Ami igazán fontos 9789633240120 [PDF]

Zitiervorschau

JAMES

HOLLIS

A mi ig a z á n

FONTOS oC L

cctLim a n ra oLiU L s

Budapest, 2010

Ajánlás Jillnek, Tarynnek, Jonah-nak és Seannak A Jung Központ (Houston, Texas állam) és a San Franciscó-i Saybrook Graduate Iskola munkatársainak Ezúton fejezem ki mélységes hálám at és köszönetemet mindazoknak, akikkel együtt dolgozni nagy megtiszteltetés volt számomra: Liz Harrison irodalmi ügynöknek, a pótolhatatlan barátnak; William Shinkernek, a Gotham Books Kiadó igazgatójának; Lauren Marinának, a Gotham Books Kiadó főszerkesztőjének; és mindenekelőtt Timothy James Hollisnak (1969-2007), fiamnak és barátomnak, aki megnevettetett, ISBN 978 963 324 012 0

megdolgoztatta a képzeletemet, akivel jó ka t barangoltam a hegyekben, és aki mindig itt van velem...

K iadta az A nim us Kiadó 2010-ben 1301 Bp. Pf.: 33 info@ anim us.hu w w w .anim us.hu A z 1795-ben alapított M agyar K önyvkiadók és Könyvterjesztők E gyesülésének tagja

lm agyár

nyomdatermék

NYOMDA- ÉS PAPÍRIPARI SZÖVETSÉG

Tipográfia, n yom dai előkészítés: Scriptor Kft. Borítóterv: Beleznai Kornél K orrektú ra: Thész D óra A nyom tatás és a kötés a debreceni A LFÖ LD I N Y O M D A Z rt. m unkája Felelős vezető: G yörgy G éza vezérigazgató

Kínunkon nincs diadal, szeretni gyenge a lélek, s a halál-messzeségek titka se szűnhet. Itt csak a dal, csak a dal szent, örök ünnep. Rainer Maria Rilke: Szonettek Orpheushoz, 19. (Szabó Ede fordítása)

Tartalom

Előszó Ami igazán fontos ____________________________

__ 9

Első fejezet M egrendülés és rettegés Ne hagyd, hogy a félelem irányítsa életed!______

_ 17

Második fejezet A látszat fenntartása, az ellentmondás elviselése

_3 2

Harm adik fejezet Éhezés a bőség közepette - A lélek táp lálása____

_44

Negyedik fejezet Erósz hatalmának tisztelete ___________________

_5 8

Ötödik fejezet Belépés a teljességbe __________________________

_77

Hatodik fejezet A fejlődés veszélyeztetése a biztonság érdekében

_93

Hetedik fejezet Igékkel élni a főnevek h ely ett__________________

.106

Nyolcadik fejezet A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése ______________________

121

Kilencedik fejezet Spirituális válságaink - és peches napjaink a m u n kah elyen ________________________________

147

Tizedik fejezet írjuk meg a magunk történetét, nehogy valaki más tegye meg helyettü nk!______

.168

Tizenegyedik fejezet Ám or fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt! _______ 188 Tizenkettedik fejezet Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában __________ 211 Tizenharm adik fejezet Annak elfogadása, hogy útközben vagyunk otthon, és otthon vagyunk, amikor u ta z u n k ____________________ 234 Irodalom jegyzék__________________________________________ 253

Előszó Ami igazán fontos Ez a könyv vállaltan és bevallottan rendhagyó, nem különöseb­ ben szisztematikus válogatás, amiért azonban nem fogok sem el­ nézést kérni, sem pedig magyarázattal szolgálni. E kötet írása so­ rán nem törekedtem a teljességre, így hát nincs is kétségem afelől, hogy számos más gondolatra, ötletre, előítéletre és részrehajló vé­ leményre ihleti majd az Olvasót, amelyeket jómagam is megfo­ galmazhattam volna ugyanitt. (Az ilyen kiegészítések, elképzelé­ sek és ellenvetések még nagyobb számban jutnak majd felszínre, ha az olvasók eleget tesznek kérésemnek, és ki-ki tisztázza ön­ magában, hogy személy szerint mit tekint a legfontosabbnak.) Nem készülök megismételni itt a legfontosabb értékek szokásos listáját, amelyen a barátok és a család, a szeretet-szerelem, a tiszte­ let és tisztesség, az értelmes munka, a hírnév és hasonlók szerepel­ nek. Úgy tűnik ugyanis, hogy az ennyire nyilvánvalóan fontos dolgok mindenképp elrendeződnek.Természetes, hogy nagy je­ lentőséggel bírnak az emberi kapcsolatok, mert ezek hiányában sohasem szembesülhetnénk a „másik mássága" dialektikus kihí­ vásával, ami fejlődésre sarkall bennünket. Csakhogy ez a könyv szándékaim szerint arra késztet mindannyiunkat, hogy gondol­ kodjunk tudatosabban a viszonyokról, amelyek hálójában élünk, hiszen az életnek nevezett folytatásos regény szereplőiként ezek­ ben a jelenetekben teljesedünk ki. William Blake véleményét oszt­ va állítom, hogy bármilyen hasznos és nélkülözhetetlen is szá­ munkra, nem az ész a mi legmagasabb rendű önkifejezési képességünk záloga, hanem a képzelőerő. Az életünkkel pedig az a tulajdonképpeni probléma, hogy téves nézeteink és tévképzeteink - amelyeket komplexusaink, kondicionált viselkedési formá­ ink és adaptív reflexeink is megerősítenek - híján vannak a képze­ lőerőnek. Ezért tiltakozik a pszichénk és ezért kényszerítenek bennünket újbóli mérlegelésre és átgondolásra testi tüneteink. Többségünk osztja a véleményt, miszerint fontos, hogy ne okozzunk kárt - vagy legalábbis minél kisebb mértékben árt­

10-

Ami igazán fontos

sunk csak - másoknak. Ez a nemes lélekre valló törekvés azon­ ban azt is feltételezi, hogy egyre inkább tudatára kell ébrednünk szem élyiségünk árnyoldalának, meg kell ismernünk azt és vál­ lalnunk kell érte a felelősséget. Árnyékénünk részét képezi mindaz, ami miatt kellemetlenül érezzük magunkat, legyen az akár a gonoszkodásra való hajlamunk, a lázadó, nárcisztikus program jaink vagy a legönkéntelenebb, gyógyító-gyógyuló, ösztönös énváltozataink. Számos más olyan elképzelés létezik még, amelyet érdemes lenne taglalni ebben a kötetben, ám terjedelmi okok miatt ezek még váratnak magukra. Ezen a - potenciálisan végtelenül hoszszú - listán szerepel például a következő hét szempont: 1. Az életünk során valójában sokat nyerünk - csakhogy ez­ zel egyidejűleg veszteségek is érnek bennünket. Azok a veszte­ ségek és csalódások, amelyeket nem gyászoltunk meg felvállal­ tan és őszintén, idővel felszínre törnek. Megtalálnak bennünket m egannyi hívatlan és kéretlen kísértetként, akiket túl korán te­ mettünk el, s m ost akár depresszió formájában, akár projekciók­ ként - énünk kivetítéseiként, késztető hatású, illuzórikus vá­ gyaink tárgyaira projektálva - jelenhetnek meg, vagy pedig korunk valamely értelmetlen és lélektelen figyelemelterelő for­ májában vagy pótcselekvésekként. Ha elmulasztjuk feldolgozni és beépíteni a veszteséget az életünkbe, az azt jelenti, hogy még nem fogadtuk el az életet maradéktalanul, valamennyi hozadékával együtt. Mindent, amit kapunk, el is veszítünk, és csak ak­ kor szerezhetjük vissza, ha tudatosabban m egerősítjük az érték­ rendet, amelyet továbbra is szolgálni fogunk.* 2. A személyes tekintély (autoritás), önmagunk felhatalm azásának visszaszerzése létfontosságú életünk második felének irányítása és újjáépítése szempontjából. Ha éppen csak valamivel vagyunk többek, m int saját adaptációink (alkalmazkodási formáink),

* Már javában dolgoztam ezen a kéziraton, amikor - oly sok páciensemhez és szülőhöz hasonlóan - elveszítettem szeretett fiamat. A fenti mondato­ kat még jóval ezt megelőzően írtam le. Megtehetném, hogy most begubózom és belehalok a gyász fájdalmába, mint ahogyan azt is, hogy élem to­ vább az életemet azon értékek jegyében, amelyeket mindketten a magunkénak vallottunk. „A valódi felszabadulást nem a fájdalmas érzel­ mi állapotok eltitkolása vagy elfojtása, hanem azok minél teljesebb megélése-megtapasztalása hozhatja el számunkra" (CW, 9i, 587. bekezdés).

Ami igazán fontos -

11

akkor a véletlen kezére játszunk, és a fátum rabjai maradunk. Mindegy, hogy mennyire tartjuk szuverénnek önmagunkat, továbbra is a legalacsonyabb rangú szolgák maradunk, kiszol­ gáltatva mindazon dolgok zsarnokságának, amelyekről nem voltunk hajlandóak tudomást venni. 3. Bármennyire kockázatos dolog is a szerelem és a szeretet, és akármennyire sebezhetőek vagyunk miattuk, senki sem m en­ tesülhet az alól, hogy kitegye magát a szerelem, a szenvedély, a má­ sok iránti nyitottság rejtett veszélyeinek - kivéve azt az esetet, ha tökéletesen steril, kapcsolatok nélküli életet élünk, amelyet behatárol saját múltunk, valamint komfortzónáink szűkös kere­ tei. Az emberi kapcsolatok mindig is magukban hordozzák azt a paradoxont, hogy újabb és újabb problémákat és bonyodalma­ kat hoznak életünkbe ahelyett, hogy megoldást jelentenének gondjainkra, ugyanakkor rengeteget fejlődhetünk is ezek hozadékának köszönhetően. Röviden megfogalmazva: egy kapcsolat legnagyobb ajándéka számunkra abban áll, hogy találkozásunk, egymással való megismerkedésünk eredményeként még na­ gyobb léptékű fejlődésre kényszerülünk, mint magunktól ter­ veztük volna. 4. Mindannyian tartunk az élettől: minden ember megta­ pasztalja a kudarcot, elkövet baklövéseket az élet valamely szá­ mára fontos területén. A szégyen, a megalázottság érzése azonban elrettent bennünket a kockázatvállalástól és megerősíti negatív önértékelésünket az önsorsrontás által, vagy kétségbeesett erő­ feszítések megtételére kényszerít bennünket a túlkompenzálás, a másoknak való imponálás érdekében, vagy olyan elismerés utáni vágyakozásra késztet, amely sohasem fog beteljesülni. Mindanynyiunknak nagy szüksége lenne arra, hogy észben tartsuk, mit jelent a kegy és a kegyelmi állapot, amelyet Paul Tillich így hatá­ rozott meg: annak a ténynek a felismerése, hogy elfogadnak ben­ nünket annak ellenére, hogy elfogadhatatlanok vagyunk. 5. Törekedjünk arra, hogy lélektani értelemben kiegyensúlyozot­ tak maradjunk, hogy a szép és jó pillanatokban se feledkezzünk meg az öregkori hanyatlásról és a megsemmisülésről, amely olyan rohamosan közeledik felénk, mint a holnapi nap, és hogy a néma kétségbeesés pillanataiban se felejtsük el, hogy van lel­ künk, amely sérthetetlen és megszentségteleníthetetlen, amenynyiben nem adjuk el.

12-

Ami igazán fontos

6 . Függetlenül attól, hogy milyen reményekkel vágtunk neki, előbb vagy utóbb nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy életutazásunk jelentős részét a szenvedések rengetegében botorkálva-botladozva tesszük meg, de eközben olyan feladatokkal szembesülünk, amelyek - ha nekigyürkőzünk ahelyett, hogy ki­ térnénk előlük - még az ilyen lehangoló, bennünket visszavető körülm ények közepette is a fejlődésünket szolgálják. Ha a szen­ vedést megéljük - ahelyett, hogy tagadnánk és elfojtanánk vagy érzéstelenítenénk annak fájdalmát - , abban a tudatban, hogy ha elidőzünk ebben az állapotban, olyan választások elé kerül­ hetünk, amelyek révén kiteljesedhetünk vagy ellenkezőleg, visszafejlődhetünk, még akkor is szabadon eldönthetjük, mi a legfontosabb számunkra, amikor a legkevésbé vagyunk urai a helyzetnek. 7. Fontos az is, hogy őrizzük meg a humorérzékünket. A humor segítségével képessé válhatunk az ellentmondások értékelésére, a különbségek elismerésére, az érvényvesztés megszenvedésére, a nevetés révén pedig még az olyan helyzetekben is megszaba­ dulhatunk a feszültségtől, amikor egyébként inkább sírni szok­ tunk. Gondoljunk csak erre az ironikus Róbert Frost-idézetre: „Bocsásd meg, ó, Uram, hogy megtréfáltalak kissé, s én is meg­ bocsátom, hogy alaposan megtréfáltál engem." Jómagam két karikatúrát tartok az íróasztalomban, s ezeket időről időre elő­ veszem, hogy ne felejtsem el a helyükön kezelni a dolgokat. Az egyiken egy pszichoterapeuta látható, akitől azt kérdezik, mit jelentenek az olyan fogalmak, mint például az individuáció.* O pedig azt feleli: „Halványlila gőzöm sincs ró la..." A másik ka­ rikatúra szintén egy pszichoterapeutát ábrázol, akinek a követ­ kező kérdést teszik fel: „Meggyógyított-e már valakit a mai napon?" Mire a válasz: „Legjobb tudomásom szerint senkit." Erről egy olyan férfiról szóló történet jut eszembe, aki szer­ vizbe vitte az autóját. Amikor a kocsiért megy, a szerelő közli vele: „Nem sikerült megreparálnom a féket, de hangosabbra ál­ lítottam a dudát." Nemde olyan ez a vicc, mintha magában sűrí­ tené egzisztenciális dilemmánkat, amelyen nevethetünk, ugyan­ akkor sírhatunk is? „Tedd meg, ami tőled telik, végezd a * Az egyéniesedés, egyedivé válás folyamata, a személyiség kibontakoz­ tatása. (Aford.)

Ami igazán fontos

-13

munkádat a legjobb tudásod szerint, és aztán lépj tovább. A problémádat nem tudjuk megoldani, de arra biztatunk, hal­ lasd a hangodat, ahogy csak tudod." így aztán az ebben a kötetben összegyűjtött reflexiók összes­ sége azt a célt szolgálja, hogy gondolatokat ébresszen az olva­ sóban, am elyek reményeim szerint új irányokat m utatnak szá­ mára, segítenek más szemszögből látni saját prioritásait és értékrendjét. Nem fűződik személyes érdekem ahhoz, hogy bölcsebbekké vagy mentális értelemben kiegyensúlyozottabbakká váljunk, vagy akár csak hasznosabbakká a társadalom számára. Amennyiben az olvasó rátalál a neurózis valamely változatára, amely m űködőképesnek bizonyul önmaga szám á­ ra, és ezenfelül mások számára is szolgál valamiféle hozadékkal, akkor ne habozzon: próbálja ki, mire megy vele. Nem arra születtünk ugyanis, hogy alkalmazkodjunk, mindig kiegyensú­ lyozottak legyünk vagy példát mutassunk másoknak. Azért vagyunk itt, hogy m ások legyünk, mint a többiek, akár csoda­ bogarak is, és ily módon hozzájáruljunk a magunk parányi részével, a mi kis szürke és unalmas énünkkel a létezés hatal­ mas mozaikképéhez. Az istenek szándékainak m egfelelően azért születtünk ide, hogy egyre inkább önmagunkká váljunk. Rácsodálkozással kell tehát fogadnunk mindazt, ami csak ki­ bontakozik bensőnkből, m iközben sokarcú énjeink újra meg újra m egtestesülve m egjelennek a világban, hogy gazdagítsák vagy éppenséggel felforgassák azt. Nem törekszem arra, hogy az általam összeállított lista tartalmával vagy azokkal a követ­ keztetésekkel, amelyekre jutottam, egyetértsen az olvasó, viszont arra kérem, gondolkodjon el a saját életén, és készítse el a maga listáját. Könnyen bebizonyosodhat, hogy amikor szám ­ ba vesszük saját létünk igazságait, egyúttal m ások életével is kom m unikálunk. Eközben pedig ráébredhetünk, hogy a látha­ tatlan közösség, amelyhez az emberek többsége tartozik, való­ jában sorstársainkból - száműzöttekből - áll. M indannyian számkivetettek vagyunk, függetlenül attól, hogy tudunk-e róla, vagy sem, hiszen ki az közülünk, aki való­ ban úgy érzi, hogy érdemi kapcsolatban áll a m isztérium négy fő rendjével: a kozmosszal, a természettel, az emberi nemm el és tulajdon énjével? Nekünk, a nyugati civilizáció tagjainak már a XIV. század elején m egszűnt a kapcsolatunk a sorsdöntő csaták

14-

Ami igazán fontos

Ami igazán fontos

e fontos küzdőtereivel - akkor Dante még lenyűgözően hatásos képet festett a három szintre tagolódó világmindenségről, a m orális ok/okozat/következm ény tartományáról, valamint a szakrális/szekuláris intézményekről, amelyek m eghatározták szám unkra a lélek érzékelhető koordinátáit és paramétereit. Azóta sok mindenre fény derült, aminek következtében a külön­ válás, az elidegenedés és a kitaszítottság közös osztályrészünk lett. Tény, hogy sok ember szaladgál m anapság a világban az „igazságot" hirdetve, ami valójában a saját szubjektív előítéle­ tükkel azonos, csakhogy vehem enciájuk és izgágaságuk egy régi felism erést példáz, m iszerint az ilyen heves fellépés valójá­ ban védekezési m echanizm us a kétellyel szemben, a kételke­ dést pedig ugyanők olyan ellenségként élik meg, amelyet el kell hallgattatniuk. Ez pedig sokféle visszafojtott szenvedélyhez, in­ dulathoz, félelem hez és fundam entalizmushoz vezet, mivel a lelkűk m élyén a kételyek, többértelm űségek és ellentétek elfoj­ tásának igénye munkál. Az ilyen emberek egészen biztosan találnak m ajd kifogásolnivalót az itt olvasható, zavarba ejtő esz­ mefuttatásokban. Ez a könyv tulajdonképpen azok számára íródott, akik sejtik magukról, hogy valójában száműzöttek. Mivel elkoptak a szá­ lak, amelyek mitikusan összekötöttek bennünket a misztérium négy rendjével, a modern kor embere késztetést érez arra, hogy magába nézzen, hogy nagy becsben tartsa saját reflexióit, hogy visszaszerezze személyes autoritását, s ezáltal rátaláljon a maga alkotó-terem tő ösvényére, amelyen végighaladhat a jelen kor sűrű erdején. Amikor a világot még áthatotta az ősi istenek nagyszerűsége, vagy amikor az egyház és az állam intézményes hatalma még kellően hatékony volt, az embernek nem volt szük­ sége a reflektálásra. Ő maga élte a mítoszt. Amikor az ember megtapasztalja az isteni jelenléttel való kapcsolatot, abban lebeg és önkéntelenül szolgálja azt. Ha azonban úgy érezzük, elsza­ kadtunk tőle, akkor vagy m egpróbáljuk újjáéleszteni az egykori kapcsolatot, vagy engedünk a populáris kultúra csábításainak, figyelemelterelő pótcselekvéseinek, vagy pedig megéljük az élet értelm ének válságát, és befelé fordulunk, például a neurózis valamelyik változatába menekülve. Carl Gustav Jung szerint a modern mélypszichológia létrejöt­ tét az emberi nem mitológiájának elhalványodása tette szüksé­

-

15

gessé. Napjainkban kénytelenek vagyunk befelé nézni - oda, ahol továbbra is keletkeznek hatásos jelképek, ugyanúgy, aho­ gyan a történelmi időkben jelentek meg hasonlók az emberi nem, a törzs, a sámánok és a próféták számára. Úgy tűnik, ez a törvényszerűség vonatkozik rájuk: Amikor az isteneket nem úgy éljük meg, mint élő, érzékelhető energiamezőket, projektálni kezdjük őket, ami azzal a kockázattal jár, hogy vágyaink e titokzatos tárgyainak hatalmába kerülünk, vagy épp ellenkezőleg: magunkévá tesszük (internalizáljuk) őket szomatikus zavarok, tünetek vagy pszichopatológiák form ájában. Saját dinamikus mélységeink kérdéseket, képeket és m ozgásokat generálnak, függetlenül attól, hogy nyomon követ­ jük-e ezeket vagy sem. Amint ezt Jung is megállapította Emlékek, álmok, gondolatok című emlékiratában: az élet kérdéseket intéz hozzánk, és mi magunk is egy-egy kérdés vagyunk. Ha nem ve­ szünk tudomást erről, és valamiféle halaszthatatlannak érzett párbeszédbe kezdünk a kérdésekkel, amelyek a lelkünk mélyén keletkeznek, akkor azok és a mi megfontolatlan ideiglenes vála­ szaink autonóm módon fognak működni, mi pedig tudattalan, m eggondolatlan és esetleges módon alakuló életet élünk. Éppen ezért javaslom, hogy tűnődjünk el közösen, gondoljuk végig a m agunk csodálatra méltóan változatos módján, mi az, ami iga­ zán fontos számunkra, ami igazán számít az életben, és vágjunk neki az útnak együtt. Előre, utazók! nem a múltból menekültök Egy másféle életbe vagy bármi jövőbe; És semmi búcsú, Csak előre, utasok * Jam es Hollis H ouston, Texas 2008

* Részletek T. S. Eliot Négy kvartett című költeményéből, alcíme: Dry Salvages. (Vas István fordítása.) (Dry Salvages feltehetően les trois sauvages volt eredetileg - kis sziklacsoport, jelzőtűzzel, az Anna-fok északkeleti partján, Massachusetts államban. [A ford.])

16-

Ami igazán fontos

Elhagytuk a szárazföldet és hajóra szálltunk! Felégettük hídjainkat, sőt, a hazánkat is mögöttünk! Vigyázz hát most, kis hajó! Körülölel az óceán; igaz, nem mindig morajlik, és néha kisimul, mintha selyemből s aranyból való volna, vagy pedig gyöngéd, kecsegtető álomszövedékből. Jönnek majd idők; mikor megtudod, hogy végtelen és hogy semmi sem lehet félelm etesebb a végtelenségnél... Friedrich Nietzsche: Vidám tudomány Az ember legnagyobb bűne a tudattalanság, amelyet azonban a legna­ gyobb jám borsággal elnézünk, még azok is, akiknek tanítókként és pél­ dákként kellene szolgálniuk az emberiséget. Carl Gustav Jung: Az archetípusok és a kollektív tudattalan

Első fejezet Megrendülés és rettegés Ne hagyd, hogy a félelem irányítsa életed!

Nincs semmi félnivalónk az életben. Mindössze meg kell értenünk. M ad am e Curie N e félj. Am i nem valós, az sohasem volt és sohasem lesz. Am i létező, az mindig is létezett és el nem pusztítható. B h agavad -gíta Zavarba ejtő jellemzője az emberi életnek, hogy éppen az a legnagyobb bölcsesség forrása, amiből a legnagyobb félelmünk táplálkozik. C. G. Ju n g

Valami miatt felriadsz hajnali háromkor - egy elfelejtettnek hitt arc újra meg újra feltűnik álmodban, egy ismerős alak megzavar­ ja szunyókálásodat, fájdalom dúlja fel a lelkedet. Máskor az autó­ sztrádán száguldva, amikor hazafelé sietsz, egy réges-rég átélt pillanat emléke szüremkedik fel pszichéd mélyéről a tudatodba, és azon tűnődsz, miért éppen most tört fel a felszínre, egy egé­ szen más helyen. És a gyermekedet vagy unokádat látva eszedbe jut életed egy hasonló mozzanata, s töprengeni kezdesz, hogyan is tetted meg az onnan idáig vezető utat, amelyet most már kény­ telen vagy az életednek nevezni. Elgondolkodsz azon, hogy m i­ képpen váltál azzá az emberré, akinek most tudni véled maga­ dat. Miért is házasodtál össze azzal, aki a hitvesed? Hogyan lehetséges az, hogy továbbra is a régről ismerős kételyek, önsorsrontó viselkedési formák, kiszámítható következmények hatá­ rozzák meg a döntéseidet? Ki írja még befejezetlen életrajzodat te magad, valaki más vagy pedig egyéb, meg nem nevezett, semmi jót nem ígérő közreműködők? Hogyan kerültél éppen erre a helyre, amely gyökeresen más, mint az, ahonnan útra kel­ tél, és vajon hogyan keveredhetnél vissza oda, ahol elveszítetted saját nyomodat a kényszerű döntések hóviharában?

18 -

Ami igazán fontos

Megrendülés és rettegés - Ne hagyd, hogy a félelem irányítsa életedl * * *

M indannyian sírva, bömbölve vetődünk ebbe a világba, miután kiűzettünk addigi helyünkről - az otthonunkból, amely vigaszt és pihenőhelyet jelentett számunkra - , és ezzel nekivágunk egy életveszélyes utazásnak, amelynek végén a m egsemmisülés vár ránk. „Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovagló ülésben, szülészfogókkal" - írta Sámuel Beckett.* Akár érkezünk, akár távo­ zunk, és akár szélsebesen, akár araszolva tesszük ezt, összeköt­ jük egym ással a születést és a halált, amíg csak életutazásunk tart. Megszületve, rémülten és sérülten, m agunkra hagyatva kö­ rülnéztünk, és elkezdtünk különbséget tenni ez meg az, én és nem én között, érzékelve a tudatosság prométheuszi adományá­ nak m ikroszkopikus méretű növekedéseit - az elválás fájdalm á­ nak forrását, amelyhez hozzátartozik a kétely, a félelem és a megosztás, amely ugyanakkor az etikai döntés ajándéka, és a civilizáció nagyszerű, szükségszerű játékszere. M indannyian vérben fürödve, a fény, a nehézségi erő és a sorscsapások kakofóniája miatti félelemben vágunk neki ennek az utazásnak. így éldegélünk évtizedeken át, ha már a végzet így határozott; visszahúzódunk, próbálunk némi értelmet látni ebben az egészben, és aztán megadjuk magunkat. Útközben pe­ dig elütjük valahogyan az időt... Programjainkat a term észet­ nek tulajdonítjuk, isteneket teremtünk, majd kétségbe vonjuk isteni term észetüket a semmibevételükkel, fivéreinket és nővé­ reinket porrá zúzzuk vagy kétségbeesésbe kergetjük, kiagya­ lunk dolgokat, létrehozunk falakat, népcsoportokat, intézm é­ nyeket, m ítoszokat, pótcselekvéseket, elméleteket, programokat és pogromokat, és mindezeket továbbörökítjük utódainkra, hogy játsszák el ugyanezt a játékot még egyszer. Előfordul, hogy egy m eredély szélén üldögélve, m iközben az eget bámuljuk, a csillagképek láttán rokonságot érzünk a csillogó-villogó gázne­ mű szférákkal, amelyek rohamosan távolodnak tőlünk minden egyes millimásodperccel. Amikor egy pillanatban megélünk csodálatot és csodálkozást, félelemmel vegyes tiszteletet, az el­ ragadtatás egy fajtáját, elfeledkezünk tulajdon sorsunk korlá* Idézet Sámuel Beckett Godot-ra várva című színművének 2. felvonásá­ ból. (Aford.)

-19

toltságáról és embertelenségéről. Röpke időre magunk mögött hagyhatjuk hétköznapi létezésünk, a gyilkolás és az evés, a m eg­ gyilkoltatás és felfalatás szörnyeteg, fészekhagyó, felfalásunkkal fenyegető fenevadját, és a csoda, amelyet látunk, felemel bennünket a teljesség felé. Csakhogy napjaink zömét nyom asz­ tónak érezve életuntakként élünk, mintha a létezéssel való m eg­ alkuvás sarkába szorított volna bennünket a félelem. Egy afrikai szafari során Carl Gustav Jung egyik hajnalban kilopakodott a sátrából, és nekivágott a vadonnak. Hallotta a zsákm ányukat követő és fölfaló dögevő állatok keltette zajokat, és a kora reggel szürkés homályában döbbenten figyelte az előt­ te elvonuló vadak hatalmas, szürke csordáit. Érezte, hogy ekkor átlépett kronoszból kairoszba ,* és elidőzhetett egy időtlen pilla­ natban. (Dylan Thomas hasonlóképpen tűnődött a gyermekkori csoda paradicsomából való kiűzetésén, amikor is a következő megrendítő sorokat írta Páfránydomb című versében: „A fény hajdani születése így történt talán.")** A svájci pszichiáter kilé­ pett tehát a közönséges időből, és ezáltal egy pillanatra ismét az első emberré lépett elő, aki a még kifejletlen, állatias természetet szemléli, de tudatot tulajdonít annak, s megfigyelve azt olyan valósággal ruházta fel (mint ezt Rilke is megállapította),*** amelyre magától sohasem tehetett volna szert. Egy ilyen pilla­ natban tehát fölmagasztosulnak a mi tiszavirág-életű fajunk egyedülálló ajándékai: a fölismerés és megismerés képessége,

* Kant kétszáz évvel ezelőtt kifejtette, hogy az idő pusztán a tudat szüle­ ménye: a lineáris formában elképzelt, folyamatosan múló idő elnevezé­ se kronosz, a vertikálisan értelmezett, értelemmel bírónak feltételezett időé pedig kairosz. (Már az ókori görögök is megkülönböztették szóhasználatukban az események egymás utáni történésének leírására szolgáló „folyó" időt, amelyet kronosznak hívtak, valamint az esemé­ nyek közötti azon m eghatározatlan időpillanatot, amikor valami külön­ leges történik. Ez utóbbit kairosznak nevezték. Míg kronosz mennyiségi fogalom, kairoszt egyfajta minőségnek tekinthetjük. [Aford.]) ** Nagy László fordítása. *** Rainer Maria Rilke osztrák impresszionista költő a kilencedik Duinói elégiában kifejti, hogy ennek a kérészéletű Földnek szüksége van ránk, éppen ránk, minden teremtmény közül a legmulandóbbakra, hogy tu­ datosságot vigyünk az oktalan létezésbe, és hogy a „lélek" (anima) aján­ dékával gazdagítsuk a világ vegetatív állati/fizikai szféráját.

20-

Megrendülés és rettegés - Ne hagyd, hogy a féleíem irányítsa életed! - 2 1

Ami igazán fontos

oktalan lényünk tudatossággal való felruházása és a kifinomult gondolkodás adománya. *** Az em beri nem - a folyamatosan fejlődő evolúciós fa e rendkí­ vül karcsú ága - számára tehát egyszersmind átok is az, amit ajándékként kapott. Ugyanaz a tudatosság, amelynek birtoká­ ban képesek vagyunk m egtapasztalni az örömöt, a csodát, az önfeláldozást és a vallásosságot, egyúttal a megosztottság, a ké­ tely, a kétségbeesés, a közöny, az akaratgyengeség és a szoron­ gás m egélésére is rákényszerít bennünket. Az élet e durva tám a­ dásai közepette formálódik tudatunk a túlélés bizonytalan távlatai mellett: vajon mi táplál, támogat vagy mi nyugtat meg; mi fenyeget, hagy cserben, büntet, kísért vagy kínoz bennünket? És mi az, ami zavarba hoz körmönfontságával és okoskodásával vagy töprengésre késztető talányaival? Kiszolgáltatottságunk és alkalm azkodási képességünk révén keressük az utat e m isztéri­ umok közepette, összezavarodva „értelm ezzük" azokat, s sza­ kadatlan keressük a vezérfonalat, a rejtély kulcsát, illetve sugalmazásokat, utasításokat és figyelmeztetéseket. Töprengünk, összehasonlításokat végzünk, szembeállítunk, mérlegelünk, el­ sajátítunk, azonosítunk és azonosulunk - és ily módon m ind­ annyiunkban kibontakozik egy „ideiglenes énkép és világkép", amely a túlélést szolgálva - a különféle érzéki tapasztalások ke­ resése közben - az állandóság illúzióját varázsolja elénk. Goethe azonban felteszi a kérdést Dauer im Wechseln (Maradandóság a változásban) című művében: létezik-e állandóság az örökké vál­ tozóban, folytonosság a változásokban? M iféle szükségszerűség biztosít összefüggést az egymásnak ellentm ondó változások között? Mi más, ha nem egy törvény­ szerűen létrejött „fikció", vagyis a gondolat, hogy mi létezünk és valóságosak vagyunk, hogy mi képviseljük az állandóságot és ezért érvényesülünk. Csakhogy a bizonyosság minden egyes percében, amikor ab­ ban a kiváltságban részesülünk, hogy önazonosságunk s ezzel együtt szükségszerűen önhittségünk tudatában is vagyunk, va­ lami m ással is tisztában vagyunk: azzal, hogy minden áldott órában egy szakadék fölött lebegünk. Mint azt Pascal megállapí­

totta Pensées című értekezésében: a világmindenségnek nincs szüksége önmaga felfegyverzésére ahhoz, hogy m egsemmisít­ sen bennünket. Elég, ha egyetlen homokszem kerül a gépezetbe, és máris kudarcot vallanak vágyaink, szándékaink. Mindig is lé­ tezett valamiféle molekuláris rendellenesség, amely az élet rák­ ja, s olyan gyorsan megsokszorozódva szaporodik, hogy fel­ emészti a húst, a vért és a csontot. Ez a felkavaró és összezavaró szorongás és bűntudat természetellenes ködbe burkolja az utat, amelyen haladunk, a köd pedig a félelem sokféle alakváltozatá­ nak lehetőségét hordozza magában. Az életünk idővel nemcsak hozzáidom ul ezekhez a félelmekhez, hanem azok - és a velük szembeni védekezési mechanizmusaink - irányítása alá is kerül. Ily módon a teremtmények, akik valóban értékelik az életet, ki­ vonhatják magukat belőle - ellentétbe kerülnek vele és tönkrete­ szik azt, amire a leginkább vágynak. Az élet utáni vágyakozá­ sunkkal tagadjuk a halált, míg a halál tagadásával menekülünk az élet elől. A gyermek olvasatában a világ finom árnyalatnyi különbsé­ gekből, sugalmazásokból áll, ő pedig internalizálja - elsajátítja és magáévá teszi - az ezekből kiolvasható közvetlen és közvetett „instrukciókat". így értelmezi a valóságot. Ehhez a mindig is új­ nak érzett pillanathoz így pusztán az értelmezések révén elju­ tunk, amelyek többsége egy hatalmától megfosztott múltból eredeztethető. Az ember saját létezésének kezdetén homályos és csavaros gondolkodás birtokában erre a következtetésre jut: „Rólam szól minden, ami a világot alkotja, vagy ami a világban történik, sőt még az is, amire a világ nem képes. Ez az egész egy bonyolult üzenet, amely nekem és rólam szól." Ily módon vetít­ jük ki az anyagi vagy lelki szegénységet, létrehozva ezzel a nél­ külözés világát. Vagyis a vele negatív értelemben elfogult szülőt ekként értelmezi a gyermek: ez az ember sem a jelenben, sem a jövőben nem értékel engem akként, aki vagyok - ezért nem te­ hetek mást, m int hogy elvonulok a színpad sarkába, vagy trük­ közéshez folyamodom, hogy végre megkapjam a kellő figyel­ met tőle, és rávegyem, hogy elfogadóan viszonyuljon hozzám. Ily módon intézményesülnek bennünk a komplexusok, mániák, programok, vágyak, viselkedési minták és késztetések, amelyek a számunkra létfontosságú „másoktól" származnak, s önma­ gunk kulcsfontosságú definícióinak részeivé válnak, amelyek

Megrendülés és rettegés - Ne hagyd, hogy a félelem irányítsa életed!

