A tűz napja 9789636355906 [PDF]

Zitiervorschau

A tűz napja Stephanie Dray & Ben Kane & E. Knight & Sophie Perinot & Kate Quinn & Vicky Alvear Shecter I.P.C. (2016) Címke: Történelmi Regény, Ókor, Katasztrófa, Római Birodalom Történelmi Regényttt Ókorttt Katasztrófattt Római Birodalomttt Pompeji regénye Pompeji, 79 ősze. Egy ara az esküvőjére készül; a kiszolgált katona a tulajdonában álló gladiátor mindkettőjük sorsát eldöntő harcára; két fiatal lány napi küzdelmét vívja a létfenntartásért, míg az előkelő, fiatal feleség gyermekét várja családja körében. A város lakói, mint bármelyik másik napon, dolgoznak, játszanak, hajszolják az élvezeteket, és senki sem hallgat Sabinusra, aki növekvő aggodalommal figyeli az egyre gyakoribb rengéseket. Aztán a hegy felrobban. A mennydörgő Vesuviusból apró kövek záporoznak, forró, fojtó hamuval szórja meg a várost. Menekülők áradata önti el a túlélést jelentő kapukhoz vezető utakat, mások a maradás mellett döntenek. Az utókor ismeri a történet tragikus végét – de milyen lehetett ezen a napon pompejinek lenni? Michelle Moran, a Kleopátra lánya c. bestseller szerzője így ajánlja az olvasók figyelmébe a könyvet: „A tűz napjában az általam olvasott legtehetségesebb szerzők közül hatan megpróbálják életre kelteni ezeket az embereket és még egy sor másikat, e valaha virágzó településsel, a párviadalok, a szex és a szerencsejátékok városával együtt. A regény mind a hat részét más-más szerző írta, s mindegyikük önmagában is teljes történetet mesél el. De mivel a cselekményük összefonódik, magával ragadó elbeszélés kerekedik egy város végzetéből, ahol a gladiátorok arénáiban, a templomokban, a bordélyházakban és a fogadókban jól

megfért egymás mellett a spiritualitás és az istenkáromlás, a nyomor és a fényűző gazdagság.”

STEPHANIE DRAY BEN KANE E. KNIGHT SOPHIE PERINOT KATE QUINN VICKY ALVEAR SHECTER

ELŐSZÓ Pompejiben az ember óhatatlanul megváltozik. A Vezúv kitörésekor kétezren vesztették életüket; ha ellátogatunk az ókori településre, olyan érzésünk támad, mintha visszamennénk az időben egy városba, amit a lezúduló vulkáni hamu szinte tökéletesen konzervált. Ma is ugyanúgy bejárhatod az ősi római város utcáit, és magad elé képzelheted, ahogy izzó habkő hull alá az égből. Emberek ezrei estek csapdába, de ha megpróbáltak is elmenekülni, a halálos gázok és a forró hamu lassan végzett velük, megtöltötte a tüdejüket és kővé keményítette a belső szerveiket. A hamueső megmerevítette holttestüket, és városszerte emberi szobrokat hozott létre, melyek megdermedtek az időben. 1863-ban a régészek kitaláltak egy módszert, hogy megőrizzék e testeket, és igyekezetük eredménye kísérteties látvánnyal szolgált. A Misztérium-villában például egy nő pokoli nehézségek árán átvergődött a lezúduló kőtörmeléken, hogy aztán a tetején lelje halálát. Vagy ott az arany ékszereket viselő, előrehaladott várandós asszony, akit a szeretteivel összebújva fedeztek fel otthonában; valamint a Menekülők kertjében rekedt családok, ahol gyermekeiket ölelő anyákra találtak és egy, a hamuból felkelő férfira, aki hiábavaló igyekezettel próbálja oltalmazni a többieket. A tűz napjában az általam olvasott legtehetségesebb szerzők közül hatan megpróbálják életre kelteni ezeket az embereket és még egy sor másikat, e valaha virágzó településsel, a párviadalok, a szex és a szerencsejátékok városával együtt. A regény mind a hat részét másmás szerző írta, s mindegyikük önmagában is teljes történetet mesél el. De mivel a cselekményük összefonódik, magával ragadó elbeszélés kerekedik egy város végzetéből, ahol a gladiátorok arénáiban, a templomokban, a bordélyházakban és a fogadókban jól megfért egymás mellett a spiritualitás és az istenkáromlás, a nyomor és a fényűző gazdagság. A rómaiakat nem nehéz isteníteni. Az irodalomban, filozófiában, építészetben és tudományokban elért eredményeik lenyűgözőek. Ám a maga hihetetlen állapotában konzerválódott Pompeji meséli el az igaz történetüket. E romokban nemcsak a római civilizáció nagyszerű és fennkölt eredményeit érhetjük utol, hanem egy olyan társadalom maradványait is, melyet annyira átitatott a frivol testiség,

amit felelős történelmi szerző nem hagyhat figyelmen kívül, és ezek az írók nem is tesznek így. Miképp az összes történelmi regény esetében, az olvasónak tudnia kell, hogy a történelmi tényeket néhol csekély mértékben itt is megváltoztatták. A könnyebb érthetőség érdekében a szerzők a maihoz közelítették a latin kifejezések használatát és egyes szokásokat. Például míg a rómaiak nem mérték hetekben az idő múlását, az írók igen. Azonfelül, míg a Vezúv kitörésének mozzanatait minden szakértő némiképp máshogy szedi időrendbe, a szerzők a tudós Mary Beard Pompeii: The Life of a Roman Town című műben felállított kronológiáját követik néhány apróbb és egy nagyobb változtatással: nevezetesen azzal, hogy azt a mai kutatásokkal inkább egybecsengő állítást veszik alapul, mely szerint a kitörés 79 őszén következett be, nem pedig augusztusban, ahogy sokáig feltételezték. A tűz napja az egyik legszórakoztatóbb fiktív történelmi olvasmány, amihez szerencsém volt. E csodásan különböző szerzők keze alatt egy olyan történet kel életre, amelyben megpillanthatjuk, milyen lehetett az élet Pompeji utolsó, végzetes óráiban – és nemcsak rémisztő, de lebilincselő élményben lesz részünk. Michelle Moran

I. RÉSZ Vicky Alvear Shecter A FIÚ „A sötétségbe pont ugyanolyan mélyre tudsz leszállni,hogy még életben maradj, mint amilyenmagasba a vágyaid emelhetnek” – IDŐSEBB PLINIUS

POMPEJI, Titus Flavius Vespasianus Augustus császár uralkodásának első évében Ahogy a pompeji Sarno-kapuhoz közeledtem, diszkréten szorosabbra húztam az ágyékkötőmet. A csorba boltíven keresztül özönlöttünk a városba, aminek már a puszta látványára – és a tudatra, hogy egyre közelebb érek őhozzá – a testem kínos módon reagált. Nem igazán vágytam rá, hogy sátorszerűen dudorodó tunikám előre árulkodjon a világnak, hogy mit keresek Pompejiben. Köszönet Priapusnak a szövet szorításáért. A sor úgy araszolt be a városba, mint egy felpuffadt pióca. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a képet a gondolataimból. Bácsikám ragaszkodása a rendszeres kivéreztetéshez az őrületbe kergetett. „A kedélyállapotod kiegyensúlyozásával majd eltűnnek azok a foltok az arcodról” – mondta. „És a növekedésben is segít. Egyes fiúk még a húszas éveikben is nőnek” – tette hozzá őszinte reménykedéssel a hangjában. Igyekeztem nem vakargatni a hátamon a foltot, ahonnan az orvos leszedte az utolsó kis vérszívókat, miután kivéreztetett, és ellenálltam a borzongásnak, ami a véremtől feldagadt, fénylő, nyálkás test emlékétől rám tört. A bácsikám azon „terve” hogy nagyobbra növesszen, ez idáig szánalmas kudarcba fulladt. Titus császár flottájának egykori hadvezére, lelkes természetbúvára és tengernagya hatalmas, ökörszerű férfiember volt. Miképpen apám is az volt, ahogy mindig mindenki mesélte, bár én nem ismertem őt. Már-már úgy éreztem, mintha a bácsikám személyes sértésnek venné, hogy testfelépítésemben nem rá vagy apámra ütöttem, hanem anyámra – az ő apró húgára, Pliniára. Mintha legalábbis nekem tetszett volna eme gonosz tréfa, amit az istenek űztek velem. Bűzlő hajósok és izzadságfoltos salernumi kereskedők tolongtak körülöttem. Kénytelen leszek Julius házánál jól megmosakodni, mielőtt meglátogatom a szeretőmet. Természetesen amikor már majdnem átjutottam a boltív alatt, egy vén földműves hagymaszállító szekerének a kereke beleragadt egy barázdába, ami mindannyiunkat megállásra kényszerített.

Tudhattam volna. Pompeji olyan forgalmas kikötőváros volt, hogy mindig késésre kellett számítani. A város egyfolytában csipkelődött velem, akárcsak a szeretőm. S mint mindig, amikor késlekedtem, azon tűnődtem, hogy talán a Herculaneumi-kapun át kellett volna bemennem, vagy a kikötői kapun. De emlékeztettem magamat, hogy a városnak ezen a felén kisebb eséllyel futok bele olyanokba, akik megismernek. Muszáj volt rejtve maradnom. Még őelőtte is. Amikor végre bejutottam a mocskos, nyüzsgő belső utcákra, elkezdtem számolni, ahogy mindig szoktam. Csak háromszázharmincegy lépést kellett megtennem, mire újra megérinthettem Primát. A huszonhetedik lépésnél a tömeg szétvált előttem, én pedig majdnem belegyalogoltam a téglarakásba, ami egy hatalmas ház előtt emelkedett. Az utolsó pillanatban kerültem ki a kupacot, megtántorodtam, és az útra léptem, ahol alig tudtam kitérni egy szamarát vezető férfi elől. A jószág úgy meg volt pakolva korsókkal, mintha egy csilingelő agyagtakaróba pólyálták volna. Néhány mezítlábas lurkó felnevetett esetlen kapálózásomon, ahogy megpróbáltam megőrizni az egyensúlyomat. Vajon ezek a kis utcai patkányok rakták oda a téglákat azzal a céllal, hogy megkopasszanak? Kinéztem belőlük. Pompeji a tolvajok és haszonlesők városa volt, és részben ebből származott a bája. Kivéve, ha valaki tőled lopott. Megpaskoltam a tunikám öve alatt lógó erszényt, és megkönnyebbülten felmordultam, hogy még mindig ott fityeg. A szemem sarkából észrevettem, hogy néhány munkás odacammog a rakáshoz, és sáros kézzel a téglákért nyúlnak. Szóval mégsem a kölykök voltak. Azért a biztonság kedvéért én továbbra is mogorva tekintettel méregettem a borzas teremtményeket, amivel csak még nagyobb vihogásra ingereltem őket. Az egyik kisfiú pálcikakezével a hasát fogta a nevetéstől. Igazából többnyire nem éreztem sokkal idősebbnek magam annál a maszatos képű fiúcskánál. A férfivá avatási szertartáson még csak tavasszal estem át a Liberalia fesztiválon, és meg voltam győződve róla, hogy minden másként alakul, miután magamra öltöm a toga virilist. Biztos voltam benne, hogy végre azzá a férfivá válhatok, aki voltam. De semmi nem változott. A bácsikám idegesen zihálni

kezdett, valahányszor találkoztunk, és ez csalódással töltött el. És a csalódást csak fokozta, hogy nem fogadott hivatalosan is örökbe a szertartáson, pedig anyámmal együtt azt gondoltuk, arra készül. A kétszáznegyvenötödik lépésnél megálltam Juliusnál: Polybios, a jelenlegi pompeji praetor házánál. Volt valami varázslatos abban, ahogy az ember belépett otthonának fényesre festett, kék kapuján. Amikor bezárult mögöttem, az utca káosza halvány emlékké foszlott. Egy gondnok bekísért a napfényes átriumba, melynek falait élénkvörös, -sárga és fekete képek díszítették. Egyszer majd én is egy ilyen otthont szeretnék, mondtam magamban, talán ugyanebben a városban és utcában. – Caecilius! – kiáltotta Julius, amikor meglátott engem. – Ez aztán a meglepetés! Horkantottam egyet. Meglepetés, hát persze. Valószínűleg egész délután fel-alá járkált az érkezésemre várva. – Szeretnék tisztálkodni, mielőtt elindulunk – közöltem. Beleöklözött a karomba, és azt motyogta: – Te vagy az egyetlen bolond ismerősöm, aki megmosakszik, mielőtt meglátogat egy szajhát. – Elhallgass, te cacator – sziszegtem. Tudta, hogy gyűlölöm, amikor szajhának nevezi Primát. De legalább halkra fogta a szavát, nehogy a nőügyeim a bácsikám fülébe jussanak. A látszat kedvéért azért megpróbáltam a bordái közé könyökölni, de ő sokkal sebesebben mozgott nálam, és atlétikus mozdulattal tért ki az ütés elől, amitől úgy néztem ki, mint egy totyogó liba, ami mindjárt megbotlik a saját, úszóhártyás lábában. – Julius, légy kedvesebb! – szólt oda egy fiatal női hang. Julilla, a nővére lépett elő az oszlopok árnyékából. Először hatalmas terhespocakja tűnt elő. Két apró kezével alulról tartotta, amitől olyan benyomást keltett, mintha egy óriási, kék lenvászonba bugyolált trigonlabdát akarna felém dobni. Megcsókolta mindkét orcámat, én pedig magamba szívtam finom lótuszolaj illatát. – Bámulatosan nézel ki – motyogtam, és arcomat elöntötte a pír. Julilla zöld szeme és fényes, fekete haja arra a kecses, fekete macskára emlékeztetett, amelyik mindig ott kellette magát az Ízisztemplomban. Meglepő módon még előrehaladott várandós

állapotában is oly könnyedén mozgott, ahogy a napfény táncol a vízen. A férje nagyon szerencsés férfi. Vajon én is leszek ily szerencsés? – Jól vagy? – folytattam, mert eszembe jutott, hogy a férjével együtt már Rómában élnek. Bizonyára azért jöttek vissza Pompejibe, hogy a gyerekkori otthonában tudjon életet adni a babájának. Logikus volt. Hiszen itt a tenger nyugtató illata és hangja körbevette az embert. – Igen, igen! – felelte. – Habár már eléggé türelmetlenül várom, hogy találkozhassak a fiammal. – Az utolsó szót olyan hangsúllyal ejtette ki, mint aki hisz benne, hogy az lesz, ha elégszer mondogatja magának. Odafordult az öccséhez. – Gondolom, a fórumra indultok. Julius felém villantotta tekintetét, aztán rámosolygott Julillára. – Igen, hátha elkapunk egy-két előadást – válaszolta bizonytalanul. – Utána pedig egy szimpóziumot – egész este ihatunk és vitatkozhatunk, hogy aztán reggel újrakezdjük az egészet. A lány bájosan felkacagott. – Az istenekre mondom, örülök, hogy Titust túlságosan leköti, hogy megmássza a cursus honorum ranglétráját, és nem jut ideje efféle tivornyákra. Jó szórakozást, fiúk – mondta, majd elfordult és elballagott a belső udvar felé. – Lódulj! – mondta Julius, és játékosan az átrium egyik árnyékos sarka felé taszított, ahova az egyik szolgáló egy kis tisztálkodóállványt készített nekem. A bronzlavórban a víz felszínén mentalevelek úsztak, körötte illatos olajokkal teli fiolák sorakoztak. A forró ősz és az egyre erősebb rengések miatt Pompejiben vízhiány volt, persze apja vagyonának hála, Julius otthonában ebből mit sem éreztek. Ahogy azt bácsikámtól jól tudtam, a hatalom kiváltságokkal járt. Belemártottam a kezem a vízbe, és elkezdtem dörzsölni. – Siess már! – szólt rám Julius. – Alig várom, hogy eltűnjünk innen végre. Jupiter golyóira, én is azt akartam, barátom. A házon kívül, a szűk utcában előresimítottam a hajamat, és azt kívántam, bárcsak olyan ragyogó fürtjeim lennének, mint Juliusnak, de a bácsikám ragaszkodott hozzá, hogy katonás módon, rövidre nyírva hordjam. Végtére is, ha neki is megfelelt…Sajnos a rövidre nyírt hajam csak kihangsúlyozta vékony nyakamat.

– Szóval, megtagadott barátom – kezdte Julius hirtelen, ahogy haladtunk az utcán –, mikor jövünk össze ismét, hogy elmeséljük a történéseket? – kérdezte. A fogamat csikorgattam. Julius tisztában volt vele, hogy utálom, ha „megtagadottnak” hív. Tudta, szinte nyílt sebnek érzem, hogy a bácsikám nem fogadott örökbe hivatalosan. Ennek ellenére továbbra is ezzel ugratott – mióta megszégyenülten bevallottam neki, mennyire fáj és megrémít, hogy a bácsikám nem vett a nevére nyilvánosan. – Ó, ne vágj már olyan képet, mint egy fogatlan vénasszony, aki citromot nyalt – mondta Julius, és az oldalamba könyökölt. – Meg kell tanulnod nevetni a fájó dolgokon. Azzal veszed el az élüket! – Mondod te – motyogtam. Felsóhajtott. – Túlságosan komoly vagy, Gaius Caecilius. Miután megbeszéltük, mikor találkozunk ismét, Julius az utcán a puccosabb, drágább bordélyok felé vette az irányt, a város Vezúv felőli végébe. – Érezd jól magad a kis lupáddal – szólt utánam hangosan, amin a járókelők remekül szórakoztak. Az arcom lángvörössé vált. – Te is, te asinus – kiabáltam utána, de már nem hallotta. Az én hangom nem volt olyan erős, mint az övé. Amikor a szemem alkalmazkodott az alacsony mennyezetű caupona sötétjéhez, észrevettem, ahogy az én Primám épp bort tölt egy kicsorbult agyagkorsóból. A szívem mintha a fülemben lüktetett volna. Felpillantott rám fekete szemével, és elvigyorodott. Valami a mellkasomban szétolvadt, mint egy darab lépes méz, amit a napon hagytak. Az árnyékok közül a gazdája lépett elő, előrenyújtott kézzel. Anélkül, hogy egy szó elhangzott volna, egy rakás érmét helyeztem a markába. Ismerte a megállapodásunkat. Egész éjszakára megkaptam Primát a fogadó egyik szobájában – nem az egyik elfüggönyözött utcai fülkében, amit a többi látogatójával kellett használnia –, és busásan megfizettem. Prima még szélesebben elmosolyodott, és a fejével megszokott, emeleti szobánk felé bökött. Előresiettem a sötét falépcsőn, míg ő

váltott néhány szót a vén asinusszal, akinek a tulajdonában állt. Miután beértem az apró szobába, elmondtam egy rövid imát Vénusznak a kis oltárnál, amit az isteneknek állítottak az egyik kis falfülkébe. Azután járkálni kezdtem. Oda-vissza, oda-vissza. De még mindig nem jött. Feszülten füleltem, hogy meghalljam halk lépteit a fa lépcsőfokokon. Szándékosan játszotta ezt velem mindig? Azt állította, nem, csak előbb meg kell győződnie róla, hogy a taverna és a fogadó összes látogatójáról gondoskodtak, és valaki – általában bögyös, szőke húga – beáll helyette, mielőtt csatlakozhat hozzám. De én ebben az egészben nem voltam olyan biztos. Végül, végre meghallottam Prima lágy lépteit, és felpattantam. Alighogy besurrant, máris nekinyomtam az ajtónak, orrom a nyakába fúrtam, hogy belélegezzem füstös-édes illatát. Az istenekre, imádtam, ahogy a vékony kis teste az enyémhez préselődött. Olyan apró termetű volt, hogy még én is nagynak éreztem magam mellette. – Hékás! – nevette el magát, és a mellemre szorította a kezét.– Legalább hadd köszönjek és kapjak levegőt. Én már ziháltam, miközben hagytam, hogy eltoljon magától, és visszamosolyogtam rá. – Nagyon sokáig felém se néztél – mondta az ajkát biggyesztve.– Már azt hittem, találtál valaki mást, és csak ténferegtem itt lesújtva! – Soha – feleltem, és újra felé nyúltam. Még a mindent elvakító vágyakozásom ellenére is felfogtam a szavai jelentését, és izgatott öröm járt át. Ő is… ő is ugyanúgy érez irántam, ahogy én őiránta? Megkerült, és rám villantotta azt az elragadó, enyhén foghíjas mosolyát, amitől mindig kéjes borzongás futott végig a hátamon, hogy aztán a gyomromban megismétlődjön az érzés. – Örülök, hogy ezt hallom – mondta. – Hiányzott az én ifjú bikám! Irtó sokáig várattál magadra. Hiányoztam neki. Az istenekre, hiányoztam neki! – Te is hiányoztál nekem – válaszoltam, miközben megpróbáltam halkra fogni a hangomat, és ledöntöttem őt az ágyra. – Ó, nem – nevetett fel, ahogy tekeregve kihámozta magát a karomból. – Itt most én vagyok a főnök. – Lenyomott a vékony, gyékénnyel tömött matracra. A könyökömet keményen beleütöttem az ágykeretbe, de nem érdekelt.

– Van egy ötletem – mondta, és megcsillant a szeme. – Az elsőt gyorsan tudjuk le, hogy utána tudjunk lazítani, rendben? A lábaim közé térdepelt, és a tunikámat feltűrte a csípőm fölé. Egy elfojtott nyögés kíséretében az ágyra hanyatlottam. – Mit csinálsz? – krákogtam, miután arra ébredtem, hogy a földön heverő ruháink közt turkál. – Semmit – mondta Prima riadtan. Az apró olajlámpát – amely Priapus istent formázta – az elvetemedett faládára helyezte, és felegyenesedett. Gyönyörűséggel töltött el a látvány, ahogy a vibráló fény a karcsú, meztelen testén táncolt. Akár egy tengeri nimfa – a maga sötét simaságával és vad szépségével –, ami kiemelkedik Pompeji hullámai közül, hogy az ölelésembe simuljon. – Én csak… éhes vagyok – mondta. – Csak megnéztem, hogy hoztál-e nekem valamit enni. Felültem és megdörzsöltem a szememet. – Te mindig éhes vagy. Az egyik kezét a csípőjére tette, és huncut vigyort villantott rám. – Azért, mert annyira lefoglalsz, hogy még enni is elfelejtek. – Az éjszaka melyik órájában járunk? Le tudsz menni valami ételért? Bólintott. – Bár a dominus nem szereti – felelte. – Tudod, milyen: ha meglát, rögtön megpróbál egy másik vendég nyakába varrni. – Az egész éjszakát kifizettem, és ezt ő is tudja! – Felálltam és odamentem az erszényemhez, amit a cipőmbe rejtettem. – És majd fizetek az ételért is. Hozz egy kis bort és kolbászt, meg még amit te kívánsz – mondtam, és odaadtam neki egy maréknyi pénzérmét. A mosolya olyan őszintének és örömtelinek tűnt, hogy én is nyomban elvigyorodtam. Egy szempillantás alatt magára kapta a tunikáját, és kiviharzott a szobából. Prima úgy evett, ahogy szeretkezett: teljesen belefeledkezett, behunyta a szemét, és halk, kéjes nyögéseket hallatott. Elnevettem magam. – Azért annyira nem jó az a kolbász. Csodálkozva kinyitotta a szemét.

– Talán neked nem – válaszolta, és rágás közben kidudorodott az arca. – Pedig azokat hoztam fel, amiket a dominus a legjobb vendégeinek tartogat. Én ezekből sosem eszem, csak ha veled vagyok. – Egyszer majd hozok neked abból a kacsa- és libakolbászból, amit a szakácsunk készít. El sem fogod hinni, milyen finomak! Felcsillant a szeme. – És mit fogsz még hozni nekem? Bármit és mindent, amire csak vágysz – gondoltam. – Kis sajttortákat, fügelekvár töltelékkel – feleltem. Mosolyogva felnyögött. – És még? – Olivás sajtkrémet friss, ropogós kenyéren. Megnyalta az ajkát, és ismét behunyta a szemét. Megbabonázva figyeltem a száját. Közelebb húzódtam hozzá, és a fülébe súgtam: – És a legpuhább mogyorós-mézes gombócokat, amiket valaha kóstoltál. – Azzal ajkam éhes szájára forrt. * Az ágy megnyikordult. – Ne menj – motyogtam Primának. – Mindjárt felkel a nap – suttogta. – Össze kell takarítanom odalent, különben a gazdám mérges lesz. – Nem tudja megcsinálni a húgod? Kuncogni kezdett. – Neki minden eltereli a figyelmét. Ha nem megyek le segíteni neki, nem végez rendes munkát, és a gazda megint elpáhol mindkettőnket. Az istenekre, utáltam, amikor ilyeneket mondott. Gyűlöltem, hogy eszembe juttatta, hogy egy olyan ember tulajdona, aki nem értékeli a csodálatos lényét. Vagy hogy más férfiak is megkaphatják őt. Egy nap kivásárolom őt, mondogattam magamnak. Egyedül az enyém lesz. Amint rájövök, honnan szerezhetek annyi pénzt, amennyi ehhez szükséges. A bácsikám rövid pórázon tartott. Egyelőre azért is hálás voltam, hogy nem igazán firtatja, mire költöm a havi járandóságomat. Valószínűleg visszaaludhattam, mert arra ébredtem, hogy remeg az ágy, és odalenn cserépedények törnek össze. Nyugtalanító volt,

hogy Pompejiben egyre gyakoribbak és hosszabbak a rengések. Mindenkinek megvolt a saját elképzelése a dologról – hogy Vulcanus mérges, vagy hogy az óriások mozgolódnak a Tartaroszban. A bácsikám többféle hipotézissel is előállt, amiket a campaniai kutatásaira alapozott. – Áldoztál tegnap Neptunusnak? – hallatszott fel egy sipító hang. A caupona tulajdonosának feleségéé volt. – Ugye nem? Inkább kockáztál, tudom! Nem dühítheted tovább a Földrázót! – kiabálta. Ah, szóval ő a tenger és a földrengések istenére fogta. Egy alig hallható férfihang válaszolt. A kezemet a fejem alá dugtam, úgy szemléltem az alacsony famennyezetet. Nem akartam kimászni az ágyból, még a lány illatában fürdőztem a szeretkezéstől fáradtan. Eszembe jutottak a Prima előtti napjaim. Körülbelül tizenöt éves lehettem, amikor a bácsikám rájött, hogy még a ház egyik rabszolgáját se vettem igénybe, és a flancos misenumi bordélyt sem látogatom. Egy fiú addig nem válik férfivá, míg be nem hatol egy lányba vagy egy fiúba, emlékeztetett, és én még egyiket sem tettem. Fel akartam hánytorgatni, hogy a házban az összes rabszolga olyan koros, mint ő maga, de nem mertem. Az az igazság, ez csak egy kifogás volt. Szemérmességem megbénított, és megrémített a feladat. Noha ilyesfajta gyengeséget egy római fiú vagy férfi soha el nem ismerne. A bácsikám az emberével elvitetett Misenumba, a kedvenc kuplerájába. Megalázónak éreztem, ahogy a részeg férfiak rajtam derülnek, miközben átsétáltam a társalgón. A csupasz keblű nők, akik szintén kapatosnak látszottak, rám huhogtak. Az sem vált előnyömre, hogy a lángvörös képemmel kinézhettem vagy tizenkét évesnek. Amikor beléptünk a „különleges vendégeknek” fenntartott szobába, képtelen voltam az idősebb, erősen kifejtett arcú nő szemébe nézni. Miért kellett ezt ilyen nyíltan csinálni? Annyi férfival körülöttünk, akik mind tudták, mire készülök. Miután azt sem tudtam megmondani, hogy mit részesítenék előnyben, a madám beküldött egy szobába, ahol egy nagyjából tizennégy éves, gyönyörű lányt találtam. Miután behúzta az apró helyiség függönyét, a lány felém fordult és hűvösen végigmért,

amitől megfagyott az ereimben a vér. Mivel meg sem moccantam, forgatni kezdte a szemét, és keresztbe fonta a karját. Azután szó nélkül, meztelenül átsétált a szobán, és kikiabált, hogy küldjenek egy fiút. De én nem akartam fiút! Csak rémült és izgatott voltam. Amikor megérkezett a pucér fiú, legszívesebben a padló réseibe fúrtam volna magam, mint a férgek. Most már mindketten rajtam röhögtek. – Két ezüst denariusért majd azt mondom, hogy belém hatoltál – közölte a lány, metsző pillantást vetve rám. Csakhogy nálam nem volt pénz, csak a szolgálómnál. – Mivel meg sem szólaltam, a lány azt hitte, alkudni akarok. – Rendben – mondta. – Egy denariusért. Bólintottam. A fiú a lányra nézett. – Adnod kell valamit, különben elárulom. – Rendben – felelte a lány mosolyogva, és rájöttem, hogy még annyira se számított az ígéretért cserébe. Most az egyszer „megengedhette” magának, hogy nagyvonalú legyen a fiúval. Összeborzolta a haját – közben furcsa hangokat hallatott –, majd kajánul rávigyorgott, aztán kibotorkált. – Megtörtént – jelentette be, és megállt a bácsikám embere előtt, kinyújtott tenyérrel. – Ilyen gyorsan? – kérdezte a madám meglepetéssel az arcán. – Gyors a kisfickó. – Adj neki még egy denariust – krákogtam oda a rabszolgának, aki úgy felvonta a szemöldökét, hogy majd a hajvonaláig ugrott. – Nagylelkű borravaló – nevetett fel a madám. A félelem, hogy kifecsegik a titkomat – hogy még mindig csak egy kisfiú vagyok –, minden egyes pillanatban kísértett. Hogy viseltem volna el a megaláztatást, ha kitudódik? A férfivá avatási szertartásomat is megmérgezte a Liberalia fesztiválon, bár sokat segített, hogy rengeteget vedeltem. Attól fogva elkerültem a bordélyok környékét, nehogy találkozzam a fiúval és a lánnyal, vagy ami még rosszabb: nehogy szégyenletesen lekókadjak valamelyik szajha előtt. Aztán elutaztam Pompejibe, hogy meglátogassam Julius barátomat, aki végül ragaszkodott hozzá, hogy a kuplerájokban üssük el az időt. Amikor visszautasítottam, azt hazudtam neki, hogy a közelben él egy barátnőm. Természetesen kinevetett.

Amikor Julius elindult a kedvenc bordélyháza felé, én az ellenkező irányba mentem. Amikor rájöttem, hogy véletlenül visszakanyarodtam a háza irányába, beosontam a szomszédos cauponába, hogy meg ne lásson valaki a háztartásából. És akkor találkoztam a lánnyal. Ahogy aznap durcásan üldögéltem a pultnál, arra várva, hogy Julius elvégezze a férfias teendőit, melyekre én magam képtelen voltam, Prima egész délután, majd este hordta nekem a bort, a kenyeret és az olajbogyót. Mikor már nagyon későre járt az idő, és elcsendesedett a környék, letelepedett elém egy sámlira. – Te biztosan nagyon bölcs vagy, ha így neki tudsz keseredni ilyen fiatalon. A legtöbb fiú egy vidám tökfilkó. – Én nem vagyok fiú – jelentettem ki alig érthetően. – Tizenhét éves vagyok, és férfi. – Nem mondtam, hogy nem vagy férfi – felelte. – Csak annyit állítottam, hogy te más vagy, mint a legtöbb fiú. Megvontam a vállamat. – Összetörte a szíved egy lány? – kérdezte felém hajolva. – Nincs barátnőm. – Szeretnél egyet? Addig csak bámultam az üres kupámba, de hirtelen felemeltem a fejem, hogy megnézzem magamnak. A mozdulattól kicsit megszédültem. Vajon gúnyolódott velem? Amikor kitisztult a látásom, észrevettem, hogy egyáltalán nem nevet rajtam. Fáradtnak tűnt, és egy kicsit magányosnak. A férfira pillantott, aki a pultban a bort mérte, majd felsóhajtott. – Lehet, hogy én csak egy rabszolga vagyok, de néha szeretek én magam választani. És én téged választalak. Ha elfogadsz. Vele nem voltam ideges vagy szemérmes. Ő választott engem. Ő akart engem. Azóta is az övé vagyok. Felöltöztem és lementem. Prima bort töltögetett az agyagkupákba. – Jó reggelt – mondta ragyogva. Az istenekre! Bárcsak azon nyomban visszarángathattam volna magammal az emeletre. Az arcom valószínűleg egyértelműen elárulta az érzéseimet, mert némán a „ma este” szavakat formálta az ajkával.

Rendben. Egyelőre azt terveztem, hogy elmegyek a fürdőbe – habár a vízhiány miatt csak a tepidarium lesz nyitva. Julius talán már ott vár rám. – Ugyan mi tart ilyen sokáig, te vézna lotyó? – szólt oda egy férfi a helyiség másik feléből. Prima mozdulatlanná dermedt. – Jövök már! – válaszolta, igyekezve leplezni az arcára kiülő undort. Odasietett a boroskupával, míg én megpróbáltam megemészteni a tényt, hogy valaki ilyen hangnemben szól az én Primámhoz. A férfi felvigyorgott rá. Láttam, hogy a lány állkapcsa megfeszül, mintha a fogát csikorgatná. Mély, sötét gyűlölet áradt szét a mellkasomban a férfi iránt. – Nem ismerlek téged – jelentette ki a férfi az italt kortyolgatva. – Pedig én mindenkit ismerek Pompejiben. Felállt. Rémületemre jócskán fölém tornyosult. Sőt, rosszabb: jóképű volt, és szőke, egyenes orra és olyan teste volt, mint aki rendszeresen edz a palaestrában. Mogorva tekintettel néztem rá, és utáltam, hogy mérete és atletikus alkata látványa az önutálat ismerős érzésével tölt el. – Cuspius Pansa vagyok, az új aedilis Pompejiben – mutatkozott be. – Köszöntelek. És te ki vagy? – Caecilius – makogtam, és abban a pillanatban vettem észre a közelben reá várakozó társaságot. – Hova való vagy, Caecilius? – kérdezte enyhén hátravetve a fejét, mit sem törődve a gorombasággal, hogy nem a teljes nevemen mutatkoztam be neki. A nyitott ajtón át beáramló napfény megcsillant a csuklóját övező aranypánton. Éppolyan közönséges volt, mint ő maga. – Herculaneumból, vagy netán Nuceriából látogattál ide? Szóval puhatolózik. Most mitévő legyek? Ismeri vajon a nagybátyámat? – Nuceriából – kotyogtam ki. – Ah, végre haladunk. – Sikamlós mosolyt villantott rám, mintha legalábbis tudná, hogy hazudok. – Melyik régióban laksz? És mit gondolsz a gladiátorbajnokotokról, aki legyőzte a miénket az arénában? Szégyen-gyalázat Pompejire nézve, de ti biztos örültök neki. Hogy is hívják…?

A cauponában megrekedt a levegő. Megköszörültem a torkomat. – Bocsáss meg. Késésben vagyok, egy barátommal kell találkoznom a fürdőben – mondtam. Ahogy odafordultam Primához, hogy elköszönjek, rémülten állapítottam meg, hogy tágra nyílt szeméből szinte süt a gyűlölet a szőke férfi láttán. Kinyújtotta az egyik kezét, mintha meg akarna állítani. Bántotta őt ez a férfi valamikor? Vagy most akarta bántani? Tettem egy lépést a lány felé, ő pedig alig láthatóan szinte azonnal megrázta a fejét. A teljes tehetetlenség érzésétől megdermedtem. Meg akartam védeni őt, de hogyan? Menj – formálta a szót némán, mintha ő próbálna megvédeni engem. Ránéztem a tenyérbemászó elöljáróra. Éberen figyelte a mozdulataimat. Túl éberen. A lánynak igaza volt. Távoznom kellett, de gyűlöltem magamat érte. Sarkon fordultam, és kisétáltam a reggeli verőfényben úszó pompeji forgatagba. Félig elvakulva szedtem a lábam, és megpróbáltam elhessegetni a képet, ahogy az az undorító férfi Primához ér. Persze semmi másra nem tudtam gondolni. Vajon őt jobban kedveli, mint engem? A termete miatt? Mert jóképű? Nem. Nem. Undorodott tőle. Ez egyértelműen látszott. A fórumon található fürdőkig vezető úton végig úgy éreztem, mintha valaki követett volna, de amikor körbenéztem, semmi nem utalt arra, hogy bárki a legkisebb figyelmet is szentelné nekem. Az utcán, a Macellum környékén nyüzsögtek a népek. Tudtam, hogy a magas, szőke férfit nyomban kiszúrnám. És egyébként is azt mondta, hogy nemrég nyerte el az aedilisi tisztséget, nem? Egyetlen magisztrátus sem tudna követni egy magamfajtát, még ha akarna se: számtalan ember megállítaná, hogy elbeszélgessen vele, szívességet kérjen vagy elpanaszoljon valamit. Mégsem tudtam lerázni magamról az érzést, hogy valaki mögöttem figyel. A fórumnegyedben, a pótkaszárnyaként szolgáló, elhagyott színház előtt néhány gladiátor lézengett. Furcsa helyszínnek tűnt gladiátorok elszállásolásához, de Pompejinek megvoltak a maga törvényei. Az egyik sebhelyes harcos figyelte, ahogy elvonulok. Na, hogy szorult volna a fejed Proserpina feszes seggébe, te meg mit akarsz? – gondoltam az őszes harcos láttán. De természetesen egy kukkot sem szóltam.

Úgy tűnt, a férfi olvas a gondolataimban. Szétnyitotta összefont karját, és felém kiáltott. – Hé, te fiú! Jobban teszed, ha Pugnaxra fogadsz a következő viadalokon, vagy megzabállak! – kiabálta. Színlelt mogorvasága hamar vigyorba hajlott, amikor néhányan szintén felkiáltottak: – Io, Pugnaxra! Gyűlöltem a férfit a termetéért. Az istenekre, az egyik alkarja magában akkora, mint a combom! A tudat, hogy az olyanok, mint az a tenyérbemászó aedilis vagy ez a szörnyeteg gladiátor is használhatják Primát – vagy bánthatják őt –, amikor csak kedvük szottyan, bosszantó, tehetetlen haraggal töltött el. Már nem vagyok gyerek, emlékeztettem magam. Férfi vagyok. És tennem kell valamit. Valamit, amivel megmenthetem őt, és biztonságot nyújthatok neki. A megoldás egyértelmű volt. Meg kellett találnom a módját, hogy valóra váltsam azt az ábrándomat, hogy egyszer majd kivásárolom. A gondolat felizgatott, a szorongató tehetetlenség úgy oldódott fel bennem, miképp a forró fürdő ernyeszti el az izmokat. Megteszem. A bácsikám persze nem lesz túl boldog, de a háztartásban mindig jól jön még egy segítő kéz, nem igaz? Vagy még jobb lenne, ha úgy szervezném meg az egészet, hogy a bácsikám soha ne is tudja meg, hogy Prima létezik. Elszállásolhatnám őt itt, Pompejiben is – egy apró insulában, ami a tengerre néz. Szinte magam előtt láttam, ahogy a fehér függönyöket meglebbenti a sós, tengeri szellő, mely felszárítja az izzadságot egybefonódott testünkről. De vajon mennyibe kerülhet egy olyan rabszolga, mint Prima? Bekanyarodtam a következő tavernába, amit megláttam. Miután kokettáltam egy keveset a tulajdonossal, és kikértem a legjobb borát, megkérdeztem, mibe kerül a sarokban ülő, szemrevaló rabszolga. – Egy órára vagy egész estére? – tudakolta a férfi. Megráztam a fejem. – Nem. Bocsáss meg, hogy nem voltam világos. Azt akarom tudni… hogy ha idejönne egy férfi, és meg akarná vásárolni tőled azt a leányt, mennyit kérnél tőle. A férfi végigmért, aztán komoly arccal mondott egy hozzávetőleges összeget. – Köszönöm – válaszoltam, és kivonultam a helyiségből.

– Várj! – szólt utánam a férfi. – Tégy egy ajánlatot! A megnevezett összeg többre rúgott, mint amivel rendelkeztem. Nyilván ahhoz is túl sok volt, hogy nyíltan elkérjem a bácsikámtól. Muszáj volt kitalálnom, miként tehetek szert pénzre. De hogyan? Honnan szerezzek annyi pénzt? Elmentem a fürdő előtt anélkül, hogy megnéztem volna, benn van-e Julius. Neki mindig volt pénztartaléka. Hogy csinálta? A gazdag apja adta neki? Mivel az én apám nem élt, más módot kellett találnom. Ahogy a sikátorban elhaladtam egy kisebb csoportosulás mellett, akik csontokat dobáltak, eszembe jutott, hogy Julius is szerencsejátékos volt. Még szép. Csakhogy Fortuna egyszer sem mosolygott rám, amikor fogadtam, még Pompejiben sem. Azonfelül én az összes pénzemet arra tettem félre, hogy Primával tölthessek néhány éjszakát. Észre sem vettem, és a bőrművesek és könyvárusok utcáján találtam magam. Révületemből a cserzett bőr szaga és a könyvkereskedők kiabálása ébresztett fel. Egy elnyűtt tunikát viselő férfi úgy emelt fel egy papírtekercset, mintha pilum volna, hogy megcélozzon vele egy vásárlót. – Szeretett tengernagyunk eredeti művét tartom a kezemben! – harsogta, én meg majdnem hangosan felnevettem. Micsoda hazudozó. A bácsikám nagyon odafigyelt rá, hogy kihez kerülnek munkáinak eredeti vázlatai. Mindazonáltal a taktika odavonzotta a tömeget. – Nyűgözd le a barátaidat ezzel a kinccsel! Plinius: A természet históriája is megvan végig. A saját kezével írta, nem írnok másolta! Campaniában művelt ember könyvtárából nem hiányozhat a teljes sorozat! Egy pillanatra eltűnődtem, vajon a férfi tudja-e, hogy ki vagyok. Vajon azért kezdett el rikácsolni a bácsikám munkáiról? De egy pillantást se vetett rám. Inkább egy olyan csoport felé nézett, akik finom lenvászon tunikát és arany karpántokat viseltek. Azonnal felismertem bennük Pompeji jellegzetes figuráit: egykori rabszolgák voltak, akik jól megszedték magukat, amikor befektették a pénzüket a városban a születésem évében bekövetkezett, pusztító földrengés után. A nemesi családok legtöbbje elköltözött Pompejiből, és nem is tért vissza többé, gyönyörű házakat hagyva maga után, melyeket felszabadított rabszolgák vagy gyapjúverők, pékek és

garumot készítő iparosok vásároltak meg. Irigy csodálattal tekintettem a munkájukra, amivel betöltötték a város életén tátongó réseket, hasonlóan ahhoz, ahogy Prima betöltötte az én életemben tátongó űrt. Végtére is valószínűleg pont az ilyen emberek fedezték fel, hogy Pompeji különleges iszapja víz alatt olyan keményre köt, akár a kő, és vagyonokat kerestek azzal, hogy betonként értékesítették vízvezetékek, gátak és hidak építéséhez birodalomszerte. De ugyanezek az emberek vajon tényleg annyira vágytak-e a társadalom megbecsülésére, hogy hagyták magukat becsapni a bácsikám műveinek hamisítványaival? Fénylő arany ékszerekben, olajosan csillogó tincsekkel állták körbe a könyvárust. – Azt mondod, saját kezével írta? – érdeklődött az egyikük. – Hogy tudod bizonyítani? A férfi óvatosan kitekerte az egyik papír sarkát. – Ez itt Plinius tengernagy pecsétje, itt, ni! A csődület elismerően fecsegett és bólogatott. Én alig bírtam visszatartani a nevetést. Tudományos értekezések írói nem nyomták a pecsétjüket a papiruszra vagy a pergamenre, mintha levelet írtak volna. Micsoda tökfilkók! – Mennyit kérsz érte? – tudakolta az egyik, ékszerekkel teleaggatott férfi. Amikor a kereskedő kimondta az árat, majdnem megfulladtam meglepetésemben. – Alkalmi vétel ezekért a könyvtáradat ékesítő, lenyűgöző művekért – tette hozzá. Elhűltem. Ezek az emberek tényleg azt fontolgatták, hogy fizetnek egy nyilvánvalóan hamisítvány tekercsért? Az istenekre! Ha csak arra gondoltam, mennyi eredeti mű van a bácsikám könytárába zsúfolva, elakadt a lélegzetem. Mi lenne, ha… – Rendelj vagy tágulj! – mondta egy izzadt hölgy a merőkanalát lengetve a vászonponyva alatt, ahová beálltam. Hunyorítottam. Az asszonyság a kőből rakott pultba merített dolia felé intett, ami rosszul forralt bortól bűzlött. Úgy lóbálta a karját, akár egy mutatványos, ahogy a thermopoliumában álló többi agyagedényt mutogatta: az egyikben halpogácsák úsztak garumban, a másikban párolt polipcsápok gőzölögtek.

– Ma reggeli fogás – mutatott a polipra. – Olyan friss, hogy szinte még ráng! – tette hozzá vigyorogva, kivillantva barna fogait. Látszott, hogy büszke az árujára. Persze Pompejiben láthatóan mindenki kedvét lelte még a legegyszerűbb örömökben is. – Nem, köszönöm – válaszoltam, és odébb álltam. – Végre – motyogta egy férfi mögöttem. Gyorsan rendelt a polipból, amihez kért egy kis olívabogyót és fügét is. Magamba révedve sétáltam tovább, a hallottakon morfondírozva. Egykori rabszolgák, akik kétségbeesetten igyekeznek műveltebbnek látszani, botrányos összegeket hajlandóak kifizetni a bácsikám műveiért, akinek az asztala roskadozott a kéziratoktól, amiket elkezdett, de aztán félrerakott, ha egy újabb gondolat vagy megfigyelés tetszett meg neki. Az istenek válaszoltak a kérdésemre, hogyan tudnám megszerezni a pénzt, amire szükségem volt, hogy megvásároljam Primát. Sarkon fordultam, és elindultam a Sarno-kapu – és az istálló – felé, és hálám jeléül két apró pénzérmét dugtam a virághalom alá az egyik falfülkében álló oltárnál az útkereszteződés istenének, amiért megmutatta a megoldást a problémámra. Julius talán észre sem vette, hogy nem jelentem meg a fürdőben, s bár nagyon nem akartam lemondani arról az éjszakáról Primával, talán nem lesz hiábavaló. Nemsokára úgyis az enyém lesz örökre. Ahogy számítottam rá, késő éjszaka érkeztem vissza Misenumba, a bácsikám villájába. A lovászom döbbenetére, megkértem, hogy készítsen fel egy pihent hátast, és várjon meg vele az úton. A bácsikám szirt mellett álló villája – mely a partra és egy tengerészhelyőrségre nézett – feltűnő volt, akár a fekete selyemágyon fekvő gyöngyszem. Az éjszakai égbolton ragyogó fénypontok oly fenségesen csillogtak a sötét víz felszínén, hogy szinte elfogott az érzés: maguk az istenek mosolyognak rám. Legalábbis Vénusz biztosan! Először néztem friss szemmel a villát, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Elképzeltem, mit szólna Prima, ha megpillantaná a sziklaszirtbe vájt, lépcsőzetesen emelkedő, fehéren ragyogó falakat, a vörös cserepeket, ahogy a napfényben tündökölnek, vagy a

múzsák csodaszép szobrait a kertjeinkben. Megbabonázná a látvány. De ő ezt a villát nem fogja látni, emlékeztettem magamat. Ő mindig Pompejiben fog várni rám. Ahogy közeledtem, megdöbbentett a hely némasága. A villa általában élettel teli lármától volt eleven, de most földöntúlinak tűnt ez a csend. Általában felszűrődött a sötétből a tenger moraja vagy az éjszakai őrség tagjainak kiáltásai a helyőrségből. Ám ma éjszaka nem. A csend szinte nyomasztó volt. Néhány napig még senki nem számít rám, és mindenki alszik, jutott eszembe. Meggyújtottam egy kicsiny lámpást, és átosontam a házon a bácsikám tablinumja felé. A pénzesládikóját egy alacsony asztal alatt tartotta. Zárva volt, ahogy számítottam rá. Halkan, nagyon halkan kihúzogattam minden fiókot bácsikám kedvenc ébenfa íróasztalában, ami Vespasianus császár ajándéka volt. Sehol nem találtam a kulcsot. Azért egy próbát megért. Ugyanakkor az asztal púpozva volt irattekercsekkel, akárcsak a rekeszes polcok. Egyszer hallottam, amikor azt ajánlotta neki az intézője, hogy zárja el az irattekercseit, mert annyit érnek aranyban, amennyi a súlyuk. A bácsikámnak hallgatnia kellett volna rá. Találtam egy szinte teljesen befejezett vázlatot a római haditengerészet történetéről írott munkájához. Valami mohó bolond kétségtelenül sokat fizetett volna érte, hogy elmondhassa magáról, hogy neki volt meg először Pompejiben. Ahogy az utazótáskámba csúsztattam a tekercset, beleütköztem az asztalba. Valami megcsillant a kis lámpás fényében: a bácsikám pecsétgyűrűje, ami a papiruszhalom alól kandikált ki. Gyorsan a batyuba dugtam az arany-karneol gyűrűt is, mielőtt meggondoltam volna magam. Az a gyűrű önmagában elegendő volt nemcsak Primáért, de arra is, hogy hónapokra kibéreljek egy apró szobát a tenger mellett. Annak biztos tudatában surrantam ki, hogy egy árva lélek sem vette észre, hogy visszajöttem. Vagy hogy elvittem valamit. Tizenkét órával és két kimerült lóval később visszaértem Pompejibe. Egyenesen Julius Polybios házához mentem. Vevőket

kellett találnom az elhozott holmira, hogy ajánlatot tehessek Primára. Gondoltam, a barátom biztos ismer olyanokat, akiknek a segítségével aranyra és ezüstre válthatom az árumat. Nem mondom, hogy nem volt bűntudatom vagy szégyenérzetem a tettem miatt. De azzal áltattam magam, hogy majd csak megtalálom a módját, hogy visszafizessem, amiket elvettem. Esetleg jobban fogok tanulni, és többet fordítok a bácsikámnak. Megtalálom a módját, hogy kárpótoljam, ebben biztos voltam. Sajnos Julius még mindig másnapos volt az előző esti tivornya miatt. Kénytelen voltam a reggel harmadik vagy negyedik órájáig várni rá, de túl nyugtalan voltam ahhoz, hogy türelmesen ücsörögjek. Ezért hát elindultam Prima tavernája felé a hónom alatt szorongatott batyummal, benne a lopott holmival. Amikor meglátott, kedvesen lebiggyesztette az ajkát. A szívem majd kiugrott a helyéről. – Miért nem jöttél tegnap este? – kérdezte. – Azt mondtad, eljössz. – Haza kellett mennem…hogy segítsek egy barátomon – feleltem. – Hidd el, kárpótollak. – Rendben. Mert veled sokkal szívesebben töltöm az estéimet, mint a részeges helyiekkel. A hasamban kellemes forróság áradt szét. – Jólesik ezt hallani – mondtam. Mivel még mindig nem szabadultam a képzetektől, hogy ittas kuncsaftok fogdossák őt a kinti fülkékben – vagy hogy az a mézesmázos modorú, szőke aedilis sértegeti a gyomrom összerándult. Nemsokára soha többé nem kell ilyen emberekkel találkoznia. Sötét szeme csak úgy csillogott, és rózsaszín nyelve kikandikált a fogai közti apró résen. – Te készülsz valamire – állapította meg, enyhén hátravetve a fejét. Vigyorogva bólintottam. – Hadd hozzak egy kis bort, és azután mesélj el mindent. Nem kívántam bort, de mindketten láttuk, hogy a gazdája belép a felszolgálóhelyiségbe. Amíg rendesen költök, nem törődik vele, meddig beszélgetünk. – Kettőt hozz! – szóltam neki. – Meghívlak egyre téged is!

Szélesen elmosolyodott. Lerakta elénk a kupákat, és leült a mellettem lévő, támlátlan székre. – Hallgatlak – súgta a fülembe. Egy pillanatra behunytam a szemem, ahogy rám tört a vágyakozás. – Mire készülsz? – Kitaláltam, hogyan lehetnénk együtt; hogy ne kelljen többet olyan férfiakkal lenned, mint az a szörnyű aedilis – suttogtam. Úgy húzódott el tőlem, mintha megégettem volna. – Micsoda? – Azt tervezem, hogy megvásárollak – feleltem még mindig suttogva. Nem akartam, hogy a gazdája meghallja, és elkezdjen azon spekulálni, mennyit is kérjen érte. Ha meglepem az ajánlatommal, talán olcsóbban megkapom. – Még a mai napon, ha lehetséges. Összeráncolta a homlokát, és nagyot pislantott. – Nem értelek. – Meg foglak vásárolni tőle – jelentettem ki. – És akkor örökké együtt lehetünk. A szeme tágra nyílt, de nem az örömtől. Belém hasított az aggodalom. – Hallgass ide – mondtam neki gyorsan. – Még egy szót se szólj a gazdádnak. Nem akarom, hogy megtudja, míg elé nem tudok állni a pénzzel. Megrázta a fejét. – Én nem vagyok eladó. Megnyugtatóan rámosolyogtam. – Majd az leszel, amikor meglátja, mennyit adnék érted. – Nem, nem érted – vágott közbe hozzám hajolva. Arca elvörösödött. – Én nem…te nem vásárolhatsz meg engem csak úgy. – Miért nem? – kérdeztem. – Többet tudnék neked nyújtani, mint amit itt kapsz, és soha többé nem kellene korhely idiótákkal foglalkoznod. – És azért álltál elő ezzel a tervvel ilyen sebesen, mert nem akarsz rajtam másokkal is osztozni – állapította meg, és összefonta a karját. – Nem. Akarom mondani, igen. De nem csak erről van szó. – Miért esett ilyen nehezére megemészteni a dolgot? Én meg még azt hittem, nyomban a nyakamba ugrik a hír hallatán. – Nézd, ha

egyszer az enyém leszel, akár fel is szabadíthatlak, ha ez aggaszt. Feltéve… ha beleegyezel, hogy az ágyasom maradsz. – Én bejegyzett prostituált vagyok – sziszegte. – És mindig is infamis maradok. Az istenekre, ez csakugyan így volna? De mit sem számít, nem igaz? Hacsak a bácsikám meg nem tudja. De ő ritkán jár Pompejibe. Csekély volt az esélye, hogy rájön, egy korábbi prostituáltat tartok el. – Majd kitalálunk valamit – mondtam nagyot nyelve. – És ha megvásárollak, könnyebb életed lesz. Csak te leszel, és én! Megsűrűsödött a csend közöttünk. Még egyszer mondom, nem erre számítottam. Talán túlságosan üzletiesen adtam elő a tervemet? – Szeretlek, Prima. És igazad van. Nem akarok osztozni rajtad senki mással. Ez annyira szörnyű? Ismét megrázta a fejét, és lenézett a kezére. – Te…te is így érzel irántam, ugye? – dadogtam. – Hisz nemrég mondtad, hogy szereted velem tölteni az éjszakákat! Még ha nem is vagy szerelmes belém, tudom, hogy kedvelsz. És majd megtanulsz szeretni is, ha meglátod, miféle életet tudok nyújtani neked. – Mint személyes szajhádnak. Az istenekre, ez szörnyen hangzott. – Nem, de… nem jobb lenne ez, mint… – Mint egy kocsmai kurvának lenni? Elfordítottam a fejem. – Csak nem akarom azt látni, ahogy a férfiak kihasználnak és sértegetnek, mint az a reggeli fickó. – Pansa – köpte a szót undorodva. – Igen. Ingerülten felsóhajtott. – Hadd kérdezzek tőled valamit, Caecilius. Mennyi idős vagy? – Tizenhét éves. – És hányszor voltál már szerelmes? A homlokomat ráncoltam, mert nem tetszett, ahogy az utolsó szót kiejtette. – Csak egyszer. Beléd. – És úgy képzeled, hogy ez az érzés tovább fog tartani, mint…ó, hát nem is tudom, hónap idusánál?

– Igen! – jelentettem ki hangosan. Túl hangosan. A gazdája összevont szemöldökkel ránk nézett. – Hadd mondjak neked valamit, kicsi fiú. Kicsi fiú? – Még milliószor leszel szerelmes, mielőtt az év véget ér… – Ez nem igaz. – Még sosem láttam őt ennyire dühösnek és keserűnek. Hova lett az én Primám? – Dehogynem igaz. És mihez kezdek hat hónap múlva, amikor rám unsz, és beleszeretsz egy másik szajhába? – Ez sosem… – Vagy amikor szerelmes leszel egy aranyos kis szűzlányba, akit majd feleségül akarsz venni? Elmondom én neked, mi fog történni. Kidobsz a hátsó ajtón, mint valami romlott halat. – Nem – mondtam a fejemet ingatva. – De – mondta ő előrébb hajolva. Mérgesnek látszott. – És a húgommal mi lesz? – Mi lenne vele? – Én vagyok a védelmezője – jelentette ki szinte morogva. – Nem hagyom, hogy elválasszák tőlem. Szüksége van rám! Lenéztem a batyumra. A szívem összeszorult. Gyönyörű, platinaszőke húgáért biztos vagyonokat kérnének. Fölöttébb valószínűnek tetszett, hogy nem lenne elég pénzem mindkettejükre, és mellette még Prima tenger melletti elszállásolására is. – Időre lesz szükségem, hogy még több pénzt szerezzek… – Te tényleg nem érted – szakított félbe bosszús, vad tekintettel. – Én nem vagyok szerelmes beléd. Soha nem is leszek. Te is csak abba vagy szerelmes, amit az emeleten nyújtok neked. Pénzért. Ez egy illúzió. Forróság öntötte el a fejemet és a mellkasomat. – De hisz… de te választottál engem. Emlékszel? A legelső alkalommal magad mondtad…én meg azt hittem… hogy te is… – A fiatalokkal könnyebb, mert hamarabb végeznek – jelentette ki kemény hangon. – Ráadásul te többet is fizettél az egész éjszakáért. Bolond lettem volna nem kihasználni az alkalmat. De te még nagyobb bolond vagy, ha azt hiszed, hogy bármit érzek irántad. Ugyanakkor a pénzes erszényedet, hát azt valóban imádtam. De téged nem.

Szó szerint úgy görnyedtem a boroskupa fölé, mintha mellbe vágott volna. Felfújta az arcát, majd a mennyezetet bámulva kieresztette a levegőt. – Vénusz csecsére, ha tudtam volna, hogy ilyen ostoba vagy, sokkal, de sokkal többet kértem volna, fiú. Neked muszáj… – Ne hívj engem fiúnak többé! – ordítottam. A helyiség elcsendesedett. – Fizesd ki a borodat, és menj, Caecilius! A szék csörömpölve felborult, ahogy felpattantam róla. Odavetettem néhány érmét az asztalra, és a bácsikámtól elemelt holmikkal teli zsákot a hasamhoz szorítottam. Prima kimerülten felállt. – Gyere vissza, ha megtaláltad a tökeidet. A te pénzed nekem ugyanolyan jó, mint bárki másé. Nem tudom, hogy kerültem az utcára, vagy mikor jutott eszembe levegőt venni. A talaj remegni kezdett a lábam alatt, velem szemben egy kenyereskordé majdnem felborult. Szédülve és émelyegve próbáltam megőrizni az egyensúlyomat. Beletelt néhány pillanatba, míg rájöttem, hogy nemcsak az én világom készül darabokra hullani, hanem egy másfajta rengés rázza a földet. Ám ez erősebbnek tűnt. Veszélyesebbnek. A taverna falának támaszkodtam, és szinte azt kívántam, hogy rám omoljon. Amikor a remegés elmúlt, valaki túl hangosan felnevetett az utca túloldalán. Egy csirke panaszos rikácsolásba kezdett – kitárt szárnyakkal, kétségbeesetten próbált elmenekülni két mezítlábas gyerek elől. Az emberek belém ütköztek, ahogy tántorogva folytatták az útjukat. Gépiesen tettem egyik lábamat a másik elé, nem törődve vele és nem is figyelve rá, merre megyek. Csak sodródtam a tömeggel az ismeretlen utcákon. Ahogy elhaladt mellettem egy visító kismalacot szállító férfi, nekilökött egy nagy ház falának. A tekintetem megakadt az ajtó oldalába karcolt szón: Prima. Meglepetten pislantottam, és rávettem magam, hogy elolvassam a teljes szöveget. Secundus üdvözli az ő Primáját, bárhol is legyen. Kérlek, kedvesem, szeress engem.

Ő senkit sem szeret – gondoltam. És nem én voltam az egyedüli bolond, aki belehabarodott. Az istenek mégis idevezettek, hogy észrevegyem a nevét, valószínűleg ők nevettek rajtam a legjobban. Azon kaptam magam, hogy körbejárok a bazilika körül a fórumon. Haza kéne mennem, mondtam magamnak. Vissza kellene vinnem, amit elcsentem, mielőtt a bácsikám észreveszi. De akkor át kellett volna haladnom azon a környéken, ahol Prima lakik, és arra képtelen voltam. Még nem tudtam. Ráadásul még a lovak sem pihentek eleget. Micsoda bolond vagyok! Mekkora idióta. A hülyék között is a legrosszabb fajta. Fiúnak nevezett. Nem is törődött velem. Hogy tudtam őt ennyire félreismerni? A szégyenérzet hullámokban tört rám. Hirtelen három férfi állt elém, ahogy közeledtem a felújítás alatt álló, lakatlan rész felé. – Az aedilis szeretne szót váltani veled – mondta a középső köpcös. – Most nem akarok beszélni senkivel – válaszoltam, igyekezve kikerülni őket. – Ó, dehogynem – mondta az egyikük, megragadva a felkaromat. Ez kizökkentett szánalmas révületemből. – Vedd le rólam a kezed! – Megpróbáltam kiszabadítani magamat, de erősen fogott. Egy elhagyott falfülkéhez vonszoltak. Az állványzat a téglafal közepéig magasodott, de senki nem dolgozott rajta. Pompeji olyan volt, mint egy gyerek, aki építőkockákkal játszik: elkezdett építeni valamit az egyik sarkon, aztán valami elterelte a figyelmét, és hozzálátott valami máshoz, néhány utcával arrébb. Az aedilis, aki Primát sértegette, kilépett az árnyékok közül. Ragyogó mosolyt villantott rám. – Örülök, hogy újra találkozunk, Gaius Caecilius Secundus – mondta. Az istenekre, tudja a teljes nevemet! Vajon mi egyebet tudhat még? – Mit akarsz? – Gyere, húzódjunk félre, hogy diszkréten tudjunk beszélgetni – sürgetett, mintha régi cimborák lennénk. Egy pillantást vetettem a

gorilláira, és beláttam, hogy esélyem sincs. Követtem hát. – Azon tűnődöm, vajon a bácsikád tudja-e, mit csinálsz Pompejiben – jegyezte meg negédesen. – Az nem a te dolgod – feleltem. – Ó, dehogyisnem. Minden, ami Pompejiben történik, az én dolgom. – A táskámra mutatott, amit még mindig a hónom alatt szorongattam. – Például, amit abban tartasz. Azt hiszem, át kellene adnod nekem. Csak pislogtam. – Micsoda? Nem! Pansa elmosolyodott, és úgy rázta meg a fejét, mintha egy makacs gyerekkel próbálna meg szót érteni. Én pedig az arcába akartam köpni, pont, mint egy gyerek. – Ó, milyen izgalmas, hogy én hozhatom a nagy Plinius tengernagy tudomására, hogy az unokaöccse és egyben a lehetséges örököse meglopta őt – mondta mézesmázos vigyorral. – Mindig az adósom lesz érte! Ezért siettél haza lóhalálában az éjszaka közepén, majd tértél vissza sebtiben azzal a csomaggal, ugye? Meg sem mukkantam. Egy pillanatra rám meredt, majd felnevetett. – Haha! Az emberem követett, de csak találgatni tudtam, hogy mit csinálsz. A némaságod azt tanúsítja, hogyjól tippeltem. Na, add csak ide, amit elloptál a bácsikád villájából, és nem árulom el neki, hogy megpróbáltál megvásárolni egy ócska kurvát Pompeji egyik koszlott cauponájából. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Felsóhajtott. – Még gyakorolnod kell az érzelmeid palástolását. Semmi értelme hazudnod. Prima elmesélt mindent. A vézna kis lotyó még nevetett is, miközben elárult téged. A szívem a fülemben kalapált. Kinyújtotta a kezét a táskáért. Még mindig nem mozdultam. Pansa felvonta az egyik szemöldökét. – Kétféle út áll előtted: a könnyű és a nagyon nehéz.

Ez a faragatlan politikus azt képzelte, hogy elég nagy ember, hogy akár csak megkörnyékezze a nagybátyámat, és ettől ismét úgy éreztem, hogy menten leköpöm. – Egy fasz vagy, és egy seggfej. Remélem, Prima a szádba szarik, ha legközelebb odadugod a képedet – csattantam fel. – És nem teheted rá a kezed semmire, ami az enyém. Ajka gúnyos vigyorra görbült. – Nos, látom, döntöttél. – Intett az embereinek, majd elballagott. – Aedilis! – szólt rá valaki, amikor kilépett a napfényre. – Hát itt vagy! Valamit muszáj megbeszélnem veled… Pansa szélesen elmosolyodott, és arrébb terelte tőlünk a kérelmezőt a sokaság felé. Közben két embere közelíteni kezdett felém, míg a harmadik figyelt. – Ez könnyű lesz – tréfálkozott az egyikük. – Baszd meg – morogtam. A keménykötésű férfi felröhögött. – Köhög a bolha – jegyezte meg. – Na, add ide szépen. Az első ütést még azelőtt kaptam, hogy reagálni tudtam volna, de gyorsan követte a második és a harmadik is. Amikor a földre rogytam, az egyikük megragadta a batyut, de én kétségbeesetten kapaszkodtam bele még akkor is, amikor a másik az oldalamba rúgott. Nem hagyhattam, hogy megkaparintsák a bácsikám írásait vagy a gyűrűjét. Nem hagyhattam! Hirtelen egy rúgást éreztem a szemem mellett, amitől a fejem az utcakőnek ütődött. Mire magamhoz tértem, a táska – és a három férfi – eltűnt. Nem tudom, meddig feküdtem ott, de a nap nem mozdult el sokat, szóval nem sokáig. Beletelt egy kis időbe, amíg felültem, a felállás pedig még tovább tartott. Amikor végre sikerült, a föld megbillent, majd meglódult alattam, de tudtam, hogy nem egy újabb rengést érzek. A saját gyengeségem és a sebesült testem hagyott cserben. Behunytam a szemem, hogy elmúljon az érzés. Megtapogattam magam a tunikám öve alatt, és éreztem, hogy a pénzes erszényem is eltűnt. A verőlegények elvették mindenemet. Ahogy kicsoszogtam az árnyékból, egy asszony sikkantott egyet, amikor hirtelen megpillantott.

– Részeg idióta – motyogta, miközben elsietett. Az emberek nagy ívben elkerültek. A fórumon kisebb tömeg verődött össze. Kiszúrtam Pansa szőke üstökét, amint csodálói csoportja fölé magasodik. Lehajolt, hogy szót váltson valakivel, akit nem láttam. Elindultam felé; az emberek undorodva megjegyzéseket tettek rám, amikor utat vágtam magamnak köztük, de oda se figyeltem rájuk. Pansa hangosan felnevetett. Harsány, kirívóan hamis nevetése volt. – Igen, szenátor. Igazad van. Nagyon éles meglátás Pompeji véget nem érő építkezéséről. Szenátor? Kikukucskáltam a vállak között, és a bácsikám barátjának vasszínű haját és hajlott vállát vettem észre – Norbanus szenátor Rómából. Mit keresett Pompejiben? A szenátor alig palástoltan megvető arckifejezése valószínűleg annak a jele volt, hogy kapásból átlátott Pansán. Bár az aedilis keze üres volt. Semmi nem keverte gyanúba; ő az a fajta ember volt, aki az ilyesmit a talpnyalóival intéztette. Ezért hát körbenéztem, hátha megpillantom a holmimat, és felismertem az aedilis egyik emberét, aki úgy fogta a batyumat, mintha az övé volna. – Szenátor – szóltam oda előrébb nyomakodva a belső kör felé. – Mily szerencse, hogy látlak! Norbanus egy pillanatra rám meresztette a szemét, aztán felvonta őszülő szemöldökét. – Ifjú Caecilius, te vagy az? Szélesen rámosolyogtam, amitől biztosan még rémesebben festett az ábrázatom – úgy éreztem, a fogaimat valami sűrű, fémes anyag vonja be. – Teljes valómban – feleltem hangosan; tisztában voltam vele, milyen látványt nyújthatok. – Az összes isten nevére, mi történt veled, fiatalember? Jól vagy? – Kiraboltak és megvertek a városodban, aedilis – mondtam Pansa felé fordulva. A körénk gyűlt tömeg morajlani kezdett, és rosszallón cöcögött. – Egy előkelő fiatalembert megvernek az utcán – szögezte le a szenátor, majd csalóka szelídséggel Pansára nézett. – Pompeji

polgárai, akik megszavaztak téged a hivatalod élére, aedilis, megérdemlik, hogy jobban kézben tartsd a területedet. Pansa arca elvörösödött a dühtől. – De hol van a szolgálód? – fordult felém Norbanus újra. – Egy előkelő férfiúnak nem lenne szabad egyedül sétálnia az ilyen védtelen negyedekben. – Rábíztam a lovaimat, míg meglátogattam Julius Polybiost – válaszoltam. Amikor enyhén megszédültem, a szenátor megfogta a karomat, amitől egy kicsit összerezzentem. – Azt mondod, ellopták a dolgaidat? Pansa gorillája úgy festett, mint aki menten menekülőre fogja, de az aedilis figyelmeztetőleg az embere vállára tette a kezét. – Ó, igen! – mondta Pansa meglepetést színlelve. – Nagyra becsült barátom ezt a táskát találta, és jelentette nekem – ecsetelte. – Ki akartam helyezni egy felhívást, hátha előkerül a gazdája. – Nos, az az enyém – jelentettem ki, és megragadtam. A gorilla izmos karja egy pillanatra megfeszült a táska körül, de mikor Pansa rámeresztette a szemét, eleresztette. – Ó, és nézd csak! A pénzes erszényem is az úriembernél van – jegyeztem meg gúnyos meglepetéssel. – Azt is magamhoz veszem. – Kinyújtottam lehorzsolt, véres kezemet. Pansa állkapcsa mozgásával gyorsan jelzett az emberének. A férfi vonakodva visszaadta a pénzemet. A szenátor hűvös tekintete egyértelműen elárulta, hogy pontosan érti, mi történt. – Az aedilisünk becsületes ember, és visszatérítette az elvesztett javakat – kiáltotta az egyik követője. – Az istenek jól választottak, amikor az új elöljárónkat iktatták hivatalba. Zavart zúgolódás hallatszott, amit néhol szórványos taps kísért, miután Pansa kísérete gyorsan elkezdte terjeszteni a történetet, hogy az aedilis visszaszerezte és visszajuttatta az előkelő látogató ellopott javait. A szenátor még utoljára jeges tekintettel Pansára meredt. Pansa válaszul bólintott – és ugyanazzal a mozdulattal el is fordította a fejét, majd igen tiszteletlenül, egy szó nélkül távozott. Norbanus szenátor a közelben várakozó hordszékéhez kísért.

– Gyere, fiam – mondta. – A Herculaneumi-kapu mellett áll egy takaros villa, és távolról ismerem a kereskedőt, aki ott lakik. Biztosan nem bánja, ha megkérjük az orvosát, hogy vizsgáljon meg. – Jól vagyok – mondtam két kézzel szorongatva a batyumat és a pénzes erszényemet, de azért odamentem vele a hordszékhez. Amikor beültem, eltöltött a megkönnyebbülés, amit szédülés követett. És feledés. * Arra ébredtem, hogy egy idegen piócát helyez az arccsontomra. – Mit csinálsz? – kiáltottam, és megpróbáltam elzavarni a férfit, ahogy felültem. Az idegen az egyik kezét a mellkasomra helyezte. – Feküdj nyugodtan – mondta. – Én vagyok a Lepidus-ház orvosa. A pióca majd lelohasztja a duzzanat és a zúzódás nagyját. Máskülönben nem fogod tudni kinyitni a szemed. Az istenekre, hol vagyok? És ki az a Lepidus? A bácsikám barátja? A kert és az udvar gazdagságából ítélve bizonyára. Az istenekre, akkor ez azt jelenti, hogy a bácsikám tudja, hogy itt vagyok? Újra eszembe jutottak a nap történései. Felültem. – A holmim! Hol van a holmim? – kiáltottam. – A szenátornál. Biztonságban van. Annyira mélyen aludtál, hogy már kezdtünk aggódni, fiatalember. – Csak mert egész este utaztam – motyogtam érthetetlenül. – Szólok a szenátornak, hogy felébredtél…amint Cifra úrfi itt – mondta, megérintve az arcomon lévő vérszívó lényt – eléggé teleszívta magát. Ez a fickó tényleg elnevezte a piócáit? Istenek! Talán ez az egész csak egy furcsa álom. Ahogy Prima nyers szavai is, melyek most még inkább fájtak. Elgyötörten behunytam a szemem. Arra ébredtem, hogy a szenátor ül mellettem. Odanyújtott egy kupa mézezett bort, amit szinte egyetlen hörpintéssel felhajtottam. – Szóval – kezdte, rám szegezve fürkésző tekintetét el akarod mesélni nekem, mi volt ez az egész? Felnyögtem. – Nem. A legkevésbé sem.

– Hát azt gondoltam. – Nem látszott rajta, hogy meglepődött volna. – A vendéglátóidnak nem árultam el, ki vagy, csak annyit mondtam nekik, hogy az egyik barátom fia vagy akit megtámadtak. Gyanítom, minél kevesebben tudnak a pompeji kalandodról, annál jobb. Igazam van? Felsóhajtottam. – Igen. Egy pillanatig még nem vette le rólam a szemét, hosszú ujjaival babrált. – És azt is sejtem, hogy azzal jársz a legjobban, ha azonnal elindulsz vissza, Misenumba. Óvatosan megdörzsöltem az arcomat, és ide-oda mozgattam az állkapcsomat, de nem szóltam semmit. Hogy menjek most így haza? A bácsikám biztosan kitagad, ha rájön, mit tettem. El kell tűnnöm. Talán még mindig eladhatnám a holmiját, és elmenekülhetnék egy távoli provinciába. Akkor legalább nem kéne újra látnom a bácsikám csalódott ábrázatát. És utána mihez kezdek? Az istenekre, mit csináljak? – Tudod, a nagybátyád aggódik érted. – Tényleg? A szenátor bólintott. – Amikor idefelé betértem a villátokba, hosszasan elbeszélgettünk. Akkor már elindultál, hogy meglátogasd Julius Polybios házát. Valamilyen oknál fogva összeszorult a torkom a gondolatra, hogy a bácsikám rólam beszélgetett a barátjával. A szenátor folytatta. – Azt mondtam neki, hogy a probléma gyökere valószínűleg egy lány. – Egy lány? Nem. Egy szajha. – Szégyen és undor töltött el, ahogy Prima szavai eszembe jutottak. Milyen bolond voltam! Arcomat a tenyerembe temettem. – Ezentúl mindig ilyen ostobának és gyengének fogom érezni magam? – motyogtam. A szenátor odahajolt hozzám. – Elárulok egy titkot, amit kevesen ismernek be. Belül a legtöbben kicsinek, ostobának és gyengének érezzük magunkat, attól függetlenül, hogy mekkora a termetünk, vagy mennyi idősek

vagyunk. Akkor érsz férfivá, amikor ráébredsz, hogy nem ezek számítanak. Csak amit teszünk, az számít. Egy római férfi akkor is megteszi a kötelességét, ha belül úgy érzi, összetört. Megráztam a fejem. – Az olyan férfiak, mint te…mint a bácsikám… nem hiszem, hogy egyszer is éreztetek volna mást, mint hogy erősek és hatalmasak vagytok. Felnevetett. – Nézz rám! Egy negyvenhárom éves kripli vagyok, aki hatvannak néz ki, száznak érzi magát, és fél fejjel kisebb nálad. Elég ritkán érzem magam erősnek és hatalmasnak. Tulajdonképpen – mélázott el – abban sem vagyok biztos, hogy valaha éreztem-e úgy… de mit tudsz te még az ilyesmikről, nem igaz? – Igaz. – Alig figyeltem fel hajlott vállára és szerény termetére. Amire az ember felfigyelt, ha Norbanus szenátorral találkozott, az a hangjából kicsendülő csendes tekintély volt, és a tekintete, melynek súlya alatt még a Pansához hasonló emberek is feszengtek. – Egy férfi nem az érzései alapján méretik meg, ifjú Caecilius. – A szenátor szelíd hangot ütött meg. – Az alapján méretik meg, ahogy szembenéz a világgal, és teljesíti polgári és családi kötelességét. Érted? Szánalmasan megvontam a vállam. – Vegyük például azt a csúszómászó Pansa aedilist, akinek messzire ér a keze. Hazudik, csal és lop, mert szerintem mérhetetlen vágyat érez, hogy hatalmas és befolyásos legyen. De az olyan embereket, mint ő, soha nem lehet kielégíteni. Idővel egyre rosszabbak lesznek, és egyre korruptabbak, mert minél tovább küzdenek, hogy végre rátehessék a kezüket a hatalom és a tekintély kellékeire, annál inkább kicsúsznak a markukból. Csend. Nem akartam Pansáról beszélni. De a szenátor biztosan valamiféle választ várt. – Nem tudtam, hogy te is sztoikus vagy – feleltem, próbálván könnyedebb hangot megütni. Megvonta a vállát. – Az erényjutalma a boldogság – jegyezte meg Epiktétoszt idézve.

Nem hittem, hogy még egyszer boldog lehetek az életben. A szenátor bizonyára olvasott az arckifejezésemből, mert még hozzátette: – Tedd a dolgod, amit a nagybátyád kiszab neked. Lehet, hogy nem okoz boldogságot, de némi békével biztos szolgál. Nem sokkal azután, hogy megnyugtattam a szenátort, egyenesen indulok vissza Misenumba, távoztam, de korántsem voltam benne biztos, hogy valaha is hazamegyek-e újra. A Sarno-kapunál bácsikám embere rémülten felvakkantott, amikor meglátta az arcomat. – Dominus, mi történt? Tudtam, hogy el kellett volna, hogy kísérjelek! Egy magadfajta rangú férfinak nem lenne szabad egyedül járkálnia az utcán. A gazdám ezért biztos megkorbácsol! – Nem, nem fog – nyugtattam kimerülten. – Közvetlenül tőlem kaptad a parancsot, hogy maradj a lovakkal. Azért nem büntethet meg, mert engedelmeskedtél nekem. Az idősebb férfi ebben nem volt olyan biztos. Barna, kérges bőre volt, egész életét a lovakkal töltötte a szabadban. Most aggodalmasan tördelte a kezét. – És adok neked egy újabb parancsot – tettem hozzá. – Most itt hagyod a lovamat, és nyomban visszavágtatsz Misenumba. Nélkülem. Elakadt a lélegzete. – Nem, nem, dominus. Az lehetetlen. Azt nem hagyhatom. – Én nem megyek vissza Misenumba. Neked pedig törődnöd kell a bácsikám többi lovával. – De…de a lovaknak még pihenniük kell. – A táskára meredt, amit még mindig magamhoz szorítottam. – És mit mondjak a bácsikádnak? – Mondd azt neki, hogy megfenyegettelek, hogy keresztre feszíttetlek, ha nem engedelmeskedsz. – De ifjú dominus, te nem… – Csak megóvlak egy vesszőzéstől, Eponus. Most pedig tedd, amit mondtam. Megtette, én pedig leültem az istálló egyik bűzös sarkába a lovam mellé, és végiggondoltam a lehetőségeimet. Hova mehetek, ahol

nem találnak rám? Miből fogok élni, ha elfogy a pénz, amit a bácsikám holmijáért kapok? Elmenekülhettem volna a provinciákra, és megpróbálhattam volna pénzt keresni valami barbár gyerekének oktatójaként egy távoli állomáson, csakhogy nagyjából az összes provincia összes követe ismerte a bácsikámat. Biztos kerestek volna. Csapdába estem. A szenátor szavai – „az erény jutalma a boldogság” – jutottak eszembe, és gúnyosan horkantottam. Nem, szenátor, az már egyszer biztos, hogy az erény nem elegendő a boldogsághoz. Soha többé nem leszek boldog, nem számít, mennyire próbálok erényesen élni. Csak magam elé kellett idéznem Prima hűvös tekintetét, ahogy „kicsi fiúnak” szólít, és máris elnyelt a megaláztatás és kétségbeesés verme. Nem hittem benne, hogy valaha eljön az idő, amikor elmúlik az érzés. Egyébként pedig mi a fenét jelentett az erény ebben a helyzetben? Hogy visszaviszem, amit elhoztam, és elmondom a bácsikámnak az igazságot? Már a gondolattól is a gyomorgörcs kerülgetett. De elmenekülni és elbújni előle még rosszabb volt. Gyerekes. Pedig én már annyira szerettem volna nem gyerekként viselkedni. Fáradtan felkeltem, és elkezdtem felkészíteni a lovamat az útra. A két nyomorúságos lehetőség közül otthon várt rám a jobbik. Legalább férfiként nézhettem a bácsikám szemébe. Összetört testemmel már azt is fájdalmas ütlegelésnek éreztem, ha lépésre fogtam a lovat. Sajgott az oldalam, a fejem lüktetett, a gyomrom pedig felkavarodott. Lassan haladtam. Másnap reggel, későn érkeztem a házhoz, ahol teljes káosz uralkodott. A szolgák összevissza rohangáltak. Egy-két asszony sírva fakadt. – Mi történt? – tudakoltam az egyik konyhai szolgától, amikor beléptem az udvarra. – Valaki kirabolta a dominust! És most mindannyiunkat felsorakoztatnak kihallgatásra – válaszolta sírva a nő. – Pedig egyikünk sem lopott el semmit. Kérlek, fiatalúr, hadd beszéljek a gyerekeimmel odakinn, hogy figyelmeztessem őket.

Egy fejbólintással az útjára eresztettem, és elindultam anyám szobája felé. – Gaius! – vakkantotta, amikor meglátott. – Jupiterre, veled meg mi történt? – Semmi különös – válaszoltam. – Anyám, azonnal abba kell hagynod a házi szolgák kihallgatását… – De a bácsikád magánkívül van. Anyira felzaklatta a dolog, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy vegyen egy fürdőt és egy hideg zuhanyt… – Hallgass rám. Meg kell mondanod neki, hogy hagyja abba. Én… megtaláltam a dolgait. És amint megtisztálkodtam, odaadom neki. Kérdőn nézett rám. – De hogy… – Anyám, ez egy hosszú és bonyolult történet, amit csak vele akarok megosztani. Kérlek, tedd, amit mondtam. Miután gyorsan megmerítkeztem a fürdőben, tudtam, nem halogathatom tovább a találkozást. Magamhoz vettem a holmit, amit elcsentem tőle, és lassan felballagtam a terasz lépcsőjén. Ha a bácsikám kitagad, ez lesz az utolsó alkalom, hogy találkozunk. Megtorpantam, és nagyot sóhajtottam, amitől a fájdalom belenyilallt a bordámba. Az istenekre, nagyon nem volt ínyemre a dolog. De már nem vagyok gyerek, nem igaz? Minden egyes márvány lépcsőfok sarkában festett cserépedény állt, melyekben rózsaszín és fehér virágok burjánzottak. A nap megcsillant az öböl csendes vizén, ami ragyogó drágakövek színében pompázott: itt türkiz, amott zafír, és lapis lazuli az öböl torkolatánál. A terasz sarkában dézsába ültetett pálmák zizegtek a tengeri szellőben. Azon tűnődtem, vajon a halálraítéltek is észreveszik-e az őket körülvevő szépségnek ezt a már-már fájdalmas tisztaságát. Egy hang a fejemben újra azt üvöltötte, hogy meneküljek, bújjak el a felelősség elől. De én csak mentem egyre feljebb, s a lábaim mintha ólomból lettek volna. A bácsikám az egyik tengerre néző, belső szoba árnyékában szendergett. Álla a mellkasán pihent a két válla közé ejtve, ölében egy félig kihajtott papírtekercs hevert. Ahogy lebámultam rá, meglepett, mennyire sebezhetőnek látszik álmában, milyen…

szelídnek. A tenger felől érkező széláramlatok kisfiúsan kócosra borzolták ősz haját, vastag ujjait összemaszatolta a tinta. Abban a pillanatban nagyon könnyű volt őt elképzelni sáros kezű kisgyerekként. De aztán eszembe jutott, hogy már huszonhárom évesen fegyveres rohamokat irányított katonatisztként Germániában. Alig hat évvel volt akkor idősebb nálam. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy én valaha ilyesfajta tiszteletet érdemeljek ki. Egy sóhajjal kísérve odahúztam magamnak egy nehéz széket a kövezett padlón, mert tudtam, hogy a hangra majd felébred, és mindketten úgy tehetünk, mintha nem is bóbiskolt volna. – Gaius! – szólalt meg véreres szemmel, ahogy felemelte a fejét. – Plinia azt mondja, megtaláltad a dolgaimat! Nem értem, hogy lehetséges ez, de nyilván az istenek mosolyogtak le ránk, ha egy ilyen furcsa véletlen megtörténhetett… – Bácsikám – szakítottam félbe kényelmetlenül feszengve. – Nem megtaláltam a hiányzó tekercseidet és a pecsétgyűrűdet. – Rámutattam a kettőnk közt álló, kerek kisasztalra helyezett holmira. – Én vettem el őket. Szájtátva meredt rám. – Nem értem. Hiszen te már napokkal ezelőtt elmentél Pompejibe. Én pedig a pecsétgyűrűmet az elutazásod után is használtam! Bólintottam. – Visszasettenkedtem az éj leple alatt. Néhányszor pislantott. – De…demiért? Miért tetted ezt? Mély levegőt vettem, és belekezdtem a történetbe. – Pompejiben van egy…volt egy lány. Mikor a mondandóm végére értem, a bácsikám a tengerre szegezte a tekintetét, homlokát mély barázdák ráncolták. Egy sirály vijjogása törte meg a súlyos csendet. Az ábrázata ellenére megkönnyebbültem, hogy a nehezén túl vagyok. Elmondtam az igazat. Bevallottam szörnyű tolvajlásomat és gyávaságomat. Különös nyugalom töltött el. Vajon ez a pillanatnyi megkönnyebbülés és könnyedség lehetett az erény jutalma, amiről a szenátor mesélt?

– Ugye, felfogod, hogy mi meg már összetereltük a szolgákat, hogy elkezdjük a kihallgatásukat? – jegyezte meg a bácsikám fáradt hangon. Megrendültem, amikor tudatosult bennem a mondandója lényege. A törvény szerint minden egyes rabszolgánkat meg kellett volna kínozni, hogy felderítsük a lopás körülményeit. Ha megtört volna valaki, és beismeri a lopást – még ha hazudott volna is, csak hogy elejét vegye a további fájdalomnak azt megkorbácsolják, majd valószínűleg keresztre feszítik. Megpróbáltam elképzelni, ahogy a bácsikám intézőjét vagy anyám fodrászát megkínozzák, és a gyomrom undorodva összerándult. És mindezt Prima kedvéért, aki színlelte, hogy törődik velem, holott csak a pénzemért viselt el. A torkom újfent összeszorult. Hogyan, hogyan lehettem ennyire ostoba? – Jobban sajnálom, mint azt szavakba tudnám önteni, bácsikám – sikerült végre kipréselnem magamból. – Bármilyen büntetést is tartasz megfelelőnek a butaságomért, elfogadom. A bácsikám horkantott egyet, és megrázta a fejét, mintha erre semmiféle büntetés nem lenne elég szigorú. Nem tudtam hibáztatni érte, valóban kiérdemeltem a megvetését. Ha száműzne vagy kitagadna, abból talán tanulnék. Az a megpróbáltatás végre férfit faragna belőlem. – Úgy hiszem – felelte a bácsikám, jellegzetes ziháló sóhaj kíséretében –, hogy a rabszolgalány kegyetlenségének emléke, amit, hidd el, soha nem fogsz elfelejteni, talán épp elegendő büntetésnek. Pislantottam. – De… – Gaius, minden férfinak volt legalább egy Prima az életében. Általában az első. Pont találó a neve. Nagyot nyeltem, megköszörültem a torkomat. – Nem fogsz… vagyis azt hittem, te majd… – Hogy azt mondom majd neked, én soha nem szégyenítettem meg magam egy arra érdemtelen lánnyal? – Hát, igen – válaszoltam zavaromban. – Nem tudlak elképzelni egy olyan lánnyal, mint Prima.

