Waterloo négy napja 9639644188 [PDF]

Zitiervorschau

Waterloo négy napja Iain Gale Partvonal (2006) Címke: törtémelmi regény, Háború törtémelmi regényttt Háborúttt Waterloo, 1815 júniusának négy napja. A csatamezőn három hadsereg harcol életre-halálra becsületért, dicsőségért, az európai kultúráért. Két vezér, Napóleon és Wellington, először kerül szemtől szembe egymással, hogy győzelemre vezesse nemzetét. Ahogy a csata e négy nap során kibontakozik előttünk, a katonák és tisztjeik nagyon különböző szemszögéből és jellemén keresztül láthatjuk az eseményeket. Tanúi lehetünk a mindkét oldalon jelenlévő elszántságnak, kétségbeesésnek és bátorságnak: ez avatja a könyvet figyelemre méltó olvasmánnyá.

IAIN GALE

Waterloo négy napja A megnyert és elvesztett ütközet

George Gale és Giles Gordon emlékének

PROLÓGUS

Száz nap Azt hitték, megtört. Azt hitték, mindörökre leverték a zsarnokot, aki két évtizeden át pusztította Európát. De ő túljárt az eszükön! Ama béke első tavaszának egy őrizetlen pillanatában átcsúszott fogsága korlátai alatt, és visszatért Franciaországba. Újra magasba emelte a sasokat és a birodalmat, s csatára készült. A vöröskabátosok hát vártak, figyeltek, és találgatták, hogyan fog eljönni közéjük. Tábornokok, kapitányok, katonák. Férfiak, akik azt hitték, hogy letelt a katonaidő, akik a rangjuktól függően immár úgy képzelték el jövőjüket, hogy falkavadászatokon lovagolnak, szerencsejátékokat űznek a St. Jamesben, vagy a liverpooli és londoni tavernákban és bordélyokban verik el a megérdemelt zsákmányt. Férfiak a déli megyékből és a harapós Északról, felföldiek, parasztfiúk, tolvajok és kisstílű bűnözők. Férfiak, akik nyolc hosszú éven át harcoltak e kellemetlen férfi ellen Spanyolországban, s mellettük immár az új vér is, a tejfelesszájú közkatonák és sápadt, ifjú tisztecskék, akiket a váratlan utolsó esély vonzott ide: dicsőséget és vagyont szerezni Boney*1 háborúiban. Máshonnan is jöttek a seregbe: németek, hollandok, belgák, a szárnyon pedig egy hatalmas porosz sereg, s mindannyiuknak egy célja volt: befejezni végre a munkát, amit addig rég elvégzettnek hittek. Együtt vártak, együtt figyeltek. A nyár pedig furcsa lett és nyugtalanító, a napok hol forróságban, hol szűnni nem akaró esőben teltek. A még zöld rozs és búza vállmagasan állt a mezőn. A vöröskabátosok pedig, s velük minden szövetségesük, egyre nyugtalanabbak lettek, várták, hogy jöjjön már az az ember.

ELSŐ NAP

Csütörtök

1815.június 15.

EGY

Charleroi,03.30

Ziethen A férfi halálra volt rémülve. Ez nem lepte meg Ziethent. Dezertálásért halál az egyetlen büntetés, s a férfi mindent kockára tett, amikor a saját vonalán és az ellenség előőrsein is átrohant. Valami csoda folytán nem lőtték le. Kockáztatni a halált; elárulni a hazát. Furcsa bátorság ez. A gyávaság szüli. Pedig nem látszik gyávának ez a francia. És hősnek sem. Ami azt illeti, katonának sem. Fején az ismerős fekete csákó, rajta a rézlemez, azon a kidomborodó 13-as szám. A 13. gyalogezred. Ziethen emlékezni próbált. Melyik alakulat? Melyik dandár? Ki néz vele szembe odalent, a folyó túloldalán? Mindegy. Ezt majd később kiszedik a férfiból. De a 13-asra emlékezett. Hősök voltak: Austerlitz, Eylau, Wagram, Borogyino hősei. Ö maga is kardot akasztott velük Auerstadtnál. De ez az ember már nem 1806 franciája, aki egy hónappal később Poroszország örök szégyenére bevonult Berlinbe. Ez már másféle francia, gondolta Ziethen, amannak ez már csak a romja. Borotválatlan volt. Háromnapos borosta, becsülte meg Ziethen. Egyenruhája főleg egy szennyes, barna nagykabátból állt, bár alatta ott volt az ismerős sötétkék zubbony. Kopott sárga gallérja, meg a rongyos vörös és sárga vállbojtja elit státusát hirdette: voltigeur, mesterlövész. Dehogy elit katona ez, gondolta Ziethen. Eldobta a muskétáját! Azzal együtt jócskán meg volt terhelve – négynapi kenyéradag volt nála, és tartalék lőszer _ valószínűleg, mert nincs megfelelő trénjük. Ha Napóleon csak ezt tudja szembeállítani velük, akkor nincs mitől félniük. Titokban viszont tudta a tábornok, hogy csak ámítja magát. Ez a szomorú férfi nem jellemző példány. Ezért van most itt, ennek az istenverte belga városnak a szélén, Ziethen rekvirált főhadiszállásának józan, provinciális ebédlőjében. Ez a bolond. Ez a bátor gyáva. Ez a dezertőr, aki nem akar harcolni. De ő a kivétel. Másféle férfiak vannak odaát, a folyón túl, Ziethen tudta jól. Megkérgesedett, harcolni akaró férfiak. És tele vannak gyűlölettel. Gyűlölik a poroszokat! Az olyanokat, mint ő.

Étel és egy üveg helyben termett bor volt az asztalon. Éppen enni készült, amikor ezt a nyomorultat berángatták a szobába. A franciának a kezében tartott csirkecombra szegezett pillantásától zavartan Ziethen a tűzbe dobta a csontot, s mint rögtön rájött, kissé túl nyilvánvaló mozdulattal törölte meg zsíros ujjait saját, sötétkék zubbonya skarlát hajtókájában. A francia levette a csákóját. A haja vékony szálú és zsíros volt. Beszélni kezdett. Kiejtése azonban túlságosan vidékies volt; elharapta a szavakat. Ziethen vezérkari főnöke, a szűkszavú, művelt von Reiche dobpergésszerű, fésületlen szavakkal tolmácsolt: – Azt mondja, uram, hogy a 13. ezredből való. D'Erlon gróf alakulatából. Hogy néhány napja Beaumont mellett táboroznak, tőlünk délnyugatra. Az egész ezred ott volt, három zászlóalj. Körülbelül ezerkétszáz ember, úgy hiszi. De néhányan eljöttek, mint ő is. Néhány barátja. És néhányan meghaltak. Little–ből jöttek oda. Azt mondja, tíz kilométert kellett jönnie a vonalainkig. Onnan még tíz idáig. Azt hiszi, volt ott még egy másik francia alakulat is, amin átjött. Sok ember. Talán húszezer. Mindenféle fegyver. Látott gyalogosokat, sok ágyút, dzsidásokat, vadászokat. Az egyik barátját agyonlőtték, két másikat a csendőrök fogtak el. Nem akar harcolni. Azt mondja, segíteni szeretne, uram. A francia határozatlanul elmosolyodott. Ziethen már tegnap óta várta, hogy valami történni fog. De eddig nem volt világos, hogy pontosan honnan fog jönni. Nem is remélhetett volna nagyobb szerencsét, mint ez az ember. De vajon megbízható–e? Rettentően szerette volna hinni, hogy az. Odakint sűrű volt a köd, az előőrsei semmit sem láttak. Még saját régi ezrede, a 4. ezred éles szemű huszárjai is üres kézzel tértek vissza. Akármi jól jön most. Megpróbálta hát értelmezni a hírt, és figyelmen kívül hagyni a francia arcára fagyott gyászos kifejezést. – Itassák meg! – Tábornok úr? – Itassák meg! Adjanak innia! Bort. Vizet. Adjanak neki egy kupa vizet! És széket! Az egyik őr elővett egy horpadt ónkupát. Vizet töltöttek bele. Ziethen felemelte a palackot, és egy kis bort öntött a vízbe. Egy

gránátos odahúzott egy széket a kevésből, amit a ház tulajdonosa nem vitt magával, és az ő katonái sem törték össze tüzelőnek. A francia leült, hosszan ivott, és mosolyra erőltette a száját. Izzadt. Az ablakon kívülről hirtelen nevetés harsant, s egy falnak csapódott palack reccsenésére odakapta a fejét. Odalent az udvaron Ziethen fiatal tisztjei szórakoztak. Próbálták elfelejteni a hajnalt; a csatát, amiről tudták, hogy kezdődik. – Kérdezze meg tőle, mit csinál Napóleon. Hol kel át a folyón? Egy helyre összpontosítja az embereit? Charleroi–ba? Kérdezze! A francia újra aggodalmasnak tetszett. Gyorsan felelt a kérdésekre. Túl gyorsan? Ziethen a reakcióin próbálta felmérni a becsületességét. – Azt mondja, járja a szóbeszéd. Hogy Napóleon Ney-ért küldött Párizsba. Hogy Wellington seregében a belgák dezertálni fognak és átallnak a franciákhoz. Hogy Wellington elhagyja Brüsszelt, és a parthoz vonul. Ezeket már Ziethen is hallotta. Csata előtt mindig szálldosnak a kósza hírek. Most inkább az foglalkoztatta, mennyire megbízható az iménti információ, ami talán megnyeri számára a csatát. Ezért hát a férfi kedvében járt; lecsillapította a félelmét; önbizalmat töltött bele, meg bort is, és így apránként kiszűrte a zavaros válaszokból, hogy a császár kiadta a parancsot az indulásra a Sambre felé. Ezután Ziethen hangja megváltozott. Az utolsó próba következett. – Miért dezertált? A francia nagyot nyelt, mielőtt elkezdte. Nem szereti a császárt. Franciaországot igen. De Napóleont? Az utolsó tíz év harcaiban három fivérét veszítette el. ő gazdálkodó Normandiában. Nem katona. Két fia van. Békét akar. A szeme megnedvesedett. Ziethen mosolygott. Ez jó! Ez nem betanult megtévesztés! És értelme is van. A császár tehát támadni készül – méghozzá Thuinnál. Seregének egyik szárnyát készül összevonni. Egy egész szárnyat, amelyik erre néz, Charleroi felé. Szemben kapja Steinmetz ezredét. Napóleon azt tervezi, hogy éket ver a szövetségesek közé, mielőtt azok összeállnak. Aztán egyenként pusztítja el őket. Apránként, a maga klasszikus centrumpozíciós stratégiájával.

Zseniális. Nyilvánvaló. Veszélyesen egyszerű. Éppen amitől Ziethen félt. Lépnie kell hát, és gyorsan! Blücher reagálni fog, és csatába vonul. Wellington már nem biztos. Wellington, Spanyolhon hőse, a maga szedett–vedett, britekből, hollandokból, belgákból, hannoveriekből álló seregével. Hogyan viselkednek majd, amikor szembetalálják magukat a császár erejével? Megállnak a helyükön? Nem, Wellington nem fog megfutamodni. De a segítségükre jön–e majd? Nincs idő megtudni. Ha Napóleont meg kell állítani, legalább a poroszok szembe fognak szállni vele. – Reiche! Küldjön üzenetet Blücher táborszernagy úrnak! Mondja meg neki, hogy Napóleon engem készül megtámadni Thuinnél. Intézze el azt is, hogy Lord Wellingtonhoz ugyancsak eljusson az üzenet! Ja, és most ne felejtsen el másolatot készíteni von Gneisenau tábornoknak! Nem szeretnénk megbolygatni a főparancsnokság finom etikettjét, ugye? Ő és Gneisenau nem jöttek ki egymással. Ziethen utálta a felkapaszkodott szászt az ügyeske hadseregreformjaival meg a cseles politikai manővereivel, amelyek segítségével a hadsereg vezérkari főnöke lett. Azt is tudta, hogy Gneisenau sem állhatja őt. Megpróbálta megakadályozni a kinevezését hadtestparancsnokká, de Blücher papa szava döntött. Most megszolgálja az öreg bizalmát! Amint Reiche kisietett a szobából, Ziethen az őrparancsnokhoz fordult. – Most vigye ki ezt a fickót, és adjanak neki valamit enni! Aztán kötöztesse meg, és ha futni próbál, lőjék le! Mint oly gyakran, Ziethen a francia távozása után is elgondolkodott azon, hogyan érhette el Napóleon az utolsó tizenöt esztendő lenyűgöző eredményeit. A franciák nem úgy háborúznak, mint a poroszok. Nincs fegyelmi szabályzatuk. Nagyon gyakran látott már olyan katonájukat, akinek az öltözéke épp olyan szedett–vedett volt, mint ezé a mostanié. A kiképzésük csapnivaló, és sokszor rossz a vezetés is. Mégis ezek az emberek hódították meg Európát, s nem sokkal ezelőtt még akkora birodalmat uraltak, ami a spanyol tengerparttól egészen az orosz sztyeppékig húzódott. Napóleon hiúsága volt a végzetük.

Az ő öntudata röpítette magasba Franciaországot, s az taszította romlásba is. De ettől még tény, hogy véghezvitték. És mindannak ellenére, amit tudott és amit látott, Ziethen még mindig azon morfondírozott, hogyan csinálták Egyesek tízévnyi háborúról beszéltek, mások tizenötről. Ziethen azonban negyedszázada vívta ezt a háborút, harcolt a franciák ellen. Fiatal huszártiszt volt Frankfurt lerohanásakor. Ott volt Valmynál is, 1794-ben, amikor Napóleon még csak Buonaparte volt, az önkéntesek fiatalon koravén korzikai ezredese. Látta, amint egy rongyos francia forradalmi hadsereg megállította a hatalmas poroszokat, s abban a pillanatban már tudta is, hogy az ő legyőzésüknek fogja szentelni az életét. 1806-ban, Jéna– Auerstadtnál elnyerte az ezrede vezetését. Azután jött a kinevezés a törzskarhoz. Gyorsan sorjáztak az emlékek. Az arcok. A halott barátok. Nevek. Hangok. A különös nevetésük. A különcségeik. Úgy jöttek most is, ahogy sokszor ellátogattak már hozzá a sötétség néma óráiban. A nevük. Az arcuk. És leginkább a hangjuk. A tábor hangjaiba hirtelen belehasított a távoli ágyúzás. Mély moraj. Ziethen figyelmesen hallgatta. Tüzérségi ágyúk. Hatfontosok. Ezredtüzérség. Azok az ágyúk, amelyek egyedül a francia hadseregben vannak ott minden hadtestnél, és teszik őket megannyi önálló hadsereggé. Ez már Thuin lesz! A támadás előtti francia ágyúzás, ő természetesen szó szerint fogja követni Blücher tervét. Hátravonja a katonáit – Charleroi–ba –, lassan vonulnak vissza, hogy védjék a Sombreffe alatt gyülekező porosz sereg zömét. A Ham és Thuin melletti előretolt állásait fel kell majd áldozni, hogy késleltessék az ellenség előrenyomulását. Ők feláldozhatok Treskow lovasságának kell majd fedeznie őket. A poroszokat lerohanják majd, a saját régi ezredét. De nincs alternatíva. Ziethen tudta, hogy ha túl lassan vonul vissza, bekerítik, s ha túl gyorsan, akkor lehetővé teszi a franciák gyors előretörését, ami nemcsak őt, hanem az egész szárnyat is maga alá gyűri. És akkor Fleurus ideális lesz majd a korlátozott védelemre, talán még Blücher csatájára is. Az elmúlt héten járta be azt a helyet. Ismerte a földet, a vízmosást, hátul az erdőt.

Persze fájdalmasan ismerős volt a táj. Egy másik csata helyszíne. Szinte napra pontosan huszonegy esztendővel ezelőtt vívták: egy másik francia hadsereg Brüsszel bevétele előtt megtörte Ausztria, a britek és Hannover ötvenezer szövetséges katonáját. Sokan tekintették volna rossz előjelnek. Ziethen megérintette a nyakában lógó Vaskeresztet. Ha babonás lett volna, de hál'istennek nem volt az, talizmánnak tarthatta volna. Persze nem tartotta annak. Mégis megérintette, hogy érezze megnyugtató hűvösséget. Emlékezett rá, mit jelent. A vér. A sebesültek ordítása. A halál. A zaj. A füst. Olyan tisztán emlékezett rá, mintha tegnap történt volna. Haynau. Két éve. A Lipcse melletti nagy síkság. Akkor kapta meg az első osztályú Vaskeresztet. Gneisenauból persze grófot csináltak. De most nem a régi sebeket kell vakarni. Most cselekedni kell! Harcolni! Gyűlölni!

KETTŐ

Brüsszel,17.00 óra

De Lancey Páratlanul szép volt. Kissé lányos arc, telt ajkak, hatalmas, csészealj szemek, és a korát meghazudtoló nyugodt derű. Voltak persze más nők is. Olyanok, akikkel csak Spanyolország dicsekedhet. De Magdalene ,– ő csak Magdalene-t kívánta ennyi hosszú éven át. Skót nő volt. Az apja, Sir James Hall Berwick mellett gazdálkodott Dunglassban, a part mentén. Kilencezer hektár, s a közepén ott áll Sir James–nek ama különcködő divatos gótikus stílusban épült nagy, új háza. Lancey első benyomása mégis az volt róla, hogy még Mrs. Radcliffe*2 regényeinél is nyomasztóbban borongós épület. De ha Magdalene szereti, akkor neki is szeretnie kell. Nem Dunglassban találkoztak, hanem Edinburgh–ben. Valami téli bálon, egy zimankós decemberi estén, a város közösségi házában. Ahogy ötszáz gyertya fényében keringett a parkettán az edinburgh–i társaság krémje közt, úgy látta meg először. Nagyon új, mégis régóta ismerős arc. A sokk, amit a lány szemében is látott visszatükröződni, aki megállt tánc közben, bocsánatot kért bosszús partnerétől, majd tovább táncolt, de ügyetlenül, nem odafigyelve. Mintha villám sújtotta, vagy hátba vágták volna, mintha leesett volna a lováról egy vadászaton. Azután beszéltek egymással. És táncoltak is, úgy rémlett De Lancey-nak. Arra is emlékezett, ahogy a sötét éjszakai utcákon át visszasétált, fel a dombon a várba, elméje csordultig volt Magdalene képeivel. Megismerkedésük után egy hónappal ütötték lovaggá. Meghívták Dunglassba, hogy megünnepeljék az eseményt, s lesétált Magdalene-nel a kertbe. Ott történt, abban a földi paradicsomban, a tölgy alatt, ahol a lány anyja oly szívesen elüldögélt azokban az években, amelyekben Sir James külföldön volt, hogy megkérte Magdalene kezét. És a lány igent mondott. – Mindig együtt leszünk, William. – Annyi nem lesz elég, drágám. Sohasem fogom elhagyni önt. Soha!

Nem volt nagy menyegző. Ragyogó, friss áprilisi délelőtt volt, alig két hónapja. Az Edinburgh óvárosában lévő apró Greyfriars– templom teli volt virágzó ágakkal és sárga nárcisz–kötegekkel. És bár kevésbé díszes templom volt, mint De Lancey szerette volna, a tüzes szavú prédikátor, bizonyos Mr. Inglis, gyönyörűen ékes szavakkal adta őket egybe. Beszéde megfelelt a kor szellemének: az értelem és a szépség házassága. De Lancey-nak eszébe jutottak a húgai – csinos muszlinruháikban, ahogy kuncogtak a tiszttársak próbálkozásain. Utána Dunglassba utaztak mint férj és feleség, és tíz nap földöntúli boldogság következett. Hogy szerette az asszonyát! Azután megint ott, a kertben, ahol tavasz volt mindenütt, a felesége odafordult hozzá, szép szeme tele a megnyugvás vágyával. – Soha nem válunk el egymástól – a mondat most szinte kérdés volt. – Soha. Drága, drága Magdalene-em. Sohasem hagylak el! Rövid időt tölthettek csak együtt, és azt is állandóan megzavarta az asszony családjának egy–egy tagja. De Lancey ezt sem bánta, olyan boldog volt. S apósa sok új dologra tanította meg. Sir James megmutatta neki, hogyan láthatja egészen másképpen a világot, mint addig. Elvitte a sziklákhoz, amelyeken Dunglass állt, magasan a hullámok felett. Megmutatta neki a köveket, beavatta a titkukba. Beszélt a föld kialakulásáról. Homokkőről és paláról. A mérhetetlen erőről, amely darabokra tépte a bolygó addig oly szilárd textúráját. S ott, abban a pillanatban, magasan a hullámok felett úgy érezte, hogy visszaszállt egy olyan időbe, amikor a szikla, amelyen áll, még a tenger fenekén volt. A kor előtti fejetlenség korába. Mielőtt még forradalom és háború zavarta meg a világ tökéletességét. A tudata megszédült, amint olyan mélyre pillantott le a szikláról –mélyre az idő szakadékába. Úgy érezte, rögtön rá fog ébredni valami nagyon fontos dologra. Azután hallotta, hogy Sir James beszél hozzá: „Amint Hutton mondja, nem találjuk nyomát a világ kezdetének, és a végére sincs kilátásunk." Nincs vége. Végtelen világ. Hirtelen könnyű lett a feje. Látta, hogyan viszi talán messzebbre a ráció annál, ameddig a képzelete hajlandó lenne követni. Úgy érezte, megérintette az ... örökkévalóság.

Mielőtt még egészen beleveszett volna ebbe a gondolatörvénybe, odaért Magdalene. Jöjj, mondta, hogy „megszabadítsa" az apjától. Később, amikor De Lancey beszámolt neki arról, mennyire lenyűgözte, amit Sir Jamestől hallott, az asszony odavezette a „kőmúzeumhoz", megmutatta neki a szikla alatti, közeli parton maga gyűjtötte köveket. Azután lementek a partra, s a keskeny kavicssávon Magdalene megcsókolta. Becsukatta vele a szemét, amíg lehajolt, hogy felvegyen valamit, s a kezébe nyomott egy követ. Nagyon kicsi volt, sápadt aranysárga, fehér erekkel. Azután puhán, alig hallhatóan a férfi fülébe súgta a hullámzajban: – Örökké. De Lancey most megint megtapogatta a mellényzsebében azóta is gondosan őrzött követ, érezte hűvös kerekségét. Megforgatta két ujja között. Kövek. Egy hihetetlen kor kövei. Kövek, amelyek mintha visszhangoznák új családja állandóságérzetét. Kő a kőre generációkon át, gondolta. A Hall családnak helyi homokkőből rakott saját kriptája volt a templomban – az ő templomukban. Kövek, amelyek valahogyan az ő vágyát is visszhangozták az állandóságra. A Magdalene utáni sóvárgását. Mint a kövek, az asszony is rendíthetetlen volt. Tökéletesen megbízható egy olyan világban, ahol De Lancey túl sokszor látott már atomjaikra hulló barátságokat az ágyútűz dörgésében. Magdalene, mint a kövek is, maga az örökkévalóság. Így utaztak hát Londonba, immár házaspárként. Wellington név szerint De Lancey-t kérte főszállásmesterévé kinevezni, ami de facto vezérkari főnököt jelentett. Vezérkari ezredesként nem egészen erre a posztra vágyott. De megtiszteltetés volt, hát örömmel ment. Hogy ott legyen a végső leszámolásnál BoNey-val. És noha a posztja csak ideiglenes volt, amíg Sir George Murray vissza nem tér a kanadai hadműveletekből, itt végre nyitva állni látszott az út az oly rég vágyott előléptetés felé. Május végén Brüsszelbe érkezett. Még csak egy hét telt el azóta, hogy Magdalene csatlakozott hozzá, mint kiderült, élete legcsodálatosabb hét napjára. A herceg, vagy ahogy De Lancey és tiszttársai szívesen és tisztelettel hívták egymás közt, az „Atyaúr" mellett napi egy óra munkája volt, s de Lannoy grófnak a Parc Royal melletti Impasse du

Parcon fekvő házában kapott nagyszerű szállásukról naponta sétálni mentek a városba. De Lancey örömmel mutatta meg fiatal hitvesének a Kontinens csodáit, majdnem akkora élvezettel, amekkorával az asszonyt mutogatta azoknak a brit előkelőségeknek, akik a csata reményében átkeltek a Csatornán. A táncestélyeket és hivatalos vacsorákat azonban kerülte a házaspár: idejüket inkább egyedül, egymással töltötték. A ma estére szóló meghívást is elutasították, pedig nem kisebb emberek, mint Richmondék rendeztek bált. De Lancey úgy vélte, hogy az Atyaúr meg kíván majd jelenni. Az ilyen megjelenések létfontosságúak voltak a harci szellem szempontjából, s De Lancey jól tudta, hogy a herceg él–hal a hölgyek figyelméért. Maga azt az ügyes kifogást találta, hogy régi barátjával, Miguel d'Alavával kell vacsoráznia: tudta, hogy onnan korán elszökhet, s visszamehet a feleségéhez. Most, hogy elküldte Jarvist, az inasát (a szolgák is táncmulatságot tartottak), bánni kezdte a nagylelkűségét. Ügyetlenkedett a zubbonyával. – Átkozott medálok! – A bonyolult mozdulatok sohasem voltak az ő világa. – Drágám, segíts, kérlek! Ezek az istenverte kitüntetések. Hogyan teszi fel őket az ember? Az asszony fogta a lovagkeresztet meg a többi fénylő arany–és ezüstkeresztet, az érdemérmeket, férje bátorságának tárgyi bizonyítékait, és apró kezeivel nekilátott feltűzögetni őket a zubbonyra. Közben felnézett a szemébe. Ó, micsoda szeme van! – Mondd el újra Talaverát, William! És Bussacót! És azt, hogyan bukkantak fel a gerincen a mi fiaink, és kergették a franciákat le a hegyoldalon! És Badajozról! Jaj, úgy szeretem azt a történetet! Azok a szegény, bátor fiúk, ahogy reménytelenül rohamozták a sáncokat. És aztán a dicső győzelem! És az Atyaúr könnyei. És az a sok tragédia. Jaj, mondd el, William! Milyen nagyszerű dolog is lehet katonáskodni! – Nem egészen olyan nagyszerű dolog, mint aminek képzeled, Magdalene. Leginkább masírozásból és várakozásból áll. És amikor tényleg eljön a csata, az a legborzalmasabb dolog, amit életében

láthat az ember. De valóban dicsőséges. Talán a legdicsőségesebb dolog, amit férfi csak ismerhet... kivéve a szerelmet. –Jaj, William! Gondolod, hogy láthatnék egy csatát? Veled mehetnék? Van olyan feleség, aki a férjével megy. Mrs. Fortescue elmondta, hogy a tizennégyesektől Ross szállásmester felesége sok hadjáratra elkísérte a férjét az utolsó tíz évben, és határozott szándéka, hogy ebben a most következő csatában is vele lesz! – Magdalene! Édes, drága Magdalene! Te nem szállásmesterné vagy! Én főszállásmester vagyok, Ezredes! – De úgy szeretném látni, ahogy a csatába veted magad, William! – Mondtam már neked korábban is, drágám. Nem „vetem bele magam" semmiféle harcba. Én úgy harcolok, hogy parancsokat kapok és adok. Az Atyaúr mellett leszek a csata végéig, az oldalán. Én továbbítom a parancsait. Ennyi lesz a dolgom. – De annyira szeretném látni, amint a te bátor katonáid végre elintézik Bonapartét! Ez lesz az utolsó csata. Mindenki ezt mondja! – Merem állítani, hogy ebben az egy dologban végre „mindenki" egyetért, drágám. Egyetlen utolsó csata lesz. Az asszony mosolyogva átölelte. – Tényleg olyan rémes szörnyeteg, amilyennek mondják, William? Te láttad már? Papa azt mondja, hogy Brienne–ben amolyan igazi csendes kisiskolás volt. Nagyon jó természetű. Okos. Ügyes a hógolyócsatákban, papa azt mondja. – Az apád, drága Magdalene, nem azt a Bonapartét ismerte, akivel mi játszunk Az az ember zsarnok. Azt hittük, megszabadítottuk tőle a világot. Erre most visszajött. Nem elégedett meg a tisztes békével. Még mindig uralni vágyik a világot. A mi világunkat. A te világodat. Rabszolgává tenné a szabadnak született briteket, és despotizmusa láncaiba verné a világot. Azt hirdeti, hogy a szabadságért harcol, de az nem az a szabadság, amit én ismerek, nem az, amiért mi harcolunk. Láttad volna, Magdalene, amit én láttam! A szörnyűségeket Spanyolországban. Akkor nem beszélnél iskolás fiúkról, meg hógolyózásról. ő zsarnok, Magdalene. Átok a föld hátán. Ördög. De most letörjük a szarvát. Mindörökre. – Nem ... nem foglak többé kérni rá, William. – Az asszony elengedte a férfit.

– Én pedig... bocsánatot kérek. Nem akartam ennyire szenvedélyesen beszélni. – Tudod, William – tapadt rá magas, erős férjére megint az asszony: kezével a hátát simogatta, lábát a férfi lábának nyomta, megérintette férje vastag, sötét hajának előre lógó tincsét, ujját végigfuttatta az oldalszakállán –, soha nem áll szándékomban lehűteni a szenvedélyedet – egyenesen a férfi szemébe nézett. Rámosolygott az ő jóképű katonájára. – Magdalene. Egészen lefegyverezel. –Jaj, nem, William! – újra elengedte, elfordult, majd vissza, és ránézett. Megjátszotta a szemérmest. – Éppen ellenkezőleg. Tudod, amikor összeismerkedtünk, egészen megfélemlítettél. Viharral vetted be Edinburgh–t. Rólad beszélt a város. Milyen csinos... Az én... kóbor katonám. – Felkuncogott. – Magdalene. Kérlek! Katona vagyok. Tiszt vagyok. Embereknek parancsolok. Az asszony megint mosolygott. Ujjai a mély dekoltázsát Összefogó sápadtzöld selyemszalaggal játszottak. – Nahát akkor! Nem parancsolsz nekem is? Parancsolj valamit! A vacsorára természetesen késve ért oda. Kipirulva, zaklatottan toppant be, gyűrött nyakbavalója elárulta. D'Alava nem vette rossz néven. Évek óta ismerte már De Lancey-t. Együtt szolgáltak a franciák ellen a hazájáért vívott háborúban. Együtt lovagoltak barátjukkal, Wellingtonnal. Azt is tudta, hogy De Lancey nemrég házasodott. És ilyenkor, amikor minden nap az utolsó lehet az életben, nyilván léteznek fontosabb dolgok a pontos érkezésnél. Ráadásul élvezte is az angol társaságát. De Lancey pedig pompásan érezte magát d'Alava házában, ahonnan hiányzott a formalitás. Hozzászokott már Spanyolországban, ahol a maga ura volt. Gyűlölte az udvar és a helyőrségi tiszti szállás szertartásosságát. Jobban kedvelte a hadjáratok kevésbé merev életét, ahol az egyik éjszaka fogadóban hál, a másik éjszaka meg nyílt mezőn. Ez pedig olyan közel van mindahhoz, amennyire csak remélhette. Ez, és a Magdalene melletti élet váratlan öröme és újdonsága.

– De hát mesélj, William! – villantotta barátjára sötét, majdnem fekete szemét a kedélyes, kopaszodó spanyol, majd elvigyorodott, és újabb kortyot ivott a testes vörösborból, amit nagy mennyiségben hozott magával a Navarra melletti birtokáról, amikor Spanyolország brüsszeli nagykövetévé nevezték ki. –Mindenkinél inkább te bírod a herceg bizalmát... még nálam is jobban. Hogyan szándékozik elbánni Bonapartéval? – Ugyanúgy tudod, mint én, Miguel, hogy uram, Lord Wellington soha nem sieti el a magyarázatot arról, mi a szándéka a csatatéren. Te is emlékezhetsz rá, hogy a salamancai hadjárat során sem avatott be senkit a végrehajtási tervbe, még Sir George Murrayt sem. Ért hozzá, Miguel, hogy bizonytalanságban tartson mindannyiunkat a szándékait illetően. Asztalnál ül a vezérkarával, és humbuggal tömi a fejüket a csapatok elrendezéséről. Aztán kevesebb mint tizenkét órával később arra utasít, adjak ki egy parancsot, amivel a megbeszélttel éppen ellenkező irányba küldi az ezredeket. Azt tudjuk, hogy amikor Napóleon támadni fog – mert támadni fog –, mi britek, illetve holland és belga szövetségeseink lesznek a legvalószínűbb célpontja. Csak arra várunk, hogy kijátssza a kártyáját. Tudod, a múlt hónapban, amikor az Atyaúr találkozott Blücher herceggel, megegyeztek, hogy a két hadsereg támogatja majd egymást, és a lényeges kommunikációs tengely a Sombreffe–nél álló porosz hadseregtől a hozzánk, Nivelles-hez vezető út lesz. – Hogyne. Persze, William. Ezt mind jól tudom. De mit fog tenni, mit gondolsz? Mármint „a szörnyeteg'', ahogy a csinos hölgyeitek itt Brüsszelben hívják. Wellingtonnak az a rögeszméje, hogy Bonaparte meg szándékozik fordítani a jobbszárnyát, és ezzel elvágja az ő kommunikációs vonalait és tengeri menekülő–útvonalát Antwerpennél. És ha Wellington téved? Szerintem a vonalaitok túl hosszúak. Mondjuk, hogy téved. Hogy Blücher kapja az első támadást. Gondolj bele! Hogyan mozdulhatnátok eléggé gyorsan ahhoz, hogy segíthessetek a poroszoknak? Szerintem nem lehetséges. így hát... – két kezét úgy döfte előre a levegőben, mintha tárgyak közé nyomná őket –a franciák közétek ékelődnek. Azután pedig... – csettintett az ujjaival – egy – újabb csettintés – kettő.

Szerintem itt egyszerű érdekkonfliktusról van szó, kedves barátom. S azon tűnődöm, hogy jó barátaitok, a poroszok, Blücher herceg és von Gneise–nau gróf vajon osztják–e a véleményemet? – Wellington állni fogja a szavát, Miguel. Tudod jól. Blücher segítségére vonul majd. – De mivel, William? Mivel? Ezzel a húsz nemzetből álló seregével? Ha valaki ismeri a britek harcértékét, az én vagyok. Te meg én emlékszünk Badajozra, Salamancára, Vittoriára. De ez a hadsereg? Maga Wellington is „gyalázatosnak" nevezte. A seregetekben minden brit katonára két német, holland vagy belga esik. A katonák fele német. Jó katonák, persze, a király Német Légiója. Jól küzdöttek Spanyolországban. De mi van a többi hannoverivel, William? A milíciával? Parasztok, gazdálkodók. És akkor a sereg egyharmada holland, akik közül a legtöbb, te sem tagadhatod, ugyanabban a zubbonyban, csak más fejfedővel és más zászló alatt, egy évvel ezelőtt még hűségesen harcolt Bonaparte seregében! – ökle keményen az asztalra zúdult. De Lancey előrehajolt a székén. – Nem tagadhatom, amit mondasz, Miguel. De engedd meg, hogy olyan tényeket is a figyelmedbe ajánljak, amikről esetleg nem tudsz. E pillanatban kilencvenezer katonánk áll hadrendben; a poroszoknak egyenesen százharmincezer. Több az ágyúnk, mint bármelyik korábbi hadjáratban volt, és munícióban sem szenvedünk hiányt. Tudod–e, hogy az Atyaúr több mint két hónapja vezeti ezt a „gyalázatos" hadat, s ez idő alatt gondosan átszervezte? Tudod–e, hogy a Gárda kivételével minden hadosztályban a Német Légió veterán vöröskabátosai közé keverte a brit zászlóaljakat? Tudod–e, hogy még a Gárda hadosztályban is külön elrendelte, hogy a három fiatalabb zászlóaljat erősítsék meg a félszigetről jött veteránokkal? Tudod–e, hogy minden olyan dandárba, ahol tapasztalatlan, frissen sorozott brit katonák is vannak, reguláris német katonákból álló, harcedzett zászlóaljakat helyezett? És azt tudod–e, hogy a belga és holland egységek minden kétes elemét hátul akarja tartani? Nem, Miguel! Ez a hadsereg nem egészen az a kocsonya, aminek talán te tartod – De Lancey hátradőlt. Elmosolyodott. A borába kortyolt.

– William. Drága barátom. Ne izgasd fel magad! Légy nyugodt, hogy erős a bizalmam Wellingtonban. Engem csak az aggaszt, hogyan fogja használni a haderőit. – Az csak Bonapartén múlik. És nemsokára megtudjuk, mi az ő szándéka. Talán tudod, hogy barátunk, Grant ezredes már több mint egy hónapja a francia vonalak mögött szorgoskodik, ugyanúgy gyűjti az információkat, mint Spanyolországban tette oly kiválóan. Tudjuk, hogy Bonaparte jókora sereget gyűjtött, körülbelül kétszázezer katonája van. És hogy ebből talán százhuszonötezer áll közvetlenül szemben velünk a határon. Amit még nem tudunk, az az, hogy pontosan hol fog támadni. Möns, Tournai vagy Charleroi a lehetséges támadási pontok. Ha tudjuk, melyik az, akkor cselekedhetünk. – De Wellington, tudod jól, William, védekezni szeret. Abban a legügyesebb. És ez a probléma, barátom. Blücher herceg, a „Vorwärts tábornagy", a támadás híve. Wellingtonnak nagyon megfelel, hogy a partról hozza be a készleteit. Blücher–nek viszont fizetnie kell mindenért, amivel ellátja a seregét. El tudod képzelni, mibe kerül neki most is, hogy csak ül a fenekén? De Lancey most az egyszer nem felelt. Régóta tudta, hogy csak ugratás ez az egész. Mindketten hitték, hogy közös barátjuk, parancsnokuk, Spanyolhon hőse, Európa kedvence győzni fog. De most is eljátszották ugyanazt, amit Spanyolországban játszottak minden csata előtt. Azzal együtt, a beszélgetés valós aggodalmakat hozott a felszínre, s De Lancey-t zavarta, hogy aggódik. Elgondolkodva meredt a tányérjára, újabb korty bort ivott, megfontolta mondanivalóját, és elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna. Éppen kinyitotta a száját, amikor az ebédlő kettős ajtaja kitárult, d'Alava inasa gyorsan az asztalhoz jött, s kezével tölcsért formált gazdája fülénél. D'Alava megszólalt: – Úgy tűnik, üzenetet hoztak önnek, De Lancey! – Elvigyorodott. – A... feleségétől jött. Egy makulátlan, csillogó, fiatal, rózsaszín arcú brit segédtisztet vezettek be. Kardja csörömpölt, sarkantyúja csengett a fényes

fapadlón. Átnyújtotta az üzenetet De Lancey-nek. D'Alava öklével az asztalt csapkodva nevetett. – Hát ez az, kedves William! Látja? Csak egy órát van távol, s bájos feleségének máris szüksége van önre. Ó, barátom! Micsoda dolog fiatalnak és szerelmesnek lenni! De Lancey kibontotta a pergamenlapot. Gyorsan átfutotta. Talpra szökkent. A segédtiszthez fordult: – Várjon! – Azután d'Alavához szólt: – Ön sajnos téved, senor. Biztosíthatom önt, hogy ez nem a feleségem üzenete, hanem Wellington hercegnek szóló sürgős küldemény. Attól félek, kedves Miguel, hogy a kellemes közös vacsoránknak vége. – Elmondhatja nekem? – Berkeley küldte, az az emberünk, aki az orániai herceg főhadiszállásán van Braine-le-Comte-nál. Úgy tűnik, ma délben a herceg hivatala jelzést kapott Dörnberg tábornoktól, hogy Bonaparte átkelt a határon. De a herceg nem volt ott, nem értesült róla. Itt volt Brüsszelben, hogy jelentse, miszerint „könnyű ágyútűz" hallatszik Thuin irányából. Ennek következtében senkinek nem jutott eszébe, hogy valahogyan reagálni kellene Dörnberg üzenetére. Több mint két órán át, amíg Berkeley rá nem bukkant véletlenül. Miguel, elvesztettünk két órát. Bonaparte Charleroi alatt van. – Isten segítsen nekünk! – Wellingtonhoz kell mennem. Adieu, Miguel! Még egyszer köszönöm a vendéglátást. Találkozunk még. – A csatatéren, William. Kézfogásuk – milyen csodálatosan idegen szokás, gondolta De Lancey – már régóta több volt puszta búcsúnál: a túlélésükbe vetett kölcsönös hit szimbólumává vált. Ugyanígy fogtak kezet Salamanca, Badajoz, Vittoria előtt. De Lancey megfordult, és a hadsegéd előtt gyors léptekkel az ajtóhoz ment, ki a gyertyák megvilágította előcsarnokba, ahol fiatal kísérője sarkantyújának hangja élesebbé vált a sakktábla mintás fekete–fehér márványpadlón. Az ajtóban De Lancey újra megfordult, és végső búcsúra emelte a karját.

– Találkozunk a csatában, Miguel. Majd akkor megtudjuk, mit ér igazán ez a hadsereg. És Napóleon is meg fogja tudni. Mosolyogva lépett ki az ajtón a meleg esti utcára. Odakint, a lépcső alján a hadsegéd éppen lóra készült szállni. De Lancey, aki kocsival érkezett, szó nélkül fogta meg a kantárt, és felszállt a lóra. Érezvén, hogy az idő nem alkalmas a tiltakozásra, a hadsegéd elengedte a nyeregkápát. De Lancey, még mindig szó nélkül, elindította az utcán a formás kis pejt, s hamar köny–nyű vágtába csapott át. Több, a ló tempójától megriadt sétáló pár is a bedeszkázott ablakoknak lapult, amint elvágtatott köztük. A Wellington szállásául szolgáló ház nem volt messze. Impozáns palota, tíz oszlopköznyi hosszú, a Rue Royale mögött, a Parctól nyugatra. De Lancey megállította a lovat, leugrott a nyeregből, s ki sem kötötte, úgy futott át a vöröskabátos őrök között, át a súlyos tölgyfa kapun, keresztül az udvaron és be a házba. A herceg még a vacsoraasztalnál ült. Az edényeket már elvitték, csak nyolc pohár és egy portóival félig telt kancsó állt előtte. Papírok mindenütt: az asztalon, a székeken, a padlón. Térképek, tervek, hadrendek, jelentések. Wellington nem nézett fel, olvasott tovább. – D'Alava tábornok jól van? – Igen jól, uram. A legmelegebb üdvözletét küldi. – Segítsen már, De Lancey! Azt a darab papírt. Ott. Igen, azt. Von Ziethen tábornok üzenete. Olvassa el, kérem! – Uram, magam is üzenetet hoztam. – Hogyne. Hogyne – felelte Wellington, majd felnézett: – És gondolom, nem tévedek, ha azt hiszem, tudatni akarja velem, hogy Napóleon megtámadta a poroszokat... Charleroi–nál? – Igen, uram. De hogyan... ? – Olvassa Ziethen üzenetét! Tessék! De Lancey felvette az összehajtott pergament, és kinyitotta. Rövid üzenet volt. Segélykiáltás. A poroszokat tényleg megtámadták Thuinnál. Ami azt jelzi, hogy Charleroi a franciák első célpontja. – Ahogy gondoltuk, kegyelmességed. A másodlagos francia terv. Bonaparte közénk és a poroszok közé akar nyomulni, hogy először az ő seregüket verje le, azután a miénket. Egyenként.

Éppen ahogy d'Alava megjósolta. Éket ver a két hadsereg közé, s előbb az egyiket, majd a másikat pusztítja el. – Uram, cselekednünk kell! Mi a szándéka? Nyilván riasztanunk kell az 1. hadosztályt. Be kell hívnunk a tartalékosokat. Mik a parancsai, uram? – A parancsaim, Sir William, majd kiadásra kerülnek a maguk idejében. Nem áll szándékomban azzal szórakoztatni Bonaparte sok kémét és egyéb barátját ebben a városban, hogy úgy futkosok körbe Brüsszelben, mint rémült szűzlány a nász–éjszakáján. Amellett, véleményem szerint, lehet, hogy elterelő hadműveletről van szó. Közvetlenül Wellington háta mögött rejtett ajtó nyílt a faburkolatban, és hat férfi lépett a szobába. Törzstisztek. Csupa vörös, kék, arany pompa. Fitzroy Somerset, a herceg titkára; Sir Alexander Gordon, a főhadsegédje; George Lennox és George Cathcart hadsegédek; De Lancey saját irodájából; Alexander Abercromby gárdatiszt; és George Scovell. Wellington fel sem nézett a papírjai közül, úgy szólt hozzájuk. – Á, uraim! Munkára! Sok a dolgunk. Fél órával később De Lancey a saját háza előtt állította meg a segédtiszttől rekvirált lovat. Odabent a saját törzse fogadta: egy tucat fiatal, jobbára alacsony rangú tiszt csoportosult De Lancey ifjú felesége körül. Felváltva voltak bőbeszédűek, szenvtelenek, flörtölök és megfontoltak. De Lancey maga választotta őket, akik majd minden ezredhez, minden zászlóaljhoz elviszik a háború hírét, és a parancsot, hogy hogyan vívják meg azt. Will Cameron; a fiatal Ed Fitzgerald; Charles Beckwith lövészegységének zöld egyenruhájában; és James Shaw, Cuidad Rodrigo hőse. A nevetés elhalt, amint De Lancey belépett. – Rendben, uraim, folytathatják. A világvége még nem jött el. Magdalene, drágám, biztosan megbocsátod, hogy az ebédlőben rendezzük be a főhadiszállásunkat. Charles, tegyen róla, ha megkérhetem, hogy minden futár tudja: a szalonban kell várakoznia. Magdalene, édesem, szükségünk lesz némi élelemre. A szakácsnő talán készít nekünk valami könnyű vacsorát és zöld teát bőségesen. Gyanítom, hogy az egész estét ezzel az üggyel töltjük majd. Nyugtalanságot érzett a szobában. Elmosolyodott.

– Nem, nem, uraim. Ne aggódjanak! Nyugodtak lehetnek, hogy valamennyi ideig mindannyian, ismétlem, mindannyian részt vehetnek a hercegnő táncmulatságán. Maga a főparancsnok úr rendelkezett így. Minden a terv szerint folytatódik. William, ha lenne olyan kedves megkeresni Mr. Jacksont. Több mint valószínű, hogy egyedül sétálgat a parkban. A merengő hajlamú Jacksonra tett megjegyzése sikeresen javított a hangulaton. – És Edward, induljon, és próbálja előkeríteni Meyer ezredest, a német légió hármas huszáraitól. Az ő emberei lesznek a futáraink és a kísérőink ma éjjel. Amint az ifjú tisztek a dolgukra indultak, De Lancey érezni kezdte beosztása terhét. Tudta, hogy bármi is történik nemsokára a harctéren, számára meghatározó pillanat következik. Az ő felelőssége volt annak biztosítása, hogy minden tökéletesen működjön, különben katasztrófa lesz. Neki kell garantálnia azt, hogy a körülbelül kilencvenötezer fős szövetséges hadsereg minden katonája pontosan a megadott pillanatban érkezzen a Wellington szándéka szerinti helyre. S amikor odaérkezik, ott a megfelelő felszerelést és muníciót kapja meg, a kívánt mennyiségben. Magdalene ideges, édes mosolyt vetett rá, és elsietett, hogy a szakácsnővel tanácskozzon. De Lancey átment az ebédlőbe, puha bőr utazótáskájából elővette a Wellingtontól kapott parancsűrlap– köteget, és maga elé fektette az asztalra. Újabb tisztek érkeztek. William Gomm, a Coldstream tisztje, az 1. gárdaezred tisztjével, Hollis Bradforddal együtt jött: bevásárlóúton voltak, mindketten több köteg csipkével megrakodva állítottak be. Megérkezett George Dawson, a Dragoons tisztje, és Johnnyjessop is a 44-esektől. További tisztek, főleg századosok – és most a hadnagyok, Péter Barrailler, végül pedig Basil Jackson is, akire a parkban ülve, Byront olvasva találtak rá, éppen ahogy De Lancey jósolta. Tizenhat segéd– főszállásmester és tizenkét főszállásmester–helyettes. De Lancey katonai családja. A szoba perceken belül lázas tevékenység színhelyévé vált, amint a törzs a dolgához látott. Térképek kerültek elő hengeres szállítótokjaikból és terültek szét az ebédlőasztalon, hogy

megmutassák a jobb utakat, és a hidak tonnában megadott teherbírását, hogy alkalmasak–e a tüzérség vagy a lovasság átkelésére. A tisztek elfoglalták helyüket a hosszú asztal körül, mint megannyi tisztviselő, s szép, gömbölyű betűkkel két példányban másolták le a herceg minden egyes parancsát: Dörnberg lovassága vonuljon Vilvorde–ba; Uxbridge lovassága, a 2–es huszárok kivételével, gyülekezzen Ninove–nál; Az egész 1. hadosztály gyülekezzen Ath–nál, és álljon készen az indulásra; A 3. hadosztály gyülekezzen Braine-le-Comte-nál; A 4. hadosztály gyülekezzen Grammont–nál; Az 5. hadosztály, a 81. ezred, és a hannoveriek a 6. hadosztályból álljanak készen az azonnali, teljes kivonulásra Brüsszelből; Brunswick hercegének hadteste gyülekezzen a Brüsszel és Vilvorde közötti úton; A nassaui csapatok gyülekezzenek a louvraini úton; Az 5. hadosztály hannoveri egységei gyülekezzenek Halnál, és másnap vonuljanak Brüsszel felé; Oránia hercege gyűjtse egybe Nivelles-nél a Perponcher–Si– deletsky és Chassé báró vezénylete alatti 2. és 3. hadosztályt; A tüzérség álljon készen a napkeltekor történő indulásra. Gyakorlatilag az egész hadsereget indulásra kész állapotba rendelték. De Lancey azonban látta, hogy egyetlen egységet sem küldtek ténylegesen támadásba. Óvatosság. Wellington kivár. Nem fog közvetlenül a poroszok segítségére indulni. Nem tudja biztosan kizárni az elterelő hadművelet lehetőségét. De mi van, ha d'Alavának igaza volt? Ám ugyanúgy lehet az is, hogy Wellingtonnak van igaza. A franciák esetleg a jobbszárny felé szándékoznak megindulni. De Lancey maga is nyugtalan volt. Elhatározta, hogy másnap reggel még a hadsereg megindulása előtt elküldi Magdalene-t Antwerpenbe, biztonságba a fenyegetés elől: a spanyolhoz

hasonlóan most már számára is úgy tűnt, hogy a franciák nyilván ebben az irányban támadnak. A törzs több mint két órán át körmölt, másolt, itatott, hajtogatott és pecsételt; az üzeneteket kiküldték az előszobában várakozó huszárokhoz, a másolatokat pedig lerakták az asztal végén. De Lancey egész idő alatt a térképeket tanulmányozta; olykor, amint valami anomáliát talált, megváltoztatott egy útvonalat, és visszavont egy parancsot. Magdalene meg a szolgálók pedig egész idő alatt kannaszám hordták a teát és mindent, amit csak a szakácsnő a tisztek vacsorájául küldhetett – leginkább pirítóst és pikáns utóételeket. Nem ettek sokat, mert valahányszor lassult a munkatempó, De Lancey-nek mindjárt eszébe jutott valami, útvonal– változtatást rendelt, vagy valami egészen más parancsot adott ki. Kilenc óra is elmúlt, mire elkészültek. Azután pedig, egy alig pillanatnyi szünetet követően, az alacsonyabb rangú tisztek odagyűltek az asztal végéhez, hogy egyenként megkapják De Lancey-től valamelyik parancs másolatát. E gyakorlat hasznosnak bizonyult Spanyolországban. Hányszor esett le ott is a lováról egy– egy futár, vagy tartóztatta fel valamilyen előre nem látott veszély? Most már minden parancs másolatát „tiszti kéznek* kellett a címzetthez juttatnia. S mint az eredeti példányokat, a másolatokat is a címzett elismervénye ellenében kellett átadni. Ellenőrzés, ellenőrzés! Ez az egyetlen lehetőség, gondolta De Lancey. És forrón remélte, hogy jól tette a dolgát. Hogy nem vétett hibát. Hogy semmi nem szól közbe. Mert akármilyen előnyei vannak is Wellington óvatos stratégiájának, ha bármi közbeszól a végrehajtás során, s ha annak következményeként elveszítik a csatát, De Lancey tudta, hogy az egész hadseregben egyetlen embert fognak hibáztatni érte: őt.

HÁROM

Gosselies,20.30

Ney Azt remélte, hogy az este némi enyhülést nyújt majd a hosszú nap forrósága után, de nyomasztóan melegnek bizonyult, s a súlyos pára egy közelgő vihar lehetőségét is ígérte. A magas, hordómellű, Franciaország marsalljának arany hímzéses, sötétkék zubbonyában roppant jóvágású Michel Ney, Elchingen és Moszkva hercege egyedül állt egy Gosselies város szélén álló, ágyúgolyótól sebzett kis ház kertjében, és észak felé nézett. Tábori látcsövét végigjáratta a Brüsszel és a várakozó ellenség irányában húzódó rozs– és búzaföldeken. A gabona magasan állt. Háta mögött egy almafához kikötve, békésen legelt a ló, amelyet két napja vásárolt régi barátjától, Mortier marsalltól, annak beaumont–i betegágyánál. Mortiert, Friedland, Spanyolország, Oroszország és Lipcse veteránját a legnagyobb szükség óráján verte le lábáról – nem az ellenség puskagolyója, hanem a faridegzsába. No igen, egyikük sem lesz már fiatalabb. Egy tiszt jelent meg az oldalán. Egy fiatal hadsegéd, Arman Rollin zászlóaljparancsnok. Ney megszólította: – Semmit sem látok, Rollin. Senkit. Maga? – Nem látok mozgást, uram. Ney leeresztette a látcsövet. – Nem hát. Miért is lenne? Persze hogy nincsenek itt –mondta, majd rövidebb gondolkodás után folytatta: – Északabbra vannak. És keletre. Nyugalom, Rollin, megtaláltuk őket! De még nem kényszerítettük őket csatára. Márpedig az a dolgunk, igaz? De hogyan? És mivel? Ney nem volt biztos benne, hogy pontosan kiknek is parancsol. Papíron övé volt a hadsereg egyharmada. Itt a harcmezőn egy hadtest, Reille tábornok 2. hadteste élén állt. De ami a többi katonáját illeti – azon kezdett gondolkodni, hol is vannak éppen. Történelmi precedenseket keresett a helyzetére. Végigfuttatta agyán a sok katonai szakírót, akiknek áttanulmányozta a munkáit. Nagy Frigyes, Caesar, Gusztáv Adolf, Turenne, Nagy Sándor hadjáratai. Talán Frigyes csehországi inváziója... kettéosztott hadsereg, két szárny. Az eredmény? A lobositzi csata. De ha egyben

tartotta volna a seregét, Frigyes egyenesen Prágába sétálhatott volna. Elvesztegetett lehetőség. Ney hőn remélte, hogy Brüsszel esetén ők most nem estek ugyanebbe a hibába. A marsall mindent kockára tett, amikor újra csatlakozott császárához. Igazság szerint nem volt túl nehéz otthagynia a Bourbonokat. Az új royalista udvar tűrhetetlenül bánt a feleségével. Elkerülhetetlen volt visszatérnie a Sasokhoz. De voltak zavaró pillanatok is. Kivált az a kínos kibékülés a Tuileriákban, ahol Napóleon megfizettetett vele, amiért átállt, és hangzatos kijelentésekkel támogatta az új monarchiát. A bűnbánat kínja. Kivált a tábornoktársai előtt. De azután – csend. A császár nem jutalmazta meg, amiért visszatért az ő oldalára, egészen két nappal ezelőttig, amikor levél érkezett a Chateau–dun melletti kastélyába, Coudreaux–ba, és a hadsereghez szólította. Végül Avesnes–ben találkoztak. A császár átölelte őt, és hátba veregette Heymes ezredest, a segédtisztjét. Mindenki mosolygott és tréfálkozott. És egy hosszú, oldott hangulatú vacsora során helyreállt a barátságuk. A régi időkről beszéltek. Friedlandról, Eylauról, Borogyi–nóról. Spanyolországról viszont nem, ahogy azt előre lehetett tudni. Akkor idézte fel magában, hogy mennyire szerette egykor ezt az embert. És milyen sokáig. És hogy mennyire megtett volna érte mindent. Még mindig megtenne. Egykorúak voltak, s az utolsó húsz évben egybefonódott a sorsuk. Az utolsó Lajos király idején még törzsőrmester Ney a Köztársaság katonájaként 1794-ben már őrnagy volt, elszenvedte a mára számossá lett sebesülései közül az elsőt, s huszonhat esztendősen ezredes lett saját egységében, a 4. huszárezrednél. 1797–ben pedig dandártábornok. De igazából Napóleon tette nagy emberré. 1801-ben kinevezte a teljes francia lovasság főfelügyelőjévé. 1804. májusában, Napóleon császárrá kikiáltásának másnapján Ney marsall lett. Négy évvel később már herceg. Oroszországi szolgálata, a félmillió emberéletet követelő visszavonulás során vívott hősies utóvédharcai jutalmaként a „Moszkva hercege" címet nyerte el. És Ney tudta magáról, hogy valóban „herceg az emberek között". Tudta, hogy jelenléte a

csatatéren elképzelhetetlenül bátor hőstettekre inspirálja katonáit. Hogy a puszta nevével is meg tud nyerni egy csatát. Ney-t nem lepte meg, hogy sem azon az estén Avesnes–ben, sem azóta nem történt említés a tényről, hogy visszatérése előtt esküt tett XVIII. Lajosnak: „vasketrecben" hozza vissza Párizsba Napóleont. Ez már a múlt. Most háborút kell vívni. Győzni kell. Másnap reggel, saját ló híján, Ney parasztszekéren követte Beaumont–ba a törzskart. S csak ma délután történt, hogy Charleroi–ban Napóleon mosolyogva rábízta nemcsak egy hadtest, hanem az egész balszárny vezetését – az egész hadsereg több mint harmadát. Ráadásul, meglepetésére, a Gárda könnyűlovas hadosztályát, a világ legjobb lovasságát is. Parancsba csupán azt kapta, hogy menjen, és űzze vissza az ellenséget a Brüsszel felé vivő úton. Ney úgy örült, mint egy gyermek. Mortier lován sebesen csatlakozott Reille 2. hadtestéhez Gosselies–ben. Most pedig itt van, az eddig összeszedett kis törzsével álldogál a vígan csordogáló Pieton folyó feletti magaslaton, és észak felé vizsgálódik. Ney úgy érezte, duzzad benne az energia, sőt már évek óta nem volt így tele életerővel. Most mégis riadt volt, nem is kevéssé. Semmilyen komoly tájékoztatást nem kapott a császár terveit illetően, s nem volt ideje saját tervet kieszelni, felderítést végezni, még a törzsével sem találkozhatott. Legtöbbjüket persze ismerte – d'Erlonnal, Pirével és Lefebvre–Desnouettes–el együtt szolgált Spanyolországban. De Reillet csak hírből ismerte, mint a császár egykori hadsegédjét. S Reille hadtestében ott volt egy ismeretlen tényező is. A császár fivére, Jerome herceg, Vesztfália egykori királya kapott egy hadosztályt, a legnagyobbat a hadseregben. Meggondolatlan vezető hírében állt, s Ney problémákra számított vele kapcsolatban. Saját segédtisztjét, régi barátját és bizalmasát, Heymest otthagyta Charleroi–ban, hogy maga válogassa gyorsan össze a főhadiszállás törzsét, és menjen utána úgy, ahogy tud. Ney tudta, hogy meg kell nyernie ezt a csatát, ezt a háborút. Mert ha veszít, ha a császár újra elbukik, az ő sorsa csakis a kivégzőosztaggal történő hajnali találkozás lehet.

Márpedig az események nem terv szerint követték egymást. A császári parancsok homályos volta ellenére a térképre vetett futó pillantás is elég volt Ney-nek, hogy megállapítsa: egy dolog biztos. A Charleroi–Brüsszel és a Namur–Nivelles közötti utak kereszteződése stratégiailag rettentően fontos. Érezte, hogy ezt a kereszteződést Quatre-Bras falunál még az éj beállta előtt el kell foglalniuk. De itt, Gosselies–nél még nyolc kilométerre van onnan, s vele szemben egy bizonytalan létszámú ellenséges erő, elsőrendű célját tehát nem érheti el már semmiképpen. – Zárkózzanak, Rollin! Tovább kell nyomulnunk. Állapítsa meg az ellenség létszámát! – Igenis, uram! De későre jár már, a katonáink pedig fáradtak, és nagyon szétszóródtak menet közben. Igaza van. Lemenőben a nap. Kimerítő napjuk volt, amely nem nélkülözte a drámát sem. A parancsnokságot átvéve Ney először a várostól északra küldte Reille hadtestének egyik hadosztályát, hogy verjen vissza egy porosz támadást. A katonák megfelelő mértékű kárt tettek az ellenségben, s foglyul ejtettek egy tucat reguláris gyalogost, akik elárulták, hogy Ziethen hadtestéből Steinmetz ezredének katonái. Ez fél hatkor történt, három órája. Ney gyorsan kettéosztotta erőit, és a poroszok üldözésére küldte Girard 7. hadosztályát. A poroszok északkeletre, Wangenies–nél megálltak Alig egy órával ezelőtt elküldte Lefebvre–Desnouettes tábornokot és a gárdalovasságot, hogy France körül végezzenek felderítést. Most végre a kezében volt a jelentés: Colbert küldte, a Gárda lengyel dzsidásszázadának hivalkodó ezredese. Volt „némi ellenállás „ Frasnes–ben a gazdasági épületekből, de azon túl, Quatre-Bras-nál senkit sem találtak, és visszatértek a főerőkhöz. Ney azonnal Frasnes–ba küldött egy gyalogoszászlóaljat, amely hamar kiverte az ellenséget a majorból. Ney viszont megint bizonytalan volt: pontosan kivel is harcoltak, és mekkora volt az ellenség létszáma? A jelentésre pillantott. Zöld egyenruhák, vörös parolik, fekete prémcsákók. Megmutatta Rollinnak. – Ön szerint kik ezek? – Nassauiak, uram. Gránátosok. Wellington katonái.

– Mit tudunk róluk? Melyik egység? Próbálja megtudni! Megtalálta hát Wellington előőrsét. Ha ezek azok voltak, és nem valami más. Még a további részletekre várt, amikor egy futár újabb üzenetet hozott, ezúttal maga Lefebvre–Desnouettes kezétől: Monseigneur, Frasnes–t 1500 gyalogossal és 8 ágyúval szállták meg. Nem a Gosselies–ben találtak. Ezeknek Wellington hercege parancsol. Nassauiak. A gosselies–i poroszok továbbmentek Fleurusba. Holnap hajnalban Quatre-Bras-ba küldök egy felderítő csapatot, akik elfoglalják azt a helyet. A nassaui katonák hitem szerint mostanára elmentek már. A parasztoktól megtudtuk, hogy a belga hadsereg Mons környékén tartózkodik, s az orániai herceg jelenlegi főhadiszállása Braine-le-Comte. Valamelyest zavaros üzenet volt. Ney azonban érteni vélte, mit akar közölni. Ahogyan várták is tőlük, a poroszok nem Brüsszel felé vonultak vissza, hanem keletnek, Fleurus irányába: nyilván ott gyülekezik a főseregük. És Wellington? Wellington valamerre északra van. Ez az ember a végzete. Spanyolországban, Bussacónál találkozott vele először. És ahogy Wellingtonnak a diadalt, úgy Neynek a bukást jelentette Spanyolország. Az egyetlen folt egy makulátlan katonai pályafutáson. Massena hibája. Azután egy évvel ezelőtt megdöbbentő találkozás következett: a herceg éppen szembejött, amikor Ney Aglaéval sétált a Bois de Boulogne–ban. Néhány hónappal később Ney valamelyest kínos kirohanást intézett Wellington ellen a Tuileriákban: bombasztikus, majdnem kihívásszámba menő kijelentést tett. Még visszacsengtek a fülében a saját szavai: – Találkozzon csak velünk olyankor, amikor nem áll mellette a szerencse! Akkor majd meglátja a világ, mennyit ér! Most végre talán kiderül, mennyi igazság volt a dicsekvésében.

Ma este azonban már késő volt az induláshoz. Elmúlt kilenc. Desnouettes–nek igaza van, ráér reggel. A nassauiak az összecsapás hírével futottak el, s Wellington most nyilván sietve megszilárdítja az állásait Brüsszel körül. Mit tegyen? Mentorára gondolt, Jomini báróra, Franciaország nagy elméleti taktikusára. Megpróbálta elképzelni, ő mit tenne egy ilyen helyzetben. Ney úgy döntött, hogy Frasnes–ba vonja vissza a gyalogságot. Gilly irányából lövöldözést hallott. Ez Napóleon lesz, ugye, aki éppen összecsap a poroszokkal? Most aztán fonto–sabb, mint valaha, hogy az ő hadereje továbbra is biztonságban maradjon! Ráadásul, ha hihet a törzsének, a katonák már halálosan fáradtak. Hajnali három óta tart a menet. Ney fontolóra vette a helyzetét: Napóleon és a jobbszárny az oldalában van, és a poroszokkal harcol; saját katonái több mint tizenöt kilométer hosszan széthúzva Marchienne és Frasnes között; az Exelmans vezette nehézlovasság Campinaire közelében, s valamivel mögöttük jön a sereg többi része. Igen. Ideje pihenni. – Vacsora, uram? – Heymes volt az, aki végre megjött Charleroi– ból. – Persze. Vacsora. Hol? – Egy háznál, száz méterre sincs innen. A Rue St. Rochon. Az egyetlen, még lakott hely, ahol ennivaló és tűz is van. Odasétálhatunk. – Rendben. A romok és a háborús káosz közepén szokatlannak tűnt a kis ház. Mint a mesékben: a kémény füstölt, a nyitott ajtó! körül virágok. Ney belépett, s egy családot talált: jól öltözöttek voltak, s úgy sorakoztak, mintha szemlézni ment volna közéjük. Ney kicsit zavarban volt. Elmosolyodott. Heymes megszólalt. – Dumont a neve, uram. Tisztviselő a városnál. A felesége. A gyermekei. A házaspár rémültnek tűnt. A gyerekek kevésbé. Négy fiú, gondolta Ney. Furcsa véletlen! Végignézett rajtuk. A nő csinos volt, amolyan bájos kispolgári módon. Nem mint az ő Aglaéja. A férje egészségesnek látszott, ha kicsit lógatta is a vállát, az arcán bosszús önbizalom tükröződött. De azért nem katona.

A fiúk nagyjából annyi idősek voltak, mint az övéi. összevetette őket. Napóleon, tizenkét esztendős; Louis, tizenegy; Eugene, már hét; és a kis Henri, alig három. Elképzelte őket Condreaux–ban, ahol Aglaé talán éppen a szakácsnőnek segít a vacsorakészítésben. A látvány ostoba gondolatokra vezette a közös életükről, mindarról, amivel a sors megáldotta őket az utolsó tizenhárom évben. Josephine császárnén keresztül ismerkedtek meg, akinek nagyon tetszett Ney, s ezért azonnal nekilátott, hogy összehozza fiatal barátnőjével, a csinos Aglaé Auguiéval, akinek az apja XVI. Lajos egyik pénzügyminisztere volt, anyja pedig abban az eltűnt régi világban Marie–Antoinette udvarhölgye. Gyermekként Aglaé túlélte a terror korát és édesanyjának a királyné kivégzése után elkövetett öngyilkosságát. Ney szerette érte. A bátorságáért. De ennél is jobban szerette a szépségéért – a teste és a lelke szépségéért egyaránt. Megérintette a felső zsebét, megtapogatta az asszony Gerard festette portréjának miniatűrjét, sajátjának párdarabját. Párizsi házukra gondolt, amit a birodalom nagy korszakában tartottak. A Szajnára néző saját lakosztályára. A tükrökkel zsúfolt szobákra. Az Aubusson–kárpitokra, a kristálycsillárokra. A festményekre – különös módon vonzódott a XVII. Századi flamand művészethez. A könyvtárára, benne Racine–nal, Rousseau–val és mindenek felett az összes katonai teoretikussal. A fényűző, gyertyafényes fogadásaikra, ahol oly sok festő, zenész, író fordult meg: Gros, Dávid, Girodet, Gerard, Spon–tini, Gretry, Stendhal, Madame de Stáel. Rájött, hogy üres tekintettel bámul egy feszületet a falon, újra Dumont négy fia felé fordult hát. Eltűnődött, hogy mikor lovacskáztathatja meg újra a maga két legkisebbjét a gazdasági udvaron. A közös jövőjükre gondolt. Mindarra az örömre, amely rájuk vár még. Horgászni viszi őket; vaddisznóra mennek majd; segítenek a betakarításban. Azután hirtelen és kellemetlen módon a saját halandósága jutott eszébe, s a lehetőség, hogy nem lesz jövőjük. Elűzte a gondolatot. Mosolygott. Intett a bizonytalan belga gyermekeknek. – Kérem, kérem! Ne féljenek! Köszönöm a vendéglátásukat. Kérem, viselkedjenek úgy, mintha itt sem lennénk! Tettessék, hogy

nem vagyunk itt! Ne is törődjenek velünk! Lehetetlen, persze. Megérkezett az étel. Kenyér, sajt, szalonna, bor, a ház asszonya hozta be. A szolgálók elmenekültek. Ney egy mosollyal ajándékozta meg az asszonyt. Bejött Rollin. – A nassauiak, uram. Úgy hisszük, Wellington 2. hadosztályában vannak; Perponcher katonái. Saxe–Weimar ezrede. Egy nyolcezer fős egység része lehetnek. De azt kell mondjam, mostanra már bizonyára csatlakoztak a fősereghez. – Pontosan így gondoltam én is. Köszönöm. Csatlakozik hozzánk? Helyi bor. Híg, nincs teste. Mit nem adna egy jó pohár Calvadosért! Észrevett egy fuvolát, a falon lógott. Ideges házigazdájához fordult: – Ön játszik rajta? – Egy kicsit, uram. Amikor időm van rá. – Én is. Amikor időm van rá. Nevetett, s újra hazagondolt. Aglaé a zongoránál, maga pedig a fuvolával küzd. Az asszony édes hangja. Az olasz áriákat szereti. Don Giovanni. Az az isteni duett: La ciderem lamano. Hallotta Aglaé énekét, s ahogy az udvari tisztviselő meglepő tenorja csatlakozik hozzá, ahogy hangjuk betölti az üres szalont. Dünnyögni kezdte a dallamot. Úgy találta, hogy Dumont háza a kispolgári lét megtestesülése: biztonságos, megbízható. Most jóllakottan, ellazulva egy másik, ehhez hasonló házba repült vissza gondolatban, sok évvel ezelőttre, egy kényelmes hátsó szobába a Saar–vidé–ken, ahol a kádármester apa hol németül, hol franciául beszélt Franciahon erényeiről, a csata dicsőségéről. Hogy milyen büszkén harcolt Lajos királyért a poroszok ellen. Ney látta magát, a pirospozsgás arcú, ragyogókék szemű kisfiút, aki elbűvölve hallgatta a háborús történeteket, s saját dicsőségének ábrándját vitte bele Roland énekébe, Nagy Károly históriáiba, elképzelte magát egy másik birodalomban. Felrémlett előtte a forrófejű tizennyolc éves legény, aki az apja kívánsága ellenére belépett a hadseregbe. Franciaország hadseregébe, ahol német akcentusa gyorsan eltűnt, s amelyet huszáruniformisban

szolgálva negyedszázada lovagolt először a diadalba. Ó, de régen is volt már! Mozart áriája egyre csak körbejárt a fejében. De mellette végigfutott az a kellemetlen gondolat is, amely evés közben jutott eszébe. A nassauiak miért tértek volna feltétlenül vissza a főerőkhöz? Mi van, ha még mindig a keresztútnál vannak? Mi van, ha a lovasság jelentései zavarosra sikerültek? Történt már ilyen! Nem azt akarják mondani esetleg, hogy az ellenség nem QuatreBras-t hagyta el (most már világos volt számára, hogy ez a helység a kulcs az úthoz és a saját szárnyához), hanem csak Frasnes–t? Ney kinézett a nyitott ablakon, s látta, hogy bár leszállt az est, az utcát még mindig kielégítően megvilágítja a telihold. Felállt. – Heymes, a lovamat! Kimegyünk Quatre-Bras-ba. Nem nyughatom, amíg nem láttam a saját szememmel a pontos helyzetünket. – Uram, sötét van! Biztosan menni akar? – Elég lesz a hold. Monsieur Dumont, köszönöm a vendéglátást. Jól tudom, hogy ebben a házban lesz az ágyam? Nagyon kedves öntől, Asszonyom. – Gyorsan meghajolt, és távozott. Odakint Heymes és két segédtiszt társaságában lóra szállt. Egy fél raj kelletlen vadász kíséretében csendben ellovagoltak a néhány kilométerre lévő keresztútig. Frasnes–ban Ney orra megérezte a nemrég lezajlott összecsapás ismerős bűzét: rothadó testek, lőporfüst. Az utcákon léptetve a gárdalovassághoz tartozó csoportok: vadászok és dzsidások mellett haladtak el. Egyesek aludtak, amennyit lehetett, mások ettek, ittak, beszélgettek. A marsaik és csapatát észre sem vették. Tíz órakor érték el az előretolt francia állásokat. Egyetlen őrszem és egy kissé meglepett dzsidáshadnagy fogadta őket. A kis csoport gyorsan leszállt a lovakról, és a frontvonal felé indult. A szántóföldek túloldalán, a sötétben Ney látta az ellenség előőrseinek tábortüzeit. Megszámolta őket. Káromkodott egyet magában. Nem. A nassauiak nem mentek el. Még itt vannak! Sőt, itt nagyobb erő táborozik. Balra egy nagy erdő tömegét látta, középen és jobbra pedig három jókora gazdasági épületegyüttest. Maga a keresztút közvetlenül előtte volt.

Ahogyan korábban is gyanította, baljóslatúan jól védhető pozíciónak tűnt. Fejében végigpörgette saját csapatainak elhelyezkedését. – Rollin, hol van Bachelu hadosztálya? – Két kilométerre nyugatra, Mellet–nél, uram. – És Jerome herceg? – Ransart–nál, uram. – És Piré lovassága? – Heppignies–nél, uram – felelt egy másik segédtiszt. – D'Erlon gróf hadteste? – Jumet–nél már felállították a főhadiszállását, uram – vette át a szót ismét Rollin. – De a hadosztályai fele szét van húzódva az odaúton, az egyik Marchienne–nél, egy másik Thuinnél. Úgy hisszük, Jacquinot lovassága valahol Binche környékén van. Ney sóhajtott. – És Reille? Senki sem volt egészen biztos abban, hol lehet Reille hadteste. Ney megint káromkodott. Most hangosan. Rájött, nem engedheti meg magának a pihenést. Azonnal Charleroi–ba lovagol. Meg kell próbálnia pontosabb útbaigazítást szerezni a császártól. Több részletbe kell bepillantást nyernie Napóleon terveiben! Megzavart feje kóválygott. Szó nélkül visszament a lovához, és nyeregbe szállt. – Tudja, mennyi az idő, Heymes? – Tíz óra harminc, uram. Éjfélre jár majd, mire Charleroi–ba ér. Hosszú éjszakája lesz.

NÉGY

Brüsszel,01.30

De Lancey De Lancey a Parc melletti házban, kölcsönvett irodája íróasztalánál ülve dörzsölgette arcát és szemét. Lázas munkával telt el az este. Kellemetlenül meleg is volt az évszakhoz képest. Kilenc óra körül üzenet érkezett Blüchertől: azt tudatta Wellingtonnal, hogy Sombreffe felé közeledik, és ott készül szembeszállni Bonapartéval. Egy órával később újabb üzenet jött. Ezt Dörnberg tábornok küldte, a hannoveri lovasság főparancsnoka és a rangidős felderítőtiszt Mons–nál. Granttól viszont még semmi. Dörnberg azt jelentette, hogy közvetlenül előtte nincs ellenséges erő. Véleménye szerint az egész francia hadsereg most Charleroi körül összpontosul. No de hát ez már nem újság, gondolta De Lancey. A franciák mostanra rég túl lehetnek Charleroi–n. Lényegében mindannyian árnyékokat üldöznek. Wellington azonban végül biztosnak tűnt abban, hogy tudja, mi Napóleon szándéka. Röviddel tíz óra után hívatta De Lancey-t, és „utóparancsokat" adott neki, ami szokásos gyakorlat volt. A herceg kék, bársony szövetpapucsot viselt, inge felett pedig selyemköntöst, készült a Rue de la Blanchisserie–n már elkezdődött bálra. Richmondék a Rue des Cindres–n foglaltak el egy házat, s a grófnő ebben a kis hátsó utcában találta meg táncmulatságukhoz az ideális helyszínt: egy kocsigyártó műhelyét. Aznap délután egy elítéltekből álló különítmény kitakarította a régi kocsiszínt, és berendezte egy angol falusi ünnep minden frivol kellékével. De Lancey az utóbbi két órában folyamatosan kapta a jelentéseket a látványosságról, mivel a különböző megbízatásaikból visszatérő tisztjeinek a hazaúton valahogyan mindig sikerült útba ejteniük az eseményt. Ám alig távoztak el, máris vissza kellett hívnia őket, hogy személyesen kézbesítsék ezeket az új parancsokat. Az „utóparancsok" teljesen világosak voltak: a 3. hadosztály Braine-le-Comte-ból haladjon tovább Nivelles-be. Az 1. hadosztály, a Gárda, Enghienből azonnal menjen át Braine-le-Comte-ba. A 2. és a 4. hadosztály, valamint a lovasság induljon Enghienbe.

De Lancey némi sürgetést érzett a parancsokban, de rájött, hogy az Atyaúrnak még mindig meggyőződése: az igazi francia fenyegetés a jobbszárnyra irányul. Ennek valószínűségét latolgatta éppen, amikor Will Cameron mindenféle bejelentés nélkül, sőt kopogás nélkül, lélekszakadva berontott. – Mi az ördög? Will? – Uram! Újabb hírszerzési anyag! A bálból jövök, magától Lord Wellingtontól. A franciák elfoglalták Charleroi–t, uram! E pillanatban is vonulnak Brüsszel ellen. Az előőrseik Quatre-Bras-nál voltak. Az üzenet keltezése 10.30 volt, uram. Közvetlenül Rebecque tábornoktól jött. Az Atyaúr eljött a bálról, uram. Általános készültséget kell elrendelnünk! – Granttól mi hír jött? – Semmi, uram. Csak ez, Rebecque–től. És közvetlenül a frontról. A bálnak vége, uram. A tiszteknek vissza kell térniük az egységeikhez. Készülnünk kell az előnyomulásra. – Nyugodjon meg, Will! Ha az Atyaúr nem kapott még hírt Grant ezredestől, nem fog általános előrenyomulást parancsolni. – Igen, uram. Illetve nem, uram. Igenis, uram. – Egyszerűen folytatjuk az általa már kiadott utóparancsok végrehajtását, Nivelles-re koncentrálunk. Hacsak nem mondott mást önnek... ? – Nem, uram! Valóban ez a szándéka. – Nohát akkor, azt javaslom, keressen helyet magának, ahol alhat néhány órát. Szüksége lesz rá az elkövetkező napokhoz. Aludjon itt az egyik szobánkban! Jó éjszakát, Will. – Köszönöm, uram! Cameron távozása után De Lancey újra a térképre nézett, arra a régi, pontatlan, Ferraris és Capitaine készítette felmérésre az 1790– es évekből, amely a szoba közepén álló asztalon feküdt kiterítve. Még mindig lehetséges. Elterelő hadművelet. Megértette Wellington óvatosságát. Mi van, ha igaza van, és Napóleon leleplezte a blofijét? Keletre akarja téríteni az angol és a szövetséges haderőt, és aztán megkerüli a szárnyat? Az ajtó felé indult, hogy megkeresse Magdalene-t, és ha lehet, alhasson néhány órát. Már a kilincs felé nyúlt, amikor az ajtó kitárult, és Dörnberg tábornokkal és annak

hadsegédjével találta szemben magát. Egyikükön sem volt fejfedő, csepegett róluk a verejték, ló– és brandybűz szállt belőlük. A tábornok kívül–belül ziláltnak tűnt. – Istenem, De Lancey! Mons–ból jövök. Jaj, Istenem, De Lancey! Mit tettem! Hogyan lehettem ilyen ostoba? Azonnal Wellingtonhoz kell mennünk! A Rue Royale–on álló ház előcsarnokában már eloltották a legtöbb esti gyertyát. Wellington titkára, a még mindig felöltözött Fitzroy Somerset üdvözölte őket a félhomályban. De Lancey halkan beszélt: – Somerset, beszélnünk kell őkegyelmességével. Azonnal. Súlyos hírt hozunk. Somerset szó nélkül, sietve vezette végig őket a sötét folyosón, majd fel egy hosszú lépcsőn a herceg hálószobájához. Belépett, s néhány másodperc múlva mindkettejüket beintette. Wellington egyenesen ült az ágyban. Kemény arccal bámult De Lancey-re. – Nos, uraim, mi történt? – Kegyelmes uram – kezdte Dörnberg –, attól félek, rettentő bajt csináltam. Tudatában vagyok annak, hogy a nap folyamán egyre– másra küldte nekem az emlékeztetőket, hogy ha hírt kapnék Grant ezredestől vagy az ügynökeitől, percnyi késedelem Aznap délután egy elítéltekből álló különítmény kitakarította a régi kocsiszínt, és berendezte egy angol falusi ünnep minden frivol kellékével. De Lancey az utóbbi két órában folyamatosan kapta a jelentéseket a látványosságról, mivel a különböző megbízatásaikból visszatérő tisztjeinek a hazaúton valahogyan mindig sikerült útba ejteniük az eseményt. Ám alig távoztak el, máris vissza kellett hívnia őket, hogy személyesen kézbesítsék ezeket az új parancsokat. Az „utóparancsok" teljesen világosak voltak: a 3. hadosztály Braine-le-Comte-ból haladjon tovább Nivelles-be. Az 1. hadosztály, a Gárda, Enghienből azonnal menjen át Braine-le-Comte-ba. A 2. és a 4. hadosztály, valamint a lovasság induljon Enghienbe. De Lancey némi sürgetést érzett a parancsokban, de rájött, hogy az Atyaúrnak még mindig meggyőződése: az igazi francia fenyegetés a jobbszárnyra irányul. Ennek valószínűségét latolgatta

éppen, amikor Will Cameron mindenféle bejelentés nélkül, sőt kopogás nélkül, lélekszakadva berontott. – Mi az ördög? Will? – Uram! Újabb hírszerzési anyag! A bálból jövök, magától Lord Wellingtontól. A franciák elfoglalták Charleroi–t, uram! E pillanatban is vonulnak Brüsszel ellen. Az előőrseik Quatre-Bras-nál voltak. Az üzenet keltezése 10.30 volt, uram. Közvetlenül Rebecque tábornoktól jött. Az Atyaúr eljött a bálról, uram. Általános készültséget kell elrendelnünk! – Granttól mi hír jött? – Semmi, uram. Csak ez, Rebecque–től. És közvetlenül a frontról. A bálnak vége, uram. A tiszteknek vissza kell térniük az egységeikhez. Készülnünk kell az előnyomulásra. – Nyugodjon meg, Will! Ha az Atyaúr nem kapott még hírt Grant ezredestől, nem fog általános előrenyomulást parancsolni. – Igen, uram. Illetve nem, uram. Igenis, uram. – Egyszerűen folytatjuk az általa már kiadott utóparancsok végrehajtását, Nivelles-re koncentrálunk. Hacsak nem mondott mást önnek... ? – Nem, uram! Valóban ez a szándéka. – Nohát akkor, azt javaslom, keressen helyet magának, ahol alhat néhány órát. Szüksége lesz rá az elkövetkező napokhoz. Aludjon itt az egyik szobánkban! Jó éjszakát, Will. – Köszönöm, uram! Cameron távozása után De Lancey újra a térképre nézett, arra a régi, pontatlan, Ferraris és Capitaine készítette felmérésre az 1790– es évekből, amely a szoba közepén álló asztalon feküdt kiterítve. Még mindig lehetséges. Elterelő hadművelet. Megértette Wellington óvatosságát. Mi van, ha igaza van, és Napóleon leleplezte a blöffjét? Keletre akarja téríteni az angol és a szövetséges haderőt, és aztán megkerüli a szárnyat? Az ajtó felé indult, hogy megkeresse Magdalene-t, és ha lehet, alhasson néhány órát. Már a kilincs felé nyúlt, amikor az ajtó kitárult, és Dörnberg tábornokkal és annak hadsegédjével találta szemben magát. Egyikükön sem volt fejfedő, csepegett róluk a verejték, ló– és brandybűz szállt belőlük. A tábornok kívül–belül ziláltnak tűnt.

– Istenem, De Lancey! Mons–ból jövök. Jaj, Istenem, De Lancey! Mit tettem! Hogyan lehettem ilyen ostoba? Azonnal Wellingtonhoz kell mennünk! A Rue Royale–on álló ház előcsarnokában már eloltották a legtöbb esti gyertyát. Wellington titkára, a még mindig felöltözött Fitzroy Somerset üdvözölte őket a félhomályban. De Lancey halkan beszélt: – Somerset, beszélnünk kell őkegyelmességével. Azonnal. Súlyos hírt hozunk. Somerset szó nélkül, sietve vezette végig őket a sötét folyosón, majd fel egy hosszú lépcsőn a herceg hálószobájához. Belépett, s néhány másodperc múlva mindkettejüket beintette. Wellington egyenesen ült az ágyban. Kemény arccal bámult De Lancey-re. – Nos, uraim, mi történt? – Kegyelmes uram – kezdte Dörnberg –, attól félek, rettentő bajt csináltam. Tudatában vagyok annak, hogy a nap folyamán egyre– másra küldte nekem az emlékeztetőket, hogy ha hírt kapnék Grant ezredestől vagy az ügynökeitől, percnyi késedelem nélkül azonnal értesítsem önt. Attól tartok, uram, elmulasztottam engedelmeskedni, és csak most ébredtem rá súlyos hibámra. Wellington szó nélkül figyelt. Dörnberg folytatta: – Most már világos előttem, uram, hogy tegnap, nagyjából dél körül, egy jelentés, amiről azt hittem, hogy egy közönséges royalista francia ügynök küldte, valójában magának Grant ezredesnek az egyik ügynökétől érkezett. Hibám következtében szerkesztett változatot küldtem tovább önnek, uram. Abból, ahogyan az ügynök leírta Bonaparte csapatainak elhelyezkedését, most már látom, hogy kétségtelenül már akkor is Charle–roi felé tartottak. A köztünk és a poroszok között futó áaussée, a brüsszeli országút felé. Dörnberg elhallgatott, és zavarában a padlóra bámult. Wellington mély lélegzetet vett. Egy szót sem szólt Dörnberghez. De Lanceyhez fordult. – Quatre-Bras, De Lancey. Adja ki a parancsot, hogy az egész hadsereg Quatre-Bras-nál gyülekezik! Istenem, gondolta De Lancey, túljártak az eszeden! D'Ala–vának igaza volt. Bonaparte becsapott, s e pillanatban is a poroszok ellen

vonul, mi pedig túlságosan szét vagyunk szóródva, nem tudunk rögtön a segítségükre sietni! Otthagyták Wellingtont, hadd aludjon. Dörnberg végre nyugodtabb volt. Letörve, megdorgálva, a lelkiismerete megnyugtatva. Visszalovagoltak De Lancey házához, s Brüsszelbe érkezése óta most első ízben a főszállásmester komolyan aggódni kezdett. A De Lancey-ház előtt Dörnberg elköszönt, és ellovagolt, hogy riassza tisztjeit. A ház még kivilágítva állt, Magdalene és a személyzet ébren volt. Az utolsó egy óra alatt ugyanis egész Brüsszel életre kelt, noha még nem is hajnalodott. Az asszony a bejáratnál fogadta. – Ó, William, gyere, ezt látnod kell! Olyan izgalmas! Olyan dicsőséges! Mint egy kisgyermek, aki a karácsonyfa elé igyekszik, úgy fogta kézen, és vezette fel a főlépcsőn a szalonba, s a nyitott ajtón át ki az erkélyre. Városszerte dobok verték a követelőző, kakofonikus riadót. Kürtök szóltak. Odalent, az utcán mindenféle rangú, mindenféle ezredhez tartozó katonák özönlöttek elő a szállásukról, egyesek addigi szállásadójukkal együtt, néhányan apró gyermekkel a vállukon. Katonák, tisztek, lovak, ágyúfogatok, társzekerek csörömpöltek mindenhol. A hajnal első sugarait fogadó ég furcsa, sápadt fényben fürösztötte az elvonuló alakokat, mintha nem e világra valók lennének. A reggel hűvös, frissítő ellentéte volt az előző nap fullasztó párásságának, s mivel egyelőre nem volt újabb feladata, a hadsereg pedig tette a dolgát, ahogy kell, De Lancey is megengedett magának egy pillanatnyi lazítást, amint ámuló feleségével nézte az előttük feltáruló látványosságot. Eleinte ünnepélyesnek tűnt a dolog. Picton hadosztálya, Kempt dandárjával az élen, az ezredek hármas sorokba fejlődve vonultak el az utcán. De Lancey látta a 32-eseket, a katonák inkább kimerültek voltak, mint lelkesek. Dob nem kísérte a kivonulásukat, csupán a sípok fújták a „Guilderoy", egy régi induló panaszos dallamát. De Lancey-t hirtelen félelem fogta el. Nem magát féltette, hanem

Magdalene-t. Antwerpenbe megy! Biztosan! Ám a férj most ébredt rá, hogy rögtön magára hagyja asszonyát, pedig megígérte neki, hogy soha nem fogja ezt tenni. Azután változott a hangulat, s De Lancey félelme egyelőre alábbhagyott. Újabb ezred, a 28. jelent meg az utcán, fesztelen fölényességgel meneteltek, zenekaruk a „Párizs bukása" indulót játszotta, ama régi forradalmi áriát, a „Ca Ira" címűt, azt a dallamot, amelyet a britek elloptak a franciáktól és átcímeztek, azt a dallamot, amely végigkísérte a vöröskabátosok győzelmes útját Spanyolországon át egyenesen Franciaországba. Utánuk egy felföldi ezred vonult vígan az utcán a Charleroi felé vezető út irányába. Szoknyájuk, kabáthajtókájuk és az ezredzászló elárulta De Lanceynek, hogy ez a 79. ezred, a Cameron. – Ott, Magdalene! Nézd! A te földijeid! – Ó, William! Milyen bátornak, milyen tüzesnek látszanak! Ahogy az ezred elhaladt az apró kovácsoltvas erkély alatt,dudásai rázendítettek az ezredindulóra, amitől Magdalene egy pillanatra megriadt. Azután szélesen lemosolygott rájuk. Szeméből könnyek indultak. A férjére nézett, és lehúzta magához. Olyan szorosan ölelte, ahogyan csak sápadt ,fehér, vékony karjaitól kitelt. De Lancey lágyan átfogta felesége derekát, és végigfuttatta kezét a hátán. A felföldiek után a lövészek jöttek. Szokatlan módon: a menetoszlop vége felé. Nem sokáig marad így, gondolta De Lancey. „Elsőnek be, utolsónak ki" – ez a jelszavuk. Még őket nézte, amikor tempójuk felgyorsult. Mihelyt nyílt terepre érnek az úton, megkettőzik a tempójukat, könnyűgyalogsági menetre váltanak. Zenekaruk sem lévén, inkább énekeltek: „A lány, akit hátrahagytam". A dal hallatán De Lancey félelme visszatért. Magdalene egyedül. Nélküle. Talán örökre. – Ó, William, soha nem felejtem ezt a pillanatot! – Az asszony közelebb nyomakodott hozzá. Újra a menetelő férfiak végtelen hosszú oszlopa felé fordult. De Lancey követte az asszony pillantását, és lelke elmerült a látványban. Hamar. Most már hamar. Érezte, hogy feltámad benne

az izgalom. Hamar meg fogjuk találni Bonapartét. Azután csata lesz. Csendben figyelte az elhaladó katonákat, és készült a búcsúra.

MÁSODIK NAP

Péntek

1815.június 16.