2 2 - Ami igazán fontos

révén m egerősítünk, korrigálunk vagy kompenzálunk életünk hátralevő részében. Vagyis értelmezzük és félreértjük a világot, leképezve és átalakítva a véletlenszerűen létrejövő „odakintet" egy állandó, magunk alkotta „idebentté". Röviden m egfogal­ mazva: mindannyian „átvisszük" a bennünket ért múltbéli tá­ madásokat hétköznapjaink életvezetésébe,* és valamennyien megszenvedjük az eltúlzott általánosítás tévedéseit: azzal, amit újra megtapasztalunk, ismételten m egerősítést nyer, ami az első élm ény átélésekor még igaz és érvényes volt, vagy legalábbis annak látszott, az eredeti tapasztalást pedig minden egyes új helyzetben akarva-akaratlanul újjáteremtjük, azaz ismét átéljük. *** Brendát ismeretlen démonok hajtják és gyötrik. Félelmében bizal­ matlanul, folyton-folyvást kételkedik a férjében, Rogerben, aki engedékeny, sőt megalkuvó, és bár semmiben sem vétkes, kezd rossz lenni a lelkiismerete azért, hogy olyan, amilyen - és egy idő múlva már úgy is viselkedik, mintha valóban elkövetett volna va­ lamit. Hamarosan ismerős szerepkörben találják magukat mind­ ketten: szigorú családanya és meghunyászkodó, alamuszi gyer­ mek. Akik valójában egy ősidők óta ismert drámát játszanak el. Brendának folyamatosan hazudtak, becsapták és figyelemre sem méltatták nárcisztikus, éretlen szülei. Ennek eredményeként im­ már felnőttként is minden helyzetben arra számít, hogy becsapják és cserbenhagyják. Végtére is kiben bízhatna ezen a világon, ha bennük sem bízhatott? Roger édesapja kereskedő volt, aki állan­ dóan utazgatott, az édesanyja pedig a fiát léptette a helyébe, az érzelmi társ szerepébe. Esténként meg kellett fésülnie az anyja ha­ ját, meg kellett masszíroznia a nyakát és a hátát. Az asszony ki­ elégítetlen párkapcsolati és erotikus szükségleteit egyfajta táma­ dásként élte meg a még gyermek Roger. De vajon mit tehetett volna? Talán el kellett volna költöznie otthonról? Vagy keresnie kellett volna magának egy másik családot? Brenda és Roger - m int ahogyan az szinte törvényszerűen történni szokott - egyszer csak egymásra találnak, és együtt kezdik játszani az ismerős drámát. Brenda állandósuló ideges­ * Ezt nevezi a pszichológia transzfer jelenségnek. (A ford.)

-23

ségéből és szorongásából fakadó faggatózása arra kényszeríti Rogert, hogy tűnjön el a Föld színéről, rejtőzködjön előle, így szeretné megóvni a benne lakozó sebezhető lelket. A férfi hall­ gatásba burkolózik, módszeresen kerüli a helyzeteket, amikor játszania kellene a Brenda sorsa által diktált régi forgatóköny­ vet, s ennek következményeképpen a nő is a szokásos viselke­ dési m intát követi. Mindketten kiábrándultak és boldogtalanok, mígnem - mint egyetlen, végső lehetőséget - a párterápiát vá­ lasztják. A férfi gondterheltnek tűnik és bűnösnek érzi magát azért, m ert az, aki - a nő pedig m egbízhatatlannak és problém a­ kerülőnek, határozatlannak tartja őt. Vajon m elyiküknek van igaza - és valójában ki az, aki írja kettejük jelenlegi forgatóköny­ vét? Hogyan lehetne széttörni a vasbilincseket egy ilyen kény­ szerítő erejű történetben? Végződhet-e másképpen ez a forgatókönyv? Mindketten „logikusan" cselekszenek, ki-ki a maga „én és a m ásik" mátrixa alapján, amelyben megtestesül érzelmi alapjuk, amelyet saját, véletlentől függő történeteik kifürkészhetetlen isteneinek köszönhetnek. Brendát a vele legbizalmasabb viszonyban lévő „mások" borzalm as módon „m egcsalták" és cserbenhagyták, Rogert ugyanilyen módon „m egszállták" köz­ vetlen hozzátartozói. Jóllehet mindketten értelmes, jó szándékú és alkotó felnőttek, miért ne rendelhetnék alá m agukat ennek a régi programnak és gondosan összegyűjtött, reflexszerű reakci­ óiknak, amelyeket félelmeik irányítanak? Egy ilyesfajta programozás megléte nem jelent meglepetést e tudatos felnőttek számára, csakhogy egészen addig, amíg ezt fel nem tárták a terápia során, alábecsülték annak mindent átjáró hatását, amelyet a tudattalanból kiindulva gyakorol rájuk. Ekkor következett az em berpróbáló feladat, hogy sorra vegyék ezeket az archaikus képeket, elkülönítsék egymástól és megtanulják új­ radefiniálni őket, hogy lássák, miféle kapcsolatokat érdemes ápolnia egymással két tudatos felnőttnek, és milyen következe­ tes viselkedésformákra van szükségük ahhoz, hogy ezek m eg­ valósítása felé haladjanak. Házasságuk újbóli felépítéséhez elő­ ször is arra kérte őket a terapeuta, hogy bontsa le ki-ki a maga saját történeteit, azután elemezzék a védekező mechanizm uso­ kat, amelyekhez folyamodtak. Ezt persze sokkal könnyebb mondani, mint megtenni. Ez a munka ugyanis nem végezhető el

24 -

Megrendülés és rettegés - Ne hagyd, hogy a félelem irányítsa életed!

Ami igazán fontos

egyetlen terápiás ülés alatt, hanem éveket vesz igénybe. A dekonstrukció/rekonstrukció e folyamatának ideje alatt pedig to­ vábbra is gyönge és sebezhető marad kettejük egymás iránti, törékeny elkötelezettsége a múltban gyökerező késztetések és program ok miatt. Ahhoz, hogy kapcsolatuk fennmaradhasson, m indkettejüknek megbocsátással és jóindulattal kell viszonyul­ nia a másikhoz, valamint szilárdan ki kell tartaniuk egymás mellett a huzamosabb ideig fennálló bizonytalanság ellenében. * * *

Figyelembe véve kényes helyzetünket a világban és m egátalko­ dott függetlenségünket, valamint azt, hogy nem ismerjük az al­ ternatívákat, hogy híján vagyunk a racionális elemzésnek, m iközben tengernyi üzenet jut el hozzánk, m indannyian hamis „éntudatot" alakítunk ki magunkban. Ez pedig nem attól hamis, mert hazugságra épül, hanem azért, mert nem rólunk szól, ha­ nem „róluk" és „róla", azaz valaki másról és másokról. Én-m eg­ határozásunkat tehát nem belülről, egy isteni tervrajz alapján építjük: m ások és „mások m ássága" által definiálódik, jóllehet ezt nem vagyunk képesek sem felderíteni, sem megérteni, sem elnyomni, sem irányítani, sem pedig felfogni. Vagyis az én és a világ felé mutatott viselkedési form áink, állásfoglalásaink hálószerű szövevényeként határozzuk meg önmagunkat, valamint azon reflex­ szerű reakcióink, megoldásaink alapján, amelyekhez azzal a céllal fo ­ lyamodtunk, hogy kielégítsük szükségleteinket és úrrá legyünk a szo­ rongáson, amelynek légörvényében nap mint nap haladnunk kell. Mivel az önmagunknak nevezett halmaz túlnyomó része m in­ dig is tudattalan marad, általában nemigen áll módunkban fog­ lalkozni vele, nemhogy irányítani tudnánk azt - legalábbis ad­ dig nem, amíg nem válik tudatossá. A tudattalan paradoxonja éppen tudattalan mivoltában rejlik. Néhányan közülünk mégis ráébrednek, hogy igenis létezik a psziché (a görög eredetű szó jelentése: 'lélek'). A psziché megtestesíti lényünk totalitását: az agyat, a vért, a csontokat, az agytevékenységet, érzelmeinket és vágyainkat. Azonos azzal, amik vagyunk, jóllehet tudatossá­ gunk korlátai miatt csak részben ismerhetjük önmagunkat. A pszichénk ugyanakkor ismer bennünket, törődik és foglalko­ zik velünk, korrigál és bírál minket, amikor letérünk utunkról.

-

25

Sohasem alszik, nem szűnik meg létezni, folyton-folyvást őrkö­ dik nyugtalan álmunk felett, és mindig jelzi, mi a véleménye a dolgok folyásáról. Am ikor a pszichénk szemszögéből nézve úgy m ennek a dol­ gaink, ahogyan kellene, vagyis amikor a Taóban vagyunk, ez az állapot biztosítja számunkra az energiát, amelyre a feladat elvégzéséhez van szükségünk, illetve a támogatás érzését kelti bennünk, amellyel m egerősít bennünket hitünkben, hogy jó úton járunk. Ha azonban letérünk erről az útról, a psziché tilta­ kozni kezd. Hangos demonstrációk veszik kezdetüket az em be­ ri szervezet amfiteátrumában: a lázadók lezárják az útvonala­ kat, amelyek összekötik az agyat a cukorkészletekkel, betörnek álmainkba a kísérteties birtokháborítók, az érzelmek fellázad­ nak és lerom bolják sokéves munkánk eredményét. Eközben a félénk és szorongó ego menekül e zűrzavar elől, és elfojt, elszi­ getelődik, projektál, elodáz, racionalizál (megideologizál), hárít, narkotizál, csakhogy a lázadók nehéz és hosszantartó hadjáratot folytatnak ellene. Úgy tűnik, az a céljuk, hogy lemondassanak és legyőzzenek bennünket, a félelmeink pedig m egsokszorozód­ nak eközben. Mindegy, milyen ingatag trónt vásároltunk ma­ gunknak számtalan helyzetben történt alkalmazkodásunk árán és a háttérben folytatott alkudozások eredményeként, ez a tró­ nus a mi vélelmezett kincsünk és szent helyünk. A szorongó én a trónon ülve nem ismeri be a tévedéseit, nem énekel gyászdalo­ kat elvesztett uralmát siratva, hanem egész egyszerűen újabb csapatokat vezényel a várfalak védelmére. Az elszigetelt uralko­ dó, vagyis az ego folytatja az ellenállást, egészen addig, mígnem az értelmetlenné válik: a depresszió legyöngít, házastársunk el­ hagy bennünket, a függőségekért és szenvedélybetegségekért túl nagy árat kell fizetnünk, a nyugtalan álmok pedig nem akar­ nak szűnni, egészen addig, amikor tovább már nem lehet tagad­ ni a csalás mélységes, szégyenteljes érzését. A psziché tehát be­ szél, de nem az angyalok nyelvén szól hozzánk, hanem „zengő ércként", és korlátozza az agyunkat, pofozgatja a személyisé­ günket, míg fel nem adjuk - és kinyitjuk előtte az ajtót. Ezzel veszi kezdetét a gyógyulás folyamata, majd pedig annak vissza­ szerzése, amit elveszítettünk törvényszerű, szükséges alkalmaz­ kodásaink során, és itt kezdődik számunkra a bölcsesség is, az­ által, hogy feltesszük a kérdést: mi is az, ami valójában számít?

26

-

Ami igazán fontos

És lassacskán elkezdjük belátni, hogy valamennyi problé­ mánk közül, amelyekkel csak szembesülünk, az a legnagyobb, hogy sokat közülük mi kreálunk önmagunk számára. És elkezd­ jük kapiskálni a zen buddhista gondolkodásmódra emlékeztető bölcsességet, miszerint jelenleg az a legfőbb akadályunk, amivé váltunk mostanra. A kettős fenyegetésre (az egyik a mások általi kisajátítás vagy elnyomás, vagyis a megsemmisülés egyik fajtá­ ja, a másik az elhagyatás-elhanyagolás) reagálva ekkorra egy uralkodó, zsarnoki végrehajtó lett belőlünk. Döntéseinket az alkalm azkodás és beilleszkedés kényszere hozza meg helyet­ tünk. M iközben szükségünk van rájuk - az alkalmazkodás és beilleszkedés formáira - , hogy megvédjük a bennünk élő gyer­ meket, hétköznapi döntéshelyzeteinkben ugyanezek az adaptá­ ciók autonóm vezérekként irányítanak bennünket. Szorongó, félénk egónk bármelyik pillanatban hajlandó azonosulni az épp hatalm on lévő féllel, és magától értetődő természetességgel teszi ezt. Szolgálatkész szemlélővé válik a szerencsétlen helyze­ tekben, passzív szemlélőként van jelen a temetésen, hazaáruló­ ként a parlamentben, és szánalmas, kétségbeesett, könnyű kis nőcskeként odacsapódik bárkihez, aki kenyeret, cukrot, m eg­ nyugvást, illuzórikus enyhülést ígér neki. Könnyen m egvásárol­ ható, lekenyerezhető lévén olyan nagy árat fizet érte a lélek, amelyet nehéz elviselnie. Ha az autonóm psziché vagy az ember hitvese, gyermeke, környezete vagy más kétségbevonhatatlan igénylő nem döröm­ bölne szorongó egónk ajtaján, akkor nem is reagálna, bármi tör­ ténjék is háza táján. Csakhogy mindezek odasereglenek köré, és követelik tőle, hogy ismerje el őket. Ő pedig megalázva és talán megszégyenülve is, kisebbségben maradva és legyőzetve elkezd egy terápiát: részt vesz a Tizenkét Lépés programban,* elkezd figyelmet szentelni az álmainak, fülel, hogy meghallja a psziché ekkor m ég halk és vékonyka hangját, a hangot, amelyet gyer­ m ekkorában még jól ismert, de aztán elhanyagolt, engedve a környezet nyomásának, amelynek késztetései túlságosan is dik­ tatórikusnak bizonyultak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagy­ hassa őket. így aztán a szorongó ego a kétségbeesés vagy a ku­ darc révén ráeszmél, milyen mértékig irányítja az életét a * Anonim önsegítők csoportja. (Aford.)

Megrendülés és rettegés - Ne hagyd, hogy a félelem irányítsa életed! - 2 7

félelem, s hogy a látványos mutatványt, amellyé ő maga - az éle­ te - vált, a rettegés mozgatja. Ez a felismerés elsőre szégyenteljes és demoralizáló is, végső soron azonban felszabadítja az egót, mert megtanulja, hogy a félelem nek az a fajtája, amely felismerhető és elfogadható, és amelyet néven lehet nevezni, többé már nem is olyan félelmetes számára. És rájön, hogy maga a félelem csak ritkán jelentkezik jóllehet, számítani kell rá - , és ha ez bekövetkezik, a felnőttek világa, amelyben él, a maga vélelmezett racionalitásával és an­ nak lehetőségével, hogy szabadon másképpen is dönthessen, de elsősorban mélységének és rugalmasságának köszönhetően le­ hetővé teszi számára a túlélést és azt, hogy utat törhessen m agá­ nak, és visszaszerezhesse a teret, amelyet elvettek tőle a lázadók. Jóllehet, nem valami kellemes élmény felfedezni, hogy a féle­ lem és az a nagyszámú túlélési stratégia irányítja az életünket, amelyeket mi magunk fejlesztettünk ki boldogulásunk érdeké­ ben, mégis ez az első lépésünk a szabadulás felé. Életutunk integritásának helyreállításához mindössze arra van szükség, hogy felismerjük: a félelem az ellenségünk. Nem a többi ember, nem a történelem, hanem egyszerűen csak a régi jó öreg féle­ lem - mindannyiunk közös félelmei. Jung a következőket állapí­ totta meg: a gonosz szelleme valójában az életerő tagadása a fé­ lelem által. Csak a bátorság szabadíthat meg bennünket a félelemtől, és ha nem vállaljuk ezt a kockázatot, az életünk értel­ mét is megszentségtelenítjük.* Ez teljesen nyilvánvaló. Nem a Földön élő társainktól kellene félnünk. Hiszen végső soron őket is a félelem vezérli. Ha ezt észben tartjuk, kevésbé fogunk ellenséges érzéseket táplálni magunkban velük szem­ ben, ők pedig kevésbé fognak befolyásuk alatt tartani bennün­ ket. Ez persze nem jelenti azt, hogy passzívakká kellene vál­ nunk, amikor úgy érezzük, hogy mások fájdalmat okozhatnak nekünk, de kisebb a valószínűsége annak, hogy belekerülünk egy ismétlődő, regresszív ciklusba, ha nem feledkezünk meg arról, hogy a félelem valamennyiünk közös ellensége. Most, amikor e sorokat írom, a világ számos részén a félelem és az ellenségesség irányít, és az emberek képtelenek felismerni ellen­ ségeikben a rémült gyermeket. A politikusok irányítanak ben* Vö. Symbols of Transformation, CW 5, 551. bekezdés.

28

-

Ami igazán fontos

Megrendülés és rettegés - Ne hagyd, hogy a félelem irányítsa életed!

nünket, akiknek politikusi minősegükben való túlélése azon múlik, hogy képesek-e életben tartani az emberek félelmeit, ezért m egosztanak és elválasztanak bennünket egymástól. Úgy tűnik, mostanra már mindannyian elfelejtettük az igazságot, amelyet Alexandriai Philón évezredekkel ezelőtt így fogalma­ zott meg: „Légy kedves és jó, mert mindenkinek lehet súlyos gondja, akivel csak találkozol." * * *

Bár a félelem jelentőségének hangsúlyozása túlzott leegyszerűsí­ tésnek tűnhet, ne feledjük, hogy éppen azok a legalapvetőbb dol­ gok játsszák a legfontosabb szerepet az életünkben, amelyek mindannyiunk számára azonosak. Végső soron mindannyian két dologtól félünk ugyanis, amelyek az egzisztenciális kiszolgál­ tatottság két különböző kategóriájába tartoznak: az egyik a m á­ sok általi kisajátításunk vagy elnyomásunk, azaz egyfajta meg­ semmisülés, a másik pedig az elhanyagolás-elhagyatás (a rólunk való gondoskodás felfüggesztése, illetve az egyedül maradás). Gondoljunk csak Brenda és Roger korábban ismertetett példájá­ ra! A nő cselekedeteit a másik általi cserbenhagyástól, a magára m aradástól való rettegése irányítja, azaz a félelem, hogy a férfi nem fog kitartani mellette, és valóban - Brenda igényének nagy­ sága ism eretében vajon hogyan is maradhatna vele férje? Rogert rettegéssel tölti el a mások általi kisajátítás vagy elnyomás lehe­ tősége, és menekül előle, miközben kivetíti az őt „felfaló" anya képét Brendára. (Másutt részletesebben is írtam a projektálás té­ májáról, m ost legyen elég annyi, hogy mindkét fenyegetés elemi védekező m echanizm usokat vált ki mindannyiunkból.)* A m asok altali kisajátítás vagy elnyomás esetében, amelyet eletünk első pillanatatol fogva érzünk, ez az üzenet érvényesíti hatását: „A világ nagy, te pedig kicsi vagy - a világ hatalmas, de te nem vagy az. Tessék, boldogulj ezek után!" Erre reagálva m indannyian kialakítjuk a magunk megküzdési (coping) straté­ giáit, amelyek skálája a hárító viselkedési mintáktól a Másik (többiek) feletti uralom megszerzésén, a kapcsolatok mértékte­ * Lásd Finding Meaning in the Second HalfofLife: How to Finally Really Grow Up, 46-64. o.

-

29

len keresésén át az önbizalom és biztonságérzet m egerősítéséig terjed. Ugyanerre reagálva kifejlesztünk továbbá kompenzáló viselkedési formákat is, az önsorsrontástól a m ások feletti nár­ cisztikus dominancián keresztül a függőség (dependencia) kü­ lönféle mintáiig. Ugyan akad-e közöttünk bárki is, aki őszintén elm ondhatja magáról, hogy immunis ezekkel a fenyegetésekkel szemben, és aki állíthatja, hogy képes meghaladni ezeket az adaptációs (alkalmazkodási) és túlélési stratégiákat? Nem cso­ da, hogy a pszichénk tiltakozik, amikor elnyomják a félelem irá­ nyította stratégiák, ahelyett, hogy az ösztönös igazságokkal való egészséges kapcsolat igénye, illetve a fejlődés vágya mozgatna bennünket, amely lelkünk legmélyéből fakad. Erről van szó tehát. A félelem az ellenség. Az élet nem az - és a M ásik sem. A félelem az ellenség, amely beszorít bennünket az istenek által számunkra felkínált lehetőségek tágas palotájának egyik szűk folyosójára. Minden egyes dilemma, valamennyi döntés és választás, minden kapcsolat, minden újabb kötelezett­ ségvállalás vagy kudarc kapcsán tedd fel magadnak a követke­ ző kérdést: „Lealacsonyít vagy felemel engem ez a helyzet?", „A fejlődésemet vagy a visszafejlődésemet szolgálja-e?" Ne tedd fel azonban ezt a kérdést, ha félsz a rá adható választól. Lehet, hogy tartasz attól, amit a saját lelked vár el tőled, de legalább tudni fogod, mi áll a neked címzett menetparancsban. Közülünk csak a legbátrabbak képesek felismerni és belátni, milyen szerepet játszik életükben a félelem. Olyanok ők, mint a foglyok, akik kiszabadultak Platón barlangjából - többé már nem rabszolgái a tudatlanságnak. Ha a félelem irányít téged - és ugyan kit nem? - , és ha képes vagy felismerni, mit művel veled a félelem, és hogy mekkora árat fizetsz ezért te magad és azok, akik fontosak számodra, sőt még a világ is, amelynek lényed legjavát köszönheted, akkor legalább tudni fogod, valóban tud­ ni fogod, hogy mi mellett kötelezted el magad. Ha pedig még ezek után is félsz, képzeld magad elé saját sír­ kövedet ezzel a felirattal: „Itt nyugszik valaki, aki itt se volt." Ha valamitől, hát ettől a perspektívától lehet csak igazán félni emellett eltörpül valamennyi hétköznapi félelmünk. Nap mint nap felbukkannak ikerdémonaink, akik miatt sze­ rencsétlennek és boldogtalannak érezzük magunkat. Az egyik mint ezt már kifejtettem - a félelem, a másik pedig a letargia.

30-

Ami igazán fontos

Ez utóbbi egy édes, sziszegő, csábító, duruzsoló hang, amely alvásra késztet bennünket. Milyen könnyű és egyszerű is vissza­ zuhanni a tudatlanság, a naivitás, valamiféle fundamentalizmus, az elkerülés, a racionalizáció (megideologizálás) és az önámítás-önbecsapás álmába! Pedig ezek a démonok az élet ellenségei. A természet ugyanakkor sokkal több energiával lát el bennün­ ket, mint ezeket a megfélemlítő és csábító bestiákat, ha hozzá folyamodunk. Amit a „hős archetípusának" nevezünk, az valójá­ ban energiák sajátos konstellációja, amelynek az a feladata, hogy felülkerekedjen a sötétségen. Gondoljunk például azokra a művé­ szi ábrázolásokra, amelyeken Szent György harcol a sárkánnyal. Miről is szól ez a viadal? Hány sárkányt láttál már életedben? És mi is valójában a sárkány? Egyetemes, archetipikus szimbólum, amely az élet pusztító félelmetességét testesíti meg - azt, amely elpusztíthat, felfalhat bennünket vagy magával vihet a barlangjá­ ba. Ismerősen cseng, ugye? Félelem és letargia. Vagyis a bennünk meglévő hős energiája a természet válasza az életerő apadására és a megsemmisülésre. Arra késztet bennünket, hogy vívjunk meg a sárkánnyal, vessünk véget hatalmának. A sárkánnyal, amely nap mint nap felbukkan életünkben, ugyanolyan életerősen és készen áll arra, hogy rád ijesszen és sarokba szorítson, felfaljon téged, vagyis megsemmisítse az életenergiát, amelyet te testesítesz meg ebben a világban. Mindegy, mi elől menekülsz - az előbb vagy utóbb, de biztosan sarokba fog szorítani. Van, hogy azok a dol­ gok, amelyektől félünk, megmutatkoznak a hétköznapi élet kap­ kodásában és állandó mozgásában, sőt néha még „a farkasok órá­ jában" is, amikor felriadunk és rádöbbenünk, hogy már az álom sem jelenthet menedéket számunkra. Fleur Adcock költő így fogalmazta meg ezt: Hajnali ötkor a legrosszabb dolgok belopóznak és fagyosan megáll­ nak az ágy mellett, egyre fenyegetőbben néznek. Fleur Adcock: Things (In: Poems, 1960-2000) M ost már tudjuk tehát, mi a feladatunk: azzá válni, aminek az istenek szántak bennünket, nem pedig azzá, amit a szüléink szeretnének, vagy amit a törzs, az emberi nem elvár tőlünk vagyis beteljesíteni az istenek szándékát velünk, mert ez az, amit a pszichénk is támogat, már amennyiben ezzel összhang­

Megrendülés és rettegés - Ne hagyd, hogy a félelem irányítsa életed!

-

31

bán működik és erre irányul a tudatosságunk is. Az az ember, aki vállalkozik a lelkiismereti leltározásra, döbbenten fogja fel­ ismerni, milyen nagy mértékben irányítják életét a félelmek, valamint az a számtalan találmány és elmeszülemény, amelyet e félelmek kezelésére fejleszt ki. Az ilyen ember tudni fogja, m ég­ hozzá valóban tudni, hogy mit vár tőle az élete. Életünk értelme éppen abban a képességünkben rejlik, hogy a félelm eink szabta határo­ kat átlépve annyit hozhatunk ki belőle, amennyit csak lehetséges. Nem vagyunk hibáztathatok azért, hogy félünk, mert ez a mi közös osztályrészünk és közös hajlamunk. Lehet, hogy az istenek ellen elkövetett bűn vagy istentelenség éppen az, ha hagyjuk, hogy sorsunkat - a mi saját egyéni-egyedi küldetésünket - eltérítse vagy tönkretegye a félelem. Azok számára, akik képesek elvé­ gezni ezt a lelkiismereti számadást, ez lesz a m antra - az ösztön­ zés és a mindennapos figyelmeztetés: „Ne hagyd, hogy a félelem irányítsa az életedet. "

A látszat fenntartása, az ellentmondás elviselése -

Második fejezet A látszat fenntartása, az ellentmondás elviselése M ég egy milliomod százalékát sem ismerjük semminek. T hom as A lva Edison Sohasem vállalnám, hogy meghaljak valamelyik meggyőződésemért - mert lehet, hogy tévedek. B ertrand Russell A nagy igazságok egytől egyig istenkáromlásként kezdődnek. G eorge B em ard Shaw

Tudatos életünket „képek" és a hozzájuk tartozó „történetek" irá­ nyítják. Ezek között akadnak olyanok, amelyeknek kifejezetten tudatában vagyunk: találj magadnak munkát, alapozz meg egy kap­ csolatot, nézz szét mindkét irányban, mielőtt áthaladsz az úton és így tovább. Jóval több azonban közülük a tudattalan vagy tudatalatti: ne légy az, aki vagy, mert ez nem biztonságos, válaszd a biztonságos megoldást az őszinteség helyett, mondj le saját személyes tekintélyedről, nehogy emiatt elszigetelődj a többiektől Mindezek az üzenetek, ké­ pek és történetek valójában komplexusok, azaz személyes múltunk, történelmünk energiával töltött halmazai, csomópontjai. Azért alakulnak ki komplexusaink, mert történeteink is vannak, és ezek a rendkívül hatásos történetek „írják" az életrajzunkat, keretet szabva a jövőnknek és korlátozva a szabadságunkat.* Ha egym ásnak ellentmondó képek, történetek és üzenetek között találjuk magunkat, amelyek tartalmukat tekintve a sze­ * A komplexusok megértésének egy másik lehetséges módját Henrik Ibsen, XIX. századi norvég drámaíró a „kísértetek" metaforájával érzé­ keltette. A Kísértetek című színdarabja második felvonásában a követke­ zőket írja: „Nemcsak azt örököltük apánktól s anyánktól, ami hajt ben­ nünket, hanem sokféle halott gondolatot, élettelen régi hiteket, m eggyőződéseket és így tovább. Jóllehet ezek híján vannak az életerő­ nek, m égsem tudunk szabadulni tőlük, mind ragaszkodnak hozzánk."

33

m élyünket bírálattal illető útm utatások vagy utasítások, ellent­ m ondásosságuk ellenére átéljük identitásunk és életünk értel­ mének válságát. Amikor például „kitaszítottak" az otthonunk­ ból és óvodába küldtek bennünket, egymásnak ellentmondó üzeneteket kaptunk. „Itt védelmet élvezel, gondoskodnak ró­ lad, táplálnak, és biztonságban tudhatod magad. Most azonban el kell hagynod ezt a biztonságos helyet és boldogulnod kell ide­ genek között, meg kell felelned mások elvárásainak és sok egy­ mással ütköző érdeknek. Most pedig távoznod kell ebből a menedékből (el kell hagynod a mennyországot), végérvénye­ sen." Am ikor először mentem óvodába, sírt a gyerekek több­ sége. Nem tudtam, miért. Most már tudom. Vagy legalábbis em ­ lékszem a kamaszkor átmeneti időszakának szenvedéseire, ami­ kor csapdába ejtve éreztem magam egy anarchikus, lázadó felnőtt-testben, amelyet azonban még gyermeki megértés, gon­ dolkodásmód és pszichológia jellem zett - nos, ez is egy másik diszharmonikus képsor, amely ellentmondásos üzeneteket köz­ vetít. Ehhez hasonló az is, amit életközépi válságnak (midlife crisis) nevezünk, de az öregedés, a veszteség, a bizonytalanság, a halállal való találkozás vagy bármely kapcsolat és kapcsolati háló is, amelyhez összezavaró utasítások, valamint az ezekből következő identitásválságok tartoznak. Ami közös m indegyik­ ben, az a félrevezető tapasztalat, amikor limnális állapotban ta­ láljuk magunkat. (A limnos görög szó, jelentése 'küszöb', a lim ­ nális állapot jelentése pedig 'két világ közötti átmeneti állapot'.) Állandóan két világ között egyensúlyozunk - az egyik a tu­ datosan felfogott, érzékelhető fizikai világ, a másik pedig mind­ azon dolgok összessége, amelyeknek még nem ébredtünk tuda­ tára. A kettő egymás mellé rendeltségét csak akkor ismerjük föl, ha szembetűnő diszharmóniában állnak egymással. Nézzünk ki egy iroda ablakán és figyeljük az embereket, akik több emelettel lejjebb közlekednek! Ők szemmel láthatóan egy fizikai világban utaznak, egocentrikus célokat szolgálva, de vajon miféle készte­ tő erejű energiák, forgatókönyvek, ősi drámák szereplői? Megállapítható-e ez róluk így, kívülről szemlélve őket? Megállnak-e valaha is, hogy kiderítsék, mi mozgatja őket? Állíthatjuk-e vala­ ha is, hogy ismerjük őket, ha egyszer jóform án semmit sem tudunk az őket mozgató, hajtó „m otorról", amely döntéseiket és választásaikat generálja?

34 -

Ami igazán fontos

Csakhogy a pszichénk mindig érzékeli az ehhez hasonló disz­ harmonikus üzeneteket, és - tünetek révén vagy nyugtalanító ál­ mok segítségével, vagy akár azáltal is, hogy ellentmondásos dön­ tések meghozására biztat bennünket, amelyek szemben állnak az értékrendünkkel vagy akár saját érdekeinkkel is - felülírja az egonkat, amely pedig azt hiszi, ő is irányító. Hasonlóképpen a különféle civilizációk is gyakran kerülnek egymásnak ellentmon­ dó képi világok közé s rekednek meg ott, ha ezek „értelmezései" egykor működtek és beváltak, ám ekkorra már egyre inkább ha­ tástalannak bizonyulnak. Szent Ágostont a Kr. u. IV. században például az késztette az Isten városa (De civitate Dei) című értekezé­ se megírására, hogy pszichológiai alapon segíthessen az embe­ reknek felfogni az addig ismert stabil világrend végét. Az pedig, hogy a XIV. századi Európa lakosságának 40%-át elvitte a Fekete Halál, alaposan megrendítette a monarchikus államok és a pápa­ ság jogalapját, igénytartásukat az „isteni természetre", valamint eszkatológiai állításaikat is. A nyugati világkép összeomlott visszhangját még ma is hallhatjuk - , a lelkek pedig súlyos tájéko­ zódási zavarba kerültek, amelyet idővel olyan világi pótlékokkal igyekeztek - eredménytelenül - oldani, mint amilyen a modern jóléti társadalom, az oktatás, a tudomány és a tudományosság, valamint a csábító anyagi javak és a figyelemelterelés különféle formái. Máskor - jelenleg, ebben a pillanatban is - megkérdőjele­ ződött, vagy akár meg is dőlt a rasszok, a nemek, a szexuális pre­ ferenciák vagy irányultságok, a nyugati hegemónia feltételezett állandósága, a hit a kormányok feddhetetlenségében, és sok más vélelmezett közhelyszerű igazság, bár mindmáig sok millióan ra­ gaszkodnak a történelem konvencióihoz, saját lelkűk vélelmezett biztonsága érdekében. Az emberi faj képviselőiként rosszul tole­ ráljuk a többértelműséget, az ellentmondásokat és minden egye­ bet, ami kellemetlennek és kényelmetlennek bizonyul, és éppen ez élteti a mindannyiunkban élő, szorongás által vezérelt „funda­ mentalistát", aki időről időre átveszi az irányításunkat. Amikor lényünknek ez a szorongó része érvényre jut, megszentségtelenítjük az élet lényegét, összetettségét, regresszív stratégiákat kez­ dünk szolgálni, korlátozzuk és bagatellizáljuk az utat, amelynek megtételét az élet megkívánja tőlünk.