– Akkor cserben hagy a képzelőerőd. Hosszú életem során többel is találkoztam. Ámbár a legrosszabbal Germániában hozott össze a sors. – Ismét megrázta a fejét, ezúttal szomorú mosollyal az arcán. – Mi történt? – tudakoltam sürgetve. – Az ottani hadjáratunk idején esett meg – kezdte. – A légiók nagy számban fogadtak fel helyi szövőnőket, hogy vastagabb tunikát készítsenek nekünk, mielőtt leesik a hó. Az istenekre, Sigihild, mert így hívták, gyönyörű teremtés volt. Bögyös vöröske halovány szeplőkkel az orra körül, aki úgy ingatta a csípőjét, hogy abba beleremegett a térdem. – Mi történt? – Örök szerelmet vallottam neki. Ő pedig hozzáment az egyik falusihoz. Azt hiszem, a mészároshoz. – Elmosolyodott. – De csak miután megfosztott minden uncia sótól és pénzérmétől, amim csak volt. Amit persze mohón szórtam, csak hogy minél többet időzhessek az ágyában. És szívesen loptam is volna a kedvéért, ha úgy adódik. Bár ő tudta, mit csinál. Okos lány volt. – Én pedig nem is lehettem volna ostobább – állapítottam meg. Rémületemre majdnem feltört belőlem a zokogás, de sikerült elfojtanom. Nem ment könnyen… A bácsikám éberen figyelt. Bólintott. – Helyes. Egy igazi római sosem hagyja, hogy az érzelmei úrrá legyenek a méltóságán. Neked ez jobban megy, mint nekem annak idején. Felvontam a szemöldököm. Bánatosan elnevette magát. – Úgy zokogtam, akár egy csecsemő, amikor a tudomásomra jutott a germán lány frigye. Ráadásul az embereim előtt – tette hozzá borzongva. A szeme sarkából rám nézett. – Ne tátsd a szád, Gaius. Még belekölt a sirály, ha nem vigyázol. A fogaim is összekoccantak, ahogy becsuktam a számat. Tovább bámultam rá hitetlenkedve. A fejét ingatta, ahogy az emléken mosolygott, amit én elviselhetetlennek véltem az ő gravitasával rendelkező férfi részéről. – A legkevésbé sem lenyűgöző megnyilvánulásom elismeréseként elküldték az ingoványba, hogy ássak csatornákat a

chaucusok elleni hadjárat alatt. Valahogy muszáj volt visszanyernem a méltóságomat. Ráadásul én már huszonhárom éves voltam, nem tizenhét, szóval már rég benőhetett volna a fejem lágya. A világért sem tudtam volna elképzelni az én óriási, derék nagybátyámat, ahogy egy lány miatt zokog. A tetejébe uniformisban. A többi katona előtt! Hosszú ideig csak bambán meredtem a tengerre. – Szóval mi a terved a helyzet orvoslására? – kérdezte a bácsikám. Kifejezéstelen tekintettel bámultam rá. – Mihez kezdesz annak érdekében, hogy többé bele ne ess egy hasonló csapdába? Nyögdécselve megdörzsöltem az arcomnak azt a felét, amelyik nem sérült meg. Mit tehettem volna? Már így is leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy könyörögve Prima lába elé vessem magam, hogy felejtse el a butaságomat, és fogadjon vissza az ágyába. Ám nem alázhattam meg magam újra, abban reménykedve, hogy még valaha emelt fővel járhatok. – Nos – kezdtem a torkomat köszörülvén –, megpróbálhatnám… elkerülni Prim… Pompejit – válaszoltam krákogva. A várost éppúgy megkedveltem, mint a lányt, aki miatt odajártam: Prima és Pompeji immár örökké összefonódott a képzeletemben. Nem kockáztathattam meg, hogy bármelyikük közelébe menjek újra. – Talán nagyon hosszú időre. Bólintott. – Helyes. Csak az olyan férfi képes uralkodni a gyengesége fölött, aki megérti azt. – És azt tervezem, hogy fordítást vállalok, hogy visszafizessem az elvesztett… – Nem vesztettem el semmit – kiáltotta a köztünk álló, kerek kisasztalon heverő papírtekercsre és a pecsétgyűrűre mutatva. – Elvesztettem a bizalmadat – jegyeztem meg, azt remélve, hogy a torkomban érzett remegés nem csendült ki a hangomból. – És muszáj visszaszereznem. – Már megtetted – mondta. – Bronzból kell hogy legyenek a tökeid, hogy felgyere ide, és bevalld az igazat. Egy fiú ilyesmire nem képes. Csak egy férfi.

A szavai által keltett döbbenetemet az alsó teraszról felszálló hangok hessegették el. Anyám kecmergett felfelé a lépcsőn. – Bátyám! – szólította. – Láttad, mit csinál a hegy? – A hegy? Felsegítettem, és a terasz szélére sétáltunk, ahonnan izgatottan bámultuk az öböl túloldalán kerekedő, furcsa látomást. – Miféle hegy ez? – kérdezte anyám. – És miért köpköd ilyen piszkot magából? – Fogalmam sincs – felelte a bácsikám. – Mitől eregethet Vulcanus világa ilyen felleget? Sűrű, örvénylő-kavargó hamu- és sároszlop emelkedett kísértetiesen és némán az ég felé. Néhány stadium magasságban a szürkésbarna felhő elkezdett szétterülni, mintha kifáradt volna. – Úgy néz ki, mint egy ernyőfenyő – jegyeztem meg. – Rendkívüli – merengett a bácsikám a maga különös módján. Aztán parancsot adott, hogy készítsenek nekünk egy csónakot, hogy közelebbi pillantást vethessünk az öböl túloldalán kibontakozó, furcsa jelenségre. – Gondolod, hogy ez is olyan, mint a tűzhegy Szicíliában? – kérdeztem, ahogy tovább fürkésztük. Megrázta a fejét. – Lehetetlen! És az Aetna tulajdonképpen tüzet hány, amikor kitör – tette hozzá. – A saját szememmel láttam. Itt nincs tűz, nincs láva. Csak felhők, mintha a tűz mélyen a hegy gyomrában forrna. – Lenyűgöző – motyogtam. – Valóban! – helyeselt a bácsikám ragyogó szemmel. – Innen nehéz megmondani, de úgy látszik, mintha Vesuvius lenne a felelős. Pompejit és Stabiaet biztosan beteríti az a felhő. Anyám aggodalmas arckifejezéssel nézett a bátyjára. – Oda akartok menni, hogy felderítsétek, meddig ér a felhő? Vagy el akartok menni egészen Pompejibe? Ahogy belebámultam abba a furcsa, sötét felhőbe, megpróbáltam elképzelni, vajon hogy érzi magát Prima. Az istenekre, biztosan halálra rémült. Magam előtt láttam, ahogy a páni félelemben rettegő városban rohanok, míg meg nem találom. Milyen megkönnyebbülten vetné magát a nyakamba, és hogy könyörögne, hogy bocsássak meg neki a kegyetlenségéért. Hogy esküdözne, mennyire szer…

– Gaius – szólított meg a bácsikám, én pedig ugrottam egyet, úgy megriadtam. – Elkísérsz erre az útra? A szelek valószínűleg egyenesen Pompejibe repítenek minket. Miért kérdezte meg egyáltalán? Máskor egyszerűen csak utasítana, hogy csatlakozzam hozzá, én pedig kérdés és zokszó nélkül megtenném. Azután megértettem. Próbára akart tenni. Hisz nem épp az imént fogadtam meg, hogy elkerülöm Pompejit és Primát? Felszegtem az állam, és a bácsikám szemébe néztem. – Nem szegem meg az ígéretemet, itt maradok – jelentettem ki. Anyám arcára zavar ült ki, ezért hozzátettem: – Hogy befejezzem a leckéimet. – Még én is hallottam, mennyire hiteltelenül hangzik az egész, de anyám nem szólt egy szót sem. – Jól van – mondta a bácsikám. – Egy római mindig tartja a szavát. Amikor egy hamu lepte hírnök felcsörtetett a szirten, majd betért a házba az üzenettel, amit a bácsikám egyik barátja küldött Pompeji mellől, azt kérve, hogy mentse meg, a kutató kaland hirtelen átcsapott tengeri mentőakcióba. A flottánál elrendelték a legmagasabb szintű riadókészültséget. Úgy tűnt, egész Misenum kilátogatott a dokkokhoz, hogy búcsút intsen a nap hőseinek, akiket a bácsikám vezetett. Amint épp készült a fedélzetre szállni, anyám megragadta a kezét. – Bátyám, lehet, hogy neked nem kellene menned. Szörnyű előérzetem van… – Plinia – szólt rá szelíden –, ne aggódj. A hegy kialszik magától. De tényleg segítenünk kell azoknak az embereknek, akik csapdába estek vagy megrémültek. Az a feladatom, hogy csökkentsem a nyugtalanságot a régióban, és így is szándékozom tenni. – De mi van, ha… A bácsikám futó pillantást vetett rám. – Gaius a férfi a háznál, míg szolgálatban vagyok, Plinia. Ő fogja a gondodat viselni, és a birtokét is. Anyám lábujjhegyre állt, és megcsókolta a bátyja arcát. – Fortuna segítsen és Neptunus vigyázzon rád – súgta, majd elfordult, és elindult a hosszú úton vissza a villába.

– Tengernagy, ha menni akarunk, akkor muszáj azonnal elindulnunk! – közölte egy tiszt. – Persze, persze – válaszolta. – Induljunk. Mondani akartam neki valamit, köszönetet talán, de hogy miért, azt nem tudtam. Törtem a fejem, próbáltam egy épkézláb okot találni, hogy ne kelljen megtartanom az ígéretemet – legalább most az egyszer. Hiszen szüksége volt a segítségemre, nemde? Nem hagyhattam, hogy egyedül keljen át az öblön Pompejibe! Szúró fájdalom – a küszöbön álló végzeté – nyilallt a gyomromba. Mintha csak megérezte volna belső vívódásomat, rám nézett. – Neked az a feladatod, hogy itt maradj és a nevemben gondját viseld mindennek – jelentette ki megkérdőjelezhetetlenül. Bólintottam. Miközben az első tisztje a dokk beszálló részéhez kísérte, még egyszer visszafordult és odaszólt: – Viszlát, fiam! Csak később, miközben a tengert bámultam a bácsikám trivernáját figyelve, ahogy eltűnik a Pompeji fölött lebegő furcsa, fekete felhőben, akkor tudatosult bennem szavai jelentősége. Úgy szólított: „fiam” A sajátjának tekintett. Soha többé nem láttam őt. De a végrendeletében, amit hónapokkal a férfivá avatási szertartásom előtt keltezett, elhalálozásával hivatalosan is örökbe fogadott. Végig hitt bennem. Azért imádkoztam, bárcsak méltó lennék legnagyobb ajándékára – a nevére. Attól kezdve úgy ismertek: Gaius Plinius Caecilius Secundus. Plinius. Az ifjabb.

II. RÉSZ SOPHIE PERINOT AZ ÖRÖKÖSNŐ „A világ nem egyszerűen csak rázkódott,hanem a feje tetejére állt” – IFJABB PLINIUS

Három nappal korábban…

AEMILIA Három nap. Három nap van hátra az életemből. Kinyújtom a kezem, és letörök egy ágat a legközelebbi mirtuszról. Néhány hervadó, csillag alakú virág kapaszkodik belé. Ledobom, és a szandálommal jól megtaposom. Körbepillantok, hogy biztosan nem figyel-e senki, és előhúzom a babát az övemen lógó erszényből. Nem ez a legszebb a gyerekjátékaim közül. Nem a nagy műgonddal faragott, az ízületeknél hajlítható babáim közül való, de ez a kedvencem. Anyám készítette hulladék vászonból, és az egyik ruhámból megmaradt, kék selyembe öltöztette. Apró puszit nyomok rá, azután benyomkodom a bokor alá. Egy újabb kincset kímélek meg a lángoktól. A tűz teremtménye vagyok, egy szekér hátuljában születtem, miközben a szüleim a nagy tűzvész elől menekültek Rómából, Néró császár uralma idején. Ezerszer is elmesélték a szívet tépő történetet. Azt is mondták, hogy rendkívüli világrajövetelem az oka, hogy a hajam lángvörös. Nos, talán a tűzből származom, és meg is bélyegzett, de a kislány korom emlékeit nem fogja megkaparintani. Engem aztán nem érdekel, hogy római hagyomány szerint a leánynak el kell égetnie az ilyen holmiját az esküvője reggelén. Én nem fogok áldozatot bemutatni Vénusznak, mert ha rajtam múlna, én ugyan jegyes se lennék – legalábbis nem Gnaeus Helvius Sabinus jegyese! Még jobban eltüntetem szem elől a babát, és ahogy felegyenesedem, látom, hogy apám mászik elő a borospincéjéből. Az őszi verőfényben hunyorogva behúzza maga mögött az ajtót, eloltja a lámpáját, és rám mosolyog. Egyedüli gyermekként én vagyok a szeme fénye. Hátat fordítok neki, mintha nem vettem volna észre, és fürgén az átrium felé veszem az irányt. Hiba. A tablinumból Gnaeus Helvius Sabinus türelmetlen hangját hallom kiszűrődni. A jövendőbelim apámat keresi. Rendben. Csak hadd foglalkozzon vele apám. Apám mindig mosolyog, ha Sabinusszal találkozik, míg magam semmi kedvemre valót nem találok a középkorú férfi arcában vagy alakjában, hiába lesz nemsokára a férjem.

Egész életemben tudtam, hogy apám fogja kiválasztani a vőlegényemet – ez az apák dolga. Amire nem számítottam, és el sem tudtam képzelni: hogy milyen pocsékul fogom érezni magam attól, hogy teljesítenem kell leányzói kötelességemet. Talán amiatt, amit anyám mondogat mindig. Hogy biztos túlságosan elkényeztettek, ahogy cseperedtem – rajongó apám akár öt kelmével is megajándékozott, noha egy is elég egy ruhához –, míg magam is elhittem, hogy lesz választásom, pedig nincs. Vagy talán amiatt, hogy Sabinus egy idős férfi, én pedig találkoztam egy fiatalabbak aki jobban tetszik. Bármi is az oka, végigbőgtem a napot, amikor bejelentették az eljegyzésemet. Emlékszem, hogy zavarba jött anyám, mint oly gyakran, ha velem kellett foglalkoznia, és azt mondta: – Ez a finom, tiszteletre méltó férfiú egy ősi szabin család sarja. Ennél többre vágysz? Többre? Bármi másra. Habár anyám minden szava helytálló, Sabinusban semmi rendkívüli nincs. Ő az a fajta férfi, aki nem szembetűnő – se nem magas, se nem alacsony, nem kövér, és nem is vézna, se nem csúf, s nem is jóképű. A hangja mindig visszafogott, modora mindig megfelelő. Csak az érdeklődési köre figyelemre méltó, és nem a jó értelemben. Sabinus magasan képzett, ugyanakkor nem érdekli a művészet vagy a filozófia. Helyette a gépek működése nyűgözi le, a szerkezetek és a vízgépészet részletei, amit inkább fizikai munkásokra hagyna az ember; illetve Pompeji környékének a geológiája érdekli. A kövek. Igen, a kövek. Semmi kedvem hozzá, hogy ismét egy fárasztó beszélgetés csapdájába csaljon – ami kétségtelenül a földrengésekről szólna, hiszen néhány hete újra remegni kezdett a talaj, és úgy látszik, ez az egyetlen téma, amiről hajlandó társalogni. Lendületesen elfordulok, és átsuhanok az oecuson, amit bordázott oszlopok és festett, buja girlandok díszítenek. Egy férfihoz igyekszem, aki minden, ami Sabinus nem. Fel kell hajtanom egy durva anyagból szőtt leplet, és el kell sétálnom egy állványzat alatt, hogy az étkezőbe jussak. Lélegzetem felgyorsul a festék szagára. Leejtem a függönyt magam mögött, és meghallom a nevemet. Először a karomon, majd az egész testemen elkezd bizseregni a bőr.

Az állványzat alá kukucskálva megpillantom Faustust – hosszú, sovány ujjai ecsetet szorongatnak, tekintetét rám szegezi. Lépek egyet előre. – Állj meg ott! A fény épp rád esik. – Hangja izgatott és izgató. – Bárcsak lefesthetnélek most így, ahogy vagy. Eratóként festenélek meg. Ereszd lejjebb az állad. Engedelmeskedem. Érzem, ahogy tekintetétől a ruhám alatt megkeményedik a mellbimbóm. – Szép lennék a képeden? – Természetesen. Félreteszi az ecsetet, lemászik; mozdulatai könnyedek, karján az izmok feszesek, a lába pedig világosan kirajzolódik rövid tunikája alatt, amit munka közben visel. Úgy jár körbe, ahogy az oroszlánok az amfiteátrumban: lassan körözve, éhes tekintettel. Biztos vagyok benne, az enyém is az. Faustus az egyetlen jó dolog, amit a menyegzőm drága és viharos előkészületei hoztak – már akkor felfogadták, hogy dolgozni kezdjen villánk ősi és igen csodált freskóinak helyreállításán, amikor még azt sem tudtam, mire készülnek. De ugyanaz a szertartás, ami a villánkba hozta őt, egyúttal el is fog választani tőle örökre. Hátulról megközelít, és a fülembe súgja: – Azt akarod, hogy megérintselek. Még szép, hogy azt akarom. Ám én még többről álmodozom. Valami veszélyesről, amit egészen eddig a pillanatig ki sem mondtam. – Azt akarom, hogy vegyél el. Hallom, hogy elakad a lélegzete. Mit elakad, zihálni kezd. Helyes, lenyűgöztem a vakmerőségemmel. – Bárcsak tudnálak – hebegi halkan. – Igen, én is azt akarom – tér vissza hangjába a természetes önbizalom –, hogy a férjed lehessek. – Apám támogatná az előmeneteledet. – Miért is ne, gondolom, apámnak elég pénze van hozzá, hogy patronálja. De tisztában vagyok vele, hogy a gondolat képtelenség. Még ha nem is lenne Sabinus, sem jegyesség, apám akkor sem fogadna el kérőnek egy nincstelen iparost. Faustus meleg leheletét érzem a tarkómon.

– Ó, istenek – nyögi. – Nem kellene többé mások munkáját javítgatnom. Csak a sajátomat festhetném, amivel halhatatlanná tehetnélek örök időkre. Bárcsak így lehetne. Pillantásom a helyiség vörös falain látható, szinte eleven alakokra vándorol – mennyi mozdulat, szín és rejtély. Úgy hallottam, a festett figurák szent, misztikus rituálékat ábrázolnak, melyek során a lányból asszony válik, a szűzből feleség. Nem csoda, ha az arcok között a sajátomat is felfedezem. Az ülő menyasszony vagyok, aki sóvárogva simítja meg a haját, és a távolba mered, miközben egy szolgáló szépítgeti őt. Ám a vőlegényemet nem látom. Helyette a művészemet, Faustust látom, az én személyes Erószomat – bár ő sokkal, sokkal jóképűbb, mint a freskó központi szelvényén ábrázolt, szárnyas alak. – Gyere el ma este – könyörög. Két éjszakával ezelőtt kisurrantam a cubiculumból, miután vén dajkám horkolva elszunnyadt. Az éj leple alatt átjöttem ide, a tricliniumba csókot lopni. Azon tűnődöm, vajon az esküvőm napján, ahogy Sabinus mellett ülök a díszheverőn a flammeumban, Herkules-csomóval a derekamon, tekintetem akkor is a sarkot fürkészi-e majd, ahol az állványzat alatt először engedtem, hogy Faustus ajka az enyémre forrjon? Az oszlopcsarnokba vezető ajtónyíláson megrándul a függöny. Faustus úgy ugrik hátrébb, mintha a hajam nemcsak lángvörös lenne, de valóban égetne is. Sabinus dugja be a fejét. – Aemilia Lepida, gondoltam, hogy itt talállak. – Csak a fényjátéka, vagy az arca tényleg elvörösödött? Ideges leszek. Bárhogy is kötődöm a művészemhez, óvatos vagyok. Lehet, hogy dühös vagyok apámra, de nem szeretnék szégyent hozni rá vagy a családomra. – Találkoztam atyáddal – folytatja Sabinus. – Jöjj, sétáljunk egyet a viridariumban. Édesanyád engedélyt adott rá. Félrehúzza a függönyt. Nem tehetek egyebet, mennem kell. Ahogy az oszlopcsarnokba lépünk, a karját nyújtja, de nem veszek róla tudomást. Ügyelek rá, hogy ne nézzek a szemébe, ahogy mellettem sétál. Tekintetét az enyémbe mélyeszti, amikor csak alkalma nyílik rá, és ez nyugtalanít, mert olyan érzésem van tőle, mintha azokat a dolgokat is látná, amiket el akarok hallgatni előle.

A díszkert anyám büszkesége és öröme: mindenütt gondosan metszett bokrok, csobogó szökőkutak és csodás márványszobrok. Ahogy belépünk, észreveszem, hogy a túlsó végében üldögél, Livia nemrég festett szobra mellett, melyet nemsokára az újonnan épített szentélyében fognak felállítani. Tudhattam volna – Sabinus túlságosan is tisztelettudó az ilyen dolgokban; hagyja, hogy gardedám legyen velünk még akkor is, ha néhány nap múlva házasok leszünk. A becsületem miatti aggodalmad felesleges, Sabinus. Egyrészt mert te túl higgadt vagy ahhoz, hogy hozzám érj, másrészt pedig azért, mert Faustus már megtette. Beleborzongok a gondolatba, hogy néhány pillanattal ezelőtt még milyen közel állt hozzám Faustus, de Sabinus nem veszi észre, mert anyámnak integet. Ő pedig visszamosolyog rá. Aztán elfordulunk, és a hosszú, sekély medence mellett álló lócához kísér. Leülök. Feszülten rám szegezi a szemét. – Gondolkodtam a jövőnkről… Én is, már ha a rettegés annak számít. – Jó férjed szeretnék lenni, Aemilia Lepida. Szemtanúja voltam, ahogy felnőttél. Megértem, hogy miért tartott oly nagy becsben atyád, és én ugyanúgy szeretnék gondoskodni rólad. Igazat mond. Sabinus már akkor látogatta e házat, mielőtt megszülettem. Apám akkor vásárolta a villát, mikor a Néró császár idején történt földrengésben megrongálódott – szinte aprópénzre alkudta le az árát. Egy olyan helyet akart, ahol a fojtogató római forróságtól távol, a csillogó tenger mellett tölthetjük a nyarakat, és ahol elmerülhet a szőlőművelésben, ami borkereskedőhöz híven a legkedvesebb időtöltése. Sabinus, apám régi iskolai barátja már Pompejiben élt, ő felügyelte a villa felújítását, míg apám nem tudott itt lenni. Amikor Rómát elpusztította a tűzvész, és a szüleim Pompejibe menekültek, a dajkám azt mondta, Sabinus mellette várakozott a bejáratnál, hogy lesegítse őket a szekérről. – Amikor még kislány voltál, úgy éreztem, hogy szeretsz. – Szemével, mely barnáról ijesztő aranyszínűre változott ebben a fényben, mintha a vesémbe látott volna. – De tudom, hogy most már nem kedvelsz. Erre a fajta gorombaságra nem számítottam a szelíd modorú Sabinustól.

Arcomon szétárad a forróság. Természetesen nem gondoltam rosszat róla azokban az években – hisz nem tartottam tőle, hogy bárki a férjemül szánja. Ő csupán a család barátja volt, aki meghallgatta a furcsa történeteimet, amiket kitaláltam, és mindig nevetett, amikor kellett. Valaki, aki elvitt a piacra, ha anyámra rátört a szokásos fejfájás, vagy a dajkám túl fáradt volt; és csodálta azon képességemet, hogy képes vagyok fejben számolni, ahogy apám. Valaki, aki a hajam miatt tréfásan Vestának szólított. De Vesta nem pusztán a szent tűz istennője; ő a tűzhelyé, az otthoné és a családé is. Érthettem volna a célzást. Hirtelen dühös leszek magamra, amiért nem értettem. Apám iránt is elönt a méreg. Ha Sabinust a férjemül szánta, miért nem mondták meg nekem sokkal régebben? Hogy legalább hozzászokhassam a gondolathoz. De vajon számított volna, miután találkoztál Faustusszal? – Türelmes leszek, és remélem… Láttad ezt? Anélkül, hogy elárulná, mit remél – nem mintha érdekelne –, Sabinus otthagy, és elmegy mellettem, a medencét fürkészve. Érdeklődve nézek utána. A víz szélén áll, fejét oldalra billentve. – Igen! – Visszafordul felém. – Látod a fodrozódó vízfelszínt? Egy újabb rengés! Talán ahhoz túl gyenge, hogy mi is megérezzük, de a víz azt is érzékeli, amit mi nem. Mereven bámulom azt a kevés vizet, ami még a medencében megmaradt a kivételesen forró nyárnak köszönhetően, ami vízhiányt okozott a városban. Apró fodrokat veszek észre. – Talán valami beleesett odafentről. – Nem, az kör alakú fodrokat képezne, amelyek kifelé tartanának arról a helyről, ahol a belehulló tárgy megtöri a felszínt. – Magyarázatképpen a bal tenyerébe gyűrűket rajzol a jobb mutatóujjával. Szinte hallom, ahogy apám az előző esti vacsoránál megjegyzi: – Sabinus, te lassan a földrengés-előrejelzés megszállottja leszel! Fogadjunk, egy szót sem hallottál az egészből, amikor azt ecseteltem, hogy egy új prést akarok felállítani a calcatoriumban. És anyám mérges suttogását is hallom, amikor vihogni kezdek: – Aemilia, egy rendes római feleség nem neveti ki a férjét, hanem együtt nevet vele.

Sabinusra nézek, aki most a medence szélén gubbaszt, és arra gondolok: Még nem a férjem. De valami más is eszembe jut. Bármennyire is kevéssé tetszik a gondolat, hogy a vőlegényem, attól Sabinus még minden szempontból egy intelligens férfi, és igaza van a vízfodrok mintázatát illetően. A föld remegni kezd: elég erősen ahhoz, hogy megkapaszkodjak a lóca szélében. Sabinus az egyik kezét a talajra szorítja, hogy megőrizze az egyensúlyát. A viridarium túlfelén az egyik falfülkéből kidől egy mellszobor, mire anyám aprót sikít. – Eredj oda hozzá – sürget Sabinus. – Nekem a fórumra kell sietnem. A lelkiismeretem nem nyugszik, amíg nem próbálkozom újra Gaius Cuspius Pansánál. Ha azok sem figyelnek rám, akik szeretnek, mint atyád, vajmi kevés esélyem van az aedilisnél, aki kifejezetten utál. De attól még muszáj megpróbálnom.

SABINUS – Pansa, tisztelettel kérlek… – próbálta Sabinus halkabbra fogni a hangját, mert Pansa hiába fogadta el az ajánlatát, hogy húzódjon be vele a keleti oldalon magasodó két új mészkő oszlop közé, a fórumon a falnak is füle volt. A jóképű aedilis a szemét forgatta. Szempillái szokatlanul feltűnőek voltak egy ilyen világos bőrű ábrázathoz képest. – Sabinus, te sosem mutatsz irántam annyi tiszteletet, amennyi járna. – Pansa szórakozottan elmosolyodott. – Mit gondolna a nagyanyád az ilyen viselkedésről? Rendben – gondolta Sabinus –, hozakodj csak elő megint a választási falfirkával. Bármelyik támogatója is festette fel arra a falra, hogy „Szavazz Sabinusra, a nagyanyja keményen dolgozik, hogy megválasszátok” nem igazán tett vele szívességet. Meg vagyok győződve róla, hogy nagyanyám is annak tart téged, aminek én: egy tetszetős külsőbe csomagolt romlott és alattomos féregnek. Persze nem mondta ki hangosan, de az istenekre, nagyon szerette volna. – Ez most nem a kettőnk személyes ügye, Pansa… – Minden arról szól. – Újabb mosoly. Sabinus nem volt biztos benne, hogy meg tudja őrizni a hidegvérét, ha még egyszer félbeszakítja – bármennyire is azt gondolták róla, hogy ez az egyik legjobb tulajdonsága.

– Aedilis – kezdte Sabinus, pedig nehezére esett a hivatalos megszólítást használni, majd enyhe főhajtással kísérni, ami még inkább nehezére esett –, a jelekre, ahogy korábban már jeleztem neked, figyelni kellene: a nyári esőzés ellenére a város melletti kutak és források kiapadtak, a Sarnóban döglött halak jelentek meg, növekszik a rezgések száma, egyre vadabbak a rengések. Valamivel ezelőtt biztosan te is érezted azt az erős rengést. – Azelőtt is voltak rengések. A pompeji élet velejárói, nem jelentenek semmit. A Néró idején történt rengés óta nem ez az első alkalom, hogy állványok és falak omlottak le. – A te családod, miképp az enyém is, itt tartózkodott akkor – felelte Sabinus, belekapaszkodva a hivatkozásba. – Te is átélted azt a pusztítást. Az istenekre, Pansa, tizenhét év telt el azóta, és még mindig tart az újjáépítés. Régebb óta, mint amilyen idős a leendő arám. Honnan jött ez a gondolat? Nem most volt az ideje, hogy nőkről ábrándozzon, bár az igazat megvallva, az utóbbi időben ritkán fordult elő, hogy nem Aemilia járt a fejében. Egyre őt látta lelki szemei előtt: az anyja vigasztalja, miközben ő eljön a Lepidus-villából, hogy megkeresse Pansát; vörös haján megcsillan a napfény, ami még áttetszőbbé Varázsolja finom bőrét. – Úgy van. – Pansa szavai törték meg a látomást, és már nyoma sem volt szórakozottságnak a hangjában. – Te pedig azt kéred, rendeljem el, hogy a főutak melletti állványzatokat bontsák el. Ez sokaknak járna elég nagy kellemetlenséggel. Ezzel a rendelettel biztosan késleltetném a munkát, és meglehetősen népszerűtlen lennék. És még van merszed azt állítani, hogy ez nem személyes ügy? – Pansa kihúzta magát, hogy még magasabbnak tűnjön, hangsúlyozza a tekintélyét. – Felejtsd el a nagyanyádat, Sabinus: te vagy a vénasszony! Ha mindig elrendelném, hogy ürítsék ki a várost, valahányszor leesik néhány cserépedény a polcról, Pompeji igen rövid idő alatt elpusztulna. Nem a rengések, hanem a félelem miatt. Ezt nem engedhetem meg. A Cuspius Pansák ezt nem hagyhatják. – Én nem azt kérem, hogy evakuáld a várost. Azt kérem, hogy dolgozzunk ki terveket arra az esetre, ha szükség lenne rájuk. – Én pedig – mondta Pansa Sabinus képébe mászva, gondosan ápolt ujját a mellének szegezve – azt kérdem, miért tenném én, amit

mondasz, amikor áskálódsz a hátam mögött? Mikor hisztérikus hangnemben írt leveleket küldözgetsz, arra célozgatva, hogy nem végzem rendesen a munkámat? Szóval tudott a Vilnius tengernagynak küldött levélről. Máris. Sabinus nem gondolta, hogy nem figyelik a levelezését. Pansának nemcsak pénze volt sok, de kéme is. De Sabinus azt hitte, ennél azért később fedezik fel a tengernagyhoz írt folyamodványát. Újabb nagy lélegzetet vett. – Azért, mert én azt mondom, hogy valami borzasztó dolog közeledik. És azért, Pansa, mert kötelességed van a várossal és a lakóival szemben: és ez a kötelesség többet követel a fesztiválokon való parádézásnál. Egy lépést hátrált. Rendezte a mosolyát. A fenébe is, milyen összeszedett ez a Pansa! – Szeretem a fesztiválokat. Mindenféle mulatságot kedvelek. Az emberek megéljeneznek. Téged már éljenzett meg valaki, Sabinus? – Anélkül, hogy megvárta volna a választ, folytatta: – Nem, gondoltam, hogy nem. Sabinus feje kezdett lüktetni, talán attól, hogy erősen összeszorította a fogát. – Néhány nap múlva gladiátorjátékokat rendezünk. A pénzt már elköltöttük az ellátásukra. Eszemben sincs pánikot kelteni, hogy elriasszam a vendégeket. A közösség érdeke, hogy a játékokat megtartsuk. Végül is, ha kiengeszteljük vele az isteneket, elejét vehetjük a további rengéseknek, amelyek miatt úgy aggódsz. – Fogadtál az egyik gladiátorra, ugye? – Pansát nem érdekelte az istenek megbékítése, csak az erszénye megtömése. Bár Sabinus nem volt szerencsejátékos, erre fogadni mert volna. – Az állványok a helyükön maradnak, a játékok megrendezése folytatódik. Pompás délutánom lesz, megnézem a bátran küzdő férfiakat, azután elmegyek az esküvődre, és megcsodálom az arádat. Sabinus feje már nem egyszerűen lüktetett; már hallotta, hogy a vér a fülében pulzál. Meg volt győződve róla, hogy el is vörösödött. – Én mondom neked, Sabinus, te aztán megfogtad az istenek lábát azzal a kis fruskával. Az apja vagyona önmagában elég lenne, hogy elvegye valaki, de ráadásul szemrevaló is. Én ugyan jobban

aggódom az első miatt, mert legközelebb, ha elindulsz ellenem, nagyobb támogatást tudhatsz magad mögött. De ha majd meglátom Aemiliádat a színházban vagy a piacon, nem a drága ruhája miatt fogom megnézni magamnak. – Most elbúcsúzom – préselte ki magából a szavakat Sabinus. Már a gondolatra, hogy Pansa kéjsóvár pillantásokat vet Aemiliára, összeszorult a torka. Ahogy Sabinus indulni készült, Pansa még hozzátette: – Mérnök, ha azt akarod, hogy cselekedjek, azt javaslom, kevesebb szöveggel és több érmével gyere vissza. Velem lehet beszélni. Sabinus eleresztette a füle mellett a sértést, de egy pillanatra fontolóra vette, hogy megvesztegeti az aedilist – egy tisztességtelen embert lefizetni azonban egyszerűen pénzkidobás. Ezért hát továbbsétált a fórumról az utcára. Ott aztán zihálva megtorpant. A szokatlanul meleg őszi levegő nem segített, hogy elmúljon a fejében a lüktetés. Szüksége volt valamire, ami máshová irányítja a vért, és eltereli a gondolatait különféle gondja-bajáról. Tudta is, mire vágyik. Kedvenc cauponája felé vette hát az irányt. A bor finom volt, a fűszeres kolbász még jobb, de még ennél is fontosabb, hogy ott volt a nő, aki kitörölt a fejéből mindent. Nem a házban lakó vézna, barna bőrű szajha, akinek csípős nyelve volt, hanem rózsás arcú, gömbölyded húga, Capella, aki mindig barátságos és szolgálatkész volt. Miután a lány felkelt a térdéről és kiöblítette a száját, Sabinus enyhe lelkiismeretfurdalást érzett – mert Aemiliára gondolt, miközben Capella ajkai közt volt. – Megiszol velem egy pohárral? – kérdezte tőle némi bűntudattal. Capella egy pillanatra abbahagyta aranyló sörényének igazgatását, és érdeklődve a férfira nézett. Nem az egyik kis utcai fülkében voltak, ahol rendszerint űzte az ipart, hanem a caupona felett; Sabinus szívesen fizetett többet, hogy diszkrétebb lehessen az együttlét. Capella rámosolygott. – Míg a gazdám észre nem veszi… Nem szereti, ha túl sokáig időzöm egy vendéggel.

Letelepedtek az asztalhoz egy sötét sarokban, az üzlethelyiség nyitott elejétől távolabb, hogy kevésbé legyenek szem előtt, ha Sabinus esetleges ismerősei érkeznének, és Capella megszólalt. – Úgy érzem, valami nyugtalanít, és szerintem tudom is, mi az. Tényleg tudta volna? Őt is aggasztották a rengések? – Egy korodbeli férfinak a te rangodban nem kéne a nősülés miatt aggódnia – folytatta a lány, ártatlan mosollyal kísérve. – A frigy áldott dolog, az istennő ajándéka, és úgy hiszem, élvezni fogod, hogy főz rád az asszonyod. Mellesleg bármelyik nő szerencsés lenne, ha megkaphatna téged. Szép a jegyesed? – Gyönyörű. – És nem muszáj főznie rám – gondolta. Valaki majd megteszi helyette. Valaki majd felöltözteti, megigazítja a haját, cipeli, amit a piacon vásárol, és feltölti a lámpásait: mindez elképzelhetetlen fényűzésnek számított a vele szemben ülő lánynak. Lehalkította a hangját. – Talán túlságosan is gyönyörű hozzám. Vagy inkább mondjuk azt, talán én nem vagyok elég szép neki. Azt gyanítom, belehabarodott egy ifjúba, aki korban közelebb áll hozzá. – És az az ifjú viszonozza az érzéseit? – Melyik ne tenné? – Sabinus megálljt parancsolt magának, mielőtt elragadják az érzelmek. Miért is mesélte ezeket ennek a lánynak? Hisz ezeknek az érzéseinek még sosem adott hangot senki előtt. Tényleg egy fogadóban egy cselédnek árulta el eltitkolt bizonytalanságát? Talán a kedvessége miatt. Valahányszor találkoztak, érzékelte Capellának ezt az értékes tulajdonságát. – A szépség igencsak csábítja a fiatalokat – ismerte el Capella. – De ahogy idővel bölcsebb lesz, a feleséged más erényeket is képes lesz értékelni. Egy kis kamaszszerelem miatt vagy olyan nyugtalan? – Hát persze. – Saját őszintesége ismét csak meglepte. – Láttam őket együtt ma reggel. A fiú olyan közel állt hozzá, ő pedig a tekintetével… Maradjunk annyiban, hogy rám soha nem nézett így. Capella dallamosan felnevetett. – Tudod te, hány római férfit érdekel, hogy néz rá a felsége? Egy kis romantika is befészkelte magát abba a gyakorlatias lelkedbe, Sabinus! Már pusztán ezért is szerencsés a jegyesed, hogy az övé vagy. Romantikus? Soha nem érezte magát annak. Látta Aemiliát felnőni, és már jóval a lány előtt tudta, hogy Lepidus neki szánja,

ezért Sabinus úgy tekintett magára, mint aki a saját jövendőbeli tulajdonát gondozza. De az is lehet, hogy szerelmes lett a lányba. Ez egy fájdalmas és némileg zavarbaejtő gondolat volt. Tologatni kezdte a lábát az asztal alatt, és megköszörülte a torkát. – Nem vagyok romantikus. Én egy olyan férfi vagyok, akit jobban érdekel a tervezés, mint a költészet. – Pedig boldog házasságot tervezel, nem igaz? Ha bátorkodhatom javasolni, ne izgasd magad annyira Cupido nyilai miatt. Leendő feleséged biztos egy előkelő lány. Ezért aztán nincs is mitől félned az erényeit illetően. – Tényleg? Mi van, ha az a fiú megcsókolta? – Sabinusnak nem volt rá szilárd bizonyítéka, de már hetek óta ezt látta lelki szemei előtt. – Mi van, ha Cupido nyila eltalálta őt, és amikor rám néz, arra a fiúra gondol? – Most már veszélyesen közel került ahhoz, amivel az előbb gyötörte magát: Aemiliát képzelte maga elé, miközben kedvét lelte Capellában. A rózsás arcú lány előrehajolt, és szokatlan módon vette magának a bátorságot, hogy egy apró puszit nyomjon a férfi szája sarkába. – Na és akkor mi van, ha megcsókolta? – kérdezte, mintha emlékeztetni akarná, hogy ő bizony többet is tett, mielőtt lejöttek egy italra. Capella kék szeme vidáman csillogott. – És ha meglát téged, majd a szerelem és a vágy jut eszébe, abból nem neked lesz hasznod? Ez egy olyan trükk, amit magam is rengetegszer alkalmaztam… Erre bizony illett volna dühbe gurulnia: hogy a saját munkáját hozza fel hasonlatként Aemilia kapcsán. Ám meglepő módon nem is bosszantotta. Mégis ostobának érezte magát. Capellának egy dologban igaza volt még akkor is, ha az érvelésével nem feltétlenül értett egyet. Férfiként korántsem kellene annyit gyötörnie magát, hogy a menyasszonya, vagy ami azt illeti, a felesége mire gondol. Megvonta a vállát, és remélte, hogy elég meggyőző volt a mozdulat. – Bármit is érez a fiú iránt, napokon belül az enyém lesz. És talán igazad van, talán tényleg nem számít, mi van a fejében, míg én vagyok az ágyában. – Jól sejtem, hogy már nem fogunk oly gyakran találkozni? – kérdezte Capella olyan hangon, mintha tényleg sajnálná. – Mert ha ő

a tiéd, akkor te is az övé leszel, vagy legalábbis Ízisz hívei ebben hisznek. Ízisz? A nők kultusza. Nem akart goromba lenni, kiváltképp hogy az Ízisz-hívők támogatták őt a választáson, de még mindig nem annyira érezte magát férfiasnak, mint szerette volna. – Én nem vagyok egy nő tulajdona. Szóval még biztos fogsz látni. – Olyan érzése volt, mintha a hanghordozása nem lett volna elég meggyőző. Sosem volt különösebben jó hazudozó. És Capellát sem lehetett becsapni egy pillanatra sem. Fürkésző tekintettel azt kérdezte: – Akkor miért ürítünk épp egy búcsúpoharat? Mielőtt válaszolhatott vagy eljátszhatott volna egy újabb közömbös vállhúzogatást, szemét a kupájában lévő borra meresztette – apró fodrok jelentek meg a felszínén. Újabb rengés! Észrevette, hogy Capella is a kupát nézi. – Te is látod – állapította meg csodálkozva. A lány megijedt, és tágra nyílt szemmel rápillantott. – És te is? A kupában lévő látomást. A tűzről és a sötétségről. – Látomást? Nem. Én hullámokat látok, mint a tengeren, csak kisebbeket. Olyan rengések okozzák, amelyek túl enyhék ahhoz, hogy a testünk érzékelje őket. Sokkal kisebbek azoknál, amelyek megriasztották a lovakat, és apró darabokat törtek le a szobrokból az elmúlt hetekben. Attól tartok, egy olyan erejű földrengés előhírnöke, ami mellett a Néró alatti rengés emléke is homályba vész. – Elhallgatott. Megkönnyebbült, hogy végre valaki más figyelmét is felkeltették az egyre intenzívebb rengések, melyeket a pusztítással társított. Mindazonáltal a prófétai látomás gondolata nem volt kedvére való. – Mondd el, mit látsz? – kérte az asztal fölé görnyedve. A lány összevonta a szemöldökét, arca valamelyest elsápadt. Beharapta az ajkát, mintha nem merne többet elárulni, pedig a jóslata nyilvánvalóan megrémítette. – Én is hullámokat látok… de másfajtát. Ízisz templomában kezdődtek. A Nílus vizét hozó zarándokok épp a ciszternákba öntötték ajándékukat, és amikor a vízre pillantottam, a sötét égboltot láttam, sötétebb volt bármilyen éjszakánál. Ez az égbolt aztán feketén áradó esővé alakult, mígnem egy folyóvá változott, a folyót

viszont elmosta egy elemi erejű, sötét tenger. Ezzel egy áradás jóslata rémlett fel előttem, ami azért jön, hogy tisztára mossa a szellemünket hústól és vértől. Majd egy éteri láng derengett fel, hatalmasabb és fényesebb bármelyik világítótorony tüzénél, hogy a megváltásba kalauzoljon bennünket. Sabinus megborzongott. Minden, amit a lány látott, akár egy földrengés eredménye is lehet: az öbölből kilépő hullámok, melyek elég magasak ahhoz, hogy elsodorjanak embert és épületet egyaránt, majd az összeomló épületek és a velük együtt lezuhanó lámpák, amelyek tomboló tüzeket gyújtanak. Olyan nagy tüzet, hogy a sűrű füst elhomályosítja a napot, ami még hátborzongatóbbá teszi a pusztítást. Mintha a félelmeit pillantotta volna meg a ciszternában Capella. Eléggé ismerte Ízisz követőit ahhoz, hogy tudja, hatalmas erőt tulajdonítanak a Nílus vizének. Egy pillanatra a Lepidus-villa átriumában érezte magát, a Nílus festett látképei alatt, melyek a falakat díszítették. Lehetséges, hogy a kékségnek – mely festményen oly nyugtató – tényleg olyan ereje lett volna, hogy látomásokat okozzon? És ha igen, okozhatták ezt egy egyszerű taverna cselédjének? Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot. Mindenki tudta, hogy az Ízisz-templomok meglódították a rabszolgák és a nők képzeletét. Józannak kellett maradnia. Ha tényleg közeleg a pusztítás, megfelelő szervezéssel biztosan minimálisra csökkenthető az ereje. A gondolat, hogy a megváltást hozza magával, melynek ígérete Capella szemében ragyogott, badarság volt. Csak újabb ürügy a tétlenségre. – Ne aggódj. – A kezét a lányén felejtette egy pillanatra. – Lehet, hogy a városi hivatalnokok vonakodnak rám hallgatni, de meg lehet győzni őket. Ha katasztrófa közeleg, megteszik a kötelességüket. Én pedig majd rajtad tartom a szemem, míg megteszem a sajátomat. – Nem aggódom – válaszolta Capella, miközben lehajolt a bokájához, és ujjával végigsimította az egyik, rajta lógó amulettet. Az összes amulett ugyanolyan volt. Sabinus arra gondolt, mindegyik egy felfordított vízcseppre hasonlít, amelyből egy egyenes rúd nyúlik lefelé, amit egy vízszintesen álló, rövidebb keresztez. Visszatért a lány arcába a szín. – Soha nem kell aggódnom – mondta, és újra

megérintette a szimbólumot mert Ízisz az én kalauzom és megváltóm. A férfi a szemét forgatta, de remélte, hogy a lány nem vette észre.

AEMILIA – Nos, kincsem, érkezett egy vevő, hogy megszabadítson attól a pokoli állattól – közli apám egy csókot nyomva a fejem búbjára, ahogy ott ülök és szövögetek. Bár ma reggel tudomást sem veszek apámról, azért nem állom meg, hogy felnézzek és rámosolyogjak. – Elkísérsz az istállóba, míg nyélbe ütöm az üzletet? Talán még arra is lesz időd, hogy eldugj valami apróságot, amíg ott vagyunk. – Kacsint. Anyám szövőszéke előtt üresen áll a szék. Lefeküdt, mert fáj a feje, kétséget kizáróan túlságosan felizgatta magát ma reggel a kertben. – De talán nem ezt. – Apám előhúzza a kezét a háta mögül, kitárja az ujjait, és egy elbűvölő achátgyűrű csillan meg a tenyerében narancs és rozsdavörös színben. – A hajadra emlékeztetett. Az ékszert és előkelően öltözött apámat elnézve bárki azt gondolhatná, hogy egy előjogokat élvező, ősi patríciuscsalád sarja, nem egy felszabadított rabszolga unokája. Másfelől viszont mindig azt mondogatja, hogy a pénzesládái állapota árulkodik a felmenőiről. „Ne feledd, lányom, Rómában a legnagyobb vagyonokat olyanok tudhatják magukénak, akiknek volt bátorságuk és kitartásuk kiérdemelni.” – Jövök. – Elveszem a gyűrűt, és megcsókolom a kezét. Valósággal sugárzik. – Siess. Ne legyünk faragatlanok, ne várassuk meg a hölgyet. A hölgyet? Pazar skarlátvörösbe öltözött, karcsú alak áll az istálló előtt a rabszolgája társaságában. Olyan szőke a haja, hogy szinte már fehér. A kapunak dől, tekintetével szinte felfalja a csődört odabenn, ami türelmetlenül rángatja a fejét és toppant egyet. – Hölgyem – mondja apám meghajolva –, részemről a megtiszteltetés. Ő a lányom, Lucia Aemilia Lepida. A nő rám néz, de csak egy pillanatra, mielőtt újra a ló felé fordul. – Diana a Cornelius famíliából. – Felnyúl, hogy elkapja a csődör pofáját. Észreveszem, hogy a tenyere éppoly kérges, akár egy lovászé, holott a Cornelius név régi és nemes. Engem alaposan

megfenyítenének, ha hagynám, hogy így eldurvuljon a kezem. – Hogy képes szert tenni egy borkereskedő egy versenylóra? – Kétségbeesés és balszerencse ötvözeteként, hölgyem. Volt egy adósom, aki nem tudott máshogy kifizetni, csak ha lemond az állatról. Ám túl ideges jószág ő ahhoz, hogy bármi hasznomra legyen akár az üzletben, akár a szabadidőmben. Sose adj hitelt egy fogathajtó csapat igazgatójának, hölgyem, még ha mérhetetlen mennyiségű bort rendel is a menyegzőjére. A nő határozottan bólint, mint egy férfi. – Lássuk, hogy mozog. A lovászok fel-alá vezetik a lovat a poros udvaron. Vöröses bőre alatt megfeszülnek az izmok, és a Cornelius családból származó Diana arcára széles mosoly ül ki. – Tetszik a pej szín – jegyzi meg csak úgy magának, ahogy a fürge lábakat figyeli. A hajába tűzött kis fésű alól kiszabadul egy tincs. Illik hozzá a Diana név. Vadóc ez a nő, bájos és kócos. Egyedül utazott idáig egészen Rómából? Ha így van, hogy volt képes rá? A lovászok megfékezik a csődört, a nő lehajol, hogy végigsimítsa a mellső lábát. Észreveszem, hogy bal kezén nincs gyűrű. Forgatni kezdem az eljegyzési gyűrűt, amit Sabinus húzott az ujjamra; a gyűrűt, amit éjszakánként titokban leveszek. Legalább tíz évvel idősebb nálam. Hogy tudta megúszni, hogy egy férfi tulajdonába kerüljön, mint ahogy rövidesen az övé lesz ez a ló? Irigylem a szabadságáért. – Egy kicsit lomha, de talán belül futva biztosíthat egy csapatot. – Felhúzza a ló ajkát, megvizsgálja a fogait. Az állat próbálja megharapni, de a nő egyszerűen rácsap az orrára. – Mit kérsz érte, Lucius Aemilius Lepidus? Apám verhetetlen az alkudozásban, ha üzletről van szó. Keményen megszámítja egy amfora bor árát, és közben csak mosolyog. Ám ezúttal emberére akad. Meglepődve hallgatom, ahogy a vörös ruhás nő a kért összeg felére alkudja le az árat. Hogy egy előkelő születésű hölgy maga irányítsa az üzletét! Ez hihetetlen. – Legyőztél, hölgyem – jelenti ki apám bánatosan, de nem látszik szomorúnak. Kétségtelen, hogy ő is örül neki, hogy megszabadul a méntől, és nem riogatja többet a lovászainkat.

Én is szívesen legyőznélek, apám. Vagy ha nem is legyőznélek, meggyőznélek, hogy kössünk jobb üzletet nekem. Apám árnyékában nevelkedtem. Olyannyira, hogy anyám néha rápirított, hogy úgy nevel, mintha a fia volnék. Apám meghallgatja és ki is kéri a véleményemet a mindennapi dolgokban, ugyanakkor arról az egy dologról soha meg nem kérdezett, milyen férfihoz akarok hozzámenni. És minden, amit apám valaha felépített, rajtam keresztül arra a férfira száll majd. Egy nap Sabinusé lesz a birtokon érő szőlő és a freskók, melyek újra ragyogó színekben pompáznak a villa falain, miképp engem is birtokolni fog. Az igazságtalanságtól könnybe lábad a szemem. – Három nap múlva visszamegyek Rómába – jelenti ki a csődör új úrnője. – Nem gond, ha akkor viszem el? – Rábeszélhetlek, hölgyem, hogy egy nappal tovább maradj? Elég nagy most nálunk a káosz, mert a lányom épp aznap megy férjhez, amikor elindulnál. – Gratulálok. – Enyhén szánakozó tekintete megpihen rajtam. De az is lehet, hogy én vélem szánakozónak, mert ezt érzem magam iránt. Bárcsak barátom lenne a hölgy, akár olyan közeli, mint Julilla, mert akkor kikérhetném a tanácsát. Nem arról, hogyan legyek római mintafeleség – arról épp eleget papol nekem Julilla meg anyám –, hanem arról, hogyan kerüljem el, hogy Sabinus felesége legyek: se jó, se rossz, se közömbös. – Nem zavarom meg a lakodalmat, Lucia Aemilia Lepida. Egy nappal később jövök el a lóért. – Kitűnő. – Apám újabb megnyerő mosolyát villantja meg. – Hölgyem, behívhatlak egy kis frissítőre? – Köszönöm, de üzenetet kell küldenem Rómába. – Még utoljára megdörzsöli a csődör nyakát, és a lovászok visszavezetik az állatot az istállóba. – El kell újságolnom a Vörös csapat igazgatójának, hogy megvan az új bajnoka. – Nos, akkor ha megbocsátasz, kereskedők és kérvényezők várnak rám, és persze művészek, akiket noszogatni kell, ha nem akarjuk, hogy az esküvőt egy leplekkel letakart házban tartsuk. – Meghajol, azután rám pillant. – Aemilia, megnézhetnéd édesanyádat, de mielőtt elindulsz, szerintem dolgod van az istállóban. – Cinkosan elmosolyodik. Ahogy elfordul, Diana úrnő érdeklődve rám néz.

– Miféle dolgod van neked itt? Lovagolsz talán? Válasz gyanánt előveszem félhold alakú medálomat – a szűz szimbólumát – az erszényemből, és elé tartom. A fát az ujjammal már oly simára dörzsölgettem, akár egy kő, anélkül hogy észrevettem volna. Anyám mindig megfedd ezért az ideges babrálásért. – Nem lovagolok, hölgyem. Elrejtem ezt. Végül megérti. – Nem akarod elégetni az esküvő előtt. Talán mivel ő idegen, és mert furcsamód különbözik az összes nőtől, akivel eddig találkoztam, bátran bevallom neki az igazat. – Nem szeretnék menyasszony lenni, ezért nem is teszek úgy, ahogy egy menyasszonyhoz illik. Vörös ruhája alól előhúz egy láncot, és az enyémhez hasonló félholdat pillantok meg, ami ezüstből készült, és legalább oly simára kopott. Szóval ő is babrál. – Én sem akartam elcserélni egy vörös fátyolra. – Tökéletesen megelégednék vele, ha az egyedüli vörös, amit a fejemen viselek, a hajam lenne. Hogy sikerült elkerülni a házasságot? – Tudtam, hogyan kezeljem apámat. Ő ahhoz is túl szétszórt, hogy egy vacsorát megszervezzen, nemhogy a jövőmet; én pedig maximálisan kihasználtam ezt. – Elmosolyodik. – A törvény apáink kezébe adja az életünk szervezését, de nem minden apa veszi a fáradságot hozzá. Apámat lekötik a saját ügyei, így én szabadon tenyészthetek lovakat, és élhetem a saját életem. – Én majdnem ugyanolyan szakértelemmel tudom megkülönböztetni a szőlőfajtákat, mint apám – jelentem ki büszkén. – De én soha nem leszek borkereskedő, és a villa mellett termő szőlő is Gnaeus Helvius Sabinusé lesz egy nap, nem az enyém. Attól tartok, hölgyem, én nem tudok oly fortélyosan bánni az apámmal, mint te. – Talán Gnaeus Helvius Sabinusszal könnyebb bánni, mint apáddal. Lehet, hogy örülne egy olyan feleségnek, aki ismeri a szőlőjét. Nem rossz gondolat. Ha már mindenképp Sabinusé leszek, talán még irányíthatom is. Egy pillanatra feltámad bennem a remény. De

aztán éppoly hamar kialszik. Ha Sabinus úgy nézne rám, mint Faustus, akkor talán. Azt hiszem, Faustust bármire rá tudnám venni. Sabinusban azonban nem látom az éhes oroszlánt. A kezemben tartott, apró faholdra pillantok, és szeretettel megsimogatom. – Szóval itt akarod elrejteni, az istállóban? – kérdezi. – Igen, bár nagyon fog hiányozni. Leveszi a nyakából a láncot, és a tenyerembe pottyantja a kis ezüstholdat. – Az ezüst nem ég el. Tartsd meg ezt. A szemébe nézek, az enyém könnyben úszik. – Köszönöm, hölgyem. Te pedig esetleg megőriznéd az enyémet? – Odanyújtom az apró faamulettet. – Tudom, hogy nálad nagyobb biztonságban lenne, mint egy istállóban eldugva. – Mi a biztonság? Az is lehet, hogy fejbe rúg az új lovam. A vőlegényed pedig meglép az egyik cseléddel a tavernából. Talán az istenek végül megkímélnek a házasságtól. Velem megtették. – Bőrkeményedéses ujjait az amulettemre zárja. – De megőrzöm neked. Bár Diana is tudja, hogy hosszú évek óta nincs szükségem a szüzek szimbólumára. Leesik az állam. A nő felnevet, és mindkét oldalról megpuszilja az arcomat. – Még találkozunk. Sötétedés után akarok találkozni Faustusszal, amikor a ház már szunyókál. Veszélyes az ilyen légyott. Ha egyedül találnak vele, mindkettőnknek végünk. Szóval olyan óvatos vagyok, amennyire csak tudok. Addig nem merek kisurranni, amíg a dajkám kicsit is éber. De úgy látszik, nem alszik valami mélyen. Nyögdécsel és sóhajtozik, forgolódik és engem szólongat, az idegeimmel játszik – annyira, hogy meggyújtok egy lámpást, mintha még gyerek volnék. Egy idő után lépéseket hallok az ajtóm előtt, és meg mernék esküdni rá, hogy halkan a nevemen szólítanak egyszer, kétszer, háromszor. Tudom, hogy Faustus az, és a rá következő csend arról árulkodik, hogy pihenni tért, nem lesz édes pásztoróra. Sem csókok. Keze nem fogja bebarangolni testem hajlatait a tunikámon át. A csalódottságtól álomba sírom magam.

És szörnyű álmot látok. Azt álmodom, megcsókol – Sabinus! Sabinus válla fölött látom Faustust, arcát ellenséges indulatok és harag torzítja el. Remegve ébredek, és a nyakamhoz nyúlok Diana úrnő holdja után, mert nem kapok levegőt. Akkor döbbenek rá, hogy nem én, hanem a szoba rázkódik. A lámpásom összetörve hever a földön. Izzó olaj patakzik a mozaikcsempéken, akár egy tűzfolyó, ami jókora füstöt csinál. Villámgyorsan kiugrom az ágyból, és megmarkolom a takarót, hogy eloltsam a lángokat. Csilingelést hallok, ahogy a párnám alá dugott eljegyzési gyűrű a padlóra hull és elgurul. Rá se hederítek, csak buzgón oltom a tüzet, de egy újabb rengéstől elterülök. Megint nem kapok levegőt, és a torkomat szorongatom. A dajkám vad tekintettel felül és sikoltozni kezd. Egy szempillantással később egy alak ront be a szobámba – egy férfi. Csapkodni kezdi a tüzet az ágytakaróval, ami kiesett a kezemből, amikor elvágódtam, és rá is tapos. Faustus? Nem feküdt le? A peristyliumban várakozott odaát, dacolva a reménytelenséggel, hátha még kimegyek hozzá? Egy másik férfi is a szobába siet. Ez lámpást tart a kezében. Apám az. Ebből most nagyobb katasztrófa lesz, mintha elharapódzna a tűz. Vajon mit gondol, miért van itt Faustus? Muszáj megmagyaráznom, méghozzá tüstént. De apám feltartja a lámpást, mielőtt szavakba önthetném a mondandómat, és arcán meglepetés tükröződik. – Sabinus? Eltátom a szám. – Ez nem az, aminek látszik – feleli a jegyesem gyorsan. – A kertben üldögéltem, és a csillagokat néztem, amikor sikoltást hallottam. – A csillagokat, mi? – Apám szeme sarka vidám ráncokba szalad. – Végül is… szerencsénk, hogy három nap múlva itt az esküvő. Apám burkolt célzásától és a nyájas modorától, amivel előadja, elvörösödöm. Lesütöm a szemem, hogy ne kelljen szórakozott arcába néznem, pedig tudom, semmi rosszat nem tettem. Sabinus egy pillantást vet felém, és észreveszi megaláztatásomat. A becsületére legyen mondva, ő ugyanúgy rémültnek látszik. És abban a pillanatban érzem, hogy a zavaromban fellépő pironkodás helyét a hála melegsége váltja fel.

– Lepidus, az igazat mondom. – Sabinus odaszól a dajkámnak: – Te is itt tartózkodtál az úrnőddel, igazolhatod, hogy egyedül volt. Szegény öreg rabszolgám, aki biztosan összezavarodott, hogy ilyen körülmények között kellett felriadnia, még mindig rémülten elnéz a két férfi között. – Itt voltam. És az összes isten úgy segéljen bennünket, tűz kerekedett. – Tűz – visszhangozza Sabinus a szót. – Egy egész folyamnyi, nem kevesebb. – A hajába túr, úgy tűnik, teljesen megfeledkezik rólunk. – Nem, az nem lehet. – Ábrázata egészen siralmasan fest. Végre meg tudok szólalni. – Csak egy lámpás tört el. – Belső kényszert érzek, hogy megvigasztaljam, talán azért, mert megvédte a becsületemet. – Égve hagytam, amikor nyugovóra tértem. Sajnálom. Felelőtlenség volt részemről. A dajkám leguggol, és elkezdi összegyűjteni a törött cserépszilánkokat. Sabinus hirtelen lehajol mellé, aztán kiegyenesedik, és megszólal: – Miért nem hallgat meg senki? – Hangja zavarodottan cseng. – Miért nem akarja senki észrevenni? Vagyis nem senki, de senki olyan, aki a posztjánál fogva bármi hasznosat tehetne. – Sabinus, barátom – mondja apám a jegyesem vállára téve a kezét ha legközelebb együtt iszogatunk, néhány kupával kevesebbel eresztelek utadra annál, amennyit ma este fogyasztottunk. Nem vagy valami mókás ittasan. Sabinus kihúzza magát, mellkasát kidülleszti. – Lepidus, én nem vagyok részeg, és semmi mókás nincs ebben a helyzetben. Azt hiszed, megbecsteleníteném a lányodat… Apám felemeli az egyik kezét. – Csitt! Elég. Hiszek neked… – …s ami még rosszabb, hogy azt hiszed, elment az eszem, amiért egyre az erősödő rengések miatt gyötörlek. Apám megszeppen. – Kérlek, Lepidus, könyörgök. Fogd a feleségedet, a lányodat, a szolgálóidat, és menj el Pompejiből. Már holnap tedd meg. Ha azért nem tennéd meg, mert hiszel nekem, akkor tedd meg azért, mert

törődsz velem, és azt akarod, hogy megnyugodjak. – Sabinus kiveszi a lámpást apám kezéből, és a saját arcához tartja. – Nézz rám, Lepidus. – Az erős árnyékoktól szegény férfi arca úgy néz ki, mint egy kísérteté. – Nézd meg a karikákat a szemem alatt. Már nem tudok aludni. Apám arcán őszinte aggodalom tükröződik. S valami egyéb is – szeretet. Igen, az, mert ugyanezt látom a szemében, amikor rám néz. Igazán szereti a barátját. – Sabinus, te nem vagy jól. Valószínűleg a rád nehezedő nyomás. Az elvesztett választás, a közelgő nász, ez az állandó földrengés, mind-mind emészt téged. Ma estére itt maradsz, vendégül látlak. Végy egy fürdőt, keverek neked egy nyugtató italt, és utána az ágyad szélére ülök, míg el nem szenderedsz, mintha te lennél a gyermeki álomból felriadt Aemilia. Sabinus válla leereszkedik. Apám felsóhajt. – És amint véget ér a menyegző, esküszöm nektek, mind elutazunk Nuceriába, hogy meglátogassuk a fivéremet és a családját. Már másnap, ha akarjátok. Sabinus bólint. – Már csak négy nap – suttogja. – Ennyit biztosan kapunk még az istenektől. Sabinus hagyja, hogy apám kikísérje a szobámból, és rádöbbenek, hogy a suttogás – Sabinus halk hangja – ugyanaz, mely a nevemet ismételgette. Nem Faustus, hanem Sabinus várakozott az ajtóm előtt, a peristyliumban. Vajon miért? Reggel nem lelem az eljegyzési gyűrűmet. Megparancsolom a dajkámnak, hogy kutassa át a szobám minden zugát, ha kell, többször is, én pedig megkeresem Sabinust, hogy megkérdezzem tőle, mit keresett az ajtóm előtt. A rabszolgák furcsállják, hogy őt keresem, és rémült ábrázatuktól rosszul érzem magam. Ha ennyire nyilvánvalóan kimutattam az ellenszenvem Sabinus iránt, akkor minden bizonnyal szégyent hoztam rá. Bármit is gondolok róla jövendőbeli férjemként, nem érdemli meg. És a szüleim sem érdemlik meg a pletykát, ami a neveletlenségem ily mértékű megnyilvánulásából származhat. Hála

az égnek, elővigyázatosan eldugtam a gyűrű nélküli bal kezemet, miközben kérdezősködtem. Úgy érzem, muszáj egy-két kedves szót szólnom apámhoz, ezért beugrom a konyhába néhány szem fügéért, mielőtt felkeresem a tablinumjában, ahogy néhány naponta egyébként is megteszem, hogy a szemét kímélendő, átnézzem a könyvelését. Gyenge szeme alatt karikák vannak, ahogy az asztalánál ül, telefirkált írótáblák és papírtekercsek tucatjaival körbevéve. – Herculaneumi fügék! – örvendezik mosolyogva, amikor odanyújtom neki a gyümölcsöket. – Lehet, hogy a mi pompeji fügénk híresebb, de én még mindig amondó vagyok, hogy ez édesebb. – Annak ugyanúgy örül, amikor Sabinus felől érdeklődöm. – Miután eljöttünk tőled, még órákig ébren maradtunk, ennek ellenére korán elindult, hogy megvizsgálja, hogy állnak az utolsó szelvények annak a vízhálózatnak az ólomcsöveiből, aminek a kiépítésével őt bízták meg. Én sem hanyagoltam ám el a teendőimet. Ma reggel körbejártam, és közöltem az összes munkással, hogy amit nem tudnak befejezni napnyugtáig, azzal most már várjanak az esküvőd utánig. Az állványokat muszáj leszedniük. A szolgáknak is kell egy nap, hogy kisuvickolják és feldíszítsék a villát, ahogy anyádnak is, aki meg azt mondogatja, hogy neki is kell egy nap, hogy kisuvickoljon és felcicomázzon téged. – A szájába dug egy fügét, és megnyalja az ujját. – Elmennek a munkások? – A hangomon egyértelműen érződik a szomorúság. Apám furcsán néz rám. – Úgy értem… ha úgyis visszajönnek, hogy befejezzék a munkát, akkor semmi értelme elküldeni őket. – Egyetértően bólint, és egy újabb fügét tüntet el a szájában. – Az istenek a megmondhatói, már eleve az se volt könnyű, hogy megtaláljam a legjobbakat. Adtam nekik egy kis pénzt, hogy igyanak az egészségedre, de annyira azért ne részegedjenek le, hogy a lakodalom után két nappal ne tudják folytatni a munkát. – Mindketten tudjuk, feltételezhetően melyik utasítást fogják betartani, és melyiket eresztik el a fülük mellett – jegyzem meg. Apám felnevet.

– Visszatért a kedved a tegnap esti riadalom után? – Arca büszkén sugárzik. – De hát te nem is látszottál rémültnek, pedig a dajkád ott jajgatott, Sabinus meg kétségbeesett. Szegény fickó… De bármiféle szánalmat is éreztem Sabinus iránt múlt éjjel, és akárhogy is fogadkoztam ma reggel, hogy nem leszek vele lenéző a háziak előtt, pillanatnyilag ő egyáltalán nem érdekelt. Faustus elmegy ha leszáll az éj. Amikor visszatér, én már nem fogok itt lakni. – Több kell ahhoz egy kis tűznél, hogy megijesszen. – Felszegem az állam. – Én a tűz lánya vagyok, nem ezt mondogattad mindig? – A tűzé és az enyém. – Kinyújtja felém az egyik kezét, és ahogy odatartom a jobbomat – a balt gondosan magam mögött tartva –, megszorítja. – Büszke vagyok rád. Senkinek nincs olyan lánya, mint nekem. És amennyire szeretlek, olyan biztos vagyok benne, hogy senkinek nem lesz olyan férje, mint a tiéd. Elfordítom az arcomat. – Tudom – mondja, és megint megszorítja a kezem –, tudom, hogy most még nem érted meg a döntésemet. De hinned kell nekem, hét meg harminc év jobban ismeri az életet, mint tizenöt. Bíznod kell benne, ahogy mindig mindenből a legjobbat nyújtottam édesanyádnak és neked, a választásommal is igyekeztem biztosítani, hogy az életed összes hátralévő napján a lehető legjobban gondodat viseljék. Eszembe jut Diana úrnő magabiztos hencegése. Érzem, hogy az ezüstamulett hűvösen simul a mellkasomra, majd mélyet sóhajtok, és apám szemébe nézek. – Apám, én bízom benned, de nem tudnál te is bízni bennem? Sabinus remek ember, de én már ismerek egy még jobbat. Itt vagy nekem te. Nem maradhatnék hajadon? – Most még nincs itt az ideje, hogy egy másik vőlegénnyel hozakodjam elő. – Ki fogja ellenőrizni a számvetésedet, ha én itt hagylak? Apám meleg tekintettel szemlél. Felemeli a kezemet, és az ajkához szorítja. – Szóval erről van szó. Természetes, hogy egy leány aggódva hagyja el az otthonát. A sírás-rívás és a tiltakozás, amit a menyasszonynak el kell játszania, amikor a férje magával viszi, legjobb esetben nemes és igaz érzelmekben gyökerezik. Jegyezd meg, Aemilia: engem soha, soha nem veszítesz el. Sabinus háza

nincs messze, a Herculaneumi-kapun belül áll. Majdnem mindennap meglátogatsz majd, vagy édesanyád, vagy én veled leszünk. – Incselkedve rám mosolyog. – Hacsak te és Sabinus nem akartok áthívni vacsorára. – De… – Most ne tovább, Aemilia – int le apám a fejét ingatva. – Túlságosan elfáradtam. – Elereszti a kezem és feláll. – Járok egyet a szőlőtőkéim közt. Velem tartasz? Ez egy olyan tevékenység, amit általában szeretek – apámmal sétálni a ragyogó őszi napsütésben –, de most kivételesen megrázom a fejem. Tekintetemmel elkísérem, ahogy távozik, és arra gondolok: Ó, Diana úrnő, én aztán nem tudom úgy kezelni az apámat, mint te, az már biztos. Érzem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, vadul elmorzsolom. Kétségtelen, hogy sírva fakadok, ha meglátom Faustust, de nem fogom tönkretenni az oly gyakran magasztalt szépségemet azzal, hogy eleve kivörösödött orral és bedagadt szemmel indulok el megkeresni őt. A tricliniumpadlójának fekete és fehér csempéin üldögél, gondosan egymás mellé helyezve az ecseteit a szövetdarabon, amibe be fogja tekerni őket. Már majdnem megszólítom, amikor figyelmeztetőleg megrázza a fejét. Két rabszolga éppen az állványzat utolsó két darabját szereli le. – Ma nem dolgozol? – A gondolat, hogy korábban távozik, mint muszáj, belém hasít. – Épp egy olyan résznél tartok, ahol jó a kényszerszünetet beiktatni, hölgyem – válaszolja az utolsó szót jobban kihangsúlyozva, mint a többit, hogy a szolgák is biztosan meghallják. – És már nem szívesen kezdek bele egy újabb alakba, amit nem tudok befejezni. Félig renoválni rosszabb, mint nem is renoválni egyáltalán. Még több rabszolga jelenik meg, és elkezdik összeszedni a szétszedett állványzat darabjait. – Hol tároljátok azokat? – kérdezi tőlük. – Azt a parancsot kaptuk, hogy a melléképületekben helyezzük el. – Vigyázzatok, nehogy átnedvesedjenek – inti őket Faustus. – Nem szeretném, ha ezt a finom munkát még inkább megnehezítené, hogy elvetemedett deszkákon állva kell végeznem.

Amint az utolsó szolga is eltűnik terhével, Faustus felemelkedik, és az ecsettekercset az egyik karja alá szorítva, panaszos hangon megjegyzi: – Azt hittem, találkozunk tegnap este. – Én menni akartam. – Az egyik szolgálólány azt mondta, Gnaeus Helvius Sabinust a szobádban találták tegnap éjjel. – Miféle szolgálólány? – Ó, a nevére már nem emlékszem – legyint elutasítóan, de elpirul. – Sabinus tegnap este a vendégünk volt, és azért jött be, hogy apámmal eloltsa a tüzet a szobámban. – Ez így nem teljesen igaz, de túl bonyolult lenne elmagyarázni. És mellesleg felmérgesít a vádaskodása és a gondolat, hogy a szolgaszálláson közszájon forog rólam a pletyka. Közelebb lép, és a kezét a derekamra helyezi, amitől kényelmetlenül érzem magam, mert bárki beléphet és megláthat. – Őrülten féltékeny lettem, amikor meghallottam a hírt. – Tekintete lángol, keze megfeszül. – Gyere csak, gyere csak velem egy pillanatra. Ismerek egy helyet. – Nem láthatnak meg, hogy a villában sétálok egy… – Egy mivel? Egy egyszerű festővel? Így gondolsz rám? – Nem! Gardedám nélkül és bármilyen férfi társaságában, aki egyáltalán nem a rokonom. Muszáj a jó híremre is gondolnom. – Többet, mint rám – jegyzi meg mogorva tekintettel. – Borzalmasan szerettelek volna látni tegnap este. Nem is tudtam aludni. Találkozol velem? Ez az utolsó lehetőségünk. – Hol? – Apád kis pincéjében. – Zárva van. – A konyhában a kis kemence melletti falmélyedésben van egy kulcs. Egy amfora alá van dugva. Te meg tudnád szerezni. Vajon honnan tudja ezt? Előrehajol, hogy gyorsan egy csókot lopjon, és a kíváncsiságomat nyomban elhomályosítja a szívem kalapálása. – Rendben.

Repülök, mintha szárnyam nőtt volna. Mire odaérek a kis kertben emelkedő lépcsőhöz, annyira kifulladok, mintha már jó ideje futnék. Kinyitom az ajtót, meggyújtok egy lámpást a falfülkében. Apám szenvedélye a bor, és ezek a legjobbak a készletéből. A helyiség sokkal zsúfoltabb, mint amikor legutóbb láttam; minden bizonnyal azért, mert az esküvőmre tartogatott borok is itt várakoznak. Észreveszek valamit a földön: egy szövetpánt, amilyet a konyhalányok viselnek a fejükön. Talán akkor veszítette el valamelyik, amikor borért küldték – habár elég furcsa feladatnak tűnik egy női rabszolgától ilyet kérni. Az ajtó kitárul mögöttem, valaki besurran. Már akkor tudom, hogy Faustus az, mielőtt megérezném, hogy hozzám simul, és ajkát a nyakam és a vállam találkozásánál rátapasztja a bőrömre. Kezével előrenyúl, és a tunikán keresztül megmarkolja a mellem. Nekidőlök, belefeledkezve az élménybe. A fülembe súg: – Sabinusnak is megengedted tegnap éjjel, hogy így nyúljon hozzád? Kiszabadítom magam, és szembefordulok vele. – Mondtam neked, hogy ő egyszerűen csak a megmentésemre jött. Semmi mást nem akart. – Nem tehetek róla. Borzasztóan féltékeny vagyok. Bárcsak a férjed lehetnék, de az övé leszel. Két rövidke nap múlva az ő karja ölel majd. – Ne beszélj most róla. – Eszembe jut az előző esti álmom. Faustus magához húz, hogy megöleljen, majd megcsókol. Ahogy ajkaink szétválnak, azt suttogja: – Az övé leszel, de előbb légy az enyém. Tudom, hogyan… – Nem szabad. – A férjed nem fogja megtudni. Senki sem fogja. Vannak helyek, ahova be tudok hatolni… Másodjára is elhúzódom tőle. – Nem vagyok szajha, Publius Crustius Faustus! – De azt mondod, szeretsz. És én is szeretlek. Lángolok érted. Gyötrődöm. Ha tényleg szeretsz, adj valamit, hogy enyhítsd a fájdalmam. – Hangja esdeklő, tekintete szintén. – Ez az utolsó alkalom, hogy kettesben legyünk, mielőtt férjhez mész. Ma este nem

leszek a házban. A többi munkással együtt a városban szállok meg. – Lép egyet előre. Nem hátrálok, erre megcsókolja a nyakamat. Amikor az ajka az enyémhez közeledik, visszacsókolom. Úgy érzem, vagy legalábbis remélem, megfeledkezett otromba ajánlatáról, de hirtelen azt suttogja: – Gyengéd leszek. Nem fog fájni. Még egy férfi, aki nem hallgat meg! Eltaszítom két kézzel, durván. – Kifelé! A tekintete könyörög. A szívem elfacsarodik. Már szinte megbánom, hogy oly nyersen szóltam rá, menjen el. Aztán megvonja a vállát. A mozdulat hanyagságától újra méregbe gurulok, belém fagy a szó. Elmúlik egy újabb pillanat, és már el is ment. Meg kell igazgatnom az öltözékemet. Ahogy ingatag léptekkel elindulok a falfülkéhez, hogy eloltsam a lámpást, eszembe jut, hogy az erszényemben van egy hajtűm. Eldugom, míg itt vagyok. Ahogy kinyújtom a kezem, hogy remegő ujjakkal behelyezzem két hatalmas amfora közé, a szemem valami szövegen akad meg a falon, amit oly alacsonyan írtak fel, mintha el akarták volna rejteni. Különös hely, hogy szavakat fessenek oda. Lejjebb tartom a lámpást, hogy el tudjam olvasni: Itt hatoltam be egy leány nyílt farába, bár alpári, hogy e strófát írtam a pince falára. A földön heverő szövetdarab hirtelen értelmet nyer, és az is, hogy honnan tudja Faustus, hol tartják a hely kulcsát. Lángol az arcom. Ha hagyom, velem is azt tette volna Faustus, amit egy rabszolgalánnyal tett éppen ezen a helyen! Az epe a torkomba gyűlik. Hányingerem van. Hogy tudtam elhinni, hogy szerelmes belém? És még ha szerelmes is, hogy tudott így megalázni? Oly sebesen elfújom a lámpást, ahogy csak tudom, hogy látnom se kelljen a szavakat – az ő ecsetvonásai, amiket ugyanazzal a festékkel húzott, amivel apám freskóit újítja fel. Tapogatom az utat a kijáratig, a sötétben beütöm a lábujjamat és megkarcolom a bokámat. Még mindig jobbak az ilyen apró sérülések, mint a nagy, amit azok a szörnyű szavak okoztak. Miután megmászom azt a néhány lépcsőfokot a kertig, szemtől szemben találom magam Sabinusszal. Elsápad, ahogy meglát. Ó, az istenekre, vajon elég régóta áll itt, hogy lássa előjönni Faustust odalentről? Ha Sabinus elmondja apámnak, és lemennek, lehet,

hogy azt hiszik majd, rólam szól Faustus falfirkája? Ha igen, akkor a legmegalázóbb módon szégyenülök meg. Vajon apám összes szeretete elég lenne ahhoz, hogy megússzak egy verést, vagy hogy kirakjanak? De lehet, hogy még annál is rosszabb történik, ha elhiszi, hogy megengedtem Faustusnak, hogy használja a tettemet? – Aemilia Lepida, azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy vagy. – Sabinus nyelve megbicsaklik a szavakban, ami csak megerősít abban a hitemben, hogy látta kijönni Faustust. Védtelen vagyok, rémült és zavarodott. De ezek közül egyiket sem szabad kimondanom. – Jól vagyok, Sabinus – sikerül felelnem. Mélyet sóhajtok. – Köszönöm kérdésed. És köszönöm, hogy a segítségemre siettél tegnap. – Felületes udvariassággal halmozom el abban reménykedve, hogy lenyugszik, ha esetleg tényleg lenne ereje kompromittálni. Elmosolyodik. Az idejére sem emlékszem, mikor láttam utoljára mosolyogni. – Mindig a segítségedre leszek. Ez a feladatom és egyetlen örömöm. Óvni foglak minden bajtól, ahogy csak tőlem telik. A szavamat adom.–Az utolsó mondatot ünnepélyes komolysággal jelenti ki. Eláraszt a megkönnyebbülés. Nem fog elárulni apámnak. Bármit is látott. Bármit is gondol. Annyira, de annyira hálás vagyok, hogy odanyújtom neki a kezemet. Habozik, majd gyengéden a sajátjába fogja. Turkálni kezd az erszényében. – Úgy hiszem, ezt elveszítetted múlt éjszaka. Az eljegyzési gyűrűm! Sabinus nemcsak a lehetséges kitagadástól kímél meg, de még ettől a szégyentől is. Mert ha a hiánya eddig nem is tűnt fel, az esküvőn biztosan észrevennék, és még az én képzelőerőm se lenne elég, hogy elvesztését illetően épkézláb magyarázattal álljak elő. – Nem tetszik, ha nincs rajtad, Aemilia Lepida. – Ujjamra húzza. – Úgy vélem, Sabinus, szólíthatnál Aemiliának. Két nap múlva a feleséged leszek. – Ez az első alkalom, hogy ezt nyíltan elismertem előtte is. A lelkesedés, aminek a szikrája a kijelentésem hatására a szemében kigyullad, egy nagyon kicsi gyerekre emlékeztet, akit megdicsért az anyukája. Abban a rövidke, óvatlan pillanatban jóval

fiatalabbnak tűnik apámnál, és jóval kevésbé látszik annak a mindig fegyelmezett férfinak, aki előszeretettel érdeklődik a mechanikus dolgok iránt. – Szerinted képes vagy rá? – kérdezem tőle incselkedve. – Igen, Aemilia, azt hiszem, képes vagyok rá.

SABINUS Mikor előző éjszaka meglátta a gyűrűjét a padlón az olaj és a törött cserépdarabok között, a szíve összeszorult. Mikor meglátta, ahogy a jóképű festő néhány pillanattal Aemiliát megelőzve előjön a pincéből, a szíve majdnem meg is hasadt. Sabinus a fiú szemébe akart nézni, hogy eltiltsa a lánytól. De a szolgaszállás felé félúton meggondolta magát. Rangján aluli lett volna egy ilyen konfrontáció. Csak pletykálni kezdtek volna utána. Ráadásul eszébe jutott, amit Capella mondott – Aemilia jó családból származott, jó nevelést kapott. Ha belehabarodott is a fiúba, bizonyára ennél tovább bizonyára nem ment… és ha tovább is ment, mi értelme ezen rágódni, vagy hibáztatni őt? Nem akarta kockára tenni Lepidusszal kötött sokéves barátságát. És az esküvőt sem akarta lemondani. Átkozott legyen az összes isten! Capellának igaza volt, tényleg egy ábrándokat kergető bolondnak érezte magát. A szívét elrabolta egy tizenöt éves, karcsú lány, akinek vörös haja sápadt homlokára göndörödött, ha párás volt az idő. Nehezen eresztette el a kezét, amikor elváltak a kertben. S igazság szerint – legalábbis ha magának be akarta volna vallani – egyáltalán nem a csillagok érdekelték, amikor egy kicsit átjött üldögélni ugyanabba a kertbe múlt éjszaka. Csak közel akart lenni hozzá. Elővette az erszényéből a kis, kékbe öltöztetett babát. Előző este találta a földön, amikor fejét a térdére hajtva leült a földre egy mirtusz elé – azt remélve, hogy az illata megnyugtatja. Már csak három nap – mondogatta magának a babát bámulva. Két nap múlva Aemilia az asszonya lesz, s a harmadikon már biztonságban gurulnak Nuceria felé. Biztonságban a művész fiú csábításától és a hatalmas földrengéstől, aminek közelgő bekövetkeztét a csontjaiban érezte. Foglalkozzon csak Pansa és a többi hivatalnok azzal, ami Pompejire vár. Eldöntötte: ő, a menyasszonya, annak egész családja és a saját nagyanyja addig

fogja Lepidus öccsének vendégszeretetét igénybe venni, míg hírt nem kapnak róla, hogy bekövetkezett az újabb földrengés. Kétségtelen, hogy Pansától Plinius tengernagyig mindenki sajnálni fogja, hogy nem hallgatott rá. Persze ő is sajnálta. Nagyon is. Sajnálni fogod, hogy magukra hagytad őket? – tűnődött. A Néró alatti földrengésben rengetegen meghaltak. Vajon hányan fognak meghalni Pompejiben, ha igaza volt az újabb rengéssel kapcsolatban, ami talán katasztrofális méretű lesz? Sabinus elrakta a babát. A mások halálán való tépelődés eszébe juttatta saját halandóságát. Valamit nagyon szeretett volna elmondani Lepidusnak, amit már múlt éjjel szándékozott volna megtenni. Sabinus a torculariumban lelte meg a barátját, aki az új prés csörlőszerkezetét csodálta. – Ó, Sabinus! Bár nem vagy valami nagy borivó, a gépek rajongójaként biztos értékelni fogod ennek a hatékonyságát. – Lepidus meglapogatta a barátja hátát, Sabinus pedig azon kapta magát, hogy melankolikus hangulata ellenére elvigyorodik. – Állj arrébb, vénember, hadd vessek rá egy pillantást. – A heccelés nem ma kezdődött; Sabinus abban a pillanatban elkezdte szekírozni a barátját, amint Aemilia ujjára csúsztatta az eljegyzési gyűrűt, de Lepidus még mindig élvezte. – Több tiszteletet várok el, ha a fiam leszel. – Fura dolog ez – felelte Sabinus de egyaránt leszel apám, és míg a lányodnak és nekem nem lesz saját gyerekünk, afféle fiam is. Lepidus felvonta a szemöldökét. – Ez aztán a talány. – Egyáltalán nem az. Már hetek óta készülök, hogy elmondjam neked, de mindig közbejött valami az esküvővel kapcsolatban. – Annak semmi szükségét nem érezte, hogy azt is elmondja, micsoda. Szegény, csendesen szenvedő Lepidusnak nem kellett tudnia. – Írtam egy végrendeletet. Ha meghalok, eleget hagyományozok nagyanyámra, hogy biztosítva legyen a kényelme, a tulajdonom maradékát pedig rád hagyom örökül. Lepidus hátratántorodott, és hitetlenkedve nézett Sabinusra. – Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, megint csak ugratsz. Ugyan már, jóember, nézz körül. Nem akarok kérkedni és magamra

haragítani az isteneket, de nincs szükségem a pénzedre. – Ha meghalok, akkor is szeretnék eleget tenni a kötelezettségemnek a lányoddal szemben. Gondoskodni akarok róla. Mellesleg ki másra hagyhatnám a dolgaimat? A Néró idején történt rengésnek hála, meg persze a családfám egy bizonyos sajnálatos balszerencséje folytán pater familiasvagyok; de sajnos örökös nélküli pater familias. Te vagy a legöregebb barátom. – Ha még egyszer a koromon tréfálkozol, Sabinus… figyelmeztetlek! – Lepidus játékból haragosan összevonta a szemöldökét. Aztán kisimultak a vonásai. – Meg vagyok hatva. Erre iszunk… Abban a pillanatban belépett Sabinus egyik szolgája. – Gazdám – szólalt meg bocsánatkérő hangon pásztorok küldöttsége érkezett a házhoz, egészen a Herculaneum melletti lejtőkről jöttek hozzád. – Hozzám? – Hát ahhoz a férfihoz, aki úton-útfélen az erősödő rengésekről beszél. – Ah, Sabinus, úgy látszik, híre ment az őrületednek – jegyezte meg Lepidus elnéző mosollyal. – Meglehetősen kitartóak voltak, ezért magammal hoztam őket ide – folytatta a rabszolga. – A te kérelmezőid, az én átriumom. A megfelelő helyszín a feladatra, végül is a család egyesítése előtt állunk. Gyere, Sabinus, nem vagy kíváncsi rájuk? Sabinus kíváncsi volt, de amint az átrium felé közeledtek, egy másfajta érzés kerítette hatalmába – rettegés. A pásztorok nem afféle népség, amely szívesen lófrál a szabadidejében.Ha hajlandóak voltak a nyájukat más gondjaira bízni, és ilyen messzire utaztak, hogy találkozzanak valakivel, akinek a nevét sem tudják, ráadásul elég állhatatosak voltak, hogy Pompejibe érkezve kinyomozzák, hol lakik, az semmi jót nem jelenthetett. Hárman voltak; talán a koruktól, talán az életmódjuktól összeaszott, napbarnított figurák. A középen álló beszélt. – Te vagy az? A férfi, aki figyeli a tanyák és szőlőlugasok víztározóit és kútjait? A férfi, aki megpróbál meggyőzni másokat,

hogy a mostanában érzett rengések valami gonosz dolgot jövendölnek? – Én vagyok. Gnaeus Helvius Sabinus, szolgálatodra. Sabinus számára megmagyarázhatatlan okból a férfi meghajolt, és ahogy kiegyenesedett, akkor meglátta… A pásztor nyakában egy olyan szimbólum lógott, amit Sabinus nem ismert volna fel, ha nem látja korábban Capellán is. A lány pontosan ugyanolyan amulettet viselt a bokáján. Hozzá hasonlóan a férfi is Ízisz híve lehetett. – A föld, ahová kitereljük a jószágokat, életre kelt. – A pásztor kijelentése olyan egyszerűen hangzott, mintha mindennapos dolog lenne. – Úgy morog, akár egy állat, és néha olyat dörren, mint a villám, amikor tiszta az ég. Füstgomolyagokat köhög fel. Füst. Sabinusnak eszébe juttatta a múlt éjszakai füstöt Aemilia szobájában, és ahogy a lány a torkához kap. A fanyar gőzöktől ő is alig kapott levegőt, amikor elkezdte eloltani nála a tüzet. Tűz, Capella, tűz. De mi a sötét folyam, és mi a tenger? Mikor érkeznek? Képtelenség – gondolta Sabinus. Szedd össze magad, jóember. – Miért jöttetek épp hozzám? – Ki más hallgatna meg? Másoknál is próbálkoztunk előtte: herculaneumi lakosoknál, villatulajdonos patríciusoknál, a települések közt elterülő földek gondnokainál. Meg se hallgattak. És valahol útközben hallottunk egy emberről, aki hozzánk hasonlóan azért könyörög másoknak, hogy figyeljenek oda a jelekre. – Ha hallottatok erről, akkor bizonyára arról is hallottatok, hogy rám se figyel jobban senki, mint rátok. A pásztor szomorúnak látszott. Egyértelmű – gondolta Sabinus – ő is hallotta, hogy kinevetnek engem, csak nem akart megsérteni. Pillanatnyi ingerültség tört rá, de helytelen lett volna a csalódottságát erre a fáradt, jó szándékú küldöttségre zúdítani. – Felírom, amiket mondtál. A megfigyeléseiteket a jegyzeteimbe foglalom. Úgy tűnt, ezt kielégítőnek találják, mert a három férfi úgy bólintott, mintha valami bölcs kijelentést tett volna, s miután megszorították a kezét, távoztak. Maga Sabinus nem volt elégedett. Ő arra vágyott, hogy ne csupán feljegyezhesse, de megérthesse a jelenséget, amiről a pásztorok beszámoltak. Ám a Vesuviusról szóló, nyugtalanító

megfigyeléseik értelmezhetetlenek voltak. Bolond – gondolta –, bárcsak jobban vágna az eszed. Eltűnődött, milyen más, ez idáig ismeretlen dolgokat jövendölhetnek az ehhez hasonló események. Valahogyan a hegy lett mindennek a forrása, ami természetellenesen viselkedett a természetben? Sabinus Lepidusra nézett. – Miért nem tartjuk holnap? – kérdezte. – Egy vagyont költöttem erre az esküvőre, és azért, mert azt hittem, alig várod, hogy vőlegény legyél. Biztos, hogy a földrengés nyugtalanít, nem csak ideges vagy? – Ma is elvenném Aemiliát. – És mi lesz a meghívottakkal? Közismerten vendégszerető ember vagyok. Mit fognak gondolni, ha lemondom mindenki meghívását? Vagy azt javaslod, surranjunk ki az éj leple alatt, és hagyjuk, hogy a vendégek üresen és zárva találják a házat, amikor megérkeznek két éjszaka múlva? Sabinus nem gondolt a vendégekre, akik többtucatnyian lesznek, a város legfontosabb famíliáiból. És a felismerés kijózanította. Ez most már tényleg kezd a mániámmá válni. Muszáj leszek uralkodni magamon és a gondolataimon, mielőtt menthetetlen bolond lesz belőlem.

