett igénybe. Ebből öt éven át dr. Oppenheimer volt az intézet igazgatója. K: Mikor épült a gép? V: 1946 és 1952 között. K: Mikor fejezték be a gép építését, és mikortól lehetett használni? V: A gép már 1951-ben készen volt, annak feltételeit azonban, hogy valóban hasznos munkát lehessen vele végezni, csak 1952-ben sikerült megteremteni. K: Használták-e a hidrogénbomba-program során? V: Igen. Ami az intézetet illet… a számítógépet 1952-re sikerült működésre kész állapotba hozni, és az első nagyobb probléma, amelyet rajta futtattunk, és amely olyan nagy volt, hogy még ilyen körülmények között is fél évet vett igénybe, a termonukleáris programhoz kapcsolódott. Ezt megelőzően sok időt töltöttem el azzal, hogy a termonukleáris programhoz más gépeken végezzek el feladatokat. A továbbiakban Roger Robb, a bizottság ügyvédje kérdezett. Valójában szinte „ügyészként” viselkedett. Ennek megfelelően vitathatatlanul „keresztkérdéseknek” szánt mondatok következtek: K: Gondolja, dr. Neumann, hogy az őszinteség vagy az a képesség, hogy az ember törekszik az igazat mondani, összefüggésben van a nemzetközi helyzettel? V: Attól függ, hogy az ember milyen nyomás alatt van. K: Nyomás? V: Igen.

K: Úgy gondolja, hogy egy ember bizonyos nyomás alatt hazudhat akkor is, ha nincs természetes körülmények között? V: Hát persze. Például gyakorlatilag altatás közben bárkivel előfordulhat, hogy hazudik. K: Doktor úr, úgy gondolja, hogy ha hasonló körülmények közé kerül 1943-ban, mint dr. Oppenheimer, ezt a témát illetően ön hazudott volna a biztonsági tisztnek? V: Uram, egyszerűen nem tudok ezzel a kérdéssel mit kezdeni. Természetesen úgy feltételezem, hogy nem hazudnék. De ön most egy hipotézist vetett fel nekem, hogy valaki más helytelenül cselekedett, és azt kérdezi, hogy én is hasonlóképpen viselkedtem volna-e. Ez nem egy olyan kérdés, amely arra hasonlítana, ha netán öntől tudakozódna valaki, hogy mikor áll szándékában abbahagyni a felesége bántalmazását? Dr. Ward D. Evans, a bizottság tagja kérdez: K: Hogyha bárki közeledett volna önhöz azzal, hogy azt mondja: „el tudna juttatni titkos információkat az oroszokhoz”, akkor meglepődik egyáltalán, hogy ez az ember ezzel a szándékkal kereste meg? V: Ez attól függ, hogy ki ez az ember. K: Tegyük fel, hogy egy barátja. V: Nos, meglepődtem volna. K: Azonnal jelentette volna? V: Ez attól is függ, hogy milyen időpontban történt volna ez az eset. Akkor, amikor számomra még nem volt kötelező a titoktartás, akkor valószínűleg nem. De ha már ez rám is vonatkozott volna, akkor egészen bizonyosan. K: Biztos vagyok benne, hogy most önre is vonatkozik, dr. Neumann. V.: Jelenleg ez nem kétséges. K. Arra nem emlékszik, hogy néhány évvel ezelőtt önre vonatkozott-e, vagy sem? V: Amit most próbálok érzékeltetni, az a következő: 1941 előtt én azt se tudtam, hogy a „titoknak” minősített kifejezés valójában a gyakorlatban mit jelentett. Szóval csak a

Jóisten tudhatja, hogy én mennyire viselkedem intelligensen, ha belekeveredem egy ilyen ügybe. Abban biztos vagyok, hogy szükség esetén meglehetősen gyorsan megtanulom, amit kell. De volt olyan időszaka a tanulási folyamataimnak, hogy hibát követtem el, vagy követhettem volna el hibát. Azt hiszem, mégse történt ez meg. K: Bármely időben előfordulna önnel, hogy a barátja iránti lojalitását előbbre helyezné az ország iránti lojalitásnál? V: Nem. Ismét Mr. Silverman kérdez: K: Gondolja, hogy dr. Oppenheimer a barátja iránti lojalitását fontosabbnak tartaná, mint a hazája iránti lojalitást? V: Ezt nem hiszem. K: Lehetségesnek tartja azt, hogy egy ember lojális a hazájához, és viselkedése mégis kockázatot jelenthet bárkivel kapcsolatban? V: Hogyne. K: Szóval erre a válasza: igen. Gondolja, hogy dr. Oppenheimer bármiféle kapcsolatát illetően jó ismeretekkel rendelkezik? V: Pontosan így gondolom. K: Gondolja, hogy dr. Oppenheimer bármilyen jelenlegi kapcsolata miatt biztonsági kockázatot jelenthet? V: Nem, ezt nem hiszem! K: Doktor úr, jól tudom, hogy ön sohasem vett részt semmiféle pszichológiai tréningen? V: Nem vettem részt. K: Nos, ennyire voltunk kíváncsiak. Az utolsó két kérdést a bizottság ügyvédje, Robb tette fel. A sunyi megfogalmazás felért egy vallomással, amely azt is érzékeltette, hogy a kérdező felismerte a kapott válaszok tartalmából, hogy Neumann időnként a kérdéseket látszólag komolyan veszi, de valójában a válaszaiból pontosan kiderült, hogy „átlát a szitán”. Neumann ezzel a verbális taktikával lényegében túljárt a bizottság tagjainak eszén. Nemcsak azzal, hogy közvetve érzékeltette: felismerte a kérdésekből, hogy mindegyik tag már meghozta a maga

döntését. Hanem azzal is, hogy merte jelezni, mennyire tulajdonít fontosságot a kérdés tartalmának, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is nyíltan azt feltételezhetnék, hogy nem veszi komolyan őket. Vagyis finoman, ha kellett, a maga meggyőződése szerint, határozottan és egyértelműen Oppenheimer védelmére kelt, függetlenül személyes érzelmeitől és korábbi közös előéletüktől. A faggatás szemmel láthatóan nem viselte meg Neumannt, aki ekkor feltételezhetően az újságokból tudhatta, hogy ezzel az eseménysorozattal – talán éppen ugyanezen a napon, sőt egy időben – a McCarthy-bizottság már a hadügyminisztériumban megbújt „kommunista beszivárgással” is foglalkozott, és az újságok, a rádió és a televízió kommentárjai szerint a boszorkányüldözés a vége felé közeledik. Még ha az amerikai többség egyelőre el is hiszi azt, amit a bizottság sulykol. A tudósokat viszont sokkal jobban érdekelte a titkos kihallgatások egyik fő témája, a hidrogénbomba, mert annak sorsa újabb fegyverkezési versennyel és a hidegháború kibontakozásával fenyegetett. S ennek során számukra várhatóan újabb fontos feladatok adódnak. Végül is a döntéshez a leglényegesebb muníciót Teller vallomása adta, amelyet az ő kérésére végig Oppie jelenlétében tett meg. Idézem az ügyész, Robb és Teller párbeszédének kulcsmondatait: Robb: Dr. Teller, ön ugyebár jól ismeri dr. Oppenheimert? Teller: Régóta ismerem dr. Oppenheimert. Először 1942 nyarán kerültünk kapcsolatba, az atomenergia-kutatással összefüggésben. Később Los Alamosban együtt dolgoztunk, és utána is találkoztunk. Bár gyakran találkoztam vele, de nem voltunk szoros munkakapcsolatban. Szakmai kérdéseken kívül különösebben nagyon részletesen nem is beszéltem vele semmiről. Robb: Hogy leegyszerűsítsük a dolgokat, kérem, engedje meg a következő kérdést: bármit mond is majd itt előttünk, szándéka-e önnek abban azt sugallni, hogy dr. Oppenheimer hűtlen lett az Egyesült Államokhoz? Teller: Semmi effélét nem akarok sugallni. Oppenheimert rendkívül érzékeny intellektusnak és nagyon bonyolult személyiségnek ismerem. Úgy gondolom, hogy

megengedhetetlen találgatásokba bocsátkoznék, és helytelen volna, ha bárhogyan is megpróbálnám elemezni az indítékait. Ám mindig feltételeztem, hogy hűséges az Egyesült Államokhoz. Ezt gondolom, és ezt fogom gondolni mindaddig, amíg nem látok az ellenkezőjére egyértelmű bizonyítékot. Robb: Most egy másik kérdés, amely abból következik: gondolja vagy sem, hogy dr. Oppenheimer biztonsági kockázatot jelent? Teller: Sokszor láttam dr. Oppenheimert dönteni. Dr. Oppenheimer sokszor viselkedett úgy, hogy azt rendkívül nehéz volt megértenem. Sok kérdésben gyökeresen eltért a véleményem az övétől, őszintén szólva olykor zavarosnak és érthetetlennek tűnt számomra. Ebben az értelemben, úgy érzem, szeretném ennek az országnak a létérdekeit olyan valakinek a kezében látni, akinek a megnyilvánulásait jobban értem, és ezért jobban megbízom benne. Ezután a bizottság elnöke még határozottban és konkrétabban, ha tetszik, szinte szájbarágós céltudatossággal megfogalmazva vetette fel ugyanezt a témát: Gordon Gray: Ön szerint veszélyeztetné-e védelmünket és biztonságunkat, ha dr. Oppenheimer visszakapná a biztonsági igazolását? A teremben egy pisszenést sem lehetett hallani. A jelenlevők tudták, hogy Teller most következő szavai döntők lehetnek az egész ügy végkimenetele szempontjából. Aki eközben Oppenheimerre tekintett, az valószínűleg döbbent és elszürkült arcából könnyen megjósolhatta, mi következik. Teller: Úgy gondolom, és ez valóban azt jelenti – csak gondolom, mert emögött nincs semmi konkrét szakértelem vagy valóságos információ –, hogy dr. Oppenheimer jelleme igazolja, hogy tudatosan és szándékosan semmi olyat nem tenne, ami ennek az országnak a biztonságát veszélyeztetné. Ha tehát a kérdés a szándékra vonatkozik, akkor semmi okot sem látok a biztonsági igazolás megtagadására. Amennyiben azonban a kérdés a bölcsességre és az ítélőképességre vonatkozik, akkor az

1945 óta tanúsított cselekedetei alapján azt mondanám, hogy helyesebb lenne a biztonsági igazolás megtagadása. [Kiemelés tőlem. W. I.] Oppenheimer dermedten hallgatta végig ezt a számára abszurd dialógust. Valójában gondolatai messze jártak. Mintha egy filmet látna: lepergett előtte a Los Alamos-i évek minden eseménye, a komoly szakmai viták mellett elsősorban Tellerrel kapcsolatos emlékei. Például amikor a Los Alamos felé haladó vonaton ez a bozontos szemöldökű, mackónak tűnő, páratlan képességű tudós szinte könyörögve kéri, hogy segítsen bekötni a hüvelykujját, amit felsértett egy gemkapocs. Vagy amikor az elméleti csoport vezetőjével, Bethe-vel kialakult vitája miatt hozzá menekült, és ettől kezdve hetente órákon keresztül kettesben beszélték meg a legfontosabb szakmai problémákat. Látta Tellert jókedvűnek a társas kirándulásokon, felhőtlen bolondozását a Washingtonból kalandos körülmények között ideszállított zongorája mellett, és még szájában érezte azoknak a páratlan süteményeknek az ízét, amit Teller felesége, Micike rendszeresen sütött. Érezte, hogy veszíteni fog, és önmagának se bevallva úgy képzelte, ez a „szellemidézés” mégis valahogy megvédelmezi majd a legrosszabb elviselésétől. Az úgynevezett Gray-tanács 1954. június 2-án 2:1 arányban megszavazta, hogy Oppenheimer ne kapja vissza a biztonsági igazolását. Magán a tárgyaláson nem ismertettek semmiféle döntést, az érintett személyeket erről levélben értesítették. Viszont június közepén hozták nyilvánosságra a meghallgatás teljes jegyzőkönyvét, magyarázó elő-és utószó, illetve jegyzetek kíséretében. Kétféle határozat született: egy 25 ezer szavas úgynevezett „többségi”, amely Gray és Morgan álláspontját tükrözte, és egy nyolcbekezdésnyi „kisebbségi”, amely szerint Evans javasolta az igazolás visszaadását. Az első döntésről az értesítés alapján Oppenheimer ügyvédei fellebbezést nyújtottak be. A június 28-án reggel a háromtagú vizsgálat jelentése és szavazása alapján az öttagú Atomenergia Bizottság 4:1 arányban döntött arról, hogy Oppenheimer 1953 decemberében felfüggesztett biztonsági igazolását nem kapja vissza, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok iránti lojalitását elismerték. Az egyetlen másodfokú bizottsági tag, aki a visszaadás mellett szavazott, Henry DeWolf

Smyth, aki 1935 és ’50 között fizikusként dolgozott Princetonban, tehát jól ismerte Oppenheimert. Egyébként a bizottság egyetlen tudós tagja volt, és 1949 óta az AEC tagja. Döntése indokait így foglalta írásba: A végleges döntés meghozatalánál a bizottságtól elvárható, hogy a jövőbe tekintve mérlegelje… Oppenheimer szolgálataira, mint az ország legértékesebb fizikusainak egyikére ennek az országnak még nagy szüksége lenne … és az én véleményem szerint a legfontosabb bizonyíték mellette az, hogy semmi olyan utalást nem sikerült felfedni, hogy ő bármilyen titkos információt kiszolgáltatott vagy nyilvánosságra hozott volna bárkinek is… Azzal, hogy kudarcot vallottunk, és dr. Oppenheimer nem került ki tisztán ebből az ügyből, országunk becsületén esett folt. Érdekes adalék még az a tény is, hogy bár az elmarasztaló véleményeket reggel hozták meg, erről Smytht csak este értesítették, amikor már nyilvánosságra hozta írásban a saját véleményét, s eközben esélye sem volt, hogy az övétől eltérő véleményeket megismerhesse, miközben annak szerzői egyeztettek egymással. Amikor Oppenheimer elolvashatta a fellebbezés indoklását, még egy lehetőséget kapott, és ekkor is fellebbezett. Ezt újabb szavazás követte, ezen az elutasítás 3:2 arányban született meg. Így a végső döntés az AEC főtitkárától, Kenneth D. Nicholastól függött. Ő tehetett volna még egy ajánlást az újabb mérlegelésre, ha az írásos vélemény tartalma alapján erre talál valamilyen indokot. 1954. június 14-i dátummal tette közzé javaslatát, amely szerint az összes, az ügyről született dokumentummal alaposan megismerkedve a négy és fél nyomtatott oldalnyi véleményének utolsó sora ezzel a mondattal zárul: … dr. Oppenheimer biztonsági igazolását nem kell helyreállítani. A két bizottság határozatáról Oppenheimer korábban említett két életrajzírója „az eljárás és az ország vezetői rossz lelkiismeretének kétségtelen meglétét vélték felismerni”, és finoman utalva a lényegre ezt írták:

… az első atombombát építő Los Alamos-i vezetőnek gyakorlatilag megmondták: a kormány nem tartja elég megbízhatónak, hogy továbbra is számára dolgozzon. Teller 2002-ben megjelent memoárjában két önálló fejezetet szentelt az Oppenheimer-ügynek és visszhangjának. A könyv mellékletében közli meghallgatásának teljes szövegét. Egy helyen memoárjában ő maga is arra hivatkozott, hogy amikor az épületbe lépett, még arra készült, hogy a biztonsági igazolás felfüggesztésének megszüntetését szándékozik javasolni, de Robb ügyész gondoskodott róla, hogy megmutassák neki Oppenheimer vallomásainak szerintük kínos részleteit, s ekkor változtatta meg végső véleményét. Jellemző, hogy vallomása után – mindenki meglepetésére – odament Oppenheimerhez, és kezet nyújtott neki, ő pedig nyilván reflexszerűen elfogadta a békejobbnak szánt gesztust. Ezt bizonyította a közben lezajlott rövid dialógus is: Teller: Sajnálom. Oppenheimer válasza teljes zavarodottságot tükrözött: Azután, amit éppen most elmondott, nem tudom, hogy ezt hogy érti. E dialógus forrása Hargittai István Teller-monográfiája, amely lényegében a 2010-es angol nyelvű megjelenése után vált közismertté, mint ahogy e szerző volt az is, aki a kaliforniai Stanford székhelyű Hoover Intézetben kutatva nyomára bukkant annak a dokumentumnak, amely szerint: … Az FBI már korábban kihallgatta Tellert, még 1952ben, és ő akkor sem bizonyult Oppenheimerrel rokonszenvező tanúnak. Az FBI jelentése így összegez: Teller kijelenti, hogy szinte bármit megtenne azért, hogy Oppenheimert eltávolítsák az Általános Tanácsadó Albizottságból, a nemzeti készültségre vonatkozó rossz tanácsai és politikája miatt, elsősorban azért is, mert késleltette a hidrogénbomba kifejlesztését. … Elkövettem, amit elkövettem… Ezzel a mondattal kezdődik Teller majd 600 oldalas önéletrajzának Utóhatások című fejezete, amely az itt ismertetett

eseményeket követően több évtizeddel később született, és lényegében bizonyos háttér-információk és levélrészletek segítségével őszintesége ellenére, mint általában a memoárok tényei – különösen, ha a szavaknak tétje van – önigazoló és védekező vallomásnak tekinthetők. Bár e fejezet látszólag önkritikus őszintesége feltűnő erény. Ugyanakkor annak felelevenítése is, hogy Amerika és annak tudóstársadalma hogyan közösítette ki és bojkottálta Teller személyiségét, ítéletet mondva az Oppenheimerügyben tanúsított viselkedéséről, vagy ha úgy tetszik, egyesek szerint Teller „árulásáról”. Hogy az elmarasztalásáról alkotott vélemény mennyire tartós, az kiderült abból is, ahogy a Woods Hole-ban élő Szent-Györgyi Albert évekkel későbbi viselkedett. Az 1937-ben orvosi Nobel-díjat kapott biológus, aki 1947-ben menekült el Magyarországról, és pacifistaként elítélte az atomkísérleteket és mindenféle fegyverkezési versenyt, sőt a háborút általában, élesen bírálta Tellert a hidrogénbomba kifejlesztésében játszott szerepéért. Sőt magatartásának ezzel összefüggő szélsőséges szovjetellenességét is hibának tartotta. Egy tanácskozáson az előtte felszólaló Ede, amikor lejött a pulpitusról, kézfogásra nyújtotta kezét, de SzentGyörgyi szó nélkül ment el mellette. Teller memoárjában így zárja le a kiközösítésének történetét. … hidegen a szemembe nézett, nem fogadta a kézfogást, és elfordult. Megdöbbenésemben egy pillanatra mozdulni se tudtam. És akkor ráébredtem, hogy az addigi életem véget ért. Karon fogtam Micit, visszatértünk a szobánkba. Megkezdődött a legújabb számkivetettségünk. A „legújabb” szó a kétszeri: a Magyarországról, majd Európából történt emigrálásra vonatkozott. Miközben ugyanúgy, ahogy Neumann Oppenheimer mellett kiállt, a Teller memoárja szerint is súlyos mondatokat megfogalmazó levelek és a tudósok viselkedése ellenére a „marslakók” egy pillanatig sem nehezteltek Tellerre. A történelem során olykor, és nem is elsősorban Amerikában, a magyarok szemére vetették az összetartás hiányát, sokszor nem is alaptalanul. A magyar emigránsok különböző generációinak tagjai főleg Európában és Amerikában gyakran panaszkodtak arra, hogy nehéz helyzetükben sokszor tapasztalták ezt a jelenséget, és

többnyire az is számított, hogy az érintettek mikor hagyták el szülőhazájukat, és hol telepedtek le. A legközvetlenebb barátok – a „marslakók” – ebben a helyzetben is szuverén magatartásukról tettek tanúbizonyságot. Pedig Teller a már említett tárgyilagossággal és őszinteséggel nehéz helyzete bonyolultságáról maga számol be az élete végén írt memoárjában: Olvasom az eljárás szövegét. Ha nem érintene személyesen ilyen közelről, bizonyára érdekesnek találnám… Nem tudom, mit szólnak az emberek, de ismerniük kell a tényeket. Bujkálok az újságírók elől. Nem könnyű és nem is mindig sikerül… eszembe jut egy régi beszélgetés a gerincről. A jelek szerint jól elboldogultam nélküle. Most mintha növekedési fájdalmakat éreznék. És azt sem tudom, hogy jó irányba nő-e… Teller könyvében megelégedéssel nyugtázta: Szilárd, Wigner és Neumann – ki-ki a maga módján – tiszteletben tartotta az ő véleményét, sőt még azt is visszahallotta másoktól, hogy ha kritikát hallottak róla, akkor saját véleményük hangsúlyozása mellett az ő ehhez való jogát akár nyilvánosan is igyekeztek megvédeni. Kármántól nem találtam írásos állásfoglalást ez ügyben. Ugyanakkor Teller leszögezte: Noha 1947 óta majdnem minden politikai kérdésben ellentétes véleményen voltunk, ez nem ártott barátságunknak. De nem csak a magyarok álltak ki mellette. Tellernek mindig jó viszonya volt Enrico Fermivel, aki talán a leghamarabb ismerte fel, hogy Teller kutatói és gyakorlati felkészültségének milyen értékei vannak, s ez nagyon imponált neki. Egy alkalommal Fermi tréfásan ezt a megjegyzést tette: Teller, te vagy az egyetlen olyan monomániás, akinek ezernyi monomániája van! Ha ezt nem Fermi mondja, lehet, hogy a vicc mögött gúnyt érez a Wigner után talán legérzékenyebb robusztus alkatú „marslakó”, így csak legyintett egyet, amit Fermi jellemző módon egyetértésnek vett. Ezzel aztán Teller maga mögött tudhatta az „Oppenheimerügyet”, és folytathatta fizikusi munkáját, amellyel egyre inkább igen magas pozíciókban lévő emberekkel sikerült közeli kapcsolatba

kerülnie. Még egy darabig Los Alamosban foglalkozott a hidrogénbomba előállításának szakmai problémáival, majd Kaliforniába költözött, ahol végre saját intézetet kaphatott a munka folytatásához. Egyben vásárolt egy házat a Stanfordi Egyetem területén, és szenior kutatója lett a Hoover Intézetnek, amelynek teljes neve: A Béke és Háború Kutatóintézete. (Egyébként itt őrzik nagy kincsként például azt a fekete noteszt, amelynek listája alapján 1944 márciusában a Magyarországot megszálló német csapatok név szerint tudták, hogy kit kell 48 órán belül letartóztatniuk.) Végül e szomorú epizód befejezéseként fontosnak tartom megemlíteni, hogy Teller csak a rendszerváltás után jött újra haza, mert addig féltette saját – 1983-as szavai szerint – biztonsági igazolását. Oppenheimert Kennedy elnök egyfajta politikai rehabilitációként Fermi-díjjal tüntette ki, amit a dallasi gyilkosság miatt Johnson elnöktől vehetett át. (Egy évvel korábban, 1962-ben Teller ugyanezt a díjat kapta. Történelmi érdekesség, hogy a díjra Teller javasolta Oppie-t, és fénykép őrzi, hogy annak átadásakor Teller odament a gratulációkat fogadó Oppenheimerhez, kezet nyújtott neki, és ő fogadta a gesztust. De a fényképen felismerhető, hogy bár Oppenheimer mosolyog, eközben Teller ezt is felülmúlva meghunyászkodva, szinte negédesen tekint a kitüntetettre. Ugyanakkor szembetűnő Oppie jobb oldalán álló feleségének döbbent, már-már undort tükröző arca. Vagyis a fotós inkább egy protokolláris gesztust, semmint a „kibékülést” rögzítette. Hogy a feltehető gratuláción és köszönésen kívül bármi ekkor elhangzott volna, annak nem jutottam nyomára.) Oppenheimer meghurcolásának volt egy speciális tétje is: igazgatói állása az IAS-nél. Lewis Strauss tagja volt az intézet irányítását felügyelő úgynevezett Kormányzó Testületnek. Strauss 1954 októberében kísérletet tett Oppenheimer eltávolítására, de ez a javaslat elutasításra talált, és Oppenheimert megerősítették posztján.

14. A számológép, az agy és a halál A Neumann házaspár Washingtonba költözése után, 1955 tavaszán felkérést kapott az ország harmadik legrégebben alapított (1701) felsőoktatási intézményétől, a New Haven városában (Connecticut állam) található Yale Egyetemtől, hogy Johnny két héten át tartson előadás-sorozatot aktuális kutatásainak legfontosabb eredményeiről. Ezt az eseményt az 1902/03-as akadémiai évtől kezdve minden esztendőben megrendezték a legnevesebb amerikai tudósok részvételével. A programot az alapító család neve nyomán Silliman-előadásoknak hívták. Természetesen Neumann megtiszteltetésnek tekintette a felkérést, jelezte, hogy az 1955–56-os tanév második félévében vagy 1956. márciusban, esetleg áprilisban áll az egyetem rendelkezésére. De kikötötte, hogy az előadás-sorozatra csak akkor vállalkozik, ha azt kettő helyett egy hét alatt lebonyolíthatja, mert frissen nevezték ki az Amerikai Atomenergia Bizottság tagjának, és ezért erre a programra nincs több ideje. Ekkoriban töprengéseiben ismét előtérbe került az a probléma, amelyet még a harmincas évek végén egy levélben Ortvay Rudolfnak említett először, hogy vajon a számítógép működése megtervezhető-e az emberi agy neuronjainak működése szerinti minta alapján. És egy másik: elképzelhető-e egyáltalán egy önmagát reprodukáló gép elkészítése? Az előadás-sorozatot elsősorban ezekről a témákról tervezte. 1955 augusztusában, öt hónappal az AEC-be történt kinevezés szenátusi jóváhagyása után felborult az elképzelt terv, és minden megváltozott. Először Neumann titkárnője, Elizabeth Gorman vette észre, hogy valami rendkívüli dolog történt. Elizabeth 1983-as filmünkben felidézte első találkozását Neumann-nal, amikor titkárnői állásinterjún járt nála princetoni irodájában. Természetesen Johnny kezdte a beszélgetést: – Tanult az iskolában matematikát? – kérdezte szinte nyájas türelemmel. – Igen, professzor úr, mindnyájan tanultunk.