ÖT

Braine–le Comte,09.00 óra

Macdonell Lassan, gondosan kimért ütemben lovagolt Braine-le-Comte kövezett főutcáján, a nagy szürkén. Ünneplő tömeg zárta el előtte az utat: parasztok, városiak és brit vörös, meg belga kék zubbonyos katonák. Négy–öt civil szélesen mosolyogva, lendületesen gesztikulálva kínálgatta üvegszám a helyi pálinkát. Néhány katona elfogadta a kínálást. Inkább a belgák, mint a britek, gondolta. Egy csoport gyermek futva kezdte kísérni, félig ugrándozva, félig menetelve, s közben franciául énekeltek: Dansons la carmagnole, Vive le son, vive le son Dansons la carmagnole, Vive le son du canon. Macdonell felismerte a Francia Forradalmi Köztársaság dalát. Ma már nem veszélyesebb egy gyerekversikénél. Rájuk mosolygott, majd felnézett az utcát szegélyező keskeny, vörös téglás házakon magasodó ablakokra, ahonnan most emberek hajoltak ki, hogy láthassák a történelem eme pillanatát, amely figyelmeztetés nélkül robbant kisvárosuk szürke életébe. Többnyire nők voltak, mindenféle korú és társadalmi rangú nők, érthetetlen bókokat kiabáltak, csipkés zsebkendőkkel vagy narancsszínű selyemdarabokkal integettek le a katonáknak. Az utcán is végig narancsszín textildarabok voltak kitűzve a falakra, útjelző táblákra, fákra. A Holland Királyság nemzeti színe, s a hűség egyetlen olyan jele, amit sebtiben találhattak e fura vöröskabátos katonák számára, akik azért jöttek, hogy „megmentsék" őket a kicsi embertől, akit egyesek még mindig „a szörnyeteg" néven tiszteltek. Macdonell éppen úgy nézett ki, mint aki maga is elvégezhetné a munkát. A kék szemű, hullámos, szőke hajú James Macdonell alezredes életének harminchét évéből több mint húszat töltött már György király hadseregének hivatásos katonájaként. Egyfolytában

katonáskodott ama 1794-es nap óta, amikor elhagyta Oxfordot és nemtörődöm módon folytatott tanulmányait, hogy beálljon a felföldiek közé. Az átlagmagasságot tizenöt centivel meghaladó egy méter kilencven centijével magasan ült a nyeregben, s még magasabbá tette az arany– és bársonyzsinórokkal, a Térdszalagrend csillagának fénylő rézlemezével, és a makulátlan vörös–fehér tollazattal ékes nagy, álelőkés fekete csákó. Oldalán fekete bőrhüvelyben egyenes pengéjű gyalogsági kard lógott: nyolcvan centiméternyi edzett, sheffieldi acél. Ahogy az utcán továbbhaladt, Macdonell pillantása ottfeledkezett egy különösen csinos helybeli leány sötét szemén. Egy második emeleti erkélyről mosolygott le rá. Macdonell udvariasságból, de nem fondorkodás nélkül mosolygott vissza. Azután, nehogy az emberei észrevegyék (noha mögötte és valamivel távolabb voltak), másfelé nézett. Figyelni kezdte a körülötte nyomakodó embereket. A ruhájukat. A munkások hosszú, kék zubbonyát. Egyes nők hosszú fülű sapkát és vastag alsószoknyákat viseltek. Kemény arcú, vaskos parasztok. Azért jöttek a városba, gondolta, hogy lássák az angolok átvonulását. Hogy felszabadítókként üdvözöljék őt és a katonáit. Spanyolország óta nem volt része ilyen, hősnek kijáró fogadtatásban. Pedig most még csak nem is járult hozzá semmiféle csata megnyeréséhez. Egyetlen franciát sem ölt meg. Ám gyorsan rájött, hogy ezek nemcsak ünnepelni jöttek, hanem kereskedni is. A pálinka mellett, látta már, hoztak sajtkorongokat, egész sonkákát, kolbászt, élő csirkéket, kenyeret, sötét színű sört. Veszélyes hely ez egy hadseregnek, gondolta. Azt is látta, hogy a tömegen túl a főutcát egészen eltorlaszolja a civil és katonai kocsik egymásba gabalyodott tömege. Márpedig ez a főutca az angol és szövetséges hadsereg előnyomulásának szempontjából egy kulcsfontosságú város főutcája! E városon sok egységnek kell átvonulnia, feltételezte Macdonell. De ezen a káoszon csak a tábori csendőrök és Scovell lovasai lehetnek úrrá. Macdonell megfordította a lovát, és visszaügetett az utcán a fiatal Gooch irányítására hagyott, az indulási parancsra várakozó oszlop elejére. Kedvelte Gooch-ot. A zászlóalj egyik ígéretes zászlósa.

Három éve állt a seregbe, alig egy esztendővel az után, hogy Macdonell áthelyeztette magát ehhez az ezredhez. – Mr. Gooch! A város keleti oldalán fogunk megállni, távol a főutcától. Ott, arra. Indítsa el az embereket, legyen kedves! Jaj, és küldjön futárt Woodford ezredesnek! Közölje vele, hogy a városon keresztül vezető út el van torlaszolva a csapatok előtt, és javasolja a tábori csendőrség bevetését! – Igenis, uram! Miller őrmester, jobbra át az embereknek, és gyors menetben menjenek ki a földekre! Ja, és keresse meg nekem a zászlóvivő őrmestert! – Uram! A százhetvenkét centis, tömör izomból és józan észből összegyúrt Miller kétszer olyan idős volt, mint Gooch. A katonákhoz fordult. Hangereje megnőtt, a hangszíne is megváltozott: – Első szakasz! Jobbra át! – A csizmák egyszerre recscsentek a földön. A súrlódó bőr és szegek hangja. – Előre, indulj! Miller szakaszának vezetésével őfelsége gyalogos gárdája 2. és 3. ezredének két könnyűszázada lendületes ritmusban levonult a Braine-le-Comte városába vezető főútról, és végigmasírozott a mellékutcán, amely a várost környező földek emelkedőjének irányába vezetett. Macdonell és a többi lovon ülő tiszt velük tartott. A városból kiérve Macdonell gyengéd rábeszéléssel átugratta lovát egy alacsony sövényen, majd leszállt róla, és átadta a szárat tisztiszolgájának, Tom Smithnek, aki mint mindig, most is hangtalanul jelent meg mellette. Gazdag vidék, gondolta. Nagyon más, mint Spanyolország. Falvak, gazdaságok mindenfelé. Bőséges termés – búza, rozs, komló. Itt–ott egy–egy templomtorony, épp csak látható a lágyan hullámzó tájban. Az utak viszont nem ilyen jók. Sőt, rosszabbak, mint az Ibériai-félszigeten, ha ez egyáltalán lehetséges. Egyenetlen felületek, semmi karbantartás. És ez az eső sem tesz jót nekik, amely egész reggel hol megindult, hol elállt. A tájon is érződött némi elhanyagoltság. Talán az abba való beletörődés teszi, hogy állandó felfordulásban kell élniük. Ez a föld évszázadokon át hozzászokott, hogy számtalan arra járó hadsereg használta puszta átvonulási folyosóként. Nemcsak azok, akik az utolsó húsz esztendőben

harcoltak itt, hanem Marlborough korának, sőt még előtte is, a középkori királyok seregei is. Ez a föld kész történelemkönyv. Gyermekkortól ismert nevek: Crécy, Oudenarde. Ez a föld hozzászokott már, hogy emberek vonulnak át rajta. Útban a halál felé. E földet sebhelyessé tette a halál, és Macdonell úgy vélte, ilyen is marad sokáig. Megborzongott. – Biddle zászlóvivő! Ő vagy Miller mintha mindig ott lennének a közelében. – Uram? – Gondoskodjon valami ennivalóról az embereknek! Azok pedig legyenek menetkészek! A katonák valóban szenvedhetnek ezeken az utakon, gondolta. A lábbelijük persze nem az a szandál és rongycsomó volt, amire végül még a tisztek is ráfanyalodtak Spanyolországban. És amióta Brunel vállalkozása vette át a lábbeli ellátást, eltűntek azok a nevetséges bakancsok is az agyag talpbéléssel, amit ezerszám vásárolt a hadsereg egy olyan szerződés alapján, amelyet, s ezt mindenki tudta, csupán azért kötöttek, hogy a lovasgárda hőn szeretett ellátótisztjei megtollasodhassanak. Azok a bakancsok szétmentek az első esőben, vagy akár egy keskeny patakon való átkeléskor. Ma reggel már nyolc, sőt talán tizenöt kilométert is masíroztak. Smith Enghiennél ébresztette fel a paranccsal, még jóval hajnal előtt, hogy induljanak Braine-le-Comte-ba. Négy órakor már úton voltak. Macdonell szerencsésnek tartotta magát. Némelyik tiszt egy szemhunyást sem alhatott, mivel közvetlenül a nagy bálról érkezett, amelyet tegnap este Richmond herceg és neje rendezett Brüsszelben. Macdonellt is meghívták, de úgy döntött, nem megy el. Pedig mennyire szeret táncolni! De az ő tánca igazi tánc. A felföldi módi. Az a tánc, amit otthon, Invergarryben járnak. Most azonban nincs itt a tánc ideje. Ezt bizonyította az is, hogy George Bowles hajnali kettőkor csörömpölt ide Brüsszelből, hogy csatlakozhasson a menethez. Drága George! Hat évvel fiatalabb nála. Egy wiltshire–i földesúr fia, a 7. század örökké fess, elegáns kapitánya. Macdonell most észrevette ahogy az út mellett lovagol, még mindig a cicomás

díszegyenruhájában. Tudta, hogy nem George az egyetlen tiszt, aki ma reggel sáros tánccipőben, fehér nadrágban indult csatába. George azonban nem a báli hódításairól szóló, előadni remélt történetekkel érkezett vissza a táborba. Amilyen szerencséje van, sokkal pikánsabb híreket hozott. Rájött arra, hogy mi lesz a dolguk, mivel lesznek elfoglalva az induló hadjáratban. Még a hajnali indulás előtt megígérte Macdonellnak, hogy kimerítő magyarázattal szolgál majd arról, mi hozta őket erre az átázott szántóföldre az után, hogy öt órát meneteltek az úton. Amikor a katonák lelökték a hátukról a kemény, fakeretes borjút, levették ütött–kopott csákójukat és nekiláttak teát főzni, Bowles Macdonell közelébe léptetett, leszállt a lováról, és odavezette. Szemlátomást a legényét és a poggyászát kereste, amely Macdonelléhez hasonlóan egyetlen öszvér hátán tette meg az utat: ennyi volt a gárda minden csapattisztjének a szállítási járandósága. Bowles észrevette a nagydarab skótot, és miután halihózott neki a mező túloldaláról, átcaplatott hozzá, ami nem kis teljesítmény volt abban a valószínűtlen díszegyenruhában, a sárban és a letaposott gabonában. –James! James! Nem láttad Hughest? Hová ment az az ember? Szükségem van az utazótáskámra! Nézz rám! Ez a nevetséges maskara! És teljesen tönkrement! Mehetek újra a szabómhoz! Most az egyszer nem túlzott. Fehér selyemharisnyája ázottan, gyűrötten lógott, csupaszon hagyva a lába egy darabját az egykor fehér nadrág alatt. Amit a lábán viselt, az valaha tánccipő volt; az egyikről elveszett az aranycsat. – Nohát, George! Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ami a hölgyeknek tetszik a bálteremben, az nem felel meg arra a célra, hogy a franciák felé vezető úton táncolj benne. És nem, én nem láttam a legényedet. De most mondd el nekem, amit tegnap este ígértél! Folytasd a beszámolót, s a magam részéről azt ígérem, hogy kölcsönadom neked az egyik szürke kezeslábasomat. – Lekötelezel, James. Megint lekötelezel! Régi barátok voltak. Együtt szolgáltak Spanyolországban. Nem ez volt az első alkalom, hogy egyikük kisegíti a másikat.

– Igen, teljesen igazad van, James. Tegnap este az Atyaúrral voltam. A hercegnő bálján vacsoráltunk, amikor az orániai herceg, a mi kedves „vékony Billynk" bejött az ebédlőbe, és a fülébe súgott valamit. Wellington erre elküldte lefeküdni. Lefeküdni, James! A saját fülemmel hallottam. A teljes vezérkar színe előtt! Feküdjön le, ezt mondta. És tudod, mit csinált az a nyápic? Elment lefeküdni! Azonnal!... Szóval ültünk ott tovább. Ekkor Wellington Richmondhoz fordult, és kijelentette, hogy ő is elmegy lefeküdni. Nahát, James! Tudtam, éreztem mi készül, és egy porcikám sem kívánta. Mert alighogy a mi jó parancsnokunk elköszönt és elment a bálteremből, a törzs felvége egytől egyig szedelőzködni kezdett, és távozott: Hill papa, Picton, Kempt, Ponsonby, Uxbridge. Néhány egyéb tiszt is nekilátott búcsúzni, vagy mondhatnám úgy is, megszervezni az éjszakai elfoglaltságát. De én ott maradtam, James, mert feltett szándékom volt, hogy többet tudok meg. És úgy is történt, tíz perc múlva Richmond, aki jó barátom, kijött a házból, át az udvaron a táncteremhez, és intett nekem, hogy menjek oda hozzá. Ügy látszik, az Atyaúr elkérte tőle a körzetet ábrázoló legjobb térképét. Na, George, mondta nekem Richmond, Wellington kiterítette egy asztalon, és mindannyiunk előtt azt mondta: Uraim, Napóleon becsapott. Huszonnégy órányi menettel megelőzött engem. – hadarta el mindezt Bowles. – James, Napóleon Charleroi–nál támadott, és visszanyomta a poroszokat. Folyik a csata. Én mondom, nem fogunk itt megpihenni, hanem tovább kell masíroznunk Nivelles-be. És onnan még tovább. Egy keresztúthoz, Les Quatre-Bras a neve. Ott szándékozik Wellington megállítani a franciákat. Nagy menetelés vár ránk, a végén pedig csata. Elhallgatott. De csak egy pillanatra. – Ennél is több van még, James. És ez az igazi úti célunk. Richmond megmutatta nekem azt a térképet és a helyet, amit az Atyaúr bejelölt. Keményen, a hüvelykujja körmével. Egy hosszú hegygerinc az, James. Egy hegygerinc! Tisztára mint Barossa. Az Atyaúr látta azt a helyet, sőt azt mondta Richmondnak, be is lovagolta nem egészen egy éve. Kijelölte, térképet rajzoltatott róla, és megőrizte a fejében. Egy hegygerinc. Északra a keresztúttól.

Vonalban fut egy úttal két falu között. Ez az a hely, barátom, ahol Wellington le akarja győzni Bonapartét. Két falu, Genappe és Waterloo között. Az utóbbit nem találom a térképen, de biztos, hogy Richmond ezt a nevet mondta. És most, James, ha lennél kedves, kérem a kezeslábast. Amíg Bowles beszélt, Macdonell egy bottal kapirgálta a talajt a lábánál. Tulajdonképpen saját kis térképet rajzolt a hallott helyleírásról. Utána csak bámulta, és gondolkodott. Valóban ez lesz a végzetünk? A végzetem? Ott lesz vége? Győzni fogunk? Felnézett. Eldobta a botot. Csizmájával széttaposta a földbe rajzolt térképet. – Ó, persze, a kezeslábas! Hogyne. Nos, mindent a maga idejében, George! Bowles összehúzta a szemöldökét. Tudta, mi következik. – Rendben, George, megkapod a kezeslábast, mihelyt Smith megtalálja az én utazótáskámat is. Akkor odaadom, ígérem! Bowles mosolygott. –James, túljártál az eszemen. Esküszöm, hogy előbb–utóbb igazi gárdatisztet faragunk még a barbár felföldi vademberből! Lehetséges volna, hogy magától Mackinnontól vettél órákat? Macdonell is mosolygott. Ha tudnád, drága fiú, gondolta, hogy az apám szolgájától tanulgattam a ravaszságot, amikor te még anyádban voltál! – Rendben van, James – folytatta Bowles –, várni fogom a jelzést. Öltözete abszurd voltának mély tudatában túlzó báltermi gesztussal hajolt meg, majd arrább vezette lovát az ideiglenes táborba. Macdonell tekintete elkapta a Biddle arcán átfutó mosolyt, és nyomban eltüntette a sajátját. Elnézte, amint barátja botladozva halad át a földön. Akkor is hallotta még a hangját, amikor áthaladt a lekuporodott katonák kis csoportjain: – Hughes, Hughes! A mindenit! Hol van az átkozott utazótáskám? Ördög vigye ezt az embert! Hughes! Macdonell a kezével takarta el a mosolyát. – Zászlóvivő! Álljon készen az emberek felsorakoztatására! Félórán belülre várom az indulási parancsot.

Szóval ennyi. Csak egy kimerítő masírozás kezdete. A végén pedig nem egy, hanem két csata. – Teát, uram? – Miller volt az: horpadt pléhbögrében kínálta a gőzölgő italt. – Köszönöm, nem. De azért köszönöm, Miller. Gooch újra megjelent. Buzgón. Mosolyogva. Lelkesen. – Ezredes úr! Igaz ez, uram? Valóban támadtak a franciák? – Drága Henrym! Ha támadtak is, nem bennünket. Itt nem támadtak. Miért nem megy, és kerít magának némi reggelit? Szüksége lesz rá. Azt hiszem, Miller őrmester tudja, hol kaphat néhány jó tojást és kávét. – Uram! – bólintott az őrmester. – És ne aggódjon, Henry! Nemsokára rátalál a franciákra! Vagy ők terád, gondolta. Jobb lesz arra is vigyázni. Túlbuzgó. Lehet, hogy még rátalál egy szurony hegyére. Leült az út menti, alacsony sövény mellett kivágott fa csonkjára, és nézte a katonáit. A családjára gondolt. Az életére. Jó élet. Katonaélet. Egy harcos élete. Mi egyéb élet létezhet egy felföldi klán fejének a fia számára? Harcosok családja az övé. Hát nem az ő nagyapját, az Invergarry– beli Angus Macdonellt mészárolták le az angolok 1746-ban Falkirknél, ahol ugyanazért a jakobita ügyért harcolt, amire mostanában az ő fivére, Alasdair mond bukolikus, titkos, szentimentális tósztokat? Nem az ő fivére,Lewis kapitány a 43asoknál? Nem egy másik fivére, a szigetek lordjáról elnevezett szegény Somerland veszett oda a láztól Hátsó–Indiában, őfelsége haditengerészetének tisztjeként? Hiszen még a néhai sógora, Jack Dowling is katona volt! A félszigetről való, mint jómaga. Jack Spanyolországban halt meg. Két perc pihenő, adta meg magának az engedélyt. Lejjebb húzta csákója ellenzőjét, és becsukta a szemét. Persze nem volt ő mindig a gárdánál, bár a gárda tisztjeinek jó része az ő honfitársa. Meg az egész hadseregben is. Nem bizony. Még a felföldieknél volt, amikor tiszt lett. Máig erős ragaszkodás volt benne saját ezrede, a 78-asok iránt, s mindenki iránt, aki skót szoknyában ment csatába.

Felidézte magában azt az időt, amikor új fiú volt még ama híres ezredben. Milyen izgalommal öltötte fel először a tartant, meg az ellenző nélküli tollas sapkát! Ám akármilyen pompás megjelenésük is volt, vért nemigen szagolhattak, s igazi inasidejét a lovasságnál töltötte. Kilenc évig szolgált a 17. könnyűdragonyosoknál. Megtanulta a kardvívás trükkjeit. Nem volt nagy szüksége a tanulásra. Mindig is jó vívó volt. Oxfordban még a tutora dicséretét is elnyerte a salk–ban mutatott vívótudásáért. A lovasság Ostendéből Hátsó–Indiába vitte. De a felföldiekre mindig odafigyelt. S 1804-ben, amikor létrejött a 78-asok második zászlóalja, visszahelyeztette magát, immár őrnagyként. Edinburgh–ben még portrét is festetett magáról az esemény megünneplésére. Menynyire szerette érte a fivére, a pompa és a felföldi törzsfőnökséggel való hencegés bolondja, s mennyire irigyelte is érte! Micsoda évek voltak azok! Micsoda katonáknak parancsolhatott! Az emberei jórészt Ross megyeiek voltak, alig akadt köztük angolul beszélő. Eszébe jutott a Hythe–i gyakorlótér. A „felföldi vadembereket" uralni képtelen angol kiképző őrmesterek, s a saját, gael anyanyelvén kiadott halk parancsai, amelyekkel azzá a harcoló egységgé formálta a századát, amit azután csatába is vitt. Bárhová követték volna, még a pokolba is. Két év múlva már Szicíliában masíroztak mögötte, a maidai francia vonalak közé abban a dicső rohamban, amely a hadseregben elnyerhető legnagyobb kitüntetést, az Arany érdemérmet hozta meg számára. Utána gaelül szólt hozzájuk: – Tha mi a'creidsinn, a chairdean, gu bheilsubh sgith. Mert az érdemérem azoknak járt volna, nem neki. A következő évben pedig Indiába követték Macdonellt. Együtt fedezték fel ama gyönyörű és pokoli kontinens rejtélyeit. Együtt tértek haza is, s már alezredesként vonult be az élükön Edinburghbe. Folytak a könnyek, még egy dudákra hangszerelt kesergő is született, a „Macdonell ezredes búcsúja a 78-asoktól, amikor (most már négy éve!) áthelyezték a gárdába. Elkerülhetetlen volt a váltás. Katonai gazdáinak éleselméjűsége mindig is lenyűgözte. Gyakran gondolkodott, miféle tiszt lehet az, aki őt és a felföldieket, Maida hőseit, egytől egyig csupa igazi harcost Jersey szigetére, helyőrségi

szolgálatra küldte? Macdonell vezető volt, harcos volt, nem holmi hivatalnok. Az embereinek nem volt alternatívája: elpuhultak új szerepükben. A maga részéről viszont, ezredhűség ide vagy oda, Macdonell szilárdan elhatározta, hogy nem ez lesz a sorsa. Egy éretlen ifjonccal, akinek kedvesebb volt az otthon kényelme, mint a hadjáratok szigora, elcserélte rangját és posztját, s így a szép summát jelentő 3,500 fontsterlinggel szegényebben kapitány lehetett a Coldstream Gárdánál. És hála a gárda furcsa „kettős rangrendszerének", új szerepében még mindig alezredesnek számított a sorozott ezredek szemében. Spanyolországba ment hát. A tisztek és katonák, akiket most maga körül lát – ahogy fáradt kis csoportokba verődve fecsegnek vagy bóbiskolnak ezen az elázott belgiumi szántóföldön: Henry Wyndham, a helyettese, George Bowles, Miller, a Graham fivérek, Josh Dobinson, Motherly, Kite, Fuller – ott voltak már azok között is, akiket két éven át vezetett az Ibériai-félszigeten. Az ezred sok csatájában vezette őket: Salamanca, Vittoria, Nivelle, a Nive – mind látta őket harcolni. Jó katonák. Nem felföldiek persze. De jó, megbízható harcosok. Legtöbbjük angol. Néhányan írek, a Graham fivérek is, de nem annyi, amennyi a sorozott ezredekben szolgál. Olyan férfiak voltak, mint például Dan Perkins, egy yorkshire–i kantinos fia, vasmarkú és állhatatos. Vagy mint a huszonhét esztendős worchestershire–i John Biddle, az ő zászlóvivője és bizalmas barátja, aki a zászlóaljjal töltött kilenc év tapasztalatával olyan brutálisan közvetlen modorban tanította meg Macdonellt az ezred dolgaira, ahogyan a tiszttársai sohasem lettek volna képesek. Sok ilyen katonája van. Új emberek is, akiket a létszám feltöltésére hoztak be a milíciából. A zászlóalj törzsőrmestere, Baker gondos figyelme alatt gyorsan asszimilálódtak az ezred nagy családjába. Macdonell atyai gonddal törődött mindegyikkel: szigorúan, de jószívűen. A katonák pedig készek voltak bármire, amit csak parancsolt nekik, ő a „törzsfőnök". A katonák az ő „klánja". A halálig hűségesek hozzá. Kinyitotta a szemét. Újra a katonáira nézett. Magában elgondolta, mennyire másként néznek ki ma reggel, mint a gárda szemléjén szoktak a nyilvánosság előtt.

Öltözetük most is az még, amit két éve kaptak, s ez meg is látszik rajta. A spanyol háború óta nem voltak még otthon, az egykor élénk színű, híres skarlátvörös zubbonyuk tompa téglavörössé fakult, ráadásul sűrűn foltozott volt már. A rég várt új egyenruhák még nem érkeztek meg, s amikor végre szembekerülnek a franciákkal, így fognak kiállni a csatára. Macdonell szerencsés volt: még időben rendelt új zubbonyt magának a St. James's-beli szabójától. A zubbony a múlt héten érkezett meg. Skarlátszín, kék hajtókával, aranycsipkés szegéllyel, s két súlyos színarany váll–lappal. Az Oliphant's–ből sikerült egy majdnem új csákót is beszereznie. A szürke kezeslábasa még mindig nincs meg, kénytelen hát most a fehér kasmírnadrágot és a csatos, felnyúló szárú, ráncos csizmát viselni. Túl elegáns ide. És talán túl csábító célpont is egy francia orvlövésznek. De legalább tudta, hogy az emberei, ha nem is versenyezhetnek az ő jól szabott eleganciájával, mindent megtennének, hogy büszkévé tegyék. Ha egy csepp lehetőségük is lenne rá, ragyogó fehérre varázsolnák a vállszíjukat; kifényesítenék a rezet magukon; rendbe hoznák a bőrszíjakat. Mi több, tenni fognak arról is, hogy büszke legyen rájuk mint katonákra, mert híven elvégzik, amit tanultak: franciákat fognak ölni. Tudta, hogy a csata hevében, ahol kevésbé állhatatos férfiak pánikba esnek és elveszítik a fejüket, de gyakran az életüket is, ott az ő legényei szilárdan a helyükön maradnak. Két sor muskéta köpi majd a füstöt, a lángot és a háromnegyed hüvelykes gömbölyű ólomgolyót. Azután pedig, hogy megállították a támadó ellenséget, mint már annyiszor tették, következik a szuronyroham. Ami pedig őt magát illeti, gondolta Macdonell, hát, ha az a békazabáló orvlövész célba talál, akkor az lesz a sorsa. Az ő foglalkozása a halál: egy napon majd őérte is eljön hát. Kötelessége elölről vezetni az embereit, ha szükséges, elesni a frontvonalban úgy, ahogy annyi tiszttársát látta már elesni Spanyolországban, Szicíliában és Indiában is. Túl gyakran, túl közelről látta meghalni őket. Kötelesség. Lassan felállt, helyére igazította a csákóját, és odafordult Biddlehez, aki éberen várta, hogy észrevegye. – Hányan vagyunk, zászlóvivő?

– Ma reggel, uram, százkilencvenhárom ember, mindenestől. Önt is beleértve, uram, és a két ezredes urat, Moore kapitányt, Evelyn kapitányt, Elrington kapitányt és a zászlósokat is, uram, Gooch és Standén urakat. Rendes körülmények között Macdonell állományában, az 1. században csak a saját két beosztott tisztje, Tom Sowerby és John Montagu, tíz altiszt és körülbelül száz gárdista szerepelt volna. Tíz ilyen századból állt össze a zászlóalj, a 2. Coldstream Gárda 2. zászlóalja, Alexander Woodford ezredes parancsnoksága alatt. Az utolsó egy évben azonban, amióta a zászlóalja itt, Németalföldön állomásozik, Macdonell az ideiglenes parancsnoka. Talán e felelős posztnak köszönhető, gondolta, hogy most hirtelen, legalábbis a hadjárat végéig, rábízták a zászlóalj könnyű századát. Sőt: a 3. skót gárdaezred könnyűszázadát is ő alá helyezték, annak az ezrednek a századát, amely főként az ő szülőföldjéről toborozta a katonákat, összesen tehát majdnem kétszáz embere van. Jó dolog újra skótokat vezényelni a hosszú, véres háborúknak ebben a hite szerint végső összecsapásában. Persze a legtöbbjük nem felföldi, mint ő. Sok közülük az edinburgh–i és a glasgow–i. Néhányan a határvidékről származtak. De olyan is volt köztük, akiről tudta, hogy értik a régi nyelvet. MacGregor például, a 3. skót gárdaezred törzsőrmestere, akinek az a széles vigyora van, a keze pedig, mint két lapát. Macdonell becsukta a szemét, hátradőlt a sövénynek, kinyújtóztatta hosszú lábait, és megpróbált még néhány pillanatnyi pihenést csenni magának. Jó dolog újra skótokat vezényelni. Visszajutott oda, ahonnan indult. A kör bezárult.

HAT

Quatre -Bras, 11.00 óra

De Lancey Ivott egy korty kávét, és elfintorodott. Hálásan fogadta George Scovelltől a főzetet, amelynek az eredetét jobbnak vélte nem firtatni. Az ital erősebb volt annál, amihez addig szokott, és szokatlanul keserű. A dolgát viszont megtette. Az utolsó órában De Lancey kétszer is érezte, hogy a szeme kezd becsukódni. Az előző este feszültsége és az alváshiány megtette a magáét. Csak reggel hétkor indította el Magdalene-t, a szolgáját és a szobalányát Antwerpenbe. Az ő biztonságával legalább elégedett volt, azt követően legalábbis, hogy elintézte: Mitchell kapitány a 25-ösöktől, a városba helyezett segéd–főszállásmester fogja gondját viselni. Még egyet kortyolt a sűrű barna folyadékból, és megforgatta a szájában. Régóta tudta már, az Ibériai-félszigeten megélt számtalan, a spanyol nap tüze alatt lecsukódni készülő szemhéjjal töltött reggel tapasztalatából, hogy ha sikerül délig ébren maradnia, akkor estig már ki fogja bírni. De Lancey reggel nyolckor indult el Brüsszelből, és tíz előtt valamivel érkezett meg a Quatre-Bras-gazdaságba. Wellingtonnal együtt nagy tempóban lovagoltak végig a Brüsszelből kivezető főúton, ők voltak az előőrs, velük volt még Somerset, Müffling és a királyi testőrség félszakasznyi katonája. A herceg törzsének többi tagja (körülbelül negyven tiszt, köztük barátjuk, d'Alava) valamivel mögöttük jött. Zöld kabátos nassauiak-ból álló, kellően agresszív őrség fogadta őket, valamint Bernhard szász-weimari herceg, a felettese, Perponcher tábornok és az orániai herceg: mindannyian még mindig boldog izgalomban, hogy feltartottak egy jókorának vélt francia haderőt. De erre a jókora erőre még meglehetősen kevés közvetlen bizonyíték utalt. A szász-weimari herceg és Perponcher megtagadta Wellington ama határozott direktívájának teljesítését, hogy a hadsereg Nivelles-nél gyülekezzék. Az orániai herceg vezérkari főnökének, a rejtélyes és tehetséges Constant–Rebecque tábornoknak a jóváhagyását megszerezve, s annak tudatában, hogy az ellenség óriási létszámfölényben lesz, úgy döntöttek, megtartják a keresztutat. Az Atyaúr természetesen nem tartotta volna politikus cselekedetnek, hogy ma délelőtt szóbahozza ezt az

engedetlenséget. Mert hát még kiderülhet, gondolta némi száraz derűvel De Lancey, hogy a földgolyó legnagyobb élő katonai elméje által kiadott utasítás végrehajtásának Rebecque általi megtagadása mentette meg az egész hadjáratot. Álló lova nyergében De Lancey annak a helynek a közepén ült, ami a hadsereg megérkezésekor kialakuló szövetséges frontvonal legmagasabb pontja lesz majd. Wellington példáját követve sötétkék, civil kabátot viselt, nem pedig az előírásos vörös zubbonyt. Mi szüksége bármelyiküknek a látványos öltözékre? A lovastestőrség parádéin vörösbe és aranyba öltözött Wellington a csatákban szívesebben viselt olyan egyszerű öltözetet, ami azt tudatta a katonákkal, hogy viselőjük józan ésszel és nyugodt értelemmel rendelkezik: az a fajta vezér, akiben megbízhatnak, aki megnyeri nekik a csatát. Wellingtonhoz és az egész vezérkarhoz hasonlóan De Lancey fején is egyszerű, fekete, elöl és hátul hegyes kalap volt. Az Ibériaifélszigeten vívott hadjárat utolsó évei óta Wellington ama szokását is utánozta, hogy nyerge mögé egy váltás ruhát szíjazott, pisztolytáska helyett pedig papírt és tollat hordott magával, valamint egy megtömött térképtáskát és egy szattyánbőr aktatáskát. Most éppen abba nyúlt bele: előhúzott egy kis tábori látcsövet, és a szeméhez emelte. Jó terep. De Lancey tudta, hogy itt nincs dombhát, az Atya–úr kedvenc terepe a védekezéshez, amely megvédhet egy hadsereget az ellenség vizslatása és ágyútüze ellen. De mindezek mellett is jó pozíció, erényei szemmel láthatóak voltak ezen a nyugodt, szép reggelen. A kis kerek látcső lassan, balról jobbra haladva végighaladt egy erdő és egy tó vonalán, átúszott az útkereszteződés köré települt néhány meszelt házból álló kis Quatre-Bras falun egy nagyobb erdő tömegéig, amely a térképén Bois de Bossu néven szerepelt. Balra nyílt volt a terep, szántóföld, ahol szép magasan állt a gabona. Olyan magasan, gondolta De Lancey, hogy egy egész zászlóaljat el lehetne rejteni egy ilyen táblában. A távolban egy kiemelkedő földdarabon állt a tanya: Pireaumont. Középen egy másik: Gemioncourt. Magas falaikkal kiválóan megerősített pontok.

Fontos, hogy mindkettőt elfoglalják a franciák elől. A távolban, a Bossu erdőn túl De Lancey két további védelmi pontot talált: Pierrepont két tanyáját. Ezeket is el kell foglalniuk a belgáknak, mielőtt még lekésnek róluk. Egy hang szólalt meg az oldalán. Leeresztette a látcsövet. – Nincsenek még itt a békák*3, De Lancey? Alexander Gordon volt az, a herceg egyik adjutánsa, mindkettejük jó barátja. Vele volt Fitzroy Somerset, akinek horgas orra és szögletes vonásai egy törpe Wellington abszurd benyomását keltették. – Félek, még egy sincs. Az az erdő jó takarást nyújt nekünk, de átkozottul megnehezíti, hogy láthassuk, kivel harcolunk. – Hát, lassan már nem értem – vigyorgott Gordon –, hogy pontosan hol is lehet éppen a herceg „francia hadteste". – Én hallottam némi muskétaropogást – avatkozott be Somerset. – A mieink lőttek, vagy azok? – kérdezte Gordon. – Azt... azt nem tudnám megmondani. De Lancey mosolygott. – Muskéták vagy sem, én érzem, hogy itt vannak. A jelentések azt sugallják, egy egész hadtest. Reille vagy d'Erlon. Valószínűleg Ney vezénylete alatt. Lovasság, és láttak néhány dzsidást is. – Hát akkor tegyünk róla, hogy a saját lovasságunk ideérjen, mielőtt ők támadnak! – mondta Gordon. – Azt hiszem, a herceg azt mondta őkegyelmességének, hogy már e pillanatban úton van ide Nivelles-ből az egyik saját, holland lovaszászlóalja – szólt közbe újra Sommerset. A bejelentéstől kevéssé megkönnyebbült Gordon elkínzottan nézett De Lancey-re. – Hol van Uxbridge és az angol lovasság? Tudjuk? – Úton Braine-le-Comte-ból Nivelles-be. Legalábbis ezt mondtam az Atyaúrnak. Eredetileg úgy véltem, kora délutánra ideérhet. De most már nem vagyok biztos benne, hogy talán nem voltam–e kissé hebehurgya. Brüsszelből való távozásuk előtt Wellington megkérte De Lanceyt, hogy készítsen neki részletes listát a hadsereg alakulatainak pontos hollétéről. Némi latolgatást követően De Lancey az előző

este általa kiküldött parancsok alapján készítette el a listát. Siettében azonban, a csomagolás és drága Magdalene-nek biztonságos Antwerpenbe indítása közepette már nem volt biztos abban, hogy a herceg első vagy második parancssorozatát használta. A lista sugallata szerint a hadsereg valamelyest keletebbre hatolt előre, mint a valóságban. De Lancey módfelett elégedetlen volt a listával. Azzal együtt olyan szinten értették meg egymást az Atyaúrral, s a perc diktálta szükség akkora volt, hogy tudta, ennyi is megteszi. Fél nyolckor adta át Wellingtonnak, éppen amikor elindultak, s a városból kifelé, az úton magyarázta el neki szóban a tartalmát. Hangsúlyozta, hogy a dokumentum nem egészen olyan precíz, mint szerette volna, de hite szerint eléggé hűen adja vissza a helyzetet. A herceg elégedett volt. De Lancey viszont még mindig nem szabadult a gondolattól, hogy esetleg súlyos hibát vétett. Önkínzó tépelődését most hangok zavarták meg. Somerset és Gordon megfordította a lovát, hogy üdvözölje a közeledő Wellingtont és mintegy húsz törzstisztjét. A herceg észrevette De Lancey-t, és közelebb lovagolt. – Ez jó hadállás, De Lancey, ugye? – Valóban az, kegyelmes uram. Ha nem is ideális, azt hiszem, megteszi. – Az egyetlen gondom, hogy milyen gyorsan ér ide a hadsereg többi része. Erősítés tekintetében még soha nem voltam ilyen kevéssé ígéretes helyzetben, mióta is, mit gondol? – Szünetet tartott. – No, akkor megmondom én. Fuentes de Onoro óta. Portugália. Négy éve volt. Emlékszik, William? Akkor ketté volt osztva a sereg. Túlerő ellen voltunk, és túlságosan széthúzva. De megvertük őket, uraim! És most újra így állunk. És újra megtehetjük. Nemde, uraim? Mink is van pontosan? Somerset? – Jelenlegi erőnk Bernhard herceg 2. holland és belga dandárja, kegyelmes uram. Ez a 2. nassaui gyalogosdandár, körülbelül kétezer-nyolcszáz ember, és az orániai-nassaui ezred, ami talán ezerötszáz fős. Tegnap óta vannak itt, és ma reggel megerősítették őket Perponcher báró hadosztályának megmaradt egységeivel. Azaz Bylandt holland–belga dandárjával, kegyelmes uram. ők lényegében

a milícia. Összesen, azt hiszem, pillanatnyilag nagyjából hét és félezer embert tudunk csatába küldeni. Nyolc ágyúval. – És mikorra várhatjuk a saját legényeink közül az elsőket? Mi van Pictonnal? De Lancey! Jelentsen! – Amint mondtam, kegyelmes uram, úgy hiszem, a tartalék délre Genappe körül lesz. ők érnek majd legelőször a csatatérre. Talán kettő felé, kegyelmes uram. A lovasság nem sokkal utánuk érkezik. – Hát, majd meglátjuk. De mindenképpen üzenetet kell küldenem Blüchernek. Meg kell nyugtatnom. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy tábornokai rávegyék a fordulásra. Nélküle elvesznénk, uraim! Meg kell győznünk Blücher herceget arról, hogy nemsokára a segítségére siethetünk. A ma reggeli papírjából ítélve, De Lancey, nincs okom arra, hogy mást feltételezzek. De Lancey már kinyitotta a száját, hogy jelezze: emlékeztetője nem volt egészen pontos, a britek és szövetségeseik talán nincsenek annyira közel még, amennyire az Atyaúr gondolja, ám még időben úgy döntött, jobb lesz, ha semmit sem mond. Ha a poroszokat megnyugtatja az üzenet, ha szembeszállnak az ellenséggel, és Wellingtonnal vagy nélküle is harcolnak, akkor mindannyiuknak van esélye. Bólintott hát. – Úgy van, kegyelmes uram. Wellington odaszólított egy adjutánst, és diktálni kezdett: – Blücher táborszernagy úrnak, Sombreffe-be! Kedves hercegem! Hadseregem helyzete a következő: az orániai herceg egységei közül egy hadosztály itt van Frasnes és Quatre-Bras körül A többi Nivellesben. Tartalékom úton van Waterlooból Genappe felé, ahová délben érkezik. Az angol lovasság ugyanakkor fog Niveües–be érkezni. Lord Hill hadteste Braine-le-Comte-ban van. Előttünk nem látok nagyszámú ellenséges erőt, s értesítést várok

Nagyságodtól és a csapatok érkezéséről, mielőtt döntök mai lépéseimről. – Fejezze be a szokásos formulával, „Az ön alázatos szolgája". Visszafordult De Lanceyhez. Mosolygott. – Azt hiszem, ennyi elég lesz. – Azután Somersethez szólt: – Az a gazdaság, Somerset, a centrumpozíció. Gondoskodjon róla, hogy megtartsuk. Mondja meg az orániai hercegnek, hogy létfontosságú lesz a csatában. Küldjön oda... egy zászlóalj nassauit. És Somerset, arról is gondoskodjon, hogy a herceg azt a két másik gazdaságot is tartsa, előttünk jobbra és balra! No, akkor dologra! Milyen új hírünk van a franciákról? Scovell, jöjjön, és mondja el nekem, mit tud, amíg végigmegyek a vonalon. Velünk tartanak, uraim? A herceg sleppje mögött, a kék egyenruhás belga gyalogság vékonyka vonala felé lovagolva De Lancey most még erősebben érzett valamit, ami már a keresztúthoz érve is azonnal felötlött benne. Most a világ kellős közepén vagyok, gondolta, abban az örvényben, amely minden eseményt magába húz. Most még inkább a meredély szélén állok, mint valaha korábban. Idegesen megtapogatta a zsebében lévő, megnyugtatóan hűvös, apró, kerek kavicsot. Most egész Belgiumban sok ezer férfi vonul e felé a különös módon jelentéktelen hely felé, ahol csak ez a pár gazdaság, az erdő és a tó van. Vonulnak a csatába. Vonulnak a sorsuk elé. A halál felé. Éppen énfelém vonulnak.

HÉT

Braine -le -Comte, déli 12 óra

Macdonell Macdonellt tiszteletteljes köhécselés ébresztette. Álmodott éppen. Hideg vizű patakon futott át a felföldi napfénnyel pettyezett barátságos, bíborszín hegyek árnyékában. A szemét kinyitva Miller őrmester pirospozsgás ábrázatát látta a hegyek helyén. – Bocsánat, uram! – Őrmester? – Futár, uram. Cooke tábornok úrtól, uram. Macdonell felállt, lesimította kabátját, megigazította a csákóját. Egy tizenhétéves–forma fiút látott maga előtt a testőrség díszes egyenruhájában: görög sisak, magas gallér. A futár beszélni kezdett, enyhén selypítve makogta a parancsokat. – A tábornok úr tisztelteti az ezredes urat, és ha volna kedves jobbra irányítani az embereit, megkerülni a várost, és visszamenni az útra. Nivelles irányába haladunk tovább. – Utána, kicsit zavarban lévén attól, hogy feljebbvalónak ad parancsot: – A lehető legsürgősebben, uram, ha volna kedves, önök az egész hadosztály előőrse! Macdonell bólintott. A hadsegéd elpirult, bizonytalan bólintással viszonozta Macdonellét, megfordította lovát, és elvágtázott. – Őrmester! – Uram! Miller gyorsan mozdult. Néhány katona hallotta a parancsokat, s máris csomagolni kezdett, mielőtt az őrmester elharsoghatta volna a maga parancsait. Káromkodtak; gombolkoztak, hátizsákokat szíjaztak; vakaróztak; fáradt lábukat a talajnak csapkodták; a karjukat rázták. Ha meg kell csinálni, akkor lássunk végre hozzá! Az addig pihenő gyülevész had gyorsan alakult át felismerhető szakaszokba és századokba sorakozott egységgé. Dél volt. A nap magasan állt az égen. Három órája ültek már ott. Az ilyen késedelem rég nem volt újdonság Macdonell számára. Pedig hát, ha hinni lehet George Bowles–nak, lényeges a sietség.

Valaki (a vaskos devoni kiejtésből és a dallamos baritonból Macdonell Tarlingra, a század dalnokára tippelt) énekelni kezdett: Aranyhajú leány szemében ég a drága gyémánt, Darázsderék felett a szép kis arca néz csak énrám. Ti istenek, vigyázzatok ma rám, hogy éljek, álljak, S a honn hagyott szerelmesemre újra rátaláljak! – Az a katona, ott! – bömbölte Biddle. – Ki adott engedélyt a beszédre? – Énekeltem, zászlóvivő úr! – Azt se bánom, ha zongorázott, Tarling! Senki sem adott parancsot rá, hogy énekeljen! Álljon a sorba! Majd én szólok, ha énekelhet. A gárdisták még mindig a ruhájukat porolták és a szerelvényeiket igazgatták, amint visszaértek a Nivelles-i útra, és felvették a lépést. Az út már szárazabb volt, s amint meneteltek, sárga porfelhők emelkedtek a lábak alatt. Ének nem szólt már, csak a bőr csattogása, és a szuronyokhoz koccanó fakulacsok zaja. A menetelés kisvártatva elérte a szokásos ütemet: hetven lépés percenként. Ütemes és szilárd, gondolta Macdonell. Jobb nem is lehetne. Észrevette, hogy most már kevesebb civil van az úton. A házakon is jobban látszott elhagyatott voltuk. Mind annak a jele, hogy közelednek az ütközet helyéhez. Az elszórtan még lakott néhány házból kisgyermekek merészkedtek elő: kiküldték őket, hogy kenyeret vagy friss tojást kínáljanak az őrmestereknek. Az ilyen dolgokban általában szigorú Macdonell most úgy tett, mintha nem látná. A gyerekek ingyen adták, ami náluk volt, s Macdonell tudta, hogy Biddle és a többi őrmester gondoskodni fog róla, hogy minden katona kapjon belőle, aki megérdemli. Kora délután végre Nivelles elé értek. A menetoszlop katonásan állt meg. Macdonell most már az ágyúkat is hallotta. Milyen messze lehetnek? Nyolc–tizenhat kilométerre? A mieink, vagy az övék? James Graham káplár ment oda hozzá, zubbonyáról a port veregetve.

– Uram, ugye a mai napra ennyi volt a parancs a jó tábornok urunktól? Ön szerint is? – Nem az én dolgom, és nem a magáé, káplár, hogy a parancsokon gondolkodjunk. De hallja ezt? – intett az ágyúzaj irányába. – Nem. Nagyon félek, hogy még nincs vége a mai napnak. Legyen kedves törődni az embereivel! Pihentesse őket! Bölcs utasítás volt. Tíz teljes percbe is beletelt, amíg az ifjú segédtiszt odalovagolt. Az arca még pirosabb volt, mint először, de a hangja már magabiztosabb. – Macdonell ezredes úr, uram! Be kell hatolnia a városba. Ha volna kedves. Woodford ezredes úr parancsa. És ha volna olyan kedves megbizonyosodni arról, uram, hogy a franciák bent vannak–e a városban. Macdonell meglazította a kardszíját. Kardot készült vonni. – Zászlóvivő, csomagoltasson ki velük tíz lőszert! – Tíz lőszert és kovát! – fordult Biddle a századához. Ideges kezek babráltak az összecsomagolt lőszerekkel. Előkészítették őket a csatára. Macdonell automatikus könnyedséggel látott munkához. Ez volt az ő természetes közege. – Tiszt urak, a századaikhoz! Szuronyt, legyen kedves, Mr. Gooch. Hallotta a puskacsövek ismerős csattanását, amivel a helyére került kétszáz darab negyvenhárom centi hosszú, háromélű penge. Macdonell kivonta a kardját, lapjával a jobb vállán pihentette. – Kövessenek! Kétszáz méternyit haladtak előre. Túlságosan ismerős örökkévalóság. Várták, hogy egy fal mögül vagy ablakon keresztül felvillanjon az ellenség első muskétalövése. A villanás. A sikoly. De nem lőtt senki rájuk. Azután máris a városban voltak. Nincs lövöldözés. Itt nincsenek franciák. Csupán otthagyott holmikat találtak és összezavarodott civileket, akik nem tudták, egyikük sem, mit is tegyenek. Jobbra tőle, az útszéli csatornában pillantott meg először a hadjárat során egy szövetséges sebesültet, a belga milícia egyik kapitányát. Szürke nadrágját vér borította. A vádliját lőtték át, s a narancsszín derékszalagjából rögtönzött szorítókötés láthatóan

elállította a vérzést, ami közben sötétebbre festette a derékszalagot. Amikor Macdonell ránézett, a sebesült rámosolygott, és halkan megszólalt: – Siessenek tovább! Nem állunk jól. Macdonell nem felelt. Remélvén, hogy a katonái nem hallották a belga töredezett angolságú szavait, s ügyet sem vetve a civilekre, felvezette a két könnyű századot az utcán, s néhány perc múlva már a város túlsó szélén volt. Kiadta a parancsot a szuronyok leszerelésére, s visszaküldött egy futárt a zászlóaljparancsnokságra, hogy jelentse: nem történt harcérintkezés az ellenséggel. Meglepetésére a futár szinte rögtön visszatért azzal a paranccsal, hogy rendeljen pihenőt. Ahogy a könnyű századok levonultak az útról, s nekiláttak lerakni a felszerelésüket és előkészíteni az étkezést, Macdonell újra tisztán hallotta az ágyúzást. Csata közben üssön tábort? Már éppen odalovagolt volna a segédtiszthez, hogy érdeklődjön nála a döntésről, amikor Quatre-Bras felől két férfi vágtatott el előtte tajtékos lovakon. Az egyiket megismerte: George Scovell volt, Wellington egyik törzstisztje; a másik Scovell lovassági törzsének egyik tisztje. Wellington futárai. Pár perccel később visszalovagoltak, s meglepetésére, őfelé tartottak. Scovell megszólította: – Ezredes úr, önnek azonnal tovább kell indulnia Quatre-Bras felé. Lord Wellington erői csatát vívnak, s önnek a legnagyobb gyorsasággal csatlakoznia kell hozzájuk. A csatatérre érve látni fogja, hogy a franciák elérték-e a céljukat azzal, hogy megszereztek egy nagy erdőt, jobbra öntől. Ez a Bois de Bossu. Ha megszerezték, tartani fogják az utat, s azzal a szárnyunkat és a Brüsszelbe vezető utat is veszélyeztetik. Önnek minden áron meg kell ezt akadályoznia. A könnyű századok fognak elsőként odaérkezni. Önök és az 1. gárda emberei. Tartania kell az erdőt, amíg fel nem menti a hadosztály többi része. Világos? – Teljesen világos, uram! Bízhat bennem. Scovell és kísérője szó nélkül megfordult, és elvágtatott. Macdonell kiadta az indulási parancsot. Sóhajtva, morogva, a katonák ismét eloltották a tábortüzeket, s odahagyták a félig megfőtt ételt is. Ismét az úton, a várost odahagyva, a hadosztály tovább nyomult Quatre-Bras felé. Jócskán délután volt már, az árnyékok hosszabbra

nőttek. Minden lépéssel tisztán hallhatóan közelebb jött az ágyúzaj, s vele egy új, szorító érzés. Erről pedig tudta Macdonell, hogy legalábbis az új regrutákban felébreszti a nem kívánt aggodalmat. A közvetlenül mögötte lovagló Gooch-hoz fordult hát: – Mr. Gooch, küldjön üzenetet Woodford ezredes úrnak! Szíveskedjék javasolni neki, hogy meggyorsítaná a menettempónkat, ha lenne olyan kedves elindítani a zenét! így hát Mozart Figaro házassága című művének indulójára, amit csak nemrégiben avattak az ezred gyorsmeneti indulójává, a Coldstream-katonák ismét elindultak. Lépésükbe, ahogyan arra Macdonell számított is, új lendület költözött a zenével. Az út előttük szabadon, üresen nyújtózott. Egy váratlanul jött hangulat hatására Macdonell megfordult, és maga mögé tekintett. Saját két százada és Dan Mackinnon magas termetű gránátosai mögött ott vonult az egész hadosztály, egy óriási, porral borított, vörös-fekete-szürke emberkígyó, messze a távolba nyúlt, s egymástól egyforma távolságban, az emberek fölé magasodva, merev tartással lovagló tisztek szakították csak meg. Az oszlop elejéhez közel, épp csak láthatóan, a 4. század mögött ott lobogtak a könnyű szélben a zászlóalj lobogói. A három szent, majd' kétméteres, bíbor selyemnégyzet: az ezredes zászlója a Térdszalag Csillaggal, az alezredesé az Unió színeivel, meg az őrnagyé, az a lángoló, szőtt, aranymintás. Az ezred becsülete, szelleme, lelke. E zászlókat vitték magukkal Egyiptomba, Talaverában és Barrosába, ama csataterekre, amelyek nevét most viselik, aztán tovább Salamancába és Vitoriába. Nemsokára Quatre-Bras következik, ahol a Bossu erdő mélyére viszik majd a lobogókat. Azután pedig rátalálnak majd a franciákra.

NYOLC

Ligny , 15.00 óra

Ziethen Még itt, a Ligny falu fölé magasodó emelkedőn is nyomasztóan párás volt a levegő. Nem is annyira az időjárás tehetett róla, bár az égen vihar látszott készülődni, hanem az alattuk fekvő síkságon immár egy órája dühöngő csata keltette intenzív hő, füst és émelyítő puskaporbűz. Úgy kezdődött, ahogy mindig kezdődni szokott, gondolta Ziethen, egyetlen francia üteg három, rendszeres időközben leadott lövésével, ami úgy hangzott, amint egyszer von Reiche megjegyezte, mint egy opera nyitóhangjai. Ziethen tudta, mi következik, s a völgyet kisvártatva valóban betöltötte a francia ezredzenekarok muzsikája. Felismerte egy régi kedvencét is: „La victorie en chantant ” Néhány perc múlva viszont a puskaropogás és ágyúdörgés zaja már el is nyomta a hangszereket. A nyitólépések nem sokkal két óra után történtek. Ziethen Gneisenau és Blücher társaságában a Brye feletti dombtetőn lévő megfigyelőállásból nézte érdeklődéssel, amint a francia lovasság, méghozzá a tarajos, sárga fémsisakjukból ítélve dragonyosok, az ő balszárnyuk felé vágtat. Ez nyilvánvalóan csel volt, vagy feltartóztató művelet, mivel a poroszok alig fogtak hozzá az ellenlépés megtervezéséhez, amikor máris két francia gyalogos menetoszlop bukkant elő a szemközti Fleums falu mögötti erdőből, ahol Napóleon állította fel a maga parancsnoki posztját, s megkezdte az ütemes menetelést lefelé a dombról. A poroszok védelmi állásuk csekély fedezéke mögött várakoztak. Blücher parancsára Ziethen hosszú S betűs alakban állította fel a maga 1. hadtestét, tíz kilométer hosszan, a Ligne nevű patak folyása mentén lévő apró falvakban. A patak nagyon jól szolgálta a védelmüket; fűzekkel, égerfákkal és tüskebokrokkal szegélyezett kellemes partja természetes módon mocsaras lévén, áthatolhatatlan volt a tűz alatt álló gyalogság számára. A franciák a Ligne négy hídjának fognak indulni, ott pedig összetorlódnak majd, s ha a poroszok jól használják fel a rendelkezésükre álló időt azzal, hogy

ágyúik és muskétáik tüzével söpörnek végig rajtuk, a hidak környékét nemsokára eltorlaszolják az elesettek és a haldoklók. Steinmetz megbízható brandenburgi és vesztfáliai katonáit, valamint Jagow elit gyalogságát Ziethen jobbra, Wagnelée, La Hays és St. Amand házaiba telepítette. Középen, a legnagyobb falu, a két gazdasággal, templommal és temetővel is büszkélkedő Ligny körül, valamint Potriaux–ban és Tongrinelle-ben Henckel 19. ezrede és Jagow többi egysége állt. Itt volt Krafft dandárja is, amelyet a 2. hadtestből választottak le. A balszárnyat, továbbá Boignée, Balatre és Bothey tanyákat Carl von Thielemann 3. hadteste tartotta. A többnyire ulánusokból és Landwehr–lándzsásokból álló tartaléklovasságot Blücher egy mélyedésbe parancsolta Ligny mögé. Pirch dandárja közvetlenül a parancsnokok mögött állt a Brye magaslatain. A 2. hadtest második vonala délben érkezett meg és foglalta el előre elrendelt támogató pozícióját Sombreffe-től jobbra és balra, a Nivelles-i út mentén húzódó magaslat lejtőjén. Blücher mindenestől körülbelül 84 000 katona felett rendelkezhetett. Ám amint azt Ziethen is jól tudta, ennyi ember aligha elég ilyen hosszú frontvonal tartására. Mégis ez volt a terv, amit egy hónapja dolgoztak ki és hagytak jóvá a vezérkarban. És ha ez a terv, hát ragaszkodni kell hozzá. Igaz, a pontos elhelyezkedésük nem azon az észak-déli tengelyen van, amit előírt a terv, gondolta Ziethen. Napóleon támadási iránya arra kényszerítette őket, hogy kilencven fokkal elforduljanak, s előretolt állásaik könnyen támadható kiszögellésekké váltak. Korántsem ideális! Ennyit már Wellington is látott két órával ezelőtt, amikor a törzséből alakított kis létszámú kísérettel a táborba lovagolt, s a porosz katonák többsége észre sem vette. A herceget Har–dinge ezredes fogadta, a Blücher törzsébe delegált barátságos angol gárdatiszt, akit Ziethen az elmúlt néhány nap során jól megismert, s megtanult csodálni is. Hardinge odavezette Wel–lingtont Blücherhez, s a két vezér Gneisenau, Ziethen és von Reiche társaságában felmászott a falu felett magasan álló szélmalom tornyába, ahonnan jól beláthatták a fennsíkot maguk alatt. A porosz vezér zaklatott volt. Ziethen tudta, hogy a hátfájása vissza–visszatér. Hajnal óta lovon

ült, s kétség sem fért hozzá, hogy rossz kedvében lesz. Igencsak kezdi érezni már a hetven évét. Délelőtt, amikor először felmásztak a toronyba, Ziethen azt is felfedezte, hogy vezérének ijesztően merev a lába. Hevenyészett megfigyelőállásukba visszatérve most szótlanul álltak, míg Wellington kommentár nélkül megszemlélte hadállásaikat. Ziethen korábban csak egyszer, tavaly Bécsben találkozott Vitoria hősével. Csodálta összeszedettséget. Ilyen nyugalommal akár porosz tiszt is lehetne, nemcsak angol. Szavának értékével és a katonák harctéri hangulatára tett hatásával együtt talán ez volt az, amit Ziethen szerint Blücher leginkább értékelt benne. Gneisenau persze egészen más eset. Ha rajta múlt volna, a poroszok most nem az angolokkal egyeztetve harcolnának, hanem várnák a megígért osztrák hadsereg érkezését. Mindenki tudta ugyan, hogy mire azok megérkeznek, minden eldőlt már. így hát a vezérkari főnök vonakodva, de meghajolt a táborszernagy kívánsága előtt. Ma délelőtt kissé távolabb is állt a csoporttól, nyilván saját megfigyeléseibe mélyedve. Egy ponton von Reiche izgatottá vált, mert az egyik szemközti lejtőn észrevett egy csoport francia tisztet, s csillogóan látványos egyenruháik közt egy barnásszürke kabátos, apró férfit. Gneisenauhoz fordult: – Bonaparte az, méltóságod! Ott van Bonaparte! A vezérkari főnök látcsövet illesztett a szeméhez. Még Blücher is odanézett. Egyedül Wellington folytatta némán a hadállások ellenőrzését, majd Blücherhez fordult. Azt kérdezte tőle, miért nem használták ki a takarásban lévő innenső lejtőt? Így most a francia ágyúk megtizedelik majd a porosz tartalékokat! Ziethen nagyon élvezte a táborszernagy válaszát: – Az embereim szeretik látni az ellenséget! Végül, amikor már készültek lemászni a toronyból, az örökké bizalmatlan Gneisenau megkérdezte a herceget, odaküldene-e sürgősen legalább egy hadosztályt a namuri úton a porosz vonalak felé. Wellington továbbra is néma maradt. Utána, azt tettetvén, hogy nem is hallotta a kérést, Hardinge társaságában időzött: együtt lapoztak Blücher térképei között. Mindazonáltal, közvetlenül mielőtt

ellovagolt, mégis biztosította őket, hogy a segítségükre jön – feltéve persze, hogy ő maga nem kap támadást. Feltételes ígéret. Ez is több a semminél, gondolta Ziethen. Egy órán belül azonban máris meg kellett bánnia e következtetését. Az első nagy támadás három óriási, elnyúló oszlopban érkezett, mindegyik elején az előharcosok kavargó felhője. Még az ágyútűzfedezetre sem vártak, úgy rohantak előre a magas gabonában St. Amand és Jagow 29-es gyalogosai felé. A porosz tüzérség véres sorokat vágott a franciák között, ám azok mégis jöttek csak tovább. Amikor a faluhoz értek, Jagow kétezer katonája egyre–másra zúdította rájuk közelről a muskétasortüzeket. Mégis jöttek tovább. Alig tizenöt perc leforgása alatt a franciák kiűzték St. Amand-ból az ostromlott 29-eseket. –Sikerük mintha jelzés lett volna egy még erősebb támadásra: Ziethen úgy becsülte, hogy legalább száz francia ágyú vette megsemmisítő tűz alá a többi falut. La Hayeban Steinmetz ellentámadással próbálkozott, s dandártartalékát St. Amand ellen vezette, hogy megtámogassa a megtizedelt, de töretlen kedvű 29-eseket. De hol van Wellington? Talán nem is megalapozatlanok Gneisenau félelmei, gondolta Ziethen. Egy dologban azonban a hercegnek igaza volt. A francia tüzérség legalább egy órája verte már a tartalék sorait. Az első sorok feje felett magasan elsüvítő, ide– oda pattanó golyóik rettenetes pusztítást végeztek a 2. hadtestben. Az angolok nyilván hallják, nem? Most biztosan az ágyúk ellen vonulnak, nem? Ziethen magában átkozta Gneisenau ama átkozott képességét, hogy sokszor igaza tud lenni. A tartalék felé tartó, a fejéhez kissé túl közel elsüvítő golyó visszahozta Ziethent a jelenbe. Maga elé, a völgybe nézve látta, hogy a frontvonal egész hosszában a franciák sűrű sorokban támadnak. Mindenfelől jöttek a jelentések. Futár lovagolt hozzá. Jagow egyik hadsegédje, akit a ligny-i vérfürdőből küldtek oda. – Tábornok úr, Jagow vezérőrnagy úr kívánja értesíteni arról, hogy megújuló támadások érik. Becslései szerint több mint tízezer fős francia gyalogság. Erősítést kér, uram, de megkért, hogy

tudassam önnel: az utolsó emberéig kitart. Már most is buzdítja a katonákat, hogy a hazáért haljanak meg. – Mondja meg neki, hogy semmit sem ígérhetek. Nincs tartalékban több katonám, és az egész 2. hadtest tűz alatt áll, nem tud manőverezni. Nem, várjon! Mondja meg a tábornok úrnak! Mondja, hogy valami... valaki... néhány ember nemsokára ott lesz. Mondja neki, hogy tartson ki! Megint egy lovas. Ezt Steinmetz küldte. Megismerte: Werner kapitány. Arca puskaportól feketéllett. Állán keresztben kardvágás nyoma. – Tábornok úr, Steinmetz vezérőrnagy úr kívánja értesíteni arról, hogy a vesztesége több mint kétezer fő, és kiszorították a faluból, uram! St. Amand elveszett. További parancsokat kér, uram! Ellentámadjunk? Ziethen egy pillanatig gondolkodott. – Nem, Werner. Mondja meg a tábornok úrnak, hogy csoportosítsa át az embereit! Álljanak hadrendbe a falu előtt! Szedje össze, ami a dandárjából maradt! Mondja neki, hogy jövök! Hogy hozom a tartalékot. Mondja, hogy várjon az érkezésemre! Értette? St. Amand elvesztésével jobbszárnyuk és vele az összeköttetés Wellingtonnal komoly veszélybe került. Ez nem volt része a főtervnek. Hihetetlen módon, noha tízezer emberrel többen vannak, mint Napóleon, mégis vesztésre állnak! Ziethent Jéna emléke kísértette. Gyalázat. Megaláztatás. De ez most más hadsereg. Igaz, nem ugyanaz, ami Lipcsénél zúzta szét Napóleonét. Alig hihető, hogy a nagyvezérkar a maga bölcsességében milyen sebesen szerelte le azt a sereget. S hogy milyen gyorsan szedték össze ezt a mostanit, amit jelenleg itt pusztítanak a franciák. Fiatalok, zöldfülűek, jól kiképezték és fegyelmezték őket, hogy úgy reagáljanak, ahogy egy korszerű hadseregnek ma reagálnia kell. De mégis azért leginkább csak sorozottakból és milicistákból állnak. Eddig, úgy tűnik, megállják a helyüket. A szélmalmot lován megkerülve kereste Blüchert, de csak Gneisenaut találta. Mogorva volt. Sötéten nézett. Egy ágyúgolyó elvitte alóla a lovát. Ziethenre támadt.

– Nos, kedves grófom, mit szól ehhez? Bizonyára emlékszik, hogy azt tanácsoltam, ne itt álljunk ki. Hogy vissza kell vonulnunk Liége-be. Mondja meg nekem, von Ziethen tábornok úr, e pillanatban éppen hol lehet Wellington hercege? Ziethen nem harapott rá a csalira: maradt az aktualitásoknál. – Uram, meg kell keresnem Blücher táborszernagy urat! Meg kell erősítenünk a jobbszárnyat. St. Amand és La Haye elesett. Vissza kell foglalnunk mindkettőt. Ha nem tesszük, elveszünk! Megkerülik a szárnyat! – Blücher herceg lent van a völgyben – mutatott Gneisenau Ligny felé. – Azt teszi, amihez a legjobban ért. Lelkesíti az embereket, hogy harcoljanak az országukért. Itt én irányítok. – Akkor önnek kell döntenie, kegyelmes uram. Engedélyezi, hogy beküldjem a 2. hadtest egyik dandárját? – Von Ziethen gróf, ön tudja, nem hiszem, hogy Wellington a segítségünkre jön. De egyet kell értenünk abban, hogy értelmetlenség lenne feláldoznunk a hadseregünket. Nem engedhetjük meg magunknak azt a kockázatot, hogy oldalba támadjanak. Igen, a falvakat vissza kell foglalni. Tegye, amit tennie kell! Ziethen odahívott egy hadsegédet. – Küldje ezt a 2. hadtestnek! Von Tippebkirch tábornok úrnak, 5. gyalogosdandár. Von Gneisenau gróf úr parancsára ön St. Amand falu széléig hatol előre, ahol megerősíti von Steinmetz tábornok urat. Elfoglalják a falut, és mindenáron megtartják. Lovassági támogatást kapnak. Amikor Werner ellovagolt a paranccsal, Ziethen újra a völgy túloldalára nézett. Sűrű fehér füstfelhők burkolták be a csatateret a patak két oldalán. Ahogy egyre több sebesült támolygott elő kábultan és véresen a füstből, újabb és újabb erősítés nyomult a helyükbe és tűnt el a szeme elől, hogy betömje a vonalban keletkezett lyukakat.

Tarackgránátok hullottak a falvakra, főként Ligny-re, s gyújtották lángra a házakat. A tüzelés rövid szüneteiben Ziethen hallotta az odabent csapdába esett sebesültek rettenetes sikoltozását. Elképzelte őket – főként fiúk voltak –, amint ilyen borzalmas halált halnak első és egyetlen csatájukban. Újabb lovas futár érkezett: Henckel tábornok kézírásos üzenetét hozta. Ligny utcáin kézitusa folyik. Minden sikátor, még a kertek is tele vannak holttestekkel. És egyfolytában úgy tűnt, hogy a franciák centiméterről centiméterre ugyan, de tért nyernek. A Ziethen mögötti mezőkön a 2. hadtest nagyobbik része a francia tüzérség által helyben tartva vesztegelt állásaiban. Nem képesek megerősíteni a vonalat. Egy pillanatra csökkent a füst sűrűsége. Ziethen egy rést észlelve előrelovagolt száz méternyit a lejtőn, s a szeméhez illesztette látcsövét. Bizarr módon most tisztán látott mindent. Odalent, Lignyben egy francia gyalogosdandár támadásba lendült. Látta, amint rohamra indulnak, némelyikük elhullik egy bemélyedő ösvényen, amit Jagow emberei kidöntött fákkal, mezőgazdasági gépekkel, a templomból kihordott padokkal torlaszoltak el. Az útakadály előtt a franciák megtorpantak. Egy pillanatra csak. Azután a hátulról érkező nyomás, az embertömeg tovább tuszkolta előre az elülső sorokat, nekinyomta őket a hevenyészett barikádnak, s pusztán súlyának erejével tartotta mozgásban őket. A franciák a saját katonáikon átgázolva elérték a templomot. Ziethen csak nézte tovább, ahogy a templomkert falai mögül, sírkövek és ablakok fedezékéből Jagow katonái figyelmeztetés nélkül tüzet nyitnak rájuk. Talán húsz tucat francia egyszerre esett el. Ziethen leeresztette a látcsövet. Megtörölte poros lencséjét, majd tovább nézte a csatát. Látta, amint újabb francia oszlop ront a városba, a templom felé, ahol most szuronyok fogadják. Leplezetlen borzalommal nézte a szörnyű harcot. Emberek közvetlen közelről lőtték egymást. Golyóik darabokat szakítottak le ellenfeleikből. A sebek körül füstölgő fekete puskapornyomok. Látta, hogy franciák és poroszok egyaránt tucatszám esnek el. Egészen tisztán látta, amint egy fiatal porosz gránátos a muskétája tusával loccsantja ki egy voltigeur agyát, mielőtt levágja

egy francia tiszt lezúduló kardja, majd a francia tisztet közvetlen közelről szájbalövik. Egy vadászőrmester egy már halott porosz vadász véres fejét verte még mindig az égő templom falának. Ziethen nem emlékezett rá, hogy húszévnyi katonáskodása során valaha is látott volna ennyi primitív, állati erőszakot. A franciák egy pillanatra mintha megtorpantak volna. Azután egy újabb tiszt, méghozzá maga egy ezredes lovagolt közéjük, és vert beléjük lelket; bár a csata zajában Ziethen semmit sem hallott, látta, hogy a kék zubbonyos gyalogosok kiáltoznak, esküdöznek császáruk dicsőségére, mielőtt eltűnnek a kézitusa forgatagában. Ziethen elcsigázva ejtette mellére a látcsövet. Hallgatott, bámult maga elé. Ha a franciák továbbra is így harcolnak, akkor minden hátrányuk ellenére biztosan győzni fognak. Gneisenaunak az egész tartalékot be kell vetnie! Lehozni őket most mindjárt, ágyútűz ide vagy oda! Újra felemelte a látcsövet. Balra mozdította Ligny-től, át a patakon. A szeme elkapta valami réztárgy csillogását. Ágyúcső! – Látja azt? – szólt oda Reichének. Kétség sem fért hozzá. Tüzérség. Több mint tíz üteget számolt meg. Nehézágyúk, a kezelőik ellenzős medvebőr kucsmában. Ligny felé vontatják őket. Bonaparte porrá akarja lőni a falut. Azután pedig tetszése szerint fordíthatja meg azokat a tizenkét fontosokat, s a porosz sereg bármelyik szárnyát végigpásztázhatja velük. Úgy tűnt, most már csak azt remélhetik, hogy kitartanak estig, amikor a sötétedés beszünteti a harcot. Azután a túlélők esetleg csatlakozhatnak holnap az angolokhoz. Az égen viharfelhők gyülekeztek. A levegő egyre súlyosabb volt Hol az Isten szerelmében lehet Wellington? Tűnődött Zethen .Azután eszébe jutott Jagownak tett ígérete és felfelé indult a dombon, hogy erősítést keressen

KILENC

Quatre-Bras , 15.45

Ney Mortier régi lován ült az arcvonal közepén, a kis meszelt tanyaépület mögött, az erdő szélén, s bámulta a keresztút felett emelkedő füstfelleget. Ney tudta, dolgoznia kell, hogy megnyugodhasson. Nem mindig ezt mondta neki Aglaé is? Uralkodnia kell magán. De hát Bachelu tábornok, győzködte magát, megérdemelte, amit kapott. Persze hogy igaz volt, hogy a magas gabonában további ellenséges erők bújhatnak meg. A csatákban mindig vannak rejtett veszélyek. Akkor hát, kérdezte Bachelut, miért lett katona egyáltalán? Fél? Ney bevallotta magának, hogy túl szigorú volt. Sőt, igazságtalan. Az ajkába harapott. Tudta, hogy saját csalódottsága az igazi oka annak, hogy így bánt a tábornokkal. Csak késő délelőtt kapta meg a császár parancsait. Charles de Flahaut hozta őket személyesen. Jó volt látni a csinos fiatal tábornokot. Boldogabb időkre emlékeztette. Flahaut Hortense de Beauharnaisnak, a császár mostohaleányának a szeretője, s Aglaé kedvenc énekes partnereként lépett fel a párizsi otthonukban rendezett számos hangversenyen. Ney kissé mindig is féltékeny volt rá. Rövid üzenet. Ney azonnal ütközzön meg az angolokkal. Foglalja el a keresztutat. De kisvártatva rájött, hogy ha biztonságban akarja tudni a szárnyát, a Bossu erdőt is biztosítania kell. Frontális támadással rohanjanak az erdőnek? Reille óvatosságot tanácsolt. Ney azonban inkább úgy döntött, hogy a szövetségesek balszárnyára támad. Azért, hogy megszerezze a Namur–Nivelles utat, amit a Paradis nevű falunál foglal el. Ha azzal meglesznek, úgy kalkulálta, hogy a hollandok kénytelenek lesznek odahagyni a nagy erdőt, hogy mentsék a saját szárnyukat. Nem lesz a császár követelése szerinti merész coup de main. Ney tudta, hogy ebben a játszmában egyetlen módon győzheti le Wellingtont: felsorakoztatja a katonáit, és a számok puszta súlyával a földbe tapossa az ellenfelet. A régi stílusú tömeges támadás. A franciák veszteségeket szenvednek, persze. Ám d'Erlon csapatai nemsokára itt lesznek, hogy kiaknázzák a rést, s azután

nyitva áll majd előttük az út Brüsszel felé. Ragyogó terv volt. Méltó a császárhoz. Ám a kiinduló állások elfoglalása elvitte a délelőtt hátralévő részét. Húszezer ember manőverezte magát menetoszlopokból hadosztály szerinti oszlopokba, majd végül támadó oszlopokba. Huszonnégy zászlóalj, mindegyikben kilenc egymás mögötti sorban hatvan-hatvan ember. Végül Ney eredeti szándékánál sokkal később, már csak délután kettőkor lehetett harcba küldeni őket. Bachelunek nem kellett volna aggódnia. Hadosztálya egyszerűen átgyalogolt a maroknyi holland előcsatározón. Harminc ágyú sortüze látványos módon iktatott ki egy holland üteget: felrobbantott egy lőszeresládát, s embereket, emberi testrészeket, lovakat és faszilánkokat repített tíz méter magasba. Igaz, hogy a holland ágyúk maradéka meggyötörte Foy hadosztályát a baloldalon, de egy újabb sortűz hamar elhallgattatta. Foy katonái ezután előrenyomultak az erdő széléig, s visszaszorították a nassauiakat. Ney egy órán belül ezerméternyit haladt előre. Jerome hadosztálya pontosan megérkezett. Látcsövével a keresztutat figyelve Ney észrevette, hogy a hollandok közé friss, zöldkabátos katonák érkeznek. Újabb nassauiak. Furcsa módon, futva foglalták el állásaikat. Ennek nincs értelme! Az a fontos, hogy elfoglalják a keresztutat, mielőtt Wellington felvonultathatja a maga angoljait. A Gemioncourt nevű középső gazdaságot nagy erő tartotta. Ney gyorsan cselekedett. Piré lándzsásainak támogatásával támadásra küldte Foy négy ezredét. Amint a katonák könyörtelenül hatoltak előre, Paradis irányából futár érkezett a marsallhoz. Egy porral borított gyalogoskapitány. – Letört kapitány, uram, a 3. vonalból. Báró Vautrin ezredestől. Sürgős hírt hoztam. Az angolok, uram! Az úton vannak. Paradis-nál és a keresztútnál. – Lehetetlen, kapitány úr! Nem látok vöröskabátosokat. Hol vannak? – Ney látcsöve újra a szeme előtt volt. – Nem vöröskabátosok, uram. Lövészek! És higgye el nekem, hogy ott vannak! A Bois de Cherris–ben!

Hát persze! Azok a futkosó, zöldkabátos gyalogosok, akik a holland előcsatározók erősítésére jöttek! Nem nassauiak, hanem angol lövészek! Ney újra felemelte a látcsövét, és megpróbálta ismét megnézni őket, de a füst már túl sűrű volt. Balra fordult a távcsővel, s azonnal tudta, hogy a jelentés igaz. Középtávolban, az utat szegélyező keskeny sövény mögött piros vonal húzódott. Vöröskabátosok, fekete csákójuk négy sorban halad, felettük ezredzászlók lengenek: az egyik sötétkék, a másikon a Brit Unió keresztje. Mögöttük más katonák. Szoknyás férfiak. Felföldiek. Ney most kezdte érezni a veszélyt. Végre el kellett ismernie, hogy nem valami holland tábornokocska áll vele szemben a völgymélyedés túloldalán. Ez maga Wellington, a rejtőzés mestere! Bachelu minden félelme ellenére nem a gabona takarása aggasztotta, hanem ami mögötte van. Ki tudja, milyen csapatokat tart az angol parancsnok a keresztút mögött? Bussaco itt újra megtörténhet, és ha őszinte akar lenni magához, be kell vallania: tudja, hogy Wellington számottevő létszámú gyalogságot von éppen össze valami nem látható helyen, valószínűleg a háta mögötti domb túlsó lejtőjén. Reille-hez fordult, aki néhány lépésnyire mögötte ült a lován. – Az angolok, Reille! Wellington! Emlékszik Bussacóra? Nem, dehogy, persze. Ön nem volt ott. – Uram? A tábornok elhallgatott. Bussaco járt a fejében. Sohasem fogja elfelejteni, öt éve már. A kora reggeli pára, ahogyan az erdős domboldal fölé emelkedik. Az ő 6. hadteste két masszív oszlopban hatol előre ama ellenség sorai közé, amiről ő korábban azt mondta, visszavonulóban van. Könnyű ágyútűz alatt hatolnak előre a domb tetejéig. És akkor a döbbenet. A két angol zászlóalj, ahogyan a semmiből előbukkanva egyik irgalmatlan sortüzet a másik után zúdítja az ő soraikba. A túlélők pánikba esve menekülnek lefelé a dombról. Az angolok szuronnyal erednek a nyomukba. Ott is voltak lövészek. Rövid kardokat csavaroztak a puskáik csövére. Reggel nyolc órára vége is volt a csatának. Bussaco után már semmi sem volt ugyanaz, mint korábban. Wellington.

– Tudja, Reille – élénkült meg Ney hirtelen –, e pillanatban Wellington éppen takarásba manőverezi az embereit a szemünk elől. A mögé a domb mögé. De mi ismerjük a módszereit, Reille! És még mindig többen vagyunk, mint ők! Mialatt beszélt, hangos éljenzés harsant a frontvonal közepén. Foy katonái elfoglalták Gemioncourt-t. Ám amint a túloldalon újra nyílt terepre értek, Ney látta, hogy egy lovasegység vág át a mezőn jobb felé. Égkék huszáregyenruhák, és valami zöld, mintha francia vadászok lennének. Holland lovasság. Szemből zúdultak Foy előbukkanó gyalogságára, és sikerült is sok katonát elgázolniuk, mielőtt azok támadó négyszögekbe rendeződhettek volna. Ney perceken belül észrevette balról közelítő saját dzsidásaik jellegzetes sisakjait. Oldalba támadták a hollandokat, és szörnyű pusztítást végeztek közöttük. A hollandok megfordították lovaikat, menekülni próbáltak. Újra megfordultak, de még több dzsidással találták szembe magukat. A holland huszárok és dragonyosok rendezetlenül forogtak körbe. Megpróbáltak kitörni. Azután máris mind visszafelé vágtatott az úton, a dzsidások keményen űzték őket. Újabb hollandok estek el. De nem a dzsidásoktól, hanem a muskéták tüzében. A vöröskabátosok összetévesztették őket a franciákkal, jött rá Ney komoran mosolyogva, ugyanúgy, mint ő tette az imént. – Uram! Jerome herceg behatolt a Bossu erdőbe, egyvonal–ban a gazdasággal, uram, amint ön parancsolta. – Helyes, Rollin. Jól van. Helyes! Van hírünk d'Erlonról? – Nincs, uram. De tudjuk, hogy Jumet-ből már elment. Ney horkantott. Hol van az 1. hadtest? Jumet-ben? D'Erlon még Gosselies-be sem ért oda. Azzal együtt, az angolok jelenléte ellenére, jól mennek a dolgok. Jerome a jelek szerint már a fél erdőt elfoglalta egyetlen lövés nélkül. Készen áll a támadásra. Ney a front bal oldala felé lovagolt, nyomában a stábjával. A Bossu erdő közelébe értek már, amikor a szövetséges előcsatározók vonalából elszórt lövöldözés kezdődött. Ney figyelemre sem méltatta az elfütyülő golyókat, amíg egy nyakon nem találta a lovát. Az állat összerogyott alatta, s Ney egyik csizmás lába a döglődő állat alá szorult.

– Rollin, Heymes! Húzzanak ki alóla! Segítsenek! A két hadsegéd leugrott a lováról, és Ney-hez rohant. Kihúzták a haldokló ló alól. Friss lovat hoztak elő, a másikat, amit a beteg Mortiertől vásárolt. A lehorzsolt lábú Ney néhány másodpercig még levegő után kapkodott, mielőtt újra nyeregbe szállt, majd folytatta útját az erdő felé. El kell foglalnia a Bossu erdőt! Ha elfoglalja az erdőt, megfordíthatja Wellington szárnyát! – Milyen katonák állnak velünk szemben az erdőben, Heymes? Tudjuk? – Amennyire tudhatjuk, uram, csak a belgák. Csak kék kabátokat láttunk, uram. Pirosat egyet sem. Mire játszik Wellington? A balszárnyára állította a veterán angol egységeit, s ezt a kulcsfontosságú pozíciót a félig kiképzett, állhatatlan holland milíciára hagyta. Ostobaság. Alapvető hiba! ő, Ney majd tesz róla, hogy végzetesnek is bizonyuljon! Jerome oszlopának oldalára érve a fák között lovagolt. Új lova idegesen kereste a lépést az aljnövényzetben. Nem törődve azzal, hogy láthatják az ellenséges előcsatározók, stábjának nem kis aggodalmára levette kalapját, és meglengette a levegőben, hogy katonái láthassák az arcát. Hangja tisztán csengett a fák között: – A császár megjutalmaz minden katonát, aki előretör! A régi jelmondat! Austerlitz és Wagram mondata! Kalapját a levegőben körözve Ney újra meg újra elismételte, miközben végiglovagolt Jerome elnyújtott frontvonalán az éljenző, kékkabátos könnyűgyalogság előtt. Azután megfordult, és visszalovagolt a stábjához. Jerome felé kanyarodva észrevett valamit, ami jobb felől csillogott az erdő mélyén. Újra odanézett: katonák kuporogtak a bokrokban, talán kétszáz méternyire tőle. Ellenséges előcsatározók. De nem kékkabátosok. Feketét viselnek. Braunschweigiek. Valamivel jobb katonák, mint a belgák, gondolta. Nehezebb lesz kitakarítani tőlük az erdőt. S amint Jerome hadosztálya a fák közé zúdult, Ney rádöbbent, hogy most már a teljes haderejét csatába küldte. Nincs tartalék! Hol van d'Erlon? Elkáromkodta magát. – Uram?