AEMILIA – Ébresztő, hétalvó! Ha férjes asszony leszel, biztosíthatlak afelől, hogy nem fogsz ilyen sokáig aludni. – A barátnőm, Julilla kacagva lehúzza rólam a takarót. Már jókora hasa van, hisz gyereket vár, és úgy látszik, már maga az állapota szakértővé teszi a feleségek dolgában. Már épp mondani készülök valamit ezt illetően, mikor észreveszem, hogy anyám, aki a barátnőm mögött áll, valószínűleg nem értékelné a megjegyzésemet. Majdnem annyit noszogat, hogy majmoljam a barátnőm viselkedését, mint ahányszor arra bátorít, hogy utánozzam a néhai Livia császárnét, akit az eszményi asszony megtestesítőjeként bálványoznak és állítanak példaként a római lányok elé. Egy egész nap áll rendelkezésemre, hogy elkészüljek, figyelmeztetett apám tegnap. Általában kedvelem a szépítkezés rituáléit, de ma biztos az elkerülhetetlen holnapi esküvőre fognak emlékeztetni. Ma először fog egy szolga csipesze a szemöldökömön

kívül több helyen is szőrteleníteni. Kiszedik a szőrt, ami a szüzességemet óvta, míg asszonnyá értem. Egy Julillával folytatott bizalmas beszélgetésnek köszönhetően felkészültem rá, hogy az eljárás fájdalmas lesz. Összerezzenek a gondolatra. Kiderül, hogy az érzés, amire számítottam, semmi ahhoz az átható fájdalomhoz képest, ami valójában következik – élénk képzelőerőm talán először az életben csődöt mondott. Mennyire hálás vagyok, amikor végre belemerülhetek a hideg medencébe! Ahogy átmegyünk a tepidariumba, azon kapom magam, hogy nagyon óvatosan lépegetek. – Most úgy érzed, nagyon fáj odalenn – mondja Julilla megértő tekintettel. – Majd a holnapi éjszaka után, ha Sabinus magáévá tett… Már várom, anyám mikor inti csendre. Nem figyelhettem oda a falfirkákra, amiket az évek során Pompeji falain olvastam, sem a pletykákra, amiket meghallottam; anyám általában nem hagyja, hogy a nemi aktus dolgairól beszéljenek a jelenlétemben. Ám ezúttal, ahogy a szolgák elkezdenek beolajozni, azután ledörzsölgetni, anyám bátorító pillantást vet Julillára. – Te tudod, milyen nagy áldásnak érzem, hogy várandós vagyok, Aemilia, de ha úgy döntesz, hogy nem akarod túl korán vállalni az anyaságot, léteznek módszerek, melyekkel késleltetheted. – Julilla keze szórakozottan végigsimítja a hasát. Nagyon is tisztában vagyok vele, milyen fontos a barátnőmnek a babája odabenn. Az elsőt elveszítette, elvetélt, és teljesen összetört miatta. Anyám bólint. Kényelmetlenül érzem magam. Nem feltétlenül amiatt, hogy az anyaságot megelőzendő dologra utaltak – az elmúlt hetekben, miután a Faustushoz való vonzódásom felébresztette a testem, úgy éreztem, muszáj felfedeznem az ilyen lehetőségeket –, hanem mert nem szeretnék ebben a vonatkozásban gondolni Sabinusra. Nem akarom meztelenül magam elé képzelni. Nem akarok azon tűnődni, ahogy néha teszem, hogy úgy néz-e ki, mint azok a fallikus ajtókopogtatók, a jólét szimbólumai, melyek Pompejiszerte láthatók. – A piacon, ha tudod, hol keresd a megfelelő bódét, kis tasakokban vásárolhatsz Keletről importált elefánttrágyát. – Julilla

beharapja az ajkát. – Magadba helyezhetsz egy ilyen pesszáriumot, mielőtt a férjurad meglátogat. – Vagy – szól közbe anyám – rengeteg nőnek szerencséje van azzal, ha leguggol és kipréseli magából, miután a férje végzett. – És egy férfinak nem is muszáj… – Julilla elpirulva anyámra pillant. – Vannak más helyek is, ahova behelyezheti magát. Az egyik szolga kuncogni kezd, ahogy rajtam dolgozik. Azt se tudom, hova nézzek. Csak az apám pincéjében látott falfirka jár az eszemben – hogy Faustus hátulról rakja be a szervét a szolgálólányba, s ami még rosszabb, hogy nekem is ezt javasolta! Köszönöm az isteneknek, hogy nem tudom elképzelni, amint Sabinus hasonlóval áll elő. Ő ehhez túlságosan visszafogott. Egy komoly férfi. Úgy érzem, örülök ennek. – De ne felejtsd el – jegyzi meg anyám még ha a beleegyezésedet is adod ilyesmihez, muszáj úgy tenned, mintha undorodnál a dologtól. Te egy gazdag, jól nevelt lány vagy, nem valami kurva, aki egy falat kenyér áráért hajlandó a szájába venni egy férfit. Szóval ellenkezz, és tegyél meg mindent, hogy fenntartsd az elutasítás látszatát. Nem csak látszat lesz. – És – teszi hozzá Julilla – vetess magadnak valami szépet utána. – Még szép, hogy fogok – válaszolom. – Még ha eltekintünk is a saját vagyonától, az én hozományommal Sabinus bármikor megengedheti magának, hogy sok-sok gyönyörű holmival lepjen meg. – Egy új ruha vagy ékszer gondolata kellemesen eltereli a figyelmemet a kényelmetlen érzésekről, amiket Julilla és anyám szavai keltettek bennem az előbb. – Akár aggódhatnék is, hogy a férjed el fog kényeztetni – jegyzi meg anyám –, de ehhez már túl késő. Apád már épp eléggé elkényeztetett. Mit szólnál, ha most, hogy lekapartak, megfürödnél szamártejben, mint Poppaea császárné tette? – Egy közeli dézsa felé int. Szamártej! Az aztán a módfelett költséges bőrápoló. Lelkesen kapaszkodom anyám kezébe. Megpaskolja a vállamat.

– Ne nekem köszönd. Köszönd apádnak. Ő ragaszkodott hozzá. És eleget rendelt, hogy én is megmártózzam benne. Kétségtelen, hogy ki akar engesztelni. Bosszantó egy fickó! Mintha a menyegző többhetes előkészületei nem fárasztottak volna ki épp eléggé, még előáll azzal is, hogy a szertartást követő reggel induljunk el a bácsikádhoz. – Micsoda? – Julilla együtt érző tekintettel néz anyámra. – Igen. – Besegít a dézsába. – Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt válaszolta, ez az ötlete támadt. Nos, lehet, hogy neki támadnak az ötletei, de nekem kell felügyelnem a csomagolást. Ráadásul ma délután, amikor jobb dolgom is lenne. Figyelmeztettem, hogy az ő lelkén szárad, ha összeesem, amikor Nuceriába érünk. Persze én tudom, hogy ezekért a hirtelen jött tervekért Sabinus a felelős, nem apám. De inkább állig süllyedek a tejbe anélkül, hogy apám védelmére kelnék. Sabinus megóvta a becsületem, a legkevesebb, amit tehetek érte, hogy nem vonom a fejére anyám haragját. – Hála az égnek, az én uram nem ilyen hóbortos. Ilyen állapotban aligha tudnék utazni, még ha olyan ötlete támadna is. – Méltatlan lenne, ha bármiért panaszkodnék Lepidus mellett, de ha valamit a fejébe vesz – állapítja meg anyám a fejét ingatva –, attól aztán nem tágít. Ez olyan tulajdonság, ami Sabinusra is jellemző, gondolom, elég, ha csak jegyesem legutóbbi megszállottságát nézzük a földrengésekkel kapcsolatban, vagy kardoskodását, hogy mindenképp hagyjuk el a várost. – Hát innen örökölted a nyakasságodat, lányom – folytatja anyám. – És a bajt tetézendő, ami egy férfiban csak egy bosszantó jellemvonás, az egy nőben egyenesen közönséges. – Önkéntelenül is elmosolyodik, én pedig a lábujjaimmal tejet fröcskölök rá és Julillára. – Az én apám is elég hasonló, és anyám hálás, hogy én rá ütöttem.–Julilla belenyúl a fürdőmbe, és visszafröcsköl.

Lefekvéskor átjön apám, hogy betakargasson. Nem csinált ilyet kislány korom óta. Felhúzza a takarót az államig, és csak sürögforog. A dajkám szintúgy: ott lebzsel, miközben apám leül. – Amikor felébredsz, az esküvőd napja lesz. Szükségtelen emlékeztetnie rá. Olyan üresnek érzem magam, mintha valami véget érne, és többé már soha semmi nem lenne ugyanaz. – Akarod, hogy valamit elvigyek? – Meghúzza a fülemet; ez a mozdulat is a gyerekkoromból maradt. Megrázom a fejem. – Mit fog szólni édesanyád, ha semmit nem fogsz elégetni az oltáron? – Ó, megtartottam egy-két dolgot. Azt a szörnyű fakígyós karperecet, amit a nénikémtől kaptam az egyik évben. Egy fésűkészletet, amit sosem szerettem… – Okos lány! – Apám részéről ez olyan bók, ami nem hasonlítható a másoktól kapottakhoz. – Édesanyádat persze nem tudod átverni. Ne nézz oly kételkedőn, Aemilia. Neki is vág az esze. Nem tartod valami sokra ilyen téren. Pedig ő csak megtanulta, hogyan tálalja finoman a kéréseit. Míg a te leleményességed hetykén pimasz, az övé ravasz. Majd te is megtanulod leárnyékolni a lámpást; mind megtanuljuk idővel. Azon tűnődöm, vajon úgy érti, hogy mi mindannyian, vagy hogy minden nő? – Közben pedig örvendj, hogy Sabinus oly jól ismer. Ő nem fogja elvárni tőled, hogy magadba fojts dolgokat, vagy a feltétlen engedelmességet. – Apám felnevet, és újra meghúzza a fülemet. – Habár mindkettőhöz joga van. Próbálj meg emlékezni erre, Aemilia. – Felkel, hogy induljon, de még lehajol, hogy megcsókolja a homlokomat. Nem tudom, hogy észreveszi-e, hogy a szemem csordultig telt könnyel, mindenesetre a dajkám igen. – Én még emlékszem, amikor olyan apró voltál, hogy szinte elnyelt ez az ágy – mondja, amikor kettesben maradunk. – Akarod, hogy énekeljek egy altatót, mint akkoriban? – Nem aludtál valami jól a múlt éjszaka – jegyzem meg, elterelve a figyelmét a nyugtalanságomról, előhozakodva a sajátjával.

– Nuceria miatt. – A kezét tördeli. – Nem szeretek oda menni. De édesanyád ragaszkodik hozzá. – Sok látnivaló van arrafelé, mert nagyobb, mint Pompeji. Gondolj csak bele, mennyi mindent fogunk felfedezni a piacon. – Pompeji épp elég nagy, hölgyem. – Lemondóan megrázza a fejét.–Ami a saját piacunkon nincs meg, azt nem is érdemes keresni. – Hát akkor napfürdőzhetsz, amíg én vásárolgatok. A bácsikámnak jókora birtoka van, a háza világos, és a nénikém a kígyós karkötők által mutatott szörnyű ízlése ellenére nagyon kedves nő. Úgy látszik, csak még jobban felkorbácsolom a nyugtalanságát. – Még soha nem jártam ilyen birtokon, remélem, még nem vagyok annyira öreg, hogy a nap közepén pihennem kelljen. Pedig öreg, nagyon. Most, hogy erre gondolok, hirtelen abban sem vagyok biztos, mennyire. Apámmal együtt érkezett a villába, mert az előző gazdája úgy gondolta, túl öreg, hogy magával vigye oda, ahová költözni akart. És ez még a születésem előtt történt. – Mikor hagytad el utoljára Pompejit? – Sosem hagytam el. Legalábbis nem igazán. A falai közt láttam meg a napvilágot, és épp elég messzire utaztam, amikor idejöttem lakni, a kapun kívülre. Megértem múlt éjszakai nyugtalanságának okát és jelenlegi szorongását. Nem szívesen ellenkezem anyámmal, de a dajka az én szolgám, nem az övé. Apám azt mondta, ő is része annak, amit magammal vihetek, ha férjhez megyek. – Ha ez megnyugtat, nem muszáj ennél messzebbre menned soha többé. – Odanyúlok, és nyugtatólag megsimogatom ráncos kezét.–Helyette leszervezem, hogy addig átköltözz az új otthonomba: a város szűkebb értelemben vett határain belül. Most pedig énekelj nekem egy altatót. Mindkettőnkre ráfér egy jó, pihentető alvás. Holnap nagy nap lesz. Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy két férfin jár az eszem – azon, aki tisztességesen viselkedett tegnap, és azon, aki nem. Kétségkívül minél tovább bámulok a sötétbe, annál többet gondolok az utóbbira. Amit Faustus követelt, az sértő és helytelén, de kérése abból fakadt, hogy őrülten szerelmes belém. Hát nem akartam én is helytelen dolgokat ugyanannak a szerelemnek a béklyójában?

Dehogynem akartam. Kisurrantam a szobámból, hogy megízleljem a csókjait. És többről is álmodtam, mint csókok. Faustus férfi, még inkább ki van szolgáltatva a testi vágyak sürgetésének, és jobban hozzá van szokva, hogy kielégítse azokat. Lángol az arcom a gondolattól, hogy magáévá tette a szolgálólányt, de vajon nem azért tette, hogy ellen tudjon állni a sürgető vágynak, amivel megbecstelenített volna engem? A római férfiak szeretkezni szoktak a rabszolgáikkal, általában a sajátjukkal, mert joguk van hozzá. Ez nem jelenti azt, hogy egyikük sem szereti a feleségét. Ó, bárcsak újra láthatnám Faustust! Biztosan bocsánatot kérne féktelen viselkedéséért, de én is. Nem azért, mert megtagadtam tőle a testemet, hanem amiért olyan durván elküldtem őt. Nem akarok úgy feleség lenni, hogy ott marad köztünk ez a keserűség. Csókokkal és gyengéd szavakkal szeretnék elbúcsúzni Faustustól, hogy legyen mibe kapaszkodnom azokon az éjszakákon, amiket más ágyában kell töltenem.

SABINUS Az ágy rázkódására ébredt. Sabinus tovább feküdt arra várva, hogy megszűnjön, attól tartott ugyanis, hogy ha felkel, belebotlik valamibe. De nem szűnt meg – csak erősödött. Sabinus fogai úgy vacogtak, mintha didergett volna. A súlya ellenére az ágya oldalra csúszott. Hallotta, hogy a házban lepotyognak dolgok. A másik szobában egy rabszolga káromkodni kezdett. Azután valami mást is meghallott – egy nyikorgó, őrlő zajt és egy sor nagyobb csattanást. Az ágyhoz legközelebbi, zsalugáteres ablak sarkában megjelent egy repedés, ami végigfutott a falon le egészen a padlóig. Megigézve figyelte, ahogy megnyílik, mígnem kilátott rajta a kertbe. Csak azután nyugodott meg a föld, és kezdődött el a sikítozás. Nemcsak a rabszolgái – és némelyikük torkaszakadtából –, de a szomszéd ház lakói és az utca népe is sikoltozott. Talpra kecmergett, felkapta pazar tunikáját, és magára húzta. Túl türelmetlen volt, hogy a hajtásokkal pepecseljen, amit menyegzői tógája ráncba szedése megkívánt volna, egyszerűen csak megragadta az övét és az erszényét, majd megállt egy pillanatra, hogy elővegye Aemilia babáját az ágyból, és belegyömöszölte. Anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, azokat a kulcsokat is elrakta, melyeket a menyasszonyának akart adni az

esküvő napján. Megkötötte a szandálját, és ahogy felnézett, a nagyanyját látta a küszöbön állva, hálóköntösben. – Fiam, a szobám fölötti cserepek nagy csörömpölés közepette az utcára hullottak a tetőről, és az átriumban elég furcsa szögben áll az egyik oszlop. – Öltözz fel. Bólintott. Sabinusnak mindig azt mondták, hogy a nagyanyjától örökölte nyugodt, kimért természetét, és miközben figyelte, ahogy sarkon fordul és elsuhan, ennek ékes bizonyítékát látta. Sabinus kirontott az utcára. A párocska, akik a szomszédos pékséget üzemeltették, már odakinn voltak – a férfi kétségbeesetten fel-alá szaladgált, a nő pedig visítozott –, mert a boltjuk lángokban állt. Sabinus hallotta, hogy az utca túloldalán rémülten nyerítenek a lovak az istállóban. Talán a füsttől, habár inkább arra gyanakodott, azért, mert az istálló tetejének egy része beomlott, és néhány állat alá szorult. Abban reménykedett, hogy az övé nem volt alatta. Sabinus úgy tervezte, hogy nemsokára a hátán fog ülni, – minél hamarabb, annál jobb. Ahogy elhaladt egy szentély mellett, lehajolt, hogy segítsen egy idős férfin, aki mellette feküdt. Szegény ember beütötte a fejét, amikor elesett, és vérzett. Megmarkolta Sabinus tunikájának az elejét, két piszkos foltot hagyva rajta. Nem számít – gondolta Sabinus a vérrel kevert szennyeződés láttán, miután a férfit a sebész gondjaira bízta, aki néhány házzal arrébb lakott. A menyegzői tunikáját összekente ugyan, de ma úgysem lesz esküvő. Bármit is ígért Lepidusnak, illetve bármit is kellett megígérnie, Sabinus egy órán belül útra akart kelni velük. Aemiliával Nuceriában is megesküdhetnek. Jegyese kétségkívül magánkívül lesz az örömtől a halasztás miatt – őt már ez sem érdekelte, csak biztonságba tudja juttatni őt. Meg persze Lepidus egész családját. Az istállóban jelentős kár keletkezett. A lovászok épp egy leomló gerendát próbáltak leemelni az egyik jószágról, aminek a szeme tágra nyílt a fájdalomtól és a félelemtől. Senki nem figyelt oda Sabinusra. Hála Neptunus Equesternek, a fogathajtó istennek, az ő lova sértetlen volt. Mindazonáltal az állat megvadult, rúgott és horkantott – érezte fajtársa félelmét. Sabinus lehalkította a hangját, majd megzabolázva saját türelmetlenségét, édes kis semmiségeket

suttogott neki. Ha nem mutatkozik nyugodtnak a ló előtt, azzal csak tovább rontott volna a helyzeten. Végül rá tudta rakni a kantárt a ló fejére, és a nyerget a hátára. Diadala elég rövid életűnek bizonyult. Mikor Sabinus átvezette az állatot az utcán, rájött, hogy nagyanyját aligha tudja felrakni a ló hátára, ha maga is rajta ül. Ha a Lepidusvillához érnének, ott már szekereket és öszvéreket is találnának, de hogy odajussanak, ahhoz a hordszékre lenne szükség. Azt viszont a szolgáknak kellene cipelni – ha nem lettek volna még a lovánál is idegesebbek. Újabb nyugtató beszélgetésre volt szükség. És amúgy sem lehetett türelmetlen a nagyanyjával. Ha tiszteletlen lenne, azzal sem jutnának ki hamarabb a Herculaneumi-kapun. Mire a kapuhoz értek, egyértelműen látták, hogy nem ők az egyedüli lakosok, akiknek a legutóbbi rengéssel betelt a pohár. Emberek szűnni nem akaró áradata – családok gyalogosan, szekereken utazó kereskedők, a fórumról ismerős emberek és a sleppjük – haladt át a kapu három folyosóján, majd tovább az utána elágazó két úton. – Gnaeus Helvius Sabinus! – köszöntötte egy ismerőse. – Attól tartok, nem leszünk ott az esküvődön. Az utolsó rengés ledöntötte a falat, amit még a múlt héten dúcoltam alá. Herculaneumba megyünk, hogy a sógoroméknál kivárjuk, míg megjavítják. Megkeresünk, ha visszatérünk. Röviddel utána Sabinus egy újabb alakot ismert fel, akivel reményei szerint soha többé nem fog találkozni. A művész Publius Crustius Faustus gyalogosan közeledett, vörösesszőke haja zilált volt, mintha épp az imént pattant volna ki az ágyból, bárhol is aludt az éjjel. Vajon ő is a villába igyekezett, hogy meggyőződjön róla, Aemiliának nem esett baja? Egy ilyen húzással az ő territóriumába gázolt volna, és Sabinus már majdnem meggondolta magát azon döntését illetően, hogy nem beszél a fiúval. De míg tegnap csupán a figyelmet hívta volna fel rá, ami hiba lett volna, ma lelassította volna Sabinus utazását. Ezért aztán egyszerűen megsürgette a rabszolgákat, hogy igyekezzenek, és Faustus hamar elmaradt mögöttük. Biztos volt benne, hogy a villáig megtett negyed mérföld még soha nem tűnt hosszabbnak. Többször is azon kapta magát, hogy átkozódik az orra alatt, és azon morfondírozott, hogy a kiválasztott

nyolc rabszolga valószínűleg a leglassúbb az összes között, akiket birtokol. Mikor hátrapillantott a városra, meglepődött, milyen rendben lévőnek látszik. Mindössze néhány füstgomolyag – melyek az ő régiójából szálltak fel – sugallta, hogy bármi történt ma reggel. Mikor végre odaértek Aemiliáék otthonához, Sabinus boldogan nyugtázta, hogy az is teljesen szokványosnak tűnik. Lepidus kijött, hogy üdvözölje őket, tekintete tele volt kíváncsisággal. De becsületére legyen mondva, lakatot tett a nyelvére, míg Sabinus nagyanyja leszállt, és bekísérték. – Egy kicsit korán van még az udvariassági látogatáshoz. – Biztosan érezted a legutóbbi rengést. – Igen, ahogy az azt megelőzőt is. – Sabinus magasra vonta a szemöldökét. – Na jó, ez most valóban más volt. Hosszabb ideig tartott. Miért, mi van vele? – A hálószobám fala szétnyílt, Lepidus. Az átriumban kidőlt egy oszlop. – Akkor ma este vidd a lányom egy másik hálóba, és javíttasd ki a kárt, míg oda leszünk Nuceriában. – Ahogy elhallgatott, maga Aemilia is kitipegett, mezítláb, rendezetlen hajjal. – Apám, egyjókora hasadás tátong a veranda kövezetén, és anyám Livia-szobra eldőlt. Attól tartok, a császárné elveszítette egykét ujját. – Azután, mintha akkor vette volna észre, hozzátette: – Sabinus? – A városban sokkal rosszabb. Lángoló épületek, beomlott tetők.– Természetesen Sabinus túlzott egy kicsit, bár azt mondogatta magának, hogy nem hazudik: az istálló teteje valóban beszakadt. – Ideje indulnunk, Lepidus. – Sabinus megfogadta, hogy nem fogja a szívére venni Aemilia megkönnyebbülését, de azért rosszulesett neki. – Felöltözöm és pakolok – mondta. Sabinus örült, hogy ilyen hirtelen távozott, mert egy pillanattal később megjelent Faustus. – Fiú – szólt neki Lepidus –, elfelejtetted, hogy ma itt szünetel a munka? – Dominus, a fogadóban, ahol megszálltam, valami iszonyúan rázkódott, és a tető egy darabja az ágyamba hullott… Áldassék a fiú – gondolta Sabinus. – Még a látványát is gyűlölöm, de a vallomása a segítségemre lesz.

– …a fogadós a második emeletről valamennyiünket kipaterolt, nekem meg nincs elég pénzem, hogy kifizessek egy ágyat az elsőn. Arra gondoltam, talán… – Elvackolhatod magad a szolgaszálláson. Sabinus alig bírta kivárni, míg a fiú távozik. – Látod, Lepidus? A földrengés jelentős kárt okozott, de ez még semmi ahhoz képest, ami ezután következik. Én olvastam a Néró idején történt rengésről szóló beszámolókat. Tudod, hogy érdekel. Mindet. Akkor éppúgy, mint most, kisebb rengések figyelmeztettek jó előre, de azokra rá se hederítettek, aztán egyre közelebb értek és erősödtek. – Márpedig biztos várhatunk holnapig. – A Herculaneumi-kapu környéke máris nagyon zsúfolt. – Újabb féligazság. – Holnapra az utakat elözönlik a menekülők, ha most indulunk, az utazás sokkal kevesebb kényelmetlenséggel járna. Nagyanyám elég törékeny; nem szeretném, ha a szükségesnél több megpróbáltatást kellene elviselnie. – Nagyanyád éppolyan jó erőben van, mint én, Sabinus. De a tény, hogy még ezzel a hazugsággal is megpróbálkozol… – Lepidus megrázta a fejét. – Ha annyira aggódsz, hogy attól még az igazságra is kevésbé vagy kényes, mint szokásod, akkor bizony igen barátságtalan lenne részemről, ha hagynám, hogy tovább szenvedj. Indulunk. – Most? – Amint a bútorokat is becsomagolják. Bútorokat. Sabinus tovább győzködte. – Emlékszem, amikor először mesélted el, hogyan menekültetek el Rómából a nagy tűz elől, Lepidus. Akkor azt mondtad, tudván, hogy nincsenek olyan értékeid, melyek fontosabbak lennének a feleséged és meg nem született gyermeked életénél, nem vesződtél azzal, hogy kiürítsd a háztartásodat. Ez ismét egy olyan alkalom. Bármid is van, hagyd itt. – A fosztogatóknak? – A fosztogatóknak, a földnek, hogy elnyelje, vagy azért, mert ha csupán én bizonyultam egy elmeháborodott bolondnak, akkor lesz mire visszajönni. Utóbbi esetben jót röhöghetsz a káromra. – Sabinus megszorította a barátja karját, és mélyen a szemébe nézett.

– Te egy szerencsés fickó vagy, Lepidus. Nem az óriási vagyonod miatt, hanem mert neked van a legremekebb feleséged és a legkivételesebb lányod. Vidd el innen őket, mielőtt eljön a halál, és magáénak követeli mindkettőt. Lepidus magához húzta és átölelte. Megállította az oszlopsor alatt elhaladó szolgát, és rászólt: – Szólj mindenkinek: elmegyünk innen, amint az öszvéreket hámba fogják és felnyergelik a lovakat.

AEMILIA Leírhatatlan elégedettséggel szemlélem magam a tükörben; egy legyintéssel elküldöm a szolgát, alá a hajamat akarja rendbe tenni. – Csomagolj – utasítom. Egy fűszáltól sem kell megválnom a jó szerencse érdekében, nem lesz aprólékosan kidolgozott frizura, nem lesz menyegző! A szolga odamegy a sarokba a dajkámhoz, együtt szedegetik elő a holmit a szekrényből, miközben én egy egyszerű copfba fonom a hajam. Sabinus ismét belép a hálószobámba. Egy pillanatra lecövekel, és élénken mustrálja a padlónak azt a szegletét, ahol három éjszakával ezelőtt kioltotta a lámpásomból elszabadult tüzet. Furcsa kifejezés suhan át az arcán. – Ideje indulni, Aemilia. – Még nem vagyok készen, csak az imént kezdtünk el csomagolni. – Gyere – mondja parancsoló hangon, és kinyújtja a kezét. Szinte hallom apámat, ahogy azt mondja múlt éjjel, hogy engedelmességgel tartozom Sabinusnak. De még nem. – Most mondtam, még nem készültem el. Két nagy lépéssel mellettem terem. Egyetlen gyors és váratlan mozdulattal talpra ránt. Kicsit küzdök ellene, de inkább meglep a merészsége. Ráadásul az ellenkezésemre válaszul Sabinus minden teketória nélkül feldob a vállára. – Tűzben születtél, Aemilia, de az összes isten színe előtt esküszöm, nem hagyom, hogy abban is halj meg. – A szavak félig artikulálva, félig morogva törnek elő belőle. Az utolsó dolog, amit látok, ahogy elcipel, a ruháimat a kezükben tartó szolganők döbbent arca. – Hagyjátok – utasítja őket Sabinus. – Induljatok kifelé. – Tegyél le – követelem.

– Nem. Addig nem, amíg fel nem raklak egy szekérre. – És ahogy kicsörtet, meg is teszi. Rá se hederít azokra, akik megbámulnak útközben, még anyám megilletődött ábrázata sem érdekli, ahogy letesz mellé. Anyám ijedt tekintettel megfogja a kezem. Nem félek, csupán mérges vagyok – a bánásmód miatt. Sabinus rám néz, miközben felsegíti a nagyanyját a szekérre. Elfordítom a fejem. Körös-körül a háztartás alkalmazottai nyüzsögnek a többi szállítóeszköznél. – Itt vannak – mondja apám anyám kedvenc szolgálójával megjelenve, aki anyám ékszeres dobozát hozza. A dajkám! Leszökkenek a szekérről, és majdnem átbucskázom az egyik rabszolgán, aki a tablinumból cipeli a páncélszekrényt. – Aemilia! – csendül fel apám figyelmeztető hangja. – Nem megyek el a dajkám nélkül. – Ez nem a pillanatnyi sértődöttség. Ő a családhoz tartozik. Bólint. – Siess. Az átriumban üldögélve találok rá. Magányos, mozdulatlan alak; míg az a kevés szolga, aki még a házban maradt, fejvesztve rohan, nehogy itt hagyják őket. Esdeklőn néz fel rám: – Azt mondtad, nem muszáj Nuceriába mennem. – Máshogy alakult. Mindenki utazik. Sabinus azt állítja, veszélyben vagyunk. – Korábban is mondta, mégse hittél neki. – Most sem hiszek neki teljesen. – Túl öreg vagyok már, hogy a vén csontjaimmal egy szekéren zötykölődjek. Ha elmegyek Pompejiből, meghalok. Hadd maradjak. Hadd várjalak meg itt, míg hazajössz. Látom, hogy szeme megtelik könnyel. Nem akarom elcsüggeszteni a dajkámat, és nem is igazán van rá okom, hogy rákényszerítsem az akaratomat, még ha jogom lenne is hozzá. Mivel egész életében pompeji lakos volt, tisztában van vele, hogy ki kell mennie a szabadba a komolyabb rengések alatt. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy egy földrengés esetén nem fog-e megsérülni, de abból, ahogy kijelentette, hogy meghal, ha el kell hagynia Pompejit, biztosan érzem, hogy igazat beszél.

Előrehajolok és megölelem. – Maradj hát. Ő is megölel. – Itt leszek, mikor visszatérsz, hogy lesegítselek a szekérről, ahogy édesanyádnak is segítettem, amikor a karjában tartva téged megérkezett tizenöt évvel ezelőtt. Könnybe lábad a szemem, ahogy visszafelé igyekszem a peristyliumon át. A hálószobámhoz közeledve felismerek egy hangot, amit már nem reméltem hallani e falak között. Faustus, kedves szerelmem, hát visszajöttél értem! A szívem a torkomban dobog, ahogy megközelítem a szobám ajtaját. Az összes dühöm elpárolgott, amit Faustus iránt éreztem, s most a szerelem teljes erejével tér vissza, hogy megtöltse a bennem tátongó űrt, amit csak még inkább táplál a tény, hogy ő engem keres, miközben mindenki más azon igyekszik, hogy helyet kapjon az egyik szekéren. – Szeretlek – mondja egy halk hang, mire megtorpanok a küszöbön. Biztosan meglátott. Tekintetemmel én is őt keresem. De édes istenek, mit látok! Az én ágyamban fekszik – az enyémben – az egyik rabszolgámmal, s épp türelmetlenül húzkodja a lány tunikáját. Egész annyira felhúzza, hogy látom a legintimebb testrészének göndör szőrzetét. Az ajtófélfához lapulok, képtelen vagyok mozdulni vagy a jelenetről levenni a szemem. – Nem. – A lány megfogja a kezét. – Nem szabad. Már a szekéren kellene lennem a dominával. – Gyors leszek, ígérem. – Megcsókolja a fülét. A lány kuncogni kezd, majd sóhajt egyet és elereszti a kezét. – Ha rajtakapnak, verést kapok. – Hogy tudsz most ilyenek miatt aggódni? Én mondom neked, a város romokban áll. Szerencse, hogy élve kijutottam. Ki tudja, mikor jön egy újabb rengés, vagy hogy egyáltalán túléljük-e? – Kezével végigsimítja az arcát, a lány pedig beleharap a hüvelykujjába. – Ha meg kell halnom – mondja Faustuséppoly sürgető és szenvedélyes hangon, ahogy velem beszélt –, akkor a karjaidban érjen a vég. Eddig úgy volt, hogy az én karjaimban akar meghalni. Egy gyors mozdulattal felemeli a saját tunikáját, és egy pillanatra meglátom azt is. Aztán már benne is van a rabszolgámban. A törzsét hátradönti, karját a takaróba fúrja maga mellett; az én takarómba.

– Mondd ki – kérleli a lány. – Szeretlek – feleli a fiú. A szó összezúzza a szívem, és eloldja a lábamat. Végigrohanok a vestibulumon, ki egészen a szekérig, és könnyek csorognak végig az arcomon. Sabinus a szekér mellett áll, kezét nyújtja. Biztosan azt gondolja, azért sírok, mert el kell hagynom a dajkámat és az otthonomat. – Még látni fogod őt – mondja gyengéden –, és ezt a helyet is. De nem vagyok benne biztos, hogy újra látni akarom valaha. És arra is megesküszöm, hogy soha többé be nem teszem a lábam a szobámba. Beszennyezte az, akit szerettem, és aki váltig esküdözött, mennyire szerelmes belém. Amint elhelyezkedem, apám int a hajtónak, és elindulunk, magunk mögött hagyunk néhány szekeret, amelyet még mindig rakodnak. Ahogy Sabinus odaér a lovával, ahol én ülök, jó adag fájdalom tükröződik az arcán. Egyre azon tűnődöm, miért ily boldogtalan, hiszen megkapja, amit akar. Már Nuceriában kellene lennünk. Kora délelőtt oda kellett volna érnünk a bácsikámhoz. Felpillantok, a nap már majdnem elérte a csúcspontját. Anyám zsörtölődik, amiért nem hoztunk valamit, amivel leárnyékolhatnánk magunkat. – Olyan barnára sülünk, mint a plebs – panaszkodik. Engem más aggaszt. – Én mondom neked, Sabinus – mondja apám lovával a barátja mellé felzárkózva, az én figyelmemet pedig megragadva –, bizony nem te vagy Pompeji egyetlen polgára, aki nem érezte magát biztonságban a városban ma reggel. Ezért vánszorgunk még mindig az úton. Nem csak anyám csalódott. Már az öszvérek is panaszkodnak – szuszognak, prüszkölnek, a fejüket dobálják, mintha azt kérdezgetnék, miért nem mehetnek gyorsabban. De az úton feltorlódott az embertömeg, és ami még rosszabb: a holmijuk. Mindenfelé sebtében összecsomagolt háztartási lom hever szétszóródva, amit vagy el kell takarítani az útból, vagy ki kell kerülni. A balra elterülő, sík vidék láttán apám kijelenti:

– Álljunk meg egy kicsit. Húzódjunk le az útról, és vegyünk magunkhoz egy kis frissítőt. Sabinus bólint. Lemászom, alig várom, hogy kinyújtóztassam a lábamat. Sietős távozásunk ellenére úgy tűnik, a konyhai szolgáknak volt annyi lélekjelenléte, hogy csomagoljanak valami harapnivalót. Ahogy elkezdik kiteríteni, riasztó felismerés hasít belém – az étel csupa finomságból áll, amit valószínűleg az esküvőmre szántak. A szakácsok persze már kora hajnal óta talpon voltak, hogy előkészítsék az esti lakomát. Ahogy eszembe jut az esküvő, elkezdem Sabinust keresni. Távolabb ment és felbandukolt egy kis emelkedőn, éppen éberen kémlel abba az irányba, amerről érkeztünk. Már félúton járok felé, amikor egy egészen váratlan alak lép elém az ösvényen. Faustus poros az úttól, és izzadságtól gyöngyözik a homloka, de még mindig úgy néz ki, mint Apollo, a kusza hajával, ami minden kétséget kizáróan az ágyamban kifejtett erőfeszítésétől olyan, amilyen. Hogy lehet valaki ilyen rossz belül, mégis ennyire jóképű? Valóban hamar végezhetett a szolgálólánnyal, ha sikerült időben felkapaszkodnia egy szekérre. Elfordulok tőle. – Hölgyem – szólít meg félszegen. – Attól tartok, kiestem a kegyeidből, és ezért kizárólag magamat hibáztathatom. Az irántad érzett mély szerelmem miatt meggondolatlanul sürgettelek a pincében. De megkövetlek. Erre a bocsánatkérésre vágytam múlt éjszaka. És szívből, örömmel elfogadtam volna. De most már nincs jelentősége – úgy tűnik, egy olyan férfi üres szavai, aki bármit hajlandó kimondani, amivel az adott pillanatban megkaphatja, amit akar. – Publius Crustius Faustus – kezdem, szándékosan használva a teljes nevét, hogy távolságtartó legyek, ugyanakkor bátortalanul a felismeréstől, hogy szükségét érzem a távolságnak. – Ez nem a megfelelő idő és hely, hogy megbeszéljük, mi történt köztünk. Ferde vigyorral rám mosolyog. – Nem voltál mindig ilyen finnyás azt illetően, hogy mi a megfelelő, és mi nem.

Ez ugyanaz a játékos hangnem, amivel korábban elbűvölt, de többé nem volt hatalma fölöttem. Eszembe jutnak az obszcén szavak apám pincéjében és a szolgálólány az ágyamban; Vajon hány nővel feküdt össze, míg az irántam érzett szerelmét bizonygatta? Beleborzongok, ahogy elképzelem. Készakarva a szemébe nézek, éreztetni akarom vele, hogy nem hunyászkodom meg előtte. – Ezzel a mosollyal csábítottad el apám pincéjében a rabszolgalányt is? – Elkerekedik a szeme. Pedig a legrosszabbat még nem is hallotta. – Pontosan melyik is ő? – emelem fel a hangomat. – Ugyanaz, aki ma reggel az én ágyamban tette szét a lábát neked? Faustus úgy megrándul, mintha arcul csaptam volna, de hamar összeszedi magát. – Ő egy senki, hölgyem, egy senki. – Milyen sima beszédű alak. Viszket a tenyerem, szívesen pofon vágnám, de azzal csak felhívnám a figyelmet magunkra. – Csupán röpke szórakozást jelentett. Minden férfiember elkapja a rabszolgákat. – Tegnap este én ugyanezt mondogattam magamnak a sötétben. Ugyanezt, amivel majdnem rávettem magam, hogy megbocsássak neki. Mennyire másként érzek most. Olyan dühös vagyok, hogy meg se bírok szólalni, és ő bátorításként értelmezi a hallgatásomat. Ahelyett, hogy visszavonulót fújna, lehalkítja a hangját, és kijelenti: – Te más vagy. El akartalak venni. Még mindig szeretnélek. – Tudod, hogy te nem vehetsz el, és mindig is tudtad – köpöm a szavakat. – Szóval igazán nem eshetett nehezedre ilyeneket mondani, akár igaz volt, akár nem. Talán elég ész szorult beléd ahhoz, hogy felfogd: nem szédítheted ugyanazzal a szöveggel egy jóhírű család leányát, amivel a tulajdonát. – Nem! Esküszöm. Kérlek, Aemilia, lehet, hogy csúnyán viselkedtem és eljátszottam a bizalmadat, de nem maradhatnánk barátok? – Nem. Elveszítetted a barátságomat, de ami téged még inkább érint, egy jövendőbeli megrendelőt is veszítettél. A férjem, Sabinus meg akar festetni. – A Sabinus és a férj szavak együttes emlegetése pillanatnyilag rendkívül kielégítő volt. – Gyönyörű vagyok, és érdemes arra, hogy halhatatlanná tegyék a szépségemet – te magad

mondtad.Sabinusnem fog garasoskodni a költségekkel, és biztos lehetsz benne, hogy a megbízást nem te fogod megkapni. – Az istenekre, az arcán ülő kifejezésnek még jobban örülök, mintha pofon vágtam volna. Elnézek Faustus mellett oda, ahol a jegyesem áll. Tekintete rajtam pihen. Egyetlen szó nélkül elsurranok a művész mellett, abban reménykedve, hogy az arcom nincs túlságosan kipirulva a megleckéztetésétől, és továbbhaladok Sabinus felé. Ő figyeli, ahogy közeledem – aranyló pettyekkel csillogó íriszű szeméből nem tudok olvasni. Amikor közel érek hozzá, elfordul, vissza a város felé, ahonnan jöttünk. – Innen úgysem látod Pompejit, nem? – állapítom meg, hogy magamra vonjam a figyelmét. – Nem, de tudom, hol fekszik a Vesuviushoz képest. – Kinyújtja a mutatóujját. – Valahol ott. – Mire gondolsz? – Tényleg érdekel. Milyen különös. Felém fordul. – Hogy boldoggá tennélek, ha tudnálak. Szavai nem gyengédek, nem szerelmes szavak. S nem is sajnálkoznak. Egyszerű, tárgyilagos szavak. Faustus simulékony szólamai után a mesterkéltség hiánya üdítő. Látom, hogy tart valamit a kezében, azt babrálja. Lehet, hogy az az én kicsi babám? Igen, az, bár fogalmam sincs, hogy került hozzá. Elkapom a tekintetem róla, hogy ne hozzam zavarba, és egy szempillantásnyi időre elmélázom, hogy Sabinus talán mégiscsak jó férj lenne. Eltűnődöm, vajon képes lenne-e boldogságot nyújtani nekem. De csak egy villanásnyi időm van erre. A földre zuhanok – éppúgy, ahogy a tűz éjszakáján a rengéstől. A föld pedig vadul rázkódik. És Sabinus is ott van velem, őt is ledöntötte a lábáról. Odamászik hozzám, és a karjába húz. Rémülten belekapaszkodom a tunikája elejébe. A föld pedig még mindig úgy rázkódik, mintha Atlasz sétálna el mellettünk, az égbolt súlya alatt támolyogva. Megigézve és rémülten figyelem, ahogy a mellettünk húzódó úton a többi utazó lezuhan a hátasáról; hogy az ernyőfenyők úgy hullámoznak, mintha egy láthatatlan kéz előbb meghúzná, majd eleresztené a fasort; s ahogy a kis játék babám és

az elszórtan fekvő kövek rohangáló óriásbogarakként gurulnak ideoda a földön. – Elkezdődött – mondja Sabinus a hajamba, habár olyan érzésem van, mintha inkább magához beszélne, nem hozzám. Úgy tűnik, a rengés soha nem akar véget érni. Amikor beáll a csend, még intenzívebbnek érződik. Tudom, hogy ennek semmi értelme, de akkor is így van. Sabinus feltápászkodik, és engem is felhúz. Nem veszi észre, hogy a játék babámat is felmarkolom. Szeme a láthatárt kémleli. – Mit keresel? – Füstöt. A babát az erszényembe gyömöszölöm, és körbenézek, hol állnak a szekerek. Anyám magát átölelve ringatózik, és pityereg. Sabinus nagyanyja anyám vállán nyugtatja a kezét. Az egyik öszvér elterült, és borzalmas hangokat hallat. A rabszolgák bőgnek. De ebből a távolságból úgy látszik, mintha az összes tevékenység egy színdarab lenne, amit csak a mi szórakoztatásunkra adnak elő a kis pompeji színházban. Apám hosszú léptekkel felénk lohol. – Igazad volt, Sabinus! Igazad! – kiabálja. – Jól vagytok? Megkukulva bólintok, s tudatában vagyok, hogy a kezem még mindig Sabinuséban van. – Igen – válaszolja ő, apámra pillantva. Ha Sabinus jól van, akkor miért cseng olyan elgyötörten a hangja? – De ők nem. – Kinyújtott kezével visszamutat a Vesuvius és Pompeji irányába. Fekete füstkígyók kanyarognak az égen. – Éppen mint Néró korában: a város lángokban áll. Apám az egyik kezét Sabinus vállára teszi. – És neked köszönhetően, barátom, mi nem vagyunk ott, hogy lássuk vagy el kelljen viselnünk. Megmentettél bennünket, jóember.Ez a teljesítmény megér egy mosolyt. Egy mosolyt és egy esküvőt. Sötétedés előtt csak odaérünk Nuceriába, még a rengeteg útitársunk ellenére is. Még mindig megnősülhetsz ma este. Már egyáltalán nem tűnik olyan félelmetesnek a bejelentés. Mintha végre tudatosult volna benne, hogy még mindig fogja a kezem, Sabinus elereszti. Apámról rám pillant. Hagyom, hogy a

tekintetünk találkozzon, és nem érzem kényelmetlennek. Végül ő fordul el. Vissza nyugat felé. Szemmel láthatóan nagyot nyel. – Majd máskor. Vissza kell mennem. – Micsoda? – csattan fel apám hangja hitetlenkedve. – Lepidus, muszáj visszamennem. Nem elég, ha igazam van. Mikor elmentem a villádhoz ma reggel, hogy könyörögve kérjelek, menj el, még akkor is azt hittem, hogy elegendő. Azt hittem, drága barátom, ha kiragadlak téged és a családodat Pluto markából, csak az számít. – Összerezdülök, ahogy meghallom Pluto nevét, mire Sabinus ismét rám néz. – És számít is. Ez számít a leginkább. Kérlek, higgy nekem. De van egy másfajta kötelességem… – Kivel szemben? – Magával a várossal szemben. A Pompejiben lakókkal szemben, akiket, attól tartok, az olyanok, mint Pansa, cserben fognak hagyni. – Ők szavaztak Pansára, nem te – veti ellen apám a fejét rázva, feltartott kézzel. – De még mindig a szolgálatukra lehetek. Apám Sabinusra mered, aztán bólint. Ezúttal rajtam a sor, hogy az égnek emeljem a kezem. Mert lehet, hogy apám megérti, de én nem. – Gnaeus Helvius Sabinus – mondom –, ez túl veszélyes! Mi van, ha a következő rengés miatt a fejedre omlik egy fal? Vagy eltaposnak, miközben megpróbálsz visszajutni a városba, ahonnan mindenki menekülne? Nem viccnek szántam, de Sabinus elmosolyodik. – Az utolsó rengés még ilyen távol a várostól is hatalmas volt. Az már nem figyelmeztetés volt, hanem maga a földrengés. A legrosszabb részén már biztos túl vagyunk. Rám ott már semmi emberfeletti nem vár, Aemilia, csak a takarítással járó piszkos munkát kell elvégeznem: a falakat kell megvizsgálni, a vízhálózat és az utcák állapotát felmérni. Az összes feladat olyan embert kíván, aki imádja az építészetet, a matematikát és a mérnöki munkát. Szerintem Sabinus téved. Talán nem abban, hogy a legrosszabb részén már túl vagyunk – arról ő valószínűleg többet tud –, hanem önmagát illetően. Vállát kihúzza, aranyosbarna szeme határozottan tekint előre, testtartása egy hőst idéz. Vagy legalábbis egy nagyon jó embert, aki eltökélte, hogy megteszi, amit a lelkiismerete

megkövetel. Sabinus az elszántságától sem lesz fiatalabb vagy jóvágásúbb, de mindenképp rokonszenvesebb lesz tőle. Sokkal rokonszenvesebb, mint a feltűnő, de valódi értékkel nem bíró művész, akire hónapokat vesztegettem, miután belebolondultam. Sokkal rokonszenvesebb, mint azt valaha gondoltam.

SABINUS Először a nagyanyjától búcsúzott el. Miközben az öregasszony a kezébe nyomott a barátokról egy listát, akiket meg kellene látogatnia, az ő tekintete nyugat felé kalandozott. Ahol Pompejinek kellett lennie, füstoszlopok törtek az ég felé. Vajon mennyi áll még belőle? Fejben hozzáadott még egy-két nevet a nagyanyja listájához. Megígérte Capellának, hogy vigyázni fog rá. És fog is – még ha Ízisz templomába is kell elmennie, hogy megtalálja. És Aemilia barátnőjéhez, Julillához, valamint a dajkájához is be kell néznie. A menyasszonya mindkettejükért aggódott. Értem is aggódik – gondolta. A biztonságomért. Nyugtalankodik, hogy a fejemre dőlhet egy fal. A gondolat melegséggel árasztotta el – mármint nem az, hogy rádől egy fal, hanem hogy akár rádől, akár nem, Aemilia törődik vele. Mégis Faustus társaságában látta nem sokkal a földrengés előtt. Látta, ahogy beszélgetnek, és a lány arca elpirul. Támadt egy ötlete. Miért is ne? Vissza akart jönni, hogy elvegye; hogy annyira felbosszanthassa, hogy megint olyan bájosan az égnek tartsa a kezét. A karjába akarta kapni, és nem feltétlenül azért, hogy a vállán cipelje ki a házból, vagy hogy biztonságosan átölelje, míg a világ széthull körülöttük. De ha mégse jön vissza… Boldoggá tennélek, ha tudnálak – mondta neki. Hazudott talán? Remélte, hogy nem. Magának is be akarta bizonyítani, hogy nem. Lepidus közeledett felé, kezében egy batyuval, Aemiliával az oldalán. – A szolgákkal csomagoltattam egy kis ellátmányt – közölte a barátja. – Ha romokban leled a várost, örülni fogsz, ha nem kell élelem után kutatnod. Gyere utánunk, amint tudsz. – Jövök. Megígérem. És szeretném, ha cserébe te is megfogadnál valamit. – A barátja fürkésző pillantással méregette. – Ismered a végrendeletem feltételeit. Ha nem térek vissza, arra kérlek, hogy amit rád hagyományoztam, legyen Aemilia hozománya,

és hogy maga választhasson férjet magának. – Míg be nem fejezte a mondandóját, Sabinus nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy a jegyesére nézzen. A lánynak tágra nyílt a szeme, majdnem annyira, mint a rengés idején. – A szavamat adom – felelte Lepidus –, bár adják az istenek, hogy ne legyen rá szükség. – Sabinus megmarkolta a barátja karját, és elindult a lova felé. Csak néhány lépést sikerült megtennie, amikor gyengéd érintést érzett a hátán. Aemilia állt ott, immár nem csodálkozó, hanem könnyes szemmel. Nem szólt semmit, csak lábujjhegyre állt, és gyorsan egy lágy csókot nyomott az ajkára. Még mindig némán végignézte, ahogy felszáll a nyeregbe. A férfi előhúzta az erszényéből az otthona kulcsait, melyeket ma este akart átadni neki, ha a feleségeként először viszi a küszöbéhez. Hálát adott az isteneknek, bármilyen sugallatra is vette magához őket. – Ezek a tieid – mondta lehajolva és odanyújtva őket a lánynak. – Az ígéretem záloga. – Azt ígérted, hogy megkeresel minket Nuceriában – válaszolta a lány, keményen állva a tekintetét. – Minden szavam záloga. – Ez pedig a tiéd. – Felnyúlt, és odaadta a férfinak a kis játék babát. – Hogy ne felejtsd el, hogy várok rád. És amikor visszatérsz, nem fogom eldugni, hanem örömmel elégetem a menyegzőnk reggelén. A lány fogadalma eljövendő jó dolgok ígéretével kecsegtetett. Arra ösztönözte, hogy fontolja meg a szándékát – elég erősen. De tudta, hogy a tétovázása egyszerű önzés, és ha most vele marad, sosem érezné méltónak magát Aemiliához. A lány babáját mindenféle szégyenérzet nélkül az ajkához szorította, majd belenyomta az erszényébe. Azután elmosolyodott. Tényleg egy idealista, romantikus bolond vagyok. Azután csettintett a nyelvével, és mozgásba hozta az állatot. – Imádkozni fogok Vulcanushoz a biztonságodért – szólt a férfi után. – És addig, amíg el nem tűnsz a szemem elől, én magam vigyázok rád. – Ahogy elindult, hogy átfurakodjon a sokaságon, visszanézett a válla fölött. A lány szemmel tartotta, ahogy ígérte. Sabinus meg mert volna esküdni rá, hogy magán érzi a tekintetét

még jóval azután is, hogy a sokadik visszapillantás után eltűnt előle az alakja.

AEMILIA Nem én akartam a tűzben születni. Feltételezem, senki nem választhatja meg a születése körülményeit, a nőknek pedig különösen kevés választásuk marad, miután először vesznek lélegzetet e világon. Tizenöt évvel ezelőtt, mikor a családom elmenekült a tűzben és vérben úszó Rómából, a párkák úgy döntöttek, hogy lány leszek, engedetlen és makacs. Az újjászületés már más. Ahogy ma megéreztem, hogy a távolban reng a városom, és figyeltem, amint kígyózik fel belőle a füst, én választottam, hogy nőként szülessek újjá. Nem az aktus révén, hogy felveszem a menyasszonyi fátylat vagy átadom a gyermeki kincseimet a tűznek, hanem választás által – azon választás által, amit egy férfi együttérzése ajándékozott nekem, és mindaz által, amit ezentúl az ő hitével összhangban fogok tenni. Miközben a szememet erőltetem, hogy zsugorodó alakját követni tudjam, az istenekhez fohászkodom, hogy vigyázzanak rá. Imádkozom, hogy be tudjon menni a lángoló városba, és vissza tudjon térni hozzám. Mert most, hogy már értem magamat, és jobban kézben tartom a jövőmet, mint azt a legtöbb férfi vagy nő egyáltalán el tudja képzelni, úgy érzem, hogy inkább őt akarom, mint a lehetőséget, hogy valaki mást választhassak.

III. RÉSZ BEN KANE A KATONA „Egy fekete és rettenetes felhő tört előkígyózó vulkáni gőzök rohamában!” – IFJABB PLINIUS

Órákkal előtte Lucius Satrius Rufus felhevülve, lüktető fejjel ébredt. Izzadt arcát a párnába törölte – mindegy, hisz mocskosabb már úgyse lehetett volna s azon mélázott, vajon megint a hőség ébresztette-e fel, ahogy azt megelőzően már ki tudja, mióta. Az erős rengés, amit maga alatt érzett, mást sugallt. Rázta az ágyát, az olajmécses láncát zörgette. Ez ébresztette fel. Visszafeküdt, és még két mozgást érzett, mielőtt a világ újra visszatért a normális mederbe. Rufus behunyta a szemét, és megpróbált visszaaludni. Értelmetlen kísérlet volt – agya problémái sokaságán járt. Nyelvét megforgatta a szájában, mely éppoly büdös volt, mint amilyen rossz ízű. Felült. Lepedője, amin terpeszkedett, izzadságfoltos volt; az apró, sötét szoba levegője áporodott. Már dél lehet, vagy valami olyasmi, mert elég meleg van – gondolta. De nem is ittam annyit, hogy addig aludjak, nemde? A kinti világ csendes volt, és ez megnyugtatta. Ha dél lenne, hallaná az utca zaját. Tenyerével eltakarta a szemét, hogy úrrá legyen elnehezült fején, majd felállt. A hólyagja majd szétrepedt. Az ágya melletti éjjeliedényre pillantott. Majdnem tele volt az éjszakai termésével. Habozott. Mustius, a szolgálója morogna, ha kicsordulna. Felsóhajtott. Jobb tartogatni egy kicsit, és kimenni. Attól biztos boldog lenne Mustius. Boldogabb – gondolta. Mustius soha nem volt igazán boldog. De ő sem, ami azt illeti. Amikor a légiónál szolgált, Rufus minden álma az volt, hogy kiléphessen. Manapság meg éppen fordítva: azt kívánta, bárcsak visszarepülhetne valahogy az időben önmaga fiatalabb, életerősebb változatába, amikor a hajába még több vörös szál vegyült, mint ősz. Katonaként csak az számított, hogy elvégezze a kötelességét, és néha kockára tegye az életét a birodalomért. Mostanában meg egyfolytában olyan elöljárók lihegtek a nyakában, mint Gaius Cuspius Pansa és Lucius Caecilius Jucundus. Azt azért el kellett ismernie, hogy nem Pansa volt a legrosszabb. Pansa imádta a gladiátorokat, és érzett valamiféle tiszteletet az olyanok iránt, akik szolgáltak a seregben; és azt is tudta, hogy Rufus mindig kifizeti a

lakbért, még akkor is, ha el van maradva egy-két hónappal. Azt a fattyú Jucundust viszont egészen más fából faragták… Miután fő hitelezőjét kiverte a fejéből, Rufus elhúzta a szobácskáját elválasztó függönyt, hogy beeressze a világosságot a verőfényben úszó másik szobából. A reggel még nem múlt el. A kis rácsos ablakon át látta, hogy az égen még vörös árnyalatú foltok látszanak, de a hajnal már továbbállt. Az utcáról a szokványos zajok kezdtek beszűrődni – egy nyikorogva elhaladó kordé és két vénember hangja, akik azon vitatkoztak, hogy kell-e aggódni a rengések miatt: az egyik szerint igen, s emlékeztetett, hogy az északnyugati városrész már így is megrongálódott, a másik viszont csak legyintett a badarságra. Az erős földmozgások ellenére Mustius még mindig aludt: a kereveten hevert a szokásos pózban, nyitott szájjal horkolva. Megcsonkított karját, mint mindig, a mellkasán tartotta, míg a másikat oltalmazón pihentette rajta. Rufus szája legörbült. Szomorú volt egy jó katonát ily megalázottnak látni. Egyesek azt mondták Rufusnak, bolond, hogy rabszolga helyett egy szabad embert tart szolgálónak, de Mustius Rufus életét mentette meg, amikor azt a sebet szerezte öt évvel azelőtt. Mivel a sebesülése miatt idő előtt leszerelték a légiótól, Mustiusnak egy árva garas sem járt abból a fizetségből, amit a végigszolgálók kapnak. Koldusként tengődött, míg Rufus bele nem botlott a fórumon, amikor két téllel ezelőtt visszatért Pompejibe. Rufus belátta, hogy a rabszolgalány jobban rendben tartotta a lakást, de nemrég meg kellett válnia tőle, hogy egy kis pénzt tudjon felhajtani a hitelezőinek. Magára maradt hát Mustiusszal, aki szörnyen főzött, és akit hiányzó karja meglehetősen korlátozott, mikor mosni vagy takarítani kellett. Ugyanakkor Mustius megtette, ami tőle telt, és sosem kért pénzt cserébe, mert tudta, hogy Rufusnak nincs. Egy férfinak ennyi elég. Együtt viselték az élet megpróbáltatásait, ahogy a régi időkben a germániai hadjáraton. Ha már egyébként is ki kell mennem pisilni – gondolta –, akkor egyúttal megspórolhatom Mustiusnak az edény kiürítésével járó bajlódást. Rufus visszasomfordált és magához vette. Még utoljára a szolgálójára nézett, és elhúzta a reteszt az ajtón, mely közvetlenül a nappalijába nyílt.

Se átrium, se nagy tablinum – gondolta egy adag keserűséggel. Valahányszor Pansa elé idézték, akinek hatalmas háza alkotta az épülettömb gerincét és teljes hátulját, amelyben Rufus lakása is elhelyezkedett, óhatatlanul is eszébe jutott, milyen kevésre vitte az életben. Egyedül Pansa átriumából hat szoba nyílt. Hat. Csak az átrium által közrefogott nyílt tér jó néhányszor nagyobb volt, mint Rufus két szobája. És a lakás többi részéről még szó sem esett. Fejezd be – szólt magára. Egy felszabadított rabszolga fia vagy. Így is szépen teljesítettél a légióknál, hogy tesserariusi rangig vitted. Pansa egy nemesember és Pompeji egyik legbefolyásosabb családjának a tagja. Az ő pozícióját megkérdőjelezni olyan, mintha a nappal vitatkoznál az égen betöltött szerepéről. Nincs baj a fickóval – amúgy meg sokkal rendesebb, mint Jucundus. Ahogy kiért az utcára, az egyik szomszédja, egy gőgös illatszergyártó jelent meg az ajtaja előtt. – Te is érezted a rengéseket? – kérdezte; félretéve szokásos sznob viselkedését. – Egen – motyogta Rufus. – Abbamaradtak. Ha az istenek is azt akarják, ez így is marad. Legalább addig, amíg az aznapi játékok véget nem érnek – könyörgött. Az illatszergyártó bólintott, de még mindig gondterheltek tűnt. Azonban csakhamar elterelte a figyelmét a Rufus kezében tartott éjjeliedény, aminek láttán rosszallón szipákolni kezdett. Rufus bosszús pillantást lövellt felé. – Nem mind engedhetünk meg magunknak egy belső árnyékszékkel ellátott lakást. Jogom van oda üríteni a tartalmát, ahova csak akarom. – Mivel magán érezte a férfi tekintetét, elállt a tervétől, hogy néhány lépésre az ajtajától borítsa ki az éjjeliedényt. Az egyik pletykás vénember – az éjszakai salakját rendszeresen kint ürítő tettes, aki két ajtóval arrébb lakott – cinkosan rákacsintott, amit Rufus viszonzott. Nyomban felderült. S ha már egyszer talpon volt, azzal a lendülettel a fórum fürdőjéig is elmehetett, ami az utca túloldalán volt. Miután beleöntötte a csatornába a vizeletet, akár a fürdő áldásait is igénybe vehette. Mégis, ahogy közeledett a mellékutcának és annak a főútvonalnak a kereszteződéséhez, melyre az épület elülső oldala nyílt, egyre feszültebb lett, egy kicsit

még aggódott is. Amilyen szerencséje volt mostanában, biztos összefut a kora reggeli sétáját bonyolító Jucundusszal, ahogy égnek álló hajjal, éjjeliedénnyel a hóna alatt lófrál a tunikában, amit előző este leivott a tavernában. Rufus megkönnyebbülésére Jucundusnak nyomát sem látta a járókelők között, csak a dolguk után loholó rabszolgákkal, a Herculaneumi-kapuhoz induló utazókkal és munkába igyekvő iparosokkal találkozott. A boltosok égetett agyagcserépdarabokat sepregettek, melyek a rengéseknek köszönhetően az üzletek tetejéről hullottak le. Egy öszvér vonta kordéban egy család haladt el mellette, amit a családfő hajtott mogorva ábrázattal, miközben a gyerekek egyfolytában ágáltak, hogy nem akarnak elmenni, az anyuka pedig fegyelmezni próbálta őket. A bolondok hamar pánikba esnek – gondolta Rufus. A dolgok már úgysem fordulnak rosszabbra. Nem szabad rosszabbra fordulniuk, hisz ma lesz a küzdelem. Senki rá se bagózott, ahogy átkelt az úton a fürdő felé tartva. Épp elhajtott előtte egy téglákkal megrakott szekér, amikor két erős testfelépítésű férfit vett észre. Az egyiküket felismerte ó-lábáról, a járásáról. Ráadásul a páros kelet felől közeledett, amerre Jucundus háza állt. Minden bizonnyal a férfi gorillái voltak. A szíve meglehetősen erőltetett ritmusra váltott, miközben a szekér másik oldalán megpróbált elosonni, az azt vontató ökör tempójához lassítva a lépteit. Húsz lépés után megkockáztatott egy hátrapillantást a válla fölött. A két férfi továbbsétált anélkül, hogy észrevették volna. Azon tépelődött, hogy vajon más megbízatást kaptak, vagy éppen őt keresték-e. A választ majdnem azonnal megkapta. Ahogy Pansa épületének a sarkához ért, a gorillák befordultak a mellékutcába, Rufus ajtaja és az alvó Mustius irányába. Bűntudata támadt, de ellenállt a kísértésnek, hogy visszarohanjon és a szemükbe nézzen. Alapos oka volt rá. Pugnaxnak, az egyetlen gladiátorának később az amfiteátrumban összecsapása lesz. Hogy nézne ki, ha egy fekete monoklival, vérző orral és esetleg törött karral menne oda, hogy begyűjtse a nyereményét? Pompeji hatalmasságainak muszáj volt őt a pártfogásukra érdemes embernek látni Pugnax legközelebbi ütközetén. Ha nem megy vissza, akkor csak Mustiust fogják

helybenhagyni. Rufus abban reménykedett, hogy szolgája megérti. Legfeljebb valahogyan kárpótolja érte Mustiust – majd neki adja a nyereménye egy részét, talán. A következő sikátornál levágta az utat jobbra, és a fürdő főbejáratához sétált, ami az övével párhuzamos utcán nyílt. A fürdő kapujánál álló üzletek egyikéből sült kolbász illata csapta meg az orrát, mire nagyot kordult a gyomra. Lopva belenézett a derékszíján lógó erszénybe, és egy marék réz- és bronzérmét lelt benne. A szintúgy benne lapuló három ezüst denarius egyikéről Vespasianus mosoly nélküli arca tekintett vissza rá. Megpróbált nem tudomást venni az éhségéről, és szorosan elkötötte a húzózsinórt, majd megpaskolta az elnyűtt bőrtasakot. Az apjánál majd kap enni, ha később meglátogatja. Elegendő pénze volt, hogy bemenjen a fürdőbe, de minek pazarolja, ha nem muszáj? Fortuna, légy kegyes hozzám ma reggel – fohászkodott. Az imája meghallgatásra talált. Egyetlen ismerőst sem látott a máris forgalmas gyakorlótéren, és éppen az a rövidre nyírt hajú rabszolga állt szolgálatban a férfiak fürdőjének bejáratánál, akit keresett. A rabszolga bólintott, ahogy Rufus az asztalához közeledett. – Vulcanus bőszen forgatta a kalapácsát ma reggel, mi? Reménykedjünk, hogy most már befejezte. – Hogy az istenek hallgattatnák el őt legalább ma estére – felelte Rufus szívélyesen. – Tudsz valami jó tippet mondani a ma esti összecsapásokra? – Pugnax biztosan győz. A rabszolga összevonta a szemöldökét. – Hah! Mondod te, hisz a te gladiátorod. Az a pojáca elveszítette az utolsó két harcot is, amiben a tanácsodra rá fogadtam. Húsz denariusom bánta. Mindkét alkalommal! Ó, mi mindenhez kezdhetnék most a negyven denariusoddal, gondolta Rufus elgyötörten. Természetesen az első dolga lenne, hogy feltegye Pugnaxra, de ott volt még az a fogathajtó is, akit Mustius említett. Szinte senki sem tudott róla, hogy a patrónusa most vásárolt neki egy csapat új lovat Hispániában. Ennélfogva még mindig öt az egyhez eséllyel lehetett rá fogadni a Nuceriában két nap múlva esedékes versenyen. Kétszáz denariust keresnék,

számolgatott Rufus. Ha hozzácsapná ahhoz, amit később fog nyerni, csinos kis summára tehetne szert, amivel néhány hétre biztosan el tudná hallgattatni Jucundust. – Szóval, mi változott? – tudakolta a rabszolga. Ó, hogy szeretett volna még a hadseregben lenni. Egy rabszolga nem merne ilyen stílusban szólni egy tiszthez. Egy majdnem csődbe ment civil, akinek problémája van az itallal meg a szerencsejátékkel, az már más – gondolta keserűen. Mosolyt erőltetett magára, ami inkább egy grimasznak sikerült. – Változott az erőnléte, higgy nekem. A legtöbb fogadó nem fog tenni rá – ecsetelte, s közben eleresztette a füle mellett a rabszolga megjegyzését, hogy „Megértem őket” –, de ma délután biztosan ő győz. Tíz az egyhez eséllyel fogadhatsz rá, talán még tizenhárommal is. A rabszolga megnyalta a száját. – Tizenhárom az egyhez, azt mondod? – A szolgálóm ezt kapta tegnap az amfiteátrum mellett. Csinos kis summát tett rá helyettem – hazudta Rufus. Bárcsak több pénzem lett volna nyolc denariusnál, amit feltehetek rá – gondolta. – Talán megteszem, amit mondasz – felelte a rabszolga bólogatva, mintha magát győzködné. – Gondolom, vennél egy fürdőt. – Igen. – Más lesz? Masszázs? Nő? – Csak egy fürdő lenne. – Két as lesz. Rufus elmosolyodott. – Azok után, hogy ilyen tippet adtam neked, ugye nem várod el, hogy fizessek? – Tudtam, hogy ez lesz. – A rabszolga a hüvelykujjával a fürdőbe vezető átjáróra mutatott. – Menj befelé, mielőtt meglát az elöljáróm. – Köszönöm. – Abban a pillanatban Rufus legszívesebben a rabszolga fejére ürítette volna az éjjeliedényét. Bár azzal sem lett volna előrébb. Mélyeket lélegezve próbálta féken tartani a dühét, és besétált. Ha megmerítkezik a frigidarium hideg medencéjében, az majd helyre teszi a világ sorát, legalábbis ezt remélte. Ugyanakkor nehezére esett, hogy ne érezze a keserűséget. Mostanra már

könnyed, elégedett életet szeretett volna élni. A sereg után kifizették neki a teljes szolgálatot, és már megvette a házát. De miért kezdett el utána fogadni? Miért herdálta el majdnem mindenét, amije volt? Az igazság az, hogy Rufus unatkozott. Miután a fél életét a hadseregben töltötte, az érdeklődési köre néhány dologra szorítkozott: vadászat, borivás, szerencsejáték és kurvák. Talán feleséget kellett volna szereznie magának, ahogy az apja tanácsolta. Ám kételkedése csupán pár szívdobbanásig tartott. Az összes nős férfi, akit ismert, egyfolytában arra panaszkodott, hogy a felesége mennyit zsémbel, hogy nem akar olyan gyakran vele hálni, ahányszor ő szeretné, és hogy az asszony véget nem érő módon szórja a pénzt a háztartásra. Ha az embernek gyerekei lesznek, az végtére is jó dolog, de az ár, amit ezért meg kell fizetnie, túl magas. Jobbnak látta, ha agglegény marad. Miután megfürdött, meg akarta látogatni az apját, Satriust, a nyugalmazott birodalmi titkárt. Most egy másik dolog miatt kezdett főni a feje. Az apja már betegeskedett egy ideje. A meleg rontott az állapotán, ami a sebész szerint a rossz keringése, a gyenge szíve vagy mindkettő miatt volt. A gyógyszerek, amiket felírt, drágák voltak, és látványosan nem hatottak, de Rufus úgy vélte, legalább az apja nyugdíja elég hozzá, hogy megvásárolják őket. Ő maga nem nagyon tehetett többet annál, mint hogy rendszeresen látogatta, és áldozatot mutatott be Aesculapiusnak az apja gyógyulásáért, amilyen gyakran csak tehette. Ha nem lenne ilyen dögmeleg, megpróbálnám rávenni, hogy jöjjön el holnap a játékokra – mélázott el magában. Ha győzni látná Pugnaxot, az jót tenne neki is. Végre meggyőződhetne róla, hogy én is képes vagyok valamit jól csinálni. Rufust újabb kétségek kezdték mardosni. Vajon tényleg győzedelmeskedni fog Pugnax? Két hónappal azelőtt korosodó gladiátorának szerencséje volt, hogy megkönyörültek rajta a második veresége után. Ha ismét veszít, Rufusnak nemcsak az adóssága gyarapodik, de egy halott gladiátorral is gazdagabb lesz. A kárpótlás, amit kapna érte, jelentéktelen összeg. Pugnax megcsinálja – gondolta szenvedélyesen. Muszáj neki, vagy semmim nem marad, amivel kifizessem Jucundus verőlegényeit. És annak egy verésnél több lenne a vége.

Máris kevésbé dobta fel a frigidarium gondolata. Rufus egy látomással vigasztalta magát, amiben Pugnax győz. Ha ez megtörténik, sorban jönnek majd a foglalások és a foglalók a többi viadalra. Ironikusnak érezte, hogy hálásnak kellene lennie a reggeli rengésekért. A föld egész hónapban mozgott, emiatt az évnek ebben a felében a szokásosnál több küzdelmet szerveztek. A rengések Rufust is nyugtalanították persze, de a könnyen megrémülő polgároktól eltérően, akikkel ma reggel találkozott, őt nem kellett megnyugtatni játékok és gladiátori küzdelmek megrendezésével. Elvigyorodott. Ha ez a gazdagok és hatalmasok válasza, amint egy hangyányi riadalom üti fel a fejét, ki ő, hogy vitába szálljon velük? Rufus elkerülte a fórumot, délnek tartva. Nem valószínű, hogy Jucundus ilyen korán a város legnagyobb közösségi terén tartózkodna, ahol megannyi üzlet köttetett, de különféle alkalmazottai járhattak arrafelé. Könnyebb volt elkerülni a bajt, mint kimászni belőle. Ezért árgus szemekkel fürkészte az utcát menet közben; néha-néha a válla fölött is hátranézett. Pompeji elég kicsi volt ahhoz, hogy egyfolytában azon kelljen mesterkednie, hogy egérutat nyerjen a hitelezői elől. Két nagyobb hitelezője volt: Pansa és Jucundus. A többinek – és egy seregnyi volt belőle, kocsmárostól kezdve henteseken és pékeken át egy gyapjúverőig, aki nemrég egy remek tunikát készített neki – még nem tartozott annyival, hogy le akarják érte vadászni. Még. Lelkiismeretfurdalása volt. Nemsokára mindet kifizetem – gondolta. Ha Pugnax győz. Rufust tovább emésztette a bűntudat, ahogy elment az apja utcája mellett. Míg a fürdőben volt, úgy határozott, elnapolja a látogatást. Majd benézek, mielőtt elkezdődnek a mérkőzések – mondogatta magának. Fontosabbnak érezte, hogy először meglátogassa Pugnaxot, és a győzelemről ábrándozzon. Rufus biztos volt benne, hogy Pugnax balszerencsés sorozata részben az önbizalomhiányból származott, ami egészen megfertőzte. Az ember túl sokat agyal a dolgokon. Apja mondása jutott eszébe: „Ne emészd magad az előtted álló feladaton, akármilyen nehéznek is tűnik. Láss neki, és csináld. Ennyi. Ha lehetetlennek bizonyul, akkor is megtetted, ami tőled telt.” Habár ez a bölcsesség

Pugnaxnak nem igazán lesz hasznára, látta be Rufus bánatosan. Ha nem lesz elég, ami tőle telik, kivonszolják a halálkapun, miközben a tömeg még több vért kívánva fogja kergetni. Ez nem azt jelentette, hogy Pugnax ne tegyen meg minden tőle telhetőt. Hisz az a győzelem ára. A fő gladiátorkaszárnya egy óriási, használaton kívüli színház oszlopcsarnokában állt, mely a Stabiai-kapu közelében, a déli városfalnál emelkedett. A tizenhét évvel azelőtti nagy földrengést követően az amfiteátrum mellől költöztették oda, amikor megannyi pompeji épület megrongálódott. Az átköltöztetés Rufusnak épp megfelelt; a kaszárnya sokkal rövidebb sétára feküdt a lakásától, mint az amfiteátrum, amely a város távoli, délkeleti sarkában állt. Ebben a hőségben minél kevesebbet kellett szabad ég alatt töltenie, annál jobb. Százlépésnyire a színháztól a szája mosolyra görbült. Már hallatszott a lanista bömbölése. Ha már ilyen korán parancsolgatott a gladiátoroknak, Pugnaxnak nem lehetett ideje aggodalmaskodni. A kapuőrök, a két sebhelyes veterán katona, akiket Rufus ismert, elvigyorodtak és szalutáltak, amikor meglátták őt. – Tesserarius – szólította meg a látszatra idősebb. – Semmi szükség erre, testvéreim – felelte Rufus bátortalanul, de egykori rangjának ez a kis emlékeztetője jobb kedvre derítette mint mindig. – A lanista jó formában van ma reggel. Majdnem a fórum fürdőiből is hallottam őt. – Rosszkedve van. Azt mondja, a hőségtől fél éjszaka ébren volt. – Mint mi mindnyájan. De mit tehetnénk? – tette hozzá a másik őr a vállát megvonva. – Egen, csakhogy amikor ő visszafeküdt, a rengések megint felébresztették. Rufusnak némi aggodalma támadt. – De nem volt szó róla, hogy törlik a játékokat, ugye? A rangidős őr megrázta a fejét. – Több kell ahhoz, hogy halasztásra bírj egy olyan embert, mint Pansa. – Pugnaxot láttátok? – Rufus élénken fürkészte a férfiak arcát. A rangidős őr kuncogni kezdett.

– Ó, igen. Kora hajnalban elment futni. Elmondása szerint azt álmodta, az istenek kedvezni fognak neki, ha megteszi. Körbefutotta az egész rohadt falat a páncéljában, és Mars templománál állt meg, ahol áldozatot mutatott be. Óriási vigyorral a képén jött vissza. Murranus halott ember, azt mondta. – Kitűnő. – Eddig Pugnax tartott tőle, hogy szembenézzen Murranusszal, a murmillóval,a „nérói” bajtárssal, akit nemrég vásároltak Capuában, a császári gladiátoriskolából. Rufus érezte, hogy elmosolyodik. Ma jó napja lesz. Pugnax győzni fog. – Remélem, fogadtok rá. Az őrök egymásra pillantottak. – Lehet, hogy fogunk, uram, igen. Rufust nem izgatta, hogy mások mit hittek, Pugnax balszerencséje elmúlt-e, vagy sem. Ő hitt benne. – Beeresztenétek? – Természetesen, uram. – A rangidős őr ellepett a boltív elől, ami a kaszárnya bejáratát képezte. A rövid átjáró sima mozaikpadlóján megcsikordult Rufus sarujának szegecselt talpa, emlékeztetve az óriási zajra, amivel a légiója a birodalmi utakon masírozott. Nyaranta elviselhetetlen volt a por, de ahogy ezernyi láb lépése egyszerre csapódott a földre, mindig büszkeséggel töltötte el. Máig szerette nézni a vonuló katonákat. Az átjárón túl egy gyakorlatozó gladiátoroktól hemzsegő, négyzet alakú, nyitott területet talált, amit minden oldalról oszlopsoros sétányok határoltak. A lanista lakása és a legjobb harcosok hálói odafenn, az épület emeletén helyezkedtek el. Ahogy arra számított is, a lanista a szállás előtti faerkélyen állt, ahonnan a legjobban rálátott az embereire. Jó szabású tunikájától eltekintve a rövid hajú férfi semmiben sem különbözött a legtöbb harcosától. Szálkás izmok fodrozódtak gesztenyebarna bőre alatt, melyet korbácsütések forradásai tarkítottak, összevont szemöldöke alatt élénk szempár ült. Azonnal észrevette a látogatót. – Rufus. Korán jöttél. – Nem örült túlságosan. Rufus megőrizte higgadt arckifejezését. – Fontos nap a mai. Látni akartam Pugnaxot.

– A férfit, akinek ez az utolsó esélye. Murranus ki fogja belezni, vagy nem értek a dologhoz. És aztán már nem kell tovább etetnem azt a falánk disznót. Egymaga több kását megzabál, mint két másik harcos – jegyezte meg a lanista mogorván. A gyakorlótér távolabbi sarka felé mutatott. – Ott van. – Köszönöm. – Rufus elindult a sétányon, s örült, hogy megőrizte a hidegvérét. Egy polgár részéről szokatlannak számított, hogy legyen egy saját gladiátora itt, a lanista osztagában, de a jogi megállapodás, amit az edzővel kötött, még érvényben volt. Furcsa, de Pansának köszönhette – egy újabb ok, hogy hálás legyen a második legnagyobb hitelezőjének. Majdnem egy éve Pansára elég nagy benyomást tett Pugnax – a harcos, akit Rufus akkor vásárolt hogy rábízza a lanistára, hadd éljen és eddzen Pugnax a sajátjai közt. „Remekül fog passzolni a seregedbe. Egy hozzá hasonló kvalitású nérói mindig bevonzza a tömegeket” – mondta Pansa. Rufus majd kiugrott a bőréből örömében, de Pugnax capuai képzése vajmi keveset jelentett a későbbi pályafutása során. Ám ez az egész ma megváltozik – gondolta Rufus eltökélten. Pompeji is látni fogja, mire képes Pugnax, a nérói gladiátor. – Lassan a testtel, Murranus! A név hallatán Rufus megtorpant. A közel álló gladiátorok közt Murranust kereste a tekintetével. Egyetlen murmillót látott csupán, aki a haldíszes sisakjáról volt felismerhető. Murranus egy thraexszel, egy trákkal küzdött. Mindkét férfi fakardot forgatott, de ugyanúgy teljes páncélt viseltek, mint az arénában. A sisakon kívül Murranusnak egy jókora, négyzet alakú pajzsa is volt. Elülső, bal lábát egy lábszárvért fedte, jobb karját védőpárna burkolta. Ellenfele a thraexekre oly jellemző griffmadaras sisakot vett fel; a jobb kezét vastag szövet és fém védőanyag takarta. Mivel ívelt pajzsa elég apró volt, a thraex lábszárvédője nagyon magasra ért, egészen a combja közepéig. Egyértelműen látszott, hogy Murranus a képzettebb harcos. Pajzsát a thraexének csapva ellenfelét jó néhány lépésnyi hátrálásra késztette, kardjával csapások záporát zúdítva a másik sisakjára. – Murranus! – kiabálta a lanista még akkor is, amikor a thraex térde már megbicsaklott. – Ez egy edzőmérkőzés, ne feledd! Az

arénára tartogasd az erődet. – Lanista – mondta Murranus a kardját tisztelgésként a magasba tartva, mielőtt kéjes gyönyörrel végignézte, ahogy az ellenfele tántorogva talpra áll. Rufus sietősen továbbállt, mielőtt Murranus észrevehette volna. Pugnaxba vetett bizalma egy kicsit megcsappant, de nem hagyta, hogy látszódjon rajta. – Pugnax – szólította meg. – Úgy hallom, már órák óta ébren vagy. Mit szólnál egy pohár borhoz, hogy egy kicsit megolajozzuk az ízületeket? Pugnax halálosan komolyan veszi ezt a küzdelmet – gondolta Rufus büszkeséggel eltelve. A szokásos egy a négyhez arányhoz képest a harcos jobban felhígíttatta a borát a fogadóssal. – Muszáj józannak maradnom – jelentette ki csillogó szemmel. – Este még lesz alkalmunk lerészegedni. – Lesz bizony. És a rákövetkező éjjel és az utána következőn is.– Rufus elégedetten szemlélte a gladiátorát. Pugnax nagyjából tíz évvel volt fiatalabb nála – szóval olyan harmincvalahány éves lehetett, amivel egy harcoshoz mérten öregnek számított. Szerencsére nem látszott rajta. Egy árva ősz hajszál sem vegyült fekete sörényébe, széles, rokonszenves arcát sem szabdalták ráncok. Ha nem lett volna a kampós orra, még akár jóképűnek is lehetett volna mondani. A legtöbb harcoshoz hasonlóan ő is erős testalkatú volt. A zsírréteg, ami kidolgozott testét borította, a sérülések elleni védelemül szolgált, melynek köszönhetően az esetlegesen szerzett hússebek nem károsították a mélyebben húzódó izmokat. – Láttad Murranust edzeni? A kérdéssel zavarba hozott Rufus hebegve kereste a választ. – Ööö, igen. – Jól néz ki, mi? – Gondolom. – Helytelennek érezte, hogy bármi pozitívumot nyilatkozzon Pugnax ellenfeléről. – Nincs abban semmi rossz, ha megmondod az igazat, gazdám. Most már hetek óta pirkadattól alkonyatig kinn van az udvaron.

– Keménynek tűnt – ismerte el Rufus, azon tűnődve, vajon mit forgathat a fejében Pugnax. – Örülök. Nem nézne ki jól, ha túl könnyen győzném le. Mindenki szereti a szoros összecsapásokat. – Pugnax felhúzta az ínyét. – De nem éri meg a holnap hajnalt, erre megesküszöm. – Ez a beszéd! – kiáltott fel Rufus, gladiátora karjára csapva. Összekoccintották a kupájukat. – A győzelemre – mondta Rufus. És arra, hogy Jucundus adjon még egy kis időt, miután odaadom neki a nyereményemet, tette hozzá magában. – A győzelemre – visszhangozta Pugnax. Mindketten meghúzták a boroskupát. – Meddig várjon az ember, míg kiszolgálják? – kérdezte egy panaszos hang odakinn. – Higgadj le, vénember – felelte morogva valaki. – Már egy örökkévalóság óta követlek. Minden rohadt fogadónál megállsz. – Még szép. Ebben a negyedben Lucius Caecilius Jucundus látja el az összes tavernát borral, és ma van a kiszállítás napja. Ha gondod van vele, akkor a társammal szívesen megvitatjuk veled. De ha jobban tetszik, magának Jucundusnak is szóvá teheted. A legtöbb cauponához hasonlóan a helynek, ahol üldögéltek, nyitott volt az utcafronti része. Rufus kikukucskált az utcára. Egy szamár vontatta szekér épp mellettük állt meg. A rakománya egy óriási bőrzsák volt; a benne lévő bort hátul, egy hosszú fémcsövön át eresztették le, melynek egyik végén egy csapszelep volt. Két tanyasi munkás hordta a bort, mindkettő masszív testfelépítésű, akár egy fatörzs. Nem derült ki, melyikük ijesztett rá a vénemberre, aki egy apró kordén követte őket, de ránézésre bármelyikük képes lehetett rá. A kezükben tartott, rövid husáng is azt bizonyította, hogy nem riadnak vissza az erőszak alkalmazásától. A fogadós szemtanúja volt az eseményeknek. Kiküldött két rabszolgalányt – egy kis termetű, sötét hajút és egy bögyösebb szőkét. Mindkettő egy pár közepes méretű amforát cipelt a vállán. Az öregember alig leplezett haraggal figyelte, ahogy Jucundus emberei elkezdik megtölteni a cserépedényeket, egy beteg csiga

lassúságával. Legalább két másik jármű várakozott mögöttük, de senki nem merte zargatni a szállítókat. – Azon gondolkodom, van-e egyáltalán bárki Pompejiben, aki kedveli Jucundust – motyogta Rufus mérgesen. – Tartozol neki, gazdám? – kérdezte Pugnax kutakodó tekintettel. Rufus megpróbálta leplezni meglepődését. Nem azért, mintha Pugnax nem lett volna tisztában az adósságaival – épp eleget emlegette neki, miért volt muszáj győznie –, de neveket sosem említett neki. Rövid sóhaj szakadt ki belőle. Logikus, hogy azt gondolja Jucundusról – a város egyik legnagyobb uzsorásáról –, hogy ő az egyik hitelezője. – Igen. Sokkal. Ha veszítesz, nos, akkor… – Elharapta a mondatot. Ha ez megtörténik, azt Pugnax már úgysem fogja megtudni. – Nem számít. – Győzni fogok, gazdám. Mars templomában a pap is megmondta. Végre lesz egy kis pénzed, hogy megadd annak a pióca Jucundusnak.–Pugnax közelebb hajolt. – Ismered a gyapjúverő műhelyét a sarkon? – Igen – felelte Rufus zavarodottan. – Miért? – Találkozz velem ott néhány perccel azután, hogy véget ér a felfordulás. Pugnax kacsintott, és azzal el is illant. Rufus kíváncsian figyelte, ahogy Pugnax átballag az utca másik oldalára. Jucundus emberei rá se hederítettek; úgy nézett ki, mint bármelyik járókelő. Magában fütyörészve úgy tett, mintha a falra festett választási felhívásokat olvasgatta volna a sarkon. Rengetegen arra kérték a polgárokat, hogy szavazzanak egy bizonyos Julius Polybiosra – ám a válaszul odarajzolt falfirkák keresetlen kifejezésekkel korruptnak, degeneráltnak vagy mindkettőnek nevezték Polybiost. Időnként feltűnés nélkül a szekérre pillantott, és arra, ami mögötte volt. Hadesra, mi a fenét tervez? – morfondírozott Rufus. A megérzése azt súgta, a borhoz lesz köze, és az nem lenne jó. A tűzzel játszik, aki felbosszant egy olyan befolyásos embert, mint Jucundus, de abban a pillanatban Rufust még ez sem zavarta. A Jucundus iránt érzett dühe már oly régóta béklyózta, hogy legtöbbször csak

fortyogni tudott magában, így most némán kémlelte a történéseket, arra várva, mit akar tenni Pugnax. Végül elindult egy rézműves üzlete felé. Ott aztán elkezdte mustrálni a kihelyezett portékát, először egy karkötőt, majd egy edényt forgatva a kezében. Azután újra a szekeret méregette. Rufusba belehasított az aggodalom. Mi van, ha észrevették? Izgatott, vékonyka gyerekhangok vonták el a figyelmét Pugnaxról. Egy iskolamester tűnt fel tucatnyi tanítványát egy sorban terelve. A szakállas, szigorú tekintetű férfi egyik kezében palatáblával, a másikban írópálcával megállás nélkül zsörtölődött, ha nem figyeltek arra, amit mond, vagy ha nem lépkedtek elég gyorsan. Pugnax abban a pillanatban akcióba lendült, ahogy a kisfiúk csapata a szekér mellé ért, elállva egy nő útját, aki frissen szőtt gyapjúval a kosarában közeledett. Rufus visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy Pugnax eltűnik a szeme elől a szekér mögött. A nő a tanítónak panaszkodott a tanítványai viselkedése miatt. Miközben a férfi bocsánatot kért, megpróbálta elkapni a legközelebb álló fiú fülét. A kiszemelt áldozat azonban elhúzódott, és a járdáról lelépve beleütközött az egyik szamárba, ami a szekérbe volt fogva. Válaszul az állat megrúgta. A fiú felsikoltott, mire minden szem reá szegeződött. Rufus szívesen kiment volna, hogy jobban lássa a történéseket, de nem mert, nehogy később valaki emlékezzen rá, hogy jelen volt az esetnél, és bármi köze lehetett ahhoz, amiben Pugnax sántikált. Töltött magának még egy kis bort, és belekortyolt. – Milyen ételetek van? – érdeklődött a gömbölyded szőkeségnél, aki meglepően szemrevaló volt. Rufus néhány szívdobbanásnyira meg is feledkezett korgó gyomráról. Ha – mikor – Pugnax győz, még lehet, hogy ide is visszajön egyet kufircolni. – Kenyér. Sajt. Olíva. Sült hal. Ha nagyon éhes vagy, főzhetek neked valami ragut. – A rabszolgalány tekintetét magára vonzotta a kinti ribillió. Rufus mégis inkább úgy döntött, nem eszik. Bármit is rak elé az apja, az legalább nem kerül semmibe. – Hm. Hadd gondolkozzak. – Kiálts, ha döntöttél – mondta a lány a homlokát törölgetve, s kisétált a járda szélére.