– És emlékszik valamire? Mondjuk a négy alapműveletet papírral és ceruzával el tudja végezni? – Az érettségi óta nem volt szükségem rá, de inkább nem a válaszom, mint igen. Ugyanis semmiképpen sem szeretnék csalódást okozni. – Rendben van, akkor fel van véve. Amire szüksége lesz, azt majd menet közben bepótolja. Rengeteg munkája lesz! Elizabeth boldog volt, a terhelést inkább mellékes dolognak tekintette az ő eddigi munkáihoz képest. Johnny első perctől rendkívüli bizalommal volt iránta. A hölgy az ő nevében olyan dolgokat intézhetett el, amelyet a konzervatív amerikai adminisztrációban egy titkárnőre hagyni szentségtörésnek számított. De ő ezeket mindig a „Doktor úr” kéréseként továbbította. Később, amikor jobban megismerte Johnnyt, számára is kiderült, főnöke minden alkalmat megragad, hogy őt jókedvre derítse, mert ezt a pozitív hangulatot nélkülözhetetlennek tartotta az eredményes munkához. Elizabeth egyre jobban rajongott érte. Egy alkalommal washingtoni irodájukban munka közben együtt kerestek egy papírlapot. Johnny találta meg előbb a földön, és feltűnően lassan hajolt le érte. Majd miközben felemelte, arca eltorzult, és a bal válla felé nyúlt jobb kézfejével. Elizabeth meglepődve azonnal rákérdezett: – Valami baj van, doktor úr? Neumann szinte reménytelenül álldogálva egy ideig maga elé bámult, majd legyintett, és visszaült a helyére. Elizabeth nem hagyta ennyiben: – Felhívjam Klárit? – kérdezte bizonytalanul. Maga is meglepődött, hogy Neumann egyetértéseként csak bólintott, majd folytatta a munkát. Elizabeth átment egy másik szobába, és onnan hívta Neumann feleségét. Részletesen elmesélte neki a furcsa jelenetet; mire visszaért a szobába, Johnny már Klárival beszélt telefonon. Pár perc múlva megjelent egy sofőr, és hazavitte Neumannt, aki annyit elismert, hogy beütötte a vállát, amikor egy washingtoni épület bejárati ajtajának nekiütközött, és a fájdalom azóta is kínozza. Klári nagyon megijedt. Eddig csak Johnny diétájára kellett vigyáznia a szíve és a súlya miatt. Bár férje szerint diétája csak a reggelire vonatkozott. Az olykor éjszakai

programozási munka miatt Klári általában későn kelt fel, a diétára Johnny mindig egyedül figyelt a reggelinél: a joghurttal, a vékony szelet pirítóssal és a két lágytojással. De a vállában érzett fájdalom semmiképpen nem hagyta nyugodni Klárát, aki másnap bevitte a kórházba, ahol azonnal röntgenfelvételeket készítettek. Megállapították, hogy a kulcscsontja eltörött, szorítókötést kapott, mert erre a pihentetésen kívül nem találtak más gyors gyógyulást ígérő megoldást. Néhány nap múlva Neumann válla javulni kezdett, és mivel megérkezett az írásos felkérés a Yale-ről, abban a hitben, hogy a csont látszólag kezdett újra összeforrni, Johnny megint belevetette magát a munkába. Marina ekkor már nem lakott velük, sőt éppen Európában volt. Amikor hazatért, és megtudta, hogy baj van, ijedten idézett fel egy 1946-os emléket Klárinak, amit így ír le az önéletrajzi kötetében arról az időszakról, amikor már egy princetoni bentlakásos intézetből járt a közeli középiskolába: … Klárinak néhány nappal azt követően, hogy Japán letette a fegyvert, a következőket írtam valamikor 1945 augusztusában: „Nem csodálatos, hogy vége a háborúnak? Vajon Apa most is annyit utazik majd? Remélem, nem… 1946 nyarán kettesben útra keltünk… célunk a kaliforniai Santa Barbara… Az volt a tervünk, hogy mi Klárival ott maradunk, és élvezzük a tengert. Apám pedig elrepül valamilyen titkos küldetésre. Később tudtuk meg, hogy a Marshall-szigetekre ment, ahol volt egy atollszigetcsoport, amelyet úgy hívtak, hogy Bikini. A 167 őslakost kitelepítettek onnan, majd a hadsereg elkezdte végrehajtani a Crossroads (Keresztutak) hadműveletet, amely abból állt, hogy a korallzátonyokból álló szigetcsoporton atombombákkal – később hidrogénbombákkal – légköri és föld alatti robbantási kísérleteket végeztek. Apám, mint az egyik tervező, azért volt ott, hogy saját szemével láthassa a kísérletek eredményeit… Amikor 1955 elején Washingtonba költöztek, a város Georgetown negyedében béreltek ki egy sárgára festett, kényelmes házat, amely méreteiben jelentősen különbözött a princetonitól. Kicsiny, tizenhetedik századi holland stílusú épület benyomását keltette,

olyan tornáccal, amelyhez hasonlók Jan Vermeer németalföldi festményein voltak láthatók. Klára a Good Housekeeping című, háztartási témákkal foglalkozó havi magazin munkatárásnak, Samuel Graftonnak interjút adott, amely 1956 szeptemberében jelent meg. Klára sajátosan jellemezte férjével kapcsolatos gondolatait: … Férjhez menni egy olyan férfihoz, aki azt hiszi, hogy az emberi elme képes megváltoztatni a világot – mondta halvány mosollyal. … Johnny olykor éjszaka is dolgozott a bizottságnál berendezett irodájában. Ilyenkor jöttek hozzá tudóstársai különféle megbeszélésekre, olyanok, akiknek máskor elfoglaltsága miatt elérhetetlen volt. Gyakran titkárnőként mellette virrasztottam és szórakoztattam az egymás után érkező vendégeket, míg elé bocsáthattam őket… Aztán eljött az idő, amikor mindenki aludni ment. Neki az alvásból egész életében éjszakánként 4-6 óra elég volt, és általában úgy tekintette, hogy ez is hozzátartozik a munkához. Meg volt győződve róla, hogy a matematikusok többsége tudat alatt is dolgozik. Olykor derűsen feküdt le, fejében egy megoldatlan problémával, amiről egyik vendégével tárgyalt, majd hajnali három körül felébredt, s eközben az agya, amely sohasem pihent, már meg is oldotta a félbemaradt feladatot. Azonnal telefonhoz rohant, és felhívta az aktuális munkatársát, hogy közölje vele az eredményt. Kollégáitól mindig elvárta, hogy ha van miért, akkor az éjszaka közepén is felébreszthesse őket egy gyors telefonnal. Ezután reggelig dolgozott, majd, amikor eljött az ideje, akár egy fütyörésző pacsirta, bevonult az irodájába. Éjszakánként egymás után, számolatlanul írta leveleit Magyarországra, és a világ minden tájára. Ha elutazott, sokszor hosszú és érzelmes, magyar nyelvű levelekben próbált az olykor hisztérikusan kishitű második feleségébe, Klárába önbizalmat önteni, és biztosítani róla, hogy mennyire szereti, mennyire szüksége van rá, és igenis, tehetségével neki és a szakmának nagy szolgálatot tesz. A nyilvánosság a Graftonnak adott nyilatkozatot leszámítva korábban soha nem ismerhetett meg ilyen „bizalmas részleteket”

közös életükről. Klári elmesélte, hogy Johnny imádta vezetés közben a közlekedési dugókat, mert azok lassú menetéből számításokat végzett, hogy egy adott szűk keresztmetszeten meghatározott sebességgel hány, utassal teli kocsi préselődik át egy adott szűk vagy széles utcán. Manőverezése végén gyerekes örömmel vette tudomásul, hogy az előre kiszámított időben csak másodpercnyi pontatlanságok fordultak elő. Az ingatlanosok réme volt; amikor Princetonban házat választottak, az ajánlattevőket kérdések özönével lepte meg, s utána a döntései elsőrendűek voltak. Többnyire mindent Klárira hagyott, soha nem vett a kezébe egy kalapácsot vagy egy csavarhúzót. Arra órákkal később alig emlékezett, hogy mi volt a menü aznap ebédre, de szó szerint idézett egy sok évvel korábban olvasott könyv lapjairól. Ekkoriban elsősorban a bizottsági munka mellett még az időjárási prognózisok matematikai rendszerbe foglalása, illetve ezek számítógépekkel való elkészítése is foglalkoztatta. A tervezett Silliman-előadások szövegével bíbelődve úgy képzelte, hogy: … amikor mi, tudósok a matematikáról vitatkozunk, valójában használunk egy második nyelvet, amely arra az elsődlegesre épül, amelyet az emberi idegrendszer használ. Amikor Klára a Marinával tett közös kaliforniai látogatásukat felidéző levelet olvasta, és emlékezetében felbukkant a Bikini szó, elöntötte a jeges rémület. Először nem tudta egész pontosan eldönteni, hogy férje mikor utazott oda, de szembesülve a diagnózissal, már egyre biztosabb volt abban, hogy legalább kétszer járhatott a csendes-óceáni kísérletek helyszínén. Előbb a röntgenvizsgálatokat végezték el az orvosok, és ennek eredményét elküldték Svájcba, az ott egy konferencián tartózkodó AEC-elnöknek, Lewis Straussnak. Beavatták, hogy a diagnózis szerint „a bal vállcsontban valószínűleg egy hatalmas rosszindulatú daganatot” találtak. Ezt két újabb alapos vizsgálat követte a haditengerészet legjobban felszerelt intézményében, amely a sárgaláz terjedésének okát (moszkitók) felfedező orvosról kapta nevét; a Walter Reed Egészségügyi Központ Kórházában. Itt feltétlenül gyors műtétet javasoltak. Bostonban operálták meg. A kórház első számú patológusa, dr. Shield Warren végezte a

szövettani vizsgálatot, és megerősítette, hogy a fájdalmakat áttétes sejteket tartalmazó rákos daganat okozta, amely olyan nagy lehetett, hogy valamikor egyszerűen eltörte Neumann bal vállcsontját. Azonnal újabb vizsgálatok következtek, amelyek során az orvosok valóságos hajtóvadászatot rendeztek az elsődleges ráksejtek megtalálására, amelyekre a prosztatában bukkantak rá. Johnny és Klári tudott róla, hogy a férfi prosztatája a normálisnál nagyobb, mert bizonyos tünetek jelezték a gondokat. Végül megszületett a súlyos diagnózis: …Az orvosok egységes véleménye volt, hogy „a betegség előrehaladottsága miatt Neumann élete veszélyben forog. Johnny addig faggatta a környezetében található orvosokat, amíg szembesült a várható következménnyel, és ekkor telefonon felhívta háziorvosát, dr. Warrent: – Most, hogy ez történt velem, milyen további életmódot kell folytatnom? – kérdezte az orvost, aki ezt válaszolta: – Nos, Johnny, ameddig képes vagy rá, én a helyedben folytatnám a munkát a bizottságnál. Ugyanakkor, ha bármilyen tudományos dolgozat elkészítése foglalkoztat éppen, akkor azt javaslom, hogy ezt igyekezz mielőbb befejezni. Egyébként a vállműtétet az orvosok sikeresnek nevezték, és a rövid kórházi ápolás után Johnny hazatért lábadozni washingtoni házukba, ahol belevetette magát a munkába. Megint egy részlet Marina visszaemlékezéséből; itt elmondja, hogy amikor kiderült apja betegségének diagnózisa, éppen Európában volt, és hazaérve anyja második férjétől, Desmondtól is érdeklődött a részletekről. Ő azonnal visszakérdezett: … a daganat elsődleges vagy másodlagos? Amikor meghallotta, hogy másodlagos, mindjárt felvilágosította Marinát, hogy a másodlagos azt jelenti, hogy valójában a rákos sejtek egy másik szervből, a vérárammal kerültek át a vállára, ahol először jelent meg a daganat. Akkoriban, amikor a kemoterápiát még nem ismerték, egy ilyen diagnózis egyenlő volt a halálos ítélettel. Ha bárki is érdeklődött, látva, hogy a bal keze fel van kötve, Johnny csak mormogott valamit arról, hogy „eltört a kulcscsontja”. Továbbra is, mintha mi sem történt volna, végezte a feladatait az

Atomenergia Bizottságban, mindig részt vett a hordozórakéták fejlesztésével foglalkozó testület munkájában, és fogadta a Los Alamosból, Livermore-ból, a Rand Corporationtől, Princetonból a végeláthatatlan sorban érkező vendégeket, akiknek a többsége tudott a rákról, de erről soha többé nem esett szó. A súlyos betegség ellenére valahol a tudatában ott derengett, hogy őt egy „talizmán” védi, amely egész életében kimentette minden veszélyhelyzetből. Különben például hogyan élte volna túl az angliai kalandot, beleértve a háborús körülmények közepette megtett kétszeri repülőutat? Hogyan állt volna ellen szervezete mindannak a veszélynek, amelynek ki volt téve Los Alamosban az atombomba, majd később a hidrogénbomba kapcsán végzett munka során, illetve a különféle kísérleti robbantásokat megfigyelve? Nyilvánosan sohasem volt hajlandó elfogadni, hogy munkája összefüggésben volt betegségével. Tudatában volt a veszélynek, de a pályafutását kísérő sikerek számára tompították ennek jelentőségét, hiszen még a neve is egyfajta talizmánnak volt tekinthető. „Neumann”, vagyis „új ember”, akinek küldetése van, és be is fogja teljesíteni mindazt, amire ez a név kötelezi. Vagyis azt hitte, hogy ha eddig sebezhetetlen volt, akkor most is képes lesz megmenteni őt a talizmánja, és a mostani szenvedések elfogadható árnak tűntek azért a sok sikerért, amit a magánéletében, kalandozásai során és tudományos kutatásaival elért. Olykor a fájdalomcsillapítók kábulatában azzal hitegette magát, hogy a legrosszabb mégis elkerülhetővé vált, és a gyógyulás egy karnyújtásnyira van. Ezért beletemetkezett a készülő előadás kéziratába, amelynek eddig megírt papírlapjait még a kórházba is magával vitte. Végig ott hevertek az éjjeliszekrényén. Később mégis megadta magát. Igaz, csak önmagának vallotta be az egyre fokozódó fájdalmaktól szendvedve, hogy már csak rövid ideje lehet hátra, és ez ösztönzést adott, hogy agyát minden eddiginél nagyobb erőfeszítésre kényszerítse. Marina tanúsága szerint a családban sohasem került szóba a betegség esetleges drámai végkifejlete. Mintha az erről történő hallgatás egyfajta védelmet jelenthetett volna. Ha házukban rajta kívül csak a családtagok tartózkodtak, vagy a személyzet, akkor Johnny rendszerint visszahúzódott emeleti szobájába, és ott dolgozott tovább a tervezett előadás témáján,

amely minden eddigi munkájához képest egy új fejezetet nyitott meg életművében. Azt viszont nem tudhatta, hogy a vállában talált csomó olyan áttétes rák, amely végül az agyát is meg fogja támadni. Azt remélte, hogy ezzel a kutatással közelebb jut egy új probléma megoldásához, amelynek varázsszava az „automata” gép, amely „emberi képességekkel” is rendelkezhet, ha sikerül rá „megtanítani”, hogy működés közben használja fel esetleges hasonlóságát az emberi agyban található idegrostokkal. Hiszen évek óta törte a fejét a mechanikus és elektronikus számítógépek több évszázadot átívelő történetén, és így születtek meg az életében már soha meg nem valósult ötlet körvonalai: vagyis hogy az emberi agy és a számítógép működése közötti hasonlóságnak köszönhetően miért ne lehetne egy olyan „robotgépet” készíteni, amely képes teljes egészében reprodukálni önmagát. Vagyis elkészíteni a „szupergépet”. Frank Tibor hívja fel a figyelmet arra, hogy az Önmagát reprodukáló automata elmélete (Theory of Self-Reproducing Automata) című, halála után megjelent tanulmány 1966-os első kiadásában princetoni kollégája, Arthur W. Burks az előszóban ezt írta: … Neumann a lehetőség határain belül intelligenssé akarta tenni a gépet… Az volt a célja, hogy a hozzáértő, tájékozott és kreatív emberi tevékenységet a digitális komputer eszközeként támogassa. Az idézet mellé még ideillik Ulam Neumannról írt életrajzának megállapítása: … csak élete vége felé érezte magát annyira elszántnak, hogy nagy alapossággal belevesse magát egy lehetséges új matematikatudomány megteremtésébe… s ez az önmagát reprodukáló automaták elmélete volt. De 1955 karácsonyára lényegében elfogyott az ereje. Egy nap a bizottsági irodából hazaérve bevallotta Klárinak, hogy már az önálló járás is nehezére esik. Megkezdődött az a korszak, amikor már csak kerekesszékben volt képes közlekedni. Ekkor tartósan beköltözött a szükséges kórházi kezelések idejére a Walter Reed Kórház közelében lévő szállodába, a Woodner Hotelba, ahol princetoni évei alatt gyakran megszállt, ha Washingtonban akadt dolga. Klári természetesen elkísérte. Élete utolsó munkája A számológép és az

agy címen jelent meg, már halála után. Ehhez felesége esszéisztikus előszót írt. Ebben részletezi az utolsó időszak eseményeit: … A következő hónapok váltakozó reményben és kétségbeesésben teltek el. Egy ideig abban bíztunk, hogy a váll megbetegedése a szörnyű kór egyetlen megnyilvánulása volt, s a tünetek hosszú ideig nem fognak visszatérni, de azután újra jelentkeztek a leírhatatlan fájdalmak és kínok, s ezek halomba döntötték reményeinket. Johnny ez idő alatt lázasan dolgozott, amikor még, ha korlátozottan is, a fájdalom szüneteiben, a sok gyógyszertől függetlenül világos pillanataiban képes volt rá. Éjszaka vagy a házunkban, vagy a szállodában tudományos jelentésekkel is foglalkozott, mert el akart készülni a bizottságnak szükséges határidős munkákkal. De végül ezekkel is felhagyott, és már csak a Sillimanelőadások kézirata foglalkoztatta. Annak a szövegnek a nagyobbik része, ami az itt következő oldalakon olvasható, a bizonytalanságnak és a várakozásnak ezekben a heteiben íródott. November végén jött a következő roham: a vizsgálat megállapította, hogy a betegség több helyen megtámadta a gerincét, és a járását is végleg korlátozta. Ettől kezdve nap mint nap rosszabbodott az állapota, míg végül már csak annyi remény maradt, hogy kezeléssel és gondossággal legalább egy időre meg lehet állítani a végzetes betegség elhatalmasodását. Ereje szemmel láthatólag napról napra fogyott. Volt némi remény arra, hogy röntgenbesugárzással március végéig legalább annyira rendbe hozhatják a beteg gerincét, hogy elutazhasson New Havenbe a Yale-re, hogy legalább ennek az egy kötelezettségének eleget tehessen. Ezért megkerestük a Silliman-előadások rendezőségét, hogy egyre vagy legfeljebb kettőre csökkentse le az előadások számát, hiszen egy teljes héten át tartó erőfeszítés legyengült állapotában végzetes is lehetett volna. Márciusban azonban minden csalóka reményünk szertefoszlott, és többé gondolni sem lehetett arra, hogy

Johnny bárhova is el tudna még utazni. A Yale Egyetem most is segítőkész és megértő volt, nem törölte az előadásokat, hanem azt javasolta, hogy ha férjem a kéziratot a rendelkezésükre tudja bocsátani, akkor valaki más felolvassa helyette. Johnny minden erőfeszítése ellenére sem tudta határidőre megírni valamennyi tervezett előadását; a tragikus sors úgy hozta, hogy a kézirat befejezetlen maradt. A könyv utolsó mondata Szalai Sándor fordításában, magyarul így hangzik: A megbízhatósággal a logikai és aritmetikai mélységgel kapcsolatos fentebbi ténymegállapítások mindenesetre amellett szólnak, hogy bármiféle nyelvrendszerrel van is itt dolgunk, ez okvetlenül jelentős mértékben eltér attól, amit tudatosan és kendőzetlenül matematikának szoktunk tekinteni… Ezzel a megállapítással szakadt vége a könyvnek. 1956 januárjában Eisenhower elnök meghívta Neumannt a Fehér Házba. A látogatásra már tolószékben, a kórházból vitte egy limuzin. Amikor kinyílt a „tapétával borított, álcázott, furcsa ajtó”, és Johnnyt begurították a kerekesszékben, Eisenhower a Trumanénál is mosolygósabb arccal várta, és a fogadtatást ő jellegzetes „Buddha”mosolyával viszonozta. Az elnök Neumann-nak átadta a Szabadság Érdemrendet (Medal of Freedom), amelynél értékesebb kitüntetést civil amerikai nem kaphatott. Ezzel 50 ezer dolláros, adómentes csekk járt. Az eseményt megörökítő fényképen a két férfi teli szájjal mosolyog egymásra, bár Johnny arcán látszik némi érthető bágyadtság. Az egyik fényképen Johnny megpróbál feljebb húzódzkodni, az elnök alulról tartja a diplomaszerű kitüntetést, mögöttük egy díszes óra jelzi a pontos, felejthetetlen időpontot: háromnegyed egyet mutat. A köztük lezajló dialógus során a mindig jó kedélyű Neumann olyan mondatot fogalmazott, amely önmagában később az örökkévalóságnak szóló üzenet volt arról, hogyan kell búcsúznia egy szerény zseninek: … Johnny: Bár tovább élhetnék, hogy ezt a kitüntetést megszolgálhassam!

Eisenhower: Biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokáig közöttünk fog maradni, és abban is, hogy nekünk nagyon nagy szükségünk van magára. Egyik utolsó levelét Marinának írta, amelyből kiderül, hogy még ekkor sem volt teljesen felhőtlen a kapcsolatuk. Marina a könyvében beszámol róla, hogy látogatásai során bizony olykor vitába keveredtek. A levél szövege, amely még a kórházba kerülés előtt született, válasz Marina egy korábbi írására, és csak sejteti, hogy mi történhetett: … Egyszerűen nem térek magamhoz… Te megszegted ígéretedet… amikor egyszer elég deprimáló módon leírtad nekem félelmedet attól, hogy az AEC tagjaként majd nyilvánosságra kerül a zsidó származásom, és így a tiéd is. Azt válaszoltam…, hogy ha kívánod, eleget teszek a kérésednek, és amennyire csak tudok, segítek neked abban, hogy a külvilág számára kereszténynek tűnj. De azt is írtam, hogy egy feltételem van. Egyértelműen lelkiismeretlenségnek tartanám a részedről, ha jövendő férjed elől elhallgatnád a tényt, hogy mindkét oldalról 100 százalékosan zsidó vagy, és punktum. Az indulatot a betegség diktálhatta, hiszen a téma már nem volt aktuális. Marina és választottja, Bob Whitman között – aki egykori tanárának egy barátja volt – erről már rég lezajlott egy őszinte beszélgetés. 1956 márciusában a Kaliforniai Egyetemmel levelezik arról, hogy ha lejár a megbízatása az AEC-nél Washingtonban, Los Angelesbe szeretne költözni tanácsadónak, széles feladatkörrel, de az eddigieknél kötetlenebb hivatali életet élve. A kaliforniai életforma évtizedek óta vonzotta. Régi vágya volt letelepedni ott, a tél nélküli éghajlat és a híresen laza emberi kapcsolatok miatt, amely mind a mai napig eltér a többi amerikai állam lakóinak stílusától. 1956 áprilisában az Atomenergia Bizottság a díj névadója után második alkalommal ítélte oda a Fermi-díjat, ezúttal Neumann-nak. (Ez egy Fermi arcképével díszített aranymedál, egy oklevél az elnök aláírásával, valamint a vele együtt járó horribilis pénzjutalom, összege: 375 000 dollár.) Két évvel korábban az elsőt a névadó Enrico Fermi kapta, két héttel halála előtt. S ezután határozta el a

bizottság, hogy a díjat minden második évben osztják ki, mindig egyetlen személynek. Neumann esetében az indoklás szerint: … Az atomenergia fejlesztése során elért eredmények elismeréseként… A gyors számítógépek elméletéhez való tudományos hozzájárulásáért, és ezek tervezésénél és az építésüknél alkalmazott eredeti elgondolásokért. Mindenki másnál előbb ismerte fel, milyen nélkülözhetetlen szerepet jelenthetnek a számítógépek az emberiség számára általában, de különösen az atomenergia szabályozásában és felhasználásában, valamint más szakmák és tudományok fejlődésében. Még ebben az évben kitüntetik az Albert Einstein-emlékéremmel is. Utoljára karácsonykor, tolószékben hagyta el a kórházat. Washingtonból felutazott New Yorkba, ahol Marina és választottja, Bob Whitman tartotta az eljegyzését. A tanár Robert Whitman később Marina férje és két gyermekének apja lett. Marina írja: … Apám vicces volt, szellemes, sokszor megnevettette a megjelent vendégeket. Egy szót sem ejtett sem a betegségéről, sem arról, hogy tulajdonképpen mi a véleménye az eljegyzésemről. Pedig Marina tudta, hogy apja korainak tartotta a házasságot. Attól félt, hogy lánya rendkívüli képességei nem érvényesülnek, és nem lesz ideje a családi élet mellett karriert csinálni, pedig tisztában volt vele, hogy Marina számít rá, hogy sikerülni fog. Persze nem ismerte közelről Whitmant elég jól, és ezért azt feltételezte, hogy hozzá hasonlóan nem sikerül egyensúlyt teremtenie a családi élet és a hivatása között, sőt remélni sem merte, hogy az új férjnek a család lesz a fontosabb. Erről is vitatkoztak még Marinával a kórházban, méghozzá elég indulatosan. Neumann mint a AEC tagja a VIP-részlegre került, ahol ennek megfelelő ellátást kapott. A szoba berendezése ennek ellenére meglehetősen puritán volt, egy kényelmes, állítható ágy, egy egyszerű faasztal székekkel, saját fürdőszoba. Neumann szinte soha nem volt egyedül. Az ápolónőkön kívül mindig két magas rangú tiszt vigyázott rá. Állandóan mellette volt Vince Ford ezredes, és rajta kívül mindig még két tiszt is váltotta egymást. Az volt a dolguk,

hogy vigyázzanak arra, hogy Johnny, aki rengeteg bizalmas információt ismert, és álmában vagy fájdalmai közepette magáról megfeledkezve beszélni kezd, nehogy kikotyogjon valamit. Mindezt azért is tartották fontosnak, mert a látogatók visszatérő tapasztalata volt, hogy Johnny szemmel láthatóan szenvedett a nagy fájdalomtól. Pedig álmában gyakran beszélt, de a feltételezett titkokat őrző katonák ebből semmit nem érthettek, mert ilyenkor csak magyar szavak hagyták el az ajkát. Marina ritkábban, Klári mindennap meglátogatta. A látogatók között rendszeresen ott volt Johnny 75 éves édesanyja, mindaddig, amíg 1956-ban meg nem halt. Ha kettesben vagy hármasban voltak, magyarul beszélgettek, ha Marina is ott volt, akkor angolul, hiszen ő gyerekkorában pár magyar szót tanult meg csupán. Marina memoárjában beszámol arról is, hogyan tudatosodott benne, mit jelent ez a súlyos betegség: Apám szellemi eltompulása, ami annyira megdöbbentett a kórteremben, ráébresztett arra, hogy apám korai eltűnése végleges. Ráadásul éppen annak a számítógépkorszaknak a hajnalán, ami nélküle nem is kezdődhetett volna el. Teller azonnal repülőre ült, amint a Los Alamos-i elméleti osztály akkori vezetője – Bethe utódja –, Mark Carson telefonon részletesen beszámolt neki Johnny állapotáról. Teller memoárjából is kiderül, hogy ha a fájdalomtól nem jött a pihentető alvás, akkor Johnny a hátán fekve, a plafonon lévő lyukakkal teli akusztikus lapokat használva kitalált magának egy kombinatorikus játékot – amolyan dámafélét –, és szokásos mormogása közben matematikai megfejtéseket kreált hozzá. Ez egyfajta agytorna volt. Azt akarta ellenőrizni: egyre betegebb agya mire képes még, és közben a figyelmét is valahogy elterelni, hogy ha csak egy kis időre is, de elviselhetőbbé tegye a hullámokban érkező fájdalmat. Amikor bejöttek az orvosok, megkérdezték: … Mit csinál? Azt válaszolta: … Játszom a mennyezeti csempékkel. Egyesek azt feltételezték, hogy megőrült. Marina a történetet így folytatta:

… Emlékszem, életem legnehezebb félórája az volt, amikor leültetett az ágya szélére, és azt kérte, hogy egyszerű számtani kérdésekkel tegyem próbára. Ott ülni és átélni, amint Neumann János azt várja, hogy vajon megkapja-e a helyes eredményt tőlem… Hát ez több volt, mint amit én vagy bárki más el tudott volna viselni. Gyerekkori barátja, Wigner Jenő is többször meglátogatta, és később a memoárjában így emlékezett a drámai pillanatokra: … Mikor Neumann tudatára ébredt, hogy gyógyíthatatlan beteg, rájött arra is, hogy megszűnik majd létezni, és így megszűnik gondolkodni… szomorú volt látni reményét vesztve, szellemének összeomlását a sorssal való harcban, amely elkerülhetetlennek, de ugyanakkor elfogadhatatlannak tűnt számára… Jancsi, bár sohasem beszéltünk erről, tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg. Tudta, hogy agya nem sokáig működik már, és élete lassan véget ér… Már a halála után, Wigner az egyik lapban felemelő nekrológot publikált Neumannról, és megrendülését ezekkel a szavakkal fejezte be: … elkeseredésem akkor érte el tetőpontját, amikor megbizonyosodtam, hogy haldoklik, és szembesültem vele, hogy ha halála bekövetkezik, akkor valójában az agya megszűnik gondolkodni. Wigner számára Neumann és a gondolkodás valójában szinonimák voltak. Ulam egy alkalommal, amikor felkereste a kórházat, hogy meglátogassa Johnnyt, eltévedt az épületben. Ugyanazon az emeleten az egyik saroknál, a folyosón rossz felé fordult be, és amikor azt hitte, hogy az ő szobájához érkezett, meglepődve látta, hogy az ajtó előtt két magas rangú tengerészgyalogos ül, és szemmel láthatóan az ajtót őrzi, nehogy valaki engedély nélkül megzavarja a bent fekvő beteget. A katonák csodálkozást tükröző arcáról leolvashatta, hogy rossz helyen jár. Mr. Neumannt, a barátomat jöttem meglátogatni – mentegetőzött Ulam.