– Semmi, Rollin. Semmi. Úgy látom, Wellington német barátai idejöttek, hogy segítsenek a belgáknak. Hol van d'Erlon? – Úgy hisszük, innen valamivel délebbre van, uram! Talán Frasnes környékén. Ney már kérdezte volna, hogy pontosabban hol, de ekkor egy küldönc lovagolt oda Napóleon üzenetével. Időpont: délután 2 óra. Jegyezte: Soult. Támadja meg az ön előtt lévő ellenséget, akárki is az. Miután visszavetette, forduljon a mi irányunkba, hogy megtörténhessen az általam önnek már említett ellenséges csapatok bekerítése. „A már említett ellenséges csapatok". A poroszok, gondolta Ney. A császár tehát úgy döntött, először Blücher seregét zúzza szét, mielőtt Wellington ellen fordul. Ez a terv nagyban különbözik attól, amit eredetileg megismert. Mindazonáltal, hát ez a császár terve. Működni fog. Ney látta, hogy egyetlen módon lehet megvalósítani: a keresztút elfoglalásával. Méghozzá gyorsan. Nyugatról keletre tovább pásztázta a terepet. A jobbszárnya egyre inkább sebezhetőnek látszott. Az utat szegélyező, korábban látott vöröskabátosok itt mintha többen lennének. Nyugtalanító piros vonaluk Ney szeme láttára most előre indult a vállig érő rozsban. A tóba futó sekély patak közelében megálltak, s irigylésre méltó pontossággal leadott sortüzet zúdítottak Bachelu oszlopainak első soraira. A francia oszlop tántorogva igyekezett összeszedni magát, de a vöröskabátosok szuronyrohamra indultak. Bachelu katonái lassan tüzelve visszahúzódtak, s átadták a terepet az angoloknak. Ney észrevette a lehetőséget, s odaszólított egy hadsegédet: – Pellitier marsall úrral fordíttassa a tüzérségi tüzet arra az angol vonalra! És rendelje Piré tábornok urat a 6-os dzsidásaival arrafelé! Vigyék magukkal Gronnier kapitány lovastüzérségét is! Mondja nekik, hogy az ágyúkat... száznyolcvan méterre állítsák fel! Ez majd megtöri őket! A lovasság fenyegetése arra kényszeríti az angolokat, és a felföldi ezredet is, amelyet észrevett, hogy

formáljanak négyszöget. A tüzérség pedig azt fogja miszlikbe aprítani! Átnézett az erdőre. A szövetségesek vonala felé futó kékkabátos menekülők növekvő száma azt jelezte, hogy a belgák és a hollandok megtörőfélben vannak. A feketekabátos braunschweigiek is odahagyták a fák menedékét, s elszántan közelítettek Gemioncourt felé. Míg a megtépázott honfitársaik felmentésére igyekvő holland erősítés bevonult az erdőbe, Jerome könnyűgyalogsága megragadta a kínálkozó lehetőséget, s harsány „Éljen a császár!" kiáltással berohanva elfoglalta a kiürített területet. Az erdő széle mellől pontosan ebben a pillanatban nyitott tüzet Jerome gyalogságának megmaradt zászlóalja a takarás nélkül maradt braunschweigiekre. Ney látta, hogy Pellitier a saját kezdeményezésére szintén rájuk irányította az ágyúit. A braunschweigi hadtest végéről előrelovagolt egy fekete uniformist viselő lovaskülönítmény, élükön egy magasrangú tiszttel, aki körül ott keringett a stábja is. Egyenesen nekilovagoltak Jerome katonáinak, ám mielőtt elérhették volna őket, újabb sortűz dördült. A feketekabátos tiszt elesett, s vele egy tucat huszárja is. Ney újra jobbra nézett. A dzsidások folytatták a vérfürdőt. Ney-t megdöbbentette, hogy a felföldiek nem állnak négyszögbe, s látta, ahogy a lovasság halálosztó lándzsahegyei közéjük hatolnak. Itt már nem lesz szükség a tüzérségre! A mészárlás láttán a másik vöröskabátos zászlóalj már megkezdte a visszavonulást a kiindulási pontjára. Ney figyelő szeme előtt most vágtatva megérkezett a mezőn át Gronnier lovastüzérsége, s egy vasárnap délutáni parádé pontosságával állították fel a hatfontosokat, majd kartáccsal lőttek a braunschweigiek közé. Egy perc múlva a feketekabátosok maradéka fejvesztve menekült vissza a keresztút felé. Wellington centruma tárva–nyitva állt. Most, gondolta Ney. Itt az idő! Észrevette Rollint, aki már újra lovon ült (az előzőt kilőtték alóla), és odahívta. Gyorsan diktált neki egyetlen sort d'Erlon számára: Tábornok úr! Egy pillanatot se veszítsen! Hozza ide nekem az 1. hadtestet! – Menjen! Hozza ide őket! Most! Egy lökés elég lesz. De ahhoz szüksége van d'Erlonra. Rollin még száz métert sem tett meg új lován, amikor elhaladt a marsall

felé tartó de la Bedoyere mellett. A fiatal tábornok Ney mellé lovagolt. – Parancsot hoztam, uram! A császártól! Ney átvette az összehajtott pergament. Az üzenetet nem írták alá, de a kézírás mintha tényleg Napóleoné lenne. A parancs d'Erlont utasította arra, hogy hadtestével azonnal vonuljon Ligny felé, hogy Blücher jobbszárnyára támadjon. De la Bedoyere újra megszólalt: – Bízom benne, hogy megbocsátja nekem, uram. Bátorkodtam személyesen gondoskodni a parancs továbbításáról. Útközben ön felé találkoztam d'Erlon tábornokkal. E pillanatban ő máris Blücher ellen vonul – mosolygott rá Ney-re. A marsall halkan válaszolt: – Mit csinált maga? Hová parancsolta maga d'Erlon tábornokot? – hangszíne ijesztő módon lett egyre magasabb. De la Bedoyere arcáról leolvadt a mosoly. – Megbocsássak? Bocsássak meg? Mit tett maga? Hogyan merészeli? D'Erlon tábornok hadteste én alám tartozik! Én iderendeltem! Ide! ővele most eltiporhatjuk Wellingtont! Hol van? Hol van d'Erlon? – Uram, a császár kifejezetten azt tudatta velem... – Tudatta magával? Magával, fiacskám? Majd én tudatom magával, fiacskám! Megmondom én magának, mit akar a császár! Azt akarja, hogy rúgjam szét Wellington seggét! Utána pedig azt akarja, hogy vonuljak át hozzá, és tegyem ugyanazt Blücherrel! Ezt akarja a császár! És hogy megadhassam neki, ahhoz d'Erlonra van szükségem! Itt! De la Bedoyere egy szót sem szólt. Egészen elsápadt. Egy pillanatig Ney-re bámult. Azután megfordította a lovát, és visszaindult Fleurus felé. Még el sem tűnt, amikor újabb tiszt lovagolt oda. A marsall még dühében is megismerte. Forbin-Janson ezredes volt az, Soult törzséből. – Uram, üzenetet hozok a császártól! Amíg a mellényzsebéből előkotorta az üzenetet, elmondta a szóbeli üzenetet is, amit Napóleon azzal bízott rá, hogy személyesen közölje a marsallal: – Uram, ő, mármint a császár, arra kért, közöljem önnel, hogy minden további felhajtás nélkül be kell fejeznie a dolgot Quatre-Bras-

nál. Szó szerint ezt mondta, uram. Ney hitetlenkedve nézett körül a törzsén. Megpróbált a szemükbe nézni. Heymes és Flahaut mereven nézte a kantárt a kezében. A marsallnak a csata hevétől és a de la Bedoyere–rel történt szóváltástól már kipirult arca most tovább sötétült, majdnem lilává. Elnézett a látóhatár felé, és olyan tébolyult dühvel üvöltötte el magát, hogy az a csatazajban is elhallatszott száz méterre. Vadállati ordítása lassan elhalkult. Ökölbe szorította mindkét kezét. Végül, amikor már beszédhangra is képes volt, az ezredes felé fordult. – Szó szerint? Szó szerint? Maga agyalágyult hülye! Maga ostoba, felfuvalkodott szamár! Szó szerint? Még hogy szó . szerint! Nekem nem kurva szavak kellenek! Még a császár kurva szavai sem! Nekem emberek kellenek! D'Erlon kell! Hogy érti azt, hogy „fejezzem be a dolgot"? D'Erlon nélkül ez a „dolog", ahogy maga Wellingtont hívja, ez fog engem befejezni! Ezt mondja meg neki, maga ostoba szamár! Mondja meg a császárnak, hogy hacsak nem kapok erősítést, nem az angolok lesznek befejezve, hanem én! Ezt mondja meg neki! Forbin-Janson a semmibe bámult. Képtelen volt megszólalni. Ney kezdett megnyugodni. – Bocsánatot kérek, ezredes úr. Így kellett volna mondanom: Kérem, értesítse őfelségét pontosan arról, amit itt látott. Mondja meg neki, hogy velem szemben nem valami jelképes kis haderő áll, hanem Wellington egész hadserege! Hogy gyanúm szerint már most is létszámhátrányban vagyok. Hogy ennek ellenére is kitartok, és annak ellenére is, hogy d'Erlon tábornok még nem érkezett meg. Mivelhogy még nem érkezett meg! S mivelhogy pillanatnyilag éppen... másfelé menetel, nagyon félek attól, hogy képtelen vagyok ennél többet ígérni őfelségének. Ezt mondja meg neki! Az összezavarodott, restelkedő ezredes piros arccal, tágra nyílt szemmel tisztelgett, kiengedte kezéből a már elfeledett üzenetet, és ellovagolt. Ney össze volt zavarodva. Most mi a parancs? Cselekedni csak egyféleképpen tud: követi a saját ösztönét. Az ösztöne azt súgta,

hogy le kell győznie az angolokat. Ehhez pedig d'Erlonra van szüksége. Egy harmadik lovas jelent meg a törzstisztek közt. Delcambre, d'Erlon vezérkari főnöke, s vele jött a csodálkozó Rollin is. – Marsall úr, tájékoztatnom kell önt, hogy d'Erlon tábornok úr a császár kérésére úton van Ligny felé. Ney felnyögött. – Azt tudom már, ostoba! Nem tudja, hogy tudom már? Akkor most hadd mondjam meg magának, mit tegyen! Jól figyeljen, Delcambre! El ne tévessze majd a szavamat! Maga most a következőt fogja tenni. Visszalovagol d'Erlon tábornok úrhoz, akárhol is legyen most, úton Ligny felé vagy vissza Párizs felé! És vissza fogja hozni őt ide hozzám. Hozzám, Delcambre! Hozza ide őt! És aztán, Delcambre, maga, én, Reille tábornok úr és d'Erlon tábornok úr, szét fogjuk zúzni az angolokat! Utána mindannyian Ligny-be megyünk. Megértette? – Uram! – Akkor tegye! Amint az ezredes vágtatva nekiindult hálátlan küldetésének, egy ágyúgolyó, amit egy frissen érkezett, lármás angol lovastüzérüteg lőtt ki közvetlenül a Ney körüli törzstisztek csoportja felé, fütyülve odaért a dombtetőre. A golyó a marsall lova előtt csapódott a földnek, ahonnan felpattant, s véres csatornát vágott végig az állat hasán. A ló felágaskodott kínjában, Ney-t oldalra lökte magáról, mielőtt a másik oldalára zuhant. Az ágyúgolyó folytatta útját, letépte Ney egyik alacsonyabb rangú segédtisztje fél lábát, majd a törzs csoportján túljutva kibelezte Foy egyik fiatal gyalogoshadnagyát. Ney káromkodva tápászkodott fel. Heymond odalovagolt, kezében egy friss ló kantárjával, amely tizenöt perccel korábban még a vadászok egyik őrnagyáé volt, akinek azonban, mint Heymond fogalmazta, „már nem lesz szüksége rá". A marsall tudta, hogy ez a pillanat a csata krízispontja. Ha most jól tudna cselekedni, ha húzni tudná az időt amíg d'Erlon még közelebb jön, akkor biztosan legyőznék Wellingtont! Precedenseket keresett magában. Nagy Sándor? Frigyes? Zavarodott agya

azonban nem talált példát. Racionalizálni próbált hát, konszolidálni a meglévő erőit. Mindhárom gyalogoshadosztályt egészen lekötötte a vonal tartása. A dzsidásai közül az egyik ezredet szétzilálták a felföldiekkel történt összeütközés utózöngéiben. A másik azonban viszonylag friss volt még. És akkor ott van még a nehézlovasság: Borogyino jutott eszébe. Murát és jómaga, a csatától megvadultán, egy csordányi vértes élén. Borogyino! Ott történt először, hogy az ő bátor kezdeményezése győzött a császár határozatlansága felett. Most újra megtörténhetne! Lovasság. Vértesek. Körülnézett, észrevette Heymest, s az ágyútűz felett átkiabált neki: – Vigyen üzenetet Piré tábornok úrnak! Nincs idő megírni! Mondja meg neki, azt üzenem, hogy az 5-ös dzsidások azonnal lovagoljanak a szövetséges vonal centrumának! Próbálják meg áttörni, hogy Kellerman tábornok úr kiszélesíthesse a rést! Nyergében megfordulva megtalálta a vértesek szokásos félpáncél egyenruháját viselő Kellermant, aki Rollinnal beszélgetett. – Kellerman! A vértesei! Készen áll? – Uram, egyetlen dandárom van! A többi emberem tartalékban maradt! Nem vagyok biztos benne, uram, hogy pontosan merre... – Nem érdekel, miben nem biztos! Értette? Támadjon azzal, amije van! Fogja az embereit, Kellerman, és lovagoljon neki annak a gyalogságnak! – Mutatta is, merre, egyenesen a szövetséges vonal közepének. – Lovagoljanak rájuk, tapossák le őket! Földbe velük! Induljon, máris! A tábornok eltávozott, hogy megkeresse a dandárját. Ney máris látta, amint elöl Piré dzsidásai rálovagolnak három hitetlenkedő vöröskabátos zászlóaljra; a háromból egy skót szoknyát viselt. Látta, amint a skót és angol tisztek riadtan mutogatnak. Látta, ahogy a vöröskabátosok gyorsan ráébrednek kétségbeejtő helyzetükre: elkapták őket! Látta, amint két zászlóalj sietve négyszögbe rendeződik, amire a harmadiknak már nem maradt ideje. Látta, ahogy a dzsidások körbe-körbe lovagolnak körülöttük, kényelmesen választják ki célpontjaikat, épp oly nyugodtan, ahogyan egy társasvadászat résztvevői vaddisznóznak. A nyílt terepen körülzárt, védtelen gyalogosok muskétáikkal próbálták hárítani a

lándzsadöféseket, s borzadva észlelték, milyen hiábavalóak az elkerülhetetlen megakadályozására tett erőfeszítéseik. Gyorsan vége volt, a zászlóalj odaveszett. Most pedig, Ney-től balra, Kellerman következett. Ney érezte, hogyan remeg a talaj az ötszáz páncélos lovas alatt, amint fényes fekete lovaik galoppból vágtába csapnak át. Élükön magasba emelt karddal lovagolt Kellerman, mellette a parancsnokuk, Guiton báró, Eylau hőse. A megállíthatatlan, ragyogó kékezüst vasvihar belecsattant a vörös vonalba, majd eltűnt egy fehér fustfelhőben. A megfigyelőállásból nehéz volt pontosan kivenni, mi történik. Amikor azonban oszladozni kezdett a füst, Ney kisebbfajta csodát látott. Ami azelőtt egy négyszögbe rendezett zászlóaljnyi vöröskabátos katona volt, azt most vértesek aprították darabokra. Az egyik francia elragadott egy angol lobogót, s a zöld–arany selyemleplet diadalmasan vitte vissza a vonalakhoz. A támadás sokkhulláma egy másik brit zászlóaljat oldalra szorított, be a Bossu erdőbe, s tovább, Reille rájuk várakozó gyalogsága elé. Ney észrevette magát Kellermant is, amint Guiton katonáinak egy csoportjától körülvéve a keresztút közepén áll. Istenemre, gondolta, elfoglaltuk az utat! Pusztán a lovassággal! Tudta, hogy meg lehet csinálni. Most már csak annyi van hátra, hogy gyalogsági támogatást küldjön nekik, s övé lesz a nap. Hol van d'Erlon? Itt a pillanat! Most! Csak most! Ha nem cselekszünk, elmúlik! El is múlt. Percekkel később, amikor Ney ismét a keresztútra nézett, látta, amint két friss, vöröskabátos zászlóalj menetel céltudatosan át a mezőn, egyenesen a vérteseknek. Amint oszlopból vonalba fejlődtek, újabb brit lovastüzérüteg nyitott tüzet. Ekkor Kellerman megfordult, s másik célpontot talált magának. Még egy zászlóalj skót felföldit. Ez alkalommal viszont nem volt elég lendület a támadásában. A vértesek legfeljebb ügetésben voltak még, amikor harminc lépésről megállította őket az első skót sortűz. Most oldalról pásztáztak végig rajtuk az angolok, s a francia lovasság megkezdte a visszavonulást. Lassan jöttek vissza a vonalak felé, lovon, gyalog. Kettesével, hármasával gyülekeztek a véres katonák és századok. Kellerman is előjött velük a füstből, gyalog, két kezével két ló

kantárába kapaszkodva. Nem sebesült meg, de a bokája csúnyán kificamodott. Ney tudta immár, hogy a pillanat elmúlt, de nem volt hajlandó elismerni. Körülnézett. Törzse nagy része mintha elolvadt volna. Elestek, megsebesültek, vagy elvesztették a lovukat. Rollin a véres karját szorongatta. Heymes azonban még mindig vele van. Flahaut is. Hol van d'Erlon? De a szíve mélyén tudta, hogy már késő. Az 1. hadtest még masírozik, úton van valahol közte és Ligny közt. Úton két csata között. Két parancs között. Két vezér között. Most már az ő feladata, hogy befejezze ezt a dolgot. Valahol elvesztette a kalapját, s kisvártatva a lovát is, amint a mai harmadik lova pánikba esett, levetette magáról, s a szövetségesek vonalai közé futott. Ney felkészült rá, hogy gyalog fog előrehatolni. Kezével megtörölte a homlokát. Becsukta a szemét. Amikor újra kinyitotta, s egy pillanatra a földre nézett, váratlanul egy darab fehér papírt látott maga előtt. Lehajolt, felemelte. Alig tudta elolvasni az összepiszkolódott üzenetet. „Jegyezte Forbin-Janson ezredes." Soult küldte. Datálás: „Fleurus 3.30". Marsall úr! Egy órával ezelőtt jeleztem, hogy a császár 2.30–kor megfogja támadni a St. Amand és Brye közötti pozíciót. E pillanatban folyamatban van a fenti akció, őfelsége arra utasított, hogy közöljem Önnel: azonnal oldalvást kell manővereznie, hogy bekerítse az ellenség jobbszárnyát, és hátulról támadjon. Ha energikusan cselekszik, elvész a porosz hadsereg! Franciaország sorsa az ön kezében van. Franciaország sorsa! Ney mosolygott. Ökölbe szorított kézzel gyűrte feszes gombóccá az üzenetet. Azután a zsebébe dugta, a magasba emelte kardját, s egyedül megindult Foy előcsatározóinak első vonala felé.

TÍZ

Ligny, 18.15

Napóleon A magasan Ligny fölé emelkedő szélmalom felső szintje köré aznap reggel a Császári Gárda utászai megfigyelőállást ácsoltak, innen nézett a császár hallgatagon a füstölgő völgy felé. Idegesítette az arcán lecsorgó verítékbe ragadt szabad hajtincse. Félretolta, és megvakarta a homlokát, majd kezét a szokásos módon keresztbe tette a háta mögött, és jól nekiszorította zöld kabátja szárnyának. Még szorosabban összefonva karjait, gyorsan megfordult, és visszament a malomba. A jelenlévő öt törzstiszt vigyázzba vágta magát. Az egyik malomkövön készen várakozó papírkötegből felragadott egyet, ceruzát fogott, és egyetlen szót írt fel rá: „Marbais", aztán hevesen tízszer aláhúzta, majd egy alacsony gerendára tűzte. – Marbais, uraim! Ez a csata kulcsa. Ma este pontosan hét órakor d'Erlon gróf hadteste Marbais és Wagnelée között, tőlünk északnyugatra a csatatérre érkezik, és lesújt a porosz hadsereg jobbszárnyára. Soult, mint mindig, most is kéznél volt. – Uram! Ha d'Erlon gróf szó szerint végrehajtja az ön parancsát, akkor befellegzett a poroszoknak! Napóleon nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon: a malom fehér, liszt borította padlódeszkáira meredt. Soult-nak természetesen igaza van, akkor is, ha a kommentárja lényegtelen és hízelgő. A terv ragyogó. Blüchert legyőzték. Most eljött a kegyelemdöfés ideje. D'Erlon és a Gárda együtt fog támadni. Az egyik a szárnyon, Wagnelée-nál, a másik közvetlenül a cent–; rumban. Faltörő kos és vaskesztyű együtt veri le a németeket .Örökre. Kiment a malomból a megfigyelőállásra, ahol rögtön felcsapott rá az alatta már kora délután óta dúló összecsapásból áradó hőség. Átnézett a síkság túloldalára. Észrevette, hogy a poroszok jobbfelé manővereznek, amivel a saját centrumukat gyengítik. Ennyi elég lesz. A jobbszárny erős. Vandamme biztonságban van St. Amandban.

Eleinte észre sem vette, hogy közvetlenül őalatta egy vadásztiszt érkezik, leszáll a lováról, a keskeny falépcsőhöz szalad, és felhág a megfigyelőállásba. A hadnagy meglátta Gourgaud–t, tisztelgett neki, és belekezdett sürgős mondanivalójába. Napóleon le sem engedte a látcsövet a szeme elől, úgy intett a vezérkari ezredesnek. – Engedje át, Gourgaud! Hozza ide! Mi újság? – Uram! Belgák! Balra tőlünk, uram! Vandamme tábornok úrtól jövök, St. Amand-ból, felség! Rögtön ránk támadnak! Napóleon leengedte a látcsövet, és közelebbről is megnézte magának a zaklatott ifjút. – Biztos benne? Biztos, hogy belgák? – Nagy létszámú egység, uram. Talán húszezer katona. Sötétkékben vannak, a szárnyunk ellen jönnek. – A tőlük délnyugatra lévő római út felé mutatott. Napóleon körülment az állás túloldalára, a malom nyugati felére. Lehetséges ez? Sikerült volna Wellingtonnak elszakadnia Ney-től? Belenézett a látcsőbe, egy hosszú teljes percig. A tisztnek igaza van! Kétség sem fér hozzá. Ott voltak, az ő jobbszárnyukon. Menetelő katonák hosszú, sötét oszlopa. Gyakorlatilag nem is a szárny ellen, hanem mögé igyekeznek. Közvetlenül a birodalmi főhadiszállásnak! Megpróbálta megbecsülni a számukat. Az előőrsben talán ötezer látható? Biztosan belgák. Még a távolból is túl sötét színű volt az oszlop ahhoz, hogy angolformán vörös lehessen. Az sem lehetséges, hogy d'Erlon katonái. Ha ők volnának, egészen rossz helyen lennének. Jó öt kilométerre délebbre a kelléténél. Napóleon elfordult és a térképhez ment, amely kövekkel leszorítva feküdt egy nagy, felfordított hordón. Akárkik is ezek, Wagnée falu felé tartanak. Megdermedt. Felnézett, és a semmibe bámult. Nem! Ez nevetséges! Abszurd! De háborúban minden lehetséges. Különösen, ami nevetséges. Lehetséges? De la Bedoyere személyesen vitte Ney-nek az üzenetet, amiben megparancsolta, hogy d'Erlon vonuljon Wagnelée és Marbais ellen. O maga írta! De mit is írt pontosan? Lehetséges volna, hogy a fiatal tábornok siettében nem Wagnelée,

hanem Wagnée nevét írta le? Persze hogy lehetséges! Ez az átkozott, forró, nyirkos ország, a gonosz flamand helyiségneveivel! Wagnée, Wagnelée, Gosselies, Herpignies. Ismét a térképre nézett. Több mint lehetséges. Biztos. Napóleon visszaillesztette szemére a látcső hűvös rézkarimáját. A menetoszlopra koncentrált. Egy négyszögletű ezredzászló lebeg az oszlop felett. Megpróbálta kivenni a részleteit. Trikolor. Egy sas villant meg rajta egy pillanatra. Nem kell tovább nézni. Franciák! D'Erlon. Összecsattantotta a teleszkópot. A törzséhez fordult. – Franciák. Franciák! D'Erlon az! Soult, mondja meg nekem, mi a jó csudának vonul d'Erlon a balszárnyam felé? Hol vannak a felderítői? Miért nem küldött értesítést az érkezéséről? Hát minden tábornokom alkalmatlan a feladatára? Mindent magamnak kell csinálnom? – öklével olyat vágott a hevenyészett térképasztalra, hogy a térképet leszorító kövek szanaszét repültek. – Gourgaud! Corbineau! Küldjenek egy hadsegédet az oszlop elejéhez! Azonnali igazolást kérek, hogy tényleg d'Erlon az! Abból nem lehet baj, ha biztosat tudunk. Alig indult útnak a futár, s vele a zavart vadászhadnagy, amikor újabb hírnök fékezte le a lovát a malom előtt. Ez gyalogoshadnagy volt. Gourgaud intett, hogy beszéljen. – Uram! Vandamme tábornok úr tisztelettel értesíti, hogy az embereit egyre jobban nyugtalanítja a bal oldalán előrenyomuló azonosítatlan menetoszlop. Erősítést kér, uram! Ha nem kap, kénytelen lesz elhagyni a hadállását St. Amand-ban! – Rendben van. Gourgaud! Szóljon valakinek, keressék meg Duhesme-t. Mondja meg neki, hogy vigye magával az Ifjú Gárdát, és menjenek át erősítésül St. Amand-ba! És tegyen róla,, hogy akárki viszi az üzenetet, mondja meg Duhesme tábornok, úrnak, hogy én üzenem. Én üzenem: újra esélyt kap rá, hogy felelevenítse az ismeretségét ezzel a tereppel. Mondják meg neki, hogy ha ma olyan jól teljesít, mint 1794-ben tette ugyanezen a csatatéren, akkor mindannyian Brüsszelben reggelizünk! És az Isten szerelmére, Gourgaud, mondják meg Duhesme-nek, hogy szóljon Vandamme-ra, ne pánikoljon! Francia katonák közelítenek felé! D'Erlon az! – mondta a császár, majd megrázta a fejét.

Adja Isten, gondolta magában, hogy tényleg d'Erlon legyen! Mert ha Wellington az, akkor végünk! Napóleon immár idegesen vonult vissza a malomba. Egy pillanatra letelepedett a malomkőre. Összefonta a karjait, becsukta a szemét. Megpróbált összpontosítani. Rám várnak, gondolta. Várják a parancsaimat, hogy tegyek csodát. Tudják, hogy győzni fogok. De én tudom–e? Biztos lehetek benne? Nem markoltam sokat? Nem vagyok túl öreg? Hirtelen fáradtság szállt rá, aminek a nyomában ott lopakodott a hányinger. Szorosabbra vonta a karjait maga köré. Akaraterejével elnyomta a rosszullétét. Körülötte a tábornokok, a küldöncök, az udvaroncok mind csodálva figyelték a császár higgadtságát. Azt a képességét, hogy most, a csata legfontosabb pillanatában is képes lazítani. Micsoda férfi! Nem is férfi, isten! Napóleon tapintatos köhögést hallott. Kinyitotta a szemét. Gourgaud volt az. – Megjött a menetoszlophoz küldött felderítő, uram. Franciák, felség. D'Erlon az, uram! Önnek igaza volt. Hát persze hogy d'Erlon. És a szárnyunk felé tart. Bizonyára úton volt már, amikor de la Bedoyere találkozott vele. Nem volt idő útvonal módosításra. A legrövidebb úton jött. Nagyszerű! Improvizáció! Ilyen a jó tábornok! Nem szükséges újabb parancsokat küldeni neki. D'Erlon nem ostoba, tudni fogja, hogy a római út mentén kell továbbhaladnia. Napóleon felállt, és átment a helyiségen oda, ahol egy másik térkép feküdt egy kőtömbre terítve. Hüvelykujjával megjelölte d'Erlon jelenlegi helyzetét. Végigfuttatta ujját a maga felé vezető útvonalon. A Trois Barettes nevű kis falunál fog kiérni a mezőre. Jó, ennyi is elég lesz. Nem fogja meglepni a poroszokat – nyilván azok is látják –, de azért így is fenyegeti a szárnyukat. Foglalkozniuk kell a fenyegetéssel. Jó lesz így. És most már várni sem kell rá. Napóleonnak elege volt ebből a nyomorult adok-kapok csatából. Elege volt „Blücher papából". Soulthoz fordult. – A Gárdával most befejezzük ezt az ügyet. Drouot?

A Gárda magas, kifogástalan viseletű parancsnoka, aki a barátságos „Bölcs” gúnynevet viselte, s huszonkét éve szolgált már, előrelépett a tisztek közül, és fájdalmasan vigyázzállásba igazította béna lábát. – Uram? – Eljött az idő! Indítsa támadásba a régi Gárdát, a gránátosokat, a vadászokat! Desvaux! Hol van Desvaux? Valaki! Gourgaud! Lannoy! Valaki. Menjenek, kerítsék elő Desvaux-t, és szóljanak neki, hogy a Gárda tüzérsége nyisson tüzet mostantól... tíz perc múlva! Mondják meg neki, kilenc üteggel, tizenkét fontosokkal, hatfontosokkal. Nem, nem a lovas ütegekkel! Azokat a támadásba kell küldeni. A többi közvetlenül a centrumot lője! Mondják meg neki! Indulás! Napóleon kiment a megfigyelőállásra, vissza a perzselő hőségbe, s lenézett az ösvényre, ahol az ő „Legyőzhetetlenjei" fognak elhaladni. A talaj emelkedése még a magas medvebőr kucsmáikban is eltakarja majd őket a poroszok elől, egészen addig, amíg az ellenségnek már késő. Most továbbnézett, át a völgy túloldalára, ahol megnövekedett aktivitást észlelt a porosz vonalak közt. Balra egy lovas osztagot látott St. Amand felé indulni, látszólag egy egész dandárnyi gyalogos támogatásával. Blücher tehát ellentámadásra indul a jobbszárnyon. Itt az idő! A levegő állni látszott. Napóleon egy pillanatig nehezen vette a levegőt. Meglazította a gallérját. A pillanat elmúlt. Közvetlenül a csatatér felett különös mikroklíma volt kialakulóban: súlyos, fekete viharfelhők gyülekeztek, részben a csatatérről felszálló füst hatására. A hőség és az iménti riasztó, fojtogató pillanat ellenére Napóleon érezte, hogy kezd megnyugodni. Testének-lelkének egyaránt újra ura volt. – Gourgaud! Küldje a Gárda könnyűlovasságának felét közvetlenül St. Amand felé, hogy támogassák az Ifjú Gárdát! És Dómon vadászait is! Ez majd elejét veszi bármilyen új fenyegetésnek. A 4. hadtest parancsnokához, Gérard–hoz fordult, aki a jobb keze mellett várt a parancsára, hogy induljon a Régi Gárda támogatására.

Napóleon mosolyogva mutatott a központi domboldalra, ahol már egyetlen porosz katona sem volt, csupán holttestek borították. – Nézze, Gérard! Látja? Elvesztek! Blücher bevetette a tartalékát! Már semmi sem állíthat meg bennünket! Mintha az ég is egyetértett volna vele: a mondat közben villámlott egy nagyot, s végre eleredt az eső a két hadsereg felett. Egy pillanat múlva a Gárda tüzérsége színpadi pontossággal nyitott tüzet Ligny-re. Desvaux szóról szóra hajtotta végre Napóleon parancsát: közvetlenül oda irányította a tüzet, ahol Blücher vonala a leggyengébb volt. Ez a régi jó módszer! Egy pontot veretni jó erősen, és amikor jól meggyengült, még tovább veretni! Napóleon tudta, hogy odabent, az összeomló, tűzbe olvadó romok között, a porosz halottak és haldoklók mellett francia sebesültek is feküsznek, és francia holtak is, akiket most a saját tüzérségük tép cafatokra. Hát, ilyen a háború. Sajnálatos. A császárukért halnak meg. Megértik. A kabátjába nyúlt, és elővette a tubákos szelencéjét. Kivett egy csipetnyit, felszívta az orrlikaiba, és eltette a teknőchéj szelencét. Balra fordult, egy másik zsebéből elővette a kölnibe áztatott zsebkendőt, és az orrához tartotta. – Én mondom magának, Gourgaud, semmi sem ér fel egy jó nagy üteggel, egy hatvan, nyolcvan, száz ágyússal! Tizenkét fontosokkal, ha hozzáférhetők. Igazi ágyúzaj legyen, hogy az ellenség a nadrágjába szarjon tőle! És azután – mosolygott –, azután már nem lesz gyomra harcolni. Mi, Lannoy? Moline? Mi, Resigny? Nem lesz gyomra! Hahaha! Nevetéssel jutalmazta saját tréfáját. A négy hadsegéd szolgálatkészen vele nevetett. A császár mögött egy csoport küldönc a segédtisztekkel egyszerre nevetett fel valami máson. Napóleon hirtelen megfordult. Fagyos volt az arca. – Lehetne egy kicsit komolyabb is, Saint-Denis, amikor annyi bátor férfi hal meg éppen ön körül! Csend. Napóleon felnézett az esőbe, majd letekintett, át a völgyön. – Akkor induljunk! A csoport lement a megfigyelőállásból.

– Gyerünk, gyerünk, keressék meg a lovamat! És de la Be– doyere–t is! – A tábornok úr Ney marsall úrnál van, uram! – Gourgaud. – Persze. Hogyne, persze. Igaza van. Egy zöld libériás lovász odavezette Marengót. Napóleon felszállt a csata sötét hátteréből éles kontrasztban kiemelkedő szép, fehér lóra. Lerázhatatlan tiszti uszálya előtt gyorsan lovagolva egy magas pontot keresett. Olyat, ahol tisztán láthatja őt a Gárda, amelynek katonái már meg is kezdték az elhaladást császáruk előtt. Két oszlopban meneteltek, a bal oldali kizárólag gránátosokból állt, hadserege magas termetű „morgóiból". Mind egy szálig veteránok voltak, tíz esztendő csatáinak hősei, fülbevalót viselő, bajuszos, lisztes hajú férfiak, akiknek magasságát csak fokozta az értékes, fekete, medvebőr kucsma. A jobb oldali oszlop vegyes volt: gránátosok, vadászok és a rikítóan öltözött „tengerészgyalogosok", akiknek legtöbbje soha nem látta a tengert. Az ágyúdörgés háttérzaja felett felharsant a hűség csatakiáltása: „Éljen a császár! Halál a poroszokra!" Napóleont a saját teremtményei vették körül. Katonák, tisztek. Látta, ott van Friant, egy bútorfényező fia, aki törzsőrmesterből emelkedett a Gárda négy gránátosezredének parancsnokává. Ott van Morand, az egykori ügyvéd, az egyiptomi hadjárat veteránja, immár szintén tábornok a vadászoknál. Szegény, csúf Morand, akinek az arcát Borogyinónál úgy torzította el örökre egy akna szilánkja, hogy állítólag egyetlen asszony sem képes szeretkezés közben az arcába nézni, és mind azért könyörög neki, hogy hátulról tegye magáévá. Napóleon elmosolyodott a gondolatra. Itt jön Petit is, éppen visszamosolyog a császárára; őt hagyta ott könnyezni Fontainbleau–ban az udvaron, amikor száműzetésbe indult arra a förtelmes kis szigetre. Nahát, most már nem lesz alkalmuk rá, hogy még egyszer ezt tegyék vele! Bosszúittas visszaemlékezését megzavarta a jobb oldalán elvonuló acélszürke zubbonyok látványa, és a lőszeres ládák és ágyútaligák zűrzavaros elrobogása: a Gárda tüzérsége sietve indította könnyű lövegeit a támadásra.

Teljes húsz percbe telt, amíg az összes oszlop a frontvonalhoz ért. Mihelyt azonban ott voltak már, lendületük gyorsan levitte őket a lejtőn Ligny felé. Öt ezredben húszezer katona, állandó tűz alatt. A Gárda két oszlopa két oldalról körülfolyta az égő falut. Középen a 4. hadtest tömege szemből támadta. A szárnyakon a lovasság. Balról a Gárda hatalmas, medvebőr kucsmás lovasgránátosai erős, koromfekete lovaikon és a Gárda sisakos, zöld és aranyszín egyenruhás dragonyosai, akik még mindig Napóleon halott császárnéjának a katonái. Jobbról Milhaud hadtestének háromezer vértese lovagolt. És mind könyörtelenül haladt előre, hiába lőtték őket közvetlen közelről a poroszok. Villogó szablyákkal, irgalmatlan szuronyokkal estek neki az egykori porosz centrum maradékának. Így kell legyen, gondolta Napóleon. Ez a háború! Az ő feltételei szerint. A korlátlan háború. Nagy Sándor háborúja. Caesar háborúja. A szája kiszáradt izgalmában. Testét eltöltötte az érzéki öröm. Élvezettel jött rá, hogy mint a csaták e fázisában már oly sokszor, most is erekciója lett. Saját állapotán szórakozva mozdulatlanul ült a lován, és nézte, amint a véres dráma zajlik alatta. Fleurus templomi harangjai hetet ütöttek; mély hangjuk egybeolvadt a gránátosok zenekarának muzsikájával, amely a „Chant du Depart" dallamával az utolsó zászlóaljakat küldte a csatába, majd maga a zenekar is követte a katonákat a lángoló, szétrombolt falak közé, amelyek helyén öt órával azelőtt még Ligny falva állt. Napóleon kiegyenesítette magát Marengo hátán, aki tőle szokatlan módon megugrott egy közel elsüvítő ágyúgolyó miatt. Elmélyülten, feszülten figyelte, amint a támadó oszlopok elérik a porosz vonalakat. Látta a becsapódást, amint a támadók hatalmas lendülete fizikailag hátralöki a németeket, fel a domboldalon. Most már minden francia a patak túlpartján volt. Napóleon büszkén nézte, hogy a Gárda gyorsan oszlopból vonalba fejlődik, készen arra, hogy a lehető legtöbb muskétát süsse az ellenségre. Jobbról látta, hogy egy porosz lovasezred a semmiből előbukkanva két gránátoszászlóalj ellen támad. A veteránok szempillantás alatt homorú négyszöggé formálták át vonalukat. A

medvebőr kucsmák láttán a porosz lovasság megfordult, és elmenekült. Napóleon tapsolt. Tekintetét az előtte folyó vérfürdőről egy pillanatra sem elfordítva megszólította segédtisztjeit, de nem a császár, hanem a játszótér győztes gyermektábornokának hangján: – Nézzék! Nézzék őket! Hát nem a legjobb katonák a világon? Az én gyermekeim! Mi állíthatná meg őket? Mi állíthat meg bennünket? Látják már? Látják már, hogyan kell megnyerni egy csatát?

TIZENEGY

Quatre–Bras, 18.30

Macdonell Tizenhárom órája meneteltek már. Úgy becsülte, legalább negyven kilométert tettek meg. Amióta visszamentek az útra Nivelles után, a hosszú, elgyötört menetoszlop élén Macdonell helyét az 1. gárda könnyűszázadai vették át. Kikapcsolódásként egy időre Henry Wyndhamre hagyta az embereit, és előrelovagolt, hogy csatlakozzon az új előőrs parancsnokához. George Fraser, Saltoun lordja szintén skót volt, s rangban, beosztásban pontosan egyenlő vele. A Macdonellnél hét esztendővel fiatalabb Lord Saltoun nyájas férfi, s kettejüknek sok közös tulajdonságuk volt. Macdonellhez hasonlóan Saltoun is egy felföldi ezrednél szolgált eredetileg, a 42-eseknél, a „Fekete őrségnél", mielőtt áthelyeztette magát a Gárdához. Most együtt lovagoltak, kellemetességeket és észrevételeket váltottak egymással, s közben mindketten tudták, hogy ez az egész csak a közelgő csata előtti rossz érzésük elleplezésére szolgál. Miután kimerítették számos közös otthoni, skóciai ismerősük egészségét, s annak az előnyeit, ha egy felföldi birtokon birkákra cserélik a bérlőket, tudniillik Macdonell fivére, Alas–dair éppen ezen munkálkodott Invergarryben, a társalgás a horgászatra, Macdonell szenvedélyére terelődött. Az Ibériai-félszigeten, a katonaélet jórészét kitevő összecsapások szüneteiben Macdonell kedvét lelte a spanyol folyókból kifogható halak sokféleségében. Nemcsak lazac és pisztráng akadt a horgára, de márna, pérhal és ajakoshal is. Saltoun éppen saját birtokának, az aberdeenshire-i parton lévő Fraserburgh melletti ősi otthon, a Philorth Castle körül elterülő sokhektáros terület sportlehetőségeit ecsetelte. – Amikor túl vagyunk ezen a dolgon, James. Amikor végleg letudjuk BoNey-t és a cimboráit, és egy időre újra otthon leszünk Skóciában, megmutatom neked az ország legjobb lazacozó helyét. A Donban és a Deeben fogunk horgászni, és ha nem bánod, még az én szerény saját strathbegi tavamban is. – Nevetett. – Persze, tudom, hogy szerinted én vagyok a gyengébb horgász. Macdonell udvarias tiltakozásba fogott, de Saltoun leintette.

– Nem, nem! Hallani sem akarom az ellenvetéseidet! Eltökélt vagyok. Majd meglátod! Macdonell is mosolygott. – Lehet, Saltoun. És mindig boldogan fogadom el az egész napos sportolásra szóló ajánlatokat. De a fivérem engedelmével viszonozni fogom a meghívásodat. Akkor majd eljössz hozzám Invergarrybe, és meglátjuk, menynyit ér a dicsekvésed! Ismerek egy helyet, egy magas partszakaszt a Garry folyón. A levegő ott különösen friss. Ott fogunk tábort ütni. Azután leviszlek, át a sziklákon, melyeknek a folyó úgy csapódik neki, mint egy malomárok vize. És azután, kedves Saltoun barátom, meg fogod látni, hogyan vetjük a horgot egy gyors folyóba. Ott aztán dolgozhatsz a léggyel! Ott pontosan kell időzítened! Ha nem teszed, elvesztél! Időzítés, Saltoun! Az időzítésről szól az egész! Ez a horgászat! Igazi sport. Saltoun nevetve rázta a fejét. A tőle jobbra-balra lovagló beosztott tisztjei mosolyogtak a baráti rivalizáláson, s irigyelték a két ezredes látszólagos nyugalmát. Saját gondolataik messze nem olyan békések és földhözragadtak voltak, mint a lazacfogás. Agyukat betöltötték a borzalmas képek, amelyeket korábban láttak, s most is, az utolsó néhány kilométeren, amint elhaladtak a sebesült brit, holland, belga és német katonák áradata mellett, amely az út mellett folyt visszafelé, Nivelles-be. Egyesek gyalog jöttek, a járóképtelenné tépettek pedig ökörvonta, morcos parasztok hajtotta rekvirált szénásszekereken. Amint a tisztek továbbhaladtak, az ágyúszó egyre közelebbről hallatszott. Az ezredinduló régen elhallgatott már, s vele elmúlt a hetyke ruganyosság is a katonák lépteiből. Helyébe az igazi baj keltette új sietség költözött. Az ágyúzáson kívül most már megint csak a menetelő lábak dobogása, a lovak patáinak csattogása, a lószerszám csilingelése és a fának ütköző szuronyok tompa kopogása hallatszott. Egy útkanyarulat túlsó végén Macdonell házakat látott maga előtt. Ez biztosan Quatre-Bras! Balra egy csoport katona készült éppen letelepedni. A kinézetük alapján belgák. Nyilván parancsra várnak. A másik oldalán, jobbra egy nagy erdő körvonalát látta, ami talán bő két kilométerre nyúlt dél felé. Ez lesz a Bois de Bossu. Az ő úti

céljuk. A falu felé közelítve orrába került a csataterek eltéveszthetetlen bűze, számtalan emléket idézett fel benne, s vele együtt a lelkesedés, szánalom és félelem keverékét. A keresztút közelében a katonák elhaladtak az első tetemek mellett. Azok a katonák, akik megérezték állapotuk reménytelen voltát, ide másztak el a harcból, hogy békében halhassanak meg az út szélén. Sebesültek is voltak, mindenféle náció mindenféle fegyverneméből. Angolok, skótok, nassauiak, belgák, hollandok, braunschweigiek. Nem volt kellemes látvány, s Macdonell tudta, hogy a parancsnoksága alá tartozó fiatalabb katonák közül sokan, köztük tisztek is, most látnak először vért a csatatéren. A háta mögül hallatszott, hogy Miller éppen kaffogva leteremt néhány újoncot, akik kiálltak az út szélére hányni. Macdonell nagyjából már immúnis lévén az efféle látványra, inkább azzal foglalkozott, hogy megpróbálta az egyenruhákból azonosítani, mely ezredek folytak már bele az ütközetbe. Úgy tűnt, a tartalék már megérkezett, olyan szemmel láthatóan nagy volt a veszteségük. Látott halottakat és sebesülteket a 69esektől. A 28-asok egyik közlegénye a hátán feküdt, arcára odafagyott az elégedett mosoly, a fején pedig még mindig ott díszelgett a kályhacsőforma csákó. Felföldiek is voltak köztük. Macdonell gael nyelven odavetett bátorító szava meglepett egy sebesült őrmestert, aki megnyomorodott kezét szorongatta. Egy hason fekvő hullán az árokban felismerte a Fekete őrség skót szoknyáját. Saltoun régi bajtársai. Már éppen mutatta volna barátjának a halottat, amikor felfigyeltek egy sietve feléjük közeledő lovascsapatra az úton. Élükön jellegzetes figura lovagolt: fekete ruha, extravagáns, prémszegélyes felsőkabát, és egy lehetetlenül tollas, kétszarvú kalap. Senkivel sem lehetett összetéveszteni: az orániai herceg. A herceg oldalán Macdonell megismerte annak vezérkari főnökét, a híres Rebecque tábornokot is. A herceg szinte nekilovagolt Saltounnak, úgy vélte, hogy ő a magasabb rangú tiszt. Arcán leplezetlen mámor ült. Az európai királyi családok használta modoros, szaggatott kiejtéssel beszélt angolul. – Uraim! Érkezésük nem is történhetne jobb időben. Támadjanak! Támadjanak! Önöknek támadniuk kell! Ne vesztegesse az időt,

uram! Hajtsa az embereit az erdőbe! Foglalja el az erdőt! Támadja meg az ellenséget! Saltoun oldalvást pillantott Macdonellre, mielőtt tiszteletteljesen lelkesedni kezdett: – Hogyne, kegyelmes uram! Máris támadunk! De a legnagyobb tisztelettel, uram, hol is van pontosan az ellenség? –Kezével udvariasan Macdonell felé intett. – Ugyebár ismeri Macdonell ezredes urat, kegyelmes uram? A Coldstreamből. A herceg Macdonellre nézett. Próbálta hová tenni magában. Nem sikerült. Udvariasan bólintott. Visszafordult Saltounhoz. – Hát az erdőben, hol lennének? Nem látja? Tele az erdő a franciákkal! Nézze! Mindenhol ott vannak! Támadnia kell! A herceg egyre izgatottabbá vált. Nem volt türelme ehhez az alázatot hűvösen megjátszó angol arisztokratához. Rebecque rosszallóan tekintett a parancsnokára, akinek kitörése a brit hadsereg elitjének e két tisztje előtt őt hozta olyan zavarba, hogy összecsücsörítette a száját kínjában. Tudta, hogy e tisztek az Ibériaifélsziget veteránjai. A herceg zavartalanul folytatta: – Ezredes úr, megparancsolom, hogy azonnal indítsa az embereit az erdőbe! Ha nem vállalja, majd találok valakit, aki igen! Ez már túl sok volt Saltounnak. A dandárt sértegeti! Macdonell is érezte az igazságtalanságot. Megharagította ez a modortalan fiatalember, akit a politikai szükség tett a feljebbvalójukká. Rövid szünet után Saltoun szólalt meg: – Igenis, méltóságos uram! Parancsára! Megtámadjuk az erdőt. – Macdonellhez fordult: – Macdonell ezredes úr! Lekötelezne azzal, hogy visszatér az egységéhez, és követ bennünket az erdőbe? A saját könnyűszázadaim haladnak elől, utánunk jön Askew ezredes úr az 1. gárda zászlóaljának századaival. Ha szabad javasolnom, Macdonell ezredes úr, haladjanak az erdő szélén, és támadják oldalba a franciákat a túlvégéről! Macdonell bólintott. Szórakoztatta a koronás jelenlétet megtisztelő újsütetű hivatalos hang. Maga is így reagált: – Értettem, nagyuram! Megfontolt döntés!

Saltoun visszafordult a herceghez. Olyan túlzóan cirkalmas gesztussal nyújtotta ki a karját, amit egy idősebb férfi gúnyosnak talált volna. – Bízom benne, így meg fog felelni Önnek, kegyelmes uram! Az orániai herceg vagy nem volt tudatában annak, hogy csúfolják, vagy úgy döntött, nem törődik vele, s látható elégedettséggel, hogy engedelmeskednek a parancsának, csak mosolygott válaszul. Ezután szó nélkül elfordította a lovát, és kíséretével együtt visszaindult az úton Quatre-Bras felé. Saltoun arca megkeményedett. – Ez egy taknyos, James! Nem más, mint egy taknyos dirigál harmincezer embernek, köztük a világ legjobb gyalogosainak! Egy kölyökkutya parancsolgat nekünk! „Azonnal támadják meg az erdőt!" Jaj, de nem irigylem az Atyaurat! Elvezetek egy századot, még egy zászlóaljat is, de egy hadsereget úgy, hogy ez az orániai a helyettesem? Jaj, ne! Semmi pénzért! Macdonell otthagyta a még mindig átkozódó Saltount, hadd szervezze meg az erdő elleni inváziót, s visszalovagolva a menetoszlop mellett megkereste Wyndhamet, aki Robert Moore mellett lovagolt a Coldstream könnyűszázadának élén. Rájuk mosolygott. A mögöttük lévő katonákhoz fordult. – Biddle zászlóvivő! – Uram? Macdonell a Bois de Bossu fái felé mutatott. – Parancsot kaptunk, hogy támadjuk meg azt az erdőt. Az északi végénél megkerüljük, Lord Saltoun könnyűszázadainak oldalán és mögött, ők szemből támadnak. Az embereknek van idejük ellenőrizni a kovakövüket, és kicsomagolni tíz töltényt. Moore kapitány úr, a század tisztjei gyülekezzenek körülöttem! Macdonell elfordította a lovát, le az útról, s az erdő szélére léptetett. A két század megnyújtott rendben követte: minden katona legalább egy méter távolságot tartott az előtte haladótól. A századparancsnokok és beosztott tisztjeik az ezredeshez lovagoltak. Charles Dashwood, a skót gárda tisztje, és George Evelyn, mögöttük a fiatal Standén, Wyndham, Moore és Gooch. Bólintással üdvözölte őket.

– Azt hiszem, szólnék néhány szót az emberekhez, mielőtt indulunk, uraim, ha nem bánják. Visszafordult a könnyűszázadok egybegyűlt legénysége felé, akik az őrmesterek parancsára közelebb húzódtak. Fontosnak érezte, hogy tegyen valamilyen gesztust feléjük, mielőtt első ízben vezeti együtt csatába a két századot. – Nos, látják, mi a dolguk. Soha ne feledjék, hogy országuk szeme önökön van! Legyenek állhatatosak! Legyenek nyugodtak és határozottak a cselekedeteikben! Ez az erdő ma a miénk kell legyen. Ezen múlik az egész csata, és Lord Wellington tudja, hogy számíthat ránk. Önök közül sokan ismernek engem. Szolgáltak már velem. Sokan viszont nem. Arra kell kérnem önöket, bízzanak bennem. Önök őfelsége gyalogosgárdája. Tartani fogják a vonalat, és a nap végére tartani fogják az erdőt is. Ez biztos! Akkor most gyerünk! Nagy éljenzés harsant, utána néhány elszórt „Huzzah!" kiáltás, majd mindenki ment a maga dolgára. A könnyűszázadok ebben voltak a legjobbak, ezért voltak most az ezred előőrse. Itt, az erdőben. Ez volt a kevés jó dolog egyike, ami az amerikai háborúból ideszármazott. Az ilyen könnyűgyalogos– egységek létrehozása, amelyeket éppen ilyen körülmények közti harcra képeztek ki. Amerikában megtanulták, hogyan kell legyőzni a lázadó erdőlakókat a saját harcmodorukban, s az utóbbi tíz esztendőben ugyanígy győzték le többször a franciákat is. Macdonell persze rájött, hogy a csatatéren mindig lesz helye annak a pusztító tűzerőnek, amire csak egy szorosan egymás mellett és mögött álló embertömb lőfegyverei képesek – elvégre ez nyeri meg az ütközeteket. Azzal együtt képtelen volt elhessegetni magától a gondolatot, hogy egyszer talán minden harcot így vívnak majd, egymástól függetlenül motivált, egyénként kezelt katonákkal. Mindenki előcsatározó lesz! Sir John Moore megértette, hogyan működhetne ez a dolog. Megkérdőjelezte Dundas nevetségesen merev szabálykönyvét, amely szerint a brit gyalogság kizárólag a megadott tizennyolcféle manőverrel kell működjön. Moore szemügyre vette az amerikai háborúkból nyert tapasztalatokat, s leírta a könnyűgyalogság kiképzésének Moore-féle módszerét. Tanításai egy kötetnyi, zsebkönyv méretű, kézírásos jegyzetben

voltak összefoglalva, amelyet Macdonell a legbecsesebb tulajdonának tartott. A mélyen gyászolt tábornok odavetett megjegyzéseit mohón körmölte le az ifjú Macdonell, amikor 1804ben Shorncliffe-ben nála volt kiképzésen a 78-asokkal. S ebben az utolsó tíz évben ez volt a mindennapi olvasmánya. A bibliája, az imakönyve. Az azóta eltelt időben a Gárda egyik könnyűszázada utat tört a többinek, s példáját idővel a brit hadsereg minden zászlóalja követte. Az egyes ezredekből atlétikus képességeik és célzó tudományuk alapján választották ki gondosan a katonákat. Azután létrejöttek maguk a könnyűezredek is. És jöttek a puskák. Macdonell azt is méltányolta, hogy a könnyűegységekben nem a hadseregben minden egyebütt uralkodó korbács tartotta karban a fegyelmet, hanem a tisztelet, a kötelességtudat és a büszkeség. Igaz, persze, ennyit azért a Gárdában is megértettek. Büszkén nézte az igazi könnyűgyalogosként működő katonáit. Ahogyan kihasználják a fedezékeket, ahogyan párokban dolgoznak. Az egyik tüzelve fedezi az előrehaladó másikat. Macdonell odaszólt egy ismerős alaknak, aki közvetlenül előtte igyekezett gyalogosan előre. – James Graham. őrvezető! Maradjon a közelemben! Szüksége lesz saját fedezetre. Balra tekintve látta, hogy Gooch is előrenyomul: őt Miller fedezte. A két század csigalassan, méterről méterre haladt a hosszú erdő szélén. Eleinte nem sok jelét látták haladtukban az ellenségnek. A füstben és forróságban lovát az aljnövényzeten keresztül nógató Macdonellt meglepte a frissen átnedvesedett lomb illata. A Glengarryben töltött hasonló napokat juttatta eszébe. Drága pillanatokat, kezében a madarászpuskával, válla mellett Alasdair Macdonald, fiatal szolgája, amint galambra, szalonkára, böjti rucára és vadrécére vadásznak. Visszagondolt a rajzó szúnyogokra is. Egy pillanatig még látta is magát, ahogyan naplementekor a tőzeggel rakott kandalló előtt áll kastélybeli hálószobájában, és vakarja a karján-lábán virágzó nagy, vörös rovarcsípéseket. Megpróbálta felidézni a vacsora utáni kellemes férfiszagot is odalent, a vadőrök lakában, amint közöttük élvezte a maguk főzte sápadt sárga whiskyt – azt az italt, amit fivére eltiltott a

kastély ebédlőasztaláról. Felrémlett benne a lúdcsapat szárnysuhogása, amint kiáltozva átrepülnek a leszálló napkorong előtt. De ez az utolsó kép visszalökte a valóságba. Itt ugyanis nem szólt madár, az erdőből elmenekült minden állati élet. Ez a halál erdeje. Egész nap emberek harcolnak benne. A lova megriadt egy holttesttől. Macdonell lenézett: egy belga tiszt. Fiatal férfi, a fejét majdnem teljesen elválasztották a törzsétől; a nyaka helyén tátogó, roncsolt lyuk volt csupán. Akna találhatta el, gondolta Macdonell. A gondolatra szinte válaszul szétforgácsolódó fa reccsenését hallotta elölről, ahol Saltoun katonái vezették a menetet, s rögtön utána az első angol sebesültek gyötrelmes kiáltásait. Az erdő fölötti emelkedőn egy francia üteg észlelte a Gárda közeledését, s kegyetlen pontossággal időzítette a tüzét. Ahogy a gárdisták előrenyomulása folytatódott, az aknatűz egyre erősebb lett. Macdonell rögtön felismerte a magasan a feje felett elrepülő hathüvelykes, pörgő vasgolyók hangját. Az erdő másodperceken belül a szétrepülő faanyag viharává változott, amint a szétrobbanó aknák hatalmas szilánkokat szeltek le a fákról. Macdonell még mindig előrehaladó katonái most értek el Saltoun egységének halottait és sebesültjeit. A bal oldalukon lévő fák közül tántorogva, egymást támogatva jöttek elő a sebesült gárdisták, volt, aki a többit buzdította. A szürreális jeleneteket hűvösen figyelő Macdonell észrevette, hogy a sebesülések zömét nem az aknaszilánkok okozták, hanem faszilánkok, némelyik olyan éles és hosszú, mint egy kardpenge; nem egy még mindig kiállt szerencsétlen áldozatának testéből. Balról most újabb tüzelés zaja hatolt el hozzá, muskétalövések hangja, amint az 1. gárda zászlóaljának századai és a gránátosok a franciák közelébe jutottak. Egy hamuszürke arcú, fiatal kapitány az l -esek egyik könnyűgyalogosszázadából kilovagolt az erdő mélyéről, s Macdonell felé vágtatott. – Látta a herceget valahol, uram? Az isten szerelmére, uram, küldjön hozzá futárt, könyörgök! Keresse meg a herceget, és szóljon neki, hogy azonnal állíttassa le Askew ezredes úrral a tüzelést!

Közvetlenül maga elé lő, de nem a franciákra. A saját embereit lövi! Bennünket! – Ezzel már ott sem volt. Visszavágtatott a sötétségbe. Macdonell azonnal cselekedett. Szólt Biddle-nek, kerítsen egy futárt. De nem a herceghez indítja, azzal semmire sem mennének. Közvetlenül az 1. gárda ezredeséhez fogja küldeni. Előtte a Coldstream könnyűszázada már annak rendje és módja szerint beérkezett az erdőbe. Mivel itt már jóval sűrűbb volt az aljnövényzet, a szükség kihajtotta a katonákat a sok kitakarított lovaglóösvény egyikére, amit békésebb időkben vadászok számára vágtak a rengetegben. Bent, az erdő mélyén még ezen a hosszú nyári délutánon is alig volt valami világosság, s bármit mondott is a herceg, nem volt olyan könnyű észrevenni az ellenséget. Mint már gyakran, Macdonell most is azt kívánta, bár az ő emberei is rendelkeznének a puskásezredek élvezte előnnyel: azoknak sötétzöld egyenruhája volt, nem olyan harsány skarlátvörös és fehér, mint az övéinek. így könnyű célpontot nyújtanak a francia lövészeknek, akiknek sötétkék egyenruhája sokkal kevésbé látható a sűrű növényzet háttere előtt. Mindkét oldal a hetvenkét méternél nagyobb távolságra híresen pontatlan muskétákkal volt felszerelve, de a megfelelően nagyszámú muskéta akkor is halálos fegyver, ha nem egyszerre lőnek vele. Macdonell tudta, hogy ha a katonái a franciák közelébe tudnak jutni, ha elvihetik a szuronyaikat odáig, akkor ki fogják söpörni őket az erdőből. A fákon keresztül most már látni lehetett őket. Kék tömeg, egyetlen, jól látható megkülönböztető jellel, azzal a sárga-vörös, abszurdan nagyméretű csákótollal. Macdonell látta, amint ide–oda ugrálnak a sötétben. Árkokba, sziklák és bokrok mögé vetődnek fedezékbe. Hallotta a ropogást, amint muskétáik lángot köpnek a sötétben. Az arca előtt muskétagolyók süvítettek el. Hallotta a látáshiányt nehezen viselő Graham káromkodását. Az őrvezető most szorosan mellette volt. – Ön szerint nem szörnyű egy hely ez, uram? Épp mondom a fivéremnek. Az istenit, hogy nem lehet rendesen látni a tetveseket! – Bizony, Graham. De hallani azért lehet őket! Szavaival egy időben újabb muskétagolyó–zápor tépett bele a feje felett lévő fa már amúgy is rongyos lombjába. Graham lebukott, amint a golyók a törzsbe fúródtak. Ahogy immár mindkét oldalról lőttek, a

muskétákból felszálló fehér füst még inkább megnehezítette a látást. Mintha láthatatlan akadályokkal zsúfolt sűrű ködben harcolnának. Nehéz megkülönböztetni a katonákat a fáktól. A tiszteket persze könnyebb észrevenni. Meg is fizetik a láthatóság árát. Ostobaság fennmaradni a lovon, gondolta Macdonell. De hát ez a kötelessége, hogy vezessen, hogy inspirálja a katonáit a nyugalmával. A füst miatt bizonytalan volt abban, mennyire is vannak előttük a franciák. Most, hogy mindkét fél ráébredt egymás közelségére, a harc egyéni küzdelemmé alakult át. Macdonell előtt hirtelen előbukkant a füstből egy kreol arcú, bajuszos francia lövész, aki éppen a muskétáját töltötte újra. Macdonell felemelte a kardját. Süvítve lecsapott vele, át a csákón, bele a fejbe. Kezét szétvágott arcára csapva a férfi elbukott, vért bugyborékolva sikoltozott kínjában. Egy pillanat múlva Macdonell látta, hogy Graham a szuronyával döf át egy másik franciát, aki hiába markolja két kézzel a muskéta csövét. Az ír ellökte magától áldozatát, kihúzta a véres pengét, és továbbhaladt – mindezt a tőle megszokott tempós módszerességgel tette. A lövöldözés még mindig folyt. A muskétagolyók csak úgy fütyültek körülötte: a franciák egy métert sem adtak át önként a nehezen kivívott területükből. De az ágyúzás legalább abbamaradt. Macdonell lovának a lépte is biztosabb lett, hogy nem félt már a holttestekre taposni, s egyenletesen haladt előre, keresztül a nemlétbe együtt átkerült kék és vörös egyenruhás, mozdulatlan kupacokon. A halottak között Macdonell felismerte az egyik saját katonáját. Megpróbálta felidézni a nevét. Stevens? Az egyik újonc. Lincolnshire-i legény. Orvvadász volt. Most már halott orvvadász. A lyuk a torkán tátongott, szélein már megszáradt a vér. A sebesültek még mindig előtte haladtak visszafelé. Ki ment, ki mászott. De minél beljebb hatolt az erdőbe, annál megnyugtatóbb volt számára a francia halottak egyre nagyobb száma. Sötétkék kupacok, összetört emberhalmok. Apránként hát, de csak kiszorítjuk őket az erdőből. Megtisztítjuk az erdőt. Bizonyára eltelt már egy óra azóta, hogy elindultak. Egy pillanatra felszállt a füst, s Macdonell úgy

vélte, talán kétszáz méterrel távolabb mintha már nagyobb lenne a világosság. De a fákba csapódó muskétagolyók még mindig repesztették a szilánkokat, szórták a lombot. És hallatszott a tompább puffanás is, amint emberi célpontba találtak. Elölről éljenzés hallatszott. Az 1. gárda tehát elérte a célját! Vagy legalábbis sikeres szuronyrohamot hajtott végre. Látni még semmit sem látott az ezredes. Alatta egy hirtelen felbukkanó francia felfelé döfött a szuronyával. A döfés elvétette őt is, és a lovat is: egy nyeregtáskát talált. Amint a lövész kínlódva igyekezett kiszabadítani muskétáját, Macdonell felemelte a kardját, de mielőtt lesújthatott volna vele, a francia elesett. A szívét lőtték keresztül. Macdonell körülnézett. Észrevette Grahamet, a muskétája csöve füstölt még. Arcán hatalmas vigyor. Macdonell köszönetül megpöccentette csákója csúcsát, és visszafordult a közelharc felé. Egy vörös kabátos katona sziklákon és alacsony bokrokon átugrálva, futva jött felé. Az 1. gárda hadnagya. Arca véres volt, a kardja törött. Fehér nadrágján alvadt vér foltjai. Ki is ez? – Macdonell ezredes úr! Lord Saltoun tisztelteti, uram, és elfoglaltuk az erdő túlvégét. Azt kéri, uram, hogy volna olyan kedves, és bal felé irányítaná az embereit! – Úgy fogunk tenni, hadnagy úr! – Macdonell megfordult a nyeregben. Észrevette Robert Moore-t. – Moore kapitány úr, nagyon lekötelezne, ha megkeresné Dashwood ezredes urat, és megkérné, hogy a századát vigye oda! – Mutatta, hová. – Az erdő túlvége felé. Tisztára akarom söpörni az ellenségtől ezt a területet. Megértette? Wynadham, vigye magával Biddle zászlóvivő őrmestert meg a fél századot, és fedezzék a tőlünk jobbra lévő ösvényt! Én középen megyek. – Igenis, uram! Meghajolva a nyeregben, hogy elkerülje a lecsüngő ágakat, Macdonell mélyebben léptette lovát az erdőbe, miközben arca egy magasságba került az állat sörényével. Megérezte a jellegzetes szagot. Lóveríték és lőporfüst. Halál. Amint a füst eltisztult, láthatóvá váltak a tébolyult közelharc nyomai. Az erdő talaja tele volt kilőtt muskétagolyókkal, csipkés szélű aknaszilánkokkal, csákókkal

(francia és brit egyaránt bőven volt ott), eldobott és törött muskétákkal. S mindezek közt a halott és haldokló emberekkel. Elhaladt egy francia lövész mellett, aki épphogy csak élt még: egy kivágott fa tuskóján ült, a gyomrát szorongatva. Szuronnyal döfték át, közvetlenül a rekeszizma felett. Kék kabátja és mellénye vérben ázott. A vér a szájából csorgott lefelé. Felnézett az elhaladó angol tisztre. Egy pillanatra elkapta a tekintetét, aztán elnézett mellette a távolba, s várta tovább a megkönnyebbülést. Azután egyszeriben elszórtabbá vált a lövöldözés. Az utolsó franciák elmenekültek. Néhányan megfordultak, hogy tűzzel fedezzék társaikat. Macdonell szeme megakadt egy balszerencsés, felbukó gárdistán, akit eltalált az utolsó lövések egyike. Azután máris ott volt, az erdő szélén. Kinézett a szörnyű pusztításra. Egy egész napos csata ocsmány maradékára. A piszkosszürke füstfelhő alatt halottak, haldoklók és sebesültek borították el a mezőt. Talán kétezer is megvan, gondolta Macdonell. Minden nemzetiség jelen volt, minden egyenruha. S velük a döglött lovak nagyobb, náluk is mozdulatlanabb tetemei. Testrészek, meg a még élő állatok. Némelyik a hátán feküdt, és tekergett kínjában. Mások a mellső lábuk csonkján térdeltek, és nyerítettek fájdalmukban. Súlyos sebesültek vonszolták törött testüket keresztül a mészárszéken arra az oldalra, ahol nagyobb biztonságot reméltek. A véres káosz két oldalán pedig látható volt a szemben álló két vonal. A szövetségesek vörös, zöld, kék és fekete egyenruhái, s szemben a franciák sötétkékje. A fejek felett még mindig lobogók lengtek. Mindkét vonal mentén lovastisztek nyargaltak fel és alá. Kiáltozva bátorították a katonákat. Őrmesterek vezényszavai pattogtak. Fontos a helyes alakzat. Jobbra nézve, Macdonell észrevette, hogy Saltoun felvitte az 1. gárda egységét egy kis dombra az erdő mögött, egy tanyához. Úgy tűnt, elfoglalták az épületeket. Ekkor azonban látta, amint a vörös és szürke alakok visszafelé rohannak a dombról, s mögöttük további angol gárdisták, immár rendezett sorokban, de egyértelműen visszavonulóban. Azután azt is meglátta, miért. A domb csúcsa mögül előbukkant egy francia vértes–egység. Találgatni sem tudta, mennyien vannak. Az 1. gárda katonái az erdő takarása felé

tartottak. Macdonell úgy vélte, időben odaérnek. Úgy is történt, az utolsó vöröskabátos is eltűnt az erdőben, mielőtt a lovasok utolérték volna. A vértesek első sorai nem tudták lefékezni lendületüket, s belecsattantak a szuronyok alkotta sövénybe a fák között. Egy kis csoport francia lovas viszont úgy tűnt, nem adja fel két angol lovas üldözését, két tisztét, akik még nem értek fedezékbe. Macdonell felismerte őket. Egyikük Saltoun volt, a másik a fiatal Hay, szintén skót, Errol earljének a fia, Maitland tábornok személyi segédtisztje. A nem egészen tizennyolc esztendős fiút feljebbvalói közmegegyezéssel a hadsereg legcsinosabb katonájának tartották. A jelen helyzetben, gondolta Macdonell, hálát adhat Istennek, amiért kiváló lovas is. Alig három nappal korábban Hay ugyanezen a lovon megnyert egy akadályversenyt Grammont-ban, ha igaz. Miss Muzzynak keresztelte el a lovát. Csinos szürke kanca. George Bowles egy egyfontos aranypénzt vesztett a fogadáson. Mackinnon, ahogy szokott, kétszer annyit nyert. Macdonell lenyűgözve nézte a spontán lóverseny kibontakozását. Látta, hogy Saltoun eléri az erdőt. Átugrat az alacsony sövényen, amely az erdő nyugati határát jelzi, és biztonságban megérkezik a katonái közé, majd visszanéz az üldözésre. Hay szélesen vigyorgott, szemlátomást élvezte, hogy mindenki őt figyeli ugyanúgy, mint akármelyik falkavadászaton. A katonák kiabálva biztatták, nevetve hívták az erdő biztonsága felé. A kis telivér, a kinézete alapján részben arabs, könnyedén lefutotta a még mindig utána igyekvő maradék három vértes lomha, fekete csatalovait. A franciáknak cseppnyi esélyük sem volt ellene. Hay egyenesen nekilovagolt a sövénynek, mint egy zsoké, s ugrásra nógatta lovát. És ekkor. Ez nem létezik! A ló megtorpant. Megállt a rekettye és bodza rövid, sűrű fala előtt. Hay megfordította, hogy újra próbálkozzon, de már nem nevetett. Egy pillanatra mintha egyenesen felült volna a nyeregben, a szemében meglepetés csillogott, azután rettegés. Az egyik vértes karabélyából érkező lövés egyenesen a mellén találta el. A lova pánikba esve futni kezdett, majd nyergében az ifjú zászlós ide–oda billegő, a kantárt még mindig markoló, groteszkül megtámasztott holttestével átugrott a sövény végén, és beleütközött a döbbent Saltounba. A zászlóaljra

egy pillanatra ráereszkedő csendet megtörte egy második lövés, amit a könnyűszázadok sorai közül eresztett meg valaki, és a vértes holtan esett le a lováról. Két káplár odarohant, hogy kiszabadítsa megrendült parancsnokát a halott fiú alól. Macdonell mozdulatlanul ült. Azután levette csákóját, és megtörölte verejtékező homlokát. Végigfuttatta kezét az arcán és a haján. Megdörzsölte a szemét. Miért? – kérdezte magától. Milyen kegyetlen Isten az, aki erre a nevetségesen balszerencsés halálra ítélte az ifjú Hay–t, annak első csatájában? A rengeteg öldöklésből, amit látott már, ez az eset állt legközelebb a valódi tragédiához. Igazán értelmetlen veszteség! A pillanat hamar elmúlt. Soha ne kérdezd a miértet, figyelmeztette magát. Csatában soha! Az egyetlen válasz erre a kérdésre az őrültségben rejlik. Mert nincs válasz. Ha meg kell halnod azon a napon, akkor semmit sem tehetsz ellene. Legfeljebb harcolhatsz.Macdonell visszatette fejére a kalapját, megfordította lovát, s visszakiáltott az erdőbe: – Biddle zászlóvivő őrmester! Kivette a zsebóráját. Nemsokára fél kilenc, de a napkorong nem szállt még le. Sok a dolguk, mielőtt véget ér a nap. Biddle megérkezett. – Zászlóvivő, pihentesse az embereket! öt perc pihenő. És létszámellenőrzést kérek, ha volna kedves. Tud valamit a veszteségeinkről? – Nem könnyű megsaccolni, uram. Sötét volt odabent. És azok a franciákok nemigen hagyták, hogy körülnézzen az ember. Azzal együtt, uram, láttam, amikor Beckyt eltalálták. Tarrantot is, azt hiszem. Visszamegyünk a sebesültekért, uram. – Láttam párat elesni. Azt az új legényt is, Stevenst. – Szünetet tartott. Összeszedte magát. – Nos, lásson hozzá, őrmester! Nem késlekedhetünk. – Sajnálom, uram. Mármint a fiatal lordot. Rohadt értelmetlen halál, ha nem veszi rossz néven a szavamat, uram! – Bizony, őrmester. Ámbátor mintha emlékeznék arra, amit egyszer maga mondott nekem, miszerint háborúban nincs értelmetlen halál, csak vesztesek és győztesek.

Biddle nevetett. Bólintott. – Megyek, lepihentetem az embereket, uram. – Négy perc, zászlóvivő! Ne többet! Vagy merem állítani, hogy a mi drágalátos orániai herceg urunk még nyugtalankodni kezdene, hová a csudába tűntünk mindannyian.

HARMADIK NAP

Szombat

1815. június 17.

TIZENKETTŐ

Quatre – Bras , 10.00 óra

De Lancey Gyorsan jött a hajnal, s nyers, könyörtelen fényét a véres csatatérre bocsátotta. Az emelkedőn, Quatre-Bras gazdasága mögött a lován ülő De Lancey elgyötörten dörzsölte meg a homlokát és a szemét. Nyugtalan, kényelmetlen éjszakát töltött a nyomorúságos, vörös téglás kis fogadóban, a Roi d'Espagne–ben, ahol Wellingtonnal és stábjának nagy részével hált együtt. A szállás Genappe faluban, három kilométernyire északra volt. Ötkor már egészen éber volt, s alig várta, hogy megismerje a mészárlás pontos adatait és a legénység állapotát, gyorsan felkelt hát, és Wellington nyomában az előző napi hadicselekmények helyszínére lovagolt. Most a szövetséges vonal centrumában a szeméhez illesztette látcsövét, s lenézett a keresztút mögötti, völgybe vezető úton. Ott, balra fekszik a Gemioncourt–gazdaság, a legelkeseredettebb harcok középpontja. Körülötte a táj megváltozott az utóbbi huszonnégy óra során, amióta először állt itt Wellington mellett. Furcsa, új tereptárgyak tűntek fel rajta. Apró kék, zöld és vörös dombok, halmok. Formák, amelyek egykor emberek voltak. Egyik– másik olykor megmozdult. A sebesültek ugyanis még mindig ott feküdtek, összekeveredve az elesettekkel. Közöttük néhány hajladozó paraszt látszott. Fosztogatók, akik a két hadsereg folyamatos jelenléte ellenére úgy ítélték, megéri a kockázatot a csatatér bejárása: lehúzták, leráncigálták,letépték a számukra értékes dolgokat a halottakról, akiknek már úgysincs szükségük ezekre. Olykor egy–egy árva pisztolylövés jelezte a lélekharangot egyik–másik sebesült számára, aki olyan ostoba volt, hogy nem akarta harc nélkül átengedni a tulajdonát. De Lancey elnézte, amint a szövetséges vonalak közelében egy osztag kékbe öltözött lovas csendőr óvatosan manőverezi lovát az alig élők és a halottak közt, hogy megakadályozza ezt a pogányságot. Látta, hogy pisztolyt húznak, hidegvérrel készülvén kivégezni minden fosztogatót, aki balszerencsés módon az útjukba kerül. De Lancey lassan végighordozta látcsövét a szövetséges vonal hosszán. Az elülső egységek helyzete pontosan az maradt, amit az

új napiparancsban előírt a számukra még tegnap este a genappe-i fogadóban. A katonáknak helyben kell maradniuk, és karókat állítaniuk maguk elé. A nassauiakat és a braunschweigieket a távoli erdőben tartotta. A Gárdát a keresztúttól északra éjszakáztatta, de könnyűszázadaikat a harcálláspont legelején kellett hagyniuk hátvédnek. A parancsokkal elkészülvén rövid levelet írt Magdalenenek, és elküldte neki Angrwerpenbe. Egyszerű kis üzenet a megnyugtatására: Jól van, sértetlen. Megdádázták a franciákat, de hamarosan újabb, nagyobb csatát vívnak velük. Az asszony ne aggódjon miatta, ő állandóan az Atyaúr oldalán van. A győzelem hamarosan az övék lesz, biztosította a feleségét. Ám a szíve mélyén De Lancey tudta, hogy ez nagyon messze áll az igazságtól. Még fel sem öltözött, amikor Wellington nyargalva elküldte Alexander Gordont, hogy keresse meg Blüchert Sombreffe-ben. Gordon ott csak franciákat talált, végül azonban szerencsésen összetalálkozott Ziethennel Tillynél, egy hátvédosztag élén. Éppen kétségbeesett igyekezettel szervezte a felderítőket, hogy figyelmeztetést küldjön a franciák közeledéséről. Egy óra telt el azóta, hogy Gordon visszatért a hírrel, hogy a poroszokat csúnyán elverték. A részletek is nyomasztóak voltak. Szegény Henry Hardinge, az összekötőjük, a joviális gárdatiszt megnyomorodott. Egy ágyúgolyó által feltépett kő szétroncsolta a kezét, amit még a csatatéren amputálni kellett. Az egész összecsapás iszonyúan véres volt. A franciák is megszenvedték. De Napóleon hadserege sértetlen maradt, és továbbra is igencsak valós fenyegetés. Most a fő seregtest újra csatlakozik a keresztútnál hagyott szárnyhoz. Utána csata következik. A porosz hadsereg pedig, már ami megmaradt belőle, visszavonul Wavre-ba. De Lancey nem is tudta, merre van az a hely, amíg meg nem találta a térképen. S mihelyt megtalálta, a Wavre és az ő állásaik közti távolság szörnyű rossz érzéssel töltötte el az összegyűlt tiszteket. Senki sem szólt. Wellington megmarkolta az asztalt. Végül a nyomott légkör kikényszerítette De Lancey-t a reggeli levegőre, lóra ültette, és erre a helyre hozta. Ide, a tétlenségbe.

Blücher visszavonul! Azonnali porosz segítséggel, gondolta, az Atyaúr még aznap délelőtt offenzívába kezdhetett volna. Most azonban nem volt más lehetőség, mint az, hogy a britek és szövetségeseik visszahúzódnak. Ha itt maradnak, veszélyesen exponálják magukat. Bekeríthetik őket. De Lancey rájött, hogy Bonaparténak mindvégig ez volt a szándéka. A tegnapi összecsapás pontosan az a zavaros, tervezetlen dolog volt, amitől már előre félt. Azért is félt, mert tanúja volt a kezdetének. Reggel Wellington arra jutott, hogy nem lesz elég csupán üzenetet küldeni Blüchernek. Úgy ítélte, személyesen szükséges megbeszélnie vele a helyzetet. így hát nem sokkal tizenegy óra után elindultak Sombreffe-be. De Lancey, Wellington, Somerset, Dörnberg és a törzs jó része, a kíséretükben pedig félosztagnyi testőr. Útközben az Atyaúr elmondta neki, miért kell megegyezniük a teendőkben. Miért szükséges, hogy Blücher és ő teljes mértékben megbízzanak egymásban. De szavai csak megerősítették De Lancey aggodalmát a hadseregnek a keresztúthoz történő megérkezésére vonatkozó saját jóslatáról, amiről különben is tudta, hogy nevetségesen optimista volt. Mire a porosz előőrsökhöz értek, De Lancey-t már ette az aggodalom. Súlyosabb meggyőződése volt, mint valaha, hogy katasztrofális hibát vétett. Az út ráadásul majdnem két órát vett igénybe. Figyelemreméltóan könnyen jutottak át a porosz vonalakon, s egy szélmalom tövében, a csatatér felett megtalálták a nagyvezérkart. Harding odavezette őket a domb csúcsára, ahol Blücher a két hadsereget nézte odalent a síkon. Rövid üdvözlés után felmentek a malom lépcsőjén, s odabent a régi malomkőre terített térkép felett a két tábornok majd egy órán át beszélt, a két stáb pedig esetenként beavatkozott a tárgyalásba. Bizarr módon franciául folyt a diskurzus, mivel egyik vezér sem ismerte a másik nyelvét. A poroszoknak követeléseik voltak. Főleg von Gneisenau grófnak, akiről De Lancey tudta, hogy nem szíveli a briteket. Lehetséges volna, érdeklődött a maga bosszantó, félig csúfondáros módján Gneisenau, hogy esetleg egy hadosztályt a poroszok rendelkezésére bocsátanak? De Lancey nagy megkönnyebbülésére Wellington egy szót sem szólt. No de azután! Amikor már indultak volna. Sorscsapás!

Az Atyaúr Blücherhez fordult, s mosolygós komolysággal biztosította róla, hogy délután kettőre megfelelő erőkkel fog rendelkezni ahhoz, hogy támadjon. De Lancey arca megrándult. Tudta, hogy ez lehetetlen. A britek és szövetségeseik Nivelles-től Quatre-Bras-ig voltak széthúzva. E biztosíték birtokában az öregember természetesen úgy határozott, hogy helyben marad és harcol. Wellington távozáskor mondott búcsúszavai kínosan tisztán csengtek most is De Lancey fülében: „Négy órakor itt leszek!" De Lancey tudván tudta, hogy ezt nem fogja, mert nem tudja teljesíteni. Tudta, hogy Wellington ígérete a poroszoknak nyújtandó erősítésről az ő saját téves optimizmusán alapul. Az ő jó szándékú csalásán. Gyakorlatilag ő kényszerítette az Atyaurat a szószegésre. A gondolat súlyosan nyomta a lelkiismeretét most is, ahogy végigtekintett Quatre-Bras mezején, s látta a szánalmasan felemelkedő majd lehanyatló sebesülteket, a halottak halmait. Mekkora része lehetett neki, gondolta, az előtte elterülő mezőn és az odaát Ligny-ben arató halálban? Azt mondták, a poroszok 15000 embert vesztettek. Mennyire józan döntés volt az, hogy helyben maradnak és harcolnak akkor, amikor a valóságban a szövetséges hadsereg reménytelenül szét volt húzva ebben a belga tájban? Mire visszaértek Blüchertől, már fél órával is elmúlt három. Messziről hallották a csatazajt, mielőtt még láthatták is volna a harcot. Szinte rögtön azután, hogy eltávoztak Sombreffe-ből, belelovagoltak valami őrjöngő lovassági akció kellős közepébe. Wellington kiszabadította magát e közvetlen veszélyből, s szinte azonnal ráébredt: reménye sincs arra, hogy betartsa ígéretét, hogy hadseregének még a fele sem gyűlt egybe, még egy teljes lovassági dandár sem. A jelentések igazolták, hogy bajban van. Az első támadások két órakor indultak. A fővezér távollétében az orániai herceg (Isten óvja tőle az orániaiakat) lett a vezénylő tábornok. Az nem volt meglepetés, hogy a franciák kivetették a belgákat előretolt hadállásaikból. Viszont a delegáció visszaérkezése előtt nem sokkal Picton csapatai érkezőben voltak észak felől. A hannoveriekkel, a 32-esekkel és az l–essel, valamint három felföldi zászlóaljjal gyorsan kiépítettek egy szilárd frontot. De rossz hír is

ugyanannyi jött, mint jó: A Nivelles-ből idevezető utat elzárta a poggyászt hozó trén. A 3. hadosztály még legalább egy óráig nem érkezhet be. A braunschweigieket csúnyán megtépázták, s most vezető nélkül voltak, mert főparancsnokukat, Braunschweig hercegét halálosan megsebezte a gyomrán egy muskétagolyó. A 69-esek szégyenszemre elveszítették a királyi zászlót. A nap végére a szövetségesek embervesztesége 5000 főre nőtt. A franciáké valamivel kevesebb volt, tudta meg De Lancey. A belga könnyűdragonyosok ugyan véres munkát végeztek a békazabálókon, mégsem volt egyetlen olyan pillanata sem a csatának, amikor kétezernél több szövetséges kard lett volna jelen a harctéren. Mire a csata véget ért, amikor a további mészárlást lehetetlenné tette a beálló sötétség, a szövetséges hadseregnek alig egyharmada volt akár csak a csatatér közelében is. Egyetlen egyszer sem volt elegendő emberük jelen ahhoz, hogy rendes ellentámadást indíthassanak. Hét óra felé végül a Nivelles-ből beérkező gárdisták elfoglalták az erdőt. Bármilyen beszámolót is küldött Magdalene-nek, ez bizony nem volt győzelem. Jó, helyben tartották a franciákat. De tétlenségük és létszámhiányuk lehetővé tette, hogy Blücher rettenetesen megkapja a magáét. De Lancey tudta, hogy soha nem fogják megbocsátani nekik a szószegést. Már hallotta is, hogy Gneisenau azt javasolta, a poroszok szakadjanak el a britektől, és induljanak északnak. A jelek szerint szerencsére Blücher álláspontja győzött, így hát most nekik is vissza kell húzódniuk. Nem legyőzöttként; ez csak taktikai visszavonulás. Körülötte a hadsereg is elindulóban volt hátrafelé, ahogy a herceg jelezte, vissza ugyanazon az úton, amelyen nem sokkal ezelőtt idejöttek. Századonként. Szakaszonként. Most azonban nem szóltak a dudák, sem a fuvolák és a dobok, sem a sípok. Csak egy kimerült emberfolyó hömpölygött az úton. Motyogtak, tréfálkoztak, morogtak. Találgatták, merre akarja vinni őket a vezér ebben az istenverte országban. De Lancey tudta. Wellington ismerte ezt a vidéket. Csak tavaly volt, hogy belovagolta, kíséretében egy hadmérnök ezredessel, bizonyos James Carmichael Smythszel. De Lancey most Smyth térképét vitte az útitáskájában. A térkép tegnap érkezett meg, a csata

csúcspontján, de rövid időre eltűnt, amikor a futár lova eltévedt. Ám hamar megtalálták, s Wellington a kora reggeli eligazítás után átadta neki. Előtte azonban az Atyaúr megjelölt rajta egy vonalat. A vonal egy hegygerincet jelzett, körülbelül húsz kilométerre észak felé. A gerincet fallal kerített tanyák központozták, s jobbra–balra egyaránt erdő és nehezen járható talaj határolta. Bárki láthatta, ideális védelmi pozíció. A hegygerinc alatt két út is húzódott, találkozásuk egy „A" betűt formált, aminek csúcsában az apró Mont St. Jean falu feküdt. Előtte három tanya, egy kastély és a keresztúton egy kis csoport ház, a mulatságos La Belle Alliance névvel. A név azért volt mulatságos, mert De Lancey tudta: aznap estére tíz kilométernyire lesznek porosz szövetségeseiktől. S e tíz kilométernyi út az ország legnehezebben járható terepén van! Mégis itt, Wavre–től tíz kilométerre szándékozott megállni az Atyaúr. Ide, Mont St. Jeanba kell hoznia Blüchernek a létfontosságú erősítést. És De Lancey tudta: neki is ide, Mont St. Jeanba kell máris indulnia. Vele fog tartani a törzse, amelynek minden tisztje azt kapta feladatul, hogy a hadsereg minden egyes dandárját a maga előre kijelölt hadállásába vezesse, rögtön azután, hogy megérkezik a menetből. Egyetlen fenntartás volt csupán. Wellington kijelentette, hogy amennyiben Blücher egy árva hadtestet sem lesz képes a segítségükre küldeni, úgy ő hajlandó feladni ezt az új hadállást. Ha Blücher nem jön, át fogják engedni Brüsszelt a franciáknak. De Lancey jobbra nézett. Néhány lépéssel arrébb a tisztjei abbahagyták a beszélgetést, s egyre-másra őfelé pillantgattak; nyugtalan lovaikat paskolták, mert a lovak megérezték lovasaik lelkiállapotát, s maguk is kimutatták türelmetlenségüket és várakozásukat. Még egy pillanatot adjatok, gondolta De Lancey. Majdnem hangosan is kimondta. Egyetlen pillanatot adjatok még, hogy összeszedhessem a gondolataimat! Összecsukta távcsövét, s visszadugta a nyergén lévő bőrtokba. Ám továbbra is a szörnyű mezőt nézte, s hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Fényévnyi távolságban a bármihez való tartozás érzésétől. Távol bármilyen helytől, amit az otthonának nevezhetne. Távol a hadseregtől. Távol a csinos, brüsszeli háztól. Dunglasstól,

Edinburgh–től. Távol a gyermekkori otthonaitól Londonban és Yorkshire-ben. Hirtelen eltöltötte az akkori biztonság utáni vágyódás. Szerette volna újra meglátogatni édesanyját a colchesteri kis házban, s egyszeriben a már tizenhét éve halott édesapja is hiányozni kezdett. Eszébe jutott, milyen gyorsan elrohant az ő élete is. Szinte egy perce volt még, hogy a harrowi iskolát elvégezve beállt a könnyűdragonyosokhoz. Velük ment Hollandiába, Madrasra, Calcuttába, ahol először találkozott Wellingtonnal. Will Hickey rendezett vacsorát a király születésnapján. Felidézte a nála nem egészen nyolc évvel idősebb férfi imponáló megjelenését. Arthur Wellesley alezredes, a 33-as gyalogosok parancsnoka. A végzet rendelése szerint kettejük karrierje kéz a kézben haladt előre. Együtt katonáskodtak Portugáliában és Spanyolországban. Barátok, de sohasem egyenlők. Hat keserű év közös hadjáratai. Talavera, Busaco, Fuentes, Badajoz és Salamanca poklában, amíg a franciákat visszanyomhatták a saját határaik mögé. S ahogy a maga dicsősége nőtt, Wellington hűségesen gondoskodott róla, hogy De Lancey is megkapja belőle a részét. Végül a győzelem utáni kitüntetésosztáskor eljött az ő jutalma is. Lovaggá ütötték. De minden emlék és minden rémálom ellenére most még az Ibériai-félsziget is olyan távolinak tűnt a véres tájon fáradt szemével végigtekintő De Lancey számára, mintha nem is lett volna. Egyedül volt. De többé soha nem lesz egyedül! A zsebébe nyúlt, s megmarkolta a kis, kerek kavicsot. Sima, hűvös tisztaság. Olyan sima és hűvös, mint Magdalene sápadt, puha bőre. – De Lancey? Gyorsan engedte el a kavicsot, s érezte, amint az visszahull a zseb mélyére. – Kegyelmes uram? Nem vette észre, hogy Wellington odalovagolt. Vajon látta a vezér az ő elszörnyedését? S vajon mennyire van tudatában annak, hogy éppen ő, De Lancey – aki két évtized számos hadjáratában volt a vezér fegyvertársa – az, akinek vállalnia kell a tegnapi kudarc ódiumát? A veszteségeiket. A poroszok vereségét, akik Ligny-nél szenvedve várták a megígért brit erősítést, amiről ő tudta, hogy nem képes időben odaérni. De Lancey még azon is elmorfondírozott,

hogy a menetelő lábak és lópaták dobogásának, meg a lószerszám csörgésének ebben a kakofón zűrzavarában észrevétlenül maradó legorombítás lehetőségét megragadva, az Atyaúr elárulja-e majd, hogy mennyire haragszik? Várta a mennydörgést.

TIZENHÁROM

Quatre-Bras, 14.30

Napóleon A britek elmentek! A császár dühösen tépdeste jobb mutatóujján a meglazult bőrt, bal hüvelykujjának éles, de gondosan manikűrözött körmét mélyen nyomva a puha húsba, amíg csak el nem fintorodott a fájdalomtól. Nem kellett látcső, hogy lássa, mi van az úton túl, a tanya mögött, a sokatmondóan néptelen mezőn. A sövénykerítések mögött, az út túloldalán és balra könnyen ki lehetett venni az angol huszárok kék kabátját és prémsapkáját. Az utóvéd. De Wellington hadának többi részéből immár semmi sem maradt itt. Kivéve a halottakat. Elfordult a látványtól, s elkényeztetett gyermek módjára, a homlokát ráncolva toporzékolt. Jobb öklét bal tenyerébe csapta. Az ajkát rágta, s egyre dühösebben képzelte el, hogyan történhetett. Hogyan vonhatta vissza csapatait ilyen gonddal Wellington, aki biztosan alig hitt a szerencséjének. Minden első vonalbeli zászlóalj helyébe egy másikat állított, amíg végül csak egy hajszálvékony vonal állt szemben a franciákkal. Azután pedig az is eltűnt, beleolvadt a tájba, fel az úton Brüsszel felé. így csúszott át az ujjai közt egy egész hadsereg! Itt pedig senki semmit sem csinált! Ostoba vakok veszik körül! Mind közül a legostobább vak pedig sehol sem található. Hol az ördögben van Ney? – Gourgaud! De la Bedoyere! Hol van Ney marsall? Valaki keresse meg nekem Ney-t! Ettől nagy nyüzsgés támadt. Elküldtek egy hadsegédet a Frasnes felé vezető úton. Napóleon megfordult, hogy hátranézzen, oda, ahol a csatatér egy kis völgyre nyílt. Itt kevesebb a holttest, mint Ligny-ben, gondolta. De a bűzük ugyanolyan kellemetlen. Kihúzta zsebéből a kölnibe áztatott zsebkendőt. Az orrához tartotta, mély lélegzetet vett. Eltette a zsebkendőt, és a halott ezredek elhelyezkedéséből megpróbálta összerakni Ney ütközetét. Mi történt itt? Hol van a győzelem

bizonyítéka? Leült a kis tábori asztalhoz, amit odakészítettek neki az út szélére. A vezérkar tisztjei halkan beszélgető kört vontak köré. Félórája érkezett ide. Csendben ment fel a dombra, amely a seregek látótávolságán kívül lévő Marbais felőli utat vigyázta. Meglepte a csend. Sem ágyúszó, sem muskétaropogás, sem kardcsattogás. A domb túloldalán nem egy támadó francia hadsereg közepén találta magát, ahogyan képzelte, hanem a senkiföldjén: tőle balra Ney csapatai, jobbra pedig szövetséges lovasság. Jobban megnézve világossá vált számára, hogy gyalogsága nem csatába menetel, hanem éppen ebédnek ül. Ez volt az időjárástól már amúgy is megcsúfolt, bohózatba illő délelőtt utolsó jelenete. Szép hajnalból borult reggel lett, sötét, majdnem fekete felhők jöttek, kemény, ágyúszürke szélük éles kontrasztban volt a tiszta éggel. Úgy érezte, rátelepednek a felhők, s csak felerősítik eluralkodó letargiáját, amely az ébredés óta tett minden mozdulatát lelassította. Összehajtható kis ágyában fekve először azon tűnődött, nem bénult–e meg valami rejtélyes módon az éjjel? Jó harminc percen át ugyanis képtelen volt megmozdulni. Az éjszakája kínszenvedés volt. A pokoli fájdalomtól verítékben úszott, kezével az ágyneműt szaggatta kínjában, végül az éjszaka közepén kénytelen volt dr. Larrey-t és személyi orvosát, Lameau-t hívatni. Kijött az aranyere. Kizáródott. A felséges császárnak esetleg nem lenne ellenére egy kis fájdalomcsillapító kenőcs, javasolta Larrey. Piócák? Forró törölközők? A fájdalom azonban reggelre sem csillapodott. Napóleon csak kilenckor került olyan állapotba, hogy felszállhatott a kocsijára a csatatérre hajtatni. De nemsokára inkább lóra váltott,mert a kátyúkkal teli út jobban kezdte rázni érzékeny testét, mint a nyereg. Megkönnyebbülést jelentett a csatatér bejárása Grouchy-val. De egész idő alatt határozatlan maradt. Vigye a hadsereg nagyját Blücher után, és vessen véget mindörökre a porosz fenyegetésnek? Ám akkor Wellington Ney-re marad. Magát Wellingtont támadja meg? És ha igen, akkor hány embert küldjön Grouchy-val Blücher helyben tartására? Mindenek felett azt kell tudnia, mi Wellington és Blücher szándéka. Jelentések érkeztek arról, hogy a poroszok Liéges felé mennek. Ha ez így van, akkor úgy tűnik, magára hagyják

Wellingtont. De igaz-e, hogy így van? Neki tudnia kell! Á régi szép időkben ösztönösen tudta volna. Ma reggel azonban nagyon távolinak tűntek a régi szép idők. A poroszok vajon megállnak és szembefordulnak majd vele? Wellington segítségére jönnek? E lehetőséget támasztotta alá egy másik jelentés, amely Gembloux-ban észlelt porosz csapatokról szólt. Végül döntésre jutott. Kettéosztja a hadsereget. Szokatlan eljárás? Lehet. Ez volt az, ami ellen mindig, mindig felemelte a szavát. De hát Európát sem ortodox módszerekkel hódította meg! Kettéosztja a hadsereget. Grouchy-é lesz Gérard és Vandamme, és Lobau 6. hadtestének egy része is. Gyalogság, lovasság, tüzérség. A teljes haderejének majdnem egyharmada, ők Blüchert fogják üldözni. Annak hadseregét félig már legyőzték. Nem remélhetik, hogy leverik, de azt bizonyosan meg tudják akadályozni, hogy Wellington megmentésére siessen, ő maga Quatre-Bras-ba megy, és ott számol le Wellingtonnal. Ott üti fel a főhadiszállását. Meglepetésére az egyébként meghunyászkodó természetű Grouchy tiltakozott. Volt olyan vakmerő, hogy ellenvetést tegyen! De megmondta neki. Egyértelműen megmondta neki! Megparancsolta, hogy űzze a poroszokat. Ne hagyja nyugodni őket! Ott legyen minden kard hegye a seggükben! És akkor most ez! Hol az isten szerelmében van Ney? Délben, kevéssel azelőtt, hogy a keresztúthoz indult, egyszerű parancsot küldött a marsallnak: „Támadja meg az ellenséget Quatre-Bras-nál!" Mivel foglalkozott? Miért nem támadott? Hol van? És hol van Wellington? Mintha a kérdésére kapna választ, a körülötte ácsorgó tisztek csoportja szétvált, s megjelent a Császári Gárda két makulátlan viseletű lovas–vadásza, előttük pedig a szintúgy makulátlan küllemű tisztjük. A két gárdista a két karjánál fogva hozott egy rángatózva szabadulni igyekvő fiatal nőt. – Ki ez? – Angol, uram! A csatatéren fogtuk el, a halottakat próbálta fosztogatni. A hadseregükkel volt, mielőtt azok elmentek. Azt mondja, Wellington észak felé vonult el.