Eltelt egy-két pillanat. Az utcai hangorkán ellenére Rufus fülét hirtelen csobogó folyadék hangja ütötte meg. Egy valóságos áradaté. A közelben nem álltak kutak, amik túlcsordulhattak volna, és az ösztöne azt súgta, nem is egy éjjeliedényt ürítenek odafentről. – Jupiter szőrös segglyukára! Ki tette ezt? – bömbölte egy hang. Az egyik szállítóé lehetett. – Mit? – kiáltotta a társa. – Vak vagy, te félkegyelmű? Nézd! – sivította az első férfi. – Valaki egy kibaszott nagy lyukat vágott a tömlőre! – Bor! – üvöltötte egy másik férfi. – Polgárok, ömlik a bor az utcára! Hozzatok egy bögrét, egy edényt, bármit! Ingyen bor! Rufus kénytelen volt lesütni a szemét, hátha így nem látják az arcára kiülő széles vigyort. Pugnax volt a felelős ezért. Ráadásul biztosan jó mélyen vágta át a bőrt, hogy a tömlő teljes tartalma kárba vesszen. – Ingyen bor! Ingyen bor! A tömeg oly gyorsan odasereglett, mint sirályok a rothadó húsra. Az élelmesebbje mindenféle edényeket hozott magával. Egy férfi az éjjeliedényével érkezett. Rufus közben észrevett egy fehérszőke hajú, vonzó nőt, aki, miután észrevette, hogy őt bámulja, váratlanul rákacsintott. A sokaság egymást taposta, könyökkel taszigálta, hogy egy talpalatnyi helyet szerezzen a rubinvörösen áradó bor mellett. Akinél semmi nem volt, amibe felfoghatta volna a bort, a markát tartotta oda, hogy annyit ihasson belőle, amennyit csak bír, mielőtt a többiek arrébb lökik az útból. Jucundus emberei tehetetlenül ácsorogtak a csődület előtt, mogorva tekintettel. Rufus hallotta, ahogy azon vitatkoznak, ki lehetett a tettes, és hogy maguk mire számíthatnak büntetésül. Ezért imádta a pompejieket. Rugalmasak voltak. Mutass nekik egy kis ingyen bort, és máris elfelejtik minden bajukat, még a megmagyarázhatatlan rengéseket is. Kitörni készülő jókedvét leküzdendő, belülről az arcát harapdálva elindult kifelé. Egy ház előtt felállt a lépcsőre, hogy az utca szekér mögött elterülő részét fürkéssze. Pugnaxnak nyomát sem látta, ami megmagyarázta a szállítók tanácstalanságát. Valóságos zsenire vall, ahogy a megfelelő pillanatot kiválasztotta – gondolta Rufus. Kár, hogy Jucundus nem tudhatta meg, hogy a saját embere a felelős, bár az

igazat megvallva nem hiányzott neki a baj, ami ezzel járna. Jobb titokban örülni – állapította meg, ahogy elballagott a sarokig, a gyapjúverő üzletét keresve. Pugnaxot nem találta ott, de még azelőtt megérkezett a másik irányból, mielőtt Rufusnak elég ideje maradt volna, hogy megtekintse a leértékelt gyapjútunikákat odabenn. Elvörösödve és izzadtan, élvezettel fújtatott, amikor Rufus üdvözölte. Ettől aztán Rufus sem bírta tovább. Mindketten harsány röhögésben törtek ki. A rabszolga, aki az üzlet pultjánál állt, értetlenül bámulta őket. Először Rufus nyerte vissza az önuralmát. – Az istenekre, ezer éve nem szórakoztam ilyen jól – jelentette ki a könnyeit törölgetve. – Köszönöm neked, Pugnax. Nagy szükségem volt rá. Pugnax ugyanúgy rákacsintott, ahogy a móka előtt. – Szívesen, gazdám. Megérte a rizikót, nem igaz? – A fenébe, hát hogyne! – A napba nézve Rufus elkomolyodott. – Ideje meglátogatni apámat. Találkozni akarok vele, mielőtt elmegyek az arénába. – Veled tarthatok? – A mai nap csak a tiéd – felelte Rufus mosolyogva. – Mit szeretne Pugnax, a nérói harcos? – Veled menni, gazdám. Rufus ünnepélyesen meghajtotta a fejét, ahogy a Saturnalia idején szokás, amikor egy éjszakára a rabszolgák lesznek a gazdák. – Ahogy óhajtod. – Köszönet az összes istennek a napellenzőért, meg Pansának, aki fizette – mondta Satrius, egy darab lenvászonnal törölgetve az izzadságot a homlokáról meg a tokájáról. Felmutatott a hatalmas szövetcsíkokra, melyek hosszú karókon függtek az aréna fölött. – Ha ezek nem lennének, rosszabb lenne itt, mint a Hadesban. – Aham – felelte Rufus, a szeme sarkából apja pettyes bőrét vizslatva, miközben próbált nem kétségbeesni. Egy jobb napon Satrius úgy nézett ki, mintha saját öregebb változatát látná. Ezen a jó helyen azonban, amit Rufusnak sikerült lefoglalnia, inkább egy friss hullára emlékeztetett. Nem volt meglepve. A legjobb helyek odalenn voltak az amfiteátrumban, az aréna közelében. A

napellenzők ellenére melegebb volt, mint a caldariumban, a város bármelyik fürdőjében. Ezért félig üres a nézőtér? – töprengett. Vagy azért, mert a föld rázkódásától megijedve többen hagyták el a várost, mint képzelte? Bármi is volt az oka, Rufus abban reménykedett, hogy a jelenlévők kis száma miatt Pansa nem fogja meggondolni magát és lemondani a játékokat. – Talán mégse volt olyan jó ötlet kijönnöd. – Ostobaság, fiam. Látni akarom a versenyt. Ez a te napod, és Pugnaxé. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha elmulasztanám.Egyébként meg mindjárt kezdődik a küzdelem. Amint véget ér, felőlem mehetünk. Rufus félmosollyal a szája sarkában azt kívánta, bárcsak később látogatta volna meg az apját. Számíthatott volna rá, hogy Satrius ragaszkodni fog hozzá, hogy eljöhessen. Inkább Mustiust kellett volna megnéznie, de Rufus elhalasztotta a nagydarab fickó miatt, aki még mindig ott lebzselt az ajtaja közelében. Mondott egy imát Aesculapiushoz, az orvoslás istenéhez. Könyörgök, vigyázz apámra, nagy isten. Kérlek, még ne vedd el tőlem. Egy nyomorúságos kiáltást hallottak, melyet nyomban a tömeg harsogása követett, és a figyelmük ismét a homokkal borított küzdőtérre terelődött. A nap szórakoztató részének szánva Pansa vásárolt húsz afrikai antilopot, öt oroszlánt és egy rinocéroszt – a híres „etióp bikát” –, hogy levadásszák őket az arénában. Rufus éppen elfoglalt volt, amikor a nyílt színen összeterelték az antilopokat a venatoroknak, vagyis azoknak a férfiaknak, akik ki fogják végezni őket. A nézőtér alatt futó alagúthálózat ablakrésein át látta őket, de éppen fontosabb volt, hogy Pugnaxnak egy jó helyet szerezzen az egyik falfülkében, a kapuk mellett, melyek a homokra nyíltak. Mire ezt sikerült elintéznie, az utolsó denariusaival megkenve az egyik őrt, a legtöbb antilopot már megölték. A többi túlélő sem húzta sokáig. Végzetüket felületes taps kísérte, de fölöttébb lelkes éljenzés kerekedett, amikor kieresztették az első oroszlánt. Mire az összes nagymacskával végeztek, három venator holtan feküdt az aranysárga körben. A vérüket felitta a homok, egyes részeken skarlátvörös foltokat hagyva maga után. A vadászok legtöbbje súlyosan megsérült. Egyikük hasából belek lógtak

hurokban, míg a másik karjából egy csont törött csonkja meredezett. Az egyik férfinak a vállába haraptak, és karmolásnyomok éktelenkedtek mindkét lábán, de a legszörnyűbb sérülést az a venator szerezte, akinek az egyik oroszlán leszakította a fél arcát. A szerencsétlenek csak vergődtek kínjukban, az anyjukat szólongatva, és segítségért kiabáltak; hogy valaki vessen véget a szenvedésüknek. De ahelyett, hogy eleresztették volna őket, vagy beküldtek volna hozzájuk egy sebészt, rájuk szabadították a rinocéroszt. – Senki sem érdemel ilyen halált – jelentette ki az apja lebiggyesztett ajakkal, mikor a böhöm vadállat felnyársalta az első embert, akit ért, mielőtt feldobta a levegőbe, majd agyontaposta, amikor földet ért. – Még a bűnözők sem. Öljék meg őket gyorsan, és legyen vége. – Igen. – A légiókban leszolgált ideje előtt Rufus szenvtelenül szemlélte volna a látványosságot. Most irtózva fordította el a fejét. Súlyos sérülések történtek, hiszen a venatorok nem főfoglalkozású vadászok voltak, hanem elítélt bűnözők. Még Pansa erszénye sem feneketlen – gondolta Rufus. Az előkelőségek páholyait fürkészte, de Pansa még nem érkezett meg. Kis szerencsével a helyén lesz, mire Pugnax előjön. Ha Pansa győzni látná Pugnaxot, biztos jobban hajlana rá, hogy egy újabb versenyén is részt vehessen. És ha a föld továbbra is úgy fog rázkódni, mint ma reggel, akkor biztosan nemsokára meg is tartanák. Győzelem esetén a fizetsége jóval meghaladná a mai, sovány száz denariust. Légy türelmes – mondta magának Rufus. A fogadásszervezőtől begyűjtött nyereményemmel együtt több mint kétszáz denarius üti a markomat. Ezzel már le tudom csillapítani Jucundust. Egy árva petákot sem fogok eljátszani a maradékból, mindenre megesküszöm, ami szent. Ami marad, abból Mustiusszal kihúzzuk élelemmel és lámpaolajjal a következő bevételig. Minden jó szándéka ellenére Rufus érezte, hogy nagyon nehéz lesz ellenállnia a kísértésnek, hogy fogadjon a nap hátralévő küzdelmeiből valamelyikre. Jól ismerte a helyi harcosokat. Meg is tudta volna duplázni a kétszáz denariusát, akár meg is háromszorozhatta vagy négyszerezhette volna. Mit szólna hozzá

Jucundus, ha egy ilyen összeggel állna elé? Ne is gondolj rá. Az utolsó denariust is el fogod veszíteni – mondta egy halk hang a fejében, amit Rufus túlságosan is jól ismert. A józanabbik éne volt, amit általában eltaposott a szegecses sarujával. De némi erőfeszítéssel megpróbálhatott volna ellenállni ennek. Elindul Jucundushoz abban a pillanatban, ahogy begyűjtötte a nyereményét. Amint átadja neki a pénzt, a kísértés megszűnik, mert gyakorlatilag semmije nem marad, amit elkölthetne. – Hogy tud egy csavargó féreg egy ilyen jó helyet szerezni magának, mi? Ahogy hátrarántották, Rufus hanyatt vágódott volna, ha nincs ott a kéz, ami a tunikáját markolta. Miközben a fejét tekergette, hogy lássa a támadóját, sikerült lemásznia a padról, és megvetnie a lábát a talajon. Elszorult a szíve, ahogy megpillantotta az ó-lábú férfit, akit korábban látott. – Befolyásos barátaim vannak – kezdte. – Fogd be – morogta Ó-láb, tovább csavargatva Rufus tunikáját.– Nem érdekel. – Mi okból vagy így felháborodva? – kérdezte Satrius elvörösödve. – Ereszd el a fiamat azonnal! – Ez a csatornapatkány a te ivadékod? Gondolhattam volna. Emlékeztet rád, habár te eléggé úgy festesz, mint aki nemsokára átkel a Sztüxön. – Hogy merészeled? – Satrius felkelt, és tántorogva előrelendült, de Rufus leintette. Legszívesebben nekiesett volna Ó-lábnak, ütötte-rúgta volna, ahol éri, de nem volt értelme jelenetet rendezni. Katonai kiképzése ellenére nem volt a legjobb formában. Ó-láb biztos legyűrte volna. Ráadásul a körülöttük ülők minden mozdulatukat és szavukat érdeklődve figyelték. Ha a maradék jóhírét nem akarta végleg a sárba tiporni, muszáj volt együttműködnie. – Hagyd csak, apám. Ez Jucundus embere. Biztos vagyok benne, hogy csak váltani akar velem egy-két szót a gazdája. – Igen, így van. – Ó-láb vihogása viszont azt sugallta, hogy ennél azért többől lehet szó.

– Nemsokára visszajövök – mondta Rufus magabiztos mosollyal. – Miért nem raksz egy kis pénzt Pugnaxra, amíg még lehet? A fogadásszervezők már nem sokáig vesznek fel téteket. – Ez jó tanács – helyeselt Ó-láb. – Már csak azért is érdemes lenne egy kis pénzt eltékozolnod, vénember, mert már nem sokáig teheted. – Hagyd ki ebből apámat, te kutya – morogta a fogát vicsorítva Rufus. Meglepetésére Ó-láb elhallgatott. – Arra – mondta az amfiteátrumból kifelé vezető átjáró felé taszítva Rufust, aki egy bocsánatkérő pillantást vetett az apjára, mielőtt engedelmeskedett. A nemesek arckifejezése, akik mellett elhaladt, vagy sokatmondó vagy rosszalló volt. Együtt érzőt nem látott. Rufus megkönnyebbülésére senki nem várt rá egy késsel a boltív félhomályában. Nyugi – mondogatta magának. Ha Jucundus holtan akarna látni, nem egy nyilvános helyen végeztetne ki. Még ha így is állt a dolog, Ó-láb újabb vehemens taszigálására összerezzent. Megint csak azt kívánta, bárcsak még a légiónál szolgálna, arra várva, hogy megvívhasson egy csatát az embereivel körülvéve. De azok az idők már elmúltak, és csak magának köszönhette, hogy ebbe a szánalmas helyzetbe került. Ahogy meglátta Jucundus ismerős alakját az átjárón túl, egy sor másik alak társaságában, összeszorult a gyomra. Tetemes vagyona ellenére Jucundust sem szemrevaló fizimiskával, sem daliás termettel nem áldotta meg a sors – Pansával ellentétben, aki isteni külsőt köszönhetett a felmenőinek. Bár Jucundus jókora hasát finom tóga takarta, az csak kihangsúlyozta alacsonyságát. Egy hosszú orr nem éppen hátrány, de az övé vastag is volt, uralta az arcát. A bal orcáján éktelenkedő, hatalmas bibircsók pedig tényleg mindenki tekintetét magára vonta. Megannyi középkorú férfihoz hasonlóan, akinek a haja egyre hátrébb húzódik homlokán, ő is előrefésülte ritkuló fürtjeit, ám ezzel önmagán kívül aligha téveszthetett meg bárkit. Ma a haja formás, olajozott csíkokban tapadt izzadó homlokához. Mindennek a tetejébe Jucundus füle derékszögben elállt a koponyájától.

Téged igazából „urceusnak” kéne szólítani – gondolta Rufus. Lehet, hogy arra is van egy rabszolgád, hogy ernyőt tartson a fejed fölé, de akkor is úgy nézel ki, mint egy istenverte kancsó. És ráadásul ronda. Fennhangon odaszólt: – Üdvözlet, Jucundus. Mindig öröm téged látni. – Az örök hízelkedő, ugye? – jegyezte meg Jucundus megvető mosollyal. Intett. Mielőtt Rufus bármit reagálhatott volna, Ó-láb egy nehéz tárggyal rávágott a jobb térdére oldalról – talán egy husánggal. Fájdalmas üvöltéssel összeesett. Jucundus egykedvűen szemlélte. Hagyta, hogy Ó-láb néhányszor gyomorszájon rúgja, majd leintette. Rufus köhögve és levegőt kapkodva megpróbált felülni. – Ez tényleg szükséges volt? – Azt is mondhatnánk – csattant fel Jucundus. – A reggeli verésről lemaradtál. Merre jártál? – Mikor merre. – Rufus hirtelenjében meg is bánta a szemtelenségét. Újabb hosszú pillanatig tartott, míg levegőhöz jutott, miután Ó-láb ismételten belerúgott. – Két fiam ellátogatott a szobádhoz rögtön hajnal után. Csak azt a kripli szolgálódat találták ott. – Á, szóval akkor. A szolgálóm…súlyosan megsérült? Mindannyian szórakozva felhorkantak. – Úgy hallottam, túléli. Hol voltál? Szegény Mustius – gondolta Rufus. Valahogy féken tartotta a Jucundus iránt érzett gyűlöletét. – A fürdőbe mentem. Korán felkeltem, tudod, a rengések miatt. A fürdőből elmentem, hogy megnézzem Pugnaxot. A harcosomat. – Tudom, kicsoda Pugnax. – Jucundus hangjából csöpögött a megvetés. – Kár, hogy nem adattam el veled még a mai nap előtt. Bármilyen szánalmas összeget is adtak volna érte, azzal a kicsivel is több pénzem lenne. – Pugnax győzni fog – jelentette ki Rufus vadul. – És amikor megteszi, kétszáz denariust kapsz tőlem. Ez csak a kezdet. A következő harcát is megnyeri, és az azután következőt is. – Ha! A lanista azt mondja, Murranus a pályafutása legjobb formájában van. Neki azért jobban hiszek, mint neked. Napnyugtára

elfelejtheted a gladiátorodat. Akkor aztán semmid sem lesz, amit ideadj, csak a kacatjaid, amiket még nem kockáztál el. Elintézem, hogy kilakoltassanak. A lehetőség, hogy Pugnax akár meg is halhat, rettegéssel töltötte el Rufust. Ami pedig Jucundus másik fenyegetését illeti…Kilakoltat? – Nem látom értelmét, Pansa miért tartana meg bérlőként, miután bebizonyítom a városi törvényszék előtt, hogy adósságod van. Napokon belül az utcán leszel. Rufus összeszorította a fogát. – És amivel tartozom neked? – Majd ledolgozod nálam. – Értem. – Ó-lábra pillantva el bírta képzelni azt a fárasztó munkát, amit tőle is elvárnának. – Hol aludnék? Mit ennék? – Lesz tető a fejed fölött, sose félj, és harapnivaló is jut a hasadba. Természetesen az összes költséget levonom a fizetségedből, akárcsak a légió. Rufus elképzelte, miféle sufniban kéne aludnia, és miféle moslékot adna neki enni Jucundus többi, éhbérért dolgoztatott munkása. De olcsó biztos nem lenne. Alig maradna valami mellette, amit odaadhatna Jucundusnak. Gyakorlatilag az elnevezéstől eltekintve maga is rabszolgává válna. A szégyenérzete haraggal vegyült. Muszáj lennie kiútnak ebből. – Nos? Jucundus kérdése rávilágított a brutális igazságra: nem volt más választása. – Hát jó. Elfogadom. – Tudtam, hogy megjön az eszed. – Jucundus foga megvillant, ahogy elmosolyodott. Megfordult, hogy távozzon. Rufus belekapaszkodott a remény utolsó szalmaszálába. – És mi van, ha Pugnax győz? Elfogadod a kétszáz denariust fizetségként, míg leszervezem a következő küzdelmét? – Pugnax veszíteni fog! – Talán igazad van. De ha mégsem? Az életemre esküszöm, és a gyengélkedő apáméra, hogy az utolsó denariusig visszafizetek mindent, és ma kezdem. Csak adj még egy kis időt. Jucundus úgy szemlélte őt a hosszú orra mögül, mintha egy kis ürülékfoltot nézne a tógáján. Egy pillanattal később megvonta a

vállát. – Jókedvemben találtál. Legyen. Fizess nekem kétszáz denariust még ma, és az embereim békén hagynak egy hétig. Ha addig nem fizetsz ismét annyit, megindítom a peres eljárást. És egy törött orra és törött bordákra is számíthatsz… ezúttal a szolgálód helyett. – Köszönöm – motyogta Rufus megkönnyebbülten, ugyanakkor szomorúan Mustius miatt. Az amfiteátrumban felharsantak a kürtök, hogy elhallgattassák a tömeget. Egy kikiáltó beszélni kezdett, elszórt éljenzést váltva ki. – Hamarosan felvonulnak a gladiátorok. Azt mindig érdemes megnézni. – Azzal Jucundus, nyomában a kíséretével, elvonult anélkül, hogy még egy szót szólt volna. Rufus hosszan bámult utána. Te gonosz fattyú – gondolta. Hogy Pluto ragadna el. Csábító volt a gondolat, hogy elvágja Jucundus torkát, de Rufusnak túl sok embert kellett lemészárolnia katonai pályafutása alatt. Majdnem mindet a csata hevében, de volt, amikor egyszerűen túl sok hadifoglyot ejtettek ahhoz, hogy életben tudják tartani őket. A hidegvérű gyilkossághoz már nem fűlött a foga. Elmélázott, hogy megkérje-e Pugnaxot, hogy ölje meg neki Jucundust, de ez sem volt ínyére. Egy férfi maga rendezi a problémáit, és ha lehet, becsülettel. Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy beláthatatlan ideig kell Jucundusnak dolgoznia. Ez nem fog megtörténni – gondolta Rufus szenvedélyesen. Pugnax legyőzi Murranust! Szóval teljes szívből reménykedett. Rufus apja egy szavát se hitte a fiának, mikor elmotyogott valamit arról, hogy Jucundus csak garanciát akart Pugnax esélyeiről, mielőtt egy nagyobb tétet tesz fel rá. Satrius ugyanakkor nem tudta tovább vallatni Rufust. A fanfár megszólalása után két gladiátor jelent meg a homokkörben, elragadtatott taps kíséretében. Az első összecsapás egy klasszikus párost állított egymással szembe: egy retiariust,azaz hálóvetőt és egy secutort, vagyis üldözőt. A két férfi viszonylag tapasztalatlannak számított – ezért is léptek aznap elsőként a küzdőtérre –, de az érkezésüket lelkesen üdvözölte a közönség.

Rufusnak azon járt az esze, hogy még mindig sokkal kevesebben vannak, mint az ilyenkor szokásos volt a játékokon. Alig akadt olyan dolog, ami egy átlagos polgár számára látványosabb volt az arénabeli küzdelmeknél. Az állatvadászatot is élvezték, de semmi nem vonzott hatalmasabb tömeget, mint amikor két ember halálos párviadalba kezdett. A gladiátorok vérontása, még ha manapság már nem is harcoltak temetési rítusokon, szent dolognak számított. A vért pedig mindenki szerette. És még jobban szerették, ha ingyen ontották nekik a városi tisztviselőik, s ha fogadni is tudtak a küzdelmek kimenetelére. Úgy látszott, ma kivételesen imádták, talán mert úgy hitték, kiengesztelhetik vele az isteneket, és véget vethetnek a földrengéseknek. A szokásos körülmények között Rufus is élvezte a gladiátorversenyeket. Habár olyankor nem igazán kedvelte, amikor pusztán a közönség szeszélye miatt haltak meg emberek. Így hát, amikor a retiarius veszített, a nézők pedig úgy vélték, nem küzdött elég derekasan, ő is azon kevesek közé tartozott, akik a levegőben integettek és azt kiabálták: „Mitte! Hagyd élni!” Lenvászon zsebkendőjét rázva Satrius is fia kérését visszhangozta gyengén, ám a közönség túlnyomó része másképp érzett. Az emberek a hüvelykujjukkal a torkuk felé böködtek, és több ezer torokból harsogott: „Iugula! Öld meg!” A fülledt, forró levegőben szinte tapintható volt a vérszomj, a vágy, hogy valaki haljon meg. Pansa, aki épp időben érkezett az összecsapásra, nem volt olyan hangulatban, hogy ellenkezzen a nézők akaratával. Szinte azonnal megadta a jelet, és jobb hüvelykujjával az ádámcsutkája felé döfött. Úgy látszik, ma ő is helyénvalónak érezte a vérontást. Szegény ördög – gondolta Rufus, de szemét másokhoz hasonlóan képtelen volt levenni a gladiátorpárosról. Sebesült volt, vagy sem, a retiarius készen állt rá, hogy beteljesüljön a sorsa. Már eleve térdepelt, mikor felszegte az állát, és egyenesen az izzó napkorongra szegezte a tekintetét. A secutor közelebb lépett, és a magasba emelte a kardját, majd még egyszer utoljára Pansára pillantott biztosítékul, hogy helyesen cselekszik – aztán egy elmosódott mozdulattal lesújtott a karddal. A fegyver pontosan ott hatolt be a retiarius húsába, ahol kellett: a szegycsont fölötti mélyedésben. A döfés áthasította a bőrt, a bőr alatti

zsírréteget és a mélyebben húzódó szöveteket: az ereket, a tüdőt és a többit. A retiarius ide-oda rángatózott az éles vason. Gurgulázó, fuldokló hang hagyta el liluló ajkát, mielőtt meghalt. A secutor kihúzta a pengét. A vér sugárban a levegőbe lövellt, deréktól lefelé beterítette, a homokot pedig skarlátpiros csíkokkal tarkította. Az elernyedt végtagú retiarius oldalra dőlt, és egy tompa puffanással ért földet. Mikor a secutor a magasba tartotta véres kardját, a tömeg elégedett moraja a „Habet! Hoc habet! Megkapta!” kiáltások mennydörgésévé alakult. A summa rudis, avagy a döntőbíró meglengette a pálcáját, mire egy csapat rabszolga ügetett ki láncokkal és kampókkal. Alig néhányan figyelték, ahogy elvonszolják a retiariust,vagy amikor a démoni Charon fejen csapta a kalapácsával, hogy a lelkét Plutónak követelje. A közönség zöme inkább a secutort nézte, akit pálmalevél koszorúval és pénzjutalommal díjaztak, és Pansát, aki felállt, hogy fogadja a nyilvános elismerést a nagylelkűségéért. – A te embered következik, ugye? – suttogta Satrius. – Igen – válaszolta Rufus, a feszültségtől görcsbe rándult gyomorral. Legszívesebben lerohant volna az alagútba, hogy még utoljára néhány bátorító szót mondjon Pugnaxnak, de ez tilos volt. Nem tehetett mást, mereven ülve maradt, és az istenekre bízta a dolgot. Bízott az emberében és a képességében. Behunyta a szemét, és fohászkodott még egy kicsit. – Ott jön, ni! – sziszegte Satrius oldalba bökve őt. – Én mondom neked, jól néz ki. Rufus büszkeséggel telve figyelte, ahogy Pugnax peckesen kisétál az alagútból a feje fölé emelt pajzzsal és karddal, mintha a tömeg csak neki tapsolna. Murranus néhány lépéssel lemaradva ugyanúgy tett, noha ő nem váltott ki akkora lelkesedést. Pugnax máris magára vonta a figyelmet. Gyorsan megperdült, amin a közönség nevetett, a summa rudis pedig megfeddte érte. – PUG-NAX! – harsogta Rufus, aki égett a vágytól, hogy a közönséget az embere biztatására hangolja, ha lehet. – PUG-NAX! Legnagyobb gyönyörűségére a skandálást hirtelen mások is átvették. – PUG-NAX! PUG-NAX! PUG-NAX!

Murranus rajongói, akik sokan voltak, megpróbáltak versenyre kelni velük, de hiába. Néhány pillanatra az amfiteátrum azt visszhangozta: PUG-NAX! Pugnax lassan körbefordult, a karjával hergelve a nézőket, hogy mutassák meg, mennyit ér nekik. Murranus ugyanezt tette. Egyre többen kezdték kiabálni az ő nevét. – MUR-RA-NUS! A Pansa páholya alatt álló zenészek nádsípjának visítása vetett véget a lármázásnak. Várakozással terhes csend állt be, ahogy a két harcos a kör közepére sétált. Talán tíz lépés választotta el őket. Ennyi volt – gondolta Rufus kiszáradt ajkát nyalogatva. Pansa bólintott, mire a summa rudis intett a pálcájával. Murranus egy pillanatig sem tétovázott. Egy állati üvöltéssel rárontott Pugnaxra. – Az istenekre, még nem állt készen rá – szögezte le Satrius. Semmi szükség rá, hogy megjegyezd – gondolta Rufus ingerülten, s abban reménykedett, hogy ez az alapvető hiba nem fog végzetesnek bizonyulni Pugnax számára. Megkönnyebbülésére Pugnax nekigyürkőzött, és Murranus rohama nem döntötte le a lábáról. Egy erőteljes karddöfést elhárítva ellentámadásba lendült, és ívelt pengéjével Murranus pajzsa mögé szúrt. Fájdalmas vakkantás hallatszott, és Murranus hátrált néhány lépést. A mögötte ülő tömeg elismerően felzúgott. – Első vér a thraexnak! – hallotta nagy örömmel Rufus a summa rudis kiáltását. Ahogy a két harcos elkezdte kerülgetni egymást a lehetőségre várva, hogy végre lecsaphassanak, meglátta a sebet Murranus hátán. A lapockáján húzódott, és patakzott belőle a vér. – Nem mély – jegyezte meg az apja. – Pont elég. Murranus pajzsa olyan nehéz, mint egy legionárius scutumja. Nemsokára kínkeserves lesz neki tartani. Ahogy megjósolta, Murranus bal karja le-lehanyatlott. Viszont ez még nem jelentette azt, hogy legyőzték. Újabb ádáz üvöltéssel Pugnaxra vetette magát. Pajzsát maga előtt tartva a testsúlyával visszaszorította Pugnaxot, hasonlóan a gladiátoriskolában látottakhoz, ahogy a másik thraexszel tette. Egy csúnya sebet elkerülendő, Pugnax sebesen hátrált.

Francba – gondolta Rufus. A tömeg ezt nem szereti. Ám mielőtt tovább csüggedt volna, Pugnax felemelte a kardját és a pajzsát, majd perdült egyet. Nem mondhatni, hogy egy táncos kecsességével tette, valójában elég nevetségesen festett a mozdulat. Úgy tűnt, ennek ő is tudatában van, mert annak ellenére, hogy Murranus üldözte őt, még egyszer megperdült. Rufustól balra kitört a nevetés, azután jobbra is. Az emberek mutogattak. Egyesek kiabálva bátorították Pugnaxot. Mások gyalázkodó szavakkal illették Murranust, akinek a szurkolói ugyanígy tettek Pugnaxszal. De a „Gyáva!” és „Harcolj!” kiáltásokat elnyomta a harsány röhögés. Rufus elvigyorodott. – Megpróbálja kifárasztani Murranust – súgta oda az apjának. – Nem kéne sokáig táncikálnia, mert a tömeg megint ellene fordul. Mintha Pugnax meghallotta volna Satrius szavait. Lejjebb eresztette a karját, és szembefordult Murranusszal, aki odavetett neki valami gúnyos megjegyzést. Az aréna moraja elnyomta, amit mond; Pugnax válasza sem hallatszott, mindenesetre hatásos volt, mert Murranus rárontott. Egy ideig szünet nélkül folyt az ütésváltás. A napfény megcsillant a pengéjükön és a sisakjukon, csupasz lábuk felszántotta a korábban szépen elgereblyézett homokot. A két pajzs tompa puffanásokkal csapódott egymásnak. Murranus tisztában volt vele, micsoda előnyt jelent számára a pajzsa. Pugnax összes ütését képes volt hárítani vele. A taktikája azonban nem fogja megnyerni Murranusnak a csatát – nyugtázta magában Rufus. Nem sokáig lesz képes fenntartani. Pugnaxnak csak annyi dolga volt, hogy ne sebesüljön meg, és ne hátráljon túl sokat. Előbb vagy utóbb Murranus úgyis kifárad annyira, hogy Pugnax újra megsebesítse. És amikor ez bekövetkezik, a mérkőzés eldőlt. Ám Murranus nem volt bolond. A fájdalomtól vicsorogva megemelte a pajzsát. Mielőtt Pugnax reagláhatott volna, a peremével rácsapott Pugnax pajzsa tetejére, akinek a súly lehúzta a karját. Murranus hirtelen beledöfte a pengét Pugnax védtelen szegycsontjába. A közönségnek elakadt a lélegzete, Rufusra rátört a hányinger.

Végső kétségbeesésében Pugnax oldalra csavarodott, így Murranus kardja ahelyett, hogy beleszaladt volna, hosszú sebet metszett a mellkasára. Pugnax kínok közt hátratántorodott, hasára ömlött a vére. Murranus úgy szegődött a nyomába, mint éhes oroszlán a sérült antilop után. Pugnaxnak valahogy sikerült felemelnie a pajzsát, amivel kivédte Murranus első ütését, majd a másodikat is. Olyan sebesen hátrált csoszogva, ahogy csak tudott. A közönség vérszomjasan csaholt. Az emberek talpra ugrottak, úgy üvöltöztek Murranusnak, hogy végezze be a munkát, ölje meg Pugnaxot. Szeszélyesek, mint az időjárás – gondolta Rufus haragosan. Ne hallgass rájuk, Pugnax. Ne veszítsd el a hidegvéred. Murranusnak ez a támadás már kiszívta az erejét. Igaz, ami igaz, Murranus nem sokáig bírta üldözni Pugnaxot. Néhány lépés után megállt, pajzsát a földre támasztotta, hogy megpihentesse rajta a bal karját és a vállát. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Pfujolás és hurrogás csapta meg a fülét, de Pugnaxnak is jutott belőle jócskán, alá szintén megragadta az alkalmat, hogy pihenjen egy kicsit. Rufus azon kapta magát, hogy tövig rágta a körmét. Csak Pluto tudja, hogy alakul tovább a küzdelem, mindenesetre Pugnaxnak nem állt valami jól a szénája. Nem kapott mély sebet, de hosszú volt a vágás. Egész mellkasát ellepte a vér, és piszkosfehér alsóruházatát is karmazsinvörösre festette. A szíj, ami a jobb karjára rögzítette a párnázást, részben elszakadt, amitől a vászonrétegek és a bőr szabadon fityegett, felfedve bicepszét. Ha a következő támadással nem sikerül kivégeznie a murmillót,akkor kizárt, hogy győzzön. Már ha egyáltalán maradt annyi ereje, hogy folytassa a küzdelmet, gondolta Rufus keserűen. Rufus érezte, ahogy megmozdul alatta a pad. Egy pillanatig nem értette, mi történik, de aztán észrevette, hogy remeg fölötte a napellenzőként szolgáló ponyva. A szíve kalapált. – Maradj, ahol vagy! – sziszegte az apjának, akinek az arcszíne még szürkébbre változott. Rémült jajkiáltások harsantak fel, mikor az emberek felfogták, mi történik. – Vulcanus mérges ránk! – kiabálta egy férfi.

– A harcosok nem elégjók! – ordította egy másik. A következő pillanatban pokoli lárma kerekedett. A zaj túlnyomó részét az épületek tetejéről hulló cserepek okozták, és a jajveszékelő vagy az istenek könyörületéért fohászkodó emberek. Rázkódott a föld. Hihetetlen módon az amfiteátrum egész szerkezete remegett, akár egy megrettent gyerek, aki fél, hogy elnáspágolják. Néhány szobor, mely a körbezárt rész peremén állt – köztük Pansáé –, imbolyogni kezdett, majd beborult az arénába, és hatalmas puffanással landolt a homokban. Egy napellenző erős, szakadó hangot hallatva kettéhasadt, amit hamarosan egy újabb követett. Az alagútszerű átjáróból csikorgó kövek szörnyű robaja hallatszott. Egy hatalmas csattanás következett, mintha valami roppant tömeg esett volna a földre. Jó néhányan, akik megpróbáltak az átjáróba húzódni, visszarettentek, és azt sikoltozták, hogy a teteje részben beomlott. És éppolyan hirtelen, ahogy jött, a rengésnek vége szakadt. Rufus az apja arcát fürkészte. – Jól vagy? Satrius lassan bólintott. Nagyon öregnek tűnt. – Mit csináljunk? – Maradj veszteg. Az amfiteátrum szilárd építmény. Ki kell bírnia, bármekkora rengés is jöjjön – válaszolta Rufus abban reménykedve, hogy igaza van. – Rendben van. Úgyis csak az életünket kockáztatnánk, ha megpróbálnánk kijutni – jegyezte meg Satrius a másik alagútra mutatva, ahol többtucatnyian dulakodtak, hogy be tudjanak menni. – Igen. – Rufus megkereste a tekintetével Pugnaxot. Nem győzött, de legalább nem halt meg. Érthető módon egyik gladiátor sem égett a vágytól, hogy folytassa a küzdelmet. Most majd lefújják, amivel Pugnax megkapja az esélyt, hogy máskor harcoljon. Rufusnak halvány fogalma sem volt róla, hogyan győzze meg Jucundust, hogy ne kérelmezze a bíróságon Pugnax eladását, de úgy érezte, még mindig jobb, hogy maradt egy élő harcosa, aki miatt aggódhat, mint egy holt. Pansára nem számított. Ércesen zengve felharsantak a kürtök. Elég hosszan szóltak, hogy a pánikba esett közönség abbahagyja a sikoltozást és a

fejvesztett menekülést. – Pompeji polgárai! – kiáltotta Pansa, mikor abbamaradt a zsibongás. Már a puszta fellépése – magas, aranyszőke, magabiztos alakja – figyelmet keltett. – Nem muszáj elmennetek! A föld már megnyugodott. Itt biztonságban vagyunk. Arra kérlek benneteket, foglaljátok el újra a helyeteket, mert a viadal még nem ért véget! Még több összecsapás is hátravan, sokkal képzettebb gladiátorokkal. Előtte a szünetben bort és kenyeret osztunk mindenkinek. Mindenkinek! Természetesen az én költségemre! Pansa most aztán tényleg hazardírozik – gondolta Rufus. Legtöbbször, ha rengett a föld, számos újabb rengés követte, mielőtt visszaállt a rend. Mindazonáltal hiába dobbant a szíve tízet, aztán húszat, a föld és az amfiteátrum meg se moccant. A közönség feszülten nevetgélve elkezdett visszatelepedni a helyére. – Gorombaság lenne azt a finom bort visszautasítani – kiabálta egy öregember Rufustól balra. – És a kenyeret! – tette hozzá a társa, egy meglehetősen kancsal férfi. Még több tréfás megjegyzés hangzott el, miszerint a szobrok is be akartak szállni a harcba, vagy azokról, akik először ugrottak fel, hogy elmeneküljenek, és még valakiről, aki összevizelte magát. Pansa utasítására újra felhangzottak a nádsípok. Rufus ingerülten Pugnaxot méregette. Úgy látszott, a vérzés elállt, de kínosan lassan mozgott. Szerencsére Murranus sem volt jobb formában, pajzsát legalább jó arasznyival alacsonyabban tartotta, mint tanácsos lett volna. Megindultak egymás felé, és folytatták a küzdelmet. Mindketten a másik gyenge pontját lelték. Egyikük sem volt képes bevinni egy tiszta ütést, mire a közönség csalódottan zúgni kezdett. Rufus Pansára pillantott. Intsd már le a harcot – könyörgött. Mindketten megsérültek, és amúgy is jöhetnek még rengések. De Pansa vért akart. – Gyerünk már, ti beszari anyámasszony katonái, vagy kivonszoltatlak és keresztre feszíttetlek mindkettőtöket! – ordította. – Ki kell engesztelni az isteneket! Murranus mozdult meg elsőnek, valahogy összeszedte magát annyira, hogy megrohamozza Pugnaxot. Rufus szíve hevesebb

tempóra váltott, mikor látta, hogy Murranus a klasszikus „egy-kettő” legionárius taktikával próbálkozik: előbb a pajzsával ütött, majd a kardjával szúrt. De Pugnax számított a mozdulatra, és kitért balra, így Murranus csak a levegőt döfködte. Pugnax a testhelyzete miatt nem tudta használni a sicát, a kis pajzzsal Murranus sisakjára sújtott, ami hangos fémes csattanást hallatott. Murranus térde megbicsaklott, amit a közönség hangos ovációval fogadott. A mozdulat valószínűleg komoly fájdalmat okozhatott Pugnaxnak, mertegy kicsit megtántorodott, ahogy arrébb lépett, és a mellkasán éktelenkedő nyitott sebből friss vér patakzott. Rufus ökölbe szorította a kezét. Meglepetésére Pugnax hirtelen újra megindult Murranus felé. A murmillo olyan lassan mozgott, mintha túl sok bort nyakait volna. Néhány szempillantással később ellenfele megszúrta a bal felkarját, arra kényszerítve, hogy a homokba ejtse a pajzsát. Pugnax egy diadalkiáltással előrelendült, a sicát suhogtatva a levegőben. Murranus elhátrált a pajzsától, Rufus pedig örömujjongásban tört ki. Most már csak egyféleképpen végződhet a harc. Nemsokára felveheti a nyereményét. Jucundus megbékél. Miután a sebész összefoltozza Pugnaxot, csak időre lesz szüksége, hogy meggyógyuljon. Nagyjából hat héten belül kész lesz újra harcolni. Ha Pugnax újra győz – gondolta Rufus a hitelezői is készségesebbek lesznek. Újabb rengés kezdődött; erősebb, mint az előző. Ezúttal öt szobor is bedőlt az arénába, és a napellenző egy jelentős része a tömegre zuhant. A gerendák, melyek a magasban tartották a szövetet, olyan vastagok voltak, mint egy ember karja, így jó néhányan megsérültek, amikor leesett. A legtöbben most már végleg elvesztették a türelmüket. Félelemmel teli kiáltások hallatszottak mindenhonnan. Egy idős férfi azt kiabálta: „Meneküljünk! Meneküljünk” egy gyerek azt, hogy „Anya! Hol vagy?” Egy ijedt kereskedő azt dörmögte: „Bocsáss meg, Pluto, hogy feleslegesen vettem a számra a neved.” Pansa egyvégtében azt kiabálta, hogy mindenki maradjon a helyén, amire az amfiteátrum felső részén ülő, legszegényebb nézők fittyet hánytak, és a kijáratokhoz, valamint a lépcsőkhöz menekültek, melyek az utcaszintre vezettek. Mikor az alsó szektorokban helyet foglalók meglátták, mi történik, ugyanúgy reagáltak. Volt, aki felfelé szaladt, mások pedig lefelé, azokhoz az átjáró-alagutakhoz, amelyek

nem voltak eltorlaszolva. Néhányan még az arénába is beugráltak, és azt követelték, hogy engedjék ki őket azon az átjárón, amit a gladiátorok használtak. Amikor Rufus arra biztatta az apját, hogy maradjon, ahol van, az szívesen eleget tett a kérésnek. Ha nyugton maradnak, akkor nincsenek kitéve halálos veszélynek. Az ülőhelyük mindössze egy ember magasságával emelkedett a homok fölé. Még ha össze is dőlt volna az épület, akkor se estek volna nagyot. Többet kockáztattak volna – különösen az apja –, ha elvegyülnek a rémült tömegben. Az előző havi gyenge rengések idején is embereket tapostak halálra, amikor kitört a pánik. Nem – gondolta Rufus –, várunk, és meglátjuk, mi történik. Pugnax és Murranus ismét abbahagyta a küzdelmet. Mindketten kimerültnek tűntek. Ezúttal senki sem parancsolt rájuk, hogy folytassák. Rufus látta, hogy Pansa sem szónokol. A páholya üresen állt, de csak azért, mert maga is a tömeggel tartott, és közben arról győzködte az embereket, hogy maradjanak. Persze az általános fejetlenségben egy szót sem lehetett érteni abból, amit mond. A csata véget ért. Rufus némán káromkodott egyet. Ha Pugnax valójában nem nyer, ő sem kapja meg a győztesnek járó kétszáz denariust. Csak azt a nyomorult összeget veheti fel, amiért Pugnax ringbe szállt. Rufus már hallotta is Pansa ügynökét, hogy nem fizetheti ki a teljes összeget, mert a küzdelem nem ért véget. Ő persze vitába szállna ezzel, de ha Pansa döntése végleges, akkor úgysem tehet mást, mint hogy egyetért vele. Rufus teljesen összetört, mikor elképzelte, mi lesz Jucundus válasza, ha a megváltozott körülményeire hivatkozik. Se részvét, se kegyelem nem lesz. Kilakoltatják, amint a bíróság meghallgatja Jucundus ellene benyújtott keresetét. Amint Pugnax állapota eleget javul, eladják, hogy pénzt hajtsanak fel belőle a hitelezőinek. Rufus az égre emelte a tekintetét. Legszívesebben ráüvöltött volna az istenekre, de a történéseket figyelembe véve nem igazán volt hozzá mersze. Magába fojtotta dühét, és inkább azt kérdezte némán: Miért épp most kellett megráznod a földet, Vulcanus? Nem tudtál volna még várni legalább egy órát? Tönkretettél. Satrius megmarkolta a karját, amivel egy kicsit kirángatta a szenvedéséből.

– Mi baj, apám? Satrius a köztük lévő kőpadra helyezte a kezét. – Tapintsd meg. Újabb rengés. Rufusnak a kezét se kellett odatennie. A fenekén is érezte a rezgést; sokkal erősebben, mint az előző két alkalommal. A gyomra igencsak összerándult, de valahogy sikerült magára erőltetnie egy mosolyt. – Ne aggódj. Semmi bajunk nem eshet. Olyan forró levegőáramlat csapott az arcába, amilyet még a caldariumban sem érzett soha. Annyira erőteljes volt, hogy hátrahőkölt tőle, és majdnem hanyatt esett. Még épp időben nyújtotta ki a karját, hogy megakadályozza, hogy az apja beverje a fejét a mögöttük húzódó kő üléssorba. Homokfelhő terített be mindenkit a közönség soraiban. Az arénában Pugnax és Murranus elterült a széllökés erejétől. BUMMM! BUMMM! A két egymást követő robaj hangosabb volt, mint amit Rufus valaha hallott. Szinte kettétépte a levegőt, elnyomott minden mást, még azoknak a hangját is, akik közvetlenül mellette beszélgettek. Úgy érezte magát, mintha egy óriási dobban lettek volna valamennyien, és egy isten hatalmasat ütött volna rá. Rufus majdnem összecsinálta magát, az izzadság patakokban csorgott az arcán. Jobban félt, mint bármikor életében, és tátott szájjal az apjára nézett. Satrius ugyanúgy halálra vált. DÖRGÉS. A hang egy iszonyú égzengéshez hasonlított, de ezerszer hangosabb volt. Az a tény, hogy egy árva felhő sem látszott az égbolton, csak még rémisztőbbé tette. Rufus anyagi természetű gondjai semmivé foszlottak. – Mi volt ez? Satrius tekintete sötét félelmet tükrözött. – Nem tudom. Talán eljött a világ vége. A dörgés elmúlt, helyét átvette a kiabálás és a visítozás. A nézők még ádázabb kísérleteket tettek az amfiteátrum elhagyására. Legfelül megtaszítottak egy embert, aki a neki háttal állókba kapaszkodott. A férfi megbotlott és lezuhant, végtagjai rendezetlen

gubancában bukfencezett alá a lépcsősoron. Végül a feje émelyítő reccsenést hallatva csapódott a kőnek. Rándult egyet, majd mozdulatlanul elterült. Rufus nem szentelt neki különösebb figyelmet. Tekintete megakadt egy tógába öltözött, ismerős férfin odafenn, aki megtorpant a kijárathoz igyekeztében. Arca eltorzult a félelemtől, ahogy bőszen mutogatott északnyugat felé. – Vesuvius! A magasságos istenekre, nézzétek a Vesuviust! – kiabálta szünet nélkül. – Ne mozdulj! Megyek, megnézem, mi az. – Otthagyva apját, Rufus felrohant a lépcsőn. Mire a nyomakodó tömeg közelébe ért, a menekülésre fordított igyekezetüket elnyomta a kíváncsiságuk, hogy láthassák, mi történik a heggyel. Minden tekintet a Vesuviusra szegeződött. Rufus nem készült fel az elébe táruló látványra. A Vesuvius csúcsából egy gigászi, barna torony emelkedett ki, és olyan magasra nyújtózkodott, mintha a csillagokat célozta volna meg. A sárszínű oszlop észvesztő tempóban emelkedett felfelé, és odafenn egyre szélesedett. Rufus körül az emberek azt ordibálták, hogy egy olyan óriás szabadult el a láncaiból, amilyen az Aetna alatt is él. Rufus nem tudta, hogy igazat beszélnek-e, de amikor az oszlop elkezdett szétterülni, mint egy felhő, feltűnt neki, hogy az arcát maró, forró szél egyenesen a hegy felöl jön. Bármi is volt az oszlopban – és nem kellett meggyőzni róla, hogy gonosz dolog –, feléjük tartott. Méghozzá gyorsan. Ideje volt elhagyni Pompejit. Leszaladt a lépcsőn az apjához. Voltak olyan alkalmak Rufus hadseregben töltött évei alatt – gyakorlatilag az összes csatában –, amikor sürgető vágy tört rá, hogy meneküljön. De sosem tette meg, mert a kötelessége azt diktálta, hogy az embereivel megvesse a lábát és harcoljon, és ha szükséges, akár meg is haljon. Ma ismét nem tehette azt, amire vágyott. Habár minden ösztöne azt szajkózta, hogy rohanjon a legközelebbi kapuhoz, és délnek vegye az irányt, vigyáznia kellett az apjára. És Mustiust éppúgy nem hagyhatta ott, ahogy Pugnaxot sem. Szolgáló vagy rabszolga, sebesült vagy sem, hűségesek voltak hozzá. Az égbolt egy része elsötétedett, és Rufus ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy vizeljen. Könyörtelenül

elnyomta az érzést. Lehet, hogy iszákos vagyok, és szerencsejátékfüggő, de vigyázok az enyéimre – gondolta. Mindig megtettem, és mindig így is fogok tenni. Bármi legyen is az ára. – Pihennem kell. A folyamatos, mennydörgő hangban Rufus csak azért hallotta, mert Satrius szája közel volt a bal füléhez. Félig ő cipelte az apját. Válaszra sem méltatva a legközelebbi nyitott ajtóhoz vezette őket, ami egy házé volt; óvatosan lépegettek, meg ne botoljon az egyenetlen kő- és kavicsrétegen, ami a talajt takarta. Eltelt egy kis idő, mióta hármasban – Rufus, Satrius és Pugnax – elhagyták az amfiteátrumot, és az utat borító kövezet már felismerhetetlenül eltűnt. A kőzápor nem állt el, mondhatni, még intenzívebb lett. Szüntelen kiáltásokat hallottak, ahogy valakit eltalált. Rufus fájdalmas ütést érzett a jobb könyökén, mire vad káromkodás tört ki belőle. Már nem is számolta, hányszor csapódott a testének valami. Ő csak csak elviselte a fájdalmat, és Pugnax is, aki mögöttük vánszorgott, de az apja, akit szintén eltaláltak, már nem igazán. Úgy tűnt, minden egyes lépéssel egyre gyengül. Rufus hagyta, hogy Satrius még jobban ránehezedjen, és az utolsó lépéseket már tempósabban tette meg, magával vonszolva őt a bejáraton át. Túl későn vette észre a kuporgó kutya alakját a lábuk alatti mozaikpadlón, és a „Cave Canem” feliratot. Kegyetlen morgást hallottak. A szeme sarkából Rufus látta, hogy egy böhöm, fekete alak támadásba lendül. Ösztönösen megpróbált úgy helyezkedni, hogy a házőrző kutya és az apja közé álljon, de a reflexe túl lassú volt. CSIIING! Rufust eltöltötte a megkönnyebbülés. A lánc, amivel kipányvázták az állatot, néhány lépésre visszatartotta attól a helytől, ahol álltak. Mindazonáltal a fogát vicsorgatva szünet nélkül támadta őket – bár hasztalanul. – Kedves kis dög, ugye? – viccelődött az apja. – Talán nem tetszik neki a kalapunk.

– Nem lep meg – felelte Rufus vigyorogva. Mindannyian az amfiteátrum ülőhelyeinek párnáját kötözték a fejükre a halálos kőzápor elleni védelemül. Ráadásul a fejüktől a bokájukig hamu borította őket. – Úgy festünk, mint a cirkuszi bolondok, mi? – Inkább ez a párna, mint egy kilyukasztott koponya – jegyezte meg az apja. Senki nem vitatkozott. Nem egy embert láttak az utcán heverni, akiket olyan precízen leterített egy-egy szikladarab, mintha a csatatéren találta volna el őket egy parittyás ólomgolyója. Rufus néma hálát rebegett Aesculapiusnak. Lehet, hogy az apja túl gyenge volt, hogy segítség nélkül tudjon járni, de legalább a humorérzékét nem veszítette el. Még volt remény. – Reménykedjünk, hogy a lánc jól oda van erősítve a falhoz. – Pugnax felemelte a kardját, melyen még ott virított Murranus vére. – Ezzel még mindig megfékezhetem a vadállatot. – Hagyd békén. Majd megnyugszik, és lehet, hogy a házigazdák még idebenn vannak – mondta Rufus. – Amúgy sem maradunk sokáig. Csak tartsd szemmel. Miután segített az apjának, hogy a falnak támasztott háttal leüljön, Rufus kikukucskált az utcára. Új félelme támadt. Abban a néhány pillanatban, mióta behúzódtak, még jobban besötétedett. Talán ha egy órával múlt dél, de olyan érzése volt, mintha esteledne. Nem úgy festett, mintha a kőzápor egyhamar abbamaradna. Éktelen lármával csörömpölt a házak tetőcserepein. Rendszeresen vízpermet csapott fel a túloldali szökőkútból, ahogy lassanként megtelt szikladarabokkal. Az ajtó előtt elhaladó csődület pont az ellenkező irányba tartott, mint Rufus és a társai. Délnek. Mindenki, akit nem bénított meg a kétségbeesés, nem volt bűnöző vagy bolond, délnek tartott. A Vesuviustól el. Már vagy huszadjára is elátkozta a lakását, amiért ott volt, ahol, hisz még alig tettek meg tízsaroknyi utat. Ismét megfordult a fejében, hogy a sorsára hagyja Mustiust. Igen valószínű, hogy már ő is elmenekült. Az életedet teszed kockára e hiábavaló vállalkozással, és az apádét és a gladiátorodét is – gondolta. Talán igen – csattant fel a lelkiismerete –, de mi van, ha Mustius eszméletlenül fekszik a verésnek köszönhetően, amit neked szántak?

A lehetőség a maradék kétségeit is eloszlatta. De tisztában volt vele, hogy az apját cipelve túl sokáig tartana, míg odaérne Mustiushoz. Míg a Vesuvius így dühöng, a város nem nekik való. Intett Pugnaxnak, aki nesztelenül odasurrant. Satrius, aki behunyta a szemét, észre sem vette. – Hogy van a sebed? – suttogta Rufus Pugnax mellkasát tanulmányozva. Nem látszott nyoma friss vérzésnek. Pugnax elfintorodott. – Túlélem. Miért kérdezed, gazdám? – Apám nem elég erős, hogy kibírja a lakásomig, nemhogy a Nuceriai-kapuig. Neki most még a Tengeri-kapu is túl messze lenne. De ha pihenni tud itt egy kicsit veled, míg idehozom Mustiust, akkor képes lesz továbbjönni. Azt akarom, hogy vigyázz rá. – Kivonszoltál az arénából, pedig nem lett volna kötelességed, gazdám – mondta Pugnax hálás tekintettel. – Az életem árán is vigyáznék rá. Habár Pugnax a tulajdona volt, és engedelmeskednie kellett neki, Rufust is eltöltötte a hála. – Köszönöm. Ha megjelennének a házigazdák, meséld el, ki vagyok, és kérd bocsánatukat, amiért behúzódtunk, hogy menedéket találjunk. Mondd meg nekik, hogy nemsokára visszajövök. – Az apjára pillantott, aki látszólag elaludt. – Magyarázd el neki a dolgot, ha felébred. – Igen, gazdám – felelte Pugnax elszánt ábrázattal. – Hozzanak vissza az istenek hamar. – Igen. – Rufus a fejére erősítette a párnát, aztán gyorsan kisurrant az ajtón, mielőtt inába szállt volna a bátorsága. Néhány lépés után nyilvánvalóvá vált, hogy kénytelen a mellékutcákat és a sikátorokat használni. Minden nagyobb út bedugult az emberektől, öszvérektől, szamaraktól és szekerektől. Rufus úgy vélte, az emberi természet velejárója, hogy az ember mindenét magával akarja vinni, de vannak idők, amikor a józan ész győz a bútorok vagy a jószág iránti ragaszkodás fölött. Újra és újra beleszaladt olyan jelenetekbe, ahol a gazdák a rabszolgáikat szidják, miközben azok székeket, asztalokat, de még akár szekrényeket is cipelnek kifelé a házból az utcára, ahol szekérre pakolják a holmit. Egy pillanatra hálával töltötte el a gondolat, hogy ő katona volt. Még azt megelőzően, hogy a

hitelei miatt kénytelen volt eladni az értékeit, alig volt olyan holmija, ami többet ért néhány denariusnál. Tulajdonképpen már azzal is beérte volna, ha épségben kijutna innen az apjával, Mustiusszal és Pugnaxszal. A szűk kis sikátorokban még rosszabb volt a mindent ellepő félhomály. Ha nem akar eltévedni – Rufus még a gondolatra is majdnem összecsinálta magát –, akkor fényre lesz szüksége. Valaki balszerencséje a segítségére volt. Egy idős férfi feküdt félig bent, félig kint egy üzlet bejáratában. A tunikája közepén éktelenkedő skarlátpiros folt arról tanúskodott, hogy bűntény áldozata lett, nem a Vesuviusé. A holttest közelében, a pulton egy kis agyagmécses állt – az a fajta, amilyet mindenki használt éjszaka. Rufus úgy vélte, hogy a férfi lerakta, mert távozni készült, vagy megtámadták, és a házát kirabolták. Azt remélte, nem szenvedett sokat. Rufus megfogta a lámpást, és bevette magát egy sikátorba, ami észak felé vezetett. Saruba bújtatott lábát csakhamar vizelet, ürülék és még rosszabb dolgok lepték el. Még ha volt is csatorna a közelben, a város szegényebb lakosai úgy érezték, könnyebb kiüríteni az éjjeliedényüket és a konyhai hulladékot a lakásuk közelében. Miközben megpróbálta nem beszívni az ocsmány szagokat, Rufus hálát adott, hogy legalább a Vesuvius kőzáporától nem kell tartania. A két-három emeletes épületek közt ugyanis oly szűk volt a hely, hogy egy-két kivételtől eltekintve megakadályozták, hogy földet érjenek a szakadatlanul hulló kövek. Ebből kifolyólag nem lepte meg, hogy mások is menedéket kerestek a sikátorokban. Az egyikben egy utcagyerek lapult, akit arra biztatott, hogy induljon el az egyik déli kapu felé. A fiúnak tágra nyílt a szeme a rémülettől, elmenekült előle, és bemászott egy olyan szűk helyre, ahová Rufus nem tudta követni. Fáradtan megvonta a vállát, és a sorsára hagyta. Az első nagyobb akadályt a főutca jelentette, amely a Vesuviusikaputól a Stabiai-kapuig vezetett. Zsúfoltabb volt, mint valaha, tele jajveszékelő, rémült emberekkel. Családok Csoportjait látta: gyerekeit szállító apát, síró csecsemőit a karján cipelő anyát. Mögöttük a rabszolgákkal a betegeskedő nagyszülők vagy az idősebb hozzátartozók jöttek. Az öszvér vagy ökör vonta kordékon magasra halmozták az anyagi javaikat, vagy azok kaptak helyet rajtuk, akik túl gyengék voltak, hogy gyalogoljanak. Az utcákat

fájdalmas kiáltások hangjai töltötték meg, ahogy a kövek könyörtelenül záporoztak odafentről. Utóbb Rufus felfedezte, hogy a kövek forrón izzanak. Gyorsan felpillantott, és ahogy látta, hogy a szurokfekete égből vörös és narancssárga pöttyök szakadnak szüntelen, megdermedt. A torkában savas ízt érzett, és újra eltűnődött, hogy továbbmenjen-e. A fene essen beléd, Mustius megmentette az életedet – gondolta. A fogát csikorgatva a könyökével utat vágott magának a stabiai úton. Amikor akadályba ütközött, átmászott egy kordé alatt. Ahogy átért a túloldalra, megcélzott egy újabb sikátort. Onnan újra rámosolygott a szerencse. A nagyobb utcákat keresztezve akadály nélkül tette meg az utat a fórumig. Szokásos esetben átvágott volna a nyílt téren, hogy eljusson a lakásához, de az most nem lett volna bölcs dolog. Ugyanakkor úgy érezte, meg kell néznie a Vesuviust, muszáj meggyőződnie róla, mennyire ijesztő a helyzet. Amint sikerült, rájött, hogy ez nagyon rossz ötlet volt. A feketeségben narancsvörös foltokban izzó tüzeket látott – a hegy lejtőjén. Az arcát forró széllökés csapta meg a Vesuvius felől. Keményen. Valami – nem tudta, mi – a város felé áramlott, méghozzá halálos sebességgel. A futás azzal a kockázattal járt, hogy kitöri a nyakát. Rufus sietős léptekre fogta a tempóját. Ha nem éri el hamarosan Mustiust, akkor meghal. Valamennyien meghalnak. – Mustius! Itt vagy? – kezdett ordítozni Rufus, amikor már csak húszlépésnyire volt a lakástól. Senki nem válaszolt, még amikor közelebb ért, akkor sem. A szíve összeszorult. A semmiért kockáztatta az életét. Hirtelen észrevette, hogy az ajtó félig nyitva áll, és a szíve egy kicsit hevesebben kezdett verni. Teljesen kitárta, és a lámpással a kezében belépett. Meglepetésére és megkönnyebbülésére Mustius ismerős alakját pillantotta meg a heverőn. – Mustius! Még mindig semmi válasz. Istenek, adjátok, hogy ne legyen halott – könyörgött Rufus. Térdre vetette magát a fekvőalkalmatosság mellett, és kitapintotta

Mustius pulzusát a nyakán. Gyors volt, de erős. – Mustius. Hallasz engem? Végre egy nyögés. Mustius nagy nehezen felült. – R-Rufus? – Én vagyok – felelte Rufus egy idióta vigyorral. – Mennyire komoly a sérülésed? – Jucundus emberei elég szép munkát végeztek, uram – jött a szomorú válasz. – Mindenhol fáj. Nagyon. Igazság szerint azóta próbálok ébren maradni, hogy elmentek. Valahányszor sikerült összeszednem magam… Hadesra, mi folyik itt? Ezek a zajok, a sikolyok. És ez a kopácsolás a tetőn. Ezek kövek? – A Vesuvius felrobbant. – Felrobbant? Rufus elhallgattatta. – Majd később elmondom. Fogj egy lámpát, és köss egy párnát a fejed tetejére. Aztán indulunk. Azonnal. Tudsz járni? Mustius katonai kiképzést kapott. – Azt hiszem, uram. – Rufus segítségével a padlóra lendítette a lábát, és talpra állt. Felmordult a fájdalomtól, de határozottan bólintott. – Jól vagyok, uram. Mutasd az utat. Mustius eltökéltsége Rufusnak is erőt adott. Legszívesebben azt mondta volna, hogy inkább maradjanak, ahol vannak, ne menjenek ki a vörösen izzó kövek záporába és a fojtogató hamuba, de az apja és Pugnax vártak rá. Megmarkolta Mustius vállát, ahogy megannyiszor, amikor csatába indultak. – Gyerünk! Az ez után következő út rosszabb volt, mint amit Rufusnak az otthonáig kellett kibírnia. Az égen az összes fény kihunyt. A sötétség olyan sűrű volt, mint egy bányában, de a tetejébe kitartó kőzápor is társult hozzá, hogy még félelmetesebb legyen. Az utcát már vastagon beterítette, a bokájuknál feljebb ért, és igen bizonytalan volt rajta a járás. Szemmel láthatóan egyre több hulla hevert az utakon, akik egy nagyobb szikladarabnak vagy egy tetőről lehulló cserépnek estek áldozatul. Az egyik főútvonalat részben eltorlaszolta egy felborult szekér, amit a gazdája otthagyott. A bömbölő szamár, ami húzta, a hám csapdájába esett. Ha lett volna ideje vagy kése,

Rufus megszabadította volna a szenvedéstől, de egyikkel sem rendelkezett, ezért aztán továbbment. A fórum fürdői közelében egy férfi arra biztatta őket, hogy húzzák meg magukat nála. – Meghaltok, ha kint maradtok! – kiáltotta. – Talán – dörmögte Rufus, ahogy tovább vánszorgott megállás nélkül. – De valakik számítanak rám. – Az istenek legyenek veletek – mondta a férfi, és becsapta az ajtót. A hangban volt valami végzetszerű, amire Rufus megpróbált nem gondolni. Ha nem ismerte volna Pompejit úgy, mint a tenyerét, Rufus soha nem találta volna meg a házat, ahol az apja és Pugnax menedéket lelt. Mire odaértek, az utca felismerhetetlenné vált. Az egyik épület teteje leomlott, és több másikat is hasonló veszély fenyegette. A szökőkút már nem csobogott, színültig volt füstölő kövekkel. Rengeteg boltot bedeszkáztak a tulajdonosok, míg mások elejét nyitva hagyták, mintha még mindig bemehetne az ember kenyeret, húst vagy edényeket vásárolni. Holmik hevertek szerteszét, amiket az emberek első ijedségükben felkaptak, aztán elhagytak vagy eldobáltak: drága borokkal teli amforák, egy ezüsttálca, egy művészi értékű Ízisz-szobrocska, egy bölcső ágyneművel. Rufus tekintetét leginkább egy kis széf vonzotta magára, ami vaspántokkal volt megerősítve. Egy pillanatig majdnem engedett a csábításnak, hogy magával vigye. A gazdájának nyomát sem látta, és amennyire meg tudta ítélni, elég pénzt tartalmazott, hogy kifizesse a tartozásait. Ott hagyta, ahol volt. A kutya megint elkezdett ugatni, amikor az ajtóhoz értek. Rufus hallotta, ahogy Pugnax rászól, hogy fogja be, és ettől jobb kedvre derült. Ám a kedve abban a pillanatban el is romlott, ahogy beléptek. Az apja rendezett pózban terült el a padlón, kitakarva a mozaikot, mely a házőrző kutyára figyelmeztette a látogatót. Szeme be volt csukva, arcán békés kifejezés ült. Pugnax mellette ült, a kardját markolászta. Rémülten felpillantott. – Hát visszajöttél, gazdám. – Persze, én… – küszködött a szavakkal Rufus. – Meghalt?

– Igen. Még alig mentél el egy kis ideje, amikor felébredt, és elkezdett panaszkodni, hogy fáj a mellkasa és a bal karja. Azt mondta, úgy érzi magát, mintha egy birkózó kilapította volna. Nagyon gyorsan kapkodta a levegőt, azután hanyatt feküdt és lehunyta a szemét. Egyszer még kimondta a neved. Röviddel utána nem lélegzett tovább. Bocsáss meg, gazdám! – Nincs miért bocsánatot kérned. Itt egy sebész sem tehetett volna sokat. – Rufus sóhajtott egyet és letérdelt, majd ajkát a Satriuséra tette, hogy kieressze a lelkét. – Sajnálom, hogy nem voltam itt a végén, apám. Legyen könnyű utad az elíziumi mezőkig. – Szeretett volna mást is mondani, egy kicsit elidőzni a holttest mellett, és az apja arcát simogatni, ahogy Satrius simogatta az övét kisfiú korában. – Isten veled. – Pugnaxra nézett. – Odakinn szörnyű állapotok uralkodnak. Az utcák nemsokára járhatatlanok lesznek. Muszáj elindulnunk. – Délre, a Nuceriai-kapuhoz? – Igen. Minél távolabb a Vesuviustól. – Rufus nem volt biztos benne, hogy Nuceria biztonságosabb lesz-e, mint máshol, de még mindig jobb arra menni, mint északra vagy nyugat felé. – Készen állok, uram – közölte Mustius ugyanazzal a konok tekintettel, amit csata előtt öltött magára mindig. – Én is – tette hozzá Pugnax. Rufus bátorságot merített belőlük. Akár sebesültek voltak, akár nem, két jó ember állt mellette. – Ne maradjatok le. Ha elesel, vagy eltalál egy kő, kiabálj. Ha az istenek is úgy akarják, mind kijutunk innen. Komoran egymásra bólintottak. Mikor a nyitott ajtóhoz értek, a házőrző kutya ismét ugatni kezdett. Rufus visszasandított rá. – Szabadon engedném a vadállatot, de közben letépné a rohadt kezem. – Úgy kell neki – jegyezte meg Pugnax savanyú képpel. Miután a kutyát sorsára hagyta, és megpróbált nem gondolni a kisfiúra, akivel a sikátorban találkozott, Rufus a csapat élére állt. Egyetlen előnyünk származik abból, hogy Mustius megkeresésével eltelt egy kis idő – gondolta. Az utcákon sokkal kevesebben lézengenek. A stabiai útig szépen haladtak, és még ott is sokkal kisebb volt a tömeg. Még arra is talált időt, hogy segítsen egy

asszonynak, aki megbotlott, és visszaadja neki a jajgató csecsemőjét. A tülekedés elég jelentős volt a kapunál, de szerencsére még mindig érvényesült valamiféle rend. Rufus nem tudta, hogy ez egyfajta együttérzésnek volt-e köszönhető, vagy csak azért lehetett, mert kisebb volt a tömeg, mindenesetre vigasztaló érzés volt. Csakhamar kiértek a kapun kívülre, és elindultak Nuceria városa felé, ami délkeleti irányban feküdt néhány mérföldnyire. Bármennyire is elfajultak a dolgok Pompejiben, odakinn még rosszabbul állt a szénájuk a menedéket jelentő épületek nélkül. Északra a Vesuvius egyetlen hatalmas fekete foltnak látszott, melynek lejtőit tüzek pettyezték. Az egyedüli dolog, ami enyhítette a kőzáport, a többi, úton lévő ember jelenléte volt. Amint ez megvilágosodott számára, Rufus elkezdte őket feléjük vezetni, hogy köztük haladjanak. Előttük csak egy páros ment. Nem igazán zavarta, hogy másokat használ fedezék gyanánt. Egészen addig, míg be nem érték a két alakot – amint látta, a férfiakat –, akikben Jucundust és Ó-lábat ismerte fel. Egy súlyos faládát cipeltek maguk között. A rohadék – gondolta Rufus. A tartozásai nem fognak eltűnni a Vesuvius miatt. Talán eljött az idő az újrakezdéshez. Miután az apja meghalt, nem látta okát, hogy a környéken maradjon. Magával vihetne Mustiust és Pugnaxot bárhova Itáliába, vagy akár Hispániába. Jucundus soha nem találna rájuk. Nem is keresné. Rufus egy kicsit jobb kedvvel készült fel rá, hogy megelőzze őket. Még szép, hogy abban a pillanatban Jucundus felnézett. – Rufus? Te vagy az? Rufus káromkodott egyet magában. – Jucundus – csikorogta. – Hát te is kijutottál. – Ó-lábról tudomást sem vett. – Igen, hála az isteneknek. – Jucundus tekintete Pugnaxra és Mustiusra villant. – Úgy tűnik, te is. Az apád? – Meghalt. Azt hiszem, a szíve nem bírta. – Jó ember volt. Egy kis udvariaskodás a gyűlölködés közepette – gondolta Rufus. – Igen. Az volt. – Megnyújtotta a lépéseit. – Várj! Rufus összevonta a szemöldökét és megfordult.

– Mi van? – Te és az embereid segíthetnétek cipelni ezt a ládát. – Segíthetnénk, de nem fogunk – jegyezte meg Rufus ingerülten. – Nem bánnád meg! – Jucundust még soha nem hallotta ilyenkétségbeesettnek. – Elfelejtem az összes adósságodat. Csak segítsetek eljutni Nuceriába. Rufus fontolóra vette az ajánlatot. Csábító volt, de aztán Mustius és Pugnax arcára nézett. Mindketten majd összeestek. Ezt az utat még úgy is kínkeservesnek érezték, hogy nem volt málhájuk. – Sajnálom. Inkább visszafizetném. – Megparancsolom, hogy segíts! – kiabálta Jucundus. – Eszemben sincs, Jucundus. Én egy szabad polgár vagyok, nem rabszolga. Miért nem hagyod a pénzed, és mented inkább a saját irhádat? Mindenki, akibe szorult egy csöppnyi ész, ezt teszi. Válasz helyett Jucundus odavakkantott egy parancsot Ó-lábnak. Összehangolt mozdulattal lerakták a ládát a földre. A kurafinak megjött az esze – gondolta Rufus. Igencsak meglepte, amikor Ó-láb kést rántott elő, és nekirontott. – Belezd ki a mihaszna kutyát! – rikácsolta Jucundus. – Azután a rabszolgái majd azt teszik, amit mondok. Rufus hátratántorodott, és Ó-láb kése anélkül suhant el mellette, hogy elérte volna. Ó-láb dühösen acsarkodott, és a kést nekiszegezve indult meg utána. Legközelebb nem leszek ilyen szerencsés – gondolta Rufus a félelmével küzdve. Fegyvertelenül vajmi kevés esélye volt egy elszánt támadóval szemben. – Pugnax! A kardodat! Ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, vagy elállta volna Ó-láb útját, Pugnax a pengét Ó-láb oldalába mélyesztette. A mozdulattól félrecsúszott a párna a fején. Iszonyú sikoly szelte át a levegőt; Óláb elejtette a kést. Mikor Pugnax kirántotta belőle a kardját, a férfi a földre roskadt, ahol tovább sikongatott. Az idő megállt. Rufus tátott szájjal Pugnaxra meredt, azután Ó-lábra, végül Jucundusra. Jucundus szeme kidülledt, szája némán mozogni kezdett. Végül megjött a hangja. – Te mocsok!

– Az embered meg akart ölni! – kiáltotta Rufus. – A rabszolgám önvédelemből cselekedett. Jucundus megzabolázta az indulatait, még egy mosolyt is magára erőltetett. – Segítsetek vinni a ládámat, és elfelejtem az egészet az adósságaiddal együtt. Egy ilyen ajánlatot nem utasíthatsz vissza. – Eredj a Hadesba, Jucundus. – Rufus Pugnaxra és Mustiusra nézett. – Úgy vélem, Nuceriában biztonságban lennénk, tovább kell mennünk. Marcona bólintásuk mindent elmondott, amit Rufus tudni akart. Hátat fordított Jucundusnak. Egy kis szerencsével – gondolta Rufus – itt fog meghalni a pénzével együtt. Ismét csak meglepődött, amikor Jucundus utánarohant, és a tunikájába kapaszkodott. – Segítsetek! Könyörgöm! Rufus félig odafordult. – Jucundus, én nem tudok… – A torkán akadt a szó, amikor látta, hogy Pugnax előrelendül, és a kardjával elmetszi Jucundus torkát. Jucundus arckifejezése meghökkentről fájdalmasra változott, de egy hangot sem tudott kiadni. Vére sötéten fröccsent Rufus arcába, és összespriccelte a földet kettejük között. Az élet kihunyt a szemében, és teste Rufus lába elé hanyatlott. Ahogy a vér elkezdett összegyűlni alatta, Rufus arrébb lépett, nehogy a sarujába ivódjon. – Kétszeresen is az életemmel tartozom neked, Pugnax. – Ez egy csatornapatkány volt, gazdám. A szolgálójával együtt. – Pugnax belerúgott Ó-lábba, aki felnyögött. Ugyan még kába volt a történtektől, örült, hogy megszabadult a fő hitelezőjétől. Kis szerencsével az adóssága Jucundusszal együtt a sírba száll. Már csak életben kellett maradnia. Újabb hálás pillantást vetett Pugnaxra. – Ha túléljük, megkapod a szabadítóleveledet, esküszöm. – Köszönöm, gazdám. – Mikor Pugnax arcán egy hatalmas vigyor terült szét, odafentről egy kő eltalálta a halántékát. Az arcára fagyott mosollyal Jucundus hullájára rogyott. Rufus már akkor tudta, hogy a gladiátora meghalt, mielőtt ujjai kitapintották a fején a mélyedést. Jó utat, Pugnax – gondolta. Egy könnycsepp talált utat magának az arcát borító hamun át, aztán egy

újabb. Úgy érezte, úrrá lesz rajta a kétségbeesés. Semmi értelmét nem látta, hogy továbbmenjenek. A tűz napja mindenkit megöl. – Jöjj, uram. – Mustius a jó kezével megragadta a karját. – Ne hagyd, hogy Pugnax szolgálata kárba vesszen. Rufus tekintete találkozott a szolgálójáéval – a barátjáéval. – Te meg én, uram, láttunk már ennél borzalmasabbat is. Ha azok az átkozott germánok nem tudtak elpusztítani minket, nem hiszem, hogy egy rohadt hegy képes lenne rá. – Igazad van, testvérem – mondta Rufus erőt merítve Mustius bátorságából. Átkarolták egymás vállát, hogy biztosabban álljanak, és hátat fordítottak a Vesuviusnak.

IV. RÉSZ KATE QUINN A SZENÁTOR „És immár hamu és habkő is hullott, feketén,tűztől perzselten és darabokra repesztve” – IFJABB PLINIUS

Marcus Norbanus szenátor nem látta, amikor a hegy felrobbant. Kiütötte egy agyagkorsóval felfegyverkezett, éhenkórász szajha. – Szenátor! Sikerült felnyitnia leragadt szemhéját. A sötétség helyét felváltotta…a még nagyobb sötétség? Hiába pislogott, a sötétség csak nem oszlott el. Egy pillanattal azelőtt még forró, verőfényes délután volt. Meghaltam – gondolta, és elmosolyodott. Halál. Sokkal elviselhetőbb, mint várta. Végül mégse kellett kést szorítania a csuklójához; forró fürdőre se volt szükség; és sebészre se, hogy szakszerűen felnyissa az ereit. Csak egy vézna lány kellett hozzá egy korsóval. – Szenátor! – szólította újra a hang. Nem a lányé, aki kiütötte – ez a nő sokkal hangosabb volt, sürgetőbb. Hirtelen lüktetni kezdett a feje és a térde is. Tehát mégsem volt halott. A fenébe – gondolta, és rájött, hogy hanyatt fekszik az utcán, vállát a járda kövezete nyomja. Az ajkára rászáradt valami homokszerű réteg. – Ó, de jó! Akkor életben vagy. – Egy nő arca derengett fel előtte, kiszorítva a fölötte örvénylő sötétséget. – Tudsz járni? Muszáj felállnod, Marcus Norbanus, mert én nem bírlak el. – Diana úrnő – sikerült kipréselnie magából a szavakat. A látása még mindig homályos volt, a feje pedig csengett, de nem tévedés, ez ugyanaz az örök skarlát ruha (egyáltalán viselt mást valaha?), a hullámzó, platinaszőke haj, a pajkos kis arc. Noha most nem tűnt valami pajkosnak. Halálosan komoly volt, és ez megijesztette. Mióta megismerte Dianát a Cornelius családból, az soha nem viselkedett komolyan semmivel kapcsolatban – márpedig szeleburdi kislány kora óta ismerte, amikor is rövid életű házassága idején feltűnt a kuzinjával. Semmi nem érdekelte különösebben a lovakon, a fogathajtó versenyeken vagy a kedvenc csapata, a Circus Maximusbeli Vörösök aktuális állásán kívül. – A Vesuvius felrobbant – közölte Diana tömören a férfi zavarodott arcát látva. – Az ég sötétségbe borult. Pompeji pedig

megőrült. Szóval felteszem a kérdést újra, Marcus Norbanus: tudsz járni? Addig a pontig a nap egészen jól alakult, vagy legalábbis alakult olyan jól, mint az utóbbi időben szokott. Marcus nem tehetett róla, imádta Pompejit – hűvösebb volt, és a tenger is hűsítőbben nyaldosta ezen a forró őszön, mint a csatornaszagú Rómát; és nyersebb volt, mint a túlságosan finomkodó Baiae. Egy alpári, csillogó, szerethető kis üdülőváros, ahol minden eladó, és látszólag mindenki jól érzi magát. Hivatalos ügyben érkezett Pompejibe, miután látogatást tett Misenumban a barátjánál, Plinius tengernagynál – az egyetlen embernél, akiről Marcus tudta, hogy inkább egész éjszaka ébren marad, ha írni vagy vitázni támad kedve alvás helyett. Igazság szerint ezért fogadta el Plinius meghívását: hogy az üres éjszakáit azzal tölthesse, hogy Pliniusszal vitatkozik a természet működéséről írt tanulmányáról, noha Marcust a természet teljességgel hidegen hagyta. Plinius aztán néhány napja bizalmasan mesélt neki kedvenc unokaöccséről is. – A legény mintha kicsit szétszórt lenne. Állandóan meglép és Pompejibe megy, hogy Julius Polybios fiával tanulhasson. Na persze. – A praetor Julius Polybioséval? – kérdezte érdektelenül Marcus. – Az jó ember. – Dolgozott már vele egy-két megvesztegetési ügyön. – Igen, hát ha a fia azért csábítja Pompejibe az unokaöcsémet, hogy tanuljanak, akkor én kifőzöm a saját golyóimat. Az ilyen korú fiúk nem tanulással hágnak a havi zsebpénzük nyakára. – Egy lány lehet a dologban? – találgatott Marcus. – Már elég idős hozzá. – Eh, ha bármit kérdezek tőle, a fiú olyan zárkózott, mint egy kagyló. Talán te nagyobb sikerrel járnál… Így hát Marcus a fiún tartotta a szemét, amikor Pompejibe érkezett. Még tegnap talált rá a fórumon. Egy kis galibába keveredett, véres volt, megverték, ezért kérdezett tőle ezt-azt. A probléma egy lány miatt adódott, és valahogy Gaius Cuspius Pansa aedilis is belekeveredett a dologba, bár a fiú nem árulta el, hogyan. Csak üldögélt magában leverten, és a használhatatlan tanács, amit

Marcus adott neki, úgy hangzott, akár egy banális közhely. Végül visszaküldte a fiút Misenumba, hogy álljon a bácsikája elé, de utána különös módon szégyellte magát. Az ifjúság többet érdemel az idősektől elcsépelt frázisoknál – gondolta. És ma reggel elindult, hogy kikérdezze Pansát. A fickó sejthette, hogy megkeresi, mert amint Marcus kilépett Pompeji utcáira, felfedezte, hogy követik. Miután valaki egy egész életet lehúz a szenátusban, kifejlődik egy érzéke: az a viszkető érzés a lapockái között, ami azt jelenti, hogy figyelik – vagy a titkait fürkészik, vagy azt méricskélik, milyen szögből a legcélszerűbb belémártani a tőrt. Van késed, bárki is vagy? Kétséget kizáróan könnyű célpontnak látszott – maga csinált azt önmagából, hisz egyedül merészkedett ki, és még csak egy rabszolgát se vitt magával kíséretnek. A követője jócskán lemaradt, de Pompeji utcái a szokásosnál kevesebb búvóhelyet biztosítottak, mert aznap hajnalban egy sor enyhe rengés kettéhasította a város északnyugati negyedét, és azok a polgárok, akik úgy döntöttek, hogy nem hagyják el a várost, elszórt kis csoportokba verődtek az utcasarkokon, és a baljós jeleket tárgyalták meg egymással. Amint Marcus a közismert helyi bordélyhoz ért, alaposan megnézte magának a ráállított kémet: nem egy behemót gorilla volt, hanem egy füstös képű, csenevész lány, sötét kóccal a fején, aki angolnaként csusszant át a nyugtalanul fecsegő Ízisz-papok között. Talán nem késsel jön – vélekedett Marcus, és némi csalódottságot érzett. Letelepedett egy ládára, amit a bordély fala mellé helyeztek, és udvariasan bólintott a kifestett arcú fiúnak, aki az ajtóban állva mutogatta csupasz mellkasát. – Két dupondius, hogy hátulról megdugj? – ajánlotta neki a szempilláit rebegtetve. – Az én fenekem a legszűkebb Pompejiben. – Ebben biztos vagyok, de nem, köszönöm. Mit szólsz a reggeli földrengéshez? Szerinted Vulcanust kell kiengesztelnünk a délutáni játékokkal, vagy inkább Neptunust? A fiúnak több se kellett, hogy rossz előjelekről beszélhessen. Marcus vett egy korsó savanyú bort és egy adag gyanús kinézetű sült sertéshúst egy elhaladó árustól, és csámcsogva rágni kezdte, miközben a fiút hallgatta, mindeközben persze le nem vette a

szemét a követőjéről, aki már a bordélyház sarkánál ólálkodott. A lány éhes pillantással méregette a nyársra húzott húst, amit a kezében tartott. A kifestett fiú bemenni készült egy izzadságfoltos kocsissal. – Emeld fel az árat legalább három sestertiusra. – tanácsolta Marcus. – Ha tényleg neked van a legszűkebb valagad Pompejiben, akkor nagyon alábecsülöd magad. – Visszaült a rozoga ládára, és az ételt maga mellé helyezte, a tógája egy redőjére. Szenátusi kollégái biztosan kotkodácsolni kezdtek volna érte; a szenátori tógának oly makulátlannak illett lennie, amilyen maga az állás, amit jelképezett. Mely esetben valamennyiünknek vérbe és sárba mártott tógában kéne járni. Talán száz vagy még több évvel azelőtt, a köztársaság idején a tógának nagyobb becsülete volt, mint manapság – talán nem. Vagy talán a bálványozott köztársaság is csak hataloméhes emberek falkája volt. Marcus ásított egyet, belekortyolt a savanyú lőrébe, és hagyta, hogy lecsukódjon a szeme a késő délutáni hőségben, abban reménykedve, hogy a kis árnyéka is előbújik. Le akarta tudni a barátja unokaöccsével szembeni kötelességét, és hazamenni. Nem kellett sokáig várnia. Egy szinte hangtalan zizzenés ütötte meg a fülét, és ő hirtelen kinyújtotta a kezét, hogy elkapja a fürge kis ujjakat, mielőtt elkapják a nyársat. Marcus Norbanus szenátor kinyitotta a szemét. – Nahát! – mondta kellemes hangon. – Ki vagy te, és miért követsz engem? A lány rángatni kezdte a szorítás csapdájába esett kezét. Marcus már azelőtt sem volt erős ember, hogy a vállát félig összeroncsolták, amikor tíz éve őrizetbe vették, és a lány úgy vonaglott és karmolt, akár egy kóbor macska. Hátra kellett hajtania a karját egy birkózófogással, amire még a néptribunusi napjaiból emlékezett. – Mi a neved? – kérdezte tőle a legszelídebb hangján. A lány gyilkos pillantást vetett a férfira hatalmas, fekete szemével. Ez volt a legszebb rajta. – Áruld el a neved, és ígérd meg, hogy nem szaladsz el – mondta –, akkor megkaphatod az ebédemet a borral együtt. – Prima – felelte a lány rögvest.

Rabszolga, mérte fel a szenátor, ennek ellenére barátságosan biccentett neki, mintha szabadnak született volna, és eleresztette. A rossz vállával egyébként se tudta volna sokáig tartani azt a birkózófogást. – Én Marcus Vibius Augustus Norbanus vagyok, Róma szenátora. Rabszolga volt, vagy sem, a másikat nem igazán nyűgözte le a státusa. Nos, a rangján és a hosszú nevén kívül nem is volt valami borzasztóan lenyűgöző. Csak egy negyvenhárom éves, csendes férfi volt, nem magas, hajlott vállú, és a maradék haja mind egy szálig vasszürkévé vált a négy császár évének szörnyű eseményei idején. Marcus odaadta a korsót és a húst. Nem kellett biztatni a lányt, hogy vegye magához mind a kettőt. De a nagy, fekete szemek még mindig éberen figyeltek a korsó fölött, ahogy ivott. – A gazdádnak több ételt kellene adnia neked – állapította meg Marcus kezdetnek. – Mondd csak, Gaius Cuspius Pansáé vagy? – Végtére is az aedilis volt az egyetlen ember Pompejiben, akinek oka lett volna, hogy haragudjon rá. – Pansa fizet, hogy megbízásokat teljesítsek neki – ismerte el a lány elég készségesen. – De egy cauponában dolgozom; annak a gazdájáé vagyok. – Melyik cauponában? A lány nem válaszolt, csak agresszívan tépett a fogával egy falat keményre sült húst. Marcus elterelte a témát. – Miért követtet veled Pansa? Gyors harapásokkal magába tömte a maradék sertéshúst. – Kaphatok még egyet? – kérdezte az üres pálcikát lóbálva. – Válaszolsz a kérdésemre? – Legyél jó egy lányhoz, szenátor. Csak próbálok hízni egy kicsit. Marcus ismét odaintette az árust. – Miért? A lány horkantott egyet, és saját, csontos ülepére csapott. – Te jó pénzt fizetnél azért, hogy ezt döfködd? A férfiak többet fizetnek, ha telt vagy. A húgom telt, és az összes férfi őt akarja. – Elhiszem neked. – Átnyújtott a lánynak egy másik nyársat, rajta szénné égetett hússal. – Feltételezem, Pansa hallotta, hogy ismét a

városban vagyok. A fórumon tegnap elszenvedett kínos fiaskója után nem lep meg, hogy szemmel akar tartani. – Úgy bizony. – A lány még mindig bizalmatlanul méregette. – De én is rajta tartom a szemem. Azt a fülest kaptam, hogy a szokásos látogatásra jön ebbe a bordélyba ma reggel, hogy nyilvántartásba vegye az új szajhákat, akik ágyat bérelnek. Gondoltam, megvárom, hogy elbeszélgessünk. – Marcus atyáskodva elmosolyodott. – Milyen szerencse, hogy épp téged küldött utánam. Kézbesítheted nekem a figyelmeztetést. – Csak látni akarta, mire készülsz, ez minden… – Mondd meg neki, tudom, hogy ő mire készül: hogy kihasználja egy kedves barátom unokaöccsét. Feltételezem, könnyű prédának tűnt: megveret és kiraboltat egy ártatlan fiút, miközben arra számít, hogy úgyis túlságosan szégyellni fogja magát, semhogy elárulja kiváló nagybátyjának. De megmondhatod az aedilisnek, hogy hagyja békén azt a fiút a jövőben. – Pansa nem szereti, ha megmondják neki, mit csináljon a saját városában. – Lehet, hogy Pompejiben fontos ember, de akkor is csak egy aedilis. Én egy római szenátor vagyok, a vérvonalam magától az isteni Augustustól származik. Ha Pansa újra az utamba kerül, eltaposom, mint egy bolhát. – Marcus ismét elmosolyodott, meglepődve magán. Ilyen nyílt fenyegetőzésre még soha nem ragadtatta magát – a szenátusban a burkolt célozgatások is elegendőnek bizonyultak. Belefáradtam a finomkodásba. Belefáradt mindenbe. – Pansa pedig engem taposna el, mint egy bolhát – feleselte a kis Prima. – Jobb lenne, ha magad mondanád meg neki, mert egy vézna kis lotyó szájából nem hiszem, hogy szívesen hallaná ezt az üzenetet. – Így szólít? – Ha jókedve van. – Rendkívüli keserűség suhant át az arcán. – Ha rosszkedve van, kapok egy nyaklevest. – Akkor keress egyjobb embert, akinek megbízásokat teljesíthetsz. – Nem tudok – válaszolta gúnyos kacajjal kísérve. – Sajnos a markában tartja ezt a vézna kis lotyót.