Az egyik katona elmagyarázta, hogy a keresett szoba a párhuzamos folyosón található. Amikor a lengyel fizikus Johnnynak elmesélte a kalandot, tőle tudta meg, hogy az elnöki lakosztályba akart „behatolni”, ahol egy szívroham után éppen Eisenhower elnököt gyógyították. Neumann rendkívül rossz állapotban volt, de egy bágyadt mosollyal visszaigazolta barátja tévedésének humoros voltát. Julien Bigelow az utolsó időszakra emlékezve filmünkben ezt mondta: … Nagyon keserves dolog valakit látni, aki tudja, hogy a halál elkerülhetetlenül közeleg. Egyszerre volt dühös és csalódott! Mindig is érzelmileg kötődött a hazájához. Amikor képzelete távol járt, és úgy érezte, hogy ekkor már a gondolkodás közben nagyon elfáradt, valami automatikusan visszarepítette a gyerekkorába, életének korai szakaszába. Ha visszamehetne, akkor a dolgok nem lennének olyanok, mint ahogy emlékszik rájuk. Talán a betegágyon így könnyebben tudta elviselni a fájdalmakat. Ez neki olyan élmény lehetett, mint amikor Alice Csodaországban járt. Testvére, Miklós egy látogatása során Goethe Faustjából olvasott fel neki. Méghozzá az eredeti német szöveget. Amikor lapozás közben némi szünetet tartott, Johnny fejből azonnal folytatta. Margit nevénél édesanyja juthatott eszébe, akinél egy rutinvizsgálat közben szintén rákot diagnosztizáltak. Egy darabig eltitkolták a betegséget, de mivel 1956-ban meghalt, az elmaradt látogatásai miatt Klárának el kellett mondania ennek okát. Neumann összeomlott. Teljes apátia lett úrrá rajta, és az orvosok közölték feleségével a hanyatlást, és állapota romlásának bizonyítékait. Lewis Strauss 1971-ben egy Neumann emlékére rendezett vacsorán így idézte fel legmegrázóbb élményét egy kórházi látogatásáról: … Mivel az Atomenergia Bizottság tagjaként és a honvédelmi minisztérium tanácsadójaként szükségünk volt a véleményére, egy megbeszélésre a betegágya körül összegyűltünk a szobájában, hogy utolsó alkalommal – erről persze ő nem tudott – figyelembe vehessük tanácsait és megszokott bölcsességét. Ott voltak: a hadügyminiszter

és helyettesei, a szárazföldi erők, a haditengerészet és a légierő miniszteri rangú vezetői, valamint a vezérkari főnökség legfontosabb tagjai. Soha életemben nem voltam szemtanúja hasonló drámai jelenetnek vagy megrendítőbb tisztelgésnek egy ilyen hatalmas tekintélyű és intelligenciájú elme előtt. Talán a legmegrázóbban az utolsó időszakról és Neumann agyának fokozatos és kegyetlen pusztulásáról Teller Ede számolt be. Az 1983-ban Stanfordban, az egyetemi campus területén lévő házának földszinti nappalijában rögzített, a tőle megszokott szokásos staccatóban előadott s természetesen magyar nyelvű interjúban megrendülten mesélte el a sok évtizedes barátság utolsó emlékét: … Íme egy ember, akinek egész életében abból állt a munkája, hogy úgy használta az agyát, mint egy muzsikus a fülét. Amikor Neumann János az agya miatt szenvedett, az tragikusabb volt, mint mikor Beethoven megsüketült. Mert hiszen a zeneszerző a fülét még az agyával helyettesítette, és ez legalább lehetővé tette az alkotómunkát. Jancsinál ekkor már erre nem volt semmi lehetőség. Sajnos tudatában volt mindennek, de közben azzal is tisztában volt, hogy darabokban múlik el, hullik szét az az agy, amelyet olyan kiválóan tudott használni. Valószínűleg ennek a rendkívüli agynak az utolsó gondolata az lehetett, hogy nincs más lehetőség, mint az elmúlás. Pedig nem kétséges, hogy mindaz, amit ránk hagyott, örökre velünk marad… Legalább tízszer látogattam meg a kórházban. Amennyire tőlem tellett, megpróbáltam legalább egy kicsit felvidítani. Régi játszótársak voltunk háromnyelvű szójátékokban: angolul, németül és magyarul… De sajnos akár szójáték, akár tudományos kérdés került elő, mindinkább látszott, hogy Jancsi már nem előz meg, ahogy régen szokott. Ez őt lehangolta, láthatóan keserves érzés volt számára, bár soha nem beszéltünk erről. Ameddig csak képes volt rá, éppen úgy, ahogy betegsége előtt megszokta, Jancsi újra meg újra próbára tette elméjét. Úgy gondolom, hogy jobban szenvedett akkor,

amikor ráébredt, hogy az agya megszűnik úgy működni, ahogy megszokta, mint bárki más létező emberé, akit valaha is láttam szenvedni. Johnny egy reggel a következő kívánságával lepte meg Klárát: Szeretném, ha meglátogatna egy pap. De ez ne egy közönséges katolikus pap legyen, hanem olyan személy, aki szellemileg partnernek bizonyulhat. Klára a washingtoni baráti kör segítségével választotta ki a megfelelő embert, aki a közvetlen családtagokon és néhány baráton kívül végül az utolsó látogatója és kapcsolata lett a külvilággal. Egy washingtoni bencés szerzetes, akit Anselm Strittmatternek hívtak. Sokan azt feltételezték, hogy Johnny az utolsó pillanatokban visszatért a katolikus hitéhez gyakorló hívőként, és így akart elbúcsúzni az élettől. Testvére, Miklós mondta el Marinának, hogy erről szó sincs. Egyszerűen a művelt pap jelenléte elmélyültebb beszélgetést tett lehetővé számára, mintha utolsó szavait a rá vigyázó katonatisztre pazarolná. Végül a csendes négyszemközti beszélgetések, amíg képes volt rájuk, latinul és görögül zajlottak, és szóba kerültek a két nagy kultúra halhatatlan értékei. Norman Macrae, Klára információit felhasználva, részletesen beszámol a „neumanni golgota” epizódjairól. Könyvében például felidézte, amit Jancsi egy beszélgetésben mondott: … valószínűleg Isten létezik. Rengeteg dolgot könnyebb megmagyarázni, hogy hisszük: ő van, mint ha azt hisszük, hogy nincs. A kórházba a barátok egész sora küldött aggódó vagy biztató leveleket. Klára Johnny nevében hűségesen válaszolt mindegyikre. Utolsó látogatásai egyikén felolvasta Johnnynak azt a válaszlevelet, ami Oswald Veblentől jött aggódó soraira, és ő köszönetként a nevében is válaszolt. Kedves Oswald! … Felolvastam neki a levelét. Láttam rajta, hogy örömét leli abban, hogy hallhatott Önről… Bár az az igazság, hogy bármilyen reagálását nehéz pontosan érteni. Szinte már alig beszél, és ha mégis megpróbálja, akkor is a mozdulatlan arcán szinte csak a szemének rebbenése jelzi, hogy érti. Ennek ellenére meg vagyok győződve, hogy a

levele puszta ténye örömet szerzett neki, és ezért szeretnék köszönetet mondani. A legutolsó időszakban láthatóan nem voltak fájdalmai, erről megfelelő gyógyszerekkel az orvosok gondoskodtak, bár ekkor már napjai nagyobb részét szinte teljesen némán és minden életjel nélkül töltötte. Miközben már elméje lassan teljesen cserben hagyta, a teste még pár hétig birkózott a kórral. 1957. február 8-án, ötvennegyedik életévének elején hunyt el. A koporsót vivő kocsi mögött a fekete ruhás kísérők között elkülönülve felismerhető volt az egykori, Los Alamos-i közvetlen munkatársak kis csoportja. A temetés után a kórház kápolnájában tartották a gyászmisét. Marina emlékezete szerint a kis kápolna zsúfolva volt. A résztvevők között jelen volt néhány magas rangú politikus, katonatiszt, Washington város vezetői és a tudományos élet kiválóságai, valamint Neumann barátai az ország különböző pontjairól. Sokan igen messziről jöttek, hogy megtiszteljék őt a végső búcsúval. Anselm szerzetes, aki rövid ismeretségük ellenére igen meghitt és közeli kapcsolatba került lelki gondozottjával, a misén mondott prédikációjában megemlítette, hogy akitől búcsúznak, annak az utolsó napokban milyen nyugtalan volt a lelke. Néhány mondat a beszédből: … Neumann rájött arra, hogy a természet fizikai erőinek irányítása, amit ő és munkatársai mások kezébe adtak, nemcsak jóra, hanem rosszra is felhasználható. Sőt, ahogy a világ mai sorsát figyeljük, valószínűleg inkább a pusztítást szolgálja majd, és nem az építést. Egyre inkább érezhette, hogy a legnagyobb tudományos diadalokhoz erkölcsi problémák is kötődnek… Egyszerre csak világos lett számára, hogy a tudomány képtelen útját állni a betegsége tovább fejlődésének… Egy olyan ember számára, aki soha nem ismerte a reményvesztettséget, és még kevésbé a kudarcot, nem volt könnyű meghajolni a kifürkészhetetlen Gondviselés szándékai előtt, és azt mondani: „Uram, legyen meg a Te akaratod.” Los Alamos háború utáni igazgatója, Norris Bradbury volt az utolsó, akinek búcsúja olyan volt, mintha a pap után sírfeliratot mondott volna. Feltételezve a túlvilágot, arra utalt, hogy Johnnynak

halála után továbbra is megmarad a legkedvesebb elfoglaltsága, a társasági élet: … Ha Johnny most ott van, ahova hite szerint készült, hogy el fog jutni, akkor ott egészen biztosan rendkívül érdekes beszélgetések zajlanak. A mise után Klárát néhányan hazakísérték, hogy a Johnny nélküli első órákban ne legyen egyedül a Westcott Roadon lévő házban. Aztán rövidesen egyesével, öleléssel vagy kézcsókkal elbúcsúztak, és hazamentek. Lassan havas, téli szürkület borult a házra. Klári mégsem volt teljesen egyedül. Inverz kutyán kívül akkor ott tartózkodott az állandó házvezetőnő is. Klári később a nappaliban, magára maradva beült Johnny kedvenc foteljébe, és csendben, magába merülve újra kisírta magát. Inverz a fotel mellé telepedett le, úgy, ahogy ezt megszokta, amikor Johnny ült a fotelben, mintha tudná, hogy mi történt, és vigaszt kívánna nyújtani. Klára csak nézett maga elé, és gondolatban, mintha filmet látna, leperegtek előtte a majdnem két évtized közös és maradandó, mozgalmas emlékképei: Johnny, a népszerű partik mókamestere, a munkába merült, olykor magában fejben számításokat végző, félhangosan mormogó tudós, a póker-és sakkpartikat és az ajándékba kapott játékokat élvező, szinte a gyerekkorba visszarepülő, súlyos szakmai gondjaitól megszabaduló derűs férfi, a hosszú utazásairól elégedetten hazatérő, mindig mosolygó férj. Nem vita vagy hangos szó nélküli házasság volt az övék, de ha éppen súrlódás is támadt köztük, a rengeteg közös munka és az a tény, hogy Klári „szakemberként” nemcsak feleség, hanem munkatárs is lehetett, pótolhatatlan, elmélyült kapcsolatot jelentett mindkettőjüknek. Klárinak búcsúzáskor Marina ölelése mellett a legtöbb erőt Wigner, a gyerekkori barát, és Oppenheimer kedves gesztusa adott némi vigaszt. Ez utóbbi kapcsolata Johnnyval rendkívül bonyolult volt. Mindketten nagyra becsülték egymás szakmai, tudományos értékeit. Oppie számára, természetesen, különösen a Los Alamos-i időkben Johnny rendkívüli szellemi teljesítménye és sokoldalú szakmai képességei nélkülözhetetlennek bizonyultak. Amikor Oppenheimer lett az IAS új igazgatója, akkor sokan, s talán maga Neumann is, némi csalódást érezhettek. Mert voltak, akik arra számítottak, hogy ezt a posztot Johnny kapja. (Évekkel később a

már 12 éves korában a családhoz bejáratos, 1941-es emigrációjának köszönhetően Amerikában nevelkedett Lax Péter, aki szintén világszerte ismert matematikus lett, ennek valószínűségét megerősítette a hetvenes években Hargittai Istvánnak adott interjújában. Ebből a beszélgetésből egyébként az is kiderült, hogy Neumann és Oppenheimer között gyakran több kérdésben is markáns nézeteltérést lehetett érzékelni.) Lax szavai szerint Oppie: … Nem nézte jó szemmel Neumann tanácsadói szerepvállalásait különböző állami testületekben vagy magáncégeknél… mert szerinte a professzoroknak a tudósi elefántcsonttoronyba kellene visszahúzódniuk. A temetőből hazafelé az autóban Klára fejében felvillantak egy különös este emlékei. Ekkor már Oppenheimer volt az IAS igazgatója, és Johnnyt teljesen lefoglalták a hidrogénbomba elkészítésével kapcsolatos rá háruló problémák megoldási lehetőségei Los Alamosban, illetve a kaliforniai livermore-i laboratóriumban és Princetonban az IAS-számítógép elkészítésével kapcsolatos feladatok. Johnny egyik késő délután a szokásosnál gondterheltebben jött haza az intézetből. Szinte mindig mosolytól fénylő arcáról ezúttal feltűnően hiányzott a kerekded gesztus, amelytől mindenki számára olyan vonzó volt a személyisége. A vacsorát szokatlanul, szinte szó nélkül fogyasztották el, és amikor a nappaliban Johnny a Martiniját kortyolgatta, Klára nem bírta tovább, és rákérdezett: – Történt valami rendkívüli az intézetben? – Együtt ebédeltem Oppie-val, és furcsa beszélgetésünk volt. – Miről? – Mondhatnám, hogy felelősségre vont. Ezt kérdezte a leves után: „Johnny, muszáj volt olyan vakmerőnek lenned?” Nem igazán értettem, erre magyarázatba kezdett: – Már a Trinitynél végzett próbarobbantásnál is megfigyeltem, hogy a többieknél előbb jöttél ki a bunkerből, és megdöbbenve láttam, hogy óvatlanul a kísérleti helyszín felé mentél, leguggoltál, és a sivatag földjét vizsgálgattad. Még néhány apró, zöldes üvegdarabnak tűnő követ is felvettél a földről, és közben, ha jól láttam, a bal kezedről a védőkesztyűdet is lehúztad. Mi volt olyan

sürgős? És remélem a Bikini-szigeteken végzett kísérleti robbantásoknál nem próbálkoztál hasonló vizsgálódással. – Először nem is igazán értettem a szemrehányását, mert nem emlékeztem semmiféle „óvatlanságra”. Nem egyedül jöttem ki a bunkerből, láttam, amint jó néhány tudós fényképeket készített a gomolygó narancssárga, majd szürkébe forduló felhőhegyekről, és én csak jóval később kezdtem bele a vizsgálódásba, velük együtt hosszasan és mozdulatlanul bámultam az egyre jobban sötétbe boruló eget. Bosszantotta a trinitys cserepekkel kapcsolatos utólagos szemrehányása, főleg a Bikini említése, mert az ottani helyszínen az ilyesfajta lehetőség fizikailag is megoldhatatlan lett volna. A korallzátonyok messze bent voltak az óceánban. Kénytelen voltam magyarázkodni: „De hát oly sok munkával, fáradsággal jutottunk el idáig, úgy gondoltam, hogy az utolsó pillanatban nem futamodhatom meg, meg kell győződnöm a saját szememmel a még bizonytalan eredményeiről, és megvizsgáltam közvetlenül a kísérleti robbantás hatását. Elégedett voltam, látva a hatalmas tűzgolyót, a gomolygó, hol vöröses, majd rózsaszínbe, végül szürkésfehérbe forduló színes felhőket. És égett, üvegszerű kődarabokat találtam. Igen megnyugtató jelek voltak.” Ezt válaszoltam nem kis csalódottsággal, hátha ezzel meggyőzhetem, hogy a Trinitynél indokolt volt, amit tettem. Nem nagyon sikerült. Oppie Neumann szerint így folytatta: – Emlékszel, mennyit vitatkoztunk, hogy a légkörszennyezés mekkora lehet, mert a nukleáris sugárzás várható mértékét előre senki sem tudta pontosan megjósolni? Még arra is emlékszem, hogyan vitatkozott erről Teller és Ulam egy értekezleten. És Bikinire mindenáron el kellett menned a kísérleti robbantásra? – tette hozzá Oppie szinte könyörtelenül. – Igen – válaszoltam némi indulattal. Ismétlem: szerintem az elvégzett munka eredményének helyszíni ellenőrzése számomra éppen akkor elmulaszthatatlanul fontos feladat volt. Ezt saját szememmel is látnom kellett. Tudtam, hogy nem fogja abbahagyni a kérdezősködést, ezért felálltam, elnézést kértem, és hazajöttem. Közben az autóban azon töprengtem, hogy a „csillogóan okos” Oppie most, már utólag mi értelmét látta ennek a számonkérésnek. Ráadásul az AEC különbizottságának meghallgatásain, bár soha

nem voltak kétségeim, hogy tanúvallomásomban a biztonsági igazolás visszaadása mellett fogok kiállni, de bizony a később megjelent jegyzőkönyv szövege alapján ért néhány kellemetlen meglepetés Oppenheimer korábbi magatartásával és kapcsolataival összefüggésben. Ismered érzékenységemet, amivel egyes emberek jellemét képes vagyok akár évekkel később is pontosan megítélni. S most kiderült, hogy hasonló ösztönös érzéseim okozhatták, hogy mindig volt közöttünk, ahogy magyarul szokták mondani, „három lépés” távolság. Életem egyik legkellemetlenebb beszélgetése volt ez, s főleg az bosszantott, hogy Oppie ezzel, tulajdonképpen megkérdőjelezve hozzáértésemet, szinte felelősségre vont az általa feltételezett gondatlanságomért. Mindig is különös embernek tartottam – mondta végül Johnny, majd fejét rázva, mintha tovább vitatkozna, ezúttal önmagával, csak arca jelezte, hogy elmondott mindent, és ezzel a témát lezártnak tekinti, átment a dolgozószobájába. Közben azonban szokás szerint tovább pörgött az agya. Miután eszébe jutott, hogy Oppie a kísérlet után egy indiai irodalmi idézettel, egy szanszkrit eposz, a Bhagavad Gita egy részletével próbálta megfogalmazni tettük súlyosságát, pedig már akkor szóba hozhatta volna a hosszú évek alatt elvégzett munka eredményeit, amelyért később meghatódva vette át Eisenhowertől a kitüntetést. Ott, a helyszínen, szinte válaszként Oppie versidézetére, magában elmormogta Horatio monológját a Hamletből: … S hadd hírlem a még nem tudó világnak // Az itt történteket. Majd hallotok// Vérbűn, erőszak, természetellenes //Dolgokat, nem is vélt gyilkolás, kivégzés, // Ravasz, de kényszerült ölés felől; // És végre füstbement bal terveket, // A főre hullva, mely koholta mindazt / Híven elmondhatom. (Arany János fordítása) Klári nem szabadult e beszélgetés nyomasztó emlékétől. Most, hogy itt ült Johnny kedvenc helyén, tudta, hogy ennek a régi beszélgetésnek az emléke, amely összefonódott Oppenheimer ölelésének különösen intenzív, és abban a pillanatban feltűnően erős szorításával, élete végéig töprengésre készteti majd. Kétségek között hagyva őt azzal a megválaszolatlan kérdéssel, hogy vajon

nem volt-e valóban óvatlan Jancsi. És talán éppen ennek következményei miatt nem ülhetnek együtt még évekig ebben a szobában, hiszen betegségének okai elég nyilvánvalók voltak, bár senki sem tudta pontosan megállapítani, hogy a munkája és korai halála között milyen közvetlen összefüggés lehetett. Ennek részletei örök titokként éltek mindenkiben, akiknek csak feltételezések juthattak az eszébe. Később a legutóbbi hónapok ólmos fáradtságától nehéz álomba zuhant, de felébredve ez az utolsó, kétségekkel teli beszélgetés élete végéig, mint egy megoldhatatlan rejtély, elkísérte.

III. rész Egy életmű az örökkéval óságnak

15. Az életmű amerikai visszhangja és értékelése Amerika „elsiratta” a németes néven, széles körben ismert John von Neumannt. Korai, és ezért is tragikus halála természetesen országos hír lett. Beszámoltak róla a rádió hírműsoraiban és a televízió híradóiban, valamint helyi és országos napilapok is kiemelkedő helyen közöltek Neumannról részletes nekrológokat. A híres emberek végső távozása utáni méltatásnak az angolszász nyomtatott sajtóban napjainkig kettős gyakorlata alakult ki. Közlik az életmű állomásait és a tevékenység eredményeit a belpolitikai rovat szokásos nekrológ rovatában, rendszerint a lap belsejében. És középen a szerkesztőségi és levelezési rovatban egy publicisztikai jellegű méltatással emlékeznek meg róla, összefoglalva az adott személyiség és életműve jelentőségét. Mivel Horthy Miklós a portugáliai Estoril városában egy nappal később halt meg, az egyik lap nekrológ rovatában egymás mellé tördelve jelent meg a halálhírekről beszámoló két közlemény. Horthy fehér tányérsapkás, egyenruhás fényképe alatt a bal oldali első hasáb tetején 44 szó közli a szikár tényt az 1920 és 1944 közötti korszakban Magyarország élén álló kormányzó haláláról. Neumannról a nekrológ az oldal középső, három hasábjában sokkal részletesebb. Ezzel a felcímmel: …Közreműködésével született meg a hidrogénbomba A vastag, nagybetűs főcím pedig:

…Dr. von Neumann Dies of Cancer (Dr. von Neumann rákban meghal) A cikk a következő oldalon is folytatódva, lényegében Neumann életútját és tevékenységét foglalja össze. Egy másik hasonló lap a nekrológ rovatban ír róla: …Dr. Von Neumann Dies: Atomic Expert – (Dr. Von Neumann meghal: atomszakértő) – cím alatt közli Johnny mosolygó fényképét, majd olvashatók a Thomasville-ben téli szabadságát töltő Eisenhower elnök meleg hangú méltató sorai:

Dr. Neumann háborúban és békében egyaránt briliánsan szolgálta az Egyesült Államokat… és bizonyos, hogy hozzám hasonló szomorúsággal fogadja a hírt az egész világ. Ezután az életrajz fordulópontjai következnek, az Atomenergia Bizottság (AEC) gyászjelentése és méltatása, utalva arra, hogy kinevezésekor valószínűleg már beteg volt. A legérdekesebb cikk Amerika egyik legnépszerűbb és legnagyobb példányszámú heti magazinjában, a Life-ban jelent meg két héttel később, 1957. február 25-i dátummal. A gyászhír és az életmű, ebben a lapban eredeti fotókkal illusztrálva, a bulvárcikkek és hirdetések között majd húsz oldalra tördelve arra bizonyíték, hogy a szerkesztők azt akarták: Neumann János haláláról és tudományos munkájának jelentőségéről részletesen értesüljön egész Amerika. Szerzője Clair Balir Jr. A cikk hatalmas fotóval kezdődik, amelyen Johnny bal keze tömzsi ujjaival egy táblán látható matematikai levezetésre mutat, feje a hallgatóság felé fordul, és elégedetten mosolyog. A kép alatti apró betűs szöveg: Matematikai ismereteit osztja meg diákjaival Von Neumann, miközben egy probléma megoldásához teleírja képletekkel a táblát. A cikk címe: Egy nagy elme elmúlása Alatta kétsoros alcím: Meghalt John von Neumann, a briliáns, joviális matematikus, aki bámulatos szolgálója volt a tudománynak és az országnak Ezután kezdődik a cikk szövege. A sorok megfogalmazásának gyengédsége, a szerző alapos és elmélyült informáltsága, a tisztelet aurája és az életmű értékei, a mesterség eredményeinek pontos számbavétele miatt úgy érzem, megérdemli a legfontosabb részletek felidézését, hiszen a maga idejében az Egyesült Államokban, a 46 éve hetente megjelenő, legnépszerűbb magazinban publikálták. Az idézetek Neumann teljesítményének és személyiségének jelentőségét kiválóan illusztrálják, ezért népszerű formában ez volt az életmű legrészletesebb friss értékelése:

A világ elveszítette egyik legnagyobb tudósát, amikor John von Neumann professzor ebben a hónapban rákban elhunyt Washingtonban. Élete szinte elenyészett minden különösebb figyelem nélkül, miközben életműve mindörökre velünk marad. Szerte a szabad világban a tudósok halálát tragikus veszteségnek tekintik. Ugyanakkor ők jól tudják, hogy von Neumann briliáns elméje mindenkit megelőzött különlegesen eredeti kutatásaival, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy Amerika a tiszta matematika és annak alkalmazása területén is mérhetetlenül erős és kiváltságos pozíciót szerezhessen magának például a nukleáris fegyverkezési versenyben. Harmincéves korára kivívta magának, hogy őt tekintsék e tudományág egyik vezető matematikusának. A II. világháború idején Los Alamosban aktív tagja volt annak a tudós csoportnak, amely elkészítette az atombombákat. Azok a kormánytisztviselők, akik a Walter Reed Kórház kicsiny kápolnájában a múlt héten részt vettek az emlékére rendezett gyászmisén, ezzel nemcsak a tudomány területén elért rendkívüli eredményei elismeréseként tisztelték meg ezt az eseményt, hanem ezzel is ki akarták fejezni megbecsülésüket ennek a melegszívű és csodálatos személyiségnek és annak, hogy milyen tevékenyen és önzetlenül szolgálta országunk ügyeit… Teller Ede a maga száraz humorával egyszer így értékelte: Von Neumann egyike volt azoknak a matematikusoknak, akik képesek voltak „leereszkedni” egy fizikus színvonalára. Nagyon sok elméleti fizikus elismerte, hogy a tudományos gondolkodás módszertanának területén tőle többet tanultak, mint bárki más tudóskollégájuktól. Hans Bethe, a Los Alamos-i elméleti fizikai kutatórészleg vezetője egyszer kijelentette: „Gyakran azon csodálkoztam, hogy egy olyan elmének, mint amilyennel Von Neumann rendelkezett, miért nincsenek olyan érzékelhető külső jegyei, amelyek bizonyítják, hogy mint hétköznapi gondolkodó ember felsőbbrendűbb, mint mások.”