A látszat fenntartása, az ellentmondás elviselése

-

35

Szem léltetésképpen lássunk két egyedi példát: egy történelmi és egy nagyon is személyes jellegűt, ahogyan azokat egy pácien­ sem - egy ötvenéves férfi - elmesélte. Kezdjük az előbbivel. Őrzök a rendelőmben egy fényképet Giordano Brúnóról, egy természeténél fogva kíváncsi emberről, aki az egyházi ítélet következtében 1600-ban máglyahalált halt a Campo de' Fiorin („Virágok m ezeje" - milyen bájosan szép is le­ het ez a hely!). Hogy mi volt Giordano Bruno bűne? Mert bízni és hinni abban, amit tapasztalt. Tudomást szerzett Kopernikusz lengyel csillagász szintén saját tapasztalataira épülő művéről, amelyben a szerző saját empirikus megfigyeléseire alapozva le­ írást adott egy heliocentrikus bolygórendszerről, amelynek a mi Napunk a középpontja. Ez azonban ellentétben állt az akkori­ ban általánosan elfogadott geocentrikus világképpel, amelyben m egerősítve ezzel saját vélelmezett, feltételezett jelentőségün­ ket - a Föld foglalta el a kiemelkedő jelentőségű pozíciót, amely körül a többi nap, csillag és bolygó kering. Ma már tudjuk, hogy a heliocentrikus modell nemcsak pontosabb, hanem jóval hatal­ masabb is - eszerint pedig mi csupán parányi részei vagyunk egy sokkalta nagyobb világegyetemnek, amelynek már nem mi állunk a csúcsán és a középpontjában, mint ezt az egyház és a vallásos világkép egykoron állította. Valójában űrutazók va­ gyunk egy parányi porszemen egy hatalmas örvénylő mindenségben, amelynek kiterjedése oly nagy, hogy még csak most kezdjük keresgélni a metaforákat, amelyek révén fogalmat al­ kothatunk végtelenségéről, nemhogy már képesek lennénk megalkotni a modelleket, amelyekkel leírhatjuk azt. Napjaink embere a „m ennyországról" beszélve már nem mutat „felfelé", mert többé már nem létezik az „odafent". Mindössze „odakint" van, vagy „nem itt", vagy „nem belül". Igen ám, de létezik-e bármi is, amit végső soron nem lehet visszaszármaztatni az „idebentre"? Nagyobb igazsága volt az Alice Csodaországban című regényben szereplő Vigyori Úrnak (cheshire-i macská­ nak) - mondhatjuk egy hamiskás mosoly és egy sokat sejtető kacsintás kíséretében - , mint a szorongó emberek valamennyi ismétlődő meggyőződésének. És mégis, a képek között tátongó óriási szakadékban az alázatos hit megtalálhatja a maga helyét azáltal, hogy feláldozza a szorongás által generált „bizonyossá­ gokat" a misztérium mélységes tisztelete érdekében.

36 -

Ami igazán fontos

Giordano Bruno elfogadta a Kopernikusz-féle megfigyelése­ ket, és ezáltal magára vonta a főpapok haragját, akik úgy látták, veszélyezteti emberközpontú, „isteni vezérlésű" metaforájukat, az em beriséget és „annak egyházát", amely Isten „tervének" kö­ zéppontjában áll. Ennek a hierarchikus rendet tükröző világkép­ nek a felbomlása érvénytelenítette az égi térképet, valamint az arra épülő teológiai programot, amelyet a papság hivatkozási alapként használt tekintélyelvű, önkényes igényei igazolására. Ahogyan Shakespeare megfogalmazta ezt Troilus és Cressida című darabjában, ugyanebben a történelmi korszakban: „De vedd el ezt [a rendet]: Bomlik az összhang, kész a zűrzavar. Minden merő ellenkezésre tör."* Másképpen megfogalmazva: ha nem illeszkedik az összes részlet az átfogó tervbe, inkább tüntesd el azokat, különben meg kell fizetned az árát, elveszíted a tekinté­ lyedet. Ezért kellett tűzhalált halnia Giordano Brúnónak - nem az igazság szolgálatában, hanem azért, hogy valaki megőrizhes­ se a status quóját! Hogy milyen kevésre tartották a hübriszt ezek az isten-orgyilkosok, azt bizonyítja arroganciájuk, amely egyér­ telműen kiderült az Istenről szóló értekezéseikből és azok korlá­ toltságából. Ők maguk erősítették meg ezzel, hogy fogalmuk sem lehet ennek a csodálatos világnak az összetettségéről, amely­ ben létezünk, s amelyet az ő Mindenhatójuk alkotott.** A szemlélők és megfigyelők, akiket napjainkban tudósoknak nevezünk, egy ideje észrevették a múltból átvett képi világok közötti ellentéteket, és keresni kezdték a látszat fenntartásának lehetőségeit, pontosabban mondva a módot, hogy elfogadják és elfogadtassák a zavaró részleteket, és továbbra is megtartsák azokat a rendszerben, a korábbi világképek szolgálatában. Végül azonban túlságosan szélesre nyílt a szakadék, elviselhe­ tetlenül megnőtt a feszültség, az objektív megfigyelés és a sze­ mélyes tapasztalat igazsága pedig megnyerte magának ezeket * 1. felvonás, 3. szín. (Fejes István fordítása.) (Aford.) ** Ma is élnék még ilyen isten-orgyilkosok közöttünk, nevezzük bár őket mullahoknak, akik elnyomják az embereket azért, mert azok, akiknek Teremtőjük szánta őket, vagy főpapoknak, akik tisztogatást végeznek a szemináriumokon, templomokban, egyházakban és fakultásokon. Va­ lamennyien okkultisták, spirituális értelemben éretlenek, amit egyfelől szegényes képzelőerejük, másfelől az ellentétek és a többértelműség iránt mutatott csekély toleranciájuk bizonyít.

A látszat fenntartása, az ellentmondás elviselése

-

37

az úttörőket, meggyőzve az elméjüket és a szívüket is. Ezzel egyidejűleg történt, hogy Galileo Galilei belepillantott az akkor nem rég felfedezett távcsőbe, és 1610-ben felfedezte, hogy a Jupi­ ter körül holdak keringenek.* A nagyítóüveg révén nyert képen feltárulkozott az, ami korábban, szabad szemmel láthatatlan volt, és Galilei attól a pil­ lanattól fogva tudta, hogy nem létezhetnek azok a kristályhéjak, amelyeken a bolygók állítólag megtapadtak, hogy égi harm óni­ ában keringjenek, különben ezek a holdak összetörték volna azokat.** És e vélekedésének hangot is adott. Mint az várható volt, 1610-re Galileit már kínvallatással fenyegette Róbert Bellarmine - ugyanaz az inkvizítor, aki Giordano Brúnót megégettet­ te. A tudóst házi őrizetbe helyezték, s megtiltották neki, hogy publikálja nemkívánatos, nyugtalanító nézeteit. Jellem ző ez a fasiszta gondolkodásmódra, amely m indig is jelen van, kultúrkörtől függetlenül, és arra törekszik, hogy ellen­ őrizhesse és befolyásolhassa, amit te vagy én személyesen m eg­ tapasztalhatunk. Hogy miért? M ert ez kellemetlenül érinti ezen esz­ me képviselőit. Napjainkban is felbukkannak hasonló mentalitású emberek, például az iskolabizottságokban: megpróbálják eltün­ tetni azokat a könyveket, amelyek megkérdőjelezik az általuk elfogadott ókori eredetű, háromszintes világképet. Manapság annak lehetőségét keresik, hogyan tudnák tudományként elad­ ni a kreacionista dogmát*** - mégpedig a kutatás szabadságá­ nak nevében - , természetesen ellenére annak a ténynek, hogy napjaink egyetlen komoly bibliakutatója sem erősítené meg, hogy a Genezis (Teremtés könyve) költői metaforája több lenne, * A holdak létezését egy éven belül jezsuita csillagászok is megerősítet­ ték, csakúgy, mint Kepler Prágában. Ezek az égitestek Kepler 1613-ban tett javaslatára az Io, Európa, Ganymedes és Callisto neveket kapták. ** Idézzük fel a régi himnuszt, amelyben e sorokat olvashatjuk: „Az egész term észet zeng és körülöttem forog - a szférák zenéje." Az ebben emlí­ tett szférák arra a fantáziaképre utalnak, amely szerint a bolygók isteni harmóniában forognak az áttetsző kristályszférákon, és ha az ember spirituális értelemben megfelelően rájuk hangolódik, akkor meghall­ hatja az égi harmóniát. *** A bibliai teremtéstörténetből kiinduló irányzat, amely szerint az élet és az élővilág sokszínűsége Isten beavatkozásának az eredménye, azaz az élőlények egyes fajai külön-külön lettek megteremtve. (Aford.)

38 -

A látszat fenntartása, az ellentmondás elviselése

Ami igazán fontos

mint olyan emberek teremtő képzeletének szüleménye, akik m aguk sem lehettek jelen a kezdeteknél. így tehát - csakúgy, mint Giordano Bruno korának szorongó főpapjai tették - ők továbbra is tagadják a nyilvánvalóan létező evolúció folyamatának valóságát, jóllehet saját testük is állan­ dóan változik és fejlődik rövid életük ideje alatt, miközben szer­ vezetük reagál az antibiotikumokra és a mérgező környezeti hatásokra. így fordulhat elő például az is, hogy hasonló gondol­ kodású emberek képviselőként vannak jelen az USA kong­ resszusában, és érvelnek például amellett, hogy egy annak rendje-m ódja szerint megválasztott társuknak nem volna sza­ bad felesküdnie hivatalára kezét a hite szerinti szent könyvön tartva.* Vagyis arról lehet megismerni őket, hogy hazafiatlannak és hűtlennek bélyegzik a fontos kérdésekben az övékétől eltérő nézeteket vallókat. A fasiszta mentalitás tehát mindig felüti fejét, amikor kétértelműséggel vagy félreérthetőséggel találkozik. Épp ezért, kedves olvasó, mindig is akad majd valaki, aki készséggel elégettet egy Giordano Brúnót - aki akár Te magad is lehetsz, ha különbözöl tőlük. Ők ugyanis mindenáron szükségét érzik a „lát­ szat fenntartásának", és - tagadva vagy elsimítva az ellentmondá­ sokat - igyekeznek mindent a maguk irányítása alá vonni. * * *

A rendelőm ben járt nemrég egy ötvenöt éves ács, és mesélt ne­ kem életének arról az időszakáról, amikor végzetes betegség gyötörte, a helyi egyház m éltóságai pedig ragaszkodtak ahhoz, * Ez történt Virgil Goode képviselő esetében, aki felháborodott azon, hogy egyik társa, akit egy másik állam polgárai juttattak hivatalba vá­ lasztás útján, más hitet vall, és meg akarta akadályozni, hogy az illető a Koránt válassza szent könyvként, amelyre felesküszik. Az USA Alkot­ mánya és a Bili of Rights [az a tíz alkotmánymódosítás, amelyet az Egyesült Államok kongresszusa alkotott meg, kiegészítve az 1787-es alkotmányt. A törvények a polgárok számára biztosítanak bizonyos jogokat, mint például a szólás szabadsága, az önrendelkezés, a magántulajdonhoz való jog és a fegyvertartás - aford.] őre ellenére - amelyek szavatolják a gondolati és a vallásszabadságot - arra biztatta a válasz­ tókat, hogy szavazzanak az összes muzulmán ellen, aki hasonlóan dönt. Ilyen célokra fordítják az adódollárokat...

-

39

hogy közös imádkozással járulhassanak hozzá gyógyulásához. A férfi szenvedő, megfélemlített szülei beleegyeztek. A szertar­ tást megtartották annak rendje és módja szerint, de a betegsége tovább súlyosbodott. A szertartást megelőző éjszakán ez a fiatalember, akit a sors egy szigorú vallási szektába vetett, megszegte közössége egyik alapszabályát: idegességében megivott egy sört. Sohasem tett még ilyesmit, de akkor este ellenállhatatlan vágyat érzett a sör­ ivásra. Ezt követően pedig hosszú éveken át abban a meggyőző­ désben élt, hogy annak a sörnek az elfogyasztása hatástalanítot­ ta a gyógyulása érdekében tartott szertartást, vétkezett ezzel Isten és egyúttal az egyház ceremóniát végző méltóságai ellen is. Testi-fizikai megpróbáltatását ezzel tovább súlyosbította a bűntudat spirituális terhével, mintegy megkétszerezve azt. Négy évtizeddel később, miközben átgondolta az események közötti összefüggéseket, a rendelőmben hirtelen rádöbbent, m i­ ért volt szüksége arra a sörre. Mert a lelke mélyén nem hitt a szertartás sikerességében. Már akkor, fiatalemberként is érezte, hogy valami kényszerítő és korlátozó, sőt babonás dologba csöppent, ezért a tudattalan énje arra késztette, hogy kövesse el ezt a „bűnt", éppen az ő Istenének megmentése érdekében. H o­ gyan is válthatta volna meg ő Istent? Valójában azt az istenképet szerette volna megmenteni, amelyet ő és közösségének tagjai a magukénak vallottak, és amelyben oly kitartóan szeretett volna hinni, így ahelyett, hogy Istent hibáztatta volna a „sikertelen" gyógyításért, magára vállalta a kudarc terhét. M ásképpen meg­ fogalmazva: tudattalanul próbálta menteni a látszatot, így pró­ bálva egyensúlyt teremteni a lelkében dúló ellentétek között. Jóllehet évtizedekkel később már csak halványan emlékezett magára az eseményre és saját „hősies küldetésére", mindig is te­ herként nehezedett rá ez a vélelmezett bűnösség. Az eset meg­ történtekor a közösség kuruzslója - mint a spirituális nemesszívűség epigonja - azzal vádolta őt, hogy nincs hite, és azt mondta neki, ha majd kellő meggyőződéssel tud hinni, akkor ki fog gyógyulni a nyavalyájából. Milyen kedves, emberbaráti szere­ tettel teli és a gyógyító szellem által vezérelt is lehetett ez az egy­ házfi! A fiatalember, akit megnyomorított a betegség, vezetője köz­ benjárása révén most már arra is kárhoztatott, hogy cipelje spirituális alkalmatlansága terhét. Ennyit tehát a látszat mentéséről

40

-

Ami igazán fontos

A látszat fenntartása, az ellentmondás elviselése

és az erkölcsösség rendíthetetlen harcosairól, akiknek fogalmuk sem volt a vírusról, amely a fiatalember gyermekparalízisét okozta. Ennyi évtized elteltével a terápiás ülés egyik pillanatában eszébe jutott a szertartást megelőző éjszaka elfogyasztott sör, és ekkor felismerte: ezzel a cselekedetével valójában feláldozta m a­ gát, hogy megmenthesse Istent, azaz a szektája által vallott istenképet (imago Dei). Isten szolgálatában feláldozta önmagát, az odaadó gyermeket, hogy kínozzák meg. Hoc est corpus meum. „Imé, az én testem ." Krisztust idéző, őt helyettesítő áldozattá lépett elő, hogy életútjának e kezdeti szakaszában megmenthes­ se a látszatot önmaga és egyúttal a közössége számára is. Az ál­ tala elkövetett „bűn" ezért egy oximoronnal ekképpen írható le: „szent vétség", vagyis olyan cselekedet, amely megsért egy, az adott kultúrkör által megállapított normatív szabályt, csak hogy ezáltal egy magasabb rendű célt szolgáljon. Észrevesszük-e a hasonlóságot a Giordano Brúnót máglyán megégető spirituális m éltóságok és azok között, akik - azon szükségletük kielégítése érdekében, hogy oldják a helyzet ellentmondásossága által ki­ váltott szorongásukat - brutálisan támadták ezt a gyermeket? * * *

A látszat fenntartására irányuló törekvés mindannyiunk életé­ ben megmutatkozik, amennyiben sikerül színlelnünk és hazud­ nunk önmagunknak, miközben el is hisszük kifogásainkat. Gyakran érzünk késztetést arra, hogy fenntartsuk a látszatot, és eltitkoljuk, hogy szakadék tátong vélelmezett identitásunk és értékrendünk, illetve tényleges cselekedeteink között. Ezt az aggasztó szakadékot Jung Á rnyéknak* nevezte: énünk azon ré­ szeit értette rajta, amelyek miatt feszélyezve érezzük magunkat, ezért elfojtjuk vagy projektáljuk őket, s ez esetben a hatalmukba kerülünk, vagy esetleg - miután tudatosultak bennünk - felhoz­ zuk őket a tudatba, beépítjük a személyiségünkbe, s ezáltal öszszetettebb és pontosabb énképet kapunk.

* Az Árnyék - a személyiség árnyoldala - témájáról bővebben írtam nem­ rég megjelent Why Good People Do Beid Things: Understaiíding our Darker Selves (Miért művelnek rossz dolgokat a jó emberek - Sötétebb énjeink megér­ tése) című kötetemben.

-

41

Saját személyiségünk (persona) védelme azt diktálja, hogy hárítsuk a felelősséget a döntéseinkért és azok következményei­ ért, m iközben igyekszünk megfelelni a kollektív értékrendnek mindezek valójában olyan megoldások, amelyek révén menteni próbáljuk a látszatot, illetve elkerülni az ellentmondások miatt érzett szorongásunkat. Az az igazság, hogy az élet egésze nem egyéb, mint egyetlen hatalmas, szerteágazó ellentmondás. Minél többet tudunk róla, annál inkább tudatára ébredünk, hogy mi mindent nem tudunk még. Két és félezer évvel ezelőtt Szókratészt tekintette a delphoi jósda egész Görögország legbölcsebb emberének. A filozófus, aki alaposan ismerte önmagát, nevetségesnek tartotta ezt a kijelen­ tést. Utazgatott hazájában, kereste annak lakói közül a bölcs fér­ fiakat és nőket, akikről úgy találta: a legjobb esetben is tudatla­ nok és az önáltatás áldozatai, tudtukon kívül. Idővel megértette, hogy az ő bölcsessége abban állt, hogy tisztában volt azzal, mit nem tud. S mivel elég erős jellemmel rendelkezett ahhoz, hogy elfogadja ezt a tényt, ennek köszönhetően nyerte el tudását. Érési folyamatunk közvetlen kapcsolatban áll azzal a képessé­ günkkel, hogy egyre jobban tudjuk kezelni az ellentmondást, a többértelműséget, bármennyire zavaró legyen is az számunkra. A lélektani, politikai, társadalmi és spirituális érettség próbáját valójában éppen az jelenti, hogy mennyire vagyunk képesek tole­ rálni az ellentmondást. Igen ám, de ha őszinték és jó megfigyelők vagyunk, mindannyian felfedezzük magunkban a fasisztát és a szorongót, akinek mindennél fontosabb a komfortérzet. Amint arról Hannah Arendt is írt Crises ofth e Republic (A köztársaság vál­ ságai) című munkájában, visszatekintve azt látjuk, a történelem során a totalitárius elmét mindig is az az igény vezérelte és vezér­ li most is, hogy a világ átlátható és rendezett legyen. Ennek meg­ felelően elviselhetetlennek találja a bonyolult, ellentmondásos dolgokat és az árnyalatnyi különbségeket, ezért bármilyen úton-módon, de fel akarja számolni azokat. Mindannyiunkban él egy-egy ilyen szorongásvezérelt zsarnok, aki bármilyen provoká­ ció hatására aktiválódhat, hogy elfojtsa az övétől eltérő véle­ ményt, vagy hogy megsemmisítse azt az alternatívát, amely raj­ tunk keresztül szeretne életre kelni. Ez leginkább ahhoz lehet hasonló, mint kísértetjárta házban lakni vagy alattvalókként élni egy zsarnoki államban.

42

-

Ami igazán fontos

A látszat fenntartása, az ellentmondás elviselése -

A demokráciák hatékonysága természetszerűleg az ellenzék­ től függ, mert az egyoldalúság bármely fajtájáról rövid időn belül bebizonyosodik, hogy egyúttal totalitárius is. Személyiségünk érettsége és képességeink differenciáltsága az ellentmondások tiszteletének függvénye: enélkül ugyanis nem fejlődünk, nem te­ szünk fel kérdéseket, nem hagyunk fel korábbi meggyőződése­ inkkel, amelyek valamikor kényelmesek voltak számunkra, ám idővel már csak a tudatlanságot erősítik és korlátoznak bennün­ ket. A képesség, hogy elviseljük a szorongást, amely valamely ellentmondás miatt munkál bennünk, lehetővé teszi számunkra, hogy tiszteljük az élet misztériumait, és javunkra fordítsuk, hasz­ nosítsuk a velük való ismétlődő, mindennapos találkozásainkat, amelyeknek azonban ennél jóval több a hozadéka számunkra. A bizonyosság és a meggyőződés a stagnálásnak kedvez, míg az ellentmondások egyre inkább bevonnak bennünket az életbe. A megkérdőjelezetlen meggyőződés megmerevedéshez vezet, az pedig a regresszióhoz, míg az ellentmondás nyitottakká tesz ben­ nünket a felfedezés, az összetett jelenségek és ezáltal a fejlődés iránt. Civilizációnk egészsége és saját személyes életutunk nagyszerűsége és fontossága miatt is meg kell tanulnunk tolerálni az ellentmondást, a többértelműséget és a titokzatosságot, hogy egy nagyszerűbb, kiteljesedettebb életet szolgálhassunk. * * *

Még egy gondolat ugyanerről. Saját személyes pszichológiánk, teológiánk, politikánk elsősorban azt a célt szolgálja, hogy ottho­ nosabban és nagyobb biztonságban érezhessük magunkat a vi­ lágban. Nem valamiféle egyetemes bűn ez, hiszen a félelem szük­ ségszerű és elkerülhetetlen velejárója életutazásunknak; ezek a mesterségesen létrehozott formák azonban inkább a kényelmet részesítik előnyben, mint az „istenek" szolgálatát: azon erőfeszí­ téseink alkotják őket, amelyeket az igazsággal való kiegyezésünk érdekében teszünk, bármilyen ezerarcú, folyton változó és kihívó formát öltsenek is. Csakhogy végső soron nem lehet félrevezetni az isteneket: fény derül az igazságra, és olyan zsákutcákban talál­ juk magunkat - és a civilizációnkat is - , ha menekülni próbálunk a kétértékűségek és ellentmondások elől, mint amilyenek az el­ használt ideológiák, a leszerepelt elméletek vagy a felületes,

43

jelentéktelenítő pszichológiák. És ez lenne minden, amit szembe­ szegezhetünk az ellentmondások végtelenjével, amelyben valójá­ ban mindig is mozgunk? Lehetséges út-e számunkra az, hogy inkább éljünk az ismeretlen kínálta lehetőségekkel ahelyett, hogy megpróbáljuk „fenntartani a látszatot", azaz eltitkolni az elmélet és a gyakorlat, a mintakép és a misztérium közötti ellentmondást? Hát nem ez lenne a tisztességesebb, hitelesebb, tiszteletteljesebb, kevésbé félelem irányította, kevésbé korlátozó és jelentéktelenítő hozzáállás a világmindenség mélységéhez és fenségességéhez, és egyúttal a ránk váró utazáshoz is?

Éhezés a bőség közepette - A lélek táplálása -

Harmadik fejezet Éhezés a bőség közepette - A lélek táplálása

[A fanatizmus] nem más, mint megkétszerezett erővel küzdeni, amikor a célt már elfelejtetted. G eorge Santayana

Ezeket a mondatokat december 22-én írtam, amikor javában tom bol a szentimentalizmust tápláló merkantilizmus. Az em be­ rek ilyenkor tömegesen használják az internetet, ami miatt jelen­ tősen lelassulnak a keresőprogramok, és egymást lökdösve tolakodnak-furakodnak a bevásárlóközpontokban. A legjelentősebb üzlethálózatok olyan lázasan számolnak be az eladási statiszti­ kákról, mintha legalábbis szökőárra vagy sáskajárásra kellene számítanunk. Ez a nap kétségkívül lehetőséget kínál egy fontos társadalm i esemény megfigyelésére. Egy alkalommal elvittem egyik tanár kollégámat a régi Veterans Stadionba, hogy m eg­ nézzünk egy Philadelphia Eagles-mérkőzést. Helyet foglaltunk a lelátó egyik legmagasabb szektorában, ahol már orrvérzés fenyeget, a lehető leghangosabb tömegben, ahol a szurkolók száját nem igen hagyta el más, mint szitokszó és káromkodás, és valósággal vedelték a sört. Mivel a barátomnak az antropológia volt a szakterülete, így nem valószínű, hogy a mérkőzés teljes időtartam ának akár csak egy tizedét is látta volna. Lenyűgözte az őt körülvevő „bennszülöttek" viselkedése. Számára szocioló­ giai és antropológiai esemény volt ez a meccs, és hálás volt ne­ kem azért, hogy el vittem erre a „terepgyakorlatra". Ilyen a kará­ csonyi vásárlási láz is. Egy külső szemlélő azt gondolhatná, éheznek azok az emberek, akiket a szupermarketek megroha­ mozása közben látni ilyenkor, s azt hihetné, hogy ezekben az üzletekben halm ozták fel a teljes élelmiszerkészletet. Mi is történik ilyenkor tulajdonképpen? Hogyan ünnepeljük m anapság a Béke Fejedelmét, az istállóban született szerény szolgálót? Hogyan követi az emberiség azóta az ő értékrendjét,

45

azét az emberét, aki azt mondta, az ő királysága nem e világból való? Hogyan kellene viszonyulnunk ezekhez a napfordulók­ hoz kötött, mámorító rituálékhoz? Évezredekkel ezelőtt, amikor őseink mágikus rituáléik során gyertyát gyújtottak vagy örömtüzeket raktak, hogy elősegítsék a Nap visszatérését, még vala­ mi létfontosságú dolog volt a tét. Mindennél jobban szerették volna elérni, hogy lendüljön vissza hatalmas ívén dél felé: áldoztak és hízelegtek neki, táplálták és csalogatták, mert nélkü­ le elpusztultak volna a cudar hidegben, és termékenyítő suga­ rainak hiányában elmaradt volna a termés. Nos, lehet, hogy itt és most is valami létfontosságú dolog forog kockán ... Igen, még ebben a vásárlási őrületben is. Ahol és amibe ilyen sok energiát fektetünk be, ott csakis valami sorsdöntő dolog lehet a tét, még ha kevés köze van is Jézushoz vagy ahhoz, amit Yeats így fogal­ mazott meg: „galileai légörvény a jászolban".* * * *

Ha elgondolkodunk a tényen, miszerint évente több tízmillió tu­ rista/zarándok keresi fel Atlantic City** és Las Vegas kaszinóit, kikerülhetetlenné válik a kérdés: vajon mi készteti őket erre? Miért vállalkoznak embermilliók erre a hadzsra, a minden kétséget kizáróan világi városokba irányuló tömeges népván­ dorlásra? Vajon - hasonlóan Chaucer hőseihez, akik a canterburyi katedrálist keresték fel - miért zarándokolnak el a világ minden részéből New Jersey eme óceánparti, pusztuló városába vagy a sivatagban álló műanyag turistacsapdába? Kell lennie valami értelmének! Miért is mennek oda tehát emberek milliói? N os... „A pén­ zért" - hangzik a válasz. „Bolond vagy te, hogy egyáltalán felteszed ezt az egyértelmű kérdést?" Nos, akkor viszont ez a kérdés: Mi is tulajdonképpen ez a pénz, amely képes ezt a hatalmas emberi ener­ giát mozgósítani? Mi a valódi mozgatórugó? Mi az igazi ok?

* William Butler Yeats visszatérő metaforája Jézus születésére. (Aford.) ** A legutóbbi statisztikák szerint éves szinten átlagosan több mint há­ rommillió turista/zarándok érkezik Mekkába, míg Disney Worldben 10-12 millióan, Atlantic Cityben és Las Vegasban pedig több mint 33 millióan fordulnak meg évente.

46 -

Ami igazán fontos

Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a kérdést, azt látjuk, hogy ezek a tömegek nem m agáért a pénzért teszik meg útjukat, hiszen az csupán műanyag zsetonok, fémérmék és papírdara­ bok halmaza. Talán hajlandóak vagyunk beismerni, csábítónak találjuk ezeket a csillogó kéjpalotákat, amelyek a középkorral, az ókorral és az élvhajhászattal kapcsolatos képzettársításokat ébresztenek bennünk. (Ki ne szeretné a saját szemével látni pél­ dául Cézár palotáját, a Tádzs Mahalt vagy a Tropicanát, főképp, ha mindössze egy buszmegállónyi távolságra vannak tőle?) És vonzóak számunkra a zöld filccel borított asztalok, az állan­ dósult zaj, az érzéki benyomások özöne, az érmék fémes csengé­ se, a szex, a játék, a kockázat, a nyerés és a vesztés izgalmának ígérete is. De miről szól ez az egész valójában? Vajon miért lehet itt nagy eséllyel számítani a szegények, öregek és hátrányos helyzetűek felbukkanására, akik Baltimore-ban buszra szálltak, ingyenjeggyel továbbrepültek Daytonából vagy Richmondból, vagy a LaGuardia reptérnél őket váró limuzinnal hajtottak oda? M iért indulnak emberek milliói ilyen zarándokutakra, amikor a szerencsejátékok oly nyilvánvalóan a „ház" javát szolgálják? M iért adnám oda önkéntes alapon, sőt lelkesen a pénzemet, ha egyszer pontosan lehet tudni, hogy rovásomra befolyásolnak a képek, a hangok, a látnivalók a kísértések, a belsőépítészeti m egoldások és az egész szemfényvesztés? M iért feledkeznék meg a fiatalember történetéről, akit végül a Press of Atlantic City temettetett el, miután öngyilkos lett az ingoványos nádas­ ban, Black Horse Pike közelében, mert elsikkasztotta és az utol­ só fillérig elveszítette a cége pénzét? Miért akarnék támogatni egy olyan vállalatot, amely magán­ repülőgépet küldött Montrealba, hogy egy szánalmas, játék­ függő, alacsony beosztású banki alkalmazott a szerencsejátékok városába röpülhessen vele, s több tízezer dollárt veszíthessen el valaki m ásnak a pénzéből minden áldott hétvégén? Miért is sze­ retném a társadalombiztosításhoz való hozzájárulásommal a pénz m oguljait gazdagítani, amikor itt, Fresnóban folyamatosan em elkednek az élelmiszerárak? Miért állna szándékomban ne­ kik ajándékozni a sokszor fáradságos munkával megkeresett pénzemet, miközben tudom, hogy nem vagyok a kaszinó igaz­ gatójának szíve csücske? M iért akarnám anyagilag támogatni az ő gyermekei iskoláztatását?

Éhezés a bőség közepette - A lélek táplálása

-

47

Mit nyújthat a remélt nyeremény ezeknek a zarándokoknak azonkívül, hogy újabb bonyodalmakat, adózási problémákat okoz, valamint magas vérnyomással együtt járó fantáziálást vált ki belőlük? Mivel kecsegtet bennünket a pénz, vagy inkább mit vetítünk ki rá mi magunk, milyen tulajdonságokat tulajdoní­ tunk neki? Mivel a projekciók valójában a tudattalanunk aspek­ tusai, így hát nem is vagyunk tudatában annak, hogy ezekre az élettelen zsetonokra lelkünk valamely képét vetítjük ki. És vég­ tére is miért ne projektálhatnák lelkűket az emberek a pénzre, ha egyszer ugyanezt megteszik zászlókkal, eskükkel, intézmé­ nyekkel, ügyekkel, hősökkel vagy hírességekkel is? Ha elkezdjük felfejteni fantáziaképeink bonyolult szövedé­ két, felfedezzük, hogy alapvetően három különböző, kulcsfon­ tosságú projekció kapcsolódik a pénzhez, amelyek rávilágíta­ nak a sajátos szerepre, amelyet például Atlantic City vagy Xanadu és hasonlók töltenek be életünkben. 1. Az első az, hogy ha nyerek - amennyiben a sorsnak vagy önmagamnak köszönhetően megvan hozzá a „képessé­ gem ", vagy mert éppenséggel mellém szegődött Fortuna -, akkor kitörhetek a m indennapok szürkeségéből, fárasztó és unalmas életem kereteiből, és különleges emberré lépek elő. Abban a pillanatban meghaladom önmagamat és átlényegülök. Albert Camus A bukás című regényében leírja, milyen nagy felbolyduláshoz vezethet az, ha gyilkosságot követnek el a szomszédságunkban. Egy pillanat erejéig akkor ez a „transzcendens" esemény - valójában figye­ lemelterelés - kiemeli az embert a horizontális síkból. M inden áldott este a legfrissebb gyilkossággal, egy bor­ zalmas balesettel vagy szaftos botránnyal kezdődik a híradó. (Mint megtudtam egy barátomtól, aki az egyik te­ levízió hírszerkesztőségében dolgozik, a hírszerkesztés mantrája így hangzik: „Ha folyik a vér, vezető hír lesz belőle.") Akkor - egy pillanatra - tiszteletet vált ki belő­ lem a hétköznapi dolgok szemmel látható transzcendenciájának reménye. 2 . Másodszor: fantáziálok a pénzről. Azt képzelem, hogy ké­ pessé tesz életem átalakítására. Nem egyszerűen csak kifi­ zethetem belőle a jelzáloghitelemet, de új, vonzó tárgyak-

48

-

Ami igazán fontos

kai vehetem körül magam (és idővel majd ezek fognak birtokolni engem). Ezen túl azonban valójában arról fantáziálok, hogy ezek az ajándékok majd engem is megváltoz­ tatnak, más, jobb és több leszek általuk. A transzformáció végső soron azzal kecsegtet, hogy több leszek, mint ami m ost vagyok, több, mint aminek az elérésére egymagam képes lennék, több, mint amit kaptam, és több, mint amit a sors ez idáig lehetővé tett számomra. 3. Harmadrészt: a pénz birtokában pillanatokra úgy érezhetem, hogy kapcsolatba kerültem valamivel, ami nagyobb és ma­ gasabb rendű nálam. M egtapasztalhatom a félelemmel ve­ gyes tiszteletet, az izgalmat, a kapcsolatot a transzcendens M ással. Úgy érezhetem, hogy én is része vagyok valami nagyobbnak, képes vagyok rendbe hozni az életemet és kiteljesedni, ismét érezni azt, hogy tartozom valahová, am ikor az embereknek életük java részében az elidegenedettség és elkülönültség érzése jut osztályrészül. M agá­ nyosságomat, szomorúságomat, sóvárgó vágyaimat átme­ netileg enyhíteni tudja ez a pillanatnyi „kapcsolat". Vizsgáljuk meg a következő értékeket, amelyekre kitartóan és mélységesen vágyik a lelkünk: transzcendencia, transzformáció és kapcsolat az isteni természettel. Mindegyik az úgynevezett „vallásos" értékrendhez tartozik. A vallás történeti küldetése az volt, hogy biztosítsa az embereket a transzcendencia létezéséről a hétköznapi élet ellentételezéseként, hogy gyökeresen átváltoz­ tassa azt valami halhatatlanná, és hogy ismét összekösse a lelket saját forrásával, amelytől elszakadt. A 'vallás'jelentésű latin religio szónak ez az etimológiája.* Ha egy m egelevenedett m itológiai rendszerben találjuk m a­ gunkat, am elyben az em beri nem, a törzs, a családunk vagy kultúránk pozitív energiái hatnak ránk, amelyek valóban m eg­ változtatnak, felem elnek és összekötnek bennünket, akkor a pénz, ez az absztrakt, m esterségesen létrehozott és elcsépelt dolog elveszíti vonzerejét. Az „élet adósságai" a pragm atiz­ mus problém ája, am elyet éppen ezért pragm atikus m ódsze­ rekkel próbálunk kezelni, m iközben a pénz önm agában véve * Vö. „re-legare".