– Miért? – A lány pimaszul megrántotta a vállát, de a dölyfössége mögött sebezhetőség érződött. – Ki neked Pansa? – A zsarolóm. – Letépett, majd lenyelt egy elképesztően nagy húsdarabot. Amikor a férfi felvonta az egyik szemöldökét, a lány horkantott egyet. – Mi van? Azt hiszed, a puccos barátod unokaöccse az egyetlen, akit Pansa zsarol, vagy csak meglepődtél, hogy egy tavernacselédnek lehet bármije, amivel zsarolni lehet? – Mindenkinek van valami értéke. – Hát nekem csak az idióta húgom van. – A bortól szemmel láthatóan megeredt a nyelve. – Capella a szabadságról álmodozik. Buta álom, de nem hagyom, hogy Pansa elvegye tőle. Azt hiszi, elnyeri a szabadságát, és majd új életet kezdhet, de nem teheti, ha szajhaként van bejegyezve. Ha bárki egy pillantást vet rám, azonnal tudja, mi vagyok. De a húgom? Ő gyönyörű, rózsás és gyengéd; őt nem kellene megbélyegezni. Szóval, te viseled a bélyeget mindkettőtökért – gondolta Marcus. Kurválkodás és kémkedés, pusztán szeretetből. Mit meg nem tesznek az emberek a családjukért! Mi mindent tehettem volna, ha nincs a fiam? Erre a kérdésre már tudta a választ. – Tisztességes ember soha nem róná fel egy rabszolgalánynak, hogy mit tett, amikor a gazdájának engedelmeskedett – jelentette ki azon tűnődve, miért is álldogál egy kupleráj mellett egy rabszolgával vitatkozva, akinek minden bizonnyal egy feneketlen űr van a gyomra helyén. – Ebből is látszik, mennyit tud egy szenátor az emberekről, még akkor is, ha a vérvonala egyenesen az isteni Augustustól származik. Az emberekben nincs tisztesség. Tulajdonképpen épp ezért végeztük kurvaként. Azzal az egyetlen kikötéssel adtak túl rajtunk, hogy nem használhatnak minket prostituáltként. A gazdánk persze fütyült rá. Szajhaként jegyeztek fel Pansa tekercsein, és kész. De ha elintézek Pansának ezt-azt, akkor a húgomat békén hagyja. – Prima mohón lenyelt egy újabb jókora falatot, és megrázta a fejét. – Bár én legalább akkora idióta vagyok, mint a hiú álmokat dédelgető Capella. Nem számít, ki szerepel a tekercseken, és ki nem; soha nem leszünk szabadok.

– Nem feltétlenül van így. – Marcusnak felkeltette az érdeklődését a dolog. – A törvény felszabadítja azokat, akiket törvényellenesen használnak prostituáltként. Vespasianus császár vezette be ezt az újítást; én dolgoztam ki vele a részletes finomításokat. – Érdekes ügy volt; az a fajta törvény, amin szívesen töprengett. Rámosolygott a kis goromba rabszolgalányra, amiért megadta neki az esélyt, hogy élesben is alkalmazhassa. Pimasz volt, trágár volt, és kétségkívül megérdemelt volna egy megkorbácsolást azért, ahogy a feljebbvalóival beszélt, de a dilemmája pontosan olyasfajta probléma volt, amit élvezett megoldani. – Esetleg rendelkezel másolattal az adásvételi szerződésetekről? – kérdezte tőle udvariasan. A lány abbahagyta a rágcsálást, és úgy meredt a férfira, mintha görögül beszélne. – Még szép, hogy nem! – csattant fel, mint aki azt hiszi, hogy be akarják csapni. – A hozzám hasonlók csak esznek, szarnak, basznak, megdöglenek. És senkit nem érdekelnek. A törvényeket az olyan gazdag vénembereknek találták ki, mint te. – Ebben nagyot tévedsz. A törvények minden rómaira vonatkoznak, gazdagra és szegényre egyaránt. – Marcus elképzelte, milyen képet vágna az az önelégült aedilis, ha elcsenné tőle a kis kémet, amivel újabb csapást mérne rá. – Ha velem jönnél… Megint a csuklója után nyúlt, és ez hiba volt. A lány orrcimpái kitágultak a méregtől vagy a félelemtől, és egy pokoli gyors mozdulattal, ívben meglendítve, Marcus térdéhez vágta a boroskorsót. Amint a férfi a fájdalomtól felszisszenve összegörnyedt, a korsó a fülénél becsapódva letaglózta – azután nem maradt más, csak a sötétség. És közben a Vesuvius felrobbant, ő meg elmulasztotta a miatt a korsó miatt. – Itt ez a felfoghatatlan és teljesen kivételes jelenség, akár természeti, akár isteni jellegű, én pedig átalszom – hallotta Marcus a saját kommentárját. – Plinius tengernagy jól fog mulatni rajtam. – Nem akarom beleütni az orromat… – mondta Diana, miközben az emberek batyuval a hónuk alatt tülekedtek mellettük. Némelyikük megtorpant és döbbenten az elsötétült égre mutogatott. – Az összes

isten nevére, hogy a fenébe ütöttek ki Pompeji leghírhedtebb kuplerája mellett? – Egy férfit kerestem. – Nem tudtam, hogy megváltozott az ízlésed – jegyezte meg Diana. – Marcella unokanővérem csalódott lesz. Ő mindig is el akart csábítani. Marcus nem nevetett, a feje lüktetett. – Igen, nos, amikor az ember megvesztegethető hivatalnokokkal akasztja össze a bajszát, furcsa helyeken köthet ki. Akár még kuplerájokban is. – Miért nem hoztál magaddal egy jó vállas rabszolgát, vagy kettőt? Még az életben nem láttam olyan szenátort, aki kíséret nélkül jár-kel! A térde éppoly elevenen lüktetett, mint a feje. – Ne törődj vele. – Hát jó. Tudsz járni? Támaszkodj rám. A nő a kis, bőrkeményedéses kezével a könyökénél tartotta, míg feltápászkodott. Felszisszent a fájdalomtól, és hátravetette a fejét. Amikor meglátta az égboltot, a látása végre kitisztult. Koromsötét volt, és a levegőben úgy örvénylett a pernye, mintha fekete hó hullott volna. – Édes istenek – suttogta. – Mi ez? – Az amfiteátrumban voltam, amikor történt. – Diana a válla alá csúsztatta a karját, hogy a sérült oldalról megtámogassa. – Két óriási dörrenést hallottunk, mintha Jupiter az összes villámot kiszórta volna a tegezéből. És utána egy hatalmas felhő tört elő a hegyből. Mire sikerült kiverekednem magam az amfiteátrumból, a nap eltűnt. Nagyon rosszkor jött ez. A férfi pislantott egyet. – Miért? – Mert amikor elszabadult a káosz, egy nagyon izgalmas küzdelmet szakított félbe. Egy thraex és egy murmillo harcolt egymással, mint Hektór és Akhilleusz. Biztos voltam benne, hogy a thraex győz, de… – Felnézett a fekete égboltra, és megvonta a vállát. Marcus soha nem volt babonás, nem látott előjeleket minden felhőben a láthatáron, sem a madár szárnyából kihulló tollban. De

ahogy a természetellenesen fekete eget bámulta, megborzongott. – Talán az istenek úgy döntöttek, véget vetnek az egésznek. Diana egy kivételesen goromba horkantást hallatott. – Te nem látod ebben a jelet? – kérdezte a férfi a kavargó hamu felé legyintve az éjszakába borult nappalban. – Mi más lenne? – Fogalmam sincs – felelte élénken. – De ha jeleket keresel, Marcus Norbanus, ezt hallgasd meg. Épp az amfiteátrumtól a Herculaneumi-kapu felé botladozom, és félúton beléd botlom. Mennyi esély van rá, hogy ez egy jó jel? Ha mindenképp a jó szerencse jeleit fürkészném, az biztos nem te lennél. A csődületből, amit a természeti csapás összeterelt, már csak pont a Cornelius családból való Diana hiányzott neki. Nem azzal volt baja, hogy nő – Marcus nem egy olyan asszonyt ismert, aki óriási gravitasszal és józan ítélőképességgel rendelkezett, és halálos eltökéltséggel és leleményességgel megáldott nőket is. De Diana egy kicsit szánalmas volt. Egész Róma olyan lánynak ismerte, akinek az arca mágnesként vonzza a tekinteteket, és akivel a beszélgetés feltétlenül kerülendő – hacsak az illető nem a Vörösök rajongója vagy lóhúskedvelő ínyenc. Mindazonáltal most az ő állapotát vizslatva a homlokát ráncolta, és egyébként is megállt, hogy a segítségére siessen, ami jóval több, mint amit egy rakás, pánikra hajlamos ember válságos időkben tett volna érte, ezért hát hálásan bólintott, és azt válaszolta: – Jó jel, valóban. Végül bevonszolta őt a bordélyházba. – Jobb, ha bejövünk az utcáról, és leülünk, hogy megvizsgáljuk a lábadat. Mellesleg mindig is szerettem volna látni, hogy fest egy kupleráj belülről… – Megfelel a várakozásaidnak? – Egy szűk folyosót láttak, az oldalában öt elfüggönyözött beugróval; az emeletre lépcső vezetett; a végén nyíló ajtó mögül egy latrina bűze áradt. Marcus nem értette, hogy képes ilyen körülmények között bármelyik férfi meghitt hangulatba kerülni, bár ha az ember elég fiatal, többé-kevésbé bárhol megjön a kedve – ennyire még ő is emlékezett az ifjúságából. – Kicsit lehangoló. – Diana elhúzta az első beugrót takaró függönyt. A kőalkóv szalmával tömött priccsén egy összegyűrt takarót látott, de a kis helyiség üres volt. Odasegítette a férfit, oldalra

fordította, hogy leültesse a priccsre, Marcus pedig elfintorodott, ahogy a zökkenéstől a térdétől a csípőjéig nyilallt a fájdalom. – Pihenj egy kicsit, hadd nézzek körül, hátha találok valamit, ami segít. – Ne fáradj – mondta a férfi, de a lány eltűnt, már csak fehérarany forgatagban kavargó sörényét látta. Mennyi energia, úgy vágtat át az életen, mintha már csak egy kört kellene végignyargalnia – Marcus egy kissé fárasztónak találta. Rómában bizonyos körökben elég régóta spekuláltak a férfiak, hogy ki tudnák-e fárasztani őt az ágyban. Marcus tudomása szerint eddig igen keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy a gyakorlatban is próbára tegyék az elméleteiket. Corneliusék Dianája egyedül azoké a csikóké volt, amiket maga tenyésztett a Róma melletti kis villájában – nem hajtotta igába a fejét egy kérőnek sem. Könnyed lépések zaját hallotta a folyosón, már vissza is ért. – Két szajha retteg egy sarokban odafenn, és egy olyan nyelven nyögdécselnek, amit sosem hallottam. Nem hajlandók előmászni a takaró alól. Úgy tűnik, mindenki más elmenekült. Valami nem hagyta nyugodni Marcust. – Miért nincsenek veled rabszolgák? – Diana apja túlságosan szétszórt volt ahhoz, hogy bármiféleképpen irányítsa a lányát, de ahhoz még ő is ragaszkodott volna, hogy kísérőket vigyen magával. – Volt két jó testőr a társaságomban, de elmenekültek, amikor összeomlott a napellenző az amfiteátrumban. Talán mégse voltak olyan jók. – Diana térdre ereszkedett. – Lássuk ezt a lábat… Marcus visszatartotta a lélegzetét, ahogy a nő kiegyenesítette a térdét. Arrébb se kellett húznia a tóga redőit, hogy tudja, kétszer akkorára dagadt, mint egy trigonlabda. – Meghúzódott – jelentette be Diana, az ujjával kitapogatva a fájó pontokat. – Nincs eltörve. Egy kis kötéssel képes leszel járni. – Körülnézett, és letépte a függönyt az ajtóról. – Mióta vagy medicus? – Én edzem a csikóimat a versenyre, Marcus. Tudod, hányszor estem már ki a fogatból? – Elkezdte csíkokra tépni a függönyt. – Amit be lehet ütni, le lehet horzsolni vagy el lehet törni, azt én már mind beütöttem, lehorzsoltam és eltörtem. – Te vagy a legkülönösebb lány, akit csak ismerek – jegyezte meg Marcus.

– Hát nem szerencse, hogy épp belém botlottál, amikor ránk szakadt az ég? – Újra a térdére összpontosított, a lábát vizsgálta. – Ez fájni fog. Kérsz valamit, amire ráharaphatsz? A férfi körbejáratta a tekintetét a kis fülkében, ami az ágytól és egy pattogzó, obszcén falfestménytől eltekintve üres volt. – Mire harapjak rá? Diana turkálni kezdett a szalmazsák alatt, és előhúzott egy fából faragott falloszt. Marcus a nőre meredt. – Egy kicsit nagynak tűnik, hogy az ember a foga közé tudja venni – értett egyet a nő a tárgyat méricskélve. – Nem hinném, hogy az igaziak is ekkora méretben készülnek. Legalábbis, amiket eddig láttam… – Biztosíthatlak – mondta Marcus szárazon –, hogy vissza tudok fojtani egy üvöltést anélkül, hogy a fogaim közé kéne vennem egy fafalloszt. A nő eldobta a tárgyat, és a kezébe vette a térdét. – Akkor hunyd be a szemed, és próbálj úgy tenni, mintha igazi orvos lennék. – Valószínűleg egy orvos sem tudná jobban csinálni, mint te. – Marcus becsukta a szemét. – Az orvoslás a kitalálás művészete. – Ki mondta ezt? – Aulus Cornelius Celsus, tudatlan gyermek. Hát semmit sem tudsz? – Diana érzésre betekerte a térdét a szövetcsíkokkal. Valóban fájt. – Tudom, hogy kell egy négylovas fogatot hajtani, hogy kell megfékezni bármelyik rakoncátlan csődört a birodalomban, és hogy kell kiszámolni az esélyeket négy csoportra tizenhat futamban egyszerre. És azt is tudom, hogy kell bekötözni egy térdet. Maradj nyugton, most… – Minek bajlódsz velem ennyit? – Ahogy a nő elkötötte a pólya végét, Marcus kinyitotta a szemét. Tudta, hogy jobban kellene félnie, mint amennyire félt, de valahogy képtelen volt rá. Se félelem, se pánik – semmit nem érzett, csak némi kíváncsiságot. – Jelen pillanatban nem igazán van szükségem működő térdre. – Megőrültél? Ki kell jutnunk Pompejiből, és lehet, hogy Diana, a vadászistennő után neveztek el, de nem igazán hiszem, hogy eljön

értünk a holdfogatán, hogy biztonságban elfuvarozzon. Ha ki akarunk jutni a városból, minden egyes lépést gyalog kell megtennünk. – És mi van, ha én nem akarok elmenekülni? – Ez most nem valami nevetséges sztoikus kinyilatkoztatás, ugye? – Plinius unokaöccse azt hitte, sztoikus vagyok – merengett Marcus –, de nem, nem igazán tudok azonosulni azzal a filozófiával. A tanai megkövetelik, hogy az ember ura legyen az érzelmeinek, ami elég megvalósíthatatlan olyan időkben, amikor… – Marcus. – Diana felnézett rá a fürtjei közül. – Nem tudom, hogy az istenek Rómát épp a Tartaroszba döntik-e, vagy csak Vulcanus pöckölte le a hegy csúcsát, hogy kiszellőztesse a kovácsműhelyét, de Pompeji már nem biztonságos. Az amfiteátrumban láttam, ahogy az emberek egymáson taposnak. Láttam, ahogy egy férfi szétzúzza a fejét egy lépcsőfokon. Amikor végre kiszabadultam, láttam, hogy az emberek az értékeikkel a kezükben rohannak ki a házból, aztán latrok ütik le őket, hogy elrabolhassák, amijük van. Mire az ég sötétbe borult, a főútvonalat már úgy megvilágították az épületek, melyek lángra kaptak az elejtett lámpásoktól, hogy láttam a saját árnyékomat, miközben szaladtam. Ki kell jutnunk, Marcus. – Nem – mondta a férfi csendesen. – Mi? Mostanáig nem volt biztos benne. Körbenézett a rossz szagú, ablaktalan kis fülkében, amely férfiak spermájától és nők kétségbeesésétől bűzlött; az utcáról hallotta a lábak dobogását és egy sikoly erősödő, értelmetlen hangját, miközben egy város épp darabokra tépte magát, és úgy érezte… úgy érezte… Marcus Vibius Augustus Norbanus hosszan kifújta a levegőt. – Meg akarok halni. Megkönnyebbülést érzett. Mikor indult a reménytelenségnek ez a sivár, alattomos áradata? Egy újabb véget nem érő szenátusi gyűlésen, ahol a hízelkedés mélyén csobogó gyűlölködést, kevélységet és pitiáner féltékenykedést hallgatva rájött, hogy amiért dolgozott, nem számít? Egy újabb lakomán, ahol egy nő harsány nevetése a feleségére

emlékeztette, aki elhagyta egy fiatal Corneliusért? Vagy a hajlott vállában érzett fájdalomból eredt, mely mindig kínozta a szürke, semmitmondó hajnalokon, netán a sajgó karjából, amit kicsavartak, amikor őrizetbe vették és egy cellába vetették a négy császár évében? Talán abban a cellában fogant meg a reménytelenség, tíz évvel azelőtt. Az a cella sem volt nagyobb, mint ez; csak az nem ondótól és izzadságtól bűzlött, hanem színtiszta rémülettől; tűrte a válla fájdalmát, s közben azon tűnődött, vajon mikor fogja kirángatni és széttépni a csőcselék – pusztán azért, mert a bíbor szegélyű tóga aktuális követelője kínosan érezte magát Marcus illusztris családi neve miatt. Ha adtak volna egy kést, felnyitottam volna az ereimet abban a büdös zárkában, és megkímélem magam egy újabb évtizedtől. Egy évtizedtől, ami keserű szenátusi hátba támadásokkal és még annál is több unalommal telt, hiszen akárhány törvényt is segített megalkotni, tudta, senkinek nem lesznek hasznára, mert az alacsony származásúakat és a szerencsétleneket – mint a semmibe vett, korgó gyomrú Prima – ugyanúgy a földbe fogják döngölni. Egy évtizedtől, ami a folyamatos önmegtartóztatásról szólt, hogy figyelmen kívül tudja hagyni a vihogást, ami nyomban felhangzott, ha görbe vállával fellépett a Rostrára. És gyakran volt fáradt, mert az utóbbi évtized minden nappala éppoly fekete volt, amilyen ez a délután, az éjszakákról meg beszélni se érdemes. – Meg akarok halni – jelentette ki újra, és intenzíven tört rá a megkönnyebbülés. Hányszor gondolt erre ébren és álmatlanul csendes római domusában, miközben egy újabb tanulmányon dolgozott, melynek tanácsai úgyis süket fülekre találnak? Hányszor lerakta az íróvesszejét, hogy helyette kést vegyen a kezébe, mármár ráérősen szorítva a karjában futó véna kék vonalára… E szokása az elmúlt évben kezdődhetett. Mikor a józan, elfogulatlan Vespasianus császár meghalt, és a bíbor forrófejű fiára, Titusra szállt – arra a Titusra, aki nem volt éppenséggel alkalmatlan a bíborra, viszont nem voltak saját fiai. Arra a Titusra, akinek az egészsége alig egy évvel később megmagyarázhatatlan módon romlani kezdett, és akinek csak egy örököse volt: a vad tekintetű, rosszindulatú öccse. Inkább meghalok, mint hogy azt a szörnyeteg Domitianust szolgáljam.

De az is lehet, hogy mégsem ily nemes oka volt Marcus elhúzódó játékának a késsel. Talán akkor kezdődött, amikor a saját fia elhagyta az apai házat, hogy befejezze a tanulmányait, és senkije nem maradt, akire rámosolyoghatott volna. Nem maradt a házban senki az érzéketlen rabszolgákon kívül, akik egy ostoba kriplinek tartották a gazdájukat. Nos, most nem volt szüksége késre. Nem kellett kíséret nélkül sétálgatnia sem Pompejiben, ahogy az elmúlt néhány napban tette, azt remélve, hátha kirabolják és meggyilkolják. Semmi másra nem volt szüksége, csak türelemre – türelemre, hogy megvárja, amíg betér egy fosztogató, és kiloccsantja az agyát egy bunkósbottal, vagy amíg a bordély teteje ráomlik a fejére. Türelemre, hogy nyugodtan üljön és várja a halált. Marcus Vibius Augustus Norbanus sosem volt híján türelemnek. Dianára nézett, aki még mindig őt bámulta kékeszöld szemével, és abban bízott, hogy nem erednek el a könnyei. – Te idióta – mondta a lány. Talán nem kellett volna meglepődnie. Végül is simán elvezet egy harci szekeret négy lóval – illetlen képesség, amit általában nem a kezüket tördelő pityergők sajátja. – Egy kuplerájban akarsz meghalni? – csendült keményen a nő hangja. – Az isteni Augustus vére egy olyan matracon akarja kilehelni a lelkét, amibe ezernyi pompeji matróz izzadsága ivódott, miközben olyan nemes érzelmek hatása alatt álltak, hogy például – hirtelen egy falra karcolt üzeneten akadt meg a szemei – „Arpocras itt jót baszott Draucával egy denariusért” Tényleg? – Nem a legelőkelőbb környezet a végső pillanatokhoz – ismerte el Marcus. – De még Augustus vérének sincs mindig választása. A nő egy kicsit hosszabban fürkészte őt, még mindig térdepelve. Rómában jó sok férfi a fél vagyonát odaadta volna, hogy így térdepeljen előtte Diana a Cornelius famíliából – gondolta Marcus. Egy denariusnál jóval többet. A nő felemelkedett, karját összefonta a mellén. – Miért keresed a halált? A férfi megvonta a vállát. Lehet, hogy ők voltak a két utolsó ember Pompejiben – a sikolyok, kiáltozás, dobogó lábak zaja távolodott odakinn.

– Elfáradtam, ez minden. Beleuntam az életbe, és nincs, amivel megtöltsem. Legyen vége. Eredj biztonságos helyre. Engem a legkevésbé sem érdekel, hogy velem mi történik. – És mi lesz a fiaddal? – csattant fel Diana. – Szerettem volna megérni a férfivá avatási szertartását. – Egy apa szerepe és büszkesége volt, hogy felsegítse elsőszülöttjére az első tógát. Mondd el az igazat – szólt rá egy erélyes hang odabentről. Az egyetlen oka, hogy még nem ontottad a saját véredet, hogy úgy gondoltad, megvárod, míg túl leszel Paulinus toga virilis szertartásán; míg elrendezed a redőket a vállán, és a fülébe súgsz néhány szót, amivel enyhíted az apja elvesztését. Elhessegette a gondolatot. – A fiam már majdnem felnőtt. Nemsokára befejezi az iskoláit, és arról beszél, hogy tribunus lesz a praetoriánus őrségben. Bőséggel vannak kuzinjai és rokonai, akik segítenék a pályafutásában, hogy feljebb lépjen a ranglétrán, és hogy patrónusokat, klienseket, és ha eljön az ideje, akár feleséget is találjon. Már nincs rám szüksége. – Szamárság – mondta Diana. – Kelj fel. – Vagy olyan erős, hogy kivonszolj Pompejiből? – mosolyodott el Marcus. – Szerintem nem. A nő egy hosszú pillanatig tűnődve rámeredt. – Igazad van. – Akkor… – Marcus a kezébe vette a kantártól bőrkeményedéses, apró kezet, és megcsókolta. – Az istenek oltalmazzanak. – Nincs rá szükség. – Lehuppant a férfi mellé, a piszkos szalmazsákra, és keresztbe rakta a lábát, mint egy istállófiú. – Mert nem megyek el. – Micsoda? – Nem csak magadat ölöd meg, Marcus Norbanus – közölte káprázatos mosollyal. – Engem is. Talán ez volt a legelkeserítőbb negyedóra, amit valaha átélt. – Én már leéltem negyvenhárom évet, és ez több mint elég. Te még csak huszonhat éves vagy. Túlságosan fiatal vagy, hogy belenyugodj a halálba. Diana végigfuttatta az ujját egy falra karcolt feliraton. – „Rengeteg lányt meghágtam itt”

– Gondoltál egyáltalán az apádra? Soha nem voltál egy szófogadó lány. Lehet, hogy jobban jár, ha tíz évvel ezelőtt alaposan megvesszőzi a hátadat, hogy hozzákényszerítsen egy jó férjhez, de akkor is meg fog szakadni a szíve, ha elveszít. A nő szinte vízszintesen megdöntötte a fejét, hogy el tudjon olvasni egy újabb karcolatot. – „Victor itt baszott Attinéval.”’ – A Corneliusok közül senki nem fogja bepiszkítani a kezét lótenyésztéssel. Ha meghalsz, a családod eladja a becses lovaidat… – Apám majd elküldi őket a Vörösöknek. – Diana egymás mellé rakta karcsú lábait, és a nyakát nyújtogatva felállt a matracra, hogy elolvasson még egy ocsmányságot a fal tetején. – „Aki baszni akar, kérje Atticét tizenhat asért.” Tényleg, csak tizenhat? – Egy olyan nő, aki úgy néz ki, mint te, jóval többet kérhet – csattant fel Marcus. A nő szempilláit rebegtetve a férfira nézett. – Hízelegsz. – Te egy ostoba gyerek vagy. – Szeretnéd, ha ennek az ostoba gyereknek a halála a te lelkeden száradna? Ezek után a férfi megpróbált csendben maradni. El fogja veszíteni a bátorságát – gondolta Marcus a kiáltozások, dobogó lábak, átkozódás és sikolyok hangját hallgatva. Megtörik, és biztonságot keresve elinal. Csak ki kell várnom. Diana a könyökére támaszkodva hátradőlt – hűvösen, mintha egy lakomán heverészne. Marcus nem szólt hozzá. A nő rámosolygott. Ő nem mosolygott vissza. Nem törték meg a csendet. A fiatalok élni akarnak – gondolta a férfi. Ez a legerősebb ösztönük. Bátor vagy sem, ez az ösztön végül el fogja űzni. – Mondtam már, miért jöttem Pompejibe? – kérdezte Diana, megdöntve a fejét, hogy lássa Marcust a priccs másik oldaláról. – Egy lóért. Még szép. – Ragyogó állat; gesztenyepej, vállban a szememig ér. Izomzatnak nincs híján; talán belső futóként biztosíthat egy quadrigát. Egy szezont versenyeztetem a Vörösöknek, utána

nyugdíjazom. – Kinyújtotta a lábát, és kényelmesen a férfi ölébe rakta. – Boreasnak fogom hívni az öreg csődöröm után, ami nemrég pusztult el. Tűrhető vérvonal Hispániából, Aquila nemzette, ő Hannibal nemzése, azt a lovat pedig Bubalus nemzette, őt meg Hibernus… Senki sem tudhat négy felmenőnél többet egy ló családfájáról – gondolta Marcus rémülten, de a nő elhadart mindkét oldalon vagy tizenöt generációt annak a nyomorult állatnak a vérvonalából, aztán ráadásnak még megemlítette a kancáját, ami éppen a pompeji útja előtt ellett. – Na mármost, őt Ajax nemzette, aki Gemmulától és Nereustól származik – csicseregte tovább azon a derűs hangon, egyik lovat sorolva a másik után, miközben hol behajlította a lábát, hol kinyújtotta az ölében; mindössze ennyi jelét mutatta nyugtalanságnak. – Polüneikész Pertinaxtól, Sagitta Speudosától… Marcus újragondolta, hogy tényleg végtelen-e a türelme, vagy sem. – Nem hagynál békében meghalni? – …és még ott van Pegasus, akit nemrég nyugdíjaztak a Zöldek; nem valami eredeti név, de az a ló tényleg szárnyalt… A férfi megszorította az orrnyergét. – Kérlek. Diana szeme gonoszan megvillant. – …Valens sem volt éppenséggel állóképesség híján, de keresztezték egy Britanniából származó fogathúzó póni vérvonalával, és Volucert ellette, aki több futamot nyert a Fehéreknek, mint bármelyik csődör a köztársaság óta… – Mit kéne tennem – szakította félbe Marcus –, hogy elhallgass? – Gyere velem, és hagyjuk el Pompejit – válaszolta rögvest. – Csak lelassítanálak menekülés közben. Hidd el, nem csak valami hangzatosat akarok mondani. Nem jutsz biztonságba, ha engem kell vonszolnod a nyavalyás térdemmel. – Vállalom a kockázatot – jelentette ki Diana –, mert nem foglak itt hagyni. Családtag vagy, Marcus, még ha távoli is. Gyerekkorom óta ismerlek, és nem tudnék… – Valóban családtag vagyok, feljebbvalód vagyok a családban mind státus, mind életkor szempontjából, ezért megparancsolom

neked… – Van egy aranyos kis kancám, akit Callistónak hívnak; múlt tavasszal ikercsikókkal ajándékozott meg, így persze muszáj volt őket Castornak és Polluxnak elneveznem… – Lehet, hogy te vagy Rómában a leggyönyörűbb nő, de ugyanakkor a legunalmasabb is! – Marcus tudta, hogy nem volt valami udvarias, de komolyan, az ő türelmének is voltak korlátai. Elege volt. – Még amikor nem próbálsz bosszantani, mint most, veled egy negyedórányi társalgás után úgy érzem, menekülnöm kell a szobából. – Ezt én is elmondhatom rólad, Marcus Norbanus. Lehet, hogy briliáns elme vagy, de amikor elkezded szajkózni a gabonatörvényeket meg a születésszám visszaesését, keresztbe áll a szemem. Kevesebb mint negyedóra után. – Diana a gonosz replika után elkomolyodva ránézett. – Kérlek, gyere velem! Ha más okból nem, hát a biztonságom miatt. Azt hiszed, egy magányos nő át tud vágni az utcákon a jelen körülmények közt? – Egy nő a te rangoddal… – A rang semmit nem jelent a káoszban. Kirabolnak, megerőszakolnak, és ott hagynak meghalni, ha nincs mellettem egy férfi. Marcus ellenállt a borúlátó érzelmek logikájának. – Én egy idősödő szenátor vagyok, aki sánta, és akinek fáj a válla. Semmiféle védelmet nem nyújthatnék, szóval ne hozd fel kifogásnak az én vitatható bátorságomat. – Neked van a legélesebb szemed, akit csak ismerek. Ha vigyázol rám, én is vigyázok rád. – Azzal kilendítette a lábát a férfi öléből, és talpra ugrott. – Kérlek. Marcus a nőre nézett, és szinte belefájdult a szeme a látványba. Mennyi lelkesen lüktető élet, ahogy szökdécsel, ahogy az ujjait táncoltatja, ahogy megperdül a szoknyája; semmi nyugalmat vagy nyugtatót nem látott benne. Be akarta hunyni a szemét; kővé akart válni itt, ebben a szobának nevezett förtelemben, meg akarta várni, amíg ráomlanak a falak. Azt akarta, hogy a nő menjen el. – Elsorolhatok még sokkal több lótenyésztési statisztikát – figyelmeztette a nő. – Órák hosszat sorolhatom őket. A férfi a fogát csikorgatta.

– Vagy el is csábíthatlak. – Azzal visszahuppant Marcus ölébe, a lába helyett ezúttal formás csípőjét illesztve a férfi tenyerébe. – Ha csak ülni akarunk itt a halálra várva, akár keféléssel is elüthetnénk az órákat. Az illemhely melletti falon van egy festmény amelyiken egy férfi fejjel lefelé dug egy nőt; úgy még sosem próbáltam… – Ó, édes istenek! – A férfi felpattant, a térdébe nyilalló fájdalommal sem törődött, és a mocskos padlóra taszította a lányt. – Induljunk, csak fogd már be a trágár, adatköpködő szádat! – Az istenek szekerére – suttogta Diana a bordély ajtajában állva, miközben Marcus ismételten azt nyögte: – Édes istenek. Amikor az előbb behúzódtak a kuplerájba, Pompeji egy különös, sötétségbe borult hely volt, amit kavargó pernyeszemek felhője lepett el, árnyékok szaladgáltak ide-oda, és páni félelem éles sikolyai harsantak mindenfelől. Most viszont egy szellemváros tárult eléjük, ahogy az ajtóban álltak. Az utca furcsán kifehéredett, noha a magasban még mindig fekete felhők takarták el az eget. A levegő valami fakó és habszerű dologgal telítődött, ami belepte az utca kövezetét – egy pillanatig Marcus azt hitte, havazik. Felrobbant hegyek, éjszakába borult nappalok – miért lenne meglepő, hogy a forró szél havat hord? Hirtelen fájdalmas ütést érzett a fején, majd még egyet, éppen amikor Diana is elkáromkodta magát, és a tarkójához kapott. Kövek potyogtak az égből, hamufehéren és hamuszürkén. Marcus legörnyedt, hogy megvizsgáljon egy maréknyit. Valamiféle könnyű kőzet porózus, durva kavicsai, melyek szinte súlytalanok voltak – de lehajtott fejére attól még fájdalmasan záporoztak. – Plinius tengernagy biztosan tudná, milyen kő ez – hallotta saját motyogását. – Kit érdekel, miféle kő, amikor a fejünkre hullik! – Diana megrángatta a férfi tógájának a redőit, melyek szokás szerint tökéletes ráncokba voltak hajtogatva a karján és a vállán. Az, hogy egy férfi azzal tölti az éjszakáit, hogy a halál után sóvárog, még nem jelenti azt, hogy reggel hanyagul öltözik fel. – Tessék, tekerd a fejed és a vállad köré, hogy némi védelmet nyújtson. – Nem.

– Most ne gyere nekem a tóga szentségével, és hogy nem használhatod ilyen alantas… – Nem kergetek ábrándokat a tóga szentségéről. – Elkezdte letekerni a súlyos redőket a vállán, és a nő válla köré kanyarította. – De nem fogok potyogó kavicsok ellen védekezni. Ha egy kő eltalál az égből, hát legyen. – Marcus! – Ez az ára, hogy veled tartsak – jelentette ki éles hangon. – Te ragaszkodtál hozzá, hogy magaddal cipelj; hát rendben. A te halálod nem fog az én lelkemen száradni. De az én halálom még mindig a saját kiváltságom. Őszintén szólva minél hamarabb fejbe kólint egy kő, és elragad e világról, te annál hamarabb továbbmehetsz egyedül.–Körbebugyolálta a nő fejét és vállát, míg végül úgy nézett ki, mint egy pártus vadember; a szeme a férfira ragyogott a nehéz redők alól. – Megegyeztünk? – Igen – zárta rövidre a témát a nő. – Jó. – Egy kicsit kinyújtózott, hagyta, hogy rossz válla kiegyenesedjen az értékes ruhadarab súlyától megszabadulva. Könnyűnek érezte magát, erősnek, érdekes módon még mindig nem félt, és tudomást sem vett a fedetlen fejét szurkáló, apró kövekről. – Fortuna legyen veletek – súgta valaki, és mindketten visszafordultak a bordélyház ajtaja felé. Egy görnyedt alak állt ott egy lámpással: a festett szemű fiú, akivel Marcus diskurált, amikor először megállt a kiugró fal alatt. A szeme tágra nyílt a rémülettől, és a hulló kövek láttán nyöszörgő hangot hallatott. – Gyere velünk – nógatta Diana, de a fiú megrázta a fejét. Két dupondiusért megkefélhetsz hátulról – jutott Marcus eszébe. A legszűkebb fenék Pompejiben! – Próbálj meg kijutni, amíg még tudsz – mondta neki szelíden, de a fiú egyre csak ingatta a fejét. – Nem látsz? – suttogta. – A város meghalt. Az istenek ölték meg. Most már mindannyian halottak vagyunk. – Még nem. – Diana kifésülte a haját a szeméből, a halvány fürtöket a hamutól máris szürke foltok pettyezték. – Még nem! A fiú odanyújtotta nekik a lámpását. A fogantyúja egy péniszt formázott, Priapus isten hatalmas fallosza a szokásos virgoncsággal

meredezett. Az a fajta holmi, ami szerencsét hoz a kuplerájnak. Most egyszerűen csak szánalmasnak hatott. Diana egy elmotyogott káromkodás kíséretében elvette a lámpást, és kimerészkedtek a kísértetek közé. Marcus azon merengett, vajon az aszfodéloszmezők is hasonlóak-e; a part, ahol azok az árnyak kötöttek ki, akik nem voltak elég jók, hogy áldást nyerjenek, és elég gonoszak sem, hogy büntetést kapjanak: a végtelen, rezignált félhomály. Marcus lába belesüllyedt a súlytalan, futóhomokszerű kőrétegbe, térde minden egyes lépéssel megsajdult. Diana a válla alá feszítette a saját vállát, annyi súlyt levéve róla, amennyit a férfi engedett, apró, erős karját pedig úgy fonta a dereka köré, mint egy öv, miközben nehézkesen araszoltak előre az utcán. Diana lehorgasztotta a lezúduló kövek elől védelemül a tógába tekert fejét, de Marcus bódult csodálkozással nézelődött. Egy férfi egy ökröt vonszolt maga után a hámnál fogva. A leszíjazott batyukkal megrakott állat csüdig süppedve botladozott a ropogó kőtörmelékben. Egy anya a három gyerekével baktatott a sorban: kettő egymás kezét fogta, a harmadik a hátába kapaszkodott. A hamuesőtől fehérre festve négy kísértetnek tűntek. Előttük két férfi kinyújtott kézzel tapogatózva támolygott előre, és épp ebben a pillanatban buktak fel a törmelék alatt rejtőző, leszakadt tetőgerendában – az egyik felállt és vakon továbbaraszolt, mint egy hangya; a másik ott maradt fekve, ahol elesett, és csak lihegett, miközben az arca felé záporozó köveket figyelte. Egy sovány kóbor macska sebesen és némán száguldott egy félig összezúzott patkánnyal a szájában, és Marcusnak valahogy sikerült a tekintetével elkísérni a macskát az elesett férfiakon, a bőgő ökrön és a kétségbeesett gyerekeit terelő anyán túl. Egy macskának nem volt ideje azon tűnődni, hogy eljött-e a világ vége; a macska úgy tekintett a kőtörmelék közt heverő, döglött patkányokra, mint az istenek által szállított élelemre, és eszébe nem jutott többet kérni. A férfi agyába villant a Prima nevű szajha, a feneketlen gyomra, a ragaszkodása a…húgához. Ugye, az volt? Fogtad a húgodat és menekültél, mint az a macska a vacsorájával, kicsi Prima? Vagy te is ebben a halott városban haldokolsz?

Hátranézett a válla fölött, és látta, hogy a törmeléken elesett férfi meghalt. Szeme a fekete égboltra meredt, és megtelt kavicsokkal. Talán egy nagyobb darab fejen találta, és bevégezte a munkát. Vagy talán úgy érezte, itt a vég, és a szíve a rémülettől elütötte az utolsót. Marcus még mindig nem érzett félelmet. Csak végtelen, borzalmas szomorúságot. – Ne. – A karja alól Diana összeszorított foggal szűrte a szót. – Mit ne? – Úgy akadt el a lélegzeted, mintha zokogni készülnél. Ne pityeregj, Marcus. Ne merj pityeregni. – Egy szenátor nem pityereg – felelte gépiesen. De körülötte egy város haldokolt: ez nem adott elég okot a pityergésre? Római férfi nem pityereg; az nőknek és szentimentális rabszolgáknak való. Ezt már a szoptatós dajka tejével magába szívta az összes többi tudnivalóval együtt, ami arról szólt, milyennek kell lennie egy római férfinak – a szabályokat, melyekről oly fellengzősen szónokolt Plinius tengernagy unokaöccsének. De azok a szabályok talán tévednek. Marcus egész életében igazi rómaiként élt, minden tőle telhetőt megtett, hogy méltóságot és gravitast nyerjen mindenben, most mégis ezen a halálos helyen van. Diana hátborzongatóan nyugodt hangon szólalt meg a tógapólya alól. – Tudod, mi öli meg a fogathajtókat, amikor felbuknak? A férfi ránézett. – Az, hogy négy megvadult ló végighúzza őket a durva homokon? – A kétség. Eljön a pillanat, amikor ha cselekszel, talán lesz egy apró esélyed életben maradni; vagy ledermedsz, arra gondolva, hogy meg fogsz halni. Amikor ez a pillanatnyi kétség bevillan, elveszíted az esélyt. Kicsúszik a kezedből, s mielőtt újabb esély adódna, hogy levágd és kiszabadítsd magad, a bőr hosszú fodrokban leválik a húsodról. Mint egy alma héja. Elértek a sarokig; Diana megállt, hogy felderítse előttük az eltorlaszolt utat. Egy kordé zárta el a kijáratot, mely félrebillent az egyik törött keréken, az elé fogott öszvérek a záporozó kövektől rángatóztak. A vakon csoszogó hordák úgy váltak szét előtte, mint az áramló víz.

– Szóval – folytatta Diana higgadtan. – Ne pityeregj, Marcus. A pityergés kétséget jelent. A kétség azt jelenti, hogy itt lekuporodsz és meghalsz. Talán meg akarsz halni, talán meg is fogsz… talán én is meg fogok. Ha eljön a halál, rád úgy talál majd, hogy elfogadod, rám meg úgy, hogy a végsőkig küzdök, de mindkettőnket mozgásban talál. Mi nem úgy fogunk meghalni, hogy bevárjuk, mint az a kushadó hímringyó a kuplerájban, aki még arra is képtelen volt, hogy kilépjen az ajtón, hogy velünk jöjjön, vagy az az idióta, aki felbukott egy tetőgerendában, és úgy döntött, elege van. – Előhúzta az övében tartott kést, amit a fogathajtók azért hordanak magúkkal, hogy bukás esetén kivágják magukat a rájuk tekeredő gyeplőszárból. – Én Diana vagyok a Cornelius családból, Marcus Norbanus, és nem fogok egy helyben állva meghalni. Szóval később halj meg… de most mozogj. Kicsusszant a férfi karja alól, a kezébe nyomta a lámpást, és a ropogó köveket taposva elindult a törött kordé felé. Marcus meglepődve szemlélte. Hallottam őt valaha ennyi szót elmondani egymás után anélkül, hogy egyetlen utalást is tett volna lovakra? – tűnődött. Vagy bárki más? A bénító rémület ellenére le volt nyűgözve. A szerencsétlenül járt jármű hajtója otthagyta az állatokat, és elkeseredetten próbálta minél több holmiját felnyalábolni hátulról – egy ezüstszobrocskát, egy csomóba kötött tógát, egy vasalt ládikát. – Eredj innen! – kiáltott rá Dianára, mikor meglátta, hogy megcsillan a kése a hamuesőben, de a nő rá se bagózott, és odament az öszvérekhez. Néhány vágással kiszabadította őket a bőrhámból. – Hagyd abba! – rikoltotta a tulajdonos, mire a nő nekiszegezte a tőrt, mielőtt közelebb merészkedett volna hozzá. – Ha elhagyod a szekeret, hogy a saját kövér seggedet mentsd, engedd meg ezt az állataidnak is – mondta, és fehér fogai közül a férfi lábai közé sercintett, majd visszafordult az állatokhoz, és mindegyiknek a csontos farára csapott. Azok elcammogtak, Diana pedig visszament Marcushoz, és egy hozzáértő mozdulattal visszadugta a tőrt a hüvelyébe. – Lámpást – mondta, a férfi pedig feltartotta. Belenézett a kavargó hamuba és a kőzáporba, majd kinyújtotta a kezét. – Arra – jelentette ki. – A fórum felé. – Újra Marcus hóna alá ékelte a vállát, és ahogy a férfi lenézett rá, még

mindig meg volt lepődve a…nos, a saját meglepettségétől. Ez volt Diana: egy gyönyörű, buta kis lény, akinek bizarr szenvedélye van, és egy apja, aki túl bolond, hogy megakadályozza benne, hogy művelje. – Mit mondtam neked az álldogálásról, Marcus? – kérdezte, és a hangja úgy csattant, akár egy fogathajtó ostora. – Halj meg később. Most mozogj. – Igenis, hölgyem – válaszolta a férfi, és tett még egy lépést sajgó térdével. És még egyet. * Ha Pompeji utcái a kísértetek lakta aszfodéloszmezőkre hasonlítottak, akkor a fórum maga volt a Tartarosz. Megőrült a világ errefelé; a város üzleti és vallási teréből egyetlen tompa üvöltés lett, felvillanó fáklyákkal és záporozó kövekkel. Jupiter templomából vadul vágtattak elő az árnyékok; némelyek köpenyekkel és párnákkal tompították a becsapódó köveket, ahogy Diana, míg mások a veszélyre fittyet hányva szorongatták a templom kincseit – Marcus szeme meg-megakadt a holmin, ami hol úgy nézett ki, mint egy ezüstkancsó, hol egy kis borostyánszoborra hasonlított, vagy egy zsák érmére, mely a lépcsőre ömlött. Az árkádok közül női sikoly hallatszott: – Fabia! Valaki látta Fabiát? Fabia! – Egy férfi felüvöltött valahol a fórum szívében, amit bugyborékoló hang szakított félbe. Hányakat fog megölni a kőzápor? – mélázott Marcus. És hány embert fognak meggyilkolni a zsákmány miatt vagy egy kordéért; vagy egyszerűen azért, mert valaki felismeri a kínálkozó alkalmat, hogy a káoszban rendezze a számlát…Bármennyiben fogadni mert volna, hogy ezen a napon több ember fogja a halálát lelni gyilkosság miatt, mint a potyogó kövek miatt. Mikor a világ a feje tetejére áll, az emberek kétségbeesnek – lázasan akarják, hogy elmeneküljenek, hogy fosztogassanak, hogy valamiben megkapaszkodjanak. És a kétségbeesett ember bármire képes. Amint egy pillantást vetettek a fórumon elharapózott őrületre, Diana a hatalmas fürdők felé terelte, aztán tovább északnak. – Amikor utoljára szemtanúja voltam, ahogy egy város darabokra tépi magát, egyenesen át kellett vágtatnom a sűrűjén, hogy

biztonságba jussak – jegyezte meg. – Szerencsére ezúttal megengedhetjük magunknak, hogy elkerüljük a tébolyt. – Melyik város volt az? – tudakolta Marcus szórakozottan. – Természetesen Róma. Tíz éve, a négy császár évében, amikor a hármas számút darabokra tépték. Az összes kuzinomat át kellett fuvaroznom a Campus Martiuson, hogy biztonságba juttassam őket. Az istenek szekerére, az aztán ijesztő volt… – Ah, annak a bizonyos lázongásnak az idején én börtönben voltam. – Akkor kezdtél el azon gondolkodni, hogy nem érdemes élni? Marcus nem válaszolt. Megbotlott és majdnem orra esett, mikor egy fiú, aki megelőzte őket, elhasalt a kőkupacokon. Marcus átemelte a karját Diana vállán, és lehajolt, hogy felsegítse a fiút. – Óvatosan, ingatag a talaj… – A fiú nem lehetett idősebb Paulinusnál; a férfikor közelében járt, de még nem kellett borotválkoznia. Imádkozom az istenekhez, hogy megérd, mire borotválhatod az álladat – gondolta Marcus. A fiú elejtette a batyuját, mikor elesett, és pityeregve, négykézláb nekiállt megkeresni. Marcus arra számított, hogy egy zsák ruhát lát majd, vagy egy féltve dédelgetett emléket, de egy kutyát pillantott meg, egy félelemtől tágra nyílt szemű, takaróba bugyolált kis jószágot. Gyengéden odanyújtotta a fiúnak az állatot. – Jöjj velünk, ha biztonságba akarsz jutni – mondta neki Diana, de a fiú már el is vágtatott, miután zihálva köszönetet mondott. De az is lehet, hogy félelmében akadt el a lélegzete. – Egykutya – mondta Marcus. – Valakinek egy gyerek, valakinek egy borostyánszobor és egy zsák pénzérme, másoknak egy kutya… – Egyáltalán tisztában van vele az ember, hogy mi számára a legértékesebb, amíg veszélybe nem kerül, és magához nem kell szorítania, hogy elmeneküljön vele? Ez megrendítette, és lenézett Dianára, ahogy újra befészkelte magát a karja alá. – Neked üres a kezed. – A tiéd is. – Tovább vonszolta a férfit, hogy mozgásba jöjjön. Elhagyták a fürdőket, és egyre csak cipelte, pedig Marcus a rossz lábát csak húzta maga után. Diana apró volt, de szilárd, mint a szikla.

– Nekem itt semmim sincs, ami értékes – vallotta be Marcus. – Neked? – Nekem van – felelte a nő. – Csak még nem értünk oda. – És hol van az az oda? Mikor egy újabb többes útkereszteződéshez értek, felemelte a lámpást, és káromkodott egyet, ahogy egy kő megpattant a csupasz csuklóján. – Oda – mondta a kövek között bukdácsoló, lehajtott és bebugyolált fejű embereken túlra mutatva. – Egyenesen északnyugatra, a Herculaneumi-kapu felé. – Miért éppen arra? – A törmelék közt felsírt egy csecsemő; Marcus odafordította a fejét, de nem tudta megállapítani, hogy egy olyan gyereket lát, akit elveszített az anyja, vagy olyat, akit éppenséggel biztonságban a karjában tart. Nem látta tisztán, és már nem is tudja meg soha. – A Tengeri-kapu nem lenne közelebb? Diana mozgásba lendült, és sietősen magával ragadta, mint egy sodró folyam. Egy lassú folyam: a lábuk alatt kérlelhetetlen áradatként halmozódtak a kövek. – Az, aki a halálra vár, ne akarja kiválasztani az utat, Marcus. – De a Tengeri-kapu közelebb van. Ha megkerültük volna a fórumot, és elmentünk volna a Vénusz-templom mellett… – Na, előtört a szenátor – panaszkodott Diana. – Mindig tud egy jobb megoldást! – Én abból élek, hogy segítek városokat építeni, leányom. Kiismerem magam egy térképen! – Marcus érthetetlenül felháborodott. – Az egyetlen irány, amit te megértesz, az úgy hangzik: „a startvonaltól indulva hét körön át balra kanyarodj”! A nő fogsora fehéren megvillant hamulepte arcában. – Jobban kedvellek, amikor nem tépelődsz. – Rossz irányba tartunk. – Panaszkodj csak nyugodtan. Úgyis erre megyünk tovább. – Miattad fogok meghalni. – Azt hittem, ez a cél. Egy alak jelent meg mögöttük, a sodródó tömeggel szemben igyekezve. Diana riadtan felkiáltott. A kése ismét megvillant, de csak egy idomtalanul bebugyolált lányt láttak maguk előtt, aki felsikoltott és hátrahőkölt Marcus előtt.

– Nem jelentünk veszélyt rád, hölgyem… Ám a jövevény a felhalmozódott kövekre zuhant; az esés kipréselte belőle a levegőt. Diana leguggolt, hogy felsegítse. – Igyekezz a kapuhoz, kislány, ki kell jutnod, nem pedig vissza a városba! – Nem lehet – bökte ki a lány. A pallája hátracsúszott, és Marcus megpillantotta hatalmas pocakját. A feleségem hasa még akkor sem volt ekkora, amikor már az utolsó hónapban járt Paulinusszal. A betekert térdében érzett fájdalommal nem törődve letérdelt, és Dianával karöltve talpra állították a lányt. – Kö-köszönöm – lihegte. Karcsú és bájos volt, látszólag a teljes testsúlya az óriási pocakjában összpontosult. Ujjait úgy tapasztotta domborodó hasára, mintha egy törékeny ékszert óvna, és Marcus észrevette, hogy jegygyűrű csillant meg rajta. Ám hiába hirdette, hogy a viselője asszonykorú, annyira fiatalnak látszott, hogy a férfi képtelen volt többnek látni egy kislánynál. – Hol a férjed? – kérdezte tőle gyengéden. – Otthon. Hozzá próbálok eljutni. Volt egy hordszékem, de a hordozóim elmenekültek. Épp egy esküvőre tartottam… – A hasára nézett, és felnevetett, ami félig zokogásnak hallatszott. Előkelően nézett ki: smaragdzöld stolát viselt, kezén arany karkötőket és aranygyűrűket, hamu lepte hajában kis aranyfésűt hordott. Menyegzőre való viselet, nem arra, hogy a Tartaroszban sétálgassanak benne. – Korán indultam, hogy segítsek feladni Aemilia fátylát. Épp most kellene odavezetnem a vőlegényéhez, de azt sem tudom, hogy életben van-e egyáltalán… A lány lélegzete egyszer csak elakadt, és hatalmas hasához kapott. Szeme ijedten megvillant, de Diana kinyújtotta a kezét, és a domborodó, zöld selyemre rakta. – Csak egy görcs. – Diana ujján nem volt gyűrű, karcsúsága pedig arról árulkodott, hogy még soha nem adott életet gyereknek, de olyan nyugodt tekintély csendült a hangjából, hogy a terhes lány szemét eltöltötte a megkönnyebbülés, és Marcus torkából is eltűnt a gombóc. – Még legalább tíz napig nem fogsz szülni; ahhoz még nem szállt le eléggé. Ha velünkjössz, biztonságba juttatunk… Ám a lány totyogásnál többre nem volt képes; ezt még Marcus is látta.

– Haza kell jutnia, hogy kivárja, míg véget ér az őrület – jegyezte meg szűkszavúan. – Majd én segítek neki. Diana a férfira nézett, az pedig viszonozta a pillantást. A nő röviden biccentett. Csupa hamu és kosz volt, hunyorgó szemében soha nem csillant meg egyetlen könnycsepp sem, mióta ez az egész hátborzongató sorscsapás elkezdődött. A férfi is bólintott, és a semmiből rátört egy érzés, hogy megkérje a nőt, ne felejtse el őt, amikor már halott lesz. Vajon Diana akkor elismerné, hogy nem csak bárgyú állat módjára akarja bevárni a halált, ha segít biztos helyre kísérni ezt az ünneplőbe öltözött leendő anyát? Úgy akarok meghalni, hogy jó szívvel emlékezz rám, te kis lóbolond lány. A hosszú pillantást a lány kiáltása törte meg. – Sabinus! Sabinus, te vagy az…? A záporozó kövek forgatagából újabb bizonytalan alak tűnt elő: egy barna szemű férfi és egy jajgató gyermek, akit esetlenül cipelt a csípőjén. Talán a lány férje. Még egyszer rákiáltott. – Gyere, hazakísérlek. – A férfi véraláfutásos szemében rémület ült, és egy centurio vagy egy mérnök kurta határozottságával beszélt, ugyanakkor barátságosság csendült ki a hangjából. A jelenet egy ilyen ijedt és kétségbeesett pillanatban szinte bizarrnak tetszett. – Megfognád a fáklyát, hogy a kis barátomat rendesen tudjam tartani? Egy csatornában találtam. – A férfi magához szorította a kislányt, mintha vigasztalni próbálná. – Ne aggódj, ha már egyszer összefutottunk, nem hagyom, hogy bajod essen! – Aztán motyogva hozzátette: – Édes istenek, megőrült a világ. – Mikor lesz vége ennek? – tudakolta a terhes lány, mikor átvette a fáklyát, de a férfi csak fáradtan ingatta a fejét. – Mi majd magunkkal visszük a kicsit – ajánlotta Diana, de a kis trió már el is indult vissza a Tartaroszba, miközben a férfi a vállára vette a gyereket. Diana egy pillanatra utánuk nézett, majd megrázta a fejét. – Remélem, sikerül annak a lánynak tető alá jutnia. Lehet, hogy nemsokára szülni fog. – Micsoda? – Több csikót segítettem világra, mint azt össze tudnám számolni, az unokatestvéreim pedig hét gyermeket is nemzettek egymás közt. Hidd el, ismerem a jeleket. A has leszáll és megkeményedik… –

Diana megrántotta a vállát, és újra megtámasztotta a férfit. – A babája valószínűleg még ma este megérkezik. – De azt mondtad… – Hazudtam – felelte Diana, majd dülöngélve megindultak a fejetlenség felé. Még egy utca, még egy kanyar – a kapu már közel lehetett, mert a tömeg hirtelen megvadult. – Neked is össze kéne szedned egy ilyen feleséget – jelentette ki váratlanul, félig kiabálva, hogy túlharsogja a tömeg moraját. – Tessék? – A feleséged egy zsémbes lotyó volt, éles hanggal, akár egy véső. Újra kellett volna nősülnöd. Talán egy olyan lánnyal, mint ez a zöld ruhás, terhes szépség. Ha több gyereked is született volna Paulinus után – csecsemők, akikről nem mondhatnád, hogy már majdnem felnőttek, és nincs szükségük az apjukra –, akkor nem akarnád, hogy elárvuljanak. Ráadásul – tette hozzá Diana – egy új feleség jobban rendben tartaná a házadat. Én is legszívesebben meghalnék, ha abban a goromba rabszolgákkal teli, poros rumliban kéne laknom. – A világunk a megsemmisülés szélén áll – kiáltotta Marcus, de nem csak azért, hogy túlharsogja a zajt –, te pedig a szememre veted a hitvesi és házigazdai alkalmatlanságomat? – Arról nem is beszélve, hogy a fiad a korához képest igen cingárnak tűnik. Keríts egy feleséget, aki szerez egy jó szakácsot és konyhai rabszolgákat, hogy normálisan felhizlalja azt a kölyköt. Az elmúlt tíz évben az unokatestvéreimre sóztad, hogy az anyja helyett anyjuk legyenek. Marcus hallotta, ahogy hangja jeges keménységgel csattan: – Hogy merészeled? – Úgy, hogy az az előbbi lány a babájával a hasában és a csatornában lelt kislány is valószínűleg halál fia, Marcus. – Diana nem állt meg, egyre csak vánszorgott a köveken át, de a hangja kegyetlenül csengett, a karja pedig erősen megfeszült a férfi dereka körül. – Talán mind egy szálig meghalnak: a gyerek, akit az anyja a sorsára hagyott, és egy másik anya, akinek a gyereke meg se éri, hogy megláthassa a napot… – Diana vadul tört előre a furcsa, foltos kövek buckáin át. – Mert a kövek gyorsabban záporoznak, ha nem vetted volna észre. A duplájára halmozódott a lábunk alatt, mióta

eljöttünk a bordélyból, és ha így folytatja, a városban mindenki meghal mögöttünk. Aközben fognak meghalni, hogy négykézláb másznak, hogy életben maradjanak, hogy egy utolsó lélegzetvételhez jussanak, mert ilyen az ember. Téged kivéve. Te aztán nem zavartatod magad az életben maradással. Még ilyen körülmények között sem. – A nő a megvadult tömeg felé intett, akik ész nélkül tülekedtek a biztonság felé. – Te hogy merészeled? – Engem ne kritizálj – mondta Marcus fáradtan. – Becsülettel éltem, és ugyanúgy fogok meghalni is. S talán egy olyan lánynak fogok közben segítséget nyújtani, mint az előbbi, akiért mindenesetre imádkozom, hogy biztonságban világra hozza a gyermekét. Napfénynél. – Én is imádkozom – mondta Diana. A férfi lepillantott rá, és látta, hogy elszánt tekintettel mered maga elé, kormos szempilláival és eltorzult arccal. De egy csepp könnyet sem hullatott. A Herculaneumi-kapunál teljes volt a káosz. Az emberek lökdösődtek, és eldobálták a batyuikat, melyeket mindaddig elszántan cipeltek magukkal a törmelék alatt eltűnő utcákon, hogy aztán végül megszabaduljanak tőlük. Diana is tántorgott, mert elveszítette a lámpást, amikor egy evezős izomzatával rendelkező, tagbaszakadt férfi arrébb taszította. A mozdulattól majdnem sikerült a lábak tengere alá kerülnie. Kétségbeesett emberek – gondolta Marcus, miközben felrántotta a nőt. Magához szorította, úgy csoszogtak előrefelé, akár egy négylábú állat, s közben az állát Diana feje fölé nyomta, hogy a potyogó kövektől óvja. A szakadatlan zápor itt már nem tűnt annyira szörnyűnek, de ki tudta volna biztosan állítani, mikor úgy visongattak körülöttük a népek, mint az alvilágból kimászni próbáló árnyak? Olyan volt, akár a születés, ahogy átpréselődtek azon a kapun, melyen két boltíves átjáró is nyílt a gyalogosok számára, noha a megnövekedett forgalom miatt hirtelenjében igen szűknek bizonyult. A boltív alatt reményvesztve merültek a sötétségbe; a feketeség nyomasztó hatással volt rájuk a lámpás nélkül. Hirtelen minden oldalról testek nyomultak hozzájuk, miután a kőfalak válogatás nélkül terelték egymáshoz a lelkeket: rabszolgát a szenátorhoz, férfit a nőhöz. Egyetlen eszeveszett testté váltak, ami hamutól és rettenettől

bűzlött. Majd a túloldalon jött a szabadság; mindenki kitódult a kapu határolta nyomasztó bizonytalanságból, és tétovázva elindult az úton, mely a part felé kettévált Herculaneum, illetve Neapolis felé. De biztonságban lesznek-e bárhol? – tűnődött Marcus. Lehet, hogy a sötétség és a hamu odáig is elér. – Már csak egy kicsi van hátra – ordította túl Diana az erősödő lármát. Valaki a kapun túl elejtett egy meggyújtott fáklyát; a nő felkapta, mielőtt kialudt volna. – Kevesebb mint fél mérföld, és utána megállhatunk… – Miért állhatunk meg? – Amiért ragaszkodtam hozzá, hogy ezen a kapun jöjjünk ki, nem pedig az átkozott Tengeri-kapudon. Egyébként igazad van, az közelebb lett volna. – Bizony – motyogta Marcus, és erőnek erejével újra munkára fogta a térdét, ahogy tovább botorkáltak az egyre növekvő kőrakásokon. A fáklya erőtlen és egyre lankadó fényt árasztott, de összehasonlíthatatlanul jobb volt a kapu sötétjénél, miután elhagyták a lámpást. Köhécselve botladoztak előre, s közben az előttük húzódó utat kémlelték – Marcus meglehetősen nehezen vette észre a méretes villa fokozatosan felderengő alakját. Egy nagy hamurakáshoz hasonlított. A kövek magasra tornyosultak a hosszú tetőn. A felhalmozódott törmelék eltorlaszolta az összes bejáratot. – Ha abban reménykedsz, hogy segítséget kapunk, azt kell hogy mondjam, bármilyen család is lakott itt, már rég elmentek vagy bezárkóztak – kezdte Marcus, de Diana határozott léptekkel, dacosan megkerülte a villát, és célba vette a melléképületeket. – Segíts – kérte. Marcusszal sikerült kifeszíteniük egy kaput, azután továbbmentek a következőhöz. Ahogy a férfi lehajolt, hogy arrébb seperje a kőhalmokat, saját keze látványa megdöbbentette. A húsa vörösesszürke volt a vérrel keveredett hamutól, ahol a záporozó kövek felhasították a bőrét. Felegyenesedett, hogy Diana kitárja a szabaddá tett ajtót, és most először érzett a térdén kívül máshol is fájdalmat. Úgy sajgott a nyaka, a válla és a háta, mintha alaposan megverték volna; mire keresztülvergődtek és átmásztak az égből hulló kőtörmeléken, hogy idáig jussanak, lábizmai szinte lángoltak. Érezte, hogy a nyakán is patakzik valami, amiről azt

feltételezte, hogy egy másik sérülésből is szivárog a vér. Hogyhogy nem talált fejen semmi, hogy megöljön? – csodálkozott, és ingerültség kerítette hatalmába. Dianának végre sikerült kifeszítenie az ajtót, közben a lámpást mindvégig a kezében tartotta. Marcus orrát összetéveszthetetlen szag csapta meg. Ismét beleszimatolt a levegőbe. – Trágya? – Egy istállónak általában ilyen szaga van, szenátor. – A nő bebújt. – Fogd meg a fáklyát, és ne gyere a karámok közelébe. A lovak gyűlölik a tüzet. Követte a nőt, magasra tartva a fáklyát, és ahogy megszűnt a hátát ostromló kőzápor, majdnem megszédült. Ahogy a fény hirtelen megtörte a sötétséget, hallotta, hogy teli torokból nyeríteni kezd egy ló, és páros lábbal rugdalni kezd; a fény egy szempáron csillant meg. Diana elindult a szemek és a hang irányába, és hangját duruzsolásra halkította. – Hát itt vagy, szerelmem. Attól tartottam, ellopott valaki. Azt hitted, nélküled megyek el? Marcus leroskadt a fal tövében valamiféle faládára, amiben feltehetőleg lószerszámokat tartottak. – Kérlek, mondd, hogy nem egy ló miatt vergődtünk el idáig. – Dehogynem. – Diana valahonnan előbányászott még egy lámpást, és odatartotta Marcusnak, hogy gyújtsa meg a lámpabélt. – Megvásároltam, így felelős vagyok érte. Ahogy téged, úgy őt se hagynám itt meghalni. Marcus elkezdett nevetni. Nem szívből, de úgy érezte, muszáj kinevetnie a nőt, különben megfojtja. – Egy lóért tetted kockára az életed? Diana válaszra sem méltatta a férfit, csak elvette tőle a fáklyát, és beledugta a legközelebbi fali tartóba, hogy több fényt árasszon. Marcus tovább hahotázott, Diana pedig nyugodtan letekerte a piszkos tógát a fejéről és a válláról, és megrázta fakó színű haját. Úgy érezte, ezer éve történt, hogy a férfi bebugyolálta őt a kuplerájnál. Körbejáratta a tekintetét az elhagyott istállóban, és megrázta a fejét. – Alig négy napja itt álltam, és a ház leányával beszélgettem. Egy kis, vörös hajú örökösnő volt, aki amiatt háborgott, hogy férjhez kell

mennie. Magamra emlékeztetett. – Diana odasétált a vizesvályúhoz, és arca grimaszba rándult, amikor üresen találta. – Kíváncsi vagyok, él-e még. – Kíváncsi – visszhangozta Marcus, és zord nevetése köhögésbe fulladt. Hamuízt érzett a szájában; a mellkasa úgy feszített, mintha vaspántok közé szorították volna; a köhögőroham végül zihálásba fordult. A fejét a falnak támasztotta, s azon mélázott, vajon mennyit lélegzett be a hamuesőből. Hirtelen nagyon kimerült. Ahogy ott üldögélt, nem hitte, hogy képes lesz újra felállni. – Igyál. – Diana állt előtte, az övén hordott bőrflaskát nyújtva felé. – Nem találok itt vizet, bár nem csodálom, amilyen vízhiány volt mostanában Pompejiben…de ez még jobb. Marcus az ajkához emelte a bőrt, és belekóstolt. – Bor? – Tartalékoltam. Ettől majd erőre kapsz, mert nemsokára el kell indulnunk újra. Marcus hálásan nagyot kortyolt, és érezte, hogy a vaspántok egy kicsit meglazulnak a mellén. – Nem rossz évjárat. Hol szerezted? – Egy kis baleset történt egy boroskordéval ma reggel – ó, már vagy ezer évvel ezelőtt. Egy borostömlő léket kapott, és minden arra járó megajándékozta magát egy ingyen korsóval, míg a szekeresek csak álltak ott bennünket átkozva. Úton voltam az amfiteátrumba, és mivel forróság volt, én is megálltam, hogy megtöltsem. Örülök, hogy így tettem. Pazar, most már egy kicsit jobb színed van. Legalább már nem úgy nézel ki, mint egy sóbánya rabszolgája. Tudod, az a fajta, akit otthagynak meghalni egy szélfútta bércen, mikor túlságosan megöregszik vagy elhasználódik. – Te pedig… – jegyezte meg Marcus, és ahogy felnézett, érezte, hogy a bortól jóleső erő járja át a vénáit – …Így behamuzva is vonzóbb vagy, mint az a legtöbb nő esetében indokolt lenne. Diana elvigyorodott, majd elindult, hogy átkutassa az istálló hátsó részét. – Idd meg. Nem pihenhetünk túl sokáig. – Szóval az utunk folytatódik. – Marcus az utolsó korty bort a szájában tartotta, hogy kiélvezze az ízét. – Te, én meg a ló mint gardedám?

– Kinek kell gardedám? – Zizegés és csapkodás zaja hallatszott, majd Diana a vállán átvetett kantárral jött vissza. – Az én hírnevem már régen el lett fuserálva rendesen. – Ami el lett fuserálva, az a józan eszed. Kockára tetted az életed, hogy megments egy lovat. – Ezért még mindig szívesen megfojtotta volna. – Neked van szükséged a lóra. – Diana belépett a csődör karámjába, miközben kicsit duruzsolt az állatnak, és az egyik kezével hosszú orrát simogatta. A ló idegesen nyihogni kezdett, de mindvégig a vállánál szagolgatott, miközben a nő megkereste a lópokrócokat, hogy ráterítse a hátára és a farára a kinti kőzápor elleni védelemül. – Nagyon sztoikus voltál, ami a lábadat illeti, és tényleg csodálom, hogy idáig eljutottál, de sztoicizmussal felvértezve sem fogsz gyalog eljutni Herculaneumig. – Néhány gyakorlott mozdulattal az állat hátára szíjazta a pokrócokat, majd kijött a karámból, és a férfi elé guggolt, ujjait hirtelen a bedagadt térdre szorítva. Marcus magáról megfeledkezve felszisszent a fájdalomtól, a nő pedig felvonta a szemöldökét. – Látod? És ez… – Kezét a férfi mellkasához emelte, mely lélegzéskor még mindig erőtlen zihálást hallatott. – Nem takartad el a szádat, mint én, és órák óta belélegzed a hamut; ez a köhögés csak rosszabb lesz. – Leejtette a kezét. – Nem gyalogolhatsz tovább, Marcus. Lovagolnod kell, és nekem épp van egy lovam. – Mondtam neked, hogy nem hagyom el ezt a várost. – Én pedig mondtam neked, hogy nem megyek el nélküled. – Szóval ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. – Ott. Egymásra bámultak; Marcus konokul kihúzta magát ültében, hiába kínozta a testhelyzet; Diana előtte térdepelt, de összeszűkült szemében nyoma sem volt megadásnak. Amikor először meredtek így egymásra a kuplerájban, a férfi azt hitte, csak annyi dolga van, hogy megvárja, amíg a nő elbátortalanodik és elinal. Most már több esze volt annál, semmint hogy azt feltételezze a Cornelius családból származó Dianáról, hogy bármitől elbátortalanodik. Akkor találj ki mást.

– A történet végére érkeztünk. – Marcus érezte, hogy a szíve kalapálni kezd. – Ez az a rész, ahol magamra hagysz. A nő felszegte az állát. – Én pedig, ahogy korábban már mondtam, nem hagylak magadra. Muszáj, hogy vigyázz rám, én… – Míg kiérünk Pompejiből, talán. De most már csak lelassítanálak. – Marcus talált egy rongyot, ami a láda szélén lógott, és elkezdte vele törölgetni a kezét. – Az a ló ugyan elbír kettőnket is, de lassan. Egyedül órákon belül elérsz Herculaneumba. Biztonságban. És én azt akarom, hogy biztonságban légy, Diana. Ennyivel tartozom neked. A nő makacsul megrázta a fejét, haja ide-oda repkedett. – Nem. – De igen. – Marcus ráérősen elkezdte az arcát törölgetni. – Itt azidő, hogy mentsd magad. Szóval adj egy búcsúcsókot a haldoklónak, és vágtass el, mint Diana, a vadász, én pedig mosolyogva felvágom az eremet. Mert mégiscsak sikerült meggyőznöd valamiről, mégpedig arról, hogy egy római nem csak egyszerűen megvárja, amíg a halál rátalál és letaglózza. Magam indulok el felé – mondta fejét félig meghajtva ültében a nő felé –, ahogy ígértem. Egy megfáradt, ősz férfi meghal, hogy egy ragyogó fiatal nő életben maradhasson. Ez legalább jobb ürügyet szolgáltatott az elmúlásra, mint egy egyszerű kétségbeesés. Diana a testsúlyát a sarkára helyezte, tekintete lángolt a haragtól. – Szóval átvágod a vénádat. – Igen – jelentette ki Marcus. – Tudod, hogy kell? – Ó, igen. – Hány éjszakát töltött Rómában azzal, hogy a sötétben kitapogatta a csuklójából kitüremkedő vonalat, fel-le húzogatva rajta a kés hegyét… Hipnotizálta; andalító, vigasztaló álmodozás volt. Akár vakon is megtalálná az ereit. – Bár eltart egy ideig, míg kivérzik az ember. Ki tudja, mennyi időt ad még neked a hegy? Próbálj meg valami gyorsabbat. – A nő felállt, egyik kezével kihúzta a hüvelyéből a tőrt. – A szegycsont alatt egyenesen és gyorsan a szívedbe találsz. Így kell csinálni, Marcus Norbanus. – A férfi lábánál elszórt szénába dobta a kést.

Marcus érezte, hogy a homloka összeráncolódik. – Honnan tudsz te ilyeneket? – A patríciusnők is tudják, hogyan kell meghalni. – Tekintete egy pillanatig elidőzött a férfin, azután visszafordult a lovához. – A négy császár évében – mondta a kantárért nyúlva – a kuzinjaimmal Vesta templomában bújtunk el a feldühödött csőcselék elől, és négyünknél csak egy kés volt. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogyan kövessünk el becsülettel öngyilkosságot, és azt is mind tudtuk, hogy ez még mindig jobb vég, mint ha a zavargó praetorianusok tépnek darabokra. – Áthúzta a kantárt a csődör füle mögött, becsatolta a szíjakat és a csatokat. – Végül nem került sor rá. De készek voltunk megtenni. Marcus bólintott. – Természetesen. Nem is gondolnék mást. – Egyéb oka is van annak, ha a nők elveszik a saját életüket, mégpedig az, ha megbecstelenítik őket. – Diana visszafordult hozzá a karjára hurkolt gyeplőszárral és csillogó szemmel. – Engem abban az évben megbecstelenítettek, Marcus. Tizenöt éves voltam, és megbecstelenítettek egy sikátor falánál. Fel kellett volna tán nyitnom a vénáimat azután? Eltartott egy darabig, míg Marcus meg bírt szólalni. Hirtelen dührohamot érzett, és semmin nem tudta levezetni – a nő tekintetében se harag, se sajnálkozás nem látszott. – Nos? – provokálta a férfit. – Hány férfi mondta volna Rómában, hogy el kéne vennem a saját életemet, hogy véget vessek a szégyennek? – Én biztos nem – felelte a férfi csendesen. – De…sokan. – Hát, szarok rájuk. Az a férfi a sikátorban nem ért annyit, hogy szégyenkezzem miatta. Addig se bírta bennem, míg egy tojás megfő, nekem pedig hosszabb lovaglások után is volt már nagyobb fájdalmam. Köptem egyet és elsétáltam, és soha még csak nem is gondoltam rá, hogy kést szorítsak a csuklómra. Az utóbbi tíz évben szinte eszembe se jutott az az ember. Mert az életem többet ér annál, ami a lábam közt van. – A csődör kantárát átvetette a rácson, majd két nagy lépéssel a férfi előtt termett. – A te életed pedig többet ér, mint ez a kétségbeesés. A férfi felállt.

– Diana… A nő kinyújtotta a kezét, megragadta a férfi hamu lepte, ősz haját, és lehúzta a fejét magához. Éppoly szenvedélyesen csókolta meg, ahogy minden mást csinált. Marcus ajkába hirtelen fájdalom nyilallt, mikor Diana belemélyesztette a fogait, mire a férfi belekáromkodott a szájába. A nő elrántotta a fejét, szája vöröslött, akár a rózsa. Széles mozdulattal letörölte az ajkát, amitől az ujjai skarlátpirosak lettek. – Tessék. – Rácsapott a férfi mellkasára, ami vörös nyomot hagyott a szegycsontja alatt. – Itt kell bedöfnöd a pengét. Ahogy ott állt előtte hamuval borítva és haraggal tele, Marcus nagyszerű nőnek látta. Ez pedig egy nagyszerű utolsó csók volt – gondolta. Még akkor is, ha fájt, csók volt a javából. Régóta nem érezte ajkán egy nő csókját. – Igazad van – ismerte el az ajkához nyúlva. – Az életem többet ér, mint ez a kétségbeesés. Az életem ér anyit, hogy odaadjam a tiédért. – Marcus… Lehajolt és felvette a szénában heverő tőrt. – Igazad van, a szívbe szúrt pengénél nincs gyorsabb. Ugyanakkor kell hozzá egy bizonyos erőnlét, és a négy császárnak ugyanabban a szerencsétlen évében, amikor meggyalázták az erkölcsi tisztaságodat, én elveszítettem a karom erejét. A börtön következménye, és egy verésé, ami soha nem gyógyult be. Így hát… – zárta le a gondolatot, miközben mélyen és nyugodtan felhasította az egyik csuklóját – …egy véna felnyitása is megteszi. A vér úgy lövellt ki, mintha már várta volna, mikor hagyhatja el az eret, és szinte kopogva hullott a szalmára. Marcus egyáltalán nem érzett fájdalmat. Diana viszont felkiáltott, és előrelendült, hogy elkapja a csuklóját, de a férfi beletúrt a nő hajába, és karnyújtásnyira eltartotta őt magától. Ehhez még elég erős volt. – Jobban ismerlek, mint néhány órával ezelőtt – mondta neki, miközben vérben ázott a karja. – Túl makacs és túlságosan bátor vagy, hogy elhagyj, még ha muszáj lesz is. Szóval nem adom meg rá a lehetőséget. – Te szamár. – Diana kiszabadította magát a szorításból, és visszasietett a vályúhoz, ahol a letekert tógadarabot hagyta. Letépett

egy darabot a koszos bíbor szegélyből. – Ha elég szorosan elkötjük… – Ne akard, hogy a késsel tartsalak távol. – Marcus még mindig a tőrt szorongatta, és még a gondolatát is utálta, hogy egy nőre fogja, de attól tartott, kénytelen lesz. – Nem hagyom, hogy meghalj – harsogta Diana. Bősz káromkodás közepette megszabadult a tógától, és eltűnt a karámban, ahol a ló állt. – Egy gyeplőszár, egy darab bőr, valami, amivel elszoríthatjuk a karodat… Marcus azt fontolgatta, hogy még egy sebet ejt magán, hogy siettesse a folyamatot – az első nem volt elég mély, hogy hamar végezzen vele –, de hirtelen hangos nyikorgás csapta meg a fülét. Tekintete az istálló túloldalára villant, ahol az ajtókat befeszítették – immár nem voltak egyedül. Két férfi állt a szalmában, épp elkezdték lehámozni magukról a köpönyeget és a kövek elleni párnázatot, miközben mennydörgő hangon átkozódtak. Marcus mindig is azzal kérkedett, hogy bármikor képes megmondani egy római társadalmi rangját pusztán a tartásából, az arcáról, a ruhája minőségéből, mielőtt akár egyetlen szót kiejtene – e hasznos fogást még azokban az időkben sajátította el, amikor törvényszéki ügyekkel foglalkozott –, de ezekről a férfiakról semmit sem tudott megállapítani. Sem a bőrük színét, sem a tunikájuk anyagát; de a nyelvjárásuk se derült ki az összefüggéstelen szavaikból. Az egyik nagydarab volt, a másik még termetesebb; a karjuk véres volt, ahogy a lábuk szára is; a beszédmodoruk nyers. Lehettek hordárok vagy gyapjúverők, legionáriusok vagy földművesek, polgárok vagy rabszolgák – az emberek között már nem volt ilyen jól körülírható különbség, már nem. Pompejiben már csak halottak, haldoklók és kétségbeesettek maradtak. És kétsége sem volt afelől, hogy ezek a férfiak melyik kategóriába tartoznak. Érezte a bűzét, akár egy rothadó hulla szagát. Meglátták őt, és megdermedtek. Marcus moccant elsőként, nagyon lassan felemelte vérző kezét. – Nem akarok rosszat. – Nagyon vigyázott, hogy ne nézzen Diana irányába. A nő a termetes csődör túloldalán állt a karámban, az állat hosszú nyaka kitakarta őt, de egy újabb pillanat elteltével… –

Nincs itt semmi számotokra – szólalt meg Marcus az összes tekintélyével, amit valaha képes volt a Rostrán szónokolva latba vetni, de a férfiak már másfelé nézelődtek. Az egyikük harsány tetszésnyilvánításra ragadtatta magát a csődör láttán. – Egy ló! Az átkozott isteneit, végre egy kis szerencse… – Legalábbis egyikünknek – jegyezte meg a homlokát ráncolva a másik, majd végigmérte Marcust. – Van nálad pénz? – Rendelkezésedre. – A véres kezét használva meglazította az övét, és hagyta, hogy az erszény a földre essen. A másik kezében maga mellett még mindig ott lapult a tőr. Húsz éve, tribunusi napjaid óta nem használtál pengét egy másik ember ellen – emlékeztette magát és akkor is csak gyakorlatozás közben. De még mindig nem dobta el a tőrt. Minden porcikája veszélyt kiáltott – nem mert a karám felé nézni, ahol idegesen fújtatott a csődör. Diana bizonyára lebújt a karám fala mögé; talán észrevétlenül ki tudott surranni az istálló mögé… Térdébe iszonyatos fájdalom nyilallt, ahogy a két férfi közül a nagyobbik odasétált hozzá, és néhány mozdulattal arrébb lökte. Marcusnak sikerült az oldalára esnie, és a tőrt a szalma alá rejtette, miközben az óriás felvette az erszényét, és beletúrt. – Tíz denarius – horkantott fel. – Úgy beszélsz, mint egy szenátor; nincs nálad több? – Hagyd békén – szólt közbe a másik, a lovat vizslatva. – Még lesz idő pénzt szerezni. Láttad, mennyien gyalogolnak a parti úton? Pompeji összes gazdag embere a pénzesládikójával és a felesége ékszereivel a hóna alatt vándorol. Öld meg ezt, ha akarod, és induljunk. Majd felváltva lovagolunk… – Én ülök rá először. – A behemót férfi az egyik térdét Marcus mellkasába támasztotta, és a hüvelyéből unott arccal előrántott egy tompa kést. – Ne ölj meg – motyogta Marcus, és szíve zakatolni kezdett a mellkasában. – Felesleges. A pénzemet megkaptad, én meg már haldoklom… – mondta, s feltartotta vérző karját. – Ne ölj meg. A férfi egy pillanatig elgondolkodott. – Ma mindenki haldoklik – jegyezte meg, és megvonta a vállát. – Én meg amúgy is utálom a patrícius pöcsöket. Mindig is el akartam nyisszantani egy olyan bíbor torkot, mint a tiéd.

Ne – gondolta Marcus, ahogy a kés közeledett, és a rémület majd szétvetette a mellét. Ó, ne. Nem azért, mert már nem érezte a halál kellemes, sötét csábítását, hanem mert tisztában volt vele, mi következik, ha a melák kése továbbhalad a torka felé. Ne… A csődör felnyerített és kivágtatott a karámból. Mindkét férfi hátraperdült. Diana még csak félig ült a hátán, lobogó, vörös szoknyájával és hamuszínű hajával, de fogait kivicsorította, miközben a ló nyakát a gyeplőszárral ostorozta. Ahogy az állat meglódult, az egyik férfit hanyatt döntötte a szénába. Ezzel olyan széles út nyílt előtte, mintha a célegyenesbe jutott volna a Circus Maximusban. Már csak meg kell sarkantyúznia a lovat, hogy vágtasson, gondolta Marcus – egyenesen át az istálló ajtaján, hogy biztonságot leljen, vagy legalábbis annyi biztonságot, amennyi még maradt a világon. De nem fogta vágtára a lovat, és Marcus tudta, hogy nem is akarja. Egy újabb rántással visszafordította, és egyenesen nekivezette a férfinak, aki félig Marcuson térdepelt. A férfi odébb mászott, kezével a fejét oltalmazta. A csődör félig felágaskodott az alacsony mennyezet alatt, sörénye lobogott, Diana pedig veszélyesen mélyre hajolt, hogy rávágjon a melákra a gyeplőszárral, ami az egyetlen fegyvere volt. – Fattyú! – rikoltotta, ahogy rásózott a görnyedt vállakra. A férfi a karja után kapott, de elvétette. A ló még mindig forgott, vadul kapált patáival a szűk helyen, miközben Diana újabb csapásra készült – de ekkor a másik férfi a túloldalon egy kiáltással felemelkedett, és újra belevetette magát a hadakozásba, aminek köszönhetően Dianának immár egy guggoló és egy rohamozó ellenféllel kellett küzdenie egyszerre. – Menj arrébb! – kiáltotta neki Marcus a szénából, de a nőnek arra sem volt ideje, hogy odapillantson. Még mindig forgott a lóval, erősen markolva a gyeplőszárat, így próbálva elterelni tőle a két férfit, miközben a rögtönzött ostorral ütötte-vágta őket. Ám az egyik férfi, azt kockáztatva, hogy kap egy ütést az arcára, eléggé megközelítette a nőt, hogy megragadja. Elkapta a bokáját, és lehúzta a lóról Dianát, aki visítva szitkozódott. – Egy ló és egy lány – mondta a férfi vigyorogva, ahogy a szénába csapta Dianát, és a torkánál fogva leszorította. A nő

vonaglott, a támadója csuklóját karmolászta, de a hamuval lepett férfi olyan hatalmas termetű volt, mint Vulcanus egyik óriása, Diana pedig a parádézás, a káromkodás és a bátorsága ellenére nagyon törékeny teremtésnek látszott. Olyan kicsi – gondolta Marcus, miközben feltápászkodott. Lába teljesen használhatatlan volt, merő fájdalom, egy holt végtag, de szinte nem is érezte. Csak egy lányt látott a szénában – és ugyanazt a lányt tizenöt évesen egy sikátor falához szorítva, ahogy vicsorog és szitkokat szór, éppen ahogy most, miközben felhúzzák a szoknyáját. – Te ülhetsz fel elsőnek a lóra, ha én lehetek az első a lányon – ajánlotta a melák, aki Marcusról megfeledkezve Dianára összpontosította a figyelmét. Egyikük sem vette észre, amikor Marcus talpra küszködte magát, és miért is tették volna? Ő csak egy mihaszna bíbor szenátor: egy puha kezű, ősz íróvessző-forgató, aki alig áll a lábán. Marcus nem állt meg, odabicegett a hamu lepte óriáshoz, és szúrt: egy tőrdöféssel a bordái közé hatolt. A férfi érdekes módon kislányos sikkantást hallatott, és félig felé fordult, mire Marcus egyre mélyebbre csavarta a pengét, s közben annyira csikorgatta a fogait, hogy azt hitte, mindjárt kitörnek, és érezte, hogy dobol a vér a fülében. A férfi megfordult, megpróbálta elkapni – Marcus felemelte a szabad kezét, eltolta a férfi fejét, és látta, hogy felnyitott csuklójából a karján csurog a vér. Hirtelen megszédült, és eltűnődött, vajon most jött-e el a pillanat, hogy összeomoljon és meghaljon. Még nem – gondolta mogorván –, még nem – és hüvelykujját az óriás szemgödrébe vájta. Hallotta a sikolyát, érezte, ahogy a szemgolyó nedvesen szétpukkan, s közben egyre mélyebbre tolta a tőrt a bordák közé… Egymásba gabalyodva felbuktak, és Marcus lábába úgy belenyilallt a fájdalom, ami minden korábbi szenvedést elhomályosított, hogy a szeme is káprázott. Még nem – mondogatta magának az agónia közepette. Érezte, hogy meleg vér ömlik rá, majd egy újabb kislányos, bugyborékoló hangot hallott. A tőr kiszabadult, és az óriás a szénába hanyatlott Marcus mellett. A szegycsont alá, közvetlenül és gyorsan a szívbe – gondolta szórakozottan. Így kell csinálni. Aztán két kéz kulcsolódott a nyakára, és kipréselték a torkából a levegőt.

– Fattyú – vicsorogta egy hang, és amikor Marcus kinyitotta a szemét, a másik férfit pillantotta meg. Vállaitól nem látszott a fáklyafény, az arcát lepő hamuban képtelen módon könnycseppek vágtak utat maguknak. – Te fattyú, ő a testvérem volt… Ó – gondolta Marcus már-már tapintatosan. Sajnálom. Nos, nem is. A fivéred egy erőszaktevő, fosztogató bandita volt, ahogy te is… A kezek szorulni kezdtek a torka körül, csillagokat látott. Kitátotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Kezével csapkodva a tőr után turkált a szénában, de nem lelte. A feje majd szétrobbant, minden vérben úszott és egyre csak homályosult – de ő mosolygott. Még így is sikerült magára erőltetnie egy mosolyt. Nem vagy egy lángész, mi? – szerette volna kérdezni az őt fojtogató férfitól. Hátat fordítottál neki. Diana olyan halkan kelt fel a szénából, akár egy kísértet, kezében a kétrét hajtott gyeplőszárat tartotta. Két halk lépéssel ott termett, és a férfi torka köré kanyarította. Két térdét az oldalára szorítva átkulcsolta a törzsét, hogy megülje, mint egy lovat, majd teljes súlyával hátradőlt. Olyan erősen húzta hátra a férfi torkát, mintha egy négylovas fogatot akarna megfékezni. Marcus látta, ahogy az inak az utolsó szálig megfeszülnek vékony karjában. A nyakán enyhült a gyilkos szorítás. Marcus hatalmasat sóhajtott, úgy szívta magába a levegőt, mintha boríze lett volna, majd ismét a tőr után kapott. Mert Diana hátrahúzta ugyan a férfit a nyakánál fogva, akár egy rakoncátlan lovat, az viszont háromszor akkora volt, mint ő, és abban a pillanatban, amikor hátracsap, a nő elrepül… Marcus a szalma közt kotorászott a tőrt keresve. Minden túl gyorsan mozgott; minden, kivéve az ő ügyetlen ujjai. Ívesen megsuhintotta a kést, de elvétette; a férfi szeme kidülledt, és gurgulázó hangokat kiadva rángatta a gyeplőt, ami szorosan feszült a torkán. Erélyesen megrántotta, mire Diana az egyik oldalon hirtelen eleresztette. A férfi a súlyánál fogva kapálózva előrelendült – Marcusnak csupán annyi dolga volt, hogy előreszegezze a pengét. Már másodjára temette maga alá egy bűzlő hústorony. A férfinak eltartott néhány pillanatig, míg levegő után kapkodva kilehelte a lelkét. Marcus csak feküdt alatta lihegve, és jólesett neki. Mármint a lélegzés, tisztázta magában – szerette rendezni a gondolatait. A lélegzés volt oly élvezetes, nem a fölötte haldokló férfi vagy a súlya

vagy a szaga. A szaga valójában elviselhetetlen volt. Hamu, izzadság és az a fajta, beleivódott mocsok egyvelege, ami arról árulkodott, hogy a férfi már hosszú napok óta nem látogatott meg egy fürdőt se. Gyalázatos – gondolta Marcus. A római fürdők mindenki számára hozzáférhetők, még a legborzasztóbb szegénységben élőknek is. A gyakori fürdés különbözteti meg a római polgárt egy barbártól. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Nem tudta, mit; még mindig remegett, a torka izzott, a térdéről nem is beszélve. Végül csak annyit jegyzett meg a legteljesebb nyugalommal: – Azt hiszem, igen valószínű, hogy a támadóink nem római polgárok voltak. Diana rábámult. A sarkán ülve csücsült a szénában, a gyeplő egy darabja még mindig ott fityegett az egyik kezében. Hátravetette a fejét és felnevetett. Volt annak a nevetésnek egyfajta hisztérikus kicsengése, de valódi derültség is áradt belőle. – Az istenek szekerére, Marcus, tényleg csak ennyi észrevételed van? – Még soha nem öltem meg senkit. – Némi nehézség árán legördítette magáról a petyhüdt testet, és felült. – Mit kellene mondanom? – Honnan tudjam? Ilyen dolgokról nem beszélnek a lányok előtt. – Diana feltápászkodott, és elindult a lóért, ami oldalazva állt és idegesen fújtatott az egyik sarokban, szeme fehérje kilátszott a vér szagától érzett rémülettől. A nő halkan duruzsolni kezdett neki és átölelte, míg az állat abbahagyta a farka csapkodását, azután újra kipányvázta a falnál, és visszament. Letelepedett Marcus mellé, és odanyúlt, hogy a kezébe vegye a férfi csuklóját. A felhasított csuklóját, melyből még mindig szivárgott a vér. – Hallottam, mit mondtál annak a banditának – szólalt meg a nő. – Mikor el akarta vágni a torkodat. Azt mondtad: „Ne ölj meg.” Marcus megvonta a vállát. A nő úgy sandított rá piszkos haja alól, akár egy kanca az üstöke alól. – Ez azt jelenti, hogy már nem akarsz meghalni? Azt jelenti, hogy nem akartam, hogy te meghalj – gondolta Marcus. Mert tudtam, hogy megpróbálnál megmenteni, te őrült lány.