Az Egyesült Államokban, mint a számítógépek legélenjáróbb tekintélye, Von Neumann bárki másnál értékesebben volt felelős kutatója és alkalmazója a kormányzati és ipari szinten oly sok hasznot hozó elektronikus „agynak”. Az a gép, amit MANIAC-nak neveztek, és amelyet létrehozott a Fejlett Tudományok Intézetében (IAS) Princetonban, New Jersey-ben, prototípusa lett a legtöbb a világon ma használatos ilyen gépnek. Egy másik, a NORC, amelyet szintén ő épített fel a haditengerészet számára, néhány perc alatt képes egy teljes napra előre megjósolni az időjárás alakulását. Az USA légierejének vezető tanácsadójaként élenjáró munkát végzett a nukleáris fegyverek fejlesztőjeként, és a legbefolyásosabb és leghatásosabb személynek tekinthető azon hazai döntések meghozatalában, amelyet az ország az interkontinentális ballisztikus rakéták előállításában elért. Játékelméletét…, amelyet együtt írt a közgazdász Oskar Morgensternnel, 1944-ben publikálták. Az imponáló terjedelmű kötetben feltárták a matematika egy teljesen új fejezetét: a játékokban lezajló véletlenek törvényszerűségeit és ezek összefüggéseit a közgazdasági jelenségekkel. Von Neumann matematikai megközelítéssel dolgozta ki a közgazdaság, a szociológia és a katonai stratégia széles körű alkalmazási lehetőségeit. Hozzájárulása a kvantummechanika elméletéhez, ahhoz az elmélethez, amely megmagyarázza az atomokban lévő kisugárzó energia lényegi matematikai szerkezetét, alapja lett az atom-és a nukleáris fizikának, és ezt 23 évesen foglalta össze először egy cikkben, majd később egy testes könyvben is kiadta ezen a címen: A kvantummechanika matematikai alapjai. Ez a könyv tekinthető ma az alapműnek a matematikai gondolkodás ezen speciális területén. A fenti leírásnál tömörebben népszerű és közérthető formában aligha foglalható össze Neumann szellemi örökségének lényege. A cikk a továbbiakban bejárja tanulmányainak helyszíneit és életpályáját, míg az IAS professzora lett 1933-ban. Majd így folytatja:

… akik az intézet halljában találkoztak vele, azt hihették, hogy posztgraduális tanulmányait végző diák. Bár egy épületben dolgozott Einsteinnel, nem alakult ki közöttük baráti kapcsolat, mert tudományos kérdésekben nem álltak egymáshoz közel, és soha nem volt közös munkájuk. Mindkettőjüket ismerő egyik kollégájuk ennek okát így magyarázta: „Einstein a lassan gondolkodók közé tartozott. Évekig töprengett egy-egy problémán, és hajlamos volt a merengő elmélkedésre. Johnny elméje azonban ennek pont az ellenkezője volt. Fénylően gyors, és elképesztő sebességű. Ha valaki felvetett neki egy problémát, vagy azonnal megoldotta, vagy egyáltalán nem jutott a végére, de nem azért, mert nem érdekelte. Ha túl sokáig kellett valamin gondolkodni, az egyszerűen untatta, és érdeklődése azonnal elkalandozott más irányba. De ha mégis olyan témákra bukkant, amelyek megkívánták az alaposabb és hosszadalmas gondolkodást – mint például a játékelmélet –, akkor képes volt makacsul és korlátlan ideig elmélyedni a mások által felvetett feladatokban is… Érdeklődésének sokoldalúságára jellemző, hogy felesége megvett neki ajándékba egy történelmi könyvsorozatot, amelynek köteteit folyamatosan az oxfordi egyetemi kiadó jelentetett meg. (Oxford History of England). [Ez volt az a könyvsorozat, amelynek néhány kötetével a háború alatti angliai utazása során a védősisakkal kijátszotta Klári csomagolási gondosságát – W. I]. Ennek köszönhetően teljesen tisztában volt az európai királyi családfák ágas-bogas felépítésével. Egyik nap, késő este, princetoni házukban meglátogatta őket a bizánci korszak történelmének egyik szakértője. A szoba sarkában üldögélve éjszakába húzódó vitába kezdtek egy obskúrus aspektusról a professzor témájában. Ennek során Johnny egy olyan dátumot említett, amelyet a vendég professzor tévesnek minősített. „No, akkor nézzük meg a könyvet” – unta meg a vitát Neumann. Persze rögtön kiderült, hogy neki volt igaza. Néhány héttel később újra vacsorameghívást kapott a

professzor. Előtte felhívta Klárit, és azt mondta neki, hogy szívesen jön, ha megígérteti Johnnyval, hogy bizánci témában nem kell vitatkoznia. „Mindenki azt hiszi, hogy ennek a témának én vagyok a legtájékozottabb szakértője. Szeretném, ha ez a meggyőződésük így is maradna” – mondta viccesen, de komolyan gondolta… Johnny imádott autót vezetni, de szórakozottsága okán gyakran büntették a sebességkorlátozás túllépése miatt, és oly gyakran koccant, hogy szinte évente kellett a kocsiját cserélnie. Egy alkalommal kimászott a totálkáros autó roncsából, és így zsörtölődött: „Szépen haladtam az úton. Annak rendje és módja szerint a fák 60 mérföldes sebességgel jöttek mellettem. Aztán egyszer csak az egyik megelőzött, elém hajtott, és megtorpant. Bumm!” … A háború alatt igen mozgalmas életet élt, elsősorban ideiglenes szállásokon, például Los Alamosban és Angliában. Elképesztő távolságokat járt be, sohasem aludt többet 4 óránál. Ha a helyszíneken a tudósok meghallották, hogy Von Neumann érkezik, összegyűjtötték a munkájuk során közben felgyülemlett matematikai problémákat egy hatalmas táblára csoportosítva. Ez teljesen olyan volt, mint egy lőtábla kacsákra, amelyeket itt a számok helyettesítettek. Aztán megérkezett, és szisztematikusan minden felvázolt probléma mellé percek alatt odaírta a helyes megoldást, majd félig somolyogva, sőt olykor vigyorogva odébbállt saját aktuális feladatait intézni… A II. világháború után a termonukleáris bomba mellett a számítógépek töltötték ki érdeklődése legnagyobb részét. Egy alkalommal sürgősséggel hívták a Rand Corporation kaliforniai intézetébe, Santa Monicába. A vállalat tudósai egy olyan problémát vetettek fel, amelyet az ott használatos számítógéppel képtelenek voltak megoldani. Titokban remélt elképzelésük az volt, hogy Von Neumann készít számukra egy speciális számítógépet, amellyel a feladat megfejthető. A zavaros magyarázkodás nyomán megtörtént a ritka alkalom, kihozták a sodrából Johnnyt, aki a tőle

szokatlan hangerővel felszólította a magyarázkodókat, hogy szíveskedjenek abszolút pontosan és tömören megfogalmazni a problémát. A következő két órában a Rand tudósainak egy fekete táblán leckét adott különféle gyorsan felvázolt levezetésekből, amelyek végén kijelentette: „Uraim, nincs szükségük új komputerre, a táblán ott a megoldás. Mehetünk ebédelni.” A magazin cikkét gazdagon illusztrálták érdekes és később híressé vált fotókkal: Johnny, Klári és Inverz kutya a princetoni ház előtt, Oppenheimer és Johnny az IAS komputer társaságában, már a háború után 1946-ban, Johnny egy kiránduláson a Grand Canyonban a legelegánsabb öltönyében egy hegyi lovon ülve mosolyog a fényképezőgépbe. A zseniális matematikus majdnem minden róla készített fotón jókedvűen mosolyog, a legszélesebben akkor, amikor már kerekesszékbe kényszerülve Eisenhower elnök kitünteti. Igaz, hogy halála után, de a Life nagy szolgálatot tett ezzel a terjedelmes cikkel, amely hozzájárult ahhoz, hogy a Budapestről Németországon keresztül az Egyesült Államokba kivándorolt, a korszak egyik legjelentősebb tudósának élete a második hazájában most már milliók számára ismertté váljon. [Egyébként a cikk olvasható az interneten, mert a Life történetének minden megjelent számát teljes terjedelmében hozzáférhetővé tették, pontos elérhetőségét az olvasó megtalálhatja a bibliográfiában. W. I.] Neumann pályaívének történetében két olyan téma található még, amelyek teljes részletességgel a halála utáni időszakban váltak a gyakorlati életben is igazán fontossá. Az egyiket egy egyedülálló légköri és meteorológiai kísérlet illusztrálja, a másik pedig a közgazdaság-tudomány területén elért eredményeinek jelentősége és alkalmazásának széles körű lehetőségei. Ami a meteorológiát illeti, aligha túlzok, hogy Neumann elméleti kutatásai és gyakorlati tapasztalatai nélkül ma az időjóslás pontossága és az ehhez szükséges tudás nem tartana ott, ahol a prognózis olyan megbízhatóan és mindenki számára jól érthetően megjósolható, ahogy ahhoz már hozzászoktunk. Olyan építőkockákat rakott le, amelyek biztos alapjai a természettudományos kutatás és gyakorlat mai, minden korábbinál pontosabb eredményeinek, amelyek az általa tökéletesített számítógépek korszerűbb utódjaival és az azóta

fellőtt műholdak segítségével napjainkban készülnek. A Pergamon Press Kiadó A klíma dinamikája című tanulmánygyűjteményben három évvel halála után, 1960-ban közli egy korábban még nem publikált írását ezen a címen: Néhány megjegyzés az időjóslás problémájához, összefüggésben a klímaváltozással. Vajon a hétköznapi emberek közül hányan ismerhették ekkor ezt a szót, hogy klímaváltozás, a mindennapi életünket befolyásoló jelentése és jelentősége szerint?

16. Számítógépes meteorológiai előrejelzés az „időgépben” Neumann a második világháború befejezése után, a negyvenes évek második felében kezdett el intenzíven érdeklődni a meteorológiai jelenségek iránt, feltehetőleg az aberdeeni hidrodinamikai és egyéb kutatások folytatásaként. Ezzel kapcsolatban terjedt el híres megjegyzése: … Adjatok egy szinte megoldhatatlan problémát, és én gondoskodom róla, hogy ez megváltozzon. Az első pillanatban lehet, hogy ez egyeseknek nagyképű kijelentésnek tűnik, különösen azok számára, akik vagy nem tudták, hogy ki mondja ezt, vagy nem tudhattak arról, hogy Neumann mérnöki diplomával is rendelkezett. [Kiemelés tőlem. W. I.] Néha sokkal jobban érdekelte egy probléma – egy cipzár megjavítása – megoldása, mint az, hogy abból milyen siker fakad. A gondolkodást igénylő feladatokban nem ismert lehetetlent, és a megoldás keresésében nem lehetett megállítani mindaddig, amíg valóban elérte a legészszerűbb eredményt. A gondolkodást magáért a gondolkodás állapotáért szerette, és csak azután érdekelte – de akkor tántoríthatatlanul –, hogyan jut el a megkönnyebbülést hozó végeredményhez. Tudós volt, és azért is egy a legjobbak közül, mert végletekig komolyan vette, hogy elméletei gyakorlati haszon nélkül semmit sem érnek. Ezért is vonzották a meteorológiai problémák, és különösen a prognózisok világa. 1946. augusztus végén az IAS-ben meteorológiai kutatócsoportot alakítottak, amelynek vezetésére Neumann Jule Charney-t kéri fel. Ez volt az objektív időjárás-prognosztika történetének fordulópontja. A cél pedig a számítógépekkel elkészített időjárás-előrejelzés. Jule Gregory Charney az egyik legnevesebb amerikai meteorológus, a modern dinamikus meteorológia megteremtője, aki 1956-ig volt az IAS munkatársa. Később Washingtonban dolgozott, az Amerikai Meteorológiai Társaság róla nevezte el a szakterület legértékesebb díját. Majd áthívták Boston kertvárosába, Cambridge-be a MIT munkatársának, és itt halt meg 1981-ben, 64 évesen.

1950 márciusában Neumann, Charney és egy norvég meteorológus Ragnar Fjörtoft irányításával a világon először számítógép segítségével készültek elvégezni egy 24 órás meteorológiai előrejelzést. A sikeres kísérletről a Természet Világa című folyóirat Neumann születésének 100. évfordulójára kiadott emlékszámnak írt cikkében Götz Gusztáv, a neves hazai szakember számol be részletesen. Johnny irányításával ekkor már dolgoztak az IAS számítógépen, de a „rendhagyó” vállalkozásra készülő csoportnak az akkor már Aberdeenbe átszállított ENIAC-kal kellett elvégeznie a számításokat. A művelet technikai forgatókönyvét Joseph Smagorinsky, George Platzman, a programozást pedig John Freeman és Neumann felesége, Dán Klára végezték el. Klára az ENIAC gép által használt kódok elkészítésével és azok ellenőrzésével járult hozzá a kísérlet sikeréhez. A mintavételhez az 1949. évi, januárban és februárban kiválasztott négy mérés adatait használták fel. 1950 márciusának első vasárnapján kezdtek a munkához, és rövid megszakításokkal nyolcórás váltásokban 33 napon keresztül folyamatosan dolgoztak. Végül megszületett az 5500 méteres magassági szint áramlási mezőjének első négy eredményes, 24 órás előrejelzése. 100 ezer standard IBMlyukkártyát kellett legyártaniuk, és a kapott adatok alapján négy különálló prognózist kellett megállapítaniuk. A munka legnagyobb nehézsége az volt, hogy mivel olykor valamilyen hiba miatt a gépet a javítás idejére kénytelenek voltak leállítani, ez hátráltatta a munkát. A kísérletről készített tanulmány 3 oldalas összefoglalóját a három szerző még abban az évben a Fulton című szaklapban tette közzé. A cikkből kiderül, hogy a kísérlet jelentősége kettős: egyfelől számítógép készített meteorológiai prognózist, másfelől ehhez matematikai módszereket használtak. Götz Gusztáv fontosnak tartja megjegyezni: … Neumann volt az első tudós, aki az ilyen típusú modellezéseknek a jelentőségét és a természeti károsodással kapcsolatos kutatásokban történő alkalmazhatóságát azonnal felismerte. Egyébként ugyanebben az esztendőben a Fortune magazinban publikált, Túlélhetjük-e a technológiát? című életművének egyik

legjelentősebb hosszú tanulmányában szintén foglalkozik a szabályozott éghajlat problematikájával is. Az 1950-es kísérlet sikerét valójában az Amerikai Meteorológiai Társaság 1980-ban, tehát harminc évvel később megismételt vizsgálata bizonyította be. A történet részletes beszámolóját egy Peter Lynch nevű szakíró készítette el, és a társaság szakmai lapjában jelent meg 1980 januárjában. Ha az ember egymás után elolvassa az eredeti, 1950-es eljárásról és a 30 évvel későbbi rekonstrukcióról szóló leírást, úgy érezheti magát, mintha időgépben ülne. Az 1980-as cikk címe: Az ENIAC-előrejelzés. Egy rekonstrukció. A szöveg felett az 1950-ben készült fénykép látható. Az ENIAC előtt nyolc komoly férfi áll sorban. Bal szélen a második Neumann, szokásos eleganciájával a szürke öltönyében és ajka szélén bujkáló mosollyal, fejét balra fordítva néz ki a képből, tőle szintén balra a negyedik, a legmagasabb Fjörtoft, és jobb szélen Neumannhoz hasonló világos öltönyben mosolyogva, mindkét kezét lazán zsebre vágva Jule Charney áll. A cikk, ábrákkal, táblázatokkal és részletes szöveges és matematikai elemzésekkel a végkövetkeztetéseiben megállapítja, hogy a négy minta alapján 30 évvel korábban készített prognózisból három kifogástalan, a negyedik némi módosítással elfogadható. Az 1980-as gépnek mindössze 5 perc kellett a majdnem hasonló eredmények kiszámításához. Egy későbbi (1983as) cikke szerint a jelentős légkörkutató, P. J. Thompson, aki az összehasonlítást is felhasználva írja meg az időjárási előrejelzések eddigi történetét, megállapítja: … Ebben az időben Johnny, numerikus eszközökkel, ennek a feladatnak a megoldását tekintette a „legkomplexebb interaktív és kiemelkedően nem lineáris problémának”. E két kísérlet összehasonlítása hivatott érzékeltetni Neumann időjárással és légkördinamikával kapcsolatos tevékenységének jelentőségét és sokoldalú ambícióját. A Fortune-ban közölt tanulmány Fantasztikus hatások című fejezetében a légköri kérdésekről mind a mai napig érvényes megállapításokat találhatunk, mert a téma globális jelenségeit veszi sorra (lehűlés, felmelegedés, légköri jelenségek szabályozása, a hurrikánok

problémája, az Antarktisz és Grönland jéghegyei olvadásának következményei stb.). Valószínűleg ő volt az elsők egyike, aki ennek a témának ilyen nagy figyelmet szentelt. Ezek közül a globális felmelegedéssel kapcsolatos eredmények tekinthetők egyszerre különleges és tudományos úttörő eredménynek, amelynek következményei akár forradalmi jóslatként is értelmezhetők. Azt az elméletet vallotta, hogy a globális felmelegedést a légkör szén-dioxid-szennyezettsége okozza, és abban reménykedhetett, hogy a tudósok majd valamilyen módszerrel megakadályozzák a sarki jéghegyek napsugárzás okozta olvadását. Ennek kihatásaitól a Föld sorsát illetően legalább annyira tartott, mint egy nukleáris háború rombolásának halálos következményeitől. Sokoldalú képességeivel s ezek gyakorlati hasznosításaival valójában egyszerre vált a klasszikus kultúra és a legmodernebb korabeli természettudományok reneszánsz tudósává. Mindennek gyökerei visszavezetnek az otthonról hozott családi „örökségig”, a budapesti és németországi, svájci tanulmányokig, és beteljesednek az amerikai, kimagasló eredmények egységbe foglalásával.

17. A meg nem kapott Nobel-díj Életrajzírója, Norman Macrae szerint Johnny a közgazdaságtudomány területén is jelentős publikációkkal emelkedett ki. A Játékelméletről 1928-ban, 25 évesen jelent meg első írása, de e témában átfogó és nemzetközi jelentőségű monográfiája az Oskar Morgensternnel írt könyve – mint már utaltam rá – a játékelmélet kibővítése a közgazdasági összefüggésekkel Princetonban készült el 1939–40-ben, és csak 1944-ben adták ki: A játékok és a közgazdasági magatartás elmélete (Theory of Games and Economical Behavior) Ezt a 640 oldalas, imponáló terjedelmű és különleges alapossággal megírt munkát a Cambridge-i Egyetem Maynard Keynes emlékére létrehozott professzori székének birtokosa, Richard Stones így minősíti: … A legfontosabb szakkönyv Keynes Általános Teória… (General Theory) című műve óta. Stones megállapítása különösen nagy jelentőséggel bír, ha figyelembe vesszük, hogy egy bonyolultnak számító, de lényegében hétköznapi kártyajáték a kiinduló alap, amelyen gondolkodva eljuthatunk az emberiség közgazdasági elméleteinek egyik legbonyolultabb problémáihoz, majd az egyik legfontosabb társadalmi viselkedés, a konfliktuskezelés gyakorlati kérdéseihez. Neumann a monográfia eredményei alapján joggal feltételezhette, hogy ha a pókerjátékosok gondolkodását a matematika módszertani eszköztárával foglalja rendszerbe, akkor a résztvevők viselkedését elemezve tulajdonképpen eljuthat mindenféle társadalmi interakció működésének bizonyos korlátok közötti megfejtéséhez. Hiszen lényegében ez a játék az emberi kommunikáció bizonyos fajtájának is tekinthető, ami nem más, mint a „résztvevők szellemi csatája”. Vagyis felfogható ezen viselkedési magatartás akár férfi és nő sokféle szerelmi taktikájának magyarázataként is. De ugyanígy, mint „kommunikációs folyamat” értelmezhető a gazdasági kérdésekkel összefüggő jelenségek interakciós megjelenési formájaként. A fenti idézőjeles kifejezés, majd az ezt követő gondolatmenet és a gyakorlatban tapasztalt példák egy brit újságíró,

Tim Harford könyvéből valók. Harford a Financial Times című napilap blogjában 2002–2008 között az angol piacon felismerhető aktuális közgazdasági jelenségeket elemző írásait publikálta, majd ezekre az írásokra támaszkodva készített el egy könyvet Rejtőzködő közgazdász (Undercover Economist) címmel, amely 2009-ben jelent meg először. A kötet külön fejezetben foglalkozik általában Neumann játékelméletének a fentiekben leírt értelmezésével, majd megjelenése után 65 évvel a „közgazdaságtan Bibliájának” minősíti Neumann és Morgenstern monográfiáját. Harford ezt írta: … Ha valóban a valóságos élethelyzet játékelméleti példáit keressük, akkor gondoljunk a tulajdonos és a bérlő, a kormány és a szakszervezet, a használt autót eladó kereskedő és a vevő, vagy akár az olajtermelő országok és az OPEC áralkudozásaira, de a telefon, a rádió-vagy televíziófrekvenciák és a kormányzat közötti pályázati rendszer kapcsán kialakuló vitákra is, amelyek lényege mindig az, hogyan lehet eleget tenni a meghirdetett elvárásoknak, ugyanakkor profitot termelő vállalkozásokat működtetni. Ezek a helyzetek mind neumanni értelemben vett és a pókerjátékosok logikáját tükröző játékelmélet valóságban zajló gazdasági folyamatai. Harford hétköznapi logikáját és ehhez kapcsolódó gyakorlati példáit súlyos történelmi tapasztalatok előzték meg, amelyek globális politikai válsághelyzetek nyomán alakultak ki, miközben a szerzők szándéka szerint az elmélet a maga idejében pusztán egy gazdasági értelmezési lehetőség igen korán felismert rendszerbe foglalásaként született meg. A könyv mátrixokba – matematikai fogalmak és jelenségek táblázatokba foglalt illusztrációi – sűríti a játékok során kialakult sokoldalú döntések lehetőségeit és azok következményeit. Macrae igen szellemesen a II. világháború után kialakult, talán legsúlyosabb politikai és katonai válság mátrixba foglalt ábrája segítségével mutatja be az újabb világháborúval fenyegető helyzet megoldásának vagy elkerülhetetlen fegyveres konfliktusának lehetséges döntési változatait. Az úgynevezett Kuba-mátrix elnevezés az 1962-es szovjet–amerikai rakétaválság „pókerpartiját” játssza le. Az Egyesült Államok U–2-es katonai felderítőgépe 1962ben fényképeket készített arról, hogy miután korábban a Kennedy-

adminisztráció döntése nyomán az amerikai hadsereg több európai országban rakétákat helyezett el, például a Szovjetunióhoz legközelebb eső törökországi bázisokon a nukleáris hidegháború legfrissebb válaszakciójaként, a Szovjetunió Kubában állított fel rakétaállásokat. A távolság Havanna és Miami között légvonalban mintegy 400 kilométer. Kennedy elnök október 22-én televíziós beszédben jelentette be, hogy a további fegyverszállítások megakadályozására egy 500 tengeri mérföldes (925 kilométer) karantént jelöltek ki, amelyet még akkor is, ha a hajók bármilyen fegyvert, kőolajat, más nyersanyagot vagy akár élelmiszert szállítanak is, és eközben átlépik a tiltott zónát, az esetlegesen bekövetkező fegyveres konfliktusért a Szovjetuniót terheli a felelősség. Ettől függetlenül az amerikaiak a szállítóhajókat bármi áron fel fogják tartóztatni. A két ország követendő stratégiájára a neumanni játékelmélet szabályai kiválóan alkalmazhatóak. A szemben álló két fél számára minden tényező mérlegelése után három cselekvési lehetőség kínálkozott: Az amerikaiaknak: – Amerika nem tesz semmit, – Amerika megszállja Kubát, – blokádot alkalmaz, majd meghagyja a lehetőséget a visszavonulásra. Az oroszoknak is három stratégia között lehetett választani: – Fenyegetés azzal, hogy Nyugat-Berlint beolvasztják Kelet-Berlinbe, – Nyugat-Berlin beolvasztása Kelet-Berlinbe, – valószínű a visszavonulás. Végül az amerikaiak megígérték a törökországi rakétaállások felszámolását, a Szovjetunió cserében bejelentette a Kubába telepített rakétaállások haladéktalan leszerelését, és a krízishelyzetet közvetlenül kiváltó, Kuba felé tartó hajókonvojt azonnal visszafordították. Tehát Kennedy és Hruscsov egyaránt, a „minimax elmélet” elve szerint a legkisebb veszteség lehetőségét választották, s ezzel a 13 napon keresztül világháborúval fenyegető válság megoldódott. Tény viszont, hogy a válság elhárításának nemcsak politikai és ideológiai, hanem kommunikációs akadályai is voltak, amelyek akár

véletlenül is fegyveres konfliktushoz vezethettek volna. (A hasonló válsághelyzetek könnyebb megoldására először Szilárd Leó tett javaslatot Hruscsovnak: a két világhatalom fővárosa között úgynevezett forródrót kommunikációs rendszer felállítására, és bár 1960-ban a Szovjetunió kezdeményezte ennek megvalósítását, a rendszerről igen lassan született megállapodás, s az eredeti ötlet megvalósítása csak évekkel később indult be úgy, hogy létrehoztak a Kreml és a Fehér Ház között egy közvetlen telexkapcsolatot, majd ezt követte a telefonos változat 1974-ben). Már korábban, a II. világháború ázsiai ütközeteiben az amerikai tábornokok mérlegelték a könyv stratégiai javaslatainak alkalmazását, olykor sikerrel. Amerikai források szerint ugyanígy a koreai konfliktus során is, majd később az 1991-es öbölháború stratégiai vitájában is felismerhető a játékelmélet stratégiai modelljének alkalmazása. Amikor 1963-ban megjelent a Johnny összegyűjtött munkáit tartalmazó hat kötet, a közgazdászok lelkesen lapozgatták, felfedezve, hogy számukra új matematikai alkalmazásokat találhatnak benne. Johnnyt matematikusként az ismert körülmények miatt, mivel az alapító akarata szerint mindmáig ilyen kategória nem létezik, nem is jelölhették Nobel-díjra. Pedig Wignernek az a munkája, amely végül meghozta neki 1963-ban a kitüntetést, bőven tartalmazott Johnnytól származó matematikai levezetéseket is, ahogy azt az 1983-as princetoni filmünk forgatásakor az akkor már nyugdíjas tudós kamerán kívüli beszélgetésünk során elmesélte. Az egykor Budapesten született (1920) és szintén a Fasori Gimnáziumot elvégző, majd Amerikába emigrált Harsányi János a Stanfordi Egyetemen szerzett doktorátust, majd a kaliforniai Berkeley Egyetemen lett professzor. 1994-ben Reinhard Selten német közgazdásszal és John Forbes Nash amerikai matematikussal megosztva elnyerték a közgazdasági Nobel-díjat, a játékelmélet, lényegében a Neumann és Morgenstern által elsőként publikált közgazdasági összefüggésekre épülő további kutatások publikációiért. Harsányi kitüntetésének indoklása: „A nem kooperatív játékok elméletében az egyensúlyelemzés terén végzett úttörő munkásságért”, a következő évben elnyerte a budapesti Rajk László Kollégium által alapított, Neumannról elnevezett kitüntetést. 2000-

ben Berkeley-ben halt meg 80 évesen. [Nasht, aki egyébként a Princetoni Egyetem PhD-hallgatója volt, 1971-ben kitüntették a Neumann János elméleti díjjal.] Adódik itt még egy ellentmondás. Nash végül is annak köszönhette matematikus létére, hogy megosztott közgazdasági Nobel-díjat kapott, hogy tudását a közgazdaság területén is kamatoztatta, és főleg mert megérhette jelölését. Neumann szintén kaphatott volna korábban akár a kvantumelméleti könyvéért, akár az atombomba körül végzett munkájáért ilyen díjat, de hát a stockholmi bizottság őt matematikusként tartotta számon, s ebben a kategóriában Nobel hagyatéka szerint nem osztottak díjat. A közgazdasági kategória az ő életében még nem létezett. Neumann Nobel-díjának elmaradását elemezve nem kívánom úgy értelmezni a jelenséget, mintha utódai méltatlanul kapták volna meg a díjat, hiszen jelentős szerepük volt abban a nagy fejlődésben, amely a játékelmélet előtt megnyitotta a sokféle alkalmazás lehetőségét. Inkább Neumann sorsának oly sok pozitív véletlen eseménye mellett élete egy olyan fordulatára kívánom felhívni a figyelmet, amikor a szerencse hiánya egyáltalán nem jelentett törést Johnny tudományos előrejutásában. Különösen érdekes nyomon követni azt a kalandos történetet, amelyről Macrae számol be Neumann közgazdasági témával foglalkozó, másik jelentős publikációja kapcsán. Ennek története jó illusztráció ahhoz, hogy megismerjük az egyes témák iránti érdeklődését, azt hogyan születnek meg egyes ötletei, majd hogyan csiszolja tovább formába öntve azokat, amelyek eközben különféle alakváltozatokban jelennek meg, amíg elnyerik végső formájukat. Amikor még az 1928/1929-es tanévben a huszonöt éves Johnny Berlinben tanult, a nyári szünetben hazatért Budapestre. Hasonlóképpen Budapesten töltötte a két tanév közötti nyarat egy szintén itt született magyar diák, Káldor Miklós, az egyik legrangosabb brit egyetem (London School of Economics) hallgatója. A két fiatalember komoly barátságot kötött, annak ellenére, hogy a Káldor család a politikai pólus szociáldemokrata oldalához tartozónak vallotta magát, és ezen meggyőződését egész életében megtartotta. Johnny rákérdezett, hogy vajon Káldor tudna-e ajánlani neki egy olyan gazdasági témájú könyvet, amely

matematikai alapokat is magában foglalva segítene neki tájékozódni a korszerűnek vallott közgazdasági elméletekről. Káldor a matematikai gazdaságtan egyik alapkönyvét javasolta, amelyet a téma legkorábbi mestere, Léon Walras írt 1874-ben, a címe: A tiszta politikai gazdaságtan elemei, avagy a társadalmi gazdagság elmélete. Ez a könyv Adam Smith elveiből kiindulva járult hozzá Neumann közgazdasági gondolkodásának megalapozásához. 1932-ben Neumann Princetonban egy matematikai szemináriumon a Káldor által javasolt egyik forrás alapján egy gazdasági témával összefüggő, látszólag spontán támadt ötletének matematikai levezetését vázolta a táblára. Írásos változata akkor nem született meg. Majd ígéretet tett arra, hogy egy 1936-os bécsi konferencián ezt a gondolatmenetet egy előadás formájában megismétli. Ez akkor történt, amikor házassága felbomlása miatt kénytelen volt európai előadókörútját félbeszakítani. A szomorú esemény az átkelő utasszállító hajón kezdődő, majd a párizsi szállodában eldőlt veszekedések következménye volt. Valószínűleg Párizsban, a szállodai szoba magányában, kilenc oldalon, németül vetette papírra az előadás anyagát, amelyet aztán visszaküldött a bécsi kollokvium szervezőjének, akinek köszönhetően 1937-ben jelent meg, de akkor „csak néhány jó szemű közgazdásznak tűnt fel” – állapította meg Macrae, vagyis szinte visszhang nélkül maradt. Káldor ugyanebben az évben akarta angolul publikálni, de fordítására nem vállalkozott németből, hanem egy menekültet kért rá meg, majd elküldte Johnnynak, aki viszonylag kevés javítással küldte vissza. Jóval később, 1945-ben publikálta angolul Káldor Nagy-Britanniában a Gazdasági statisztikai recenziók című kiadványban (Review of Economic Statistics) ezen a címen: A gazdasági egyensúly egy modellje (A Model of General Economic Equilibrium). Magyarul pedig a Neumann válogatott előadásait 1965ben közlő kötetben olvasható, ekkor ezt a címet kapta: Az általános gazdasági egyensúly egy modellje. 1980-ban E. R. Weintraub, a Duke Egyetem neves közgazdászprofesszora így minősíti: … a legjelentősebb dolgozat, amit matematikai közgazdaság témájában valaha is írtak. A tanulmány későbbi hatása több, gazdasági Nobel-díjjal kitüntetett tudós (Kenneth Arrow, G. Debreu, Paul Samuelson, T. C.