Éhezés a bőség közepette - A lélek táplálása

-

49

spirituális szempontból irreleváns és gyakorlatilag szellem te­ len. M ivel azonban oly sok m illióan tehetünk arról, hogy ez a pénznek nevezett dolog oly égetően szükséges és fontos lett, felm erül a kérdés: azért van ez így, m ert képtelenek vagyunk más téren m egélni a tényleges spiritualitást? Tény azonban az is, hogy a tem plom okban telt ház van - Am erikában például talán sohasem voltak még ennyire zsúfoltak, jóllehet a nyugati civilizáció többi országában ez sokkal kevésbé jellem ző. Lehet, hogy azért telnek meg Isten házai, mert készséggel befogadják a „nagy elszakadás" m egtapasztalásából fakadó szorongásun­ kat, am ely Dante kora óta létezik? Legalább egy közös vonást biztosan felfedezhetünk a tem plom okba, illetve a kaszinókba özönlő em bercsoportok között: nevezetesen a generalizált eg­ zisztenciális szorongást, amelyet azáltal próbálnak oldani, hogy keresik a kapcsolat újbóli felvételének lehetőségét, jólle­ het ennek ígérete csak ritkán válik valóra, és a helyreállított kapcsolat rendszerint nem tartós a „hívek" többsége számára, bárm elyik oltáron áldoznak is e kettő közül. Meglehet, hogy A m erikában azért telnek m eg zsúfolásig a tem plom ok és még inkább a kaszinók, mert itt nagyobb m értékű az em berek spiri­ tuális elszegényedése, akik lélekben egyre kétségbeesettebbek és kiéhezettebbek. * * *

Mivel a továbbiakban használni fogok olyan kifejezéseket, m int például lélek, ezért úgy vélem, ildomos pontosítanom an­ nak m eghatározását is. A görög nyelvben a psziché szóval ille­ tik a lelket,* amely azonban term észeténél fogva m eghatároz­ hatatlan: olyan fogalom, vagy inkább m etafora, amely az em berek által lényük lényegének, esszenciájának tartott részét jelenti. Azt az energiát értjük rajta, amely áthat bennünket: a születéssel válik részünkké, m ozgatórugónkká lép elő a nagy utazás során, majd halálunk bekövetkeztével elhagy bennün­ ket, de azt, hogy hová távozik, senki sem tudhatja. Ahogyan az agy a gondolkodás szerve, a szív a vérkeringésé, a gyomor pe* A lélek latin megfelelője az anima, amely szó szerint 'en-soult', lélekkel rendelkezőt, felruházottat jelent.

50 -

Ami igazán fontos

Éhezés a bőség közepette - A lélek táplálása

dig az em észtésé, úgy a „lélek" az „élet értelm éé". A m ennyi­ ben életünket a pszichénk szándékának m egfelelően éljük, m egtapasztaljuk a belső harm óniát - ez a bennünket tám ogató energia, a m egerősítés érzése - , az életünket pedig ugyanekkor értelm esnek (értelem m el rendelkezőnek) érezzük. Ha azonban mi m agunk vagy a világ akadályozza pszichénk törekvéseit, szenvedni kezdünk ennek tüneteitől, és személyes vagy kol­ lektív alapon patologizálunk.* Ha a kultúránk által felénk közvetített képek valóban táplál­ nák a lelkünket, akkor nem lennénk ennyire kiéhezettek. Ha ezek révén kapcsolatba kerülhetnénk az isteni szférával, és számunkra megfelelő módon az emberi nemmel, vagy ha támo­ gatnák a lelkünket, miközben életveszélyes életutunkon hala­ dunk, nem sóvárognánk ily kétségbeesetten, és nem kényszerül­ nénk olyan sekélyes időtöltésekkel kárpótolni magunkat, mint amilyen a kaszinók és megatemplomok látogatása, ahol a vasár­ napi istentisztelet többnyire egy jól koreografált showműsor, nem pedig alázatra késztető találkozás a létezés misztériumával. A m iénk m inden idők leggazdagabb kultúrája, amelyhez a történelem legnagyobb anyagi gazdagsága társul, miközben mi magunk m égis éhezünk. T. S. Eliot szerint m iután a globális felmelegedés már végzett velünk, és városainkon porfelhők höm ­ pölyögnek végig, már csak az autósztrádák aszfaltsávjai és ezer­ nyi elhagyott golflabda őrzi majd emlékünket. Beszédes relikviák ezek, amelyek olyan emberektől származnak, akik folyton siettek valahová, mert elviselhetetlennek érezték m in­ denkori tartózkodási helyüket, ezért a figyelemelterelésnek és pótcselekvésnek annyiféle módját találták ki maguknak, amenynyit csak módjukban állt. így történt, hogy mind a szakrális, mind pedig a szekuláris igényeinket kielégítendő szentélyeket építettünk, amelyek kísértenek és csábítanak bennünket, hogy úgy érezhessük, jóllakattunk, miközben továbbra is kínoz ben­ nünket az éhségérzet. ***

* A pszichopatológia kifejezés szó szerinti jelentése: 'egy lélek szenvedései­ nek kifejeződése'.

-

51

A civilizáció vagy valamely kultúrkör által vezérelt komplexu­ sok* mellett, amelyek meggyőznek bennünket arról, hogy attól, hogy nagyobb kényelemben van részünk, jobb életet is élünk, személyünkre szabott komplexusok is mozgatnak bennünket, amelyeket egyéni sorsunk, származásunk, intézményeink gene­ rálnak és megerősítenek. Közülünk oly sokan fognak bele szim ­ bolikus tevékenységekbe, amelyeket projekcióink révén - m eg­ váltás gyanánt - kreálunk, vagy menekülnek függőséget kiváltó szenvedélyekhez, pótcselekvésekhez, figyelemelterelő m ódsze­ rekhez, hogy enyhítsék szenvedéseiket, hátha így megúszhat­ ják fájdalom nélkül, vagy már annyira gyűlölik az életüket, hogy önpusztító tevékenységeket folytatnak. Tekintsünk el egy pilla­ natra közhelyesítő populáris kultúránktól, amelynek meggyő­ ződése, hogy mivel a világ túlnyomórészt fájdalmas, létre kell hoznia valóságshow-kat, ezért egyre intenzívebben bombáznak bennünket érzéki ingerekkel, amelyekben kihasználják azokat a lelki zavarainkat, amelyek minden egyes órában ténylegesen megm utatkoznak a fenséges tragédiában és a közönséges kom é­ diában. A tengernyi figyelemelterelő inger dacára olyan sok bel­ ső zavarral jár mindez, hogy kénytelenek vagyunk visszatérni önmagunkhoz, vagyis ahhoz, amit Gerard Manley Hopkins „tu­ lajdon verejtékező énünknek" nevezett. Vagy idézzük Frostot, aki a csillagközi világ végtelen űrje kapcsán erre jutott: „Itt él mindez bennem, sokkal közelebb, mint az otthonom, / csak saját magam sivatagos helyeitől félek." Vegyük Jordán példáját. Ő valóban azon kiváló és tisztessé­ ges emberek közé tartozik, akik mindenüket a családjuknak, az em beriségnek és a városuknak adják. Amikor már nyugdíjba vonulhatott volna, és idejét golfozással tölthette volna a szom­ szédokkal, ő inkább a városa javát szolgáló munkát vállalt évi egy dollár ellenszolgáltatásért, és a rászoruló lakosok m egsegí­ tésének szentelte magát. Amikor közösen nekiláttunk, hogy fel­ * A komplexusokat itt energiával rendelkező „gondolatokként" határoz­ zuk meg, amelyek mozgósítanak bennünket, ha előbb mi mobilizáljuk őket. Rendelkeznek saját szempontokkal, bizonyos mennyiségű energi­ ával és egy mitologikus „képernyővel", amelyen keresztül megszűrve látják és értelmezik a világot, és rendelkeznek ennek megfelelő forgatókönyvvel, amely támogatja az ismétlődő reakciót az élet folyton változó körülményeire.

52 -

Ami igazán fontos

térképezzük, miféle személyes igényei vannak, azt felelte, nem engedheti meg magának ezt a luxust, miközben oly sok gyer­ mek haldoklik különféle betegségek és alultápláltság miatt Afri­ kában és Ázsiában, ami valóban igaz is. Hogyan is találhatna hibát bárki egy ilyen gondos és odaadó emberben, aki ilyen m a­ gasztos erkölcsi nézeteket vall? Jordán azonban éhezik, sőt mindig éhezett, bár ennek nem volt tudatában - legalábbis egészen mostanáig nem. Oly so­ kunkhoz hasonlóan egész életét mások szolgálatának szentelte, nem csak a családjának és a környezetének rendelve alá magát ezzel, hanem komplexusai szuverenitásának is, amelyeket a sor­ sával hozott magával. M iközben másokat mindig példamutató­ an szolgált, a lelke egyre csak éhezett azokon a bizonyos „siva­ tagos helyeken". Olyan domináns apa gyermekeként nevelke­ dett, aki mindig csak a maximális teljesítményt volt hajlandó elfogadni gyermekeitől, aminek az volt az üzenete Jordán szá­ mára, hogy a saját szükségletei és az ő világa nem egyszerűen másodrangú, hanem méltatlan a figyelemre. Abból állt a felada­ ta, amelyet apja neurózisa mért ki rá, hogy „e szerint a program szerint éljen". És ennek a programnak a megvalósítása, vagyis az üzleti-szakmai életben elért sikeresség lett számára a külső, kívülről jövő elismertség mércéje, valamint az, hogy megoldjon m inden feladatot, amelynek az elvégzéséhez segítséget kértek tőle az emberek. Csakhogy az üzenetek kavalkádja közepette Jordán sohasem érezte megengedhetőnek önmaga számára, hogy saját élete le­ gyen, vagy hogy a maga vágyait szolgálja. A gyermekkorát m eg­ határozó pszichológia pontosan előrelátható m ódon kijelölte az irányt, az önfeláldozás folytatását most már a nárcisztikus fele­ ségnek, akinek számára soha semmi sem bizonyult elégnek. Gyermekeik megszokták, hogy követelőzhetnek és manipulál­ hatják apjukat. M iután a szülők különváltak, a férfit pocskondi­ ázták, és elveszítette gyermekei ragaszkodását, akik testi-fizikai szempontból ugyan már felnőttek voltak, ám viselkedésüket to­ vábbra is az édesanyjuk programozta. Am ikor Jordán arról beszélt, hogy el sem tudja képzelni, ön­ maga érdekében is tehetne valamit, amikor olyan sok ember nél­ külöz, észre kell vennünk, hogy nem egyszerűen csak a könyörület és a nagylelkűség beszélt belőle - bár nyilvánvalóan ez is

Éhezés a bőség közepette - A lélek táplálása

-

53

közrejátszott benne - a jólét ellenére régóta tartó érzelmi sóvár­ gása ismétlődött meg benne. M ikor mondhatjuk tehát azt egy jó dologról, hogy valóban jó, és mikor nem minősül annak? Ahhoz, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, követnünk kell visszafelé azt az igen vékony fonalat, amely a tudatosan meghozott döntéseinktől egészen a gyökere­ inkig vezet. A lélektan egyik lényegi igazsága így hangzik: nem az számít, hogy mit teszünk; hanem az, hogy mennyiben szolgálják tetteink a tudattalanunkat. Jordán mások érdekében végzett jócse­ lekedeteinek indíttatását persze nagylelkűségére is visszavezet­ hetjük. Csakhogy amikor ugyanő ismétlődően és reflexszerűen alárendeli saját érdekeit mások szolgálatának, akkor vajon nem rabja-e az archaikus komplexusok irányító és korlátozó hatal­ mának? Korai életszakaszának kondicionálása azt a kulcsfon­ tosságú üzenetet közvetítette, hogy az ő vágyai nem számíta­ nak, hogy szükségleteinek fontosságát és sorrendjét mások állapítják meg. Jó közérzetét ennek következtében az biztosítot­ ta, hogy lépten-nyomon bizonygatta, gondoskodni tud ember­ társairól. M indannyian kényszeresen rendezgetjük a m últban kapott „ideáinkat". Ezek a bennünket leigázni képes komplexusok hosszú idő óta állandó kísérőtársaink, ezért módunkban állt már alaposan megideologizálni valamennyit. Rendszerint ilyen magyarázatokat fűzünk hozzájuk: „nos, én már csak ilyen va­ gyok"; vagy: „ez mindig is így szokott lenni"; vagy: „az ember­ nek engednie kell, ha boldogulni akar". Természetünknél fogva alkalmazkodni kénytelen lények vagyunk, és ennek következté­ ben egyre inkább elidegenedünk attól az ösztönforrástól, ame­ lyet Jung szelfnek* nevezett. Ez m egkülönböztetendő a behatá­ rolt, állandó nehézségekkel küzdő egótól, amely oly sok kényszerítő erejű, ismétlődő és bennünket kicsinyítő üzenet kiszolgálója, jóllehet abban az illúzióban ringatja magát, hogy valójában ő a nagyfőnök.

* Selbst/szelf: A személyiség központi archetípusa, az úgynevezett mély-én. A személyiség központjának és totalitásának kifejezője. Az emberi élet célja a Selbsttel való kapcsolat kiépítése, a hozzá való el­ jutás. Körülbelül 40 éves kortól jut el az ember Selbstjének megismeré­ séhez. (Aford.)

54 -

Ami igazán fontos

Klinikai tapasztalataim azt bizonyítják, hogy többségünk nem rendelkezik azzal a megingathatatlan felhatalmazással, hogy m aradéktalanul igényt formálhasson tulajdon életére. Saj­ nálatos m ódon ez azt is jelenti, hogy életünket csak részlegesen, nem pedig teljesen kibontakozva éljük. A lelkünk - azaz a pszi­ chénk - természetesen tisztában van ezzel, és szomorkodik is miatta, m egajándékozva bennünket a tiltakozás számos jelével, amelyeket tüneteknek nevezünk. Jordán esetét olvasva sokan magunkra ismerhetünk - a mi énjeink is ilyen racionalizált (megideologizált), kondicionált és együttműködő ének. A jó hír az Jordannel kapcsolatban, hogy m ost mélyanalízisre jár, és már felismerte, milyen hatalmas árat fizetett az élete korai szakaszában kikényszerített együttműkö­ dési készségéért és azért, hogy összeütközésbe került saját leiké­ vel, és nem régiben fontos döntéseket hozott a munkáját, szemé­ lyes kapcsolatait, lelki-szellemi és szakmai életét illetően. Éppen ma állapítottuk meg, hogy ennek a hatvanas éveiben járó férfi­ nak végig kell gondolnia valamennyi kötelezettségét, minden régi barátságot, szokást, gyakorlatot és vállalást, hogy azután életében először kijelenthesse: „Nem szolgálom többé azt, ami nem szolgál engem ."* És ez nem önimádat és nem is narcizmus, hanem a léleknek tett szolgálat. Ez a férfi végre megtanulta tisztelni azt, aminek lenni rendeltetett: önmagát önmagáért, a családjától eredeztet­ hető korlátozó, kényszerítő erejű utasításoktól megszabadított énjét, amelyet mentesített a sok hasonló figyelmeztetéstől, ame­ lyek m egism ételték ezt a lélektani értelemben megosztó, belső és külső konfliktusokat előidéző üzenetet. Akarva-akaratlan, de mindegyik kihasználta Jordán akaratgyengeségét, ő pedig öszszejátszott velük. Jordán most végre azon munkálkodik, hogy ne éhezzen tovább, miközben bőségben él, és miután eddig má­ sokat szolgált, m ostantól fogva saját lelkét táplálhassa. * Ebben a mondatban visszacseng James Joyce kulcsregénye, az Ifjúkori önarckép egyik megállapítása. A főszereplő - az író alteregója - , Stephen Dedalus arra a következtetésre jut, hogy el kell hagynia Írországot, mert ott már nem lehet szolgálatára a családnak, az egyháznak és a nacionalisztikus ideológiáknak, amelyek többé már nem szolgálják az ő javát. Miután száműzetésben élt egy ideig Párizsban, Triesztben és Zürich­ ben, Joyce ezzel a regénnyel törlesztett a történelemnek.

Éhezés a bőség közepette - A lélek táplálása

-

55

Remélhetőleg Jordán felismeréséből és új kötelezettségválla­ lásából mindannyian megtudtunk valami újat saját lelkünk viszszaszerzésének lehetőségéről. Talán elkezdjük kapiskálni a pa­ radoxon lényegét, miszerint nem narcizmus az, ha teljesebben éljük a m agunk életét, hanem szolgálat, amelyet a világnak te­ szünk azáltal, hogy tehetségünket jobban kibontva gazdagítjuk a közösséget. Nem azzal szolgáljuk gyermekeinket, barátainkat és társunkat, ha megalkuvásokkal teli életet élünk a kiteljesedett helyett - titokban pedig depressziósak és sértődöttek vagyunk. Azzal szolgáljuk a világot, ha megtaláljuk, mi az, ami táplál ben­ nünket, és miután mi magunk jóllaktunk, m egoszthatjuk aján­ dékunkat másokkal. Franz Kafka Az éhezőművész című novellájában egy olyan em­ ber portréját adja, aki cirkuszi látványossággá válik, jóllehet „mutatványa" egyszerűen a koplalásból áll. Egy ideig lenyűgözi az embereket, akik később megunják és szórakoztatóbb mutat­ ványok után néznek. Amikor megkérdezik tőle, miért koplal, azt feleli, evett volna ő, ha talált volna valamit, ami jóízű, vala­ mit, ami valóban táplálja a lelkét. Ez a történet egy szomorú pa­ rabola, amely jórészt Kafka személyes szenvedéseiből táplálko­ zik, de ennél is hatásosabb emlékeztető mindannyiunk számára: arra figyelmeztet, hogy van bennünk valami, ami arra vágyik, hogy tápláljuk. A tudatos élet feladata tiszteletben tartani ezt a szükségletet és megtalálni, mi az, ami valóban táplálja a lelket, és ami a kiteljesedésünket szolgálja, majd megosztani a léleknek ezt a kiteljesedettebb megnyilvánulását másokkal. Vagyis azt, ami táplál bennünket - csakhogy miről lehet felis­ merni, hogy mi az? Néhány alapvető pszichológiai teszt hozzá­ férhető mindannyiunk számára, ezek értékelése pedig saját pszi­ chénk függvénye. Nem léteznek ugyanis helyes válaszok - csak a te kérdéseid vannak és a válaszok, amelyeket más emberek adnak rájuk. Rajtad kívül senki sem tudja megmondani, mi a jó neked, és a legjobb esetben is legfeljebb csak azt bizonyítják, hogy nekik mi a jó - no, nem mintha tudnák. Nem azok a barátaid, akik kész­ séggel megmondják neked, hogy mi a jó számodra: tudat alatt valójában saját bizonytalan döntéseik igazolását keresik ekkor, ehhez van szükségük készséges együttműködésedre. Pszichoterápia során gyakran hallom pácienseimtől, hogy már nem jelentenek számukra kielégülést és nem töltik fel ener­

56 -

Ami igazán fontos

giával őket azok az értékek vagy események, amelyekbe energi­ ájukat addig fektették, és egyszer csak azon kapják magukat, hogy erőnek erejével kell rákényszeríteniük magukat olyan dol­ gok szolgálatára, amelyeknek korábban értelmét látták. Akár tu­ datosan, akár nem tudatosan történik ez, a psziché megy tovább a maga útján, és e ténynek egyik jele az, hogy unalmat, közönyt, energiahiányt tapasztalunk. Amikor ugyanis azt tesszük, amit a pszichénk szeretne, érezzük magunkban az energiát és izgalom jár át bennünket. Természetesen érvelhetünk azzal is, hogy ha egy komplexus teljesen hatalm ába kerített bennünket, akkor ez az energia szin­ tén túlterheli az életünket. Csakhogy éppen az a dolog nyitja, hogy figyelemmel kísérjük-e az energia jelenlétét, annak időbeli változásait, amelyek a psziché aktivitását jelzik. Ez a fajta tisz­ tánlátás, ítélőképesség megköveteli, hogy figyelmet szenteljünk érzelmi állapotainknak, tudatosítsuk magunkban m egelége­ dettségünk m értékét és kölcsönösségét. A lehető legnagyobb gazdagságot tapasztalhatjuk meg életünkben, amikor olyan fel­ adatra vagy értéket képviselő tevékenységre fordítunk energiát, amely cserébe elégedettséggel vagy azzal az érzéssel tölt el ben­ nünket, hogy van értelme élnünk. A kölcsönösség ilyen pillana­ taiban rezonanciát érzünk valahol mélyen legbelül. Ha azonban olyasmit teszünk, ami kárunkra van, rövid ideig képesek va­ gyunk ugyan fenntartani a látszatot, és a valóság ezt sokszor meg is követeli tőlünk, csakhogy idővel a pszichénk cserben­ hagy bennünket és jelentkeznek a szimptómák. Terapeutaként jóm agam gyakran szembesülök a ténnyel, hogy egy ember tünetei olyan akaratot fejeznek ki, amely ellen­ tétes az illető tudatos törekvéseivel vagy komplexusok által vezérelt programjaival. A gyógyulás, az elégedettség és az értel­ mes élet megélése csak akkor lehet osztályrészünk, ha felismer­ tük, mi az, ami táplálja a lelkünket, és vesszük magunknak a bátorságot meg a szükséges hozzávalókat, hogy ne éhezzen. Gyakran teszik fel nekem a következő kérdést azok, akik komoly fejtörést okozó döntés előtt állnak: „Ezt kellene tennem - vagy inkább azt?" Jóm agam sokszor válaszoltam „igennel" erre a kérdésre. Vagyis m indkét választás valamilyen értéket képvisel az adott személy számára, aki ezért késztetést érez arra, hogy szert te­

Éhezés a bőség közepette - A léiek táplálása

-

57

gyen kellő elszántságra, energiára, találékonyságra, áldozatra, bátorságra ahhoz, hogy egyidejűleg megerősítse mindkét lehet­ séges utat. Az ilyen józan ítélőképességű ember úgy találja, hogy a változás érdekében tett erőfeszítései sokkal kevesebbe kerülnek, mint az az ár, amit akkor fizet - napi rendszeresség­ gel - , ha nem vesz tudomást lelke éhezéséről. A lélek olyan, mint egy éhes gyermek az ajtónk előtt. Vajon meddig vagyunk képesek tudomást sem venni a jelenlétéről?

Erósz hatalmának tisztelete

Negyedik fejezet

-

59

Miért? Mi hajtja őket? Mire vezethető vissza ellentmondásos viselkedésük, önsorsrontó pillanataik - és mire föl ez a sietség? * * *

Erósz hatalmának tisztelete

Sírja fölött az Ösztön háza népe gyászolja, kit drágán szeretett, Szomorú Erósz, városok építője és zokog Aphrodité, a felforgató. W. H. Auden: Sigmund Freud emlékére

Többségünk jellemző módon hétköznapi életet szeretne élni, amely kiszámítható és irányítható is. Susan beleszeret valakibe, aki megcsalja, ő pedig felvágja mindkét csuklóján az ereit. Vajon miért? Talán hogy imponáljon a következő partnerének? Arnold úgy dolgozik, akár egy robot, és hízeleg mindenkinek, aki csak előremozdíthatja a karrierjét, és miután végre megszerzi magá­ nak a sarki irodahelyiséget, amelyet mindenki irigyel, mert mind­ két falán van ablak, minden magyarázat nélkül odébbáll, és soha többé nem látják. Vajon miért? Hol van azóta, és vajon felfedi-e valaha is akár önmaga, akár mások előtt, hogy valójában mi kész­ tette erre? Thomas, aki elsőéves egyetemista, értesül arról, hogy a szülei válófélben vannak. Közönyt színlel és nyűgödtnak mutatja magát, de azoknak, akikkel randevúzik, nem árulja el, hogy ki­ csoda ő valójában, honnan származik, és mit érez. Miért? Ennyire fél attól, hogy ismét érezzen, vagyis tudatosan megélje azt az ér­ zést, amelyet előbb vagy utóbb, de mindenképpen meg kell ta­ pasztalnia? Angéla valamennyi barátja számára érthetetlen okból egyszer csak kilép húsz éve tartó házasságából, amely stabilnak és biztonságosnak tűnt addig. Az asszonyt mindenki nagyra be­ csüli, a férjét is beleértve, ő mégis odébbáll. Miért? Amikor meg­ kérdezik tőle, nagy nehezen kiböki a következő választ: „Tudni szerettem volna, hogy élek-e még vagy már meghaltam." Az itt említett emberek mindegyikét magával ragadja valami­ lyen energia, egyfajta láz, szenvedély, vágy valami más, valami nagyobb és teljesebb iránt, és aztán csalódottan, megtagadva, fél­ revezetve vagy megcsalatva zavaros mély vízbe vetik magukat.

Őseink istenként tisztelték Erószt, akiről különféle jellemzések m aradtak ránk mint a legősibb istenségek egyikéről, aki az élet összes lehetséges formájának a forrása és az alapja, ugyanakkor a legfiatalabb isten is, aki minden áldott pillanatban képes a megújulásra. Mi is tehát Erósz, és hogyan viszonyul az eroti­ kához, illetve miben különbözik attól? Milyen szerepet tölt be tulajdonképpen ez az „isten" az életünkben? És hogyan va­ gyunk képesek továbbra is kormányozni léket kapott lélekvesztőnket a szerelem veszélyes, ámde kikerülhetetlen hom okzáto­ nya mentén, miközben mindannyiunk szíve megrepedt már, ha még nem tört össze végérvényesen? Hogyan lehetünk képesek őszintén megélni a veszteséget és a kiábrándultságot, ugyanak­ kor kellő felszabadultsággal ismét vállalni a kockázatot és bele­ vetni m agunkat egy újabb érzelmi veszélyhelyzetbe? Megszégyenüléseink és kudarcaink dacára hogyan őrizhetjük meg nyitottságunkat az élet iránt, ráadásul újra meg újra? Hogyan tarthatnánk tiszteletben Erószt, ezt az oly gyakran félreértett is­ tenséget oly módon, hogy ne váljunk a rabszolgájává közben? Ugyan akad-e közülünk valaki, aki még sohasem hozott jóváte­ hetetlen döntéseket, m iközben ez az isten tartotta hatalmában? És ki ne vágyna közülünk ilyen szenvedélyes birtoklásra? Ki ké­ pes közülünk irányítani ezt az istent, vagy ki tudja kikényszerí­ teni a hozzájárulását a mi programunkhoz? És miért szeretnénk olyannyira visszatérni hozzá, hogy ismét agyonhajszoljon ben­ nünket egy ilyen türelmetlen isten? Talán azért, mert nincs is más választásunk, és mert Erósz isten - mi pedig nem vagyunk azok. Erósz olyan célok felé hajt bennünket, amelyeket nem mindig érzünk a magunkénak, és arra késztet minket, hogy a lehetőségek kiteljesedését szolgáljuk. Vagyis amikor Erószról beszélünk ebben az összefüggésben, annak kellene látnunk őt, aminek őseink tekintették: istennek. Ha pedig az isten kifejezést használjuk ugyanitt, akkor nem valami­ féle metafizikai vagy teológiai kijelentést teszünk. Az istenek inkább metaforák, azaz hasznos elmeszülemények, az univerzum elemi

60 -

Ami igazán fontos

erejű energiáinak drámai megtestesülései, olyan energiákéi, ame­ lyek élők és elevenek, már a kezdetektől fogva mozgásban tartották az életet, és azóta is mindmáig motiválnak bennünket. Ők azok az erőmezők, amelyek energizálnak és különböző célok felé terel­ nek bennünket, amelyek túlmutatnak a tudatos értelem hatókörén - mítoszfolyamok ezek, amelyekben egész idő alatt úszunk mind­ annyian. De miért nevezzük isteneknek őket? Egy ilyen elmeszüle­ mény, egy ilyesfajta kifejezés magában hordozza a félreértés kocká­ zatát, összetévesztését a metafizikai valósággal, de ehelyütt az istenek metaforája egyszerűen csak a végtelen nagyságot, maradandóságot és jelentőséget hivatott jelenteni, valamint a tiszteletteljes elismerést, amellyel mi, emberek adózunk e hatalmas, transzcen­ dens energiáknak, amelyek áthatják mindannyiunk történeteit. Erósz maga az életerő - a vágy, amely elsősorban arra irányul, hogy kapcsolatba léphessen másokkal, építhessen, társulhasson, eggyé válhasson, alkothasson, létrehozhasson. Erósz valójában egy archetipikus erő, amelynek szükségszerű velejárója ikertest­ vére, Logosz, a megosztó, elválasztó, megkülönböztető energia. Testünkben, lelkűnkben és szellemünkben mindkét energia fo­ lyamatosan megmutatkozik. Az egyik összeolvadni, kapcsolódni és egységesíteni vágyik, miközben a másik arra törekszik, hogy megosszon, elválasszon és változatossá tegyen. Az egyik energia a másik nélkül, amely ellenpontozza, nemcsak kiegyensúlyozat­ lanná és egyoldalúvá válik, hanem démonivá is. (A démoni akkor jelenik meg, amikor valamely érték vagy erő önmaga ellentéte, ellenpontja, ellensúlya, ellenértéke nélkül fejeződik ki, amelyet szintén tisztelet övez. Még a „jó" is nemzhet „ördögit" idővel, ha korlátozás és tudatosság nélkül jut érvényre.)* Az istenek m indenekelőtt tiszteletet és figyelmet várnak tő­ lünk, és amennyiben megfeledkezünk róluk - pontosabban az általuk m egtestesített energiákról - , azzal szörnyetegeket ho­ zunk létre, legyen szó akár saját testünkről, akár gondolataink­ ról, akár társadalmi rendszereinkről.

* A Wh\f Good People Do Bad Things című munkámban több példával is il­ lusztrálom, hogyan képes még a jó is negatív eredményeket produkál­ ni, és hogy - paradox módon - miként válhat a „jobb" ellenségévé a „jó", valamint azt, hogy nekünk, embereknek nem a jóság, hanem a tel­ jesség elérése az erkölcsi feladatunk.

Erósz hatalmának tisztelete

-

61

Erósz ezerarcúsága révén mindenütt megnyilvánul az embe­ rek hétköznapi életében: a beszélgetéseinkben, az ételünkben, alkotó tevékenységeinkben, testi egyesüléseinkben, teremtése­ inkben, fantáziaképeinkben, a populáris és szakrális kultúrák­ ban. Milyen gyakran jutott kifejezésre az Istennel való eggyé válásunk vágya például a szexualitás különféle metaforáiban, legyen szó akár Salamon könyvéről, John Donne költeményeiről és a m isztikusok extázisélményeiről, függetlenül attól, hogy szúfik vagy katolikus szentek élték át azokat? M iért is nevez­ nénk az orgazmust le petit morte-nak („a kis halál"), ha nem úgy élnénk meg, mint egy fájdalmas, elidegenítő tudatosságnak a csillapodását - amelynek alapja természetszerűleg a másiktól való kötelező elválás - a másikkal való extatikus egyesülés ré­ vén? M iért van az, hogy egyszerre örömteli és fájdalmas tapasz­ talat életet adni egy gyermeknek vagy létrehozni egy műalko­ tást, ha nem azért, mert egy olyan archetipikus energia szolgála­ tában tesszük ezt, amely még a kényelem és biztonság iránti vágyunkat is felülírja? Az em beriség közös egzisztenciális osztályrésze a szeparáció (különválás) élménye. Születésünkkor pszichés traumaként él­ jük meg elválásunkat a Másiktól, és a másoktól való elidegene­ dés jegyében éljük egész életünket, miközben állandóan munkál bennünk az újbóli kapcsolatfelvétel igénye és a hazaérkezés vá­ gya. Egy gyermek pszichés egészsége sokszor azon áll vagy bu­ kik, hogy hogyan és milyen mértékben közvetítik a szeparáció traumáját az őt támogató, megerősítő szülők. Az pedig, hogy mennyire leszünk érettek felnőttként, azon múlik, mennyire va­ gyunk képesek elviselni másoktól való elválásunkat, illetve ápolni a kapcsolatot saját énünkkel. Első terápiás ülésünk első órájában így fogalmazta meg ezt egyik páciensem, miután egy szívroham váratlanul elragadta tőle a férjét: „Ki fog kikísérni en­ gem a fürdőszobába az éjszaka kellős közepén?" Amikor erre szelíden azt feleltem, ezentúl csak saját magára számíthat majd e téren, fogta magát, felállt és távozott, végleg otthagyva a terá­ piát. Ezek azok a pillanatok, amikor Erósz anélkül jut érvényre, hogy hatását ellensúlyozná Logosz, a szeparációhoz, a fejlődés­ hez és a differenciálódáshoz szükséges energia.

62 -

Ami igazán fontos

Ha m egpróbáljuk felmérni, milyen szerepet játszik Erósz a férfiak és nők életében, azt tapasztaljuk, hogy nem létezik olyan példa, amely maradéktalanul érvényes lenne valamennyiünkre. Jóllehet mindannyian mások és egyediek vagyunk, akik rácáfol­ nak és m egdöntik az ilyesfajta általánosításokat, mégis léteznek olyan minták, amelyeket idővel kialakítottunk magunknak, és amelyeket jellem ző módon társítunk a férfiakkal és nőkkel.* Erósz m indkét nem számára a kapcsolatról, az érintkezésről szól, jóllehet eltérő formában és más-más jellemzőkkel. M indm áig tart a réges-régi vita, amely a természet és a neve­ lés, a genetika és a kulturális kontextus között folyik, mert a téma összetett, és mert mindkét erőmező szerepet játszik benne. A nemi identitás és a szexuális preferencia biológiailag megha­ tározott, de nagyban befolyásolja a szociális környezet is. Ha megnézzük például, hogy milyen sokan járják a homoszexu­ alitás útját, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a jelen­ ség mindig is létezett, mind az emberek, mind pedig az állatok világában, és hogy a melegek aránya lényegében változatlan szer­ te a világban, ami azt sugallja, hogy a homoszexualitás genetikai­ lag determinált, nem pedig „életmódválasztás" kérdése. Értelmesebb célokra - például minél szélesebb körű tudomá­ nyos, kulturális, ismeretterjesztésre, hogy ily m ódon is enyhít­ sék vagy elfojtsák az egyén szexuális beállítottságával kapcsola­ tos szorongásait, valamint sok más ellentmondást, amely zavarja az emberek személyes komfortérzetét - is lehetne fordí­ tani az iránytévesztett teológiai erőfeszítéseket, amelyek arra irányulnak, hogy megváltoztassák az emberek szexuális prefe­ renciáját. Ráadásul vajon nem számít-e istenkáromlásnak az, ha ezzel m egkérdőjelezzük az „istenséget", aki megteremtette m a­ gukat a nemeket, a nemi identitást és a szexuális preferenciákat? Erósz m űködésének területei a kifejezés módjának végtele­ nül sokféle változatát ölelik fel, jóllehet nem könnyű m eghatá­ rozni és behatárolni azokat a társas és társadalmi építményeket,

* Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy e kérdéseknek m ár a taglalása is ellentmondásos és összetett feladat, és ugyanilyen ellentmondásosak az ezzel kapcsolatos állítások mellett szóló érvek is. Mégis úgy vélem, hogy ha közösen gondolkodunk erről itt, azt az olvasó gondolatébresz­ tőnek és hasznosnak is találhatja majd tudatossága szempontjából.