Ez az angol vivandiere undorítóan szennyes volt. A mocsok alatt azonban Napóleon gyakorlott szeme meglátta az ifjonti szépség halvány jelét is. Tizenkilenc éves lehet? Húsz? Jó csöcse van. A szája is csinos. Napóleon a nőre mosolygott. A nemi izgalom hirtelen áradása kordában tartotta az indulatát. A nő elkapta a pillantását, és grimaszt vágott. A császár intett, s a vadászok elengedték a nő két karját. – Kérdezzék meg, hová! Hová ment? A nő egy szót sem tudott franciául, angol beszéde pedig a vaskos Tynementi akcentusa folytán alig volt érthető. Végül azonban csak megértették. Szerinte a katonák egy része Nivelles-be indult. Faluneveket is hallott a nő. Genappe, Waterloo, Mont St. Jean. Ez minden. Most pedig szeretne elmenni, mert kisbabája van, akinek már szopnia kellene. A császár mosolygott. Igen, tényleg jó csöcse van. – Engedjék el! Etessék meg, és adjanak neki néhány sout! Gourgaud, intézkedjen! A törzskar újra összezárult körülötte. Napóleon felállt. Ökölbe szorított kezével az asztalra csapott. Arcára, amely a nő kihallgatása alatt nyugodt volt, gyilkos harag ült ki. – Mi ez? Most mit kell tennem? – Mély, hörgő szava mintha a gyomrából tört volna fel. A hadsegédek és a tábornokok egyaránt kushadtak előtte. – Ma reggel, amikor felkeltem, a britek itt voltak! Ney-nek támadást parancsoltam. Magam hoztam ide a tartalékot, hogy megtámogassam. És most ez a ribanc mondja el nekem azt, amit önöknek nincs bátorsága kimondani! Elmentek! Elmentek? Hogyan mehettek el? És hol van Ney? Az istenit! Az istenit, az istenit! – Újra a kisasztalra vágott, de úgy, hogy az felugrott a levegőbe. – Miért vagyok idiótákkal körülvéve? Egy csata reményében jöttem ide! A győzelem reményében! Erre nem találok itt egyebet, csak lógósokat és hülyéket! Keressék meg nekem Ney-t! Két tiszt kivált a csoportból, és az eltűnt marsall keresésére indult. Napóleon erősen megdörzsölte az arcát. Ney elveszíti nekem ezt a háborút, gondolta. Elvesztegetett nekem három órát! Hogyan

szerzek vissza három órát? Milyen varázslatot tehetek akár én is, amivel visszafordíthatom az időt? Három óra! Több mint elég Wellingtonnak. Átfurakodott a tisztjein, hogy kimenjen az útra. Odaát, az úttest túloldalán a zöldkabátos 7–es huszárok nemrégen táboroztak le. Parancsnokuk egy kivágott fa csonkján ülve kolbászt evett. Napóleon rákiáltott: – Marbot! Jöjjön ide! A férfi felállt. Meglátta a császárát. Eldobta a kolbászt, s kalapja nélkül, kardhüvelyét az oldalához szorítva, futva jött át a rozson, amit a lezajlott csata csúszós szőnyeggé tett. – Uram? – Marbot. Vigye az ezredét, és keressék meg Ney marsallt! Mondja meg neki, hogy azonnal jelentkezzen nálam! Azonnal! Nálam! Quatre-Bras-ban! – Uram! Napóleon otthagyta az ezredest, aki a huszárjait kezdte indulásra nógatni, és d'Erlonhoz fordult. – Franciaország romba dőlt, d'Erlon. Lehet, hogy Ney elveszítette nekünk Franciaországot! Menjen, kedves tábornokom! Álljon a lovassága élére! Lovagoljanak felfelé ezen az úton, és szorongassák az angolokat, ahogy csak tudják! Ne engedje nekik, hogy átcsoportosítsanak! Pillanatnyi nyugtot se hagyjon nekik! Azután: – Mégse. Várjon! Önnel megyek. Gourgaud! Marchand! A lovamat! Néhány pillanat múlva Desirée, a kis arabs kanca máris kényesen lépdelt a hullák és az elhagyott fegyverek között. Itt főleg vértesek vannak, vette észre a császár. A keresztúttól a kikövezett országúton végig őt követő, fekete lovakon ülő páncélos óriások testvérezredeiből való katonák. A borús égboltot most átszúrta egy– egy napsugár. A császár lépésből ügetésbe gyorsított. Egy fennsík legmagasabb pontjára érve, alig ezer méterre megpillantott a túloldalon egy ellenséges lovastüzér–osztagot. Látta, amint az ágyúk tüzet és füstöt köpnek magukból. Ugyanebben a pillanatban villámlott és mennydörgött az ég, s eleredt az eső. A brit golyók

messze a célpontjuk előtt értek földet: a talajon pattogva közeledtek a franciák felé, egyre fogyó erővel, mielőtt egyikük mégis rátalált valamelyik szerencsétlenre hátul. Az eső viszont úgy ömlött, mint a kartácstűz. Néhány percen belül az út mindkét oldalán sártengerré változott a talaj. A lovasság lelassult, és bizonytalanul az út széle felé csoportosult. Napóleon hátranézve észrevette, hogy a gyalogság már meg is állt. Na jó! Ezzel befellegzett az esélynek, hogy talán be tudja keríteni a brit hátvédet. Ilyen talajon nem használhat lovasságot. Csak az úton üldözheti a briteket. Körülnézett. Egyes katonák térdig sárban álltak. Ágyúk és szekerek tengelyig süllyedtek a mocsokba. Két kézzel törölte meg vizes arcát. Megengedte nekik, hogy egy pillanatra ott maradjanak. Megcsipkedte az orcáját, megdörzsölte a szemét. Az úton patacsattogást és lószerszámcsörgést hallott. Felnézett. Marbot. Valaki megtalálta hát Ney-t. A vörös fejű marsall barátságos mosollyal köszöntötte. Mosolya hamar eltűnt. Napóleon megszólalt. Halkan kezdte. – Ön figyelmen kívül hagyta a parancsomat, hogy támadjon. Mondja, miért? – Én... Uram! A levelem! Nincs négy órája, hogy levelet küldtem önnek! Betű szerint végrehajtottam a parancsait. Önre vártam, az erősítésre, mielőtt támadok. – Támad? Mit támad? Kit támad? Nézzen oda, és mondja meg nekem, mit lát! Kit akart megtámadni? Az angolok elmentek! Wellington elment! – most már kiabált. Mintha szavai nyomatékául szólna, újabb ágyúsortűz hallatszott. Körülöttük a lovak megriadtak. – Uram! Vártam! – Várt? Rám várt? Ön énrám várt? – Az egész brit hadsereg ott volt előttem! Mit tehettem volna? Napóleon rámeredt. Elfordult. Azután vissza. Újra halk volt a szava. – Bocsásson meg! Nagyon kérem, bocsásson meg nekem! Azt hittem, hogy ön Ney. Elchingen hőse. Az orosz földet utoljára elhagyó francia. A bátrak legbátrabbika. De hát bizonyára tévedek. Mert ha ön Ney, akkor nem az a férfi, akit valaha ismertem. – Szünetet tartott, aztán kitört:

– Ön ostoba, Ney! Még csak eszébe sem jutott, hogy kiküldjön egy őrjáratot? Még csak eszébe sem jutott, hogy megtudja, mit csinál Wellington? Ney arca pillanatról pillanatra vörösebb lett. – Én... én önre vártam, uram! Napóleon szó nélkül megfordította a lovát. Elléptetett a bíborvörösre gyúlt arcú marsall mellől. Most már csak egy dolgot lehet tenni: maga fogja vezetni őket. Elölről irányítja az üldözést. Ahogyan a korai években. A szorosan mögötte lovagoló, vadászokból álló testőrségével együtt az oszlop élére állt. Szürke kabátja már nehéz volt a víztől, s jól ismert kalapjának formája kezdett eltorzulni. Most létfontosságú, hogy valamivel elkápráztassa a katonáit. Könnyű vágtába fogott. Tévedés! Te jó Isten, hogy fáj a seggem! Mindegy, tovább! Fájdalmában a fogát összeszorítva keményebben markolta a kantárszíjat. Végül odaért egy lovastüzér–század mellé. Érkezése nagyon meglepte a század parancsnokát, egy fiatal, pirospozsgás kapitányt. – Hogy hívják? – Bourgeois kapitány, császári fenség! – Helyes, Bourgeois, jöjjön velem! És hozza az ágyúit! Napóleon megfordult, és gyötrő fájdalmát nem mutatva, gyorsabban kezdett lovagolni Bourgeois és az úton felfelé tartó, felmozdonyozott ágyúk előtt, el a Gárda mellett, el d'Erlon gyalogsága mellett, szorosan Jacquinot zöld kabátos dzsidásai nyomában. Egy másik domb tetején megállt. A távolban, körülbelül nyolcszáz méterre megint jól látta a brit ágyúkat: most már azokat is felmozdonyozták, s körülöttük egy jókora brit könnyűlovasegység. Mielőtt egy inas segíthetett volna, leugrott a lóról, és megcsúszott a sárban. Gyorsan kiegyenesedett. Menet közben megigazította a kabátját. Megtalálta a kapitányt, aki már az ágyúk lemozdonyozását irányította. – Nagyon helyes, Bourgeois! Itt jó lesz! Itt mozdonyozzanak le! És gyorsan! Arra a lovasságra kérek gyors tüzet. Ott. Nézze! Távolság. Hétszáz... tíz méter. Minimális emelkedési szöget!

Tüzeljenek egyedi lövésekkel, ahogy csak bírnak! Hadd tudják, hogy jövünk, Bourgeois! Belegyalogolt a sárba, nyomában a botorkáló törzzsel. Odament egy őrvezetőhöz, aki éppen az ágyúja oldalirányzásával volt elfoglalva. – Gyerünk, gyerünk, ember! Azok ott angolok, nem látja? Lőjön rájuk! Így haladt a császár ágyúról ágyúra az esőben. Mindegyiket szakértő szemmel irányozta be. Újra Toulonban volt. Újra ágyúk közt. Fiatalon. Grouchy majd foglalkozik a poroszokkal, ő most végre a saját feltételei szerint fog találkozni ezzel a Wellingtonnal. Tudta, Blücher nem érhet oda időben, hogy segítsen e nagy brit tábornoknak. Tudta. Nemsokára kiderül, hogy ki marad úr a csatatéren. Csak még ez egyszer utoljára, fohászkodott a szerencse istennőjéhez, mosolyogj rám! Nemsokára, ígérte neki. Nemsokára béke lesz. De előbb még itt van ez a Wellington előtt. Lehajolt, felemelte.

TIZENNÉGY

Bougoumont felett, 19.00 óra

Macdonell Eső és sár. Semmi más, csak eső és sár. Késő délután érkeztek ide. Egy kimerült, gyalogos menetoszlop. Egész nap a hadsereg visszavonulását fedezték. Mert akármit is tervezett az Atyaúr, ez bizony visszavonulás, Macdonellnek kétsége sem volt felőle, hogy jelenteni fogják a jelenlegi helyzetüket. Már most is, gondolta, Párizsban falragaszok jelennek meg Wellington vereségének hírével. Macdonell végigfuttatta kezét borostás állán, és mivel emberei éppen nem figyeltek oda, megengedett magának egy kis vakarózást a bajusza alatt. Meg kell borotválkoznia a közelgő csata előtt. Reggel egy pillanatnyi idő sem jutott rá. Smith fél hatkor ébresztette, mint mindig. De még félig sem volt felöltözve, amikor jött a parancs: fegyverben sorakozó! Négy órán keresztül álltak vonalban a katonák, mialatt a velük szemben lévő franciák tétlenül maradtak. Még csak tábort sem bontottak. Sőt, amennyire Macdonell látta, mást sem tettek, mint elkészítették és elfogyasztották a reggelijüket. Ott is hagyták őket. Tíz órakor végül Wellington hadserege egyetlen puskalövés nélkül elvonult, de újabb négy órába telt, míg a hatalmas szövetséges haderő vége, közte Macdonell könnyűszázadai is megkezdhették az elvonulást a keresztút körüli véres csatatérről. Végül szóltak nekik, hogy álljanak meg. Ők voltak a dandár utolsó eleme, akik megérkeztek ide, a Wellington választotta hadállásba. De hol is vannak pontosan? A frontvonal jobb oldalán, ennyit tudott, egy emelkedőn. Macdonell a lába elé nézett. A vastag, vöröses barna sár alatt ki tudta venni a hosszúkás dombon most tábort vert hadosztály kerekei, patái és lábai alatt tönkretett fiatal babtermés maradványait. Amint egy őrvezetőtől megtudta, közvetlenül balra mellettük Peregrine Maitland l -es gárdistái álltak. A dandárok zöme mögötte vert tábort. Most talán lesz egy pillanatnyi nyugalmam, gondolta. Egy kicsit távolabb állt meg az embereitől. Egyedül. Egy sövény mellett, egy csoport halkan beszélgető, alacsony rangú tiszt hallótávolságán éppen kívül, s még

messzebb a dandár két könnyűszázadának őrmestereitől, akik nevetgélve ácsorogtak, elkülönülve a többiektől. Néhány katona tábortüzek készítéséhez látott, s kisvártatva már párokban dolgozva feszítették ki takaróikat, afféle hevenyészett sátrakként. Ez csak a Gárdánál volt: fejenként két szabványos takaró, de mindkettőre gomb és fül volt varrva, úgyhogy össze lehetett gombolni őket, s szuronyokra tűzve elfogadható sátort alkottak. A régi bakák nem fáradtak ilyesmivel. A Macdonellel az Ibériai-félszigeten szolgált veteránok túl jól ismerték a legszívesebben „Vén Kotnyeles" csúfnéven emlegetett fővezért ahhoz, hogy megint bolondot csinálhasson belőlük. Túl sok ismétléssel kellett megtanulniuk a hercegnek azt a bosszantó szokását, hogy akkor parancsol indulást, amikor az ember már letelepedett. Így hát nem készítettek maguknak semmiféle menedéket éjszakára: békében ültek borjúikon a szakadó esőben, dohányoztak, nevetgéltek, beszélgettek Macdonell irigyelte egyszerű, fatalista jókedvüket. Egy munkát elvégezni jöttek ide. Olyan jól elvégezni, hogy a nap végén büszkén beszélhessenek róla. Elesnek, megnyomorodnak? Az csak a foglalkozásukkal járó nem váratlan, de nem is vágyott lehetőség. Ültek az átázott földön, itták az erős teájukat, és rágyújtottak nyirkos agyagpipáikra. És nevettek. Közben az eső egyfolytában patakokban folyt vízhatlan csákójuk csúcsáról, s áztatta az elit századok katonáit megkülönböztető, fehérrel szegélyezett vállapjaik rojtját. Egy férfi az esőre fittyet hányva előkotort egy pléhsípot a borjújából, s dalra zendített rajta. Néhányan énekelni kezdték a nótát. Macdonell nem értette a szöveget, de a dallamocska kellemes, fülbemászó volt. Lábbal kezdte verni az ütemet, ám pihenőjét egy lovas érkezése zavarta meg. – Macdonell ezredes úr? Egy futár. Lelkes kis kölyök, olyan fényesre suvikszolt és ropogós, mintha díszszemléről jött volna. Hölgyek öröme, csupa skarlátszín és kék, a buksiján egy nagy, csipkés szegélyű dragonyoscsákó. – Uram?

– Wellington nagyuram tisztelteti, uram, és nagyon lekötelezve érezné magát, ha ön szíveskedne levinni a könnyűszázadokat közvetlenül a kastélyba. El kell foglalnia az épületeket, uram. Saltoun ezredes úr az ön balján fog önnel tartani, a gyümölcsöskert felé, az 1. gárda könnyűszázadaival. Ön ott... szíveskedik majd várni a további utasításokra, őkegyelmessége kéri... ha volna kedves, uram? Macdonell rámosolygott az ifjúra, akin nemcsak a zavart bizonytalanságot látta, hogy hogyan is kell átadnia az üzenetet, hanem áradó büszkeséget és izgalmat is. Mellényzsebéből előhúzta az aranyóráját. Felpattintotta a fedelét. Hét óra van. Talán még két óráig marad világos, morfondírozott. A lefelé menő nap irányába fordult. Nem nézett a fiatal hadsegédre, amíg beszélt: – Köszönöm... uram. Tájékoztathatja őkegyelmességét, hogy Macdonell ezredes azonnal cselekedni fog a parancs szerint. Ahogy a fiatal üzenethozó megfordította a lovát, Macdonell elvakkantotta magát a beszélgető altisztek irányába: – Biddle zászlóvivő őrmester! A beszélgetők egyike vigyázzba vágta magát, és otthagyta az elnémult társaságot. – Zászlóvivő, sorakoztassa az embereket! Le kell mennünk abba a kastélyba. Mi a pillanatnyi létszámunk? – Hetvenkilenc ember, uram, önnel együtt négy tiszt, én és három őrmester, öt káplár és a sípos. Namármost, nem vagyok egészen tisztában a 3-as gárdából jött embereink számával, de az utolsó becslés szerint körülbelül kilencven ember és Dashwood ezredes úrral együtt négy tiszt. – Köszönöm, Biddle. Indíthatja az embereket. Hát, gondolta Macdonell, némelyiküknek ez talán annyit jelent, hogy a földgolyón töltött utolsó éjszakájukon száraz helyen lesznek. A kastély irányába nézett. Kellemes helynek tetszett. Féltucatnyi méretes épület, körülöttük magas, vörös téglafal, jókora csűr, és érdekes módon, művészien épített kert. Odahozatta a lovát, felült rá, és elindult a tüstént nehéz terepnek bizonyuló ötszáz méternyi úton.

Azok a katonák, akik tehették, hármas sorokba fejlődve oszlopba rendeződtek az úton, majd balra fordultak a kocsibehajtóra. Az nemigen volt egyéb, mint egy földút, de így is jobb, mint körülöttük a szétázott szántóföldek. Az eső gyakorlatilag sártengerré változtatta a talajt, s a borjúval és muskétával terhelt katonák csak úgy csúszkáltak lefelé a lejtőn. Nem sokkal jártak jobban, mintha síkon mentek volna. Macdonell látta, amint az egyik legény a 3-asoktól bátran megpróbál átugrani egy vízzel teli árkot, de a borjúja súlya visszahúzza, s vállig merül a vízbe. A hadvonal hosszában pislákoló tábortüzek felé visszanézve még innen, az esti fényben is megállapítható volt Wellington hadállásának természete. A hadsereg egy gerincen vert tábort, amely messzebb futott, mint ameddig a szem ellát, talán két kilométerre is nyúlt. Egy gerinc. Az Atyaúr kedvelt védekező állása. Egy gerinc, amely mögött elrejti az embereit, hadd találgassa Napóleon, hol és mennyien lehetnek. Macdonell és a katonái azonban nem azon a gerincen lesznek, nem fogja védeni őket. Itt kell lenniük, nem kevesebb mint fél kilométerre a segítségtől. Hirtelen élesen hasított belé az elszigeteltség érzése. Elképzelte magát, amint egy szigetre lovagol azon a tengeren, amely holnapra a kékkabátos franciák óceánja lesz. Aggodalmát gondosan leplezve visszafordult a kastély felé, s továbbment a kapu irányában. Menet közben észrevett egy kis kerek tavat, s mögötte egy elvadult sövény takarásában egy védelmi potenciállal bíró, lesüllyesztett utat, úgy harmincméternyire a kert határától. A kocsibejáró itt kettévált: az egyik fele, a jobban karbantartott, a kastély oldala mellett kanyarodott el egy konyhakert mellett, a Macdonell feltételezése szerinti főbejárat felé. ő a kisebb úton ment tovább,elhaladt egy tömör fagerendával összekötött, vaskos, vörös téglaoszlopokba süllyesztett, masszív vaspántokkal felszerelt, kétszár–nyas, súlyos fából készült kapu alatt. A kapun túl kövezett udvar fogadta, közepén csinos, fedett kút, annak a tetején galambdúc. Előtte, enyhe emelkedőn állt a kastélynak a gazdaság többi épületéhez hasonlóan helybeli vörös téglából emelt, kétszintes tömege. A falakat fehérre meszelték. Közvetlenül jobbra hatalmas csűr volt, az a fajta, amiben gabonát tárolnak, s mellette egy kis tehénistálló.

Ez tehát a gazdaság. Macdonell leszállt, és átadta a lovát az őt árnyékként követő Smithnek. Ekkor vette észre a balra álldogáló brit lovasság csoportját. Könnyűdragonyosok: kék zubbony, ragyogó barnássárga és sárga hajtókával. Nem messze tőlük két tisztjük beszélgetett. Észrevéve Macdonellt, abbahagyták a társalgást, s az egyik, kezével a kardja markolatján, odament hozzá. –John Drought hadnagy vagyok, uram, a 13. könnyűdragonyosoktól. Puha, dél-írországi akcentussal beszélt. Félosztagnyi katonája, mint Macdonell látta, a falak körüli fontosabb pontokon volt elhelyezve. Ló nélkül, lövésre készen tartott karabélyaikkal arra vártak, hogy a franciák megpróbálják lerohanni őket. – Isten hozta Hougoumontban, uram! Nem sokkal dél után érkeztünk, hogy birtokba vegyük a gazdaságot, és jelenthetem, hogy a franciák eddig nem sokat törődtek velünk. Amint látja, a gazdaság két részre oszlik. Ahol most vagyunk, azt nevezhetjük a személyzeti területnek, s azon a kis kapun túl van az elegánsabb rész. Jobbra tőlünk nagy kert van, azon túl pedig gyümölcsös. Elöl sűrű erdő. Úgy látjuk, a franciák abból az irányból fognak támadni. – Köszönöm, Drought. Innen átvesszük. De maradhatnak, ameddig jólesik. Az emberei megalhatnak a csűrben. A Gárda, meglátják, kellemes társaság. – Köszönöm, uram. Valóban, Boyse őrnagy úrtól azt a parancsot kaptam, hogy hajnalig maradjunk itt. Úgyhogy engedelmével nekilátnék elszállásolni az embereimet és a lovakat. Kellemes estét kívánok, uram! A fiatal lovastiszt távoztával Macdonell hozzálátott, hogy felmérje, mit vettek át. Drought szerint az épületegyüttes formálisabb része a téglafalban várakozó kis ajtón túl van. Odament, belökte az ajtót, s újabb udvarban találta magát. Szemközt szép kapuőrházat, balra a kastélyhoz illeszkedő kis kápolnát talált. Azonnal nyilvánvalóvá vált, miért vannak éppen itt. Ez nem afféle hétköznapi gazdaság! Ez egy erőd, külső és belső védelmi állásokkal, legalább két kulcshelyen magassági előnnyel, több olyan ponttal, ahonnan kereszttűzzel lehet végigsöpörni az ellenségen, s még egy nagy

kútja is van, amely lehetővé teszi, hogy többórás ostromot is kiálljon. Világos a helyzet: Wellington azért helyezte ide, hogy bevehetetlen harcálláspontot hozzon létre, ami kizárja a lehetőségét is annak, hogy Napóleon megkerülhesse a hadsereg sebezhető jobbszárnyát, és elvághassa a szövetségeseket a tengertől. E felismerést másik is követte, egy kijózanító gondolat, annak a tudata, hogy talán az egész csata sorsa őrajta fog múlni. Hogyan fog ő viselkedni ezen a farmon, Hougoumont–ban? Mert az ő számára az elkövetkező éjszakán és másnap Hougoumont lesz a világegyetem. – Miller őrmester! – Uram? – Miller futólépésben érkezett. – Miller őrmester, állítson őrszemeket azok mellé a falak mellé, és az épületek felső szintjeire! Én elmegyek, körülnézek. Már indult is, s csak a válla felett szólt hátra a tisztjeinek, akik a szakadozott menetoszlop elején követték egészen a kastélyig. – Dashwood, Wyndham, Evelyn, Gooch, önök pedig jöjjenek velem! Mihelyt utolérték, Macdonell bejárta a hadállást. Megjegyzett magának minden potenciálisan erős és gyenge pontot, az olyan férfi immár ösztönné vált megérzésével, aki egész életében erre a pillanatra készült. Bement a kapuőrház alá, és keményen meglökte a délre néző, csukott és elreteszelt főkaput. Elég jól tart, de az biztos, hogy Droughtnak igaza volt. Itt fognak először próbálkozni majd a franciák. – Torlaszolják el ezt a kaput! Használjanak, amit csak tudnak! Fát, hordókat, akármit! Helyetteséhez, Henry Wyndhamhez fordult, akit a hatodik századból emelt ki. A Megbízható Henry! Még csak egy éve szolgál, de máris az Ibériai-félsziget veteránja. – Henry, vigye magával Gooch-ot és a könnyűszázadunkat, s foglalják el az épületeket! A kastélyt, a mellette lévő házat, az istállókat és a három építményt ezen a fronton. Különösen e felett a kapu felett lesz szükségünk állandó őrségre. Gondoskodjon róla, hogy minden ablakban mindig legalább két ember legyen! Miután az egyik lőtt, a másik áll oda, és így tovább. Szünet nélküli tüzelést

akarok! Az emberek menjenek fel a padlásokra, és üssenek lyukakat a tetőkön is! A lehető legtöbb tüzet kell majd az ellenségre zúdítanunk, mielőtt az a falhoz ér! És a gazdasági udvarba is állítson embereket! A saját oldalunk sem sértetlen – hadarta, majd folytatta: – Dashwood! Az ön százada védi a kertet és a környező területet, ahogyan tudja. Lehet, hogy a konyhakertbe is embereket akar állítani, közvetlenül a nagy csűr elé. Arról fognak majd kerülni. Tartani persze nem tudja majd a pozícióit. Csak hadd tudják, hogy ott van! És ne aggódjon a balszárnya miatt! Lord Saltoun a gyümölcsösben lesz. Csak a kertre koncentráljon! Nem engedhetjük meg nekik, hogy ott törjenek át, és a hátunkba kerüljenek. És az északi kaput nyitva kell tartanunk, ameddig csak tudjuk. Az az egyetlen ellátási vonalunk. A fiatal tiszt szalutált, és elsietett, hogy összegyűjtse a katonáit. Macdonell a csoport negyedik tagjához, a 3-as gárdisták tisztjéhez, George Evelynhez fordult. Feladatot készült adni neki, de félbeszakította egy civil érkezése. Férfi volt, alig középkorú, és valamelyest bizarr öltözetet viselt: formális zöld kabát volt rajta, alatta szilvakék bársonymellény, magasan gombolt vászonnadrág és fapapucs. Szemlátomást falusi. Hadarva, kevert vallon francia nyelvjárásban szólította meg. Macdonell rámosolygott, s kezével intett, hogy beszéljen lassabban. Fokozatosan érteni kezdte a civil mondókáját. O a kertész. Monsieur van Cutzem. Macdonell észrevette, hogy a kertész mögött egy legfeljebb tízesztendős kislány bujkál, és kapaszkodik a kabátjába. Biztosan a lánya. A kertész csak beszélt. A kastély gazdája, bizonyos de Louville lovag az utóbbi tíz évben nem itt él. Bérlője, egy Du Monsault nevű gazda (legalábbis Macdonell így vette ki a nevét) jó tíz napja távozott, magával vitte minden tulajdonát, s a személyzet többi tagját. A kertész felesége is biztonságos helyre távozott már, s ő maga is menni akar. Csak azért maradt még, hogy bezárjon, és megkérje őket, legyenek már olyan kedvesek, és vigyázzanak a kertre. Éppen ma délután akart távozni, hogy biztonságba helyezze Marié nevű leányát. De az utak már katonákkal, szekerekkel, ágyúkkal zsúfoltak. Most már lehetetlen elmenni. Túl késő.

Elhallgatott, és megvonta a vállát. Szánalmat keltő mosoly ült az arcára. Megkérdezte, esetleg segíthetne-e valamiben. Nem rajong a franciákért. Jól lő. Nyulakra szokott. Csak egy dologért könyörög: megtenné a nagyrabecsült tábornok úr, hogy szól a katonáinak, ne pusztítsák el a kertjét? Húsz évébe telt, míg létrehozta. Ez az életműve. Macdonell visszamosolygott. őszintén sajnálta ezt a sorsüldözöttet. Természetesen, biztosította akadozó francia nyelven a kertészt, a katonái nem vandálok. De meg kell értenie: háború van, s háborúban az ember... elveszíthet akármit. Minden örökre megváltozhat. De meg fog tenni minden tőle telhetőt, biztosította a megrémült férfit. Macdonell udvarias mosollyal leplezte a váratlan komplikáció feletti bosszúságát. Civilek! A harc végére, gondolta, örülhetsz, ha állni fog még a házad, nemhogy a drágalátos kerted! Sőt szerencsés leszel, ha a csinos kislányoddal együtt egyáltalán életben lesztek még. A férfi válla mögé tekintve odahívta a kapu eltorlaszolásán szorgoskodó egyik katonát. – Henderson káplár! A katona a földre dobta a hatalmas hordót, amit vitt, és az udvaron át odasietett. Kényelmetlen cipőjében csúszkált a kövezeten. – Henderson, tegye meg nekem, hogy ezt a két jó lelket a szárnya alá veszi, és vigyáz, hogy semmi bajuk ne essék! A tulajdonos távollétében ők a házigazdáink, mi pedig csak az ő vendégeik vagyunk. A kápolna elég jó menedéknek tűnik. És Henderson, személyesen önt teszem felelőssé, ha bármi baj lesz! – Uram! Macdonell a kertészre mosolygott, s a kevésbé fárasztó feladat miatt vigyorgó káplár felé nyújtotta a karját. – Monsieur, a káplárom a jelenlegi veszély elmúltáig gondját fogja viselni önnek és leányának. Egy problémával kevesebb. Otthagyta a kapuőrházat, s a kastélykert bejárata felé indult. Egy oldalkapu túloldalán, elegáns korlát mögött tökéletesen kidolgozott virágoskert pompázott. Macdonellnek nagyon tetszett, s már hívta volna Evelynt, amikor

puskaropogás hangja zavarta meg. Közvetlenül elölről hallatszott, a gyümölcsösből. Fehér füstpamacsokat vett észre. Saltoun tehát megtalálta az ellenséget! A lövések most az erdő felé kezdtek húzódni. A franciák mintha meghátrálnának. Macdonell semmit sem látott, de hallotta a fojtott hangon kiadott parancsokat és a kiáltásokat. Végül megtalálta George Evelynt. – Evelyn! Fogja Standent és Wyndham kapitány úr századából húsz embert, és jelentkezzenek Lord Saltounnál a gyümölcsösben! Gondolom, az embereinek sikerült elhajtaniuk egy francia felderítőosztagot. Ha valóban ez történt, az embereivel menjen előretolt őrségnek az erdőbe! Közvetlenül nyugat felé a gyümölcsös falától. Gondoskodjon róla, hogy ma éjjel már semmi ilyesmi ne történhessen meg! – Uram! Evelyn hát megkapta a feladatát. Standén is. Macdonell körülnézett. A saját tisztjei közül már csak Moore volt ott. És Elrington a 3-asoktól. Mindenhol katonák dolgoztak a falakon, kabát nélkül; az őrmesterek és a káplárok parancsokat kiabáltak. Jó, hogy elkergették a felderítőket. így most már zavartalanul dolgozhatnak. Macdonell nem hitte, hogy a franciák aznap éjjel még újra próbálkoznának. Immár világos kell legyen, hogy a kastély az ő és katonái kezén van. Túl késő egy csapattal próbálkozniuk! Mintha csak közvetlenül az ő gondolatait akarnák cáfolni, elszórt lövöldözés kezdődött a kapu mögött. Valaki leszólt a kapuőrházból: – Lovasság! Vigyázz szemből! Kardját hüvelyestől az oldalához szorítva Macdonell átrohant az udvaron, s fejét lehúzva befutott a kertész házába, furcsa módon rögzítve agyában von Cutzemék félig elfogyasztott vacsorájának edényeit is az asztalon. Felment a keskeny lépcsőn az emeletre, ahol négy katonája lövöldözött az ablakokból. Egyikük válla felett ő is kinézett. Ott, szemben, az erdőben. Lovasság. Zöldkabátos vadászok, a szabad kezükben lévő karabélyokból összevissza lövöldöznek. A mellette álló katona a szeme előtt lőtt le a lováról egy francia káplárt. – Ügyes volt, Kite!

De micsoda pazarlás, gondolta. Miért pocsékolják a nemsokára rettentően értékessé váló lovasságot arra a most már nyilvánvalóan lehetetlen próbálkozásra, hogy elfoglalják a kastélyt? Vakon engedelmeskednek a parancsoknak. Nincs lehetőség egyéni kezdeményezésre a császár hadseregében! Ez lesz a bukása, gondolta, annyi biztos! Mögötte a lépcsőn újabb katonák igyekeztek felfelé. Gooch vezette őket, vigyorogva, kivont karddal. Újabb muskétákat hoztak, és lőttek ki az odakint hemzsegő francia lovasvadászokra. Megint elesett kettő. Négyen, köztük az aranycsipkéje miatt könnyen azonosítható vezetőtiszt, elveszítették a lovukat, s az erdőt határoló sövény mögé bújtak fedezékbe. A karabélyaikból kilőtt golyók az ablakmélyedések körülötti falat verték, de egy sem talált be. A vadászok kezdtek elbizonytalanodni. Féltucatnyian hirtelen úgy döntöttek, hogy nem ebben az értelmetlen és egyoldalú tűzpárbajban fejezik be életüket. A brit gárdisták folytatták az elszórt tüzelést, de a veszély már elmúlt. Macdonell lassan lement a lépcsőn, s útközben lecsillapodott. Kilépett az esőbe, és folytatta ellenőrző körútját. – Nagyon jó, Dobinson! – szólt oda egy káplárnak a saját századából. – Úgy csinálják! Az emberek halmozzák fel a fát annál az ajtónál! És Dobinson, ha végzett, álljon össze Miller őrmesterrel, keressék meg azokat a utászokat! Tüzelőpadkák legyenek minden falnál! Bevehetetlenné fogja tenni ezt a helyet! Erőddé! A kápolna mellett elhaladva Macdonell újra találkozott Moore-ral és Elringtonnal, azután visszamentek a kertkapuhoz. A kastélykert talán kétszáz méter hosszú lehetett, és fele olyan széles. Klasszikus francia stílusban építették, gondosan trimmelt, vádlimagasságú sövény szegélyezett minden virágágyást a kavicsos ösvények és itt-ott tisztára nyírt pázsitfoltok körül. Macdonell a rendezett sorokban álló, vadul virágzó, zöld és sokszínű növények szürreálisán szépséges sokaságát nézte az esőben, amely az utóbbi percekben tovább erősödött. Odafent villám dördült. Moore reagált: – Nehéz éjszakánk lesz, uram. – Bizony, Moore, holnap pedig még nehezebb napunk!

A három tiszt elhaladt egy csoport bőrig ázott katona mellett, akik éppen fát gyűjtöttek, hogy tüzelőpadkát építsenek. Kigombolt skarlátszínű zubbonyukon patakokban folyt le az esővíz. Az egyik megismerte Macdonellt, és odaszólt neki: – Éppen mint Salamancában, uram, igaz? Macdonell bólintott, és rámosolygott. Valóban ugyanilyen gonosz vihar volt a Wellington nagy spanyolországi győzelme előtti éjszakán, majdnem napra pontosan három évvel korábban. A katona újra megszólalt: –Jól megszalasztottuk őket, uram, és holnap délelőtt majd megint, meglássa! Úgy ám, uram! Az esőfüggönyön keresztül most felismerte: John Graham, az őrmester fivére. Monaghan megye szülötte, ugyanolyan nagydarab, mint a fivére, ugyanaz az ír akcentus. – Úgy lesz, Graham! Ha jól ismerem önt és a fivérét. Kétségbeesetten remélte, hogy igaza lesz. Az embereknek egész éjjel dolgozniuk kell, hogy elkészüljenek a munkával. Wellingtonnak segítséget kell küldenie nekik. – Moore! Keresse meg a lovát, és siessen őkegyelmességéhez! Keressen nála egy törzstisztet, és kérdezze meg, kölcsönvehetnénke néhány utászt máshonnan a vonalból! Rendkívül sürgős! Milyen különös, morfondírozott, hogy ilyen csodás nyugalomban sétálhatok itt. Elképzelte a kertet, milyen lehetett békésebb időkben. Látta maga előtt, amint a tulajdonos és vendégei odakint levegőznek vacsora után. Ugyanilyen ösvényen sétáltak. Megjegyzéseket tettek egyikmásik virág szépségére. Nevettek is talán egy vendég szellemes kiszólásán. A tisztek együtt álltak meg a kert közepén, egy nagy műgonddal épített szökőkút mellett. Macdonell látta, hogy a déli és a keleti oldalt egy méter nyolcvan centi magas téglafal keríti, a hátsó részt pedig sűrű sövény. Az ösztön és a szükség visszahozta a jelenbe. – Tüzelőpadkákat végig e mellé a fal mellé, uraim, ha volnának kedvesek! És ne feledjenek lőréseket üttetni beléjük! Ötlépésenként elég lesz. És döntessék le ezeket a támfalakat! A kő felhasználható lesz máshol. Ne hagyják abba, amíg el nem készülnek! Nemsokára visszajövök.

A kert túloldalán rábukkantak a gyümölcsösre, amely tele volt Saltoun két könnyűszázadának skarlátszín egyenruhás katonáival, valamint egy osztag holland utásznak látszó, zöldfekete egyenruhás alakkal. Hatalmas férfiak voltak, zubbonyuk felett kötényt viseltek. Maga a fiatal ezredes nem volt látható. Az egyik katona a tisztek szeme láttára nyúlt fel egy roskadozó ághoz, és tépett le egy szem cseresznyét. – Az az ember ott! – ugatott fel hangosan Macdonell. A cseresznyéző keze lehanyatlott. – Nem tudom, kicsoda ön, uram, de megkérném, emlékezzék rá, hogy ez nem a mi tulajdonunk! El kell számolnunk vele a tulajdonosnak! őkegyelmessége roppant határozott az ilyesmiben, és én magam lövetek agyon bárkit, aki csak egy szem cseresznyét vagy almát is eltulajdonít ezekről a fákról! Világos? A katonák bólintottak. Egy őrmester harsányan vezényelt, suttogva káromkodott, és mindenki a dolgára tért. A cseresznye ráér. Mire visszatértek a kövezett udvarra, Macdonell csizmája nehéz volt a rátapadt sártól. Hiába próbálta lerázni, hiába topogott a kápolna mögött a kockaköveken. A zuhogó esőben körbement a főépület oldalbejáratához. Smith éppen a nagy csűrből jött ki, ahol az ő szokásos találékonyságával sikerült az ezredes lovának egy bokszot és némi szalmát szereznie. Macdonell a kastély felé intett. – Száraz hálóhelyet megyek keresni magamnak a házban. Akárki keres, mondja meg, Smith, hogy a kastélyban vagyok. Pontosan... – elővette a zsebóráját – egy óra hosszára. Megint dobbantott egyet–kettőt, majd meglökte az ajtót, amely lassan megnyílt. Fény nem volt odabent, kivéve a földszinti ablakokon besütő sápadt holdét. Rögtön érezhető volt a nyirkos, állott levegő nehéz szaga. Az elhagyatottság szaga, ami régi idők emlékeit idézte fel. Bútorviasz, gyertyapecsétek és rég kihunyt konyhai tűzhelyek szaga. A sötétben tapogatózva talált egy gyertyát. Réz tartóban állt egy polcon. Taplódoboz is volt mellette. Amint a helyiség megtelt a kis fénykör körül mozgó árnyékokkal, Macdonell egy pillanatra ismét egy másik elsötétült házban találta magát. Spanyolországban, három évvel korábban, egy másik civil párral, akik még

balszerencsésebbek voltak, mint itt a kertész és a kislánya. Újra látta annak a spanyol parasztnak és a feleségének a meztelenre vetkőztetett, megcsonkított és groteszk pózba rendezett holttestét. A kép ébren és álmában egyaránt sűrűn kísértette, s most újra visszatért, amint keresztülment az üres kastély alig megvilágított márvány előcsarnokán. Hiába próbálta elnyomni a képet magában. Átkozott háború! Átkozott legyen Bonaparte és minden francia! Néhány lépés után odaért egy ívelt kőlépcső aljához, és elindult felfelé. A gyertyát magasabbra emelve halványabb felületeket talált a falakon: nyilván a lovag vagy a bérlője vitte biztonságos helyre a festményeket. Az üres helyekből ítélve jókora gyűjtemény lehetett. A lépcső tetejének közelében különösen nagy folt jelezte egy teljesalakos portré hűlt helyét. Macdonell agya végre új vágányra terelődött. Egy másik vidéki házra, ahol az ő saját portréja pontosan ugyanezen a helyen van. Különösen kedvelte azt a képet. Eszébe jutott a festő műtermében töltött sok óra. Fagyos hideg volt Edinburghben, s Mr. Raeburn éles szemmel ragaszkodott hozzá, hogy ne mozduljon a felvett pózban. Milyen ügyesen fogta meg a mester Maida hősének ifjonti önbizalmát! A régi énjét. S ugyanaz a művész később, immár hírneves festőként a fivérét is megfestette azon a portrén, amely most az övé mellett függ. Macdonellnek az is eszébe jutott, hogy a két portré közti különbség mennyire tükrözi a festmények alanyainak jellemét. A fivére. Alisdair Macdonell, Glengarryből. A félelem nélküli nemzetőr, aki egyetlen csatában sem harcolt még. Alisdair, a gael nyelv bajnoka, aki szívesebben tartana birkákat a földjén, mint az ősi nyelv ismerőit, s aki bizonyára ezekben a hetekben is a bérlőitől igyekszik szabadulni. Nem gondolta volna, hogy éppen a bátyja tesz így! Mindegy, nem az ő gondja. A birtok jogosan Alisdairé, s úgy igazgatja, ahogyan a legjobbnak látja. Neki semmi köze hozzá. És hát nem éppen olyan a bátyja, mint egy nagy klánfőnök? Mintha róla mintázták volna Fergus Mclvort a Waverley–ből! Mennyire el tudja szórakoztatni felföldi szomszédjait az ő csatáiról szóló történetekkel! Vajon mit mesél majd a holnap rá váró összecsapásról? Bármi legyen az eredménye, ő akár él, akár elesik, Alisdair biztosan

anekdotát farag belőle. Talán még a dudásának is megparancsolja, hogy írjon az eseményről balladát. Vagy ha itt éri a vég, akkor biztosan egy szép siratót. Az emeletre érve Macdonell újabb ajtót nyitott ki, s végighaladt az egykor szalonként szolgáló helyiség homályosan megvilágított padlóján, egészen az ablakig, ahol egy egyszerű faasztal volt az egyetlen otthagyott bútor. Kinézett az éjszakába. Az eső még hevesebben zuhogott, lefolyt a tetőről, s pocsolyákat formált a lenti kockaköveken, ahol az ázott vöröskabátosok fáklyák fényénél caplattak a vízben, hordták a deszkákat és kődarabokat, buzgón erősítvén hadállásukat, amely az egyetlen védelmük lesz másnap Napóleon hadserege ellen. A lépcsőn felcsattogó lépések és halk emberi hangok hallatán megfordult. – James? Ott vagy? James! Gyertyafény az ajtóban, majd egy zömök alak. Göndör haj, szénfekete szem és az a lefegyverző oroszlánmosoly. – Dan? – James! Itt vagy hát! Végre együtt a társaság. Dániel Mackinnon ezredes vörös kabátos tömege mögött most három másik tiszt is láthatóvá vált. – Uraim! James, ugye ismered Ed Sumnert? És engedd meg, hogy bemutassam az Angliából frissen érkezett Frederick Griffiths urat. Ez pedig – mutatta színpadias gesztussal – a mi vitéz Drought hadnagy urunk a dicső 13-asoktól. Odakint bukkantam rá az esőben. Igencsak ázottnak tűnt. – Van szerencsém már ismerni önt, uram. – Valóban, hadnagy úr. Macdonell bólintott a két másik tiszt felé. Sumnerrel is találkozott már, Mackinnon egyik védence. Griffiths új ismeretség volt. Fehér arcú, tetőtől talpig a klasszikus, rémült zászlós. Mindketten láthatóan istenítették Mackinnont, és ugyanilyen nyilvánvalóan beadták a személyi ellátmányukat abba, amit parancsnokuk valószínűleg nagy eszem–iszomnak ígért be.

A társaság mögött a Coldstream Gárda két közlegénye jött be, kalap nélkül, mindkettőnél egy–egy fedeles kosár. Mackinnon beintette őket. – Ma este rendesen vacsorázunk! Ugyanis, uraim, lehet, hogy ez lesz az utolsó vacsoránk... Perkins! A tisztiszolgáját hívta, egy sunyi képű egyént, aki egy valaha fehér abroszt vett elő a kenyérzsákjából, s egy inas (mert régen tényleg az volt) eleganciájával terítette fel az asztalra. Az egyik kosárból most hasonló szertartásossággal elővett két ezüst gyertyatartót, gyertyákat, négy szalvétát, ezüst evőeszközöket és egy tucat rövidpoharat. A másik katona egy kis darab sonkát, egy árva szál bolognai kolbászt, egy palack bordóit és egy palack brandyt adott elő, valamint valamit, ami nagyon úgy tűnt, mintha egy kis hordó katonai gin lenne, végül pedig egy jókora darab erős szagú, sárga sajtot. Valóban kiadós utolsó vacsora! Ez az, gondolta Macdonell, ami (a kivételes harcképességük mellett) megkülönbözteti a Gárdát a közönséges katonaságtól. Ettől lett neki is családja a Gárda. Mackinnon már tizenegy éve tartozott ebbe a családba, ő volt az, aki eligazította a 78-asoktól áthelyezett Macdonellt a dandár szokásai és hagyományai ügyében. Azóta már csatákban is együtt szolgált bajtársakká lettek. Macdonellhez hasonlóan Dan is harcolt mindenhol Koppenhágától Salamancáig. Legendás alak volt az ezredben, sőt az egész brit hadseregben is. Szintén felföldi, mint Macdonell, Skye szülötte, a klánfőnök fia. De barátságuk ellenére itt véget ért a hasonlóság kettejük között. Macdonell ugyanis csak szerette a tréfát, ugyanúgy, mint bárki más, Dan azonban félelmetes mókamester volt. Hiszen hát nem ő, hanem Mackinnon volt az, aki egyszer még Portugáliában a hadsereg főparancsnokának, York hercegének maszkírozta magát, egy másik alkalommal pedig apácának öltözve besurrant egy spanyol zárdába, ahová balszerencséjére rögtön utána maga Wellington jött szemlét tartani. Kiválóan zsonglőrködött almákkal, narancsokkal és az ezred ezüstjével. Híres volt arról a szokásáról is, hogy a tiszti étkezdében tartott összejöveteleken fogadásokat kötött a friss arcú, újonnan érkezettekkel, akik azt hitték,

hogy nem tud majom módjára körülmászni a teremben. Sohasem vesztett. Azzal is dicsekedett, nem is alaptalanul, hogy Byron a barátja. Amikor a zászlóalj Lisszabonban táborozott, elvitte a nagy költőt és Lothariót a tiszti étkezdébe, s azóta is büszkélkedett ama képességével, hogy hosszú passzusokat képes idézni Byron költeményeiből. Előadásai nem feleltek meg mindenki ízlésének, különösen a Childe Hatold Mackinnon–változata. De senki sohasem vitatkozott Dan Mackinnonnal, Byron költészete hát valószínűtlen rendszerességgel mennydörgött étkezdékben, hálóhelyeken és táborokban. Istenemre, gondolta Macdonell, amint elnézte a szegényes asztaluk megtérítését féltő műgonddal felügyelő Dant, erről szól a katonáskodás! Mackinnon az a fajta ember volt, aki a legnyomorultabb szálláshelyeken is képes volt a St. James's hangulatát életszerűen felidézni. Érkezésével már nem valami belga gazdaság nyirkos és huzatos szalonjában ültek, hanem szinte visszarepültek a White's, az Almack's vagy a Brook's*4 nagytermeibe. Macdonell a barátjára mosolygott. Jóváhagyóan bólintott. A védelmi előkészületek jó kezekben vannak. Biztos volt benne, hogy Wellington további utászokat küld majd, a saját katonái pedig jól haladnak a munkával. Nem fog megtagadni magától fél órát a drága Dannel az elfogyasztandó utolsó vacsorára! Mackinnon hátradőlt a székén, és két ujja közt egyensúlyozva egy pohár bordóit, belebámult a piros mélységbe, mielőtt megszólalt: – Nos, James? Ennek mi az ára? Itt vagyunk! Úgy látszik, megint a mi dolgunk, hogy megmentsük a helyzetet. Az Atya–úr az ő mindent látó bölcsességében bennünket helyezett a vonal leggyengébb pontjára, s megadta az esélyt, hogy ismét megmutathassuk a hadsereg többi részének, hogyan háborúzik őfelsége gyalogosgárdája. – A többiekhez fordult. – Én mondom önöknek, uraim, lesz még munkánk! Kérdezhetik, hol van Spanyolország hadserege. Mi? Nincs! Leszerelték! Elhajózott Anglia, az otthon és a szépség felé. Az Atyaúr tudja. Mi is tudjuk. Mi, James? Mit szólsz? Gondolod, hogy meg tudjuk ismételni

Salamancát ezzel a sereggel? Vagy Vitoriát? Busacót? Nem. Szerintem nem. Belgák. Milicisták. Besorozott földművesek. Meg olyan katonák, akik egy éve még Boney oldalán harcoltak. És a mi fiaink? Zöldek, mint a kukorica, és vágásra érettek is, azt mondom. – Griffithsre pillantott, aki még sápadtabb lett. – Jaj, bocsásson meg, drága öregem! A jelenlévők természetesen mindig kivételek! – és nevetett. – Én mondom, James, a hadsereg nincs többé! – folytatta. – A helyébe csak parasztfiúkat és tolvajokat kaptunk, akiket hadbiztosok és irodisták irányítanak. Képzeld el, ez ma reggel történt, hogy ellovagoltam egy gyalogosszázadunk mellett, akik kihúzódtak az út szélére, és a felszerelésüket leltározták! Menetelés közben, képzeld el! Aggódom, uraim, mi lesz a sorsunk holnap. Vannak itt férfiak is, hogyne. Férfiak, akik tényleg tudnak harcolni. Egyes katonák Egyes szakaszok Egyes ezredek Egyes lovasszázadok Az Inskllingek A Highlanderek Mások is. A dragonyosok, kedves Drought. De ami a többit illeti! Csak annyit tehetünk, drága James, hogy harcolunk a magunk sarkában, és reméljük, hogy Boney közvetlenül ellenünk dobja be az egész haderejét. A Gárda ellen. Mert ha nem, akkor nagyon félek, uraim, hogy... nem is tudom, mitől..Úgyhogy csak rajtunk áll, uraim! És hála Istennek hogy nem vagyunk számvivők! Pontosan azok vagyunk, aminek a hadsereg nevez bennünket: „urak fiai". Harcolunk a szabadság védelmében... Mintha csak erre várt volna, egy katona, talán szintén skót, közvetlenül az ablak alatt kezdett bele kisfuvoláján egy gyászos, bánatos dallamba, „Az erdő virágai" kezdetű kesergőbe. Mackinnon kissé felemelte a hangját, és talpra állt. – A honfitársaink szabadságáért harcolunk, uraim! S valójában nem kevésbé saját szabadságunkért, hogy úriemberként élhessünk. Tartozunk országunknak azért, hogy fenntartja a minket születésünk folytán megillető jogokat. Mert nélkülünk, bizony mondom, nem lenne ország! Mi, uraim, mi vagyunk Anglia, és Anglia egy velünk. S természetesen – tette hozzá, és Macdonellre mosolygott –, ne feledjük hogy Britannia északi része is vagyunk! Droughtra nézett.

– És Isten áldja Írországot, Mr. Drought, jó? Gondoljanak csak bele, uraim! Britek vagyunk. Nem csak jogunk megvédeni Britannia becsületét. A kötelességünk is! Ez az igazi rangjelzésünk! Most végre szünetet tartott. Griffiths, Sumner és Drought abban a reményben, hogy nemsokára ehetnek, csak félszívvel kiáltottak: – Halljuk halljuk! – Utána kínos csendben vártak a folytatásra. Mackinnon szeme az ablakra vetődött, mert odakint változott a ritmus: a sípos vidám dallamot kezdett fújni. Nem okozott csalódást, kiitta poharát, feltette egyik lábát egy székre, és szavalni kezdett: Egy hölgy, ki Nankingban lakott, Mandarinnal házasodott, De rangját feledve banánját szerette, És férges gyümölcskórt kapott! A hatás nem maradt el. Előbb Drought, majd az alacsonyabb rangú két gárdatiszt tört ki harsány nevetésben, s az asztalt csapkodva követeltek újabb verset. Nahát, itt az ígért esti mulatság, gondolta Macdonell. Az utolsó esély arra, hogy elfelejtsük egy időre, mit hozhat a holnap. Elfelejthetem ama borzalmas spanyol kísértetházat. Nem kell haza sem gondolnom. Barátok és bajtársak között vagyok. A csata előestéjén azok leszünk, amivé holnap kétségtelenül lennünk kell: megoszthatatlanná. Egy emberként kell majd gondolkodnunk és harcolnunk holnap. Egy páratlan ellenség ellen. Macdonell az ablaknál állt, kibámult az esőbe, s csak fél füllel hallgatta az Ibériai-félszigetről származó, jól begyakorolt anekdotát, amivel Mackinnon a társaságot szórakoztatta éppen. Felkattintotta órája fedelét. Félórával múlt kilenc. Becsukta, visszadugta a zsebébe, és visszafordult a szoba belseje felé. Az utolsó óra során az összejövetel nagyobb szabásúvá vált, mivel hallván, hogy Mackinnon a kastélyban van, öt további gárdatiszt, köztük a szürke kezeslábasára immár rálelt George Bowles is megkockáztatta a ronggyá ázást azzal, hogy lejött közéjük a hegygerincről. Az ibériai

veterán tiszteket rövid szivarjaik különböztették meg a többi tiszttől. A sűrű füst áporodott szaga betöltötte a helyiséget, amelynek falain most köpenyek és kabátok lógtak azokon a kampókon, amelyek régebben szép képeket és aranyozott falikarokat tartottak. Egy sarokban két esernyő állt. Macdonell tudta, hogy bőven ideje lenne már itt hagynia ezt a vidám társaságot. Ideje visszatérnie a valóságba. Amint az ajtó felé indult, néhány alacsonyabb rangú tiszt is követni kezdte a példáját. Kettő már a kabátját is felöltötte, s kisurrant mellette a lépcsőre. Macdonell megfordult. – Uraim, kérem, maradjanak! Fejezzék be a vacsorájukat! Nekem ellenőrző körutat kell tennem. De önök maradjanak! A holnapi viszontlátásig, Dan! Kiment, le a lépcsőn, útközben elhaladt két bóbiskoló katona mellett, akik vigyázzba vágták magukat az ajtónál. A lépcsőkön már egyenletes távolságokban lerakott gyertyák világították meg az útját, s világosabb képet alkothatott magának az épületről. Szemlátomást mértéktartóan fényűző lak volt egészen a legutóbbi időkig. A falakat színes, faragott faburkolat takarta, s a csillár hűlt helyén ott volt még az aranyozott, nagy kampó. A szögről, ahová korábban akasztotta, most levette a még mindig ázott kék csónakos–köpenyét, és kiment az éjszakába. Az eső sűrűsége nem csökkent. Körben az udvaron katonák kis csoportjai gubbasztottak apró tüzeik körül, mások pedig, akiken most volt a sor, a falaknál dolgoztak a védműveken. Egy hatalmas termetű, szakállas vöröskabátos közvetlenül Macdonell előtt áthaladva majdnem összeütközött az ezredessel. Ijedtében elejtette a deszkákat, melyeket vitt, és németül ká–romkodta el magát. Hannoveri, gondolta Macdonell. Tehát az utászerősítésre vonatkozó kérése elért a főparancsnokságra. Észrevette Gooch-ot, aki a kápolna falánál kucorgott. A sárral borított fiú egy pokrócba csavarta magát, nem sok eredménnyel. Macdonell hagyta, hadd aludjon még néhány percig. Felnézett a kastélyra. A hevenyészett tiszti ebédlőül szolgáló szoba ablakából még mindig fény pislákolt, s látta, hogy Mackinnon már megint az asztalon áll. Újabb limerick? Vagy valami merész történet

Spanyolországból? Macdonell elképzelte, amint barátja megint kedvenc Byronját idézi. Megborzongott a sötét udvaron. Nem volt babonás, de tudta, hogy a halál szereti a katonák társaságát. Kivált a csatákat megelőző éjszakai őrségben. Ebben az utolsó húsz évben őt is komoran kísérte mindenhová. Ez a hely most valahogyan más! Mintha ténylegesen érezne valamit az orra! Megérezte, hogy a halál megjelölte ezt a helyet, mint a sajátját, s holnap aratni jön. ő is elpusztul vajon? És mi lesz a többiekkel? Henry Gooch-csal, aki ott alszik a fal tövében? És a Graham fivérekkel, Dashwooddal, Wyndhammel, Hendersonnal, Millerrel, Biddle-lel? Mi lesz a balszerencsés Monsieur van Cutzemmel és az ő kis Marie-jával? Lehet, hogy mind halálfiai? A déli kapu mellett állva, hallotta, hogy az eső messziről, az erdőből kiszűrődő emberi hangokat hoz. Szavakat nem tudott kivenni belőle, csak idegen nyelvű, fojtott mormogást. Megállt. Mintha válasz lenne e mormogásra, más szavak kezdtek csengeni a fejében. Azok a szavak, amelyeket oly gyakran hallott Dan Mackinnontól. Ismerős szavak, s valahányszor barátja ajkáról szóltak, képesek voltak a leggyávábbakat is hősi tettekre sarkallni. Itt a sötétben azonban Macdonell nem talált bennük vigaszt ezen a hosszú, esős, zavaros éjszakán. Sem akkor, amikor a még mindig dolgozó katonák közt volt, sem később, amikor megpróbált aludni a kastély üresen kongó szalonjában, egy percre sem tudta kiverni a fejéből e szavak szörnyű igazságát: ... gubbaszt s jegyez a Romlás, – szörnyű lap! Mert még ma itt három nagy nép kiáll, És édes italul oltárán vért kinál.*5

TIZENÖT

Chatelet-gazdaság, 21.00 óra

Ney Gyengéden, végtelen türelemmel szedegette a száradt sár morzsáit a vastag, kék kabát magas gallérjából, vigyázva, hogy a cirkalmasan hímzett tölgyfalevelek és a súlyos arany váll–lapok egyetlen centimétere se maradjon szennyezett. Holnap őt fogja nézni mindenki. A császár mellett. Az egész hadsereg. Rollin segíteni akart, de Ney szívesebben tisztogatta maga az egyenruháját. Ilyenkor visszarepült a régi időkbe. Amikor ő még Michel Ney törzsőrmester volt az 5-ös huszároknál. így pucolta a csizmáját Jemappes után, mielőtt a diadalmas francia hadsereg bevonult Brüsszelbe. 1792 novemberében. Furcsa, gondolta, hogy milyen hamar újraélem azt a régi napot. Most egy másik diadalmas hadsereggel jövök, de az élén. Agyát emlékek árasztották el. Elfeledett arcok. Nevek. Furcsa módon lónevek is. A lovak meleg lehelete, mialatt ledörzsölte őket. A bőr lószerszám érintése. Megérintette a kardszíját, hogy visszahozza a régi érzést. Á, nem ugyanaz. Sohasem ugyanaz. Mind megváltoztunk. Újra a kabáton kezdett dolgozni. Többet nem tehet. Ehet még, talán alhat is. És várhat. Személyesen gondoskodott róla, hogy a hadsereg az utolsó emberig az előírt állásokban legyen. Reille hadtestét a balszárnyra helyezte, d'Erlonét a jobbszárnyra, a francia vonalakon végigfutó nagy út két oldalára pedig Lobau hadtestét és a Gárdát. A két oldalra egyet–egyet. Alig két kilométerre Wellingtontól. A délelőtt zűrzavara és keserűsége után, természetes módon nem vágyott arra, hogy a császár társaságában töltse az estét, még ha kapott is volna meghívót. Jerome herceg, Reille, Bachelu, Piré Genappe-ben szállt meg, abban a fogadóban, ahol az előző éjjel a brit vezérkar hált. Jerome. Reille majd szemmel tartja. Bátornak bátor, az biztos. Quatre-Brasnál bebizonyította. Ney mégis aggódott miatta, hogyan fog reagálni egy összességében sokkal nagyobb összeütközés hevében. Vajon kihasználja–e majd helyzetét, hogy a császár fivére? A rangjával nem élt vissza. Majd meglátjuk. Az ilyen gondolatok nincsenek

hasznára az összetartásnak. Ráadásul Jerome pocsék társaság. Ney inkább máshol keresett hát szállást, s szerencsére kényelmes elhelyezést talált ebben a szerény gazdaságban. Chátelet, ez a neve. Pontosan párhuzamos a császár szállásával, a szomszédos Le Caillou–gazdasággal, köztük talán ezerkétszáz méternyi távolság, és egy kis erdő. A front két kilométerrel előbb van, no meg a tábornokok is a maguk szállásán, Plancenoit faluban, tőle északra, egy kis patak túloldalán. Megpróbálta kitalálni, miről beszélgethetnek éppen. Az üldözés csak jelképes volt. A sár gondoskodott róla, hogy az legyen. Az angol lovasság bújócskát játszott a falvakban és a földeken. Meg a lovastüzérség is. Hogyan tudják így szállítani az ágyúikat? Ilyen átkozottul gyorsan? Mint a magasan köröző ragadozó madár, amely lecsap az áldozatára, és már újra fent is van, azonnal elérhetetlenül távol. Az az idióta Marbot sem tette könnyebbé a dolgot, gondolta, amikor összetévesztette a Gárdának az ő szárnyát fedező vöröskabátos dzsidásait az angol lovassággal. Véres, szükségtelen tévedés volt. Két katona elesett a saját tűzben, két másik és egy alhadnagy megsebesült, három huszárt pedig eltűntnek nyilvánítottak. De hát megesik az ilyesmi, amikor idegesek a katonák. Ney tudta, hogy ha a császár és a tábornokai idegesek, a hadseregen pestisként fog végigrohanni ez az állapot. Az angolokat persze üldözni kell, de a császár hisztériája mindenkit idegbeteggé tett. Még őt is. A hadsereg most csak úgy forr a türelmetlenségtől, hogy az ellenségnek eshessen. Hála istennek, hogy rátalált erre a helyre! Nyugodt, elszigetelt. Távol a fronttól. Csak ő, két hadsegéd, meg a kövér szakács és egy egyszerű szolga, akiket a mindig találékony Rollin „elrekvirált" a császár személyzetéből. Ney mosolyogva tűnődött, hogy hiányoznak–e már valahonnan. Gyanította, hogy nem: Napóleonnak most kisebb gondja is nagyobb ennél. Lenézett az asztalra, ahová a Légion d'Honneur fehér és arany keresztje mellé odatette Aglaé minatűr arcképét, amelyet a kabátjában tartott, mint mindig, már egy tucat hadjárat során. Az

asszony felnézett rá, s lágy tekintetű, mandulavágású szemétől úgy akadt el a férfi lélegzete, mintha a felesége testben is ott lenne. Még egyszer, szerelmem, mondta magában. Még egyszer Franciaországért és a császárért. Utána már csak a tiéd és a drága fiainké leszek! Újra zümmögni kezdte azt a kis Mozart–dalt, amely mindig eszébe jutott, valahányszor a feleségére gondolt. A tanyaépület túlvégén lévő kis konyhából odaúszott a sülő birkahús szaga. Egy pillanatig majdnem otthon érezte magát. Rollin bejött. – Vacsorát, uram? Juhsült van. – Az finom! És gondolom, bort is szerzett. Vacsorázzon velem, Rollin! És keresse meg Heymest! Ney felállt, kitisztított kabátját felakasztotta egy kampóra a falon, felvett egy fahasábot, és a tűzre hajította. Megállt a tűz előtt, hogy összedörzsölje két kezét, mielőtt csak úgy ingujjban leül az egyszerű, tisztára súrolt asztalhoz. A konyhával szemközti ajtóból a két hadsegéd egyszerre jött be, s vigyorogva mutatták a két–két palack bort, amit hoztak. – Már megint felszabadítottuk a házigazdánk pincéjét? Emlékszik Friedlandra, Heymes? – Ó, igen, uram! Micsoda este volt! – Az ám, micsoda este, és micsoda győzelem! – Nagyszerű volt! ön is nagyszerű volt! Ney mosolyogva nyugtázta a bókot. Töltött magának egy pohár bort. Belekortyolt, s hangosan nyelt. – Heymes, úgy gondolja, hogy ma hibáztam? Igazam volt, nem? Úgy értem, hogy az ördögbe várhatta volna el a császár, hogy a teljes szövetséges hadseregre támadjak? Az étel az asztalra érkezett. Ney leszelt egy darab húst, kettévágta, s a szájába tömte az egyik felét. Nem volt szüksége válaszra. Igazából magának tette fel a kérdést. Tudta a választ. Semmi sem ugyanaz, amióta négy napja visszatért a hadseregbe. A császár már egészen más ember, mint volt, ezt is tudta. Mindaz, ami történt, csak megerősítette az avesnes-i este óta egyfolytában érzett aggodalmát. Holnap lehetősége lesz rá, hogy bizonyítson, gondolta.

Hogy visszanyerje a császár bizalmát. Holnap újabb esélye lesz, hogy immár utoljára tovább feszegesse a dicsőség határait. Heymes közben mondott valamit. – Tessék? Bocsánat, nem hallottam. A hadsegéd mosolygott. – Csupán azt mondtam, uram, hogy senki sem hibáztathatja önt azért, amit tett vagy nem tett. Ön többet tett, mint bárki más tehetett volna. Egészen biztos vagyok benne, hogy a császár tudja ezt. Nem várhat lehetetlent öntől. – Úgy van! Ney ellökte székét az asztaltól. Felállt. – Bocsánat. Levegőznöm kell. Elnézést, uraim! Kabátot sem vett, csak a köpenyét kanyarította az inge fölé, úgy ment ki az esőbe. A gazdaság közelében kápolna állt. Szép, díszes homlokzata furcsán ellentétes volt ezzel a környezettel, szemben az egyszerű, meszelt tanyaépülettel. Az erdőn túlról odahallatszott a hadsereg tompa zaja. Azok mögött a fák mögött valahol hetvenezer ember van. Őrajtuk túl pedig, hacsak Wellington nem húzta be a farkát és menekült el, másik hetvenezer, más színű kabátot viselő és más nyelvet beszélő ember. Többféle nyelvet beszélnek. Angolok, skótok, írek, németek, hollandok és franciaajkú belgák. Majdnem százötvenezer ember várja, hogy vagy ölhessen, vagy megöljék. Wellington most már biztosan elvonul! Csak nem lesz olyan ostoba, hogy a poroszok nélkül szembeszálljon a császárral! A létszám csaknem egyenlő. De a szemközti hegygerincen táborozó hadsereg szedett-vedett banda. Egészen más, mint azok, akik kiűztek bennünket Spanyolországból. Talán nem is lesz csata holnap. Talán a britek visszavonulnak a tengerpartra. Feladják Brüsszelt. A császár újra diadalmaskodik. Nem lesz több halál. Ney leült a kis kápolna nyirkos lépcsőjére, s mindkét könyökét a térdén megtámasztva a két tenyerébe hajtotta a fejét. Nem lesz többé háború? Tényleg ezt akarja? Lehet. Nem fog hiányozni neki? Dehogynem, biztosan. Lehetséges, hogy mégsem lesz holnap csata? Mert ha lesz, biztosan ez lesz minden idők legnagyobb csatája. És ő, Michel Ney, „a bátrak legbátrabbika" igazán ki akarja hagyni ezt a csatát? Ahol a császár szembeszáll a legvitézebbel,

akit csak Britannia ellene tudott küldeni? Azzal az arrogáns írrel, aki magát Ney-t is legyőzte! Harcolni fog vajon? Csak reggel derül majd ki. Ney felállt. Szorosabbra vonta magán a köpenyt. Megborzongott. Halkan beszélt. Magában. Alig hallhatóan. – Ó, drágám, drága Aglaé! Milyen végzet hozott engem erre a helyre? Ugye, nem így kezdődik ez az egész? Egyedül az esőben. Hol a császár? Hol a dicsőség? A súlyos csizmás léptek zajára elhallgatott. Heymes volt az. – Uram? Jöjjön be az esőről! – Hogyne. Bocsánat. Gondolkodtam. Ön szerint Wellington kiáll holnap? – Kétségtelenül, uram. Ugyanakkora szüksége van erre a csatára, mint nekünk. – Hogyne. Persze. De hogy Wellingtonnak mi kell, és Wellington hogyan dönt, az nem mindig ugyanaz! Nem tudom, Heymes. Nem vagyok olyan biztos benne. Csend. Mindketten tudták, miről beszél Ney. Senki sem lehet biztos semmiben immár. Wellingtonban. Az időjárásban. A hadseregükben. A császárukban. – Jöjjön be, uram! Ön fáradt. Igyon velünk még egy pohár bort! – Igen... igen, még egy kis bort. Jó ötlet! Reggel majd megtudjuk, mi, Heymes? Holnap kiderül.

NEGYEDIK NAP

Vasárnap

1815. júnios 18.

TIZENHAT

Mont St.Jean, 08.15

De Lancey A völgyet az éjszaka legnagyobb részében betöltő ködpára felemelkedett, s a mező újra láthatóvá vált De Lancey számára. Kezében ama fontos térképpel ült, lábait felhúzta, hátát egy öreg szilfának támasztotta, amely néhány méterrel a keresztút előtt állt. Feje felett egy árva énekesmadár csiripelt az ágak közt. Egy majdnem nyílegyenes vonalban, kelet–nyugati irányban futó, öt kilométer hosszú hegygerincnek szinte a kellős közepén ücsörgött. A gerinc hosszában húzódott szét a teljes szövetséges hadsereg. Hatvannyolcezer ember, húszezer ló, és nyolcszor húsz ágyú. A tábortüzekből felszálló füst az ólomszínű ég felé kanyargott; De Lancey mosolyogva ismerte fel egy ébredező hadsereg szokásos reggeli csörömpölését és beszédmoraját. Amint a sípjelek és dobszólamok gyülekezni hívták az ezredeket, a lovasszázadokat és a többi egységet, a katonák mindenhol felsorakoztak, s leheletükkel melengették kihűlt ujjaikat. Jobbra tőle egy lapos fenekű völgybe lejtett szelíden a terep. Baloldalt, mint most újra megállapíthatta, a térképen lévő kontúrok összetettebbek voltak. Itt–ott mélyedéseket, vízmosásokat jelzett a térkép, ahol De Lancey meglátása szerint egy lovas, talán egy lovasszázad, sőt akár egy egész ezrednyi lovasság is könnyen elrejtőzhet. Itt, középen, ahol az utak találkoznak, a brüsszeli országút egy három–négy méter mély vágásban futott. A tőle jobbra lévő, Nivelles-be vezető út hasonlóképpen, jó száz méter hosszan volt lesüllyesztve egy természetes védelmet nyújtó árokba. Tőle balra további takarást biztosított a gerinc hosszában két magyalsövény az Ohaim faluba vezető út két oldalán. Előrenézett, át egy kis fallal kerített tanya almafáin és kék cserepes háztetőin a völgy túloldalára, ahol tőle talán ezer méterre az övékhez hasonló hegygerinc emelkedett. Wellington eredetileg gondolkodott rajta, hogy arra a gerincre telepíti a hadsereget. De Lancey-vel kettesben azonban arra jutottak, hogy mindent egybevéve ez a hadállás lesz előnyösebb. Most a szemközti emelkedő franciákkal volt tele. Rengetegen voltak. Igaz, nem

annyian, mint először feltételezte. De még mindig jöttek: szünet nélkül hömpölygött a Genappe felőli úton az emberfolyam. Úgy tűnt, Napóleon nem siet, hogy találkozzon a nemezisével. De Lancey úgy becsülte, eddig nagyjából húszezer gyalogos és lovas gyűlt oda. Folyt még az ágyúk elhelyezése állásaikban, nehezebb volt hát megszámolni őket. Nagyszerű látvány! Egyszerre tiszteletet és félelmet keltő. Felemelte látcsövét, s a sötétkék tömegben ki tudott venni néhány másféle uniformist is. A Spanyolországból ismert lovasvadászok zöldje kankalinsárga, élénk rózsaszín és skarlát kontúrral kiemelve. A lobogó vörös–fehér lándzsazászlók és a csillogó aranysisakok dzsidások jelenlétéről árulkodtak. S még a borús égbolt alatt is megvillant a fény a több ezer páncélos vértes mellvértjén. Hatkor kelt az innen három kilométerrel északra fekvő Waterloo faluban, Wellingtonnal megosztott szálláshelyén, s az Atyaúrral, valamint a törzs néhány tisztjével: Gordonnal, Somersettel, Herveyvel és a külföldi attasékkal, köztük Müfflinggel és Miguel d'Alavával együtt lovagolt ide. Mindannyian látni akarták napvilágnál is a harcra kiválasztott területet. Mont St. Jean-gazdaság mellett elhaladva De Lancey észrevette, hogy a sebészek már kötözőhellyé alakították át a tanyaházat, s a lovasság kovácsai által az udvaron felállított köszörűkön már buzgón élesítik szörnyű foglalkozásuk szerszámait. A tizenöt napig tartó záporok következtében a mezőket sárrá taposta a több ezer áthaladó szekér és ló. Még a nemrég kövezett főút is ragacsosan sáros volt. Bár most éppen nem esett, az ég színe megint esőt ígért, s a levegő az évszakhoz képest hűvös volt. De Lancey az érkezésük óta ezen a helyen ült. Ugyanott, ahol tegnap este is már két órát töltött. Kiváló megfigyelőpont volt, ahonnan felmérhette a szövetséges hadállás erejét. És a gyengeségeit is. Most arra gondolt, hogy végre talán rájöhet, hol kezd majd nyomulni Napóleon. Erre két egyértelmű lehetőség is nyílt. A szövetségesek balszárnyát (keletre) megfelelően védte a Dyle folyó körüli mocsaras talaj, és a bekerített szántóföldek és csalitok összevisszasága, ami lovasság és lovastüzérség számára járhatatlanná teszi a terepet.

Belegondolt, hogy igazából ezen a földön bármilyen támadás emberfeletti erőt igényel. A körülötte lévő táblákban, néhány lóhereültetvény kivételével, a rozs és a búza már elérte teljes méretét, s embermagasságúra nőtt a pocsolyák, a vízmélyedések és a sár felett. Jobb kéz felől, épp a látóhatárán túl állt Hougoumont kastélya, fallal kerítve, fával torlaszolva, biztonságosan. Azon túl viszont akadálymentes volt a terep. Napóleon ott próbálkozhat. Mert a kastélyt leszámítva a szövetségesek jobbszárnya „a levegőben lógott". Rettenetesen védtelen volt. Ha a franciáknak sikerül egy kerülő manőver Hougoumont nyugati oldala körül, és a gyalogság után küldik a lovasságot is, egyszerűen felgöngyölik a szövetségesek vonalát. De Lancey tudta, hogy Wellingtont is nyomasztja a gondolat. Hiszen tizenötezer nélkülözhetetlen katonát, teljes haderőinek egyötödét hagyta ott jobbra, Hal falunál, hogy intézzenek ellentámadást a bekerítő oszlop ellen! Nyilván ez volt az oka annak, hogy a hadsereg zöme nem középen, hanem jobb felé tömörült. Nyilvánvalóan ez a leggyengébb pont. Az utóbbi néhány órában azonban De Lancey egyre idegesebb lett egy másik célpont miatt. Újabb Achilles-sarok! Közvetlenül előtte terült el a La Haye Sainte-gazdaság. Egy elszánt támadással a franciák megkaparinthatják a tanyaházat, s ha az már az övék, ha sikerül tüzérséget is odavinniük, s a tanyaépületek fedezéke mögül támadásokat indítaniuk, egy újabb nagy lökés biztosan az ő javukra dönti el a csatát! Jobbra és középen. A védelemnek valahogyan mindkét területre összpontosítania kell. Elgondolkodott, hogyan játssza le majd ezt a partit az Atyaúr. Kétségtelenül van már valami terve. És persze nem mondja el De Lancey-nek, mi is az. Nem szokta. Ráadásul, amennyire De Lancey meg tudta ítélni, nincs is igazából terve, egyszerűen csak harcol, amíg Blücher meg nem érkezik. Vagy amíg a franciák le nem szorítják a hegygerincről. De Lancey felállt. Elzsibbadt lábait gondosan életre ráz–ta. Kabarjáról lesöpörte a sarat és a mohát, s hátrafordult. Mögötte és alatta, a gerinc hátsó oldalán, a német légió zöld kabátos könnyűgyalogságán túl ezerszám álltak a lovaikról leszállított lovasságiak. A Household-dandár vörös kabátos nehézdragonyosai,

a kéket viselő tengerészek, s a távolban a belga karabélyos vadászok sötétkék, ezüstsisakos tömege. Amíg a tisztek és a katonák valami kis reggelire valóra vadásztak, a fémnek ütődő fém éles kongása jelezte, hogy a patkolókovácsok serényen pótolják az előző napi visszavonulás során elvesztett patkókat. A lovak hosszú sorokba kötve álltak együtt, mögöttük pedig De Lancey látta a megrakott tüzérségi szerelvényeket és az annyiféle poggyásszal telepakolt társzekereket, hogy inkább cigánykaravánnak tűntek tőlük, mint hadseregnek. Körülöttük száz szám fecserésztek, nevetgéltek, mostak azok a nők, akik a férjüket vagy szeretőjüket kísérték el a csatatérre ugyanúgy, ahogy már Spanyolországban és azelőtt is tették, generációk óta követve a harcosok táborát Flandrián és a német síkságokon keresztül. Gyerekek is voltak ott. Katonák gyermekei, akik gyanútlanul játszadoztak az ágyúkerekek közt, és táncoltak a gúlákba rakott muskéták és lőporos hordók mellett. Közelebb másféle lovak álltak, a gyalogság tisztjeinek finomabb csontú, szépen ápolt hátasai, akiket a sáros földbe mélyre döfött szuronyokhoz kötöttek ki. A körülöttük csoportokban álldogáló gazdáik az eljövendő napról és triviális semmiségekről társalogtak. Egy fogadásról. Egy kifizetetlen ebédlői számláról. Egy nőről. Egy sebről. Némelyek borotválkozó kellékeket találtak, és kicsinosították magukat a franciák tiszteletére. Mások szemlátomást nem vették a fáradságot ilyesmire. De Lancey a waterloói fogadóban már elintézte a maga toalettjét, s most megfelelően ápoltnak érezte magát. Nem mintha az ilyesmi egy cseppet is számítana az Atyaúr szemében! Wellingtonnak elég volt annyi, hogy a katonái harcképesek legyenek. Körbejárt már a hír, hogy Sir Thomas Picton ugyanabban az egyszerű civil öltözetben és cilinderben jelent meg a csatatéren, mint amit Brüsszelből való távozásakor viselt, s még esernyő is volt nála. Egyesek szerint Quatre-Bras-nál megsebesült, s főleg azért volt rajta a civil kabát, hogy ne látsszon a sebesülése, s ne tiltsák el a csatától. Az biztos, hogy jellemző lenne rá, gondolta De Lancey. Körülötte most mindenfelől muskétadurrogás hallatszott: a levegőbe lődöztek, mert a gyalogság az aznapi sportra készülődvén nekilátott a csőtisztításnak. Az eső egész éjjel zuhogott, csak öt

órakor állt el, s az öldöklés e szép napján nem tenne jót sem a hideg serpenyő, sem a nyirkos lőpor. De Lancey most sem aludt jól. Éjjel fél háromkor még a herceg oldalán dolgozott, parancsokat és diszpozíciókat írt. Egy órával később üzenetet kaptak Blüchertől, aki megerősítette, hogy a segítségükre jön. A megkönnyebbülés hatására a főparancsnok hagyta meggyőzni magát, hogy pihenjen néhány órát, s De Lancey követni szándékozott a vezéri példát. Húsz perccel később azonban már a kelő napot bámulta kis szobája ablakából. Magdalene ott kísértett a fejében. Mi lesz az asszonnyal, ha ő elesik, vagy még rosszabb sorsra jut: megcsonkul, megvakul vagy megbénul? Most is, mint akkor, gondolkodni kezdett azon, mit jelent valójában ez a csata. Ha nem ők győznek, akkor – De Lancey így látta – újabb húszévnyi véres háborúzásba bonyolódnak. Ám ha ő túléli a csatát, bárhogyan is végződjék az, kétségtelenül előrelép majd, társadalmilag és pénzügyileg egyaránt. S ez mit jelentene a fiatal feleségének? Egészében véve a kiújult háború előnyös lenne. De a békét kell jobban szeretni. Elképzelte majdani közös londoni életüket. Talán valamelyik új házban, amelyet mostanában építenek Chelsea faluban. Ott kellemes a levegő, azt mondják, és csak rövid lovaglásra esik a Whitehall. Nem nagy pompa közt élnek majd. Néhány szolgájuk lesz csak, s elég szobájuk, hogy vendégeket fogadhassanak, s elégedetten élhessenek. Gyerekek. Igen, gyerekek is lesznek. Beszéltek már róla, és De Lancey valóban vágyott az apaságra. De egyelőre beéri Magdalene-nel. Jaj, csak sértetlen maradjon! Néma imát küldött az égnek. Legyen ez az utolsó csatája! Most már biztos, gondolta. Biztosan eljött az ideje annak, hogy megtelepedjen a békében. Talán megnyerik ezt a csatát, ő egy íróasztalhoz tér vissza majd a lovasgárdánál, s módja lesz elhízni és megöregedni, vezérőrnagyként, fiatalokat halálba és dicsőségbe küldő parancsokként aláírásával végezni a karrierjét. Mert az az egyetlen olyan beosztás, ahol a toll valóban hatalmasabb fegyver a kardnál.

Tapintatos köhögés hívta vissza a jelenbe. Miguel d'Alava állt mögötte, a spanyol hadsereg gazdagon díszített fehér és arany tábornoki egyenruhájában. Csizmájával a sárban meg megcsúszva De Lancey odament a barátjához. – Miguel! Hát itt vagyunk, ahogyan jósoltad! És most, hogy tetszik a hadállásunk? – Az Atyaúr jól választott, William. Elrejti a katonáit. Arra kényszeríti Napóleont, hogy találgasson, hol tartja az igazi erejét. – Ő a védekező hadállások mestere! – Az, bizony. Így hát e mögé a gerinc mögé helyezte el a gyalogságát. A lovasságot a szárnyakra és hátra. És nézd, hogyan teszi az angolokat, a legjobb katonáit az első vonalba, és küldi el a belgákat Hal felé! Hát persze, hogy d'Alava észrevette. De Lancey-t éppen ez aggasztotta. A Halnál lévő katonák, Chasse belgái és hollandjai ismeretlen harcértéket képviseltek. S amikor utoljára háborúban voltak, Napóleon oldalán harcoltak. Ha a franciáknak sikerül a szárnytámadás, lehet–e majd számítani rájuk, hogy nem futamodnak meg, és nem állnak át az ellenséghez? Harcba vonulnak majd, hogy megmentsék a hadállást, nem pedig hátra, Brüsszelbe? Természetesen Wellingtonnak egy szót sem szólt, de úgy gondolta, jobb választás lett volna egy megbízhatóbb egységet küldeni éppen oda. Egy dandár brit frontkatonát talán, vagy a német légiót. Persze ha Napóleon nem törődik a szárnnyal, akkor így értékes veteránokat kárhoztatnának tétlenségre. – Oka van annak, hogy ott vannak, Miguel. Mindennek oka van! – Akkor hát ennek mi az oka, barátom? A spanyol a Királyi Lovastüzérség egy osztagára mutatott, amely egy sor „A" keretű sátoroszlopra emlékeztető valami felállításán dolgozott a közelükben. De Lancey elfintorodott. – Ó, igen. A rakétás osztag. Bizonyára emlékszel rájuk Spanyolországból, Miguel! Tudod, hogy milyen hatásosak tudnak lenni a lovasság ellen. A lovak gyűlölik. – Csak úgy, mint a te katonáid, William. Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy soha nem lehet tudni, hol érnek földet ezek a szörnyűségek.

– Nagyon tévedsz! Ezt a háborút és még sok másikat is az ilyen dolgok, mint ezek, és Shrapnel halálos lövedékei fogják megnyerni. Nagyon begyepesedett vagy, Miguel. Változóban van a hadviselés. Már most sem olyan, amilyennek te szeretnéd. Több mint az indulók, a zászlók és az Istenbe vetett bizalom. A spanyol vállat vont. Elfordult. De Lancey megérezte, hogy megbántódott. – Most te mesélj! Megvizsgáltad a megerősített pontjainkat? Csak három van. Átadta a látcsövét d'Alavának. – Odaát balra, látod, miénk az a két gazdaság, Papelotte és La Haye. Itt, alattunk van La Haye Sainte gazdasága, és odaát, azt hiszem, láthatod Hougoumont–kastélygazdaság erdejét. Jókora épületegyüttes egy kis kastéllyal, magas fal keríti, gyümölcsöskert és egy erdő tartozik hozzá. Áz a vonalunk sarokköve. D'Alava végigpásztázta a mezőt. – Igen. Igazad van. Jól kiválasztott terep. Elég erős. De mi van az emberi gyengeségekkel, William? Mi van a szövetségeseitekkel? Ma hol van a barátunk, Oránia hercege? – A herceg az Atyaúr oldalán lovagol, Miguel, amint te is tudod. A fivérét pedig azzal... khm... tüntették ki, hogy a keze alá adták a Halnál lévő erőket. Mindkét férfi mosolygott. – Hogy ne legyen láb alatt, úgy érted! – nevetett d'Alava. Visszaadta a látcsövet. Éppen előre nézett a két férfi, amikor közvetlenül alattuk, a tanyaépülethez tartozó gyümölcsösben észrevették a brit lovastüzérség aranypaszományos, tengerészkék mentéjéről és extravagánsan díszes, Tarleton–sisakjáról azonosítható egyik tisztjét. Egy láthatóan vígan elköltött, reggeliző bajtársi összejövetel romjai között szivarozott. Nézték, ahogy lóra száll, s még mindig a szivarját pöfékelve, határozottan felkaptat a gerincre, tőlük jobbra, majd ráérősen megnézi magának a terepet, miközben az ég hátterével szemben gyönyörű sziluettet nyújtva kiváló célpontot kínál bármelyik unatkozó, francia orvlövésznek. A spanyol kommentálta a látványt:

– Ez, azt hiszem, kitűnő példa arra, amit brit flegmának nevezünk! – Szeretünk példát mutatni a katonáinknak. – Szerettek méltósággal meghalni. De Lancey összecsukta a látcsövet, visszatette a nyeregtáskájába, eloldozta lovát, s a két férfi nyeregbe szállt. De Lancey éppen oda készült hajolni d'Alavához, hogy mondjon neki valamit, amikor mögötte felbolydult a sereg, s kénytelen volt megfordulni. Ragyogó egyenruhákban pompázó tisztek csoportja lovagolt feléjük. Elöl, középen jött Wellington, a színpompás társasághoz képest egyszerű, De Lancey-éhez hasonló kék lovaglókabátban. Az Atyaúr egyetlen dísze a kalapján volt, ahol négy szalagcsokor képviselte a négy szövetséges államot, amelyek hadseregét táborszernagyként vezette. A fekete Nagy-Britanniát és Hannovert jelképezte, a narancsszínű az Egyesült Németalföldet, a fehér Spanyolországot, a zöld pedig Portugáliát. De Lancey észrevette Pictont a herceg mellett, aki szintén dísztelenül lovagolt abban a sűrűn kinevetett civil kabátban és régi kerek kalapban, esernyővel. Az Atyaúr végső szemlét tartott seregei felett, s menet közben összegyűjtötte tisztjeit is. A legközelebb hozzá Gordon lovagolt, őt követte az ifjú George Lennox és George Scovell. Most Barnes következett, a tűzhányó természetű főhadsegéd,akinek magas homlokán nem látszott, mennyire hajlamos a kitörésekre, őutána lovagolt Fitzroy Somerset, akinek horgas orra az Atyaúr ormányának miniatűr utánzata volt, mellette pedig a mindig nyájas George Cathcart és Müffling tábornok, Blücher gömbölyded alkatú, kimerült összekötő tisztje. Lord Uxbridge, a lovasság parancsnoka és Wellington pro bono helyettese következett hadsegédje, Will Thornhill társaságában, majd az angol–német lovasság négy dandárjának parancsnokai: William Ponsonby, Edward Somerset (Fitzroy fivére), John Vandeleur és Hussey Vivian jött. Velük lovagoltak az egyenrangú gyalogsági tisztek is: Daddy Hill, Cooke, Altén és Clinton tábornokok, és a holland Perponcher és Rebecque. Utoljára az orániai herceg jött, aki aznap abszurdan ragyogó, égszínkék mentét viselt. Wellington megszólalt.

– Igen. Ez így nagyon jó lesz. Szép munka, De Lancey! Uraim! Ez a szilfa lesz a főhadiszállásom. Jól jegyezzék meg! De meg se lepődjenek, ha nem találnak itt. A sereggel leszek. Most pedig, De Lancey, avasson be a csapatok elhelyezésébe! – Amint látni fogja, kegyelmes uram, szóról szóra az ön direktíváit követtem. Odaát jobbra, Cooke tábornok parancsnoksága alatt a Gárda dandárja; a Hougoumontba telepített könnyűszázadok és velük a 2–es nassauiak. Mögéjük helyeztem a 23-asokat, és azok mögé Adam tábornok dandárját a könnyűgyalogsággal és a német légióval, akik mögött a braunschweigiek állnak. Mellettük vannak Halkett tábornok katonái. Régi barátai, a 33-asok és a 69-esek. Itt, a közelünkben helyezkednek el Ompteda tábornok német csapatai, akiknek második könnyűezrede teszi ki a gazdaság helyőrségét, s köztük és Halkett tábornok között van a hannoveri milícia zöme. Látni fogja, uram, hogy közvetlenül mögöttünk van a Household dandárja, és az út túloldalán, velük szemben a szürkék, a Royal és az Inniskilling katonái. Merészkedtem van Merlen tábornok lovasságát valamivel a saját lovaink mögött elhelyezni. Így véltem helyesnek. Kissé megtépázódtak Quatre-Bras-nál. A szövetségesek, a nassauiak, a braunschweigiek és a hannoveriek jól teljesítettek a keresztútnál az előző napi harcokban, ám De Lancey tudta, hogy hozzá hasonlóan az Atyaúr sincs még meggyőződve az értékükről. Legtöbbjüket hát a jobb oldalára, a reguláris brit katonákból és a német légióból álló erős frontvonal mögé helyezte. Wellington mosolygott. A spanyolhoz fordult. – Látja, d'Alava, mit tettünk De Lancey-vel, hogy hatékonyabb legyen a sereg? A veteránok közé állítottuk a zöldfülűeket, a régiek közé az újakat. Tapasztalatlan parasztfiúkat Spanyolország hősei közé. S ha bármi bajt szagolnék, ott lesznek a huszárok és a dragonyosok, hogy visszalökjék őket a vonalba. Ma itt nekem nem lesz egyetlen lógós sem! Minden emberünkre szükségünk van! Kérem, mondja tovább! De Lancey folytatta: – Ha balra néz, kegyelmes uram, Picton tábornok dandárját, az l– es gyalogosokat, a felföldieket és azokon túl Best és Vincke

hannoverijeit látja. Vivian és Vandeleur tábornokok könnyűlovassága védi a szárnyunkat, Waterlooból Lambert tábornok siet a támogatásukra, a hollandok és a nassauiak pedig, amint parancsolni méltóztatott, odalent vannak azon a két tanyán. – Nagyon jó, De Lancey! Nagyon jó! Azt hiszem, ennyi elég lesz. Wellington megfordította a lovát, és a társaságot a gerinc úton vezetve a hadvonal jobb oldala felé indult. A zászlóaljak „osztagok szerint" voltak oszlopokba állítva. Zászlóaljanként tíz hatvanfős osztag állt kettes sorokban, a katonák egymástól csupán félméternyi távolságban, minden osztag élén ott állt a kapitánya, a végén pedig az őrmesterek és a beosztott tisztek. Wellington és társasága a vonalakat igazgató őrmesterek, küllemüket csinosító, mélyen elgondolkodó vagy szeretteiknek sietős, utolsó üzeneteket firkáló tisztek előtt haladt el. De Lancey az előző este írt hasonló levelet, s odaadta Alexander Abercrombynak, a helyettesének, aki viszont neki adta át a maga búcsúüzenetét. A szavak maguktól jöttek. Régi gyakorlat volt ez már. Ugyanazt írták, mint minden írástudó katona írt minden csata előtt. De Lancey eltűnődött rajta, hogy hány ilyen búcsúüzenet született reggel, s hány átadására lesz szükség, mielőtt véget ér a nap. Haladás közben az emberek arcát vizsgálgatta. Noha a legtöbben vöröskabátosok voltak, arcvonásaikat nem tipikusan britnek látta. így is volt igaz: ezek a katonák legnagyobbrészt hannoveriek voltak, regulárisok és sorozottak vegyesen, s közömbösen nézték az előttük ellovagló pompaparádét. De amikor Wellington a – szándékosan éppen az útjába, a gerincen lévő útra keresztbe telepített – 73-asok és 39-esek elé érkezett, akkor keltett a látványa mosolyt és némi éljenzést a sorok közt. Utánuk a gárdaegységek sorakoztak: az Első, a Coldstream és a skótok. Kissé megviselte őket a csata és a kétnapos menetelés, mégis elfogadhatóan és figyelemreméltó csendben, a lovasgárda katonáihoz méltóan tisztelegtek fegyvereikkel. Alig öt perccel azután, hogy elhagyták a szilfát, már lefelé haladtak egy kanyarodó lejtőn, szembe a franciákkal. De Lancey látta Hougoumont vörös téglafalait, kapuját és sötét palatetőit. Tudta, hogy az Atyaúr reggel már kilátogatott a kastélyba. A tény, hogy a csatatérre érkeztekor ez volt a herceg első állomása, tüstént

ráébresztette De Lancey-t, milyen nagy fontosságot tulajdonít a főparancsnok annak, hogy ne engedjék át a helyet a franciáknak. Amint beértek az északi kapun, Wellington hozzá fordult: – Tudja, kit helyeztem ide a védelem irányítására, William? – Macdonell ezredest, uram. – Igen. Macdonellt. Gondolja, hogy menni fog neki? Képes lesz megtartani nekünk ezt a helyet? – Ha bárki képes rá, akkor ő az, uram. De nem lesz könnyű dolga! – Egyikünknek sem lesz ma könnyű dolgunk, William! Kétségtelen, hogy jó választás volt, gondolta De Lancey. És komolyan is gondolta, mert jól ismerte a magas, felföldi tisztet. Indiából való visszatértekor együtt szolgált vele a 17-es könnyű– dragonyosoknál, 1798 decemberében. A harcra éhes Macdonell, aki már három éve szolgált az ezrednél, a régi 101-es gyalogosoktól helyeztette át magát. Harcolhatott is Grenadában és a maroonok* 6ellen Nyugat-Indiában. De Lancey nagybátyja a 17-esek ezredese volt, s John kuzinja őrnagy ugyanott. Emlékezett a valószínűtlen küllemű dragonyos–kapitányra. Lóháton egyenesen óriás. A canterbury-i nemes társaság is eszébe jutott. A csinos fiatal nők azon a sok soirée-n, estélyen és bálon. És az a rengeteg végeláthatatlan vívógyakorlat! Macdonellt félelmetes ellenféllé tette a magassága. Megismerte hát a zsúfolt udvaron hosszú léptekkel felé tartó, hatalmas termetű skót tisztet. Macdonell is ismerte őt: – De Lancey ezredes! Sokat hallok újabban önről. Lovaggá ütötték. Megnősült. Méghozzá skót lányt vett el! Ön szerencsés férfi. – Köszönöm, ezredes úr. Valóban szerencsés vagyok, s drága feleségemen keresztül megtanultam őszintén szeretni is az ön honfitársait, messze túl azon a tiszteleten és bámulaton, amire Spanyolországban késztettek. Hanem ma itt harcolnia kell, Macdonell. Egy percig se feledje, hogy önön múlik az Atyaúr sorsa. Egész Anglia sorsa, még Skóciáé is.