– Ne akard, hogy megöljelek – kérte Diana, és párás lett a szeme. A természetellenes rémségeknek ezen az éjszakáján korábban egyszer sem sírt, de most a határán volt. – Ne akard, hogy én öljelek meg azzal, hogy magadra hagylak. Kérlek. Ezernyi dolgot illetően vitába szállhatott volna vele, de a nő könnyei láttán érzett meglepetés elnémította. – Tudom, mit gondolnak rólam Rómában, Marcus. – Véres ujjait a férfi ujjai közé csúsztatta, szorosan rákulcsolta őket. – Egy vicc vagyok: a hangyás kis Diana, akinek szalma lóg a hajából, és akinél mindig a Vörösöknek áll a zászló. A nők úgy gondolják, nem természetes, ahogy viselkedem, a férfiak meg összenevetnek a hátam mögött, kivéve, mikor azon törik a fejüket, hogy tudnának maguk elé térdepeltetni. A szégyenérzet oly erősen áradt szét a férfiban, hogy jobban fájt, mint a lába. – Diana… – Nem. – Elcsitította, ismét elutasította a szánalmát. – Nem érdekel. Úgy élek, ahogy nekem tetszik, és az istenek a megmondhatói, hogy ezt igen kevés nő teheti meg. Ami azt illeti, még a férfiak közül is kevés. Én vagyok az őrült kis Diana, aki lovakat tenyészt és a Vörösöknek szurkol, és olyan dolgokkal néztem szembe, amelyek kiirtották volna a derék római polgárok felét, akit ismerek. Ma már másodszor kellett végignéznem, ahogy egy város darabokra tépi önmagát. Láttam embereket, akik kijutottak, embereket, akik úton vannak valahová, ami talán a biztonságot jelenti…de láttam másokat is. Olyanokat, mint az a terhes lány vagy a férfi, aki a gyereket cipelte a hátán… Marcusnak valamiért a vézna szajha jutott eszébe, aki leütötte egy korsóval, és gyakorlatilag az egész kellemetlenséget okozta számára. Ki tudja, él-e még, vagy meghalt? – …és én meg akartam menteni őket, de nem tudtam. Nem tudtam. – Diana rendületlenül a férfira meredt, és ekkor telt meg csordultig a szeme könnyel. – Kérlek, Marcus, ma hadd mentsek meg valakit egy lovon kívül is. A férfi ránézett. Büszkén sírt, nem ráncolta össze az arcát, csak hagyta, hogy a könnyek kígyózva utat törjenek maguknak a

hamurétegen át, miközben véres ujjait az övéibe fűzte. Ránézett, és érezte, hogy a végzet elkerülhetetlen hulláma feltornyosul benne. – Kérlek – könyörgött a Cornelius családból származó Diana. – Hadd mentselek meg. – Kedves lányom… – sóhajtotta a férfi, és hallotta magát, hogy a hangja elerőtlenedik. A nő várt, s közben piszkos kezével megdörzsölte a szemét. A férfi feltartotta a csuklóját. – Bekötöznél? A ló nem volt valami lelkes, hogy el kell hagynia az istállót, miután rájött, hogy kövek potyognak az égből. – Józan állat – állapította meg Marcus. Dianának az összes pokrócot fel kellett használnia, amit csak talált, hogy kipárnázza az állat farát és hátát, mielőtt Marcus felmászott rá, és elhagyhatták a fedett helyiséget. A Herculaneumba vezető ösvény a parton húzódott – normális esetben Marcus az egyik oldalon megpillantotta volna a kéken csillogó öblöt, a másikon pedig a magas dombokat, melyek tetején buján zöldellő gazdaságok nyúlnak el. De még mindig a fekete és hamu lepte alvilágban jártak; az út tele volt menekülőkkel, akik nyakukat behúzva botorkáltak előre az egyre halmozódó köveken át. Az égi örvénylésből még mindig hullottak a kavicsok, és amikor Marcus hátrafordult, hogy vessen egy pillantást Pompejire… A város még nem volt ugyan halott, de már… lassult. Se lámpások, se ablakok fénye nem világította meg a sötétséget. Csak az elharapózó tüzek szikráit és az utcákat uraló, értelmetlen lökdösődést látta. Az istenek legyenek irgalmasak hozzájuk – gondolta Marcus, és alig tudta körbehatárolni a Vesuvius esetlen alakját. Mikor hagyja már abba? A ló megrándult a gondolatra, hogy ki kell mennie a csúszós kőtörmelékre. – Be kell kötnöm a szemét – kiáltotta Diana. – Te leszel a szemem! – Marcus őrködött a lóhátról – nem is egy, mindjárt két kést fektetve nyíltan keresztbe az ölében és nem egy olyan szempárt vett észre, melynek tulajdonosa csak az alkalmat leste. Ma benne voltam két ember megölésében – gondolta lelkiismeretfurdalás nélkül. Akár

többet is megölt volna, ha szükséges, hogy távol tartsa őket Dianától, aki lépésenként vezette a bekötött szemű lovat a forrongó káosz felé, miközben minden egyes ideges, oldalazó lépés után suttogott neki, simogatta vagy dicsérte. A nő hízelgő hangja, amivel rávette az állatot, hogy továbbmenjen, hálószobai meghittségű suttogássá halkult, amit hallva minden római férfi nyelvlógatva követte volna akár a pokolba is. Nem rossz ilyen suttogást hallani újra – töprengett Marcus. Az élete sötét, sivár hely lett – a kétségbeesés, ahogy Diana fogalmazott, elriasztotta a női társaságot. Talán tennem kellene ellene valamit. Vagyis, ha az istenek úgy döntenek, hogy nem ölnek meg ezen az úton. Micsoda isteni irónia lenne az… Amikor elment mellettük egy taligás, szigorú pillantást vetett felé, és figyelmeztetőleg felemelte a késeket, miután a férfi kitartóan bámulta a lovat. Marcus ezek után nem volt biztos benne, hány óra telhetett el – csak abban, hogy telnek, miközben éberen csoszognak a sötétségben. Égett a tüdeje a belélegzett hamutól, a szeme fájt, mert az úton folyamatosan figyelnie kellett az alattomos fosztogatókat. Az egyetlen biztos pont Diana nem görnyedő válla volt a ló feje mellett. Amikor Marcus először pillantotta meg a fényt, még levegőt venni sem mert, és azon mélázott, vajon csak a képzelete játszik-e vele. De nem. – Nézd. – Lehajolt, hogy megérintse Diana vállát, aki egy-két lépéssel tovább-botorkált, de végül felnézett rá. A kimerültségtől még akkor is előre-hátra billegett, amikor állt: egy szürke kísértetnek látszott a sötétségben. Csakhogy most már nem volt teljesen sötét. A parti ösvény lassan, de biztosan kifelé kanyargott a hegy által vetett fekete árnyékból. Körülöttük kiáltások harsantak, mikor mások is észrevették, amit Marcus. – Napnyugta – mondta Marcus, és a nyugaton tündöklő halvány rózsaszín ragyogás irányába mutatott. – Kisétáltunk az éjszakából a napnyugtába. Diana arcára pillantva a férfi egy pillanatig azt hitte, megint elsírja magát. Pedig inkább fel volt háborodva. – Kisétáltunk az éjszakából a még több éjszakába? – panaszkodott.

– Elegem volt az éjszakázásból. Épp eleget éjszakáztam már ezen a kurva napon. Marcus felnevetett. Éhes volt, és mocskos, zihált és szédült, és arra sem emlékezett, mikor volt utoljára ennyire elégedett. Az öböl fölé boruló égbolton halványodó vörös sáv láttán – miután a törmelékkel teli vizek is újra láthatóvá váltak – arra gondolt: megérek még egy napnyugtát. Tulajdonképpen látni fogom a fiam felnőtté válását is. Diana álltó helyében inogni kezdett megint. – Most lovagolj te egy darabig – utasította Marcus a Rostrán használt hangján. – A ló már úgyis túl fáradt. – Mellesleg a kőzápor is kezdett ritkulni, a lábuk alatt is kevésbé volt durva a talaj. Diana tétovázva levette a ló szeméről a kötést. – De te nem gyalogolhatsz… – Nem. Valójában kétlem, hogy ez a térd valaha ugyanolyan lesz, mint régen. – Valahányszor kinyújtotta a lábát, ropogott. Bizonyára most már ő lesz a bicegő szenátor is, ahogy eddig a hajlott vállú volt – noha jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelte, ha kinevetik. – Te úgyis olyan apró vagy, Diana. A ló mindkettőnket elbírja egy darabig. A nő elfogadta Marcus kinyújtott kezét, felkapaszkodott a lóra, és befészkelte magát elé. Marcus fél kézzel átkarolta a derekát, és elseperte piszkos haját, mikor az arcába csapódott. – Te tudsz valamit – jegyezte meg, ahogy egy rúgással mozgásba hozta az állatot. – Megfogadom a tanácsodat. Megnősülök újra. – Mmm – válaszolta a nő, és a vállának dőlve félig már el is szundikált. Undorító szaga volt a hamutól, a vértől és a lótól, és Marcus gyanította, hogy az övé sem különb. Visszataszító barbárok voltak mindketten. – Ha visszaérünk Rómába, meglátogatom apádat – folytatta a férfi. – És az augurokat. Hogy találjanak egy kedvező napot az esküvőnek… A nő álmosan megrázta a fejét. – Nem megyek hozzád, Marcus. Micsoda szörnyű ötlet. – Miért? – Pedig már úgy érezte, kezd hozzászokni a gondolathoz. – Milyen közös témánk lenne? Szerinted a vízvezetékek érdekesek, és még csak nem is szurkolsz a Vörösöknek.

– A vízvezetékek igenis érdekesek – felelte szelíden. – De igazad van: utálom a fogathajtó versenyeket. – Látod? Szerinted én unalmas alak vagyok, pedig te vagy az unalmas alak. Nem illünk össze – mondta ásítva, és odabújt a férfi vállához. – Vegyél el inkább egy kis örökösnőt, aki még a lábad nyomát is imádni fogja, és egy tucatnyi babával fog megajándékozni. – Nagyszerű. – Alapjában véve ez lehet, hogy jobb ötlet volt. Paulinusnak anyára van szüksége, és az istenek a megmondhatói, Diana semminek nem tudna az anyja lenni, aminek nincs patája. – Egyébként miért ajánlottad? – Diana kormos szempillái meg se rebbentek, már majdnem teljesen aludt. – Biztosan nem azért, mert szeretsz. – Nem. – Habár jobban kedvelte és jobban becsülte bármelyik nőnél, akit ismert, és ez sokkal ritkább dolog, mint a szerelem. – A férfiak megbecstelenítettek. Kigúnyolnak, pedig kívánnak – ebben igazad van ugyanakkor semmi mást nem érdemelsz, csak megbecsülést. Úgy gondoltam, úgy helyes, ha felajánlom az enyémet egészen őszintén. – Ó, ne légy ily nemes. – Diana újra olyat ásított, hogy a csontjai is beleremegtek. – Vigyél el vacsorázni, ha a városban járok a fesztiválok versenyein. Halálra untathatsz a vízvezetékeiddel, én meg halálra foglak untatni azzal, hogy részletesen elmesélem a verseny összes körét, aztán vacsora után elfújjuk a lámpásokat, és nem locsogunk többet. És az, Marcus Norbanus, már nem lesz olyan unalmas. Marcus halkan elnevette magát, és az ajkát a nő kormos vállára szorította. – Míg nem találok egy olyan asszonyt, aki elnyeri a jóváhagyásodat – mondta a férfi –, az ajánlat életben van. A nő mélyen aludt, teste ernyedten ringatózott a ló mozgásával. A napnyugta vörös sávja eltűnt, ismét leszállt az éj – és amikor Marcus felnézett az égre, csillagokat látott az örvénylő hamu helyett. Hosszú éjszaka állt előttük – Herculaneum nem volt messze; úgy vélte, ott menedéket találhatnak, de miután hosszasan törte rajta a fejét, úgy határozott, hogy inkább Neapolis felé irányítja a lovat, nem számít, hány órával tart tovább az éjjeli vánszorgás. Miért ne? Volt lovuk,

ami fáradhatatlanul cipelte őket egyre messzebb. Olyan távol akart kerülni a mögöttük lévő feketeségtől, amilyen távol csak lehet. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy még egy pillantást vessen visszafelé. Pompejit kereste, és nem látott… semmit. Egyáltalán semmit. A városnak nyoma sem volt, csak a végtelen sötétség ásított némán, amit csak itt-ott törtek meg a tüzek. S az egész fölött ott gubbasztott a Vesuvius alakja; óriási, mormogó hamuoszlopában vörös villám cikázott. Vége – gondolta. A legrosszabbnak már biztos vége. Akik még életben voltak a városfalakon belül, azoknak már biztos volt némi esélyük. Akik meghaltak… Még volt nála egy darab a tógából – a nemes, bíbor szegélyű viselet többi része a ló hátára került, de nem sajnálta. Most azt a bíbor szegélyű rongydarabot, ami megmaradt belőle, a fejére terítette a gyász jeleként, és elmondott egy imát a hátramaradottakért. Az elhagyott gyermekekért; a vézna szajháért; a lányért, aki talán épp ezekben a percekben vajúdott. Azokért, akiket nem tudtunk megmenteni – gondolta –, és ugyanazt a szomorúságot, fájdalmat érezte, amit Diana. Az istenek vigyázzanak rájuk. Az istenek mentsék meg mindnyájukat. Tudta, hogy mindig eszébe fognak jutni az olyan éjszakákon, amikor nem jön álom a szemére, és a gondolatai elkomorodnak. Azok az éjszakák még előtte álltak – ebben az elmúlt, rövid napban elegendő rémálmot élt át, hogy ezer évre ellássa olyan fekete éjszakákkal, amilyen ez volt. Ám ez az éjszaka véget fog érni, és szándéka szerint egy fürdőben virrad rájuk a hajnal. Egy rendes római fürdőben, amit két római fog igénybe venni, akik úgy bűzlenek, mint a vademberek. – Először a hajnal – mondta ki fennhangon –, aztán a fürdő. – Diana fejét biztosabban a vállának támasztotta, és megsarkantyúzta a lovat. Irány Neapolis.

V. RÉSZ E. KNIGHT AZ ANYA „A sűrű sötétség ellepte a tájat…mint a zárt szobát,amikor kialszik a lámpás.” – IFJABB PLINIUS

JULILLA Elkezdődtek a fájások. Lassúak, nem rendszeresek, de elkezdődtek. A baba még nem szállt le, de úgy érzem, holnap reggelre fiam születik. Hogy lehet az, hogy miután annyit álmodoztam az anyaságról, és hogy végre találkozhassak a méhemben fejlődő aprósággal, most mégis azt kívánom, hogy maradjon veszteg? Belenyúlok az oldalamon lógó erszénybe, és előhúzom a fiolát, amit a konyhában vettem magamhoz: fájdalomcsillapító tinktúra. De nem a megfelelő. Bámulom a kezemben tartott, kék ampullát – a konyha borús fényviszonyai közepette átlátszónak tűnt. A kék nem fájdalomcsillapító. A kék valami másra való. A kékkel a rabszolgák irtják a patkányokat. Visszadugom az üvegcsét az erszénybe; csalódott vagyok, hogy nincs nálam semmi, amivel enyhítsem a fájdalmat, méregre meg nincs szükségem. Nekidőlök egy sima márványpillérnek a keleti oszlopcsarnokban, és nézem a valaha fenséges, kétemeletes peristyliumot. A belső udvar járdája fölötti tető vörös agyagcserepein hamu szánkázik alá, fehér por szitál. Itt füge-, cseresznye- és körtefák virágoztak, és citromfák illata szállt a levegőben. Egy alacsony, öt lépés magas létra van a fügefának támasztva – a füge a kedvenc gyümölcsöm, és Pompejiben terem belőle a legjobb. Az egyik szolgánk állította oda a létrát ma reggel, hogy szedjen nekem egy kosárral. Nehéz a levegő. A tüdőmet szorongatja, alig bírok lélegezni. Ami egykor a nyugalom szigete volt, most sötétség és hamu martaléka. Az égbolt úgy néz ki, mintha hadban állnánk az istenekkel. Lehetséges, hogy eljött a világ vége? Épp Aemilia házába tartottam a hordszékemen, amikor a Vesuvius dühösen felrobbant. És majdnem én is felrobbantam, mikor a nagy pocakom görcsölni kezdett az ijedségtől. Elámultam a hegy láttán, ahogy haragját mérhetetlen magasságokba köpte az égre. Miközben az életemért rettegtem, szerencsére belebotlottam két idegenbe és Aemilia jegyesébe, aki biztonságban hazakísért. Ahogy a köhögés fojtogat, görcsösen átölelem a hasamat.

Még mindig rajtam vannak az ékszerek, melyeket ma reggel választottam az örömteli nap reményében: arany karperecek, hozzáillő nyaklánc és fülbevaló. Ahogy megérintem a melleim közt lógó aranyláncot, az a morbid képzetem támad, hogy a halálomhoz öltöztem így ki. De elhessegetem a gondolatot. Nem fogunk meghalni. A pompeji erős nép. Újjáépítik az életüket, és én is így teszek. Köhögőroham tör rám, ismét a hasamhoz nyúlok. Egy apró kéz szorítja meg a kezemet, és megpillantom hároméves kisöcsémet, Quintust. Anyám mindig is törékeny alkat volt, de az öcsém – a hetedik gyereke – világra hozatala után olyan erős láz tört rá, hogy szerencsés volt, hogy túlélte. Nem sokkal utána egy másik öcsém meghalt, és anyám belebetegedett a bánatba. Muszáj volt segítenem neki, ezért mielőtt Rómába költöztem a férjemmel, Quintust úgy neveltem, mintha a saját gyermekem lenne. Engedelmeskedtem apám és a férjem kérésének, és hazatértem Pompejibe a sós levegő miatt – mely roppant egészséges a babát váró asszonynak –, de azért is, mert iszonyúan szerettem volna Quintust újra magamhoz ölelni. Most Quintus komoly tekintettel bámul fel rám, szemében félelem ül. Bátorításra vágyva szorongatja a kezem. Örülök, hogy vigaszt nyújthatok neki. – Vigyázok rád. – Összeborzolom a haját, ő pedig mosolyogni próbál, de remeg a szája. – Gyere játsszunk a teknőssel. Odaadom neki a kisállatot. Quintus leguggol, a hüllőt a hamu lepte márványpadlóra teszi, és mutatja, hogy behúzta a nyakát a páncéljába. Rúgást érzek a hasamban, mintha a meg nem született gyermekem is oltalomra vágyna. Rászorítom a kezem a kidudorodásra, és a tenyerem alatt egy apró lábat tapintok ki. Erős fájdalom nyilall a gerincem aljába, és újabb rúgást érzek. A gyermekem… Az első átsuhant az öröklétbe, mielőtt egyetlen lélegzetet vehetett volna, amikor még hat hónapja sem volt a méhemben. A halála ezt a gyereket csak még különlegesebbé tette. Apám most visszahívott Rómából, ahol Titusszal berendezkedtünk, és én hazajöttem, hogy Pompejiben szülhessek. A nyarat pihenéssel töltöttem, és a Neapolisi-öböl sós levegőjét szívtam. Gőzfürdőkbe jártam, és

bőséges mennyiségű frissen sült kenyérrel és olívával kényeztettem magam. – Még ne gyere ki, kedvesem. Várj még! – súgom a pocakomnak. Nem akarok addig szülni, míg a világon a zűrzavar az úr. Néhány napon belül minden rendeződik, és akkor eljön az ő ideje. Apám azt ígéri, minden rendben lesz. Hogy itt, az otthonunkban nem eshet bántódásunk. A szemembe forró könnycseppek gyűlnek, jobban égetik, mint a füsttel terhes levegő. Bűntudatom van. A családom nem akart elmenni, mert reggel aggódtak, hogy nem térek vissza, és amikor mégis sikerült…már túl késő volt útra kelni. Senki sem mondta, hogy az állapotom miatt maradunk itt, miközben az egész város fejvesztve menekül. De úgy érzem, legalább részben ez az oka. Kínzó köhögés ráz, és halk nyöszörgést hallatok, mert a remegés az alsó háttájékon érzett fájdalmat még elviselhetetlenebbé teszi. – Lilla, be kell jönnöd. Miért nem jöttél be? A férjem, Titus szólít meg az oszlopcsarnok túloldaláról, ahogy felém igyekszik a hátsó szobából. Bőrcipője halkan puffan a hamuszőnyegen, ami a márványt borítja. Apám aggódik, hogy a ház elülső része fölötti lapos tető nem fogja bírni a ránk hulló törmelék súlyát, de a hátsó szobák fölötti lejtős tető alatt biztonságban vagyunk. Titus beteg öcsémet, Albinust cipeli hátra, miközben a szolgák előkészítenek nekünk két szobát. Albinus a múlt héten lett tizenkét éves, és a betegsége miatt állandó fájdalmai vannak. Apró testét születése óta kellemetlenségek gyötrik. A doktor a csigolyák elcsúszásáról mondott valamit, egész életében bicegve járt. Az elmúlt tizenkét évben hol kiújult, hol megszűnt a betegsége – alkatra anyámhoz hasonlít. Titus kérdésére válaszul azt mondom: – Ki akartam szabadítani a teknősömet. – Magam elé mutatok a földre: a teknős mozdulatlan, Quintus még mindig piszkálja. Mélyen behúzódott a páncéljába, nem akar szemtanúja lenni a pusztításnak, amit a Vesuvius mér ránk. Újabb köhögésroham tör rám, levegőért kapkodva a férjem karjába omlok. A kicsi Quintus kiált egyet, és átöleli a férjem lábát.

Titus megsimogatja az öcsém fejét. Szerelmesen felsóhajtok, ahogy a férjemre pillantok. Nincs a mi kapcsolatunkhoz fogható. Politikai érdekből köttetett házasság volt, mégis első látásra egymásba szerettünk. Titus magas, erős, büszke és éles eszű, mindazonáltal irányomban csupa kedvesség. – Menjünk be a házba – mondja. – Annak a falai erősebbek. Bólintok, és hagyom, hogy betámogasson, mert én már állni sem bírok a gyerekkel a hasamban, aki egyre erősebben küzd, hogy erre a szétesőben lévő világra jöhessen. És egy másik gyermek is – gondolom Quintusra nézve – arra vágyik, hogy vigyázzak rá. Befelé haladva jókora pocakomat simogatom, miközben Bona Deához és Íziszhez imádkozom, hogy néhány napig tartsák még odabenn a kicsit. Legalább addig, míg a hegy abbahagyja a dörgést. Az pedig nemsokára bekövetkezik, ugye? – Talán biztonságosabb lenne, ha mégis megpróbálnánk elhagyni a várost – suttogom a hamuval teli, mérgező levegő miatt érdes hangon. – Megpróbálhatnánk. Titus a szemembe néz, mély sajnálkozás tükröződik a tekintetében. Megrázza a fejét. – Nem, Lilla, nem lehet. Talán valamivel korábban megpróbálhattuk volna, de mostanra az utak járhatatlanok és veszélyesek lettek. A te állapotodban nem kelhetünk útra. – Kezét oltalmazón gömbölyű hasam közepére rakja. Igazam volt. – Atyád háza a tizenhét évvel ezelőtti földrengésnek is ellenállt. Ezt is kibírja. Tovább próbálkozom: – Nem akarok itt szülni. A kicsi nem fog levegőt kapni. – A kezemet a számhoz emelem, ismét rám tör a köhögés. Titus a karjába kap, elég erős hozzá, hogy elbírjon engem a babámmal együtt. Attól a naptól fogva, hogy a tudomására jutott, hogy terhes vagyok, egyfolytában kényeztetett, mert talán ő is attól tartott, hogy ezt a babát is elveszítjük. – Amiatt ne főjön a fejed, szerelmem. Amint alábbhagy a vihar, a levegő kitisztul. Egyébként még hetek választanak el attól, hogy a világra hozd a fiunkat. Feleslegesen aggódsz. Bólintok, bízom a szavában, és érzem, hogy az ereje engem is átjár. A férjem rangidős tribunus, és a konzuli címre törekszik, ahogy

egyre magasabbra mászik a cursus honorumon; egy született védelmező. Nem akarna tévútra vinni. Egy csókot nyom a homlokomra, és ahogy rám néz, olyan érzelem tükröződik a tekintetében, amit nem mer szavakba önteni. Tudni akarom, mire gondol, de megijeszt a lehetőség. Megrázom a fejem. Igaza van. Még nincs itt az ideje, hogy megszüljem a gyereket. Talán a fájásokat is csak a félelem miatt érzem. Sok nő tapasztalja, hogy olyankor törnek rá, mikor még el sem jött az ideje. Biztos vagyok benne, hogy ez is hasonló. – Ne aggódj, uram, őrizgetem még egy kicsit a gyermekünket. – Hisz ez egy anya kötelessége, ahogy az apának is megvan a sajátja. Hatalmas moraj rázza meg a házat, majd egy reccsenés hallatszik az elülső vestibulumon. – Menjetek a hátsó szobákba! – kiáltja apám a bejárattól, anyámat és a testvéreimet terelve maga előtt egy sorban. Két rabszolga siet utánuk, akik nem menekültek el. Az egyikük felnyalábolja Quintust. A gyermek nyöszörög, alsó ajka remeg, de állkapcsát összeszorítva megpróbál eleget tenni a római gravitas követelményének. Julius öcsémnek – aki csak egy évvel fiatalabb nálam – nem sikerül; feszültebbnek tűnik egy sarokba szorított kígyónál. – A larok és a penatesek oltalmazzanak bennünket – motyogja Titus megperdülve, és sietős léptekkel elindul velem a ház hátsó részébe, otthagyva a teknősömet a sötét peristyliumban, amit korábban oly gyönyörűnek láttam. Erősen belekapaszkodom a vállába, homlokomat a mellkasára szorítom. Az ég a fejünkre szakad, és immár a ház egy része is. A hasamat hirtelen fájdalom szorítja bilincsbe, és összeszorítom a fogam, hogy fel ne üvöltsek az égető kíntól. Megmarkolom Titus tunikáját, hátha enyhíthetek a szorító érzésen. Nem igazifájások. Csak olyanok. Kényszerítem magam, hogy elhiggyem. – Be, ide! – Apám belöki a fogadószoba ajtaját, ahová ideiglenesen bezsúfoltuk az étkező kerevetjeit, míg tart az anyám által szervezett felújítás a tricliniumban, ahol a fontosabb vendégeket etetjük-itatjuk. Mivel a felújítás még nem ért véget, ebben a kis helyiségben tároljuk a párnázott matracokat, a selyem- és vászonpárnákat és a faragott márvány ülőalkalmatosságokat,

melyek lábára istenek arcmásait vésték. A bútorok a vendégeink kényelmét szolgálják, ezeken fekve étkeznek és italoznak, miután ráuntak a kert békéjére. Most pedig számunkra nyújtanak némi komfortérzetet. Legalább a menedékünk gyönyörű volt. A fehérre festett mennyezet és a vörös szegélyekkel és zöld virágfüzérekkel elválasztott falfestmények visszaverik olajlámpásaink fényét. Tekintetem kedvenc képemen állapodik meg – Apollo és Daphné az erdőben –, majd feljebb vándorol Vénuszra, aki egy girlandokkal díszített timpanon alatt áll az egyik felső képen. – A szerelem és a család istennője, könyörgöm, oltalmazz minket – motyogom, és észreveszem, hogy az egyik kisasztal borral, fügével és kenyérrel van megterítve. Titus kezét az ajtón nyugtatva habozik, mindannyian kinézünk a peristyliumra. Vajon mikor nyithatjuk ki újra az ajtót? Amikor a ház zörögni kezd és újra megrázkódik, Titus lassan becsukja az ajtót, kizárva a pusztulást. – Mi történt? – böki ki Titus a szavakat, melyeket én nem bírok megformálni. Apám ránéz, arckifejezése sztoikus, mindig erős. Igazi római. – A ház elülső vestibulumja összedőlt. Ugyanúgy, ahogy a nagy földrengés idején. A házunk azóta is felújítás alatt áll, számos helyiségben lassan lecserélték a régi épületelemeket, többek között ebben is. Apám megerősíttette a házunkat, fényűzőbbé varázsolta, hogy jobban megfeleljen egy olyan vagyonos és rangos családnak, amivé váltunk. Kár, hogy a vestibulum ismét összeomlott. Ha így megy tovább, egy vagyont fog a házra költeni, mielőtt egyáltalán elkészül. Apám, a praetor tekintete röviden találkozik az enyémmel, majd elfordul. – Itt biztonságban leszünk. Amit kiolvasok a tekintetéből, nyugtalanít. Apám nem annyira magabiztos, mint amennyire szeretne annak látszani. Korántsem biztos benne, hogy biztonságban leszünk-e itt vagy bárhol másutt. Amikor a hegy felrobbant, a családomnak el kellett volna mennie. Nem kellett volna rám várniuk. Itt kellett volna hagyniuk. Miattam

kerültek veszélybe. Bűntudat marcangol, attól tartok, elered a könnyem, de visszatartom. Én is római vagyok. Nem hagyom, hogy bárki lássa rajtam, hogy félek, mert nem félek attól, amit az istenek tartogatnak számomra. És abban sem hiszek, hogy eljött számunkra a vég. Még nem. Amikor a hasam megfeszül, a szívem kihagy egy ütemet, és megmerevedem a fájdalomra várva. De rövidebb, mint az előbb, és ez is csak megszilárdít abbéli hitemben, hogy ezek nem azok a fájások. Titus arca feszült, mint mindig, amikor hadi taktikán töri a fejét. Megérintem a karját, mire eltökélt tekintettel rám néz. – El kell mennünk – suttogja Titus tétován, mert nem akar ellenkezni apámmal. – Tévedtem. Legalább meg kellene próbálnunk elmenekülni. Megyek, valahonnan kerítek egy kordét. Ha muszáj, én magam vontatlak el Rómáig. – Micsoda, uram? Most hogy a ház homlokzata összedőlt, nem tudunk kimenni. – Az ajtóra pillantok, ami elválaszt a külvilágtól. – Mi van, ha a Rómába vezető utat is kőzápor veri? Talán mégis maradnunk kellene, ahogy apám tervezte. Megrázza a fejét. Titus azelőtt még soha nem ment szembe apám akaratával, és azon tűnődöm, vajon apám mérges lesz-e, ha meghallja. Titus gyengéden lehelyez az egyik puha kerevetre, Quintus pedig odaszalad, és hozzám bújik. Hirtelen túláradó érzelem kerít hatalmába, és lágy hajába temetem az arcomat; borzasztóan hiányzott, míg Rómában voltam, és minden bizonnyal én is hiányoztam őneki. Titus közelebb hajol hozzám, és egy csókot lehel a halántékomra. – A második emeletre vezető lépcső nincs eltorlaszolva. Megnézem, le lehet-e mászni onnan, vagy hogy bárki a segítségünkre lehet-e odakintről. Nekitámaszkodom a bársonyos párnáknak, egyik karommal a pocakomat, másikkal kisöcsémet ölelve. Bárki, aki odakinn ragadt, magátfogja menteni, nem ránk fogja vesztegetni az idejét – gondolom. – Nem akarom, hogy megsérülj. Túl sokat kockáztatsz. Idebenn biztonságban vagyunk. Miért nem kockázunk inkább?

Titus mellém térdepel, kezét az enyémre teszi. Egymásba fonódó ujjainkat bámulom. A szívem szerelemtől eltelve hevesen ver. Megszorítom Titus kezét, hüvelykujjammal az övét dörzsölgetem. – Legalább meg kell néznem, Lilla. A kétségbeesést fedezek fel a tekintetében. Titus általában helyrehozza a dolgokat. Titus megoldja a problémákat, és számára ez egy újabb elhárítandó akadály. Muszáj meggyőződnie róla, mit tehetünk, talán azért, hogy ne veszítse el a józanságát. Előredőlök, és ajkamat éhesen az övére tapasztom; akarom, igénylem a közelségét, hogy megszilárdíthassam a szeretetébe, az emberi mivoltába vetett hitemet. Általában olyan helyen nem csókolózunk, ahol mások is láthatnak bennünket. Közönséges. Rómaiakhoz nem méltó. De most, amikor ránk szakad az ég, nem érdekel, és Titus sem zavartatja magát. Visszacsókol. – Nem lesz bajom. Azt akarom, hogy neked se essen bajod – mondja. Bólintok, de képtelen vagyok kimondani, hogy menj, mert valójában nem akarom, hogy elmenjen. Titus feláll, és végigjáratja a pillantását a festett mennyezeten és az ajtó körüli képszelvényen. Anyám egy másik kereveten heverészik, szaporán szedi a levegőt, rabszolgáink legyezik őt. Apám halk hangon Juliusnak és idősödő szolgánknak szónokol, míg tizennégy éves húgom, Kismadár a többi gyereket gyűjti maga köré egy másik kanapéra, és egy dalt énekel nekik. – Charis, kérek egy kis bort – szólok a rabszolgalánynak abban reménykedve, hogy az ital megnyugtat. A bokámon lógó ankh alakú talizmánt babrálom: Ízisz áldását kérem, és azért imádkozom, hogy szabadítson meg ezektől a fájásoktól. És hogy tartogassa nekem az igazi vajúdást akkora, mikor a káosznak vége. Az ankh egy fiatal nő ajándéka, akinek a bokáján megannyi talizmán csilingelt az Ízisz-templomban, ahová azért látogattam el néhány napja, hogy áldozatot mutassak be Aemilia menyegzője alkalmából. És imádkozni, hogy fiam legyen. A nő hallotta az imámat, és nekem adta az ankh alakú talizmánt. Azt mondta, a neve Capella, és a saját bokaláncáról vette le, hogy megajándékozzon vele. Valamiért nem tűnt helyesnek, hogy ajándékot fogadjak el tőle, mivel elég félreérthetetlenül látszott, hogy

nem egy jó hírű nő. A rövidke tunikából kibuggyanó melleiről és erős parfümjéről valószínűleg meg tudtam volna állapítani a foglalkozását. De ettől eltekintve gyönyörű volt: aranyszőke haja és kék szeme volt, ami még mindig kísért. Azok a szemek mintha képesek lettek volna a látszat fala mögé látni, inkább emlékeztettek egy papnő szemére, mint egy prostituáltéra. Gondolom, ebben áll az Ízisz-templom szépsége. Az élet minden területéről összegyűlhetnek a hívek, és abban a kék szemű nőben egy rokon lelket véltem felfedezni. A hasamra tette a kezét, és azt mondta, ne aggódjak, mert a fiam és én az örökkévalóságig együtt maradunk. Azután egymásba kulcsolt kézzel imádkoztunk a hatalmas anyához, és egyikünk sem volt több vagy más, mint Ízisz lánya. Charis átnyújtja a vizezett bort. Lassan kortyolok bele, nehogy rám törjön a hányinger. De a bor hatni kezd, és pillanatokkal később máris ellazulok, a hátamban és a hasamban a maradék fájdalom is megszűnik. – Megyek, hozok segítséget – jelenti be Titus, felriasztva az emlékeimből. Apám azonnal a férjem irányába fordul. – Ne, maradj idebenn. Várjuk ki, míg véget ér a vihar. Titus keményen apám szemébe néz. – Jobb szerencsét próbálni, mint megvárni, míg maga alá temet a hegy. Maga alá temet? Azért ennyire nem lehet rossz a helyzet. Visszatartom a lélegzetem, a helyiségben mindenki megmerevedik, a robbanásra várva, ami általában akkor következik be, ha valaki elég ostoba ahhoz, hogy ellenkezzen apámmal. De semmi nem szakítja félbe a csendet. Talán apám is abban reménykedik, hogy Titus megtalálja a módját, hogy kijuttasson minket. Végül apám röviden odabiccent. Titus arckifejezése megenyhül. A pillanat törtrésze alatt érzelmek sokasága tükröződik a tekintetében, azután még egyszer lehajol, hogy megcsókoljon. Hogy reményt adjon. – Nemsokára visszajövök.

POLYBIOS A lányomat, Lillát figyelem. Ő a legidősebb gyermekem. Igazából a kedvencem. Fájdalmasan ráncolja a homlokát. A szeme csukva

van, fejét a párnákra hajtotta. Egyik felékszerezett kezét gömbölyű hasán pihenteti, a másikkal oltalmazón öccsét, Quintust karolja – a gyermeket, akit Lilla mindig a sajátjának érzett. Képek rohannak meg Lilla saját, születendő gyermekéről, mert attól félek, ebben az életben már nem fogok találkozni vele. Amikor a hegy gyötörni kezdett bennünket, biztos voltam benne, hogy itt biztonságban leszünk. De most…most már nem vagyok meggyőződve róla. Egy parányi kétség képes volt megingatni az órákkal ezelőtti sziklaszilárd bizonyosságomat. A nagy hegy megfosztott az erőmtől, a büszkeségemtől. Hiszen minél tovább tűnődöm az égbolton kavargó, végtelen fekete felhőkön, a Vesuvius felől rohamozó, dühös füstön, annál valószínűbb gondolatnak tetszik, hogy a város elpusztul. Mégsem indulhatok el, mert azzal a feleségem és drága gyermekeink életét tenném kockára, valamint kötelességtudó lányomét és meg nem született gyermekéét. Noha a maradással ugyanezt kockáztatom. El kell taposnom a bensőmben elharapódzó rettegést. Hogy hagyhatnám, hogy a félelem úrrá legyen a józan eszemen? Egy római ezt nem teheti meg. Ez az én városom – már ami maradt belőle. A nagy földrengést is túléltük évekkel ezelőtt. Újjáépítettük. Megint újjáépítjük. Ma mégis megismerem a félelem valódi arcát. Ehhez foghatót még sosem láttam. De egyszer ez is elmúlik. Példát kell mutatnom. Nem fordíthatok csak úgy hátat a városnak, amit segítettem felépíteni. Apám, aki egy hónapja hunyt el, nem lenne büszke rám, ha azt látná, hogy megfutamodom a poszt elől, amiért oly keményen dolgozott. Valaha rabszolga volt, és én egy felszabadított ember fia vagyok. Aki immár egy gazdag praetor. A családunk neve az ismeretlenség homályából emelkedett ki, és nem fogok hátat fordítani egy ekkora megbecsülésnek. Megmutatom a Pansához hasonlóknak, hogy egy felszabadított fia sem menekül el, ugyanolyan bátran szolgálja Pompejit. Most nem hozhatok szégyent az őseimre a félelmemmel. Úrrá leszünk ezen is. Erősek vagyunk. És a házamban tizenegyen számítanak az oltalmamra. De odakinn egy egész város számít rám, és akkor sem lehetek kevésbé megfontolt, ha Vulcanus tüze szakad a nyakunkba.

Quintus fiam szürke szemébe nézek. Olyan átható tekintettel mered rám, mintha a lelke mélyéről tanulmányozna, ami elképzelhetetlen egy ilyen korú gyermektől. Vajon látja a szememben ülő félelmet? Megkérdőjelezi tán, hogy helyesen döntöttem-e? Ha egyesével kell megmentenem a város gyermekeit, megteszem. Úgy segítsenek az istenek. Akkor majd emlékezni fognak rám. Újraválasztanak praetornak, és az elkövetkező években egy provincia kormányzója is lehetek. Kinyújtóztatom a gerincemet. Kizárólag olyanok vesznek körül, akik közel állnak hozzám: akik miatt beletörődtem a bizonytalanságba. Pater familiasként nekem kell meghoznom ezeket a döntéseket. Mi az, ami a legjobban szolgálja a családom érdekét – nekik pedig engedelmeskedniük kell. Amikor vakon rohantak volna bele a káoszba, hogy megkeressék Lillát, csak én maradtam nyugodt és rendületlen. A legerősebb rabszolgákat küldtem ki érte, s ugyan ők eltűntek, a lányom mégis visszajött hozzám, hozzánk. Akkor is igazam volt. Most is igazam van. Egy vagy két napon belül minden helyreáll. Ennek ellenére… – Mindjárt visszajövök. – Kisietek, nem érdekel, hogy a feleségem többször is utánam szól, hogy menjek vissza. El kell jutnom a larariumunkba, ahol a házi isteneink állnak. Ránézek a larokra, a kígyóra és az őseim őrszellemére. – Óvjátok meg a családom e hatalmas pusztulástól. – A hajamba túrok. – Minden évben egy fehér bárányt áldozok a tiszteletetekre, ha a segítségünkre lesztek e bajban. Mondjátok el, mit kívántok. Egy mennydörgés az egyetlen válasz. Valamivel felbosszantottuk az isteneket. – Küldjetek egy jelet – könyörgök. – Bármit is kívántok tőlünk, megadjuk! – De az egyetlen válasz, amit kapok, a feleségem hangja. – Gaius, kérlek! Most már gyere be. Érzelmek árja dúl a szívemben. Az istenek még nem válaszoltak. – Két bárányt! – Még mindig semmi. Hát nem elég, hogy már nekik adtuk az egyik gyermekünket és a lányom is a maga elsőszülöttjét? – Gaius! – A feleségem, Decima hangjában félelem.

Bólintok, nehezen formálom a szavakat, és azt suttogom: – Megyek már. Újabb imát rebegek az isteneknek Titusért. De kétlem, hogy biztonságos kiutat talál. A két vestibulum majdnem a fejünkre rogyott, amikor megmozdult a mennyezet, és futásnak eredtünk. Mielőtt összedőlt, ránk szakadt a vakolat. A ház egyetlen bejáratához vezető út nem biztonságos. Az emeleten csak a peristyliumba és a konyhakertbe vezet bármiféle út, a házból kifelé egy sem nyílik. Szerencsénk volt, hogy egyáltalán élve megúsztuk. Nem lesz még egyszer ilyen szerencsénk. Különösen, ha sokat kockáztatunk. Odafordulok az asszonyhoz, akivel az életem közel felét leéltem. Még mindig csodaszép, sötét haja kiszabadult a hajtűk közül, rendezetlenül omlik a vállára. Bár Decima szeme körül apró ráncok jelentek meg, még mindig úgy ragyog, mint évtizedekkel ezelőtt. És azon kapom magam, hogy a szemébe bámulok, mint mindig, és a remény sugarát keresem benne, amivel rendre megajándékoz. A szellőzőjáratok eltömődtek, az udvar levegője hamuval telítődött. Mennyi időnk maradt, míg a mérgezett levegő beszivárog az ajtók alatt, azzal fenyegetve, hogy megfojt valamennyiünket? – Apám, hadd segítsek Titusnak. – Legidősebb fiam, Julius áll mellettem kócos, sötét hajjal. Kiköpött úgy néz ki, mint én. Én pedig attól félek, ha kimegy, hogy segítsen Titusnak, soha nem jön vissza. – Nem – felelem, mert túlságosan félek, hogy elveszítem. A fiú kidülleszti a mellkasát, grimaszol, mielőtt nagy levegőt vesz és megszólal: – Most már férfi vagyok. Hadd tegyek valamit! A szívem szakad meg a szavai hallatán, és összeszorítom az állkapcsomat, hogy ne lássa, hogy remeg a szám. Egész életemben arról álmodoztam, hogy a fiam követi a példámat, akár még túl is tesz rajtam. Lelki szemeim előtt azt láttam, hogy befolyásos ember lesz Rómában. És most az az igazság, hogy talán soha nem jut ki e fehérre festett falak közül. Nem engedhetem, hogy kimenjen abba a halálos záporba. – A nővéred férje nemsokára visszatér. – És a segítségemmel valószínűleg hamarabb sikerül neki – bizonygatja kitartóan a fiam, zöld szemét rám szegezve.

Most tizenhét éves. Jóképű és arrogáns. Érzem, hogy morajlik körülöttünk a ház, a távolban rémült sikolyok visszhangoznak, és azon tűnődöm, vajon megéri-e a tizennyolcadik születésnapját. De fogcsikorgatva beleegyezem. – Rendben. A szoba ajtajához sétálok, kezem a kilincsen pihen. – Apám… – bátorít Julius. Megölelem. A mellemre szorítom, és magamba szívom az illatát; közben a szívemet félelem markolja meg. – Siess vissza. – Lassan kinyitom az ajtót, beárad a füst bűze. – Mit csinálsz, uram? Ki ne ereszd Juliust! – A feleségem felugrik a kerevetről, zihálva veszi a levegőt. Már azelőtt sem érezte jól magát, mielőtt felrobbant a hegy, és a szennyezett levegő csak még inkább legyengítette. A fiunk habozik, az anyjára pillant. Fürgén megindulok. – Feküdj vissza, szerelmem. – Megsimogatom az arcát, és visszasegítem a párnákra. – Minden rendben lesz. Ám elnéz mellettem. – Julius! Még épp időben fordulok hátra, hogy lássam, ahogy a fiunk beleveti magát a sötétségbe. Otthagyom a felségemet, és az ajtóhoz sietek. – Legalább vigyél egy lámpást, fiam – szólok utána, de a fiam már vágtázik az oszlopcsarnokon át, és a sógorát szólongatja. Halkan káromkodom egyet. – Nikon, egy lámpást! Rabszolgánk a kezembe nyomja az egyik olajlámpást, és kilépek a szobából. – Apám – kiáltanak utánam fiatalabb gyermekeim félelemmel teli hangon. – Ne aggódjatok, gyerekek. Itt biztonságban vagytok. Titust és Juliust szólongatom, de a kiáltásaim nem vetnek visszhangot, elhalnak az ajkamon a tetőre zúduló törmelék zajában. Az egyik fügefa lángra kap, és megvilágítja a környezetét. Abban reménykedem, hogy észreveszem mozgó árnyékaikat. A freskók festett arcai gúnyosan kinevetnek. Egy árny megmozdul

előttem a folyosón, az átrium felé igyekszik. – Titus, te vagy az? Az árnyék megtorpan, kiált valamit, de nem hallom, azután eltűnik, mikor egy hatalmas, lángoló kő becsapódik oda, ahol az imént állt. Jupiter, kérlek, ereszd vissza őket élve hozzánk! – Apám! – hívogat Lilla erőtlen hangja, mire visszafordulok a szoba felé, és látom, hogy arca csupa aggodalom. Mivel nem akarom még jobban megijeszteni, mint amennyire már egyébként is ijedt, válaszolok: – Kedvesem, gyermekem. – Becsukom az ajtót, a lámpást a padlóra helyezem, és letérdelek Lilla mellé, hátha megnyugszik egy kicsit. Eddig bírta a gyerekkel. Nagy volt az öröm, mikor még úgy tűnt, hogy a gyerek élve születik és egészséges lesz. Lilla Pompejiben nőtt fel, és sokan kedvelték, elit társaságunkban a legtöbben a barátjuknak tekintették, de most a jövő eléggé kétségesnek látszott. Miért is nem hagytam, hogy Rómában maradjon? Rómában nem lenne veszélyben. De az istenek Rómát is ostrom alá vehetik. Talán az istenek mindannyiunkat el akarnak pusztítani… – Hol a férjem? – kérdezi a lányom. – Már jön – hazudom. Ám az oszlopcsarnokban felhangzó futó léptek halk zaja arról árulkodik, hogy a szavaim nem feltétlenül hazugok. A fiam és a vejem nagy lendülettel beront az ajtón. – A második emeletig jutottunk, de az összedőlt vestibulumnál egy akkora darab szakadt le, ami túl magas a létránknak. És nem tudjuk, mennyire ingatag a törmelék – vázolja Titus. A feleségére pillant. – Ha leugranánk, megsérülnénk. – Az átriumban megpróbáltam felmászni a törmeléken. Félútig jutottam, mielőtt… Titus megfogja Julius karját. – Kitalálunk valami mást – mondja. Félrevonom a fiamat és a vejemet a szobában, hogy ne hallja más. – Mondd el.

– Egy férfi megpróbált segíteni nekünk, de egy zuhanó törmelék eltalálta a vállát, és letaglózta. – Édes istenek – motyogom egy imát rebegve a férfiért. – Az emberek fogják a holmijukat, és menekülnek, apám – mondja Julius kemény és dühös hangon. – Akik rossz szándékúak, azok lopnak. – És a tüzek – teszi hozzá Titus. – A ház egy része lángokban áll. Ha megérinted a köveket, érzed, hogy forró. Julius felfordítja a tenyerét, és megmutatja, hogy vörös hólyagok keletkeztek rajta a kapaszkodástól. – A nők és a gyerekek nem élnék túl, ha onnan leesnének. Titus kihúzza magát. – De te képes vagy leugrani. Menj, Polybios. Neked felhatalmazásod van ebben a városban praetorként; te szerezhetsz segítséget. Én majd vigyázok a családodra. Egy ideig még meghúzhatjuk itt magunkat. Megrázom a fejem. – Senki nem maradt, aki megmenthetne minket. Akik elég erősek, azok már elmentek. Nem hagyom itt a családomat. – Nem fogok gyáván megfutamodni. Én római vagyok. Itt maradok, és megvédem, ami az enyém. A fiam, aki eddig sikeresen próbálta megőrizni a lélekjelenlétét, láthatóan megtörik, válla megereszkedik, szeme csillog a lámpás fényében. Szeretetem néma kinyilvánításaként megszorítom a vállát. – Büszke vagyok rád, hogy megpróbáltál felmászni, és a bátorságodért. Julius némileg összeszedi magát, arcizmai megfeszülnek. – Ha a lángok megszelídülnek, megpróbáljuk újra. Reggel a Vesuvius rohama megszűnik. Egyikünk leugrik, és elmegy, hogy egy hosszabb létrát keressen. Ha marad bármi a városból, belőlünk. De szavai oly erővel csengenek, hogy szinte hajlok rá, hogy magam is higgyek nekik. Én neveltem ezt a fiút. Ő is római. A vejem mogorvább. Nem hisz benne, hogy lesz holnap; az arcára van írva. A fiatalember már átélt egy-két ütközetet. Találkozott a halállal. Azt mondják, egy harcos tudja, mikor közel a vég. Érzi.

Én soha nem voltam harcos, de szerettem volna az lenni. Talán ezért is választottam Titust a lányomnak. Tisztességet hozott a családunknak, de benne én is megtaláltam az egyik álmomat. Titus megtapogatja a derekán lógó bőrerszényt, mintha meg akarna győződni a meglétéről. Pénz? Egy drágakő? A levegő már szúrósabb, forróbb, és a körülöttünk lángoló város szaga szinte elviselhetetlen. – Jó terv. Pihenjünk egy kicsit. Bólintanak. Titus leül ziháló felesége mellé, míg Julius az anyja mellé telepszik. Én csatlakozom a kicsikhez. Két köhögőroham közt a gyerekek félelemmel teli tekintettel bámulnak rám. – Hadd meséljek nektek egy történetet Rómáról. Beteges ifjabbik fiam, Albinus a falnak támasztja a fejét, becsukott szemmel próbál levegőhöz jutni. Beletúrok izzadt hajába. – Albinus, bátor fiú vagy. Szeretnéd kiválasztani, melyik történet legyen? Szeme kinyílik, a fehérje vörös, tekintete kissé üveges. – Mesélj a nagyapádról, aki Augustus császárt szolgálta. A gyerekeim imádják a családunk történeteit. Császári rabszolgák leszármazottai vagyunk, akik a néhai fényes császárt szolgálták, majd elnyerték a szabad ember rangját. A gyermekeim éppoly büszkék erre, mint jómagam. – Gyűljetek körém. Mesélek nektek a császárról, aki megmentette egy rabszolga életét.

JULILLA A férjem leheveredik mellém a kerevetre, karját körém fonja. Abban a reményben süppedek Titus meleg ölelésébe, hogy egy kis erőt meríthetek belőle, de attól tartok, túl gyenge vagyok. Bátorító szavakat súg a fülembe. – Túléljük, Lilla. Lelkesíteni akar, azt szeretné, ha biztonságban érezném magam, mégis úgy érzem, csak azért ismételgeti, hogy magát nyugtassa. Hallottam a férfiak sugdolózását. Ég a ház homlokzati része. A város kétségek közt őrlődik, tolvajok fosztogatnak. Sértett önérzetem megpróbál fölibém kerekedni. Még ha találnak is egy létrát reggel,

hogy fogok lemászni rajta? És mi van, ha a világ sorsa megpecsételődött, és a tűz soha többé nem alszik ki? Eszembe jut az erszényemben lapuló fiola. Ne, azt ne. A gyerekszülés fájdalma visszatért. Még nem kellene éreznem. A fájdalom átjár, és nincs elég akaraterőm, hogy leplezzem – ahhoz se, hogy az istenekre ordítsak dühömben, amiért pont ezt a pillanatot választották, hogy pusztulást mérjenek ránk, egyszerű halandókra. Ezelőtt soha nem volt okom panaszra; nem úgy, mint Aemiliának, aki egyfolytában a világban betöltött szerepe miatt siránkozik, és azért, mert nincs joga dönteni az életéről. A barátnőm makacs lány, mindent megkérdőjelez, és bosszús lesz, ha az óhaját nem hallgatják meg. Magam soha nem éreztem igényét ilyesfajta lázadásnak. Az apám és a férjem jó, gondoskodó emberek. Bíztam bennük, hogy jól döntenek – végül is ez az ő joguk, az én feladatom pedig az, hogy engedelmeskedjek. Ugyanakkor… talán jobb döntéseket is hozhattak volna. Behunyom a szemem, mar a bűntudat – itt maradtak, hogy megkeressenek, azután pedig az állapotom miatt maradtak. Nem vagyok elégedett a meghozott döntésekkel, mégsem tehetek ellenük semmit, és még a szomorúságomnak sem adhatok hangot. De az a részem, amelyik nem hagyja, hogy eluralkodjon rajtam a pesszimizmus, megfontolt bölcsességgel szól. Ha nem jöttem volna Pompejibe, sokkal később találkozhattam volna a kicsi Quintusszal, e drága gyermekkel, akire gyakran gondoltam a sajátomként. Utolsó leheletemig óvni fogom őt. Ő az a gyermek, akit elvesztett sajátom helyett kaptam. Összegömbölyödik az ölemben, hüvelykujját a szájába veszi, másik kezét az enyémbe dugja. Biztattam, hogy üljön oda a többi gyerekhez, de jobban szeret itt lenni velem, miközben apámat hallgatja, ahogy a régi időkről mesél a gyerekeknek, hogy oldja a félelmüket. A gyomrom összehúzódik, és ezúttal eléggé megmerevedem, hogy Titus suttogva megkérdezze: – Mi baj? – Tenyerét megkeményedett hasamra nyomja. – A baba az?

Lassanként elkezd rajtam elhatalmasodni a rosszkedv. Muszáj megszabadulnom tőle. Nem hagyhatom, hogy felemésszen. De… Még megformálni is nehéz a szavakat. Dühös vagyok. – Csitt… – Nem hagyom, hogy ez a gyerek most bújjon elő. Nem hagyom, ha ezzel megakadályozhatom, hogy erre a pusztulófélben lévő világra jöjjön. Lenézek a stolámra és a pallámra, mindkettő csupa korom. A selyemzöld stola aranyszegélyes, hozzáillő övvel viselem. A palla, mely azt jelzi, hogy tisztes, férjezett asszony vagyok, annyira átlátszó, aminél átlátszóbbat viselni nem mernék. Aemilia barátnőm menyegzőjére öltöttem fel. És a hajamat is szépen felgöndöríttettem, de annyira azért nem, hogy túlragyogjam a menyasszonyt. Aemilia. Mi történhetett vele? Vajon hol van most? Időben kijutott Pompejiből? Biztosan elmenekült a családjával együtt. Sok lovuk volt, és az apja még említette is, hogy az esküvő után azonnal elutaznak. A háztartás már távozásra készen össze volt csomagolva, mielőtt kitört a káosz. Aemilia panaszkodott ugyan, pedig milyen szerencse, hogy az apja előre gondolkodott. Biztos vagyok benne, hogy már elvonultak, mikor én még a kőtörmelékkel eltorlaszolt utcákon bukdácsoltam, és hálát adtam az égnek, hogy Sabinus segítségével hazajutottam. Miközben apám a történetet meséli a gyerekeknek, a levegőbe emeli a kezét, mintha képzeletbeli tányérokat dobna a földre, majd Augustust imitálva megszólal: – Engem is odavetnél táplálékul az ingoláidnak, ahogy a rabszolgádat? Hiszen most már jó sok tányérodat eltörtem, ő meg csak egyet. Milliószor hallottuk már a történetet, mégsem csökkent a varázsa. Nemzedékek hagyták örökül egymásra a legendát, és eljövendő nemzedékek fognak mesélni a saját pater familiasomról. Apám szabad embernek született, politikusnak nevelték. Praetor. A magasabb poszt reménye csak a kezdet volt, hisz már tudom, hogy Julius öcsémnek is rangos előmenetelt szán. De a családunk felemelkedésére gondolni, a csúcsra törésünkön tűnődni most nagyon kimerítő. Ásítok; a nap izgalma és a szoba félhomálya kifárasztott.

– Lilla, mondj valamit, szerelmem – mormolja Titus. – Féltelek téged és a gyermeket. – Nincs miért félned – hazudom. – De… – Elhallgat, de tisztában vagyok vele, hogy a gyermekünk miatt aggódik; attól a pillanattól fogva, hogy a baba elevenebb lett a méhemben. Újra átéli az elsőszülött fiunk halálát. – Ne félj – suttogom, mert nem mondhatom ki fennhangon az előérzetemet. Ha hangosan kimondom azokat a szavakat, életre kelnek, de én még kétségbeesetten hinni akarok az apámnak és a férjemnek. Nem akarok kételkedni bennük, habár az elhangzottak ellenére egy részem már inkább abban hisz, hogy veszélyben vagyunk. Köhögök, és érzem, hogy rúg egyet a baba, de nem olyan erősen, mint azelőtt. Talán belefárad, és letesz arról, hogy most akarjon előbújni. – Éhes vagy? – kérdezi Titus. Megrázom a fejem. – Nem, semmit nem kérek, csak bort. Titus a számhoz tartja a serleget. – Igyál. – Azután egy fügét nyújt felém. – Egyél. Miért erőlteti, hogy egyek, mikor épp az imént mondtam, hogy nem akarok? A bosszankodásom nem jogos. Ő csak segíteni akar, mégis úgy érzem, hogy zaklat. Talán ha pihenek egy kicsit, jobban fogom érezni magam. Talán akkor majd nem érzem a sürgető kényszert, hogy világgá ordítsam a csalódottságomat. A fejemet Titus erős mellkasára hajtom, óvatosan kifújom a levegőt, és újabb, ziháló lélegzetet veszek. A végtagjaim elnehezülnek. Megsimogatja a homlokom, megcsókolja a halántékomat, és hagyom, hogy elpárologjon a haragom. A hasamban enyhül a fájdalom, és úgy gondolom, Ízisz meghallgatta az imáimat. Titusnak és nekem talán Íziszt illetően volt egyedül olyan nézeteltérésünk, amiben nem engedtem az igazamból. Szerinte Ízisz vallása nem méltó egy rómaihoz. A császárnak felesküdött tribunus volt, mindkettőnk családját szoros szálak fűzték Augustushoz, én mégis Kleopátra istennőjéhez imádkozom.

De nem érdekelt. Megmondtam Titusnak, hogy régimódi, és mindenben engedelmeskedni fogok neki, ezt az egyet kivéve. Emlékeztettem rá, hogy Kleopátra lányát Augustus is tisztelte. Talán épp Ízisz fogja e gyermeket mélyen a méhembe zárni, hogy biztonságban átkelhessen a másvilágra, mikor majd mind meghalunk apám otthonának törmelékei közt. Ez egy sír. Ó, egyáltalán hogy juthat ilyen borzalmas gondolat az eszembe? Még nem járunk olyan közel a halálhoz! – Nem fog eltemetni minket – jelenti ki Titus, mintha csak a gondolataimban olvasna. – Megmenekülünk. Sértetlenül viszlek vissza Rómába. Azt hiszem, hangosan gondolkodtam. Ami azt illeti, az istenek sötétbe boríthatták Rómát is. Megrázom a fejem. – El kell fogadnunk a sorsunkat. A férjem óvatosan kicsusszan mögülem, feláll, fölém tornyosul. Határozottan összeráncolja a homlokát, ajkát összeszorítja. Elképzelem, hogy ugyanezzel a tekintettel néz a legionáriusokra a csata előtt. – Nem, Lilla, nem itt halunk meg. Titus apám felé fordul, és azt mondja: – Megyek, megkeresem a kivezető utat, hátha elsőre valamit nem vettem észre. – Veled tartok – jelenti ki Julius öcsém állhatatosan. – Hányszor fogtok még kimenni? – kérdezem, és azonmód megbánom, hogy hangot adtam a félelmemnek. – És mi van, ha nem tértek vissza? – Lilla – suttogja anyám feszülten. Apám tekintete bizonytalan, de nem mond semmit. Titus az ujjai közé fogja az államat, és csókot nyom az ajkamra. – Nem hagylak cserben se téged, se a fiamat. Hinni akarok neki. Hinnem kell neki. Így hát bólintok. Az ujjával kicsit megböki Quintus orrát, amitől majdnem elsírom magam. Titus jó apa lesz. Apám mellém ül, és a kezébe veszi azt a kezemet, amelyiket nem fogja Quintus.

– Lilla… – Ám a hangja egy pillanatra elcsuklik, és a férfi, akit egész életemben erős rómainak ismertem, úgy látszik, lassan megtörik. Könnyek gyűlnek a szemébe. – Sajnálom, lányom. Cserben hagytalak. Mindenkit cserben hagytam. – Apám… Megrázza a fejét. – Még a megbocsátásodra sem vagyok méltó. – Nincs mit megbocsátanom, hiszen semmi rosszat nem tettél. – Pillantásom Quintusra vetődik, aki még ijedtebbnek látszik. – Menj, és játssz egy kicsit Kismadárral – gügyögöm neki. A gyerekek fogócskáznak, oda-vissza rohangálnak a szoba és a belőle nyíló helyiség között, az ajtó hangosan csattan a falon, ahogy belökik maguk előtt. A fiú bólint, és elrohan, alig várja, hogyjátszhasson. Eszembe jut, mennyire ártatlan; hogy mind mennyire ártatlanok. Eszembe jut, mennyire bíznak a világban, és hogy ennek a csapásnak is vége lesz egyszer. Míg mi valamennyien a biztonságunk miatt aggódunk, ők csak a pillanat örömének élnek. Mivel anyám mindig betegeskedett, és én voltam a legidősebb, nekem alig jutott időm erre a fajta mesterkéletlen örömre. Mindig egyenes derékkal és feltétlen engedelmességgel teljesítettem a kötelességemet. – Nem, Lilla, igenis valami rosszat tettem. Én hívtalak, hogy gyere Pompejibe, pedig te Rómában akartál maradni, mert kényelmesebbnek érezted. Miképp Rómába is ő kényszerített azzal, hogy hozzáadott Titushoz, és arra is, hogy magam mögött hagyjak mindent, amit addig ismertem, de én szót fogadtam, mert a lányoknak ez a dolga. Szerencsére Rómában boldogságra leltem a férjem szolgálatában. Titusnak Rómában volt a helye: ott nyílt út az előmeneteléhez. Bonyolult és kényelmetlen dolog ellenkezni azzal a két férfival, akinek a lekötelezettje vagy. Egy lánynak muszáj alávetnie magát a pater familiasakaratának. De mi van, ha a férj ellenkezik? Ugyanis ebben a helyzetben voltam hónapokig, mielőtt Titus ragaszkodott hozzá, hogy tartósan költözzünk Rómába. Azon kapom magam, hogy védelmembe akarom venni apámat, mert muszáj visszanyernie az erejét. Ha ő is megtörik, akkor mi

marad nekünk? – Nem, apám. Te csak azt szeretted volna, hogy az öböl és a hegyek friss levegőjét szívhassam. Hogy a várostól távol pihenni tudjak. Hogy kényeztessetek és figyeljetek az egészségemre, míg megérkezik a baba. Hogy közel lehessek a családomhoz. Bólint, de az arca még mindig feszült, nyúzott. – Nem hagytam neked választást. Nem tudom, mit válaszoljak, hiszen igazat mond. Nem volt választásom, hisz szófogadó lányként, szófogadó feleségként azt tettem, amit elvártak tőlem. Amikor figyelmeztetett, hogy egy újabb gyerek életével játszom, a lelkiismeretfurdalás arra kényszerített, hogy könyörögni kezdjek a férjemnek. És miután meggyőztem Titust, hogy apám csak jót akar, összepakoltunk és útra keltünk. Egyszer nem fogadtam szót apámnak gyerekként. Egy kislánnyal akartam játszani, akivel az utcán találkoztam, egy bordélyház közelében. Akkor még nem tudtam megállapítani róla, hogy rabszolga – vagy hogy az ő jövője a teste áruba bocsátása. Kisurrantam a házunkból, és amikor apám rám talált, rendesen megkorbácsolt. Mi lett volna, ha felnőtt nőként nem fogadok szót? Azonfelül hova mehettem volna, ki fogadott volna be egy nőt, aki ellenkezni mert a pater familiasával és a férjurával? Becsületes és tisztességes ember biztos nem. Apám tekintete komoly, marcona. – Bárcsak kaptam volna valamilyen jelet az istenektől, akkor hallgattam volna rád, hogy inkább Rómában maradnál. – Hogy? – lehelem a szót döbbenten e gyors átváltozás miatt. Az ember, aki azelőtt tele volt büszkeséggel és magabiztossággal, úgy néz ki, mintha megbánta volna az összes döntését. – Féltelek, Lilla. Mindannyiunkat féltem. – Hangja elcsuklik, én pedig felülök, és magamhoz ölelem. – Csitt, apám. Miket beszélsz? Feladtad a reményt? Egyedül te adsz nekünk erőt. Most ne hagyjon el az erőd! Apám rám néz, bólint, és a ruhája ujjával megtörli könnyes szemét. – Igen. Igazad van. Muszáj erősnek maradnom. – Megköszörüli a torkát és feláll, átül anyám mellé, aki oltalmazón Quintus köré

gömbölyödött – öcsém valószínűleg elosont Kismadár elől, és most az igazak álmát alussza anyám karjában. Feltápászkodom a kerevetről, bizonytalanul megállok, a lábam részben még érzéketlen. A hasamban valamelyest enyhült a fájdalom. Mikor eléggé összeszedem magam ahhoz, hogy elinduljak, odacsoszogok az ajtóhoz, mert ki akarok lesni, hogy megnézzem, merre ment Titus és Julius. Az ajtó nehezen nyílik. Erősen megtaszítom a vállammal. Mikor kinyitom, csüggedten veszem tudomásul, hogy több réteg korom és kő töltötte fel az oszlopcsarnokot és a peristyliumot. Csodálkozom, hogy egyáltalán képes voltam kitolni az ajtót. Élve eltemettek. A felismerés okozta rémület fejbe vág, alig kapok levegőt. Kiáltani akarok Titusnak, de nem tudok szavakat formálni. A tüdőm összeszorul, és csak köhögök és köhögök, lélegzek, de a levegő biztosan mérgező. Ég a tüdőm. Megmarkolom az ajtófélfát, és azért imádkozom, hogy kapjak levegőt. A város halk visszhangokat vet a térben. Néha egy-egy, fájdalommal vagy félelemmel teli kiáltás hallatszik, de korántsem annyi, mint korábban. Lassan elenyésznek, akárcsak mi magunk a törmelék alatt. A kiáltások közti szünet fülsiketítő. Rémisztő. Ezért amikor mégis felharsannak, a lelkemig hatolnak, és erősen megragadnak. Nem vagyunk egyedül a szenvedésben. Ugyanakkor… mégis.

POLYBIOS – Apám – krákogja a tizenkét éves fiam. Bár a nevét tőlem örökölte, Albinusnak hívjuk, mert olyan sápadtan született, mintha alig lenne benne élet. A lámpás fényénél látom, hogy bőre szánalmasan elszürkült. Ajka elszíntelenedett, bíbor árnyalatot öltött. Gyengén megrángatja a ruhám ujját. – Fiam. – Felnyalábolom a padlóról, ahol a testvéreivel összehúzódtak, és leülök vele egy üres kerevetre. Meg akarom vigasztalni, de miféle békét nyújthatnék most neki? Tudatosul bennem, hogy elátkoztam mindannyiunkat. Szóval inkább nem mondok semmit. A kezemet a fejére szorítom, és érzem, hogy bőre egyre hidegebb annak ellenére, hogy milyen meleg van itt. Albinus köhögni

kezd, képtelen elég levegőhöz jutni. A teste összegörnyed, ahogy a tüdeje levegőért küzd. Attól félek, legyengült állapota csak még sebezhetőbbé tette. Felültetem és nyersen megveregetem csontos hátát. – Bort! – szólok a rabszolgáinknak. Charis megpaskolja Nikont, aki éppoly sápadt, mint a fiam, és a falnak támaszkodva fekszik. Charis ijedten rám pillant, és egy pillanatra azon tűnődöm, hogy ez a nő is fellázad-e, ahogy a többi szolgánk. De aztán elindul a borért. – Albinus, lélegezz lassan, fiam. Próbálj megnyugodni. De a mellét markolássza, és egyre hevesebb köhögés rázza. Szegény fiú születése óta nincs valami jól, ezért keményebben megpaskolom a hátát, és suttogva unszolom, hogy lélegezzen lassan, mélyeket, ahogy megannyiszor tettem a múltban, mikor nem kapott levegőt. – Ez a levegő… – motyogom, de nem szándékozom befejezni a mondatot, mert a levegő valóban meg fogja ölni. Vízre van szükségünk, hogy könnyítsünk a légzésén. Az orvosunk azt mondta, nedvesítsünk meg egy rongyot, és tartsuk a szája elé. A párás levegőtől látszólag ismét könnyebben lélegzett. Muszáj elküldenem az ijedt rabszolgát vízért. – Charis, eredj, hozz vizet az impluviumból. A forró ősznek köszönhetően Pompejiben vízhiány volt, de azért biztosan maradt annyi, hogy Albinusnak elegendő legyen. Charis megrázza a fejét, szeme tágra nyílik a rémülettől. – Gazdám, nem tudok. A hamu iszappá változtatta! – Menj – mordulok rá kérlelhetetlenül; attól tartok, a fiam állapota elvette a józan ítélőképességemet. Charis lassan az ajtó felé hátrál, ujjai már a kilincs felé nyúlnak, amikor az ajtó remegni kezd. Valaki rángatja. Résnyire kinyílik, azután még jobban, és Titus és Julius esik be rajta. Bőrük fekete, csak a szemük és a foguk fehérje látszik. – Menj arrébb az ajtótól – parancsolja Julius a szolgánknak. Titusszal benyomják, riadt tekintettel néznek körbe. Mielőtt behúzzák az ajtót, borzongva szemlélem a kinti világot, közben hamu száll a szobába. Albinus nem kapja meg a vizet, amire oly kétségbeejtően szüksége lenne. Titus Albinusra mered.

– Mi történt? – Újra rátört a légszomj. – A hangom elcsuklik, a torkom száraz. Decima felébred a szunyókálásból, amitől Quintus nyugtalanul mozgolódni kezd, majd egyik kerevetről a másikra mászik, míg oda nem ér Lilla kitárt karjába. A feleségem felkiált a fia láttán, és odasiet hozzám, hogy Albinus fejét az ölébe hajtsa. – Albinus, drágám, nem lesz semmi baj. – Vizet kell szereznünk neki – mondom, és érzem, mennyire kétségbeesetten cseng a hangom. – Majd én megyek – válaszol Julius, de Titusra pillant, és úgy látszik, mintha néma párbeszéd zajlana köztük. Miután Albinust az anyja gondjaira bíztam, odalépek a pároshoz. – Mondd – utasítom. – Az impluviummelletti fal egy része összedőlt, és most törmelék tölti meg a kutat, amiből a vizünk fakadt. Nincs vizünk – vallja be Titus. – A hamu sebesen gyűlik. – A térdemig ért, apám – magyarázza Julius. – Akkor elmegyek a ciszternához – jelentem ki, mert nem akarom még inkább kockára tenni a fiam életét a kőzáporban, mint amennyire már így is tettem. Ha át kell mászni a falon, hogy elérjek a vízkészletünkig, akkor átmászom. – Ne, hadd menjek én. Én már bejártam a házunk romjait – közli Julius kidüllesztett mellkassal és könyörgő tekintettel. A szavai hallatán egy pillanatra úgy érzem, meghasad a szívem, és ugyanúgy nem kapok levegőt, ahogy szegény Albinus. Ahogy múlnak az órák, jobban bízom a gyermekeimben, mint valaha. Hallgatok a tanácsaikra. Hogy is ne engedném el? Hogy tagadhatnám meg tőle a lehetőséget, hogy az a tiszteletre méltó férfi lehessen, akivé ért, mikor minden egyes pillanattal egyre ijesztőbb a helyzetünk? – Vigyázz magadra, fiam. – Magamhoz húzom, több szeretetet mutatok felé a mai napon, mint a kisfiú kora óta eltelt megannyi év során. Rómainak neveltem, nem egy elkényeztetett kölyöknek. – Az istenek óvjanak. – Légy óvatos – figyelmezteti Titus a legidősebb fiamat. – A falak omladoznak.

Julius bólint. – Nemsokára visszajövök. A többi gyermekem, valamint Lilla és Decima kérdezősködése közepette kitereljük. Idegesek, hogy megint elmegy. Én is az vagyok, de nem látok más lehetőséget. Újra bezárjuk az ajtót a kinti levegő előtt, ami még sűrűbb lett, mint azelőtt, és térdre omlok, hogy az összes istenhez imádkozzam, épségben hozzák vissza hozzánk Juliust. Hogy vissza tudja tartani a lélegzetét, míg újra kénytelen nem lesz szippantani a mérgező levegőből. Az imámhoz a legtöbben csatlakoznak a helyiségben maradottak közül – még a gyermekek is, akik egy időre abbahagyják a fogócskát. Albinus a kereveten marad; a köhögőrohama alábbhagyott, de a tüdeje sípol, és én minden egyes nehéz lélegzetvételénél úgy érzem, mintha kést szúrnának a szívembe. Nikon sem kel fel a fal mellől, öregedő arca nyugodt. Az imáink hangosak, és egy pillanatra sikerül elfojtani a körülöttünk összedőlő épületek zaját. Mikor elhallgatunk, Lilla felkiált és összegörnyed. A hasához kap. – Lányom. – Decima talpra szökken, és megragadja Lilla kezét, míg a férje visszaviszi a kerevetre. Követem őket. – A baba az? – kérdezem. A félelemtől megfagy az ereimben a vér. Itt nem szabad világra hozni a babát. Ilyen körülmények között nem. Lillának túl sok fájdalmat és rémséget kellene elviselnie, miközben a falakon túl tüzek dúlnak. – Jól vagyok – nyögi Lilla összeszorított fogakkal. – Csak egy görcs. De az arca eltorzul a fájdalomtól. Ekkor tudatosul bennem, hogy nem hallom Albinus sípoló lélegzetét. Megperdülök, és látom, hogy üveges tekintettel mered a plafonra. Nem mozdul. – Albinus – szólítom, de valójában nem a neve hagyja el az ajkamat, inkább csak egy nyöszörgés. Egy ugrással ott termek, térdem dobbanva csapódik a kőpadlóra. Felnyalábolom, élettelen teste ernyedten húzza le a karom. – Nem! Nem! – kiáltom megfeledkezve a gravitasomról. Mindent elfelejtek a keserűségen kívül.

De nem jön a nagy isteni kegyelem. Nem történik csoda. Szeretett fiam testét nem rázza meg újabb hörgő lélegzetvétel. Eltávozott közülünk. Apró mellkasára szorítom az arcomat, potyognak a könnyeim, és imádkozom. Azért imádkozom, hogy ez az egész csak egy rémálom legyen. – Nem, Gaius! Nem! – Decima kiragadja a karomból Albinust, és ernyedt testét a melléhez szorítja. – Kelj fel, Albinus, ébredj, fiam! Ajkát a homlokához nyomja, tenyerét a szívére teszi, miközben könnyek csorognak le az arcán. Érzem, hogy elzuhanok, a hátam a márványpadlónak csapódik, alig tompítom az esést a karommal. – Albinus? – Lilla tompa, krákogó hangja alig hallatszik. Halkan felkiált, mire Titus átkarolja. A többi gyerekünk sorban áll mögöttünk, és olyan tekintettel szemlélik Albinust és Decimát, amitől megdermedek. Rezignáltnak tűnnek, mintha végig számítottak volna erre. Miután egy másik fivérüket is elveszítették évekkel ezelőtt, a gyermekeim talán megértik, hogy a halál a fiatalokat is szereti. Az arckifejezésükből ítélve attól tartok, úgy képzelik, a halál értük jön el először. Pedig nem szabadna neki. Nem így. Nem egy szobában rejtőzve, miközben kétségbeesetten próbálunk levegőhöz jutni. Nagyot nyelek, arcom nedves és forró. Az ajtó kitárul, és Julius siet be rajta. – Sikerült! – kiáltja, és diadalmas mozdulattal feltart egy kis korsót, de az arca rögvest elkomorodik, amint meglátja az anyját, aki az öccse mozdulatlan, szürke testét szorongatja. Látom, hogy az arcizmai megfeszülnek, de nem szól semmit. Julius lerakja a korsót az ajtó mellé, majd bezárja azt. Ráveszi a fiatalabb testvéreit – Quintus kivételével, aki Lillánál lel vigaszt hogy menjenek vele a szomszédos szobába, miközben azzal szédíti őket, hogy talált valamit odakinn. Ám miközben elvonja a figyelmüket gyászoló anyjáról és rólam, lopva felém sandít, és amikor a tekintetünk találkozik, látom, hogy szemébe könnyek gyűlnek. Megcsókolom a feleségem halántékát, és felállok. Cserben hagytam a fiamat. Cserben hagytam valamennyiüket.

JULILLA Magamhoz vonom Quintust, a mellemhez szorítom, apró karjával átöleli gömbölyű hasamat. Anyám lefekteti Albinust a kanapéra,

amin hevert, mióta a szobában vagyunk. Leveszi kormos palláját, és fia testére borítja; egészen a nyakáig betakarja, de keze megremeg, és elereszti a szövetet – képtelen letakarni az arcát. Nem hibáztatom. Én sem voltam képes letakarni a babám arcát. Titusnak kellett közbelépni, hogy gondoskodjon halva született gyermekünkről. Úgy kellett kifeszítenie a karomból. Az emlékektől könnybe lábad a szemem. Az ujjaimmal beletúrok Quintus fürtjeibe, remélve, hogy legalább feleannyi vigaszt tudok nyújtani neki, mint ő nekem. – Albinus meghalt? – kérdezi tőlem Quintus. – Igen – felelem, miközben a pillantásom még egyszer az öcsémre esik. – Mit teszünk most? A lélegzetem elakad. A mellkasom megfeszül, próbálom elfojtani a kitörni készülő zokogást. Most nem sírhatok. Muszáj erősnek maradnom Quintus érdekében. Senki sem várja el tőlem, de tudom, hogy muszáj. Mindenki miatt erősnek kell lennem, mert látom, hogy apám elkezdett megtörni. És ő közöttünk a legerősebb. – Mikor fog felébredni? – kérdezi Quintus. – Css… – Hogy lehet elmagyarázni a halál végérvényességét egy ilyen kicsi gyereknek? És hogy talán mindannyian Albinus sorsára vagyunk kárhoztatva? Quintus az ankh alakú talizmánt babrálja, amit egy bőrszíjjal kötöttem a bokámra. Minden gyerek odáig van a mütyürökért. Ahogy a szemem megakad az amuletten, elmélázom, vajon milyen jövőt látott nekem Capella. Hogy a gyermekemmel együtt elröppenünk az istenekhez, ahol örökké együtt maradhatunk? Vagy lehetséges volna, hogy életben maradhatunk és még ezen a világon lehetünk együtt? – Menj játszani – súgom Quintusnak. Még mindig látok egy halvány reménysugarat. Anyám zokogása megtölti a szobát. Quintust a másik helyiség felé terelem, ahonnan kihallatszik a gyerekek éneke, én pedig odamegyek hozzá. – Anyám – motyogom esetlenül mellé térdepelve. A torz testhelyzet húzza a hasam, de ügyet sem vetek rá. – Ó, Lilla, úgy szenvedett – jajgatja.

Bólintok, a torkom elszorul a bánattól. – De úgy távozott a világról, hogy az egész családja körülötte volt. Charis sikolyára mindketten odakapjuk a fejünket, és rémülten látjuk, hogy Nikon hason fekvő teste fölött térdel. – Nikon! – Rabszolgánk ránk néz, kezével eltakarja a száját. – Meghalt! A szívem a torkomban dobog. A halálunk elkezdődött. Tizenkettőből már kettő. Visszavonulok a kerevetemhez, ahol Titus pihen, és hozzábújok. – Mihez kezdünk? – kérdezem még bágyadtabb hangon, mint azelőtt. Titus nem válaszol. Ádámcsutkája megmozdul, de egyenesen maga elé mered. Végül megszólal. – Kockázni fogunk, Lilla. Az előbb azt akartál. Bólintok. Játszani fogunk. Úgy teszünk, mintha az életünk nem a vége felé közeledne. Tudomást sem veszünk róla, hogy ketten közülünk holtan fekszenek a helyiségben. Titus elővesz egypár kockát az erszényéből, és méricskélni kezdi a tenyerében. – El kell mennünk! A gyermekeim! Mind meg fognak… – Apám anyám szájára teszi a kezét, hogy elhallgattassa. A fülébe súg néhány szót, amitől látszólag megnyugszik, és odavonja a kerevetre, amin azelőtt aludt. Mellé fekszik, a haját simogatja. Úgy nyugtatgatja, ahogy képzeletem szerint egy istállómester nyugtat egy vadlovat. Valamennyien kezdünk széthullani. Közelebb bújok a férjemhez, most mindennél nagyobb szükségem van Titus vigasztaló ölelésére. Képzeletben odakiáltok az isteneknek, és a megbocsátásukat kérem, mert az előbb durva gondolataim támadtak azzal kapcsolatban, hogy a férjem és az apám megfosztottak a döntési jogomtól. Örökké engedelmes leszek, ha az istenek elcsitítják a vihart odakinn, és megmentenek mindannyiunkat. – Akarsz dobni elsőnek? – kérdezi Titus. Megrázom a fejem.

Charis fürgén az ajtóhoz lép, tekintetét körbejáratja a szobában, és az a határozott érzésem támad, hogy egy okot keres, hogy elmenekülhessen – egy kiutat, amit mind szeretnénk. Állatias, túlélésért küzdő pillantás. Sarokba szorított állatoknál láttam már korábban ezt a tekintetet. Olyan állatoknál, melyeket levágni vittek egy oltárhoz, vagy egy olyan rabszolgánál, aki csapdába esett egy amfiteátrumban, és a bűnéért kiszabott büntetésként a halállal kellett szembenéznie. – Charis, menj, nézd meg a gyerekeket – szólok oda neki gyengéden, hátha letesz a menekülési tervéről. Reménye sincs rá. Most nem lehet elmenekülni. Hadd kössék le egymást a gyerekek és a megmaradt rabszolgánk. – Hogy érzed magad? – tudakolja apám, miután odajön hozzám. – Jól – hazudom. Ha már Albinus és Nikon meghalt, anyám pedig kezdi elveszíteni a józan eszét, legalább miattam ne kelljen aggódnia. – A baba elcsendesedett odabenn? Bólintok, és belülről az arcomba harapok, mikor a hasam fájdalmasan megfeszül, hogy meg ne feledkezzek róla. Most már biztos vagyok benne, hogy a fájásaim azt jelzik. Kerülöm Titus pillantását, mikor éberen vizslatni kezd a válaszom után. A magzatvíz még nem folyt el. A bába azt mondta, hogy már kihordtam ugyan egy halva született gyermeket, ennek ellenére ez a vajúdásom sem lesz könnyebb, mint az első, mivel legutóbb jóval idő előtt elveszítettem a babát. Hány órája érzem már az összehúzódásokat? Hat? Hét? Nyolc? Napfény nélkül képtelen vagyok követni az idő múlását. De meg vagyok győződve róla, hogy nemsokára szülni fogok, és eltökéltem magam, hogy nem hagyom, hogy az újszülöttem erre a füsttel, hamuval és halottakkal teli világra érkezzen. Újra eszembe jut az erszényemben tartott fiola. Talán az istenek akarták úgy, hogy magamhoz vegyem.

POLYBIOS Pompeji elveszett számunkra. Biztos vagyok benne. Az épületek egyre-másra dőlnek össze, a hamu pedig olyan mennyiségben hull,

hogy valószínűleg hajnalra eltemet minket – ha egyáltalán ránk pirkad. A levegő lassanként elszivárog a szobából, és mindenki egyre gyengébb lesz. A gyerekeim a másik helyiségben játszanak, ahol nem kell halott fivérük és halott szolgánk közelében lenniük. Fel-alá járkálok. Ennyit tehetek. Szeretnék kirohanni a szobából, hogy szembesüljek vele, ez az egész csak a képzeletem szörnyű játéka. Talán jobb is, ha most megyek ki, legalább nem kell végignéznem, ahogy a családomat eltemeti a hegy. Senki nem jön a segítségünkre. Már csak a végzetünket várjuk; biztos vagyok benne. Ha kinyitom az ajtót, azt kockáztatom, hogy beszáll a hamu. Habár a benti levegő is mérgező, az oszlopcsarnokban lévő még rosszabb. Ide fajult a világ, és még mindig én vagyok a pater familias. Nem hagyhatom cserben a családomat. Minden erőmmel azon leszek, hogy megtegyem, amit csak tudok ez alatt a rövid idő alatt, amit még együtt tölthetünk. Lillára pillantok. Mosolyog, és ez egyike a kevés szép dolognak. A könnyeimmel küszködöm, de visszatartom őket. Most már beletörődtünk a sorsunkba, és emiatt nem búsulhatok. Annak a pillanatnak kell élnünk, ami még maradt. A feleségem még mindig a kereveten pihen. Szemét behunyta, mintha elszunyókált volna, és remélem, ez így is marad. Már épp eleget szenvedett. Ha még történne valami, úgy érzem, képes lenne kirohanni a szobából, hogy véget vessen az életének. – Titus – csattan a hangom, és odafordulok a vejemhez. – A segítségedre van szükségem. Odasúg valamit Lillának, és átadja neki a kezében tartott dobókockákat. – Albinust és Nikont át kell vinnünk a raktárhelyiségbe. – A másik helyiségből, ahol a gyerekek játszanak, nyílik egy előszoba és egy másik, kisebb kamra, amit raktárnak használunk. – Nem tudom, meddig kell még idebenn tartózkodnunk, és… – Nem kell megmagyaráznod. Segítek. – Szólj Juliusnak, hogy terelje el a gyerekek figyelmét rólunk – kérem.

Titus megteszi, amit kérek, és bólint, amikor visszajön. Felemelem Albinust, Titus pedig Nikont hozza. El kell mennünk a gyerekek mellett. Behunyták a szemüket, és kitalálóst játszanak, épp Julius kérdezett tőlük valamit; ártatlan arcukon mosoly ül, miközben átcipeljük a holttesteket a szobán. Mikor beérünk az előszobába, benyomom a raktárhelyiség ajtaját. Tele van agyagedényekkel, fel nem használt vászonvégekkel és temérdek egyéb használati tárggyal, amit ide zsúfoltunk be a felújítás idejére. Immár a fiam és a rabszolgánk sírja lesz. Egy láda tetejére helyezem Albinus testét, oldalára fektetem összegömbölyödött pózban, és egy utolsó csókot nyomok a homlokára. Titus a padlóra teszi Nikont, miután megtisztította az egyik sarkot. Ahogy a rideg valóságtól kijózanodva elhagyjuk a helyiséget, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy vajon mikor volt az utolsó pillanat, amikor még sértetlenül elhagyhattuk volna a várost. Egyáltalán, Róma biztonságos lenne? Mikor átsétálunk a szobán, rámosolygok a gyerekekre, magabiztos nyugalmat próbálva árasztani feléjük. Csak három gyermekem van itt Charisszal; a másik kettő valószínűleg az anyjára vigyáz. Amikor már csak néhány lépés választ el az ajtótól, újabb hangos mennydörgés vet visszhangot, ezúttal valahonnan a két szomszédos szoba közül. Odasietek az ajtóhoz, de elkéstem. A mennyezet megreped, a falak megrázkódnak, és az ajtókeret elpattan. Az egész épületelem beszakad és átfordul önmagán; fa, vakolat és kő torlaszolja el előlem Juliust, Kismadarat, Quintust és Charist. – Nem! – Egy üvöltés tör fel a mellkasomból, és hallom, hogy a fölöttünk lévő szinten nagy dübörgés közepette a padlóra omlik a tető, amitől beomlik a plafon, és leszakad körülöttünk. Nem nyom agyon bennünket, de most már tényleg csapdába ejtett. Nincs kiút. A Vesuvius magához szólított minket, és az egykor gyönyörűséges villámból egy sírboltot csinált számunkra.