Erósz hatalmának tisztelete -

63

vagy akár csak elmeszüleményeket, amelyeken keresztül ezeket érzékeljük. Ha azt vesszük, hogy m iképpen mutatkozik meg Erósz a nők életében, megállapíthatjuk, hogy energiája elsősor­ ban és leggyakrabban az emberi viszonyokban jut érvényre: vagyis a nők többsége a kapcsolatok minőségének javítására for­ dítja a legtöbb energiát, és ugyanez jelenti számukra az elége­ dettség legfontosabb forrását is, akár társhoz, akár gyermekhez vagy baráthoz fűződik. A férfiak többsége számára Erósz jellem ­ ző m ódon a célorientált viselkedési formákban nyilvánul meg. Nyilvánvaló, hogy mindkét nem képviselői számtalan formá­ ban megtestesítik a másik manifesztációit is, mivel a nők erőfe­ szítései a céljaikra irányulnak, a férfiak pedig profitálnak a m á­ sokkal folytatott érzelmi-indulati kölcsönhatásokból. M int ezt Irene de Castillejo spanyol jungiánus pszichoanalitikus kifejtette egy helyütt, az egyik nem jellem ző módon gyakrabban testesíti meg az életerőt „diffúz tudatosság", míg a másik „fókuszált tu­ datosság" révén. Hogy melyik út a helyes? Nyilvánvalóan m indkettőre szükség van, jóllehet az állandóan változó kulturá­ lis kontextusok hol az egyiknek, hol pedig a m ásiknak kedvez­ nek. M indkét esetben tetemes árat kell azonban fizetnie m ind­ két nem képviselőinek az egyikre való támaszkodásért vagy a másik mellőzéséért. A férfiak jellemzően szigorúan a világi feladatokra összponto­ sítanak, aminek gyakori következménye az, hogy lelkivilágukra egyre inkább az elidegenedés lesz a jellemző. Ok a külső eredmé­ nyekben és elismerésben vélik megtalálni az elégedettség forrá­ sát, ami lehet a siker (William James megfogalmazásában: „a si­ ker ringyó istennője") hajszolása, a széles körű elismertség, a pénz, vagy akár a kimagasló teljesítmény elérése nyomán létrejö­ vő elégedettség érzése, és tipikus módon elvárják társuktól, hogy ennek ellensúlyozására ők biztosítsák számukra az érzelmi táplá­ lékot. Őket részben a saját természetük motiválja, részben pedig a tágabb és szűkebb értelemben vett környezettől érkező üzenetek, hogy szakadjanak el saját talajuktól, alapjuktól, vagyis akár az ott­ honuktól, akár az édesanyjuktól. Másfelől saját kulturális-civili­ zációs késztetéseik is mozgatják őket, hogy megtapasztalják, mi az értékük és mit érnek a világban. M élységes m agányossághoz vezet ez a fajta elidegenedettség tulajdon ösztöneinktől és másokkal való kapcsolatainktól.

64 -

Ami igazán fontos

M int ezt már korábban is leírtam, a nők számára az a legjobb út egy átlagos férfi életének megértéséhez, ha elképzelik, milyen lehet az, ha 1. el kell szakadniuk legbizalm asabb barátaiktól, akikkel m eg szokták osztani legféltettebb titkaikat, félelm eiket és rem ényeiket; 2. megszakad a kapcsolatuk saját belső vezérlő rendszerükkel, amit nevezhetünk ösztönnek, intuíciónak, ér­ zelmi életnek vagy lelkivilágnak; 3. saját értéküket elsősorban azzal mérik, hogy m ennyiben tudnak megfelelni az eredm é­ nyességre vonatkozó külsődleges, absztrakt elvárásoknak. (A nők többsége számára riasztóan sivárnak tűnhet ezek után a férfi lelkivilága, de így legalább jobban m egérthetik a másik ne­ met. Azok a nők, akik megism erik ezt a patriarchális képződ­ ményt, rövid időn belül ugyanazokat a problémákat tapasztal­ ják meg, m int a férfiak, jóllehet az öndiagnosztizálás fejlett képességével, amely lehetővé teszi számukra, hogy kilépjenek ebből a forgatókönyvből.) Tény, hogy a nők élete a történelem során a hatalomból kire­ kesztve és a boldogtalanság jegyében telt, és ezért jórészt a fér­ fiak felelősek, a férfiak élete - az önelidegenedés miatt fizetett nagy ár miatt - talán még az övékénél is nyomorúságosabb és szánalmasabb. Valójában a férfiak a gyengébbik - a veszélyezte­ tett - nem. Önmaguktól való elidegenedésük miatt általában nem hajlandóak kapcsolatba lépni a bennük élő „fem ininnel", vagy kigúnyolják őket ez irányú erőfeszítéseik miatt, ezért túlsá­ gosan nagy lélektani hatalmat engedtek át a nőknek, és azután vagy m egpróbálják irányítani őket, vagy igyekeznek a kedvük­ ben járni, vagy egyenesen kerülik őket. Jóllehet biológiai indít­ tatású, a szexualitás éppen ezért lélektani szempontból nézve túlságosan fontos szerepet játszik a férfiak lélektanában. N apja­ inkban az internethez kapcsolódik a leggyorsabban terjedő szenvedélybetegség, márpedig a weboldalak és a legnépsze­ rűbb site-ok többsége pornográf tartalmú. Igaz, hogy többségük csak felszínes, de látszólag költségmentes hozzáférést biztosít a „fem ininhez", hasonlóan az évezredek óta használt gyógy- és kábítószerekhez, szeszesitalokhoz. Sajnálatos m ódon ezek nem ­ csak tárgyiasítják a nőket, és teljesíthetetlen normákat és elvárá­ sokat terem tenek és visznek be a való világban élő férfiak és nők életébe, hanem tovább mélyítik a szakadékot, amely a férfiakat elválasztja a Jung által animának nevezett énjüktől.

Erósz hatalmának tisztelete

-

65

Az anima - a 'lélek' jelentésű latin szó - a férfiak lelkivilágá­ nak, a testhez, az ösztönökhöz, az érzésekhez, az értékekhez és a spirituális törekvésekhez való viszonyának a metaforája. Ha egy férfi elszakad saját animájától, akkor depresszióba eshet, indulatossá válik, otthontalannak érezheti magát, és hajlamos lesz arra, hogy a külvilágban keresse az animát. Minél inkább kifelé fordulva keresgél, annál jobban szenved majd az anima hiányától. Azt hiszi, majd megtalálja egy nőben vagy valamiféle szublimált pótlékban, helyettesítőben, csakhogy akármilyen erősek és gazdagok is ezek a kapcsolatok, akkor is csak részben lehetnek képesek begyógyítani azt a kiterjedt sebet, amely a lei­ ken keletkezett, mert nem töltheti be valódi szerepét. Erósszal kapcsolatos tapasztalatai jellem zően abban m erülnek ki, hogy projektálja animáját a sikerre, egy nőre vagy valamely absztrakt értékre, de végül kiábrándult, dühös és depressziós emberré vá­ lik. Láthatjuk tehát, hogy az átlagos férfi - nemcsak jelenleg, ha­ nem a történelem során mindvégig - folyton keres valami m ély­ rehatót, valami csábítót, valamilyen késztetést, ami „odakint" van, m iközben egyre csökken annak esélye, hogy rájöjjön: m eg­ szakadt a kapcsolata az animával, amely „idebent" lakozik. A férfiak animájának Erósz-projekciója irányulhat például 1. Éva alakjára, vagyis az ösztönös szexualitásra; 2. az Anya fi­ gurára, aki a tápláló forrás; 3. a múzsára, vagyis az ihletet adó nő alakjára, mint amilyen Beatrice volt Dante számára; vagy 4. a természet bölcsességét megtestesítő Sophia istennő alakjára. Számtalan irodalmi és képzőművészeti alkotás, megannyi kul­ turális (civilizációs) tevékenység és projekció, valamint tenger­ nyi energia termelődött ezekből az imágókból - az anima mégis egyre kevésbé van jelen a férfiak többségének életében. Érdemes felidéznünk Friedrich Hölderlin költő idevágó megállapítását: „Amit keresel, közel van, és feléd tart, hogy találkozz vele". A nő számára - Jung kifejezésével élve - az animus** testesíti meg a felhatalmazást, azaz saját személyes értékének, lélektani gravitásának (mélységének és minőségének) érzetét, amely lehe­ tővé teszi számára, őt pedig képessé teszi arra, hogy élje a maga életét a világban. Hasonlóan az animához, amely az életben tar­ tó lelket testesíti meg a férfiak számára, az animus a nő saját * A latin 'lélek' jelentésű szó hímnemű alakja, Jung „spiritnek" fordította.

66

-

Erósz hatalmának tisztelete

Ami igazán fontos

lelki energiáját jelenti, amellyel saját fogalmai szerint éli az éle­ tét. Am ikor egy nő e belső animus támogatását élvezi, akkor az legitim álja a vágyait, és segít neki megvalósítani azokat. Ha az animus negatív, akkor aláássa a nő önbizalmát, és meg­ osztja az energiáit: a kételyt, az érvényvesztéstől való félelmet, Erósz eltérítését és a depressziót táplálja. Ha az animus nincs tudatosan jelen a nő számára, akkor ki fogja vetíteni azt (projek­ ció), ahogyan a férfiak teszik az animával. A populáris kultúrá­ ban például a következő formákban jelennek meg ezek a projek­ ciók: 1. Tarzan, vagyis a nyers erőt képviselő férfi; 2. a hős, vagyis a nagy tettek véghezvivője; 3. a logosz, a szó, az intellek­ tus, a kifejezés erejének embere; valamint 4. a bölcs, aki a transz­ cendens, a spirituális bölcsesség embere. Egy nő érésének, fejlő­ désének folyamata szempontjából kulcsfontosságú, hogy jogot form áljon ezekre a szerepekre, képességekre és feladatokra. Természetesen és helyénvaló módon napjainkban bírálat éri ezeket a civilizációs sztereotípiákat a nemek elhatárolása miatt, de még így is sokféle kifejezésmódját látjuk viszont ezeknek a projekcióknak a mozifilmekben, dalokban, helyzetkomikumra épülő szappanoperákban és szokásainkban is. (Ha egy zene­ szerző dalai például folyton az imádott Másik kereséséről szól­ nak, a találkozásról ezzel a csodálatos Másikkal, a vitáiról ezzel a civakodó Másikkal, a M ásik elvesztéséről, a M ásik újbóli kere­ séséről, akkor biztosra veheti, hogy m indenkit a Másikkal közös történetének valamely fázisában fog megtalálni a dal, s ezért megírhatja minden idők szerelmes dalát, különösképpen akkor, ha country stílusban komponálja azt, és egy hosszú fülű kutyát is szerepeltet benne.) Bár könnyen parodizálhatok, ezek a motí­ vum ok nem lennének töretlenül mindenütt jelen napjaink oly népszerű popkultúrájában, ha nem érintenék meg a tudattala­ nunk mélyét: ugyanis nem vonzódunk olyasmihez és nem ren­ dít meg bennünket az, ami nem hatol a lelkünk legmélyére. Ha nincsen tudatos kapcsolat Erósszal, ha a nőknek és férfi­ aknak nem áll rendelkezésére olyan minta, felhatalmazás vagy megerősítés, amelyre szükségük van ahhoz, hogy kapcsolatba kerülhessenek ezzel a földi energiával, akkor szenvedni fognak attól, hogy elszakadtak saját útmutató ösztöneiktől, úgy érzik, elvágták őket a transzcendenstől, és kényszeresen, de ered­ ménytelenül keresni fogják a külvilágban azt, ami hiányzik saját

-

67

lelkivilágukból. Akad-e közöttünk valaki, aki sohasem kereste még a szeretett Másikban a táplálás és felhatalmazás forrását, amelyre mindannyiunknak ugyanúgy szüksége van? Ki az, akit nem form áltak vagy nem sebeztek meg e keresés civilizációs ki­ fejeződési formái? Ki az, aki képes ellenállni a képzelőerő csábí­ tásainak, ezáltal tagadva - vagy fel sem ismerve - a tényt, hogy az isteni erők és hatalmak kezdettől fogva bennünk lakoznak? Amikor Jung egy helyütt megállapította, hogy „minden neuró­ zis egy-egy sértett istenség", ez metaforikusán azt jelentette, hogy egy mélyreható, ösztönös energia végül megbosszulja ma­ gát szomatikus zavaraink, kényszereink, függőségeink vagy projekcióink révén. Bizton számíthatunk arra, hogy a külvilág­ ban fogjuk keresni mindazt, aminek a létezését tagadjuk ma­ gunkban. Ha eddig még nem úgy értékeltük Erószt, mint ön­ m agunk és a világ teljesebb és mélyebb megismerésének lehetőségét, és nem kerestük azt, akkor sokkal nagyobb a való­ színűsége annak, hogy kiszolgáltatottá válunk terveinknek és projekcióinknak - legyen szó akár szexről, drogról, valamely jel­ képről vagy kapcsolati függőségről - , mert semminek sem lehet nagyobb hatalma felettünk, mint saját tudattalanunknak, amely erejénél fogva döntéseket hoz helyettünk hétköznapjaink során. * * *

Általában véve elmondhatjuk, hogy a nőknek jobb és árnyaltabb a kapcsolata Erósszal, mint a férfiaknak, mivel nagyobb valószí­ nűséggel találják meg az istenség közbenjárásának lehetséges m ódjait a különböző helyzetekben. A férfiak azonban gyakran azonosítják Erószt a sikerrel, ezért megsemmisültnek érzik magukat nyugdíjaztatásuk, áthelyezésük, impotenciájuk vagy a vereség bármely formája miatt. Sajnálatos m ódon ugyanők hajlamosabbak arra, hogy szomorúságba, depresszióba, drogfogyasztásba, öngyilkosságba, kényszeres szexualitásba sod­ ródjanak, vagy alkalmi szeretőket keressenek, figyelemelterelő tevékenységekhez és pótcselekvésekhez folyamodjanak. Ennek megfelelően később rosszul kezelik házasságuk kudarcát, hitve­ sük halálát, nyugdíjaztatásukat, állásuk megszűnését, mert m egszakadt a kapcsolatuk saját lelkivilágukkal. A nők is mély­ ségesen m egszenvedik ezeket a veszteségeket, de ők jellem zően

68

-

Ami igazán fontos

Erósz hatalmának tisztelete -

differenciáltabb, árnyaltabb kapcsolatban állnak Erósszal, mert az idők során kiépítették védőhálójukat az őket támogató bará­ tok, időtöltéseik, változatos tevékenységeik és bőséges kommu­ nikációs lehetőségeik révén, és általában fejlettebb a kapcsola­ tuk saját énjük iránymutató magjával, intuitív középpontjával. M egállapítottuk már, hogy a magányosság kezelésének leg­ jobb stratégiája az egyedüllét. Az egyedüllét állapotában az em ­ ber nem magányos, hanem önmaga számára van jelen, s ebből az állapotból tartalmas, minőségi beszélgetések születhetnek. Ha - általában véve - a nők többsége kialakította kapcsolatát sa­ ját lelkivilágával, akkor az őket támogató „védőháló" mellett maguk is képesek arra, hogy hatékonyan oldják magányosságu­ kat az egyedülléttel. Ez a találkozás Erósszal, amely az egyén ösztönös énjével való kapcsolatán keresztül válik lehetővé, működőképesebb a nők számára, és hatékonyabb a férfiak tipikus megoldásainál, akik újra meg újra a külső animávdl akarnak kapcsolatba kerülni, csillapítani vagy elfojtani próbálják fájdal­ maikat, vagy átadják magukat a depressziónak. Mindannyian Erósz istenség révén keresik az élet egzisztenciális megpróbál­ tatásainak transzcendenciáját, csakhogy igen változatos straté­ giákkal és eredménnyel teszik ezt. Míg a férfiak általában tudat­ talanul szenvednek az elidegenedés miatt, a nők jellemzően megtanulták, hogy Erósz isten tiszteletéhez szükség van arra, hogy gondoskodjanak önmagukról, őrizzék meg az egészségü­ ket, ápolják kapcsolataikat és hallgassanak útmutató ösztöneik­ re. Ezek révén ugyanis jobban boldogulhatunk ebben a világ­ ban, és segítségükkel idővel sokkal közelebb kerülhetünk otthonunkhoz, vagyis önmagunkhoz. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a nők nyíltan vállalva gyászolják szükségszerű veszteségeiket, ami lélektani őszinteségük magasabb fokára utal, m iközben a férfiak inkább eltemetni igyekeznek azokat. Csakhogy - mint ezt ma már tudjuk - előbb-utóbb m indenkép­ pen felszínre tör valahol, amit m egpróbálunk elfojtani. * * *

Nem régiben beszélgettem egy, az átlagosnál tudatosabb, már visszavonult férfival, aki sokkal jobban kezelte nyugdíjazását, mint bárki az ismerőseim közül: miután egészen addig a pénz­

69

keresésnek szentelte az életét, nekilátott módszeresen összesze­ degetni spirituális mozaikképének megmaradt darabkáit. M ég­ is arról számolt be nekem, hogy időről időre eluralkodik rajta az elismerés iránti, régről ismerős vágy, ez pedig arra késztette, hogy megossza tapasztalatait, szakmai tudását azokban a válla­ lati testületekben, amelyeknek nyugdíjazása után is tagja ma­ radt. M iközben belátja, hogy szüksége van mások elismerésére, kritikával viszonyul a gyermeki önértékhez és ugyanakkor egy norm ális felnőtt normális vágyához is, tisztában van azzal, hogy ez a késztetés az eddig még elvégezetlen feladatokat jelképezi számára. Miután életét eddig az üzleti életben, pénzkereséssel és a hatalom gyakorlásával töltötte, most már tisztán látja, mi a teendője. Az öngyógyítás feladatát, amely jelenleg és később is adódik majd számára, csak akkor teljesítheti, ha megtanulja értékelni a párbeszédet, amelyet saját lelkivilágával folytat, csakúgy, mint a lélek számtalan aspektusát, amely jelenleg még hozzáférhetetlen számára. Miután számot vetett önmagával, lel­ ke „lelkesen üdvözölte", hogy elmerült a távol-keleti filozófiák­ ban, felkeresett történelmi jelentőségű helyeket, elmélyült a pszichológia és a filozófia tanulmányozásában, a rodeófotózásban - vagyis csupa olyan szenvedélyben, amelyet elhanyagolt korábban, hogy szolgálhassa a „Közgazdaságtan istenét". Bár már nyugdíjas, továbbra is Erósz motiválja tetteit, de most már azon értékek szolgálatában cselekszik, amelyeket régebben ki­ szorított a külvilág nyomása és átmeneti szerepei, amelyek után azonban régóta vágyódott a lelke. * * *

Ne feledjük, hogy ha Erószról mint istenről beszélünk, az még nem valamiféle teológiai vagy metafizikai állítás: sokkal inkább m etaforikus kiemelése archetipikus, egyetemes és mélyen gyö­ kerező hatalmának, amellyel befolyásolja az életünket. Ha úgy tekintünk az „istenekre", mint testet öltött energiákra, akkor nem csak hozzáférhetővé tesszük azokat a tudat számára, ha­ nem tiszteletünket is kifejezzük e hatalmak autonómiája és transzcendenciája iránt, elismerve, hogy életünk minden terüle­ tén jelen vannak. A mindenható Erósz jogkörének átruházása az íjjal és nyíllal felfegyverzett, de pelenkás kisgyermekként ábrá­

70 -

Ami igazán fontos

zolt Cupidóra e tisztelet korlátozását jelenti. Bár Cupido is ren­ delkezhet hatalommal, ő csak a „gyermeki" lehetőségeket és al­ kalm akat fejezheti ki, amelyeket nem övez olyan nagy múltú tisztelet, m int Erószt, az ősrégi, energiával rendelkező funda­ mentumot, amelyre az élet minden létező formája épül. A tény, hogy Cupido a romantika és a Valentin-napi üdvözle­ tek főszereplőjévé lépett elő mára, mint ahogy az Ördög a sport­ ágak üdvöskéjévé alakult át,* érzékletesen szemlélteti, hogyan keletkeztek a szimbólumokból ezek a hatásos, de leegyszerűsí­ tett képek, amelyek egykor túlmutattak önmagukon a m isztéri­ um irányába, és váltak jelekké, amelyek egyszerű fogalmakként tokosodtak meg az egóban, és elcsépelt közhelyekké koptak. N em régiben beszélgettem egy férfival, aki már egyáltalán nem érzett testi vágyat a felesége iránt. Ő maga értetlenül állt e változás előtt, az asszonyt pedig elszomorította ugyanez a fejle­ mény. Ez term észetesen nem jelenti azt, hogy a férfi Erósza m eg­ szűnt volna létezni, hiszen az istenek sohasem tűnnek el - azt viszont megtehetik, hogy elpártolnak tőlünk.** Vagyis akkor hol találhatja meg ez a férfi a maga Erószát? Talán befekteti ezt az energiát a munkájába, vagyis egy másik, kivetített (projektált) értékbe? Esetleg egy betegség formájában ölt majd testet vagy a psziché tart rá igényt, s ezért a tudattalanba áramlik? A férfi ugyan szomorkodik, de nem depressziós. Elfoglalt, de nem megszállottja a munkájának. Nem szenved semmiféle diagnosz­ tizált, látható betegségben, viszont m egszakadt kapcsolata az istennel. Am ikor ezeket a sorokat írom, azon dolgozunk, hogy nyomára bukkanjunk ennek az inkognitóban lévő istenségnek, és kiderítsük, hová tűnt. Erósz hatalm ának méltatásával Freud mindannyiunknak nagy szívességet tett, de részben neki köszönhető az is, hogy ezt az istenséget - túlságosan leszűkítő értelmezéssel - szinte kizá­ rólag a szexualitással társítjuk. Tény, hogy Freud határozta meg

* Utalás arra, hogy angolszász nyelvterületeken sok sportklub nevében szerepel az 'ördögök7jelentésű Devils szó. (Aford.) ** Erre a kérdésre visszatérek még egy későbbi fejezetben, amikor azt tag­ lalom, miért igék az istenek, nem pedig főnevek, de arra is kitérek, hogy hol találjuk őket jelenleg.

Erósz hatalmának tisztelete

-

71

a szublim áció* fogalmát is, amelynek során az első számú tárgyá­ tól elzárt „szexuális" ösztön differenciálódhat és máshol - pél­ dául a munkában, a művészetekben vagy „magasabb rendű" kulturális formákban - kereshet kielégülést. Jung is felismerte és elismerte Erósz hatalmát, de annak számos kulturális formáján nem egy elsődleges program másodlagos, módosított változa­ tát, hanem olyasmit értett, ami lényeges számunkra az élet értel­ mének holisztikus kereséséhez. Arra a m egállapításra jutott, hogy mi, emberek jelképalkotó, jelképteremtő teremtmények vagyunk. A középkorban, amikor az átlag életkor a legjobb eset­ ben is csak harminc év körül mozgott, vajon miért szentelte va­ laki rövid életét egy katedrális építésének, ami évszázadokig is eltartott, miközben tudta, hogy sohasem láthatja majd az elké­ szült csodát? Vagy, ha már itt tartunk, miért lenne hajlandó egy szülő áldozatot hozni gyermekéért abban a tudatban, hogy utó­ da úgyis halálra ítélt, és valószínűleg egészen más utat választ majd, mint amilyet ősei elvárnak tőle? Nem túlzás-e mindezt a szexualitással, annak sokféle formájával magyarázni? Hát nem jobb lenne megfordítani ezt az érvelést, és azt mondani, hogy a szexualitás egy csupán az életerő számos kifejeződési formája közül, jóllehet olyan elemi erejű energia, amely valamennyi léte­ ző változatában arra törekszik, hogy olyan célokat szolgálhas­ son, amelyek nagyon is rejtélyesek maradnak számunkra? Vajon Erósz végső soron nem egy rejtélyes istenség-e - és nem felfoghatatlan-e számunkra? És nincs-e jelen Erósz az emberi m eg­ nyilvánulás valamennyi létező formájában? Ne feledjük, hogy az istenek azt kérik tőlünk, emlékezzünk rájuk és tartsuk tiszteletben őket. Ha nem feledkezünk meg Erósz hatalmáról, akkor magát az életet szolgáljuk - vagyis azokat a ti­ tokzatos célokat, amelyek hajtanak bennünket, mint hajtották egykor elődeinket, és mint hajtani fogják utódainkat is. Ha meg­ szakad a kapcsolatunk Erósszal, akkor az élettel is szakítunk. Mindannyiunk életében előfordul, hogy bekövetkezik ez a kap­ csolatvesztés. Bármelyikünk lehet olykor zaklatott, kimerült,

* Egy tudattalan folyamat pszichoanalitikus elnevezése, amelyben egy szexuális impulzus vagy annak energiája úgy változtatja meg irányát, hogy egy társadalmilag elfogadott, nem szexuális jellegű cselekvéshez vezet. (Aford.)

72 -

Ami igazán fontos

megcsömörlött vagy depressziós. Ilyenkor megfeledkezünk az is­ tenekhez fordulásról, és inkább átadjuk magunkat a tudatunkat beszűkítő, kérlelhetetlen neurózisoknak. Nemrégiben valaki ezt mondta nekem: „Nem maradt más választásom, mint elmenni", ami alatt valójában azt értette: „meghalni". Azt válaszoltam erre, hogy bármilyen sok feladatot teljesített már életében, Erósz min­ dig is szólítani fogja, újra meg újra, és egészen az utolsó lélegzetvételünkig Erósz késztetéseinek szolgálatában állunk. Terapeutaként mindig - még a legnyomorultabb állapotunk­ ban is - m eg kell kérdeznünk, hol is van az élet, hová tart Erósz és m it vár tőlünk. Paradox módon gyakori eset, hogy a szá­ munkra fájdalmas tünetek, amelyektől szabadulni szeretnénk, vagy amelyeket elfojtani igyekszünk, valójában Erósz - talán ép­ pen egy m egsebzett Erósz - kifejeződési formái. Lelkünk gyó­ gyulásához szükségünk van arra, hogy nyomon kövessük Erósz m ozgását saját énkivetítéseinkben (projekcióinkban), vagy hogy mi m agunk járjunk Erósz halványodó lába nyomában, egészen depresszióink legmélyére, ahol Erósz vár bennünket, hogy is­ mét találkozhassunk vele. A tudatosságnak és a terápiának is az a feladata, hogy kövessük az árulkodó kenyérmorzsák által ki­ jelölt ösvényt érzelmeink rengetegében - vagy hogy egy másik kultúrtörténeti utalást használjunk: Ariadné fonala nyomán ha­ ladjunk a mindannyiunk bensejében rejlő útvesztőben, mert így állíthatjuk helyre kapcsolatunkat az istenekkel. Hadd em lítsek itt más példákat is! Amikor megpróbáljuk ki­ deríteni, m iért estünk depresszióba, vagy miért szenvedünk pá­ nikrohamoktól, miért hozunk önsorsrontó döntéseket újra meg újra, akkor követnünk kell a tüneteink „logikáját" egészen ad­ dig, am eddig ezt a lelkünk igényli tőlünk. (A tüneteink ugyanis valójában egy belső konfliktus „logikus" kifejeződési formái, amelyekben az elfojtás és a kifejezésre juttatás közötti ellentétek testesülnek meg.) Miért van, hogy a depresszió esetében „lelki­ világunk döntőbizottsága" megtagadja az együttműködést az ego „nagyfőnökének" programjával? Mit is akarnak „ők" tő­ lünk? M iért választja éppen ezt fókuszpontjának a generalizált szorongás, amely az ember egzisztenciális kondíciójának egyik elkerülhetetlen megnyilvánulási formája? Miféle feladattal kell szembesülnie a tudatunknak ahhoz, hogy felszabadíthassa Erószunkat az általa preferált célok érdekében, miközben a szoron­

Erósz hatalmának tisztelete

-

73

gás hullám ai között éviekéi? Miért vagyunk továbbra is kiszol­ gáltatottak egy, a saját értékünkre vonatkozó réges-régi üzenetnek, amely az önsorsrontásra való, újra meg újra érvényre jutó ártó és kártékony hajlamunkban mutatkozik meg? És honnan szár­ mazik ez a sürgető üzenet, ki küldi nekünk, és milyen viselke­ déssel reagáljunk rá kompenzálásképpen? A megsebzett Erósz e ténykedései és a tudatosságot problé­ mák formájában aláásó tünetek valójában arra késztetnek ben­ nünket, hogy irtsuk ki az aljnövényzetet, és így teljesebben ki­ bontakozhassanak az élet természetes kifejeződési formái. Az önvizsgálatnak ez a formája nem segít nekünk abban, hogy „kiegyensúlyozottak" legyünk, és nem valószínű az sem, hogy ezzel elnyerjük mások tetszését, de biztosan autentikusabb. Paul Tillich teológus egy helyütt ekként határozta meg a bűn fogal­ mát: „inautentikus létezés", Jung pedig így definiálta a neuró­ zist: „az inautentikus szenvedés választása az autentikus szen­ vedés helyett". Az utóbbi esetben nyilvánvalóan az isteneket szolgáljuk, nem pedig a neurózist. Véleményem szerint Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című írása volt az első jelentős mélylélektani mű a modern kor­ ban, amely Erósz dicséretét fejezi ki, még Freudot megelőzően. Ebben az 1863-ban keltezett munkájában az író zavarba ejtő részletességgel jellemzi a nárcisztikus, homályos programokat, amelyek a civilizáció világának mélyén áramlanak, és rombolják vagy cáfolják annak állítólagos értékeit. Jóllehet Dosztojevszkij önámító hajlamaink szigorú kritikusa, végső soron mégis az ember irracionális energiáit és Erósznak vágyaink által irányí­ tott cirkuszát dicséri, amelyek révén kimutatjuk, hogy emberek vagyunk, nem pedig billentyűk egy zongorán, amelyek, ha le­ nyomják őket, előre megjósolható módon fognak rezonálni, pontosan úgy, ahogyan beprogramozták őket.* Dosztojevszkij profetikus félelme az volt, hogy m egszakad a kapcsolatunk még Erósz természetellenes permutációival is, és * A modern pszichológia túlnyomórészt lekicsinyelli az ember gazdagsá­ gát és összetettségét azáltal, hogy a jutalmazásos kondicionálásra, a kognitív folyamatokra és a viselkedési mintákra korlátozza annak vizs­ gálódási területét és kezelési módszereit. Mi, emberek olyan terem tmé­ nyek vagyunk, akiknek szükségük van célra és értelemre, és rendkívüli m ódon szenvedünk ezek hiányától.

74 -

Ami igazán fontos

olyan beprogramozott emberekké válunk, amilyeneket a követ­ kező évszázad rendszerei közül oly sok valóban létre is hozott: e rendszerek névtelenséget, elszemélytelenedést, automatikus reakciókat és kondicionált értékrendeket hoztak magukkal. Az em beriség Dosztojevszkij által m egrajzolt portréja zavar­ ba ejtő és nyilvánvalóan ellentmond egoeszményeinknek, csak­ hogy - m int ezt Jung megállapította - az Árnyék nélküli ember­ ről bebizonyosodik, hogy valójában felületes. A Dosztojevszkij által m egrajzolt ember bosszúálló, féltékeny, irigy, önző és bán­ tón viselkedik azokkal, akiket szeret. Tehát tulajdonképpen olyan, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Ez az ember ugyan­ akkor hajlandó elismerni saját kisszerűségét és narcizmusát, amely tulajdonságokat mi inkább leplezni szoktuk, még önm a­ gunk előtt is. Bármennyire ellenszenvesnek látjuk is őt, azonos velünk, az élete pedig Erósz eleven kifejeződése, az istenség va­ lamennyi lehetséges formájában. Bár nem valami tetszetős ez a portré, mégis ez kínálja egyfajta módon a legteljesebb harm óni­ át, amely megfelel a különféle istenségek sokféle, az emberisé­ get mozgató elvárásainak. A m indannyiunk életét jelentő utazás során Erósz az eleven lélek kalauza. Többségünk korán megtanulja, hogy ne bízzon a vágyaiban, és visszaretten a nagy feladattól, amely rá vár. Álta­ lában véve elmondhatjuk, hogy a kiteljesedés helyett a kényel­ met, a kockázat helyett pedig a nyugalmat, biztonságot keres­ sük, és csak ritkán vállalkozunk olyasmire, ami túlmutat a kiszámíthatón. A dilemmánk nem abból áll, hogy egyaránt ké­ pesek vagyunk a gonoszságra, az önmegtagadásra és elfojtásra, hanem hogy ugyanígy a lelki-szellemi kicsinyesség sem áll távol tőlünk. Lehet, hogy „borzalmas dolognak" tűnik, ha hívat ben­ nünket az isteni nagyság, de épp ezekben a pillanatokban fejez­ zük ki életutazásunkat a lehető legteljesebb mértékben. Az istenek sohasem hagynak el bennünket. Bár eltűnhetnek egy időre, de azután újra előbukkannak valahol másutt. Az első lépésünk a gyógyuláshoz vezető úton, hogy rájöjjünk, hová tűn­ tek, és hogyan reinkarnálódtak valamely más formában, Próteuszhoz* hasonlóan. Az ego csak minimális m értékben képes be* A görög mitológia tengeristene, Poszeidón fia. Képes bármilyen alakot felvenni, és mindentudó. (Aford.)

Erósz hatalmának tisztelete -

75

folyásolni ezt a találkozást, mivel az istenek döntik el, hogy hová visznek bennünket - az igazi, mély szerelembe, az őrület­ be vagy a vágyakozás felé - , így ez meghaladja korlátozott ké­ pességeinket. Jóllehet továbbra is mi magunk felelünk vala­ mennyi döntésünkért és azok következményeiért is, ez a körül­ mény arra készteti az egót, hogy tartsa tiszteletben ezeket a hatalm asságokat, mert létezésük tagadása előbb-utóbb olyan következményekkel jár majd, amelyeket elképzelni sem tudunk. Valamennyi istenség tiszteletet követel tőlünk, függetlenül attól, hogy kedveljük-e őket vagy tartunk tőlük. Amennyiben tudato­ sabb kapcsolatban állunk Erósszal, akkor a megfelelő módon vi­ szonyulunk magához az élethez is. A sebzett Erósz a gyógyulás le­ hetőségét keresi, a megtagadott vagy semmibe vett Erósz azonban a bosszúállásét - és előbb vagy utóbb, de megteremti a maga dé­ monait. A Berlinbe akkreditált svájci nagykövet szerint Hitler a kö­ vetkezőket mondta egy fogadáson az 1930-as években: „Építész­ nek kellett volna mennem, de most már túl késő." Micsoda beteg permutációja jött erre a világra az osztrák tizedes megsebesített, megszégyenített, eltorzított és mellőzött Erószának, amelyre talán gyógyító hatású lett volna egy kreatív művészet jegyében leélt élet, s nem csupán az ő, hanem e nyugtalan világ számára is. Nos, Erósz mindkét esetben közreműködik - akár épületek létrehozásáról, akár azok felégetéséről van szó. Jung a következő Erasmus-idézetet vésette a svájci Küsnachtban lévő otthona bejárata fölé: „Akár hív­ juk, akár nem, Isten ott lesz."* Akár hívjuk, akár nem, Erósz bizto­ san szólít bennünket. És ha követjük ezt az istenséget, mindig egy­ re beljebb jutunk majd az élet burjánzó rengetegébe. Erósz szolgálatához arra van szükségünk, hogy ismerjük önmagunkat (énünk valamennyi gyöngeségét, amennyit csak elviselni és kezelni képesek vagyunk), és hogy még azt is tudo­ másul vegyük, ami látszólag szerethetetlen bennünk - ez ugyan­ is arra késztet bennünket, hogy feltérképezzük a lélek feltárul­ kozó rejtélyének valamennyi oldalát, amely a hétköznapi létezés áramlása alatt húzódik. Ezt így fogalmazta meg Paul Celan köl­ tő: „A valóság nincs jelen csak úgy - keresnünk kell és meg kell

* Az Erasmustól kölcsönzött idézet latin eredetije így hangzik: Vocatus et non Vocatus Deus Aderit. Ugyanez a mondat olvasható a houstoni (Texas állam) Jung Központ bejárata fölött is.