Koopmans, A. Kantorovich és Robert Solow) munkásságán vált felismerhetővé. Richard Goodwin amerikai matematikus és közgazdászprofesszor a bécsi kollokviumon elhangzott dolgozatról kijelentette: … Egyike a század legjelentősebb szemináriumi produktumainak… demonstrálva egy olyan gazdasági probléma megoldásának lehetőségét, amelynek alapján minden termék előállítható a legalacsonyabb áron, ugyanakkor a legjobb minőségben, amikor is az ár megegyezik a költséggel, és ugyanakkor megköveteli, hogy a termék eközben mutassa be a maximális növekedés szükségességét, ha a dinamikus kiegyensúlyozottság létezik… Vagyis nem több, mint egy matematikai találékonyság bizonyítéka… Ez az utóbbi kijelentés pályafutásom legnagyobb tévedése volt… Ez a nagyvonalú utolsó beismerő mondat arra utal, hogy a dolgozat valójában az akkori közgazdasági gondolkodás gyakorlati alkalmazásaként a tudományág egyik alapvető művének tekinthető. Mindehhez nélkülözhetetlen hozzátenni, hogy Norman Macrae szerint Johnny számára az „egész közgazdasági kaland” legnagyobb tanulsága az volt, hogy „a közgazdasági matematika műveléséhez szükségessé vált egy új matematikai nyelv megteremtése”. Káldor később – Nicholas von Kaldor néven az 1960-as években – a Harold Wilson, miniszterelnök vezette kormány gazdasági és adóügyi tanácsadója lett, majd II. Erzsébet királynő 1974-ben főrenddé nevezte ki. Öt évvel később, 1979-ben az MTA tiszteletbeli tagja lett.

18. A neumanni örökség egyetemessége Ez a könyv 2018-ban jelent meg, amikor Neumann halála óta már eltelt hatvanegy év. Ha a nem hozzáértő szakembert megkérdezik, hogy mit tud Neumann Jánosról, az esetek többségében leegyszerűsítve ugyanúgy válaszol, mintha az első hazai földön Nobel-díjat szerzett Szent-Györgyi Albertről kérdeznék. Az utóbbi esetében a válasz: „Felfedezte a C-vitamint.” Neumann esetében: „Neki köszönhetjük a számítógépet.” Ez a leegyszerűsített kultúrtörténeti fertőzés jó esetben a középiskolában kezdődik, és addig tart, amíg a diákból lett felnőtt meg nem ismeri eme életpályák valóságos tényeit. A leegyszerűsítő oktatás nyomán a köznyelv, miközben a jelenség lényegét ragadja meg, valójában felületesen fogalmaz, vagy inkább helytelen igét használ. Például a vitamint nem lehet „felfedezni”, mint egy gyógyszert, például a penicillint. Csak megtalálni. Ugyanez a helyzet a számítógéppel is. A számolás gépesítése hosszú folyamat története, úttörőinek csak sejtései lehettek a fejlődés irányairól, melynek motorja az volt, hogy a katonai kutatások egyre növekvő számítási igényeket támasztottak, különös tekintettel a gépek által elvégzett feladatok mennyiségének és gyorsaságának növelése érdekében. Neumann, összefüggésben az aberdeeni tapasztalataival, háború alatti angliai élményeivel (1943) és ezt követően az atombombaprogramhoz való csatlakozással, megvizsgálta a rendelkezésére álló mechanikus és elektromágneses berendezések, illetve a fejlesztés alatt álló gépek kínálta lehetőségeket. Az áttörést az hozta meg, hogy 1944 késő nyarán találkozott Herman Goldstine-nel, és megismerkedett Pennsylvaniában az ENIAC-kal. Ennek köszönhetően elkészítette az első vázlatot tartalmazó jelentést az EDVAC-ról (First Draft…), és e nagy horderejű alapvető elméleti tanulmány alapján készülhetett el a világ első elektroncsöves, tárolt programú számítógépe, technikailag az IAS gép előtt Cambridge-ben. (EDSAC, 1949.) Majd személyesen irányította Princetonban az IAS számítógép megszületését, amelyben a soros működés mellett a döntő újítás a párhuzamos működés volt, valamint az eredmény egy ionoszkópon is megjelent.

Ugyanakkor szerepének jelentőségét növelte, hogy a továbbiakban állami és magáncégeknél végzett tanácsadói tevékenysége az egész amerikai számítógépipar kulcsalakjává tette. Az Egyesült Államok öttagú Atomenergia Bizottságának tagjaként ő is kezdeményező javaslatokat tett e terület tevékenységének bővítésére, de ezek megvalósítását halála megakadályozta. A „számítógép atyja” világszerte elfogadott minősítés tartalmi lényegének megértéséhez és súlyához idézzük fel a halála után évtizedekkel adott Goldstine-interjú egy részletét: … Kérdés: Ha össze kívánja foglalni Neumann legjelentősebb hozzájárulását a komputerek fejlesztéséhez, mit nevezne meg? Goldstine: Először is az EDVAC logikai tervezését említem meg, mert tudomásom szerint ez a gép volt az első, amelyben ez az elv megjelent. Másodszor a tárolt program kifejlesztése és alkalmazása, a harmadik pedig az a tény, hogy világhírének is köszönhetően képes volt meggyőzni a magas rangú tisztviselőket [kiegészítés tőlem: W. I.], és elterjeszteni a szakmai körökben a számítógépek nélkülözhetetlen fontosságát. Ha Neumann életművének sokoldalúságát, elegáns eredetiségét demonstrálni akarjuk, egyfajta bizonyítékként, illetve az életmű érvényességének örökkévalóságát, a számítástechnikában elért meghatározó eredményei mellett legjobb elméleti és gyakorlati illusztrációja életművének közgazdasági teljesítménye, különösen a játékelmélet. Az előbbi területen a fejlődés lenyűgöző: ahogy a terem méretű műszaki eszköz, a számítógép tökéletesedik. Az igazi fordulat a mikroprocesszor feltalálásának köszönhető, amely azon korszakba vezet, amelyet „a harmadik technológiai forradalom”-nak is szokták nevezni. Zseniális agyában aligha merült fel, hogy a teremnyi gépek asztali formátumot vesznek fel Altair 8800, 1975, majd előbb a mikroprocesszorok a Commodore-ba, az Apple és IBM PC-be vándorolnak, és ezt követően a hordozható gépekbe: laptopok és tabletek formájában az aktatáskába, sőt a zsebekbe rakható mobiltelefonokba. Egyre jobban feldúsítják tartalmukat, amely az ITforradalomnak köszönhetően gyökeresen megváltoztatja az

emberiség kommunikációjának hagyományos tartalmi és technológiai formáját. Megszületnek az „információs szupersztrádák” az interneten (világháló – a Word Wide Web, 1996). Legmesszebb látó elképzelése az önmagát reprodukáló gép, amely a megvalósítása felé vezető úton egy sajátos, korai változatban napjainkban már működik: a 3D-tárgyakat készítő nyomtató, amely valóban képes önmagát is előállítani. És ennek a folyamatnak az első számú kulcsembere kétségtelenül sok más tudós és gyakorlati felfedező hozzájárulásával Neumann János, aki sokoldalú elméleti tudásának köszönhetően, majd az ezt követő tervezési elképzelések megvalósításával, jelentős érdemeket szerez abban, hogy átalakul az emberiség kultúrája. Talán szimbolikus példának tekinthető, hogy amikor két olasz származású tengerész – akár kalandoroknak is nevezhetjük őket –, Kolumbusz Kristóf, illetve Amerigo Vespucci „felfedezték” Amerikát, eközben valójában egy új földrész „megtalálásával” az emberiség történetének új korszakát nyitották meg. Hasonlóan adódott a lehetőség az emberi elme számára, hogy nyomára bukkanjanak az egymást követő „felfedezéseknek”, akár a feltaláló tudósra, akár a fejlesztőmérnökre, akár egy zenei, képzőművészeti tehetségre gondolunk. S ezzel esélyt kapnak arra, hogy hírnevüket és „műveiket” örökké megőrizze az emberi emlékezet, ma már technikailag a legkorszerűbb formában a számítógépekben, amely nemcsak tárol, hanem mindent visszakereshetővé is tesz. És bizonyíték a másik példa, a játékelmélet is. Az imponáló terjedelmű mű 1944-ban jelent meg. Ugyanakkor ennek teljes körű alkalmazására csak évekkel, évtizedekkel később, jóval halála után nyílott lehetőség. Egy matematikai – nem is felfedezés, hanem több esetben csak – alkalmazás, amelynek jelentősége az idő burkában a jövő beláthatatlan távolságába vezető, a tudományos elme rendkívüli ajándéka. Mi ez, ha nem maga az örökkévalóság? Ennek dimenzióit bővíti a névadó után másodikként az 1956-ban kapott Fermi-díj indoklása: … azon kutatóknak, akik életre szóló, nemzetközi jelentőségű eredményt értek el az energia termelése vagy felhasználása terén.

Neumann életművének egyik legfontosabb értéke, hogy halálos betegen, de még életében pontosan kijelölte az őutána következő korszak témáit és fejlődésének lehetőségeit. Talán ennek a folyamatnak a jelentősége akkor válik igazán érthetővé, ha szimbolikusan egy bibliai példához hasonlítjuk: Mózesre és az „ígéret földjére” gondolva. Ez persze csak egy metafora. Neumannnak – elsősorban korai halála miatt – még az a lehetőség sem adatott meg, hogy legalább életében, ha nem is részese lehessen a jövőnek, de legalább „belepillanthasson” valószínű terrénumába. Neumann eleinte bizonyíthatóan úgy tekintett a számítógépekre, mint az ember számolási képességeinél gyorsabb és bonyolultabb feladatokat végző egyedi eszközre. Ha tehette, mindenből több, olykor szellemes megjegyzést faragott, egyszer kijelentette: … valóságos pazarlás, ha egy értékes tudományos számításra alkalmas berendezést irodai munkára használnak. És ennek párja: … Ha az emberek nem hisznek abban, hogy a matematika egy igen egyszerű dolog, ez azért van, mert nem realizálódott bennük, hogy milyen bonyolult maga az élet. Gyerekkori barátja, Wigner Jenő már Nobel-díjas fizikusként a számítógép műszaki-társadalmi-kulturális jelentőségét pontosan értékelte, de magáról az információs forradalomról igen konzervatívan gondolkodott. Andrew Santonnal közösen írt és angolul 1992-ben – magyarul 2002-ben – megjelent emlékirata utolsó oldalainak egyikén ezt mondja: … Az amerikaiak, akik imádják az új találmányokat, gyakran felkérnek, hogy tartsak előadást a számítógép jelentőségéről. Persze a számítógép önmagában messze nem olyan forradalmi találmány, mint a kerék vagy a gőzmozdony, ebben az értelemben tehát túlzás is „számítógépes forradalomról” beszélni. Az igen nagy teljesítményű modern számítógépek műveleti gyorsaságuk révén rendkívüli problémák megoldására is alkalmasak, a számítógép alkalmazása pedig a kultúra számos területét átalakítja. De a tudomány területén kivétel nélkül

valamennyi, a számítógép segítségével megoldott probléma valójában a számítógép nélkül is megoldható lett volna. A forradalmi találmánynak pedig épp az a jellemzője, hogy valamilyen, mindaddig megoldatlan kérdésre kínál megoldást. Wigner itt még nem is veheti figyelembe – merthogy nem is sejtheti – a fordulat lényegét, hogy ugyanis a számítógép milyen távlatokat nyit majd meg. Viszont Ulam memoárjában plasztikusan összefoglalta, hogy mi az igazi jelentősége a számítógépek megjelenésének és elterjedésének, amely elsősorban Neumann-nak és társainak köszönhető: A gépek egyszerre hoztak forradalmi változást a technológiában és a velük végzett tudományos kutatásokban. Az eredmény mindenki számára felismerhető volt: a komputerek egyebek között bevezették az emberiséget egy új technológiai korszak megszületésébe a heurisztikus kutatások megújításától a kommunikáció forradalmáig. Valójában ezt az időszakot nyugodtan nevezhetjük a „komputerek és az automaták” korszakának, ahonnan egyenes út vezetett az „űrkorszakba”. Isaac Asimov, a sci-fi irodalom világszerte egyik legelismertebb szerzője, akiről talán elmondhatjuk, hogy a legrészletesebben „álmodta meg a jövőt”, New Yorkban, 1983-as portréfilmünkben adott interjújában is a neumanni örökség egyetemességére hívta fel a figyelmet: … Lesz idő, amikor a technológia fejlődése szempontjából az emberiség történetét két részre fogják felosztani: a számítógép előtti és utáni időszakra. Neumann-nak a számítógépek megtervezésénél és elkészítésénél elsősorban nemcsak abban volt kiemelkedő szerepe, amit ma a számítástechnika területén számontartunk, hanem inkább abban, hogy a maga korában milyen jelentős mértékben járult hozzá a tudomány és a technológia közös fejlődéséhez. Erre utaló példa, hogy hatása párhuzamos jelentőségű például a nukleáris technológia változásaiban és a fegyverkezési versenyben, vagy akár a meteorológiai prognózisok területén. Ellenzett mindenféle olyan

intézményes változást például, amely hátráltatta a technológiai fejlődést, illetve annak potenciális sebességét. A kéziratból könyvvé formált A számológép és az agy című korszakalkotó munkája a bizonyíték, hogy ő a számítógépekről, és ezzel együtt a jövő potenciális lehetőségeiről – fenntartásai ellenére – nem olyan konzervatívan gondolkodott, mint barátja, Wigner. Sőt bizonyos, hogy mindaddig, amíg halálos ágyán egyre pusztuló agyát használni tudta, valójában élete utolsó szakaszában, a Sillimanelőadások töredékben fennmaradt sorainak távlatai – sőt még életében vagy halála után megjelent tanulmányainak témái – (sejtautomata, önreprodukció, megbízhatósági faktorok, az agykutatás távlatai és alkalmazási lehetőségei) – azt bizonyítják, hogy valójában egy nagyszabású „összefoglaló elmélet” felépítését tervezte. A befejezetlen könyv magyar fordításának utószavához Tarján Rezső (1908–1978) matematikus, a magyar számítástechnika egyik legjelentősebb úttörő személyisége érzékelteti, hogy ez a félbemaradt mű – A számológép és az agy – akár utolsó darabja is lehetne az ezt megelőző, de következetesen megtervezett, négy témakört korábban feldolgozó írásnak is. Ezek: – Az automaták általános és logikai elmélete; – A komplikált automaták elmélete és szervezése; – Valószínűségi logika és megbízható szervezetek szintézise; – Az automaták elmélete: konstrukció, reprodukció, homogenitás. Tarján pontosan jelzi a gazdag örökség további kiteljesedési lehetőségeit, elemezve, hogy a töredékesen fennmaradt életmű egyes részletei arra utalnak: Neumann eljutott az automaták lehetséges kifejlesztésének nyomán az emberi agyban található idegrendszeri neuronok működése közötti összefüggések feltárásának küszöbéig. Tarján végül így fejezte be az az utószó utóiratát: … nagy vesztesége a tudománynak, hogy ezt a problémát már nem vitte végig, mert a korszerű félvezetőtechnika már képes arra, hogy az integrált áramkörökben olyan szerkezeti elemeket állítson elő, amelyek méretei kezdik megközelíteni az élő szervezet sejtméreteit. Ha a

tudomány Neumann problémáját egyszer megoldja, olyan új távlatok nyílhatnak meg az emberiség előtt, amelyek ma csak a tudományos-fantasztikus regényekben találhatók. Tarján ezeket a sorokat 1964-ben írta, s lényegében – megnevezése nélkül – előrevetítette, hogy elsősorban Neumannnak, másodsorban egész tudósgenerációjának köszönhetően belátható időn belül elérjük a mesterséges intelligencia (MI) megteremtésének és működésének korszakát. Miközben maga Neumann valószínűleg nem is ismerte, de biztosan nem használta ezt a kifejezést. Viszont korai évei óta erre is gondolhatott. Tarján első elnöke volt a Neumann János Számítógép-tudományi Társaságnak. Sorai arra a hiányra is felhívják a figyelmet, amelyet a neumanni örökség nyomán, egyfajta beteljesüléseként utódjainak kell elvégezniük. Így lett jövőt tervező gondolataiból jelen idejű valóság, ezért érdemli ki az „örökkévalóságba” vezető minősítést. És mindezen töprengve vajon nem gondolkozhatnánk úgy, mintha a kortárs tudósok által ironikusan a „marslakók” egyikének nevezett Neumann János egész élete valójában lehetne egy tudományos-fantasztikus történet? Úgy érzem, hogy ideillik a Financial Timesból, a világ egyik legjelentősebb gazdasági napilapjából, az 1999-es karácsonyi dupla számból két részlet. A lap egész oldalas cikkben méltatja Neumann életművét, abból az alkalomból, hogy őt nevezik meg az évszázad emberének. Ez a cikk felcíme, ezzel a tipográfiával: MAN of the CENTURY (Az ÉVSZÁZAD EMBERE) Alatta jóval nagyobb betűkkel, kivastagítva:

…A komputerkorszak építésze Majd ismét alatta, a szerző nevét megelőzve, egyetlen hosszú mondat szolgál tevékenységének minősítésére, most már egy alcímben: … John von Neumann hozzájárulása a matematikához, az atombomba elkészítéséhez és a komputer megszületéséhez egyszerre jelenti a korunkat meghatározó intellektuális ragyogást és az emberi, vad kíméletlenséget. A cikk felső részének közepében a szövegbe beépítve egy félalakos karikatúra látható a mosolygó Neumannról, és körülötte a

fenti alcím kettősségét szimbolizálja, hogy jobbján egy stilizált bomba van, amelynek köpenyére felskiccelték az atommag egymást keresztező hurkokból álló jelét, háta mögött az IAS gép egyik felének rajzos részlete, jobb kezében pedig egy tabletet tart, amely csak félig látszik. A cikk szerzője Peter Martin (1948–2002) angol újságíró, a lap volt főszerkesztő-helyettese, gazdasági kolumnistája. Televíziósként kezdte pályáját, és egy időben vezető munkatársa volt a londoni Economist hetilapnak. Az egész életművet értékelő terjedelmes cikkből íme két idézet, előbb a szerző összefoglaló véleménye Johnnyról: … Neumann hozzájárulása a matematika elméletéhez, az atombombaprojekthez, a komputerek megalkotásához, a hidegháborús korszak rakétarendszerének stratégiájához és a közgazdasághoz – egyenként, önmagukban is rendkívüli jelentőséggel bírnak. Ugyanakkor mindegyik téma tükrözi a korszak egészének tendenciáit, a század gondolkodásának életerős, ugyanakkor vakmerő meggyőződését arról, hogy a hatalmat a bölcsesség jegyében használja, és képes a fizikai világ megismerésére és megszelídítésére. Majd Neumann egykori asszisztensének, Paul Halmosnak (1916– 2006) a szavaival fejeződik be az írás. Halmos az IAS-ben volt munkatársa Johnnynak, és matematikusként jelentős nemzetközi hírnevet szerzett. Marx György őt is „marslakónak” nevezte. Egy részlet az utolsó bekezdésből: … Az emberiség hősei kétfélék: az egyik fajtát általában önmagáért mindannyian kedveljük, de van egy másik típus, akiket szintén szeretünk, ugyanakkor szinte ráadásként az emberi létezés egy különleges szellemi szikrájával is rendelkeznek… Von Neumann gondolatai olyan fénylően kiemelkedő nagyságrenddel rendelkeztek, amely minden időben felülmúlt mindannyiunkat. Ennek a különlegesen nagy jelentőségű megemlékezésnek az értékét növeli annak a ténynek az ismerete, hogy az aktuális világsajtóban ez a minősítés eddig csak egyszer fordult elő,

ugyanebben az évben az amerikai Time magazintól kapta a hasonló megtisztelő elnevezést Albert Einstein. Ezen regényes életrajz első oldalán említettem Neumann-nal kapcsolatban Wignernek egy azóta szinte állandóan emlegetett minősítését, aki ismerősei körében az „egyetlen zseninek” nevezte. Bízom benne, ez a könyv is hozzájárul ahhoz, hogy az utókor felismerje: Neumann eredményei nem pusztán egy rendkívüli és oly korán elhunyt elme csúcsteljesítményei voltak, hanem egy valóban forradalmi változás előhírnökei. Valószínű, hogy a világszerte megvalósult projektekben, kutatóintézetek eredményeiben, könyvtárakban (például a Library of Congressben), az Amerikai Nemzeti Könyvtár külön gyűjteményében lévő 34 konténerben 11 600 darabos hagyatéka vagy akár az interneten hozzáférhető, köztulajdont jelentő, általa írt vagy róla publikált dokumentumok is ezt bizonyítják. Még ha milliók nem is ismerik a nevét vagy életműve általuk használt eredményét, nem is az ő nevéhez kötik, mégis az ő követői közé tartoznak, neki illene holtában is köszönetet mondaniuk. Érdekes megközelítésben tette nyilvánvalóvá Neumann teljesítményének egyetemességét John Dorling professzor (University of Amsterdam), akivel Norman Macrae monográfiája anyaggyűjtése közben készített interjút. Dorling szerint Neumann valójában a XX. század „egyik legjelentősebb filozófusa volt”, mivel a tudomány olyan területein ért el rendkívüli eredményeket, amelyek megszületése általános filozófiai gondolkodással együtt járó képességet is bizonyít: matematika (halmazelmélet, számelmélet, matematikai logika, operációkutatás); fizika (kvantumelmélet, atombomba), közgazdaság (játékelmélet és más írások), biológia, számítástechnika (lineáris programozás), robotika, sejtautomata. Mindezekből ugyanakkor ezzel párhuzamosan összeáll a racionális cselekvés filozofikus megújítása, és eközben az elméletalkotástól a cselekvésig vezető út. Talán legnagyobb érdeme, hogy a felvázolt, önmagában is jelentős részeredmények az ő életművében kapcsolódnak össze a világ egészére, egy globális rendszerbe kiterjesztve. Sőt eközben eredményei a további fejlődés dimenzióit is magukban foglalták. A mindig szigorúan fegyelmezett logikus elméleti gondolkodás és elemzés tudósi módszerével jutott el

a legértékesebb magasságokba a cselekvő ember mintapéldányaként. Amikor 1983-ban Londonban felszálltunk a Bostonba repítő óriásgépre, hogy onnan bérelt gépkocsin eljuthassunk előbb Woods Hole-ba, majd Princetonba, az utastérben a hangszórón egyszer csak azt hallottuk, hogy a repülőtér zsúfoltsága miatt a felszállásra még mintegy 15 percet várakoznunk kell. Kamerával, mikrofonnal bekéredzkedtünk a pilótafülkébe, és megkérdeztem a főpilótát, hogy tudja-e, ki volt John von Neumann. Mosolyogva, kapásból így válaszolt: Kedves uram, tőlem jobbra lent – rámutatott – itt van a repülőgép komputere. Ha Neumann nincs, akkor lehet, hogy el se jutnánk Bostonba. Persze ez így a felvázolt gondolat leegyszerűsítése, de tény, hogy a lökhajtásos gép kifejlesztésében történetileg Kármán Tódort illeti az érdem, és csak azután azokat, akik a gépet irányító komputereket odáig fejlesztették, hogy miniatürizálva egy ilyen óceánt átrepülő Boeing gépbe beépíthetők lehessenek. De az már semmiképpen sem véletlen, hogy 25 évvel halála után egy lökhajtásos személyszállító gép magasan képzett, intelligens angol pilótájának Neumann János említésekor életművének talán legfontosabb teljesítménye jut eszébe. Szerintem ez a legpregnánsabb szimbóluma annak: zseniális elméjének teljesítménye valóban része az örökkévalóságnak.

IV. rész Epilógus Kedves Utókor! Ha nem lesztek igazságosabbak, békésebbek és egyáltalán okosabbak, mint mi vagyunk, illetve voltunk, vigyen el benneteket az ördög. Minden nagyrabecsülésem mellett ezzel a jámbor kívánsággal maradok a ti egykori barátotok. (Albert Einstein, 1938, s. k.) …az internet előtti történelem szükségtelen, ám titokban őrzött kefelevonata az állandósult s csak a jövő felé nyitott jelennek. (Peternák Miklós művészettörténész)

19. A túlélők története Neumann János a „marslakók” közül elsőnek távozott az élők sorából. Ötük közül Neumann és Szilárd Leó a háború kitörése után soha többé nem tért vissza szülőhazájába. Ortvay Rudolf 1928 nyarán távozott a Szegedi Egyetem Elméleti Fizikai Tanszékének éléről. Ekkor felmerült a lehetőség, hogy vagy Neumannt, vagy Wignert hívják meg utódjának, de erre nem került sor, és Wigner egy 1929-es leveléből az is kiderült, hogy ő a maga részéről egy ilyen ajánlatot nem fogadott volna el. Pedig az akkori kultuszminiszternek, Klebelsberg Kunónak Szent-Györgyi Albertet Cambridge-ből ugyanebben az évben sikerült hazacsábítania. És a miniszter bizonyára hasonlóképpen támogatta volna bármelyikük alkalmazását. Wigner magyarázata arról, hogy miért utasította el a meghívást: … Ha meg is vagyok győződve Klebelsberg jóakaratáról, nem hozhatjuk magunkat olyan helyzetbe, amelyben utódja azt tehet velünk, amit akar. Közülük a legidősebb, Kármán Tódor 1906-ban az MTA ösztöndíjasaként Göttingenbe utazva hagyta el először Magyarországot. A Tanácsköztársaság idején itthon tartózkodott, és kormányzati megbízással részt vett az oktatási reform munkálataiban, ezért annak bukása után Aachenben fogadott el egy állást. Itt adott tanácsot Jancsi továbbtanulásához, majd 1930-ban végleg elhagyta Európát, és az Egyesült Államokban aerodinamikai kutatásokat végezve repüléstechnikai területen egyre magasabb pozíciókba került. Az amerikai légierő műholdkutatási és -tervezési, valamint a sugárhajtású repülőgépek kifejlesztésének munkálataiban vált nélkülözhetetlenné. 1949-ben Párizsba költözött, elvállalva egy magas rangú NATO-pozíciót, itt megalapítja a Nemzetközi Asztronautikai Akadémiát. Először 1945-ben látogatott haza, és 1962 őszén tért vissza utoljára Budapestre, ahol ekkor is meleg fogadtatásban részesült, gyémántdiplomával, díszdoktori címmel és Bánki Donát-díjjal tüntették ki. Ellátogatott édesapja sírjához is. E kapcsolatfelvételnek köszönhetően 1963-ban Magyarország a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia tagja lett. 1963 februárjában

elsőként veszi át a Kennedy elnök által alapított Nemzeti Tudományos Érmet (National Medal of Science). 1961-ben a 80. születésnapját Washingtonban az amerikai szenátus nagyszabású rendezvényen ünnepelte meg; ezután visszatért Aachenbe, 1963ban, 82 évesen hunyt el. Korábban több ország akadémiai tagsága mellett az angol Tudományos Akadémiába is felvételt nyert. Memoárját Lee Edson segítségével készítette el; Örvények és repülők címmel jelent meg, először angolul 1967-ben, majd magyarul 1994-ben. Róla kapta nevét a Budapesti Műszaki Egyetem kollégiuma, az áramlástan tanszék szélcsatorna-laboratóriuma. Az ELTE környezeti áramlásokat tanulmányozó, nemzetközileg elismert kísérleti laboratóriumát is Kármánról nevezték el. A Közlekedési Múzeum parkjában felállították a szobrát. 1992-ben emlékére a Magyar Posta bélyeget adott ki. A Hold túlsó oldalán és a Marson egy-egy becsapódási kráter őrzi a nevét. Idehaza 2000-ben alapítottak róla elnevezett díjat. Születési dátum szerint ötük közül a következő Szilárd Leó. Talán legbizalmasabb viszonyban Tellerrel volt, bár Wigner a memoárjában többször említi mint Neumann mellett „legjobb barátját”. Egyébként Tellerrel egész életükben heves, esetenként érdes vitákat folytattak. Végül Szilárd többnyire egyoldalúan úgy döntött, hogy mindenben neki volt igaza. Megrögzött agglegény, bár 1951-ben, 53 évesen megnősült – valójában 1929-ben ismerkedtek meg –, az orvos Gertrud Weisst vette feleségül, de lényegében huzamosabban nem éltek együtt. Az asszony otthona Denverben volt, Szilárd munkahelye Chicagóban, időnként pár napra találkoztak a két város egyikében. Amikor oda akart költözni és ott akart dolgozni, Theodore Puck genetikustól, a Denveri Egyetemen az Eleanor Roosevelt nevét viselő intézet alapító igazgatójától kért segítséget egy álláshoz, de ő egy levélben így utasította el: … az Ön intellektusa annyival hatalmasabb az enyémnél, hogy amikor együtt vagyunk, nem tudok ellenállni annak a polarizáló erőnek, amelyet az Ön gondolkodása gyakorol rám. Attól félek, hogy kreativitásom meggyengülne és produktivitásom is kárt szenvedne, ha folyamatosan együtt dolgoznánk.