– Lord Wellingtonnak nincs oka aggódni, ezredes úr. A katonáim készen állnak mindenre, amit a franciák csak hozhatnak. Most Wellington is csatlakozott hozzájuk. – Á, Macdonell! Jól dolgozott, látom. Eddig semmivel sem rosszabb, mint amire számítottam. Az állások erősnek látszanak. De emlékezzen rá, mit mondtam önnek reggel! Az ön állásait fogják először megtámadni. A legvégsőkig védenie kell őket! Az utolsó emberig. Az utolsó golyóig. Minden önön múlik, ezredes úr! Világosan beszéltem? – Egészen világosan, kegyelmes uram! Bízzék a Gárdában! Nem engedjük át az ellenséget. – A legvégsőkig tartania kell a kastélyt, Macdonell! A legvégsőkig! De Lanceyhez fordult. – De Lancey, a nassauiak jöjjenek ki az erdőből, és menjenek a kastély épületeibe! Macdonell, a Coldstream könnyűszázada csatlakozzon a 3-as gárdához a kert nyugati oldalán! On a jobb– szárnyunk. Ott fognak először próbálkozni. Tartsa őket, ameddig csak lehet, utána pedig vonuljon vissza a falak mögé! Életeket ne kockáztasson! Legyen megfontolt! Egyetlen ember elvesztését sem engedheti meg magának! – Kegyelmes uram! – bólintott Macdonell. Wellington elfordult, s a stáb kíséretével visszatért oda, ahol egy Coldstream–káplár vigyázott a lovakra. A kis csoport lóra szállt, és kikocogott a kapun, de nem indultak vissza oda, ahonnan jöttek, fel a szövetséges vonalak felé. De Lancey meglepetésére a főparancsnok a nagy csűrt megkerülve a franciák felé léptetett. Fitzroy Somerset aggodalomtól rángatózó arccal lovagolt Wellington mellé. – Kegyelmes uram! Ön szerint bölcs dolog ez? Önt jól ismerik, uram! A franciáknak mesterlövészeik vannak az erdőn túl! Talán a fák között is! Megfontolatlanság lenne! – Képtelenség! Az erdő a mi kezünkön van, Somerset! A nassauiak még nem vonultak ki belőle. Igaz, De Lancey? – Így van, kegyelmes uram! – Na látja, Somerset. Nem minden tisztem olyan ijedős, mint ön. A saját szememmel szándékozom körülnézni.

A fal végéhez érkeztek. Előttük egy nagy szénaboglya túloldalán sűrű erdő nyújtózott a francia vonalak irányában. Tőlük balra magasodott a kapuőrház és a kastély déli kapuja. Macdonell katonái a csoport mellett elhaladva vonultak új hadállásuk felé. De Lancey megértette, mit tett a herceg. Gyakorlatilag három, egymástól függetlenül védett szektorra osztotta a komplexumot; egyet jobbra Macdonell védett, az épületeket a nassauiak meg az erdő, amelyben a könnyű– és a gránátosszázadok voltak, valamint kétszáz válogatott hannoveri mesterlövész. Balra pedig a nagy gyümölcsöskertet az Első gárdistái védték Lord Saltoun parancsnoksága alatt, aki szintén skót volt, szintén szeretetreméltó, s akiről azt is tudta, hogy birtokszomszédja Magdalene dunglassi szüleinek. – Odalát, De Lancey? – mutatott Wellington az erdőn túli francia vonalak felé, ám amint felemelte a karját, lövés dördült. A golyó elsuhant De Lancey arca mellett, vészesen közel Wellingtonhoz. Egy francia mesterlövész! Somerset félelme mégsem volt hát alaptalan! Lőnek a hercegre! Wellington arcán aggodalom látszott. De csak egy pillanatra. Az aljnövényzetből előbukkant egy ember, muskétája csöve még mindig füstölt. Nem kék, hanem zöld kabátot viselt, a fején pedig hatalmas, vörös szegélyű medvebőr kucsmát. Nassaui gránátos. A katonát egy hasonló öltözetű tiszt követte. Az utóbbi De Lanceyhez fordult. Kifogástalan, de lassú angolsággal szólalt meg: – Nagyon sajnálom, méltóságos uram! Ez az ember nagyon ideges. Quatre-Bras volt az első csatája. Francia tisztnek nézte az ön barátját. De Lancey felhúzta a szemöldökét. Wellington mosolygott. A holland tiszt hirtelen rájött, hogy kire lőtt rá az ideges mutatóujjú katonája, elsápadt, és dadogni kezdett. –Jaj, istenem... Én... Te jó isten! Felség! Kérem, bocsásson meg! Nem tudtam... Uram, én... Wellington a karjával hárította el a szabadkozást. A társasághoz beszélt: – Egyszerű tévedés volt. A kabátom, látják? Kék. A fickó franciának nézett! – A gondolat abszurd volta elindította azt a csak rá jellemző harsány nyihogást, amely egyesek szerint a

torokgyulladásban szenvedő lovak sajátja. Valamivel kevésbé őszintén, de a stáb is nevetni kezdett. Somerset komoly maradt. A nevetés megtette a szükséges hatást a szegény nassaui tisztre, aki mosolygott, elegánsan szalutált, és a rémült közlegényt magával szólítva visszatért az erdőbe. Wellington levette a kalapját. Megtörölte a homlokát. – Istenemre, De Lancey! És még azt várják tőlem, hogy ilyen katonákkal nyerjek csatát! Kilovagoltak az erdőből, el a kastély mellett, fel a dombra, ahol nemsokára a szövetséges vonalak közé értek. Amikor a Welch Fusiliers és a gárda mellett haladtak el, az egységek tisztjei karddal tisztelegtek, a katonák pedig muskátlikkal. De amikor a 33-asokhoz, a herceg régi, saját ezredéhez értek, a katonák megéljenezték a vezért, és sapkáikat magasba dobálták. Hurrázásukat gyorsan átvette a megtépázott 69-es és a német légió is. Más ezredek is éljenezni kezdtek. Még a hannoveriek is. Wellington De Lanceyhez fordult: – Azt hiszem, nem kellene bátorítanunk az ilyesmit. Utálom ezt az egészet. Azt az éljenzést. Ha megengedjük a katonáknak, hogy így fejezzék ki magukat, más alkalommal esetleg pfujolnának. – Ennek ellenére visszamosolygott a katonákra, akik előtt elhaladtak, s elismerően emelte fel a kalapját előttük. Ettől persze csak hangosabb lett az éljenzés. Útjuk egyenesen keresztülvezetett a 73asok közepén, ahol Wellington észrevett egy tizenhat esztendőnél aligha idősebb zászlóst, aki az ezredzászlót tartva idegesen állt, és a kalapjával felé intett: –Jó reggelt, Charles! Szép napunk van, nemde? Vigyázzon, hogy ma végig a zászlóvivő őrmestere közelében maradjon! Megígértem a kedves édesanyjának, hogy nem esik bántódása! Visszafordult De Lanceyhez. – Hát, gondolom, mégis jobb, ha éljenzik az embert, mint ha lőnek rá. Ó, itt vagyunk! De Lancey megfordult, hogy ő is láthassa, mit vett észre a herceg, s elállt a lélegzete. A szemközti gerincen, ahol két órája néhány dandárnyi ember és ló volt csupán, most ott állt a teljes francia haderő. Lehetnek talán százezren is, gondolta. Képes volt

Napóleon a teljes hadsereget ellenünk hozni? Úgy látszott, igen. Ezek nagyon másféle franciák voltak, mint akiket Spanyolországban ismert meg. Úgy parádéztak, ahogyan húszévnyi katonáskodása során még sohasem látta tőlük. Ez történik hát akkor, amikor egy császár személyesen viszi háborúba a katonáit. A végtelen kék oszlopok úgy nyúltak fel a domboldalon a gerincig, mint valami egzotikus sziklában a kék és fehér rétegek. De Lancey a zsebébe nyúlt, s két ujja közé fogta a sima kavicsot. Magdalene-re gondolt. Skóciára. A történelemre, a rég halott harcosokra. Marmionra.*7 Néhány napsugár áttört a felhőkön, megcsillant a völgy túloldalán magasba tartott bronz sasokon s az alattuk lobogó trikolorokon. Nem modern csata lesz, annyi szent, gondolta De Lancey. Ez valami sokkal ősibb. Olyan összecsapás, amilyet a régiek sokat láttak. Vagy Henrik Agincourt–nál. A ragyogó színekkel: narancsszínnel, karmazsinvörössel, rózsaszínnel, kankalin sárgával, sáfrányszínnel, bíborral, smaragdzölddel, türkizkékkel tarka ezredek és századok egy pillanatra felvillantották benne a lovagkori seregeket. Előkotorta tokjából a látcsövét, s a szeméhez emelte. Nemcsak a színpompa döbbentette meg, hanem az anyagok is. Ragyogó bőr, csillogó réz, bronz és ezüst, puhán bólogató sisakdíszek és toll– meg prém– bokréták. Ám e lovagi fantáziálásnak tüstént vége szakadt, amint De Lancey az ellenséges gerincen végigvezetve látcsövét meglátta a gonosz kinézetű ágyúkat. Több százat. Látszólag eleget ahhoz, hogy puszta tűzerejükkel az egész szövetséges haderőt megsemmisítsék. S most odaértek hozzá a látványt kiegészítő hangok is. Visszahúzták a véres valóságba. Ezer dob pergése és puffogása szólt a völgy túloldaláról, majd teljes hangerővel felharsantak az ezredzenekarok is: mind a Spanyolországból ismerős dallamokat játszották. Szólt a «Veillions salut a l'Empuire", és az „Austerlitz zászlaja". Egy pillanatig az egész törzs a De Lanceyé–hez hasonló bűvöletben bámulta az ellenség pompáját.A csendet Somerset törte meg: – A franciák, kegyelmes uram!

– Úgy tűnik, Somerset, valóban úgy tűnik. Uraim! A helyükre! Önnél hány az óra, Gordon? – Harmincöt perccel múlt tíz, kegyelmes uram. – És mikorra várható a sötétedés? – Este kilenc után harminc perccel, kegyelmes uram. Tizenegy óra múlva. – Akkor hát pontosan ennyi ideig kell életben maradnunk. Hacsak a jó öreg Blücher nem talál hamarabb ránk. Vonaluk teljes hosszában imádkoztak a katonák: az ezredkáplánok mindenhol sietős istentiszteletet tartottak. De Lancey meghallotta a 73-asok káplánjának utolsó mondatát: – És a jó Isten kegyelmezzen szegény testünknek! – De Lancey hátán végigfutott a hideg. Wellington Müfflinghez fordult, aki a tábornokok távozása után is mögötte maradt: – Müffling, kedves barátom! Nagyon félek, hogy még ez egyszer utoljára arra kell kérnem önt, vigyen üzenetet Blücher táborszernagy úrnak. Kérem szépen, tudassa vele, hogy nagyon lekötelezne, amennyiben La Belle Alliance hátában indítaná az elsődleges támadását, közvetlenül az ellenség szárnya ellen. Roppant célravezető lenne, ha egy másodlagos támadással segítené a balszárnyamat, Papelotte -gazdaság térségében. S nagyon kérem, mondja neki, hogy nagyon várom az érkezését! Müffling válaszul megérintette kalapja szegélyét, de még mielőtt Wellington ellovagolhatott volna a dolgára, a kerek arcú porosz a szokásosabbnál is pirosabbra válva megszólalt: – Nagyuram! Félek, kénytelen vagyok elárulni önnek, hogyan érzek valójában erről a dologról. Látom a szándékát, persze. És értem, hogy számít a poroszokra. De Hougoumont, Wellington nagyuram! Valóban bölcs dolognak tartja? Oly kevesen vannak odabent! Alig ezerötszázán a francia hadsereg egy egész hadosztálya ellen, mert innen annyinak tűnnek. Az ön katonáit biztosan le fogják gyűrni, uram! Ki fogják irtani őket onnan! Blücher nem fog idejében ideérni önhöz! Ön így el fogja veszíteni a csatát! Igen jól tenné, nagyuram, ha meggondolná a dolgot!

Wellington elmosolyodott, bólintott, majd egyenesen a kövér porosz szemébe nézett. – Igen, Müffling. így van. Méltányolom az aggodalmát. De azok odalent nem hétköznapi katonák. Az ott lent a Gárda! S mi több, barátom, ön nem ismeri még Macdonellt.

TIZENHÉT

La Bella Alliance, 10.40

Napóleon Napóleon Marengo hátán ült La Belle Alliance kis, postakocsi vendégfogadója mellett, a brüsszeli úton. Már áthaladt a Gárda és Lobeaux hadtestének sorai közt, s mögötte szűnni nem akart az éljenzés. A hangulata jobb volt már. Az eső abbamaradt, s a gyötrő testi kín is. Engedetlen tábornok sem volt a közelében. Az első vonal bal oldala felé irányította a lovát, s végiglovagolt a hátában, a gyalogsági oszlopok tömege és Kellerman támogatásul ideállított nehézlovassága között. A napfény glóriában fürdette a seregét. A szűzi fehér kabátot viselő karabélyosok és a hatalmas termetű vértesek végtelennek látszó sorai közt aprónak tűnő császár közömbösnek mutatta gondosan a katonák felé fordított arcát, indifferensnek a minden férfi torkából előtörő lelkes kiáltozás iránt. A katonák most álltak a kengyelben, a magasba hajigálták fekete csúcsú sisakjaikat, s magasan a fejük felett forgatták meg csillogó, borotvaéles kardjukat. Mögöttük megpillantotta a Gárda még mindig halott feleségének nevét viselő dragonyosezredének leopárdbőrrel bevont sisakjait, s a „legyőzhetetlenek", a lovasgránátosok feltornyosuló alakjait: az egység minden katonája óriási fekete lovon ült. Napóleon Soult-hoz fordult: – Nagyszerű! Nem egyéb ez, Soult, mint nagyszerű! Ez majd megrendíti az angolokat és a szövetségeseiket, nem? És nemsokára frontális támadással tiszteljük meg őket. Úgy lehet a leggyorsabban befejezni a dolgot. De előbb olyan ágyútüzet kapnak a nagy ütegből, amilyet nem láttak még. Mihelyt a hadsereg felvette a kiinduló helyzetet, elkezdődik a nagy támadás Mont St. Jean falu elfoglalására. D'Erlon és Ney mennek elöl majd a győzelem útján, mi pedig átnyomulunk az általuk ütött résen! A törzs azon tagjaihoz fordult, akik még nem csatlakoztak hadtestükhöz vagy hadosztályukhoz: – Uraim, ha a parancsaimat szó szerint végrehajtják, ma éjjel mindannyian Brüsszelben hálunk! Vigyorogtak. Soult beszélt. Halkan.

– Nem gondolja, uram, hogy Jerome herceg jelentésében lehetett némi igazság? Olykor a szolgálólányok a legjobb kémek! – Soult. Drága Soult-om! Ugyanúgy tudja ön is, mint én, hogy amit tegnap este Jerome hallott, az csak pletyka volt. Vagy még az is lehet, hogy Wellington fortélya, hogy becsapjon. A poroszok és az angolok még legalább két napig nem tudnak összekapcsolódni. Kivált az után, hogy Blücher olyan vereséget szenvedett Ligny-nél, amilyet, és most is számottevő erők üldözik Grouchy marsall vezetésével. A magam részéről nagyon örülök, hogy az angolok úgy határoztak, itt maradnak és megütköznek velünk. Én mondom önnek, ez a csata hozza el Franciaország üdvözülését, és a világ évkönyveiben még akkor is ünneplik majd, amikor ön és én már régen halottak leszünk, Soult! Figyeljen ide! így játszódik majd le. A tüzérségem lőni fog. A lovasságom támadni fog. Wellington feltárja a hadállásait, s amikor egészen biztos vagyok benne, hogy hol vannak az angolok, egyenesen nekik masírozok a Gárdám élén! A hosszú sor végére értek, ahol Piré dzsidásai alkották a balszárny legszélét. Napóleon jobbra fordította a lovát, s végigvezette törzsét a vonal előtt. Először a fivére hadosztálya előtt haladtak el. Józankék zubbonyt viselő könnyűgyalogság. Napóleon hirtelen mozgást észlelt balra az erdőben. A sűrű bozót a gazdaság előtt, amely a támogató támadás fókuszpontja lesz. De la Bedoyere közelebb léptetett, majd Gourgaud és Bertrand is. Mind nyugtalannak tűnt. Gourgaud szólalt meg: – Uram! Nem gondolja, hogy talán túl közel van az ellenséghez? Ebben az erdőben mesterlövészek, könnyűgyalogosok vannak. Egy lövés is elég lehet, uram! Távolabb kell húzódnia! – Eddig is túléltem ilyen lövéseket. Hagyjon békén, Gourgaud! A hadseregemnek látnia kell engem! Nem szabad félelmet mutatni! Távolabb léptetett tőlük, s továbbhaladt a vonal előtt. Most már messzebb volt az erdő. Elől meglátta Reillet és a törzsét. Alig észrevehető biccentéssel és egy alig mosollyal jelezte, hogy megismerte. Ostoba ember az! A tanyaépületben tartott reggeli megbeszélésük komédia volt. Mit képzel magáról Reille, hogyan merészelte azt javasolni neki, hogy kerüljék meg a britek jobbszárnyát? Amikor ő már elhatározta, hogy

Wellington legyőzésének egyetlen módja a közvetlen frontális támadás! Reille ideges. Nyomasztja, hogy azzal a démonnal küzdenek meg, aki az Ibériai-félszigeten legyőzte őt. Ezért azután nagyon is tudatosan helyezte ide. A balszárnyra, ahol nem csinálhat bajt. Támogató támadás Hougoumont ellen. Ennyi a dolga. Az igazi akció a jobbszárnyon történik. D'Erlon megy elöl, Ney pedig azt teszi, amit a legjobban tud: kiabálva viszi csatába a katonákat. A császári társaság átkelt a brüsszeli úton, s anélkül, hogy a fejét mozdította volna, Napóleon a szeme sarkából látta, amint a szemközti gerincen vöröskabátosok vonala formálódik. Nincsenek sokan. Egyetlen vonal, talán ha nyolc zászlóaljnyi katona. Középen, abban a kis fehér gazdaságban volt valami aktivitás. De a lejtőkön leginkább csak ágyúkat látott. Wellington bújócskázik! Hát ha azt akarja, hadd játsszon! Ő majd kifüstöli a szörnyeteget az odúból! Szárnytámadás lesz. De nem úgy, ahogy Reille képzelte. Színlelt támadás, ami a csata indulásának pillanatában előcsalja Wellington tartalékait a gerinc mögül, s meggyengíti a centrumot, amit akkor azután be tudnak majd nyomni. Jobbra fordult. Észrevette a nyughatatlan vörös hajú marsallt Soult mellett. – Ney, Soult! Mégsem jobbról kezdjük. A támadás baloldalt indul. De csak elterelő támadás lesz. Nézzék a vonalát! Mondják meg nekem, mit látnak? Nos? – Kevesen vannak, uram! – Bizony! Kevesen. Wellington semmit sem mutat meg nekem. De önök és én tudjuk, hogy van egy hadserege a mögött a gerinc mögött. Be kell vonatnom a tartalékait is. Hogy azt higgye, a szárnyát támadjuk, és gyengítse meg a centrumát. És akkor ön elindul, Ney! Igen? – Igen, uram! –Jó, akkor jegyezze meg! Írja fel! Soult átadta Ney-nek a császár által egy órával azelőtt neki diktált parancsokat. Ney kigombolta a nyeregtáskáját. Talált egy ceruzát. Gondosan írt Soult kézírása alá: „D'Erlon gróf gondoskodjon róla, hogy a támadás most balról kezdődjék, ne jobbról. Értesíteni róla Reille tábornokot!"

– Ténylegesen nem áll szándékunkban Hougoumont elfoglalása. Pusztán látszólag koncentráljuk oda az erőinket, hogy lekössük Wellington szárnyát. Idegesíteni fogjuk. Arra kényszerítjük, hogy a kastélyhoz irányítsa a tartalékait. S utána egy nagy kerék középpontját formáljuk belőle. Itt lent. Balra. – Napóleon keze magas körívet írt le a levegőben. – Mi leszünk annak a keréknek az egyik mozgó küllője, ahogy jobbról előrehaladva elsöpörjük az angolokat a gerincük teljes hosszában. Ismét átkeltek az úton, s visszatértek a vonal elé, lassan haladva végig a jobbszárny előtt. Tizennégy ezred két zászlóaljoszlopba rendezve, mindegyik kilenc ember mélységben. Ahogyan az egymást követő zászlóaljak elé értek, a trikolordíszes sasok meghajoltak a császár üdvözlésére. így kell ennek lennie! Az éljenzés immár mennydörgő volt. Az egész hadsereg megrészegült Napóleon jelenlététől. Napóleon felnevetett. Soult-hoz és Ney-hez fordult. – Korábban mondtam már önöknek, hogy kilencven százalék a mi esélyünk, és tíz az ellenségé. Most újra mondom. Wellington rossz tábornok. Az angolok rossz katonák. Ebédre végzünk ezzel a dologgal. – Őszintén remélem, uram! A sor végére érve Napóleon úgy döntött, hogy nem ereszkedik le a völgybe, ahol Jacquinot könnyűlovassága vigyáz a jobbszárnyra. Jobbra fordult, s közben nem tudta nem észre– venni a gerinc ormán azt a vöröskabátos lovas tömeget, amely úgy formálódott alakzatba azon a lehetetlen helyen, mintha a gyakorlótéren lenne. Milyen szilárdan, milyen elegánsan mozognak! Micsoda szürkéken ülnek! Napóleon félig hátrafordult a törzséhez: – Kik azok a gyönyörű lovasok? Ez alkalommal de la Bedoyere tudta a választ: – Skót dragonyosok, uram! Eddig még nem harcoltunk ellenük. De állítólag Európa legjobb lovasai közé tartoznak. – Valóban? Annyi biztos, hogy nagyszerű lovasok. És bátrak is, nem kétlem. De higgye el nekem, de la Bedoyere, hogy félórán belül miszlikbe szaggatjuk őket!

Most lefelé lovagolt a lejtőn, keresztül Milhaud háromezer főnyi vérteshadosztályán. Továbbhaladtak a főút felé, a Gárda könnyűlovasságának frontvonala mentén. Elől álltak a zöld kabátos vadászok, tisztjeik alatt a hadsereg legjobb lovai. Az éljenzés hangosabb volt, mint addig bármikor. Napóleon ökle összeszorult a rátört érzelemtől. Végül a vörös dzsidások előtt haladtak el. Ahogy a fehér lovon ülő szürke kabátos alak ellovagolt, a hollandok éppen olyan harsányan éljenezték császárukat, mint francia bajtársaik. Napóleon eltűnődött, hogy azok közül a kékbe öltözött szemközti hollandok közül vajon hány érezheti magát még mindig a francia hadsereg katonájának, hiszen tavalyig még az volt. Hányan fordítanak köpönyeget a csata alatt? Hányan fordulnak és futnak meg majd? – Látja, Ney, milyen hatással vagyok a katonákra? Amikor a csata elkezdődik, Wellington seregének a negyede el fog futni, s ugyanannyi dezertál, és újra értem harcol majd! A következő keresztúton túl, a rossome–i útszéli fogadó mellett, félúton La Belle Alliance és Le Caillou között a császári háztartás személyzete várt Napóleon érkezésére. A császár megállította Marengót, és leszállt róla. Összeszorult a mellkasa, amint felhágott a zöld domb tetejére. Súlyosan zöttyent bele a fogadóból kihozott karosszékbe. A szék körül szalmával szórták fel a talajt, nehogy a császár elcsússzon a sárban. Jobbra egy utászosztag rámpát ácsolt, hogy a hadsegédek és futárok hozhassák és vihessék az üzeneteket. Napóleon alig ült le, máris felpattant, s átment a hadműveleti asztalhoz, amire odatűzték a térképét. Egyenesen előrebámult a szövetséges vonalak felé. A kabátjába nyúlt, megtalálta a látcsövét, kinyitotta, és végignézett a terepen, amin az imént ment végig. Egy kilométerre volt a frontvonaltól, s jó tíz méterrel magasabban. Kitűnő megfigyelőpont! De akkor miért nem lát több ellenséget? A kabátjába nyúlt. Kivette a tubákos szelencéjét, kicsípett egy adagot, s rá nem jellemző módon tüstént lélegzetet vett. Tüsszentett, s a tüsszentéssel egy időben jobbra tőle megszólalt egy templom harangja is. Napóleon felnézett Soult-ra, aki a törzsből egyedül

maradt mellette. A többiek a kialakult szokás szerint jó tíz lépéssel hátrább ültek le. – Plancenoit, uram. Tizenegy óra. Mise. Napóleon előhúzta a zsebkendőjét. Megtörölte a homlokát. Két kézzel ragadta meg az asztalt. Úgy beszélt, hogy el sem fordult a térképtől. – A nagy üteg a helyén van, ahogy rendeltem? – Szinte minden ágyú, uram! – felelt Soult. – Mennyi az a szinte? Ötven? Több? – Majdnem mind a nyolcvan, uram! – Üzenjen St Maurice–nak! Még tizenöt perc. Mondja meg neki, hogy csak ennyi ideje van arra, hogy minden ágyút a helyére állítson. Tizenöt perc, mielőtt tüzet kell nyitnia. És Soult! – Jobbra mutatott. – Küldjön el valakit, hogy tudja meg, mit találtak Marbot huszárjai abban az erdőben! Tudnom kell, mi történik keletre. Nehogy elfelejtse, tizenöt perc! Ez minden, Soult. Már éppen eleget késlekedtünk!

TIZENNYOLC

Bougoumont, 11.30

Macdonell Hallotta, hogy eldördül az ágyú, de sem a golyót nem látta, sem a füstöt. A lövést második, majd harmadik követte. Jel a csata kezdetére.Ezután nagy zaj következett. Mint a közelítő mennydörgés – mégis eltéveszthetetlenül emberi zaj. Az ellenség éljenzett, de úgy, ahogyan ő húszesztendei katonáskodás alatt sohasem hallott még éljenezni. Hetvenezer ember éljenezte a császárát. A szürke kancán ülő Macdonell már elfoglalta a parancs szerinti új állást a falakon kívül, a kastélytól nyugatra, egy keskeny kis konyhakert letaposott zöldségágyásai között. A 3-as gárdaezred könnyűszázadát rézsútosan a kerti sövény mellé telepítette, amely egy érett kukoricatáblára nézett. Onnan oldalról tudják célba venni a franciákat, és tűz alatt tarthatják azt a nyugtalanító kis völgyet is, amely a gazdaság nyugati oldalát szegélyezi, s amely kielégítően fedezhet bármekkora támadó erőt a gerincen felállított ágyúk elől. Saját katonái, a Coldstream százada szemből fogadják majd az erdő oldalából előtörő franciákat. De már korábban elhatározta, hogy ha a helyzet túl forróvá válik, vissza fogja vonni őket a falakon belülre. Tudta, hogy egyetlen embert sem veszíthet. A ló türelmetlenül rúgott egyet, és belecsapta patáját a vastag agyagba, amely sötét pocsolyákba terelte az éjszakai eső vizét. Legalább az időjárás mellettük van! Az eső pokollá tette a talajt a támadók számára. Az ilyen ragacsos, undorító sárban a rendes tempójukhoz képest fele olyan gyorsan tudnak előrehaladni. És egész útjukon tűz alatt lesznek, megnyugtató fedezék nélkül. Kora reggel valami Büsgen kapitány vezetésével két nassaui század foglalta el a kastélyt, ők tartották a díszkertet, a nagy gyümölcsöst és az erdőt is, ahol három hannoveri ezredből hozott könnyűgyalogosok is csatlakoztak hozzájuk. Mindent egybevetve körülbelül ezer német és holland tartózkodott a gazdaság területén. Plusz az ő kétszáz angol gárdistája. És Isten tudja, mi készül ellenük odakint. A francia éljenzés most hangosabb

lett, amint a támadók lendületbe jöttek. Még Macdonell is érezte, hogy növekszik benne a félelem. Lenézett az embereire, akik szinte nyújtózkodva igyekeztek megpillantani az első ellenséges katonát. Mindegyik borotválatlan volt. Sokaknak elszakadt az uniformisa a védelem kiépítésén végzett sietős éjszakai munka során. Szemét a vonalon végigfuttatva Macdonell hangtalanul mondta végig neveik litá–niáját: Robert Moore, Biddle zászlóvivő őrmester, a Graham fivérek: Joseph és James, Joshua Dobinson, Tom Henderson, Atkins, Beckey, McLaurence, Frost, Tarling, Withers, Muirhead. Ismerte titkos félelmeiket és vágyaikat, s tudta, hogy legalábbis a következő néhány órában, vagy ameddig az összeütközés tart, mindegyik csak az ütközetre fog gondolni. Arra, hogy franciákat ölnek. Egyáltalán nem voltak félelmet nem ismerő hősök. Mindegyik rettegett valamitől. Mindnek megvolt a maga rémálma. De tudták, ahogyan Macdonell is, hogy most nem aggódni vannak itt. Hanem harcolni, engedelmeskedni és a legjobb képességeik szerint ölni, ölni. Az egyik katona köhögni kezdett. Felnézett. Elkapta parancsnoka pillantását. Macdonell érezte, hogy a férfi ideges. – Ne aggódjon, Frost! Nem magára céloznak. Engem akarnak eltalálni! A férfi elmosolyodott. Bajtársai odanéztek. Macdonell most az egész vonalhoz beszélt: – Készüljenek, fiúk! Készüljünk rájuk! Mutassuk meg nekik, hogyan sportolnak a britek! A francia ágyúk tüze most felerősödött, öt vagy hat üteg, becsülte meg Macdonell. Az ötfontos üreges vasgolyók átrepültek az erdő felett, megelőzték a közeledő gyalogságot, s közvetlenül a védők feje felett robbantak szét, minden egyes forró szilánkjuk halálos fegyverként tépett a fákba és a mögöttük menedéket kereső emberekbe. Muskétagolyók is repültek az erdőbe, de csak fákat találtak, embert nem. Olykor azonban egy–egy ágyúgolyó valamelyik külső épület sarkát eltalálva tégladarabokat repített minden irányba. Az egyik gárdista elkáromkodta magát, amint egy téglaszilánk arcon találta.

– Maradjanak fedezékben! – szólt ki rájuk Macdonell. –Térdre! Maradjanak közel a sövényhez! A levegőben robbanó aknák apróbb szilánkjai kezdtek hullani a kertben, mintha súlyos esőcseppek lennének, úgy kopogtak a leveleken. Néha egy-egy szilánk embert talált, de ritkán okozott igazi sebet; a találati sokk és a káromkodás viszont mindig igazi volt. Ám az erdőből immár közelebbről szólt a muskéta–ropogás. Nyilvánvaló volt, hogy a nassauiakat visszaszorítják. Gyertek csak, gondolta. Gyertek, nyavalyások! Gyertek ide, hadd lássunk már! Hadd öljünk meg! Miért tart mindig minden ilyen sokáig ezekben az átkozott csatákban? – Hogy megy, uram? – Gooch! Hogyan töltötte az éjszakát? – Hát, sikerült fedél alá jutnom, uram. De a lábam nagyon megázott. Még mindig nedves, ami azt illeti. Azt hallottam, hogy az les gárda odafent a gerincen szerzett egy kis sonkát és pezsgőt reggelire valahonnan. Elmenjek, és kunyeráljak tőlük egy harapásnyit? Macdonellnek sikerült nevetnie. – Azt gondolom, Mr. Gooch, hogy elmúlt már a reggeli ideje! Ön szerint nem? Hallja ezt? Azok a franciák, fiú! Jönnek már! Most már az erdőből hallatszottak. Közelebbről. Az ágrecsegésbe és az elszórt „Vive l'Empéreur!" kiáltásokba muskéta–ropogás keveredett, amint a visszavonuló nassauiak és hannoveriek célpontokat kerestek és találtak az aljnövényzetben. Macdonell ismét az embereihez fordult: – Vigyázz elölről! Biddle zászlóvivő őrmester a foga között szűrte a szót: – Itt jönnek, fiúk! Várjatok, amíg nem látjátok tisztán őket! Lesz időtök bőven. Hadd jöjjenek elég közel! Várjatok, míg szólok! És aztán megengedem, hogy a pokolra küldjétek mindet. De vigyázni, nehogy egyet is lelőjetek a zöld kabátos fickók közül! Azok a szövetségeseink, el ne felejtsétek! Nassauiak. Nem szabad rájuk lőni. A Vén Ormányos sose bocsátaná meg! Macdonell már látta is a zöld kabátokat, ahogy az erdőn át jönnek visszafelé. Fojtott hangon, flamandul és németül kiáltott parancsokat

hallott. A nassauiak egy része, főleg a magas termetű gránátosok lassan, rendben vonultak vissza, arccal még mindig az ellenség felé. Mások viszont futottak már. Félelemtől sápadt fiúk, akiket pánikba ejtett az ellenséges katonák nagy száma. Egyesek elestek, s nem keltek fel többé. Mások odaértek a biztonságot nyújtó épületekhez. Átkeltek a kertfal előtt lévő harmincméternyi nyílt területen, s balra rohanva a gyümölcsös takarásába értek. Velük jöttek a hannoveriek, a szürkébe és világoszöldbe öltözött könnyűgyalogság. Jobban voltak kiképezve, mint a nassauiak, de azért ők is visszavonulóban voltak. Macdonellt vigasztalta az a tudat, hogy nemsokára a franciáknak kell majd átkelniük ugyanazon a darab, fedezék nélküli füvön. És a védők akkor már lőhetnek! Észrevette, hogy mellette van Wyndham és Elrington is, akik ideiglenesen odahagyták valamiért a katonáikat. Mindkét tiszt szalutált. Elrington rávigyorgott Goochra. Észrevette, hogy fintorog. – A halálra gondolsz, Gooch? – Nem, Elrington. Illetve, tényleg arra, igaz. – Ó, ne aggódj! A nap végére valószínűleg törzstiszt leszel! A fiatal zászlós megörült. Macdonellhez fordult. – Gondolja, uram, hogy igazat beszél? Tényleg úgy gondolják, van esélyem az előléptetésre az első csatámban? Macdonell visszamosolygott rá, de a választ Wyndham adta meg neki: – Nem úgy értette, hogy őrnaggyá vagy ezredessé tesznek, kis hülye! Úgy értette, hogy egy fatörzs alá temetnek, úgy leszel törzstiszt, öregem! Gooch arca megnyúlt. A földre nézett. – Elég, uraim! – szólt rájuk Macdonell. – Mindannyian túléljük a napot, ha olyan éles marad az elménk, mint az öné, Elrington. Igaz, Gooch? Most munkára! Már rajtunk vannak, uraim. A helyükre, ha lennének kedvesek! A jobbra lévő sövény felől érkező köpködő muskétasortűz jelezte, hogy amint gyanította, a franciák megpróbálnak az oldalukba kerülni. A 3-as gárda mesterlövészei lövöldöztek francia ellenlábasaikra, akik a völgy mentén haladtak előre a kukoricatáblában, és próbálták

felküzdeni magukat a csalókán meredek lejtőn. Mögöttük Macdonell megpillantotta az őket kísérő francia könnyűlovasság kopjalobogóit. Dzsidások. Kerítő hadművelet, annyi biztos. De tudta, hogy ez nem a fő támadás. Az egészen másként festene! A tüzérségi tűz erősödött, s a védők között több sebesült is volt már. Most kellene visszavonnia legalább katonáinak egy részét a kastély viszonylagos biztonságába, gondolta. – Wyndham, vigye az embereit az épületekbe! Gooch, szóljon Dashwoodnak, hogy tartsa a konyhakertet, amíg csak tudja, azután kövessen bennünket a falak mögé! Macdonell megfordította a lovát, végigügetett a nyugati fal mentén, és az északi kapun át vissza a gazdaságba. Az istállók előtt leszállt. A nassauiak parancsnoka, Büsgen kapitány odament hozzá. Zaklatottnak látszott. – Macdonell ezredes úr! A katonáimra nagy nyomás nehezedik! Nem tarthatjuk már sokáig az erdőt, s attól félek, a gyümölcsöst is hamar elveszítjük! Mit kíván, mit tegyek, uram? – Kapitány úr, ha szabad javasolnom, vigye a kastélyban lévő embereit, és erősítse meg velük a kert falánál lévőket! Az épületeket majd mi foglaljuk el. Azonnal be akarom csukatni az északi kaput. Ne aggódjon! Biztos vagyok benne, hogy az erősítés időben ideér hozzánk! Az ideges nassaui bólintott, és eltávozott. Helyébe Biddle őrmester lépett. – Elfoglalták az erdőt, uram! A németek megtörtek. A nassauiak és a hannoveriek fejetlenül futkosnak mindenfelé. A békafalók meg már a gyümölcsösben vannak, uram. Ott fogunk megütközni velük? Macdonell a fejét rázta. – Nem, őrmester! Itt szándékozom megszilárdítani a védelmet. A falakon belül. De biztos vagyok abban, hogy vezérünk már felmérte a helyzetet. Hajlandó vagyok fogadni is rá, hogy nemsokára újra itt üdvözölhetjük Saltoun ezredes urat. Gooch is csatlakozott hozzájuk. – Franciák vannak a konyhakert melletti táblában, uram! Ne menjek át a század széléhez? Vihetnék egy szakaszt, és végiglőhetnénk a vonalukat.

– Ne, Gooch, azt ne tegye! Különben jó ötlet volt. És „pásztázó tűznek" hívják, ez a neve. Üzenjen Dashwood ezredesnek, ha volna kedves! Mondja neki, hogy intézzen ellentámadást az erdőbe és a francia balszárny ellen! Meg kell állítanunk őket. Ja, és Gooch, szárnynak hívják, nem szélnek! Egyedül ment vissza az északi kapuhoz, felmászott az egyik hevenyészett tüzelőlépcsőre, és kinézett a fal felett. Balról hallotta a franciákat és a muskétaropogást. Elöl és a megközelítési úttól kicsit jobbra vöröskabátosok két hosszú oszlopát látta, amint a hegyről lefelé közelítenek. Saltoun, ahogy gyanította, jön vissza a gyümölcsöshöz. Még ott állt, amikor újabb, egyesével és kis csoportokban jövő nassauiak szivárogtak be a kapun. Egy hadnagy sietve szalutált neki, és megpróbálta rendbe szedni kevés katonáját. Macdonell észrevette, hogy sok köztük a sebesült. – Uram! Ezredes úr! Ismét Gooch. Ennek a fiúnak dajka kell! – Uram, a franciák jobbról jönnek! El akarják foglalni a gazdaságot, uram! – Egészen tisztában vagyok a szándékaikkal, Mr. Gooch. Dashwood ezredes úr azonnal vonuljon vissza az északi kapun át! Indulás, szóljon neki! Tehát több embert küldenek a húsdarálóba! Egy pillanatig Macdonell azon gondolkodott, vajon tényleg ez–e Napóleon szándéka. Valóban ostobaságnak tűnik ennyi emberét feláldozni a kastély falai alatt. De talán Boney is tudja, hogy ha képes elfoglalni ezt a helyet, akkor övé lesz a győzelem. Macdonell érezte, hogy közeleg a válságos pillanat. A kapunál megtalálta Biddle-t. – Őrmester! Gondoskodjon róla, hogy Dashwood ezredes úr embereit beengedjék! Azután csukják be a kaput! Mint mindig, most is ösztönösen vonzotta a zűrzavar, sietve indult hát a déli véderők felé. Miután a nassauiakat kiűzték az erdőből, a franciák valóban tömegesen jöttek feléjük a fák között. Bement a kapuőrházba, fel a lépcsőn az emeleti szobába, ahonnan az előző este még azt látta, ahogy Gooch emberei olyan könnyen űzik el a

francia lovasságot. Most igencsak másféle kép tárult a szeme elé. Alatta francia gyalogsággal volt tele az erdő. A fehér füstön keresztül kékkabátosokat látott, ameddig csak ellátott, s rajtuk túl az emelkedő füstfátyol elárulta, milyen dühödten ágyúznak. A gyalogság közvetlenül őfelé nyomult. Elöl dobosok, akiknek szüntelen pergetését szinte elnyomta a muskéták ropogása. Az elöl haladó, sárral fröcskölt, fehér nadrágos tisztek minduntalan megfordulva hajtották tovább előre a katonákat. Kardok szabdalták a levegőt, érthetetlen parancsok süvítettek, s máris az erdő szélén voltak. Macdonell megnézte az első néhány sort. Mind kék zubbonyban. Egyeseken barna vagy szürke kabát. Könnyűgyalogság. Mint a védők. Ez az első hullám jórészt lövészekből állt, egyeseknek közülük nagy sárga vagy piros tolldísz volt a csákóján, amely fel–le ugrált a füstben, amint kiugrottak a fák fedezékéből és nekirohantak a falnak. Muskétagolyók záporában halt meg mind. Macdonell egyet sem látott talpon maradni. Azonnal, mielőtt a franciák még gondolkodni lettek volna képesek, a tisztjeik előrehajtották a következő három sort. Ösztönösen mozogtak, a holtak közt lelassultak, de a nyílt terepre érve futni kezdtek, ám ugyanaz lett a sorsuk, mint a bajtársaiké. Mégis tovább próbálkoztak. Egy orvlövész golyója bezümmögött a nyitott ablakon, s Macdonell mögött egy gerendába csapódott. Az ezredes lebukott, majd újra kinézett a füstbe. Újabb lövések záporoztak a kék embersorokra. Sortűznek itt nincs értelme. Mind elestek. Macdonell tisztán látta, hogyan hal meg az egyik. Egy francia őrmester. Szinte egyszerre találta el négy, háromnegyed hüvelykes muskétagolyó, s a lába mintha kiment volna alóla. Arca közvetlenül Macdonell ablakába nézett fel, merev tekintete kíváncsi, kérdező volt. Mellette egy másik katonát szintén golyó talált: ő megperdült, s arccal a bajtársai felé zuhant hanyatt. Egy harmadik éppen úgy csuklott össze, mint egy kisgyermek rongybabája. Istenem, gondolta Macdonell, milyen könnyű kioltani egy életet! A jobb oldalán egy gárdista, még fiúkorú, az újonnan toborzottak egyike (Valentine-nak hívják?) vigyorogva fordult Dobinson káplárhoz:

– Eltaláltam! Látta, káplár úr? Úgy ugrott fel, mint egy nyúl! A nagydarab yorkshire-i nem vette a fáradságot, hogy mindjárt feleljen, csak lőtt tovább. – Fogd be, fiú, és csak lődd a nyavalyásokat! Különben te leszel nekik a nyúl! Macdonell újra kinézett a tisztásra, amely megtelt a holttestekkel. A franciák most már lassabban haladtak előre. Minden lépésnél újabb katonák hullottak el. Mögöttük a bajtársaik már náluk is kevésbé vágyakoztak a dicsőségre és a császár hálájára. Mégis mentek tovább az ágak és gallyak között. Egyre közelebb nyomultak. Még több tisztjük kiabálása hallatszott. Megjelent egy ezredes, szép fehér lován magára vonzotta a tekinteteket. Vive l'Empéreur! – kiáltotta, s nyomban golyó ment át a fején. Leesett a lóról, de a lába beakadt a kengyelbe, s a pánikba esett ló előrevágtatott, maga után vonszolva a tetemet az aljnövényzetben, amíg csak nem sikerült megszabadulnia tőle. Egy másik lovastiszt ugratott az ezredes helyébe. Az ő buzdítását egy széllökés tisztán vitte Macdonellig: – L'Empéreur récompensera le premier qui avancera! Persze, a császár megjutalmazza az elsőt, aki előremegy. De most már mindannyian láthatták, hogy más, nagyobb, síron túli javak várnak arra, aki van olyan ostoba, hogy a fák fedezékéből előremerészkedjék. Macdonell előtt az erdő és a kertfal közötti tér halott és sebesült franciákkal telt meg. Megpróbálta megszámlálni a holttesteket, de végül feladta. És mindez mennyi idő alatt? Tíz perc! Hányat lőttek? Fejenként huszonöt–harminc lövést adhattak le. De ügyelniük kell arra, hogy mindegyik számítson! Ki is parancsol idefent? – Miller őrmester! Az emberek tetszés szerint tüzeljenek tovább! De nagyon vigyázzon a lőszerre! Nem szabad, hogy kifogyjon! Hirtelen szünet támadt. A zaj is csökkent. A muskéták azonban tovább durrogtak, ahogy a katonák újra meg újra közeli célpontokat találtak maguknak, vagy vakon lövöldöztek az erdőbe. Azután volt egy olyan pillanat, amikor egyetlen francia sem jött előre a fák közül. Fedezékbe vonultak. Ez jó!

Jobbról zajt hallott. Kihajolva próbált odalátni az ablakból: semmi. Muskétagolyó csapódott az ablakmélyedésbe, vissza kellett húzódnia. Annyit azért látott, hogy rájöjjön: jobbról fekete füst gomolyog. Hallotta is, hogy ropog a tűz. Valami baj van! Valami ég valahol. De melyik épület? Eddig egyáltalán nem értette, hogy a franciák miért nem használnak több tüzérséget ellenük. A minden ütegükben ott lévő két–két tarack kombinált tűzereje bizonyosan elegendő arra, hogy a földdel tegye egyenlővé a téglából épült kastélyt, s arra is, hogy lángra lobbantsa. Lehet, hogy most ez történt? Ha igen, akkor ott kell hagyniuk az erősségüket. Elveszítik a csatát! Macdonell felgyorsult szívveréssel sietett el a még mindig lövöldöző gárdisták mellett, lefutott a falépcsőn, ki az udvaron tomboló káoszba. A katonák egyszerre minden irányban rohangáltak, csúszkáltak a sártól, víztől, vértől iszamos kockaköveken, lőszert vittek, állásokat helyeztek át, segítettek a sebesülteknek. A levegőben csakúgy röpködtek az angol, flamand, német nyelvű káromkodások és parancsok. A tüzelőállásokból fehér füst szállt fel és oszlott szét. Épület viszont egy sem égett. És a korábbi félelme sem igazolódott: semmi jele nem volt annak, hogy kartáccsal lőnék őket. Egy falnak támaszkodott, két kezét megpihentette a nadrágján, és megkönnyebbülten engedte ki tüdejéből a levegőt. Felnézett, s meglepetten látta, amint három ágyúgolyó magasan elszáll a feje felett. Ismét megkönnyebbült: a szövetséges erők felől lőnek, a gerincről, s nem a franciák miránk! Az egyik golyón kis lángnyelvet látott megcsillanni, s rájött, hogy az ágyúsok kizárólag a Royal Artillery használta robbanó srapnelt használják, magasan a levegőbe lövik ki az erdő fölé. Időzített gyújtózsinórjaik sisteregve égtek menet közben, s a felrobbanó lövedékek halált záporoztak a levegőből a francia gyalogságra. Az onnan érkező felvillanásokból és kiáltásokból ítélve nyilván igen jól működtek. Bárcsak így tudnánk tartani őket, a franciák egy szálig elhullanának, mint a legyek! Legalábbis amíg a lőszer kitart. Macdonell megérezte, hogy most a gyümölcsös és a jobbszárny igényli leginkább a jelenlétét, eltávolodott hát a faltól, s a kapun át a

díszkertbe ment, amely gyorsan vaddisznótúrásokkal tarkított sártengerhez vált hasonlatossá. Hátulról egy kiáltás megfordulásra késztette. Dashwood az udvaron futott keresztül, jobb karjából ömlött a vér, katonái a nyomában özönlöttek befelé, egyeseket ketten cipeltek, sok volt a sebesült. – Istenemre, uram, jönnek, mint az ördögök! És rengetegen vannak! – Igen, azt hiszem, jókora erővel támadnak. – És felgyújtották a szénaboglyát, uram! Ez megmagyarázza a tűz hangját és a füstöt, gondolta Macdonell. A fiatal tiszt karjára nézett. – Azt meg el kell látni. Dr. Whymper az istállóknál van. A sebesült ezredes lassan az istállók felé ment, Macdonell pedig visszafordult az északi falat védő tucatnyi katona felé. – Csukják be a kaput, mihelyt az utolsó ember is bent van! Feléjük indult a kockaköveken. A kapuban egy lovas tűnt fel. Gárdista. Fraser őrmester, az örök parasztgyerek, muskétáját a nyergen egyensúlyozva kocogott be egy francia tiszt kéknyergű paripáján. Vigyorogva leszállt a lóról, s odavezette Macdonellhez. – Egy francia ezredest szedtem le róla, uram. Szép dög! Ön szerint is? – Az bizony, Fraser. De azt hiszem, a lóhúsügyek megbeszélése ráér addig, míg el nem intéztük a pillanatnyi dolgainkat. Ha esetleg elkerülte volna a figyelmét, éppen támadás alatt állunk! Fraser még mindig vigyorogva vigyázzba vágta magát, s az istállókhoz vezette zsákmányát. Macdonell a fejét rázta. De azért egy pillanatra ő is elvigyorodott, majd megpillantotta Wyndhamet. – Csukjátok be a kaput, Henry! Minden embere idebent van, Dashwood? – Azt hiszem, igen, uram! Mindenki, akiről tudunk. – Akkor becsukni a kaput! Rá a keresztrudat! Gyorsan! Hallotta a franciákat a túloldalon. Két gárdista fölemelte a nehéz fa keresztrudat, s a helyére lökte az egyik acélkampón.

De pillanatokkal azelőtt, hogy a kapu becsukódhatott volna, egy fejsze sújtott le villámgyorsan a keskeny résen, s tisztán kettészelte a rudat. A kívülről benyomakodók tömege azonnal felpattintotta a kapu mindkét szárnyát, s ugyanebben a pillanatban francia sortűz dördült. Golyózápor fütyült befelé. Száz méterrel arrébb George Evelyn felsikoltott, ahogy három muskétagolyó könyéktől csuklóig feltépte a karját. A tiszt a szétzúzott végtagjára meredve lassan a földre ült. Suttogni tudott csak: – Segítsetek! – Hozzanak sebészt ahhoz a tiszthez! – ordított Macdonell. Azután már bent is volt az ellenség. A kapuszárnyak a falnak csapódtak, s a francia gyalogság tömör oszlopban özönlött be az alsó udvarra. Másodperceken belül harminc, talán ötven francia is volt már az udvaron. Egy hatalmas termetű tiszt vezette őket. A jobb fülében csillogó aranykarikát viselő, óriás hadnagy éppen akkora volt, mint maga Macdonell. Kard nem volt nála: egy műszaki alakulattól szerzett fejszét forgatott. Macdonell elborzadva látta, hogy a csákón át a fejétől a hasáig kettészel vele egy gárdistát: mintha valami felföldi jakobita lenne, aki Cope egyik dragonyosát taglózza le éppen*.8 Látta, ahogy a fiatal Beckey elesik, s ugyanakkor azt is, hogy saját katonáinak némelyike máris a csűr irányába kezd visszahúzódni anélkül, hogy megfordulna és lőne. A franciák puszta lendülete sodorta őket. A fiatal nassaui hadnagy, aki egy órával korábban tisztelgett neki, az embereitől elvágva igyekezett a gazdasági épület felé. Amint megfordult, szembetalálta magát a francia tiszttel, aki a fejszéjével a holland karjára sújtott, s csuklóból levágta a kezét, majd megfordult, s újabb áldozat után nézett. Nem volt vesztegetni való idő, egy pillanat sem. Macdonell átrohant az udvaron, s futás közben rikoltotta: – Gárdisták, hozzám! Alakzatba! Hozzááám! Elérte a kastély északi falát, ahol Biddle zászlóvivő őrmesternek sikerült két sorba rendeznie harminc gárdistát. A feléjük közeledő Macdonell láttán egy pillanatra abbahagyták a tüzelést. Macdonell megkereste Biddle-t.

– Zászlóvivő őrmester! Azt hiszem, megmutatjuk nekik az acélunkat. Biddle mosolygott. A második szótagot hangsúlyosan, elnyújtva ejtve, elordította a parancsot: – Szuroooonyt fel! Az a kevés katona, aki még nem szerelte fel muskétájára a szuronyát, most sietve felcsavarozta a csőre. – Coldstream Gárda! Kövessetek! – harsogta Macdonell. Az egység a fal árnyékából bömbölve rontott a meglepett franciákra. A gazdasági udvar enyhe lejtése csak növelte lendületüket, s teljes sebességgel csapódtak az ellenség első sorába. Minden szuronydöfésük célba talált. Kék kabátok hanyatlottak a sárba. A franciák második sora, nagyrészt vörös tolldíszes gránátosok, addigra már magához tért, s szembenyomult a gárdistákkal. Most francia acél talált célba. Macdonell vízszintesre engedte kardját, s ügyesen becsúsztatta a hegyét egy francia káplár torkába. Oldalra lépett a lehanyatló halott elől, s most látta meg először hogy a kúttól jobbra lévő két kis szénaboglya kigyulladt, valószínűleg az aknatűz következtében. Éppen azt nézte, amikor egy égő szénaköteg a boglya alján fekvő sebesült nassaui arcára esett. A sebesült szánalomgerjesztően sikoltozott. Macdonell visszafordult a harcba, s látta, hogy emberei egészen a kapuig szorították vissza a franciákat. De a kapuszárnyak közötti térben most további franciák jelentek meg, s benyomultak. Macdonell észrevett egy vastag farudat a kockaköveken, felkapta, és a kapu felé rohant vele. – Hozzám, gárda, hozzám! Becsukni a kaput! Tartsuk kívül őket! Érzékelte, hogy Graham és a fivére is mellette fut, ahogy közeledik a csetepatéhoz. Istennek hála, Fraser őrmester is itt van! A kút mellett elhaladtukban csatlakozott hozzájuk McGregor és még két katona a 3-asoktól, akiket nem ismert fel. Balra észrevett egy csoport tisztet, akik éppen mozdulatlanul nézték az eseményeket. – Wyndham, Hervey, Gooch, utánam! Könnyűszázad, fejlődj fel! Fejlődj fel! A kapuhoz! Becsukni a kaput! A támadókat elérve, belevetette magát a harcba, s kardjával lefelé suhintva levágta egy katona fülét és fél vállát. Lebukott egy

szurony elől, hárította egy másik döfését, majd maga is szúrt, mélyen egy francia oldalába. Most már mindenfelé füst gomolygott, csípte a szemet, megnehezítette a barát vagy ellenség azonosítását. A lőpor csípős szaga megtöltötte a tüdőt. Macdonell köhögött, kis híján öklendezett. Erezte a fémnek csapódó fémet. A fának csapódó fémet. A húsba szaladó fémet. A szuronyok vakon, vadul döfködtek minden irányban. A csontba ütköző fém összetéveszthetetlen hangja. Egyéb zajok. A sebesültek nyögése. A bármivel, ami kézre esik, téglákkal, botokkal, puszta ököllel egymást megölni igyekvő férfiak állati röffenései és kiáltásai. Egy francia tiszt termett előtte, rámosolygott, s felé döfött egy fényes, egyenes pengéjű gyalogsági karddal. Macdonell kivédte a szúrást, de a francia fehérkesztyűs bal keze elkapta és megmarkolta a pengéjét. Macdonell megrántotta a kardját. A skót erejétől meglepett tisztnek nem volt más választása, mint hagyni, hogy a penge végigfusson a kezén, s mélyen megvágja. – Merde! Macdonell hallotta a káromkodást, s kihasználva ellenfele sokkját, gyors csuklókörzéssel pengét kötött, és támadott. A francia oldalra lépett, s véres kezét a háta mögé tette, mintha vívóedzésen lenne, majd ismét próbálkozott. Macdonell azonban addigra már felmérte az emberét. Amint a francia pengéje a bal melle felé közeledett, feltartotta a kardját. A két penge kereszt alakban egymásnak feszült, s Macdonell könnyen oldalra tudta lökni a francia kardját. Tovább mozdult előre, s pengéje hegyét az utolsó pillanatban lejjebb eresztve érezte, hogy kardja áthatol a feszes kék zubbonyon. A még mindig Macdonell szemébe néző francia szeme tágra nyílt, majd a szája is, elejtette a kardot, s két kézzel nyúlt oda, hogy bent tartsa még a kirepülni készülő életet. Macdonell kihúzta belőle a kardját, és gyorsan elfordult, hadd bukjon felé és haljon meg békében a francia. Nem jó a szemükbe nézni közben. Azok a szemek könnyen ott maradnak az emberben. Visszajönnek néha. Váratlanul. Mindig a szemek. A pillanatnyi meglepetés bámuló pillantása, majd a borzalom, amikor megértik, hogy itt a vég.

Jobbra tőle McLaurence elkeseredett harcban állt egy vadásszal. Macdonell az orrával is érezte őket, olyan közel voltak. Lépett volna, hogy segítsen, ám egy francia előtte termett, s muskétájával döfni készült. Macdonell felkészült a hárításra, de ekkor közvetlenül a jobb füle mellett elsütöttek egy másik muskétát, amitől egy pillanatra elvesztette a hallását. A következő másodpercben a francia arca eltűnt. Ilyen közelről jószerint a feje is szétment. A félig fejetlen holttest eldőlt Macdonell előtt, aki átlépte, és tovább nyomult a kapu felé. Már ott is volt. Két keze megtalálta a mocskos fát. Vigyázva, hogy el ne ejtse a kardját, nyomni kezdte vállával a kapuszárnyat a résen befelé özönlő kék tengerrel szemben. Jobb oldalán a Graham fivérek átadták muskétáikat a gyengébb felépítésű Wyndham–nek, és ők is nyomták. A balján is két ember igyekezett. A 3-as gárda katonái, Fraserrel és McGregorral. Más tisztek is csatlakoztak hozzájuk, s az ő súlyuk is hozzáadódott a súlyos kapuszárnyat nyomó vöröskabátos tömeghez. Fájdalmasan lassú tempóban, mintha egy örökkévalóságig tartana, a nagy kapu távolodni kezdett tőlük. Újra nekinyomták magukat. Nem engedték vissza. Most még erősebben nyomták. Tovább mozdult. Lassan. Lassan. Macdonell hallotta a saját hangját, amint ordít: – Ez az, emberek! Az Isten szerelmére! Nyomjátok! Még mindig mozgott a kapu. A franciákkal szemben. Lassan. Lassan. És közben mindvégig muskéták, szuronyok, kardok, férfikarok nyomakodtak a két szárny közé, ahogy a franciák kétségbeesetten próbálták nyitva tartani a kaput. Muskétagolyók záporoztak a fán, néhány át is hatolt rajta. De az előny a gárdisták oldalán volt. Macdonell felnézett a résre. –Még két láb! Másfél! Egy láb! Hat hüvelyk! Már majdnem megvan! Na még egy utolsót, legények! Együtt! Nyomjátok! A kapuszárnyak dörrenve találkoztak. Egy éppen köztük lévő francia muskéta kettétört, a cső és a szurony az udvarba esett. Macdonell katonái már a vastag keresztrudakat lökték a vas tartókampókba. Megerősítették mindennel, ami kézbe akadt, hogy maradjanak ott. A verejtékben és mocsokban ázó Macdonell ott állt

mellettük. Megtörölte csepegő homlokát. Jobbra fordult. Észrevette Wyndhamet. – Sikerült! Szép munka, Henry! Szép munka! Szép munka, Graham! Fraser! Szép munka, mindenki! Hála istennek! Pihenni nem volt idő. Muskétagolyók találtak utat az udvarba. Néhány vakmerő francia egymás vállára mászott, s a fal felett tüzelt az udvaron gomolygó testek tömegébe. Macdonell látta a 3-asok egyik gárdistáját elesni, s észrevette, hogy egy francia lövész gondosan célbaveszi Wyndhamet. A hadnagy azonban maga is látta az orvlövészt, visszaadta James Grahamnek a muskétáját, s nyugodtan állt, amíg az élesszemű Graham káplár megelőzte ellenlábasát, s pontos golyót repített a fejébe. Macdonell megpróbálta összeszedni magát. Visszafordult az udvar felé, hogy számba vegye az emberveszteségeit, s rájött, hogy még messze nem végeztek. Negyven francia katona volt az udvaron, talán több is, bármelyik képes arra, hogy újra kinyissa a kaput. A csoport közepén állt a magas termetű hadnagy, immár kalap nélkül, vérrel és sárral borítva, de még mindig fejszével a kezében. Helyzete reménytelen voltát látva most eldobta fegyverét, s példáját követve az emberei is földre dobták muskétáikat. Macdonell tisztelegve emelte kardját az arca elé. – Fraser őrmester! Ezek az emberek az ön foglyai. Vigye őket hátra a kastélyba! Visszafordult a kapuhoz. Istenemre! Már megint jönnek! Kívülről újabb ordítás jelezte a következő rohamot. A kapuszárnyak megmozdultak a nekik csapódó testek puszta súlyától. Macdonell tudta, hogy a pillanat válságos. – Tartsátok kívül őket, legények! Fentről lőni rájuk! Abba ne hagyjátok! Katonák rohantak az északi fal irányába. Felhágtak a tűzlépcsőkön. Minden lehetséges tüzelőállásba benyomakodtak, hogy tüzet zúdíthassanak a franciák fejére. Egy hátulról jövő kiáltás hallatán Macdonell megfordult. Látta, hogy a fiatal Wilby az oldalát szorongatva hanyatlik a kövezetre. Felette egy francia őrmester állt, kezében véres szurony. Te jó Isten! A foglyok felszedték a muskétáikat, s hátulról támadtak a védőkre! Ez ellene szól a

hadviselés minden szabályának! A becsületnek! Macdonellt kétségbeesett düh öntötte el. Fraserhez fordult. – Elkapni őket, az Isten szerelmére! Öljék meg őket! Mindet megölni! Hallotta a száját elhagyó szavakat. Primitív, ősi, törzsi parancs volt. Az őrmesternek nem kellett kétszer mondani. Másodperceken belül minden irányból rohantak a katonák, s halálos közelségből lőttek a hevenyészett négyszöget formáló franciák soraiba, akik hat méternyire a kaputól lassan a kút felé tartottak. A lövéseket rendezetlen dühvel viszonozták. Néhány perc alatt így is sok elesett közülük. A nassauiak megragadták azt a pillanatot, amikor a legtöbb francia éppen a muskétája újratöltésével volt elfoglalva, s megnyomorított tisztjük lázas buzdítására, aki vérző csonkját egy letépett ingbe csavarta, közéjük rontottak. Szuronyok emelkedtek és sújtottak le, muskéták repültek ki a kezekből, vér és agyvelő fröccsent a kövezetre. Macdonell látta, amint két nassaui felkap egy sebesült és sikoltozó franciát, s az egyik lángoló szénakazalra hajítja fel. Undorodva elfordult. Gyorsan vége volt a harcnak. Több mint húsz francia holtan feküdt. A többi, mind sebesülten, igyekezett átvonszolni magát az udvaron. Egyesek nyögdécseltek. Mások vízért könyörögtek. Többen csak fektükben vonaglottak. A nassauiak módszeresen végigjárták őket, s véres szuronyaikat egyforma mélyen döfték a halottakba és a sebesültekbe. Macdonell észrevette, hogy az egyikük összevizelte magát. Egy legfeljebb tizenkét esztendős kisfiú, egy zöldbe és aranyba öltöztetett kis dobos, aki egy falhoz bújva próbálta bepréselni magát a téglák közé. Az arcán rettegés ült. Macdonell a kezét nyújtotta a rémült gyermek felé. – Venez, venez, mon brave. On ne va pas vous manger maintenant. Venez donc*9 A fiú óvatosan előmerészkedett, ő is kinyújtotta a kezét, s úgy dugta Macdonelléba, ahogyan az őt vigasztaló apjáéba teheti a gyermek. Sírt.

– Biddle őrmester! Vigye ezt a fiatalembert, és tegyen róla, hogy jól bánjanak vele! Bátran harcolt. Talán beteheti a kertész leánya mellé. Körülbelül hasonló korúak. Gyerekek, gondolta. Csak gyerekek! A leány bizonyára Austerlitz és Trafalgar évében született, a fiú sem sokkal korábban. Mi lesz a jövőjük? Ha Isten is úgy akarja, talán túlélhetik ezt a nagy csatát. És azután? És ővele mi lesz? Ne! Ne gondolkodj erről! Élj a pillanatnak! Élj a napnak! És ölj, hogy túléld a napot! Sikerült hát. Visszaverték a támadást. Becsukták a kaput. Macdonellben feltört az öröm, de abban a pillanatban ráébredt az orcájából sugárzó éles fájdalomra. Odanyúlt. Érezte a meleg vért. Ördögbe! A sebre nyomta a kezét, hogy megtudja, milyen hosszú, és milyen mély. A tenyerére nézett. Nem veszélyes. Biztosan az a tiszt volt. A vívó. Megpillantotta Gooch-ot, aki a csetepatétól zavarodottan, tanácstalanul pillogott maga köré. Parancsokra van szüksége. – Gooch! Vigyen fel tizenkét embert a kastély legmagasabban lévő szobájába! Mondja el nekem, mit lát! Még egy lökés, gondolta. Csak még egy lökés, és bejönnek. Nekem pedig nincs elég emberem! Felhágott egy disznóól tetejére, és átnézett az északi falon. A füstön át is ki tudta venni, hogy egy oszlop menetel egyenesen a kapunak. Gyalogság, lovastisztekkel. Ó, Istenem, gondolta. Tömegével kerültek meg bennünket. Legalább háromszázan vannak! Megdörzsölte a szemét. Újra az oszlopra bámult. Kereste a sasokat, a dobosokat. Csak vöröset látott. A zubbonyok vörösek. Brit vörösek! Most már több oszlopot is látott: három század közeledik. S ahogy közelebb értek, már látta a jellemző vízhatlan csákóvédőket is. Erősítés a gerincről, három lovastiszttel. Felismerte Edward Achesont a pej kancáján. Az a szürke is ismerős. Dan Mackinnon a gránátosszázaddal! És Woodford ezredes. A franciák is észrevették őket. Fordulni kezdtek. Egy ilyen száznyolcvan fokos forduló azonban a legjobb körülmények között is nehézkes manőver. A britek első sorai csillogó szuronyokkal ütköztek a franciák rendetlen szárnyába. Azok immár káoszban

fordultak balra, s rohantak visszafelé arra, amerről jöttek. Egy magányos tiszt megpróbálta megállítani őket, de lelőtték a lováról. A fal sarkánál egy kis csoport lövész megfordult, hogy tüzeljen. Nem összhangban mozogtak, de Macdonell így is látta, hogy a gárdisták soraiban tucatnyi rés támad. Acheson alól kilőtték a lovát, s Macdonell rémülten látta, hogy Mackinnon lova is találatot kap, és leveti lovasát. A vöröskabátosok csak jöttek a szuronyokkal. Először a 4. század, utánuk a gránátosok, és az 1. század. Macdonell azt figyelte, ahogy Mackinnon vérző térddel talpra küzdi magát, és egy káplárra támaszkodva buzdítja a gránátosokat tovább a franciák ellen. Néhány francia lövésznek sikerült újra, immár közelről elsütnie a fegyverét. Macdonell látta, hogy az egyik kapitánynak, a katonák közt népszerű fiatal John Blackmannek átmegy a fején egy golyó. Ezután viszont a szuronyok következtek. A harc alig egy percig tartott. A legtöbb francia elmenekült, amint a hátsó oszlop előretört a gránátosok közt, és rájuk csapott. Egyesek megadták magukat. Nem mindig sikerrel. Macdonell végignézte, hogy Blackman őrjöngő őrmestere félrelöki egy térdelő lövész könyörgésre kulcsolt két kezét, és a negyvenöt centis acélszuronyt tövig döfi a mellébe. Macdonell tudta, hogy a veszély még nem múlt el, odaszólt hát a falon lévő katonáinak: – Nyissák ki a kaput! Engedjék be őket! Az improvizált barikádot fürge kezek szedték szét, s a nagy kapuszárnyak kisvártatva kitárultak. Odakint, az ösvényen francia holttestek hevertek szanaszét. Legalább száz volt, lehet, hogy kétszáz is. Egyikmásik hullát csúnyán összetaposták, alig lehetett felismerni őket a sár mélyén. A Coldstream Gárda két elöl jövő százada továbbüldözte a franciákat, a hátsó oszlop viszont a hullaszőnyegen gázolva bevonult a kastélyba. Macdonell Mackinnonhoz futott, aki a káplárra támaszkodva bicegett át a kapun. – Dan, mennyire örülök, hogy látlak! És istenemre, egy perccel sem korábban a kelleténél! Megsebesültél! – A tárdkalácsom. Muskétagolyó, istenemre! Tényleg rettenetesen fáj. De James, veled mi van? Hogyhogy élsz? Be voltál

kerítve! Egy pillanatra azt hittük, hogy már le is rohantak! Nehéz jól látni ebben a füstben. Szavaikat szinte elfojtotta a fáradt védők éljenzése: újabb száz katona vonult be a kapun. Woodford odalovagolt. Ragyogóan tiszta csizmáját átlendítette a nyereg felett, és leugrott a lóról. Macdonell tisztelgett neki. – Woodford ezredes úr, roppant kellemes élmény önt láthatnom! Feltételezem, hogy át kell adnom a parancsnokságot, uram? – Szó sincs róla, Macdonell! Semmiféle okot nem látok rá, hogy felmentsek a parancsnokság alól egy olyan embert, aki a jelek szerint ilyen nagyszerű munkát végzett. A kastély az öné, uram. Tekintsen engem csupán... önnel egyenrangú tisztnek. Majd együtt vezetjük a védelmet, n'est–cepasi Most arra kérném, ismertesse meg velem a pozícióját, és helyezze ezeket a legényeket oda, ahol a legnagyobb szükség van rájuk! Észrevette Macdonell véres arcát. – Öööö... úgy tűnik, ön megvágta magát... borotválkozás közben! – Nevetett a saját gyenge tréfáján. Ekkor meglátta Mackinnon súlyosabb sebét. – Dan, mi ez? Menjen már a sebészhez, ember! – Csak súrolt, uram! Látja? Épphogy csak! – Súrolta vagy nem, nézéssé meg Dr. Whymperrelü Immár a többiek is befelé jöttek, s velük lovagolt George Bowles is, aki elkérte magát a gerincen állomásozó, zászlót védő 7. századtól – szépen borotválva, makulátlan kabátban, a tisztiszolgája által vakítóra fényesített csizmában. Macdonell tapsolt. Mackinnon vigyorgott. – George! Bravó! Díszszemlére mész? Bowles nevetett. – Jöttem, hátha segíthetek, James. Woodford ezredes úr azt mondja nekünk, „Macdonellnek vége, fiúk, ki jön segíteni szegénykének?" Tudod, James, hogy sohasem tudtam ellenállni egy kis verekedésnek. És azt sem gondoltad, remélem, hogy kihagynám ezt a helyet! Hanem Istenemre mondom, kemény munkátok volt ideát! – Szent igaz, George. Átkozottul kemény munka volt. Bár van egy olyan érzésem, hogy lesz ez még jóval keményebb is!

TIZENKILENC

A Mont St. Jean gerince,13.40

De Lancey Az ezerháromszáz kilométeres sebességgel érkező ágyúgolyó körülbelül egy méter hatvanöt centi magasságban találta el a katonát. Leszedte a fejét. Pontosabban szétfröccsentette, majd az agyvelejével borítva továbbrepült, s áthaladt a közvetlenül mögötte álló mellkasán, mint kés a vajon. A harmadik sorban mögötte állót kibelezte, s a véletlenül éppen a század hátsó soránál tartózkodó balszerencsés zászlósnak az ágyékán haladt át. A csonttal való találkozás hatására valamelyest eltérítve most továbbutazott az üvöltő tisztből, majd rátalált a következő zászlóaljra, ahol egy fedezékbe bújt dobos fiú fejére hullott és szétlapította, s továbbgurult a sárban, ahol gonosz ereje végül elfogyott. Nem ez volt a legpusztítóbb ágyúgolyótalálat, amit De Lancey látott. Salamancánál egy ágyúgolyó magasan az ő nyerge felett röppent el, mielőtt a 27-esek nem kevesebb mint huszonkét katonáját ölte vagy sebesítette meg ugyanilyen véres módon. Akkor azért volt ennyivel hatásosabb a lövés, mert az ottani tüzérek ki tudták használni azt a körülményt, hogy kemény talajon az ágyúgolyó éppen úgy pattog, mint egy óriási krikett labda. Itt szerencsére a sár lehetetlenné tette ezt a technikát. Azzal együtt, a lövések így is elég kárt tettek. Megnézte a golyó vágta véres ösvényt. A fejetlen és kizsigerelt hullákat. A vinnyogó, szánalmasan megcsonkított fiatal tisztet, akit négy katona már felemelt, és kellő tisztelettel cipelt a Mont St. Jean-gazdaságban felállított tábori kórházba. Nézte, ahogy a halottakat kiráncigálják a sorok közül, azok pedig újra összezáródnak, mintha mi sem történt volna. Az ezred főtörzsőrmestere maradásra szólította embereit. De Lancey visszafordult az ellenség felé. A francia ágyúk már tíz perce ontottak füstöt és lángot a völgy túloldaláról. Ilyen tüzérségi erődemonstrációhoz még hasonlót sem látott életében. Nyolcvan hat–, nyolc– és tizenkét fontos ágyú sorakozott a csatatér keleti oldalán lévő kis hegynyúlvány hosszában. Olyan elképesztő tűzerejű üteg volt ez, hogy az általa kibocsátott füst nemcsak eltakarta a mögötte felsorakozott

hadsereget, hanem azzal fenyegetett, hogy a napvilágot is elsötétíti. De Lancey Basii Jacksonhoz fordult: – Átkozott egy ágyútűz! Meddig folytatják még? Nézze az embereket! A mi legényeink kibírják. De látta a hannoverieket? Mit gondol, milyen sokáig bírják még? – Az Atyaúr nem tűnik nyugtalannak miatta, De Lancey. – Az Atyaúr sohasem tűnik nyugtalannak, Basil. De amit nekünk mutat és amit valóban érez, az két egészen különböző dolog. Előtte, kissé jobbra tőle, Wellington a lován, Copenhagenen ülve figyelt valamit a látcsövén át, amelyet most leeresztett a szeme elől, és De Lanceyhez fordult: – Azt hiszem, most kezdődik valami. Látja, hogyan viszik félre a lőszereskocsikat? Úgy látom, támadni akarnak! De Lancey belenézett a saját látcsövébe. Wellingtonnak igaza volt. Az ágyúk elnyúló sora mögött mozgolódás folyt. Á több száz lőszereskocsit, amelyek addig három hosszú sorban parkoltak az ágyúk mögött, most hosszú oszlopokba rendezték, olyan oszlopokba, amelyek között a csapatok egyes sorokban áthaladhatnak. Wellington folytatta: – Szóljon Pictonnak, hogy készüljön az összecsapásra! De mondja meg neki, hogy tartsa rejtve az embereit a lehetséges legutolsó pillanatig! Vagy ameddig az ágyúk el nem hallgatnak. És vonassa vele vissza azokat a hollandokat és belgákat az alsó lejtőről! Eleget kaptak már! Igaz. Nem sokkal dél után még mindannyian borzalommal teljes várakozással figyelték, amint a franciák nekilátnak a nagy ágyúk sorba rendezésének az emelkedőn. Az ilyen óriási üteg Napóleon egyik kedvenc taktikai fogása. És mindig a tömeges támadás előhírnöke. Több mint egy órába telt, amíg az üteg minden egysége a helyére került. Az ágyúk rendkívül közel vannak a szövetséges erőkhöz, gondolta De Lancey. Legfeljebb hatszáz méter. Elég közel voltak hozzá, hogy tisztán lássa, szinte klinikai tárgyilagossággal, ahogy az egyes tüzérek minden lövés után kínlódva visszatolják az egy tonnás, nagy ágyúkat, majd spongyával kitörlik a csövét, újratöltik és becélozzák. Utána még a golyó röptét is figyelhette,

amint az ágyú füstölgő csövétől a gerincig néha két másodpercen át is száll a becsapódás előtt. Itt, vonaluk jobb oldalán, a közvetlenül a gazdaság mögé helyezett ezredek, főleg a német légió kivételével, még nem szenvedtek súlyos veszteségeket. Baloldalt, ahol Picton hadosztálya támogatta a hannoverieket, súlyosabbnak tűnt a helyzet. Bár igaz, nehéz volt megkülönböztetni az élőt a holttól, mert mindegyik feküdt. Wellington ezt a trükköt sűrűn bevetette Spanyolországban, s hatékonyságára véresen emlékeztetett az iménti ágyúgolyó. Mégis, e golyók legnagyobbrészt magasan felettük zúgtak el. A veszteségek többségét a francia aknák okozták, amelyek a fekvő gyalogság felett robbanva halálos, tűzforró fémesővel árasztották el őket. A megzavart éjszaka következményeként sok kimerült katona álmában halt meg, nem is érzékelve, hogy eltalálták. De Lancey megfordult a nyeregben. Szeme felfedezte Will Cameront. – William, lovagoljon Sir Thomas Pictonhoz! Mondja neki, hogy őkegyelmessége úgy hiszi, a franciák támadni készülnek, ő is készüljön! Mondja meg neki, hogy a lehetséges legutolsó pillanatig tartsa fedezékben az embereit! És kérje meg, hogy Bylandt katonáit vonja vissza a gerinc mögé! Amint a fiatal tiszt elvágtatott, De Lancey visszafordult Wellingtonhoz, s a slepp többi tagjával együtt követte a vezért, aki a gerinc vonalán arra indult, amerre a készülődő támadás fókuszpontját sejtette.Elhaladtak egy brit ágyúüteg mellett. Parancsnoka, egy pirospozsgás, fiatal kapitány odalovagolt a herceghez. – Kegyelmes uram! Könyörgök, engedje meg, hogy a tüzérség visszalőhessen az ellenséges ütegekre! Az embereink rettenetesen sokat kapnak! – Határozottan megparancsoltam, uram, hogy az ágyúink ne vívjanak tűzpárbaj t a franciákkal. Az ilyen párbaj hatástalan és költséges. A lőszerünket a gyalogságuk számára tartogatjuk, amikor majd ránk jönnek. Nagyon félek, az embereinknek egyszerűen muszáj tűrniük! Alig fejezte be, akna robbant felettük, harminc méternyire jobbra tőlük. Wellington kivételével mindenki lekapta a fejét. De Lancey

végignézte, ahogy a vasgolyó egy átlagosnál nagyobb szilánkja az égből aláhullva kettészeli az egyik század törzsőrmesterét. Ugyanabban a pillanatban kiáltás harsant közvetlenül mögöttük. Megfordult, s látta, hogy egy másik lövedék egy nagy fába talált és félbevágta: a fa felső része egy, a sebészek által csak az imént felállított elsősegélynyújtó helyre esett. A sebészek most a fa ágai közül próbáltak kikecmeregni. Micsoda bohózatba illő kontraszt, gondolta, a körülöttünk folyó mészárláshoz képest! De hát éppen erről szól a csatatér. Olyan hely, amelynek a lényege is abszurd, s az a természete, hogy abszurd epizódokat szül. A fát ért találatból világossá vált, hogy a franciák emelték a tüzelési szöget. Ez pedig csak egy dolgot jelenthet. Pillanatokkal később már látta is az apró fekete emberpöttyöket elválni a háttértől maga előtt, balra az útvágattól, éppen Picton vonalával szemben. Francia lövészek és könnyűgyalogság. A főerők előtt előcsatározók haladtak. De Lancey nézte, ahogy megközelítik a szövetséges előcsatározók viszonylag ritkásabb vonalát. Füstpászmák jelezték az egyedi kis drámákat, ahogy katonák felbuktak vagy állva maradtak. Azután, amíg a puskalövések még folytatódtak, a kék kabátos belga előcsatározók elfordultak az előretörő franciák elől. De Lancey nézte, hogy a francia könnyűgyalogos egységek megközelítik La Haye Sainte tanyaházát, és tűzharcot vívnak a német légió odabent lévő, Baring vezette puskásaival. A már félórája dübörgő fülsüketítő zaj most hirtelen elhallgatott. De Lancey hallotta még az előcsatározók muskétáit, de az ágyúk egyszerre hagyták abba a tüzelést. Gonosz dörgésüket új hang váltotta fel: követelőző, ritmikus puffogás, amely mintha a völgy alól jönne. De Lancey tüstént megismerte a hangot. Ram tant, ram tant, ramtatam, ramtatam, ram tam. És megint. Ram tam, ram tam, ramtatam, ramtatam, ram tam. Ez a pas de éarge. A rémületes hang, amit a veterán katonák „régi nadrágnak" hívnak. Az Ibériai-félszigetről ismerős, a francia gyalogság közeledését jelző dobpergés. Kétszáz dobos verte a most lélekharangként szolgáló takarodót. De Lancey érezte, hogy

összeszorul a gyomra, és kiszárad a torka. Most már tisztán látta a menetoszlopokat. A napfény tizenhat bronzsasról verődött vissza, magasan a kékzubbonyos tömeg felett billegtek. Gyorsan megszámolta őket. Kétszáz ember széles, talán húsz ember mély. Látta az embereik előtt körbe-körbe táncoló tiszteket, ahogy buzdítják katonáikat. A dobosok egyszerre emelték és zúdították le dobverőiket. Katonák dobálták csákóikat a levegőbe. De Lancey úgy érezte, hogy Franciaország minden dicsősége őellene masírozik. S mihelyt a gerinc alá értek, felettük az ágyúk újrakezdték a tüzelést. A golyók magasan, sebesen jöttek, körülbelül egy lovas katona magasságában. Az egyik igazolta is De Lancey becslését: a herceg törzsének szélén magával vitte egy, a dragonyosoktól odahelyezett kamaszkorú kürtös felsőtestét és lova fejének elülső részét. De Lancey előreösszpontosított. Milyen lassan jönnek, gondolta. A sár miatt. Egy lovastüzér–tiszt lovagolt közéjük. Tisztelgett Wellingtonnak. – Kegyelmes uram! Napóleon és a törzse lőtávolságon belül van! Tisztán látom őket, uram! Lőhetünk? – Szó sem lehet róla! Nem fogom megengedni. A parancsnokoknak nem az a dolga, hogy egymásra lövöldözzenek! – Azzal próbálkoznak, hogy elijesszenek bennünket a csatatérről? D'Alava volt a kérdező. Wellington tisztelgésként ujjával megérintette kalapja szélét a spanyol előtt. – Drága grófom, még soha nem hagytam el egy csatateret a zaj miatt, s most sem szándékozom. – A szövetséges tüzérség parancsnokához, Augustus Frazerhez fordult: – Most lövethet a tüzérséggel, Frazer. De vigyázzon, csak a gyalogságra! Elkapta De Lancey tekintetét: – Ezt most gondosan kell időzíteni! Három perc múlva a szövetségesek hegygerincének teljes hosszúságában elhelyezett tizenhárom üteg – hetven ágyú – tüzet nyitott. A szövetséges gyalogság legelöl álló katonái éljenezni kezdtek. – De Lancey! Jöjjön velem!

Wellington kelet felé nyargalt. Amint De Lancey utolérte, máris mondta neki a parancsokat: – Szóljanak Ompteda ezredesnek, hogy az l–es könnyűzászlóaljat küldje át az országúton a puskások támogatására! Az orániai herceggel hívasson le egy zászlóalj hannoverit, hogy megerősítsék La Haye Sainte-t! Es számítsanak a lovasság felbukkanására! Mihelyt De Lancey elküldte Abercrombyt a herceg utasításaival, megállították lovaikat egy alacsony sövény mellett, a skót felföldiekből álló 79-es, más néven Cameron ezred közelében. Az ezred hatalmas zöld selyemzászlaja, közepén a megkülönböztető térdszalaggal és András–kereszttel ott lobogott felettük az uniós zászló mellett. Mert noha a katonák a parancsnak megfelelően fekve várakoztak, egy csoport dudás gyűrűjében a zászlóőregység még mindig állt, s felettük az ősi ezredinduló, a „Cabar Feidh" dallama rikoltozott a levegőben. A zene kiválóan festette alá azt a képet, ami De Lancey szeme elé tárult a brüsszeli országút túloldalán. A most feketébe és égszínkékbe öltözött orániai herceg éppen parancsot adott. Helyettese, a köztiszteletben álló veterán Constant Rebeque láthatóan vitába keveredett felettesével. Egy indulatkitörést követően egy lovast leküldték a gerincen Kielmansegge hannoverijei felé. A zászlóalj másodperceken belül lefelé vonult a lejtőn, a gazdaság irányában. Odaérve pedig megállt, és oszlopban maradt. Mi az ördögre készül a herceg? De Lancey Wellingtonra nézett, ám ő a balszárny fejleményeivel volt elfoglalva. Sem Wellington, sem Kielmansegge nem látta a tanyaház felé közeledő francia gyalogság tömegét, vagy a szárnyukat védő vérteseket. Mivel nem rendelkeztek az ő magasságelőnyével, nyilván a hannoveriek sem látták a közeledő ellenséget. De ha nem formálnak rögtön négyszöget, mindjárt ízekre szedik őket! És mivel kénytelen volt a főparancsnok mellett maradni, De Lancey tökéletesen tehetetlen volt. Körülnézett, hátha lát egy hadsegédet, de senki nem volt ott. Most valami felfordulást észlelt, s megfordult a nyeregben, vissza Picton vonala felé. Több száz kék kabátos belga és holland gyalogolt feléjük, vissza, fel a hegyen, hátra. Néhányukon rettenetes, tépett sebek. Ez Bylandt dandárja, amelyik az elülső lejtőre helyezve az

ellenséges tűz zömét kapta. De Lancey-nek eszébe jutott, hogy ezek az emberek tavaly még Napóleonhoz voltak hűségesek. Ennél is aggasztóbb volt, hogy velük jöttek visszafelé a zöldkabátos 95-ösök is, akiket az útmenti homokos gödörben elfoglalt állásukból szorított ki a puszta számbeli fölény. Tovább balra azt is látta, amint egy francia oszlop éppen tűzharcba kezd Bylandt katonáinak vonalban maradó töredékével. A holland vonal most megtört. Megfordultak, s a Kempt és Pack közötti résen hátramenekültek. A csúcson egyetlen belga zászlóalj maradt, hogy visszatartsa az emelkedő, kék emberhullámot. Az előretörő franciák éljenezni kezdtek. De Lancey feltételezte, hogy az ő számukra a csúcs immár szinte elhagyatottnak tűnhet. Lefelé pillantott a brit ezredek irányába. A sövény mellé, ahol Picton katonái, Kempt és Pack dandárjainak ibériai veteránjai – akik alig két napja oly sokat szenvedtek QuatreBras-nál –, a skót felföldiek, a 28-asok és a Royal Scots még mindig a vállmagasan álló kukoricában feküdtek, és sztoikus türelemmel várták a parancsot. A szövetséges tüzérség most golyóról kartácsra váltott. A kartácslövedék egy ónhengerbe szorosan bepréselt, nyolcvanöt darab másfél unciás szilárd vasgolyóból állt, s úgy volt beállítva, hogy terjedő kúp alakban robbanjon. A kartács véres lyukakat vágott a közeledő francia oszlopba. A sasok mégis tovább közeledtek. De Lancey már közelebbről hallotta a dobokat, s tisztán kivette a „Vive l’Empéreur!" kiáltásokat is. Végig a sorban a brit és szövetséges tüzérek futni kezdtek ágyúiktól visszafelé, a zászlóaljak védelmébe. De Lancey Wellingtonhoz fordult:– Itt jönnek, kegyelmes uram. De azt hiszem, elkapjuk őket! – Valóban, De Lancey. Nagyon úgy tűnik! De Lancey érezte, hogy a lejtőn közvetlenül felé tartó tizenhatezer ellenséges ember lába alatt remeg a talaj. Lova idegesen kapált a sárban. – Mit szól ehhez, Sir James? – kérdezte Wellington Kempttől. – Elküldjük őket, kegyelmes uram! – Akkor talpra az embereket! Állítsa fel őket! Körülötte mindenfelé tisztek és altisztek harsogva adták tovább a parancsot. – 32-esek, fel!

– 28-asok, felállni! – Készülj! S mint egy szellemhad, a háromezer vöröskabátos egy emberként pattant talpra, sorokba rendeződött, s előreszegezte muskétáját. A menekülő hollandok nyomában igyekvő, a gerinc csúcsára most felérkezett franciák megtorpantak. Szinte tapintható volt a hirtelen előttük termett brit gyalogosvonal láttán érzett döbbenetük. –Tűz! A visszhangzó parancs higanyként futott végig Kempt dandárjának vonalán. Minden muskéta elsült. A francia oszlop megmerevedett, s távolabbról, kelet felől újabb nagy sortűz válaszolt az elsőnek, amint Pack dandárja is tüzet nyitott. A füst felszálltakor De Lancey látta, micsoda pusztítást vittek véghez. A franciák teljes első sora a földön feküdt. Hullák mindenfelé. Tisztek szedegették fel a bronzsasokat az elesett zászlóvivők kezéből; sebesültek és haldoklók kaparták a földet kínjukban. A második sor tölteni próbált. Kétségbeesett kezek ügyetlenkedtek a lőporserpenyővel, kovakővel és tölténnyel. Sokan elejtették a tömőpálcát. Helyet kerestek, ahol lövésre tarthatják a muskétát. Késő! A tömött oszlopokban még ebben az új felállásban is egyszerűen túl rövid volt a frontvonal. Alig ötszáz volt képes elsütni a fegyverét a velük szemben lévő több ezer ellenségre. A brit muskéták újabb sortüzet adtak le, s most új hang emelkedett a fegyverdörgés fölé, amint a skót szoknyás felföldiek három ezredének, a Cameronnak, a Gordonnak és a Black Watchnak dudásai sikoltva–nyekeregve rákezdtek a saját csatadalaikra. Most, gondolta De Lancey. Most szuronnyal elintézzük őket! Hallotta, amint tőle balra Sir Thomas Picton bömbölő hangon ismétli el az ő gondolatát, s öszecsavart esernyőjével a levegőben hadonászva ordítja túl a hangzavart: – Rohamra, fiúk! Hurrá! Hurrá! A walesi parancsnok jelzett a hadsegédjének, Horace Seymournak, hogy adja ki a parancsot az előrenyomulásra. Picton körülnézett, és megtalálta Kemptet. Rákiáltott: – Küldje rájuk a felföldieket!