76 -

Ami igazán fontos

nyernünk m agunknak." Ha foglalkozunk a vágyainkkal, azzal magát az életet szolgáljuk, függetlenül attól, hogy mennyire sebzettnek, kifosztottnak és magányosnak érezzük magunkat. A csatában megsebzett, öregedő, számtalan veresége és veszte­ ségének szellemei által kísértett, újra a borvörös tenger veszélyei után vágyódó Ulysses (Odüsszeusz) Viktória kori portréja, ame­ lyet Tennyson festett meg, hitelesen ábrázolja az ember legalap­ vetőbb állapotát. Erósz szólít bennünket, a szerelem hív, és nagy valószínűséggel újabb katasztrófák is várnak még ránk. De az öregnek is van dolga, rangja; Jöhet még néhány nagy tett, amely illik Azokhoz, kik istenekkel csatáztak. .. .A mélység zendül, fe l barátaim Nincs még túl késő új földet keresni. Tennyson: Odysseus (Szabó Lőrinc fordítása) Igen, szinte biztosra vehetjük, hogy valamiféle katasztrófa fog véget vetni az általunk felépített világoknak, azt azonban el kell ismernünk: maga az utazás az, ami érdekes. így aztán akár hívjuk őt, akár nem, az ezerarcú, folyton-folyvást átalakuló is­ tenség, Erósz uralkodik mindenekfelett, és - visszás módon - ő hív életre és szólít fel élni bennünket a vágy különféle megjele­ nési formái által. Megfeledkezhetünk Erószról, de ő sohasem fog megfeledkezni rólunk, legyen szó akár próbatételről, akár tragédiáról vagy akár diadalról. * * *

Ugye emlékszünk még Angéla történetére e fejezet első bekezdé­ séből? Utolsó pszichoanalitikus ülésünk alkalmával a következő­ ket mondta: „Feláldoztam a házasságomat a szerelemért. Tud­ tam, hogy nem szeretem a férjemet, ő pedig olyasvalakit érdemelt, aki szereti. Én pedig egy olyan férfit, akit tudok szeretni. Az édes­ anyám valósággal üvöltözött velem, amiért így döntöttem, mivel szerinte a válás nem egyeztethető össze a vallásunkkal." Tudjuk azonban, hogy Angéla ezzel a döntéssel egy nehéz, ámde szakrá­ lis áldozatot is bemutatott - egy istennek, akinek Erósz a neve.

Ötödik fejezet Belépés a teljességbe

Jung bölcs mondása szerint időnk javarészében „olyan cipőben járunk, amely szorít bennünket", amivel arra emlékeztet ben­ nünket, hogy szükségszerűen alkalmazkodnunk kell a bennün­ ket körülvevő hangokhoz, környezetünk igényeihez, vagyis jel­ lemző m ódon adaptív pszichológiákkal élünk ahelyett, hogy egy ösztönösen irányított középpont vezérelne bennünket, amely rajtunk keresztül kíván megtestesülni ebben a világban. Jung metaforája egyúttal azt is sugallja, hogy az esetek többsé­ gében m egszenvedjük ezt: az idegeink felmondják a szolgálatot. „Kicsiként" létezni könnyebb, mint „nagyként". A „nagy élet" nem valamiféle nárcisztikus felfuvalkodottságot jelent, hanem kiteljesedést:* ezt azonban csak akkor tapasztaljuk meg, ha nap mint nap vállaljuk annak kockázatát, hogy azok legyünk, akik valójában vagyunk. Nemrégiben volt egy hetvenéves, nyugdíjba vonult férfi páci­ ensem. Ami korábban csábította őt - nyugalmat és a feszültség­ mentességet ígért neki, azzal kecsegtette, hogy szabadon hódol­ hat érdeklődési körének - végső soron igencsak problematikus­ nak bizonyult számára. Úgy tűnik, miközben évtizedeken át igyekezett maradéktalanul megfelelni a családja, az egyház és a szakma elvárásainak, lényegében megszűnt a kapcsolata belső igényeivel, szükségleteivel, tulajdon ösztönös valóságával. Oly sok emberhez hasonlóan, akikkel általában találkozom, ő sem érzi úgy, hogy megengedhetné magának, azzá legyen, aki valójá­ ban, azt kívánja, amit szeretne, és azt tegye, amire a lelke vágyik. Bármennyire hihetetlen is, tény, hogy az ember élhet alkotó-

* Pearl Bailey amerikai „filozófus" egyszer azt mondta: „Nem létezik az, aminek gondoljuk m agunkat/7

78 -

Ami igazán fontos

teremtő életet, amelyet helyesel a családja és az a kultúrkör is, amelyben él, és elérheti valamennyi tudatosan kitűzött célját, mi­ közben nem rendelkezik az ehhez szükséges „felhatalmazással". Hát nem általános érvényű probléma ez az emberek körében? Amikor még fiatalok vagyunk, meggyőződésünk, hogy mi ma­ gunk felelünk az életünkért, így haladunk kijelölt végzetünk felé. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy túl sok kételyünk le­ gyen, ezért mindig előre törekszünk. Időközben megtanulunk azonosulni a szerepköreinkkel - társakként, szülőkként és ke­ nyérkeresőkként, akik eltartanak másokat. Később már felmerül­ het bennünk a kérdés, hogy miért nem szolgálják a javunkat - a kölcsönösség elve alapján - azok a szerepek, amelyeket mindig is hűségesen szolgáltunk. Még később talán már elég erősek vagy kellően elkeseredettek vagyunk ahhoz, hogy visszatekintsünk és megkérdezzük: „Ki is vagyok én tulajdonképpen, ha eltekintek ezektől a szerepköröktől?", „Ki vagyok én, ha nem számítjuk a múltamat és eltekintünk a nekem kiosztott forgatókönyvtől?" De akár ezt a kérdést is feltehetjük: „Valójában miért is vagyok én itt?" Ugyanakkor sokszor túlságosan összezavarodottak vagyunk ahhoz, hogy rájöjjünk: valójában nem ismerjük a választ e min­ dennél fontosabb kérdésekre. Gyakran nem tudjuk, kik vagyunk, mit csinálunk vagy minek a szolgálatában állunk. Csak ritkán is­ merjük fel, hogy útközben valamikor elveszítettük a lélektani „felhatalmazást" arra, hogy azok legyünk, akik vagyunk. A „felhatalm azás" problematikája visszavezet életutazásunk tulajdonképpeni gyökereihez. A világról szerzett tapasztalata­ ink nem függetlenek körülményeinktől, amelyek alárendeltjei vagyunk, s amelyeket a sorsunknak köszönhetünk: például a génállományunknak, a családi hátterünknek és az arra jellem ző dinamikának, valamint a korszellemünknek (Zeitgeist). M ind­ ezek a társadalmi körülmények különféle üzeneteket testesíte­ nek meg számunkra, és bizonyos mértékű együttműködési készséget követelnek meg tőlünk. Egyetlen olyan üzenet létezik, amelyet mindannyian megkapunk, ez pedig a következő: „A vi­ lág nagy, te pedig kicsi vagy - a világ hatalmas, de te nem vagy az. Tessék, boldogulj ezek után!" Természetszerűleg rákényszerülünk az alkalmazkodásra, még akkor is, ha a „sajátunkként" fogjuk fel ezeket az üzeneteket mint a világ nyilvánvalóan megváltoztathatatlan természetét és mint

Belépés a teljességbe

-

79

a valóság alapvető szerkezetét és feltételeit. Az üzeneteknek ez a szükségszerű internalizációja, az alkalmazkodásunk ezekhez az elvárásokhoz és forgatókönyvekhez azt jelenti, hogy mindinkább elveszítjük a kapcsolatot saját útmutató ösztöneinkkel. Éppen ezért többségünk továbbra is megpróbálja elfojtani az arra való „felhatalmazás" problémáját, hogy azok lehessünk, akik vagyunk azaz egymás különböző célokkal rendelkező önálló, egyedi és egyéni útitársai ezen az életnek nevezett úton. Függetlenül attól, hogy mit értünk el a világban, döbbenten ismerjük fel, hogy már nem állunk kapcsolatban azzal, akik valójában vagyunk - vagyis azzal a teremtménnyel, akinek az istenek szántak bennünket. Rájöhetünk - és ez talán félelemmel tölt el bennünket - , hogy e helyett az ember helyett azok vagyunk, akivé az alkalmazko­ dás révén váltunk. A tizenévesek egyik bálványa nemrégiben a széles nyilvánosság előtt leborotválta a haját. Egy korábbi köny­ vem kapcsán készített rádióinterjúban újra meg újra feltették ne­ kem a kérdést, hogyan lehet képes valaki ilyen „őrültségre", amikor nyilvánvalóan olyan kiváltságos életet élhet, amelyről többségünk csak álmodozhat. (Az már más kérdés, hogy egyál­ talán miért érdeklődik ilyen sok intelligens ember e bálvány bár­ mely viselt dolga iránt.) Tegyük fel tehát a kérdést: „Mit mond a psziché egy ilyen őrültség esetében?" A lány nyilván azt bizonyítja ezzel, hogy borzalm as dolog lehet ilyen sok projekció vetületének lenni, ami pedig velejárója az ism ertségnek.* Ez a sztár minden bizonnyal öntudatlanul „bevallotta" önmagának és a világnak, hogy énjének valamely ellenálló része megértette, nem azonos azzal, akinek mások lát­ ják, és hogy olyannyira beletokosodott ismertté vált identitásá­ ba, hogy megszakadt létfontosságú kapcsolata tulajdonképpeni önmagával. Talán a belső ellentmondás e korai felismerése elég sok időt és teret biztosít még számára ahhoz, hogy kiszakadhas­ son a sztár szerepköréből, és visszaszerezze a lányt, aki valójá­ ban ő maga, és azzá a nővé válhasson, aki igazán ő. Ennél sokkal * Zárt tárgyalás című egzisztencialista drámájában Jean-Paul Sartre m eg­ állapítja, hogy „a pokol a többi em ber", más helyütt pedig kifejti, hogy szerinte az emberek emberi természetét gyakran korlátozza és behatá­ rolja a tény, hogy mások énkivetítéseinek vetületei vagyunk. T. S. Eliot Prufrockja is hasonló panasszal él, mondván: olyan erősen kötődünk mások véleményéhez, mint amennyire egy rovar tapad a falhoz.

80-

Ami igazán fontos

nagyobb azonban annak a valószínűsége, hogy a „siker" csábí­ tása és az őt körülvevő „stáb" érdeke, önzése vissza fogja húzni őt, hogy véglegesen azonosuljon híres ember mivoltával. Amit Jung a „persona regresszív helyreállításának" nevezett (vissza­ lépés a személyiség korábbi fejlődési fázisába), minden bizony­ nyal rákényszeríti majd a pszichéjét, hogy patologizáljon még ennél is kényszerítőbb erejű lázadásokat. Az ő dilemmája való­ jában karikatúrája annak, amivel mindannyian szembesülünk: azonosulás az alkalmazkodásainkkal, a szelf összetévesztése a personánkkal. Előbb vagy utóbb biztosan szembe kell néznünk egy súlyosabb, lelki eredetű problémával vagy betegséggel, amely összezavar és rémülettel tölt el bennünket, de amely ké­ sőbb a legjobb barátunknak bizonyulhat, feltéve, hogy párbe­ szédbe bocsátkozunk vele, hogy kiderítsük, mit akar tőlünk. Jóllehet sokan talán nevettek azon, amit ez a bálvány művelt, és gúnyolták őt emiatt, vagy kerestek olyan patológiai kategóri­ át, amelybe beskatulyázhatták őt,* nagyon valószínű, hogy a pszichéje azért mozgósította őt, hogy kiszabadítsa ebből az üvegbuborékban való létezésből. Tegye fel m agának ki-ki a kér­ dést: „Vajon miért vágnám kopaszra a hajamat önként, ráadásul a nagy nyilvánosság előtt?" És kérdezzük meg önmagunktól ezt is: „Vajon mit jelentene valójában, ha megtenném?" Talán azért tette, hogy még nagyobb nyilvánosságot kapjon? Hiszen már így is túl sok jutott neki belőle. Talán egy „mentális üzem zavar", összeomlás jele az, amit tett? Vagy ez a fajta önpusztító viselke­ dés valójában a psziché arra irányuló kísérlete, hogy kiváltsa magát az Ördöggel kötött alkuból? Sok tizenéves lány gondolkodás nélkül akár az életét is oda­ adná valamely híresség életéért cserébe. Végső soron arra vágy­ nak, hogy megm utathassák és különlegesnek érezhessék m agu­ k a t/é s ekként értékeljék őket mások. Szeretnék, ha a szélesebb nyilvánosság figyelme és csodálata irányulna rájuk, még akkor is, ha máris neheztelnek szüleikre és tanáraikra megkülönbözte­

* Mások elítélése, címkézése, patologizálása révén elhatároljuk és eltávo­ lítjuk m agunkat attól, hogy felismerjük saját őrültségünket. Doszto­ jevszkij egy helyütt a következő megállapításra jutott Az író naplója című írásában: „Nem azzal győzhetjük meg önmagunkat saját épelméjűségünkről, hogy bezárjuk a szomszédunkat."

Belépés a teljességbe

-

81

tett figyelmük miatt. Vajon hogyan éreznék magukat, miután el­ m últ a kezdeti izgalom és tömjénezés, ha állandóan szemmel tartanák őket elsősorban azok, akik kifejezetten a baklövéseikre vadásznak? És mit éreznének, ha tudnák, hogy ezzel beskatulyázódtak ebbe a szerepbe, nincs lehetőségük többé kilépni be­ lőle, sohasem lesz igazán magánéletük, sőt megfosztódnak attól a lehetőségtől is, hogy meggondolhassák magukat? Idővel m eg­ gyűlölnék ezt a szerepkört, saját népszerűségüket, jóllehet köz­ ben nem szívesen mondanának le az ezzel együtt járó pozitívu­ mokról. Lehetséges, hogy a pszichéjük átvenné az irányítást, ha tudatosságuk elbizonytalanodna. Meglehet, hogy pánikroha­ moktól és depressziótól szenvednének, és lehet, hogy ezen be­ tegségek tüneteit alkohollal vagy gyógyszerekkel próbálnák enyhíteni, vagy még hangosabban hirdetnék műanyag világuk értékrendjét, hogy még nagyobb legyen a felhajtás körülöttük. A psziché mindezekre reagálni kényszerül, szintén felpörgeti magát. Gondoljunk csak néhány közismert példára: Marilyn Monroe, Elvis Presley, Anna Nicole és sokan mások a kiégést, az önpusztítást, a kreált én összeomlását illusztrálják. A psziché tisztában van mindezzel, és nem fogja az idők végezetéig hagy­ ni, hogy visszaéljünk vele. E gyermekkorú sztár jelképértékű tettének hátterében az au­ tentikus élet utáni mélységes vágy húzódik. Női ékességének, hajkoronájának leborotválásával valójában azt üzeni mindannyi­ unknak, hogy többé már nem képes elviselni lelkének ezt a konst­ ruktív meghatározását, és nem fog erre a konstruált szelfre tá­ maszkodni, amelyet teljesen dekonstruálnia (visszabontania) kell ahhoz, hogy szabaddá tehesse valódi önmagát. Jelenleg, amikor e sorokat írom, a második vagy talán harmadik rehabilitáción vesz részt, és egyiken sem töltött még el több időt egy napnál. Érthető módon ragaszkodik mesterségesen kreált, hamis énjé­ hez, mint mindannyian tettük és tesszük, és továbbra is csábítja a csillogás, úgyhogy pszichéje kénytelen lesz még tovább terjesz­ kedni, és ismét találkozni vele valahol másutt. Eszembe jut erről az az iráni példabeszéd, amelyben egy férfi találkozik a Halállal, miközben gazdája szőlőskertjében dolgozik. Kölcsönkér a gazdá­ tól egy gyors lovat, hogy Szamarkandba menekülhessen, aki tel­ jesíti a kérését. Később a földeken sétálva a gazda is találkozik a Halállal és hangot ad döbbenetének, hogy Fantom Eminenciája

82

-

Ami igazán fontos

Belépés a teljességbe

megrémisztette a szolgálóját. Mire a Halál azt feleli: „Nem akar­ tam ráijeszteni. Mindössze meglepődésemet fejeztem ki neki ami­ att, hogy még itt találtam, mert ma este van találkozóm vele Szam arkandban." A psziché tehát vár ránk, és valahol másutt mindenképpen szembejön majd velünk. Hiába is szeretnénk megfeledkezni találkánk időpontjáról, ő emlékezni fog rá. * * *

A múltunkhoz való ragaszkodás egy másik módja annak, hogy kitérjünk a kiteljesedés feladata elől, különösképpen akkor, ha ez a múlt korlátoz bennünket. Képtelenek vagyunk szabadulni múltbéli sérelmeinktől, sebeinktől, ellenérzéseinktől, mellőzöttsé­ günktől, és hagyjuk, hogy ezek uralják a jelenünket. Találkoztam egyszer egy asszonnyal; beszélgetésünk nem tartott tovább egy óránál. Panaszkodni kezdett arról, hogy két felnőtt, nős fia soha­ sem látogatja meg, nem ünnepelnek és nem tartják meg vele az évfordulókat. Hevesen szidalmazta őket, és a volt férjét, a fiai ap­ ját hibáztatta azért, hogy így alakultak a dolgaik, és általában véve siránkozott az élete miatt. Nem volt nehéz rájönni, miért nem akaródzik a fiúknak meglátogatni őt. Amikor tapintatosan javasoltam neki, hogy elfogadóbb módon és kevésbé szigorúan kellene viszonyulnia hozzájuk, ellenem is támadást indított, majd felállt és faképnél hagyott... legnagyobb megkönnyebbülésemre. Hasonló helyzet az is, amikor évtizedekkel korábbi keserves válása miatt dühöngeni hallunk valakit, vagy szünet nélkül panaszkodni arról, hogy senki sem törődik vele: ezekből a jelek­ ből is felismerhetjük, hogy az illető nem vállalta a teljesebb élet kockázatát. Az ilyen emberek akár tudatosan, akár öntudatlanul, de feltételezték és elvárták, hogy valaki gondjukat viselje majd és értelmet adjon az életüknek helyettük, mentesítse őket a hétköz­ napi élet ellentmondásaitól és megpróbáltatásaitól, és általában véve megóvja őket attól, hogy fel kelljen nőniük. Milyen sokan költöznek gyermekük otthonának közelébe - természetesen a szülői önfeláldozásra hivatkozva - , miközben valójában azt vár­ ják, hogy attól fogva gyermekük elégítse ki érzelmi szükségletei­ ket. Mivel nem fogadták el saját életük kihívásait, nem hajlandóak felnőni, és átlépni a nagyobb méretű cipőbe. Ők nagy valószínű­ séggel így is fognak meghalni - szeretetlenül és érzéketlenül,

-

83

mert háborgó narcizmusuk nem engedi, hogy magukba nézze­ nek és vállalják a felelősséget azért, amit ott látnának. Gyerme­ kekként jogunk van elvárni másoktól, hogy gondoskodjanak ró­ lunk, védelmezzenek és tápláljanak bennünket, utat mutassanak nekünk. Olykor megkapjuk ezt, máskor azonban nem. Akárho­ gyan is történik, mindannyiunknak fel kell nőnie, hogy teljes mér­ tékben vállalni tudjuk a felelősséget az életünkért, hogy ne má­ sokban keresgéljük a jó szülőt, és hagyjuk abba a siránkozást. Egy általam ismert civilszervezet tagjai egy időben kölcsönös függőségben és öndicsérő szövetségben éltek. Miután a szerve­ zet megtette a korszerűsítéshez szükséges lépéseket, szidni kezdték a vezetőséget, mondván, az már nem gondoskodik a „közösségről". Csakhogy korábbi közösségük dependens egyé­ nek összejátszásának eredményeként jött létre, amelynek tagjai közül senki, vagy csak kevesen fejlődtek, éltek teljes életet vagy akár haladták meg saját szükségleteiket. És ez évtizedekig töké­ letesen megfelelt nekik. Sokkal könnyebb volt m ásokat hibáztat­ ni, siránkozni és sajnálkozni, és leragadni ebben az állapotban. Ugyanakkor senkinek sem vált javára ez a fajta függőség, a fel­ nőtté válás feladatának elhárítása - sem maguknak az érintet­ teknek, sem a társaiknak, sem a gyermekeiknek, sem pedig ma­ gának a szervezetnek. Mindenesetre el kell ismernünk, hogy mindannyiunk énjé­ nek van egy olyan része, amely nélkülöz, riadt, félénk és önállótlan. Naivitás és tudatlan dolog volna azt gondolni, hogy belő­ lünk hiányzik ez az archaikus és éppen ezért autonóm rész, amely arra vár, hogy igényeinek szolgálatába állítson másokat. Állandó kihívást jelent a küzdelem, hogy ne engedjük uralni az életünket ez által a részünk által, de elsősorban azzal teszünk jót m ásoknak/ha levesszük a vállukról e feladat terhét, és m agunk­ ra vállaljuk azt. A nélkülözés tönkreteszi a kapcsolatainkat, amint az m eg­ m utatkozik a túlzottan leegyszerűsített teológiákban és politi­ kákban, infantilizálja a civilizációnkat, kultúrkörünket. Jóm a­ gam két amerikai megatemplom közelében lakom, és hétről hétre látom a sok ezer embert, akik elzarándokolnak szentélye­ ikbe, hogy hallhassák gurujaik szózatát. Azon tűnődöm, vajon átél-e majd közülük valaha is valaki olyan élményt, amely a kiteljesedését szolgálja. És vajon rákény­

84 -

Ami igazán fontos

szerülnek-e valamikor arra, hogy felnőjenek, szembesülve a fé­ lelm eikkel - amelyeket m indannyiunk közös félelmeinek is ne­ vezhetünk - , vagy visszaszerezzék saját személyes tekintélyüket és szert tegyenek spirituális érettségre? Mert különben elidege­ nedés és elmagányosodás vár rájuk. Vajon akad-e közöttük bár­ ki is, aki késztetést érez majd arra, hogy valóban teljesebb életet éljen, vagy pedig alárendelik magukat valakinek, hogy ő mond­ ja m eg nekik, mit is gondoljanak, hogyan éljenek és mit tekintse­ nek értéknek. Amikor csalódni fognak az élettel kötött vélelm e­ zett megállapodásukban, vagyis az élet egy valóban nagy dolgot fog elvárni tőlük, vajon „Istent" hibáztatják-e majd ezért vagy önm agukat ostorozzák kihasznált akaratuk gyöngeségéért? A mi civilizációnkban túlságosan gyakori jelenség az, hogy a fundam entalista szekták megfélemlítik az embereket, hogy együttm űködjenek velük - jóm agam sohasem fogom m egbocsá­ tani nekik ezt az erőszaktételt - , vagy arra csábítják őket, hogy erősítsék meg komplexusaikat azáltal, hogy szentesítik a ké­ nyelm es materializm ust és narcizmust, amelyben mindannyian mozgunk. Az a kultúra, amelyet az elcsépelt közhelyek mozgatnak, rit­ kán éri el az érettségnek azt a fokát, hogy képes legyen önmagát szemlélni és önvizsgálatot végezni. Hogyan remélhetjük, hogy találunk és m egválasztunk olyan vezetőket, akik valóban képe­ sek jövőképet mutatni nekünk, ráébresztenek a fejlődés és a vi­ lág közösségével folytatott kölcsönhatás reális árára, és képesek hatékonyan kezelni a valóságot, amelyben minden lényeges problém ának m egannyi árnyalata és jelentése van? Miért nin­ csenek olyan vezetőink, akik tiszteletteljesen és őszintén m eg­ mondják, hogy igencsak összetettek a problémák, amelyekkel szembesülünk akár idehaza, akár külföldön, és nem létezik dön­ tés, amelynek ne lenne ára, és hogy m indannyiunkkal szemben támasztott elvárás lesz a türelem, az alázat, a párbeszéd és e kom plexitás teljesebb m egértésének képessége? Vajon annyira éretlenek vagyunk, hogy szükségünk van valakire, aki megvéd bennünket önmagunktól, hazudik nekünk, intellektuális hiá­ nyosságainkra és arra hagyatkozik, hogy nehezünkre esik kezel­ ni a bonyolult dolgokat és saját éretlenségünket? Miért nincs több teológusunk vagy prédikátorunk, aki megerősíti, hogy az élethez hozzátartozik a szenvedés, és hogy a bennünket legmé­

Belépés a teljességbe -

85

lyebben érintő kérdésekre sohasem kapunk kielégítő választ? M iért szerepelnek olyan pszichológusok a médiában, akik nem képesek közérthetően elmagyarázni az ellentmondásokat, ame­ lyekkel nap mint nap együtt élünk, az elkerülhetetlen szenve­ dést, amely a valódi élet mellékterméke, ahelyett, hogy azt sugallnák, három könnyed lépést kell csak megtennünk, és már­ is miénk a boldogság és az anyagi értelemben vett gazdagság? Amíg fel nem növünk és nem vállaljuk az igazán nagy kihívást egyénekként és közösségekként is, amit életutunk m egtapaszta­ lása jelent, addig mindig olyan demagóg vezetőink lesznek és olyan infantilizáló kultúrában fogunk élni, mint amilyet megérdemlünk. Ezek a külsődleges „termékek" lelkivilágunk azon problémáit tükrözik, amelyekkel nem foglalkoztunk eddig. * * *

M indannyiunknak fel kell tennünk magunknak ezt az egyszerű, ámde kiélezett kérdést kapcsolataink, foglalkozásunk, politi­ kánk és teológiánk vonatkozásában: „Több leszek-e vagy keve­ sebb akkor, ha ezt az utat követem, vagy ha így döntök?" Rend­ szerint azon nyomban tudjuk a választ, mert intuitív módon minden esetben ismerjük azt, csakhogy félünk attól, amit tu­ dunk, és m ég ennél is jobban tartunk attól, amit ez a tudás m eg­ követelhet tőlünk. Ha azonban valóban nem tudjuk a választ, akkor addig kell feltennünk magunknak a kérdést újra meg újra, amíg az fel nem tárulkozik nekünk, ez pedig törvénysze­ rűen be fog következni. És ezzel kezdődik csak az igazi felada­ tunk. (Jung egy helyütt azt mondta, minden terapeutának fel kellene tennie a kérdést: „Miféle feladat teljesítésének elkerülé­ sében segíti ezt a pácienst a neurózis?") A felismerés ilyen pilla­ nataiban ráébredünk, minek a megtételét várja el tőlünk az élet, milyen téren kell felnőnünk, és mit kell tennünk ezt követően ennek érdekében. Vajon tagadunk, elfojtunk, másokat hibázta­ tunk, dohogunk, halogatunk, míg meghalunk, vagy végre haj­ landók vagyunk felnőni és teljesebb életet élni, immáron felnőt­ tekké válva? Az utóbbihoz fűződő félelemhez társul egy jelenség, amelyet én magam eleinte valószínűtlennek éreztem. Időről időre találkozom olyan emberekkel, akik figyelemre méltó ered­ ményeket értek el a munkájukban - felnevelték gyermekeiket,

86-

Ami igazán fontos

önálló életvitelt folytattak, gazdagították a világot - , a lelkűk mélyén mégsem érzik helyükön lévőknek magukat, sem pedig feljogosítva magukat arra, hogy azon „igazi" emberek közé tar­ tozhassanak, akik megengedhetik maguknak, hogy valóban azt érezzék, amit éreznek, vágyjanak arra, amire vágynak és azt te­ gyék, amire késztetést éreznek. Miközben mindannyian az al­ kalm azkodás teremtményei vagyunk, ezek az emberek elkezdik olyan üzenetekként „értelm ezni" környezetüket, amelyek róluk szólnak, arról, hogy kik ők, mit kell és mit nem szabad tenniük, és hogy mit kellene értékelniük. Ideiglenes énjeinket, hamis, kreált identitásainkat elsősorban a szorongás vezérli. Olyan nagy hatalom m al rendelkeznek, olyannyira önállóak és olyan mélyen bújnak meg a pszichénk mélyén, hogy csak ritkán tuda­ tosodik bennünk a jelenlétük és értjük meg, miféle átruházott tekintélyt képviselnek, és milyen mértékig irányítják az életün­ ket. Csak akkor kezdjük felismerni ezeket az idegen, belénk ül­ tetett „ideákat", amelyeket hosszú ideje szolgálunk az életünk­ kel, ha odafigyelünk a tüneteinkre, a viselkedési mintáinkra és az önm agunkkal vívott fájdalmas csatározásainkra. Csak akkor ism erjük fel, milyen nagyfokú önállósággal rendelkeznek ezek a láthatatlan rendszerek, komplexusok, amelyek létrehozzák az ismétlődő motívumokat, következményeket, értékrendeket, amelyek valamennyiünk külső, látható élettörténetét alkotják, ha m egvizsgáljuk személyes történelmünk ismétlődő mintáit. Nap mint nap találkozom terápiás ülések alkalmával olyan emberekkel, akik jellem zően ötvenes vagy hatvanas éveiket ta­ possák, kellően érettek érzelmileg, eleget éltek már ahhoz, hogy legyen min elgondolkodniuk és elég erős az egójuk ahhoz, hogy elviseljék a kellemetlen igazságokat. Az egyik férfi például rá­ döbbent, hogy kívülről vezérelt élete valójában arról szólt, hogy bebizonyítsa az édesanyjának: az ő (mármint az anya) életének igenis volt értelme. Egy asszony, aki mély érzelmi mellőzöttség­ től szenvedett, azért élt önsorsrontó életet, mert képtelen volt meglátni saját igazi jó lelkét - a szüleitől ugyanis sohasem ka­ pott ezt igazoló visszajelzést. Ha pedig belepillantott a tükrébe, senki sem nézett vissza rá. Elettársai, akiket - jóllehet tudattala­ nul - választott magának, ennek megfelelően egytől egyig narcisztikusnak bizonyultak, és megerősítették benne ezt a réges-régi énképet. Egy másik nő krónikus depresszióban szen­

Belépés a teljességbe

-

87

vedett. A sors úgy hozta, hogy született egy testvére, aki agyszélhűdést szenvedett. Látva kisöccsét ezzel a katasztrofális tes­ ti fogyatékossággal, ami alapos indok volt a gondoskodásra, és a szüleit, akik érthető módon a kisfiú ápolásának szentelték az életüket, ő azt az üzenetet olvasta ki mindebből, hogy neki nin­ csen joga bárm it kérni önmaga számára. Esetében ez nem egy­ szerűen a családi dinamika pontatlan értelmezése volt, hanem saját későbbi, korlátozó és ismétlődő hibákkal teli felnőtt életé­ nek tervévé nőtte ki magát, s végül depresszióhoz vezetett. Mindezeken túl a pácienseim jelentős hányadát, akikkel praxi­ som során találkoztam az utóbbi húsz-egynéhány évben, más te­ rapeuták tették ki.* Akadtak közöttük terápiás csoportok szóvivői is, amiből természetszerűleg adódik a „sérült lelkű gyógyító" témája. A gondozói szakmák nagyszámú dolgozóinak túlnyomó többsége problémákkal terhelt családi háttérrel rendelkezik, legyenek bár ápolók, szociális munkások, papok, lelkészek vagy terapeuták. Már gyermekkorukban megtanulják alárendelni saját szükségleteiket másokéinak, edzik, nyesegetik, csonkítgatják spontán személyiségüket a családi dinamika stabilizálása érdeké­ ben, vagy azért, hogy ők legyenek a bűnbakok megoldatlan fel­ nőttkori problémákért, és megszállottan igyekeznek meggyógyí­ tani saját szüleiket minden lehetséges úton-módon. Ez a képtelen, de késztető erejű kihívás olyannyira áthatja az életüket, hogy fel­

* Találkozásunk első órájában egy pszichológus a következő megállapí­ tásra jutott: „Mindannyian tudjuk: ha eljön az idő, hogy rendbe kell ten­ nünk a magunk dolgát, akkor pszichodinamikus terápiára kell men­ nünk." Ez az illető szakképzett viselkedésterapeuta volt, aki egy pszichiáterrel társulva praktizált, és mindketten erősen érdekeltek vol­ tak a gyógyszergyártásban. Sokat gondolkodtam m ár azon, hogy mi történne, ha a széles nyilvánosság tudná, amit a szakterapeuták, vagyis hogy a fejlődés és a gyógyulás ugyancsak időigényes, alapos feltérképe­ zést igényel, amelyet nem kaphatunk meg a terápiás módszerek többsé­ gétől, nem is beszélve az „irányított betegellátás" fantáziájáról, amelyet a biztosítótársaságok haszna érdekében találtak ki. (Az „irányított betegellátásra" [managed care] specializálódott szerveze­ tek biztosítottjaiktól előre rögzített [fixált], egységes szolgáltatási cso­ m agért egységes díjakat szednek, egyéb téren magánbiztosítóként funkcionálnak, így szolgáltatásokat nyújtanak, illetve vásárolnak. A be­ tegek az egészségügyi szolgáltatóknak csak egy meghatározott, az adott szervezettel szerződött csoportját kereshetik fel, azoknál vehetik igénybe az ellátást. Aford.)