JULILLA Apám nem akar rám nézni. Anyám még mindig öntudatlan. A férjem magához szorít, hogy vigasztaljon. Mind tágra nyílt szemmel meredünk az összeomlott bejáratra. Ami eltorlaszolt minket. Hála az

isteneknek, Charis odaát van a gyerekekkel – sokkal ijesztőbb lenne számukra, ha nem lenne velük egy felnőtt, aki megnyugtathatja őket. Éppen őket kellett elveszítenünk? Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy talán most láttam őket utoljára. Apám a padlóra omlik, arcán patakzanak a könnyek. De én ezt látni sem bírom. Nem akarom elhinni. Feltérdepelek a kereveten, és két kézzel püfölöm a falat. – Julius! Kismadár! Quintus! – kiabálok nekik. – Válaszoljatok! A fal túloldaláról tompa kiáltás hallatszik. Mintha Quintus lenne. A szívem összeszorul a gondolatra, és záporoznak a szememből a könnyek. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhetett, és a homlokomat a falnak szorítom. Úgy érzem, mintha a Vesuvius a saját lelkemben robbant volna fel, és porrá zúzott volna mindent, ami sokat jelent számomra, felőrölve a józan eszemet és a maradék reményt is. Ha Rómában maradtunk volna… Lenyelem a torkomban érzett gombócot, és kényszerítem magam, hogy beszéljek hozzá, mert nem akarom, hogy az a gondjaimra bízott kicsi gyermek megijedjen. S bár tudom, hogy a félelme nem múlik el, remélem, legalább a hangom nyújthat neki valamiféle vigaszt. – Itt vagyunk, Quintus, légy erős. Kismadár, hallasz? Julius! Charis?! – Lilla! – kiáltja Quintus, a többiektől nem érkezik válasz. – Fáj! A szó letaglóz. Megsérült. Fájdalmai vannak. Panaszos kiáltásai és a tudat, hogy nem tudok segíteni neki, elviselhetetlen. A kiáltásai, amit senki másé nem követ… mindannyiukat elvesztettük ily hirtelen? – Lilla – motyogja Titus. – Nagyon sajnálom. Az egész az én hibám. A kezemet a férjem fejére szorítom. – Hogy gondolod? Ahogy rám mered, könnyek szántják végig az arcát. – Tovább kellett volna próbálkoznom, hogy kiutat találjak. – Csss… – Akkor sem hibáztathatnám Titust, ha akarnám. – Ez nem a te hibád. Áshatunk. Ássunk! A hasamban érzett fájdalom ellenére talpra kecmergek, és magammal húzom Titust a kezénél fogva. Mindketten a fal elé

térdepelünk, és ásni kezdjük a véget nem érő törmelékkupacot. – Látom az eget – mondja Quintus. – Félek. – Ne félj, kicsim. Jövünk már. Kiásunk onnan – felelem kétségbeesve. – Ha a mennyezet összeomlott – mondja Titus odabenn nem vehet levegőt. Semmi nem védi. A Vesuvius megmérgezte a levegőnket. Észrevettem, hogy a levegő minősége romlott, de azt nem, hogy mennyire szennyezett lett. – Mit javasolsz? – suttogom. Titus maga elé meredve megrázza a fejét. Ez épp elég válasznak. – Quintus – szólítja meg Titus hatalmas, kormos kezét az enyémre tapasztva a falon. – Hallasz minket? – Igen. – Hol van Julius? Kismadár? Charis? – tudakolja Titus. Csend. – Quintus! – szólítom meg újra, egy fojtogató gombóccal a torkomban. – Julius alszik – feleli Quintus vékonyka, ijedt hangon. – Kismadár és Charis is. Behunyom a szemem, mert már látni sem bírom, mi lett belőlünk. A kisöcsém csapdába esett ennek a falnak a túloldalán, és attól félek, egyedül maradt három halottal. A lelkem mélyén tudom, meghaltak. Mind itt halunk meg. Quintus köhögni kezd, a hang hallatán majd megszakad a szívem. – Maradj velem – mondom. Titus újult erővel ásni kezd, mint az őrült, és én is besegítek, de kénytelen vagyok abbahagyni, mert hastájékon rám tör a fájdalom, amitől alig kapok levegőt. Mikor a vajúdás görcse alábbhagy, megszólalok: – Titus kiás téged. – Mert én már nem bírlak. Hirtelen rám tör a hányinger, és átjár a fájdalom. Muszáj lefeküdnöm. Attól tartok, amit eddig halogattam, hamarosan bekövetkezik. – Tartsd az ingedet az arcod elé. – Azt teszem – válaszolja Quintus két köhögés között.

– Jó fiú. – Leülök a kerevetre, nekidőlök a falnak, és figyelem, ahogy Titus dolgozik. A hamu belepte a bőrét és a ruháját. A márvány és a vakolat friss porral vonja be, amitől szürkének látszik. Nem jut előrébb még akkor sem, amikor apám is csatlakozik hozzá. Kétségbeesett pillantást vet rám, mire az erő, amit az előbb gyűjtöttem, visszatér, s vele a végérvényesség. Nem jutunk át a másik szobába. Nem időben. – Quintus – mondom szelíden a falnak –, akarod, hogy meséljek valamit? – Igen – feleli gyengén, és erős köhögés rázza meg. Titusra bámulok, miközben elmesélem a történetet, leginkább azért, hogy újra átéljük az életünk boldog pillanatait, és nem utolsósorban, hogy lekössem az öcsém figyelmét. – Apám egyszer magával vitt Rómába, amikor politikai ügyben dolga volt ott, én pedig ellátogattam a piacra. Még nem láttál a római piachoz foghatót. Tele van mindenféle csecsebecsével – sálakkal, szövetekkel, édességgel és fűszerrel. Faragott játékfigurákkal az olyan kisfiúknak, mint te vagy. – Rámosolygok Titusra, aki abbahagyja az ásást, leül mellém, megfogja a kezem. – Észrevettem, hogy Titus engem bámul a kereskedők fülkéi közül. Valahányszor odanéztem, más helyen bukkant fel, egyre közelebb, és amikor arrébb mentem, úgy éreztem, mintha ide-oda táncolnánk az árusítóhelyek között. De amikor a tekintetünk találkozott, elmosolyodott. Mígnem végül odajött hozzám egy cukrozott datolyával, és megkérdezte tőlem, hogy megtisztelném-e azzal, hogy megkóstolom. – Szeretem a datolyát – mondja Quintus. – Én is. Ha lehetne egy szobám, amit a padlótól a mennyezetig megtölt, azt se bánnám. Felmásznék a legtetejére, és felfalnám az összeset az aljáig. – Én segítenék neked – mondja a kisöcsém két köhögés közt. – Az jó volna. Elfelezzük a szobát. – A fejemet Titus vállára hajtom. – Az lesz a mi kis édességpalotánk. – Lilla – szólít meg vékonyka hangon. – Igen, Quintus? – Elfáradtam.

Az ajkamba harapok; tudom, Quintus nemsokára alulmarad a fojtogató levegővel vívott küzdelemben. – Gondolj a datolyákra, édes öcsém. Képzeld azt, hogy felmászol a legtetejére, ahol egy különösen nagy darab csak rád vár. – Igen, az az enyém. – Pillanatnyi csend áll be. Behunyom a szemem. – Le akarok feküdni. Azt hiszem, idefekszem Kismadár mellé. A válasz fojtogatva tör elő a torkomból. – Még ne, Quintus. Tarts ki még egy kicsit. – Jól van – feleli, de már csendesebben. Nem sok meggyőződéssel a hangjában. – Most te mesélj nekem egy történetet, Quintus – könyörgök neki. – Mesélj a kedvenc helyedről. A falak ismét megrázkódnak, és egy újabb hangos dörrenés hangzik fel valahol a villában. – Túlságosan elfáradtam, Lilla. Aludni akarok. Apám odajön hozzám, kezét remegve ráteszi a vállamra. – El…el kell engednünk – mondja. Titus le sem veszi rólam a szemét, és tisztán látom a tekintetén, hogy egyetért vele. Szeretnék mindkettejükre ráüvölteni. Rá akarok ütni arra a falra, hogy utat törjek abba a szobába, bár már tudom az igazságot. – Quintus, még mindig itt vagyok neked – mondom a falat kapirgálva. De nem válaszol, és a rémület eluralkodik rajtam. – Quintus! – süvöltöm éles hangon. Apám megrázza a fejét, egymás után a szemünkbe néz. – Elvesztettük. – Még ne! – Ahogy elhatalmasodik rajtam a bánat, belemarkolok a hajamba, mintha ki akarnám tépni az összeset. – Ó, drága lányom. – Apám közelebb lép hozzám, és megpróbál magához ölelni. – Ne! – Elhúzódom, talpra szökkenek, és a hasam megfeszül, ahogy a vajúdás fájdalmai újra rám törnek. – Én is törődöm azokkal, akik ott rekedtek, Lilla. Ők az én gyermekeim. Bánatomban és szégyenemben lehajtom a fejem.

– Nem felejtettem el. – Azután megölelem az apámat. Most már nincs remény. Minden elveszett. Az istenek elhagytak bennünket. Apám eltart magától, két kezét a vállamon nyugtatja, és bólint. – Te vagy az elsőszülött gyermekem, Lilla, és büszke vagyok rá, hogy a lányomnak nevezhetlek. Kinyújtom a kezem, az ujjaimat az övé köré fonom, és nem gondolok a magányos, rettegő kisgyerekre, aki halott testvéreink és a szolgánk mellett fekszik összegömbölyödve. Imádkozom, hogy könnyű legyen az útja, hátha meghallja valamelyik isten. A fájdalom, ami felőröl, talán a bánat, talán a szülési fájások. Vagy mindkettő. Nem tudom elviselni. Készen állok, csak érjen már véget az egész. – Büszke vagyok rá, hogy az apámnak szólíthatlak. Újabb erős fájdalom ránt össze, hátratántorodom. – Lilla – mondja apám, a kerevethez kísérve. – A te szervezeted erős, lányom. Erősebb, mint anyádé, és úgy vélem, az enyémnél is. A fogamat csikorgatva felnézek rá. – Nem hiszem, hogy most már sokat kellene kibírnia bármelyikünknek. A szótlansága igazolja, hogy már nincs sok hátra az életünkből. – Muszáj megvigasztalnom a kicsiket – jelenti ki végül. – Azt a kettőt, aki megmaradt. Bólintok, majd Titusra pillantok, aki legyőzötten térdel a törmelékkupac mellett, ami elválasztja a két szobát. – Titus – rebegem, és behunyom a szemem, mert újabb hullám sodor magával, de ezúttal éget is, és érzem, hogy a baba leszáll a szülőcsatornába. Épp elég sokáig halogattam a világrajövetelét. Valahogy sikerült elviselni a fájdalmat, és eltitkolni előlük. A gyermekem látni akarja, mi maradt a világból. De nem engedhetem. – Lilla. – Titus lemondó arccal néz rám, száját összeszorítja. – Jön – suttogom izzadságtól gyöngyöző homlokkal. – Képtelen vagyok végigcsinálni, Titus. Nem hozhatom erre a világra. Titus megrázza a fejét. – Muszáj. – Nem. – Benyúlok az erszényembe, ami pénzzel és valami mással van tele. A fiolával. Szégyellem, hogy már azelőtt megfordul a fejemben, hogy használjam, amikor még abban sem vagyok biztos, hogy meg fogunk halni. – Van nálam valami. – Kihúzom a

fiolát, amit soha nem akartam megtenni. – Egy lehetőség, hogy minél hamarabb véget érjen számunkra ez az egész. – Nem, Lilla. Megtiltom! – csattan fel Titus kérlelhetetlenül. Homlokát mérgesen összeráncolja. – Honnan szerezted ezt? Megrázom a fejem. Nem az a lényeg, honnan szereztem, csak az, hogy nálam van, és használni akarom. Titus az üvegcse után kap, én pedig a markomba szorítom. A tekintetünk egymásba fonódik, mindkettőnkben belső harc dúl. Hirtelen megérzem, hogy melegség árad ki a méhemből, összegyűlik a két lábam közt, eláztatja a kerevetet. Elfolyt a magzatvíz. Megrázom a fejem, és könyörgő tekintettel meredek Titusra, hogy engedje megtennem. Mindketten nyomorultul érezzük magunkat. A fájdalom átjárja az egész testemet, a lelkemig hatol. Szükségem van valamire, amivel véget vethetek neki. Valamire, amivel ura lehetek az életemnek. Valamire, amiben én dönthetek. A Vesuvius elragadhatta ugyan a testvéreimet, de a gyermekemet nem veszi el. Az az én döntésem. Nem fog megölni. A hatalmas hegy nem fog diadalmaskodni. Én fogok győzedelmeskedni. Én fogom elvenni, amit el akar pusztítani – magunkat. Mert én nem várom meg. Abban a rövidke időben, ami még maradt, átveszem a sorsom irányítását, és a meg nem született gyermekemét. Titus a fogát csikorgatja, a homlokát az enyémhez szorítja. Zokogás tör fel belőle, de hirtelen azt mondja: – Mit szólsz, Lilla? Elfelezzük azt az utolsó italt?

POLYBIOS Egy apa meghalna a gyermekeiért. Egy katona a császárért áldozza az életét. Minden egyes lélegzetvételét, az ellenségre mért minden kardcsapását átjárja a tudat, hogy a halál megtiszteltetés lesz számára, és örömmel elfogadja. Még egy szegény gladiátor is, aki az arénában harcol, az életét kockáztatja, és bajnokként kivívja magának a dicsőséget, örömmel adja át magát a megtisztelő halálnak. A rómaiak harcosok. A becsület vezeti a tetteinket. Az én tetteimet is. Örömmel adnám az életemet a feleségemért és a gyermekeimért. De megfosztottak ettől a lehetőségtől.

Négy gyermekem elvesztését gyászolom. És két szolgámét. Eljövendő katonák, politikusok, nagy emberek asszonyai ültek körülöttem. A feleségem. A lányom. Mind arra kárhoztattak, hogy velem pusztuljanak. – Decima – duruzsolom a feleségem fülébe. – Ébredj, Decima. Megmozdul. Szeme kinyílik. – Gaius? – El kell… – Megköszörülöm a torkomat, hisz hogy lehet elmondani egy asszonynak, hogy el kell búcsúznia két életben maradt gyermekétől? Julius, Kismadár és Quintus sorsát még nem is sejti. Tekintete bebarangolja a helyiséget, és megállapodik ifjabbik lányunkon és fiunkon. Újra behunyja a szemét, és ahogy a nyakát megsimogatom, az ujjam alatt érzem, hogy a pulzusa megemelkedik. Meg sem kérdezte, hova tűnt a többi gyerekünk. Mikor a beomlott ajtóra esett a pillantása, valószínűleg kitalálta. De azután válaszol. – El kell. – A hangja erős, határozott. Arckifejezése erélyes. Erősebbnek látom most, mint valaha. Bólintok. Decima a számra préseli az ajkát, és akaratlanul is megadom magam neki, magamhoz szorítom forró testét. A testet, amiben azelőtt örömömet leltem. A testet, ami kihordta és táplálta rengeteg gyermekünket. Azt akarom, hogy örökké tartson a pillanat, hogy a lélegzetünk elvegyüljön, mígnem az egész ház a fejünkre omlik, és a hegy haragja véget vet a szívünk dobogásának. De Decima eltol magától. Tekintetét az enyémbe fúrja, bólint. – Gyerekek – búgja, és magához inti őket. A fiatalabbak tágra nyílt szemmel, ijedten jönnek oda hozzánk. Több halált és szenvedést láttak a mai napon, mint amennyit egy gyereknek kellene. Közvetlen közelről szemlélhették az istenek háborúját. – Ideje lefeküdni, drágaságaim, pihennünk kell – mondja Decima andalító hangon. A gyerekek bólintanak és felmásznak az egyik kerevetre, átölelik egymást. Decimával megcsókoljuk, megöleljük őket, és elrebegünk

egy imát. Azután odamegyünk Lillához, akinek hasonlóan határozott kifejezés ül az arcán. – Szeretlek, Lilla – mondja Decima. – Imádkozom Íziszhez, hogy öleljen magához. – Az istenek legyenek veletek, anyám, apám. – Hangja feszült, az erek kidagadnak a nyakán. Fájdalmai vannak. Kezei a hasát markolásszák, szaporán szedi a levegőt. Már láttam ilyet azelőtt. Vajúdik. Decima szeme tágra nyílik, ahogy befogadja a lánya látványát, és tudom, hogy neki is feltűnik. – Az istenek óvjanak – sóhajtja a feleségem, és letérdel legidősebb lányunk elé. – Az istenek óvják a gyermekedet. – Én fogom óvni a gyermekemet – préseli ki a szavakat az ajkai közt Lilla. Titus a felesége kezét szorongatja, az ujjait csókolgatja. Egy rövid biccentés erejéig felpillant rám. – Nemsokára találkozunk, Polybios, az elíziumi mezőkön. Bólintok, mert a hangom elcsuklik az érzelmektől, ami kevés levegőt még kapok, azt is mintha lopnom kéne. Decima csókot lehel a lánya fejére, majd maga után húz a kanapénk felé, ahol leül, és a kezemet rángatja, hogy én is telepedjek mellé. – Az istenek már várnak ránk – mondja Decima. Bólintok. – Örökké melletted leszek. A feleségem behunyja a szemét, ujjával az ingemet babrálja, ujjpercei kifehérednek. A fények vibrálni kezdenek. A három lámpásunkból csak egy marad, és nemsokára az is kialszik.

JULILLA – Együtt. Bólintok, mire ő lehajol, hogy megpuszilja a hasamat. Míg nem látja az arcomat, a mennyezet felé fordulok, és némán sikoltok. Már nem sokáig bírom. Szinte kettészakadok. Máris úgy érzem, mintha haldokolnék. Beletúrok a hajába, mint megannyiszor, és újra átélem az összes együtt töltött pillanatot, jót, rosszat és csodálatosat. Lihegek, hogy féken tartsam a fájásokat, és hogy az erőlködéstől ne veszítsem el az eszméletemet. Az előttünk álló úton együtt kell végigmennünk, ahogy az elmúlt években is tettük. Kéz a kézben.

Titus feltámaszkodik, megcsókol és kezemet a kezébe veszi. Megérinti a markomban tartott fiolát; fúvott üveg, kék és átlátszó. A szemembe néz, én pedig elmormolok egy imát, amit már oly sokszor hallottam, amikor a halál a közelünkbe férkőzött: A halál határán jártam, Proserpina küszöbét tapostam, végigmentem az összes elemeken s visszatértem, láttam éjfélkor hófehér fényben szikrázni a Napot, odajárultam az alvilági istenek s az égi istenek színe elé s színről-színre imádtam őket. Imádkozom az otthonunk, Pompeji és Róma isteneihez. Elsuttogom a szavakat. Rájuk gondolok, amikor a fájdalom elviselhetetlen lesz, majd megfogom a fiolát, kihúzom a dugóját, és az ajkamhoz emelem. Titus szemébe nézek. Bólint. – Követlek – mondja. És hiszek neki. Most az egyszer én állok az élre, hogy kövessen az úton, bárhová is vezet. A fájdalmam el fog tűnni. Ez a sötét sírbolt is el fog tűnni. A babáimmal leszek. Titusszal. Az öcséimmel, a húgaimmal és a szüleimmel. Ez nekem elegendő bátorítást ad. Hogy a túlvilágon, bárhol is van, békében és boldogságban lehetek, azokkal körülvéve, akiket szerettem. Hogy a fájdalomnak és a szenvedésnek itt és most vége szakad. – Szeretlek – suttogom. Mielőtt belekortyolok, Titus hirtelen odahajol, és száját hevesen az enyémre tapasztja. – Annyira szeretlek, kedvesem – mondja. – Bárcsak sokkal többet tartogatott volna az élet számunkra. – De amit együtt… – A fájdalom kiszorítja belőlem a levegőt, testem görcsbe rándul, és arra készül, hogy a gyermekemet a világra hozza. Nem engedhetem. Összeszorítom a combomat, és nem veszek levegőt. Nem hagyom a testemnek, hogy a világra tolja ezt a gyereket. Hogy a halálba taszítsa. Jobb neki, ha a méhembe gubózva hal meg: biztonságban, kényelemben. A sírás kerülget, de behunyom a szemem, mert attól tartok, hogy még az a kevés izommunka is kihajtja belőlem a babámat. Akartam ezt a gyermeket. Imádkoztam érte. Igyekeztem egészséges maradni. Tápláltam. Éreztem, hogy megmozdul bennem. Vele

álmodtam. Tervezgettem a jövőjét, és most elveszem azt. De mi más választásom maradt? Ha ebben a sírboltban születik meg, az azt jelentené, hogy egy órán belül meghal. Csak egy választásom maradt: hogy megszabadítsam az élet fájdalmától. Megdöntöm az üvegcsét, és belekortyolok. A folyadék égetve folyik le a torkomon, fuldoklom, köpködök, alig kapok levegőt. Amikor a gyomromba ér, mar, és émelyegni kezdek. A torkomhoz kapok, próbálom nem elhányni magam. Odanyújtom az üvegcsét Titusnak. Ez a halál gyors lesz, és azt akarom, hogy meghallgassa, amit mondani akarok. – Jó életünk volt, Titus. – Az volt, Lilla. Nem bánok semmit. – Megdönti a fiolát, és kiissza a maradékot. Én sok mindent bánok. De mi értelme lenne rágódni rajtuk? A sorsunk megpecsételtetett. – Ne nézzünk hátra – mondom elakadó lélegzettel. A méreg okozta fájdalom közel sem olyan elviselhetetlen, mint az, ahogy a gyermek a szülőcsatornába nyomakszik. Titus felmászik az ágyra, szeme vérbe lábad és kidülled, ahogy mellém fekszik. Teste meleg, vigaszt nyújt. A szám bizseregni kezd, a nyelvem megdagad és elzsibbad. Szörnyen vágyom egy korty borra, olthatatlan szomjúságot érzek. Titus mellém hajtja a fejét, karját a hasamon nyugtatja, a babánkat dajkálja. Át akarom ölelni, de már a kezem és a lábam is bizsereg, a karom elzsibbad, mozdítani sem tudom. Érzem, hogy izzadok. A szülési fájások már nem gyötörnek. Lenyelem a feltörni készülő zokogást. Babám. Én babám! Kérlek, bocsáss meg. Nem volt más lehetőség. Levegőért kapkodok, nem kapok. Titus nyögdécsel mellettem, a bensőmben érzem a fájdalmát. Odabenn élve megnyúz a szer. De úgy halok meg, hogy tudom, én választottam ezt az utat, hogy elhagyjam Pompejit és ezt a világot. Hogy tudom, nem hoztam a világra egy gyermeket úgy, hogy csak a szenvedés jusson neki. Már nincs hatalmam a testem felett. A lámpás fénye el-elalszik. Szédülök. Forog velem a világ. Érzéketlenül lebegek. Már nem érzek fájdalmat. Nem gyötör semmi, csak béke van. Pislantok, majd még egyet pislantok. Nem látok.

Elnyel a sötétség. Aztán a sötétség eltűnik, és fény vesz körül.

VI. RÉSZ STEPHANIE DRAY A SZAJHA „Nem maradt itt már egy isten sem…a világra leszállt az utolsó és örök éjszaka” – IFJABB PLINIUS

CAPELLA Sötétség. Sötétségből születünk. Sötétségbe távozunk. Azután megint megszületünk. Ezt ígéri Ízisz. A megváltásnak ezt az ígéretét egyszer megsúgtam egy császárnénak, akinek megjósoltam a halálát. Most ugyanezt az ígéretet motyogom, hogy a karomban tartott, rémült fiút vigasztaljam – aki valójában férfi, állát puha szakáll fedi. Vagy legalábbis azt hitte, azzal fiúból férfivá avanzsál, ha elhúzza az utcai fülke vörös függönyét a caupona előtt, ahol űzöm az ipart. Amikor a város újra rázkódni kezdett, mások elmenekültek, csak azért álltak meg a cauponánál, hogy megtöltsék a batyujukat kenyérrel vagy a flaskájukat borral az útra. De ez a fiatalember kétségbeesetten vágyott valami másra, és sokkal több ragyogó pénzérmét nyomott a kezembe, mint a taverna falára felfirkált tarifám. Mivel a lelke vigaszra vágyott, a testemben találta meg. Gondolom, azért, mert az érintés összefüggésben van az élet és a halhatatlanság igenlésével. A férfiak ezért fizetnek az érintésért olyankor is, amikor a föld nem rázkódik a talpuk alatt. Mikor megindult a roham a városkapuk felé, a gazdám a feleségével inkább a cauponát őrizte, mert az utolsó rézérmét se akarták veszni hagyni, amit a betérőkből kihúzhatnak. Én az ő tulajdonuk vagyok, a testemet mindennap újra és újra áruba bocsátják, így hát azt mondták, kövessem a fiatalembert az utcai fülkébe, ahol hagytam, hogy durván megragadjon, és felhúzza a tunikáját épp annyira, hogy a combjaim közé tudjon nyomakodni. És már bennem volt, és durván döfködött, amikor meghallottuk a hegy fülsüketítő robaját, ami akár egy érzéki eksztázisban ordító hős isten, kieresztette forró, felgyülemlett életerejét. Noha aki elélvezett bennem, az se isten, se hős nem volt. Csak egy rémült kisfiú, aki a dikóhoz szegezett, ahogy ijedten kiterült rajtam. Egyikünk sem értette a dörrenéseket, a sikolyokat, a szamarak bőgését, a kutyák csaholását vagy a hegy moraját. Kibontakoztunk egymásból annyira, hogy kilessünk a függönyön, de a hegy fölött gomolygó füst ijesztő látványának hatására rémülten visszahanyatlottunk a kőpriccsre, ahol már annyi férfit tartottam a

karjaimban. És még mindig itt vagyunk összebújva, miközben a várost elnyeli a sötétség, mert túlságosan félünk megmozdulni, és fogalmunk sincs, mennyi idő telt el. Nem tudom a nevét, és természetesen ő sem az enyémet. A prostituáltakat ezer névvel illetik. Lupae, fornices, meretrices, prostibulae…de valahogy mégis névtelenek maradunk. A fiatalember és én idegenek vagyunk, pedig a hűlő spermája takar, rajta pedig az én intim illataim érződnek. A rémületünk meghittsége miatt válunk idegenekből szeretőkké. Egymásba kapaszkodunk. Ő úgy kapaszkodik belém, mint az életébe, félelmében badarságokat zagyvál, és én is kapaszkodom őbelé, mert a teste valahogy éppoly drága lett nekem, mint a sajátom. Mert a húsa, a könnyei és a szükségletei jelentik számomra az egyedüli értelmes dolgokat a déli nap alatt, ami eltűnt az égen, mikor záporozni kezdett a hamu. Megjósoltam ezt. Az ónixszínű égboltot, mely sűrűbb és sötétebb, mint egy átlagos éjszaka. A feketén áradó esőt, ami folyammá dagad, aztán pedig brutális erejű, sötét tengerré. Az érkező áradatot, ami kimossa a lelkünket a húsból és vérből. És végül az éteri tüzet. Ami egy világítótoronyhoz hasonlóan oly fényesen ragyog, hogy egy egész várost az örök üdvösség felé kalauzolhat. Akármi is történik jelenleg Pompejiben, én már láttam ezt az Ízisztemplom medencéjében – aki a tengerészek és kéjnők istennője, és mindenkié, aki attól fél, hogy eltéved. De a nővérem azt mondja, a látomások a papnőknek valók, nem a prostituáltaknak. Talán neki van igaza, mert az én hitem megingott. Ahelyett, hogy áhítatot és csodálatot éreznék az istennő iránt, akinek az üdvözítő ígéretét hajtogatom, most rettegek. A terrakotta tetőn kalapáló égi zápor hallatán nem a bokámon csilingelő ankh-amulett után nyúlok. És az istennőmhöz sem fohászkodom. Inkább a nővérem után sóvárgok, aki a szülőanyánk helyett is anyám volt. Prima. Biztosan rám talál. Még ebben a sötétségben is. Megtalál és megvéd, ahogy mindig, mert ő sosem fél, soha nem sír, és soha nem hagyja egyetlen férfinak sem, hogy túl durván bánjon vele. Eltökéltem magam, hogy azonnal megkeresem, amint sikerül

megnyugtatnom a karjaimban tartott fiatalembert, aki egyre halálról, óriásokról meg a világ végéről motyog magában. Hirtelen meghallom a nővérem hangját a sötétség leplén át. – Capella! Prima a nevemet visítva rohan be az utcáról a kis fülkébe, ahol a fiúval rejtőzöm; lámpása ragyogása megtöri a sötétség bénító varázsát. Prima sáfrányszínű tógája – amit a bejegyzett prostituáltak viselnek – valahogy fehéresszürkévé színeződött. A haját és csontos vállait valamiféle por lepte be, és barna árnyalatú arca most még sápadtabb, mint szokott lenni. Fekete szemének tekintete a megkönnyebbülés és a rémület egyfajta keverékével állapodik meg rajtam. – Capella! Már mindenhol kerestelek a cauponában! – Mi történik? – kérdezem. Mert Prima biztos tudja. Ő mindig keresi a veszélyt. Ő megérti a világ szörnyűségeit. Meglátja az emberekben a rosszat, ami fölött én inkább szemet hunyok. De most, mikor oly kétségbeesetten vágyom rá, hogy megmagyarázza, miért dörrent akkorát a hegy, csak visszakérdez: – Mi történik?! Épp ránk szakad az ég, te meg egy lankadt pöcsű anyámasszony katonáját pátyolgatsz a lábad közt. A fiú könnyei, a fiatalsága és a pelyhes álla valamiért még inkább feldühítik. Ráordít: – Szállj már le a húgomról! Fizess és tűnj innen! – Nem, ne! – Még jobban magamhoz ölelem. Úgy érzem, muszáj megtudnom a nevét. De a nővérem belevájja a körmeit a karjába, és lefejti rólam. Prima gyűlöli a férfiakat, akik fizetnek értünk. Mindenkit gyűlöl. Prima nagyon jó a gyűlölködésben. Jó a dühöngésben. És még soha nem láttam dühösebbnek, mint most. Két ököllel püföli a fiatalembert, s én ugyan még utánakiáltok tüntetőleg, de elszalad a fekete hamuesőben – egyedül és névtelenül. – Miért tetted ezt? – vonom felelősségre Primát. – Félt. Csak félt! – Hadd vizelje össze magát máshol – feleli Prima az elkergetésétől kifulladva. – De most aztán guggolj le és préseld ki magadból, vagy még egy fattyút akarsz kölykezni?! Három év elmúltával már szinte érzéketlen vagyok, mikor emlékeztet a gyermekre, akit szültem. De nem elég érzéketlen.

Prima kérdése elgondolkodtat, vajon hol lehet most a gyerekem ebben az őrületben. Hol van a névtelen kislány, akit a dominus kitépett a karomból és eladott? „Az otthon nevelt rabszolgákjó pénzt hoznak” – mondta, de vajon a lányom ebben a rémült városban van, netán egy gonosz gazda ott hagyta meghalni egy tenger fölé magasodó szirten? Mikor nem válaszolok, nem guggolok le és nem is szorítok, Prima felcsattan: – Nem számít. Menjünk vissza a cauponába, mielőtt valaki arra gondolna, hogy megint megszöktél. Hát így állunk. Azt hitte, megint megszöktem. Gyerekkorunk régi sebe ismét felnyílt. Hát ezért olyan dühös. Szégyenkeznem kellene miatta, de nem teszem. Most nem. Nem, hiszen ebben a pusztításban végre átélem a pillanatot, amire egész életemben vártam. Felállok az ágyról, kihúzom magam, és azt mondom: – Prima, menekülnünk kellene. Mindenki más elmenekül a városból. Senki nem fog visszatartani minket. Még a legfélelmetesebb fugitivariusok sem tudnának elkapni szökevény rabszolgákat ebben a fejvesztett pánikban. Meneküljünk el együtt, és legyünk szabadok. Gyerünk. Rohanjunk! Alsó ajka megremeg. Azután úgy pofon vág, hogy a remegő padlóra zuhanok.

PRIMA Még soha nem ütötte meg a húgát. Haragból soha. Sem más okból. Talán gyakrabban kellett volna megtennie. A holdvilágképével és álmodozó, kék szemével Capellából valami gyermeki reménykedés áradt. De ha egyáltalán valamikor, akkor Prima húgának most jött el az idő, hogy végre felnőjön. – Azt szeretnéd, ha ezúttal egy csinos kis billogot égetnének a homlokodra? – kérdezte Prima, miközben apró kövek pattantak be az utcáról a kőpadlóra, cserépdarabok kíséretében, melyek korábban potyogtak le a földrengéstől. – Ugyanis ezt teszik a szökevény rabszolgákkal. Vagy csak ennyire vágysz rá, hogy kirohanj a kőzáporba ezzel a többi bolonddal? Capella az egyik kezét vörösödő arcára szorította, miközben azok az álmodozó, kék szemek dacos könnyekkel teltek meg.

– Kis szikladarabok záporoznak. Még soha nem láttunk ilyen vihart. Még soha nem is volt ilyen vihar… Prima csontos csípőjére tette a kezét. – És lehet, hogy óriások fognak előmászni a föld alól, hogy harcba induljanak az istenek ellen. Nem hallottad a kürtjeiket? Torkig vagyok az isteneiddel, a látomásaiddal és az őrültségeddel! A dominus azt mondta, zárjuk be a cauponát a fosztogatók miatt, és húzódjunk be a lépcső alá, szóval ezt fogjuk tenni. Prima megragadta Capella vaskos csuklóját, felhúzta a padlóról és kivonszolta magával az utcára, ahol belemerészkedtek a szénné égett, pehelykönnyű kövek záporába. Behúzódtak a caupona napellenzője alá, úgy menekültek be az épületbe, ahol felborult székek, szétszórt fatálak és egy otthagyott vekni kenyér fogadta őket, amin még érződött a kemence melege. A napnak ebben a szakában a cauponának részeg, fogdosó vendégekkel kellett volna tele lennie, akik a meleg ételre várnak, amit a színpompásan csempézett pultra készített agyagedényekbe mérnek ki. Tele kellett volna lennie nevetéssel, a guruló kockák csörömpölésével, és a hatalmas kezek által az asztalra csapott érmék zajával. Még amikor leszállt az este, és az utca felőli oldalon Prima a helyükre csúsztatta a fatáblákat, a caupona olyankor is a szomszédos sikátorokban grasszáló korhelyek vitatkozásától visszhangzott. És jóval azután, hogy a részegesek ágyba kerültek, és Prima megszámolta a hasznát, még mindig hallotta az utcán a szekerek kerekeit… és a húgát, aki egy olyan istennőhöz imádkozott motyogva, aki állítólag törődik a kurvák sorsával. De most a caupona olyan üres volt, mint annakelőtte soha, és a hegy üvöltésétől eltekintve olyan csendes volt, mint azelőtt soha. – Hova tűnt mindenki? – kérdezte Prima húga elcsukló hangon. – A dominus is itt hagyott minket, ugye? Mindenki elmenekült. Mindenki, kivéve minket! – Biztos vagyok benne, hogy a gazdánk a feleségével csak a szomszédba ment, hogy a gazdagokkal együtt húzzák meg magukat – válaszolta Prima anélkül, hogy Capella szemébe nézett volna, nehogy megijessze a húgát. Egy ideje már vízhiány volt a városban, ezért amikor a pultra állított boroskancsó megcsillant a lámpás fényében, hívogatón csábítani kezdte a kiszáradt torkú Primát. Mivel

már biztos volt benne, hogy megkorbácsolják, hiszen a borlopásnál rosszabb dolgot követett el, a szájához emelte a kancsót, és mohón kortyolni kezdte a bort. Ettől aztán eszébe jutott gyötrő éhsége is, és letört egy háromszögletű darabot az ott felejtett, jó illatú kenyérből. – Az összes istenek nevére, te meg mit csinálsz? – kérdezte Capella, átölelve magát húsos karjaival, melyek oly ritkán voltak üresek. – Őrültnek nevezel engem, erre leállsz borozni meg kenyeret enni, mikor menekülnünk kellene? – Jó fajta kenyér – felelte Prima, hálásan forgatva nyelvén az édeskömény, a petrezselyem és a koriander ízeit. Ez volt az a különleges fűszerkeverék, amiért a vásárlók előszeretettel keresték a gazda pékjének pecsétjét a veknin. Prima annál is inkább élvezte, mert elvette a záptojásszagot és – ízt, ami átjárta a levegőt. – És éhes vagyok. Prima éhesen született. Éhesebben, mint bármelyik gyerek; feneketlen bendője volt, amit soha nem lehetett eléggé megtölteni. Olyan éhes volt, hogy úgy kellett lefeszíteni az anyja csecséről, nehogy kiszívja belőle az életet. Vagy legalábbis az anyja így mesélte. Azon kevés dolgok egyike volt ez, amire Prima emlékezett a gall rabszolganőből, aki életet adott neki. Arra Prima nem emlékezett, hogy nézett ki az anyja, kivéve arra, hogy gömbölyű volt, rózsás és szőke, mint Capella. Prima egyikükre sem hasonlított. Ő füstös képpel és csontosnak született, mert más apától származik. Talán egy görögtől, ahogy egyszer a vörös hajú császárné mondta, Prima állát hüvelyk- és mutatóujja között tartva. „Sajnálatos. Nem vehetem magamhoz a lányodat pohárnoknak. A görögök okosak, ugyanakkor sunyi kis hazudozók is…” Prima töltött egy korsó bort a húgának, és neki is tört egy darab kenyeret. – Nesze. Egyél. – Nem – utasította vissza Capella az ételt a fejét ingatva. – Mennünk kell, Prima. Tudom. A lelkem mélyén érzem. Prima felhorkantott. – A lelked? – Nem hitt az olyan dolgokban, amiket nem lehet látni, megérinteni vagy megenni. Kivéve talán az árnyékokban és a lemurokban, a holtak dühödt kísérteteiben. Mert a haragnak

számára több értelme volt, mint az összes szellemnek és misztériumnak, amiről az Ízisz-hívők locsogtak. – Igen, a lelkem mélyén érzem – nyomatékosította Capella a pultot markolva. – Előre láttam. Szabadok lehetünk. Szabadok. Mi értelme a szabadságnak, ha nem vagy elég gazdag, hogy megvásárolhasd? Azonfelül mi értelme, ha nem férfinak születtél? Prima infamis volt – ettől a státustól nem könnyen szabadulsz, ha a neved felkerült a bejegyzett prostituáltak listájára, ahonnan lehetetlen eltávolítani. A rabszolgaléthez hasonlóan az infamia azt jelentette, hogy nem hallathatod a hangodat, nincs jogszerű társadalmi rangod, és alig valami ellen kapsz oltalmat. Jobb egy rossz hírű, de jól táplált rabszolgalánynak lenni, mint egy rossz hírű és éhező felszabadítottnak – gondolta Prima. A túlélés érdekében úgyis mindkettőnek áruba kell bocsátania a testét. Egy pompeji gazda jó oltalomnak számított, és az ő gazdájuk semmivel se volt rosszabb, mint a többi. Capella mégis a szabadságról fecsegett egész életében. Prima úgy vélte, senkit nem hibáztathat magán kívül. Mindig is elkényeztette a húgát. Itt egy kis édességet csent neki, ott néhány érmét lopott – a meghajtott fej hamis jámborsága. Nehogy Capellának gyászolnia kelljen a gyerekét, akit elszakítottak tőle; nehogy Capellát bejegyezzék szajhának. Bármit megtett érte, csak el ne lógjon megint. Bármit megtett érte, hogy mosolyt csaljon az arcára. Mert Prima azért a mosolyért élt. Saját foghíjas mosolya ferde volt, és csúf. De a húga pirospozsgás mosolya az egyetlen szép dolog volt az egész elferdült, hamis világon. Prima ezért bólintott rá az aedilis Gaius Cuspius Pansa ajánlatára. „Hagyd le a húgom nevét a prostituáltak tekercséről, és megteszem, amit kérsz.” Amikor ezt ígérte, még nem tudta, hogy ez lesz a végzete. Most már akkor is halott nő, ha a város nem nyeli el a maga sötétségével. Szörnyű dolgot követett el a jóképű, de gyűlöletes aedilis kedvéért. Valamit, amiért valószínűleg keresztre feszítik. Hiszen ezt teszik a rabszolgákkal, akik szenátorokat ölnek, nem igaz? Először megkínozzák, ebben biztos volt. Látott már olyan rabszolgákat, akiknek levágták az ajkát, a fülét és az orrát, mielőtt

kinyomták a szemét, majd keresztre szegezték. Prima elhessegette a rémisztő emlékeket, és azt mondta: – Egy kis olajjal és olívabogyóval jobban fog ízleni a kenyér, meglátod. Kislánykorod óta úgy szereted. Kinyitom hátul a hordókat. Talán lelünk még egy fél fűszeres kolbászt a serpenyőben is. Lakomázni fogunk. Capella vadul megrázta a fejét. – Mondtam, hogy nem akarok enni. – Nos, pedig egyedül étellel szolgálhatok! – Minden előjel nélkül egy életen át tartogatott epe tolult Prima torkába. A húga kedvéért lenyelte. Csak nyelte és nyelte, míg már tele kellett volna lennie vele a gyomrának. De sosem lett tele, és lenyelni sem bírt már többet. – Az evés jelent mindent. Ennél a szabadságnál többre nem számíthatsz. Itt és most, ebben a pillanatban, mielőtt meghalunk. Capella remegett. – Miket beszélsz? – El kell, hogy magyarázzam? Tényleg vak vagy, hogy lásd az igazságot? Persze hogy az vagy. Sosem szerettél szembenézni a kőkemény valósággal. Anyucink finom, aranyos babája. Poppaea Sabina kedvenc háziállata. „Olyan különleges, rejtélyes lány” – utánozta Prima. – Mindenki agyonkényeztet, még az a magányos mérnök is, aki úgy tesz, mintha összebarátkoztatok volna. Hogy is hívják? – Tudod a nevét – felelte Capella, ahogy arcán könnyek gördültek alá némán. – Sabinus. És ő nem egy mérnök, hanem tényleg a barátom. – Nem, ő fizet érte, hogy a barátja légy! Csak azért kínál borral, hogy kimosd a szádból az ízét, és megfeledkezhessen róla, hogy egy kurva vagy. – Miért vágott a fejéhez Prima ennyi kegyetlen szót? Olyan gyorsan ömlöttek belőle, hogy szinte égették a nyelvét. – Hol van most a rajongó anyád? Halott. Hol van most a császárnéd? Halott. Hol van Sabinus „barátod”? Valószínűleg ő is halott. Talán most már belátod, hogy a megváltókultuszod merő ostobaság, és az egyetlen különleges benned a hosszú, aranyló hajad és a párnaszerű melled, amiért a férfiak fizetnek, hogy markolászhassák és szopogathassák. Ez az igazság. Eszünk, szarunk, baszunk és meghalunk. Ennyi jut. Én mindig mondogatom neked, de talán most

már magad is elhiszed. Ennyi jut mindenkinek, és én már belefáradtam, hogy színleljek. Ennyik vagyunk, és ennyik is maradunk.

CAPELLA Rádöbbenek, hogy a nővérem fél. Prima rémült. Mindig is azzal tréfálkoztunk egymás közt, hogy attól függetlenül, ki született előbb, én vagyok a nagy nővér, és ő a kicsi, mert olyan apró; sokkal kisebb nálam. De mindig számíthattam a hegyes könyökére, ha utat kellett törni a tömegben, a gonosz nyelvére, ha sértegető férfiakat kellett leszerelnie, és kellemetlen mesterkedéseire, hogy ételhez jussunk. Csodáltam, hogy ő soha nem sír – még akkor sem, amikor elnáspágolják. De most már látom, hogy a nővérem csupán egy sziszegő kóbor macska, akit összetévesztettem egy gladiatrixszal. Hogy nem vettem észre, hogy az összes haragjának a félelem a forrása? – Úgy érzed, meg fogunk halni – suttogom. – Mondd ki, ha erre gondolsz, Prima. Meg fogunk halni. Nem mer rám nézni. Csak ül ott, és tépkedi a kenyeret. A szájába tömi a darabokat, és megrágja, de már szemmel láthatóan elment tőle az étvágya. És amikor válaszol, a hangja halk és távoli. – Az egész világ haldoklik, és mi vele együtt haldoklunk. Szörnyű ilyet mondani. De a nappal éjszakává változott, kövek hullanak eső gyanánt, szóval akár igaz is lehet. Furcsamód vigaszt lelek ebben. Hogy a világ teljességében haldoklik, feltéve, ha tényleg erről van szó. Még erőt is ad. Erőt, amit arra használok, hogy megfogjam a nővérem vézna vállát, és megkérdezzem: – Ha haldoklunk, mit számít, hogy itt halunk meg vagy az utcán, ahol legalább az esélyünk meglesz, hogy küzdjünk? – Süket vagy, te csökönyös tehén? Mondom neked, hogy esélyünk sincs, és belefáradtam a küzdelembe. Egész életünkben küzdöttünk. – Prima karja lopva a derekam köré fonódik, ami akár egy ölelés is lehet. – Inkább halok meg teli hassal egy puha ágyban, tetővel a fejünk felett, mint… – Prima az utca felé legyint – … odakinn. – Én megyek – közlöm határozottan.

– Persze hogy mész – válaszolja keserűen, és leejti a karját. – Te mindig megfutamodsz. És nézd csak, mi hasznunk lett belőle. Prima engem hibáztat – és joga van hozzá. Nem mocsokba születtünk. Nem, mi egy mesésen fényűző insulában születtünk, ami Poppaea Sabina családjáé volt, a lányé, aki Róma császárnéja lett. Az anyánk annak a lánynak a rabszolgája volt. Már jóval azelőtt, hogy Néró szerelmes lett Poppaeába. Jóval azelőtt, hogy Poppaea rábeszélte Nérót, hogy váljon el és jegyezze el őt. Jóval azelőtt, hogy Néró megölte őt… S habár én nem lehettem több háromévesnél, amikor Poppaea Sabina császárné lett, igen élénken emlékszem rá. A tüzes sörényű császárné imádta arany fürtjeimet, és örömét lelte benne, ha szárnyas cupidónak öltöztethet, hogy a barátait szórakoztassa. A császárné elképzelhetetlen fényűzésben élt, mindennap tejben fürdött, ennek ellenére mélyen vallásos asszonynak képzelte magát. Vele voltam azon a napon, amikor visszatért Pompejibe a Navigium Isidisre,a hajózási idény kezdetének ünnepére. Egész Pompejit színpompás virágfüzérek ékesítették, a kikötőben tolongtak a tengerészek, mindenki égett a vágytól, hogy láthassa az áldozati hajót, amit kiúsztattak a tengerre Ízisz istennő tiszteletére, aki a kalauzuk. A szisztrumok csörgő hangjától elragadtatva közelebb mentem a tajtékos hullámokhoz. Mindeközben megpillantottam Poppaea császárné végzetét. Bár máskor is voltak látomásaim a vízbe nézve, ez volt az első. Térdre rogytam a homokban, hogy tiszteletemet fejezzem ki az istennő felé, aki megérintett. A látvány az úrnőmet is meghatotta. Mikor meglátott, hogy térden állva imádkozom, felajánlott engem a templomnak, hogy papnőként szolgáljak, ha felnövök. Meg kellett volna elégednem ennyivel. Ízisz kiválasztott, és az úrnőm hajlandó volt lemondani rólam az istennő javára! Életemet attól fogva a spiritualitás, a méltóság és a tisztelet határozta volna meg. De a látomásaimból tudtam, hogy a császárné nem éri meg, hogy beteljesítse az ígéretét. Így hát elmenekültem. Először a papoknál kerestem menedéket, eltökéltem, hogy az istennőt fogom szolgálni. Prima rám talált a templomban, és hazarángatott. Magára vállalta a hibát, és a munkafelügyelő

megkorbácsolta a hátát. Nem sírt, egy árva könnycseppet sem hullatott, pedig olyan verést kapott, aminek még mindig viseli a nyomait. Szerencsére fiatalságunk és a császárné könyörületessége miatt nem billogoztak, tetováltak vagy csonkítottak meg, egyszerűen csak arra kényszerítettek, hogy fajelzéseket viseljünk a nyakunkon, és a közeli cserépárugyárba küldtek dolgozni. Ott addig dolgoztunk, míg az ujjaink elkékültek a vízben és kicserepesedtek az agyagtól, míg megtanultuk a leckét, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy egy kegyes úrnőt szolgálhatunk egy fényűző háznál, ahol alig akadt kötelességünk. De újra és újra elszöktem a templomba, mígnem az úrnő eladott minket az első ajánlatot tevő vásárlónak. Azt kikötötte, hogy nem dolgoztathatnak prostituáltként, de egyébként Poppaea császárné mosta a kezét. S vele az Ízisznek tett felajánlását is elfelejtette. Szóval az én hibám, hogy egy tavernában nőttünk fel, bort és a testünket árulva. Elloptam a nővéremtől azt az életet, melyben talán boldog lehetett volna. Egy olyan életet, melyben talán soha nem kellett volna éheznie. Egy olyan életet, melyben a neve mellé nem firkáltak volna árat a falra, ahol obszcén részletekben taglalják a tehetségét, és a nevét nem listáznák a tekercseken a bejegyzett meretrixek egyikeként. Ezért hibáztat engem. Ezért hibáztatom én is magamat. – Sajnálom – mondom, és Prima rám néz. – Sajnálom, hogy itt kötöttünk ki… – Azt hiszed, számít? – kérdezi keserűen nevetve. – Etesd őket, hálj velük, mosd ki a ruháikat, takarítsd fel utánuk a húgyot és a szart, készítsd elő a tejfürdőjüket… nem számít. Ez csak munka. És a kurválkodás a lehető legkönnyebb munka. Ha lusta vagy, csak hanyatt kell dőlnöd. Ha hamar túl akarsz lenni rajta, használd a szádat is. Azt hiszed, érdekel, ha egy szánalmas fiúcska úgy próbál szerelmet találni, hogy a combomra csurgatja a magját; vagy ha egy beillatosított császárné zsámolynak használja a hátamat? Nem érdekel. Nem. De engem igen. Engem érdekel. Mindig is érdekelt. A nővérem máshogy látja a világot, és lehet, hogy neki van igaza. De úgy gondolom, nincs.

– Ha nem érdekel, akkor miért nem tudsz megbocsátani nekem? A kérdésre Prima arca meggyötörtté torzul. Akármiféle szavakkal küzd, nem akarja kimondani, de látszik, hogy nem bírja magába fojtani őket, és a foga közti résen át sziszegve törnek maguknak utat. – Mert otthagytál! Én mindig vigyáztam rád. Mindig. De te úgy futottál el, hogy még csak meg sem fordult a fejedben, mi lesz velem. Elhagytál. És most, mikor vége mindennek, el akarsz hagyni megint. A szavai kegyetlenül a szívembe marnak, és gyötör a bűntudat, mert igaz szavak. Az összes, kivéve az utolsót. – Nem, Prima. Nem akarlak elhagyni. Ezúttal együtt megyünk. Hajók lesznek a kikötőben. Eljön a flotta, hogy megmentsen bennünket… – Hogy megmentse a polgárokat, nem minket. Hogy meggyőzzem, azt mondom: – A tengerészek bármire hajlandóak lesznek, ha akár csak ígéretet kapnak, hogy egy gyönyörű fiatal lány teste vár rájuk. Szóval akkor is elmegyünk, ha úgy kell magam után vonszolnom a girhes csontjaidat. Ingerült, csökönyösen felszegi az állát. – Mintha ugyan képes lennél rá. Megpróbálok máshonnan közelíteni. – Ha nem jössz velem, mindenki azon fog röhögni, milyen kötözni való bolond vagy. Láttad, ahogy azok az emberek az utcán menekülnek. Mi van, ha a világ vége mégse jött el? Mi van, ha csak Pompejit burkolta be a sötétség? Gondolj bele, mennyire fog nevetni, aki megmenekül, hogy Prima, aki elég éles szemű volt hozzá, hogy azonnal kiszúrjon egy palimadarat a sikátorban, ahhoz nem volt elég eszes, hogy kirohanjon a városkapun, és keressen magának egy napsütötte foltot. Sértetten hátrálni kezd, amire számítottam, mert a nővérem torkig van vele, hogy mások megvetik őt. Nem hiszem, hogy el bírná viselni, hogy bárki kinevesse, akár még holtában is. És olyan sokáig hallgat, hogy már abban reménykedem, beadja a derekát. De aztán feláll a sámlijáról, és bemegy a hátsó helyiségbe, ahol az olajos- és olívásládákat tartjuk.

Szóval mégiscsak vonszolnom kell őt – gondolom. Felkészülök a feladatra, minden izmom izgatottan megfeszül. Muszáj gyorsabbnak lennem, mint életemben bármikor, mert ő aztán tényleg gyors, ha az akar lenni. Úgy szalad, mint egy kisegér. De nem szalad el előlem. Helyette rám förmed: – Csak ott fogsz állni, vagy megtöltesz egy zsákot kenyérrel? – Mi? Fekete szeme türelmetlenül rám villan, ahogy egy olívabogyót dob a szájába. – Ha valahol még vár ránk odakinn egy napsütötte folt, nem fogom anélkül keresgélni, hogy ne vinnék magammal valami elemózsiát az útra.

PRIMA Az emeleten, ahol az este aludtak, Prima áttúrta a holmiját, és hosszasan bámulta az egyszerű szalmaágyat, amin osztoztak. Össze szeretett volna gömbölyödni rajta. A húga mellé akart bújni a takaró alatt, elaludni, és hagyni, hogy jöjjön, aminekjönnie kell. De azt nem bírta volna elviselni, hogy egyedül haljon meg azon az ágyon. Szóval amikor Capella ismét felkiabált neki, ledobott a húgának egy rojtos szélű, ám viseltes köpönyeget, amivel megóvhatja a karját a záporozó kavicsok csípésétől. Egy régi, szakadt párnát is lehajított. Capella fél kézzel elkapta a párnát, mire tollak repültek ki belőle, melyek ott kavarogtak körülötte. – Ez meg mire kell? – A fejednek, tökfej. Így is olyan kevés eszed van, nem engedheted meg, hogy egy zuhanó kő a maradékot is kiüsse a helyéről. – Ami Primát illeti, ő pontosan tudta, hogy már elveszítette a saját józan eszét. Ha menekülőre fogják, nem állhatnak meg, mert ha meg is találják azt a napsütötte foltot, biztos, hogy várni fog ott rá egy hóhér. Nem gondolkodott tisztán, amikor fejbe kólintotta Marcus Norbanus szenátort. Ha gondolkodott volna, rájön, hogy talán szemtanúk is lesznek körülöttük. Egy kupleráj környékén mindig voltak szemtanúk. És még a jóképű aedilis, akinek megannyi kellemetlen küldetést teljesített, sem védhette meg; Gaius Cuspius Pansa egy szempillantás alatt kiszolgáltatta volna. A hatóságok

pedig példát statuáltak volna rajta. Tán még Rómába is elszállították volna, hogy megtegyék… Róma. Soha nem járt Rómában. Még akkor sem, amikor Poppaea Sabina császárné lett. Amilyen szerencséje volt, az örök városból most már legfeljebb csak egy arénát fog látni belülről, mielőtt felzabáltatják az oroszlánokkal. Egyre jobb gondolatnak tűnt ágyban meghalni. – Ne húzd már az időt! – kiáltott fel Capella. – A kövek egyre hevesebben záporoznak. Prima felsóhajtott. Semmi értelme nem volt magához venni bármit néhány érmén kívül, amit az eresz alá rejtett. Fényes érmék az új császár arcmásával. Az aedilistől kapta fizetségül az információért, amit az egyik vendégéről szállított neki: egy szerelmes, pattanásos képű fiúról, akinek fontos ember a nagybátyja. Ha elég ostoba, hogy megbízzon egy szajhában, akkor meg is érdemli. Pansa ezt mondta. Hitt neki, mert maga is tudta, hogy a szerelem butaság. Egy fertőzés. Egy betegség. A szerelem illúzió, ami rávesz, hogy megszabadulj a pénzedtől, a testedtől és a biztonságodtól a semmiért. Prima ezért nem szeretett semmit és senkit. Kivéve Capellát. Így hát megfogott még egy párnát, és elindult a lépcsőn lefelé. Meggyújtott egy fáklyát. Aztán kézen fogta a húgát, és kilépett a viharba. Nem fújt a szél, de a hegy moraja, a kövek csattogása, az állatok süvöltése és a nők sikolya szép kis hangzavart okozott. – Melyik kapun? – kiabálta Prima, hogy túlharsogja a kutya ugatását, amit a ház előtt hagytak megkötve. Cave canem. Óvakodj a kutyától – gondolta Prima. Mindenkinél volt ilyen tábla, még ha nem is volt kutyája. Mert a kutyák ostobán hűségesek. Megvédik azt is, ami nem az övék. A dominus is ezt várta Primától és Capellától. Hogy maradjanak itt és őrizzék a cauponát, míg ők menedéket keresnek. De a gazdájuk nem verte láncra őket, szóval lehet, hogy megérdemelte, hogy elveszítse őket. Prima volt az idősebb nővér, a bölcsebb és az erősebb. Tudnia kellett, mit tegyenek és merre menjenek. De képtelen volt gondolkozni, ezért újra megkérdezte:

– Melyik kapun? Capella kék szeme kikerekedett a félelemtől, rojtos szélű köpönyegét szorosabbra húzta a válla körül. – Én nem…nem tudom. Prima belehunyorgott a feketeségbe, és ráförmedt a húgára: – A fontos részleteket illetően miért mindig olyan homályosak a látomásaid? Ízisz nem árulta el, merre biztonságos elindulni? Capella csak nyöszörgött. – Nem tudom. Nem. De Sabinus egyszer azt mondta nekem, hogy ha itt reng a föld, akkor Rómában nem. És Sabinus megjósolta… – A Hadesba Sabinusszal! – kiáltotta Prima. Azt a búval bélelt bugrist még jobban utálta, mint a többi férfit, akik a farkukat a húgába tolták. Be nem állt a szája; ő az egyik olyan férfi, aki többet is elvett Capellától, mint a teste. Egyike azon férfiaknak, akiknek a szerelem és a barátság illúziójára van szüksége. Egy igazi férfi beismeri magának, hogy mikor fizet egy lánynak, hogy kicsavarja neki a kígyót, az semmiben nem különbözik attól, amikor azért fizet neki, hogy kiürítse az éjjeliedényét. Baszódjon meg Sabinus a jóslataival együtt; Prima őszintén reménykedett benne, hogy feldobta a talpát. Hogy meghalt, agyontaposták és felfalták a kóbor kutyák. – Nem bízom a sorsunkat egy gazdag bolondra, aki maga is holdkóros látomásokat kerget. – Neki nincsenek látomásai, ő… – Capella hangja hirtelen elcsuklott. – Mi van? – A Stabiai-kapu – felelte Capella, és keze megfeszült Prima kezén, ahogy sietős léptekkel elindult az említett irányba; bokáján csilingelve verték a ritmust a kis amulettek. – Biztos vagyok benne.

CAPELLA Nem vagyok biztos semmiben, de a Stabiai-kapuhoz vezető utat ismerem. Akkor is megtalálom, ha kialszik a fáklyánk. Akkor is megtalálom, ha a boltok falát kell odáig tapogatnom az utcán, ahogy egyszer már csináltam kislány koromban, amikor elszöktem hazulról. Ízisz temploma a Stabiai-kapu közelében áll, és hitem szerint becsukott szemmel is odatalálok, ha nem is hagyatkozhatok semmi

másra, csak az istennő iránti szeretetem kalauzol, mert már megtettem azelőtt. Ahogy egyik saroktól a másikig vonszolom magam után a nővéremet, és szandálunk bőrtalpa bizonytalanul meg-megcsúszik az apró, elszenesedett kövek rétegén, belebotlom egy ott felejtett, káposztával teli taligába. A párna és a köpönyeg ellenére jó nagyot esem, fél testem lelóg a magas padkáról, ami az utcakő fölé emelkedik, lábujjaim eltűnnek a vájatban, amit az évek során a kerekek vágtak maguk alatt. Testem másik fele valami puhán, nedvesen és melegen landol. Hús. Egy szajha megismeri az emberi testet. – Egy halott – mondom elakadó lélegzettel, rémülten konstatálva, hogy a nedvesség, amit a kezemen érzek, vér. Ahogy a merev férfitesten tapogatózva feltápászkodom, azt mondom: – Bezúzták a fejét. Valaki vagy valami bezúzta a koponyáját. A nővérem nem szomorodik el. Különösen nem halott ismeretlenek miatt. Gondolom, mindjárt felsegít, és rám szól, hogy vegyem el az erszényét. Azután majd jól belerúg a tetembe, és továbbáll. De helyette elhátrál a fáklyával, mintha balszerencsét hozna rá, ha meglátja a halottat. – Bíbor szegélyű tógában van? – Nem tudom. – Biztos, hogy nem veszem le róla, ha abban van. A nővérem valószínűleg majd megőrül a félelemtől, mert felpaprikázva kérdezi: – Ha tógában van, takard be vele! Bocsássanak meg nekem az istenek. Bocsássanak meg nekem az istenek…de nem, ez nem lehet ő. Ő a lupanarnál esett össze, nem itt. Nem értem, miről karattyol Prima. Ebben a pillanatban semmit nem értek, csak amit az istennő ígért nekem. Szabad leszek. Több leszek a testemnél, a véremnél és a csontjaimnál. Egy részem soha nem fog meghalni. Ezer évig fogok létezni, azután még ezerig. Ezt ígéri Isis Sotera, azaz Ízisz, a szabadító. És az összes félelmem és kétségem ellenére az ígérete még mindig elég fényesen ragyog a szívemben ahhoz, hogy talpra álljak. Prima egész életemben vigyázott rám. Most rajtam a sor, hogy ugyanezt tegyem érte. Vértől sikamlós kezemmel megragadom kiszáradt, hamus kezét. – Muszáj sietnünk, Prima. Gyere velem a Stabiai-kapuig.

Nem vagyunk egyedül az utcákon. Fáklyák fényei villannak fel és tűnnek el, majd egy csapat rabszolga láncainak csörgését halljuk, ahogy egy munkafelügyelő vezetésével kifelé igyekeznek a városból. Egy ló ádáz nyerítését halljuk, ahogy elvágtat mellettünk, kőzáport szórva ránk. Egy disznó is van itt, a lábunknál szuszog és röfög. Ahogy ráfordulunk a stabiai útra, rémülten lökdösődő tömegben találjuk magunkat. Az utca végén tűz lobog. – A kapu fáklyái – mondom Primának. – Mindjárt odaérünk. Ám a kapu sokkal távolibbnak tűnik, mint amit lehetséges volna elérni. Az sem segít, hogy át kell bukdácsolnunk azokon, akik a félelemtől és a fájdalomtól nyöszörögve összeesnek. – Állj – szól rám Prima, lépésről lépésre egyre lassulva, és nem azért, mert rövidebb a lába az enyémnél. Apró testét köhögés rázza, és erősen zihál a ruha alatt, amivel eltakarta az arcát. – Nem kapok levegőt. Nem… Az én torkomat is fojtogatja a hamu. A nyelvem kiszáradt és megdagadt. A köpenyem sem véd meg, a bőrömet csípi a zuhogó törmelék. Innunk kell. Egy kis pihenőre van szükségünk a kövek elől, de hova húzódhatnánk be? Hirtelen ostobának érzem magam a menekülés miatt. Talán Primának igaza volt, és a cauponában kellett volna maradnunk. Akkor nem szenvedne ennyire. Ott legalább kapott levegőt. De az összes könnyű lélegzetünket senkiházi rabszolgákként és fogadós szajhákként vettük. Azok a lélegzetvételek a gazdánkéi voltak, nem a mieink. Ezek a lélegzetvételek viszont, bármily keservesek is, a mieink. Így hát továbbmegyek, húzom magam után a nővéremet, noha a fáklyánk már szinte hasztalan az egyre sűrűsödő sötétségben. Nappal látnánk az üzletek tábláit, melyeken a szimbólumok a portékát reklámozzák. A kalapácsok az építkezőket szólítják meg. Az amforák a bort jelentik. A hal a pikáns garum mártást. De most csak tapogatózva haladok – kezemet durvára dörzsöli a tégla, a kő és a fa. Hirtelen meghallok egy hangot, ami kedvesebb a fülemnek bárminél, amit addig hallottam. A szent szisztrumok csörgését. A könyörület zenéjét. És amikor az ujjaim egy nyílásra bukkannak a falban, tudom, hol járok.

Ízisz templomához értünk, ahol megpihenhetünk a viharban. És akár a hajótörött tengerészek, elnyűtten és fuldokolva felbotorkálunk a lépcsőn, ami a templomudvarra vezet. Mindenféle lámpások és fáklyák ragyogása tölti be a teret. Csodálatos látvány. A földrengés érintetlenül hagyta a templomot, és az ajtók tárva-nyitva állnak! Néhány, fehér szoknyát viselő, borotvált pap nem menekült el. Nem hagyták el a templomot és a kötelességüket. Itt maradtak, hogy kiengeszteljék az istennőt a dalokkal. Hogy a könyörületéért esedezzenek. Hogy égő áldozatot mutassanak be az oltárán. És a vörösre festett oszlopcsarnok tövében még több pap ápolja a vérző menekülteket. Némelyikük megkönnyebbülésre vágyva átgázol a medencén, habár most kő és a hamu iszapja tölti meg. Mások meghajolnak a sárkányokat és szfinxeket ábrázoló frízek alatt; kétségbeesetten fogadják a Nílus vizét, melyet a vászonba öltözött papok kancsókban tartanak az ajkukhoz. Megdöbbent a szent emberek kedvessége és higgadtsága. Annyira meghat, hogy zokogó hang tör fel száraz, fájó torkomból. Nem. Több ez meghatottságnál. Szégyenkezem. Szégyenérzetem mélyebben gyökerezik a testemnél, véremnél és csontjaimnál. Mert csaló vagyok. Azt mondogatom magamnak, hogy az istennő papnője lehettem volna, aki könyörületet ajánl, pedig mióta a hegy elkezdte az égre köpködni az életerejét, a nővéremen kívül senkinek nem ajánlottam segítséget. Eleresztettem a fiút, aki rémülten sírt a karomban. Hagytam, hogy elrohanjon egyedül, anélkül, hogy megtudtam volna a nevét, ahogy név nélküli csecsemő lányomat is hagytam, hogy kicsavarják a kezemből. Nem álltam meg, hogy segítsek azoknak, akik fuldokolva és köhögve összeestek az utcán. Még annak a halottnak az arcát sem takartam be az úton. Még akkor is maró szégyent érzek, amikor menedéket keresünk az ekklesiasterionban, a hívek gyülekezőtermében. A bejáratnál Prima a fekete mozaikpadlóra rogy italért könyörögve, és megkapja. Én is szomjas vagyok, de nem ihatom meg a vizet. Nem vagyok méltó rá. Nem azért, mert rabszolga és tisztátalan szajha vagyok, hanem mert félelmemben kételkedni kezdtem Ízisz könyörületességében. Megmérettem és elbuktam.

Nem veszem észre, hogy hangosan kimondtam a gondolataimat, amíg a kedves pap oda nem tartja a kancsót az ajkamhoz, és azt súgja: – Igyál. A Nílus vize megtisztít, és elmossa a bűneinket. Így hát iszom. Mohó kortyokkal. Az ekklesiasterionban egy kereskedő perlekedik a feleségével. A nő úgy gondolja, napokkal ezelőtt el kellett volna hagyniuk a várost, mikor könyörögve kérte erre az urát. A férfi szerint jobb lenne, ha befogná a száját, nemsokára úgyis elindulnak, csak a gyerekeik hadd pihenjenek egy kicsit előbb. A nő rápirít, amiért nincs tisztelettel a szent hely iránt, de a kereskedő nem hisz Íziszben, akihez a felesége imádkozik. A civakodásuk annyira leköti a figyelmünket, hogy észre sem vesszük a szikladarabot, ami eltalálja a papot. Csak annyit hallok, hogy fütyülve érkezik a levegőből, és becsapódik a cseréptetőn, majd pillanatokkal később a férfi megbotlik és vérző arccal térdre rogyik. Amikor a segítségére sietek, felemeli a szent nílusi vizet tartalmazó kancsót, és azt mondja: – Vedd el. Megteszem, nehogy az értékes víz a földre ömöljön. De ahogy ott állok a kancsóval, szomjas menekültek sokasága nyújtogatja felém a karját. Reszkető ujjak nyúlnak felém, és néhányan a tunikámat rángatják. Éppúgy el akarok menekülni előlük, ahogy a tapogatózó férfikezektől menekültem a tavernában. De nem futamodom meg a kétségbeesett kezek elől, melyek a bokámat, a lábamat és a karomat markolásszák. Mert ebben a pillanatban, ahogy ezek az idegen emberek hozzám érnek, történik valami. Valami történik bennem. Valami recsegve megnyílik. Úgy érzem magam, mint egy tengeri madár, mely kikelt a tojásból, és felfedezi a szárnyait. És odatartom a kancsót a szomjazó ajkakhoz, segítek nekik inni. – Mit csinálsz? – kérdezi Prima. – Ízisz munkáját végzem – suttogom, és fogalmam sincs, honnan veszem e szavakat. Csak azt tudom, hogy igazak. A válasz ott van a hely freskóin. Iót ábrázolják, egy papnőt, akit csábítással rászedtek, fehér tehénné változtattak és az őrületbe

kergettek, de Íziszben könyörületet keresett, és megváltást nyert. A pislákoló lámpafényben, ott, a falon látom a meztelen nőt a szarvakkal, ahogy a fehér köpenyes Ízisz felé nyúl. Ió megtalálta a kegyelmet. Talán saját megaláztatásom és gyötrelmem után nem ajánlhatott nekem is kegyelmet? – Több vízre van szükség a ciszternából – közli a sérült pap. De nem bír felkelni, hogy hozzon, a társai pedig szétszéledtek a templomban. Egyedül rám számíthat. Halkan odasúgom: – Majd én hozok vizet. Sajnos nem súgom elég halkan. – Mennünk kell – csattan fel Prima. – Mindjárt – mondom neki. – De először:.. Körmeit, melyek élesek, akár a karmok, a karomba mélyeszti. – Te mondtad, hogy meneküljünk. Te állítottad, hogy előre láttad. Te beszéltél rá, hogy hagyjam el Pompejit. Meggyőztél. Szóval gyerünk! Oda se figyelek a nővéremre a pap miatt, aki már olyan sok vért veszített, hogy öltözéke vászon anyaga sem bírja felszívni. A sebére nyomom a ruha összehajtogatott végét, és azt mondom neki: – Add ide a purgatorium kulcsát, és hozok még vizet. Megrázza a fejét, látszik rajta, hogy nem gondolkodik tisztán. A Nílus vize nem arra való, hogy a beavatatlanok szomját oltsa, a papok mégis szabadon osztogatták. Miután már úgyis kivételt tettek, talán feldühítené az istennőt, ha a pap szabad bejárást adna nekem a ciszternába? Amikor észreveszi az ankh-talizmánokat a bokámon, úgy tűnik, meggondolja magát. Átadja a vaskarikára fűzött kulcsokat, és azt mondja: – Imádkozz Íziszhez könyörületért…és mielőtt lemész a lépcsőn, kösd a szent csomót a melleid között lévő kendőre. – Capella, ne légy bolond – sziszegi a nővérem, és megpróbálja kitépni a kezemből a kulcsokat. – Mennünk kell. – Segíts – mondom neki, miközben az egykor élénk színű kendőt bontogatom, melynek rojtjai beszürkültek a koromtól. Nem vászonból készült, remélem, Ízisz megbocsátja. De az ujjaim ismerik a tiet

csomót, melyben az istennő összes titkát őrzik. Megkötöm a mellem közt, miközben a nővérem tajtékzik a félelemtől és a haragtól. – Te nem vagy papnő – jelenti ki a fogát vicsorgatva. – Én meg nem dacolok a potyogó téglákkal, cserepekkel és kövekkel idegenek kedvéért. Ha kirontunk e búvóhely fedele alól, akkor megmenekülhetünk. Már majdnem a kapunál járunk. Magad mondtad, hogy hajók lesznek a kikötőben. Hogy a flotta a megmentésünkre siet. És hogy a matrózok bármit megtesznek, ha egy szép lány teste kecsegteti őket. Rosszulesik, hogy e szavakat újra hallom a szent helyen, mely menedéket nyújtott számunkra. Prima csak elismétli az én szavaimat, de nekem úgy tűnik, mintha egy emberöltővel ezelőtt mondtam volna őket. Mintha valaki más mondta volna. – Hozok még vizet a ciszternából – ígérem a papnak. A nővérem izzó, fekete szemével rám mered. – Ha megteszed, egyedül maradsz. – Mindjárt visszajövök – fogadkozom a nővéremnek, és magamhoz húzom. Először megadja magát az ölelésnek, és megához szorít. De a félelem és a harag fölébe kerekedik, és kibontakozik az ölelésből. – Már nem leszek itt, amikor visszajössz – fenyeget Prima. – Ezúttal magadra hagylak. Mit fogsz szólni hozzá? Elhagylak, és jobb lesz nekem. Megérintem az arcát, és kényszerítem, hogy rám nézzen. – A purgatorium nincs messze. Csak néhány lépés, és visszajövök, mielőtt észrevennéd. Megremeg. – Gyere velem most, vagy egyáltalán ne is gyere. Nekem így is, úgy is jó. Úgyis csak egy csinos kis teher lennél, mint mindig… – Prima… – Tévedsz a tengerészeket illetően – mondja dühöngve. – Ebben a sötétségben a szépség semmit nem jelent. El fogsz tévedni, és bezúzza a koponyádat egy zuhanó kő. De minek is törődöm veled? Gyűlöllek… – Prima – szólok rá olyan tekintéllyel a hangomban, amin még én is meglepődöm. Rám bámul, mellkasa zihál, válla remeg. – Prima, te bátrabb és szebb vagy, mint gondolod. És én szeretlek téged. Az

első lélegzetvételem óta szeretlek, és szeretni foglak az utolsóig. Nem fogok eltévedni, mert te mindig tudni fogod, hol keress.

PRIMA Egy, kettő, három… Prima azt mondogatta magának, hogy a húga úgyis követni fogja. Csak egy kicsit rá kell ijesztenie Capellára. Ha úgy tesz, mintha elhagyná, attól a húga biztos észhez tér. És Prima elkezdte számolni a lépéseket. Tizenkét lépésre fog eltávolodni a templomtól, mielőtt visszafordul, hogy visszamenjen Capelláért. Négy, öt, hat… Úgy érezte, nem is sétál, inkább mintha vízben gázolna, mert most már mélyebbre süppedt a bokájánál a kövekben. Amikor a hegy felé pillantott, amiből úgy ugráltak elő a lángcsóvák, akárha gyíkok lennének, nem volt biztos benne, hogy lesz mersze még hat lépést megtenni Capella nélkül. Feszülten hallgatózott, hogy utánaszól-e a húga. Még szép, hogy utána fog szólni! Hét, nyolc, kilenc… Csökönyös tehén. Primának vissza kellene mennie. Fel kéne adnia. Vissza kellene mennie, és azt kellene mondania, hogy nagyon sajnálja; jobban, mint azt Capella tudhatná. Ki kéne engesztelnie. A megbocsátásáért kellene könyörögnie. Meg kellene ígérnie bármit, csak… Tíz, tizenegy… Prima megtorpant a magas alak láttán, aki úgy állt előtte a stabiai út közepén, akár egy tiszteletet parancsoló Herkules-szobor. Csak egyetlen ember volt a városban, aki olyan jóképű, hogy a Vesuvius hamuja egy csodaszép, festetlen görög szoborrá változtassa, tökéletes szempillákat és minden mást kölcsönözve neki. Ennek ellenére Primának beletelt néhány pillanatba, hogy felismerje az aedilist, mert még soha nem látta tökéletesre vasalt tógája nélkül, amit krétával úgy kifehérítettek, hogy ragyogott. De még annál is kirívóbbnak találta, hogy még sohasem látta azelőtt Gaius Cuspius Pansát egyedül. Fiatal elöljáróként állandóan alárendeltek és rabszolgák hada kísérte. Ráadásul gazdag és befolyásos családba született; a Cuspius Pansák bármilyen válsághelyzetben a kliensek kisebbfajta hadseregére számíthattak.

Minek folytán Primának elképzelése sem volt róla, hogy miért látja őt egyedül – teljesen egyedül –, miután az emberek zöme már áthaladt a kapun. Menekülnie kellett volna. Helyette a lángoló várost szemlélte. A tűzben álló háztetőket. A sötét égbolton megvillanó szikrákat. Nézelődés közben magában motyogott, a megrázkódtatástól érzéketlenül ismételgette a szavakat, mintha csak az imént közölték volna vele a lesújtó hírt. – Pompeji elpusztult… Nem hitte, hogy Pansa egy pillanatig is képes lenne bármilyen élő emberre érzéseket pazarolni. Majdnem elnevette magát a látványtól, hogy egy városra viszont igen. A férfi nem vette észre őt. Nem valószínű, hogy bármit is látott volna a tűz martalékává váló vagyonán és befolyásán kívül. Ha Prima abban a pillanatban visszafordult volna, hogy visszamenjen Capellához – bárcsak ne tette volna meg azt a tizenkettedik lépést… Tizenkettő. Pansa pislogott egyet hosszú szempilláival. Azután még egyszer pislantott, és a döbbenettől megborzongott. – Az én kis vézna lotyóm – szólította meg azokkal a szavakkal, melyeket mindig használt. De volt abban valami különös, ahogy most kiejtette a szavakat: nem csendült ki belőlük a szokásos megvetés. És egy furcsa érzés torzította el az arcvonásait, mielőtt felé nyúlt, és a kezét bilincsként zárta a csuklójára. Elkapták. Prima szíve már nem kalapálhatott volna hevesebben a mellkasában, de most a felismeréstől egyenesen a torkába ugrott. Szökevény rabszolga és gyilkos volt, és elkapta az aedilis, aki bizony nem könyörül meg rajta, hiába követte el a gyilkosságot a számára teljesített küldetés közben. Meglepetésére Pansa csak annyit mondott: – Menj minél távolabb a hegytől. Indulj tüstént. Meg se állj, míg biztonságba nem jutsz. Szóval mégsem tudta, mit tett. A remény kivirágzott a szívében. Hány hullában botlott meg Prima az utcán, akik a lepotyogó cserepek vagy a kőzápor miatt lelték halálukat? Talán egy római szenátor nem eshetett áldozatul ugyanannak? Még az is lehet, hogy megússza. Talán tényleg el kéne menekülnie Capellával a városból,

és meg kellene keresniük azt a napsütötte foltot. Végül is épp most kapott rá parancsot az aedilistől. Ő csak egy alázatos rabszolga. Hát kicsoda ő, hogy ne engedelmeskedjen a parancsnak? – Igenis – felelte Prima megpróbálva kiszabadítani a kezét a vasmarok szorításából. – Szólok a húgomnak, és indulunk. Pansa nem eresztette el. A szeme viszont nyugtalanító módon résnyire szűkült, és eszelős csillogással villant meg a távoli tüzek fényénél. – Nem hallottad, mit mondtam? El kell hagynunk Pompejit. Erélyesen taszított egyet rajta, de olyan erővel, hogy a lány valószínűleg elrepül, ha a férfi nem szorítja a csuklóját. Tiltakozva felkiáltott: – A húgom! Csak hadd szóljak a húgomnak. – Most indulunk – jelentette ki Pansa, és olyan határozott lépésekkel indult meg, hogy Prima kénytelen volt botladozva szaladni utána. Hirtelen úgy érezte, nem számít, hogy a férfi egy aedilis, és hogy jogában áll akár meg is ölni őt. Csak az számított, hogy el akarja hurcolni magával. – Mit csinálsz? – süvöltötte Prima, megpróbálva kiszabadítani magát. De Pansa túl nagy volt, és túl erős. – Eressz el! Pansa nem válaszolt, rá se nézett. A tekintetét ádáz eltökéltséggel előreszegezte, a kapu irányába. Úgy vonszolta magával a boltíves átjáró felé, rá se hederítve, hogy a lány az öklével a karját püföli. Primának úgy rémlett, mintha a távolban valaki a nevét kiáltotta volna, és a Vesuvius árnyékánál is sötétebb rémület fogta el. Megpróbálta elernyeszteni a testét, hogy minél nagyobb terhet jelentsen, és visítva válaszolt a szólításra: – Capella! Prima túl apró volt, hogy el tudjon menekülni az aedilistől. Egész életében azon igyekezett, hogy kielégítse az étvágyát, mégse volt súlya, mintha egyenesen anyagtalan lett volna. Szóval, amikor a földre rogyva húzta maga után a lábát, Pansa egykedvűen a hóna alá kapta, mint egy zsák gabonát, úgy cipelte tovább a Stabiai-kapu felé.

CAPELLA – Prima! – sikítom újra az immár kihalt utcán.

Nem hittem volna, hogy tényleg itt hagy. Legalábbis nem igazán. Még most sem hiszem el. Mindössze néhány lépésnyire volt a purgatorium, le kellett menni a lépcsőn a szent ciszternába. Azután vissza. Most pedig itt állok az utcára nyíló ajtóban egy kancsó vízzel és kétségekkel teli szívvel. Hogy hagyhatott itt? Hogy engedhettem el? Azt hittem, blöfföl – megpróbál rám ijeszteni, hogy vele menjek. És most világnak eresztettem Primát egyedül és rémülten. Éppen ahogy azt a névtelen fiút, aki belém élvezett, mikor a hegy felrobbant. És a lányomat, akinek a nevét már soha nem tudom meg. Kérlek, könyörületes istennő. Kérlek, segíts megtalálni. – Prima! Fülelek, hátha meghallom a hangját, de csak a mennydörgő hegy válaszol, és az egyre hevesebben és súlyosabban záporozó kövek, melyek az útpadkáról az utcára gördülnek, ahol most már gyakorlatilag egy szintben állnak. Az áradat sebesen kúszik felfelé a térdemig. Reményvesztetten állok. Prima nem mehetett el. Nem tehette. Nem tudom, milyen messzire juthatott, de attól félek, soha nem találom meg ebben a viharban! Akkor is elindulok utána, noha a hamutól szinte semmit sem látok. De a sikátor sötétjéből egy férfi szólít meg. – Segítség! Segíts rajtam, papnő! Papnő? A félhomályban a tiet csomóval megkötött kendő miatt, gondolom, egy kurvát is össze lehet téveszteni egy papnővel. A férfi közelebb jön, és az utcán lángoló tüzek fénye egy gyermekre vetődik, akit a karjában tart. Nem tudom megítélni a korát. Két- vagy hároméves lehet. Egy ronggyal takarták el a kislány száját, hogy megóvják a hamutól, de mostanra rászáradt a mocsok, és alig kap levegőt. – Vidd be fedél alá – mondom neki, miközben szinte remegek a vágytól, hogy Prima után rohanjak. – Tessék, víz. De egyedül nem tudja a gyermeket és a vizet is cipelni. Muszáj segítenem neki. Így hát együtt botorkálunk vissza a templomudvarra, míg az oszlopcsarnok teteje alá nem érünk. Ott a férfi lefekteti a gyermeket, kitisztítja a hamut a szájából és megitatja a kancsómból.

Akkor döbbenek rá, hogy ismerem őt. Én ismerem ezt a férfit a kislánnyal. Ő a barátom, Sabinus – akit a nővérem a magányos mérnöknek nevez. Ő is meglepődik. – Capella? Hála az isteneknek! Azon voltam, hogy amint sikerül a kicsit biztonságba juttatni, elindulok érted. – Értem? – Elönt a hála melegsége. És persze az elégtétel is, mert ez is bizonyítja, hogy ő igenis a barátom, nem számít, mit beszél Prima. De Sabinus vagyonos és rangos ember; tele van a város olyanokkal, akiket a barátjuknak nevezhet. – Ugyan miért jöttél volna vissza értem? – Egyszer azt mondtam neked, ha bekövetkezne a legrosszabb, a város férfiúi megtennék a kötelességüket. Az istenek segítségével. – Egy pillanatra lesüti a szemét. – Amiket ma láttam… – Elcsuklik a hangja, és a kislányra pillant. – Megígértem neked, hogy megkereslek, és komolyan gondoltam. A nővérem biztos kételkedne benne. Valamilyen rejtett motivációt keresne. De ebben a pillanatban, ezen a sötét templomudvaron nem Sabinus hangját hallom, ahogy kiejti e szavakat, hanem Ízisz hangja szól belőle. A könyörület hangján, a kedvességén és a jóságén. És itt, ahol papok gondoskodtak mindannyiunkról, elhiszem. – Akkor segíts megkeresni a nővéremet – mondom. Mielőtt befejezem a mondatot, egy rakás hamu ömlik a nyakunkba a megtépázott tetőről, ahol a cserepek kitöredeztek. – Ízisz, könyörülj rajtunk! Le fog omlani? Mi, pompejiek tisztában vagyunk vele, hogy földrengéskor ki kell menni a szabadba. Megtanultuk, hogy tartózkodjunk az olyan épületektől, melyek a rázkódástól a fejünkre dőlhetnek. De azt egyikünk sem tudja, hogy mit kell csinálni, ha lövedékek záporoznak az égből. Ha bárki tudja, akkor az Sabinus. Ezért némán figyelem, ahogy felemeli a lámpást, és értő tekintettel végignézi az árkádsort, az oszlopok repedéseit és gyengeségeit vizslatva. – Ki kellene tartania – jelenti ki Sabinus, és mellém térdepel a kislányhoz. – Ez a legújabb tető Pompejiben, és Ampliatus egy vagyont fizetett érte. Erősre tervezték.

Végre újjáépítették a templomot, tizenhét évvel a Néró alatti földrengés után, egy felszabadított patrónusnak hála, aki a vagyonát az istennőre, a családjára és a város üdvözülésére hagyományozta. Most azért fohászkodom, hogy e templom a megváltója lehessen ennek a kislánynak is, akinek minden egyes lélegzetvételért meg kell küzdenie. Mert nekem indulnom kell; el kell hagynom őket, hogy megkeressem a nővéremet. De hirtelen úgy érzem, becsap a szemem. Mert amikor a kislány újra belekortyol a kancsóba, és hálásan elmosolyodik egy kicsit, észreveszem, hogy egy rés van a fogai közt. Prima ferde mosolya ez. A legritkább és legdrágább mosoly a világon. – Ki ez? – kérdezem megkövülve a hasonlóságtól. – Egy kis barátom – feleli Sabinus, és a körülmények ellenére visszamosolyog a gyermekre. Majd a hangját lehalkítva hozzáteszi: – Magára hagyva találtam az utcán. Lehet, hogy ő az én lányom? Prima azt mondaná, bolond vagyok, ha csak egy pillanatig is elgondolkoztam a lehetőségen. Én pedig vagyok olyan bolond, hogy elgondolkozzam rajta. Kétségbeesett ábránd ez csupán; de ez az egyszerű kérdés a fejemben megváltoztat mindent. – Ki kell vinned őt a városból. Vidd el a kikötőbe. A flotta… – A hajók nem tudnak bejönni – válaszolja Sabinus. – Még a halászcsónakok sem tudnak kifutni. A tenger túlságosan háborog. A legtöbb hulló kő porózus. A víz felszínén lebegnek és eltorlaszolják a mentőcsapatok útját. Mindenesetre a sötét esőd tényleg eljött, Capella, és túl veszélyes kimenni, míg a kőzápor el nem áll. A kis barátom alig kap levegőt, és ha engem leterít egy kő, ki veszi át a karomból? Majd én – akartam mondani. Én majd átveszem tőled, ha leterít egy kő. Csakhogy én ma már cserben hagytam egy foghíjas lányt. – A nővérem odakinn van – kiáltom. – Én mondtam neki, hogy menjünk a Stabiai-kapun át, hogy elérjük a vizet. És most egyedül van odakinn, te pedig azt állítod, hogy túl veszélyes. – A nővéred elboldogul – mondja Sabinus, de kerüli a pillantásomat, ahogy a legutóbbi együttlétünkkor is tette. Szerelmi

bánattól szenvedő vőlegény volt, aki alig várta az esküvőjét, és volt valami a hangjában, amitől azt éreztem, hogy ha végre szeretkezhet az újdonsült feleségével, soha többé nem fog meglátogatni. – Ha a nővéred meglátja, hogy nincsenek hajók, továbbmegy. Magad mondtad, hogy a nővéred ravasz és erős, és most aztán mindkét tulajdonság használatának eljött az ideje. Végre a szemembe néz. Hát így, ezek az utolsó szavak legalább nem közhelyek. Hisz bennük. És én is hiszek neki. Nemcsak azért, mert egy római pater familiastekintélyével szól, aki mindenhez ért, és akire hallgatni kell, hanem mert a nővérem mindig is túlélő volt. Prima egész egyszerűen túl kemény ahhoz, hogy a kövek csak úgy összezúzzák. Mégsem tágítok. – Muszáj utánamennem. Vele kell maradnom. De odabenn, az ekklesiasterionban az emberek erre a vízre várnak. – Az ujjaim még mindig a kancsó fülét szorongatják. – Bevinnéd nekik? Mielőtt válaszolhatna, egy zavarodott, ékszerekkel díszített nő felsikolt az oszlopcsarnok túlfelén. – A kaszárnyában férfiak vannak megláncolva! Nem tudnak kijönni. Úgy érti, gladiátorok, veszélyes rabszolgák, akik jó okkal vannak láncra verve. Vagy legalábbis sokan ezt mondják. De nem Sabinus. – Egy kutyát se hagynék láncra verve elpusztulni most – jelenti ki. – Mivel szabadíthatnám ki őket? Van ebben a templomban valami, amivel széttörhetek egy láncot? A gondolataim kétségbeesve cikáznak, ahogy megpróbálok felidézni valamit, ami segíthet. Az egyetlen dolog, ami eszembe jut, az áldozati fejsze a ciszternát takaró lemezen, ahol libákat égetnek Ízisz tiszteletére, ezért hát elmondom neki. – De nem épp az imént mondtad, hogy túl veszélyes kimenni a kőzáporba? – Valóban. De most már te vigyázol a kis barátomra. Ha odaveszek, vigyázz rá. Nem gondolhatja komolyan, hogy itt hagy nekem egy gyereket. Hogy egy prostituáltra bíz egy ártatlan kis teremtést. De amikor kivágtat a hulló kövek közé, kénytelen vagyok belátni, hogy komolyan gondolja. Ó, jaj, fogalmam sincs, mihez kezdjek, miközben

egyik kezemben a vizeskancsót, a másikban a gyereket egyensúlyozom. Még soha nem tartottam az ölemben gyereket. Még azt sem, akit én szültem. Nem tudom, hogy kell megvigasztalni ezt a kicsikét. Egyáltalán, hogy kell hozzáérni. Hogy kell elűzni a félelmét. De ő valahogy tudja, mi a dolga, és az oldalára fordul, hogy az arcát a hasamhoz szorítsa. Elfordul az egyre halmozódó kövek látványától, melyek úgy gördülnek át egymáson, ahogy a végtelen folyó hömpölygött a látomásomban. Attól félek, mindannyian megfulladunk.