Az ötvenes évek elején tudományágat váltott, és elsősorban biológiával kezdett el foglalkozni. Sokoldalúságára jellemző, hogy 1961-ben nagy sikerű regénye jelent meg A delfinek hangja címmel, amelyben a tudósok megfejtik a delfinek kommunikációjának titkát. Világhírt szerzett az ötvenes évek végén kezdeményezett tárgyalásaival Nyikita Hruscsovval, az SZKP főtitkárával, akinek borotvát vitt ajándékba Moszkvába. Az átadáskor kialakult élcelődő dialógusuk nemzetközileg ismert anekdotának számít: Szilárd: Van egy kis probléma, a tartalék pengék. Megígérhetem, hogy amíg nem lesz háború, ellátjuk tartalék pengékkel. Hruscsov: Ha lesz még egy háború, soha többé nem fogok borotválkozni. Utolsó lakóhelye a kaliforniai nagyváros, San Diego külvárosának a La Jolle nevű tengerparti városrészében volt, ekkor már Szilárd hanyatló egészségi állapota miatt felesége végleg hozzáköltözött. 1964-ben hunyt el 66 évesen, álmában, szívelégtelenségben. Sírja Budapesten, a Kerepesi úti temetőben található, igaz, a Tudományos Akadémia parcellájában hamvainak csak egyharmadát temették el 1998. február 11-én. Ekkor Marx György búcsúztatta, és szülőházára emléktáblát helyeztek el a Bajza utca 5.-ben. Hamvainak második harmada ott van, ahol elhunyt: a kaliforniai La Jolla-i temetőjében. A harmadik harmadát pedig kívánságára egy léggömbbel szélnek eresztették. A tengerentúlon az Amerikai Fizikusok Társasága, idehaza a Magyar Nukleáris Társaság alapított díjat emlékére. Születési évüket tekintve a következő „marslakó” a közülük egyetlen Nobel-díjas: Wigner Jenő, aki 1902-ben született, és a Fasori Gimnáziumban, egy osztállyal feljebb járt, mint Neumann. A két tudós párhuzamosan zajló tudományos és kalandos magánéletének fordulópontjai és epizódjai a Magyarországról elszármazott világhírű tudósok között is példátlannak számító szoros és fenntartás nélküli, gyerekkorban született barátságukhoz fűződik. Wigner számára az ’50-es évtized a súlyos baráti veszteségek időszaka, mintegy betetőzése annak, hogy pont húsz év együttélés után vesztette el az első feleségét, Amelia Frankot. 1954 novemberében Chicagóban elhunyt Enrico Fermi, akihez meghitt barátság fűzte sok közös eredményt produkáló pályájukon. 1955

áprilisában Princetonban meghalt Einstein. Wigner azon kevés tanítványa közé tartozott, akikkel még Európában baráti viszonyt alakított ki. Az Atomenergia Bizottság tanácsadó albizottságában szintén, mint kinevezett tag, Wigner együtt dolgozott Neumann-nal, majd barátja két évvel későbbi halála után továbbra is a testület munkatársa maradt. 1963 decemberében két másik fizikussal együtt megosztva Nobel-díjat kapott. Két évvel második felesége halála után harmadszor is megnősült, a princetoni fizikai tanszék vezetőjének, Donald Hamiltonnak az özvegyét vette el. 1971 júniusában lejárt a szerződése Princetonban, és Baton Rouge-ba költözött, ahova meghívták a Lousianai Állami Egyetem és Főiskola tanárának. 1972-ben visszatért Princetonba, ahol professor emeritus lett, majd maga kérte nyugdíjazását. Fél évszázados távollét után négyszer látogatott haza. Először az Eötvös Loránd Társulat meghívására 1976 augusztusában, egy évvel később e szervezet tiszteletbeli tagjának választotta. A harmadik látogatás 1983 őszén történt. Felkereste a paksi atomerőművet, és vele kezdődött a Neumann-portréfilmünk forgatása. Kameránk elkísérte a Fasori Gimnáziumba, ahol meghatódva bolyongott az épületben, bebenyitva a folyosókról egy-egy tanterembe. Majd az egyik küszöbénél megtorpanva, tüzetesen vizsgálva a falakat, egyszer csak megszólalt: … Érdekes, úgy emlékeztem, hogy ez a terem, amikor ide jártam, sokkal nagyobb volt. Ekkor az interjú a ház előtt folytatódott, ahol a falon egy fekete dísztábla hirdette, hogy valamikor ide járt Neumann, Wigner és Harsányi. Az interjú második felét Princetonban, az IAS-ben, az irodájában forgattuk le. Akkor csak Neumannról mesélt, és amikor elbúcsúztunk, úgy hálálkodott, mintha ő tartozna nekünk köszönettel. Négy évvel később, 1987-ben újra eljött Budapestre, az ELTE díszdoktori címe mellett magas kormánykitüntetést, a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét vehette át. Memoárja a Eugene P. Wigner visszaemlékezése András Szántó feljegyzésében címen jelent meg Amerikában 1992-ben, Magyarországon 2002-ben. 1995. január elsején halt meg, ugyanabban a temetőben helyezték örök nyugalomra, amelyben gyerekkori barátját 38 évvel korábban.

A legfiatalabb „marslakó” ötük közül, Teller Ede személyes drámaként élte meg Neumann halálát, akivel kapcsolatuk legfontosabb szakasza a Los Alamos-i közös, igen eredményes munka volt, meg világnézetüknek az a közös vonása, hogy egyetértettek abban: az oroszokkal folytatott fegyverkezési versenyben igazán csak az elrettentés, az erőpolitika lehet hatásos. Neumann elutasította Oppenheimer megbélyegzését, de semmilyen formában nem volt hajlandó egy platformra helyezkedni azokkal, akik ezért Teller ellen fordultak. Ennek látványos kifejezése volt az is, hogy Teller ösztönzésére az Oppenheimer-ügy után is intenzíven együttműködött vele Los Alamosban és a livermore-i laboratóriumban a hidrogénbomba elkészítésén. Amikor 1983-ban Neumannról filmet kezdeményeztünk, az őt megkereső levelünkre legnagyobb meglepetésünkre Teller a titkárnőjén keresztül pozitív választ adott. A meglepetést az okozta, hogy korábban visszautasított minden, találkozásra vonatkozó kérést azokkal, akik a szocialista Magyarországról érkeztek. 1980-ban csak néhány háznyira laktam tőle, amikor a kaliforniai Palo Altóban a Stanford Egyetem Kommunikációs Tanszékének ösztöndíjasa voltam, de házának kapuja e fél esztendő alatt soha nem nyílt meg előttem. Az egyetem területén található Hoover Intézet (teljes nevén Hoover Intézet a hadviselés, a forradalom és a béke kutatására) szenior munkatársa volt, de a találkozásunkat az sem könnyítette meg, hogy a Fulbright szenátor által alapított ösztöndíj alapján minden dokumentumba korlátlan betekintést kaphattam. Egyetlen éjszakát ott töltve kifejezetten e tévéinterjú kedvéért utaztunk New Yorkból San Franciscón keresztül Palo Altóba, hiszen a fentiek miatt önmagában a film előkészítésekor szenzációs ígéret volt a lehetőség, hogy vele is készülhet beszélgetés. Bár előzetes levelünkben jeleztük, hogy szavait filmre vesszük, s titkárnője levelében egyértelmű volt, hogy meglátogathatjuk, amikor elkezdtük felállítani a lámpákat és a kamerát, hevesen tiltakozva tagadta meg az interjút. Arra hivatkozott, hogy ha a kommunista Magyarország televíziójában látható lesz, akkor emiatt elvesztheti Amerikában a biztonsági igazolását. Hosszú vita és unszolás után, bár morcos viselkedésének hangulata nem enyhült, közölte, hogy Neumann kedvéért öt percig tarthat az interjú. Felhúzta zakója, majd az alatta

lévő pulóvere ujját, és úgy fordította óráját, hogy nyilatkozata közben láthassa annak mutatóit. A felvevőgép elindult, majd bár lassan beszélt, öt perc múlva rápislantott órájára, és hirtelen befejezte a mondatot. Utána viszont megenyhült, egy perc alatt mintha kicserélték volna, arról érdeklődött, hogy mennyire vagyunk megelégedve magyartudásával, ami egyébként kifogástalan volt. De hát tudjuk: a „marslakók” egymás között mindig az anyanyelvükön beszéltek. Barátságosan búcsúzott el tőlünk. Majd, ha már Stanfordban jártunk, nyilatkozatot kértünk egy itt tanító tudóstól, George B. Dantzig matematikustól, aki szintén jól ismerte Neumannt. Dantzig 1974-ben elsőként kapta meg a Neumannról elnevezett amerikai díjat, az operációkutatás és a lineáris programozás területén elért nemzetközi hírű eredményeiért, mint Neumann egykori munkatársa. Dantzignak köszönhettük, hogy az egykor hosszú évekig a Stanfordi Egyetemen oktató, akkor 92 éves, Budapesten született híres matematikus, Pólya György egy telefonhívásra azonnal fogadott minket, és akkor rögzítettük e könyvben már idézett zürichi emlékeit a fiatal Neumann zsenialitásáról. Kennedy elnök még halála előtt Tellernek ítélte a Fermi-díjat, de Teller az elnök meggyilkolása miatt már csak utódjától, Johnsontól vehette át. Majd Reagan 1980-as választási győzelme után az Egyesült Államok 40. elnökének személyes ismerősévé és tanácsadójává vált, attól kezdve, hogy Reagan a mellére tűzte a Fehér Házban a Nemzeti Tudományos Érdemrendet. Általános vélemény, hogy a Reagan elnök által kezdeményezett csillagháborús rakétaelhárító védelmi rendszer – hivatalos neve: Stratégiai Védelmi Kezdeményezés – mögött tanácsadóként Teller állt, s mind a mai napig tartja magát az a történelmi vélemény, hogy Teller csillagháborús koncepciója hozzájárult ahhoz, hogy Gorbacsov hatalomra jutása után a két vezető politikus többszöri találkozása és a leszerelés kiterjesztése, valamint a fegyverkezési verseny költségei előidézték a Szovjetunió, majd a szocialista tábor felbomlását. Teller a rendszerváltást követően – azután, hogy szülőföldjét 1926-ban elhagyta – először 1990-ben látogatott haza, majd 2003-ban bekövetkezett haláláig szinte minden esztendőben.

Ahol csak felbukkant, hatalmas botjára támaszkodó görnyedt alakját hihetetlen lelkesedéssel fogadták. Ellátogatott a paksi atomerőműbe, amelyről ott, a helyszínen is nagy elismeréssel beszélt, és a magyar sajtóban megjelent gyakori nyilatkozataiban mindig kiváló minősítést adott róla. Pakson elkápráztatott mindenkit, amikor az Energetikai Szakközépiskolában egy Mozart-zongoradarab eljátszásával lepte meg vendéglátóit. 1994-ben Göncz Árpád köztársasági elnök Magyar Köztársasági Érdemrenddel tüntette ki. Több oktatási intézmény és Csepelen utca, valamint egy mellszobor őrzi emlékét. Neumann és Teller hosszú baráti kapcsolatának utolsó megható rekvizituma az a fotó, amelyen a két világhírű barát újra együtt látható – a még élő matuzsálem, Teller a kortalanná vált arcvonásokat megőrző Neumann-emlékszobor előtt állva – a Műegyetem budai campusának kertjében. Teller 95 évesen hunyt el a kaliforniai Stanfordban. A családi összetartás ifjúkori „örökségének” is volt köszönhető, hogy Neumann nemcsak társadalmi méretekben volt előrelátó a háború közeledésével kapcsolatban, de a családjáról is időben gondoskodott. Miklós öccse Nicholas Von Neumann néven az ügyvédi pályát választotta, két lánya született, élete nagy részét Chicagóban töltötte, majd anyjával egy rövid ideig New Yorkban élt kettesben. Itt újra megnősült. Bátyja halála után egy gépelt kéziratban megjelent könyvecskében írta meg elsősorban a gyerekkori emlékeket. Ez a brosúra könyvpiaci kiadásra nem került, de például az MTA Rényi Alfréd Kutatóintézetének Könyvtárában, illetve a Fasori Evangélikus Gimnázium archívumában hozzáférhető. Neumann másik öccse, a három fiú közül a legfiatalabb, Mihály (Michael) mérnökként végzett. Diósy Erzsébetet vette feleségül, Philadelphiában éltek. Időközben Neumann János mindkét testvére elhunyt. (A testvérekről szóló információk forrása Neumann lánya, Marina [sz.: 1935], akivel tavaly készítettem e-mailben friss interjút.) Neumann első felesége, Kövesi Marietta a válásuk után hozzáment Horner Desmond Kuperhez. Az első házasság felbomlásáért részben felelős kapcsolata tartósnak bizonyult. Kuper Princetonban végzett fizikus volt. 1938-ban házasodtak össze, és rögtön utána Budapestre utaztak, hogy a családnak bemutassák az

új férjet. Visszatérve Amerikába Marinával együtt Washingtonba költöztek, ahol Kuper az Országos Egészségügyi Intézetben kapott munkát. Marietta szülei és nagynénje a háború kitörésekor éppen Amerikában voltak, novemberben kellett volna hazatérniük, de végül itt telepedtek le. 1940 októberében féltestvére született az ötéves lánynak, George Henry Kuper. Ezután Kövesi Marietta I. I. Rabbi, a neves fizikus felkérésére az atomenergia békés felhasználásának lehetőségeit kutató új intézetnél, a brookhaveni Nemzeti Laboratóriumnál kapott állást. Második férje is itt dolgozott. Ez az intézet az Egyesült Államok energiaügyi minisztériumának felügyelete alatt működött. Marietta és férje életük hátralévő aktív részét ezen a munkahelyen élték le. A Brookhaven Bulletin, a laboratórium hivatalos lapja 1975. január 17-i számában képes beszámolót közöl a házaspár tiszteletére rendezett díszvacsoráról, amelyen nyugdíjba vonulásuk alkalmából megajándékozták és elbúcsúztatták őket. A képaláírás furcsa adata szerint ketten együtt 55 évig szolgálták a laboratóriumot, amelynek ma már 3000 tudós alkalmazottja van. Kövesi Marietta 1992-ben, 83 éves korában hunyt el. Dán Klára, Neumann második felesége Johnny halála után egy évig Princetonban élt Inverzzel, a kutyával és a személyzettel. 1958ban negyedszer is férjhez ment, Carl Eckarthoz, akivel a kaliforniai La Jollába költöztek. Tragikus haláláról az Albuquerque Journal című napilap 1963. november 11-i számában megjelent rövid írás értesíti a nyilvánosságot. A cikk címe: … Az Atomenergia Bizottság néhai tagjának volt felesége vízbe fulladt, miután La Jollé-ból leautózott fürdeni az óceánhoz. A cikkből kiderül, hogy San Diego város halottkéme hivatalosan „öngyilkosságot” állapított meg. Ennek okáról két változat terjedt el. Az egyik szerint a depresszióval küzdő, szakmailag elismert, számítástechnikai programozással foglalkozó Klára egy rossz pillanatában egy fogadás után sétálni indult a tengerpartra, majd egyes feltételezések szerint nem józan állapotban egyszerűen belegyalogolt a Csendes-óceánba. A másik, ennél drámaibb változat szerint Klára arról értesült, hogy a legutóbbi szokásos, általános egészségügyi vizsgálat során a mellében rosszindulatú daganatot

fedeztek fel. Elöntötték a szörnyű emlékek férje többéves kínlódásáról és a szenvedések közepette bekövetkezett haláláról, és hideg fejjel úgy döntött, nem várja meg, míg szintén ebbe a hosszadalmasan kínzó állapotba kerül, és így vetett véget életének. Ezt erősíti meg az a tény, hogy a halottkém jegyzőkönyve szerint ruhája több kiló homokkal volt teli. Alan Turing sorsa valószínűleg gyökeresen másképp alakul, ha a Princetonban töltött második esztendő után elfogadja Neumann ajánlatát az asszisztensi felkérésre. Inkább visszament Cambridgebe tanítani, majd önként jelentkezett kódfejtői munkára. Igy került a Bletchley Parkban működő intézménybe. A Bletchley Park személyzete történelmi feladatot hajtott végre a kódolt német táviratok szövegének megfejtésével. Állítólag legalább 14 millió brit katona és polgári lakos életét mentették meg, és jelentősen hozzájárultak a tervszerű védekezéshez, valamint a háború egészének lerövidítéséhez. Turing 1946-ban a háború alatt végzett kódfejtői tevékenységért, érdemei elismeréseként a Brit Birodalom legmagasabb polgári kitüntetését kapta. Neumann-nal és Goldstine-nal 1947-ben találkozott újabb princetoni látogatásakor, amikor kifejezetten azért utazott a városba, hogy megismerkedjen az amerikai komputerek készítésének pillanatnyi állásával, és tapasztalatokat szerezzen. Nincs nyoma annak, hogy Neumannt beavatta volna a háború alatti kódfejtő tevékenységébe, és annak sem, hogy tudta volna: 1943-ban Neumann Londonban volt. Viszont bizonyos, hogy többet nem találkoztak, és levélváltásokra sem került sor közöttük. Kétségtelen, hogy Turingot a brit matematika kiválóságaként kezelték, sőt mindenki, aki ismerte, tudta: zsenivel van dolga. Sorsa mégis tragikusan alakult és fejeződött be. Már gyerekkorában egyik általános iskolai barátja, Christopher Morcom homoszexuális partnere volt, aki 1930-ban szarvasmarha-tuberkulózisban halt meg. Ezt Turing sohasem tudta kiheverni. Legfeljebb a felnőttkorában kialakult hasonló kapcsolatai tudták időlegesen feledtetni veszteségét. A homoszexualitás ekkoriban – 1885 óta – a Brit Birodalom törvényei szerint bűncselekménynek számított. 1952-ben, miközben egy barátjával moziban volt, manchesteri lakásába betörtek. Ezt maga jelentette be a rendőrségnek, és a kihallgatása

során beismerte homoszexualitását. Majd bátyja és ügyvédje tanácsára alkut kötött, és a börtön helyett büntetésként a biológiai hormonkezelést (kasztrációt) választotta. Az ítélet a továbbiakban biztonsági igazolása elvesztésével járt, és 1952 után nem utazhatott be többet az Egyesült Államokba. 1954 június 5-én háziasszonya holtan találta lakása padlóján, mellette egy félig elfogyasztott alma hevert; 41 éves volt. A közvélemény a halottkém jelentése alapján öngyilkosságról beszélt, de Jack Copeland, a neves filozófiaprofesszor ezt megkérdőjelezte, és Turing édesanyja szerint is balesetről lehetett csak szó, mivel ő is tudott róla, hogy fia különféle vegyszerekkel kísérletezett, és így kerülhetett valamilyen méreg az almába. De az is lehet, hogy a drámai fordulat előzménye: kábítószer-fogyasztás. Évekkel később országos kampány indult azért, hogy Turing kapjon kegyelmet, és terjesszenek be egy törvényt a fennálló jogszabály érvénytelenítésére. Gordon Brown miniszterelnök 2009. szeptember 9-én bocsánatot kért a családtól, majd 2012. július 6-án II. Erzsébet királynő a legnevesebb brit matematikust kegyelemben részesítette. A Bletchley Park-i eseményeket csak 1970-ben hozták nyilvánosságra, Turing nevét a nagy nyilvánosság előtt a róla készült színdarab – írója Hugh Whitemore –, majd több film tette világhírűvé. Ezek közül a legsikeresebb az Andrew Hodge (The Imitation Game) monográfiájából írt forgatókönyvért Graham Moore és a könyv szerzője „a legjobb adaptált forgatókönyvek” kategóriájában öt másik jelölés mellett Oscar-díjat nyert. A filmet magyarul Kódjátszma címen mutatták be. Turing emlékét a Bletchley Park Múzeumban egy márványtábla, Manchesterben egy padon ülő szobor – mellette egy bronzalma – őrzi. Neumann lánya, Marina von Neumann-Whitman 1956-ban ment férjhez Robert Freeman Whitman angolnyelv-tanár, professzorhoz. Marina 1959-ben New Yorkban végezte el a Columbia Egyetemen a közgazdasági szakot, majd három évvel később doktorált. Két gyermekük született, Malcolm, aki a Harvard Egyetemen szerzett diplomát, és sejtkutatóként dolgozik, és Laura Marietta, aki fizikus lett. Marina az első amerikai nők közé tartozott, akik sikeres egyetemi és közéleti karriert futottak be. Nixon elnök háromtagú gazdasági tanácsadó bizottságának elnökileg kinevezett tagja lett

1972–73-ban. 1977–79 között a Külpolitikai Kapcsolatok Tanácsa nevet viselő intézet vezetője. A General Motors autókonszern vezető közgazdásza, majd alelnöke, ebben a pozícióban is első nőként az amerikai iparágban (1979–92). Kutatási területe: nemzetközi makrogazdaság, pénzügyi és nemzetközi, valamint kereskedelmi beruházás. A Pittsburghi és Michigani Egyetem professzora és tudományos kutatója. Élete folyamán több mint húsz jelentős tudományos intézmény, egyetem tisztelte meg ösztöndíjakkal, díszdoktori címekkel és egyéb tekintélyes kitüntetésekkel. Ma Ann Arborban él és dolgozik. Itt adta ki önéletrajzát 2012-ben, angolul (The Martian’s Daughter) és 2016-ban Budapesten, magyarul (A marslakó lánya). 1983-ban a General Motors hatalmas székházának elegáns szobájában nyilatkozott filmünkben, mint az óriáscég vezető gazdasági főtanácsadója. Az interjúban édesapjáról, családjáról és gazdag pályájáról mesélt rutinos könnyedséggel. Többször jár Budapesten; a kilencvenes évek közepén részt vett édesapja lézeres háromdimenziós mellszobrának avatásán az akkori Informatikai és Hírközlési Minisztériumban, amely azóta megszűnt. Legutoljára 2013-ban, Szegeden részt vett a Neumann Társaság A jövő múltja című számítástechnikai kiállításának megnyitóján, és meghatottan szembesült egy különterem falán édesapja fekete-fehér mozaikportréjával, amely a vele kapcsolatos emlékekkel berendezett különszoba egy teljes falát tölti ki. Ez a kép egy grafikai bravúr, a fej és az arcvonások különböző korszakokban készült miniatürizált számítógépek-fényképéből áll össze. Marina így emlékezik akkori magyarországi élményeire: … egy aprócska járműben bejártuk szinte az egész országot… Némely középiskola Neumann Jánosról volt elnevezve, de másutt is minden diák tudta, hogy kiről van szó, és mit csinált… Megpróbáltam elképzelni, hogy az amerikai középiskolai diákok egy rég halott tudóst istenítenek. Ha focistáról vagy filmszárról volna szó, az más. De egy matematikust? Herman Goldstine Johnny halála után igazgatóként utódja lett az IAS komputerrészlegének élén, majd elfogadta az IBM meghívását. Később 1973-tól alelnöki rangban dolgozott tovább a vállalat több

részlegében, illetve projektjében. Első felesége, az ENIAC egykori programozója 1964-ben halt meg, újra megnősült. Nyugdíjba vonulása után 1984–1997 között az Amerikai Filozófiai Társaság ügyvezető igazgatója lett. Munkásságát jelentős kitüntetések egész sora kísérte. Goldstine Kovács Győzőt barátjának tekintette, meghívására 1979-ben és 1987-ben járt Magyarországon, ez utóbbi utazásra híres számítástechnika-történeti könyvének magyar kiadása és bemutatója adott alkalmat. 2004-ben halt meg, 90 évesen. Julian Bigelow élete végéig Princetonban dolgozott, itt hunyt el 90 évesen, 2003-ban. Végül a Neumannt túlélő néhány legfontosabb szereplő után arról, akinek ezt a regényes életrajzot ajánlottam: Kovács Győző, aki 1957-ben végzett a Műegyetemen, az MTA kibernetikai kutatócsoportjában kezdett el dolgozni, majd több jelentős számítógépközpont vezetője volt, és kiemelkedő szerepet játszott a hazai szoftverexport kialakításában. Neumann János életének és munkásságának legalaposabb ismerője és emlékének ápolója idehaza, és számtalan külföldi utazása során. 1975 és 1985 között a 2018-ban fél évszázados jubileumát ünneplő Neumann János Számítógép-tudományi Társaság főtitkára. A szervezet informatikatörténeti kiállításának kezdeményezője, a társaság informatikai történeti fórumának volt tiszteletbeli elnöke. Több fontos szakmai publikáció szerzője, előadásokat tartott a televízióban. 1989-ben felvételt nyer a Magyar Újságírók Országos Szövetségébe. A szervezet Hevesi András-díjjal tüntette ki. A Corvinus Egyetem díszdoktora. 2012-ben halt meg, 79 évesen.

20. Neumann János „hazatérése” Neumann a háború után fizikailag sohasem tért haza szülőföldjére, sem úgy, mint még életében Kármán, Wigner és Teller. Vagy ahogy Szilárd földi maradványai, vagy pontosabban annak egyharmada. Pedig már 1945-ben is volt egy kísérlet, amely legalább egy szimbolikus hazatéréssel akár kezdeményezésnek is tekinthető. Szent-Györgyi Albert Budapesten javasolja, hogy a külföldön élő több neves emigráns magyar tudóssal együtt vegyék fel az általa szervezett Természettudományi Akadémia tagjai közé. Ezen elképzelés szerint két akadémia működött volna. Ezt a formát a kormányzat – Keresztury Dezső, a neves író, az akkori vallás-és közoktatási miniszter – nem engedélyezte, hanem újjászervezték a régi akadémiát, amelynek tagjai közé a külföldön élők nem kerültek be, így sem Neumann, sem Wigner, sem pedig a Nobel-díjas Hevesi György, sem Bay Zoltán, nem lett a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Mégis „hazatalált”, még ha ez a kifejezés csak képletes lehet is. Pedig egy véletlenül talált apró bizonyíték kétségtelenül jelezte, hogy élete utolsó 24 esztendejében végig, hacsak szimbolikusan is, kötődhetett szülőföldje élményeihez, emlékeihez. 1983-as filmünk forgatása közben találtunk egy apró dokumentumot, ami bizonyítja kötődését szülőföldjéhez. Ekkor a hagyaték még csak harminchat kartondobozból – nem konténerekből – állt Washingtonban, a Kongresszusi Könyvtár archívumában. Elsősorban leveleket, fényképeket, kéziratokat vagy azok töredékeit találhattuk itt elképesztő gazdagságban. A forgatáskor az akkor még nem digitalizált három tucat dobozt átnézve néhány anyagról, elsősorban fényképekről filmfelvételeket készítettünk. Az egyik dobozban egy elnyűtt fekete pénztárca bukkant fel. Kinyitva hártyapapírban, szinte elrejtve egy bélyeget találtunk. Rajta a felirat: Magyar Posta, mellette Liszt Ferenc elmosódott portréja s a bélyeg értéke koronában. A szülőföld ezen kicsiny dokumentumát Neumann János haláláig gondosan őrizte. Talán azért, mert ez az apró tárgy jelentette számára

Magyarországot. Vagyis mindazt, amit érdemes volt megőrizni, és jólesett visszagondolni rá: az iskolát, a barátokat, a szülőházat, az egykori hatalmas családi könyvtárt, az otthon melegét, a kávézók, a színházak világát, a főváros csillogását vagy éppen a svábhegyi ház emlékét, az ő szimbolikus jelét a családi címert őrző házon: a kakast. 1957-ben a budapesti szakmai periodika, a Matematikai Lapok az évi első számában pár sorban közli halálhírét és életrajzi adatait, majd ezután életműve jelentőségének érzékeltetésére műveinek bibliográfiáját. Majd 1958-ban ugyanebben a lapban Tarján Rezső ír részletes tanulmányt Neumann számítástechnikai munkásságáról. 1968-ban megalakult a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság, amely azóta is első számú gondozója a neumanni életmű örökségének. 2015 júniusától ez az életmű a társaság kezdeményezésére bekerült a hungarikumok közé. Az ezt bejelentő dokumentum a társaság honlapján így fogalmaz: A mai napig minden infokommunikációs eszköz az asztali számítógéptől a laptopon keresztül, az okostelefonokon át az ipari alkalmazásokig mind-mind azonos műszaki felépítésű, Neumann-elven működő eszköz. 2013-ban megnyílt és azóta is folyamatosan fejlesztik a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság által létrehozott gazdag informatikai kiállítást Szegeden a Szent-Györgyi Albertről elnevezett Agora Tudományos és Kulturális Központban, amelynek egyik termében Neumann János-emlékszoba található. E könyv irodalomjegyzékében pontos bibliográfiai adatokkal említésre kerül A Jövő múltja címmel szintén a társaság kiadásában megjelent áttekintő könyv. Hasonló kiállítás látható Budapesten a Bécsi úton, az Óbudai Egyetem aulájában: Kutor Lászlónak, az intézmény címzetes egyetemi tanárának páratlan gazdagságú eszköztörténeti és számítástechnikai magángyűjteménye tekinthető meg, amely hétköznapokon általában nyitva van. Ugyanebben az intézményben Neumann nevét viseli a informatikai kar. Neumann nevét holdkráter és kisbolygó őrzi. Szülőházán, a mai BajcsyZsilinszky út és a Báthory utca sarkán álló épület falán emléktábla látható. A saroképülettől pár lépésnyire – teljesen véletlenül – a Báthory utca 16.-ban a társaság központja található, valamint

rekonstruálva ma is áll a szabadság-hegyi családi villa az Eötvös út 13.-ban. A társaság több kitüntetés adományozója. A róla elnevezett díjjal évente egyszer azok tevékenységét értékelik, akik a számítástechnika-kultúra kialakításában, a társadalom informatikai kutatásában értek el jelentős eredményeket. Jeles külföldi informatikusok közül a Neumann-plakettel és oklevéllel ismerik el azokat, akik munkájukkal hozzájárultak a hazai informatikai fejlődéshez, illetve annak külföldi elismertetéséhez. Megemlítendő, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem a társaság kezdeményezésére egy Neumann professzori címet létesített; ennek első kitüntetettje az Amerikában is tekintélyes díjjal jutalmazott Lovász László, az MTA jelenlegi elnöke. Amerikában két tekintélyes díj őrzi emlékét. Az Amerikai Operációkutatási és Vezetéstudomány Társaság (Institute for Operations Research and Managment Science) évente adja át 1975 óta a Neumann Elméleti Díjat (John von Neumann Theory Prize), amellyel 5000 dollár jutalom jár. Az első kitüntetett az a George Dantzig volt, aki 1983-ban, filmünk forgatásakor közvetített közöttünk és Pólya György között. 2006-ban a kitüntetést Lovász László, az MTA jelenlegi elnöke kapta meg. Az amerikai IEEE (Institute Electrical and Electronic Engineering), a világ legnagyobb műszakitechnikai szakmai szervezete 1992 óta évente jutalmazza a John von Neumann-medállal azt a tudóst, aki a számítástechnikatudomány és -technológia területén kiemelkedő eredményt ért el. A szervezet 160 országban több mint 423 ezer tagot számlál. Feladata a technológiai haladás érdekében kifejtett tevékenység. 1995-ben a Rajk László Kollégium először adta ki a Neumann János emlékére alapított díjat. A játékelmélet továbbfejlesztése témájában írt dolgozatáért Harsányi János kapta meg elsőként. Különös karakteres történelmi ellentmondás, hogy a kollégium névadója lett a Rákosi-rendszer egyik legelfogultabb kommunista belügyminisztere, majd koncepciós perben elítélt és kivégzett mártírja. Miközben Neumann Amerikába érkezése után fokozatosan és nyilvánosan is hangot adott kommunistaellenességének. Életében aligha képzelte volna el, hogy itthon éppen az e nevet viselő intézmény alapít ilyen díjat.