88 -

Ami igazán fontos

nőttkorukban is azonosulnak ezzel a szerepkörrel. Miközben egyfelől sokan közülük képesek igen jó munkát végezni intuíció­ juknak és empátiájuknak köszönhetően, szinte valamennyien to­ vábbra is szenvednek intrapszichikus (az elmében létrejövő) ká­ osztól, mert saját problémás családjuk dinamikáját újra meg újra létrehozzák a pácienseik közreműködésével. Családjukat és családi kapcsolataikat nem gyógyíthatták meg, mert ez a feladat meghaladta egy gyermek képességeit, és m ost a világot sem tudják meggyógyítani, m ert egyik sebzett lélek követi a másikat, akit épp az imént kezeltek. így aztán szim biózisban élnek - mintha csak házastársak lennének - e soha véget nem érő kihívással, óráról órára stressznek kitéve magukat, amely aktiválja saját régi szorongásmezőjüket, de­ pressziójukat, és ők mégis vállalják ezeket a kényszeres elkötele­ zettségeket. Amikor keresik a lehetőséget, hogy elhagyhassák ezt a zaklatott környezetet s megszabaduljanak ettől a feladattól, akkor pedig bénító „bűntudat" gyötri őket. Ez a bűntudat azon­ ban nem valódi lelkiismeret-furdalás, hiszen nem követtek el semmi rosszat azzal, hogy keresték az önm agukról való gon­ doskodás lehetőségét, hogy megmentsék az egyetlen személyt, akit m egmenthetnek, inkább a szorongás aktiválódik bennük azáltal, hogy kilépnek hosszú múltra visszatekintő feladatkö­ rükből. (Hozzávetőleges becslésem szerint a hivatásos gondo­ zók körülbelül 50%-ának lenne szabad ezt a m unkát végeznie, a többieknek nem. Utóbbiak ugyanis természetszerűleg ártani fognak valakinek - ha nem a páciensnek, az egyházközség tagjá­ nak vagy az ügyfélnek, akkor önmaguknak - , amikor saját régi sebeiket kiújítják, ami nap m int nap megtörténik. Kívülről szem­ lélve viszont természetesen senki sem tudja megmondani, ki melyik csoportba tartozik közülük.) A hivatásos gondozók e speciális kategóriája pontosan körül­ határolható és azonosítható: olyan emberekből áll, akiknek jel­ lemzően nincs „felhatalmazásuk" arra, hogy a saját életüket él­ hessék, programjukat a lélek határozza meg, ne pedig a sors által rájuk kényszerített alkalmazkodások. Általánosságban azonban igaz, hogy többségünknek nincsen felhatalmazása a hitelességre, mint ahogy autentikus érzéseink megélésére sincsen. Jómagam munkáscsaládból származom, ahol a munka egyet jelentett a túl­ éléssel, a tisztességgel és a becsülettel. Mindig is nehezemre esett

Belépés a teljességbe

-

89

nem dolgozni. Ezt a családi etikát megerősítette korán megkez­ dett vallásos nevelésem, amely hangsúlyozta a „jó munka" mint spirituális út elsődlegességét. Még nyaralás közben is nehézséget jelent számomra, hogy - Walt Whitmant idézve - „kenyérrel kí­ náljam a lelkemet". Folyton szükségét érzem annak, hogy tegyek valamit, amivel távol tartom a farkast az ajtómtól, vagy hogy valamilyen konstruktív dologgal foglalkozzam, olyasmivel, ami a világ hasznára válik. A „lustálkodásnál" rosszabbat el sem tud­ tam képzelni. Puritán múltunk öröksége, amely egyértelműen, bár implicit módon azonosítja a munkát (termelékenység) az iste­ ni áldással, összefonódik a termékenységgel, amelyet a nemek és a lelki érték mércéjének tekintettek. Ezzel a képlettel azonban az a probléma, hogy a „tétlenség" bírálása előítéletes és leegyszerűsítő is. Nem nevezhető lustának ugyanis az, aki inkább azt teszi, amit a lélek szeretne ahelyett, hogy a komplexusokra hallgatna: maga­ sabb rendű programot szolgál, mint amit a régi életutak lehetővé tesznek. Vagyis egy szójátékot megengedve magamnak azt mond­ hatom: jómagam még „dolgozom" ezen a problémán. De legalább tudom, mi az, amin dolgoznom kell. Amikor elérkezünk életünknek ehhez a szakaszához, úgy érezzük, hogy félelmetes gondolat kilépni egy „nagy-szerűbb" életbe, mert az megköveteli tőlünk, hogy tegyük kockára azt, akik valójában vagyunk, vagyis azt, aki és ami miáltalunk sze­ retne erre a világra jönni, és ne az egónk kényelmi szempontjait vagy az azokhoz tartozó utasításokat szolgáljuk tovább, ame­ lyekbe belebotlunk útközben. Nem várhatjuk azt, hogy valaki más adjon „felhatalm azást" nekünk. A szüléinkkel vagy a civili­ zációnkkal kapcsolatos komplexusaink beágyazódtak a múltba, és sohasem fogják abbahagyni annak ismételgetését, amit eddig mindig is hallottunk tőlük. (Silány képzelőerővel rendelkez­ nek.) Vagyis életünk e pontján rajtunk múlik, hogy miután ilyen hosszú ideje szolgáltuk már ezeket a hangokat, rájövünk-e, hogy saját pszichénk egyedi, különleges nézőponttal rendelke­ zik, és hogy mindannyian mások vagyunk, akiknek más és más sors rendeltetett. Még a testvéreknek is különböző utakat kell bejárniuk, és életünk végéhez érve mindannyiunknak el kell számolnia azzal, hogy mihez kezdtünk az életfeladatunkkal. A teljességbe való belépésünk feltételezi, hogy különbséget tudunk tenni mások tekintélye vagy saját internalizált utasítá­

90 -

Ami igazán fontos

saink autoritása és személyes tekintélyünk között, s az utóbbira hallgassunk másokéi helyett - azután pedig vállalva a kockáza­ tot, bátran éljük meg ezt a belső autoritást. Egy kolléganőm nők egy csoportjának vezetője volt az egyházközösségében, ahol gyakran elhangzott a következő kérdés: „És mit is gondolunk mi erről a kérdésről?" Hát nem szomorú, hogy „felnőtt" em be­ rek rendkívül nagyjelentőségű dolgokról nem önállóan gondol­ kodnak, és feltehető nekik egy ilyen kérdés: „És miben is hi­ szünk?" Ok talán azt is megkérdezik igehirdetőiktől, hogy mi kerüljön a bevásárlókosarukba? Ki tudja, talán ezt is megteszik. A félelem az ellenség - elsősorban a kiteljesedéstől való félelem. Saját lelkünk nagysága az, ami a leginkább félelmet kelt ben­ nünk, és ez az oka annak, hogy oly gyakran hajtjuk végre mások utasításait. Amikor látom az embertömegeket tódulni az elő­ adóterm ekbe és imaházakba, ahol a limuzinnal, sőt olykor heli­ kopterrel érkező elegáns guruk prédikálnak nekik és mondják meg, milyen legyen az értékrendjük és hogyan éljék az életü­ ket - nos, én ezt nem tekintem „vallásnak". Nem látom benne ugyanis a késztetést arra, hogy nagyobb kockázatot vállaljanak a lélekért, vagy hogy teljesebb életet élve találkozzanak a misz­ tériummal. És nem látom, hogy az ilyen banalitások tiszteletben tartanák az isteneket és azok roppant nagy hatalmát. Szerintem ez nem más, mint a gyermekkori kötelességtudás infantilizáló hatású megismétlése, vagyis engedelmeskedés más, külső te­ kintély hangjainak, és ily módon megerősíti azt az ismétlődő üzenetet, amely szerint az ember jó közérzete attól fü g g/enge­ delmeskedik-e a nagyhatalmú Másiknak. A „M ásik" is bennünk lakozik azonban: ez a lelkünk hangja, jóllehet képtelenül távoli­ nak tűnik. Friedrich Nietzsche azt állította egyik oximoronszerű aforiz­ májában, hogy mi emberek egy-egy szakadék vagyunk, de egy­ úttal az a kötél is, amely átível fölötte. Érintőlegesen tovább fej­ tegetve ezt Martin Heidegger megállapította, hogy „a szakadék a Lény nyitottsága". Ha összevetjük ezeket a profetikus és pro­ vokatív elképzeléseket, azt látjuk, hogy félünk a nagyságtól, a kiteljesedéstől, a bennünk rejlő végtelen lehetőségektől. M ind­ annyian m egtanultunk elmenekülni a gondolat elől, hogy az is­ tenek azért hoztak erre a világra bennünket, hogy végrehajtsuk az ő akaratukat, bárm it jelentsen is ez, nem pedig azért, hogy

Belépés a teljességbe

-

91

saját, hozzánk hasonlóan neurotikus közösségeink gyávaságát szolgáljuk. Ha azonban végigpillantunk saját életutunkon, an­ nak legmélyebb pontjáról, felismerjük egy szándék, egy törek­ vés állandóságát, amelyet a támogatottság érzése kísér, és lehe­ tővé teszi számunkra, hogy átkeljünk személyes egzisztenciális félelmünk szakadékán. És akkor rájöhetünk arra is, hogy félel­ metes és sürgető szabadságunk volt az, amitől a leginkább tar­ tottunk addig. N em régiben az alábbi elektronikus levelet írtam egy pácien­ semnek, aki túl volt egy bonyolult váláson, amelynek nyomán meg kellett tapasztalnia, hogy cserbenhagyta saját vallási közös­ sége, nem értették meg a barátai, és végső soron rettenetes m a­ gány szakadt rá. K ed v es.......... Ez az, amit Keresztes Szent János (1542-1591) évszázadokkal ez­ előtt így nevezett: „a lélek sötét éjszakája". Végigélni ezt azonban választás kérdése, amelyhez a szenvedés a belépőjegy ára, amit meg kell fizetnünk az újjászületéshez. A „hamis én" összeomlása való­ ban fájdalm as tapasztalat, de ily módon kezd előtűnni a szelf a múltban rárakódott viselkedési minták és alkalmazkodások alól. Ha­ lál/újjászületés ez, és bár nem könnyű ebben az átmenetben létezni, így kaphatod vissza valódi önmagadat, így kezdhetsz azzá válni, aki valójában vagy, akinek lenni erre a világra jöttél. Az előbbi érthető módon az életvezetéstől való félelm et szolgálja, az utóbbi pedig az Isteni Természetet. Szerető és szeretett ember vagy, s egyúttal nagyszerű lélek. Kérlek, ne próbáld e sebesen haladó vonat fülkéje ablakán át szemlélni az életedet. Arra van szükséged, hogy előresétálj a szerelvényben és belépj a vezetőfülkébe, ott kitekints az ablakon és attól kezdve te ma­ gad kormányozd előre a mozdonyt. A múlt elmúlt, magunk mögött hagytuk már. A jövő pedig az új barátokkal, kapcsolatokkal, kihívá­ sokkal rohamosan közeledik feléd, és tudni akarja, készen állsz-e minderre. M indannyiunktól sokat fo g elvárni, nekünk pedig az a dolgunk, hogy készséggel működjünk közre e jövő megalkotásában. Akkor van esélyünk arra, hogy úgy érezhessük, hazaérkez­ tünk, ha úgy döntünk: vállaljuk a kockázatot, és belépünk erre a félelmetes helyre, hogy megtapasztalhassuk, milyen élvezni a

92

-

Ami igazán fontos

tám ogatását valaminek, ami m indannyiunk lényének legmé­ lyén lakozik. Végső soron azzal kezdődik a kiteljesedéstől való félelmünk, hogy tartunk a bennünk lakó nagyságtól, amely a saját lelkünk. Egy alkalommal, amikor hangot adtam némi félel­ memnek, mielőtt elkezdtem szakmai gyakorlatomat egy pszi­ chiátria zárt osztályán, zürichi pszichoterapeutám a zen budd­ histák tisztánlátásával azt mondta nekem: „Ha szembenéztél már a saját démonaiddal, nem fogsz félni m ásokéitól." Igaza volt. Néhány héttel később felkértek, hogy tartsak workshopot a pszichiátriai osztály személyzetének. A félnapos szakmai prog­ ram ot a következő téma jegyében szerveztem meg: „Mi a kü­ lönbség közted és az itteni páciensek között?" A személyzet tag­ jainak többsége a következő választ vagy valami ehhez hasonlót fogalm azott meg: „Nos, ők őrültek, én pedig nem vagyok az." H am arosan kiderítettem, hogy az ott dolgozók többek között úgy is védekeznek a mélység, a bonyolultság ellen - és igen, az önm agukban megbújó őrülettel szemben is - , hogy elhatárolód­ nak az elmebajtól, és azt kizárólag másoknak tulajdonítják. Ha szembenézünk saját szakadékunkkal, megnyílunk afelé, hogy elfogadjuk mások nagyságát és jelentőségét is, akár egy kapcsolatban, akár a természetben vagy az istenek kifürkészhe­ tetlen mozgásában. M inden nappal, amikor képesek vagyunk szembesülni a félelem és a tévkövetkeztetések (redukcionizmus) démonaival, és elindulunk a lélek által vágyott nagyszabású utazásra, egyre nagyobb szolgálatot teszünk a világnak, mert gazdagítjuk azzal a különleges ajándékkal, amelyet - mint minden egyes ember képviselünk. Hogyan is szolgálhatnánk a világot, ha m egtagad­ juk tőle önmagunkat? Kiteljesedésünk kockázatának vállalása nem azonos a narcizmussal. Épp ellenkezőleg: ily módon ad­ hatjuk a legtöbbet másoknak. Mindössze elszántságra van szük­ ségünk - arra, hogy szerényen, de felelősségteljesen odaálljunk tulajdon nagyságunk elé, és azután belelépjünk.

Hatodik fejezet A fejlődés veszélyeztetése a biztonság érdekében

N e félj attól, amit az életed jelentett, nem kell megbánnod, amivel óráit töltötted. W. D. Snodgrass: Magda Goebbels

Korábban már megállapítottuk, hogy mindannyiunk közös jel­ lemzője a gyengeség és a veszélyeztetettség, valamennyien kiszolgáltatottak vagyunk olyan nagy erők és hatalmasságok kénye-kedvének, amelyeket nem áll módunkban befolyásolni. Logikus, sőt talán okos döntés is lenne, ha fel sem kelnénk az ágyunkból reggel.* Valójában - akár észrevesszük, akár nem - rutinjellegű cselek­ vés az ágyból való felkelés, amely árulkodhatna mit sem sejtő em­ ber könnyelműségéről, de nagy bátorságáról is. Egy régi mondás szerint az a tudat, hogy nem fogunk vízbe fulladni, még nem ment meg bennünket az akasztástól vagy ezer más halálos kime­ netelű eseménytől. Ha alaposabban megnézzük, az ágyunk végé­ nél megpillanthatunk két kis teremtményt; nevezhetjük őket akár gonosz manóknak, akár démonoknak. Az egyiknek Félelem, a má­ siknak Letargia a neve. Az előbbi szélesen vigyorog ránk és kimu­ tatja a foga fehérjét, az utóbbi pedig sziszegő hangon, csábítóan suttog. Az előbbi ezeket a nagyon is ismerős mondatokat mondja: „Hé, ez a világ túl nagy neked, félelmetes és hatalmas is. Ne menj ki oda, mert bajod esik. Ne is mutatkozz ott." Ez a végszó az utób­ bihoz, „aki" ezt suttogja: „H é... (valóban így b eszél).. .hé, higgadj * Snodgrass mottóként idézett sorai teljes egészében ironikusan értelmezendők: a Harmadik Birodalom utolsó óráiban Magda Goebbels a Führer berlini bunkerében m egmérgezte gyermekeit. Élete kiégett őrü­ letében az asszony megideologizálja tettét, azzal érvelve, hogy megkí­ méli gyermekeit a támadásoktól és a bukástól azáltal, hogy végez velük.

94 -

Ami igazán fontos

le és dőlj hátra, holnap is lesz nap. Egyél egy kis csokoládét. Kap­ csold be a tévét, szörfözz az interneten, hívd fel Sallyt, húzd a fe­ jedre a takarót." (A világunkban számtalan virtuális takaró léte­ zik, amellyel leplezhetjük a tudatunkat és annak bonyolult, rutinjellegű ténykedéseit.) Valójában igazuk van azoknak, akik így tesznek. Hiszen nem kerülhetünk ki élve az életnek nevezett „bizniszből". Oly könynyen sebezhetők vagyunk. Olyan sok erőfeszítésre van szüksé­ günk az élethez, mégpedig lankadatlan erőfeszítésekre, és tulaj­ donképpen senki sem segít nekünk vagy ért meg bennünket eközben ... legalábbis ezt szoktuk mondani, reflexszerűen, véde­ kezve, azaz önvédelem ből... és tesszük mindezt m egbízatásunk első napjától fogva mindvégig, az ébredés mikropercében is. Nagyon is sok félnivalónk van. Túl sokat kérnek és várnak el tőlünk, ezért úgy érezhetjük, jobb, ha nem is mutatkozunk. Gyerm ekkorom ban jóform án az összes jóindulatú embertől, akiket legyőzött az élet, alulmaradtak a vele való küzdelemben, ehhez hasonló tanácsokat és figyelmeztetéseket hallottam: „Maradj itthon... gondoskodjunk egym ásról... és semmi esetre se menj ki »oda«. Ott csak bántódásod esik, és összetörik a szí­ vedet." (Legdédelgetettebb álmuk az volt, hogy feleségül veszek majd egy megbízható és kiszámítható, a közelben lakó lányt, aki azonosulni tud az ő vallási és kulturális értékrendjükkel, mindig tiszta alsónem űt visel,* és a Bell Telephone társaságnál dolgo­ zik - egy olyan vállalatnál, amely az idők végezetéig létezni fog, hiszen az emberek mindig is akarnak majd telefonhívásokat bonyolítani, a Bell pedig tiszta és biztonságos munkahely, ha összevetjük egy traktorgyár szerelősorával, ahol a rokonaim verejtékes munkával keresik a mindennapi betevőt, röpködő acél­ forgácsok között, acélcipőben és védőszemüvegben.) A szüleim ezzel valójában élettapasztalataikat adták át nekem, figyelmez­ tetéseik szeretetteljesek, oltalmazok és őszinték voltak. Ennek megfelelően életem első felének alakulását jórészt az ő jó szándékú útm utatásaik határozták meg. Aztán otthagytam a szülői házat a humán tudományokért, vagyis a főiskoláért, el-

* Engem többnyire ezzel a sajátos figyelmeztetéssel indítottak el otthon­ ról az iskolába: „Mindig tiszta fehérnemű legyen rajtad, arra az esetre is felkészülve, ha a nap végén egy kórházba kellene érted m ennünk/'

A fejlődés veszélyeztetése a biztonság érdekében -

95

m enekültem az „anyakom plexus"* elől egy kollektív anya­ komplexusba, az alma m aterébe, megtanultam, hogyan fejlődhe­ tek szellemi téren, hogyan vívhatom meg csatáimat, és hogyan írhatom felül a hétköznapi érintkezés síkjait a realitással. Az élet továbbra is ráerőszakolja magát az emberre, aki megbántódik és megbánt másokat, és összetörik a szíve, hiába is igyekszik elke­ rülni ezt. Egy döntő pillanatban, amikor a félelmeim és egy ne­ mesebb élet megélésének vágya vívta bennem harcát, feltettem m agam nak egy igen egyszerű kérdést: „Miért van az, hogy bár mindig azt tetted, ami helyes, a lelked mélyén mégis boldogta­ lannak érzed magad a számodra kijelölt életfeladat miatt?" Cso­ dálatos családom volt, főiskolai tanárként remek munkám, olyan pályafutás lehetőségével, amely megbecsülendő biztonsá­ got ígért. M iért éreztem mégis úgy harmincöt éves koromban, hogy egy sötét erdőbe érkeztem? A legelső, analízissel eltöltött óráimat éppen annak az ellen­ tétnek köszönhetem, amely a „terv" és az egónak a kapott utasí­ tásokhoz való viszonyulása - alárendelődése - között feszül. Ezen alkalmakkor ismertem fel, hogy valaki másnak az életét élem: az ő őszintén megélt meggyőződéseik és értelmezéseik m unkálnak bennem. Úgy éreztem, meg kell találnom a magam útját ebben a sötét rengetegben, különben meghalok. Ez az ame­ rikai terápia késztetett arra, hogy Svájcba menjek és felkeressem a zürichi Jung Intézetet, hogy elmélyült személyes analízist vé­ gezzek. M ég m indig rengeteg belső akadály állt az utamban ah­ hoz, hogy belevessem magam az ismeretlen szakadékba - első­ sorban azok a gonosz manók, akik az ágyunk végénél táncolva így provokáltak: „Te? Még hogy te? Te nem vagy képes erre. Meghaladja a képességeidet. El fogod veszíteni az otthonodat, az értékeidet, a családodat, a viszonyítási pontjaidat." Szélesebb értelemben vett családunk tagjai közül az elsők kö­ zött végeztem középiskolát, elsőként szereztem főiskolai diplo­ * Az „anyakomplexus" nem a tulajdonképpeni édesanyánkkal hozható kapcsolatba, hanem a biztonság, a családiasság, az otthonosság, a vala­ hová tartozni vágyás bennünk élő igényével. Ezek a szükségletek aligha kifogásolhatók, ám amennyiben túlsúlyba kerülnek, eluralkodnak raj­ tunk és döntenek helyettünk, akkor tulajdonképpeni küldetésünk alá­ rendelődik az élet kíméletlenségének, és csorbul mindaz, amivel gazda­ gítanunk kellene az összképet, bármi legyen is az.

96 -

Ami igazán fontos

mát és doktori fokozatot, ami pedig nagyobb fegyvertény volt, m intha átkeltem volna egy egesz sor Rubiconon. Ez ugyanolyan képtelenségnek minősült, mint egy marsbeli utazás. Rendkívül elevenen él bennem az a nap, amikor először mentem a főisko­ lára —sót, dédelgetem az emleket. Dalé bácsikám azt mondta: feledd, mit mond a Biblia, Jimmy." „N os?” —kérdeztem. „Ami tennivalót csak talál a kezed, azt mind tedd meg, amíg ké­ pes vagy rá." Tudtam, hogy a Prédikátor könyvére való hivatko­ zással valójában áldását adta az utamra, bár nem tudhatta, mifé­ le távoli part felé tartok. Az általa idézett m ondat azonban m indm áig fontos útravaló, áldás és mantra maradt számomra. Feltettem azonban egy másik egyszerű kérdést is magamnak: „M it kell tennem azért, hogy eljussak Zürichbe?" Az útlevél kiváltása könnyen ment, a pénzt kölcsönkérhettem az utazásra, a családom támogatására és szeretetére bizton számíthattam, de a távoli part túlságosan messzinek tűnt, a feladat pedig túl nagy­ nak látszott. Mit kell tennem tehát a zürichi utazásért? Amikor egy kései órán ezen a talányon törtem a fejem, egy tisztán hall­ ható hangtól ezt a választ kaptam: „Szállj fel egy repülőre!" Nos, meg en is tisztaban voltam azzal, hogy mi a különbség egy rög­ tönzött turistaút és egy egészen más jellegű utazás kockázata között, de akkor m ár az ösztökélő m ondat igazságával is tisztá­ ban voltam. Vajon honnan érkezett? Vajon valóban létezik a han­ got hallató „másik —vagy csak hallucináció volt? Intuitív m ó­ don azt is tudtam, hogy mit kellene tennem — mint ahogyan valamilyen szinten mindannyian tudjuk. Elmenni annyi, mint m eghalni... de a maradás is egyenlő a halállal. Ha ilyen kritikus fordulóponthoz érkeztünk, jobban tesszük, ha azt a halált vá­ lasztjuk, amelytől többnek, nagyobbnak, nemesebbnek érezzük magunkat, nem pedig azt, amelyik miatt elakadtunk. A m itológiai m otívumok egyik legrégibb változata a „halan­ dó" istené. Valójában erről a témáról írtam értekezésemet a Jung Intézetben. A halandó isten toposza gyakorlatilag valamennyi ősi vallásban és mitológiában megtalálható, elsősorban a Föld­ közi-tenger térségében és Levantéban, arról nem is beszélve, hogy ez a paradoxon a kereszténységben is központi jelentősé­ gű. Logikailag ellentmondásnak tűnhet ez az oximoron. Hogyan halhat m eg egy isten? Az istenek talán mégsem halhatatlanok? Ez az archetipikus motívum azt sugallja, hogy ha bizonyos elve-

A fejlődés veszélyeztetése a biztonság érdekében

-

97

két, energiákat, értékeket megtagadunk, visszautasítunk vagy kimerítünk, akkor megszűnnek funkcionálni az életerő forrásai­ ként. Az alvilágban azonban az istenek növekednek, és ismét előlépnek valamely új alakban, és ezzel elölről kezdődik a cik­ lus. Ez a makrokozmoszra jellem ző séma ismétlődik term észe­ tesen az évszakokban, valamint a kultúrkörök ciklusaiban, de mindannyiunk mikrofejlődésében is. A mi erkölcsi, értelmi és érzelmi fejlődésünk halálok soroza­ tát testesíti meg, amelyet a lélek gyakran fájdalommal megélt nem esedése, gyarapodása követ. Valaha félelmetes volt szá­ munkra otthonunk elhagyása és hogy gyalog, egyedül tegyük meg az utat egészen az iskoláig, és félelemmel töltött el bennün­ ket az elválás Apától és Anyától, mint ahogyan a felnőttek vilá­ gába való kimerészkedés is. És továbbra is félünk a házasságunk zátonyra futásától, a gyermekeinktől való elszakadástól, a bará. taink, régóta fennálló függőségi viszonyaink és igazságaink elvesztésétől, amelyeket mindig is magától értetődőnek tekin­ tettünk, a fiatalságunk elhervadásától, és végezetül félelmetes m arad számunkra megválni az életünktől. Csakhogy mindezen halálnemek hajtóereje maga az emberi természet: azok a m ély­ séges erők, amelyek bennünk munkálnak és az idők kezdete óta motiválták valamennyi történetünket. Az analízis során megta­ nultam, hogy valaminek meg kell halnia bennem ahhoz, hogy élhessen a többi részem, a nagyobbik felem. Az addig megala­ pozott személyiségemnek meg kell szűnnie létezni, mert csak ezután válhat lehetővé a teljesebb kapcsolat a szelffel. A disszertációm at elbíráló bizottság egyik tagja - egy hölgy, aki akkor úgy hatvanéves lehetett - ezt mondta a védéskor: „Én magam csak azután kezdtem el egyéniesedni, hogy meghalt az istenem ." Visszafogott ünnepélyességgel mondta ezt, mire mi, a jelenlévők megértően, egy emberként bólogattunk, mert m ind­ annyian számos alkalommal átéltük már a halált, hogy eljuthas­ sunk spirituális térképünk e sajátos pontjára. És minden egyes „halálunk" alkalmával el kellett döntenünk, hogy összeszed­ jük-e a kártyapaklit, helyükre toljuk-e a székeket, és meghalunk, vagy pedig a régi világ számára szűnünk meg létezni, hogy ez­ zel átléphessünk az új, félelmetes világba. Akárhogyan döntünk is, mindenképpen a halál az egyetlen választási lehetőségünk. Nem csoda, hogy oly gyakran választjuk a biztonságot a fejlődés

98-

Ami igazán fontos

helyett, vagy hogy továbbra sem veszünk tudomást életfelada­ tunkról, és tudatlanok maradunk, amennyire csak lehetséges. Egész kultúrája épült ki mostanra a függőségek kezelését célzó terveknek, az érzékszervekre ható figyelemelterelés formáinak és a m eddő türelemnek, amelyet a biztonság előnyben részesíté­ se m ozgat a tudattalanságon keresztül, s a fejlődés ellenszere­ ként funkcionál. Első zürichi almomban, amelyet kötelességtudóan megosztot­ tam új pszichoanalitikusommal, bármilyen nehéz is elképzelni, lovagként szolgáltam egy ostrom alá vett, középkori várkastély bástyafalán. Valóságos nyílzáporban találtam magam. Azután megpillantottam az erdő szélén egy boszorkányra emlékeztető alakot, aki a támadást irányította. Az álom végére teljesen kimerí­ tett a szorongás és a bizonytalanság, hogy sikerül-e megvédeni a várat. Nos, mi ez, ha nem az életközépi válság klasszikus álma, amely ráadásul egy analízis kezdő álma is volt egyben? A „lovag" a felfegyverzett egóm megfelelője, amely elszántan védelm ezi a tudatos attitűdöket. A „várkastély" a szelf által fel­ épített világ és a körkörös védelem peremsávja, szemben m in­ den felmerülő ellenállással. Végső soron a családi hátterem üze­ netét közvetíti nekem ez az álom: „Maradj otthon, erősítsd meg a falakat, m ert túlságosan is veszélyes odakint. Ne hagyd el a váradat, mert csak megvernek és összetörik a szíved." És igazuk volt ebben. Csakhogy ez az erőd is elvárja tőlünk a halált, azt a halált, amelyet azért kell megtapasztalnunk, mert a túlságosan nagy biztonságban élt életünk miatt lemondtunk életutazása­ inkról. Vajon nem az én elidegenedett, távoltartott animám m eg­ nyilvánulása volt ez a boszorkányszerű alak? Svájci pszichoanalitikusom, dr. Adolf Ammann a következő­ ket m ondta nekem, miután megosztottam vele ezt az álmot: „Le kell engedned a felvonóhidat, azután pedig ki kell menned a várból, hogy találkozz a boszorkánnyal, és kiderítsd, miért vi­ szonyul ellenségesen hozzád." „Igen, valóban" - gondoltam. „Hát, nem a javam at akarja" - mondtam. Csakhogy aki á-t mond, mondjon b-t is. Úgyhogy elszántam magam: elhagyom a Biztonság Várát, hogy megtegyem a Veszélyes Utazást. És e fo­ lyamat közben pszichém többi részével is kapcsolatba kerülök, amelyektől időközben elidegenedtem, és amelyek meglehető­ sen mogorván ismételgették véleményüket. Azzal, hogy a biz­

A fejlődés veszélyeztetése a biztonság érdekében

-

99

tonságot választjuk a fejlődés helyett, mindannyian merényletet követünk el a lelkünk ellen, a lélek sérülése pedig olyan tünetek­ ben nyilvánul meg, mint a depresszió, a szorongásos zavarok, az irigység és a féltékenység másokra, a különféle függőségek és m egannyi társuk. Nem sokkal ezután megálmodtam a második álmomat is, amelyben egy német falu, Berchtesgaden határán kívül találtam magamat (a valóságban meg is fordultam ott a közelmúltban, és bejártam a Führer föld alatti bunkerének azon szakaszait, ame­ lyek túlélték a szövetségesek robbantásait). Rádöbbentem, hogy elveszítettem nyolcéves fiamat ebben a felszín alatti útvesztőben. Időzzünk el ennél a képnél: egy ember nem találja gyermekét egy föld alatti labirintusban. Természetesen pánikba estem - mint minden szülő tette volna a helyemben - , és a keresésére indultam, eredménytelenül. Ezután befutottam a faluba, felkerestem a pol­ gármesteri hivatalt, a helyi plébánost, az iskolát, sőt még a tűzol­ tóállomást is, de senki sem akart vagy tudott segíteni nekem a fiam megtalálásában. Kétségbeesetten bolyongani kezdtem az er­ dőben, ahol is találkoztam egy férfival, aki azt mondta, ő Urgus szakállas és torzonborz volt, felsőteste rongyokba burkolt, lába a földbe gyökerezett - , és hozzátette, hogy segít nekem megtalálni a gyermekemet. (Az Ur- prefixum a német nyelvben, jelentése: 'alapvető' vagy 'eredeti', a -gus utótagról pedig svéd nagyapám, Gustav Lindgren jut eszembe, akivel sohasem találkoztam.) Kap­ csolatba kerülni a létfontosságú ősi férfienergiával egyszerre volt fenséges (Isten jelenlétét jelző) és félelmetes - az előbbi azért, mert tudtam, hogy igazat mond, az utóbbi pedig azért, mert tudtam, hogy Urgus nagy árat kér majd tőlem ezért. Ez a találkozás az ősi férfierővel mindazonáltal egy másfajta utazás kezdetét is jelentet­ te számomra, amely másféle halált várt el tőlem és a biztonság fokozatos elvesztésével járt együtt. A harm adik álmot már akkor álmodtam, amikor visszatér­ tem az Egyesült Államokba. Egy osztályteremben tanítottam, ahol minden ismerős volt, egy bambuszredőny kivételével, amely m ögött egy őserdő húzódott. Ebből a dzsungelból előlé­ pett valaki, akivel gyermekkoromban találkoztam utoljára. Az illető előrelépett, megragadott a nyakamnál fogva és fél kéz­ zel felem elt a földről. Ezt az erőszaktételt egyszerre éreztem fé­ lelmetesnek és megalázónak is. Mindössze egyetlen mondatot

100 -

Ami igazán fontos

mondott, mielőtt visszaejtett a földre, azután visszatért a renge­ tegbe: „Csak azt akartam, hogy tudd, ki itt a főnök." Ez egy újabb halált jelentett számomra, a tévesen felépített tu­ dományos, racionális szelf létezésének megszűnését. Ez a mes­ terségesen megalkotott szelf sokféle közegben és összefüggésben értékes volt - a gyermekkoromban magam mögött hagyott, meg­ haladott archaikus és anarchikus érzésekkel szembeni védeke­ zésként - , de mostanra akadállyá vált. A legmélyebb igazságok egyike, amelyeket Zürichben tanultam meg e folyamat eredmé­ nyeképpen, ez volt: utazásunkat sokszor épp az akadályozza legin­ kább, akivé váltunk. Jellemző módon védekező mechanizmusok és szorongáskezelő rendszerek gyűjteményei vagyunk, amelyeket az alkalmazkodás kényszerítő ereje hoz létre - ez utóbbiakat pedig saját fátumvezérelt életrajzainknak köszönhetjük. Ezt a fenyegető férfit, akit gyermekkoromban láttam utoljára, valójában Leroy Solomonnak (le Roi Solomon), azaz Salamon ki­ rálynak hívják. Alakjában az én természet adta bölcsességem és erőm testesült meg, és az volt a célja, hogy szembesítse egym ás­ sal és lerom bolja addig alkalmazott védekezési m echanizm usai­ mat, és kim ozdítson engem az oltalmazó „anyakomplexusb ól" - vagyis abból a helyzetből, hogy továbbra is a biztonságot válasszam a felnőtté válás helyett. Ugyan ki találhatna ki ilyen álomképeket és forgatókönyve­ ket? M icsoda mélységes bölcsesség lakozik mindannyiunk bensejében, milyen meghökkentő jelképalkotó energiák munkálnak bennünk... és vajon miféle utazásra való sürgető felszólítást fe­ jeznek ki ezek a képsorok? Számomra azóta is elképesztő az eb­ ben az első három álomban rejlő bölcsesség, a nekem szóló két­ ségbevonhatatlan kihívással. M indannyian nap mint nap szembetaláljuk magunkat egy veszélyes Symplegadesszel,* akár tudatosan idézzük elő konf­ liktusainkat, akár nem. (Symplegades a neve azoknak az ikerszirteknek, amelyek között Homérosz hőseinek kormányozniuk kell törékeny vitorlásaikat a hazafelé vezető úton.) Minden ál­ dott nap felszólíttatunk, hogy navigáljunk a félelem és a letargia között, és hogy megtaláljuk a keskeny, előrevezető ösvényt. * Két kis sziklasziget a Boszporusznak (Hellespontus) a Pontus Euxinusba (Fekete-tengerbe) szakadásánál; ma Urek-Jaki. (Aford.)

A fejlődés veszélyeztetése a biztonság érdekében

-

101

Nem régiben egy rádióinterjúban, amely egy korábbi könyvem megjelenése kapcsán készült, megemlítettem, hogy a hozzám analízisre érkező páciensek többsége az ötven és hetvenöt év kö­ zötti korosztályból kerül ki. Mire a művelt és rendkívül tájéko­ zott riporter így reagált: „A középiskolában azt tanultuk, hogy az idős emberek már nem változnak." Én pedig ezt feleltem: „A tanárai valószínűleg m ásképpen viszonyultak ehhez a kér­ déshez, amikor már ők maguk is idősebbek lettek." Igen, m indannyian ismerünk olyan embereket, akik már jó­ val azelőtt meghaltak, hogy porhüvelyük a földbe került. A vi­ lág m egannyi lakója henyél és lustálkodik, üldögél a tévé vagy az internet előtt, a halálra várva, és csak a botrányok vagy a ka­ tasztrófák szenzációjáért éli az életét, amelyeknek jókora távol­ ságról lehetnek szemtanúi. Az emberekkel folytatott munkám tapasztalata azonban az - és ezt bizonyára a kollégáim is alátá­ masztják - , hogy az emberi psziché folyamatosan fejlődésre, gyarapodásra, felfedezésre és érdeklődésre késztet bennünket. Az unalom a depressziós vagy fantáziaszegény emberek patoló­ giája. Kudarcnak az számít, ha az ember megszűnik fejlődni, mert ez az elszántság hiányát jelzi: mert a pszichénk a változást várja el tőlünk. Rengeteg tanulnivalónk van még, sok m indent kell m egta­ pasztalnunk és felfedeznünk, fejlesztenünk kell tehetségünket és fenn kell tartanunk érdeklődésünket. Az ellenségeink azon­ ban ugyanazok a bajcsinálók maradnak: a félelem és a letargia. Odüsszeuszt az emeli hőssé - utazását pedig a mi utazásunk előképévé - a szemünkben, hogy készen áll szembenézni saját félelmeivel, és túlél, minden helyzetben állva marad. A legna­ gyobb életveszély közepette a következőket mondja: „...helytmaradok, s ami kín gyötör, elviselem még; / ám ha talán tutajom darabokra szakítja a hullám, / úszni fo g o k ..."* Homérosz gyakran mondja ezt nekünk, amikor Odüsszeusz és legénysége megérkezik a nyugalom valamelyik szigetére, ahol különféle kísértések vagy csökönyös félelmek várnak rájuk: „és megfeledkeztek az utazásról". És elég sokszor elbátortalanodnak

* Homérosz: Odüsszeia. V. ének, 363. sortól. (Devecseri Gábor fordítása - Aford.) Ezt az idézetet ragasztottam rá a számítógépem nyomtatójára a rendelőmben.