Merev arccal visszafordult az ellenség felé, majd hirtelen felágaskodott a nyeregben, ahogy egy muskétagolyó széttépte kürtőkalapja felső részét. A tábornok élettelen teste De Lancey szeme előtt bukott előre, és csúszott le a földre. A tragédiáról tudomást nem vevő Wellington hangja hozta vissza De Lancey-t: – Szükség van rám, De Lancey! A 79-eseknél! A herceg balra elvágtatott, s De Lancey követte. Arra igyekeztek, ahol a Cameron ezred előreindult, s éppen tűzharcot vívott egy francia zászlóaljjal, amely alig húsz méterre tőlük fejlődött fel az út túloldalán. Most az egyszer úgy tűnt, a franciák nyerik az összecsapást. Wellington megbizonyosodott róla, hogy elegendő megrendült, skót felföldi katona látja őt, majd általános parancsot kiáltott feléjük: – Most, 79-esek! Sortüzet rájuk! Gyerünk! Az Atyaúr jelenléte elég hozzá, hogy a legnyúlszívűbb katonát is oroszlánná változtassa, gondolta De Lancey. A menekülésre immár nem gondoló Cameron dühödt tempóban töltött és tüzelt a franciák sorai közé. A kék oszlop visszahőkölt. Wellington mosolygott.– Ennyi elég lesz. A jobbszárny felé fordította Copenhagent, s az országúton keresztülvágva könnyű vágtában elindult, nyomában a törzzsel. Amikor a gazdaság mögötti nagy szilfához értek, De Lancey megállította a lovát. A tanyaháztól jobbra, a hegygerinc lábánál a talajt vörös kabátos német holttestek pettyezték, a lejtőn pedig a herceg parancsára felfelé özönlött az orániai herceg által korábban leküldöttek immár formátlan nyája. Velük menekültek a segítségükre küldött német légió zöld kabátos zászlóaljából az épségben maradtak. A füst fátylán keresztül De Lancey látta, hogy Ompteda és Kielmansegge zászlóaljainak maradéka négyzetbe rendeződik fenn a gerincen. A menekülők többsége menedéket talált a soraik között. Lenn, a tanyaház gyümölcsösében is több tucatnyi kék és fehér egyenruhás alak mozgott. A franciák elfoglalták a kerteket, körülvették az épületeket, s megpróbáltak átmászni a falakon. Wellington jobbra–balra pillantott.

– Uxbridge? Hol van az az ember? A szövetséges lovasság ragyogó huszáregyenruhát viselő parancsnoka vágtában jött a törzshöz. – Ó, Paget! – Wellington tévesen szólította meg a helyettesét, azon a néven, amit apja halála és az earli cím öröklése előtt viselt. De Lancey tudta, hogy szándékos a lekezelés, és tudta az okát is. Mindenki tudta, hogy még nem bocsátott meg a pompás küllemű lovassági tisztnek, aki hat évvel ezelőtt megszöktette Charlotte-ot, a herceg húgát, s azóta minden alkalmat megragad, hogy bosszantsa. – Paget, keresse meg Lord Edward Somersetet. Vigye a Household dandárt, és támadja meg a francia lovasságot a gazdaságtól jobbra! Uxbridge önelégülten mosolygott. – Éppen most jövök Somerset tábornoktól, kegyelmes uram. Pontosan ezt a parancsot adtam neki! – Istenemre, valóban? Helyes, akkor menjen vissza hozzá, és segítsen neki elindítani az embereket! Vissza kell nyomják a gyalogságot is! Ha tudják. – Igenis, kegyelmes uram! – Uxbridge a herceg körül gyülekező lovasokhoz fordult. Saját hadsegédei közül hármat is köztük talált. – Thornhill, Seymour, Wildman! Van kedvük sportolni egy kicsit? – Megfordította a lovát, és a vonal jobb oldala felé indult, Somerset irányában. – Nézzetek majd! A három tiszt a tábornoka után sietett, Wellington pedig felvonta a szemöldökét. – De Lancey! Szóljon Ponsonby tábornok úrnak, hogy az úttól keletre meg kell rohamoznia a francia gyalogságot. Most rajta múlik a csata sorsa! Le kell nyomnia őket a gerincről! És ne menjen utánuk messzebb, mint a völgy felénk eső oldalának a lejtője! Semmiképpen nem szabad sem a völgybe nyomulnia, sem az ágyúkra támadnia! Világos? – Igen, kegyelmes uram! De Lancey átvágott az úton, és leléptetett a hátsó lejtőn arra, ahol a megtépázott gyalogság mögött a szövetséges dandárlovasság vörös kabátosai várták a támadási parancsot. Ponsonby éppen

megbeszélést folytatott Arthur Cliftonnal, a támadást vezető Royal ezred vezénylő tisztjével. A tábornok észrevette a közeledő De Lancey-t. – Ó, De Lancey! Látja őket? A franciákat? Most már ugye mi következünk? Itt az előrenyomulási parancs? –Jól ítéli meg a helyzetet, Sir William! A dandárjával azonnal meg kell támadnia a gyalogságot! De a völgybe ne menjenek le! Erre nagyon határozottan figyelmeztet az Atyaúr! Ponsonby mosolygott. – Legyen nyugodt, De Lancey! A fiaim pokolra küldik őket. Clifton, hallotta a parancsot. Állítsa rendbe az embereit! Eljött a mi időnk! – A hadsegédéhez fordult: – Braithwaite, fiam! Lengesse meg a kalapját a levegőben! Az ezredesek tudják, mi a teendő. A dandárság előrenyomul. Uxbridge és Seymour a főúton át lovagolt vissza, nehogy lemaradjanak Somersettől, De Lancey pedig elfordította a lovát a Royal szárnyától, s végignézte, amint a fiatal hadnagy a háromszor levegőbe emelt kalapjával útnak indítja a dragonyosokat. Nézte, ahogy a kiváló lovasok felfelé indulnak a lejtőn,és legyezőszerűen szétválnak a támadáshoz. A Skót Szürkék balra indultak, a centrumot pedig az Inniskilling dragonyosok foglalták el – koromfekete, magas lovakon ülő négyszáz jól megtermett ír katona. Előrenyomulásuk közepette De Lancey tanújává vált a percről percre különösebb nap eddig messze legkülönösebb epizódjának. A hátsó lejtő egyik sövénye mögül megjelent egy civil ruhás férfi és egy kisfiú. De Lancey megismerte a férfit: Richmond grófja volt. Magasra emelte cilinderét, s úgy buzdította a mellettük elhaladó lovasságot, mintha a newmarketi lóversenypályán lenne: – Hajrá, bátor legények! Hajrá a győzelemre! Akármilyen jól szórakozott De Lancey, nem kívánta, hogy a figyelme elterelődjön a csatáról, újra felkaptatott hát a dombra, párhuzamosan a dragonyosok elülső századaival. Hallotta, amint a kürtösök jól megkülönböztethető, egy G hangban crescendóvá emelkedő rikoltásokkal az „előre", majd abszurd módon a „roham" jeleit fújják. A dolgot az tette abszurddá, hogy esély sem volt arra, hogy a lovasok ebben a sárban vágtázni

tudjanak. A dombtetőre érve a sövény mögötti brit gyalogság sorai között indultak előre. De Lancey látta, hogy a Royal kettéválik, és áthalad Kempt dandárjának három ezrede közt. Jól kivitelezett manőver volt, de képtelenségnek bizonyult, hogy egy rövid vágtánál nagyobb lendülettel rontsanak a francia gyalogság első sorára. De Lancey megállt a keresztútnál, közvetlenül az új alakzatba rendeződő puskások mögött, és elbűvölten figyelte, hogy a gerinc vonalában a lovasság épp egy manőver kellős közepén lepi meg a kékkabátos gyalogosokat. Látta, hogy ha sikerült volna befejezniük, a manőver a nagy létszám miatt könnyen a franciák oldalára billenthette volna a mérleget. így azonban, az oszlop és vonal közt éppen félúton lévén, a formátlan gyalogostömeg kétszeresen is tehetetlen volt a közébük csapódó súlyos lovakkal és a rikoltozó, harcéhes lovasokkal szemben. De Lancey szeme előtt a szándékosan bevagdalt élű, nagy, lapos kardok kegyetlenül kaszáltak a sorok közt. Egy szép fehér lovon ülő francia ezredes megpróbált szembeszállni egy ír dragonyossal, akinek a pengéje a puszta súlyánál fogva kettévágta a francia kis kardját. A második vágás leszelte az ezredes orrát, ami egy bőrdarabon fityegett a szája előtt. Egyik kezét a sebéhez emelve a francia a vérzést igyekezett csillapítani, a másikkal visszafordította lovát a csetepatéba, hogy átküzdje magát az övéihez. Azután lovas és ló eltűnt, és nem bukkant elő többé. De Lanceyhez közelebb néhány franciának a gerinc tetején sikerült ugyan egy sortüzet leadnia, mielőtt a lovasok közéjük értek, de a Royal sikere itt is ugyanekkora volt. A pánikba esett franciák tömegesen özönlöttek vissza a völgybe, el a dragonyosoktól, s futás közben mindent eldobáltak, ami lassította volna őket a menekülésben. Borjúk, oldalzsákok, muskéták, csákók hevertek elszórva a domboldalon, a holtak és sebesültek között. Voltak, akik lefeküdtek, hagyták, hogy a lovasság átrohanjon felettük, majd felpattanva futottak az életükért. A harc különösen vadul folyt egy ponton, kétszáz méternyire lefelé a gerinctől. De Lancey végre meglátta a tébolyult harc okát: egy káplár vált el a tömegtől, lovának nyakán egy bronzsassal. Egy sas! Spanyolországban összesen kettőt fogtak el. A magányos lovas, aki sisakját a harcban

elveszítette, a brüsszeli út felé igyekezett, szemlátomást Wellingtont keresve. De Lancey már a szilfa felé készült irányítani, ahol a herceg állt, amikor a füstön át valami vörös villant el a szeme előtt, s rájött, hogy a dragonyosok túllovagoltak a céljukon. Nem hallották? Hiszen az Atyaúr határozottan parancsba adta, hogy ne menjenek le a völgybe! Mégis ott voltak már, vágtában hasítottak keresztül a francia gyalogságon, útban a szemközti emelkedő felé. De Lancey a szemét erőltetve próbált keresztülnézni a füstön, hogy lássa, vajon a többi ezred is megszegte-e a parancsot. Rémülten látta, hogy pontosan azt tették. Messze a balszárnyon a skótok szürke lovai mélyen a völgyben jártak már. Négyszáz, olykor ötszáz méterrel a szövetséges vonalak előtt. De Lancey a szilfa felé indult. – Kegyelmes uram! Higgyen nekem! Pontosan közvetítettem a parancsait! Egyértelműen megmondtam nekik, hogy ne támadják az ágyúkat! – Hogyne, De Lancey. Meggyőződésem, hogy ön pontosan adta tovább a parancsot. De hát ugyanaz a régi probléma megint a lovassággal. Egyszerűen túlságosan megrészegülnek a támadástól. Ez volt a bajunk már Spanyolországban is. Vágtatva nekimennek mindennek. Ez egyszerűen nem megy. Ez lesz a végzetük. – Még visszahívhatjuk őket, uram! Ha küldünk egy futárt. Van még idő! Wellington újra felemelte a látcsövét. Hosszan belenézett. Utána lassan leeresztette a szeme elől. – Szerintem nincs. De Lancey elővette a nyeregtáskájából a maga látcsövét, s a szeméhez illesztette. Tisztán látta már a vöröskabátos lovasságot, amint még mindig a menekülő gyalogosokat kaszabolják, majd a tüzéreket is, amint keresztüllovagolnak a nagy ütegen. Azután valami mást vett észre. Balra. Lobogó lándzsaszászlók. Zöldkabátos, csillogó sisakú dzsidások oldalról rontottak rá a skót lovasságra. De Lancey rémülten figyelte, amint a Skót Szürkék csapdába esett katonái ráébrednek, mi történt. Nem tudta elvonni a szemét az egyenként kibontakozó személyi tragédiáktól.

A franciák egyenként szedték le a brit lovasokat, s a megcsonkult ezredet folyamatosan pusztítva nyomták végig a völgy hosszában. De Lancey jobbra nézett a látcsővel, s látta, hogy a tisztek és altisztek megpróbálják rendbe állítani az Inskillings lovasait, hogy rendezetten visszavonulhassanak. De most őket is ellentámadás érte. Több száz friss, a csatában még részt nem vett vértes robogott le rájuk a gerincről. Közvetlenül De Lancey alatt eközben a Royal megfordult, s a maga páncélos nemezise elől fogott menekülésbe. Összekeveredtek a Life Guards katonáival, Somerset embereivel, akik egy része a főúton támadott. Az egész rendetlen ember összevisszaság nyargalva menekült a brit vonalak felé, el a gazdaság mellett. De Lancey leeresztette a látcsövet. Wellingtonhoz fordult. – Jaj istenem, uram! Mit tettünk? Wellington kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. – Elpusztítottuk a francia hadsereg egy teljes hadosztályát, és számos ágyújukat kivontuk a forgalomból. – De milyen áron, uram? Elveszítettük a nehézlovasságot! De Lancey most körülnézett, s ráébredt, hogy a saját törzséből is többen hiányoznak. Észrevette a holtsápadt Basil Jacksont. – Basil! Hol az ördögben vannak a többiek? Hol van Will? – Megsebesült, uram! Hátrament. Szörnyű balszerencse. Egy golyó elvitte a jobb karja legnagyobb részét. De Lancey elszörnyedt. – Fitzgerald? Beckwith? Dawson? – Fitzgerald is megsebesült, uram! Beckwith is. Nagyon súlyosan. A lába. George–ot fél órája nem láttam már. De Lancey megrázta a fejét. A családját pusztítják! Wellington látta a nyomorúságát: – Szép munka volt, Edward! Jól van! Az út túloldaláról átkiáltott szavak Lord Edward Somersetnek szóltak, aki fedetlen fejjel, nyakig sárosan lovagolt feléjük. Mögötte jött a Life Guards eleje, hogy visszafoglalja a gerincet. A herceg elismerően megemelte a kalapját előttük: – Life Guards! Köszönöm!

Kísérete végéről előjött d'Alava, Vincent báró, a pocakos osztrák attasé, és az orosz meghatalmazott, egy korzikai emigráns: Pozzo di Borgo gróf. Mindhárman szélesen mosolyogtak. D'Alava hízelgőén nyújtotta előre mindkét kezét. – Kegyelmes uram! Azt hiszem, ez a nap az öné! Soha nem láttam még ilyen hatású lovasrohamot! Ön megfutamította az ellenséget! – Köszönöm, d'Alava! De látni fogja, hogy még messze nem győztünk. Ez csupán az első kísérlet volt. Újra támadni fognak, meglátják, és nagyobb erővel. Ne örüljenek túl korán, uraim! Mialatt beszélt, egy lovastüzérosztag lovagolt el mellettük a főúton arra, ahol még mindig vállmagasan állt a rozs. Mintha vödrökbe tömött pálcakötegeket vittek volna magukkal. Az osztrák és az orosz értetlenül bámulta őket. D'Alava cinikusan De Lancey-re mosolygott, és előállt a magyarázattal: – Rakéták! Ez a brit... titkos fegyver. Wellington titokban egyetértett a spanyollal, mégis figyelmen kívül hagyta a gonoszul kétértelmű megjegyzést. – De Lancey, azt hiszem, most még jobban kell vigyáznunk! Európa nagy tolvaja talán elvesztette a kockajáték első menetét, de még egyáltalán nem végzett velünk. De Lancey a füstön keresztül balfelé nézett, az újraformálódó balszárnyra, ahol lovatlan dragonyosok, felföldi és könnyűgyalogsági sebesültek szakadatlan áradata bicegett hátrafelé az elsősegélynyújtó állomásra. Az ohaini úton magányos lovas vágtatott feléjük. Ahogy közelebb ért, láthatták, hogy brit huszár. De Lancey előtt állította meg a lovát. Tisztelgett a főparancsnoknak. – Kegyelmes uram! Tylor kapitány úr a 10-esektől tiszteletét küldi, uram! Jelenti, uram, hogy lovasságot észlelt keletre! Poroszok, kegyelmes uram! Egészen biztos benne. Most az egyszer Wellington arca felragyogott. – Blücher! Hol vannak? Milyen messze innen? – Chapelle St. Lambert közelében láttuk meg őket, kegyelmes uram. Úgy nyolc kilométerre innen.

Nyolc kilométer, gondolta De Lancey. Ha a porosz lovasságot alig nyolc kilométerre látták, akkor a hadsereg többi része sem lehet sokkal messzebb mögöttük! Mindkettejük nevében szólt hát: – Ez pontosan az, amit reméltünk, kegyelmes uram. Blücher átjött Wavre–ból. A poroszok csak nyolc kilométerre vannak! – Nyolc kilométerre, De Lancey! De lehet az akár nyolcszáz kilométer is, ha nem érnek ide hamar. Nézze! De Lancey felemelte a látcsövét, s a völgyön túlra nézett. A szemközti gerincen látta, hogy a francia ágyúkhoz új tüzérek kerültek. Folyt a nagy bronz ágyúcsövek tisztítása, s gyalogosok hordták mögéjük a friss lőszert. A kocsisok ostorozta lovak egy vonalba húzták a hatalmas lőszeres kocsikat. Welling–tonnak igaza van! Adja Isten, hogy a poroszok gyorsan ideérjenek! De Lancey tudta, hogy még néhány pillanat, s a pokol kapui ismét kinyílnak.

HÚSZ

Bougoumont, 14.50

Macdonell Alexander Saltoun az emberei élén lovagolt fel a gerinc lejtőjén, vissza a fő harcálláspont felé, ahol a vörös zászlóaljak felett kék és karmazsinpiros selyemnégyzeteket lobogtatott a csata vihara. Macdonell végignézte, ahogy elmennek; a sebesültek egymást támogatták, néhányat saroglyában vittek. Négy gárdista egyszerű, szürke pokrócban vitte gyengéd figyelemmel egy zászlós élettelen testét. Macdonell tudta, hogy Ed Pardoe–nak hívták, alig tizenkilenc éves volt, este korán otthagyta Mackinnon mulatságát, s megelőzte a lépcsőn Macdonellt, úgy sietett vissza az egységéhez. Balszerencsét hoz, mondták. Megelőzni valakit a lépcsőn. Szerencse! Nem lehet tudni, kinek van szerencséje kint a harcban. Macdonell csak nézte, és tépelődött. Hougoumont–ban az utolsó három órában Saltoun egysége rettentő veszteségeket szenvedett a gyümölcsös védelmében. Az első francia roham körülbelül negyed kettőkor kezdődött. A következő egy órával később. Macdonell csodálta skót honfitársának elszánt, egyesek szerint vakmerő bátorságát: valaki elmondta, hogy aznap már négy lovat lőttek ki alóla. A konyhakertből Macdonell fél órája látta, amint Saltoun személyesen vezet közvetlen támadást egy francia tarack ellen, amit azzal a nyilvánvaló céllal vontattak oda, hogy lángra gyújtsa az épületeket. Saltoun a negyedik lovára szállva az 1. könnyűszázad maradékának, néhány gránátosuknak és a maradék hannoverieknek az élén nyomult előre. Természetesen hasztalan. Alig kétszáz ember három teljes francia dandár ellen. Miután az alma-és cseresznyefák között visszaverték, a gárdisták a süllyesztett ösvény menedékébe húzódtak, s most végre Saltoun, aki fél óráig nyalogatta a sebeit, megkapta a parancsot a visszavonulásra. Macdonell megpróbálta megszámolni az 1. gárdistáit, amint felkaptattak a dombon. Alig hitt a szemének. Saltoun délben százötven emberrel jött le a gerincről. Most alig ötvenen voltak még harcképesek. Az eredeti egység harmada. Macdonell körülnézett az udvaron. Az ő emberei sem jártak sokkal jobban. De még mindig kitartottak a helyükön. Mindenfelé

sebesültek ültek a megtépázott falaknak dőlve, fejüket két kezükbe támasztva, kisebb–nagyobb sebeiken improvizált kötéssel. Újra átnézett a fal felett, s látta, hogy Saltoun életben maradott katonái mellett elhalad az őket felváltó egység. Nyolcszáz friss gárdista, a 3. ezred maradéka. A parancsnokuk Francis Hep–burn. Ibériai veterán, Vitoria hőse. Roppant kellemes személyiség. Macdonell megkísérelte kiszámolni, mennyi maradt az ő eredeti haderejéből. Itt, a Woodford ezredessel közösen tartott épületekben volt a szinte teljes Coldstream–állomány és a nas–sauiak maradéka. Összesen talán ezerhétszáz ember, kivéve a sebesülteket. Tudta, hogy a falakon túl egy teljes francia hadosztály áll velük szemben. Talán tizenkétezer gyalogos, öt ágyúüteg és a szárnyakat védő, tekintélyes számú könnyűlovasság. Biddle átsietett hozzá az udvaron. – Megint jönnek, uram! Muskétaropogás és éljenzés festette alá a francia támadást a kastély déli oldala ellen. Hányadszorra próbálkoznak most? ötödszörre? Tizedszerre? Macdonell a támadás helyszíne felé indult az udvaron. Hallotta, amint a kapitányok és az altisztek a rendszertelen időközökben leadott sortüzek dörgése felett ismételgetik parancsaikat: „Cél! Tűz! Cél! Tűz! Szabad tűz!" Hallotta az eleső támadók rémes sikolyait is. Újra meg újra. A csatatér végtelen és szentségtelen litániája: „Tűz! Tűz! Szabad tűz!" Az erdőben lévő tarackok újra tüzet nyitottak, s amint Macdonell a kertész házához közeledett, két lövedék magasan az épületek felett érkezve betalált az udvarba. Az egyik a kockaköveken érve földet nem robbant fel, csak szánalmasan sistergett. A másik azonban mintha pörgött volna, legalábbis a felnéző Macdonell úgy látta, s szinte megállt a levegőben, éppen abban a pillanatban, amikor a kertész kisleányát és a francia dobost felügyelő Henderson káplár kilépett az épületből. A lövedék a feje felett robbant szét, s amint meglepetve felnézett, egy tíz centi hosszú tömör vasszilánk közvetlenül a nyakánál vállon találta. A káplár összeroskadt a kövezeten, vére szökő–kútként spriccelt a nyakából. Másodperceken belül meghalt. Macdonell egy pillanatig mozdulni képtelenül nézte a félig lefejezett holttestet, s észrevette, hogy Henderson valami apró

fadarabot tart még mindig a kezében. Aprócska, kézzel faragott játék katona volt: gárdista. Macdonell feltételezte, hogy a két gyermeknek készült. Ezt nem szabad meglátniuk! Körülnézett segítség után. Talált egy káplárt. – Robinson! Vigyék innen ezt az embert! Gyorsan! Maguk ott! Maguk ketten! Segítsenek neki! Újabb gyermekfelügyelőt keresett Henderson helyébe. Észrevette a kürtöst, George Flinchleyt. – Flinchley! Menjen abba a házba, és vigyázzon a két gyerekre! A lányra és a dobosfiúra. És vigye ezt is magával! Lehajolt, s amint vigyázva, nehogy a lecsüngő fej elváljon a testtől, a három gárdista felemelte Hendersont, kifeszítette a halott ujjai közül az apró figurát, s odaadta a kürtösnek. – Tud ilyesmiket készíteni? – Nem, uram. – Nem baj. A fiú elszontyolodottnak látszott. – De játszhatok nekik a pléhsípon! – Igen. Az jó lesz. Furcsa, gondolta Macdonell, mit nem tesz az ember egy csata kellős közepén. Ennyi halál közt hogyan jut mégis egy kis hely az emberségnek? John Biddle-hez fordult. – Zászlóvivő őrmester! Hányan vagyunk? – A könnyűszázadban harminckét fő a veszteségünk, uram. Hat halott, uram, és van egy pár ember, aki csúnyán megsebesült. Joe Graham sebe halálos, úgy hiszem, uram. A csűrbe tettük őket. – A tisztek? – Mr. Montagut meglőtték, uram. De megmarad. És Moore kapitány úr is. Mr. Wyndhamet is súrolta egy golyó. Mr. Black–man halott, ugyebár, és Mr. Vane-t is eltalálták. Mackinnon ezredes úrról tud már, uram. A nagy házban vannak. És Ache–son ezredes úr eltűnt. – A többiek? Tud róluk? – Úgy hiszem, a Coldstream vesztesége száznegyven ember. Ezen kívül még vagy negyvenen meghaltak meg haldokolnak. Dr. Whymper morog meg vakoskodik odabent, uram. Azt mondja, nincs

fény, és nagyon fogytán már a gin és a brandy. Puskaport szór a csonkokra, uram. – Te jó Isten! Mindegy, biztosan érti a szakmáját. Szóval, hányan vagyunk a falakon? – Szerintem hétszáz harcképes emberünk van, uram, és még ötven olyan sebesült, aki meg tudja tartani a muskétát. A kastélyban lévő majdnem ezer gárdistából tehát minden hatodik a veszteséglistán van, s több mint egyharmaduk halott vagy haldokló. Macdonell eltűnődött, vajon hány francia fekszik holtak a falakon kívül. Azon is morfondírozott, hogy mi történhet a csatatér többi részén. Nagyon elszigetelten harcol itt. Mintha más országban lenne, vagy akár egy távoli bolygón. Amennyit tudtak a csatáról, lehet, hogy már meg is nyerték. Vagy elvesztették. Isten segítsen! Az udvaron keresztül Woodford ezredes jött oda hozzá. – Pompás kert, mi, Macdonell? Kár, hogy tönkre kell tennünk. Gyönyörű, ha engem kérdez. Persze nem egészen olyan szép, mint az enyém. Túl sok benne a fa, ugye? Nem gondolja? – Szerintem is, ezredes úr. – Szegény Dan, mi? Nem majomkodik többé az étkezdében, mi, Macdonell? Térden lőtték, mi? Végre úgy biceghet, mint Byron! Na, ez tetszeni fog neki! De azért lehetett volna rosszabb is. Mehetett volna pár hüvelykkel feljebb is. És akkor aztán nincs gond többé a hölgyekkel, James! Semmi gond velük! Semmi! Még nevetett a saját tréfáján, amikor nagy kiáltozás kezdődött a gyümölcsösben. Hepburn a 3. gárdistáit vezette a fák között, hogy visszafoglalják a gyümölcsöst a franciáktól. Macdonell Gooch-hoz fordult. – Gooch! Vigye az embereit, erősítsék meg a főépület felső szintjét! Hátha lőni tudnak a fejekre. És ha tudják, szedjék le a tüzéreket, mielőtt az a pokoli üteg felgyújtja az épületeket! Egy shillinget adok minden embernek, aki megöl egy tüzért! A zászlós és az emberei futólépésben indultak át az udvaron. Macdonell Gooch után szólt: – Henry! Egy pillanatra! – Halkan folytatta: – Álljon a felső szoba ajtajához! Biztos, hogy nemsokára lőni kezdik a házat, és azt

akarom, hogy odabent tartsa az embereket, amíg olyan forró nem lesz, mint a pokolban. Érti? De az Isten szerelmére, vigyázzon, hogy egy embert se veszítsen! – Igen, uram! Woodford ezredes éppen a száját nyitotta, hogy valami új bölcsességet osszon meg Macdonell–lel, amikor egy ágyúgolyó betörte a déli kaput, a keresztrúd szétforgácsolódott, s a kapuszárnyak kipattantak. Az odakint lévő franciák egy pillanatot sem vesztegettek. Vagy húsz vöröstollas gránátos másodperceken belül ott nyomakodott a belső boltív alatt. Macdonell még éppen időben vette észre őket. – Gárdisták, hozzám! Vonalba! Vállhoz! Cél! Tűz! Egy tucat katona futott oda, hatan ösztönösen féltérdre huppanva térdelő első sort képeztek. Az improvizált sortűz eldördült a már töltött muskétákból, s a tizenkét Coldstream–katona máris szuronnyal indult a sebesült és haldokló franciák ellen. A villogó acél és a záporozó muskétatus munkája nyomán a kaput újra becsukhatták. Vállal tartották helyben, amíg Frazer és két másik katona oda nem sietett egy hosszú fapalló–val, amit a keresztrúd helyére illeszthettek. A kapuőrházból gyilkos tűz alatt tartott franciák nem próbálkoztak újra. Macdonell visszaballagott a főépület melletti állomáshelyére. Látta, hogy az egyik gárdista egy frissen elfogott kisdobost kísér az istállóhoz, ahol együvé helyezték mindkét fél sebesültjeit. Rákiabált a katonára: – Maga ott! Mostantól kiválasztott ember! őrizze azt a kapubejárót! Gondoskodjon róla, hogy ha még egyszer betöri egy ágyúgolyó a kaput, rögtön kijavíthassa! Megfordult, és felkiáltott a kastély legmagasabb ablakába: – Mister Gooch! Azt hiszem, most már foglalkoznunk kell azzal az ágyúval! Amilyen hamar csak gondolja. És egy shillinget kap minden ember, aki leszed egy tüzért! – Uram! A felső szintekről lövések dördültek, s mintha azokra válaszként érkezne, két lövedék sivítva szállt elő az erdőből, s nagy lyukakat

ütött a tetőbe. A tető szinte rögtön lángra kapott. Pontosan az történt, amitől Macdonell félt. A francia tüzérek feljebb emelték a röppályát, és gyújtóbombát töltöttek az ágyúkba. A gyújtóbomba acélabroncsokkal formált téglaforma vászontartály, benne terpentin, faggyú és kén keveréke. Ha egyszer meggyullad a töltése, nincs, ami elolthatja, és biztosan felgyújt minden éghető anyagot, amivel érintkezésbe kerül. A védők immár valóban bajban voltak. Macdonell szeme előtt a lángok felfelé indultak a kitakart tetődeszkákon. Azonnal világossá vált, hogy a francia ágyúk fokozták a tüzelést. Variálták a lövedékeiket: gyújtóbombákkal lőtték az épületeket, aknával az embereket, s tömör golyókkal mindent, ami téglából épült. Egy rettenetes reccsenés hallatán Macdonell megperdült. Francia golyó csapódott a kapuőrházba, nagy lyukat tépve az elülső és a hátsó falon is, mielőtt az udvarra hullott. Menet közben nemcsak téglákat vitt magával, hanem négy gárdista testrészeit is. Véres maradványaik félig kilógtak a rongyolt résen. Macdonell odakiáltott egy csoport Coldstream-gárdistának, akik a disznóól tetején állva éppen a muskétáikat töltötték, hogy a közeledő franciákra lőhessenek. – Valaki vigye onnan fentről azokat a hullákat! Hozzák le őket! Biztosítani a helyet! Maguk négyen, odafent! Indulás! El–rington! Öné a kapu! Legyen éber! Nem szabad bejutniuk! Röhögtető, fojtogató felhőkben gomolygó füsttel telt meg a levegő. Macdonell a szája elé tartotta a kezét, hogy lélegezhessen. Egy belőtt akna tíz méterrel tőle jobbra robbant, s egy gárdistát úgy hajított a levegőbe, mintha rongybaba lett volna. A lövedék egyik égő szilánkja belehullott egy hordó puskaporba, amit két vöröskabátos készült arrébb gurítani. Semmi sem maradt belőlük. Egy harmadik katona, aki a hordó közelében állt, véres és felismerhetetlenné vált arcával Macdonellhez fordult. Macdonell nem ismerte. Arcvonásai kivehetetlenné váltak, de véres szája tágra nyílt rettenetes kínjában. – Istenem, segíts! Jaj, segítség! Nem látok! A szemem! Édes istenem, a szemem! Macdonell odarohant, hogy segítsen a kínlódó katonán.

– Sebészt! Hol van Dr. Whymper? Valaki keresse meg a sebészt! Segítsenek ennek az embernek! Két vöröskabátos a segítségére jött. Talpra állították a megvakított katonát. Macdonell visszafordult a kapuőrház felé, s ekkor a csűr melletti kocsiszín teteje egy óriási lángoszloppal a magasba repült. Belülről azonnal fülsüketítő állati üvöltés harsant. – A lovak! Mentsék a lovakat! Macdonell kétségbeesetten nézte, amint Smith, a tisztiszolgája és három másik katona berohan, hogy megmentse a tisztek lovait, akik mind a kocsiszínben voltak. Az egyik ember kivonszolt egy rémülten nyihogó kancát. Még egy katona kijött, de amint éppen az ajtón kívül kerültek, akna robbant előttük, s a halálra vált ló visszahátrált a kocsiszínbe. A katona elengedte a kötőfékét, s a ló eltűnt odabent. Smith üres kézzel jött elő, arca és két keze fekete volt, leplezetlenül sírt. Ennyi hát. Egy kivételével az összes ló bennégett. Az északi kapu felől egy tiszt jött oda Macdonellhez. Ismerős volt: Francis Home a 3-as gárdistáktól. Macdonell felé nyújtott valamit. – Üzenet, Macdonell! A főparancsnok úr küldi, Hamilton őrnagy úron keresztül. Macdonell átvette a cserzett öszvérbőrre írt üzenetet. Elolvasta a parancsot. Úgy látom, a tűz a szénaboglyáról átterjedt a kastély tetejére. Önnek azonban így is ott kell tartania az embereit. Maradjanak azokon a részeken, ahová nem ér el a tűzi Vigyázzon, ne veszítsen embert a tető vagy a padlók beszakadása miatti Ha beszakadtak, foglalják el a romos falakat a kertben, kivált, ha az ellenség számára lehetséges a ház belsejében keresztülhatolni a zsarátnokon. Macdonell Biddle-hez fordult: –Jöjjön velem! Bementek a kastély főbejáratán, és felhágtak a lépcsőn. Milyen más most, mint tegnap este volt! A falakat befeketítette a füst, s a felső emeletekről fadarabok hullottak a lépcsőre. Itt–ott francia muskétagolyó ütötte lyuk volt a falban, de a hőség volt mind közül a legnagyobb változás. Ahogy feljebb mentek, még forróbb lett a levegő. A nagy szalonban feküdtek a sebesült tisztek: George

Evelyn az összezúzott karjával, Montagu, Moore, a felkötött karú Vane. Whymper, a sebész, éppen Mackinnon lábát kötötte át gondosan. Három katona sörrel itatta a sebesült tiszteket. Macdonell megállt az ajtóban. – Uraim! Tisztelettel javasolnám, hogy ha egy mód van rá, ne habozzanak sürgősen távozni innen. Az égő tető akármelyik pillanatban beszakadhat. Káplár! Kötözők! Segítsenek nekik! És doktor úr, minden tiszteletünk Mackinnon ezredes úré, de azt hiszem, jóval sürgősebb munkát talál szemközt a csűrben. Majdnem hatvan ember várja az ön segítségét. És méltóztassék arról is gondoskodni, hogy a franciák is el legyenek látva! Visszament a lépcsőhöz, és tovább haladt felfelé, nyomában a zászlóvivő őrmesterrel, fel a padlásszintre, s ott, a sistergő, füsttel telt helyiségben, a zuggerendák közt megtalálta Gooch-ot és válogatott embereit, akik a távolság miatt bár látható siker nélkül, de még mindig lövöldöztek a védőket veszélyeztető taracküteg személyzetére. A fejük felett lángok nyaldosták a csúcsgerendát és a tetődeszkákat, amelyek közül több már megadta magát és elszenesedetten, tűzforrón heveit a szobában szanaszét. – Gooch, azt hiszem, eljött az idő, hogy elhagyjuk a házat. Ön megtett mindent, amit lehetett. Az udvaron lesz önre szükségünk. A láthatóan megkönnyebbült maroknyi mesterlövész azonnal otthagyta a tetőbe vágott lyukakat, s libasorban leindult a lépcsőn. Gooch mosolygott. – Félek, nem arattunk nagy sikert, uram. Bár ön tartozik egy shillinggel Clay közlegénynek, úgy vélem. Legalábbis bemondott egy találatot, és Phillips tanúsította, hogy látta. – Akkor meg fogom adni neki az adósságomat, Henry. Macdonell indulni készült, de egy hirtelen hangulat hatására visszafordult, és kinézett az egyik lyukon. – Istenemre, micsoda látvány! A füstön keresztül is látta alant a kastélyhoz tartozó, délre elnyúló földingatlant. Ott volt a kert, ami megmaradt belőle, újra tele vörös kabátos katonákkal, s azon túl a kék kabátos franciákkal zsúfolt erdő. A füst elszálltával éppen csak ki tudta venni balra a francia

hadsereg egyik teljes szárnyát. Egy pillanatra a nap áttört a felhőtakarón, és Macdonell felszisszent. A napsugár ugyanis nem kevesebb mint ötezer vértes acél mellvértjén csillant meg egyszerre. Soha addig nem látott ennyit együtt. És mozgásban vannak! Mindegyik! Lassú ügetésben, s láthatólag éppen őfelé. Gooch-hoz fordult. – Hát én... Gooch! Látja? Ott! Nézzen oda! Hát remélhetjük, hogy...? Most már biztosan ellenállunk a franciáknak! A nap újra áttört a felhőn, s több fényt küldött a La Belle Alliance vöröscserepes tetőin túli földekre. – Azt nézze, ember! Még több lovasság! És ágyúk is! És friss zászlóaljak! De az Atyaúr biztosan tudja. Biztosan van terve. Most már csak benne bízhatunk, Gooch! – És magunkban, uram! – Valóban, magunkban is, Henry. Igen. Bennünk van most az egész emberiség reménye.

HUSZONEGY

A Mont St. Jean keresztútja, 15.15

De Lancey Majdnem fél órája ültek itt, így tűrték a halálos golyózáport, amit a francia ágyúk szórtak rájuk a gerincen át. Körülötte a talajon elszórva hevertek a holttestek és a testrészek, törött fegyverek és egyenruhafoszlányok, zsebekből kihullott tárgyak és papírfecnik. De Lancey azon gondolkodott, nem nyújt–e túlságosan vonzó célpontot. Igaz, nem látta az ellenséges ágyúkat, s azok sem őt, de általános gyakorlat volt, hogy az ellenség zászlajának környékét lövik be, s De Lancey csak az imént vette észre, hogy közvetlenül jobbra tőle, alig tízméternyire áll a 73-asok zászlóőrsége. Odapillantott rájuk. Milyen fiatalok! Két zászlós, talán tizenhat–tizenhét esztendősek, és egy dobos, ő mennyi is? Talán tizenöt, nem több. Tőlük jobbra–balra egy őrmester és egy zászlóvivő őrmester állt, mindketten viharvert veteránok. De Lancey látta, hogy mindketten a foguk között morgott szavakkal bátorítják sápadt tisztjeiket. Éppen őket nézte még, amikor egy francia ágyúgolyó a talajon pattogva felrontott a völgyből, magasba szökött éppen a vöröskabátosok előtt, s csákóstól letépte a dobos fejét, teleszórta a körülötte állókat az agyvelejével. Az egyik zászlós elhányta magát. A másik döbbenten állt, s csak annyit mondott: – Ó, de rendkívül gusztustalan! A körülötte lévők nevetésben törtek ki, de mindjárt elhallgattak, mert pillanatokon belül repülve jött a következő ágyúgolyó, és hat egymás mögött álló szuronyt szedett le az eltalált embersorból. Gyorsan jött a nyomában a harmadik is, ami az egyik őrmestert a keresztszíján megpattanva terítette le. A vonagló, üvöltő sebesült fölé hajló káplár felnézett a vezénylőtisztre, aki odalovagolt. – A mellcsontja tört el, uram! A férfi sikolyai visszavitték De Lancey-t az Ibériai-félszigetre. Nem ő volt az egyetlen a társaságban, akit hasonlóan érintett az előttük lejátszódott tragédia. – Uraim! – szólt Wellington. – Azt hiszem, kissé talán túl sűrűn vagyunk itt egy rakáson. Nem tenne jót, ha valamelyest szétszóródnánk? Gordon! Ha volna kedves ellovagolni a

jobbszárnyra, és rávenni Chassé tábornok urat, hozza át a hadosztályát Merbe Braine–ből. Adam tábornok úr mögé álljanak be! – Szünetet tartott. Utazótáskájából újabb darab öszvérbőrt húzott elő, s ráfirkált valamit. – Canning! Vigye ezt a parancsot Olfermann ezredes úrhoz! A braunschweigiek húzódjanak fel Hougoumont felé. De el ne felejtsen szólni neki, hogy tartsák magukat a francia ágyúk látótávolságán kívül! – Jobbra fordult: – Somerset? – Kegyelmes uram? – Az egész vonal húzódjon hátra a gerinc mögé! És fektesse le újra az embereket! De Lancey Wellingtonhoz fordult. – Most lehet, hogy beveti a lovasságát, uram. Nem gondolja? Ha ezeknek a vérteseknek csak a felével is ellenünk jönne, kegyelmes uram, annak a gyalogságnak a támogatásával, amit a tartalékában látunk, és csupán egy ütegnyi lófogatú ágyúval, már annyival is nehéz harcra kényszerülnénk. Vagy úgy véli, uram, hogy a Császári Gárdát veti be? – Nem, De Lancey. Eléggé ismerem ezt az embert, hogy azt higgyem, a Gárdát a saját, személyes parancsnoksága alatt tartja, amíg nem egészen biztos a győzelemben. Vagy pedig, amíg nem érzi válságosnak a helyzetét. Ellene volna a háború összes szabályának, hogy csupán lovassággal kíséreljen meg támadni. Bonaparte tökéletesen tisztában van egy négyzet erejével még a legnagyszerűbb lovasság ellen is. Nem, szerintem tovább fog veretni az ágyúival, és csak veret és veret. Neki ez a módszere, úgy tűnik. De Lancey egyetértően bólintott. Bár maga nem osztotta Wellingtonnak a négyzetes alakzat erejébe vetett tántoríthatatlan hitét, kétség sem fért hozzá, hogy ez az egyetlen olyan alakzat, amelyben a gyalogság ellen tud állni a lovasságnak. De ki ne ismerte volna a sorsát John Colborne dandárjának, amelyet Albueránál felgöngyölített és megsemmisített egy lovassági oldaltámadás? Majdnem nyolcvan százalékuk elesett vagy megsebesült, s öt-hat zászlajukat is elvesztették. A négyzet bizony önmagában borzalmasan sebezhető, ha akár ágyúval, akár kézifegyverekkel közelről lövik. És mint mindenki tudta, ez a formáció sem százszázalékosan megbízható. A négyzet olyan erős,

mint a benne álló katonák. A lélektanon alapul. A kölcsönös függésen egymástól. Lehet valaki a legügyesebb szuronyos a hadseregben, vagy a legjobb céllövő, nagyon könnyen cserbenhagyja a tudománya, ha lovasok ezrei robognak felé. A négyzet csakis úgy maradhat egyben, ha minden egyes ember tökéletesen megbízik abban, hogy a mellette álló szilárdan a helyén marad. Csak akkor működik. És még így is, ha csak a legkisebb rés támad az oldalában, a lovasság beözönlik azon a résen, és hátulról tör rá a védekezőkre. Ahhoz pedig csak annyi kell, hogy egy haldokló ló estében két-három sor ember közé zuhanjon. Akkor aztán egy pillanat, és vége mindennek. A megtört négyzetek gyalázata tovább élt: az osztrákok Wag–ramnál, maguk a franciák Garcia Hernandeznél buktak el így. És ha történetesen nem fejeződött be teljesen a mindenkor roppant összetett manővert jelentő négyzetberendeződés, mielőtt még a lovasság támadott, akkor ismét csak véres mészárszékké változott az a félkész négyzet. Hiszen csak most, két napja, Quatre-Bras-nál egy elsietve kiadott parancs a manőver közben katasztrófába sodorta a 69-eseket, akik a zászlajukat is elveszítették. A 42-esek éppen csak megúszták ugyanazt. Bizony, gondolta De Lancey, Wellingtonnak igaza van. Pusztán lovassággal támadni ellene szól a háború összes elvének. De Napóleon soha nem a szabályok szerint játszott! És ha itt en masse használja a lovasságot, akkor minden szövetséges négyzetnek vízhatlannak és abszolút magabiztosnak kell lennie! De Lancey átnézett a szövetséges hadsereg jobbszárnyára, a gerincen visszafelé átvonuló braunschweigiek, nassauiak és hannoveriek oszlopaira, s most először súlyos kétségek kezdték gyötörni. Bárcsak rájöhetnének, mire készül Napóleon! Talán most, gondolta De Lancey, most jött el az a pillanat! Most talán valahogyan feloldozást adhat magának a Quatre-Bras-nál történt összeomlásért és a Blüchernek tett ígéret kínos epizódjáért. Mindenáron hasznosnak kell mutatkoznia! Maximálisan hatékonynak kell lennie! Murray mit tett volna? Odafordult a herceghez. – Kegyelmes uram! Azt hiszem, talán közelebbről kellene szemügyre vennem a helyzetet. Meg kell bizonyosodnunk Napóleon szándékáról!

– Valóban, De Lancey. Ha úgy véli, hogy lehetséges. A mester nem engedi, hogy a kártyáiba pillantsunk. De siessen! Nem veszíthetek el még egyet önök közül. Különösen önt nem, De Lancey! Követni fogjuk önt. De Lancey magával hívta George Scovellt, s Charles Lennox, March earlje és egy fiatal kürtös társaságában visszaindult a gerincen a szilfa felé, ami a nap legnagyobb részében a gyülekezőhelyük volt. A négy férfi perceken belül odaért a domb tetejére, közel ahhoz a ponthoz, ahol Christian Ompteda németjei, valamint a tanyaépület és a kastély jelezték a vonal legtávolabbi, legelőretoltabb pozícióit. A gerincre felérő De Lancey körül a levegő is megváltozott. Korábban érzékelte, amint az egyes ágyúgolyók sivítva érkeznek közéjük a füstből, itt viszont maga a légkör vastagodott meg: a levegőben ezerszám röpdöstek az ólom-és vasrészecskék. A zajuk is bizarr volt. Mint egy óriási méhrajé. Wellingtonnak igaza volt. Kezd pokolian meleg lenni. Túl meleg. Valami egyéb lehetőséget kell találnia arra, hogy megkösse a békét az Atyaúrral, őrültség lenne itt maradni vagy pláne továbbmenni előre. De Lancey elhatározta, hogy távoznak. Visszatérnek az előző helyre. Megfordította a lovát. Abban a pillanatban a szeme sarkából észrevett egy villanást balra, a francia vonal elején. Talán kétszáz méterre. A füst eltisztult, s most már közelebbről volt képes azonosítani az immár nyilvánvaló robbanások forrását. Noha a gazdaságot még mindig a német légió tartotta, a franciák odavittek egy üteg ló vonta ágyút La Haye Sante gyümölcsöse mögé, s közelről nyitottak tüzet. Kartáccsal és golyóval. Scovell és March felé fordította a lovát. Azután észrevette a stábjával együtt gyorsan feléjük közeledő Wellingtont. – Kegyelmes uram! Egy üteg! Balra közel! Azt hiszem, talán bölcs lenne visszahúzódnunk! Túl későn jött rá, hogy a hangja nem hatol el odáig. Lehetetlen, hogy meghallják. Elborzadva nézte, amint egy kartácslövedék elrepül a lova feje mellett, s közvetlenül March előtt robban szét, akinek a karját azonnal szétzúzta a számos apró vasgolyó némelyike. A fiú leesett a lováról. De Lancey a szövetséges vonal

felé fordult nyergében, s már vette a levegőt, hogy segítséget hív, amikor rettenetes ütést érzett a hátában, s egy pillanatig azt képzelte, éppen olyat, mintha egy krikettütő lapos felével kapott volna jókorát. Ösztönösen balra fordult. Hogy megtudja, mi történt. S fordulás közben... minden megváltozott. Azt észlelte ugyanis, hogy nem fordul, hanem zuhan. Úgy tűnt neki, nagyon lassan. Érzékelte, hogy elszáll a lova feje felett – különös és nem egészen kellemetlen érzés volt. Még a levegőben figyelmes lett a furcsa ízre is a szájában. Meleg. Vér. Vörös pára a szeme előtt. Már nem szegény March–ot nézte, hanem hosszában a szövetséges vonalat. A lobogó, szép selyemzászlókat; az automatákként egyszerre forduló katonákat, amint soronként húzódnak vissza a gerinc mögé, ahogy az Atyaúr parancsolta. Ekkor valami más szállt el a szeme előtt. Egy fél ló. S egy kék kabátot viselő, név nélküli véres valami, ami egykor Wilson kürtös felsőteste volt. De Lancey feje émelyítő koppanással ütődött a talajnak. És azután. Fájdalom. Hirtelen mintha az ég is keménnyé vált volna. Egy pillanatig De Lancey nem tudta, hol van. Azután megértette. Nem ég. Föld. Sár. Sárban fekszik. Arccal lefelé. De hol is? Otthon? Skóciában? Újra fájdalom. Eszébe jutott. A csata. Föld. Vörös föld; sár; kövek; vér. Megpróbált újra felemelkedni. De nehéz a teste! Meglepődött, hogy sikerült talpra állnia. No, akkor most egyenesedjünk ki! És újra érezte, hogy zuhan. Zuhan! A pokolba! A pokolba! A fenébe is! A talajnak ütődött. De a földet érés fájdalma semmiség volt ahhoz képest, amit a hátában érzett. Újra mozdulni próbált. Értelmetlen. Kinyitotta a szemét. Köveket látott. Megpróbálkozott a jobb karjával. A zsebébe kell nyúlnia. Megérinteni a követ. A felesége kövét. Magdalene. Megpróbálta kimondani a nevét. Becsukta a szemét. Megint köveket látott. Sziklákat. Örök sziklák. Az a szikla Dunglassban. A partot nyaldosó hullámok. Mint a fájdalom hullámai. Nyaldosnak. Összezúznak. Hullám hullám hátán. Vörösen izzó fájdalom a fájdalom hátán. Szüntelen. Időtlen.

S mintha ezer óceán zúgott volna a fülében, a hangok visszatértek a világába. Rémes hang. Üvöltés. Ki az ördög üvölt így? Megpróbálta felemelni a fejét. Hogy mondjon valamit. Ugyan már, ember! Ugyan már! Hagyja abba azt a visítást! Úgy visít, mint a cselédlány, akit először kapnak el. Mint egy spanyol kurva, mialatt megerőszakolják. Tényleg, ki az ördög csap ekkora zajt? Azután jött a rettenetes felismerés: ez a saját hangja! A fájdalom újra belecsapódott. Hullám hullám hátán. Hallotta, hogy valaki beszél. Messze, távol, fent valahol: – Jajistenem! Jajistenem, uram! Most egy másik hang. George Scovell: – Felpattant a földről. A háta közepét találta. Ühüm, gondolta. Most már értem. Szóval ilyen? Így kezdődik? Haldoklom, ugye? Jelezni próbált, de képtelen volt a karját mozdítani. Hagyjanak itt! Kérem, hagyjanak itt meghalni! Sohasem foglak elhagyni. Sohasem megyek el. Sohasem megyek el innen. Erről a mezőről. Ezekről a kövekről. Erről a földről. Kinyitotta a szemét, s felfedezte, hogy a világa valahogyan, valami varázslatos módon mikroszkopikussá vált, s amíg feljebb csak elhomályosult folt volt minden, idelent a földön minden kristálytiszta. Először látott ilyen lenyűgözően tisztán minden földmorzsát, minden pici követ, minden fűszálat. Icipici bogarakat a talajon. Mennyi apró pötty! Emberek vagy bogarak? Pici emberkék, mint a bogarak. Nem nagyobbak. Forog a világ. Mi pedig belekapaszkodunk, nehogy leessünk, ő leesett. Most a földbe próbál kapaszkodni. Bal kézzel markolta. Kétségbeesetten, nehogy a semmibe hulljon. Hangot hallott. – Nézze, kegyelmes uram! Él még! Mozog! Megpróbálta felemelni a fejét. Sikerült is egy pillanatra, aztán visszahanyatlott. Egy ló lábait látta. Fekete ló. – Segítsen neki valaki! – Ó, istenem, De Lancey! Szegény fiú! Azután Wellington hangja: – Tudja, majdnem fiúkorunk óta ismertem. Szegény De Lancey! Akkor hát meghaltam? Úgy beszéltek rólam, mintha már halott lennék! Nem haltam meg! Beszélni próbált. Megint vért érzett a

szájában. Vér és föld. Négy ember felemelte. Megfordították. Egy arcot látott. George Scovell. – George? Hallotta, amint a szó elhagyja a száját. Scovell szeme felragyogott. – Sir William? Tud beszélni. Végre! – Halálos. Érzem, George. Mondja meg nekik, hogy hagyjanak itt. Hadd haljak meg békében! – Nonszensz, De Lancey! Csak horzsolás, nem több! Nevetni próbált. Hányás lett belőle. Hányadék és vér. Látta a tócsát az úton, amikor a négy katona egy takaróra emelte át. Mellette a papírjai. A parancsok. A térkép. Levelek. Meg kell mentenie őket! Beszélni próbált. Újabb fájdalom jött. Hullám hullám hátán. Gyengéden a kordéra fektették. Ajka mellett szalmát érzett. Megpróbált ráharapni. Elállítani a fájdalmat. Minden mozdulatnak élénken tudatában volt, ahogy a katonák gurítani kezdték a kis kordét az úton. Minden kockakő okozta minden aprócska zökkenést érzékelt. Mennyi új kín! Istenem, a hátam tűzben ég! Belekapaszkodott a mocskos falusi kordé oldalába. Újra hányt. Hányadék és vér íze. Mennyi vér! Hol találták el? Azt mondták, a hátán. Tüdő? Vese? Lép? Egy örökkévalóság után abbamaradt a szörnyű mozgás. De Lancey csak az eget és a kordé oldalát látta. Óvatosan lehúzták a meleg szalmaágyról, s a véráztatta takaró széleit fogva vitték befelé valami boltíves bejárón. Újra meg tudott szólalni: – Óvatosan vigyenek, legények! Még nem haltam meg! Mintha megismerné ezt a helyet. Egy gazdaság. A sebesültek szűrőállomása. Mont St. Jean. Itt orvosok vannak. No jó, vagy rendbe hozzák, vagy megölik. Megpróbálta elfordítani a fejét. Nem sikerült. Látta, hogy itt–ott katonák álldogálnak, s tátongó, véres sebeiket szorongatják. Mások ültek a földön. Néhány feküdt. Látta, ahogy némelyik a frissen kötözött csonkját fogja a sokktól merev arccal. Amint bevitték egy csűr ajtaján, észrevett egy végtagokból álló piramist, amit a fal

mellett halmoztak fel. Karok, lábak, kezek, lábfejek. Némelyik nedves még. Vajon mennyi? Hány embert nyomorítottunk meg ma? Tudta, hogy ez a legjobb sors, amire számíthat. Szegény nyomorék lesz. Hajlott hátú. Béna. Haszontalan. Nem férfi többé. Hangosan kimondta az asszony nevét. – Magdalene. Becsukta a szemét, amint a kőpadlóra fektették. Az ajka mozgott, de hang nélkül. Ó, drágám! Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okozok neked! Az agyát elöntő vörös párán át látta az ő kis templomukat, az almafavirággal teleszórt templomudvart. A vihogó fehér ruhás lányokat. A nevető tiszteket. Magát is látta. Ahogy átvonul az udvaron az asszonyához. Nevetnek. Valaki beszél hozzá. – Sir William, nemde? Ne aggódjon, uram, mindjárt elintézzük! Kinyitotta a szemét. Látta a fölötte álló, véres kezű, mosolygó sebészt. Elintézik? Jól elintézik! Torz embercsonk lesz belőle? Nyomorék? Jaj, Magdalene, úgy sajnálom! Mit teszünk majd? Mit tehetsz? Sohasem foglak elhagyni. De hogyan élek majd veled? Hogyan élhetek? És hogyan élhetnék nélküled? Lassan, minden apró mozdulatért új fájdalommal fizetve, a néhai mellényzsebe felé indította a kezét. Meglepetésére megtalálta a követ; síkos volt a vérétől. S a csűr csendes árnyai közt, a sebesültek halk sírásának hangjaival körülvéve, érezte, hogy arcán kergetni kezdik egymást a könnyek. Utána ismét a fájdalom következett. Hömpölyögve. Hullám hullám hátán. A léte szikláinak csapódva. De Lancey végre megengedte magának, hogy puhán, csendben az eszméletlenségbe süllyedjen.

HUSZONKETTŐ

La Belle Alliance, 15.45.

Napóleon A támadás kudarcot vallott. Efelől nem volt kétség. A füst felszálltával Napóleon tisztán látta, hogy a tanyaház még mindig a britek kezén van. A szállingózó szürke és fehér felhőkön át nézte a néptelen mezőt, tele az emberek és lovak tetemeivel. Balra a kastély lángokban állt. Ez jó. A britek hamarosan kijönnek belőle, s akkor a szárny biztosítása után Reille csapatai hozzáfoghatnak Wellington vonalának felgöngyölítéséhez. A nehézlovasság is csak parancsra vár. A harcba be kellett vetni Reille hadtestének nagy részét. Minden hadosztályt Bachelué kivételével. És akkor mi van? Ha ez kell a szövetséges szárny berogyasztásához, hát legyen! A jobbszárny viszont aggasztóbban állt. D'Erlon embereiről tudta, hogy még nem heverték ki a brit lovasságtól elszenvedett csapást. Két sas is elveszett! És megint csak egyetlen hadosztály maradt sértetlen, Quiot hadosztálya. Most pedig a Ney vezette villámtámadás után azt is visszaverték a gazdaságtól. La Haye Sante. A szövetséges vonal centruma és Wellington hadállásának a kulcsa. De észrevette, hogy a marsallnak, ha csak rövid időre is, sikerült egy lovastüzér–üteget állítania a tanyaház bal oldalára. Az biztosan nagyon fajt a briteknek! De a gyalogsággal együtt az üteget is vissza kellett vonni. Bárcsak lenne valami mód arra, hogy az ágyúkat ott tarthassa, és közelről tüzelhessenek! Felfelé, az égnek fordította a fejét. Becsukta a szemét. Kinyitotta. Talán meg lehet csinálni. Soult-hoz fordult. Mosolygott. – Nagyon bátrak voltak azok a szürkéket lovagló katonák, ugye? Nagyon bátrak! Jól dolgoztak, nem gondolja, Soult? Mégis levágtuk őket! Látta? Azt hiszem, a lovasságuk legjobb részének már vége. És most nyitva hagyták magukat. Egészen kitakarva. Átnézett jobbra. Odaát, valahol keletre, az erdőn túl közelednek a poroszok. Most már biztosan tudta. Elküldte Lobeau hadtestét, tízezer embert és harminc ágyút, hogy megállítsák őket. Arra van parancsuk, hogy Plancenoit–ba húzódjanak visz–sza, és házról házra védjék a falut. Ez legalább elég időt biztosít az ő számára ahhoz, hogy nyerjen ez ellen az arrogáns angol ellen. Egy órája

üzenetet küldött Grouchy-nak, s megparancsolta neki, hogy vonuljanak a segítségükre. Ha a marsall megfelelő sebességgel mozog, akár hátba is kaphatja von Bülow poroszait menet közben, amikor az Wellingtonhoz próbál csatlakozni. Visszafordult Soult-hoz. Ekkor a gerincen lévő egyik angol üteg sortüze sivítva megérkezett, veszélyesen közel a császár kíséretéhez. Egy golyó a kikötött lovak mellett ért földet, abban a pillanatban, amikor a Gárda tüzérségének tábornoka, Jean Des–vaux de Saint Maurice odalovagolt. Soult lova megijedt, amint az egyik ágyúgolyó a sörénye felett süvített el. Egy másodperc töredéke múltán újabb tömör vasgolyó deréktájon találta és vízszintesen szelte ketté St Maurice–t. A levágott felsőtest a földre hullott. Ám a nyerget még mindig szorító lábakat magával vitte a csatatér közepe felé a pánikba esett, de csodával határosán sértetlenül maradt ló. Az egyik alacsonyabb rangú hadsegéd hányni kezdett. A zaj felé forduló Napóleon egy pillanatig tágra nyílt szemmel bámulta tüzérparancsnokának véres maradványait. A zsebébe túrt az illatosított zsebkendőért. Az orrához tartotta. Másfelé nézett. – Moline! – szólt Gourgaud. – Takarítsák azt el! Gyorsan! A szerencsétlen tábornok minden nyoma másodperceken belül eltűnt a színről. A tartását visszanyert császár eltette a zsebkendőt, s végignézett a szövetségesek hadállásán maga előtt. Késedelem nélkül támadnia kell! Egy bátor frontális támadás a lovassággal teljesen meglepné Wellingtont! Fiatalabb korában természetesen nem ezt a megoldást választotta volna. Az értelmes dolog e pillanatban az átcsoportosítás lenne. Megvárni Grouchy harmincezer fős erősítését. De nincs rá idő. Blücher, vagy legalábbis a hadseregének egyik része, már biztosan az erdőben van, jobbra. Mennyi idő még, amíg ideér? Egy óra? Kevesebb? D'Erlon hadtestét megtizedelték. Kétezer embert foglyul ejtettek; behajtották őket a brit vonalak mögé. Isten tudja, még mennyi hever odakint holtan vagy haldokolva, ő ráadásul kénytelen volt megparancsolni d'Erlonnak, hogy további gyalogosokat engedjen oda a nagy üteghez a lemészárolt tüzérek pótlására. Fenn kell tartani a tüzelést! Nem hagyhatják nyugodni a briteket! Még mindig jó az esély! Még van esély. Fel s alá járkált. Az

ajkába harapott. A háta mögött összefont két kezének ujjait erősen egymásba szorította. Legalább jobban érzi magát. A fájdalom kiment a farából. Dr. Lameau csodálatos kenőcse. De a fáradtság nem szállt ki belőle. Megdörzsölte a szemét. – Uram! – szólt Soult. – Okos dolog lenne visszavonulnunk. Ha egyszerűen visszavonjuk a gyalogságot a lovasság mögé. Ernyőt formálunk. Lobeau–t használnánk hátvédként. Idehívjuk Grouchy marsaik, és konszolidáljuk az erőinket. Akkor újra támadhatnánk. De most, uram, most kimerültek az emberek. A talaj. Nem tudunk mozogni. És a poroszok... – A poroszok? Miért aggódik annyira a poroszok miatt, Soult? Kimerültek. Ligny-nél megvertük őket. Nem akarnak harcolni. Lobeau majd elbánik velük. És ott van még a Gárda is. Konszolidálni nincs időm. És így is megcsináljuk, Soult! Nézzen oda! A tanyaház nemsokára a miénk lesz. A kastély is. Nézze, hogy ég! Nem tarthatnak ki már sokáig odabent. Most van a támadás ideje! Amikor a leggyengébbek! Nézzen fel oda! A gerincre. Mit lát? Wellington hátravonja az embereit. Időre van szüksége az átszervezéshez. Lyukakat tépünk belé az ágyúkkal. Most már csak nagy erővel kell támadnunk, és azok a lyukak ki fognak szélesedni. És akkor elkapjuk, Soult! Meg kell erősítenünk a frontvonalat! – mondta, majd szünetet tartott. – Parancsolja meg az Ifjú Gárdának, hogy vonuljon keresztben jobbra! – folytatta összeráncolt szemöldökkel. Kezdett dühös lenni. – A d'Erlon által korábban elfoglalt állásba menjenek az elülső lejtőn! A vezérkari főnök odarendelt egy futárt. Sietősen firkált parancsot adott a kezébe. Napóleon a saját retorikájának fogságába esve folytatta: – Emlékszik Eylaura, Soult? Nem lát hasonlóságot ezzel a csatával? Akkor a délután közepére elvesztettünk egy hadtestet. Reménytelennek látszott. És mit csináltam? – A kezével mutatta: – Amíg ön a balszámyat tartotta itt, Murát vezetésével beküldtem tízezer lovast a centrumba. Az egész tartalékot, vérteseket, dragonyosokat, mögöttük pedig a Gárda teljes lovasságát. Emlékeznek, Bertrand, Gourgaud? De la Bedoyere? – Én nem voltam ott, uram!

– Hogy? Ja, igen. Persze. De ön emlékszik, Soult? Mi történt? – Öklével a tenyerébe csapott. – Bezúztuk a vonaluk centrumát! Kettészakítottuk az orosz hadsereget! Hány zászlót zsákmányoltunk? Tizenötöt? Húszat? – Tizenhatot, uram. – Tizenhatot. Tizenhat orosz zászlót akasztottunk ki a Tui–leriák falára! Lovasság, Soult. Lovasság! És megint meg tudjuk csinálni! Wellington nem tud mit szembeküldeni. Megtörtük a dragonyosait, a gyalogsága pedig kimerült. – De négyzetbe fognak állni, uram! Spanyolországban... Napóleon felvonta a szemöldökét. Csúfondárosan könyörgő mozdulattal emelte fel két kezét. Vezérkari főnökének magas fej hangját utánozta: – Spanyolországban legyőztek minket, uram! A brit gyalogság, uram! Nem tudtuk betörni a négyzeteiket, uram! – Visszaváltott a saját hangjára. – Spanyolország, Soult? Ez nem Spanyolország! Én nem voltam ott önnel Spanyolországban! Eylaunál betörtük a négyzeteiket! Emlékszik? Magunk előtt görgettük őket! Most mitől fél annyira? Wellingtontól? Ő sem isten, igaz? Csak ember! Én mondom önnek, ma úgy szétzúzzuk a gyalogságát, ahogy az oroszokét szétzúztuk Eylaunál! –Újra a háta mögött fonta össze két karját. – Keressék meg Milhaud tábornokot! Mondják meg neki, hogy szükségem van a vérteseire! Most! Mind a nyolc ezredre. Háromezer emberre. Az egész hadtestre. Övé lesz a dicsőség, hogy legyőzheti Wellington seregét. Győzelemre fogja vezetni a hadseregemet azon a dombon át. Brüsszelbe! Igen. Brüsszel a kulcs. Becsukta a szemét, s most a fájdalom figyelmeztetés nélkül újra belenyilallt. Jobban összeszorította a két kezét. Ne! Ne most! Ne, amikor a legnagyobb szükség van itt rám! Amikor képesnek kell lennem a vezetésre! Ne! Egyetlen utolsó esélyt kérek! Hadd ne legyek rosszul! De tudta, hogy hasztalan rimánkodik. A fájdalom intenzitása máris megnőtt: émelyítő rendszerességgel mart a belsejébe. El kell terelnie a gondolatait! Brüsszel! Brüsszel a hadjárat kulcsa. A háborúé. Elfoglalom Brüsszelt, és a koalíció összeomlik. A

háborúnak vége lesz. Le fogom győzni Wellingtont, és elfoglalom Brüsszelt. Megpróbálta elképzelni, milyen lesz a támadás. Frontális attak a lovassággal. A régi stílusban. A vértesekkel. Egy ellenállhatatlan lovashullám, amely átcsap a dombon, és mindent maga előtt sodor. Milhaud meg tudja csinálni. Egy hadosztály elég lesz. Delort emberei. A második legerősebb hadosztály a seregében. Még friss és pihent. Milhaud persze velük megy majd. O vezeti őket. Vagy talán... Napóleon összekulcsolt ujjai közé engedte a fejét, s lassan végighúzta két kezét az arcán. Kinyitotta a szemét. Nem. Nem csak Milhaud. A csapást az az ember fogja rájuk mérni, aki Murát kivételével egyetlenként képes ilyen roham vezetésére. Az az ember, akinek az Oroszországban mutatott példája a Moszkva Hercege címet fialta neki. Napóleon odahívta de la Bedoyere–t. – Hol van Ney? – Elöl, a tanyaháznál, uram. La Haye Sainte-nél. Quiot tábornokkal. – Menjen, keresse meg! Mondja neki, hogy most van rá szükségem! Mondja meg neki, hogy megkapja a lovasságot! A vérteseket. Delort embereit. A 14. hadosztályt. Milhaud–t. Mondja meg Ney-nek, hogy Delort vérteseit fogja vezetni, és lekergeti a briteket a dombjukról! Mondja meg neki, hogy ő fogja megnyerni nekem a csatát!

HUSZONHÁROM

A völgy, 16.00 óra

Ney Keletről nyugatra haladtak át a mezőn, bizarr csendben a csatazaj közepette. Sem éljenzés, sem hurrázás nem jelezte Napóleon vérteseinek egyenletes haladását, csak a fényesre tisztított réz és bőr lószerszám csilingelése, az üres kardhüvelyek tompa kocogása, ahogy a csizmáknak ütődtek, s a több ezer acél mellvért ritmikus csörömpölése. A rohamcsapatok legnagyszerűb– bike, a „Gros Freres" úton volt. Minden katona csaknem két méter magas volt, s lován a felszereléssel együtt csaknem 140 kiló súly ült. Fekete lószőr sörény repdesett csillogó sisakjuk mögött, vállukon az elit katonáknak járó piros vállap. Státusban a Gárda után szoros másodikként a császári vértesek már húsz éve késztették félelemre Európa minden hadseregét. És most Ney vezeti csatába őket! A császár húsz perce üzent neki. Kivonta a La Haye Sainte-ért folyó harcból, ahol a szétdúlt gyümölcsös mellett biztatta harcra Quinot elcsigázott gyalogosait. Ez a gazdaság az ütközet kulcsa! De hogyan foglalják el? A Bertrand által személyesen hozott császári parancs kissé homályos volt, de eléggé egyszerű. Ney bevallottan meglepődött kissé, kivált az utolsó három napon sorozatban kapott szemrehányások után. Úgy tűnik, át kell vennie Milhaud egész lovashadtestét, s La Haye Sainte-től balra kell szorítania a szövetséges vonalat. Nagy lovasroham kell, amely kipucolja a vonal közepét, hogy behatolhasson a tüzérség. Utána következne, gondolta, a coup degrice, amit Napóleonnal az élen a Gárda visz majd be. A császára szavában nem kételkedő Ney egyenesen Milhaud két hadosztályparancsnoka közül a közelebb lévőhöz, Delorthoz lovagolt. A tábornok azonban nem hitt neki. Lovasroham támogatás nélkül? Elgondolhatatlan! öngyilkosság! Ney leordította a tiltakozót. Megfordította a lovát, s közvetlenül Milhaud–hoz ment. Az természetesen nem merte kétségbe vonni a marsall szavának hitelét, s így most mindannyian ott lovagoltak, Delort is, az utóbbi

három nyár során összegyűjtött legnagyobb nehézlovassági erő élén. Ney nevetett. A hadsegédéhez fordult: – Nos, Heymes, öreg barátom, végre itt vagyunk! Nézzen körül! Látott már ilyet? Moszkva óta nem, azt lefogadom! És most is meg tudjuk csinálni! Heymes mosolygott. Bólintott. Ney balra fordult a nyeregben. – Nem igaz, Rollin? Nem gondolja? Megfuttatjuk őket! – Természetesen, uram. ön meg fogja tenni. Ney körülnézett. Ismerős arcot keresett ezekben a kínos, gyomorcsavargató pillanatokban, amelyek mindig megkínozták a támadás előtti nyugalom idején. – Milhaud? A páncélt viselő vértestábornok közelebb lovagolt. – Uram? – Emlékszik Eylaura, Milhaud? – Hogyne, uram! – Ott megcsináltuk, Milhaud! Micsoda mészárlás volt ott! Akkor megcsinálták, ő csinálta meg. Azt, amit mindig is a legjobban csinált. Michel Ney, a fiatal huszár. Michel Ney marsall, Moszkva hercege, a lovassági támadás bátor vezetője. Szemét erőltetve, hogy átlásson a füstön, végigpásztázta az előttük lévő dombot. Az ottani vöröskabátosoknak semmi nyomát nem látta. A kékbe öltözött tüzérek ágyúi még mindig lőttek rájuk az elülső lejtőről, golyóik végigszántottak d'Erlon megtizedelt gyalogságának sorain; ők éppen újra alakzatba rendezték magukat a nagy üteg mögött. Az angol ágyútűz azonban semminek tűnt Ney számára a több száz francia ágyú állandó tüzének kakofóniájához képest. Ki akarhat helyben maradni ilyen tűz alatt? Talán Wellington tényleg elment. De ha valóban így van, akkor biztosan megpróbálta volna valahogyan evakuálni a kastélyt és a gazdaságot, ahol még mindig dúl a csata. A jó tábornok soha nem hagyná cserben a katonáit. Kivált a gárdistákat, akik a kastélyt védik. Ney a vonal közepén lovagolt, az 5-ös vértesek, Armand Grobert katonái előtt. Soraik között ott voltak Austerlitz, Wag–ram, Borogyino, Lipcse veteránjai. A Pierre Lahuberdiére vezette, hasonlóan tapasztalt 10-esekkel voltak összevonva egy dandárba.

Bal oldalukon Vial báró vezetésével jöttek a 6-osok és a 9–esek, jobbra pedig a 13. hadosztály a Travers vezette 12–esekkel és 7– esekkel, valamint Dubois alatt a 4-esek és az 1-esek, akik még nem heverték ki a brit nehézdragonyosok visszaverésében való részvételük fáradalmait. Majdnem háromezer ember és ló vágott át menetoszlopban a véres mezőn. Ney-t beburkolta a lovak nyirkos bőrének és friss ürülékének megnyugtató szaga. Elhaladtak La Belle Alliance mellett. A kis fogadó tele volt törzstisztekkel és hadsegédekkel. A császárt viszont nem látta Ney. Talán pihen. Fenn a dombon, Le Cailloun–nál. Közvetlenül a fogadótól a gerinchez vezető úton lévő balszárny felé indulva legyezőszerűen szétlovagoltak, hogy kialakítsák a támadó formációkat. Maximális erővel fognak belecsapódni az ellenségbe. Nyolc ezred megy be oszlopban, mindegyik oszlop eleje harmincnegyven ember, két sorban. Legyőzhetetlen, ellenállhatatlan, mégis elszántan, hangtalanul néma erő. Várták a vezényszót. Balra tőle Hougoumont még fényesebb lánggal égett, lángoszlopok nyúltak fel a tetőkről, vastag fekete fiist gomolygott elő az ablakokból. Jobbra a még mindig makacsul kitartó La Haye Sainte állt. Ezek az ő jelzőoszlopaik. A kis világuk bal és jobb széle. Köztük nyúlt el a völgy, amely felvezeti őket a lejtőn. Két tucat trombitajel harsant, s helyükre vonta az ezredeket. A katonák kivont és válluk alá szorított karddal, balettszerű pontossággal manőverezték magukat lobogó, sascsúcsos zászlaik köré. – Lépésben előre! Ney a bal válla felett hátranézett. A lassan mozgó vonal egyetlen hullámzó testként fénylett a sápadt napfényben. Négyszáz katona lovagolt úgy, hogy szinte érintették egymás térdét. Az acél végtelen hulláma, öt tiszt lovagolt minden század előtt. Miért nem tanulnak soha a britek, jutott Ney eszébe. A lovasságot egyetlen módon lehet kézben tartani: úgy, hogy a tiszteknek legalább a felét előre állítjuk. Bár Wellington is így tett volna azokkal a szürkéket lovagló bátor katonákkal! Talán mostanra máshogyan festene már minden. Majdnem negyven lépést haladtak előre, amikor a kollektív csend hirtelen megtört. Nyolc ezredes szólalt meg szinte ugyanabban a

pillanatban: – Támadás! Ügetésben előre! A nyolc ezredtől a parancs csengve futott szét a mezőn. A nagy lovak lassan a völgybe értek. Az első ágyúgolyók a vértesek közé vágódtak, mielőtt azok még akár tíz méternyit haladhattak volna, s embert és lovat egyaránt pusztító véres csatornákat vágtak magas soraik közt. A sorok parancsra sem várva összezárultak. Haladásuk rettenetesen lassú volt. – Rövid vágta! Tovább haladtak. Ellovagoltak Hougoumonttól keletre a tönkretett gyümölcsös mellett. Ney látta a fehér fustpászmákat, amint a kastély védői elszórtan tüzelnek az elhaladó lovasságra. A kastély irányában a soron végignézve észrevette, hogy a támadó vonal bal szélén nem vértesek, hanem dolmányos vadászok lovagolnak. A Gárda vadászai! De mi dolga a Gárda lovasságának ővelük? őket nem rendelte a támadásba! Ki adta nekik a parancsot? A császár? Maga a császár adhatta. Másnak ezek nem engedelmeskednek Na, jó! Akkor együtt törnek be a brit vonalba. Ez már tényleg ellátja a britek baját! Meg a német barátaikét! Tudni szerette volna, hogy a Gárda dzsidásai is velük lovagolnak–e, de nem állhatott meg, hogy megnézze. – Vágta! Rengett a föld alattuk. Mennydörögtek a paták, amint támadásra gyorsult a csaknem ötezer lovas. Ney érezte, hogy vadul dobogó szíve a paták ritmusára válaszol. – Heymes! Milhaud! Travers! – ordította a neveket. – Utánam! Franciaországért! A birodalomért! Az előttük lévő ágyúk halálos tüze kettéválasztotta az emberhullámot. De most válasz jött rá: a francia tüzérség a völgy feletti emelkedőről adott sortüzet. A francia ágyúgolyók magasan Ney feje felett repültek el, s a szövetségesek hadállásának mélyén tűntek el szem elől. A lovasság vágtában érkezett a lejtő aljára, s ugyanabban a tempóban indult felfelé a domb szilárdabb talaján. Már csak száz lépés a csúcsig! A kürtök újra megszólaltak A „charge á la sauvagé* vad jelét fújták.

Ney jobbra nézett. Semmi mást nem látott, mint acélt, gőzölgő lovakat és a vértesek sisakjainak szélben repülő fekete lószőr sörényét. – Vive l'Empéreur! Avancez! A kiáltás mindenfelől szólt, Ney is ezt üvöltötte, ahogy lángban égő tekintettel, vigyorogva hajszolta előre a lovát. A verejték és a kordit sűrű szaga volt az orrában. Most már nem is valakinek, csak úgy általában ordította: – Kövessetek! Kövessetek a dicsőségre! Franciaországért! A császárért! Az alacsonyabb lejtőre felért lovasok egy része előírásszerűen nyomult tovább előre. Az első sorban lovaglók egyenesen, kinyújtott karral előretartották kardjaikat, a nagy, lapos, százhúsz centi hosszú pengék fejmagasságban, a hegyük kissé lefelé. A második sorban lovaglók magasra emelve, a fejük felett tartották a kardjukat. A rendezett, jól öltözött vonalak már sehol sem voltak, s a tisztek is elvegyültek a katonáik közt. De Ney számára ez is volt olyan jó roham, mint bármelyik, a rövid első vonal valamelyest a tömött formációra emlékeztette. Támadásuk lendületével vágtában jutottak át a domb csúcsán. A szövetséges tüzérség most kartáccsal kezdte lőni őket. A vonal teljes hosszában emberek repültek ki a nyeregből, ahogy cafatokra tépték őket a vasszilánkok, míg fentről apróbb fémdarabok záporoztak a sisakokra és mellvértekre. Ney nem volt biztos benne, hogy milyen látványra számítson, amikor túlkerül a gerincen. A visszavonuló szövetségeseket fogja látni? Azt igazából sosem gondolta. De semmi sem készítette fel arra, ami a gerinc mögött várta őket. Tudta, persze, hogy az ágyúk ott lesznek, de azt nem gondolta volna, hogy ennyi. Amint a franciák a közelükbe értek, húsz méterről nyitottak tüzet, s a vérteseket hátrasöpörte a duplán beléjük töltött kartács iszonyú ereje. Ney szeme előtt tucatszám hullottak el. Minden egyes szövetséges ágyú előtt minden egyes kartácslövés négy–öt vértest rogyasztott lovastól egymásra; ember és lova együtt pusztult, egyetlen tépett húshalommá vált. Munkájuk végeztével a tüzérek odahagyták ágyúikat, s futottak hátra.

Egy szempillantással később Ney már azt is látta, hová futnak. A füstfelhőn átlovagolva nyomban világossá vált számára, hogy a teljes szövetséges haderő csak száz méterrel húzódott vissza, s most ott állt előttük tizenhárom tökéletesen megformált üreges négyzet és téglalap, sakktáblaszerűen elrendezve. Ahogy a középen összegyűjtött számos zászló és dob mutatta, némelyik két ezredből is állt. A gyalogság három sorban várakozott, az első sor térden, feltűzött szuronyát felfelé tartva. És a legtöbbje vöröskabátos volt. Nem, gondolta Ney. Ez nem Eylau. Ez valami más. Valami halálos. De tudta azt is, hogy a francia lovasságnak nincs más lehetősége, mint egyenesen nekitámadni a sűrűn meredező acélsoroknak. A lovasság megérkezett hát a dombtetőn át, s mindegyik szövetséges alakzat két hátsó sorából fegyelmezett sortüzek dörrentek. Ney látta maga körül a nyeregből kihulló bajtársakat, ahogy a meglőtt lovak levetették lovasukat, mielőtt összerogytak. Milhaud is földre került: kilőtték alóla a lovát. A vérteseknek alig volt idejük felgyorsulni, mielőtt az első négyzeteknek ütköztek. Ney megpróbált parancsot adni. – Lőjetek rájuk! Használjátok a pisztolyt! De a szíve mélyén tudta, hogy Isten, legalábbis egyelőre, elhagyta őket. Látta, hogy egy hatalmas termetű vértes nekiugrik egy vöröskabátosokból álló négyzetnek, de azonnal szuronydöfést kap alulról, mélyen a ló gyomrába. Az állat felágaskodott, és levetette a katonát, aki képtelen volt felkelni a földről. Körbekotort, a karabélyát kereste. Megmarkolta a kardját. Megpróbált felállni. Visszaesett. Ney akármerre nézett, csupa hasonló esetet látott. A támadás ellenállhatatlan lendületének foglyaként a vöröskabátosok alkotta két négyzet közti folyosóba lovagolt. Egy pillanatra jobbra nézett, s az egyik négyzet közepén megpillantotta Wellington összetéveszthetetlen, kék kabátos, egyszerű, fekete kalapos alakját. Annyira meglepődött, hogy pillanatnyi habozása közben újra magával ragadta a többi lovas rohanó hullámának ereje. A négyzet hátsó frontjába kerülve a kereszttűzben is észrevette az alattuk, a gerinc hátsó lejtőjén várakozó többi négyzetet. Fekete

braunsachweigiek, három zászlóaljnyi. Rajtuk túl pedig nagy tömeg könnyűlovasság, brit huszárok és könnyűdragonyo–sok, akik az ellentámadásra készülnek. Ó, Istenem, gondolta, ez nem visszavonulás! Wellington kezére játszottunk! Pontosan erre számított, hogy ezt teszem! Tovább lovagolt balra, s még két menetoszlopot látott. Gyalogosok. Hollandoknak látszanak. Előrevonulnak, hogy megerősítsék a szövetségesek jobbszárnyát. Az ellenséges frontvonal hátában, Ney-től csak öt lépésre Travers lebukott a lováról, amint három közvetlen közelből kilőtt muskétagolyó áthatolt a mellvértjén. Thurot, a 12–esek ezredese egy csapattal rárontott a négyzet oldalára. Ráugratott. Három szurony is a lova mellébe merült: az állat ráesett az alatta lévőkre. A nyeregből kivetett Thurot talpra kecmergett. Ney nem látta többé. Ekkor újra magával ragadta a lovastömeg, s a négyszög hátsó sarkát megkerülve sodorta vissza a francia vonalak felé. Át kell csoportosítani! Újra kell támadni! Most már csak így lehet győzni, ebben biztos volt. Hogy szétzúzzák ezeket a négyzeteket. Tudta, hogy lehetséges. Hiszen nem sikerült–e neki is már? Ez az egyetlen reményük! Ney rájött, hogy túlságosan balra sodródott. Közel ahhoz a helyhez, ahol a Gárda vadászai csaptak össze a szövetségesekkel, s éppen reménytelenül lovagolnak körbe–körbe két braun–schweigi gyalogosokból álló négyzetet. A közelükbe érve Ney látta, hogy egyetlen sortűz egy tisztet és öt vadászt szed le a lováról. Balról elhaladt a Császári Gárda vörös dzsidásai mellett. Tehát ők is beszálltak a harcba! Látta, ahogy Colbert harcba viszi a katonáit, a Quatre-Bras-nál megsebesült, felkötött karjával. Ney átszólt hozzá. Megpróbálta túlkiabálni a csatazajt: – Colbert! Colbert! Az ezredes észrevette, mosolygott, bólintott, beletörődőén vállat vont, s visszafordult a küzdelembe. Colbert katonáinak a három méter hosszú lándzsák biztosítottak némi kezdeti előnyt, mivel a szuronyerdő felett is tudtak velük lefelé döfni. De legtöbbjük a ledöfött gyalogos hullájában hagyta a

lándzsát, kardra váltott, s a brit gárdisták két négyzete közé szorulván kétfelől is kapta a muskétákból leadott fegyelmezett sortüzeket. Ney előtt három dühöngő dzsidás gerelyként hajította a lándzsáját a négyzetbe, majd kardot rántott, és meghalt a szuronyok hegyén. Haszontalan! Mészárlás! A verítékező Ney megpróbálta keresztülpréselni magát a forgolódó lovasok tömegén. Vissza akart térni a francia vonalakhoz. Talán ha több embert tud idehozni. Kellerman vérteseit és dragonyosait. Friss embereket hoz friss lovakon. A karabélyosokat is. Visszalovagolt, lefelé a lejtőn, s egyszer csak érezte, hogy hátulról ágyúgolyók fütyülnek el mellette. Hogyan lehetséges? Hiszen elfoglalták a szövetségesek ágyúit! Nem tették tönkre őket? Nem szögezték be a gyújtólyukukat? Félelmeit igazolta egy a közelben felrobbanó gránát, aminek egy nagyobb szilánkja Ney lovának gyomrába fúródott. Az állat egy pillanatra felágaskodott, majd a mellső lábaira rogyott, és átvetette Ney-t a fején. A marsall keményen ütközött a talajnak. Felült. Megrázta a fejét. A kardjáért nyúlt, megkereste. Két vértes leszállt a lováról. Talpra segítették. Az egyik átadta neki a maga lovát. Körülöttük mindenfelé ágyúgolyók szántottak a sárba és találtak célba a soraikat rendező lovasok közt. Bizony igaz, gondolta Ney. Mihelyt a lovasság túlhaladt a gerincen, a brit tüzérek kijöttek a négyzeteikből, s újra használatba vették az ágyúikat. Újra lőnek! Be kell szögezni azokat az ágyúkat! És talán fel lehetne vinni a lejtőre egy üteg lóvonta ágyút. Akkor igazi esélyük lenne a sikerre. De mindenek felett újra támadni kell! Ney lóra készült szállni, amikor Milhaud nyargalt oda egy friss lovon. Fekete, kétszarvú kalapján golyóütötte lyukak sokasága, mellvértje horpadt és sáros. – Uram, megsebesült? A nadrágja! Ney lenézett. Látta, hogy esés közben a nadrág kicsit elszakadt a jobb combján. Mocskos kabarjáról is elveszített egy aranygombot. – Semmi. Jól vagyok. Milhaud, újra meg kell próbálnunk! – Igen, uram. De legyilkolnak bennünket odafent! Hol van a tüzérség? Tüzérségre van szükségünk!

– Jön már! Kértem tüzérséget. A császár tudja, mit tesz érte ön. Nagyon büszke ránk. Küldi az ágyúkat. Nahát! Miért ne hazudjunk, ha az segít? Amennyire Ney tudta, egyetlen ágyú sem volt úton feléjük. A lejtő aljára ért, ahol a megzavarodott, csalódott vértesek próbáltak újra csatarendbe állni. Ney meg tudott különböztetni egy ezredet a ragyogó narancsszín gallérhajtókájukról. Ezek az 5-ösök, és rettentően megfogyatkoztak! A három századot alkotó ötszáz embernek talán a fele volt meg. A parancsnokuk még velük volt. Charles Grobert. Véres az arca. Mellettük ugyanolyan kábultan mindenki, aki megmaradt a 10-esek közül, azok mellett pedig a 6osok maradéka. Mindkét egység tiszt nélkül maradt, legalábbis pillanatnyilag. A fedetlen fejű Ney meggyőződött róla, hogy mindenki látja a vörös haját. Elkiáltotta magát: – Ez az! Gyülekező! Formálják újra a századokat! Kövessenek! Ney vagyok, Franciaország marsallja! Utánam! Gyülekező! Egy különböző egységekből összeverődött, körülbelül háromszáz vértesből álló, elrongyolódott egység élén találta magát. Odaszólt egy sebesült kapitánynak, Grobert kivételével a legmagasabb rangú tisztnek, akit látott: – Gyerünk! Újra támadunk! Kövessenek! – Azután a katonáknak: – Avancez! Franciaországért! Ide! Fel erre a dombra! Támadjatok velem! Támadjatok a szabadság kulcsáért! Sikerült némi éljenzést kipréselniük magukból. Elindultak felfelé a lejtőn, a szövetséges ágyúk keltette tűzvihar irányába. Az ágyúk azonban elhallgattak, amint a csúcs közelébe értek, s látták, hogy a tüzérek megint elbújnak. Két brit tüzér túl későn próbálta holtnak tettetni magát az ágyútalp alatt. Három vértes darabokra vágta őket. Ney a legközelebbi négyzet ellen vezette a katonákat. Meglepetés már nem érhette. Harminc méterről brit sortűz dördült. A bal oldalán három katona és két ló hullott el. Ugyanannyi vagy több is a jobb oldalán. Vagy húsz vértes a négyzet elé lovagolt. Pisztollyal próbáltak lőni. Egy másik fél szakasz egy haragos őrmester vezetésével két négyzet közé vágtatott be, a kardok mindkét oldalra csapkodtak, s noha folyamatosan fogytak, olyan méltósággal lovagoltak el, mintha gyakorlaton lennének a Bois de Boulogne-ban.

Ney egy pillanatra elbűvölten bámulta, amint az egyik hatalmas termetű lovas rést észlel a vöröskabátosok sorában, benyúl, és ügyesen lecsapja egy jókora angol őrmester fejét. Egy másik megállította a lovát egy négyzet előtt, s egy hentes precízen gazdaságos mozdulataival három embert is levágott a második sorban, mielőtt egy olyan közelről leadott sortűz végzett vele, hogy teteme megpörkölődve kezdett füstölni. A szövetségesek második vonalához közeledve, lefelé a lejtőn, Ney rátalált a lova alatt fekvő Delort-ra, aki szabadulni próbált a tetem alól. Egy vértes megállt, leugrott a lováról, és segített arrébb emelni a dögöt, majd golyót kapott a halántékába. A tábornoknak a lábszárát érte egy muskétagolyó. Egy másik vértes segítségével talpra küzdötte magát, s kiabálni kezdett Ney-nek: – Ez őrültség, Ney! őrültség! Megmondtam önnek, hogy mindannyiunkat megölnek! Ez őrültség! Mit csinálunk? Gyalogságra van szükségünk! Hol a gyalogság? Ney szó nélkül bámult rá. Elfordult. Másik négyzetet keresett magának. Elindult felé. Muskétagolyók fütyültek el a feje mellett. Ezek csak ifjoncok! Némelyik alig idősebb az ő nagyobbik fiánál! A gondolatot félretéve lehajolt, és vadul lecsapott a kardjával közéjük. Egy muskétát félig elvágott, leszelve közben a katona minden ujját. Messzebbre nem ért a kardja a szuronyok mögé. Egy medvebőrös nassaui őrmester elkapta a ló kantárját. Megpróbálta lerántani Ney-t a szuronyok halálos acéltüskéire. Ney ismerte a trükköt, elrántotta magát. Azután megpróbálta ágaskodásra bírni a lovát, hogy megrúgja a térdelő első sor katonáit. Észrevette, hogy egy zöldkabátos tiszt célba veszi a pisztolyával. Gyorsan elfordulva elvágtatott, hogy minél távolabb kerüljön. Menet közben érezte, hogyan csúszkál a ló a patája alá kerülő vérteken, élőkön és holttesteken. Most már tudta, hogy egyetlen dolgot tehetnek. Több emberre van szükség. Gyalogságra. Ágyúkra. És még több lovasra. Megtalálta Milhaud egyik alacsonyabb rangú tisztjét. – Támadjanak tovább! Ne hagyják abba! Megyek, megkeresem Kellermant! Csak nekik bátran! Tovább!