Budapesten, Székesfehérváron utcát, Kecskeméten pedig 2017ben egy informatikai egyetemet neveztek el róla. Nevét viseli a fővárosban az Óbudai Egyetem Informatikai Kara, Budapesten és Egerben középiskola, a gödöllői járásban lévő Erdőkertesen általános iskola. Aligha lehet e könyvet, a képletes, de életművének valóságos „hazatérését” feldolgozó történetet méltóbb szavakkal röviden jellemezni, minthogy felidézem Vámos Tibornak, a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnika és Alkalmazási Kutatóintézete alapító igazgatója nyilatkozatának egy részletét, amely az 1983-ban készült portréfilmben ugyanebben az évben, a budapesti forgatáskor hangzott el: A már Neumann által harminc évvel korábban felismert átalakulás szükségességét és jelentőségét sajnos Magyarország hallatlanul későn kezdte el érzékelni, értékelni és követni. Azokat az átalakulásokat, amelyek a társadalom struktúrájában szükségesek, amelyek az egész termelési, elosztási szerkezetünkben elengedhetetlenek. Fel kellene sokkal alaposabban mérnünk ennek jelentőségét, és ehhez tartozik az értelmiségi munka és a tehetségek másfajta megbecsülése. A hazai értékrendnek olyan helyreállítása, amely bizonyos mértékig visszanyúlna arra a hagyományra, amely a neumanni nemzedéket nyolcvan évvel ezelőtt megteremtette. Mert a következő években ez lehet az egyedüli biztosítéka annak, hogy a nemzetek versengésében valamilyen módon helyt tudjunk állni. Talán a lézer feltalálásáért Nobel-díjjal jutalmazott Gábor Dénes szavaival tudom összefoglalni a neumanni örökség legfontosabb tanulságát: „Innováció vagy halál.” És ehhez hozzáillesztem Huszár Tibornak, az első hazai egyetemi szociológiai tanszék megszervezőjének és vezetőjének a szintén e film számára készült interjújának egy részletét: … Rendkívül tanulságos és elgondolkoztató, hogy olyan emberek, akikről a húszas években kevesen írták le, hogy magyarok, milyen mélyen őrizték meg azonosságtudatukat… Tegyünk hozzá egy kényes mondatot. Bár életük nagy részét szülőföldjüktől távol élték

le, mindannyian magyarnak vallották magukat, egy részük zsidónak is. Azt hiszem, hogy egyre inkább evidenciának kell tekintenünk, hogy a magyarsággal való azonosulásnak sokféle formája figyelmet érdemel, egy választott, felvállalt nemzettudattal. Ezek az emberek Nobel-díjasok, amerikai állampolgárok, egyetemes elismertségnek és megbecsülésnek örvendenek. Ilyen értelemben ez a megnyilatkozás, állásfoglalás is egyben és még abban az értelemben is megrendítő, hogy ha bárhol a világban anyanyelvükön megszólaltak, akkor milyen szép magyarsággal beszéltek. És miközben több nyelvet tanultak meg, és használták is azokat, mégis milyen mélyen őrződik meg bennük az anyanyelv. Érdemes azon elgondolkozni, hogy az olyan kivételes, zseniális, rendhagyó emberek, mint Neumann János vagy Szent-Györgyi Albert és mindazok, akik környezetüket alkották, valamiképpen jelentős dologgal járultak hozzá a magyar tudományhoz és művelődéstörténetéhez. Velük abban közösek, hogy nemcsak a maguk szaktárgyának a jelentőségét hangsúlyozták, hanem azt is, hogy történelemben gondolkodnak. A történelem számukra a tudománytörténet, a történelem számukra annak a történetnek a folyamata, ahogy az emberi gondolkodás eljut egy részjelenséghez. A történelem számukra a nemzetük történelme és a történelem számukra Európa és az emberiség történelme. Aki valami jelentőset akar bármiben mondani, és nem tudja, hogy ő maga és az az ügy milyen egésznek a része, abban nem tudatosodott, hogy tevékenysége milyen egyetemes jelentőséggel bír. Ezek az emberek viszont úgy élték hétköznapjaikat és hajtották végre akár világméretű jelentőséggel bíró feladataikat, hogy ennek tudatában voltak. Végül szerepeljenek itt egy tekintélyes amerikai politikus, Henry M. Jackson demokrata szenátor szavai, amelyek a legidősebb „marslakó”, Kármán Tódor 80. születésnapján – 1961-ben – hangzottak el Washingtonban. Mintegy 700 vendég fogadta hatalmas tapssal, amikor az amerikai szenátus erre az alkalomra

hozott határozatát idézve egyebek között e szavakkal köszöntötte Kármánt: Az Egyesült Államokban a tudomány ereje ma nagyrészben azoknak a briliáns és elkötelezett embereknek köszönhető, akik Európából érkeztek partjainkra… az már a történelem érdekessége, hogy ezek közül az emberek közül öten ugyanannak a városnak, Magyarországon Budapestnek ugyanabban a kerületében születtek és töltötték gyermekkorukat. Természetesen dr. Szilárd Leóra, dr. Neumann Jánosra, dr. Teller Edére, dr. Wigner Jenőre és végül dr. Kármán Tódorra gondolok.

21. Végszó Nem szokás egy életrajzi regényt publicisztikába illő gondolatokkal befejezni. De a technológiai forradalomnak és tudósainak köszönhetően nemcsak a környező világ változott meg, hanem szinte egész életünk. És az ezt a változást dokumentáló regény akkor lehet teljes, ha e folyamat elképesztő perspektíváját befejezésül dióhéjban jelzem. Ezúttal egyszerre egybekapcsolva a neumanni örökség hazatérését, s az életmű, a rendkívüli elme halhatatlanságát. 2017. szeptember utolsó hétvégéjén Budapesten a digitális forradalomról tartottak többnapos konferenciát. Ezen szóba került, hogy az elkövetkező években ez a folyamat tovább formálja majd a hazai és nemzetközi gazdasági tájképet. Az eseményt beharangozó Heti Válasz című lap (2017. 8. 28.) írásából idézek: … A digitalizáció és a robotika számos szakmát érint. A téma kapcsán Moshe Verdi, a houstoni Rice Egyetem számítástechnikai-professzora így fogalmazott nemrégiben egy nemzetközi konferencián: … olyan időket élünk, amikor a gépek képesek lesznek jobban elvégezni a legtöbb feladatot, mint az emberek. A társadalomnak szembe kell néznie azzal a kérdéssel, még mielőtt tényleg aktuálissá válik, hogy ha a gépek szinte minden emberi munkát képesek lesznek elvégezni, akkor az emberek mit fognak csinálni? Úgy is mondhatnánk, hogy a legtöbb szakma nem fog eltűnni, hanem továbbra is itt maradnak velünk, de a mostani tartalmuk kiüresedik, és egészen új tudást igénylő új feladatokkal töltődnek fel. A konferencián pedig a vitában elhangzott egy olyan mondat, amelynek, ha igazán felmérjük a jelentőségét, akkor valójában Neumann örökségét gondoljuk tovább: … Sokat fogunk még beszélgetni a gépekkel! Az is lehet, hogy néha többet, mint egymással. Vajon lényegében nem ehhez szolgál illusztrációul a majd hatvan éve született „előszóként” Neumann utolsó munkája, A számológép és az agy? És ha köztünk lehetne Neumann János, akkor mi

juthatna eszébe az örökkévalóságról gondolkodó ember képességeiről? Sőt hol járnának már a jelenlegi helyzethez képest előretekintve rendkívüli szürke agysejtjei az emberi elme által kitalálható új lehetőségeken töprengve, miközben gazdag tevékenysége nyomán még az ő és társai fantáziája is szerényebb lehetőségek megvalósulását feltételezhette? Minden, ami azóta történt, igazolja a Túlélhetjük-e a technológiát? című írásában olvasható híres mondatokat, amely életműve mottójának tekinthető: A fejlődés ellen nincs gyógymód… az egyetlen biztos pont, hogy a nehézségeket okozó fejlődés hasznos és konstruktív, ugyanakkor veszélyes is. Kérdés, hogy elég gyorsan tudunk-e alkalmazkodni a változásokhoz. A legoptimistább válasz szerint az ember már korábban is keresztülment hasonló megpróbáltatásokon, és kiállta a próbát, ha nem is minden probléma nélkül. Nem lenne észszerű már előre megpróbálni valamilyen receptet adni a követendő magatartáshoz? Csak annyit tehetünk, hogy felsoroljuk a szükséges emberi kvalitásokat: türelem, rugalmasság, értelem.

Bibliográfia Neumann János életművéről és „marslakó” honfitársairól Magyarországon, Európában, és itt elsősorban Németországban, majd még terjedelmesebben az Egyesült Államokban egész könyvtárnyi irodalom született. Ennek darabjai egy regény esetében csak korlátozott mértékben vehetők figyelembe. Igyekeztem bemutatni, hogy amit hazáján kívül, előbb Európa különböző városaiban, majd az Egyesült Államokban létrehozott, az Neumann János viszonylag rövid élete ellenére miért tűnik egyre aktuálisabbnak. Ugyanakkor fontos megerősíteni, hogy későbbi, magyar születésű, világhírt szerzett, akár a Nobel-díjig eljutó sok honfitársával ellentétben Neumann sohasem tekintette magát sem menekültnek, sem emigránsnak. Az Egyesült Államokat önként választott második hazájának vallotta. I. Neumann János írásai, illetve ezek önálló vagy gyűjteményes kiadványai, az életmű legfontosabb dokumentumainak válogatott bibliográfiai adatai. A Complete Bibliography of the Publications of John von Neumann [(1903–1957) 2018]. Szerk.: Nelson H. F. Bebe. University of Utah Departement of Mathematics. Version 1.173, 19 June 2018. [A Neumann János életéről és munkásságáról elérhető legteljesebb bibliográfia, amely az idő múlásával párhuzamosan folyamatosan bővül. http://www.netlib.org/bibnet/authors/v/von-neumannjohn.pdf John von Neumann Papers. (1912–1996) Library of Congress, Washington: Neumann Collection. Material in English and Hungarian 34 Contanairs, item:11.600. (Letters, memoirs, life informations, articles, books, essaias, speeches, lectures drafts, graphicons, references, e.i…) http://international.loc.gov/service/mss/eadxmlmss/eadpdfm ss/uploaded_pdf/ead_pdf_batch_14_november_2013/ms99 6003.pdf Neumann János ([1957]1972) A számológép és az agy. [The Computer and the Brain.] Bp. Gondolat Kiadó. 2. kiadás. (Előszó: Dán Klára, Neumann második felesége.

Utószó: Tarján Rezső. Fordította: Szalai Sándor.) Neumann János élete és munkássága. (1979) (Szerkesztette: Szentiványi Tibor) Bp. METESZ Neumann János Számítógép-tudományi Társaság. Neumann János-emlékkönyv. (2005) (A szerkesztést irányította: Staar György. Szerkesztette: Kapitány Katalin és társai. A kötet gondozója: Kovács Győző Bp. Informatikai és Hírközlési Minisztérium. Készült Neumann János születésének 100. évfordulójára.) Neumann János és a magyar titok dokumentumok tükrében. (1987) (Válogatta, összeállította és a bevezetőt írta: Nagy Ferenc). Bp. Országos Műszaki és Információs Központ és Könyvtár. Neumann János nekrológja és publikációi jegyzéke. (1957) Matematikai Lapok. 1–2. http://realj.mtak.hu/9387/1/MTA_MatematikaiLapok_1957.pdf Neumann, von John (2005) Selected Letters (Válogatott levelek) London–New York. American Mathematical Society–London Mathematical Society. Edited: Miklós Rédei. Neumann János válogatott előadások és tanulmányok. (1964) Bp. Közgazdasági és Jogi Kiadó. Benne a közgazdasági vonatkozású kalandos sorsú tanulmány első magyar nyelvű publikációja: „Az általános gazdasági egyensúly egy modellje” címen. (Fordította: Augusztinovics Mária) Neumann János (2010) Válogatott írásai. Bp. Typotex Kiadó. The Neumann Compendium. The World Scientific Series in the 20th Century Mathemathics (Book1) (1995) [Szerkesztette: F.(erencz) Bródy–T.(ibor) Vámos.] London– New York–Singapore. Kiemelt források Azok az írások, amelyek számomra kiemelten fontos forrást jelentettek, és megkülönböztetett jelentőséggel bírtak a cselekmény megszerkesztésében Neumann életének eseményei és az életmű tartalmi elemei szempontjából.

Neumann, [Dan] Klara (e.n.) A Grasshopper in Very Tall Grass. (Egy szöcske nagyon magas fűben. Önéletrajz) Kiadatlan kézirat. A Marina von Neumann-Whitman tulajdonában lévő egyetlen példányt az Amerikai Kongresszusi Könyvtár (Library of Congress) Neumanngyűjteményében helyezte el megőrzésre. Öccse, Neumann Miklós, már Von Neumann Nicholas néven csak kéziratban terjesztett visszaemlékezése: Von Neumann, Nicolas (1987) John von Neumann As Seen by his Brother. Javított magánkiadás, fotokópia-példány. Kölcsönözve a Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetből. Neumann János lányának, Marina von Neumann– Whitmannak önéletrajza. Von Neumann-Whitman, Marina [(2012)2016] A marslakó lánya. (The Martian’ s Daughter) Ann Arbor. The University of Michigan Press. Budapest. Európa Könyvkiadó. (Fordította: Rajki András) Az életművel foglalkozó néhány monográfia vagy kiemelkedően fontos publikáció: Aspray, William ([1990] 2004) Neumann János és a modern számítástechnika kezdetei. [John von Neumann and the Origins of Modern Computing. MIT Press] Bp. Vince Kiadó. (Fordította: Béky Bognár Attila) Aspray, William (1987) Interview with Eugene P. Wigner. Collection of Oral History. Charles Babbage Institute. Center for the History of Information Technology. Location: Princeton. N.J. http://www.cbi.umn.edu/ Lee, J. N. A. [(1998)2002. 02. 29] John Louis von Neumann. [Egy tömör amerikai életrajzi összefoglaló a pályaképről] (1998) http://ei.cs.vt.edu/~history/VonNeumann.html Macrae, Norman (1992) John von Neumann: the Scientific Genius Who Pioneered the Modern Computer, Game Theory, Nuclear Deterrence, and Much More. [Neumann János: a tudomány zsenije, a modern számítógép, a játékelmélet, a nukleáris elrettentés és sok más egyéb (tudományos teljesítmény W. I.) pionírja.] New York. Pantheon Books.

Ulam, Stanisław [(1976) 1991] Adventures of a Mathematician. [Egy matematikus kalandjai] Berkeley–Los Angeles–London. University of California Press. (Bevezető az 1991-es kiadáshoz: Matthews, William G. és Hirsh, Daniel. Jegyzetek: Mycielski, Jan. Utószó: Françoise Ulam Tarján Rezső (1998) Neumann János elektronikus számológépekkel kapcsolatos munkássága. Matematikai Lapok 1–2 sz. http://realj.mtak.hu/9388/1/MTA_MatematikaiLapok_1958.pdf Goldstine, Hermann H. (2003) A számítógép Pascaltól Neumannig. Műszaki Könyvkiadó. (Fordította: Szabó G. Zoltán). A Neumann munkásságát kiemelkedően népszerűsítő szakértő, Kovács Győző válogatott publikációi: Ki volt Neumann János? (2003) (Tanulmánygyűjtemény: Dávid Gyula at al. Alkotószerkesztő: Kovács Győző. Felelős szerkesztő: Koreczné Kazinczi Ilona. Bp. Nemzeti Tankönyvkiadó. (Tartalom: Obadovics J. Gyula: Az első számítógép alkalmazásával megjelenő numerikus problémák – Dávid Gyula: Rejtett paraméterek, avagy a statisztikai fizika és a kvantummechanika matematikai megalapozása – Forgó Ferenc–Zalai Ernő: Neumann János hozzájárulása a játékelmélethez és a matematikai közgazdasághoz – Götz Gusztáv: Neumann János jelentősége a meteorológiában – Kovács Győző–Szelezsán János: Gondolatok Neumann János című 1945 júniusában megjelent tanulmányáról – Legendi Tamás: Neumann, mint a sejt automata megalkotója, elméleti és gyakorlati követői.) Kovács Győző (1997) Neumann János. Bp. Műszaki Könyvkiadó. Kovács Győző–Selmeczi György (2011) Neumann János-emlékkiállítás képes katalógusa, egy géniusz ifjúkora. Bp. Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum. Neumann János Számítógép-tudományi Társaság. A kiállítást rendezte: Képes Gábor.

Kovács Győző (2003) Zseni és polihisztor. 100 éve született Neumann János. Élet és Tudomány. 51–52. Kovács Győző (2002) Válogatott kalandozásaim az informatikában. Bp. GAMA–GEO Kft. Masszi Kiadó. Két jelentős nem tudományos írás Neumannról: Blair, Clair Jr. (1957) Egy nagy elme elmúlása. Neumann János, egy briliáns, joviális matematikus, aki bámulatos szolgája volt a tudománynak és a hazájának. (Passing of a great mind: John von Neumann a brilliant, jovial mathematician, was a prodigious servant science and his country. Life. Február. 25. https://books.google.hu/books? id=rEEEAAAAMBAJ&printsec=frontcover&hl=hu&lr =&redir_esc=y v=onepage&q&f=false [Link a Life Magazin korabeli számához, amelynek 89. oldalán kezdődik a Neumann halála alkalmából publikált terjedelmes cikk.] Martin, Paul (1999) Architect of the Computer Age. Man of the Century. Financial Times. December 24–25–26. [Karácsonyi dupla szám.] Ez az egész oldalas cikk abból az alkalomból jelent meg, hogy Neumann Jánost a tekintélyes lap az „évszázad embere” címmel minősítette. További felhasznált irodalom A Fejlett Tudományok Intézetének (Institute for Advanced Study –IAS, Princeton) története és küldetése https://www.ias.edu/about/mission-history A 2006-os Németország és a FIFA közös rendezésű labdarúgóvilágbajnokság művészeti és kulturális programja. (2005) Soccer Magazin. December 22. https://www.sportcal.com/News/PressReleases/89296? sportID=256&size=25&sportID=256 &size=25. A Verselő Gép (Poetry Machine) kitalálói: Hans Magnus Enzensberger és André Heller. Elkészítői: Christian Bauer, Gero von Randow, Petra Hauer, Christine Klell, Philipp Wassibauer, Thomas Kalser, Tom Sperlich, Ulrich Dehne und Benjamin Minack https://web.archive.org/web/20060717032950/http://www.ze it.de/fussball/wm/poesieautomat/idee Balogh Vilmos Szilárd

(2001) „Alakja rejtély” – 100 éve született Neumann János. Mérleg. 4. sz. Bay Zoltán és Neumann János levelezése (1989) Fizikai Szemle. 6. sz. Bencze Gyula: A kvantummechanika nagy szerencséje. In.: Természet Világa. Neumann-emlékszám. 2003 III. TIT hivatalos folyóirata. (Összeállította: Kovács Győző és Staar Gyula. Szerkesztette: Kapitány Katalin és mások.) Beszélgetés Wigner Jenővel. Mérleg. (1972) 4. sz. A szerző nincs feltüntetve Bird, Kai–Martin J. Sherwin (2007) American Prometheus. The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer. New York. Vintage Publishing. Blumberg, Stanley A.–Owens, Gwina–Egri György (Ford.) (1989) A Trefort utcától a hidrogénbombáig. Bp. Magyar Világ Kiadó. Broad, William J. (1996) Teller háborúja. Az USA csillagháborús tévútjának szigorúan titkos története. Bp. Osiris Kiadó (Fordította: Fencsik Flóra. Szerkesztette: Seres Iván) Crease, Robert P. (1999) Making Physics: A Biography of Brookhaven National Laboratory: 1946–1972. Chicago. The University Chicago Press. Conant, Jennet (2005) 109. East Palace Robert Oppenheimer and the Secret City of Los Alamos. New York. Simon and Schuster Inc. Crick, Francis: (1982) The Life Itself. Macdonald, London. Czeizel Endre (2011) Matematikusok, gének, rejtélyek. A magyar matematikus géniuszok elemzése. Bp. Galenus Kiadó. Dobos Krisztina–Gazda István–Kovács László (2002) A Fasori Csoda. Bp. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. Dore, M., Chakravarty, D. and Goodwin, N., (1989) (szerk.) John von Neumann and Modern Economics. Oxford. Clarendon Press. Dömölki Bálint (2013/2014.) John von Neumann: Past and Present. (1903–1957) On the occasion of his 110.

Anniversary. IT STAR. Newsletter Vol. 11, No. 4, Winter. Dömölki Bálint (2003) Összefoglaló áttekintés Neumann János életútjáról. Fizikai Szemle. 12. Einstein és a magyarok. (2004) Szakírók, bölcselők, publicisták a relativitáselmélet bűvöletében. (Összeállította: Gazda István) Bp. Akadémia Kiadó. Ebbe a kötetbe Einstein pályájával foglalkozó magyar nyelvű cikkekből a szerkesztő bőséges válogatást gyűjtött össze, köztük több, Princetonnal és Neumann-nal foglakozó írást is, amelyekből a következők információi bizonyultak forrásértékűnek: Einstein levele Franklin D. Roosevelt elnökhöz. Az Einstein-levélhez csatolt Szilárd-féle memorandum. Fizikai Szemle 29 (1979) No. 3. Kemény János (1950) Einstein professzor 23 éves magyar tanársegédje. Amerikai Magyarság. Február. Kóródi Albert (1979) Találkozásom Albert Einsteinnel. Fizikai Szemle. 29. No. 6. Lax Péter (2003) Neumann János korai évei, a Los Alamos-i évek és a számítástechnikához vezető út. Magyar Tudomány No. 12. Olasz Péter S.J. (1923) Einstein a Galilei-pörről s a hívő természettudósról. Magyar Kultúra. 10. Pető Gábor Pál (1995) A nevezetes Einstein-levél keletkezésének története. Magyar Tudomány. No. 8. Vészi Margit (1934) Egy nap Princetonban, Világhírű matematikusok új otthonában. Ebéd Einstein tanár házánál, Látogatás Neumann Jánosnál, a kiváló magyar tudósnál… Pesti Napló március 11. Evangélikus templomok Magyarországon (1992) Dercsényi Balázs–Foltin Bruno–G. Györffy Katalin–Hegyi Gábor–Winkler Gábor–Záckaliczky Zsuzsanna. Buda. Hegyi és Társa K. Fermi Laura (1966) Atom a családban. Enrico Fermi élete. Bp. Gondolat Kiadó. (Fordította Tornai József). Feynman, Richard ([1985) 2002] Tréfál, Feynman úr? (Are You Joking Mr. Feynman?) Bp. Park Kiadó. (Fordította: ifj. Vitray Tamás).

Frank Tibor (1991) Double Divorce: The Case of Marietta Kövesi and John von Neumann. [Marietta Kövesi és Neumann János esete] Nevada Historical Society Quarterly. Summer. Frank Tibor (2015) Kettős kivándorlás. Bp. Gondolat Kiadó. 2. kiadás. Guba Krisztina szegedi egyetemi dolgozata cím nélkül Neumann János életművéről. http://www.math.szeged.hu/~kovzol/SzAAMT2001/beadott/ GubaK/Ki%20volt%20Neumann%20J%E1nos(v%E9gleges ).htm Groves, Leslie R. (1983) Now It Can Be Told: The Story of the Manhattan Project. [Most már elmondhatjuk] New York. DeCapo Press. (Magyarul, rövidített kiadás: Az atombomba születése. A Manhattan-program története. (1996) Kossuth Kiadó. (Fordította Hantos Éva). Fotografikus (Eidetikus) memória. (2018) Wikipedia. https://hu.wikipedia.org/wiki/Eidetikus_mem%C3%B3ria Gruber, F. J. (1968) History of the JOHNNIAC. Santa. Monica. Rand Organization. https://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/research_me moranda/2005/RM5654.pdf (Fordította: Gács János). Haigh, Thomas–Priestly Mark Rope, Crispin (2016) ENIAC in Action. Making and Remaking the Modern Computer. Boston–Cambridge. MIT Press. Hahner Péter [(1998) 2006] Az Egyesült Államok elnökei. Bp. Maecenas Kiadó. Hanford, Tim [(2006) 2007] The Man Who New the Value of Nothing. In: Undercover Economist. London. Little Brown Group. Hargittai Balázs–Hargittai István (2016) A marslakók bölcsessége. Saját szavaikkal, megjegyzésekkel. Bp. Akadémia Kiadó. Hargittai István (2006) Az öt világformáló marslakó. Bp. Vince Kiadó. Hargittai István (2003) Életeink. Egy tudományos kutató találkozása a 20. századdal. Bp. Typotex Kiadó.