PRIMA – Eressz el! – dühöngött Prima foglyul ejtője karját markolászva és bordáit öklözve, miközben a lábával kalimpált. – Miért nem engedsz el? A küzdelme hatástalan maradt. Bár maga is köhögött a hamutól, Pansa túl erős volt – képes volt fél kézzel a lányt fogni, míg a másikkal a fáklyát tartotta. Az aedilis egykedvűen cammogott előre, s csak akkor állt meg, amikor a kikötőhöz értek, ahol csalódottan, haragosan elbömbölte magát. Az ő feladata volt a hajók, a vízkészlet, valamint az utcák és a csatornák felügyelete. Ám a flottát nem irányíthatta, és amikor látta, hogy elfelé vitorláznak Pompejitől, nem a város irányába, az üvöltése keserű nevetéssé lohadt. – Stabiae felé mennek. Hát persze. Gazdagabb, mint Pompeji. Csak a hírnév és a dicsőség számít. Plinius tengernagy csak arra hajózik, amerre a szél fúj, és kizárólag a gazdag barátaival törődik. Vajon az is a flotta hibája, hogy a kikötőt eltorlaszolta a törmelék? Attól függetlenül, hogy ki a hibás, Prima rémülten vette tudomásul, hogy a tengeren lehetetlenség elmenekülni. A húga is kelepcébe jut, ha azokra a megmentőkre fog várni, akik sose jönnek el. – Capella! – sikította megint. – Nem hall téged – mondta Pansa hűvösen. – Tudod, hogy nem hall téged. – Vissza kell mennem érte – bizonygatta Prima, és újra eszeveszetten rángatózni kezdett, azon tűnődve, vajon Pansa meddig képes ilyen erővel szorítani. – Nem tudja, hogy nem jönnek hajók. Nem tudja. Pansa megvonta izmos vállát, és azt mondta:

– Mondj le róla. Valószínűleg már úgyis halott, szóval ereszd el. Tekintsd elveszettnek. Lépj tovább. Mint amikor a kolbász héja sercegve szétnyílik a tűz fölött, Prima dühödt sziszegéssel lobbant haragra, és belekarmolt a visszataszítóan jóképű arcba. Fájdalmat akart okozni. Azt akarta, hogy vérezzen. Meg akarta ölni. Mert ő inkább meghal, semmint hogy lemondjon a húgáról, vagy veszett ügynek könyvelje el. – Te hárpia! – szitkozódott a férfi a lány fejét püfölve, míg Prima füle csengeni kezdett. De nem ölte meg, és ott sem hagyta, hogy elpusztuljon. Pansa ismét vonszolni kezdte a kőhalmokon kutyagolva vissza, az úthoz. Látszólag nem fáradt el, míg a nekropoliszhoz nem értek. Ott, a félig betemetett urnák, szobrok és sírfeliratok között végre megállt, és tisztelettel a fejére húzta a tógáját. A levegő forró és büdös volt, kénnel és hamuval telt meg. Prima el tudta takarni a saját arcát a tógájával, de a férfinak mindkét kezére szüksége volt, hogy a lányt és a fáklyát is tartsa. Nagyokat szippantott a rossz kigőzölgésekből, és úgy tűnt, ez nem járt következmény nélkül. Úgy fulladozott, mintha valami a bensőjében megpörkölődött volna. De egy mauzóleum alatt Pansát láthatóan jobban megviselte valami, mint az addigi erőfeszítése. Úgy látszott… mintha a sírás kerülgetné. Egy rómainak nem illett sírnia. Ha Pansa elsírta volna magát, Prima még jobban megvetette volna. De mi zaklatta fel ennyire? Ezek nem az ő ősei voltak, ezt világosan látta. A Cuspius Pansák túl előkelőek voltak ahhoz, hogy ide temetkezzenek. Az ő őseinek a sírboltjai biztosan északabbra feküdtek, a haragos hegyhez közelebb. Az aedilis kivörösödött szeme mégis megtelt könnyekkel. – Itt nyugszanak Pompeji alapító atyái. Prima legszívesebben köpött volna Pompeji atyáira. Az aedilisre is köpött volna. De a szája úgy kiszáradt, hogy képtelen volt hozzá nyálat gyűjteni. – Akkor miért nem fekszel melléjük, hogy megdögölj? A férfi szögletes álla megrándult. – Azt kéne. Inkább, mint elhagyni a várost, ahogy annyi gyáva tette előttem; le kellene feküdnöm, hogy itt halhassak meg az ősökkel… de meg kell mentenem téged.

– Megenteni engem? – kérdezte Prima egy illetlen horkantás kíséretében. – Én hadd ne legyek kifogás. Hiszen valószínűleg magadtól is rájöttél, hogy már semmi hasznodra nem lehetek. Az úton nem járnak pattanásos arcú fiúcskák, akiket elárulhatnék, vagy szenátorok, akik után kémkedhetnék. Ha nem eresztesz el, csak le foglak lassítani. Azt várta, hogy a férfi megüti az arcátlanságáért, de csak annyit mondott: – Ennek ellenére meg foglak menteni. – Bolond vagy, Pansa. Nem érted, hogy gyűlöllek? Semmi olyat nem tettem a parancsodra, ami miatt ne vetettelek volna meg. Pansa magasztos arckifejezése eltűnt, de hangja túlcsordult az érzelmektől. – Én pedig semmit nem tettem apám parancsára, ami miatt ne vetettem volna meg. Mégis megtettem, mert muszáj volt megtennem. Ugyanolyanok vagyunk, Prima. Az összes szajha közül Pompejiben ezért választottalak épp téged, hogy nekem dolgozz. Te és én megtesszük, amit meg kell tennünk. Képtelenség, hogy a Cuspius Pansák egyik nagy hencegője – egy megválasztott hivatalnok, akinek még szobrot is állítottak az amfiteátrumban – egy tavernabéli kurvához hasonlította magát. Az összehasonlítás veszélyes elmebajról árulkodott. – Akkor hát gyilkos vagy? – kérdezte Prima. – Mert én az vagyok. – A bűne most mit sem számított. Ha nem tud visszamenni Capelláért, akkor úgyis mindegy. Ugyanis nem létezett olyan napsütötte folt, ahol elégedetten állapodott volna meg a húga nélkül. Akkor akár keresztre is feszíthetik. – Megöltem azt a szenátort, mielőtt a hegy felrobbant. Bezúztam a fejét egy boroskorsóval, úgy terült el az utcán, akár egy áldozati ökör a tagló alatt. Ez végre felrázta az aedilist a különös, könnyes bódultságból. – Azt mondtam neked, hogy kövesd, nem azt, hogy öld meg! – Azt viszont nem mondtad, mihez kezdjek, ha elkap. És lebuktam. Azt mondta, úgy el tudna taposni téged, akár egy bolhát. Pansa állkapcsa megfeszült. – Szóval azért ölted meg, hogy megvédj engem? – Nem – válaszolta Prima olyan kimerülten dőlve egy síremlék falának, hogy már színlelni se volt ereje. – Azért öltem meg, mert

egy veszett kutya vagyok, aki bárkit megharap, ha túl közel merészkedik, még ha kedvességgel közeledik is. Norbanus szenátor húst és bort vett nekem, mégis rátámadtam. Ilyen vagyok. Pansa szeme résnyire szűkült. – Honnan tudod, hogy meghalt? – Mert a földre roskadt, és nem kelt fel. Pansa pofon vágta a lányt. – Ott maradtál, hogy meghallgasd, lélegzik-e? – Nem maradtam – felelte. Csengett a füle az ütéstől. – Elszaladtam. Ahogy tőled is el fogok, ha már túl fáradt leszel, hogy vonszolj. – Én nem leszek túl fáradt. Prima az öklével a férfi mellkasára ütött. – Miért nem eresztesz el? A férfi szemében még mindig könnyek ültek. – Nem tudom. – Úgy érzed, szerelmes vagy belém? – Fogd be! – förmedt rá Pansa. – Erről van szó, ugye? Egy felnőtt férfinak több esze is lehetne, de te azok közé a szánalmasan szentimentális fiúk közé tartozol, akiket meg szoktam lopni. Elcsenem az erszényüket. Ellopom a szívüket. Ellopom a férfiasságukat. Reménykedsz talán, hogy veled majd kivételt teszek? – Nem vagyok szerelmes beléd, Prima. – Akkor viszont sóvárogsz utánam. Erről van szó, Gaius Cuspius Pansa? Eddig mindenért fizettél nekem, csak azért nem, amire igazán vágytál. Nos, ha eleresztesz, akkor akár itt és most megkaphatsz az egyik sírban, mint egy bustuariaet, egy olyan mocskos, leprás nekropoliszi kurvát, akik gyászosan óbégatnak nappal, és kéjesen éjszaka… – Nekem nem kellesz – jelentette ki a férfi, és megrázta a fejét. – Nem szeretlek, és nem vágyom rád. De nem hagyom el a várost egyedül. Magammal viszlek. Magával vitte. Elszakította az egyetlen dologtól, ami többet jelentett neki a saját életénél is. Elszakította a húgától, ezért Prima üvöltözni kezdett: – Miért, miért, miért?

De Pansa csak annyit válaszolt, hogy nem tudja, miért.

CAPELLA A pap haldoklik. Az ekklesiasterion padlóján fog elvérezni, ahová most már csak úgy lehet eljutni, ha átmásznak a kőrétegen, majd leszánkáznak a túloldalán a nyitott bejárathoz. Odamegyek hozzá, fehér hamuval lepve, a mögöttem totyogó aprósággal, akinek fogom az egyik kezét, és a vallás szobrához hasonlóan, a másikban egy oinochoe kancsót tartok. A pap felnéz rám és elmosolyodik. – Ízisz. Azután elhagyja az élet. Úgy hiszem, egyedül én veszem észre. Mikor letérdelek, hogy lecsukjam a szemét, egy kenyérrel és pénzzel teli zsákot találok. Primáé – döbbenek rá, és elárasztanak az érzelmek. Utolsó ajándékaként hagyta itt nekem? Nem. Ételt Prima nem hagyna ott. Vissza akart jönni érte – és értem. A tudattól megkönnyebbül a szívem, de ha vissza akart jönni, akkor miért nem jött? Biztos meghalt, különben visszajött volna! Elfojtom a zokogást, mely a nővérem iránti szeretet és a hiánya miatt készül feltörni belőlem. Nem. Ha Prima nem képes túlélni ezt, akkor senki sem – visszajön értem, amikor tud. Mindig tudja, hol keressen. A kereskedő azt mondja: – A hegy itt fog élve eltemetni minket. Jobban szemügyre veszem. Már láttam az utcán azelőtt, káposztával házalt. Az egész családja visszabámul rám, a névtelen kislány erősebben megszorítja a kezem. Ezek az emberek tőlem várják, hogy megmondjam nekik, mihez kezdjenek. De én csak annyit tudok, amit a látomásomban láttam. Áradat jön. És hogy marad életben az ember olyankor? – Magasabb helyet keresünk – mondom határozottan. A zöld és vörös festéssel díszített, gyönyörűséges templom egy emelvényen emelkedik a törmelék fölé. Amikor utoljára láttam, a teteje sértetlen volt, és dicsőséges, faragott kapui tárva-nyitva álltak. A templomban áll a vallás szobra; megszentségtelenítjük a szent helyet, ha menedéknek használjuk a cellát,ennek ellenére azt mondom: – Átköltözünk a templomba.

Sabinus kis barátját a derekamra emelem, fogom a zsákot és a vizeskancsót, és átvezetem a pánikba esett emberek szedett-vedett csoportját a kövön és a hamun keresztül, mely utat tör magának ablakon, ajtón, tetőn át – beszivárog minden résen és repedésen. Összedőlő épületek zaját halljuk magunk körül, és a törmelék olyan magasra halmozódik, hogy négykézláb kell átmásznunk rajta. A fejünk felett csak a fel-felvillanó tüzek és a villámok törik meg a sötétséget. A villámlás mutatja az utat a templom lépcsőjéhez, ami félig már eltűnt. Kimerülten és mindenütt lehorzsolódva felkapaszkodunk rajta. Amikor belépünk a templomba, a papokat nem találjuk sehol. Csak a még mindig érezhető illatszer és az édes füst szaga maradt utánuk. Az inukba szállt a bátorságuk? Talán azért vállalkoztak az utazásra, hogy megőrizzék Ízisz kincseit. De az is lehet, hogy a szobáikban rejtőznek, vagy valamilyen titkos kamrában. Bárhol is vannak, egykét lámpás és a gyönyörű Ízisz-szobor kivételével mindent magukkal vittek. A menny királynője az emelvényről néz le ránk, halandókra; arcán szelíd mosoly ül, mely mintha azt üzenné: szeretlek titeket. És én a körülmények ellenére tényleg érzem a szeretetét. Más, mint ahogy eddig szerettek. Nem olyan, mint Prima birtokolni igyekvő és féltő szeretete. És anyám édes, feltétel nélküli szeretetéhez sem hasonlít. Nem, Ízisz úgy szeret engem, mint egy halhatatlan anya, aki tudja, hogy összes halandó gyermekének meg kell halnia. Ha nem is ebben a pillanatban, akkor a következőben. Hiszen egy év, egy évtized, egy emberöltő csupán egy pillanat egy istennő számára, aki vénebb, mint az idő. Azért szeret minket, amit a pillanatainkkal kezdünk. És Ízisz az erőmért szeret engem, amiről azt sem tudtam, hogy megvan bennem. Ezért aztán munkához látok, felhasogatom a vászonzsákot, amit Prima itt hagyott, hogy bekötözzem az emberek sebeit, akik utánam jöttek ide. Sabinus nem jött vissza. Attól tartok, nem is fog. Attól tartok, meghalt. S ha nem is halt meg, itt valószínűleg nem fog keresni minket. Megtalálja a pap tetemét az üres helyiségben, és majd azt hiszi, elmenekültem. Hogy elhagytam, ahogy a császárnémat, a nővéremet és a lányomat is…

De nem. Akkoriban még más nő voltam; még egy órával ezelőtt is más voltam, mint most. Mégis elmondhatatlanul megkönnyebbülök, amikor Sabinus izzadságban úszva betántorog. Mielőtt átölelhetném, ledobja a fejszét, ami elhajlott és eldeformálódott. – Nem jó. Nem tudtam kiszabadítani őket. Pedig mások is segítettek. A gladiátorok csapdába estek a mellükig érő kövek közt, és a hölgy nem akarja magukra hagyni őket. Az egyik gladiátor a szeretője volt. Nem tudtam elvágni a láncot. – Sabinus a kezébe temeti a fejét. – Bárcsak… bárcsak erősebb lennék. Keresem a szavakat, hogy könnyítsek a kínján. – Erősebb vagy, mint akármelyik férfi, akit ismertem. Kétségek közt őrlődve felpillant. Sabinus az a fajta férfi, aki több időt tölt vízvezetékek vizsgálatával, mint a tornateremben. Szóval, lehet, úgy érzi, hízelegni akarok neki. Olyasképpen, ahogy egy pincérnő próbálja meglágyítani azoknak a férfiaknak a viselkedését, akik fogdosni kezdik. És én aztán tudom, mi a hízelgés: a mézesmázos szavak, melyeket nem őszintén mondtam. Még neki sem. De ez még azelőtt volt, mielőtt megtudtam, hogy ő az a fajta ember, aki bajba jutott kicsi lányokon segít. Mert ez az igazi erő. Nagyobb, mint a gladiátoroké. A kereskedő odaszól. – Jut még egy kis víz a gyerekeimnek? – Odamegyek a kicsikhez, megitatom velük az utolsó kortyokat, és megigazítom az arcukon az apró rongymaszkokat, hogy könnyebben levegőhöz jussanak. Sabinus rám néz, amikor a kereskedő felesége így szól: – Köszönöm, papnő. Szégyenlősen odasúgom a férfinak: – Nem ismernek. Nem tudják, mi vagyok. Mire azt mondja: – Szerintem pontosan tudják, mi vagy.

PRIMA – Meg foglak ölni – ígérte Prima. De jaj, az aedilis sokkal kevésbé ijedt meg tőle, mint a villámlástól, ami a fejük felett dörrent, megvilágítva a Nuceriába vezető utat, melyen messze előttük szekerek és menekülők tömege hömpölygött. Bár kétségtelenül kevesebb menekülő, mint amennyit Pansa remélt.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte haragos megvetéssel. – A bolondok biztosan délnek menekültek, Stabiae felé. Talán azt képzelték, lehagyhatják a szelet? Prima is délnek menekült volna a húgával. A hegytől minél távolabb. Az aedilis nélkül eszébe sem jutott volna a déli irányba fúvó szél. De amikor Capellára gondolt, aki mostanra vagy meghalt Pompejiben, vagy a Stabiae felé vezető úton jár, Prima újra haragra gyűlt. – Hallasz, Pansa? Azt mondtam, meg foglak ölni. A férfi hangja már-már szórakozottnak tűnt. – És hogyan kezdesz hozzá? – Még nem tudom. De fáradsz – válaszolta a lány arra alapozva, hogy amikor néhány mérfölddel korábban a férfi talpra állította, csak vontatta maga után, mint egy makacs öszvért. Pansa a saját tógáját is odaadta neki, hogy azon keresztül lélegezzen, a lány mégis módfelett kimerült. Fájt a háta, és a lába olyan nehéz volt, mint az ólom. Ami azt illeti, már nem is érezte a lábát. Ezért aztán, bár Pansa maga volt az ideális római férfi mintapéldánya, a lány biztosra vette, hogy ő is elfáradt. – Nemsokára pihenned kell, Pansa. Majd leragad a szemed. És amikor ez bekövetkezik, teszek róla, hogy soha többé ne nyisd ki. – Nagy szavak egy vézna kis lotyótól. Most, hogy megöltél egy szenátort, hirtelen kedvet kaptál hozzá? Ez elhallgattatta a lányt. Még soha nem ölt meg senkit azelőtt. Halat, baromfit vagy egy malacot a konyhára, igen. De embert soha. Bár nem hitte, hogy sokban különbözik a dolog. Soha nem gondolta volna, hogy bűntudata lesz miatta. Tényleg nem volt szándékos. Még magának se igazán tudta megmagyarázni, hogy miért tette. Norbanus szenátor az egyik pillanatban még a húgáról és a rabszolgalétről kérdezgette. A másikban pedig érthetetlen haragtól vezérelve leütötte őt. Mit mondhatott, amitől ő elvesztette a józan eszét? Arról beszélt, hogy őt és a húgát azzal a szerződésben foglalt kikötéssel adták el, miszerint nem kényszeríthetik őket prostitúcióra, ezért a törvény értelmében valószínűleg szabadok. Meg volt győződve róla, hogy a férfi át akarja ejteni, de annál sokkal rosszabbat tett vele.

Felvillantotta a lehetőséget előtte, hogy a húgának végig igaza volt annak idején, mikor azt hajtogatta, hogy szabadnak születtek. Hogy a párkák rendelkeztek így, és Capellának igaza volt, amikor elszökött. Prima egész életükben a kishúgát hibáztatta a balszerencséjükért. De mi van, ha ő volt a hibás? Ha Prima nem rángatta volna vissza Capellát, valahányszor elszökött… Marcus Norbanus szenátor akár tisztában volt vele, akár nem, gyakorlatilag azt állította róla, hogy meglopta az egyetlen embert, akit szeretett. Hogy nem csupán néhány pénzérmét vagy néhány órát lopott el Capellától, hanem egy egész életet. Ez volt az az igazság, amit Prima hallani sem bírt. És inkább megölte ezt az igazságot, és vele együtt az embert, aki kimondta. Csak azért, mert Prima nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egyedül maradjon a világon. Talán az aedilisnek igaza volt, mikor azt mondta, hogy ők ugyanolyanok. Viszont emiatt még jobban gyűlölte a férfit. – Bassza meg! – mondta Pansa, lefékezve az út mentén heverő holttest mellett. – Mi van? – kérdezte Prima. – Ismerted? – Ez az a gladiátor. Pugnax. Egy kisebbfajta vagyont ért. Pugnax is rabszolga volt, Prima tudta. Persze a híres gladiátor jóval többet ért nála. Ezért aztán végképp nem fért a fejébe, hogy miért éppen őt rángatja magával Pansa, és nem valaki – bárki – mást. Nem volt ennek az embernek családja, amiről gondoskodnia kellett volna? – Azon gondolkodom: hol a feleséged? – Rég meghalt a babával együtt, akit megpróbált a világra hozni – felelte Pansa. – És atyád? – kérdezte, amikor eszébe jutott az őszülő pátriárka, aki felújíttatta az amfiteátrumot, és megvásárolta a fiának a választást.–Ahogy megérezte az első rengést a talpa alatt, elszaladt a dombok közé? – Ő is meghalt – válaszolta Pansa, s bár a hangja szenvtelen maradt, érezte, hogy a keze megremeg. – Halálra zúzta egy ledőlő oszlop.

Mivel a lány nem felejtette el a nekropolisznál rögtönzött, érzelmes mutatványt, tovább piszkálta. – Biztosan örülsz, hogy immár te lettél a pater familias.De egy jó fiú nem hagyná ott az apját, hogy sakálok martaléka legyen. Nem az lenne a kötelességed, hogy eltemesd? – Ennek hallatán Pansa megtorpant. Az arcizmai megfeszültek. Jó. Végre rátapintott egy érzékeny pontra. Ezért hát igyekezett tovább ütni. – Ahelyett, hogy egy értéktelen szajhát cipelsz magaddal, a gyermeki alázat nem azt követelné, hogy atyádat cipeld ki Pompejiből, miként Aeneas cipelte ki Anchisest Trójából? Pansa úgy meredt rá, mintha porrá akarná zúzni a csontjait. De egy kiáltással inkább azt felelte az apját érintő gúnyolódásra: – Pompeji nem Trója! Miután megtalálta a módját, hogyan okozhat neki fájdalmat, Prima kéjes kárörvendéssel a hangjában folytatta: – Dehogynem. Pompejinek is vége. A hegy elnyeli, ahogy Tróját is kifosztotta és elnyelte az idő. Te pedig éppen olyan vagy, akár Paris herceg, mert az istenek haragját vontad a városodra az intrikáiddal meg a korruptságoddal. Nem tudhatta, hogy Pompeji pusztulása Pansa hibája volt-e. Nem is érdekelte. Csak az számított, hogy a vádak hatására a férfi nagy, izzadt kezének a szorítása épp eléggé meglazult ahhoz, hogy elmeneküljön. Megragadta a lehetőséget, és kirántotta az ujjait a markából. És futásnak eredt – vagy legalábbis megpróbált elfutni. Mozdulatai inkább hasonlítottak egy kétségbeesett kúszáshoz a Pompeji felé leterített kőszőnyegen. Vissza kellett jutnia a húgához. Mindig is fürge és hajlékony volt, amihez egyfajta természetfeletti tájékozódási képesség társult a sötétben – ezen tulajdonságok segítségével megerőltetés nélkül tudott átsurranni a város szűk utcáin és sikátorain. De Pansa egy szempillantás alatt utolérte. Mikor rávetődött, a tömege úgy a földbe döngölte a lányt, mintha egy gerenda zuhant volna rá. Kipréselte belőle a szuflát. Nem kapott levegőt. Még akkor sem, amikor a hátára fordította, és kiterítette valami érdes felületen, ami fakéreghez hasonlított. Ó, az is volt: fakéreg. Pontosabban egy fa. Egy ernyőfenyő meghajolt az ágain megtelepedő hamu súlya alatt.

– Lélegezz – mondta Pansa, mintha azt is lehetne parancsra csinálni. Mit érdekelte a férfit egyáltalán? Ő csak egy rabszolga, és még csak nem is az ő rabszolgája. Vissza akarta tartani a lélegzetét, csak hogy azzal is bosszantsa, de valahogy akaratlanul is szakadozva beszívta az orrfacsaró levegőt. A férfi a szemöldökét összevonva rámordult: – Tudod te, hogy az intrikáimmal és a korruptságommal mit tettem Pompejiért? – Prima orrcimpái kitágultak. Nem érdekelte, de látta a férfin, hogy úgyis elmondja. – A Neró alatti földrengés után a többi hasonló rangú család mentette, ami menthető, és otthagyott mindenkit, akinek nem voltak még hozzá az erőforrásai, hogy elmenjen. Nem úgy az én családom. Az én családom téglánként építette újjá Pompejit. A császártól igencsak szűkös segítséget kaptunk ehhez. Már azért is könyörögnünk kellett Nerónak, hogy látogasson el hozzánk. Odáig le kellett alacsonyodnunk, hogy gazdag felszabadítottakkal kössünk szövetséget. Muszáj volt megkerülnünk a szabályokat, hogy el lehessen intézni a dolgokat. Pompeji már rég halott lenne, ha a Cuspius Pansák nem olyan intrikusak és korruptak. – Egy emléktáblára vágysz talán? – kérdezte Prima. – Ó, igaz is. Volt olyanod az amfiteátrumban álló szobrod alján. Most már maga alá temette a törmelék. Szóval, bármit is tettetek, a semmiért tettétek. Az egészet a semmiért. Az előbbi sértegetéssel csak csipkedte a méltóságát, de ezúttal úgy tűnt, Prima letört belőle egy jókora darabot. A férfi hátrabillent a sarkára, és a lány egy pillanatig attól tartott, hogy Pansa megfeledkezik római gravitasáról, és zokogásban tör ki. De amikor felemelte az arcát, valami megváltozott benne. Úgy látszott, ismét ura önmagának. – Tizenhét év – mondta. Aztán hangosabban megismételte. – Tizenhét év. Ezért tettük. A családom adott Pompejinek még tizenhét évnyi életet. Kellettek neki azok az évek, ahogy neked is. Akarod tudni, miért hoztalak magammal? Mert amikor rád nézek, Pompejit látom! Egy alpári ribanc az a város, elferdült, akár a fogad. De az én városom. Én vagyok az aedilis. Az utcák, az épületek, a csatornák és a kurvák az én felelősségem. Viszont az utcák, az épületek és a

csatornák most már be vannak temetve, egyedül te maradtál nekem Pompejiből, amit még megmenthetek. – Nem akarom, hogy megmentsenek. – De. Igen. Akarod. – Szinte beleköpte a szavakat az arcába. – Legyen az még néhány év, még néhány óra vagy még néhány pillanat, akarod. Mindent akarsz, amit csak megkaphatsz. Ez vagy te. Abban a pillanatban tudtam ezt, ahogy felajánlottam a lehetőséget, hogy használd a tehetségedet, és a kis ujjaidat mohón az érmékre zártad. Sóvárogsz az élet után. A velejét szívod magadba. Mindenre képes vagy az életben maradás érdekében. Igazából vonszolnom se kell téged. Csak azért teszem, hogy megkíméljelek a tudattól, hogy nem tudsz visszamenni. Hogy nem akarsz visszamenni. Még a húgod miatt sem.

CAPELLA Ahogy a hátam a falnak támasztom, a névtelen, foghíjas kislány belém kapaszkodik, és a haldokló város nyöszörgését hallgatjuk. Sabinus a közelben álldogál, kezét oltalmazón a kicsi fején tartja. Először mindannyian ijedten felugrálunk, mikor egy nehezebb kő vagy földdarab csapódik a templom tetejére. Ha valamelyik áttöri, cserepet és vakolatot zúdítva a nyakunkba, igyekszünk kitérni az útjából. Végül abbahagyjuk az ugrálást. Abbahagyjuk a kikerülő műveletet. Csak lehorgasztjuk a fejünket és várunk. Már szinte közömbösek vagyunk a félelemre; nem tehetünk egyebet, alárendeljük magunkat az istennő kegyelmének. Van valamiféle fura méltóság ebben a megadásban. Az összes apró élvezetet mérhetetlenül megédesíti. Egy gyermeket tartok az ölemben. Egy kislányt, aki hagyja, hogy sötét haját simogassam és a hátát dörzsölgessem, és arról álmodozzak, hogy ő az én lányom. De hát most mindannyian az én gyermekeim. Minden egyes ember a templomban. A kislány. A kereskedő, aki képtelen abbahagyni a feleségével és a gyerekeivel való civódást. Még Sabinus is. Mind halálra vannak ítélve; ha nem is ebben a pillanatban, de a következőben biztos meghalnak. Ezért hát most valamennyiüket szeretem, és segítek nekik megismerni önmagukat, mielőtt meghalunk és újjászületünk, és kénytelenek leszünk elölről kezdeni a tanulást.

A káposztáiról faggatom a kereskedőt, aki elmeséli, miként kell halomba rakni a piacon, hogy lehetőleg mind zöldnek és kereknek tűnjön, hogy a szakácsok a legjobb árat fizessék érte. A feleségét arról kérdezem, milyen fűszereket használ a raguhoz. És elmosolyodom, amikor a kislány, aki most Sabinus és közém telepedett, kimondja az esurio szót. Éhes. Fogalmam sincs, hogy kell megetetni egy gyereket. A mellemben nincs tej számára, és azt sem tudom, elválasztották-e már az anyjától. Szerintem két- vagy hároméves lehet, szóval Prima kenyerét is odaadhatom neki. Letépek belőle egy háromszöget, és apró falatonként megetetem vele. Remélem, neki is legalább annyira ízlik, mint a nővéremnek. Hol lehet most Prima? Attól félek, soha nem bocsát meg nekem. Sem ebben az életben, sem a következőben. De igyekszem arra gondolni, hogy most már talán messze jár a hegytől, és ennek örülök. Közben Sabinus gondolatai biztos a gladiátorok körül forognak, mert azzal a kezével, amelyik nem a gyermeket simogatja, egyre a fejszét markolássza maga mellett. Megint el akar menni a kaszárnyához, hogy megpróbálja kiszabadítani a leláncolt embereket. De senki nem akar vele tartani. És még annál is rosszabb, hogy mióta visszatért, szüntelen köhög, a légútjait ingerli a fáradozás során belélegzett mérgező levegő. Hogy elvonjam a figyelmét, megkérdezem: – Milyen volt az esküvőd? – Ma este kellett volna elvennem Aemiliát. – Arca grimaszba torzul, de megpróbálja könnyen venni a dolgot. – Attól tartok, az esküvő a rossz időjárás miatt elmarad. – Előhúz valamit az oldalán lógó erszényéből, és elgondolkodva babrálja. A félhomályban nem látom tisztán a tárgyat, de meg mernék esküdni rá, hogy egy apró játék baba. – Biztos vagyok benne, hogy a vendégek nagyon csalódottak voltak. – Különösen az ara – teszem hozzá szelíd mosollyal. – Csak nem elfelejtetted meghívni a hegy tüzes istenét a menyegzőtökre? – Igen – mondja, és nevetni próbál. – Ebből lett a galiba… – Felkel és odamegy az ajtóhoz, közben a kezébe köhög. – Lassul. A kőzápor lassul.

Hallgatózom, és valóban csendesedik, mintha a záporeső csillapodna. De túl sötét van hozzá, hogy biztosra mondhassuk, és hangot is adok ebbéli véleményemnek. Sabinus megrázza a fejét. – Nincsenek nálam a szerszámaim, de egy órával ezelőtt megjelöltem a törmelék magasságát a lépcsőn a fejsze nyelével… – Egy órával ezelőtt? – kérdezem zavarodottan. Akárcsak a halhatatlan Ízisz, én is teljesen elveszítettem az időérzékemet. A nap nélkül azt se tudnám megmondani, hogy egy órája vagy egy napja vagyunk ebben a templomban. – Mennyi lehet most az idő? – Nem tudom – ismeri be a férfi. – De ez az olajlámpás félóránként van bejelölve. És megjegyeztem, hol állt az olaj, mikor visszatértem. Amikor leégett még egy vonásnyit, kikémleltem. Fél órával ezelőtt kinéztem újra. És itt a jelzés, amit most csináltam – mondja a vonalakat mutatva, amiket a nyélbe karcolt. – Az utolsó két vonás sokkal közelebb van egymáshoz. Ez azt is jelentheti, hogy a törmelék elkezdett leülepedni, vagy… hogy túl vagyunk a nehezén. Lehet, hogy bolond vagyok, hogy egyből erre gondolok, de még nem adtam fel a reményt. A látomásomban egy megduzzadó folyót láttam, amit egy sötét, erőszakos tenger roppant hullámai követtek. Attól félek, a legrosszabb még hátravan. De nem mondom ki hangosan, mert a reménykedése fertőző. Sabinusról átterjed a többiekre is, akik az ajtóhoz gyűlnek, és a lámpások és fáklyák fényénél szemlélik, ahogy a vihar veszíteni kezd az erejéből. A kő és hamu olyan mértékben felhalmozódott, hogy egy magasabb embert is eltemetne, de Sabinus azt mondja: – Most már mehetünk. A törmelék megtartja a súlyunkat. Olyan, mint az alpesi hegyeken a hó. Bizonytalan lesz rajta a járás, de nyugodtan sétálhatunk a tetején. Még soha nem láttam az alpesi hegyek havát. De a kereskedő – aki valaha a légiókban szolgált – hevesen bólogat. Menni akarnak. El akarnak menekülni a városból. És majdnem kinevetem magam, amiért én maradni akarok. Egész életemben menekültem. Erre most, amikor mindenki más menekülni akar, én mégis maradnék. Igen, ebben a templomban békét leltem magamban. Annak felismerését, hogy már újjászülettem a sötétségből.

Mind engem néznek. Még Sabinus is, akinek a karja és a lába szinte remeg a nyughatatlan energiától. Vissza akar térni Aemiliához, a lányhoz, akit az asszonyává akar tenni. De az is lehet, ha meg kell halni, akkor inkább szeretne állva meghalni. Mind ezt akarják. Használni akarják a végtagjaikat. Behajlítani és megfeszíteni, és küzdeni minden egyes lélegzetvétellel. Mert születni is így születünk. Csak Sabinus kis barátja akar hozzám hasonlóan itt maradni. Tiltakozva nyöszörög, mikor a férfi felveszi és a csípőjére ülteti. – Ó, kicsim – mondja neki megpuszilva hamu lepte homlokát. – Kapsz tőlem valamit, ha jó kislány leszel, és bátor. – Az erszényből újra előveszi a kis tárgyat. Egy apró játék baba, amit vászonrongyokból és kék selyemből készítettek. Odaadja a gyermeknek, aki elragadtatva magához öleli. – Ez egy másik jó kislányé volt. Aki bátor is volt. Sabinusszal felváltva cipeljük a gyereket és a jutalmát. Lassan haladunk, és nem csupán amiatt, mert forró a talaj, és remeg a talpunk alatt. A lángoló város fényében elővigyázatosak vagyunk. Minden lépéssel belesüppedünk a kőtörmelékbe, és meg kell várnunk, míg leülepszik annyira, hogy egy újabb lépést tegyünk. Lepotyogott téglákon és szilánkosra tört gerendákon mászunk át. Állati és emberi holttesteken, melyek hamuval lepve, groteszk arckifejezéssel tátják a szájukat. A gyerekek, akik engem követnek, addig jönnek a lábukon, míg el nem esnek. Azután mászva mennek tovább, míg fel nem segítem őket. Karjuk és lábuk remeg. Annyira szomjasak, hogy egymás homlokáról nyaldossák az izzadságot. De nem állnak meg. Sabinus is fáradt, de elkeseredetten elszánt. Százszor is látom felbukni, de mindig ügyel, hogy rá ne essen a kis gondozottunkra, ha épp az ő karjában van. És valahogy mindig feltápászkodik, erőnek erejével újra elindul. Szerintem kificamodott a bokája, de úgysem vallaná be. A tekintete üveges, távolba révedő. – Átértünk már a falon? – tudakolja végül. Ijesztő bizonyítéka, hogy meg van zavarodva, mert ha Sabinus nem tud tájékozódni Pompejiben, akkor senki sem tud. – Megígértem, hogy Nuceriába megyek – motyogja, mintha egy szolgálónak magyarázna. – Még Pompejiben vagyunk?

Egyikünk sem tudja.

PRIMA Prima sírt. Mióta az eszét tudta, először hullatott igazi könnyeket. Valójában fuldokolt a zokogástól. A kétségbeeséstől. És a kétségbeesés fáj. Jobban fáj, mint a düh. Jobban fáj, mint sajgó izmai és lüktető lábai…melyek valahogy még mindig képesek voltak mozogni, mintha maguktól meneteltek volna az aedilis után csoszogva. A férfinak igaza volt. Már nem kellett maga után vonszolnia. És mivel igaza volt, Prima vigasztalhatatlanul zokogott a tenyerébe: – Otthagytam őt. Otthagytam… – Nem hagytam más lehetőséget – mondta Pansa. – Ez az előnye a rabszolgalétnek. Nem kell saját döntéseket hoznod. Nem kell… – Mit tudsz te arról, milyen rabszolgának lenni? – tette fel a kérdést Prima. Utálta magát, hogy a hangjának már nincs meg az az éle, ami korábban. Gyenge volt. Össze volt zavarodva. De abban a férfi akkor is tévedett, hogy a rabszolgák nem hozhatnak döntéseket. Lemehetett volna Capellával, hogy vizet hozzanak a ciszternából. Ott maradhatott volna a húgával – igazából soha nem is akarta elhagyni őt. Ha ott marad, nem kellett volna ilyen dühös hazugságra ragadtatnia magát. Azt vágta a húga fejéhez, hogy gyűlöli. És most már lehet, hogy ez marad az utolsó dolog, amit Capellának mondott. És mit válaszolt rá a húga? Szeretlek téged. Az első lélegzetvételem óta szeretlek, és szeretni foglak az utolsóig. Az emlék térdre kényszerítette Primát. Észre sem vette, hogy lerogyott. Egy pillanatig nem is értette, mi szúrja a lába szárát és a tenyerét, miközben sivár bensőjét, ahol a lelkének kellett volna lenni, megtöltötte a lelkiismeretfurdalás gyötrelme. – Gyere már – szólt rá az aedilis gyengéden. – Kelj fel. Ahogy a Prima hangja elveszítette az élét, a férfiéból eltűnt a parancsoló tónus. A lány látta rajta, hogy nehezen kap levegőt, mintha valami elzárná belülről. De amikor felé nyújtotta a kezét, felcsillantott egy apró reménysugarat.

– Életben kell maradnod, mert ha a húgodnak is sikerül valahogy túlélnie, szüksége lesz rád, hogy megkeresd, mikor véget ér ez az egész. – Mi van, ha soha nem ér véget? – kérdezte Prima, még mindig a földet bámulva. – Mi van, ha ez a rémálom sosem ér véget? – Minden véget ér – jegyezte meg Pansa. Így hát megfogta a felé nyújtott kezet. Elindultak. Egyre lassabban haladtak, mert közben másokkal is találkoztak az úton, és mintha Pansa nem igazán szerette volna, hogy felismerjék. Mintha attól tartott volna, hogy az emberek őt fogják vádolni, hogy cserben hagyta őket aedilisként. Ettől függetlenül tovább meneteltek, mígnem Pansa térde adta meg magát először. Úgy dőlt el, mint egy kolosszus, és a fáklyát is magával rántotta, ami kialudt, és sötétben maradtak a csillagok nélküli égbolt alatt. Ma már másodjára látott elbukni egy erős embert; ezúttal viszont ott maradt, hogy meghallgassa, lélegzik-e. A füst készítette ki – gondolta a lány. Pansa nagy kortyokban vette a levegőt, hogy összeszedje magát, míg Prima egy tógán keresztül lélegezve szűrte a levegőt. Csak az istenek voltak a megmondhatói, mennyi hamut szívott magába a férfi. – Szomjas… – krákogta, ahogy visszanyerte az eszméletét. A lány megijedt, bár megpróbálta nem kimutatni. – Talán valakinél van víz azokon a szekereken. Hozok neked. – Hogy? – kérdezte a férfi, mintha tényleg elhinné, hogy megteszi érte a lány. – Muszáj leszek ellopni. – Fizess a vízért – mondta Pansa, leoldva a pénzes erszényét a csípőjéről. – A fáklyát is gyújtsd meg. A súlyos erszényt, úgy, ahogy volt, a kezébe nyomta – és amikor a lány kinyitotta, császárok arcmásával nyomott aranyakat talált benne. Több érme volt benne, mint amennyit egész életében a kezébe vehetett. Ez a pénz arra is elég lenne, hogy megvásároljam a szabadságomat – vélte. Több pénzt tartott a kezében, mint amennyit ő maga ért.

Pansa tényleg annyira ostoba, hogy azt hiszi, vízre és tűzre fogja költeni? Ha elég ostoba ahhoz, hogy megbízzon egy szajhában, akkor megérdemli, amit kap. Pansa is ezt mondta neki egyszer egy másik férfiról – valójában egy fiúról. Akinek fontos ember volt a nagybátyja. Erre gondolva hagyta magára Pansát, miközben azt mondogatta magának, nem érdekli, hogy talpra áll-e újra, vagy sem. Nem volt szüksége Pansára; csak követnie kellett az utat Nuceria felé. Azt mondogatta magának, nem érdekli, ha Pansa megfullad a szomjúságtól vagy a saját feldagadt nyelvétől. Ő nem volt a gazdája. Nem volt a szeretője. Nem volt a barátja, és nyilvánvalóan a húga se volt. Ő senki nem volt számára. Egyáltalán senki. Még egy senkinél is kevesebb. Tüzet koldult a fáklyához egy férfitól, aki úgy menetelt, mint egy katona. Rufusnak hívták. – Tarts velem és a szolgálómmal – mondta. – Nem biztonságos most egy magadfajta apróságnak egyedül barangolni. Rufus rendes fickónak tűnt. Veterán volt. Úgy látta rajta, egyszerű ember, akinek egyszerű igényei vannak. Az a fajta férfi, akit képes elcsábítani és manipulálni. Vele kellett volna mennie és megtartani Pansa erszényét. Ehelyett Prima azon kapta magát, hogy költi a pénzt, más utazókkal alkudozik az értékes vízre. Majd fittyet hányva a józan észre, visszafordult Pansáért. A férfi valahogy elvonszolta magát az út szélére. És majdnem olyan meglepettnek látszott, hogy Prima visszament hozzá, mint maga a lány. Amikor beékelte a kövek közé a fáklyát, hogy a fejét az ölébe vegye és inni adjon neki, a férfi azt kérdezte: – Miért? – Nem tudom – válaszolta. Azután megsimogatta szemrevaló arcát. Maga sem tudta, miért teszi, mert semmit nem jelentett neki. És azt sem tudta megbecsülni, meddig tarthatta a karjában a férfit az ernyőfenyő oltalmában, mígnem lassan fuldokolni kezdett az ölében. Van abban valamiféle gonoszság, ahogy egy látszólagos semmiség ledönt egy erőteljes embert. A mérgező párák okozhatták, vagy eltalálta valami, amit

nem vett észre? Az ujjai nem találtak sebet vagy púpot a fején, semmi olyasmit, ami megmagyarázhatta volna számára, hogy Pansa mitől volt így kikészülve, ő pedig miért nem. – Menj – szólt rá a férfi, beleremegve minden egyes, gyengülő lélegzetvételbe. – Keress menedéket Nuceriában. – Megyek – ígérte Prima. Ám mialatt Pansa kínok közt vonaglott, a lánynak eszébe jutott egy másik ígéret. Meg foglak ölni. Nemsokára pihenned kell. Majd leragad a szemed. És amikor ez bekövetkezik, teszek róla, hogy soha többé ne nyisd ki. Most meg akarta tartani az ígéretét, de nem gonoszságból vagy rosszindulatból. Már nem érzett semmi gyűlöletet sem iránta, sem mások iránt. Kiszáradt belőle mind. Elpárolgott. Elégett a hegy melegében. Csak azért akarta megölni Pansát, hogy véget vessen a szenvedésének. De nem azt mondta, hogy ők ketten hasonlítanak? Legyen az még néhány év, még néhány óra vagy még néhány pillanat… Pansa is mindet akarná. Mindent akarna, amit csak megkaphat. És nem akarna egyedül meghalni. Az embereket nem arra tervezték, hogy egyedül legyenek. Ezért Prima hagyta, hogy az ölében küzdjön az életéért, míg egyszercsak már nem küzdött tovább. Csak miután meggyőződött róla, hogy tényleg meghalt, akkor zárta le a férfi szemét; hosszú szempillái csiklandozták az ujjhegyét. Azután lehajolt, hogy megcsókolja. Ferde száját a férfi tökéletes ajkára szorította, és a könnyei megnedvesítették az arcát. Egész életében ez volt az első csók, amit ingyen adott egy férfinak. Egy halott csókja: egy olyan ember iránt érzett bánattal volt terhes, akit sosem kedvelt és alig ismert. Megsiratta őt. De nem úgy, mint egy nekropoliszi kurva, aki nappal bánattal telve jajong, éjszaka pedig kéjjel. Hanem olyan ember módjára, akiben több a szeretet, mint a gyűlölet. Mint a húga. És amikor Prima végre felemelte a fejét a pityergésből, csodálatos fényt látott.

CAPELLA – Az ott tűz? – motyogja Sabinus.

Csodálkozással vegyes áhítattal válaszolok a fakó, tompa fényköd láttán: – A hajnal. Már a felkelő nap emlegetése is – bár sápadt és homályos a hamutól – könnyekre fakaszt bennünket. Azután nevetésre. Örömittasan nevetünk, mert egyáltalán nem bíztunk benne, hogy még egyszer ránk virrad. Pedig itt a hajnal. Mint egy ragyogó világítótorony a viharban. Milyen dicsőséges. – Túléljük – mondja Sabinus, mintha egy rémálomból ébredne. Egyikünkön sincs egy tenyérnyi bőrfelület, ami ne lenne lehorzsolva, megégve vagy felsértve, de élünk. És a hajnal megfiatalít minket. És felvidít. Semmink nem maradt, csak egymásra számíthatunk, és a hajnalra, mely meggyorsítja lépteinket. És szaporábban szedjük a lábunkat. A karomban tartott kislány egy kedves dallamot dúdol az új babájának, és üres kezének ujjaival úgy csavargatja piszkos hajamat, mintha folyékony arany lenne. Sorban haladunk, egy alacsony falat követünk. Valaha tekintélyes ház lehetett, remek gyümölcsössel. Mostanra ennek a falnak a kivételével az egész összedőlt. – Megmenekülünk a sötét áradatodtól, Capella – jelenti ki Sabinus. – Nem fog elkapni minket a hegy. – Hála Ízisznek! – kiáltja a kereskedő felesége. – Megmentett minket. Ízisz megmentett minket. A sok veszekedés után a kereskedő megöleli a feleségét, és szájon csókolja. A jelenet láttán elmosolyodom. Sabinus megfogja a kezem. Az érintésben életigenlés van, a halhatatlanság vágya. De amikor az ujjaink összefonódnak, egy másfajta halhatatlanság szólongatását hallom. Az örökkévalóságét. Amit egész életemben hallottam. A tenger moraját. Ahogy megfordulunk, fekete hullámokat pillantunk meg, melyek nyugtalanul kavarogva zúdulnak le a hegyről olyan erővel és sebességgel, ami egyszerre istentelen és lélegzetelállító. A közeledő sötétség úgy árasztja el forró, habos tajtékával a várost, ahogy a tenger vize spriccel szét, amikor a sziklához csapódik. A látvány egyszerre magasztos és rettenetes.

Ez elől a sötét tenger elől nincs menekvés, még Sabinus is belátja. Figyeli, ahogy felénk tart, s közben száját enyhén eltátja, nem a félelemtől, hanem egy másfajta érzéstől, ami már túl van a rémületen. Mintha megbabonázná a természet ereje. Magam is túl vagyok már a rettegésen, mert én már láttam ezt a sötét tengert azelőtt. Ez az, amit az istennőm ígért nekem. Amit mindannyiunknak ígér. Szabadnak születtünk. Többnek kell lennünk testnél, vérnél és csontoknál. Bár névtelenek vagyunk, ezer évig fogunk létezni, és még ezerig azután. Egy részünk soha nem fog elpusztulni. Tudom, hogy ez a sötét tenger feldob minket és a város maradékát az istenekhez; nem menekülhetünk előle. Senki. Ami azt jelenti, hogy nem maradt más hátra, mint elfogadni. A karomban tartott kislánynak úgy súgom a szavakat, mintha ünnepnap ragyogott volna ránk: – Itt jönnek a hullámok, kicsim. Tárd ki a karodat. – És ahogy annak idején a tajtékos tengerbe gázoltam a Navigium Isidis idején, elindulok a forró hamuáradat felé. Ruhámat és hajamat perzselő szél lebbenti fel, és szorosan magamhoz ölelem a kislányt, míg a léglökés ki nem csavarja a karomból. Azután a lelkemet szakítja ki a testemből, és az égető fájdalom hatására végleg eleresztek mindent. A brutális jelenetben elszakadunk egymástól és az élettől, hogy elinduljunk a következő felé… …de a változás mindig agónia. Egy szempillantás alatt történik az egész, de számomra egy örökkévalóságnak tűnik. A tenger éppúgy apróra zúz bennünket, ahogy a követ zúzza porrá. Ám ezer meg ezer év sellők könnyévé varázsolja azt a port. Mi mindannyian tengerészek vagyunk, akik megpróbálnak életben maradni a kíméletlen tengeren. Mindannyian a fényt keressük, ami hazavezet minket. És én már látom a fényesen ragyogó jelzőtüzet. De először a sötétség jön. Sötétségből születünk. Sötétségbe távozunk. Azután megint megszületünk.

UTÓSZÓ Rosszabb, mint Trója – gondolta Prima. Ilyen pusztítást ezer falóba bújtatott egymillió görög se tudott volna véghez vinni. Itt egy város állt egykor. Most, hetekkel később csak egy hatalmas sírbolt. A hegy fele eltűnt, úgy nézett ki, mint egy szétmarcangolt kenyér, amit nemrég vettek ki a kemencéből, és a bele még füstöl. A várost vastag hamuszőnyeg takarta. A hamu egy része még mindig hópiheként szálldogált a szélben. Nem maradtak túlélők. A robbanás napján az utolsó gyilkos felhő napkeltekor hömpölygött végig a városon, elpusztítva mindent és mindenkit, földöntúli csendet hagyva maga után. A kísérteties helyen a most visszatért elmenekültek kutakodtak, megpróbálták beazonosítani az egyes utcákat. De Prima nem tudott beazonosítani semmit. Csak a legmagasabb épületek megfeketedett tetejéből lehetett kikövetkeztetni, mi hol lehet. Prima képtelen volt nekiállni találgatni, hol fekszik a caupona. Vagy Ízisz temploma. Az emberek jelzéseket helyeztek ki, hogy valamiféle segítséget nyújtsanak a tájékozódáshoz. Míg mások csak verseket és a holtakat méltató megemlékezéseket írtak ki. Vagy figyelmeztetéseket, hogy mindenki tartózkodjon ettől az elátkozott helytől és a szellemektől, melyek immár kísértik. Mindazonáltal valószínűleg azok közt a szellemek közt volt a húga is, szóval őt nem lehetett egykönnyen elijeszteni. Capella meghalt. A testvéri megérzés súgta meg ezt Primának. Ahogy azt is, hogy a húga pont a lába alatt van eltemetve. „Te mindig tudni fogod, hol keress” – mondta neki Capella. És azt tette. Még ha nem is sejtette, hogy mi volt az a hely azelőtt. Azért jött idáig, hogy áldozatot mutasson be ott, ahol a húga nyugszik. Kilöttyintette az italáldozatot, bár fogalma sem volt, mit kellene mondania. Abban biztos volt, hogy bocsánatot akart kérni. Pedig nem érdemelte meg. De ha valaki valaha megbocsátana neki – ha meg tudna bocsátani neki –, az Capella lenne. A húga emlékére könnyek homályosították el a szemét.

Elfordult, hogy letörölje az arcát, és amikor ezt tette, meglátott egy tógába öltözött férfit, aki a kavargó füstben a törmelékben kutakodott. Egy idősebb férfit. Egy szenátort. Az egyik lemurt. Egy dühös kísértetet, amit nem fog tudni kiengesztelni valamiféle áldozattal. Egy szellemet, ami nem bocsát meg. Egy szellemet, ami bosszút akar állni. Prima térdre rogyott, és szavakat makogott, hogy megvédjék a gonosz szellemektől. – Sajnálom. Könyörülj… – Hogyan, kérlek? Jól vagy, leányom? A hang hallatán a lány felemelte a fejét. A férfi egyáltalán nem volt haragos; éppoly szelíd volt, amilyenre emlékezett. Féloldalasan bicegett, és Prima legnagyobb meglepetésére a kéz, mely a könyökénél fogva felsegítette, meleg volt, és eleven. Élt. A szenátor élt. Mégse gyilkolta meg, sőt valahogy megúszta Pompeji pusztulását. A felismerés olyan kellemes megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy kéjesen felsóhajtott. De leütötte egy korsóval, és otthagyta meghalni. S mivel most a karját fogta, azt jelentette, elkapták. Megint. Miért nem szaladt el, mielőtt a férfi felismerte? Mert bizonyára épp most ismerte meg. – Megsérültél? – kérdezte a szenátor, ahogy a lány lehajtotta a fejét, hogy kerülje a pillantását. De a férfi az egyik ujjával felemelte az állát, s átható pillantása fellángolt. – Ah – sóhajtotta. – A kis csibész a bordély mellől. Prima, ugye? Hazudnia kellett volna. El kellett volna menekülnie előle. A férfi nem volt olyan erős – legalábbis nem annyira, mint Pansa. De a könnyein át elmosódottan látta, hogy a szenátorral tartott a kísérete is – titkárok, testőrök és rabszolgák, akik olyan tunikát viseltek, ami szebb volt, mint amit Prima valaha hordott. Így ahelyett, hogy megpróbált volna elszaladni, azt mondta: – Nem akartalak megütni. Csak el akartam menekülni. Azt akartam… – Elmenekültél – jegyezte meg a szenátor egy komoly fejbólintással. – És igazság szerint rendkívül örülök, hogy azt látom, hogy elmenekültél, kicsi Prima.

Tényleg örült, látta rajta. Ez megrémítette: itt áll egy előkelő tógát viselő szenátor, aki örül, hogy egy rabszolgalány túlélte a hegyet. Ez annyira megijesztette, hogy akaratlanul kiejtette a szavakat: – A húgom meghalt. Prima most mondta ki először hangosan e szavakat. És most, hogy megtette, feltört belőle a zokogás, amit nem is bírt abbahagyni. A szenátor csendesen kiadott néhány utasítást, és valaki kerített Primának egy sámlit, hogy leülhessen és kisírhassa magát. A férfi leguggolt mellé, és egy intéssel elküldte az embereit. Nem kérdezte meg, hogy lelte halálát Capella. Talán úgy érezte, Prima képtelen lenne elviselni, hogy felidézze. Egyszerűen csak a fejére húzta a tóga egyik redőjét a gyász jeleként, és mondott néhány gyönyörű szót. – Te kit veszítettél el a törmelékek alatt? – kérdezte a lány, azt feltételezve, hogy a férfi ezért kutakodik a füstölgő romok között. – Jó szerencsémnek hála, senkit. Nos…magamat, majdnem. – Megsimította a kötést a csuklóján, és olyan elmélyült, keserédes arckifejezést vett fel, aminek a jelentését Prima nem merte firtatni. – A császár elrendelte, hogy jöjjek vissza, amikor kihűl a hamu, és mérjem fel a kárt. Egy ember, akire hallgat a császár. – Szóval, gondolom, keresztre feszítenek – bökte ki Prima. – Egy rabszolga nem… – Elcsuklott a hangja, mert tudta, hiába kedveskedni a férfinak, egy rabszolga nem üthet meg egy ilyen fontos embert anélkül, hogy meg ne lakoljon érte. – Egy rabszolga nem nyomoríthat meg majdnem egy szenátort?– A férfi kinyújtotta a térdét, és Prima arca megrándult, amikor észrevette a kötéscsomót a tógája redői alatt. – Helyes. De a pompeji Prima nem rabszolga, nem igaz? Ő most már egy felszabadított nő. Prima bizalmatlanul méricskélte a férfit, de nem túl bizalmatlanul. Igazából túlságosan csüggedt volt ahhoz, hogy bármiféle mesterkedéstől tartson. – Ezt hogy érted? Nem tudom, hol a gazdám, de még ha meg is halt, bizonyára van kijelölt örököse…

– Senki sem követelhet örökbe olyan rabszolgákat, akiket törvénytelenül használtak prostitúcióra. Tehát emlékezett erre. – De nem tudom bizonyítani. Nincs meg az eladásunkról kötött szerződés. A férfi legyintett egyet a még mindig füstölgő, hamuval és sziklákkal borított vidék felé; itt-ott úgy párolgott a gőz, mintha egy szendergő óriás lélegzete lenne. – Édes lányom, a bizonyítékot betemette a hegy, a tekercsekkel együtt, melyekre bejegyeztek. Ki tudna megcáfolni téged? Vagy – tette hozzá ünnepélyesebb hangon – engem? A lány pislogott. – Téged? – A lehetőség, hogy a gazdája vagy annak örököse sikerrel szembeszálljon Marcus Norbanus szenátorral, rendkívül csekély volt. – Miért kezeskednél értem? – Mert a római jog szerint szabad vagy – válaszolta. – És a római jog mindannyiunkra vonatkozik. Mikor utoljára ezt mondtam neked, nem hittél nekem. Talán most majd fogsz. Prima bólintott. A férfi segítséget ajánlott; nem számít, hogy megértse az indokait. Már csak a fizetség volt a kérdés. – Mit akarsz cserébe? – Egy kis bizalmat. – Felállt, leseperte bíbor szegélyes, hófehér tógáját. – Az elkövetkező hónapokban nagyon sokat leszek Pompeji romjai közelében, mert én ellenőrzöm a segélyalapokat. Túlélő felszabadítottként jogosult lennél némi segítségre. Bízol bennem annyira, hogy a szavamat elég garanciának érezd? Bizalom. Az olyan, mint a hit. A húgának volt hite. Primának soha. De most, ebben a pillanatban, hinni akart. Szomjazott rá. Ezért nemcsak abban hitt, hogy a szenátor megtartja a szavát, de úgy érezte, segíteni és vigasztalni szeretne más túlélőket. – Segítségedre lehetnék valahogy? – Természetesen. – A férfi nem lepődött meg az ajánlaton. Talán most már elvárta tőle. – Kezdhetnéd azzal, hogy felidézed a város lakóit. A reményeiket és az álmaikat. Azokat a dolgokat, melyek a leginkább számítottak nekik. Az eltűntek közül sokan már soha nem kapnak halotti maszkot, gyászbeszédet vagy mauzóleumot. Légy hát élő emlékműve e névtelen halottaknak. – Azzal biccentett egyet felé,

ahogy egy római polgár biccent egy szabad nőnek, és eltűnt az őt kísérő emberek csoportjával a füstben. Miközben figyelte, ahogy távozik, Prima nem volt biztos benne, hogy az iménti jelenet megtörtént. Talán az egész csak egy látomás volt. Egy üzenet a húgától odaátról. Ha egyáltalán volt odaát. Prima újra és újra azt hajtogatta, hogy semmi nincsen, csak ez itt. Eszünk, szarunk, baszunk és meghalunk. Ennyi jut. De tévedett. Létezett emberi kapcsolat. Létezett családi szeretet. Baráti szeretet. Létezett az ellenfelek és névtelen idegenek szeretete is. Szeretet, ami az életen túl is tartott. Szeretet a síron túl. Ennek bizonyítékát ott látta körös-körül a néhány túlélőben, akik még mindig kutakodtak a törmelékben, mely valaha egy nagy város volt, de mostanra igencsak összement. Rabszolgák, szabad polgárok és előkelők – mind ugyanazokat a fájdalmas kérdéseket tették fel. Láttad ezt a férfit? Láttad ezt a nőt? Láttad a szerelmemet? Szerintem Stabiaeba ment, Herculaneumba, Misenumba vagy Nuceriába… Elhagyta a várost, mielőtt a hegy szétrobbant? Itt maradt? A csend nem adott válaszokat… mégis tovább kérdezgettek; a bánat összeterelte őket. Olyannyira elmosta azokat a határokat, melyek annakelőtte elválasztották őket, hogy Primát egy gazdag lánnyal sodorta össze a sors. A lány fehér aszfodéloszokat tartott a kezében, a haja olyan vörös volt, akár a tűz. Lehajolt, hogy a kövekre rakja a virágokat a férfinak, aki az elmondása szerint feleségül akarta venni. Bár nem volt házas, a lány sötét stolát viselt a gyász jeleként, mintha tényleg az özvegye lett volna. – Megígérte, hogy eljön Nuceriába, és megkeres – magyarázta, s közben úgy babrálta az övén lógó kulcscsomót, ahogy Prima húga fogdosta az ankh-amuletteket. – Nem találom, hol állt a háza, és ennél közelebb nem tudtunk jutni a városhoz, de azt hiszem, valahol errefelé járhatott. Biztosan megpróbált volna eljönni hozzám. Sabinusnak hívták. Talán valamiféle felismerést látott megcsillanni Prima szemében, mert hirtelen megkérdezte: – Ismerted őt?

Primában a Sabinus név már nem ébresztett dühöt vagy megvetést. A húga kedvelte azt a férfit, és a barátjának tekintette. Végül is talán tényleg a barátja volt. Prima szerette volna ezt hinni. Ezért hát azt mondta: – Attól tartok, egyáltalán nem ismertem. – Én sem. Vagyis hát egész életemben ismertem; anélkül, hogy méltányoltam volna… – A lány hangja elcsuklott, túl előkelő származású volt ahhoz, hogy zokogni kezdjen. De a hangja elhalkult. – Ő úgy gondolta, méltó vagyok hozzá. Szeretnék az lenni. – Értem – mondta Prima, mert értette. A gazdag lány szeme összeszűkült, talán most vette észre, hogy egy idegennel bizalmaskodik. – Ismernem kellene téged? Ki vagy te? Úgy hallatszott, a szél visszhangozza a kérdést. Ki vagy te? Prima azon tűnődött, vajon hogy tudna bárki megválaszolni egy ilyen kérdést a betemetett maradványok romjain. A világ, amit ismert, elpusztult, s vele együtt belőle egy rész is. S mégis, amikor magába nézett a választ keresve, a szíve megdobbant, és olyan súlyt és testet kapott tőle, amivel korábban nem rendelkezett. – Ki vagyok? – kérdezte Prima a könnyeit törölgetve. – Még nem tudom. De éhezett a tudásra, hogy kiderítse. Jobban éhezett, mint bármelyik gyermek, aki e világon született.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hálásak vagyunk az olvasóinknak, amiért bátorították és támogatták ezt a vállalkozást; Michelle Morannek, hogy olyan csodálatos bevezetőt írt; Simon Scarrow-nak kedves méltató szavaiért; Margaret George-nak, hogy a figyelmünkbe ajánlotta a lehetséges kapcsolatot Néró császárnéja és Pompeji között; Kevan Lyonnak a támogatásért és a bátorításért; Adam Draynek a tények fáradhatatlan, ám derűs ellenőrzéséért, a szőrszálhasogatásért és a korrektúrázásért; Lea Nolannek az előolvasásért; tehetséges borítótervezőnknek, Kim Killionnak; Giorgiónak, hogy logókat csinált nekünk; Brandon Rice volt tűzoltóparancsnoknak,hogy segített a tüzek, a gyilkos kipárolgások és a fulladás kérdésében; Edna Russelnek, hogy tanácskozott velünk az ókori Róma prostitúciójával kapcsolatos jogokról és szokásokról; Kelly Quinn-nek, hogy idevágó idézeteket kutatott fel ifjabb Plinius írásaiból, és egy-két, utolsó percben történt korrektúráért; Ginger Emshoffnak a latin nyelvvel kapcsolatos segítségért, és hogy fantasztikus információkat nyújtott a falfirkákról. Szintén segítségünkre volt Alex Butterworth és Ray Laurence Pompeii: The Living City című könyve; Joanne Berrytől a The Complete Pompeii; és Mary Beard többkötetes tanulmánya a kitörésről, a városról és Pompeji népességéről.

A SZERZŐK JEGYZETEI Régészeti leletek bizonyítják, hogy a vulkánkitörés valamikor késő szeptemberben vagy októberben történt. A természeti bizonyítékok közt őszi gyümölcsök – köztük gránátalma, ami Olaszországban késő szeptemberben és októberben érik – éppúgy megtalálhatók, mint kiszáradt datolya, szilva és füge, melyeket általában késő ősszel szüretelnek. Találtak olyan korsókat, melyekben erjedőfélben lévő bor volt, ami azt jelzi, hogy a szőlőt nem sokkal azelőtt szüretelték, és a bor készítése folyamatban volt. A legkézenfekvőbb bizonyíték azonban egy római érme, melyet a 79. év szeptemberének hetedik vagy nyolcadik napja után sajtoltak; ezt egy olyan kőzetrétegben találták, ami kizárja a lehetőségét, hogy fosztogatók vagy vizsgálóbiztosok hagyták volna ott később. Elbeszélésünk másik jellegzetessége, hogy úgy ábrázoljuk a tűzhányót, ahogy a szereplők azelőtt nem ismerték. Bármilyen hihetetlen, Pompeji polgárainak nyilvánvalóan fogalmuk sem volt róla, hogy a fölébük magasodó hegy egy vulkán. Számtalan jel mutatott rá, hogy közeleg egy vulkánkitörés, s bár a részleges régészeti feltárás is azt mutatja, hogy a város valószínűleg kiürült, Ifjabb Plinius személyes beszámolójából az derül ki, hogy a katasztrófa felkészületlenül érte a várost és környékét. Előszeretettel használtuk az ő szemtanúként írt beszámolóját. A mottóként idézett feliratok többségét Tacitusnak írt, híres leveleiből emeltük ki, bár némelyiket a könnyebb olvashatóság kedvéért kozmetikáztuk egy kicsit. Szemfüles olvasók talán észreveszik, hogy egyes épületek elhelyezkedését, például a cauponáét, ahol számos karakterünk dolgozik, iszik vagy étkezik, a könnyebb történetmesélés érdekében némileg arrébb költöztettük. S noha a történetekben idézett összes falfirka Pompeji falairól származik, a feliratok pontos helye eltérhet az eredetitől. Az ókori Pompeji választási feliratai valószínűleg fontos városi hivatalnokok neveiről árulkodnak, de arról nem, hogy végül melyikük győzedelmeskedett. Mivel jobban szerettünk volna valós történelmi alakokat használni, mint kitaláltakat, magunk döntöttük el, kik nyertek, hogy elkezdhessék hivatali működésüket. És most térjünk rá a történetek külön jegyzeteire…

A FIÚ Ifjabb Plinius nem idősebb Plinius fia volt, hanem az unokaöccse, akit tizenhét évesen fogadott örökbe 79-ben, a Vezúv kitörésekor bekövetkezett halálakor. A katasztrófáról egyedül ifjabb Pliniustól maradt ránk olyan beszámoló, melyet szemtanú írt. Apja után Gaius Caecilius Secundusnak hívták; anyja, Plinia idősebb Plinius lánytestvére volt. Caecilius fiatalon elveszítette az apját. Bár a halál utáni örökbefogadás volt az általános, az is széles körben elerjedt, hogy azok a római férfiak, akiknek nem volt férfi örököse, még életükben örökbe fogadtak valakit – ami felvetette bennem a kérdést: idősebb Plinius miért nem adoptálta az unokaöccsét még életében? És vajon milyen hatással volt ez a fiatalemberre? Az a tény is megragadta a fantáziámat, hogy ifjabb Pliniusnak lehetősége nyílt rá, hogy csatlakozzon a nagybátyjához a kitörés felderítésében. De akkor miért nem tartott vele? Tizenhét évesen már valószínűleg túl volt a férfivá avatási szertartásán. A férfias virtus római illemkódexe a veszélyekkel szemben sztoikus rettenthetetlenséget és bátorságot követelt meg. És milyen kifogást talált, hogy ne menjen a nagybátyjával? Azt állította, tanulnia kell: „Felajánlotta a lehetőséget, hogy vele tartsak” – írta ifjabb Plinius huszonöt évvel később barátjának, Tacitusnak. „De inkább a tanulást választottam – történetesen ő maga (vagyis idősebb Plinius) adott fel nekem írnivalót.” Tényleg? Azért maradt távol a leglenyűgözőbb természeti jelenségtől, amit ember még nem látott (akkor még nem sejtették, hogy gyilkos kimenetelű út lesz), mert tanulnia kellett? Hát én ezt elég gyenge kifogásnak éreztem. Azon tűnődtem, mi van, ha valami mélyebb, talán zavarba ejtő oka volt annak, hogy nem élt a lehetőséggel? És mi van, ha idős nagybátyja megértette ennek az okát, és nem akart követelőzni, ahogy ellenkező esetben tehette volna? És mi van, ha ez az ok annyira magánjellegű volt, hogy negyed századdal később kénytelen volt azzal a gyatra kifogással palástolni, hogy a könyveket bújta? Ezekből a kérdésekből született meg ez a történet. Történelmileg annyiban lehetünk biztosak, hogy ifjabb Plinius nem tartott a nagybátyjával, aki a végakaratával összhangban halála után örökbe fogadta. Az eseményekről írt beszámolóját megelőző minden egyéb

történést illetően csak találgathatunk. Ám ahogy a fiktív történelmi regények szerzői előszeretettel mondják: „Így is történhetett volna!”. – Vicky Alvear Shecter

AZ ÖRÖKÖSNŐ A Misztérium-villában több rejtély van, mint a híres freskók, melyekről a nevét kapta. A Herculaneumi-kapu mellett fekszik, azon kívül. Nem lehet tudni biztosan, hogy kié lehetett. Az ásatások helyszínén találtak egy pecsétet, melyen egy felszabadított rabszolga neve látszik, aki a befolyásos Istacidii (vagy Istacidius) család sarja volt, egyes tudósok őt tartják a lehetséges tulajdonosnak. Mások azt állítják, ő valószínűleg csak a birtok felújítását felügyelte, mely a Néró idején történt földrengés óta tartott. A történetmesélés szempontjai miatt úgy döntöttem, én a pecsétet inkább egy ilyen „gondnokhoz” társítom – aki nem jelenik meg a történetemben. A villában három holttestet találtak: két nőt és egy gyereket. Ezek az áldozatok éppúgy lehettek a háztartás tagjai, vagy olyan menekülők, akik menedéket kerestek a villában, miután kudarcot vallottak igyekezetükben. Úgy döntöttem, az egyiküket ábrázolom: a nőt, aki foggal-körömmel kapaszkodva próbált felmászni és órákon át fennmaradni a záporozó lapilli egyre növekvő halmán, mielőtt kilehelte a lelkét – ő lett Aemilia dajkája. Mivel Aemilia és a családja kitalált szereplők, bármilyen felépítést választhattam a történetükhöz. Miért épp a Misztérium-villa? A helyszínen tolongó legtöbb turistához hasonlóan engem is magával ragadott a villa dekoratív freskóinak jelentős gyűjteménye. Ezen mesterművek legtöbbje már eleve nagyon régi volt (a leghíresebb az időszámításunk előtti első századból származik), amikor Pompeji elveszett. Íróként engem sokkal jobban érdekel, hogy kik időzhettek ilyen mesterművek között, mintsem a képek leírása (akit érdekelnek a képek, az utánuk olvashat), de azok a művek, amelyekről írok, valóban léteznek. Például az említett Livia-szobrot, melynek hiányoznak az ujjai, a villa feltárásakor találták. Persze a freskók a villa leglenyűgözőbb látnivalói, melyekről a nevét is kapta. A fényűző, vörös tricliniumot díszítik. Az örökösnőhöz választott falfestményt gyakran szokták úgy magyarázni, hogy a Bacchuskultusz rítusait ábrázolja. Én a kevésbé népszerű magyarázatot választottam, mely szerint egy fiatal menyasszony házasságra való

felkészülését mutatja be. Ebben az értelemben a falfestmények a központi karakterem, Aemilia fejlődését visszhangozzák, aki a történetem során akaratos kislányból magabiztos nővé érik. Végül egy megjegyzés Sabinust illetően. Aemiliától eltérően Sabinus nem puszta kitaláció. A The Fires of Vesuviusban Mary Beard megnevezi a 79. évaedilisi hivatalára pályázó jelölteket. Igen, Cuspius Pansa is rajta van a listán, miképp egy Gnaeus Helvius Sabinus nevű férfi is. A város falfirkái arról tanúskodnak, hogy Sabinust az Ízisz-kultusz hívei és a nagyanyja is támogatta. A regény szándékaival összhangban úgy döntöttünk, hogy Sabinus elveszti a választásokat. – Sophie Perinot

A KATONA Ki ne kapna az alkalmon, ha felajánlják neki, hogy írhat egy mesét, ami Pompejiben játszódik, a Vezúv kitörésének idején? Hálás köszönettel tartozom Kate Quinn-nek, hogy meghívott, és a többi szerzőnek, akikkel élvezet volt együtt dolgozni. Részben az is csábított, hogy egy veterán katona történetét mesélhetem el – egy olyan fickóét, aki egész életében háborúzott. A regényeim általában háborúk vagy lázadások idején játszódnak, és egy kicsit már idegesítő, hogy soha nem tudom meg, mi történik a fő karaktereimmel. Egy-két érdekes részlet a történetemről: Satrius Rufus egy pompeji lakástulajdonos volt, akinek a névtáblája fennmaradt, és azt hirdeti, hogy nyugalmazott birodalmi titkár volt; a fia, a főhősöm kitalált karakter. A Pugnax nevű gladiátort említik a pompeji falfirkák, Jucundus pedig egy pompeji bankár volt, akinek a nevére bőséggel található említés a városban. A gladiátorok gyakran párokban küzdöttek, habár ez egyáltalán nem volt általános – ezért én úgy ábrázoltam Pugnaxot, hogy egyedül néz szembe az ellenfelével. Elképzelhető, hogy Pompeji amfiteátrumában nem használtak oroszlánokat vagy nagymacskákat, mert a biztonsági mellvéd nem volt elég magas, hogy távol tartsa őket a nézőktől, amiből következik, hogy az oroszlánok szerepeltetése saját döntésem volt. Lehet, hogy elsőre furcsának tűnik, de a hatalmas, bőrből készült „borszállítót” egy Pompejiben talált festmény is ábrázolja.

A fekete, ülő kutyát kirajzoló mozaik és a híres „cave canem” figyelmeztetés az egész világon ismert. Remélem, az olvasók megbocsátják, hogy felhasználtam a történetemben – nehéz volt ellenállni neki, pedig a szegény, hamis kutya nem élte túl. – Ben Kane

A SZENÁTOR Marcus Norbanus szenátor és a Cornelii (vagy Cornelius) családból származó Diana számos regényemben feltűnt már, a Róma lányaival kezdődően [General Press, 2012], amelyben az itt is emlegetett, gyalázatos emlékű, ún. „négy császár évét” küzdik végig. Marcus kitalált szereplő, így konzuli megbízatása csakúgy, mint Augustustól eredő vérvonala a képzelet szüleménye. Diana is kitalált, habár az ókori Rómában a patrícius és a plebejus osztályok egyaránt megszállottjai voltak a lónemesítésnek, a fogatversenyeknek és a különböző cirkuszi csoportoknak (a Vörösöket is beleértve). Abban az időben az a fajta szabadság, amit Diana hajadon nőként élvez, szokatlan volt, ám nem elképzelhetetlen – a római jog az apának megadta a lehetőséget, hogy rendelkezzen a lánya élete fölött (ahogy maga Diana is rámutat erre Sophie Perinot Aemiliájának), de a szigorú pater familiasberögzült képe ellenére a történelmi feljegyzések rendre beszámolnak engedékeny vagy nemtörődöm apákról, akik egyáltalán nem uralkodtak a nőrokonaik fölött vasmarokkal. Ebből kifolyólag voltak olyan római nők, akik megdöbbentő mértékű szabadsággal rendelkeztek mind a mozgás, mind az utazás vagy az anyagi függetlenség terén. A bordélyház (lupanar), ahol Marcus és Diana meghúzza magát, létező épület, ahol a legfrivolabb erotikus freskók és a legmocskosabb falfirkák maradtak fenn Pompejiben. A villa, ahol Diana visszaszerzi a lovát, a Misztérium-villa, ami korábban Sophie történetében kap szerepet. Meglepetés volt számomra Marcus és Diana felbukkanása e gyűjteményben. Egyáltalán nem terveztem, hogy bármelyik régi karakterem megforduljon Pompejiben, legkevésbé ők ketten. De mire ez a projekt megfogant, a fejemben megszólalt Marcus udvarias és Diana gorombább hangja, és tájékoztattak, hogy igenis jelen voltak a Vesuvius kitörésénél. Az ellentétek párosítása régóta

klasszikus felállás – gondoljanak csak a zsarus filmekre –, de Marcusban és Dianában megleltem „az ész és az izom” komikus kontrasztját, amit még azzal a csavarral is megfejeltem, hogy ezúttal a lány az izom – és a megmentett helyett a megmentő. Az így adódó vígjátéki elemek gyönyörűséggel töltöttek el, bár talán tiszteletlenség lenne azt mondani, hogy megpróbáltam kiaknázni a történet humorforrását, hisz mégiscsak Pompeji tragédiájáról van szó. Ugyanakkor nem érzem magam túlságosan bűnösnek sem, mivel a munkatársaim elmagyarázták, hogy nekem az a dolgom, hogy egyszer-kétszer mosolyt csaljak az olvasók arcára, mielőtt a végkifejlettől meghasad a szívük. Remélem, sikerült megnevettetnem önöket akár Marcus és Diana civakodásával, akár a Bastille zenekar „Pompeii” című, toplistás számának megidézésével – képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy valahogy belecsempésszem a sztoriba. Azok az olvasók, akik kíváncsiak Marcus és Diana jövőjére, keressék Acsászár szeretője [General Press, 2011] című regényemet, mely két évvel a Vesuvius kitörése után folytatja a történetüket. – Kate Quinn

AZ ANYA Julius Polybios házában tizenhárom csontváz maradványait találták meg – az egyikük méhében egy csecsemőét. Az anya egy érmékkel teli erszényt szorongatott, és ékszereket viselt. A ház falait Julius Polybiosra való szavazásra buzdító feliratokkal firkálták össze. A házban találtak egy gyűrűt, amibe a Julius Philippus nevet vésték, miképpen az egyik falfestményre is. Mivel Polybios mellett szóló kampány nyomait fedezték fel, és a történészek is róla nevezték el a házat, arra következtettem, hogy Polybios egy felszabadított rabszolga leszármazottja volt, és feltörekvő politikus – habár mi úgy döntöttünk, hogy praetort csinálunk belőle, duumvir is lehetett volna. A DNS-tesztek tanúsága szerint a két másik idősebb férfi, akit még a házban találtak, nem volt rokona – talán soha nem fogjuk megtudni, kik haltak meg a ház falai közt. Nem világos, hogy mind Polybios, mind Philippus a házban tartózkodott-e (vagy hogy egyáltalán Philippus élt-e) a vulkánkitörés idején, ezért kihagytam őt a történetemből, és inkább egy szolgálóként ábrázoltam a másik idősebb férfit.

Ugyanakkor a DNS-vizsgálat kimutatta, hogy néhányan rokonok voltak, ami arra engedett következtetni, hogy ez egy család lehetett, sok rabszolgával. A tesztek során arra jöttek rá, hogy két csontváz enyhén a nyitott gerinc rendellenesség nyomait mutatja – az egyik egy tizenkét éves fiú, a másik Julilla. Valószínűleg oly csekély mértékű volt az elváltozás, hogy maguk sem tudtak róla. Decima tesztje azt mutatta ki, hogy feltehetően gyakran betegeskedett. Nem világos, hogyan haltak meg ezek az emberek az otthonukban, de az egyik csontváz kezében találtak egy fiolát – a falnak támaszkodó férfiéban. Egymásnak ellentmondó bizonyítékok vannak arra nézve, hogy mit is tartalmazott a fiola. Egyesek azt állítják, méreg volt benne, mások azt, hogy csak bor vagy víz. A történet céljait szem előtt tartva – és azért, hogy Julillát erős és testhezálló szerephez juttassam – én a mérget választottam. A végén elsuttogott ima Apuleius egyik sora: A halál határán jártam, Proserpina küszöbét tapostam, végigmentem az összes elemeken s visszatértem, láttam éjfélkor hófehér fényben szikrázni a Napot, odajárultam az alvilági istenek s az égi istenek színe elé s színről-színre imádtam őket. [Lucius Apuleius: Az aranyszamár, Révay József, 1924] A háztartásban egy Apollo-szobrot, mitológiai témájú falfestményeket és egy kifestett larariumot is találtak, melyet a híresekhez vagy más házi istenségekhez való imádkozásnál használtak. A festményen a kígyó agathodaemon (a családi tűzhely őrzője) látható, és a genius, a háztartás fejének oltalmazója. Az otthonban egy házikedvenc teknőc maradványait is megtalálták, az udvaron végzett feltárás pedig azt mutatja, hogy a család fügét és egyéb gyümölcsfákat termesztett. A családot úgy helyeztem el, ahogy a csontvázaikat megtalálták. Miközben a történetet kutattam, az elhelyezés volt az a rész, amivel a legtovább küszködtem. Miért tartózkodtak hárman a másik helyiségben? A házat nézve úgy tűnik, hogy a szobákat egy ajtó kötötte össze – miért nem sétáltak át egyszerűen? A kutatásaim és az alkotói szabadság nagyvonalú felhasználásával újraalkottam a Julius Polybios házában lezajlott eseményeket, és remélem, hogy a történetüket átélve méltón idézhetjük fel az életüket, és megadhatjuk

nekik azt a békét, amiből az utolsó pillanatokban biztosan nem sok jutott nekik. – E. Knight

A SZAJHA A karrieremnek egészen eddig a pontjáig ókori királynőkről írtam. A Lily of the Nile című regényem hősnője Kleopátra lánya, egy messianisztikus egyiptomi hercegnő, aki Ízisztől kéri, hogy mentse meg a dinasztiáját. Szóval nem lepett meg, amikor az írótársaim tőlem várták, hogy adjak a történethez valamiféle spirituális elemet. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy én viszont megleptem őket azzal, hogy ezt mindenképp két, egyszerű sorból származó prostituált szemszögén keresztül akartam megtenni. A római világban a szexuális szolgáltatás mint munka teljesen elfogadott és törvényes jelenségnek számított, de az abban részt vevőket infamiának bélyegezték, és becstelenül bántak velük. Ugyanakkor teljesen lenyűgözött Vespasianus császár rendelkezése a prostitúcióról, amelyről Thomas A. J. McGinn Prostitution, Sexuality and the Law in Ancient Rome című könyvében találtam egy feljegyzést. Ez ugyanis egy kis kibúvót teremtett. Állítólag azok a rabszolgák, akiket azzal a félreérthetetlen kikötéssel adtak el, hogy nem használhatják őket prostituáltként, felszabadítottnak tekintendők, ha ez mégis megtörténik. Prima és Capella alakja ebből az ismeretből és egy pompeji falfirkából született meg, mely két tavernabéli szajháról szól. Persze annak ismerete is segített, hogy ilyen tavernabéli szajhái Poppaea Sabina császárnénak is voltak, akiről úgy tartják, hogy Pompejiben született és nevelkedett. S bár a császárnéról elterjedt vélekedés, hogy egy ármánykodó szajha volt, a történetíró Josephus teljesen más képet fest róla, amikor mélyen vallásos asszonyként mutatja be. Ez éppen ideális jelöltté tette Capella egykori úrnőjének szerepére, és a történetmesélésnek a Pompeji romjai közt feltűnő Ízisz-templom természetesen remek tápanyagot szolgáltatott a megváltásról abban a korban, mely jóval megelőzte a keresztények uralmát. Bár Ízisz eredetileg egyiptomi, Pompeji katasztrófájának idején a római világban teljesen elfogadott istenségnek számított. Ráadásul a henoteista kultusz – az egyiptomi szellemek átvételével

– biztosította, hogy a keretein belül el lehessen mélázni a lélekről, melynek szerepe a vallástörténetben a mai napig nem egyértelmű. Ami Pansát illeti, alakja valós személyen alapul, s családjának pompeji története tény, noha nem tudhatjuk, neki mi lett a sorsa. A történetemben szereplő menekültek halálát a ma Menekülőkkertjeként ismert helyen látható gipszöntvény alakok ihlették, és nekem személy szerint tetszik az a gondolat, hogy a kezein feltámaszkodó alak maga Sabinus. Úgy tudjuk, a kitörés után a császár úgy rendelkezett, hogy két korábbi konzul koordinálja az életben maradottak segélyezését; kézenfekvő volt, hogy Kate Quinn Marcus Norbanus szenátora legyen az egyikük. Pompeji maga volt a testet öltött római álom, az emberi igyekezet iskolapéldája, e katasztrófa részben ezért kísért bennünket mind a mai napig. Számomra épp az jelentette a kihívást a történetben, hogy valamiféle megváltást nyújtsak, miközben egyfelől a halálra ítélt városból mutatom be az eseményeket, másfelől kívülről az utóhatást. Ezért választottam két nővért, akik testben és lélekben is összetartoznak. És természetesen Capellának egyes szám első személyű, jelen idejű elbeszélő módot adtam, hogy végig ott lebegjen a kétértelműség, hogy vajon valós-e a története, vagy csak a bűntudattal küszködő Prima remélte és képzelte annak. – Stephanie Dray

A SZERZŐKRŐL STEPHANIE DRAY sok kiadást megélt, nőknek szóló fiktív történelmi és fantasyregények díjnyertes szerzője. A Kleopátra lányáról szóló, kritikusok által méltatott Nílus-sorozatát eddig több mint fél tucat nyelvre fordították le, RITA-díjra jelölték, és megnyerte a Golden Leaf-díjat. A Ptolemaioszok uralta Egyiptomra és az Augustus császár kori Rómára irányuló érdeklődésű szerző egyedi látásmóddal veszi górcső alá a két ókori hatalom viszálykodásának következményeit, ami a Kelet és Nyugat közt máig fennálló feszültségében éppúgy megmutatkozik, mint a nőközpontú vallások világméretű hanyatlásában. Mielőtt Stephanie regényírásra adta a fejét, ügyvédként, játéktervezőként és tanárként dolgozott. Ha többet akarsz megtudni róla, látogasd meg ezen a weboldalon: stephaniedray.com BEN KANE tizenhat évig állatorvos volt, ám az ókori történelem és a történelmi kalandregények iránti szerelmének köszönhetően elkezdett római katonákról, hadvezérekről és gladiátorokról szóló, sodró lendületű történeteket írni. Ír származású, de az Egyesült Királyságban él. Eddig hét könyve jelent meg, melyek közül az utolsó öt a Sunday Times top tízes bestsellerlistájába is bekerült. Könyveit több mint tíz nyelvre fordították le. 2013-ban jótékonysági céllal Ben két másik író társaságában végigsétált Hadrianus fala mentén; mindezt teljes római menetfelszerelésben, beleértve a szegecselt katonai bakancsot is. 2014-ben megismételte az őrültséget, akkor Olaszországban menetelt több mint 200 kilométert. E két akcióval több mint 50 000 dollárt gyűjtött össze. E. KNIGHT díjnyertes, független bestsellerszerző. Eliza Knight név alatt romantikus történelmi regényeket és időutazós történeteket ír. Bemutatkozó, fiktív történelmi regényét, a My Lady Vipert a kritikusok méltatták, és jelölték a Historical Novel Society 2015-ös, független szerzőknek kiírt díjára. Rendszeresen megjelenik írói fórumokon, a Romance Writers of America pedig 2013-ban az év mentorának nevezte. Eliza Marylandben él egy kis hegy tetején egy lovag, három hercegnő és egy nagyon rakoncátlan kutyus

társaságában. Ha több információra vágysz, látogass el erre az oldalra: www.elizaknight.com MICHELLE MORAN Dél-Kaliforniában született. A pomonai egyetemre járt, majd a Claremont Graduate Universityn diplomázott. Miközben hat évig középiskolában tanított, nyaranta megragadta az alkalmat, hogy beutazza a világot, s miután elkezdett régészeti ásatásoknál önkénteskedni, kedvet kapott a történelmi kalandregényekhez. Olyan nemzetközi bestsellerek köthetők a nevéhez, mint a Nefertiti [IPC, 2010], Az eretnek királyné [IPC, 2011], a Kleopátra lánya [IPC, 2012], a Madame Tussaud [Geopen, 2012] és a The Second Empress, melyeket több mint húsz nyelvre fordítottak le. Látogasd meg őt a michellemoran.com-on! SOPHIE PERINOT elismert bemutatkozó regénye a The Sister Queens, mely a középkorban élt nővérek, a provence-i Marguerite és Eleanor történetét dolgozza fel, akik Franciaország és Anglia királynéi lettek. Perinot baccalaureusi felsőoktatási végzettséggel rendelkezik történelemből és jogból. Régóta a Historical Novel Society tagja, a társaság összes észak-amerikai konferenciáját végigjárta, legutóbb moderátorként. Amikor Sophie épp nem a múltban kóborol, Great Fallsban lakik, Virginia államban. Itt tudhatsz meg róla többet: www.sophieperinot.com KATE QUINN az Empress of Rome bestsellersorozat szerzője (magyarul: A császár szeretője és Róma lányai, General Press, 2011 és 2012), melyet immár tizenhárom nyelvre fordítottak le. Akkor bolondult bele a római történelembe, amikor hétévesen látta az Én, Claudius című tévésorozatot. Első könyvét elsőéves hallgatóként írta az egyetemen, hogy a bostoni tél elől az ókori Rómába menekülhessen. Férjével Marylandben él, diktatórikus hajlamú, fekete kutyájukat Caesarnak hívják. Tudj meg többet: www.katequinnauthor.com VICKY ALVEAR SHECTER a fiatal felnőtteknek szóló, díjnyertes regény, a Cleopatra’s Moonszerzője, mely Kleopátra egyetlen lányának életét dolgozza fel. Két, gyerekeknek szóló életrajzi

könyvet is írt, Nagy Sándorról és Kleopátráról. A Los Angeles Times a Rómában és Egyiptomban játszódó Cleoptara’s Moont varázslatosnak és lenyűgözőnek nevezte. A Publishers Weeklyszerint magával ragadó és igen emlékezetes. Soron következő, fiatal felnőtt kategóriába sorolható regénye a Curses and Smoke: A Novel of Pompeiivolt 2014-ben. Még két könyvet írt a fiatalabb korosztálynak, az Anubis Speaks! ésa Hades Speaks!címűt. Vicky az atlantai Emory University Michael C. Carlos nevét viselő múzeumában docens.

Tartalom ELŐSZÓ I. RÉSZ Vicky Alvear Shecter A FIÚ II. RÉSZ Sophie Perinot AZ ÖRÖKÖSNŐ AEMILIA SABINUS AEMILIA SABINUS AEMILIA SABINUS AEMILIA SABINUS AEMILIA III. RÉSZ Ben Kane A KATONA IV. RÉSZ Kate Quinn A SZENÁTOR V. RÉSZ E. Knight AZ ANYA JULILLA POLYBIOS JULILLA POLYBIOS JULILLA POLYBIOS JULILLA POLYBIOS JULILLA VI. RÉSZ Stephanie Dray A SZAJHA CAPELLA PRIMA CAPELLA PRIMA CAPELLA PRIMA CAPELLA PRIMA CAPELLA

PRIMA CAPELLA PRIMA CAPELLA UTÓSZÓ KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A SZERZŐK JEGYZETEI A FIÚ AZ ÖRÖKÖSNŐ A KATONA A SZENÁTOR AZ ANYA A SZAJHA A SZERZŐKRŐL