A tömegtől sikeresen elszakadva újra a francia vonalak felé fordult. Elindult lefelé a lejtőn, ahol szembetalálkozott egy tökéletes rendben haladó vértesegységgel, tőlük balra pedig két ezred zöldkabátos dragonyossal. A császár mintha megérezte volna az ő gondolatát! Nem gyalogság ugyan, de legalább friss lovasság. Észrevette a hadtest parancsnokát és a törzsét. Átlovagolt hozá. – Kellerman! Gyorsan! Szükségünk van az ön katonáira! Gyorsan, ember! Franciaország bízik önben! A tábornok intett tisztjeinek, s Ney figyelő szeme előtt az ezredtrombitások megfújták a roham jelét. Ney az első sorba fordulva csatlakozott az előnyomulókhoz. A vértesek és dragonyosok tengere most gyorsítani próbált a sár és a holttestek ingoványában. A karabélyosoknak nyomuk sem volt még. Nem baj! ők lesznek majd a harmadik hullám. Jobb úgy! A kastély mellett elhaladva jobb felől látta a Gárda lovasgránátosainak jellegzetes medvebőrét, és ott voltak a császárné dragonyosai is. Végül hát harcba küldte őket is a császár! No, de most aztán igazán van esély! Balra nyomta a lovát, arra, ahol a 11-es vértesek éppen vágtára gyorsultak. Megtalálta az ezredesüket. – Minden rendben, Courtier? – Tökéletesen, uram! Milhaud megtépázott századai az ő soraik között rohantak visszafelé, le a dombon, hátra. Ney rájuk kiáltott: – Gyülekezni! Gyülekező a völgyben! Felvenni az alakzatot! Vissza kell menniük a csatába! Gyülekezni! Gyülekezzenek! Mélyen bevágta sarkantyúját a ló verejtékes oldalába. Meglengette a feje felett csillogó kardját, aztán a rohamozó vértesek élére ugratott. – Rohamra! Gyertek, tizenegyesek! Emlékezzetek Jénára! Lipcsére! Emlékezzetek Moszkvára! Rohamra, utánam! Nézzetek rám! Ney vagyok! Rohamra a dicsőségért! Kövessetek a dicsőségbe! Franciaországért! A császárért! Ahogy a csúcsra értek, újabb tűzvihar söpört végig rajtuk. Csaknem csodálatos módon Ney ismét sértetlen maradt, de a füstön át borzadva látta, hogy micsoda pusztítás történt körülötte. Tanúja volt annak, hogy a hadosztályát vezető L'Heritier gyomrán átmegy

egy ágyúgolyó és a nyeregkápát, majd a hadsegédjét is kettévágja. Keresztülhatolt a zűrzavaron és a megvadult, körbeforgó lovakon, s megpróbált jobbra menni. Észrevette, hogy a dragonyosok parancsnoka, Picquet muskétago–lyótól eltalálva lassan hátradől a nyeregben, s tetemét a harc sűrűjébe viszi a lova. Egy hannoveriekből álló négyzet oldalában lovagolva észlelte, hogy a szövetségesek hátsó vonalai felől lovasosztag közeleg sebesen. Ellentámadás! Világoskék uniformisok. Huszárok Belgák? Hollandok? Balra rántotta a lova fejét, s azt vette észre, hogy egyenesen egy kisebb csoport braunschwei–gi felé vágtat két nassaui négyzet közt, amelyek katonái vaktában lövöldöznek rá. Elkerülte őket, s majdnem megint egy ellentámadásba lendülő osztag oldalába ütközött. Ezek most holland karabélyosok Megint elfordult, s végre a francia vonallal szemben találta magát. Átvágtatott egy elhagyatott brit ágyúütegen, s egy brit puskásokból álló négyzet mellett kötött ki a dombtetőn. Istenem! Sohasem lesz már vége ezeknek a pokoli négyzeteknek? Körülötte Kellerman vértesei tehetetlen dühvel döfködtek a szuronyok felé. Próbáltak utat vágni a sorok közt. A 8-asok egyik hadnagya odalovagolt Ney-hez. Rongyos fehér zászló volt nála, közepén Hannover címerével. – Uram! Uram! Zsákmányoltunk egy zászlót! Megengedi, hogy a császárhoz vigyem? – Hát persze, fiú! Persze, hogy el kell vinnie! Jól van! – Látja? Győzni fogunk! Meg tudjuk tenni! Gyengülnek már! – fordult Milhaud-hoz. Hol van Heymes? Elesett? Bizonyára. Helyette egy elhaladó vértes alhadnagy karját ragadta meg. – Gyorsan! Lovagoljon a császárhoz! Menjen a zsákmányolt zászlóval! Mondja el neki a hírt! Mondja, hogy győzünk! Visszanézett a négyzetekre. Azonnal látta, milyen üres volt a dicsekvése. Látta helyzetük reménytelenségét. Természetesen nem állnak győzelemre. De hogyan jutott a dolog idáig? A világ legjobb lovasságát áldozzák fel éppen. Acélnégyzeteken törik meg minden támadása. Ám mi mást lehet tenni, mint folytatni? Talán egy utolsó nagy lökés berogyaszthatja egyikmásik négyzetet.

S ha egy vagy kettő berogyik, akkor talán a többi morálja kellőképpen meggyengül, és futni kezdenek. Talán. Újra elindítja Milhaud-t! Megkeresi a karabélyosokat. A puskásokon túlvágtatva átvágott a 3-as vértesek egyik századán, s az oldalába került a támadó „isteneknek", a lovasgránátosoknak, akik éppen egy brit könnyűgyalogos négyszögnek rontottak. Ney észrevette parancsnokukat, Jamin tábornokot, aki a szorosra zárt soraik közepén, rikító küllemű trombitása mellett vágtázott. A nagydarab férfi állt a nyeregben, magasra tartott kardjával a levegőben körözött, s ordítva hajtotta katonáit. Azután egyszerre csak már nem volt ott. Ney elképzelni sem tudta, mi történhetett vele. Mintha egyszerűen eltűnt volna az emberek és lovak kavargó tömegében. A most már elszántan a karabélyosokat kereső Ney elfordult a gránátosoktól, s a kastély gyümölcsösének magas sövénye mentén indult tovább. Reille végre feljuttatott egy üteget a birtok széléhez, s a lovasság felett a brit gyalogosok négyzeteit lövette. Közvetlenül az ágyúk mögött, egy enyhe talajmélyedésben rejtőztek a karabélyosok. Két ezred, a hagyományos fehér és égszínkék zubbonyokban, élénkvörös sisakfbrgókkal és ragyogó bronzvértekkel. A nehézlovasság pávái. Parancsnokaik mélyen elmerülve beszélgettek. Az első pillanatban észre sem vették Ney érkezését. Figyelmetlenségük azonban nem tartott sokáig. – Blancard, Roget! Mi az ördögöt csinálnak itt? Ki rendelte, hogy itt maradjanak? Mit képzelnek, mit csinálnak? Nem látják, hogy támadunk? Nézzék, emberek! Nézzenek fel oda! – Reszkető karral a gerinc felé mutatott. – Parancsot kaptunk rá, uram! Kellerman tábnornok úr nagyon határozottan parancsolta, hogy maradjunk itt tartalékban! – Én pedig, Blancard, a császár nevében beszélek itt. Én vagyok a császár parancsa! Jöjjenek velem! Mindannyian jöjjenek velem! Megverjük őket! Élőre! Előre a sasok dicsőségéért! Furcsa módon a mezőn elszórt rengeteg tetem és egyéb hulladék ellenére most mintha gyorsabban értek volna fel a domb tetejére, mint korábban. Vagy talán csak arról van szó, hogy már megszoktam, gondolta Ney. Megszokta, hogy a halott és haldokló katonák arca és szétroncsolt teteme felett lovagol. Megsarkantyúzta

a lovát. Körülötte mindenfelé sebesült, tágra nyílt szemű és lovukat vesztett vértesek, vadászok, vörös dzsidások és dragonyosok szivárogtak visszafelé, a vonalak mögé. Ugyanennyi lovasát vesztett, a vértől és pusztulástól megvadult ló száguldozott minden irányban. Ney tovább sarkantyúzta a lovát, a harmadikat aznap. Blancard–hoz fordult. – Roham! Fúvassa meg a rohamot! Elkapjuk őket! A halott vértesek halmai közt óvatosan léptető nyolcszáz karabélyos ügetni is alig volt képes. A britek mégsem lőttek rájuk. Ney a négyzet alig harminc lépésnyi közelségébe vezette őket. Megismerte a katonákat odabent: gyalogos gárdisták. Várta az ütközést. Húsz lépés. Tizenöt. Tizenkettőnél a vöröskabátosok végre tüzet nyitottak. A karabélyosok élén támadó század emberestől, lovastól elolvadt. Ney egy pillanatra becsukta a szemét. Újra kinyitotta. Megrázta a fejét. Ezután, még mindig sértetlenül, rohamra vezette a második vonalat. Érezte, hogy kardja fémet, húst ér. De nem nézett le, hogy lássa a megcsonkítottakat, a levágottakat. Kardja végül beszorult valamibe. Elfordult a harctól. Hogyan történhet ez meg? Hogyan létezik, hogy legyőznek bennünket? Tényleg ennyire jók? Hogyan csinálják? Arcok villantak mellette. Szemükben rettegés és gyűlölet. Egy vértestiszt észrevette, hogy a marsall elveszítette a kardját, s felkínálta neki a sajátját. Ney elvette. Újra egész embernek érezte magát. Felkészült, hogy visszaforduljon a harcba, de ismét elsodorta saját katonáinak tömege, s rájött, hogy már megint a francia vonalak felé tartanak. A legelöl álló szövetséges négyzet mellett haladtak el, amikor azok oldalról tüzet nyitottak a franciákra, s Ney érezte, hogy lova lehanyatlik alatta. Új kardját keményen markolva oldalra dobta magát az állatról. Nem kerülhet alá! Távolabb gurult a sárban, s egyszerre csak egy elhagyatott brit ágyú alatt állt meg. Elhagyatott ágyú volt, de tüzelőképes. Ney a kereke küllőibe kapaszkodva tápászkodott fel. Körülötte halott brit tüzérek hevertek, meg a nap folyamán korábban elesett vöröskabátos gyalogosok és néhány saját lovasa. Egy katona, a külleme alapján reguláris brit, holtában is vad tekintettel, előre meredve hevert az ágyúkeréknek támaszkodva, ahová szemlátomást békében meghalni vonszolta oda magát.

Néhány méternyire balra egy vértes feküdt, mellvértjében nagy lyuk tátogott – kartács lehetett –, s vért bugyborékolva nyögdécselt, ahogy az élet lassan elszállt belőle. Ney körülnézett, keresett valamit, amit az ágyú gyújtó–lyukába tömhet. Egy szög! Egy egyszerű szög elég lenne! Akármi, ami megakadályozhatja ezt az ágyút abban, hogy újra lőhessen rájuk, amikor majd friss kezelők bújnak elő a négyzetek menedékéből. Tudta, hogy jönni fognak. Kell, hogy legyen itt valami! Valami! Ney a földre térdelt. Kétségbeesetten túrt a talajba, kézzel gereblyézte. Végül felkapott egy szuronyt. Felállt. Megpróbálta beleerőltetni az ágyú gyújtólyukába. Ordított: – Befelé! Eredj be, az isten verjen meg! Befelé! Be veled! – De a penge nyele csak durván feldörzsölte, végül el is vágta a kezét. Letörölte a vért. Újra próbálkozott. – A pokolba! A pokolba! Eredj be! Az istenit! Az istenit neki! Mivel nem volt képes kihúzhatatlanul lenyomni a pengét a tátogó gyújtólyukba, lehajította a dombról a hasznavehetetlen fegyvert. Újra a földre nézett, s meglátta kardja markolatát. A penge elpattant, amikor leugrott a lóról. Felvette. Nekidőlt a súlyos bronzcsőnek. Észrevette rajta György király díszes monogramját. Lassan, megfontoltan, nagy erővel kezdte kardja markolatával verni az ágyút, egyre erősebben, amíg csak fájni nem kezdett a keze, s vére el nem indult az ujjai között. – Uram! Jól van, uram? Ney felnézett. Rollin volt az, csodálatos módon még életben és még lovon ülve. Feléje hajolt a nyeregből. Egy újabb ló kantárját tartotta a kezében, egy nagy fekete harci ménét. Tehát vértestiszt volt a gazdája, az 5-ösöktől. – Rollin! Ön él? – Igen, uram. Heymes is. Parancsol friss lovat, uram? Ney nem felelt. Visszanézett az ágyúra. Becsukta a szemét. Eldobta a tönkretett kardot, s kezeibe temette a fejét. Amikor újra felemelte, s végül megtalálta a szükséges szavakat, már keserű könnyeket sírt. – Rollin! Át kell csoportosítanunk! Keresse meg Milhaud–t! Kellerman tábornokot! Mondja meg nekik, hogy újrarendezzük a

csapatokat. Keressék meg annyi emberüket, amennyit csak bírnak! Mondja meg nekik... mondja meg nekik, hogy újra támadunk!

HUSZONNÉGY

Bougoumont, 17.00 óra

Macdonell A szállingózó füst ellenére ötven méterről is látta a hosszú téglafalban lévő lyukakon benyúló kezeket. Kétségbeesetten kaparásztak körbe, megmarkolták a gárdisták muskétáinak csövét, pedig egyik–másik tűzforró volt a szüntelen lövöldözéstől, s természetes volt, hogy a legtöbb kéz mindjárt elengedte a muskétát. De volt, aki kitartott, s a fájdalommal nem törődve próbálta kicsavarni a muskétát gazdája kezéből. Végül azonban a legelszántabbnak is engednie kellett, s megégett, véres keze elengedte a muskétát. Időnként egy–egy szurony hegye is beköszönt a lyukakon, de gyorsan visszaverték a védők, akik most párban dolgoztak, minden lyuknál két ember: az egyik töltött, a másik lőtt. Macdonell most döbbenten észlelte, hogy az egyik francia a bajtársa válláról elrugaszkodik, egyik lába dobbant a fal tetején, s a védők feje felett beugrik mögéjük a fűre. Egy kéz mindjárt a muskétáját is utána hajította, s amint a katona felkapta, Macdonell látta, hogy most több támadó is megpróbálkozik a trükkel, ami nem mindegyiknek sikerült egyformán. Némelyik védő, aki észlelte az új veszélyt, elfordult a tüzelőállásban, s ezzel egyrészt a kívülről belövöldözők célpontjává vált, másrészt francia muskéták nyomultak be az általa védtelenül hagyott lyukakon. A muskéták pedig tüzeltek. Macdonell szeme előtt több gárdista is összerogyott. Fedetlen fővel rohant feléjük, az egykor elegáns kertből mutatóba maradt átázott füvön és kavicsokon csúszkálva. – Hozzám! Sorba! Megállítani őket! Maguk, a falon! Vissza a harcálláspontra! Ne jöhessenek át a falon! Jobbról-balról gárdisták futottak hozzá a hívásra. Tízen-tizenöten, kisvártatva húszan is voltak már, vegyesen mindhárom ezredből, együtt futottak a betolakodók felé. Macdonell észrevett egy ismerős arcot. – Miller őrmester! – Uram? – Jöjjön velem!

Gyorsan odaértek az elszánt franciák kis csoportjához, ahhoz a fél tucat katonához, akik sportos bajtársuk példáját követve beugrottak a díszkertbe, s most hátukat egymásnak vetve álltak a fal egyik részénél. – Cél! – vakkantotta a parancsot Miller őrmester. A már húsz lépés távolságban lévő gárdisták megálltak, és felemelték töltött fegyverüket. A franciák már vártak rájuk, most szakadozott sortüzet adtak le. Két gárdista sebesülten hullott a földre. –Tűz! Nem volt apelláta. A füst feltisztultával Macdonell látta, hogy csak egy francia maradt állva, két keze a levegőben: megadta magát. Két bajtársa nyöszörögve feküdt. A többi halott volt. – Vigyék fogságba! És segítsenek a sebesülteknek! Balról nagy kiáltozás jelezte a gyümölcsösön keresztül induló ellentámadást. Hepburn emberei voltak azok, akiket ez az utolsó francia támadás negyedórával korábban visszavetett a süllyesztett ösvényre. Most a fák között nyomultak előre. Villogó szuronyokkal rontottak a franciák első vonalára és jobbszárnyára, visszanyomták őket a gyümölcsösön át egészen a sűrű sövényig, ami a gyümölcsöst és az ösvényt választotta el. Három percbe telt az egész. Macdonell elengedte magát. – Tüzet szüntess! Pihenő! – Millerhez fordult: – De azért figyeljenek, Miller! Biztos, hogy újra jönni fognak. Megfordult. A csizmája valami puhába ütközött. Lenézett. Egy francia holttest. Az ostromlók egyike. A csákóra pillantott. A 3. gyalogezred embere. Jó katonák ezek! Nem afféle császári pompát fitogtató díszszemlemajmok, hanem egyszerű masírozok. Hétköznapi, nyomorult gyalogosok. Nem lehet nem csodálni ezeknek a franciáknak az odaadását! Nagyon különböznek a brit gyalogságtól. Persze nem a gárdistáktól. Nem is a felföldiektől. Hanem Wellington seregének a zömétől, akik az ingyen ginért iratkoztak fel. A franciák vegytiszta rajongástól indíttatva rohantak tömegesen a császáruk hívására. Macdonell még ennyi év után sem értette a dolgot. Hogyan fejezheti le egy nemzet a királyát csak

azért, hogy utána egy ezerszer erősebb és könyörtelenebb despotikus senkit fogadjon el új vezetőjéül? Miről szólt az egész forradalom? Mit akartak? Hogyan jutottak idáig? Itt és most még inkább tudatában volt annak, amit addig is hitt, hogy ha ma győznek, az nemcsak Napóleon végét jelenti majd, hanem egy olyan folyamat halálát is, ami 1789–ben kezdődött Párizs utcáin. Újra lenézett a csákóra. A hulla felvigyorgott rá. Ki volt ez? Tudott–e valamit is a forradalom elveiről? Az Emberijogokról} A jakobinusokról? Nem! Ezt az embert sok ezer honfitársához hasonlóan valami sokkal veszélyesebb dolog csábította el. A birodalmi dicsőség eszméje. Az önfeláldozás édes érzése. A hősi halál becsülete. Persze, a becsület! Mindenki a becsületért harcol. De a dicsőség? Macdonell körülnézett a kertben. A valóságos dicsőség romokban, holtan hevert szanaszét. A fal északi végénél átnyomakodott a szomszédos sövény egyik résén, s bement a gyümölcsösbe. Az aknatűzben a törzsükről letépett alma– és cseresznyefák roncsai hevertek szétszóródva a füvön, a lehullott gyümölcsöt a ragacsos sárba taposták. A cseresznyék mellett hevertek a halottak. Legnagyobbrészt franciák. A gyümölcsösön végigmenve Macdonell sebesült barátaikat segítő gárdisták mellett haladt el. Izzadó homlokáról hátrasimította a haját, s megpróbált visszaemlékezni, hol hagyhatta el a csákóját, ám ekkor hirtelen ráébredt, hogy valami egyéb ritmus is vegyül a csata monoton dübörgésébe. A földben történt valami furcsa változás? Vibrál! Valami történik a fák mögött! Macdonell sietve tette meg az utolsó néhány métert. A 3-asok egyik őrmestere mellé állt. Mindketten megmerevedtek a látványtól. – Te Jóisten az égben! – szakadt ki az őrmesterből. – Jézus, Mária és a kurva ördög! Nézze már ezt! A falon túl a nyílt terepre sodródó füst fehér pászmáin át Macdonell többezer főnyi lovasságot látott. Vértesek, zöldkabátos dragonyosok, meg a Császári Gárda lovasságának medvebőrös óriásai. A szeme előtt gyorsultak vágtába. Az ágyúk mélyhangú dörgése felett a szél szárnyán több tucat trombitás hangszeréből szállt a roham összetéveszthetetlen jele. Macdonell tudta, hogy katonáskodással töltött életében soha nem látott még ilyen

nagyszerűt. S azt is tudta, hogy amilyen dicső ez a roham, akkora őrültség is. Balra, a dombon fehér füst emelkedett a gerinc fölé, s látta, hogy most több száz francia lovas bukik fel a lejtőn: vértesek, dzsidások, vadászok. Lovukat vesztett katonák csúszkáltak és bukdácsoltak a sárban, gazdátlanná vált lovak száguldoztak mindenhol. Macdonell nem akart hinni a szemének. Amíg ők a kastély védelmével voltak elfoglalva, a franciák hatalmas erejű, koncentrált lovassági támadást indítottak. A sáros lejtőn egyenesen felvágtattak Wellington állásainak a kellős közepébe. Ha a szövetséges gyalogság négyzeteket formált, akkor a lovasság, akárhányan vannak is, biztosan tehetetlen. Úgy gondolta, ez lehet az oka annak a tömesges visszaözönlésnek ott a dombon. De hát akkor Napóleon miért küld további lovasságot a harcba? Olyan őrült gesztus ez, amilyen látványos! A támadók új hulláma alig harminc méter távolságban viharzott el mellette. Ez magához térítette a révületből. – Akárki, aki képes rá, lőjön a lovaikra! Terítsünk le, amennyit csak tudunk! A sövény mellett már végig vöröskabátosok álltak; mint őt is, azokat is a drámai látvány vonzotta oda. Lövöldözni kezdtek a támadó lovasság oldalába. Macdonell ott hagyta őket, s visszament a fák között a kertbe. Ott Biddle zászlóvivő őrmester szedegette le a lőszeres zacskókat a halott franciákról. Az őrmester fölegyenesedett. – Zászlóvivő őrmester! – Uram? – Hogy állunk a lőszerrel? – Elég kevés van, uram. Kifogyóban. Macdonell észrevett egy tisztet, aki a gyümölcsös felé tartott. – Ön, ott! Kicsoda ön, uram? – Drummond, uram! Zászlós a 3-as gárdánál. Ideiglenes zászlóalj–őrnagy. Macdonell már tudta, ki az. William Drummond. Okos fiú. Ibériai veterán. – Ó, igen. Volna kedves felrohanni a dombra? Keressen valakit a vezérkarból! Mindegy, kit. Mondja meg nekik, hogy lőszerre van

szükségünk! Hogy Macdonell ezredesnek lőszerre van szüksége. Hogy már szinte csontig elfogyott. – Igen, uram! Drummond sietve távozott, vissza a süllyesztett ösvény felé. Nahát, gondolta Macdonell, neki jobb esélye van, mint sok másnak lenne. Most a kastélyból vezető kerti úton Gooch futott zaklatottan oda hozzájuk. – Azt hiszem, velem kellene jönnie, uram! Nem kellett megkérdeznie, miért. A három férfi a kastély felé sietve úgy látta, mintha az egész épületkomplexum égne már. Vastag, fekete füst gomolygott az ablakokból, és szikrák repkedtek a levegőben, megégetve az arcukat is, amint beléptek a kertkapun. Macdonell a szája elé tette a kezét, s arra ment, ahol a lángok a legerősebbek voltak, a nagy csűrnél. Csúnyán összeégett sebesültek botorkáltak elő az égő épületből, már aki járni tudott. A bűz leírhatatlan volt. Égő fa és emberi hús. A tűz zajának mélyéről elevenen égő emberek sikolyai hallatszottak. Macdonell most vette észre Woodfordot maga mellett. Mindketten lassan a csűr ajtaja felé mentek, de a hőség visszafordította őket. Woodford köhögött, mielőtt megszólalt: – Macdonell, mi az ördögöt tehetünk? A sebesültek! Lehetetlen. Halálra égnek! Szegény ördögök! Te jó Isten! Egy katona vágta magát vigyázzba előttük. – Uram! Engedélyt kérek elhagyni a helyemet! – James Graham volt. – Mi az ördögnek, Graham? Miért most, ember? – A testvérem, uram! Odabent van, uram! Az istállóban, és ha nem hozom ki onnan, bennég, uram! Tisztelettel, uram! – Akkor menjen, az Isten áldja meg, segítsen neki! Gyorsan, ember! Nincs veszíteni való ideje! Nézték, amint Graham a hőre látszólag érzéketlenül átküzdi magát a füstön és a lángokon. Macdonell átkiáltott az udvaron: – Eloltani a tüzeket! Akármivel! Az üstökkel! Kulacsokkal! Vizet, akárhonnan! Tudta, hogy a gazdaság fő vízforrásául szolgáló kis tavacska a kapun túl van, odakint, s bármilyen összehangolt vízhordási akció

biztosan francia támadást provokálna. Azzal kell beérniük hát, amijük van. De azt is tudta, hogy a kulacsok tartalma kincset ér, s hogy a korditbűztől, a füsttől és a félelemtől minden katonája rettenetesen szomjas. Az l–es gárdából valaki odaszaladt hozzá. – Uram! Ég a kápolna, uram! És sebesültek vannak benne! – Akkor szedjék ki őket onnan, ember! Siessen! Áztassák be a takaróikat! Hugyozzanak rájuk, ha máshogyan nem találnak vizet. És csavarják őket a legsúlyosabb égettekre! Védelmi hadállása gyors ütemben volt zsugorodóban: a végén csak egy kupac hamu marad belőle. Egy nagy tetőgerenda recsegve szakadt le a kastély legfelső szintjéről, alig kerülve el Macdonell lábát. Az ezredes észrevette, hogy Williams közlegény rávigyorog. – Én nem állnék ott, uram! Még megsérülhet! – Köszönöm a hasznos figyelmeztetést, Williams. De a jövőben vigyázzon az istenverte szájára! Most menjen oltani! Az igazság az volt, hogy sehol az udvaron nem volt biztonságos. A csűrből már hordták ki a sebesülteket. A kút mellé, a kockakövekre fektették őket. Macdonell a legtöbbet megismerte. Látta az egyik legújabban toborzott katonát, Edward Mannt is. Túlságosan szolgalelkű. Idegesítő az a szokása, hogy kétmonda–tonként uramoz. Az arca hamuszínű, regiszrálta Macdonell, míg odament hozzá. A feje oldalán találta a sebet. A fülét félig letépte valami. Nem nagy dolog. De ekkor észreverte, hogy Mann két lába feketére égett. A kéreg alatt csíkokban jött le a bőre. Furcsa volt, hogy cseppet sem tűnt szenvedni, sőt kifejezetten bőbeszédű volt. – Azt hiszem, jól harcoltunk, ugye, uram? – Nagyon jól, Mann. Nagyon jól harcoltunk. – De azért rohadt egy éjszaka volt, nem, uram? Pocsék esős! – Igen, Mann. Nagyon esett. – Sajnálom, uram, nem hallom valami jól. A fülem miatt, uram. Részben ellőtték, uram. Bocsánat, uram. A rohadt cipőm meg tele van lyukakkal. Kurva esős éjszaka volt, uram! Macdonell bólintott. Mosolygott. – Nemsokára kivisszük innen, Mann. Köszönöm! Továbbment. A kápolna sarkánál Wyndham fordult be, s csörömpölve sietett közelebb. Kapkodta a levegőt. Koromtól és sártól volt mocskos.

– Visszaszorítottak, uram! Újra elfoglalták a gyümölcsöst! Macdonell elszáguldott mellette, s a kertkapun át visszafutott. Együtt rohantak a keleti falhoz. A katonák újra a harcálláspontjaikon voltak. Lefelé tüzeltek a gyümölcsösbe. – Vonalba a fal hosszában! Közel! Használják a tűzlépcsőket! Macdonell felmászott egy fa tűzlépcsőre, s mindjárt látta, mekkora bajban vannak. Hepburn katonáit visszaszorították a gyümölcsösön keresztül a süllyesztett ösvényig, s most kétségbeesetten próbálták visszatartani a rohamozó franciákat. – Nyugodtan! – figyelmeztette Macdonell a fal mögött állókat és a tűzlépcsőkön lévőket. – Felülről lőjék őket! Célozzanak a tisztekre, ha tudnak! Maguk ketten, keressenek még fát! Több emelvényre van szükségünk.Leugrott. Átkiabált az udvaron: – Több embert ide! Védjék a falat! Lőjenek, ahogy tudnak! Tartsuk őket helyben a tűzzel! A muskétások dühödten tüzeltek a támadó franciák fejére. Macdonell Biddle-hez fordult: – Mennyi lőszerünk van? – Nem szívesen árulnám el, uram. Talán csak reménykedjünk, hogy Hepburn ezredes úr újra visszanyomja őket, de gyorsan, ha lehet! Az egyik Coldstream gárdista, a 2. század katonája leszólt a tűzlépcsőről: – Macdonell ezredes úr! Futnak már! Visszavonulnak, uram! – Mi történik? Mondja már, ember! – A békafalók elfutnak, uram! Csak hát nem maradt tisztünk. Egy sincs már. Macdonell felhúzódzkodott egy hevenyészett tüzelőállványra. Átnézett a fal túloldalára. Igaz! Hepburn emberei a gyümölcsösön át előrenyomulva vériszamos centiméterenként nyomták vissza a franciákat. A 3. gárda egyik őrmestere vezette az ellentámadást két század élén. A franciák a távoli sövény felé hátráltak előlük. Macdonell balra nézve látta, hogy a terület tele van vörös kabátos holttestekkel, amelyek között több tiszt is hevert. A gyümölcsösön túlról olyan zajt hallott, ami nem lehetett más, mint egy újabb lovassági roham. Meddig maradhat élve bármelyikük? Ez a csata

bedarálja őket! Elfogyasztja az embereiket! Kivérezteti őket, amíg csak nem veszítenek! Lemászott a kertbe, s Biddle-lel a nyomában visszaindult az épületek felé. Az udvarba érve oldalról kerülte meg az égő házat, s a fekvő sebesültekhez ment. Elhaladt Mann mellett. A fiú halott volt. Macdonell észrevette a lábát. A lyukakat a cipőjében. Most már nem fogja bántani a nedvesség. Mann tetemétől balra Tom Tarling, a század bohóca támaszkodott ültében a kútnak. Jobb karja egy valamikori ingdarabba csavarva. Tetőtől talpig véres. – Meghalt, uram. Éppen most. Szegény kölyök! – mondta és fintorgott a fájdalomtól. – Azt meg kéne nézetnie, Tarling!Vissza tud menni a dombra?A vonalak mögött talál kötözőhelyet. – Persze, uram. Köszönöm a törődését! De tudja, ha hátra–küld oda, akkor azok a nyavalyás doktorok levágják a karomat, mielőtt kettőt pislantok. Úgyhogy inkább nem, köszönöm. Maradok, és kockáztatok. Nekik is megspórolom a fáradságot. Macdonell mosolygott. Elfordult. Mintha gyermeksírást hallott volna. Arra nézett, s a kertész kisleányát vette észre, aki apja házának törött ablakai előtt álldogált, és kétségbeesetten sírt. A ház nem égett: csak kevés ilyen épület volt már. Robinson káplár vigasztalni próbálta a gyermeket. Macdonell odament hozzájuk. – Próbálok segíteni neki, uram. De mintha egy szót sem értene angolul. Az apját sehol sem találom. Macdonell a káplár szemébe nézett. Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Esküszöm, nem az én hibám volt, uram! Egy aknaszilánk berepült az ablakon. Rögtön megölte a fiút. Macdonell elment a leány mellett, s benézett a szobába, ahol Robinson vigyázott rá és a két fogoly dobosra. Az egyik fiú nyomtalanul eltűnt. A másik viszont ott ült az asztalnál, a háta hátrafeszült a székben, tágranyílt szemében meglepetés, mellkasában jókora fémszilánk. Előtte az asztalon a faragott fakatona és egy kis síp. Macdonell visszament a leányhoz.

–Jól van, Robinson, Majd én elintézem. Alors, calmez vous, ma petité. Ne vous dérangez pas. Je vous conduisez au arriére avec un de mes serjeants. Votre pere vous attenderez mainte–nant. Sans doute.*10 A leány megértette a szavakat, s abbahagyta a sírást. Csodálkozva nézett Macdonellre. Az ezredes a káplárhoz fordult. – Keresse meg Lloyd őrmestert! Ő vigye hátra a kisleányt. Gyorsan, ki a kapun, fel a dombra, és a vonalakon át az erdőbe. Itt most már nem maradhat. Az apja hol van? – Nem tudom, uram. Amikor utoljára láttam, a tűzoltásnál segített. – Hát akkor keresse meg őt is, és ha tudja, beszélje rá, hogy menjen a gyerekével! Annak pedig keressen valami ennivalót! Legalább egy pár kekszet. Valaki dühödten dörömbölt a kapun. Csak nem a franciák kerültek megint északnak? Újabb támadásra számítva futott át az udvaron. Megtalálta Biddle-t. – Tartsák kinn őket! Tartsák csukva a kaput! Gárdisták, hozzám! A falról lekiabált egy gárdista: – Nem a franciák, uram! A mi legényeink! Egy tiszt, uram, és lőszer! Egy kocsira való! – Akkor engedjék be! Kinyitni a kaput! Gyorsan! Be velük! A nagy kapu szárnyai csikorogva kitárultak, s begördült egy ló vontatta lőszerkocsi, telepakolva puskaporos hordókkal és lőszerrel. A kocsis a királyi szekerezők katonája volt. Mellette Drummond ült szélesen vigyorogva. Az őrök éljeneztek, amint behajtottak. – Istennek legyen hála! – sóhajtotta Biddle. – Maga jól van, őrmester? – Hát, az igazat megvallva, uram, eddig nem voltam biztos, hogyan mondjam meg önnek. De már csak három lőszerünk volt fejenként, ezredes úr. Még két perc, és már csak szuronynyal harcolhattunk volna. Macdonell somolygott. Visszafordult a kapuhoz. – Csukják be a kaput! És azt a lőszert szedjék le, osszák szét! Biddle, ön felel érte.

A dombra felnézve látta még Lloyd őrmester és a Van Cutzem leány távoli alakját: éppen az első brit vonalhoz értek. Legalább ez a gyermek biztonságban lesz már. Eggyel kevesebb lélek jut a halálnak ebben a mészárszékben. Az apja azonban nem volt velük. Macdonell nem tudta, hol lehet. Még mindig segít a reménytelen próbálkozásokban, hogy eloltsák a tüzeket? A saját tulajdona valami számára kedves töredékét próbálja menteni? Macdonell átment a déli kapuhoz. Körülötte durrogtak a muskéták, amelyek hangja a tűz staccato ropogásával vegyült. Felkiabált a felső szintre: – Ez az, Gooch! Tüzeljenek tovább! A kápolna mögött, amint befordult a sarkon, megtalálta a kertészt. A férfi csukott szemmel térdelt az égő épület külső falánál a földön. Két keze néma imában kulcsolódott össze. Furcsa látványt nyújtott az udvaron egyébként folyó lázas tevékenység közepette. Macdonell elnézte egy pillanatig, vigyázva, nehogy megzavarja az áhítatát. Azután elfordult, s üres tekintettel bámult a kockaköveken elszórva heverő holttestekre. Megpróbálta értelmezni a kétféle látványt. Van még helye Istennek ebben a pokolban? Van Cutzem vajon a saját üdvéért imádkozik, vagy a holtak lelkéért? Vagy esetleg, mint maga Macdonell is gyakran tette már, egyszerűen csak sajátmagát faggatja: miért történik ez?

HUSZONÖT

Chain, 18.00 óra

Ziethen Ziethen kíváncsi volt. Soha addig nem látott még ilyen izgatott angolt, aki ennyire sutba dobja azt a legendás angol hűvösséget. Itt valami nagy baj van! Tovább hallgatta a vörös kabátos ezredest, akinek az arcszíne szinte már passzolt az egyenruhájához. Hadsegédjével lefordíttatta a hadarást. – Von Ziethen tábornok úr! Méltányolom, hogy önnek szükséges ragaszkodnia a kapott parancshoz, de a helyzet úgy áll, hogy Wellington hercegének sürgősen szüksége van az ön segítségére. Könyörgök, uram! Erősítést kell küldenie! Esedezem önnek! Akármilyen kevés az, amit küldhet. Ha csak háromezer ember is. Egyetlen zászlóalj. Tábornok úr, ön kevesebb mint három kilométerre van a vonalainktól. Hallgassa az ágyúkat, uram! Hogyan teheti meg, hogy nem vonul a segítségünkre? Szörnyen sajnálta ezt az embert. Ez igaz volt. Most tisztábban hallották az ágyúzajt, mint addig egész nap. Ágyúzajban masíroztak: hol Wavre felől szólt, hol Wellington csatája felől. Kétség sem fért hozzá, melyik szól hangosabban. De ezek vajon brit vagy francia ágyúk? Egész álló nap, miközben a nehéz terepen vágták át magukat, folyamatosan jöttek a jelentések. Napóleon győzött. Ney áttört a lovassággal. Wellington elesett. Az orániai herceg is. És most ez az angol úr, ez a Free–mantle ezredes azt állítja neki, hogy ez mind nem igaz. Hogy Napóleon éppen hogy nem nyerésre áll. Hogy Wellington képes még kitartani, de már csak egy óra hosszat. Ez az angol tiszt arra próbálja rábeszélni őt, a porosz hadsereg tábornokát, hogy hagyja figyelmen kívül a kapott parancsot. Hogy ellentétesen cselekedjen mindazzal, amiben hisz. Fegyelem. Engedelmesség. Szigorú, rendíthetetlen bizalom a parancsnokában. Persze, ne Blücher erősítésére meneteljen, hanem Wellingto–néra! Fél órája csak, hogy megkapta az utolsó parancsot: forduljon el az eredeti útvonalától, amely Wellington szárnyára vitte volna, és forduljon délre, hogy Blüchernek segítsen Plan–cenoit–nál. Egyébként is, a terv, hogy megerősítsék Wellington balszárnyát, már eleve afféle kényszeredett dolog volt.

– Lassan vonuljanak! – mondta neki Gneisenau. A vezérkari főnök nyilván nem bocsátotta meg Wellingtonnak, hogy visszatartotta az erősítést Ligny-nél, s most viszonozni akarta a szívességet. Nagyon egyértelmű instrukciókat adott: „Természetesen meg kell majd mentenünk a briteket, von Ziethen tábornok úr, de a kelleténél nem korábban! Ossza be az idejét! Akkor jó, ha még éppen időben érkezik majd. "Gneisenau azt mondta, hogy Plancenoit a kulcs. Nem Wellington. Elfoglaljuk a falut, és azzal elvágjuk a franciák visz– szavonulási útját. Mintha patkányok lennének, úgy kapjuk el őket. Akkor Poroszországé lesz a győzelem. Ziethennek semmi része nem lesz a diadalban. A második és a negyedik hadtest elintézi az ügyet. Emlékezett Gneisenau önelégült arckifejezésére: „Ne fárassza magát, Ziethen! Menjen, segítsen Wellingtonnak! Plancenoit–ba elég lesz Bülow és Pirch." Most viszont úgy tűnt, hogy Blücher ellenkező véleményen van. Mégiscsak szükség van Ziethenékre Plancenoit–nál! Ziethen végre megkönnyebbült. Ligny-re gondolt. Tizenháromezer katonája esett ott el. És akkor hol voltak a britek? Most tehát Blücher segítségére vonul, s a britek megkapják a büntetésüket. Ugyanúgy, ahogyan az övéi kapták meg Ligny-nél. Megrázta a fejét. – Nagyon sajnálom, Freemantle ezredes. Meg kell értenie. Rettentően szeretnék segíteni az ön hercegének. De nem küldhetem a hadtestemet kis csoportokban az ellenség ellen. Falatonként, ahogyan önök mondják. Egymás után legyőznék őket. Higgye el, mihelyt összegyűjtöm az embereim többségét, küldök belőlük az önök segítségére. Meg kell értenie! A kiadott parancsaimat a táborszernagy úr a saját hatáskörében megváltoztatta, ön találkozott von Scharnhorst őrnagy úrral. Az őrnagy úr közvetlenül Blücher táborszernagy úrtól érkezett. Határozott parancsot hozott, hogy forduljak délre, Frischermont és Plancenoit irányába. Láthatja, ugyebár, hogy nem szegülhetek a parancs ellen! Freemantle megrázta a fejét. Becsukta a szemét. Ziethen megvonta a vállát. Egy porosz tiszt lovagolt hozzájuk. Izzadt, lihegett. Ziethen hirtelen nem emlékezett rá, ki is ez.

– Tábornok úr! Uram! Wellington visszavonul! Fut már! A hadseregét szétkergették! A szövetségesek menekülnek! Freemantle megdöbbent. – Lehetetlen! Egy Wellington vezényelte brit gyalogság soha nem fut el! Láttak köztük vörös kabátost? – Hát, igen. Keveset. De határozottan volt vörös kabátos is köztük. – Hannoveriek, lefogadom. Dezertőrök! Higgye el nekem, von Ziethen tábornok úr! Nincs semmiféle visszavonulás! Wellington a helyén marad, én mondom önnek! Segítenie kell nekünk, tábornok úr! – Sajnálom, Freemantle ezredes úr. A dolog el van döntve. Plancenoit felé vonulunk. Attól tartok, Lord Wellingtonnak várnia kell. Freemantle rábámult. – Akkor, uram, ön elveszítteti velünk a csatát! – Tisztelgett, megfordította a lovát, s az ágyúszó irányában elvágtatott a fákkal szegélyezett ösvényen. Búcsúszavai ott maradtak Ziethen fülében. Megborzongatták. „Elveszítteti velünk a csatát." Balra fordította a lovát, s kocogva indult másfelé a keresztúttól. Plancenoit felé. Nem beszélt. Scharnhorst mellette lovagolt. A mögöttük ordított parancsok, és a hadsereg indulását jelző ismerős csilingelés és csörömpölés tudatta velük, hogy a hadtest is követi őket. Istenem, micsoda szörnyű ország! Mindkét oldalon járhatatlan erdőkkel szegélyezett, szurdokokon át vezető csapásokon haladtak. Egyes helyeken, például a Lasne folyón való átkeléskor, libasorban voltak kénytelenek menni. Az ég szerelmére, mennyi időbe fog telni, míg Plancenoit–hoz érnek? Alig egy kilométernyit jutottak előre, amikor hátulról kiáltás állította meg Ziethent. A nyeregben megfordulva két lovast látott közeledni. Porosz vezérkari tisztek voltak: von Reiche és Müffling, a Wellington törzséhez delegált kövér összekötőtiszt. Mit akarnak? Feltartják a menetelő sereget! Von Reiche szólt először: – Uram! Ne menjen tovább! Vissza kell fordulnunk! Scharnhorst majdnem vicsorogva szólt rá Ziethen vezérkari főnökére:

– Von Reiche, mit jelentsen ez? Blücher táborszernagy úr parancsa világosan közölte, hogy az 1. hadtest forduljon délnek! A Plancenoit–ért folyó csatában van ránk szükség! Von Reiche nem vett róla tudomást, közvetlenül Ziethen-hez beszélt: – Uram! Meg kell hallgatnia! Müffling tábornok úr nagyon fontos hírt hozott! Müffling a homlokát törölgette. – Von Ziethen tábornok úr, meg kell fordulnia! Wellington segítségére kell sietnie! Ziethen mosolygott. – Kedves Müfflingem, ön annyi időt töltött már a brit hadseregnél, hogy egészen elcsavarták a fejét! Von Scharnhorst kapitány úr arról biztosított, hogy túl késő már. Wellington visszavonulóban van. Az egyetlen reményünk az, hogy oldalról támadjuk meg Napóleont. Plancenoit–nál. – A legnagyobb tisztelettel, uram – szólt újra von Reiche –, ebben ön is és von Scharnhorst kapitány úr is téved. Wellingtont nem győzték le. Kitart. A gyalogsága tizenötezer fős lovassági támadást vert vissza, és megsemmisített egy egész gyalogoshadtestet. Wellington keményen tartja magát a dombján. De már nem sokáig marad képes kitartani ott, uram! Hacsak ön nem siet a segítségére, ön az egyetlen reménye, ön meg fogja nyeri a csatát! Ha nem, ha az 1. hadtest nem segít a hercegnek, akkor félek, a csata elvész. Azzal együtt pedig Európa és a civilizáció is. Scharnhorst arca fehér volt. Nyugodtan beszélt. Szinte közönyösen. – Von Ziethen tábornok úr! Szabadjon emlékeztetnem rá, hogy amennyiben ön nem hajtja végre az általam hozott, közvetlen nagyvezérkari parancsot, úgy ön és von Reiche személyesen lesznek felelősségre vonva! Ziethen ránézett. Arcában a sokéves vak engedelmességet látta. És most az egyszer bizonytalanságot érzett. Kétfelé húzta a vágya. Katonai képzése, mindaz, amiben hinni tanították, azt ordította, hogy engedelmeskednie kell a parancsnak. Az ösztöne azonban mást súgott.

Kigombolta nyeregtáskáját, és elővette a látcsövét. A szeméhez illesztette. Megpróbált észak felé nézni, megkeresni a szövetséges vonalakat. Innen szinte lehetetlen volt kivenni bármit is a füstön keresztül. Látta a dombon a füstbe burkolózott gazdaságot, Papelotte-ot. Falain kékkabátos alakok nyüzsögtek. De franciák azok vagy hollandok? Innen nem lehet tudni. A kérdést azonban gyorsan eldöntötte egy dzsidásszázad megjelenése. Franciák. Látta, hogy bemennek a gazdaság udvarára. Tehát a Wellington balszárnyát védő gazdaság már francia kézen van. A látcsövet tovább mozdította jobb felé, s egészen világosan látta a gazdaság felől egyértelműen visszavonuló kékes zöldkabátos gyalogságot: nassauiak és hollandok. Talán Scharnhorstnak van igaza. Talán a britek elmentek már. Még tovább fordította a látcsövet, s egyszer csak észrevette. Kissé arrébb, a gerinc mentén. Egy vöröskabátosokból álló szilárd vonal. Már két vonal! És még több! Egy négyzet! Egy felföldi zászlóalj! Úgy van hát, ahogy Freemantle mondta. Wellington még mindig ott van. Kitart. Igazuk van. Ez a döntő pillanat. Ha a franciáknak most sikerül az elfoglalt Papelottegazda–ságtól előrenyomulniuk, fel tudják göngyölíteni Wellington vonalát. És akkor vége. Ebben a pillanatban minden kétsége elszállt. Összecsukta a látcsövet. Eltette. Halkan megszólalt: – Müffling, lovagoljon Lord Wellingtonhoz! Mondja meg neki, hogy jövünk! Mindannyian jövünk. Az 1. hadtest. Ötezer ember. Sietünk, ahogy tudunk. Mondja meg neki, hogy tartson ki! Mindenáron! Szemben mindennel, amire tanították. Szemben a kapott paranccsal, a saját parancsnokaival és a porosz katonai gépezettel, Ziethen elszánta magát, hogy a britek segítségére vonul. Von Scharnhorst szeme összeszűkült. Ugyanolyan halkan beszélt: – Véleményem szerint, Ziethen tábornok úr, ez nagyon rossz lépés! Rossz a hadseregnek, és rossz önnek is. Igen komoly hibát követ el! Ziethen odafordult. Egyenesen a szemébe nézett. – Nincs szükségem a véleményére, von Scharnhorst kapitány úr! Ez egyedül az én döntésem. Vállalom érte a teljes felelősséget. Hacsak nem kívánja fuggelemsértésért fegyelmi eljárás alá vetni

magát, erősen tanácsolom, hogy azonnal térjen vissza Gneisenau tábornok úrhoz. Mondja meg neki, hogy elmentem segíteni Wellingtonnak! Mondja el neki, az a szándékom, hogy legyőzöm a franciákat! Amint von Scharnhorst megfordította a lovát, és eltávozott, Ziethen von Reichéhez fordult. Észrevette arcán a széles mosolyt. Erősen igyekezett, hogy ne viszonozza. – Oberstleutnant von Reiche! Parancsolja meg a hadtestnek, hogy forduljon meg! Értesítse a hadosztályparancsnokokat, hogy a Mont St. Jeanra menő útra térünk! Megmentjük Wellington herceget!

HUSZONHAT

La Belle Alliance közelében, 18.45

Napóleon A kis fogadó előtt állt, s kifejezéstelen arccal nézte, ahogy lovassága maradéka visszatér a völgyön át. Nézte a megtört embereket és a vérző lovakat. Látta a szakadt, véres egyenruhákat, az összetört fegyvereket, a merev tekinteteket, s tudta, hogy odafent, a gerinc csúcsán túl, a britek még mindig kitartanak. Nem kergették szét őket! Még csak vissza sem vonulnak! Wellington beleugratta őt – beleugratta Ney-t – abba, hogy a világ legpompásabb lovasságát elpocsékolják a győzelem őrült ábrándjára. Az ébredés keserű szájízt hagyott. Nem így kellett volna történnie! Hogy így túljárjanak az eszükön! O egyáltalán nem ezt tervezte! Az ajkába harapott. Tágra nyílt szemmel bámult a földre. Mit képzelt Ney, mit csinál? Túl korai volt! Messze túl korai! Soulthoz fordult. – Túl korai volt, Soult! így támadni, az egész lovassággal! Túl korai! Nem gondolja? Hogyan hihette Ney, hogy egy ilyen akció azt az eredményt hozza, amit én parancsoltam? Mit képzelt? A marsall pontosan tudta, hogy Napóleon kapkodta el a támadást, de nem mondta. – Éppen úgy, ahogy Jénánál történt, uram! Ney már megint kompromittált bennünket. Mindent egy szárnyra koncentrált. Most már rá kell ébrednie, hogy nem egy ellenséggel kell szembenéznünk egy ponton, hanem egyidejűleg többel is! Napóleon dühösen meredt rá. – Nehogy megint a poroszokkal jöjjön itt nekem! Ki se mondja a nevüket! Grouchy majd elbánik velük. Elég időnk lesz még befejezni ezt a dolgot itt. Átnézett balra. Oda, ahol a lefejezett fák alatt Hougoumont égő tömege szenvedett. Kinyújtotta a karját, s Jerome erdőben és kertben kínlódó hadosztálya felé mutatott. – Ami pedig azt az idiótát illeti... – Idiótát, uram? – A testvéremet, Soult! A testvéremet, Jerome herceget. Két napon belül már másodszor kompromittálja Franciaországot! Engem

kompromittált! Mit képzelt, mit csinál, egy egész hadtestet odaküld, ahol soha... amit sohasem szántam egyébnek, mint elterelő hadműveletnek! És mi az ördögöt gondolt Reille tábornok? Nem látta, mi történik? Nyilván hatálytalaníthatta volna a parancsot! Hiszen ő a hadtestparancsnok, nem? És nem az a drágalátos fivérem! – Így van, uram. – Hát akkor mondja meg nekem, mit csinált az a Reille? Hogyan engedhette meg Jerome–nak, hogy ezt tegye? És ön hogyan engedhette meg neki, Soult? Egy hadtestet! Hogyan? – Egy pillanatra gondolkodóba esett. – Nem. Nem, ez tisztességtelen volt tőlem. Ön nem állíthatta volna le. – Elnézően mosolygott. Azután elkomorodott. De ők mit tettek? Az ostobák! Elvesztegettek egy hadtestet! Mindketten az égő épületet bámulták, amikor egy behorpadt, több helyen golyóktól lyuggatott mellvértű karabélyos lovagolt el mellettük hátrafelé. Napóleon észrevette, hogy a katona jobb karját könyökből csaknem levágták. A másik kezével fogta össze a csontokat. Mögötte talán tucatnyi vértes jött gyalogszerrel. Legtöbbjük sebesült volt, egyesek megvakultak, egynek az orra hiányzott. Sisakot csak kettő viselt. Senkinél sem volt fegyver. A császárt látván kipréseltek magukból egy éljent. Napóleon fogadta az üdvözlést. Bólintott, majd a könnyét nyeldesve ismét Hougoumont felé fordult. Hogyan képesek a britek még mindig tartani a kastélyt? Miféle emberek tartózkodnak abban a lángoló pokolban? Összefonta két karját a háta mögött. A hüvelykujját piszkálta. Jobbra-balra sétált. Hangosan beszélt. Senkinek. – Mit tehettem volna? Köhögött. Elővette az illatosított zsebkendőt. Becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, látta, hogy Soult mosolyog. Megdörzsölte a szemét. Egy hang szólalt meg a könyökénél. – Uram? Pierron, a császári főhadiszállás főudvarmestere Le Caillou-ból érkezett egy kis hintón. Egy kosár finomságot hozott. Egy pohár Chambertint kínált a császárnak, annyi vízzel keverve, ahogyan az ura szereti. Napóleon szó nélkül hárította el, és Soult-hoz fordult.

– A támadás már elkezdődött. Ön látta. Nem volt egyéb lehetőségünk, mint fenntartani. Nem igaz? Ugye? De igaz! Meg kellett parancsolnom Kellermannak, hogy támadjon! Érti, Soult, ugye? Nem volt más választásom! Soult nem szólt. A völgy aljáról futár vágtatott feléjük, arcán lángoló boldogság. – Császári felség! Uram! Elesett a gazdaság! Elfoglaltuk a tanyaházat! La Haye Sainte a miénk, uram! Az angolok, a németek, minden védő elpusztult! Most van egy esély! Végre megvetették a lábukat a szövetséges vonal közelében! Most csak le kell sújtania a vonal közepére! Gyengébbek már. Kevesebb brit ágyúgolyó hullik már most is rájuk. Wellington túlságosan elmerült a lovasság visszaverésében. A jobbszárnyára koncentrált. A centruma szét–esőben van! Napóleon a sarkán perdült meg, szeme a Pierron hívogató kosara körül méhrajként döngő stábjára villant. – Hol van Ney? – A tanyaháznál, uram, ő foglalta el a gazdaságot! – Hát akkor szóljanak neki, hogy támadjon újra! Bertrand, lovagoljon Ney-hez! Szóljon neki, hogy aknázza ki a győzelmét! Támadjon a centrumra! Máris! Induljon! – Soult-hoz és Gourgaudhoz fordult. – Ha Ney meg tudja törni a centrumot, akkor nyerhetünk. Wellington gyenge. A poroszokat jól ismerem. A poroszok túlságosan el vannak foglalva Plancenoit–val. Maguknak akarják a teljes diadalt. Nem bíznak a britekben. Senkit sem fognak ideküldeni Wellington megsegítésére! Elhagyták, és most a miénk lesz. Nem bíznak benne, Soult! – Uram? – A poroszok. Nem bíznak Wellingtonban. Egyetért? – Természetesen, uram! Ney meg fogja tenni. Áttör a centrumban, és övék a győzelem. A poroszok nem szedtek össze még elég embert, hogy harcba menjenek. Egy hadtestük van összesen. Soult-hoz fordult. Izgatott volt. Kipirult. Hadarva beszélt. – Blüchernek csak egy hadteste van a faluban. Egy hadtest. Nem tarthatják egyetlen hadtesttel! Lobau elég lesz ellene! Küldhetünk

neki erősítést! Távoltartja a poroszokat, amíg elintézzük Wellingtont! Ney áttöri a centrumot. És akkor aztán fordul a kocka Blücher „Papa" asztalán! ő fog csapdába kerülni! Harapófogóba köztem és Grouchy közt! Nevetett. Hátbavágta Soult-t. – Nyertünk! Megcsináltuk! Ney bezúzza a centrumot, én pedig odavezetem a Gárdát! Keletről lovas közeledett. Egy huszár. Marbot katonája. Megállította a lovát, leszállt, és tisztelgett a császárnak. – Uram, Plancenoit–ból jövök! A poroszok ágyúkat vetettek be. Erősen pusztítanak bennünket! Lobeau tábornok úr elfoglalta a templom udvarát. Az emberei ott vannak beásva. De nagyon kéri, közöljem önnel, hogy nem tud örökké kitartani ott, uram! Könyörög önnek, küldjön erősítést a faluba! – Helyes! – bólintott Napóleon. – Küldöm. Flahault! Keresse meg Duhesme tábornokot! ő vigye az Ifjú Gárdát Plancenoit–ba. Vissza kell foglalnia a falut. Kikergetni a poroszokat, tartani a falut és az erdőt is! Megértette? Ez majd megállítja őket! Négyezer elit veterán. Ney pedig szétzúzza a centrumot. Napóleon éppen gratulált magának az előrelátásához, amikor megpillantott egy huszáregyenruhás alakot, aki tíz lépésre tőle szállt le a lováról, s felé tartott. Heymes. Ney szárnysegédje. – Á, Heymes! Diadalmaskodtak máris? Hogy van a csodatévő? Hol van Ney? – Uram! Ney marsall úr La Haye Sainte-ben van. Arra kért, tájékoztassam önt, hogy a gazdaságtól irányított tüzérségi tűzzel meggyengítette a szövetséges vonal centrumát, s az ellenség már rogyadozik, uram. A marsall úr rést nyitott a centrumban. De több katonára van szüksége, uram! Több katonával most már biztosan megtörjük őket! Napóleon a homlokát ráncolta. Megvonta a vállát. – Több katonát adjak? Miért van szüksége több katonára? Egy hadteste van, nem? D'Erlon hadteste! Annyi nem elég? – D'Erlon tábornok úr hadteste még nem állt össze, uram. Ney marsall úrnak csupán egy hadosztálya van. Több katonára van szüksége, uram!

Napóleon szeme kitágult. A teste megfeszült, ökölbe szorította, és a kopott, szürke kabát mögött összefonta két kezét. – Több katonát? Hogyan kérhet több katonát? – Nevetett. A homlokát ráncolta. Arcát kényelmetlenül közel dugta Heymeséhez. – Csináljak önnek katonákat? Nézzen körül! Mit lát? Több katonát? Igazán lát valahol több katonát? – De uram, alig pár ember kell csak még, és előrenyomulhatunk a gazdaságtól! Szétzúzhatjuk a centrumot! Itt a pillanat! Napóleon felemelte a hangját: – Itt a pillanat? Kicsoda ön, hogy azt mondhassa nekem, hogy itt a pillanat? A pillanat akkor van itt, amikor én mondom, én pedig még nem döntöttem el, mikor legyen! Majd ha eldöntöm, több katonát fogok odaküldeni. De csak akkor! –Magában azonban tudta, hogy a tisztnek igaza van. Heymes nem mozdult. A csendet Soult törte meg: – Ott van még a Régi Gárda, uram! Napóleon hitetlenkedve nézett rá. – Vessem be a Gárdát? A legfontosabb egységemet? Adjam őket Ney kezébe? Azok után, ami az imént történt odafent? Elfordult. Ez nem történt volna meg Eylaunál. Sem Boro– gyinónál. Korábban ezt sohasem kérték volna tőle. Nem lettek volna ilyen vakmerőek. Mi történik itt? Pihennie kell! – Pierron! Szerezzen nekem egy széket! A lakáj futva jött. Elrendezte az összecsukható széket. Napóleon leült. Lábait felrakta egy dobra, s míg Heymes csak hangtalanul, hitetlenkedve állt Soult mellett, becsukta a szemét. Az ágyútűz térítette magához. Soult és Gourgaud előtte állt. Heymesnek nyoma sem volt. Mennyi ideje van itt? Aludt? Újabb ágyúgolyó csapódott a fogadóba, átrepült a tetőn, a piros cserepek mindenfelé repkedtek. Soult szólította meg: – Uram! Bölcs dolog lenne fedezékbe húzódnia. Napóleon nem figyelt rá. Személyes biztonságával mit sem törődve nézte a feléjük repülő ágyúgolyókat. Észrevette, hogy jobbról jönnek Nem brit ágyúk: poroszok. Blücher. De hogyan jöhetett ilyen közelre? Mi van Duhesme embereivel?

– Uram! Fedezékbe kell mennie! Fedezékbe, uram, muszáj! Könyörgök! Napóleon elhessegette. Felállt. – Az embereknek tudniuk kell, hogy még itt vagyok. Nélkülem nincs hadsereg. Ki az? – egy futárt vett észre, a fogadó fala mellett állt. Magához intette. – Tessék! Mi újság? A fiatal tiszt szalutált. – Uram! Plancenoit elesett! Az Ifjú Gárdát visszaszorították, uram! Ki a faluból. Most állnak újra alakzatba. Duhesme tábornok úr kéri, hogy... – Tudom, mit akar Duhesme tábornok! – vágott közbe Napóleon. – Meg is fogja kapni! Soult, indítsa a Régi és a Középső Gárdát! Csak két ezredet. Pelét tábornok viszi a 2. gránátos, Morand tábornok a 2. vadászezredet. Visszafoglalják Plancenoit-t. Hallja? Vissza kell foglalniuk a falut! Mindenáron! De úgy, hogy egyetlen lövést se adjanak le! A la baionnette foglalják vissza! Érti? Egyetlen lövést se! Na, ez majd elgondolkoztatja a poroszokat! Tudta, hogy a németek az ő Gárdájának puszta látványától is megfutamodnak. Nem lesz szükség lőni rájuk. Ha meglátják a medvebőröket, úgy gondolják majd, hogy azok mögött jön a Gárda mind a tízezer katonája. Két zászlóalj elegendő lesz a megfelelő hatás keltésére. És így fellelkesítik az Ifjú Gárdát és Lobeau katonáit is. Nagyon gyorsan rendbe fog jönni a jobbszárnyunk! De mi van Ney-vel? Keresett egy ismerős arcot. – Gourgaud! Mit csinál Ney? Hol van? Miért nincs itt? – Támad, uram! A tanyaháznál. Napóleon elővette a látcsövét. Megtámasztotta Gourgaud vállán. A füstön keresztül megpróbált ellátni a gazdaságig. Mit csinál Ney? Miféle katonái vannak? Oda kellett volna mégis adni neki a Gárdát? Flahault, a jóképű szárnysegéd lovagolt oda. Vigyorgott. – Uram! Durutte tábornok jelenti, hogy a Papelotte-nál ellene harcoló vöröskabátosokat hátba támadják! Csak Grouchy lehet az! Grouchy itt van! Napóleon bölcsen bólintott. Tehát Grouchy-nak sikerült. Most már nyilván biztonságban van a jobbszárny. Táján ideje csatlakozni Ney-

hez. De nem holmi gyalogsággal! Ő, Napóleon személyesen vezeti a Régi Gárdát, egyenesen Wellington centrumára! Most van itt a pillanat! – De la Bedoyere, Gourgaud, küldjenek futárokat! Adják hírül mindenhol, hadd tudja a seregem! Grouchy itt van! Grouchy átjött Wavre-ből. Hátba támadja a briteket. Menjenek! Mondják el mindenkinek! Megnyerjük a csatát! Flahault, keresse meg Drouot tábornokot! Mondja neki, hogy hozza a Gárda maradék kilenc zászlóalját! Ide! Pontosan ide! És Flahault! Szóljon neki, hogy tartsa őket alakzatban! A gerinc felé bámult. Miután a nap legnagyobb részét felhők takarásában töltötte, a látóhatár felé közeledő nap most a szörnyű csatatérre öntötte minden fényét. Napóleon összefonta karjait, s a völgyön túlra tekintve megpróbálta megbecsülni, mennyi idő múlva állhat be a sötétség. Egy óra talán, esetleg másfél. Csak ennyi időm van, gondolta. Másfél óra. Ha ennyi idő alatt meg tudom nyerni a csatát, akkor megnyerem a háborút is!

HUSZONHÉT

A Mont St. Jean gazdaság, 19.00 óra

De Lancey A sebész mélyen odahajolt De Lancey fölé. Lemosolygott az arcába, megigazította a szemüvegét, és megköszörülte a torkát. Brandy-, karbolszappan-, verejték-és vérszaga volt. – Nos, ezredes úr, csak az oldalára fordítom egy kicsit. Lehet, hogy egy cseppet fájni fog. A két szanitéc megragadta De Lancey-t, aki becsukta a szemét. Ezt az orvost legalább ismeri. John Gunning. Az Egészségügyi Szolgálat helyettes felügyelője, nem kevesebb, ő a Mont St. Jean-i tábori kórház parancsnoka. Kezeket érzett a válla és a dereka körül. A két szanitéc lassan emelni kezdte. A legjobb szándéka ellenére sem volt képes visszafojtani egy nyögést. A fájdalom késként vágott bele. A hátába. Az oldalába. Mindenhol. Nyers, mély, égő fájdalom, ami a lelke mélyéig hatolt. Erősen az ajkába harapott. Bárcsak hagynák, hogy nyugodtan feküdjön! A fájdalom csak akkor hagyta el, amikor mozdulatlanul hevert. De a legkisebb mozdulatára is visszatért. Bár békén hagynák! Beszélni próbált. Reszelős suttogás sikerült csupán: – Dr. Gunning, csak vesztegeti az idejét! Hagynia kellett volna, hogy békében haljak meg. A csatatéren. – Ugyan már, öreg harcos! Nem fog meghalni. Átkozott szerencséje volt! Úgy tűnik, a golyó csupán néhány bordáját törte el. Annyi biztos, hogy csúnyán felhorzsolódott. És nehéz megmondanom, van-e belső sérülése. De a szakvéleményem szerint ön életben marad. De Lancey tudta, hogy ez nem igaz. Látott már ilyen sebesülést. Salamancában. A Kékek egy fiatal kapitánya. Musgrave-nek hívták, igen. A vezérkarban helyettesített valakit. De Lancey a közelében ült, amikor egy felpattanó ágyúgolyó eltalálta. Véres lett a háta, nyolc bordája tört el. Ő is lerepült a lováról. A sebészek alaposan bekötözték. Gyakran vágtak eret rajta. Öt napig beszéltek arról, hogy kisvártatva meggyógyul. A hatodik napon meghalt. De Lancey tudta, hogy ő sem éli túl ezt a sebesülést. Nem törődött magával. Jó élete

volt. Katonaélet. De Magdalene! Minden gondolata Magdalene-t féltette. A fájdalom vörös ködén át hallotta, hogy Gunning átszól egy tisztnek a szoba másik végébe: – Doktor Hume, volna kedves megnézni ezt itt? Látta, hogy John Hume, aki éppen egy frissen amputált lábú gyalogsági ezredes csonkját kötözte, feléjük fordul. Hume Wellington kedvenc orvosa volt. A herceg a maga személyi orvosává tette. Híresen elbűvölő ember. Két véres kezét egy flanelldarabba törölgetve odajött De Lanceyhez. Mosolygott. – Nézzék már! De Lancey, nemde? Drága öregem, menynyire sajnálom! Rémes! Gunning? – Sir William ágyúgolyót kapott a hátába. Pontosabban en ricochet kapta, csak megpattant a hátán. Láthatja a zúzódásokat. Ha nem is volt súlyos a behatás, attól félek, eltört néhány bordát. De a belső sérülések kiterjedését illetően csak találgathatunk. Mindazonáltal jó lelkiállapotban tűnik lenni, ahogy nyilván ön is látja. Egészében véve kedvezőnek ítélem a prognózist. Ön mit gondol? Hume elgondolkodott. Egy darabig elnézte De Lancey hátát. A szanitécek még mindig az oldalára fordítva tartották. Meddig még? – tűnődött De Lancey. Meddig tart eldönteni, hogy valaki életben marad vagy meghal? Egyszerű kérdés, amire az ő agyában készen állt már az egyszerű válasz. A rettenetes fájdalom elszívta az erejét. Érezte, hogy lankad. Magára parancsolt. Bírnia kell! Méltóság! Példamutatás! Hume arrább ballagott. Magához intette Gunningot. De Lancey nézte, ahogy halkan beszélgetnek. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre visszatértek mellé. Hume beszélt. – Nos, Sir William, nagyon elégedett vagyok, hogy azt mondhatom: ön nincs közvetlen életveszélyben. Mindazonáltal valami jóval kényelmesebb helyet kell keresnünk az ön számára, amint ráérünk. Az állapota felől azonban ne aggódjon! Azt hiszem, életben marad. – Ezután, mintegy mellékesen, hozzátette: – Ki a legközelebbi hozzátartozója? – A feleségem. Magdalene. Antwerpenben van. – Akkor hát értesíteni kell.

– Kötelezzen le, ha megteheti, uram! Meg kell találnom egy tisztet. Az unokatestvéremet, De Lancey Barclay ezredest a gyalogosgárdánál. Helyettes főhadsegéd. Megkeresnék őt a kedvemért? – Természetesen, Sir William. Nyugodjon meg! Megkeressük az unokatestvérét. És könyörgök, ne aggódjék! Nem fog meghalni! Hason fekve, fejét egy mocskos kabáton nyugtatva most közelebbről szemügyre vehette a környezetét. Ez a kicsi, félhomályos helyiség bizonyára a gazdaság konyhája lehetett, gondolta. A szalmával felszórt köves padló színét eltakarta a vér. A meszelt falakis véresek voltak. A legfontosabb bútordarabok: egy egyszerű asztal székekkel, egy konyhaszekrény. Egyéb, díszesebb bútordarabok is álltak itt–ott. Nem idevalóak, gondolta, ágyaknak hozták ide őket. Körben a falak mentén a szanité–cek hol polcokra, hol csak kampókra akasztva faggyúgyertyákat tettek ki, amelyek most, hogy a nap már a végére járt, pislogó fényt vetettek a hátborzongató környezetre, mint egy drámai előadás díszletére. Talán Shakespeare, gondolta. Egy véres tragédia utolsó felvonása. Finálé. Nevetni próbált. Alig tudta mozdítani a fejét. Azután, a körülötte lévő „ágyak" felől idegesítő rendszerességgel felhangzó köhögéseket számolva, néhány perc múlva meg tudta becsülni, hogy vagy egy tucatnyi más sebesülttel, valószínűleg tisztekkel fekszik együtt ezen a rémes hálóhelyen. A köhögést állandó, halk nyögdécselés festette alá, amit egy-egy fájdalomsikoly központozott. Innen–onnan kapkodó szavak törtek elő. Leginkább káromkodás és átkozódás. A túlsó sarokban egy ember elhaló hangon az anyját hívta. De Lancey az ablakhoz és az ajtóhoz legközelebbi faldarabra koncentrálta a tekintetét. A szeme előtt hoztak be egy új pácienst. Huszárezredes volt. Hamuszínű arcán közömbös kifejezés ült. De Lancey érdeklődéssel kereste rajta a sebesülést. A bal láb félig levágva lógott, csak néhány fényes, fehér izom tartotta. A bőr cafatokban lógott a csontról, ami hegyes szilánkokra tört, mint egy letört fa csonkja. Egy orvos odament a huszárhoz. Úgy tűnt, ismerik egymást. Udvariasan elbeszélgettek. De Lancey meghallotta az „amputáció" szót. Az ezredes komoran bólintott, és lepihentette a fejét. Bejött két

vöröskabátos: egy rusztikus ajtót hoztak, amit valami kerti árnyékszékről téphettek le. Arra helyezték a sebesültet. Amint felemelték, a férfi De Lanceyhez fordult, és szánalmas mosolyt préselt ki magából. Azután kivitték. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el már, amikor megérkezett az unokatestvére, és hangos köhögéssel felébresztette. – William! Nahát! Szegény fiú! Gondodat viselik? Ez itt a pokol bugyra! És ez a bűz! Szegény nyomorultak! Képzeld, olyan mulatságos dolgot láttam az imént! A gazda felesége, tudod. Nem akart elmenni a drágalátos otthonából. Mármint ebből a házból. Itt volt egész nap, úgy képzeld, William! Fenn, azon az istenverte padláson! Mindenfelé fütyültek körülötte a golyók. És most bennünket kárhoztat az egészért. Nemcsak a drágalátos háza pusztulásáért, hanem még a jószágáért is! Persze, atomokra lett lőve mind. Képzeld, láttam, ahogy vitatkozik az ellátófőnök hadsegédjével. Odakint az udvaron. Egészen komikus volt! – Nevetett a saját történetén. – Igazán szórakoztató, én mondom, William! Szegény hátad, nem is néz ki olyan rosszul. Miben segíthetek neked? De Lancey nagyon szerette az unokatestvérét, ám nevetni nem volt éppen kedve. Közelebb hívta. Suttogva adta az instrukciókat. – Drága Barclay. Nagyon leköteleznél, ha átadnál egy üzenetet a feleségemnek. Magdalene-nek, Antwerpenben. Légy oly kedves! Akár most, vagy később, kérlek, személyesen add tudtára az elmúlásomat! És ne durván. Mondd meg neki, hogy szeretem! Hogy mindig szeretni fogom. – Az elmúlásodat? De hát az orvosok arról biztosítottak, hogy meg fogsz gyógyulni! Micsoda butaság, William! – Én mondom neked, Barclay, tudom, hogy meg fogok halni. Bár otthagytak volna a csatatéren! Hogy becsülettel haljak meg. Ehelyett idehoztak... ebbe a büdös lyukba. – Hát, ez az egyik olyan dolog, amit mindjárt elintézhetünk. Elköltöztetlek innen. Ott várj, William! Ne mozdulj! Jaj, bocsáss meg! Persze, hogy nem tudsz... Várj, mindjárt visszajövök! És aztán idehozom Magdalene-t.

De Lancey megpróbált felemelkedni, hogy megállítsa. Elkésett. Nem szabad, hogy Magdalene valaha így lásson, gondolta. Rá kell parancsolnia Barclay-ra, hogy tartsa távol az asszonyt. Csak addig, ameddig ő meghal. Jobb, ha hazudik neki. Jobb, ha azt mondja, hogy már meg is halt. Látta a visszatérő Barclay-t. Ilyen hamar? – William, úgy tűnik, kiürítik ezt a gazdaságot. A franciák elfoglalták La Haye Sainte-et. Még egy gyors támadás, és itt lesznek. Gunningnak megparancsolták, hogy vigye a sebesülteket vissza a faluba, onnan pedig Waterlooba. El kell juttatnunk téged Brüsszelbe! Ellovagolok Magdalene-hez. Majd ott találkozik veled. Ne aggódj! Blücher herceg ideért hozzánk. Azt mondják, győzni fogunk! Mit akarsz, mit tegyek? – Könyörgök neked, ne hozd ide Magdalene-t! Mondd neki csak azt, hogy meghaltam a csatatéren! Van egy levél a számára. Az útitáskámban. De azt sajnos nem tudom, a táska hol lehet. Gondolkodott egy pillanatig. Kínlódva megpróbált a ruhájába nyúlni. – Tessék, vedd ezt el! – Keze kétségbeesetten kaparászott a melle alatt, amit az asztal lapjának szorított testének tehetetlen súlya. A mellényzsebét kereste. Nem találta. – Ide, Barclay! Nyúlj be ide. A zsebembe. Van ott egy kavics. Unokatestvére a véres gombokkal ügyetlenkedett. Végül sikerült megtalálnia az összegyűrt mellény zsebét. Belekotort az ujjával. Megragadta a követ. – Tessék! Tessék, itt van. De Lancey a kavicsra nézett. Sima hűvösségére, amint a félhomályban fénylett. Barclay is azt nézte. Csodálkozó arccal. – Igen, látom. De elgondolni sem tudom, mit... – Vidd el Magdalene-nek, Barclay! Mondd meg neki, hogy ne gyászoljon! Mondd meg neki, hogy mindig vele leszek! És mondd meg neki, hogy szabad ember! – William! Ez butaság! Nem fogsz meghalni! – Tedd meg, Barclay! Értem. Vidd el! Könyörgök neked! – Rendben van. Megteszem, amit kérsz. De azt nem mondhatom neki, hogy meghaltál.

Az ajtó felé fordult. Parancsokat vakkantott az ajtónyílásban lustálkodó két szanitécnak. – Maguk ott! Átteszik az ezredes urat egy lapra. Feljebb viszik az úton, be a faluba. Az útkereszteződésnél két ház lesz. Beteszik az ezredes urat az egyikbe. Azután egyikük próbálja megkeresni a szolgáját! A vezérkarnál lesz valahol. Visszafordult De Lanceyhez. – Nos, William, akkor hát adieu! Tudatom az orvosokkal, hová visznek. Valaki biztosan kezelésbe vesz majd. Jó szerencsét! A két kedvetlen beteghordó az előző alkalomnál meglepően kevesebb fájdalmat okozva emelte fel De Lancey-t, s egy szürke pokróccal takart ajtólapra fektették, majd a pokróccal gondosan betakarták. Kivitték a szobából az udvarra, s onnan a Charleroi felé vezető útra. Ott a káosz és pusztulás látványa fogadta őket. Mindenhol sebesültek mentek vagy másztak Brüsszel felé. A szerencsés keveseket kordékra halmozták. Közben erősítés jött szemközt, a csata irányába, főleg lovasság, s nem törődtek vele, ki áll az útjukba. De Lancey beteghordóinak kétszer is ki kellett állniuk az árok szélére a kockaköves útról. A zaj leírhatatlan volt. Ágyúdörgés, muskétadurrogás. Ordítás, sikoltozás. Mindenfelől záporozó parancsok angolul, németül. Trombitajelek, dobpergés, sípok. Skót dudák. Lovak. De Lancey felnézett az égre. Magasan a feje felett ágyúgolyók repültek. Látszólag minden irányban. Lassan leértek a gerincről, s bementek Mont St. Jean községbe. De Lancey becslése szerint háromszáz métert tettek meg, amikor a főút és a Nivelles-i út kereszteződésétől délre lévő kis házba értek. Olyan egyszerű parasztház volt, mint a többi, amit életében látott. Meglepően elhagyatottnak tűnt: csak egy skót szoknyás felföldi katona feküdt holtan az egyik sarokban, körülötte nagy tócsában a vére. A szanitécek ajtóstul ráfektették De Lancey-t a konyhaasztalra. Egyikük, egy ír, vaskos tájszólásban szólalt meg: – Akkor hát itthagyjuk, uram, ha nem bánja. Jó napot és jó szerencsét kívánunk, ezredes úr! De Lancey mosolygott. Amennyire tudta, megköszönte a segítségüket, s úgy fordította a fejét, hogy kilásson a helyiség

egyetlen ablakán. Miután hitetlenkedve végignézte, amint egy egész század hannoveri szemlátomást visszavonulóban, Brüsszel irányába özönlik végig az úton, egy férfi lépett be a helyiségbe. – De Lancey ezredes úr? James Powell vagyok. Sebész. Barclay teljesítette hát az ígéretét. – Dr. Hume instrukciója szerint eret kell vágnom önön, uram. Csak előbb egy kicsit kényelmesebben elhelyezkedünk. De Lancey most látta, hogy három szanitéc is érkezett Dr. Powelllel. – Nagyon félek, hogy fájni fog egy kicsit. Megengedi, uram? De Lancey bólintott. Sóhajtott. Becsukta a szemét. Arra a fiatal kapitányra gondolt a Kékektől. Öt nap kínlódás! Ahogy megérezte, hogy a hideg kezű szanitécek nekilátnak, és az oldalára fordítják, suttogva imádkozni kezdett. Drága Istenem, hadd haljak meg most! Hát meddig tart, az ég szerelmére, amíg egy férfi meghalhat végre?

HUSZONNYOLC

Bougoumont felett, 19.15

Macdonell A romos északi kapun át bukkantak elő a naplemente félhomályából. Feketekabátos katonák, nagy, csúcsos csákókban. Kabátjuk rövid volt, paszománydíszes. Egy zászlóalj braunschweigi könnyűgyalogos. Az Ibériai-félszigeten a vöröskabátosok azzal tréfálkoztak, hogy ezek a németek megesznek mindent, amit csak találnak: patkányt, sündisznót is. Azt mondták, még a tisztek ölebeit is ellopják, hogy megegyék. Macdonell azonban pontosan látta, hogy ezek az emberek aligha a vérszomjas spanyolországi kutyaevők. Fiúk voltak még. De hát ez is erősítés, s e pillanatban Macdonell még azt is hálásan nyugtázta volna, ha maga az orániai herceg segít neki megvédeni azt, ami a kastélyból még megmaradt. A ház nem volt több már kiégett romnál, amelyben óriási lángnyelvek ropogtak, s néha tíz méter magasra is felszöktek. A tűz a kis kápolnára is átterjedt, ám csodálatos módon hirtelen megállt a hátsó falon lógó életnagyságú feszület előtt. Az emberek azt mondták, csoda történt. James Graham, a vallásos ír ünnepélyesen kijelentette, hogy áldott ez a hely. Macdonell nem ezt a szót használta volna. Körülnézett az udvaron. Nézte a kimerült katonákat, akiknek a fehér arcát mattfeketére színezte a folyamatos muskétázás korma. Egy közös dolog volt mindegyikükben. A szemük. Véresen, karikásán, kifejezéstelenül ültek besüppedt üregükben, olyan fáradtan, amilyenné csak csatában válhat valaki szeme. Akik még állni tudtak, a falaknál álltak. A járóképtelen, könnyű sebesültek a több helyütt égő udvaron ültek, szerteszét. A legsúlyosabb eseteket behordták a kertész kis házába, amely minden épület közül a legkevesebb kárt szenvedte. A halottak a nagy csűr romjai közt egymásra tornyozva hevertek. Macdonell a kardja hegyével megkocogtatta a csúszós kockaköveket, amelyek között a vér sárral keveredve kis pocsolyákba gyűlt. „Tartson ki a legvégsőkig!" így mondta Wellington. Az utolsó emberig. Az utolsó töltényig. Most már nyolc órája tartják magukat.

Nemsokára megint csak néhány töltényük marad fejenként. Közelednek ahhoz a „legvégsőkhöz". Amikor három gárdista becsukta a beérkező braunschweigiek után a kaput, Macdonell észlelte, hogy az erősségüket szinte teljesen körülvevő harc ide-oda hullámzásában pillanatnyi nyugalom állt be. Jó lesz kihasználni, gondolta. Leltározzunk! A kiégett istállók mellett találta meg Biddle-t, aki egy szilánk okozta vágásból folyó vérzést próbált valami letépett ingdarabbal elállítani a nyakán. Elöljáróját látva az őrmester eldobta a véres rongyot, és vigyázzba állt. – Biddle őrmester, hogyan állunk? – Az én számításom szerint, uram, közel hétszáz harcképes emberünk van. Aztán ott vannak a nassauiak, amennyi maradt belőlük. Meg azok a fekete németek, akik most jöttek, majdnem ötszáz. – Hány sebesültünk van? – Azt nehéz megmondani, uram. Van egy pár, aki meghalt, mások meg visszamentek a falakra. De kétszáz körül lehet. – És a franciák? – Egy tisztünk van, a keze nélkül. Egy őrmester, talán húsz ember, meg két dobos, uram. – Köszönöm, Biddle. Köttesse be azt a vágást! Hát így. Talán ezerötszáz embere van, de semmi reménye arra, hogy további erősítést kap. Ezerötszázán néznek még farkasszemet a tízszer akkora létszámú, elszánt francia hadtesttel, amely egész nap szünet nélkül támadja a falakat. Hát akkor ennyivel kell harcolni. Macdonell tudta, hogy a dandár maradéka, Hepburn skótjai, kivéve a zászlóknál maradt két századot, most a gyümölcsös szélén gyűlt egybe, együtt Saltoun 1. gárdabeli könnyűszázadaival. Hogy ők hogyan állnak, azt senki sem tudta. Woodford ezredeshez fordult, aki zavartan bámulta a lova tetemét: az állat fejét majdnem teljesen levágta egy aláhullott aknaszilánk. – Uram! Azon gondolkodom, ne adjunk-e az embereinknek egy korty rumot abból, ami a lőszeres kocsin jött be. Tudom, szokatlan

eljárás. De talán jót tesz nekik. Az ezredes tovább bámulta az elpusztult kancát. Mintha nem is hallotta volna. – Rum, uram! Egy korty nem ártana nekik. – Mit? Nem, nem! Nem látja? Megdöglött, ember! Olyan döglött, mint egy darab fa! – Az emberekről beszélek, uram! A rumadagról. Most lenne jó. – Ja? Persze, persze, ahogy akarja, James. Macdonell megkereste Henry Wyndhamet, aki a nyugati fal fáradt védőit próbálta lelkesíteni. – Henry! Az ezredes és én úgy gondoltuk, jó ötlet lenne, ha kiadnánk az embereknek a rumfejadagjuk egy részét. Azt a hordót osztanánk el, amit Drummond talált. Egy kis tüzet öntene az emberekbe, nem? – Elintézem. Miller őrmester! – Uram? – Rumosztás! Most. – Rum, uram? Most? – Most, uram! Rum, őrmester! Az ezredes úr parancsa! Fél adag! Az a hordó, ott. A kút mellett. Azokkal az emberekkel kezdje! Hatosával. Számolják! Az őrmester tisztelgett, és átment egy csoport sebesülthöz. – Na, ti drága legények! Eljött a szerencsétek napja! Macdonell ezredes úr parancsa. Rumosztás! És gyorsan gyertek érte, mielőtt a francosok elszedik tőletek! Úgysincs másunk, hát élvezzétek ezt! Macdonell figyelő szeme előtt egy káplár a hordóba döfte a szuronyát, s megtöltötte a saját pléhbögréjét, amiből azután a katonákéba töltött. Miller ott állt mellette, és ellenőrizte, hogy egyenlő mennyiséget kapjon mindenki. Még mindig semmi jele nem volt annak, hogy újabb francia támadás készülne, bár időről időre akna érkezett és robbant a romhalmaz felett: a sorban állók ilyenkor mindig egyszerre buktak le. Egy Cotterill nevű katona nem mozdult el az északi falnál lévő harcálláspontjáról. Miller a zajt túlharsogva szólt át hozzá: – Cotterill! Gyere, vidd a rumodat, fiú!

– Nem, köszönöm, őrmester. Sohasem szerettem. Robert Jones, egy ibériai veterán, ártatlan arccal sompolygott Millerhez. – Majd én megiszom helyette, őrmester. – Hát persze, Jones. El is hiszem. Fél porció, mondta az ezredes úr! Nem dupla! Na, eredj szépen vissza a falra! Macdonell vigyorgott, és visszament Woodfordhoz, aki még mindig némán állva nézte elpusztult lovát. – Uram, a franciák úgy tűnik, pihennek. Az jutott eszembe, körül kéne néznem a gyümölcsösben. Látnunk kellene, hol tart a dandár többi része. Az ezredes zavarodottan mosolygott. – Istenverte disznóság. Istenverte jó ló volt. Igen. Nagyon helyes, Macdonell. Vigyen kísérőt! Hát, ez disznóság! Macdonell magához szólította a hat gárdistát, akiket az imént látott a rumoshordónál, s átvezette őket a kertkapun, át az egykori pázsiton, amelyen holttestek hevertek szanaszét. A díszkert romjai közt átvágva most ferdén északnak fordultak, és átlósan a gyümölcsös fala felé futottak. Dél felől Macdonell hallotta, hogy kiújul a harc. Újabb kis támadás. Nem volt vesztegetni való idejük: itt elvághatják őket. Már a fal közelében voltak. Macdonell felmászott egy tüzelőpadkára. Megpróbált átnézni a fák között. Egy káplárhoz fordult. – Robinson! Ez semmire sem elég. Semmit sem látok! Jöjjön velem! A többiek itt várjanak! A fal mentén haladva mélyen behatoltak a gyümölcsösbe. Holtak hevertek mindenfelé. A legtöbben franciák, de itt-ott egy vörös-vagy zöldkabátos hulla is mutatta, milyen hevesen dúlt a harc. Az ágyútűz leborotválta a fák ágait, mintha valami démoni kertész metszette volna vissza őket. Mire félútig értek, Macdonell már nemcsak Hepburn és Saltoun vöröskabátosainak megnyugtató sorait látta, amint tőle ötvenméternyire alakzatban állva szemlátomást visszakészülődtek a gyümölcsösbe, hanem a völgy aljára is háborítatlanul lenézhetett. Megállt, a szemét erőltette. Robinson mögötte várakozott. Macdonell hunyorítva bámult a szállingózó füstbe. Nem volt egészen biztos abban, milyen látványra számítson. Talán újabb francia

lovasságot lát majd? Igaz, ez valószínűtlennek tűnt az iménti mészárlás után. Talán újabb masszív átkaroló támadás azzal a könnyűgyalogsággal, amely e végtelen hosszú nap legnagyobb részében az ő ellenfelük volt? Imádkozott, hogy ne ezt lássa. Isten, segíts, hogy megláthassam a poroszokat! Legalább itt, a mezőn, ahogy lendületből támadnak, és mindent maguk előtt sodornak! Blüchernek most már biztosan meg kell jönnie, ugye? A növekvő alkonyi homályba bámult. Reményt keresett vagy valami új borzalmat. Persze most már semmi sem lepheti meg, gondolta. Ebben azonban tévedett. Olyat látott, ami elállította a lélegzetét.

HUSZONKILENC

A völgy, 19.30

Ney Látta, hogy jönnek. Sötétkék tömegben. Érezte a számuk súlyát. A Gárda! öt zászlóalj, három vadász, a jellegzetes fekete medvebőrben, két gránátos, az ő medvebőr kucsmájuk, elején a birodalmi sassal díszített hajlított rézlemezek. Mindegyik zászlóalj élén nem kevesebb mint egy–egy tábornok lovagolt. Régi barátok. Friant, Porét, Harlet, Michel, Mailét, Henrion. Mögöttük három további zászlóalj alkotott második támadó vonalat. És mindenki előtt, a birodalmi vezérkar kék, vörös és arany színpompájával körülvéve maga a császár haladt. Oszlopban jöttek, a muskéták egyenesen álltak a vállakon, a szuronyok feltűzve. Minden zászlóaljban körülbelül hatszáz ember. S minden két zászlóalj között két–két lóvonta ágyú, s vele a még mindig felismerhetően kék, vörös és arany egyen–ruhájú, medvebőr kucsmás tüzérek. Jobbra Donzelot embereinek maradékát látta Ney, s azok után Bachelu hadosztályának és D'Erlon hadtestének megtépázott sorait. Katonákat, akik aznap s a megelőző napokban oly sokat tettek már. összesen tizenötezerre becsülte a felvonulók számát. Maga Ney Heymes mellett állt La Haie Sainte tönkrement gyümölcsösében, körülöttük a véres maradványai annak a két hadosztálynak, amely a gazdaság elfoglalásakor esett el. A tanyaházon most már a trikolor lobogott diadalmasan. Ney és Heymes a Gárdát várta. A marsalltól jobbra, Hougoumont–on túl a lemenő nap végre előbújt a felhőből, amely egész napon át takarta. A napsugarakat azonban gyengítették és tompították a csatatér felett lógó, csípős, kénes füstfelhők, az égő kastélyból pedig lángoszlopok nyújtóztak az égnek. A pokol víziója. Mennyi lehet az idő? Odafent a gerincen, a lovasság között elveszítette az óráját. Úgy vélte, nem sokkal múlhatott hét. Most már a zenéjüket is hallotta. Zenekar játszott. A Régi Gárda gránátosainak és vadászainak teljes zenekara, százötven ember, mintha csak a fountainebleau–i díszszemlén lennének. A Carrousel diadalmas indulóit játszották. Ney felismerte Grétry egyiptomi témájú

operájából, Napóleon kedvencéből a „La Victoire est a nous" dallamát. Alig tudta kivenni a zajban. Ahogy közelebb értek, újabb dallamra váltott a zene, egy oly régi darabra, amit mintha még egy másik világban szereztek volna. Ez volt a császár saját indulója a Gárda számára: „La Marche des bonnets á poiP. Amint feléje közeledett a Gárda, Ney gondolkodni kezdett azon, hogy mi fog most történni. Hogyan csatlakozzon hozzájuk? Felviszi őket a dombon, bevezeti őket. A győzelembe – vagy a nemezisbe. Szándékosan lelassította a lélegzését. Most le kell lassulnia, újra össze kell szednie magát. Megnyugtatni a dübörgő szívét, amely majd kiszakad a mellkasából. Ney a tenyerébe köpött, és megdörzsölte az arcát. Két keze megfeketedett az arcán lévő kordittól és koromtól. A nadrágjába törölte, s megpróbálta az egyetlen megmaradt aranygombbal begombolni a zubbonyát. Hogy legalább hasonlítson Franciaország marsall–jára, akire az ő császára rögtön rábízza a Gárdát. Mielőtt bekövetkezik, aminek be kell következnie, félig becsukott szemmel megpróbált még egyszer, utoljára elrepülni képzeletben a halál eme birtokáról. Aglaéhoz és a fiaihoz. A coudreaux–i gyümölcsösbe. A cseresznyefákhoz. A kertjébe. Aglaéhoz. A rózsák. A fiúk. Büszkék lesznek rám. Franciaország marsalljaként halok meg. Csak azt kívánom... csak még egyszer! Látta a mosolyukat. Érezte, hogy a keze a hajukba szánt. Elmormolta a nevüket. Főleg Aglaéra gondolt, ő is rá gondol éppen? Még a csatazajban, a Gárda indulója közepette is Mozart visszhangja úszott a fülébe: „Lá ci da–rem la ma–no, la mi di–rai di si." Lehet, hogy az asszony valahogyan látja őt itt állva, ebben a mészárszékben? Tudhatja–e valaha, hogy ő mit látott itt? Ne! Ne is gondolj rá! Sohasem szabad erre gondolnod. Kinyitotta a szemét. Itt van Heymes. A megbízható Heymes, a ragyogóvörös egyenruhájában. Figyelemreméltóan sértetlenül. Mosolyog. Mond neki valamit. – Uram! Át kell vennie a Gárdát! A császár parancsa! – Heymes! – Uram?