Hargittai István (2006) Az öt világformáló marslakó. Bp. Vince Kiadó. Hargittai István (2007) Az utolsó hajó Lisszabonból. Beszélgetés Lax Péter matematikussal. Magyar Tudomány. 11. sz. Hargittai Magdolna–Hargittai István (2004) Interview with Benoit B. Mandelbrottal. Candid Science. IV. Imperial College Press. Hargittai István (2011) Teller (Ede) Bp. Akadémiai Kiadó. Hargittai István (2004) Teller Ede tragédiája. Dráma két felvonásban. Szombathely, Berzsenyi Dániel Főiskola. Hawkings, David–Truslow, Edit C.–Smith, Ralph Carlyle [(1945–1947) 1961] Los Alamos Scientific Laboratory of the University of California. Volume: I–II. Los Alamos. Washington. USA Atomenergic Committee. Mathematical Problems. Heims, Steve Joshua (1980) John von Neumann and Norbert Wiener. From Mathematics to the Technologies of Life and Death. MIT. Press. Heisenberg, Werner (1967) Válogatott tanulmányok. Bp. Gondolat Kiadó. (Fordította: Morlin Zoltán, Kiss István, Geaff György). Hilbert, David (1900) Lecture Delivered before the International Congress of Mathematicians at Paris. https://mathcs.clarku.edu/~djoyce/hilbert/problems.html History of Mathematics [(1992) 1998]. https://mathcs.clarku.edu/~djoyce/mathhist/ Hodges, Andrew ([1981) 1992) Alan Turing: The Enigma. [Kódjátszma. Alan Turing élete. Gabó Kiadó.] London. Random House. Vintage Books. Humphries, Reynolds (2008) Hollywood Blacklists. A Political and Cultural History. Edinburgh. Edinburgh University Press. http://www.wsws.org/en/articles/2009/02/blac-f04. In the Matter of J. Robert Oppenheimer: Transcript of Hearing before the Atomic Energy Commission’s Personal Security Board Washington, D.C. Június. 15. (1954) (Robert

Oppenheimer ügyében kiadott jegyzőkönyv az Amerikai Atomenergia Bizottság személyügyi albiztonsági tanácsa előtt tartott meghallgatásról, 1954 április 12.–1954. május 6. között) Washington D.C. Az Egyesült Államok kormányának kiadóhivatala. 992 p. (Goverment Printing Office) (Szerkesztette: Richard Pollenberg.) Elérhető még a szerkesztő Richard Pollenberg amerikai történész bevezetőjével (2002) Ithaca. N.Y. Cornell University Press kiadásában. Janguli (írói név) (2014) Egy marslakó lánya és egy kései „marslakó”. Marina von Neumann-Withman és Lovász László beszélgetése. Tudomany/Science 01. 14. Jaszunski, Grezegorz (1972) A démon évei. Kémkedteke az atomkémek. Kossuth Kiadó. (Fordította: Bárkányi Zoltánné.) Jáki László (2003) Neumann János és a nukleáris fegyverek. Fizikai Szemle. 12. sz. Jáki László (2007) Kitekintés. Meddig jut el ötven év alatt a tudomány? Magyar Tudomány. 3. sz. Johnson, Boris ([2014]2015) A Churchill-tényező. Bp. Akadémia Kiadó. (Fordította: Gázsity Mila) Jon, R. Edwards (2012) A History of Early Computing at Princeton, Princeton University https://www.princeton.edu/turing/alan/history-of-computingat-p/ Káldor, Miklós (1989) Foreward. John von Neumann. A Personal Recollaction. In.: Dore Chakrawarty and Goodwin (1899). Kármán Tódor–Lee Edison (1994) Örvények és repülők. Kármán Tódor élete és munkássága. Bp. Akadémiai Kiadó. (Fordította: Jereb Gábor). Képes Gábor–Álló Géza (2013) A jövő múltja. Neumanntól az internetig [The Past of the Future.] A Neumann János Számítógép-tudományi Társaság szegedi állandó informatika történeti kiállításról készített fotókkal illusztrált bilingvis emlékkönyv. A kiállítás helyszíne: Agora. A Szent-Györgyi Albertről elnevezett tudományos, kulturális

és oktatási központ, [Kálvária sugárút 23.] (Felelős szerkesztő: Alföldi István. Lektorálta Dömölki Bálint.) Bp. Neumann János Számítógép-tudományi Társaság. Kipphardt, Heinar ([1964]1970) Az Oppenheimer-ügy. In: Világszínpad. Bp. Magvető K. (Fordította: Karinthy Ferenc.) Király Márton (2013) Atomtörténet I. 1945–1955. Hirosima és Nagaszaki, avagy a második világháború végének története. Magyar Nukleáris Társaság Nukleon című folyóirata. December. http://nuklearis.hu/nukleon/atomtortenet-1945-1955 Király Márton (2014) Atomtörténet II. 1945–1955. A szovjet atombombához vezető út. Magyar Nukleáris Társaság Nukleon című folyóirata. Január. http://nuklearis.hu/nukleon/atomtortenet-1945-1955 Kóczy Á. László (2006) A Neumann-féle játékelmélet. Közgazdasági Szemle, január. Kovacs, Laszlo (2003) Laszlo Rátz and John von Neumann. A Gifted Teacher and his Brilliant Pupil. University of Manitoba. Winnipeg. Manitoba. Canada. Kovács László (2003) Neumann János és magyar tanárai. Szombathely. Az előző cím magyar nyelvű változata, amely az OTKA fizikatörténeti pályázata, a BDF Tudományos Bizottsága és a Manitobai Egyetem támogatásával készült, részben módosított kiadványa. Kovács László (1955) Mikola Sándor. Bp. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. 2. kiadás. Koestler Arthur (1997) A láthatatlan írás. Az önéletrajz második része (1932–1940) Bp. Osiris Kiadó. (Fordította: Makovecz Benjámin) Kuper, J. B. Dr. a Nuclear Phisicist at Brookhaven Died at Age 83. (1993) http://www.nytimes.com/1993/06/10/obituaries/dr-j-b-kuper83-a-nuclear-physicist-at-brookhaven-lab.html?mcubz=1 Lukacs, John (2004) Budapest 1900. A város és kultúrája. Európa Könyvkiadó. (Fordította: Mészáros Klára). Lynch, Peter (2008) The ENIAC Forcast. A Recreation. BAMS. The Journal of the American Meterorology Society.

January. http://journals.ametsoc.org/doi/pdf/10.1175/BAMS89-1-45 Ötven éve robbant fel a szovjet hidrogénbomba (2003). 08. 12. sz. http://www.ng.hu/Civilizacio/2003/08/Otven_eve_robbant_a _szovjet_hidrogenbomba Magyarország a digitális kihívások kapujában (2017) Heti Válasz. 2017. 02. Infoter.eu. https://www.google.hu/search? q=Magyarország%3A+a+digitális+kihívások+kapujában &oq=Magyarország%3A+a+digitális+kihívások+kapujában Magyar Tudomány. Összeállítás Neumann János születésének századik évfordulója alkalmából: Benne: A neumanni örökség tanulságai. [Szentgyörgyi Zsuzsa– Vámos Tibor: Bevezetés. Érdi Péter: Neurobiológia és informatika. Lax Péter: Neumann János korai évei, a Los Alamos-i évek és a számítástechnikához vezető út. Venetier Pál: Neumann János és korunk biológiája. Zalai Ernő: Neumann János és a közgazdaságtan. Bp. A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. 2003. 12. sz.] Makara György (1980) Emlékfoszlányok Neumann Jánosról. Magyar Tudomány. 25. sz. Marton Kati [(2006)2006] Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot. (The Great Escape) New York. Simon and Schuster – Budapest. Corvina Kiadó. (Fordította: Bart Dániel) Marx György: (1993) Kemény János, Fizikai Szemle. 5. sz. Marx György (2000) A marslakók érkezése. Magyar tudósok, akik Nyugaton alakították a 20. század történelmét. Bp. Akadémiai Kiadó. Marx György (e.n.) A marslakók legendája. http://mek.oszk.hu/03200/03286/html/tudos1/marsl.html Marx György (1997) Szilárd Leó. Bp. Akadémiai Kiadó. Moory School Lectures (1946) http://www.computerhistory.org/timeline/1946/ McKay, Sinclair ([2010] 2013) A Bletchley Park titkos élete. A második világháború kódfejtő központja, ahol az

Enigmát megfejtették. (The Secret Life of Bletchley Park. The WWII Codebreaking Center and the Men and Women Who Worked There. Bp. Gabó Kiadó. (Fordította: Bihari György). Nagy Attila János (2018) Enigma-évforduló. Százéves az Enigma. https://index.hu/tech/2018/02/23/jtzjrdkf_ld_nmrzac/ Nagy Dénes–Nagy Ferenc–Horváth, Peter (1987) The Computer, the Brain, and the Missing Link. (A számítógép, az agy és a hiányzó láncszem.) (In Memoriam John von Neumann) Bp. Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár. Nassar, Sylvia. (2002) Egy csodálatos elme. A Nobel– díjas matematikus géniusz, John Nash élete. Bp. Gabo Kiadó. Neffe, Jürgen [(2005) 2011] Albert Einstein igaz története. Bp. Typotext K. (Fordította: Bozsoki Anna-Mária. (13. fejezet), Gerner József. Neumann János https://www.rentit.hu/hu-HU/Cikk/kikicsoda-az-informatikaban/neumann-janos.rentit Nyári Krisztián (2017) Aki a Nobel-díjas magyarokat nevelte. http://index.hu/tudomany/tortenelem/2017/01/31/ratz_laszlo _bbc_history_nyary_krisztian/ Palló Gábor (1993) A kívülálló. Willam Lanoutte: Genius in Shadow. A Biography of Leo Szilard. (Zseni árnyékban) című életrajzának recenziója. Palló Gábor (2000) Zsenialitás és korszellem. Bp. Áron Kiadó. Parsons, M. Keith–Zaballa, A. Robert (2017) Bombing the Marshall Islands. A Cold War Tragedy. Cambridge. Cambridge University Press. Petz Dénes (2003) Neumann János tudományos öröksége. A magyar tudomány napja megnyitóján az MTA székházában tartott előadás kibővített változata. http://math.bme.hu/~petz/nj.html Rhodes, Richard ([1986]

2012) Az atombomba története. Bp. Park Kiadó. (Fordította: Makovecz Benjamin) Rhodes, Richard (1995) Dark Sun: the Making of the Hydrogen Bomb. [A sötét nap: ahogy a hidrogénbomba készült] New York. Simon and Schuster. Romsics Ignác (1999) Magyarország története a XX. században. Bp. Osiris Kiadó. Sehrecker, Allen (1994) The Age of McCarthyism: A Brief History with Documents. (Boston: St. Martin’s Press). http://www.writing.upenn.edu/~afilreis/50s/schreckerage.html Shakespeare, William: Hamlet, dán királyfi. Horatio monológja. Ötödik felvonás 2. szín. Részlet. (Fordította: Arany János) mek.oszk.hu/00400/00486/00486.htm Szentgyörgyi Zsuzsa (1983) A játékelmélettől a számítógép-tudományig. Neumann János születésének 80. évfordulójára. Népszabadság. 12. 28. Strauss, Lewis (1962) Man and Decisions. Garden City. New York. Doubleday. Stern, Nancy (1977) Interview with J. Presper Eckert. Collection of Oral History. Charles Babbage Institute. Center for the History of Information Technology. Location: Sperry Univac (Blue Bell. PA). http://www.cbi.umn.edu/ Stern, Nancy (1980) Interview with Arthur W. and Alice R. Burks. Collection of Oral History. Charles Babbage Institute. Center for the History of Information Technology. Location: Ann Arbor. MI. http://www.cbi.umn.edu/ Stern, Nancy (1980) Interview with Herman Goldstine. Collection of Oral History. Charles Babbage Institute. Center for the History of Information Technology. Location: Princeton. NJ. http://www.cbi.umn.edu/ Telegdi Bálint (1990) Nem elég magyarnak lenni. Fizikai Szemle 40. No. 2. Teller Ede (2002) Huszadik századi utazás tudományban és politikában. (2002) Bp. Huszadik Század Intézet. (Ford.: Mészáros György. Szerkesztette: Bekk Mária) Természet Világa különszáma (2003) Neumann-emlékszám

születésének 100. évfordulója alkalmából. (Összeállította: Horváth Győző és Staar Gyula. Szerkesztette: Kapitány Katalin és mások.) A TIT és a Magyar Hivatalos Közlönykiadó Folyóirata. http://www.chemonet.hu/TermVil/ The Decision to Drop the Atomic Bomb. Documents. Harry S. Truman Library and Muzeum. https://www.trumanlibrary.org/whistlestop/study_collections/ bomb/large/index The Nuclear Weapon Archive. A Guide to Nuclear Weapons World Scientific Public Co. Inc. http://nuclearweaponarchive.org/ The Trinity Test. Atomic Heritage Foundation0 101-ton TNT Shot. https://www.manhattanprojectvoices.org/ Thompson, P. D., (1983) A History of Numerical Weather Prediction in the United States. Bulletin of American. Meteorology Society. Vollume: 64. Truman Harry–Miller, Merle (1973) Plain Speaking. An Oral Biograraphy of H.T. Berkley Publishing Corporation. New York. Turing, Sara (1959) Alan. M. Turing. Cambridge. W. Heffer and Sons Ltd. The Voice of the Manhattan project. https://www.manhattanprojectvoices.org/ Varga János (2014) A Teller–Oppenheimer kapcsolat. 60 évvel ezelőtt zajlott a 110 éve született OPPENHEIMER meghallgatása. Magyar Nukleáris Társaság Nukleon.hu. December. https://www.google.hu/search? q=Varga+János.+a+TellerOppenheimer+kapcsolat&oq=Varg Von Neumann, Klara Dan (2014) https://en.wikipedia.org/wiki/Klara_Dan_von_Neumann Von Neumann, J. and A. W. Burks (1961) Theory of SelfReproducing Automata. Urbana, University of Illinois Press. Von Neumann-Kuper, Marietta (1975) Brookhaven Bulletin. január 17. https://www.bnl.gov/bnlweb/pubaf/bulletin/19471995/1975/17011975.pdf Von Neumann–Whitman, Marina

https://hu.wikipedia.org/wiki/Marina_von_Neumann_Whitma n Weinberg, Alvin (2002) Eugene Wigner the First Nuclear Engineer. (Wigner Jenő, az első nukleáris mérnök.) (Szerkesztette: Marx György) Fizikai Szemle. 313–316. Wigner Jenő [(1998) 2002] emlékiratai Andrew Santon lejegyzésében. Kairosz Kiadó. (Fordította: Mente Éva). Wigner Jenő [(1948) 1967] Előadás Pasadenában a Hixon Sympoziumon. Neumann János halálának 10. évfordulójára emlékezve közli: Fizikai Szemle. 5. sz. Wisinger István (2008) Az Élő adásban példája. In: A televízió háborúba megy. Fejezetek a televíziós újságírás és a társadalmi konfliktusok történetéből. A McCarthykorszak az amerikai médiában. Antenna Könyvek. Bp. Print. Budavár és Médiakutató Alapítvány. Zalai Ernő (1999) A közgazdaságtan metodológiájáról és a matematikai közgazdaságtanról a Neumann-modell ürügyén. Közgazdasági Szemle, július–augusztus. Filmek, televíziós és videofelvételek Dawn of Electronic Computing. (Az elektronikus számítógépek történetének kezdetei.) 1. rész. (1935–1945) 2. rész (1943–1953) Narrátor: Gordon Bell. Executive Producers: Gordon Bell és Gwen Bell. Gyártó: The Association for Computing Incorporation to the Computer History Museum. Boston. (Megjegyzés: a második részben nyilatkozik Eckert az ENIAC-ról, valamint Mauchley az EDWAC-ról, valamint mindketten a narrátorszöveg alatt korabeli archív anyagon láthatók, amint Herman Goldstinenel hármasban dolgoznak. https://www.youtube.com/watch?v=wsirYCAocZk Elnök kerekesszékben. (The Weelchair President) (2015) Kétrészes dokumentumfilm Franklin Delano Roosevelt életéről. Írta: David Reynolds és Margaret Reynolds. Narrátor: David Reynolds. Történészkonzultáns: David Woler. Operatőr: Hugh Campbell. Producer: Martin Davidson és Simon Berthon. Vezető producer és rendező:

Russel Barms. BBC LTD produkció. Netflix amerikai kábelcsatorna. Az ENIAC története. (The ENIAC Story. (2003) U.S. Army Research Laboratory. (ARL) Pennsylvania. Producer: Kelly Jara–Robert D. Lidke. Műsorvezető: John Switcher, történész Vendég: Harry L. Read, mérnök. Operatőr: Jim Mohan. Vágó: Joe Hager. Rendező: John Nelson. Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Archívuma. Interjú J.P. Ecker amerikai számítástechnikussal az ENIAC számítógép születéséről. (1990 eleje?) Közzététel: 20017. 08. 06. https://www.youtube.com/watch? v=G8R6li54R20 Kódjátszma. (The Imitation Game) (2014) Játékfilm. Író: Andrew Hodges monográfiájából az Oscar-díjas forgatókönyvet írta: Graham Moore. Rendező: Morten Tyldu, operatőr: Oscar Faura, zeneszerző: Alexander Desplat. Főbb színészek: Benedict Cumberbatch, Keira Knightley, Hugh Alexander, Charles Dance, Mark Strong és mások. Produced by Six Persons to Black Bear Pictures in Association of Film Nation of Entertainment and Bristol Automotive. Kutor László (2017) Videobeszámoló az IAS számítógép jelenlegi sorsáról. https://www.youtube.com/watch? v=Lznl8xoIat Q&t=251 Marina von Neumann (2013) Előadás az Információtörténeti Kiállítás (ITK) Jövő múltja című állandó bemutatóterem megnyitóján Szegeden. https://www.youtube.com/watch?v=mgb1FkIL3GM Marina von Neumann-Whitman Discusses the Legacy of her Father, John von Neumann in her Memoir. (2012) The Martian’s Daughter: A Memoir, in an Interview on Riprap Video Paper. The Academic Book Television. John Schaefer, Host and Executive Producer (2012). (Marina von Neumann-Whitman Amerikában nyilatkozik apja örökségéről A marslakó lánya című önéletrajza

megjelenése alkalmából. DVD.) Neumann János, a számítógépek konstruktőre. Kovács Győző videóbeszélgetése Hermann H. Goldstine-nel. 1994. New York. Neumann János (n. d.). John von Neumann. Amerikai életrajzi dokumentumfilm. Készült: For The Individual Lectures Projects Committee on Educational Media. Mathematical Association of America. A Médiaoktatási Program egyéni hallgatóinak. Producer-író-rendező: Amram–Novak és Patricia Powell. Operatőr-vágó: Terry Pautter. Neumann János Számítógép-tudományi Társaság archívuma. Neumann János. John von Neumann. (1983–1984) Magyar dokumentumfilm. Rendező-producer: Dénes Gábor. Operatőr: Péterffy András. Riporter: Wisinger István. Zene: Vukán György. Mafilm Népszerű Ismeretterjesztő Stúdió. John von Neumann. Francia dokumentumfilm. (Producer: David Holmom. Operatőr: Mathien Hoffmann Hang Darel Sant Desse. Rendezte: Philip Caldon Mildilij. Arte TV. 2014 Alan Turing (1992) A BBC TV HORIZON programjának dokumentumfilmje. Író-producer: Christopher Sykes. Narrátor: Paul Vanghan. Szerkesztő: Jana Bennett. Szakértő: Andrew Hodges. Operatőr: Peter Madson. Vágó: Gregory Harris. Készítette: A Sykes Produkciós Vállalat a BBC TV és a WGBH (PBS hálózat) Boston TV Társaság megbízásából. https://www.youtube.com/watch?v=ZsTs2o0VuY&t=416s Turing, Alan (1992) A BBC TV HORIZON programjának dokumentumfilmje. Iró-producer: Christopher Sykes. Narrátor: Paul Vanghan. Szerkesztő: Jana Bennett. Szakértő: Andrew Hodges. Operatőr: Peter Madson. Vágó: Gregory Harris. Készítette: A Sykes Produkciós Vállalat a BBC TV és a WGBH (PBS hálózat) Boston TV Társaság megbízásából. https://www.youtube.com/watch?v=Z-sTs2o0VuY&t=416s (Megjegyzés: Az idegen nyelvű könyvek magyar fordítóinak neve vagy a szövegben közvetlenül az érintett rész után, vagy a bibliográfiában kaptak helyet. Ahol nincs külön

megjelölve egyes angol nyelvű szövegeknél, illetve a tarnopoli csatáról készült vers esetében, azokat a szerző készítette el.)

Köszönetnyilvánítás Ez a könyv elsősorban nem a tudósoknak, számítástechnikusoknak és más szakembereknek készült – bár érdeklődésükre és figyelmükre, véleményükre feltétlenül igényt tart –, hanem az ennél szélesebb olvasóközönségnek. Ugyanakkor arra törekedtem, hogy a szakemberek is hitelesnek fogadják el, akár még új információk megismerésére az életmű, a rendkívüli sors részleteire vonatkozóan is. Először a két lektornak szeretnék köszönetet mondani: Dömölki Bálint matematikus, informatikus, a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság alapító tagja, tiszteletbeli elnök, e könyv szakmai lektora és Neumann egész életének és munkásságának elmélyült ismerője hónapról hónapra kísérte figyelemmel a kézirat alakulását. Folyamatosan ellátott a témához kapcsolódó, általam ismeretlen forrásokkal, különös tekintettel az interneten található írásokra. Nagy segítséget jelentettek figyelmeztető gondolatai a könyv egészének megszerkesztésekor a tartalmi arányosságokra, és meghatározó szerepe volt a könyv végső szerkezetének kialakításában. Patkós András fizikus, az MTA rendes tagja, a könyv másik lektora a kézirat átolvasásával és javításával azt a támogatást nyújtotta, amely nélkül biztos, hogy „eltévedtem” volna a neumanni tudományágak „labirintusában”, különös tekintettel a fizikai összefüggésekre. Aprólékos és szigorú szakmai és stilisztikai javításai hozzájárultak ahhoz, hogy ne csak a konkrét helyen végezzek el módosításokat, hanem írásos megjegyzéseivel, tanácsaival, véleményével segítette az életmű egészének jobb megértését, valamint néhány jelenség kreatívabb és szakszerűbb megközelítését. Ezután két olyan kollektívát említek meg, amelyek támogatása nélkül ez a regény megírhatatlan lett volna, és ezért hálás vagyok, hogy segítettek: Elsősorban a Neumann János Számítógép-tudományi Társaságról van szó. Főtitkárával, Kovács Győzővel, (1975–1985) a magyar számítástechnika jeles alakjával televíziós riporterként

egyetlen alkalommal volt lehetőségem személyesen találkozni, és ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy nemcsak szakmai tudása, hanem mindig mosolygós tekintete maradandó nyomot hagyjon bennem. Sokoldalú számítástechnikai tevékenységének állandóan része volt Neumann János életművének mind teljesebb feltárása, hazai gondozása és az ezzel kapcsolatos ismeretek terjesztése. Ezért ajánlom ezt a könyvet az ő emlékének. Ugyanakkor a társaság munkatársai közül Alföldi István ügyvezető igazgató kiváló kritikai megjegyzésekkel és igen lelkiismeretes szöveggondozás után adta vissza kéziratomat, néhány fontos adat pontosítására is felhívva figyelmemet, és tanácsokat adva bizonyos strukturális kiigazításokhoz. Miltényi Gábor ügyvezető igazgatóhelyettes és Képes Gábor főmunkatárs az ötlet megszületésétől kezdve e vállalkozás mögé álltak folyamatosan támogatva: könyvekkel, videoanyagokkal és tanácsadással, ezért mindkettejüknek megkülönböztetett köszönettel tartozom. Hasonlóképpen kivételes bánásmóddal fogadtak az MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetben, ahol „outsider” voltom ellenére Pálffy István igazgató engedélyével a szakmai anyag korlátlan hozzáféréséhez kaptam lehetőséget. A könyvtár igazgatója, Hajas Ildikó, miközben munkámat gondos figyelemmel végigkövette, kölcsönzésre szinte megszerezhetetlen forrásokat (könyveket) is elővarázsolt, például nem máshonnan, mint az oslói Nobel-békedíj Alapítvány Könyvtárából is. Köszönet mindkettőjüknek. Azt, hogy a Neumann-életmű közelébe kerültem, Dénes Gábor Balázs Béla-díjas filmrendezőnek köszönhetem, aki az 1983-as két dokumentumfilm riporterének felkért (Szent-Györgyi Albertről Psalmus Humánus címen és a Neumann János-portré). Ezek elkészítésében Péterffy András operatőr és filmrendező (nem mellesleg angolszakos tanár) sokoldalú közreműködése és Nagy Ferenc tudománytörténész önzetlen felkészítése bizonyult nélkülözhetetlennek. A továbbiakban betűrendben haladva: Frank Tibornak, az amerikanisztika tudománya egyetemi tanárának, az MTA levelező tagjának hálás vagyok azért, mert több

publikációja segített a XX. században amerikai emigrációba kényszerült többgenerációs és változó sorsú magyar származású tömegek és egyének, a névtelenek és a világhírű szerzők bonyolult életpályájának az eligazodásában, valamint megismerni Neumann első házassága kalandba illő felbomlásának részleteit. Köszönöm Hargittai István vegyészprofesszornak, az MTA rendes tagjának, hogy megismerkedve a könyv koncepciójával, mint a „marslakó”-jelenségről legtöbbet publikáló szakíró tudománytörténész szinte egyenrangú személyként fogadott barátságába és folyamatosan szigorú, következetes „kalauzként” támogatta munkámat, olyan jelenségekre, összefüggésekre és szakirodalomra is felhívva figyelmemet, amelyeket különben könnyen elkerültem volna, vagy Magyarországon máshonnan nem férhettem volna hozzájuk. Neki köszönhetem azt is, hogy ajánlásának hála felújíthattam az 1983-as tévéinterjú nyomán kapcsolatomat Neumann János lányával, Marina von Neumann-Whitman közgazdászprofesszorral, aki Ann Arborban (USA, Michigan állam) él, és készségesen, fáradságot nem kímélve válaszolt e-mailben elküldött interjúkérdéseimre. Az így kapott válaszok információit beépítettem a könyv szövegébe. Nélkülözhetetlen segítséget kaptam a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumtól, Neumann János első iskolájától, különösen Szabó Zsolttól, az iskolatörténeti gyűjtemény kezelőjétől. Kóczy A. László matematikus és közgazdász, az MTA tudományos kutatója eligazított a neumanni játékelmélet részleteiben, segített megérteni a Morgensternnel közösen írt terjedelmes elméleti kötet egyes részleteit, és mindezek mellett köszönettel tartozom neki azért is, hogy lelkiismeretesen ellenőrizte az erről a jelenségről szóló szövegrészek szakszerűségét. Különleges szerencsémnek tartom több évtizedes ismeretségemet Vámos Tibor akadémikussal, az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézete alapító igazgatójával, aki az egyik legjelentősebb, nehezen elérhető szakkönyvet, az általa szerkesztett Neumann Compendiumot kölcsönözte egy időre. Ugyanakkor több alkalommal segített kapcsolatrendszerének „mozgósításával”, hogy olyan személyek

véleményéhez is hozzájuthassak, akiknek tanácsai nélkül munkám kevésbé felelhetne meg a szakszerűség elvárásainak. Ennek ellenére ha bármely részlet kritikával illethető, az csak az én ismereteim hiányosságával vagy képességeim korlátozottságával magyarázható. Természetesen hálás vagyok az Athenaeum Kiadó munkatársainak, de különösen Nyári Krisztiánnak, a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatójának, Szabó Tibor Benjáminnak, az Athenaeum igazgatójának, Peiker Éva főszerkesztőnek, Szpisják Blanka PR-és marketing menedzsernek, Frischné Petrikovits Julianna szerkesztőnek és a többi kollégának, akiktől bizalmat és folyamatos támogatást kaptam írói próbálkozásom legnehezebb, de alighanem egyik legszórakoztatóbb kalandjához. Ennek születésénél türelmes drukkereim voltak családtagjaim (különösen feleségem, Krisztina, két lányom, Nóra és Borbála, valamint mérnök vejem, Hajós Balázs (például egy majdnem mellőzött fontos életrajz ajánlásával). Velük munka közben megosztottam azt a reményemet, hogy talán e könyv az olvasóknak legalább olyan élményt szerez, mint amilyet számomra a megírása jelentett. A szerző

Tartalom Szubjektív bevezető I. rész – A szülőföld és Európa 1. Prológus 2. Az iskola és a világhír 3. A Neumann család 4. A „magyar csoda” születése II. rész – Amerika 5. Princeton 6. Aberdeen, avagy egy matematikus ballisztikai kalandjai 7. A Manhattan-program 8. A „Kövér Ember” és a „Kisfiú” születése 9. Hirosima és Nagaszaki tragédiája, és a háború vége 10. A modern (elektronikus) számítógépek hőskora 11. Az IAS gép története 12. Az „Újhaza” szolgálatában 13. Az Oppenheimer-közjáték 14. A számológép, az agy és a halál III. rész – Egy életmű az örökkévalóságnak 15. Az életmű amerikai visszhangja és értékelése 16. Számítógépes meteorológiai előrejelzés az „időgépben” 17. A meg nem kapott Nobel-díj 18. A neumanni örökség egyetemessége IV. rész – Epilógus 19. A túlélők története 20. Neumann János „hazatérése” 21. Végszó Bibliográfia

Köszönetnyilvánítás