– Hogy van az a lány? – Suzanne? Jól, uram. Nagyon jól. – Fog neki mesélni minderről? Bármit? – Nem, uram. Nagyszerű, ugye? De nem hiszem, hogy... – Ne is! Igaza van. Ez csak nekünk való. Itt nincs hely a szerelem számára, és a szerelemnek soha semmit nem lenne szabad tudnia erről itt. Nincs helye a szerelemnek. Itt csak egy szerelem van. Dicsőség. Franciaország. Halál. E három dolog szeretete forrt benne most. Mindjárt előrobban belőle. Még a folyamatos ágyúdörgésben is hallotta a zenét. Hangosabban. Közelebbről. Érezte a katonák ütemes lépteit. Látta az aranyszegélyű bronzsasok csillogását, a kénszagú esti napsugarak villózását a szu–ronyokon. Látta, hogy Mailet az oldalán haladó hadsegédhez fordul, s a szája vigyorra nyílik, mielőtt a lovát a saját emberei felé fordítja. A hadsegéd nevetett. Valami durva tréfa. Vajon mi? Kurvák, ital, pénz? Ismerte Mailét ízlését. A komor arcú császárra nézett, akit szorosan vett körül a törzse. Szürke alak. Mellőle most elvált egy lovas. De la Bedoyere. Ő is mosolygott. Nevetett. – Uram! A császár arra kért, értesítsem, hogy Grouchy marsall úr megérkezett az ön jobbszárnyára! Grouchy itt van, uram! Grouchy! Az eksztatikus de la Bedoyere keresztben végiggaloppozott barna kancáján az egész hadsereg előtt, d'Erlon hadtestének maradéka felé, s most már fedetlen fővel kiabált a tiszteknek. Ney hallotta a távolodó kiáltozását: – Grouchy az! Grouchy itt van! Megjött! Ney tudta már, hogy ez hazugság. Napóleon utolsó trükkje. A saját embereit csapja be. Kétségbeesett kísérlet a harci kedv növelésére. A marsall számára túlságosan nyilvánvaló volt az igazság. Kelet felé nézve tényleg látta a hatalmas fekete embertömeget, amint látszólag közvetlenül őfelé masírozik. Ám az előtt az embertömeg előtt egy másik embertömeg jött: civilek, tábori kísérők, és francia tisztek és katonák, akik szemlátomást menekültek az állítólagos francia erősítés elől. Levasseur ezredes odalovagolt hozzá.

– Mi történik, uram? Lovagoljak Grouchy-hoz? Mit gondoljunk erről? Ney becsukta a szemét, és végigsimított a homlokán. – A helyén marad az embereivel, ezredes úr! A megrökönyödött ezredes megfordította a lovát, és visszakocogott a törzshöz. Ney nekilátott a készülődésnek. Heymes korábban új lovat hozott neki, aznap már az ötödiket; leopárdbőr nyeregtakarója azt hirdette, hogy korábbi lovasa a Gárda lovasvadászainak vélhetőleg immár halott tisztje volt. Ney nyeregbe szállt. A zászlóaljak felől hallotta a tisztek és őrmesterek kiáltásait, amint a támadáshoz rendezték alakzatba az embereiket. Egyetlen gyönyörű, gyakorlótéri precizitással végrehajtott manőverrel az oszlop nyolc üreges négyzetté alakult. Minden négyzet oldalai százötven ember szélesek és három sor mélyek voltak, középen a dobosokkal. Egyedül mennek harcba hát. Előcsatározók nélkül. Lovasság nélkül. Most Napóleon közeledett felé. Megállította mellette a lovát. A két férfi egy pillanatig szó nélkül meredt egymásra. Tudták, mit kell tenniük. Tudták, mi fog történni. – Ney! Át kell vennie őket. Önnek kell vezetnie őket. – Természetesen, uram. Mondani akart valamit. Valamit utoljára ebben az utolsó pillanatban. Egy utolsó szót, amely mindent megmagyaráz. Szeretet. Dicsőség. Franciaország. Csak egyszer. Most. – Ragaszkodnak hozzá, Ney – intett Napóleon a törzse felé. – Én... utasítottak rá. Megparancsolták, Ney! Hogy ne menjek velük. Önnel. Csipás szemmel bámult Ney-re. Minden emberek ura bizonytalan! Az a férfi, aki meghatározta a dicsőség fogalmát. És most megtiltják neki, hogy ebbe a dicsőségbe és a halálba vezesse a gyermekeit. Képtelen kiélvezni az elkerülhetetlen végzetet. Ney hirtelen meg szerette volna érinteni az urát. Előre akart hajolni. Egy utolsó szó. Egy pillanat. – Meg kell tennie, Ney! Vigye őket! Vigye a Gárdát! S ezután már késő volt. Mindenre késő. Napóleon megfordította Marengót, és visszalovagolt a vonalak felé. Törzse újra körülvette. Ney hallgatott. Végignézte, hogy a császár elvonul, majd az oszlop

elejére lovagolt. Felállt a kengyelben. Kihúzta a kardját. Magasra emelte. A várakozó kék sorok felé fordult. Mosolygott. – Kövessetek! Heymes mellette volt az élen. Vigyorgott. Együtt lovagoltak oda Friant-hoz. – Ney! Leadtuk az ágyúsortüzeket? Távol voltam a dandártól. Látott valamit? Tudja, mijük van azoknak odafent? Látta? Biztosan látta, amikor fent volt a lovassággal! Mit gondol? Készen állunk? Ney nem felelt. Elfordította a fejét. Belekiáltott a levegőbe, minden szó után szünetet tartva: – Franciaországért! A dicsőségért! A császárért! Hangereje fokozódásának hatására a lova felágaskodott, s Ney ezzel az előre mozdító lendülettel vezette az előrenyomulást a már oly ismerős emelkedőn felfelé. A lágy emelkedő. A halálos gabonatáblák, amelyeket az eső, az ágyúgolyók és a halál szörnyű aratása elmocsarasított. Körülötte csengő hangú parancsok csattantak, s felerősödött a dobok hangja. Ney egyenesen előre nézett. Lecsillapította ideges lovát, amely botladozva haladt előre a hullahalmok felett. Érzékelte, hogy a sorok kissé szétnyílnak, hogy kétfelől megkerülhessenek egy hullahegyet. És most újra érezte. Azt az ismerős ürességet a gyomrában, amely mindig elfogta, valahányszor ellenséges tűzbe indult. Régi érzés. Jó érzés. Összeszűkült mellkas. Száraz száj. Nagyon száraz. Megnyalta az ajkát. Korditot ízlelt. Nyelt. Heymesre nézett. Mosolygott. Látta, hogy egy gránátos keresztet vet magára. Ötszáz métert tettek meg, amikor látta az ágyúk villanását. A golyók magasan, gyorsan süvítettek elő. Egyenesen előre nézett. Nem szabad jobbra–balra nézelődni! Régi bölcsesség. Szemek a füstölgő ellenségen. Nem törődni az embereid hullásával! Hallotta a kiáltásokat. Érezte a légvonatot, amikor a kartács első hulláma a kék emberfalba vágódott, és elsöpört három sort. Mégsem álltak meg. – Marad! Marad a helyén! Az őrmesterek kézben tartották a kék embertömeg előre– hömpölygését. Egy kartácseső kivitte a lovat Ney alól, aki alig ért földet, ráhanyatlott az ömlő vérű, habzó szájú, kínjában sikoltozó állat. Ney sértetlenül mászott ki a haldokló ló alól, talpra kecmergett,

megragadta a kardját, és a legközelebbi oszlop élére állva továbbindult felfelé. Körülnézett, hogy lássa, ki van még vele. Friant és Porét, mindkettő gyalogosan, mögöttük pedig a 3-as gránátosok. Még érintetlenek. Még előretartanak. Zárkóznak. Együtt maradni! A kartácstűz sűrűbbé vált. Mint a jégeső. Ney mellett egy bajuszos gránátos a földre zuhant, az oldalát markolászta, vére lüktetve bugyogott haszontalan. Az elszálló életet kétségbeesetten próbálta benn tartani az ujjai között. Átkozódva, a sorokat tartva, a magas katonák átküzdötték magukat a halottak halmain. Milyen sokféle egyenruha, gondolta Ney, ahogy körülnézett. Mesés! Dicsőséges! A zöld tollakból ítélve ezek azok a hannoveriek, akiket az ő szeme előtt vágtak le korábban Dubois katonái. Nem messze tőlük pedig ott hevernek a halott vértesek, akik néhány órával később pusztultak el a brit ágyúk elleni hiábavaló támadásban. Egyszerre csak azt kezdte észlelni, hogy az oszlopok nem maradnak a számukra kijelölt útvonalon. Hogy csak a saját oszlopa és a 4-es gránátosoké vonul még a parancs szerint. A többiek balra húzódnak. Wellington hadseregének sűrűje felé, be az örvénybe. A szövetséges vonalaktól száz méterre a francia lovastüzérség felállította az ágyúit, és sietve tüzet nyitott. A füstön keresztül Ney láthatta, ahogy a vöröskabátos sorok vékonyodnak. Körülnézett. Heymes nincs itt? Észre sem vette, hogy elment. Nem tudta, mikor. Friant is kiszállt a harcból, szétlőtt kezéből ömlött a vér, visszafelé botladozott, támogatni kellett. De még mindig mosolygott és kiabált: – Minden jól megy! Minden jól megy! Ney balra nézett. Látta, hogy a katonák habozni kezdenek. – Sorokat zárni! Szava hangosan csengett. Ösztön. Száz csata emléke. A tisztekvisszhangozták a parancsát, s a nagy kék tömegben megszűntek a foghíjak, azok a rettenetes vörös hasadékok, amelyek néhány másodperce még emberek voltak. Harlet odalovagolt hozzá. Az oldalát fogta, ujjai között vérfolt látszott. – Ez az, Ney! Mi? Most elkapjuk! Ezt a büdös spanyol hőst! Ney maga mögé mutatott: – Látja, kedves Harlet, hogy a világ legjobb gyalogsága élén vonulunk! Mi állíthat meg bennünket?

ő maga nem volt ilyen biztos a dologban. Tudta, hogy van esély, ha eljutnak a csúcsig. Ha Wellington hibákat követett el. Ha sikerült gyengeséget találni a vonalában. Van esély. A dobszó üteme most megváltozott. A „Grenadiére" szólt, a Gárda saját, megkülönböztető rohamjele: patapata patapata patapata panpan patapata patapata pan Most újra eszébe jutott Bussaco. Mennyire ágált akkor egy frontális támadás ellen a gerincen! Utána a támadás utolsó néhány métere, és a csúcs mögül előjövő vöröskabátos vonal. A rettenetes sortűz, amit az az egyetlen brit zászlóalj tíz lépés távolságból adott le. A szétrombolt kék oszlopok, amint visz–szafelé botladoznak, lefelé futva a dombról. A szuronyok. A rettenetes sikolyok visszhangja, ami elért hozzá a völgyön át. Most egy sövénynél volt – illetve egy sövény letarolt maradványánál. Átment rajta, s már csak néhány méterre voltak az ellenségtől. Ney pontosan megértette, mi fog rögtön történni. Jobbra, Donzelot–val szemben feketébe öltözött braunschweigiek sorait látta. Fekete-sárga-kék, halálfejes jelvényeik csillogtak. Muskétáikat lövésre készen tartották. Ekkor meglátták a Gárdát. Lassan visszafelé kezdtek húzódni az előrenyomuló kék embertömeg elől. Fiatalok, gondolta. Mögöttük zöld kabátokat látott. Micsoda szedettvedett sereg! Egy nassaui zászlóalj. De egyetlen lángot és füstöt köpő sortűz megfutamította Donzelot kimerült katonáit. Ney látta, hogy a zöld sorok vad ordítozás közepette előrezúdulnak az üldözéshez, majd megállnak, s maguk is visszavonulnak, amint észreveszik, hogy Donzelot kábult zászlóalja mögött két század francia vértes áll. A könyörtelen veteránokból álló saját oszlopa továbbra is rendezetten nyomult előre. Parancsra álltak meg néhány méterre egy vöröskabátos dandár jobboldali négyzete előtt. Várták azt, amiről tudták, hogy jönni fog. Egy emberként feszült meg a testük. Felemelték töltött muskétáikat, s közben fogadtak egy szabályszerűen leadott sortüzet. Britek, gondolta Ney. Igen valószínű, hogy ők is veteránok. Jó katonák. Jó emberek. A spanyol háború veteránjai. Talán találkozott már velük. S ekkor körülötte lángba és fehér füstbe robbant a világ: a gránátosok viszonozták a

sortüzet. Vöröskabátosok rogytak a földre. Bajtársaik a helyükön maradtak. Összezártak. Újratöltettek, csakúgy, mint a saját oszlopa, pár másodpercnyi késéssel. Most már a tisztjüket is látta, aki a katonáihoz közel állt, hűvös eleganciával a sárban és feketeségben. Fiatal férfi. Feleannyi idős, mint ő. A lobogó zászlót is látta: rongyos, zöld négyzet. A tizenéves korú zászlóst is. A legidősebb fiával egykorú. Fehér az arca. Az őrmester tartja a helyén. Ismét villanás és füst. Körülötte katonák görnyednek össze. Azután a válasz megint. Ney látta, hogy a zászló leesik. Megpillantotta a zászlós véres fejét. Nem volt már arca. Látta, hogy a zászló újra felemelkedik. Tőle jobbra egy század francia gárdista lerohant egy brit üteget. Ney látta a szuronnyal leterített tüzéreket, akik tömőrudakkal, botokkal, vödrökkel a kezükben kétségbeesetten harcoltak. Sisakos tisztjük elsütött egy pisztolyt, s egy hatalmas termetű gránátos felnyársalta a lován. Nyitott szájjal, borzalommal a tekintetében próbálta eltolni magától a testébe mélyen hatoló hosszú, hegyes acélt. Sikolya fejhangú volt, és nem akart vége szakadni. Istenem! Győzünk, gondolta Ney. Megcsináljuk! Napóleon megcsinálja! Jól időzítette. Hogyan is lehetett kételkedni benne? Ez újra Eylau – amikor a vereség délelőtti kilátása Murát nagy lovassági rohamával és a maga elsöprő offenzívai ával estére a császár egyik legnagyobb győzelmébe fordult át. Mesteri húzás! Wellington le van győzve! Már semmi nem maradt előttük! Brüsszel az övék lesz! Ney maga mögé tekintett. Katonák több vonalban. Komor tekintetűéit A világ legjobb hadseregének legjobb harcosai. Ahogy visszafordult előre, újabb sortűz állította meg, s amint a füst felszállt, észrevette, hogy egyedül hagyták – tiszt nem volt körülötte. A mögötte levő sor eltűnt. Észrevette a csillogó szuronyokat. Látta, hogy a zöld zászló elindul felé, a tiszt szája kivehetetlen parancsra nyílik és csukódik. Körülnézve azt látta, hogy a Gárda hátrálni kezd. Először lassan, majd egyre gyorsabban. Vissza, le a dombon. Még mindig alakzatban – nagyjából. De visszafelé, őt kikerülve. Ney fegyelmet parancsolt az idegeinek. Az a legjobb, ha velük tart. Ki a muskéták lőtávolságából. Újra

próbálkozni. S ahogy a gondolat az eszébe ötlött, látta, hogy a vöröskabátosok tökéletes rendben megfordulnak, s visszavonulnak a vonalaik felé. Nincs elég emberük az ellentámadásra! Vissza kell vonulniuk! Kimerültek! A francia ágyúk újra megszólaltak, s nagy barázdákat vágtak a brit sorok hátába. Ney ismét körülnézett. Ötven lovast! Adjatok nekem ötven lovast! Egyetlen századnyi vértest, és megnyerem a csatát! Látta a megnyíló lehetőséget. A vonal képlékeny. A hasadék látható már. Széles! A zűrzavar kézzel tapintható. Brit lovastisztek próbálták fenntartani a rendet két, nem is két, inkább három ezredben, amely zavaros tömeggé válva igyekezett vissza, felfelé a lejtőn, hogy elfoglalja korábbi állásait. – Lovasságot! Azon kapta magát, hogy hangosan kiabálja a szót. De senki sem hallotta. Senki sem jött. Hol a pokolban van a lovasság? Körülnézett, azután le, s a lábánál megtalálta őket. A lovasságon állt. Sőt: benne. Azoknak az embereknek a hulláin taposott, akiket két órája maga vezetett fel ugyanezen az emelkedőn. Karabélyosok, vértesek, dzsidások, vadászok groteszk testtartásban, gyűrt halmokban hevertek szerte körülötte. Gyönyörű egyenruhák, fémroncsok, emberi és állati testrészek együtt a hatalmas vörös húskupacokban. Egyetlen vértesszázad maradt, a gazdaság közelében, Donzelot menekülő hadosztályába keveredve. Elérhetetlenek. Más nincs. Senki sem maradt. S a pillanat amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. A brit sorok összezáródtak, a vöröskabátosok megfordultak, és újra alakzatba formálódtak. A Gárda hirtelen mozdulatlanná merevedett. Menetképtelenné. S a vöröskabátos sorok újra tüzeltek. Ney körül hullottak a katonák. Tudta. Ekkor hátrálni kezdtek. Lassan, még mindig szemben az ellenséggel. Lépésenként. Hihetetlen: a Gárda visszavonulóban! Négyzetalakzatban. Még mindig egységként. Ney nem próbálta megállítani őket. Ők a Gárda! Tudják, mit tesznek. Velük ment. Ekkor a vöröskabátosok mögül más katonák jöttek, s kezdtek futni a franciák felé. Kék egyenruhások. Belgák. Hollandok, őrjöngő tekintettel. Feltűzött szuronyokkal. Némelyik a levegőbe hajította a kalapját, ahogy futva jöttek le a lejtőn, a galoppban közeledő tisztjeik mögött. Ekkor Ney is futni kezdett, balra, saját oszlopának sorai közt.

És futás közben látta, ahogy az oszlop szétesik. Látta az elgon– dolhatatlant. Megfordulni és menekülni látta a gránátosokat. Átküzdötte magát a tömegen. Eljutott egy üteg védelmébe, amely még mindig tüzelt lentről a vöröskabátos sorok közé... Azután újra biztonságban volt, a Gárda egy másik négyzetében. Ezek vadászok. Itt van Michel, ott van Malet. Mindketten kalap és ló nélkül. Kezükben kard. Még előrefelé haladnak. Muskétáik a karjukon. Most kiabálást hallott. Angol nyelvű parancsszavak! Tisztek csengő kiáltásai jöttek át a gerincen. Először nem látta a kiáltókat. Azután, nem egészen harminc méterre előtte mintha felemelkedett volna a föld, amin állt. Embertömeg nőtt ki a földből. Vörös kabátok, fekete csákók. Muskéták a vállnál. Három sor, állapította meg gyorsan. Talán kétezer ember. Briliáns, gondolta. Spanyolország nem véletlen volt. Nem szerencse. Ilyen a jó tábornok! Így kell katonáskodni! Pontosan az történik, amitől félt. Bussaco ismétlődik meg. Wellington mostanáig tartalékban hagyta a legerősebb zászlóalját, s most elővette a friss erőt. Látta, ahogy tüzet köpnek az ágyúk. Érezte a körülötte süvöltő golyók keltette légáramlatot. Hallotta a tompa puffanásokat, ahogy a kartácsgolyók a mögötte állókba csapódnak. Félig megfordult. Látta a még mindig előrehaladó sorokat, ahogy a katonák lehajtják a fejüket menet közben, mintha széllel szemben vonulnának. Szólni próbált, de a 3. vadászezred első két sora egyszerűen szétolvadt körülötte a kín tengerében. Látta a tiszteket is elesni. Michel, Cardinal, Angelet. Mások is, akiknek a nevét nem tudta, akiket nem ismert. Azután megálltak. A francia előrenyomulás parancs nélkül leállt. – Vonalba! Vonalat formálni! Ezt egy alacsony rangú tiszt kiáltotta, majd Ney szeme előtt megperdítette egy muskétagolyó, ám a négyzet kétségbeesetten hozzáfogott a manőverhez, s a vadászok egyszeriben tehetetlenül védtelenné váltak menet közben. Négyzet és vonal között voltak félúton, amikor a britek újra tüzet nyitottak. Újabb lövedékek csapódtak a kékkabátos katonákba, s a manőver tüstént szétesett. A franciák spontán csoportokba verődtek. Kis sortüzeket próbáltak leadni. Bármit, csak abbamaradjon ez a mészárlás, ahogyan a

vöröskabátosok három sora ütemesen emelkedve és süllyedve folyamatosan lövi őket. Ney most már megismerte őket a repdeső bíbor zászlajukról. Látta az arany és ezüst csillogását a zubbonyokon, a tisztek szépséges uniformisát. Nagyúri egyenruhák. Maga a Gárda. Angol gyalogosgárda. Wellington hát a legjobb katonáit küldte őellene. A földre fektette az elit egységet a gerinc mögött, amíg csak Napóleon saját Császári Gárdája a csúcsra nem ért, és akkor, de csak akkor, talpra parancsolta őket, hogy a franciákra zúdítsák ezt a pusztító tüzet. Mindeközben pedig az ellenséges ágyúk folyamatosan szórták rájuk a kartácsot. Egy nagydarab gránátos nekizuhant Ney bal combjának. Jobb karját ágyúgolyó tépte le, arcát muskétatűz szaggatta szét. Ney várta, hogy végre eltalálják. Gyomrából rég eltűnt a szorítás. Üresség költözött a helyébe. Mély üresség. Miért nem találják már el? Hát nem jön végre az a golyó? Rendeznünk kell a sorainkat, gondolta. Vissza kell húzódnunk ebből. Ezt nem lehet kibírni! Mind itt halunk meg! De már késő volt. A vöröskabátosok ordítva rohantak felé, s a négyzet maradéka megfordult, és elmenekült. Ney megint balra nézett, s megint észrevett egy magas, kékkabátos katonákból álló, immár egyetlenként alakzatban maradt négyzetet. Az elesett vadászok tetemein keresztül bukdácsolva odaért az oldalához. Néhány katona felismerte: beengedték a négyzetbe. Odabent visszanyerte a lélegzetét, és kinézett a támadás romjaira. És látta az elképzelhetetlent. A Császári Gárda visszavonul! Ám az a négyzet, amely most az ő otthona lett, továbbnyomult előre a vörös sorok felé. Szilárd léptekkel. Hallotta saját magát, amint parancsot ordít, de nem értette a saját szavát. Az ösztönei átvették az irányítást. Óvatosan! Előrement. Bele a tűzbe. Bal oldalán hirtelen valami felfordulás támadt. Valami óriási erővel csapódott a soroknak. A puszta erejével tolta el Ney-t magától. Előtte egy dobos felbukott: hátbalőtték. Ney a négyzet bal oldalára futott, ahol már mészárlás folyt. A magas, fekete csákót viselő vöröskabátosok – angol könnyűgyalogság – falának egy része valahogyan őfeléjük közeledett. Kifordultak, le a dombon, tökéletes rendben, hogy újabb rettenetes, pusztító sortüzet adjanak le ezer muskétából a négyzet bal oldalára.

– Zárkózz! – hallotta a még élő őrmestereket, aztán maga is kiáltozni kezdett: – Zárjátok a sorokat! Zárkózz! A négyzet bal oldalának maradéka összébb húzódott. – Cél! Tűz! A vadászok sortűzzel feleltek. Szépen csinálták, gondolta Ney. Még mindig sikerülhet! Még beléjük marhatunk! Látta, ahogy tucatszám hullanak a vöröskabátosok. A tisztjeik kiabáltak. A hátsó sorokból újabb katonák jöttek az elesettek pótlására. Tüzeléshez készültek. Lőttek. Ney elfintorodott, ahogy a sortűz célba talált, ő nem kapott golyót. Hogyan létezik ez? Körülötte mindenfelé hullottak az emberek. Újabb nagy léglöket a jobb oldalán, s újabb tíz ember került földre. Látta, hogy Malet is elesik. Nem kel fel. Fejbe lőtték. És Ágnes őrnagyot legalább öt muskétagolyó lyuggatta át. Így hát megtörtént. Az utolsó négyzet is foszladozni kezdett. Hátrálni, keresztül a mezőn. Hullákon tiporva. Az égő kastély felé. Már közel voltak a gyümölcsöshöz, s a vörös embertömeg mintha megnövekedett volna. Sortűz sortűz után verte őket. Egyetlen örökké tartó, végtelen pillanatig a vöröskabátosok szünetet tartottak. Sortűz nem szólt, Ney mégsem hallott semmit. Azután csengeni kezdett a füle. S most megint új zaj. Mint a homoknak csapódó hullám, amint a vörös vonal mentén fokozatosan kiáltozás bontakozott ki, s a dombon át oszlop oszlop után, vonal vonal után indult ellenük. A szélben zászlók lobogtak kéken, sárgán, zölden. Brit zene szólt. A régi indulók. És a spanyol háború dallamaira jöttek, csak jöttek a britek. Velük pedig a lovasság rohanó kék tömege is megérkezett, ahogy áthatolt a vörös sorok között. Huszárok és könnyűdra–gonyosok kék és sárga áradata szabdalta éhes, borotvaéles kardokkal a visszavonuló medvebőrösöket. S ezután megkezdődött az üldözés. – Sauve qui peut! Ney meghallotta a kiáltást. Érezte, hogy őt is elragadja. Érezte az arcán lefutó könnyeket. Egybefolytak az újra kinyílt korábbi kardvágásból folyó vérrel. Vad tekintetű fiúk rohantak el mellette, kétségbeesetten igyekezve, hogy elkerüljék a közvetlenül mögöttük jövő kardok kegyetlen szisszenését. Ney még mindig nem futott

velük. Átkelt a csatatéren. Félig a valóságban, félig magán kívül. La Haie Sainte közelében megpillantotta d'Erlont, aki a saját hadosztályainak egyes szétszórt elemeit próbálta visszaküldeni a harcba. – D'Erlon! Mit csinál? Menjen vissza! Nem akar dicsőséges halált halni? A tábornok megállt. Csak bámult Ney-re. – Harcolni akarok! Harcolni jöttem ide! Nem meghalni! Ney rámosolygott. – Tudja-e, d'Erlon, hogy ha élve kikerülünk ebből, mit fognak tenni velünk? Mindkettőnket felakasztanak! A tábornok válasz nélkül elfordult tőle. Folytatta lehetetlen tevékenységét. Ney talált magának egy újabb, még megtöretlen négyzetet, amely rendben ugyan, de folyamatosan visszafelé haladt. Parancsnok viszont sehol sem volt látható. Megvolt még a sas és a tépett zászló is. Egy megtermett őrmester irányította a katonákat. Ney vadul rámeredt. – Megállni! Megállni! Parancsolom! Meglepődött, hogy valóban megálltak. Elfeketedett, véres arca ellenére felismerték. Zubbonya nyitva volt, gomb egy sem maradt rajta, paszománya letépve. Az egyik vállapja is hiányzott. Megszólította őket: – Kövessetek! Gyertek velem, és lássátok, hogyan hal meg Franciaország marsallja! Megint meglepődött: követték. Lassan mentek felfelé a sáros emelkedőn, csizmájuk csúszkált a vérmocsokban. így hát Ney szánalmas támadásba vitte a 95-ösök utolsó maradékát, holott e támadásnak arra sem volt esélye, hogy odaérjen az ellenség elé. Jobbra–balra fordulva látta, ahogy hullanak a katonái. Fiatal fiúk. De őt most sem érte találat. A túlélőknek visszavonulást parancsolt, de talán csak magában, szó nélkül, s vakon lebotladozott a lejtőn a völgybe, La Haie Sainte hátsó falai mellett, ahol még mindig a trikolor lengett. Ott, a gyümölcsös mellett, ahonnan alig harminc perce felfelé indult, megtalálta a Császári Gárda utolsó három négyzetét.

Ok el sem indultak a támadással. Végignézték a mészárszéket, és sértetlenek maradtak. Azután megjött a visszavonulási parancs. Ney bement az egyik négyzet közepére, ahol a Gárda megcsonkított maradékát véres összevisszaságban találta. Egy ismerős arc: JeanJacques Pelét, társa a moszkvai visszavonulásból. Akkor gyalogosezredes volt, most a Gárda dandárparancsnoka. Kevesebb mint három éve ők ketten ötezer–ötszáz katonát vittek át a befagyott Dnyeper folyón az oroszok elől. Akkor is négyzet alakzatban vonultak vissza. – Pelét, kedves barátom! Mi jön még? Mit csinálunk itt? Hol van a császár? – Reménytelen! Poroszok vannak mindenhol! Megpróbáltuk tartani őket Plancenoit–nál, de túl sokan vannak. Ney, vissza kell vonulnunk! Rendezzük a sorokat. Aztán újra harcolunk. Oroszországban megcsináltuk már. Újra menni fog! De Ney látta, hogy tiszttársa arcán beszéd közben is patak–zik a könny. Kinézett a sorok közül, fel a tanyaház feletti emelkedőre, s a füstön át látta, hogy a teljes szövetséges hadsereg közeledik feléjük a mezőn át. A tüzérségük még mindig lőtte őket, s a négyzet visszavonulása közben is folyamatosan hullottak az emberek. Ney megtörölte a szemét. Pelét odaadó, könyörgő, bizalommal teli szemébe nézett, s válaszul csak megrázta a fejét. Odébb ment. Be a négyzet mélyére. A halottak fölé. Túl a sebesültek és a haldoklók esdeklően kinyújtott kezein. Felnyúltak, hogy megérintsék. Hogy megérintsék Ney-t. Egyszer, utoljára még meg akarták érinteni „a bátrak legbátrabbikát". Hát így lett vége, gondolta. Itt, ezen az ázott, véres mezőn. Nem az ő halálával lett vége. Rosszabb: egy álom halálával. A Császári Gárda halálával, s így a birodalom halálával. Franciaország halálával. Vége a világnak!

HARMINC

A Papelotte-gazdaság

És a Mont St. Jean között, 20.00 óra

Ziethen Látta a kékkabátos sorok közül kilovagló négy embert. Tisztek. Ketten kivont karddal. Feltehetően hadsegédek, s előttük két másik. Az egyik az ezredesük lehet, gondolta. Talán még magasabb rangú tiszt. Nem ismerte fel rögtön az egyenruhát. Sorgyalogság? Könnyűgyalogság? Talán valami obskurusabb francia egység? A parancsnokuk kétségtelenül tárgyalni akar. Tűzszünetről. Megadásról. Már vagy öt perce tüzeltek egymásra, s nyilvánvaló volt, hogy a franciák állnak vesztésre. Steinmetz felderítői vették először észre őket. Nagyjából kétezer ember, egyenletes menetben Wellington szárnya felé tartva távolodik a Papelotte-gazdaságtól. Úgy tűnt, Ziethen éppen időben érkezett, hogy megakadályozzon egy kiadós mészárlást. A porosz vadászok azonnal tüzet nyitottak a kék menetoszlop hátsó sorára, amelynek természetesen meg kellett fordulnia, és újra alakzatba állnia, mielőtt viszonozhatta a sortüzet. A manőver során pedig a poroszok kényelmesen lőhettek őket. Most a franciák két oldalról erdők és sövények közé szorultak, s amilyen szoros alakzatban álltak, a két elülső porosz ezred pontos tüzében hullottak, mint a legyek. Ahogy a férfi közelebb lovagolt, Ziethen jelzett egy hadsegédnek. – Gyorsan lovagoljon el Steinmetz vezérőrnagy úrhoz! Az emberek tüzet szüntessenek! Különösen ezekre a tisztekre ne lőjenek! Engedjék át őket! Könyörületes lesz Franciaország szétzúzott dicsőségének ezen az utolsó pillanataiban. Engedni fogja, hogy ez a francia az embereiért rimánkodhasson. Milyen esélyük van még, akár az ő megtépázott hadtestével szemben is? Gyakorlatilag semmi! Pirch dandárja éppen most csatlakozik Steinmetzhez a csatatéren. Tudta, hogy Jagow és Schutter is közeledik, ötezer emberrel erősítik Wellington szárnyát. Ziethen elővette útitáskájából a látcsövét, s a szeméhez illesztve megszemlélte az ellenséges gyalogságot. Kék kabát, fehér nadrág. De milyen színű a paroli? Narancsszínűnek látszik. A franciáknál ez a szín az „aurore", a hajnal színe. Akkor csak a Gárda gyalogsága

lehet! Viszont nem látszanak veteránoknak. Inkább sorozottaknak. A sortüzeik is szakadozottak, rendszertelenek voltak. Látta, hogy ők is abbahagyták már a tüzelést. A lovasok már majdnem ideértek hozzá. Tisztán látta az arcukat. Három kifejezéstelen volt, a negyedik, a parancsnok azonban egyszerre dühös és sértődött. Dühös? A tiszt odalovagolt elé. Már messziről rákiabált, tökéletes németséggel. – Mi az ördögöt képzel, mit csinál itt? Ziethen várt, amíg már nem volt szükség kiabálásra. – Tüzelek a katonáira, uram. Volna olyan kedves elmagyarázni nekem, hogy az miért baj ? De már megparancsoltam a katonáimnak, hogy tüzet szüntessenek, s örömmel elfogadom az ön megadását. – Megadást? Megadást? Már miért adjam meg önnek magam? Ön porosz, vagy nem? – Hans von Ziethen altábornagy vagyok, szolgálatára, uram. Ez pedig – mutatta –, amint ön is megállapította az imént, az alsórajnamenti porosz hadsereg első hadteste, ön pedig? – Mi is németek vagyunk, ostoba! A nassau-orániai Királyi Ezred! Nem látja az egyenruhánkat? Nem ismeri meg a saját szövetségeseit, ember? Ziethen bosszús lett. – Nem az én hibám, uram, ha a katonái pontosan úgy öltöznek, mint a franciák! Von Reichéhez fordult. – Gondoskodjon róla, hogy a tűzszüneti parancs eljusson minden egyes ezredhez! Minden zászlóaljhoz! Tegyen róla, hogy mindenki tudja! Visszafordult a dühös tiszthez: – És önben kit szabad tisztelnem? Von Reiche gyorsan közbeavatkozott, mielőtt a tiszt válaszolhatott volna. – Tábornok úr! Engedje meg, hogy bemutassam őkegyelmességét, Bernhard szász-weimari herceget. Ziethen tisztelgett.

– Bocsánatot kérek, kegyelmes uram! Sajnálom. Meg kell értenie, egyszerű tévedés volt. A szász-weimari herceg kifújta tüdejéből a levegőt. Egy pillanatra félrepillantott, összeszedte magát, és egyenesen Ziethen szemébe nézett. – De legalább itt van, von Ziethen tábornok. Istennek legyen hála önökért! És Blücher? – Ő is, kegyelmes uram. Blücher herceg Plancenoit–ban van a 2. és 4. hadtesttel. Mind itt vagyunk! A herceg közelebb lovagolt. Kinyújtotta a kezét. Ziethen megragadta. – Akkor végre elkapjuk ezt a felkapaszkodott korzikai senkiházit! – mondta a herceg. – És ez alkalommal Isten kegyelméből és a német népek akaratából nem menekül meg! Miközben a katonáihoz visszatérő örvendező herceget nézte, Ziethen elgondolkodott a döntésén, amivel megtagadta Gneisenau parancsát. Most már nem volt kétsége afelől, hogy helyesen cselekedett. De vajon így látja-e majd a főparancsnokság is? Megszegte a legfőbb szabályt! Nem engedelmeskedett egy csatában kapott parancsnak! Ezért a kihágásért kötél jár. De legalábbis hadbíróság. Még a családja katonai hírnevével együtt is. De akkor sem volt kétsége arról, hogy így volt helyes. A felelősség az övé lesz. Bernhard herceg arról informálta, hogy egy egész francia hadosztályt helyeztek el a Papelotte-gazdaság mögött, egy dandár pedig Smohainban várakozik most is arra, hogy rátámadhasson a szövetségesek balszárnyára. Hát, meg fognak lepődni. Lehet, hogy az ő katonái ellenségnek nézték a nassauiakat, de hála Istennek, az ő elgondolása bevált. Úgy volt, ahogy előre gondolta: a legutolsó pillanatban érkeztek. Végignézett a közvetlenül előtte elterülő tájon, túl az erdők és törpegazdaságok összevisszaságán. Csak füstöt látott, és távoli tüzek pislákolását. A zaj viszont hihetetlen volt. Kész Armageddon! Ziethen kíváncsi volt rá, mi történt az elmúlt néhány órában odalent a völgyben. Semmi kétség, nemsokára megtudják. Most azonban munka vár rájuk! Újra előkerítette von Reichét.

– Át kell csoportosítanunk. Koncentrálja az erőket a balszárnyunkra! Rendelje a lovassági tartalékot az angol vonalakhoz! Vigyék az ágyúkat, mind a három üteget végig a gerincen, és állítsák fel őket a lehető legközelebb Wellington szárnyához! Hadd kapjanak ezek a franciák egy utolsó kóstolót a porosz golyókból! Reiche mosolygott, tisztelgett, majd elvágtatott. Ziethen a helyettes vezérkari főnökéhez, von Dedenroth-hoz fordult. – Még nincs vége! Még harcolnunk kell. Keresse meg Steinmetzet! Küldje a 12. és a 24. lövészzászlóaljat Smohain ellen! Tisztítsák meg a franciáktól! Utána küldesse be vele a muskétásokat! És siessen! Nincs vesztegetni való időnk. És Dedenroth, szóljon Laurens őrnagynak, hogy abban a pillanatban értesítsen, mihelyt érintkezésbe kerül az angolokkal! Ha már ilyen messzire eljöttünk, hadd tudják meg, hogy itt vagyunk!

HARMINCEGY

La Belle Alliance közelében, 20.30

Napóleon Vége! Nézte a mellette visszavonuló kék emberhullámot. Az arcukat eltakarni igyekvő katonákat, akik féltek császáruk tekintetétől. Hadserege a fogadó mindkét oldalán és a kövezett úton sietett el a csatából. Elöl, a füstön és a naplementével érkező párán át látta az előrenyomuló vöröskabátos sorokat, amint egyenletes tempóban jönnek le a dombról. Vagy legalábbis le a gerincről, ahonnan egész nap próbálta letolni őket. Jobbra tekintve megint csak kékkabátos gyalogságot látott. Az ő katonái. Lobeau. Az Ifjú Gárda. S azok mögött, majdnem rajtuk már, a feketét viselő porosz lovasság. Huszárok és dzsidások sötétlő tömegei, azok mögött pedig vaskos oszlopokban a gyalogságuk. A falu feletti gerincről torkolattüzek villanásai jelezték, hogy a német tüzérség elfoglalta a magaslatokat. Látta a magasan a mező felett átrepülő ágyúgolyókat, amelyek a 6. hadtest visszavonuló katonái közé csapódnak be. Hogyan juthatott idáig a dolog? Lova fel s alá lépdelt a köveken, patái sáros vizet csaptak fel. A sár volt az oka, igen, bizony a sár! Bárcsak két órával, vagy akár csak egyetlen órával korábban kezdtem volna a csatát, gondolta. Akkor eltiportam volna Wellingtont. De ő is tudta, hogy nem csak a sárral volt baj. Mi értelme van az én becsületemért mániákusan harcoló katonákat tartanom, ha csupa ostoba tábornok vesz körül? Soult. Jerome. Ney. Végül pedig az az idióta Durutte. Durutte nem Grouchy katonáit látta odafent Papelotte-nál, hanem az imbecilis poroszokat, akik tévedésből a saját holland szövetségeseiket lőtték. Ziethen hadteste volt az, nem Grouchy-é. Újonnan jöttek a csatába, érkezésük teljesen meglepte őt is. Miután ráébredtek a hibájukra, a poroszok megfordultak, és megállíthatatlan hullám módjára söpörték el útjukból d'Erlon maradék katonáit mind egy szálig. Nekitámadtak Lobeau balszárnyának, hatalmas sarlóként vágva rendet a francia vonal centrumában. Napóleon hadseregének jobbszárnya perceken belül megszűnt. Némán, keserűen átkozta őket: Durutte, Soult, Jerome, Ney!

– Ney! Hangosan mondta ki a nevet. A tábornokok csodálkozva néztek rá. Ney. „Le rougeaud." Ez a pirospozsgás képű, vörös hajú hadisten. „Le rougeaud." A vörös ember. Megborzongott. Eszébe jutott az előző éjszakai víziója. Erről beszélt volna hát az ő saját vörös embere, az a szellem? Valóban ez lenne az ő Armageddonja? Hol hibázta el? Ney hibája volt! Persze! Ney-é és Grouchy-é! Elárulták őt! Először Ney Quatre-Bras-nál, most pedig Grouchy. A hadsereg tele van árulókkal és köpönyegforgatókkal. Most megmutatták az igazi arcukat! De hát Ney soha nem árulná el őt, ugye? Ám akkor hogyan is volt az a Lajos királynak tett ígéret? Az a „vasketrec"? Lehet, hogy mégis komolyan mondta? Talán az egész dolog, ez az egész hadjárat egy nagy blöff volt. Blöff, amely arra szolgált, hogy őt, Napóleont, a világ valaha élt legnagyobb tábornokát vereségbe csalogassák! Rájöttek végre az ellenségei, hogy egyetlen módon győzhetik le őt: úgy, hogy egy vagy két tábornokát árulóvá teszik? Talán más árulók is vannak, még most is. Idegesen odapillantott az őt körülvevőkre. De la Bedoyere, Gourgaud, Bertrand, Soult. Soult. Igen! Ő kétségtelenül a Bourbonok zsoldjában állt egykor. Akkor talán Soult. A saját vezérkari főnöke! És mi van az elődjével, a nélkülözhetetlen Berthierrel? Berthierrel, akinek ragyogó szervezőképessége oly sok hadjáraton vitte sikerre őket? Hogyan zuhant a halálba? Izzadni kezdett. A zsebébe nyúlt a zsebkendőért. Nem találta. Másik zsebbe nyúlt. Körülnézett egy inas után. A nyüzsgő tömegbe szólt: – Pierron! Zsebkendőt! Hozzon egy zsebkendőt! Az inas azonban már sehol sem volt, s a császárnak be kellett érnie azzal, hogy kabátja ujjával törli meg verejtékező homlokát. A levegőt súlyossá tette a hőség. Napóleon agyában a holtak és haldoklók látványának emlékei kergetőztek. És a csatából menekülő katonáké. Érezte, hogy a sötétségből minden irányból valami erő feszül ellene. Több ezer gyűlölettel telt ember, őt akarják. Egyedül őt.

A lova felnyerített: kiszagolta a csatatér felől áradó félelembűzt. Most már közelednek! Új zenét hallott. Ez nem a Gárda. Hálaadó ének. De nem ismeri. Hallani próbálta a távolról szóló szavakat. Átszólt Soult-hoz. – Mi ez az ének? – Poroszok, uram. Győzelmi himnusz. „Herr Gott die lobén wir." Istennek mondanak köszönetet. Napóleon kipréselt magából egy torz mosolyt. Nahát, persze hogy ismeretlen! Himnusz egy porosz győzelem után? A poroszok istenéhez! És vajon az ő istene hol van most? Egy sisakos dzsidás rövid vágtában közeledett feléjük. Nem ismerte fel a császárát, csak úgy általában a tisztek felé kiáltott: – Jönnek a poroszok! Elárultak bennünket! Meneküljenek! Jönnek a poroszok! Mielőtt megállíthatták volna, már vágtatott is tovább a zsúfolt útra, vissza Charleroi és Franciaország felé. Napóleon mellett megjelent Bertrand. – Uram! Igaza van! így igaz! Itt van Blücher! Önnek meg kell menekülnie. Franciaország jövője érdekében, könyörgök önnek, uram! Vonuljon el! Napóleon rábámult. – Franciaország jövője? Miféle jövő? Ön szerint milyen jövő áll Franciaország előtt, kedves Bertrand? Soult jött oda. – Uram, még mindig lehetséges! Ott van még Grouchy. Nem tudjuk, mi történt vele. Harmincezer embere van, uram! És ott a déli hadsereg is! Sorozhatunk még embert. De önnek mentenie kell magát! Ön nélkül semmik vagyunk! Franciaország is semmi! Természetesen igaza van. Grouchy még megvan. S ami fontosabb, még legalább százötvenezer katona áll fegyverben. Ott van Suchet alpesi hadserege, mind a huszonötezer ember, Lyontól délre. Ehhez hozzájön Rapp rajnai hadseregének huszonötezer harcedzett veteránja, akik most a Marne felé vonulnak. A Jura, a Gironde és a Var három megfigyelő hadteste, összesen harmincötezer ember. A Loire-völgyben pedig Lamarque tábornok a

tizenötezer fős nyugati hadsereggel. Napóleon azt is tudta, hogy Párizsban ötszáz tábori ágyú van, meg a harminchatezer fős Nemzeti Gárda, és Davout vezénylete alatt további nyolcvanezer önkéntes. Újra kifosztják a királyi arzenálokat! Újra felfegyverzik a milíciát! Igen. Lehetséges. Nem szabad elcsüggednie! Meg tudják erősíteni Párizst. Visszanyomják a poroszokat. Éket vernek a britek és az osztrákok közé. Mihelyt visszaér Párizsba, újra mozgósítani kezd. Minden lehetséges egységet. Sorozás. A nemzet javára. Kell, hogy legyenek még fiúk valahol! Néhány fiatal „Mária Lujza", aki büszkén jön majd császára segítségére úgy, ahogyan a bátyjai tették a borzalmas oroszországi emberveszteségek után. Napóleon elmosolyodott. Hátba verte a marsaik. – Igen, Soult! Hiszem, hogy önnek igaza van. Újra mozgósítunk. Újra fegyverkezünk. Nincs még késő! Jöjjön! Mind jöjjenek! A határ felé kell lovagolnunk. Átcsoportosítunk! Megfordultak, és ügetve indultak felfelé az úton, amit a császári kíséret gárdista huszárai kardlappal tisztítottak meg előttük. Az utat elárasztották a járóképes sebesültek és mindenféle fegyvernem mindenféle ezredeinek katonái. Fegyvertelen és vezető nélkül maradt férfiak. Lovukat vesztett vértesek, akik eldobták mellvértjüket, hogy gyorsabban menekülhessenek. Tüzérségi kocsisok levágták a hámot magukról, s igáslovakra pattanva vágtattak el a mezőről. Rossomme-nál a császár társasága rátalált a Gárda 1. gránátosezredének tökéletesen formált négyzetére. Vigyázzban álltak, pontosan ott, ahol hagyta őket. Soraik szétváltak, s a császári társaság bekocogott közéjük. Napóleon megfordította a lovát, és ismét végignézett a terepen. Tűznyelvek nyaldosták az eget, ahogy Hougoumont égett nyugaton. Fenn a gerincen látta sok ezer új tábortűz pislákoló fényét: a szövetségesek pihenőre készültek. Egyetlen francia sem fog viszont pihenni aznap éjjel. A végére járó csata zaja felett újabb hangot sodort arra az esti szél. Furcsán vékony hangú dobolás. Valami egyedülállóan porosz hang. A pomerániai dob fülben maradóan kongó hangja. – Jönnek, Soult! Hallja őket? Értem jönnek!

– Uram, nem maradhat itt! Tovább kell hátrálnia! Gyorsan kilovagoltak a négyzetből, s tovább vágtattak az úton Le Caillou felé. A tanyaházban felfordulás fogadta őket. Inasok és császári szolgák pakolták a magániratokat és a császár ingóságaiból annyit, amennyi egyetlen árva kocsiba belefért. Mellette az 1. gárda Durring vezette vadászai menetoszlopban álltak, s készülődtek, hogy elkísérik császárukat a Franciaországba vezető visszaútján. De la Bedoyere rátalált. – Uram, ha lovagolni kíván Charleroi-ig, bölcs lenne friss lóra szállnia! Napóleon kelletlenül leszállt Desirée-ről, átadta egy szolgának, s megmarkolta egy csataló nyergét. A vadászok egyik lova volt, Gudin, az apródja kínálta. Amint a lábát a kengyelbe tette volna, a szeme odatévedt valamire a lába alatt. Valami értékesre. A császári útikönyvtárat leszórták a kockakövekre, s a háborúval, diplomáciával és filozófiával foglalkozó bőrkötéses könyveket a sárba taposták. Egyikük nyitva volt. Caesar, a háborúról. Felvette. Ott volt nyitva éppen, ahol arra figyelmeztetett a szerző, milyen veszélyekkel jár védekező hadállást felvenni ott, ahol erdő van a hátunkban. Napóleon visszadobta a könyvet, elmosolyodott, és nehezen felkecmergett az ismeretlen, ideges csatalóra. Nem kellene lovagolnia. A hintójában kellene ülnie! A fájdalom újra kezdődött. A teste tűzben égett. Még egyszer, utoljára visszanézett a gerinc felé. Talán a poroszok hibásak az egészben. Talán, ha nem terelték volna el őt. Ney túl korán támadott a lovassággal. Egy órával korábban a kelleténél. Bár megállította volna! Bár késleltette volna! Azután egy nagy lovassági lökés, s rögtön mögöttük a Gárda... Nem így, ahogy történt! Nem ez a módja! És nem is így fog végződni! Felemelkedik még ő újra! A katonák tovább özönlöttek visszafelé mellette. Hangosan szólalt meg, de nem valakitől, csak úgy a levegőbe kérdezte: – Van valami hírünk Grouchy-ról? – Nincs, uram! – De la Bedoyere, küldjön ki valakit, keresse meg Grouchy-t! Mondják meg neki, hogy hátrahúzódunk! Szóljanak neki, hogy vigyázzon, nehogy a szövetségesek két hadserege közé csípődjön!

Gourgaud, lövessen a tüzérséggel még egyet, utána hagyják ott az ágyúkat! Megfordult. – Petit, rendeljen el általános visszavonulást! De ön maradjon itt a gránátosokkal! Alakítsanak hátvédet! öszszerendezzük magunkat... hol is... Genappe-nál. Ott fogjuk megállítani a poroszokat. Vagy ha nem ott, akkor Philippeville-nél. – Elgondolkodva harapdálta alsó ajkát. Gourgaud–ra nézett, aki hitetlenkedő arccal bámult rá. Fenyegetően visszabámult. – Na? Mit néz? Mire vár? Intézkedjen! Nehezen tudta visszafordítani az ismeretlen lovat délnek. Fájós farával fészkelődve a nyeregben felkészült arra, amiről a szíve mélyén tudta, hogy valószínűleg roppant hosszú lovag–lóút lesz. Ekkor eszébe jutott még valami, s visszafordult Petithez. A szeme tágra nyílt, kimeredt. Feszült, karcos, keserű hangon szólalt meg: – Petit! Ha véletlenül találkozna Ney marsallal, tájékoztassa, hogy Párizsban fogom várni. Ez nem a vég, tudja? Lehet, hogy elveszítettük ezt az ütközetet, de folytatjuk a háborút! Biztosan mondja meg neki, Petit! Ez nem a vég! A háború itt kezdődik!

HARMINCKETTŐ

Bougoumont előtt, 21.30

Macdonell A vöröskabátosok a lábukat óvatosan rakosgatva mentek az erdőn keresztül, de hiába próbálták elkerülni, hogy az új, hátborzongató aljnövényzetet képező francia holttestekre lépjenek. A fák között a félhomályban bizonytalan körvonalú formák hevertek, amelyek egykor élő emberek voltak, vagy emberek testrészei. Tisztek alól kilőtt döglött ló is volt bőven. Mindenfelé elszórt fegyverek, ruhák, hátizsákok és papírfecnik. Az ágyúgolyók a legtöbb fát letörték, s nehéz volt előrenyomakodni a lelógó gallyak között anélkül, hogy minduntalan bele ne akadtak volna egy–egy ágba. Tucatnyi különféle angol tájszólásban röpködtek a káromkodások a sötétben. Néhány lövés is eldördült: egy maroknyi francia orvlövész próbálta fedezni a visszavonulást. Mert a franciák visszavonulóban voltak. Egy jó óra eltelt már azóta, hogy a szövetséges hadsereg a Gárda nyomában leözönlött a dombról. Macdonell látta, mégsem sietett Woodford ezredes engedélyét kérni, hogy kivihessen egy osztagot az erdőbe. Megelőzték őket a hannoveriek és a braunschweigiek is, akik a Macdonelltől elvárhatónál jóval nagyobb lelkesedéssel vadászták és ölték le, illetve (meglehetősen ritkán) ejtették foglyul ama francia hadtest szétszóródott túlélőit, amelynek a kastély védőivel folytatott csatája személyes harccá vált. Most már majdnem átjutott a fákon. A nagy erdő déli határánál elhagyott ágyúk mellett haladtak el; halott kezelőik széttört lőszereskocsikra hullottak. Azután hirtelen elfogytak a csonkolt fák, s Macdonell és emberei előtt ott nyújtózott a síkság, amely néhány órája még Franciaország katonai erejének a felvonulási területe volt. Most mozdulatlan tetemekkel volt teleszórva minden gabonatábla, ameddig a szem ellátott. Még mindig dördültek lövések. Nagyrészt ágyúból, de a völgy túl–végéről muskétacsattanások is keveredtek az ágyúdörrenések közé, ami azt jelezte, hogy folyik az elszigetelt ellenállási gócok felszámolása. Messze a távolból egy üldözőben lévő hadsereg eltéveszthetetlen hangjai hallatszottak.

Az akció tengelye észak–déliből kelet–nyugatira változott, amint balról tízezer szám ömlöttek be a poroszok, s úgy göngyölítették fel maguk előtt a csatateret, mintha egy óriási térkép lenne, menekülésre késztetvén a francia hadsereg maradékát. A kékkabátos gyalogság eszét vesztve rohant át az erdő melletti földeken, felszerelését is elszórva, hogy gyorsabban inalhasson a biztonság felé. De semmi esélyük nem volt a biztonságra. Macdonell és katonái végignézték, ahogy egy talán harmincfős kis csoport vezető nélkül, zavarodottan szembefordul üldözőivel, a fekete kabátos porosz huszárokkal, akiknek a csákóját fehér fémből készült koponya és keresztbetett két csont díszítette. A franciák némelyike a megadás jeléül a magasba emelte két kezét, mások letérdeltek, és az üdvösségükért imádkoztak. A poroszoknak mindegy volt. Macdonell nem tudta elvenni a szemét arról, ahogy a nagy, ezüstszínű kardok a levegőbe emelkednek, és fütyülve, sebesen lesújtanak a védtelen emberekre, könnyedén hatolva át ruhán és húson. Hallotta a sikolyokat, nézte a franciák halálát. Jobbról egy vértesekből, vadászokból és dzsidások–ból álló szedett–vedett francia lovascsoport robogott a helyszín felé felemelt kardokkal és harsány szidalmakkal. A poroszok abbahagyták a mészárlást, és hűvös nyugalommal fordították a francia vér pocsolyáiban tocsogó lovaikat az új és ugyanilyen hasztalan gesztust jelentő fenyegetés irányába. A fáradt lovakon lassabb és egyébként is kimerült franciák a bosszúszomjas huszárok könnyű prédájává váltak. A pengék ismét felemelkedtek és lesújtottak Az egyik német egyetlen szakértő mozdulattal rántott egyet a kantáron, hogy megfordítsa a lovát, magasba lendítette a kardját, és levágta vele ellenfele kardot tartó jobb karját, majd könnyedén a sebesült torkára illesztette a kard hegyét, és határozott mozdulattal átszúrta a nyakát. A közelharc örvényének közepéről magasra repült fel egy vértes sisakja, benne a katona fejével, míg a lova elvágtatott a mezőn, nyergében a még mindig egyenesen ülő holttesttel. Gyorsan vége volt. A huszárok körbe-körbe lovagolva csapkodtak kardjaikkal mindenre, ami mozgott még, Macdonell pedig, aki nem bírta már tovább nézni, elfordult. Most már igazán véget érhetne az

öldöklés, gondolta. Legalább most, édes Istenem, adj nekünk egyetlen békés éjszakát! Amíg így fohászkodott, látta, hogy előtte és balra túloldalt az egész francia hadsereg fejetlen menekülésben van. Már nem szükséges itt maradnia. A munkáját itt elvégezte. Visszafordult az erdőbe, és megkereste Miller őrmestert. – Véres egy munka, uram! Ha szabad mondanom. – Bizony véres, Miller, akárhonnan nézzük. De győztünk! – Győztünk, uram. Gondolom, szerencsésnek számíthatja magát mindenki, aki ma itt verekedett és túlélte, hogy mesélhessen róla. Magamról tudom, hogy az vagyok. Semmiért nem hagytam volna ki! Még azokért a spanyol cuccokért sem, uram! Most már elintéztük az öreg Boney-t, gondolom. Macdonell az őrmester vigyorgó arcába nézett. A kormon és az izzadságon át is látta benne a mosolygós tisztességet. – Igen, Miller. Azt hiszem, elintéztük. Szünetet tartott, hogy kinézzen a csatatérre, majd folytatta: – Halhatatlanság, Miller. Tudja, mi az? Ezt értük el itt ma, én, ön és a többiek. Halhatatlanság. Egy történet, amit elmondhat majd az unokáinak. Az őrmester meglepettnek látszott. – Igaza van, uram! Macdonell megint dél felé nézett a menekülő hadseregre, a halottakkal és haldoklókkal teleszórt tájra. Itt–ott árnyékok mozogtak közöttük, és kis lámpák több száz fénypontja. Megjöttek a fosztogatók. Kevés látvány ocsmányabb, gondolta, mint a halál mezeje csata után. – Most már visszaviheti az embereket az erdőn át, Miller. Pihenniük kell. A szélesre tárt déli kapun mentek be. Odabent, az öldöklés és pusztítás nyomai között a győztesek az égő épületek szétrepült zsarátnokaiból gyúlt kis tüzek körül kuporogtak. Egyesek kolbászt, sajtot, lapos kenyeret, kemény kétszersültet ettek. Meg általában mindent, amit csak találtak, legnagyobbrészt amit a halott franciák kenyérzsákjából szereztek. Macdonell észrevett egy katonát, a 3asok egyik közlegényét, aki egy egész csajka pörkölt mellett ült; a hús már megdermedt a csillogó zsírréteg alatt.

– Nincs étvágya? A katona talpra kecmergett. Megpróbált tisztelegni. Macdonell bólintott. – Nincs, uram. Azazhogy enni akartam én, uram. Jó kis tűz ég ott a csűr oldalában. És szépen megfőtt a hús is. Csak hát, izé. A tűz a baj, uram. Nem igazán étvágygerjesztő. Macdonell nem egészen értette, mi a katona baja, s a tekintetét követve odaballagott a csűr oldalában égő gerendákhoz, amelyek tüzén két másik katona, idősebb vöröskabátosok, egy közlegény és az l-es gárdisták egyik káplárja főzték a maguk vacsoráját. Az egyik az ibériai veteránok továbbszolgáló stráfjait viselte. A tisztet észrevéve a két veterán vigyázzba pattant, és hátrább lépett. Macdonell feléjük bólintott, és belenézett a tűzbe. Kíváncsi tekintetét torz vigyorral viszonozta egy elszenesedett emberi fej az égő gerendák közül. Szóval ez volt a baj! Véletlenül vagy szándékosan, de az elesettek égő tetemei táplálták a vacsorafőző tüzet. Most az egyszer kivételesen Macdonell érezte, hogy hányinger nyomul felfelé a gyomrából. Ugye most már bizonyosan ez az utolsó felvonása ennek a pokolban játszódó drámának? A gyorsan leszálló sötétségben körülnézve megfigyelte, hogy a kastély védőinek az udvaron elszórtan égő tüzektől megvilágított arca inkább démonokra emlékezteti, mint őfelsége gyalogos gárdistáira. A tüzet ott hagyván a kert felé indult, ahol feltűnt neki a sokféle furcsa testtartásban megmerevedett, szanaszét heverő halottak tömege. Azzal a tárgyilagossággal, amit csak a sokéves katonáskodás adhat, ösztönösen nekilátott megfejteni az utolsó cselekedeteiket. Itt, közvetlenül az egyik épület falának a romjai mögött egy gárdista feküdt, akit a sebesülése után ebben az épületben helyeztek biztonságba, s elevenen égett meg a házzal együtt. A közelében, egy ajtónyílás maradványai között feküdt egy másik halott. A feje és a felsőteste teljesen felismerhető. Macdonell ismerte is: a 2. században volt közlegény. Csúnya lőtt seb a felkarján. Deréktól lefelé a két lába majdnem egészen hamuvá égett. Nyilván sikerült még az ajtóig elvergődnie, mielőtt elfogyott az ereje, s a tűz elemésztette.

Macdonell levette a csákóját, s megnyomogatta kormos homlokát. Kitörölte a kormot a szeme aljából. Az udvaron leírhatatlan volt a bűz. Gonosz, édeskés szag volt, megakadt az ember torkán, s ottmaradt a ruhájában. Az égő fa és átsült sertéshús szaga. Macdonell nagyot nyelt. Badajoz óta nem volt része ekkora méretű és ilyen elkeseredett öldöklésben. Ugye most már biztosan ez a vége ennek a háborúzással töltött sok évnek? Napóleont legyőzték Elkergették a csatatérről. Most már ugye nem remélheti, hogy ismét visszatér? Akkor hát ez a vége. Ne folytatódjon tovább az öldöklés! Ne legyen több ilyen halál! Mégis, szinte egyszerre azzal, ahogyan agyában megformálódott a fohász, tudta, hiába. Tudta, hogy az emberek továbbra is ezt teszik majd egymással. Újabb emberek jönnek, új Napóleonok a maguk törekvéseivel, dicsőségével, halálával. S azt is tudta, mindig lesznek olyanok is, akik megállítják ezeket. Olyanok, mint Graham, Miller és Gooch. Mint a szegény elesett Blackman, meg Dobinson és Frost. Mint ő maga is. Nem. Ez a győzelem nem a háborúzás vége. Csak közjáték a való életet jelentő véres drámák között, ő is csak ezt a fajta életet ismeri. Nem is fog ismerni másfélét. A sötétség egyre feketébb lett. Átment az udvaron, és megkereste a tisztiszolgáját. A férfi arcán mély aggodalom ült. – Baj van, Smith? – Az útitáskája, uram! Úgy tűnik, a csatában... khm... elkeveredett valahol. Nem mondhatnám, hogy akár csak sejtem, hol lehet. Macdonell sóhajtott. – Porrá égett, nem kétséges. Nem baj, Smith. Most viszont lóra van szükségem. Szereznie kell egy lovat nekem még hajnal előtt. Gondolom, van elég odakint a mezőn. Mit gondol, el tudja intézni? A tisztiszolga megkönnyebbült. – Jaj, hát persze, uram! Bízhat bennem. Biztosan jó lovat szerzek, ezredes úr! Egy tábornok lovát! Egy marsall lovát! Boney saját lovát is! – Csak egy lovat, Smith! Ne erőltesse meg magát! Most észrevette Biddle-t. Az őrmester a terasz könyöklőjének dőlve fényesítgetett egy aranyfüsttel bevont rézsast, amely

eredetileg a napóleoni Gárda egyik gránátosának a medvebőr kucsmáján díszelgett. Trófea. – Zsákmányolta, őrmester? – Bocsánat, uram! Nem vettem észre, hogy itt van. Hát igen, itt találtam a fal mellett. És ugyebár, tetszik tudni, hogy a gazdája már nem fogja használni. Úgyhogy egyszerűen gondoltam, kitakarítom egy kicsit, és hazaviszem az asszonynak. Most pedig, ha megbocsát, uram, éppen menni készültem, hogy megnézzem, az embereket rendesen megetették–megitatták–e. Vagy esetleg sorakoztassam őket? – Ne, őrmester! Ma már ne! Hagyjuk csak a poroszokra a békafalók kergetését! Megmondhatja az embereknek, hogy vackoljanak le, ahol tudnak. Megérdemlik a pihenést. És utánanézhetne, van-e még abból a rumból? Wyndham ezredes úr marad itt parancsnoknak. Én meg akarom keresni Mackinnon ezredes urat. Úgy tudom, elvitték a kötözőhelyre. Nem hagyhatom ott egyedül. Még elszedné a fiatal tisztek zsoldhátralékát, mielőtt rájönnének, mit csinál velük! Biddle mosolygott. – És magával is törődjön egy kicsit, Biddle! Megérdemelte. – Abban meglehet, hogy egyet kell értenem önnel, uram. Micsoda egy nap volt ez! Olyan, amilyet sose látunk többé. A saját fülemmel hallottam, hogy az egyik gyerek azt mondja, a békazabálók brandyvel töltötték meg a kulacsukat. Na, azt magam is szeretem, uram. Egy korty vagy kettő abból a jó kis francia konyakocskából most éppen nagyon jólesne, uram. Engedélyezné? Macdonell nevetett. Bólintott. Megfordult, s a halottak között a kert felé indult. Kilépett egy kis ajtón, be a kert romjai közé. Az ott lévő katonák éppen rendet próbáltak teremteni a nap folyamán született véres zűrzavarból. Az égő kastély adta fénynél látta, hogy Henry Wyndham a szanaszét heverő halottakat összeszedő csoportot felügyeli. Mások a halottak hátizsákjait és fegyvereit rendezték külön halmokba. Onnan is elfordult, s a letaposott virágágyakon és sáros ösvényeken át egyedül indult a szövetséges hadállás felé. Elért a

sövényhez, amely a kert északi határát jelölte, s amely egész nap Saltoun katonáinak menedéke volt. Brit holttestek, jórészt gárdisták hevertek az árokban, ahová hullottak vagy másztak haldokolva. Egy temetőbrigád már megkezdte a szétválogatásukat: halottak– sebesültek, tisztek–nem tisztek. Akinek csak kis esélye is volt a felépülésre, azt felemelték, és feljebb vitték. A tiszteket kocsikba tették. A halottakat viszont otthagyták: azok ráérnek reggelig. Senkinek nem volt sem energiája, sem kedve ahhoz, hogy még ma este eltemesse őket. Megkerülte a fákat, s elindult felfelé az emelkedőn az ezred zászlóőrségének állása felé. Nehéz volt a feljutás. A sár vastag, ragacsos tésztává keveredett. A legkönnyebb az lett volna, ha egyik halottról a másikra lépkedve halad: olyan sűrűn hevertek a sárban, hogy egyszer sem kellett volna lelépnie közéjük. Macdonell azonban nem volt képes ilyesmire: óvatosan rakosgatta közöttük a sárban a lábát, s csak azért érintette meg némelyik holttestet, hogy ne csúszkáljon abban a ragacsban. Úgy tűnt, minden fegyvernem minden rangja képviselve van a lábánál. Mindenféle brit gyalogosok, lovasságiak, tüzérek feküdtek békében francia megfelelőik mellett. Vértesek huszárokkal és dzsidásokkal együtt, magas gránátosok és vékony dobosok ezerféle lehetetlen testhelyzetben. A halál sohasem volt tiszta és logikus. Férfiak szétfröccsenve, kibelezve, fél fejük letépve. Gazdátlan testrészek szétszóródva. Ám még a halálban is felfedezhetőek voltak azok a létfontosságú jelek, amelyek ezeket az örökkévalóságban egyesült férfiakat néhány órája még egymás halálos ellenségeiként különböztették meg. A nassaui zöld és a braunschweigi fekete kabátok összevissza keveredtek az angol vörös és a francia kék kábátokkal. A francia gárda medvebőr kucsmás gránátosai és vadászai több sorban, zárt alakzatban hevertek holtukban is, ahogy az ágyúk és muskéták tüze leterítette őket. S a több ezer döglött lónak a halott emberek közül kiemelkedő tetemei új és borzalmas tájképpé rajzolták át a talaj kontúrjait. A gerinc legmagasabb pontjának közelében Macdo–nell szövetséges katonák csoportjaira talált: ott ültek le, ahol éppen tudtak, s a halottak között készültek éjszakázni. Sokan máris kimerült álomba hullottak, annyira, hogy olykor nehéz volt megkülönböztetni az alvót

a halottól. Bárminek odatámasztották a fejüket, ami csak a kezük ügyébe akadt: egy nagykabátnak, egy eldobott takarónak, egy halottnak. Macdonell megállt, és visszanézett a lejtőre. Számba vette a mészárlás méreteit, meg a szeméthegyeket, amelyek minden csata örök velejárói. Agyagpipák, gombok, muskétába való kova, lőszerpapír, több ezer muskétagolyó, amerre csak nézett. A halottak és haldoklók között szétszóródva pedig személyes tárgyak. Egykor valami különleges jelentéssel felruházva, most minden jelentés nélkül, tulajdonosaikkal együtt a nemlétbe küldve. Levelek, tubákos szelencék, játékkártyalapok, érmék, egy varrókészlet, feleségek, szeretők, gyerekek miniatűr portréi. Az élet tárgyai. A gerincen a saját ezredéből egyetlen megtizedelt szakaszt talált. Felnéztek, s a káplár, akinek a nevére képtelen volt visszaemlékezni, felismerte, talpra állt és tisztelgett. A többiek követni akarták, de Macdonell leintette őket. Eszébe jutott, hogy most helyén való lenne néhány szó. – Szép munka volt, mindannyiuktól. Szép munka! Ma többet tettek a kötelességüknél. Ma történelmet írtak! Pihenjenek, amennyit csak tudnak, fiúk! A mormogva mondott köszönetek után továbbment, s közben azon kezdett gondolkodni, hogy hozzá hasonlóan ők is tudatában vannak-e a ténynek: ez a csata olyan volt, amilyet emberek még sohasem vívtak. E kilenc óra alatt nemcsak az életük, hanem egész világuk is megváltozott. Kissé tovább az ösvényen egy másik gárdistacsoport mellett ismerős alakot fedezett fel. George Bowles éppen egy pár szürke kezeslábast küzdött fel magára. Macdonell odament hozzá. – Hát ez az, George! Nahát, megtaláltad a kezeslábasodat? – Dehogy találtam meg, a fenébe is, James! Ez itt nem az enyém! Az 52-esektől jött le valakiről. És egy istenverte tüzér őrmester három guinea-ért adta el nekem! Megesküdött rá, hogy úgy illik rám, mint egy pár kesztyű, és most tessék, nézz rám, James! Hát illik rám? – Csak bizonyos értelemben, George. De számít ez? Élsz. Élünk. Megnyertük a csatát. Legyőztük Bonapartét. Vége a háborúnak!

Bowles nem kísérletezett tovább az eredetileg tizenöt esztendőt élt, de immár halott, és Bowlesnál jóval kisebb növésű zászlós tulajdonát képező kezeslábas begombolásával. A nadrágszíjával rögzítette magán, majd nyomban a kabátját és a madzsettáját kezdte igazgatni, hogy valamennyire azért mégis elegánsnak látsszék. – Úgy bizony, James! Vége van. Ennél véresebb ügyben sohasem voltam még. És milyen istenverte költséges ügy volt! A meglepett Macdonell komoran bólintott, s már megfelelően komoly válaszra nyitotta a száját, amikor Bowles ismét folytatta: – Mert nem elég, hogy elveszítettem az útitáskámat, James, de még a kardom is eltört, és a kalapom sincs meg! Istenverte szabók! Istenverte békafalók! Macdonell mosolygott. Megfordult, hogy utoljára, hosszan végignézzen a borzalom dombján, és Hougoumont füstölgő romjain. Ezután odament Bowleshoz, és megpaskolta a hátát. – Gyere, George! Keressünk új kardot neked!

UTÓIRAT Este 21.20 óra körül Wellington és Blücher találkoznak a Le Caillou melletti úton. A szövetséges hadsereg pihenőre vonul, s a poroszok veszik át a franciák üldözését. Genappe-nál megtalálják Napóleon hintaját, s benne a császár kitüntetéseit, valamint egy sorozat gyémántot, ami végül a porosz koronaékszerekbe kerül. A hajnal új borzalmat hoz a csatatérre. Egy öt négyzetkilométernél nem nagyobb területen és környékén csaknem ötvenezer halott és sebesült fekszik. Wellington vesztesége tizenhétezer fő, erőinek közel egynegyede. A szövetséges tiszteknek majdnem egyharmada kerül a veszteséglistára. Blücher veszteségei: hétezer halott, sebesült és eltűnt katona. Napóleon hadserege huszonötezer halottal és sebesülttel fogyatkozik meg, a foglyokkal és dezertőrökkel kiegészült veszteséglista majdnem negyvenezer fő: ez a francia haderő ötven százaléka. Néhány Waterlooba és

Brüsszelbe vitt tiszten kívül a holttesteket a következő néhány nap során a csatatéren ásott tömegsírokba temetik, illetve óriási máglyákon égetik el. A június 21-én Párizsba visszaérkező Napóleon két nappal később ismét lemond a trónról. Július 7-én a poroszok bevonulnak a városba, amelyet a következő három év során egy közös szövetséges haderő tart megszállva. Az újra Bourbon kézre került Franciaországban „fehérterror" uralkodik, amelynek során körülbelül háromszáz különböző rangú és beosztású waterloói veteránt és egyéb bona–partistát vadásznak le és ölnek meg. A brit hadsereg győztesei számára vegyes szerencsét jelent a háború vége. A Waterloonál harcolt összes brit katona, rangtól függetlenül, egy erre az alkalomra vert érmet kap kitüntetésül, az első ilyet a brit hadsereg történetében. Az érem egyik felén a szárnyas győzelem képe, a másikon a régensherceg képmása. Amíg viszont a tiszteket kitüntetik és előléptetik, addig a sérüléseik és a hadsereg létszámcsökkentése miatt leszerelt rengeteg katona alkalmazás nélkül maradva koldulásra kényszerül az utcákon. Két évvel a csata után a Waterloonál szolgált minden brit katona pénzdíjban részesül. Tábornokoknak 1275, ezredeseknek 433 font jár; a közkatonák csak 2 fontot kapnak. Míg a franciák az elfoglalni próbált Mont St. Jeanról, a poroszok pedig a La Belle Alliance-i fogadóról próbálják elkeresztelni a csatát, a köztudatban mégis a britek által adott név ragad meg: annak a falunak a neve, ahol Wellington főhadiszállása volt. Waterloo a hadviselés történetének legbővebb irodalmával rendelkező csatájává válik.

ÉLETRAJZI JEGYZETEK A FRANCIÁK Charles-Angélique de la Bedoyere grófot Franciaországban a royalisták letartóztatják, bíróság elé állítják, és 1815. augusztus 26án végrehajtják rajta a golyó általi halálos ítéletet. Felesége és egy kisfia marad utána. A kivégzőosztag előtt nem engedi bekötni a szemét. Utolsó szavai: „Mindenekelőtt, ne hiányozzak majd nektek!" Huszonkilenc évet élt. Jean-Baptiste Drouet, d'Erlon grófja Münchenbe menekül, onnan Bayreuthba, s a francia bíróság távollétében halálra ítéli. 1825-ben kegyelmet kap, s a francia hadseregben, Nantes-ban szolgál. 1834-35 között Algéria kormányzója, közben 1834-ben Franciaország marsalljává nevezik ki. 1844-ben, hetvenkilenc éves korában hal meg. Auguste, Charles, Flahault grófja, Napóleon kedvenc adjutánsa tartja egyenesen a nyeregben a császárt a csatatérről való menekülés során, s elkíséri Párizsba. Flahault az, aki június végén közli Napóleonnal, hogy el kell hagynia Franciaországot. Édesapja, Talleyrand védelmét élvezve megússza száműzetéssel, s Londonba távozik 1817. június 19-én az edinburgh-i St. Andrew templomban feleségül veszi a skót Margaret Elphinstone úrhölgyet, Byron barátnőjét, Lord Keith tengernagy kitagadott leányát. A házaspár Párizsba költözik. A Louis Napóleont trónra segítő puccs központi alakja, de Flahault 1870-ben hal meg, egy nappal azelőtt, hogy a franciák Sedannál leteszik a fegyvert a poroszok előtt. A házaspár egyetlen leánygyermeke a negyedik Marquis of Lansdowne felesége lesz. Gaspard Gourgaud elkíséri a császárt Szent Ilona szigetére, ahol naplójegyzeteiben örökíti meg ura beszélgetéseit. 1818-ban visszatér Franciaországba, ahol Lajos Fülöp tábornokká lépteti elő. 1852–ben hal meg.

Bonaparte Napóleon császár Párizsba menekül. Másodszor is lemond trónjáról, s július 3-án már Rochefortban tervezi, hogy Amerikába szökik. A brit hadiflotta blokádjának eredményeként július 15-én megadja magát az angoloknak. Az Atlantióceán déli részén lévő Szent Ilona szigetére száműzik. Börtönőre Sir Hudson Lowe, aki 1816-ban nőül veszi Susan De Lancey-t, a néhai Sir William De Lancey testvérét. Napóleon az emlékiratai készítésével tölti élete hátralevő részét. Waterlooval kapcsolatban az igazságot manipulálva Ney-re, d'Erlonra, Soult-ra és Grouchy-ra hárítja a felelősség nagy részét. Soha többé nem látja viszont a fiát, Róma királyát. 1823. május 5-én hal meg, ötvenkét évesen. A 2001-ben publikált kutatási eredmény azt sugallja, hogy nem gyomorrákban hunyt el, mint azt sokáig gondolták, hanem kis dózisokban adagolt arzénnal mérgezték meg. A forrás továbbra is tisztázatlan. Michel Ney marsall június 20-án érkezik vissza Párizsba. Figyelmen kívül hagyva a tanácsot, hogy hagyja el Franciaországot, a hatalomba visszakerülő Bourbon-rezsim letartóztatja, és hazaárulásért hadbíróság elé állítja. A hadsereg tisztjei megtagadják, hogy bíráskodjanak felette, így a főrendi tanács ítéli halálra. A Luxemburg-kert egyik falánál, 1815. december 7-én lövik agyon. Feleséget és négy fiúgyermeket hagy hátra. Nem engedi bekötni a szemét. Civil ruhában áll a kivégzőosztag elé. Tizenegy lövést kap: hatot a mellkasába, hármat a fejébe, egyet a nyakába, egyet a jobb karjába. Az osztag egyik tagja a feje felett a falba lő. Ney negyvenhat évet élt. Utolsó szavai: „Franciaország katonái! Íme az utolsó parancsom hozzátok: tűz!" A waterloói csatatéren nem kap emlékművet.

Honoré Charles Michel Reille gróf a francia hadseregben marad, s 1847-ben Lajos Fülöp Franciaország marsalljává lépteti elő. 1860-ban hal meg, nyolcvanöt évesen. Nicholas Jean de Dieu Soult marsall átveszi Napóleon szétvert hadseregét, és Grouchy-val együtt bátor utóvédharcokat vív a poroszok ellen. Düsseldorfba megy száműzetésbe. 1819-ben kegyelmet kap, s később két ízben is Franciaország hadügyminisztere. 1838-ban ő képviseli Franciaországot Viktória királynő londoni koronázásán. 1839-40-ben Franciaország miniszterelnöke. 1847-ben Franciaország maréchal generáljává nevezik ki. Nyolcvankét évesen, 1851-ben hal meg. A SZÖVETSÉGESEK George Bowles kapitányt lovaggá ütik, s kinevezik az Első Nyugat-Indiai Ezred főparancsnokává, valamint a londoni Tower hadnagyává. 1845-1851 között a királynő háznagya. Londonban hal meg 1876 májusában. Charles Dashwood alezredes a hadseregben marad, s 1822ben feleségül veszi Sir Robert Barlow leányát, Caroline-t. 1830–ban visszavonul. 1832 áprilisában hal meg. George Evelyn kapitány 1824-ben leszerel a seregből, és Írországban megházasodik. 1829-ben távozik az élők sorából. Ralph Fraser őrmester kitüntetést kap a Hougoumont-nál tanúsított vitézségéért, s 1818-ban „hosszú szolgálata és elhasználódása következményeként" leszerelik a hadseregből. Ezt a leírást meghazudtolva fizetett siratóember lesz a Westminster apátságban. 1862-ben, békésen hal meg nyolcvanesztendős korában. Henry Gooch hadnagyot a Coldstream Gárda kapitányává léptetik elő 1819 októberében. 1841-ben, alezredesként szerel le.

James Graham káplár néhány nappal az után temeti el a sebeibe belehalt fivérét, hogy Hougoumont–ban kihozta a lángok közül. Később Frarrlingham lelkésze kegydíjra jelöli, mint „az arra legérdemesebb Waterlooi katonát". 1816-ban leszerel a hadseregből, s 1843-ban hal meg Kilmainhamban. August von Gneisenau gróf folytatja fényes katonai pályafutását a porosz hadseregben, s Berlin kormányzójává nevezik ki. 1830–ban egy lengyel felkelést elfojtó porosz büntetőexpedíció parancsnoka lesz. Még abban az évben, hetvenegy évesen kolerában hal meg. Sir William Howe De Lancey június 26-án a felesége, Magdalene karjában hal meg Mont St. Jeanban, egy kis házban. A brüsszeli St. Josse Ten Noode protestáns temetőjében helyezik nyugalomra, ahonnan 1887-ben átviszik a maradványait az északbrüsszeli Evére temetőben felállított új Waterloo emlékműhöz, ahol Lord Hay és Wellington adjutánsa, Sir Alexander Gordon társaságában ma is nyugszik. Magdalene De Lancey férje halála után elhagyja Belgiumot, és visszatér Skóciába. 1816-ban megírja a waterloói hadjáratban szerzett élményeit; művének kilenc példányáról tudjuk, hogy létezett. Barátja, Sir Walter Scott dicséri a beszámolót, amely könnyekre indítja Charles Dickenst is. Noha emészti a gyász, Magdalene 1819 márciusában férjhez megy Henry Harvey-hez, az indiai hadsereg tisztjéhez. A házaspár egy európai körutazás után visszatér Edinburghbe, majd Worchesterben telepedik le. Három gyermekük születik, ám 1822 júliusában Magdalene meghal. A Hall család 1915-ben eladja Dunglasst, s az 1950–es években a házat is lebontják. Brice Macgregor őrmestert 1821-ben teljes nyugdíjjal szerelik le a Skót Gárdából. 1846-ban hal meg. Fitzroy Somerset, aki Waterloonál elveszítette a karját, tovább folytatja sikeres katonai pályáját. Manapság az utóbb felvett nevére

emlékeznek: ő volt Lord Raglan, a Krímben harcoló brit hadsereg parancsnoka, aki 1854-ben a balaklavai csatában elrendelte a könnyűlovasság támadását. Még ugyanabban az évben a háború során belehal a vérhasba. Edward Summer kapitány 1815. június 26-án Brüsszelben belehal a sebeibe. James Macdonell alezredes a Hougoumontban tett szolgálatai jutalmául a Bath Rend lovagja lesz. A háború végén Wellington „a brit hadsereg legbátrabb katonájának" jelöli; Macdonell gyűlöli ezt a címét. Nem örül a címmel járó ötszáz font jutalomnak sem, a felét régi őrmesterének, Ralph Frasernek adja. Macdonell tovább szolgál a Coldstream Gárdánál, amelynek 1825-ben ezredese lesz. 1830ban vezérőrnaggyá nevezik ki, s 1831-38 között ő az írországi angol erők főparancsnoka. Később Kanadában lesz brit főparancsnok, s 1838-ban a Bath Rend parancsnoklovagja (KCB) címet kapja. 1841ben altábornaggyá, 1854-ben pedig hadseregtábornokká lép elő. 1855-ben elnyeri a Bath Rend Nagykeresztjét (GCB). Soha nem házasodik meg; 1857 májusában, hetvenkilenc évesen, Londonban hal meg. Daniel Mackinnon alezredes felépül lábsebéből, s tovább szolgál a Coldstream Gárdában. Ott lesz 1826-ban egy zászlóalj ezredese. Megházasodik, és megírja a Coldstream Gárda első ezredtörténetét. 1836-ban hal meg. Alexander Lord Saltoun alezredest altábornaggyá és a 2. gyalogezred Patrónusává nevezik ki. 1842-ben Kínában vezet egy dandárt, s a Thistle Rend lovagjává és a Bath Rend parancsnoklovagjává ütik. 1853-ban házasodik és hal meg Rothes környékén. Arthur Wellesley, Wellington első hercege június 18-án este visszatér Waterloo faluba a csatatérről, s az éjszakát a csatáról szóló

jelentés írásával tölti; ágyát haldokló barátja és adjutánsa, Alexander Gordon foglalja el. Angliában a hálás nemzet a Stratfield Saye-i nagy vidéki birtokkal ajándékozza meg. 1818-ig a Franciaországot megszálló hadsereggel marad, s Angliába való visszatérésekor politikai pályáját folytatva a kabinet tagja lesz. IV. György uralma idején rendőrminiszter, majd a hadsereg főparancsnokává nevezik ki. 1828 januárjától miniszterelnök. Ellenzi az 1830-as reformjavaslatot, ezért népszerűsége mélyre süllyed. Waterlooi győztesként kivívott tekintélyét azonban senki és semmi nem vonja kétségbe. IV. Vilmos alatt külügyminiszter, majd 1846-ban visszavonul, s 1852-ben, a kenti Walmer Castle-ban hal meg. Temetési menetének londoni útvonalát másfél millió ember szegélyezi. Alexander Woodford a Hougoumont védelmében játszott szerepéért a Bath Rend lovagja lesz. 1842-ben a 40. gyalogezred Patrónusa, 1861-ben pedig a Skót Gárdáé. 1870–ben hal meg. Hans Ernst von Ziethen gróf a waterloói hadjáratban játszott szerepe jutalmaként a Franciaországot megszálló porosz hadsereg parancsnoka lesz. 1835-ben előléptetik táborszernaggyá. Hetvennyolc évesen, 1848-ban hal meg.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI Könyvem regény. Nem tetteti magát a waterloói hadjárat történetének. Megírása arra tett kísérlet volt, hogy beláthassunk néhány olyan ember fejébe, akik részt vettek a nyugati világ sorsát eldöntő ütközetben. A könyv szinte valamennyi szereplőjét valóságos személyről mintáztam. Ahol lehetett, felhasználtam minden információt, amit találtam az illetőről, kivált a 2. Coldstream gárdaezred köny– nyűszázadának tisztjeiről és katonáiról. Ahol lehetett, ahol emlékiratokat találtam, a szereplők úgy beszélnek, mint akkor. A nyelv és a viselkedés búvárai nem feltétlenül fognak mindenhol egyetérteni a szereplők érzelmeivel és kifejezéseivel. Csak egy kevés értelmezési szabadságot kérek, amely nélkül lehetetlen lett volna emberi kifejezésekkel leírni ennek a négy fontos napnak a históriáját. Az anyag kutatása során körülbelül 300 publikált művet és számos kéziratos beszámolót olvastam át. Hálás vagyok a National Army Museum könyvtára, a Public Record Office, valamint az edinburgh-i National Library of Scotland munkatársainak a segítségért. Köszönet jár a Hougoumont–gazdaság jelenlegi bérlőjének, aki megengedte, hogy az épület életveszélyessé válását megelőző hónapokban többször is körüljárjam a könyv néhány kulcsjelenetének helyszínét. Akik mélyebben szeretnének elmerülni a könyvemen túli tényekben, azoknak szívesen ajánlom Mark Adkin nagyszerű, The Waterloo Companion c. művét. Péter Hofschröernek a hadjárat német vonatkozásaival és a porosz hadsereg működésével foglalkozó vitatott művei is értékes eligazítást nyújtottak, csakúgy, mint David Miller roppant olvasmányos életrajza William és Magdalene De Lancey-ről. A glengarry-i Alisdair Macdonell portréja napjainkban az edinburgh-i National Gallery of Scotland egyik legismertebb festménye. Nem tudtam kinyomozni, hol lehet Raeburn portréja

James Macdonellről: a képnek csak egy reprodukcióját láttam. Hálás lennék minden információért, ami segítene a folytatódó keresésben.

1 *Napóleon. (A ford.)

2

*Ann Radcliffe (1764-1823) írónő, az. ún. gótikus regény műfajának korai mestere volt. (A ford.) . 3

*békák: a franciak korabeli gúnyneve. (A ford.)

4

*A korszak divatos londoni báltermei. (A ford.)

5

Byron: Childr Harold, Canto I, XXXIX. Vers, Tóth Árpad fordítása.( A ford.) 6

*Csapatokba verődött leszármazottaik. (A ford.)

szökött

néger

rabszolgák

és

7

*E név ismertetése helyett Sir Walter Scott azonos című híres elbeszélő költeményét ajánlanám. (A ford.) 8 *1745-ben, a presonpansi csatában a jakobita felkelők legyőzték Cope tábornok seregét. (A ford.)

9

*Jöjjön, jöjjön, fiam! Nem most esszük meg. Jöjjön hát! (A ford.)

10

*Nyugodjon meg, kicsim! Hátraküldöm az egyik őrmesteremmel. Az édesapja nemsokára csatlakozik önhöz.

Biztosan! (fr.)

Tartalom Száz nap ELSŐ NAP Csütörtök 1815.június 15. EGY Charleroi,03.30 Ziethen KETTŐ Brüsszel,17.00 óra De Lancey HÁROM Gosselies,20.30 Ney NÉGY Brüsszel,01.30 De Lancey MÁSODIK NAP Péntek 1815.június 16. ÖT Braine–le Comte,09.00 óra Macdonell HAT Quatre -Bras, 11.00 óra De Lancey HÉT Braine -le -Comte, déli 12 óra Macdonell NYOLC Ligny , 15.00 óra Ziethen KILENC

Quatre-Bras , 15.45 Ney TÍZ Ligny, 18.15 Napóleon TIZENEGY Quatre–Bras, 18.30 Macdonell HARMADIK NAP Szombat 1815. június 17. TIZENKETTŐ Quatre – Bras , 10.00 óra De Lancey TIZENHÁROM Quatre-Bras, 14.30 Napóleon TIZENNÉGY Bougoumont felett, 19.00 óra Macdonell TIZENÖT Chatelet-gazdaság, 21.00 óra Ney NEGYEDIK NAP Vasárnap 1815. júnios 18. TIZENHAT Mont St.Jean, 08.15 De Lancey TIZENHÉT La Bella Alliance, 10.40 Napóleon TIZENNYOLC Bougoumont, 11.30 Macdonell TIZENKILENC

A Mont St. Jean gerince,13.40 De Lancey HÚSZ Bougoumont, 14.50 Macdonell HUSZONEGY A Mont St. Jean keresztútja, 15.15 De Lancey HUSZONKETTŐ La Belle Alliance, 15.45. Napóleon HUSZONHÁROM A völgy, 16.00 óra Ney HUSZONNÉGY Bougoumont, 17.00 óra Macdonell HUSZONÖT Chain, 18.00 óra Ziethen HUSZONHAT La Belle Alliance közelében, 18.45 Napóleon HUSZONHÉT A Mont St. Jean gazdaság, 19.00 óra De Lancey HUSZONNYOLC Bougoumont felett, 19.15 Macdonell HUSZONKILENC A völgy, 19.30 Ney HARMINC A Papelotte-gazdaság És a Mont St. Jean között, 20.00 óra Ziethen

HARMINCEGY La Belle Alliance közelében, 20.30 Napóleon HARMINCKETTŐ Bougoumont előtt, 21.30 Macdonell UTÓIRAT ÉLETRAJZI JEGYZETEK A FRANCIÁK A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI Lábjegyzetek