102 -

Ami igazán fontos

vagy eltérülnek, ami mindannyiunkkal megesik. Csakhogy ha az esetek többségében kitérünk saját fejlődésünk feladatai elől, ak­ kor kimaradunk a kalandból, az utazásból, azaz az életből is, és meghiúsítjuk a bennünket odavezérlő istenek szándékát. Jung megállapította, hogy míg a fiatalokat neveljük, a negy­ venes éveikben járó embereket már nem készítjük fel az élet m á­ sodik felének feladataira. És vajon mi lehet ez a feladat, ha éle­ tünk első fele egy lényegét tekintve társadalmi programot szolgál, nevezetesen azt, hogy elég egoerőre tegyünk szert, hogy elválhassunk a szüléinktől, kilépjünk a világba, eleget tegyünk kötelezettségeinknek, társat válasszunk magunknak és m egfe­ leljünk állampolgári szerepköreinknek? Mindössze egyetlen év­ századdal ezelőtt az emberek átlagéletkora mindössze körülbe­ lül negyvenhét év volt - ha ma is így lenne, jelenlegi olvasóim közül sokan már nem is lennének az élők sorában, beleértve a szerzőt is. Ugyanebben az időszakban olyannyira kényszerítő erejűek és normatívak voltak még a társadalmi - elsősorban a nem ekkel kapcsolatos - szerepelvárások, hogy az emberek több­ ségének élete előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. Nem volt egyszerű az e forgatókönyv szerinti élet túlélése sem, az er­ ről a kijelölt útról való letérés, azaz az identitás konszenzuson alapuló definícióitól való eltérés azonban még ennél is rosszab­ bat jelentett: a kitaszítottság megtapasztalását. Ha feltesszük a kérdést, hogy miféle értékrendet szolgálunk életünk m ásodik felében, miután feltehetően bőségesen kivet­ tük már a részünket a társadalmi szerepvállalásból, és bizonyá­ ra hozzájárultunk már a fajfenntartás nemes feladatához is, rájö­ hetünk: nem csak azért vagyunk itt, hogy elüssük valamivel az időt, lézengjünk, adót fizessünk, szociális segélyeket kapjunk, és aztán meghaljunk. Miért is tennénk kockára a biztonságunkat az otthonunkat, a családunkat, az identitásunkat, a nyugdíjazá­ sunkat - , miután kétségkívül azért dolgoztunk és hoztunk áldozatokat, hogy számíthassunk rá? Könnyű beszélni a nagy­ szabású utazásról, de felmerül a kérdés: hétköznapi küzdelme­ ink világában ugyan miért is mondanánk le ezekről a szerény biztosítékokról? Ez a gyakorlatias ellenvetés teljességgel érthető, egyetlen szempontot kivéve: a pszichénk, a lelkünk akar valamit tőlünk, rajtunk keresztül, ami több ennél, és amihez mindig is ragaszkodni fog.

A fejlődés veszélyeztetése a biztonság érdekében

-

103

Azok az emberek, akik eljönnek hozzám terápiára, gyakorla­ tilag mindannyian sikeres élettel büszkélkedhetnek, persze az ezzel együtt járó szokásos csalódásokkal, csakhogy a jelek sze­ rint mégis valami mást, többet vár el tőlük a pszichéjük, s ennek semmibevétele mutatkozik meg depresszióikban, álmaikban, függőségeikben, szenvedélybetegségeikben és nyugtalanságuk­ ban. Ők is mindig megtették, amit kellett, tudatosságuk fokához mérten a legjobban, mégis fellázadt a pszichéjük. Egyikük, egy férfi, így fogalmazta meg ezt: „Mindig is nyerni akartam, függetlenül attól, hogy milyen játékról volt szó. És csak most döbbentem rá, hogy valójában a játék játszott velem. Komolyan játszottam és szívesen, mindig is úgy gondoltam, nyerek vele valamit. Csakhogy a végén már nem volt mit nyerni és végül már az sem számított, hogy mit nyertem ." Milyen ékes­ szólóan jellem zik ezek a szavak oly sokunk felismerését! M iköz­ ben ez a meglátás aligha megy újdonságszámba, mindannyi­ unknak el kell jutnunk hozzá a magunk sajátos módján, mielőtt elhisszük. Olvassuk el újra a Prédikátor könyvét, amely évezre­ dekkel ezelőtt íródott. Szerzője leírja, hogyan irányultak énki­ vetítései (projekciói) a gazdagságra, a teljesítményre, sokféle egyéb elvárásra, és végül arra jutott, hogy mindez hebel, azaz ködfátyol csupán. Kezdetben mindannyian arra számítunk, hogy céljaink elérése tartós elégedettséget jelent majd számunk­ ra. Nem arról van szó, hogy célkitűzéseink mint olyanok méltat­ lanok lennének hozzánk, hanem arról, hogy elért céljaink gyak­ ran csábító megállókká válnak a lélek számára - olyan helyzetekké, amikor nemet mondunk a kihívásra, hogy a biz­ tonság helyett újabb misztériumok felé törekedjünk. Vagy vegyük például azt az asszonyt, aki ötvenéves korában, a második házassága után délre utazott, és ezt mondta: „Mindig is azt hittem, hogy a házasságom fog meghatározni engem, azzá tenni, ami vagyok. Most már tudom, hogy még csak nem is vol­ tam azonos önmagammal a házasságaimban, de a többi párkap­ csolatomban sem ." Közös munkánk tudatosan megválasztott irányadója ettől fogva az a kérdés lett, hogy ki is ő valójában és miről szól az utazása. Ha jobban belegondolunk, e két ember története gyakorlatilag mindannyiunkéval azonos. Hová is tar­ tunk életünk második felében, és minek a szolgálatában éljük életünket?

104 -

Ami igazán fontos

A fejlődés veszélyeztetése a biztonság érdekében

Az emberi élet második fele a spirituális életre hív bennün­ ket, nevezetesen arra, hogy tegyük fel magunknak - egyénen­ ként, külön-külön - ezt a kérdést, és adjunk is választ rá: mi a legfontosabb? Ha vonakodunk meghalni annyiszor, ahányszor kellene, nem teszünk eleget a nemesebb életre való késztetés­ nek. Ha nem vagyunk hajlandóak szembeszállni a félelmeinkkel növekedésünk vagy fejlődésünk érdekében, akkor semmibe vesszük az istenek akaratát. Igaza volt Rainer Maria Rilke költő­ nek, amikor azt mondta: az a feladatunk, hogy egyre nagyobb és nagyobb dolgokkal szemben maradjunk alul. Míg a fiatalkori egónk alig képes elviselni a vereséget, az élet második felének érett személyisége már tudja, hogy az élet vereségek sorozata, ami különösen érvényes az ego szuverenitásának illúziójára. Való­ ban az a dolgunk, hogy alulmaradjunk egyre nagyobb és nem e­ sebb dolgokkal szemben, m ert ez azt jelenti: folyton-folyvást nö­ vekszünk, gyarapodunk, fejlődünk. Christopher Fry drámaíró a következőképpen fogalmazta meg A Sleep ofP rison ers (Rabok álma) című művében, hogy ez a felszólítás vonatkozik ránk: „Sohasem hagy nyugton bennünket / m íg m eg nem tettük a leghosszabb lépést, melyet emberi lélek csak tett. / A dolgok nem léleknagyságúak most. / A feladat: Is­ ten felfedezése." Am int rájövünk, hogy a dolgok léleknagyságúak, felismer­ jük azt is, hogy nem engedhetjük ismerős kísérőinket, a félelmet és a letargiát túlsúlyba kerülni, különben hiábavaló lesz az éle­ tünk. M inden áldott nap újra és újra döntenünk kell: választani a növekedés (fejlődés) és a biztonság között, mert a kettő nem megy együtt. Törékeny bárkádat kormányozd Symplegades sziklái között, szűnj meg létezni a félelem és a letargia bűvereje számára, és hajózz tovább, vagy suhanj vissza egy kikötőbe, rakd ki értékes szállítmányodat, és halj meg.

-

105

Azt is mondta, azért jött el hozzám, mert megoldást keres bi­ zonytalanságaira. Többek között egy gurura is szüksége lett vol­ na. És végső soron miféle kezelésről van itt szó, ha én nem isme­ rem a megoldást az ő egzisztenciális szorongásaira, vagy nem árulom el neki a vizitdíjért cserébe? Ugyan mit tanulhattam a dharma országútját járva, amivel oldhatnám az ő nyugtalanságát? Ismét csak igaza volt, amikor ezt az értékelést adta és kitar­ tott elhatározása mellett, hogy megtalálja az Igazságot. Jóm agam azt mondtam erre: „De hiszen én válaszoltam a kér­ déseire. Arra kérdezett rá, ami a legfontosabb, vagyis hogy ho­ gyan élje az életét, és az érdekelte, hogy mi a válasz mindezekre a kérdésekre." „De mégis mi az?" „Arra tanítottam, hogy tanuljon meg együtt élni a bizonyta­ lanságával." Ez a válasz. Hozzátettem: „Bármely más válaszról, amely az én válaszom volt, végül úgyis bebizonyosodik, hogy az nem az ön válasza, vagy hogy nem is »válasz« valójában, és idő­ vel kiderül róla, hogy korlátolt és korlátozó, meghaladott és visszahúzó." Erre bólintott, jelezve, hogy megértette. Jóllehet nem azért vagyunk itt, hogy kényelmesen éldegél­ jünk, ezt a banális vigaszt kínálja nekünk a modern materializ­ mus, a népszerű pszichológiák és teológiák,* és erre csábítanak a függőségek, a szenvedélybetegségek és a figyelemelterelés megannyi változata is. „Végül is arra tanítottam, hogy érezze magát nagyobb bizton­ ságban a bizonytalanság közepette. Ennek az ellentmondásnak az elfogadásával megnyílik ön előtt egy növekedési-fejlődési program, a misztérium motiválta élet lehetősége, amit sohasem kaphatna meg a »bizonyosságtól«." Egyetértett ezzel, és most már valóban a dharma útját járja.

* * *

N em régiben egy igencsak aggodalmaskodó páciensem ezt mondta: „Azért jöttem analízisre, hogy m egtaláljam a válaszo­ kat, ön pedig egyebet sem tesz, mint újabb és újabb kérdéseket vet fel nekem ." Egyetértettem ezzel a csalódottságot kifejező értékeléssel.

* Tudomásom van a „keresztény" egyház egy olyan épületéről, amelyben állítólag azért nincsen feszület, mivel az „kényelmetlenül érinthetné az embereket". A jelek szerint e közösség tagjai közül senki sem olvasta Dietrich Bonhoeffer The Cost of Discipleship (Az engedelmesség ára) című művét vagy hallotta a „hitvány kegy" oximoront, vagy szentelt kellő figyelmet hite létrehozójának, aki sok embert hozott kényelmetlen hely­ zetbe.

Igékkel élni a főnevek helyett

Hetedik fejezet Igékkel élni a főnevek helyett

Minden dolgokfeljegyzőjeként itt vagyok én, olvasni a tenger ivadé­ kaiból, a hajóroncsokból, a közeledő dagályból. James Joyce: Ulysses

Mint korábban írtam már, az egónk - amely, úgy tűnik, a közép­ pontunk, lényünk magva, identitásunk - valójában maga is egy „kom plexus": pontosabban egy komplexus a sok közül. A tuda­ tosság legfontosabb komplexusa: arról szól, hogy kinek gondoljuk magunkat bárm ely adott pillanatban. Csakhogy mivel ez a „kom plexus" formálható és módosítható, bármelyik pillanatban változtathatnak rajta más energiák, amelyekhez az addigival épp ellentétes programok, forgatókönyvek, valamint ideiglenes identitások tartoznak, s az ezekkel való kölcsönhatása kiszám ít­ hatatlan következményekkel járhat. (Ezt mindenki tudja, aki ké­ pes józanul tekinteni saját múltjára.) Mivel egy ennyire változé­ kony sötétségben mozgunk, az ego természetesen előnyben részesíti a biztonságot a bizonytalansággal szemben, a kiszámít­ hatóságot jobban kedveli a meglepetésnél, az egyértelműséget az ellentmondásnál, az irányítást az anarchiánál, a döntést a bi­ zonytalankodásnál és így tovább. így aztán a szorongó emberek egója ide-oda cikázva igyekszik mindent működtetni, kapkod, harcol, rögeszmésen igyekszik megőrizni irányító szerepét. Zsúfolt program jának részeként pedig a főnevek (névszók) vilá­ gában szeretne élni, a megnyugtató főnevekében, azaz csupa változatlan dologgal körülvéve, amelyeket elm ozdíthat a he­ lyükről, am ikor csak kedve szottyan rá, és olyan kiszámítható lények társaságában, akiket irányítani és manipulálni, uralni és elnyomni képes. Mindeközben mégis az igék tengerében m o­ zogva, úszva éli az életét. Vagyis nem az állandó dolgok, hanem a történések világában. És mivel időről időre belebotlik ebbe a

-

107

ténybe, a szorongó ember egyre nyugtalanabbá válik: még töb­ bet szorong, összezavarodik, kapkod és csapong. M indannyian magunkban hordozunk bizonyos állandónak vélt és tárgyiasult feltevéseket a valóság természetéről. Az em­ bereknek valaha meggyőződésük volt, hogy létezik élet a halál után valahol „odafent" - a mennyországban - vagy idelent, a pokolban. Mivel elhitték, amit mondtak nekik, ezért egy háromszintes világegyetemben éltek. Emellett egy az emberiség szá­ mára hízelgő kép élt bennük a Földről, amely hitük szerint büszkén állt minden létező dolog középpontjában - hasonlóan az egóhoz. (Ha az olvasó számára érthetetlen a szorongó ember szorongása, vagyis az a törekvése, hogy „rögzítse" a dolgokat, azaz stabillá és kiszámíthatóvá tegye azokat, gondoljon csak arra, hogy először Giordano Bruno vállalta a kockázatot, hogy másfajta világképet sugalmazzon, Galileo Galileit pedig házi őrizetbe vette a korszak Vörös Gárdája, mert elkövette azt a bűnt, hogy megmutatott egy másik alternatívát. Ebben a másik világképben a Föld „visszasüllyedt" a többi bolygó sorába, ame­ lyek keringenek a Nap körül, amely - mint ezt ma már tudjuk egy csupán a hasonló napok milliói közül. Az ilyen embereket megégették, mert lerombolták a szorongó autoritások egojának fantáziaképét a szuverenitásról, az állandóságról és a megváltoztathatatlanságról.) Évszázadokkal később, egy ennél már valamivel toleránsabb időszakban Freud büszkén hirdette saját vízióját mint az em be­ riség harm adik nagy forradalmát az emberi önáltatás terén. A hum án ego első trónfosztására a kopernikuszi világkép m eg­ alkotásával került sor, amihez hozzájárult Giordano Bruno és Galileo Galilei is. Ennek során a szorongó emberek egoista ön­ hittsége átkerült a keringő planéták egy sokkalta nagyobb és személytelenebb rendszerébe. A második mélyreható forrada­ lom Charles Darwin nevéhez fűződik: ő volt az, aki helyesbítette az emberi nem egyediségéről szóló tanítást, az emberközpontú teremtés-elképzelést, s magát a teremtést egy több millió éves, fejlődést hozó utazás részének tekintette, amely még nem feje­ ződött be. (Meglepő módon még napjainkban is előfordul, hogy m űveltnek vélt emberek tagadják ezt a dinamikus folyamatot, jóllehet mi magunk is látjuk és megtapasztaljuk az evolúciót sa­ ját véges életünk valós idejében, miközben növekedünk, új étke­

108 -

Ami igazán fontos

zési szokásaink alakulnak ki, változik egészségi állapotunk, ki­ alakul im m unitásunk az antibiotikumokra és így tovább. Az evolúció létezésünk minden egyes pillanatát áthatja.)* A har­ madik nagy forradalmat Freud szerényen önmagának s felfede­ zésének tulajdonította, felismerve a tudattalan hatalmát és ere­ jét: az ego lelkünk homályos tengerében úszik, mint valami jéghegy, amelynek mindössze töredéke van a vízfelszín felett, s feltérképezhetetlen mélység húzódik alatta. Megfogalmazásuk idején a térrel és idővel kapcsolatos elkép­ zelések e három módosítását hevesen ellenezték az adott korsza­ kok hivatalos tekintélyei. És még napjainkban is tagadják ezeket azok a szorongás motiválta emberek, akik az iskolabizottságok­ ban ülve ellenőrzik a tanárokat, a tanmeneteket, és egy olyan tudásanyagot, amelyet ők maguk alig értenek, és nem vesznek tudomást egyes tudományterületek ismeretanyagáról, amelyet fáradságos munkával halmoztak fel a szakemberek. Mindezek eredményeként sérült és korlátozódott gyermekeik természetes érdeklődése és értelme, akiket pedig megóvni szeretnének. Félel­ meik miatt saját gyermekeik kevésbé versenyképesek a világban, mivel korlátozzák hozzáférésüket az ismeretek legjavához és a szigorúan tesztelt elméletekhez, amelyek egyre inkább részévé válnak közös világkincsünknek. Ilyen hatalmas ereje van a szo­ rongó emberek félelmeinek, ennyire gyönge az ego ahhoz, hogy ellenálljon a szuverenitása elleni támadásoknak, és annyira félénk a lélek, hogy irtózik az ellentmondásoktól, kihívásoktól és attól, hogy valódi párbeszédet folytasson a másik ember „másságával". Az ilyen szorongó embertársaink nemcsak akadályozzák a gon­ dolatok áramlását, de önmagukat is bekvártélyozzák lélektani, spirituális és politikai erődökbe ellenségeik - a változások, az el­ lentmondások, a bonyolult és ismeretlen dolgok - elől, amelyek

* Vegyük például a modern genetikát, amely lényünk és létezésünk „alap­ rajza": ma már ezt sem annak az állandó kódnak látjuk, mint Mengyelejev idejében, a XIX. században, hanem egy folyamatosan kibontakozó, köl­ csönhatásban lévő rendszernek, amelynek révén felfogjuk és rekonstruál­ juk a környezetünket, lelkivilágunk reakcióit, amelyek újra összeállnak egy folyamatos párbeszéd során, amelyet külső és belső világaink folytat­ nak egymással. A legfrissebb eredmények szerint egyre gyorsulnak a ben­ nünket érintő változások, és mint ezt DNS-markereink bizonyítják, sebes­ ségük mintegy százszorosa, mint nagyszüleink idején volt.

igékkel éini a főnevek helyett

-

109

máris betörték a kapuikat és elfoglalták pszichológiai fellegvárai­ kat. Minden bizonnyal nem védekeznének ilyen kitartóan, ha nem táplálnának magukban titkolt kételyeket. Gertrude Stein egy alkalommal ezt mondta a kaliforniai Oaklandről, kétségkívül igazságtalanul: „Itt, ezen a helyen nin­ csen ott." Az emberek többsége azonban továbbra is egy ősrégi világszem léletet vall a magáénak, amelyhez egyfajta idejétmúlt világkép tartozik, s azon egyszerű tény ellenére, hogy ha a fel­ támadt Jézus konkrétan „fel-tám adt", vagyis „ki oda", fizikai maradványainak nyomát akkor is megtalálhatnánk a modern telemetria segítségével. Az a lehetőség, hogy a „feltám adás" m etaforikus kifejezésként valami egészen mást is jelenthet, mint azt eddig hirdették, túlságosan fenyegetőnek tűnhet sokak szá­ mára. (Ahogyan ezt egy asszony m egfogalmazta nekem: „Kiábrándultam a templomi prédikációkból, és csak akkor kezdtem megérteni a »feltámadás« eszméjét, amikor először mentem el az anonim alkoholisták egyik találkozójára.") Bár saját „feltám adása" nem kímélte meg az asszonyt a további szenvedésektől, de mint mondta, ennek köszönheti életének azt az időszakát, amikor a leginkább önmaga lehetett. Természetes törekvésünk - ami rám ugyanúgy jellemző, mint bárki másra - , hogy szeretnénk tárgyiasítani, megmerevíteni, rögzíteni és m egállítani a világot, hogy irányítani tudjuk. Bár­ mennyire érthető és természetes is ez az igényünk, ez lehet fél­ reértéseink, a világtól és az azt mozgató rejtélyes energiáktól való elidegenedésünk első számú oka is. És ez a tendencia a nyugati kultúrkörben jóval dominánsabb, mint másutt. M iköz­ ben nagyfokú szuverenitásra tettünk szert természetes környe­ zetünk rovására, egyre inkább gyökértelenekké válunk, és úgy tűnik, állandóan boldogtalanok vagyunk. Csábítóan hangzik ugyan a klasszikus keleti szemlélet, amely szerint minden mozgásban-áramlásban van, és az a lényeg, hogy jelen legyünk a je­ len számára, illetve „haladjunk együtt az áram lással", de olyan ez számunkra, mint egy keserű pirula, amelyet le kell nyelnünk. Úgy kétezer-hatszáz évvel ezelőtt a preszokratikus filozófus, Hérakleitosz megállapította, hogy „a világ örökké élő tűz", s ezen a metaforikus megfogalmazáson azt értette, hogy minden m ozgásban van. Híressé vált az a kijelentése is, hogy nem léphe­ tünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert a második alkalommal

110 -

Ami igazán fontos

a folyó vize már továbbfolyt, és hozzá hasonlóan mi magunk sem vagyunk már ugyanazok. Ugyanakkor még a metafizika egyik előfutára, Platón is kereste az állandó valóságot, a stabil létezés alapját, vagy szerette volna megalkotni azt, és panaszo­ san kérte: „Hozzatok ide nekem egy embert, aki megmutatja az Egyet a sok közül, és én keblemre szorítom őt." A Hérakleitosztól Platónig tartó időszakban megerősödött az ego, a nyugati kultúrkör ténylegesen megszületett, mi pedig mindinkább el­ idegenedtünk a „tízezer múlandó dolog" aktív, „igei" univerzu­ mától, és minél nagyobb „fejlődést" tudunk felmutatni, annál szélesebben tátong a szakadék, amely elválaszt bennünket attól.

A legrégibb vallási eretnekségek Ha vizsgálni kezdjük, hogyan születik meg egy vallási eszme, akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy sohasem „ideaként" kezdi pályafutását: eleinte a transzcendens nagy energiájának és az általa kiváltott érzelem megtapasztalását jelenti, és csak ké­ sőbb, jóval később válik ideává. Vegyünk például egy kisebb embercsoportot, amely a biztonság, a munkamegosztás, a gén­ állomány bővítése vagy bárm ely más cél érdekében jön létre. Ily m ódon összefogva közösséget, társadalmat alkotnak. A társada­ lom egy cél szolgálatára jön létre. A társadalmak vízszintesen tagolódnak, és tudatos célok elérése érdekében működnek. Ha a cél megváltozik, vagy más erők nagyobb hatalomra tesznek szert, az a társadalom felbomlásához vezet. Egy csoport csak ak­ kor válik közösséggé, ha megtapasztalja a vertikalitást is. Ezt a vertikális vektort m egtestesítheti például egy próféta, valamely term észeti esemény, egy társadalompolitikai mozgalom is, amelynek folytán valamennyi egyén elmozdul felfelé, kilépve addigi burkából, hogy részese legyen egy képzeletbeli, kollektív tapasztalásnak. Erősebb az összetartó erő azokban a közössé­ gekben, amelyek ily irpdon kapcsolódnak egy transzcendens élményhez, mint a társadalmakban. Mindegy, miféle formában jelentkezik a transzcendens él­ mény, egy „kép" kapcsolódik hozzá. Másképpen megfogalmaz­ va: a láthatatlan, de érzékelt és lélektanilag késztető erejű tapasz­ talat megtestesül, valamely természetfeletti kép inkarnációjaként

Igékkel élni a főnevek helyett

—111

jelenik meg, legyen az akár egy égő csipkebokor, egy karizmati­ kus próféta, egy nagy csata vagy egy népvándorlási hullám. Azok, akik részesei voltak az eredeti eseménynek, nem igénylik ennek a „képnek" a magyarázatát, mivel az még képes túlmutat­ ni önmagán és ismét kapcsolatba kerülni az eredeti élmény meg­ tapasztalt valóságával. Az ilyen hatékonyan működő, érzelmi töl­ tésű képeket jelképeknek, szim bólum oknak nevezzük. Ha egy kép hatóereje csökken, és már nem képes túlmutatni ön­ magán, hogy késztető erejű érzelmi reakciókat váltson ki belőlünk, akkor visszafejlődik jellé. Míg a jelképek a misztérium felé mutatnak, a jel egy tartalmat, „ideát” jelent. Miközben az emberek elkezdik tarta­ lomként megélni a képet, egyre erősödik az ellentét a kép és a hatás között, amelyet egykor képes volt kiváltani. Bármely kép ilyen jel­ legű, folyamatos visszafejlődésére reagálva az emberiség létreho­ zott három formát azzal a céllal, hogy ezek továbbra is biztosítsák a hozzáférést a képhez, közvetítsék annak üzenetét, a közösséget pedig kapcsolatban tartsák az eredeti jelentéssel, és annak a közös­ ség számára képviselt értelmével. Ez a három megtartó forma: a dogma, a rítusok és a kultikus szertartások. A dogma kérdéseket és vélelmezett válaszokat fogalmaz meg az első találkozás jelentésére, értelmére vonatkozóan: Mi tör­ tént? Honnan ered? Mit jelent számunkra? Mit vár el tőlünk? Ezek és más hasonló kérdések azt a célt szolgálják, hogy kielé­ gítsék az elme igényét, amikor a találkozás kezdeti ereje már lankad.* Idővel természetesen a dogma már semmiféle érzelmi hatást nem képes kiváltani, azután kiszárad, meddővé válik, és... nos, igen, dogmatikussá válik. A rítusok az alapélmény rekonstruálásaiként alakulnak ki: új­ ból eljátsszák az eredeti találkozást, annak reményében, hogy sikerül felidézni annak eredeti, Isten jelenlétére utaló fenséges­ ségét. Idővel ezek a rekonstrukciók önkényessé válhatnak és ön­ állósulnak. „Vagyis akkor miért tartjuk meg ezt a rítust évről évre?" „H át... mert ez mindig is szokásunk volt." „ Ó ..." * H arry Slochower hasonló módon érvel Mythopoesis című, kiváló köny­ vében, amely a nyugati világ klasszikusairól - például a Don Quijotéról, a Faustról, Dosztojevszkij, Thomas Mann és mások műveiről - szóló ta­ nulmány. Ebben azt állítja, hogy az író gondoskodik a történet és miti­ kus értékeinek megőrzéséről, amikor csökkenni kezd annak befolyása a kollektív képzeletre.

112 -

Ami igazán fontos

A kultikus szertartások - idetartozik például az, hogy hogyan készítjük el az ételeinket, kötünk házasságot, temetjük el a halottainkat, alakítjuk ki etikai és törvénykezési rendszereinket s a többi - olyan eszközök, amelyek révén az ember m egkülönböz­ teti azokat, akik még az alapélményben részesültek, vagyis X-szel találkoztak, nem pedig Y-nal vagy Z-vel. Kifinomult és összetett kifejezési formák ezek, amelyek mindig Istentől vagy valamely ősi autoritástól származtatják szentesítésüket, biztosít­ ják a valahová tartozás érzését a közösség tagjai számára, fenn­ tartják érzelmi kötelékeik hálózatát, és segítenek megőrizni az iránymutató, átvett értékrendet. így aztán a vallások, nemzetek, etnikai csoportok a saját csapatukat biztatják, például lilában és aranysárgában vagy más színösszeállításban járnak, és rá-rá-hajrá buzdítással drukkolnak, amikor épp pályán vannak játéko­ saik. A kultikus különbségek ez esetben is önkényesnek és régi­ esnek bizonyulnak idővel, bár a közösség továbbra is „a mi csapatunk" marad, nosztalgikus azonosulási formákat kínálva és aktív védekezési mechanizmusokat váltva ki. A közösség, amely egykor a transzcendenssel való találkozás köré szerveződött, ekkor intézményesedni kezd. Az intézmények különféle védekezési (hárító) mechanizmusok céljait szolgálják, elsősorban egy bizonyos értékrend fenntartását és átadását. Igen ám, de - mint ez köztudott - az intézmények gyakran megszegik alapításuk elveit a maguk sajátos módján. Úgy tűnik, minden esetben ugyanaz a két elidegeníthetetlen törvényszerű­ ség jellem zi őket. Először is az, hogy m indenáron igyekeznek konzerválni önmagukat (az intézményi formát), még azt a koc­ kázatot is vállalva, hogy bizonyos szempontok szerint kompro­ mittálják a víziót, amelyre alapozták magukat,* másodszor pe­ dig az, hogy m inden körülmények között igyekeznek megőrizni saját vezetőségük tekintélyét, akár felszentelt papokból, akár tisztviselőkből, akár különböző tudományos fokozatú tudósok* íme egy a számtalan példa közül: egy jelentős USA-beli felekezet kez­ detben Krisztust tekintette saját tekintélye kútfőjének, később pedig a Bibliát tette meg azzá. Mivel az előbbi kellemetlen társaságban forgoló­ dott, túl sok olyan korlátot bontott le, amely elválasztotta egymástól az embereket, míg az utóbbi kellően rendszertelen és változatos közösségi állásfoglalásokat tartalm az ahhoz, hogy ezek alapján bárki igazolva lát­ hassa komplexusait, előítéleteit és egyéni érdekeit.

igékkel élni a főnevek helyett

-

113

ból, akár politikusokból áll az, akik úgy m ódosítják a törvénye­ ket, hogy előjogokat biztosítsanak a közülük valóknak. Bár szükség van rájuk, az intézmények az önérdek hosszú árnyékát vetik, és jellem ző módon úgy végzik pályafutásukat, hogy m eg­ szakad érzelmi kapcsolatuk az élménnyel és az értékrenddel, amelyre alapozták magukat. Mi magunk is ugyanígy tárgyiasítjuk az eredeti találkozás spontán módon létrejövő képét, bármilyen legyen is az. A phenomenon (jelenség) a képpel kapcsolatos megélt tapasztalatunk, amely elég érzelemteli ahhoz, hogy megrendítsen, felrázzon vagy akár megfélemlítsen bennünket. Az epiphenomenon (vissz­ fény, azaz másodlagos jelenség) az, amit mi csinálunk ebből a képből - az, amit értünk rajta, amit mondunk róla, és amivé a későbbiekben esetleg még intézményesítjük is. Ne feledjük, hogy egy jelkép transzcendens feladata az, hogy túlmutasson önmagán a primális Másikra. Amikor ez a kép még működik, ablakot nyit számunkra az időtlenségbe, így rajta keresztül egy ideig a valódi misztériummal állunk kapcsolatban. Az egonkat azonban feszélyezi ez a mélységes másság, és hajlamos átvinni az élm ényt egy igéből - azaz valamilyen történésből vagy cse­ lekvésből - valamivé, ami már megtörtént, egy fenomenológiailag m egtapasztalt találkozássá egy tárggyal, amelyet képesek vagyunk megérteni, esetleg irányítani is. Ezekben a pillanatok­ ban vállaljuk a vallásos eretnekségek legrégibb változata, a bál­ ványimádás kockázatát. Akarva-akaratlanul, de mindannyian bálványimádók vagyunk, mert időről időre megigéznek ben­ nünket saját elmeszüleményeink, és az állandóság igénye erő­ sebbnek bizonyul az értelemnél. Hadd illusztráljam ezt három kifejezetten gyakorlati példával. Néhány évvel ezelőtt az NPR* csatornán egy Murray Kempton nevű újságíróval készült inter­ jút hallgattam az autórádión. Elmesélte, hogy a polgárjogokért folytatott küzdelmek leg­ hevesebb időszakában Memphisbe repült, hogy interjút készít­ sen Martin Luther Kinggel. A repülőtéren taxiba szállt, és arra kérte a sofőrt, hogy vigye őt dr. M artin Luther King tem plomá­ hoz, a taxis azonban nem volt hajlandó erre. „Rendben van - fe­ * A National Public Radio, egy USA-beli országos közszolgálati rádió rövidítése. (Aford.)

114 -

Ami igazán fontos

lelte Kem pton akkor vigyen, kérem dr. Martin Luther King állítólagos tem plom ához." A taxis már száguldott is vele az Ebenezer baptista templom irányába. Ehhez hasonló eset: egy a „hi­ tükre szerveződött" testület, amely kisebbségi közösségek gyer­ mekeinek oktatására szakosodott, „elbocsátott" egy közkedvelt és elism erten eredményes tanárt, mert az - törvény adta lehető­ ségével élve - megváltoztatta addigi nevét, új neve pedig egy másik vallás hagyományaihoz volt társítható. Nos, ennyit a tole­ ranciáról és a gyermekek felkészítéséről, akiknek ebben a való világban kell majd boldogulniuk, és a sokféleség felszabadító erejéről. A következő példa: két évvel az elnökválasztási kam ­ pány tényleges megkezdése előtt láttam egy e-mailt, amelynek írója egy prominens közhasznú szervezet fenyegető figyelmez­ tetéseket hangoztató vezetőségéhez tartozott, s ellenezte Barack Obam a szenátori jelölését, azzal érvelve, hogy a neve Osama bin Ladenéhez hasonló hangzású. A tény, hogy ez a kiváló, művelt és kiváltságos helyzetben lévő személy ilyen könnyen pánikba esik a paradigmaváltás miatt, és ilyen nagy hűhóval népszerűsít egy téves analógiát, arra figyelmeztet bennünket, hogy a változástól való félelem sokszor felülkerekedik magasabb rendű „mélyén­ jeinken" és vallott elveinken. Mindhárom példa arra mutat rá, hogy a bizonytalan embereket könnyű összezavarni, és könynyebb engedni a főnevek - bálványimádás - csábításának, mint vállalni az igék kétértelműségét. Sajnos „természetünk jobbik angyalait" - hogy Lincoln kifejezését idézzem, amelyet beikta­ tási beszédében használt - túlságosan könnyen kijátszhatja a fé­ lelem és a tudatlanság életveszélyes szövetkezése. Bálványim ádásról akkor beszélünk, amikor érzelmi elkötele­ zettségünk már egy képre irányul az eredeti M ásik helyett. A Biblia prófétái elítélik mindenféle faragott kép imádását, m i­ közben m élységes tisztelettel viszonyulnak a misztériumhoz, amelyet képtelenség lenne belefoglalni egyetlen képbe. M iköz­ ben az ego-tudat igényli a képeket, amelyekhez kötődhet, az ilyen képek elárulják magát a misztériumot: elszigetelik és kor­ látozzák is azt, s ezáltal kiemelik az igék dinamikus világából, és áthelyezik a statikus főnevekébe. Paul Tillich teológus egy he­ lyütt feljegyezte, hogy Isten az az isten, aki a mögül az isten m ö­ gül lép elő, amelyik eltűnt. M ásképpen megfogalmazva: a m isz­ térium, amely az egész világegyetemet áthatja, nem fér bele a mi

igékkel élni a főnevek helyett

-115

istenképünkbe (imago Dei), ezért hátrahagyja azt a tudatunk egyszerű leképeződéseként és termékeként. Amikor a tudat kezdi magától értetődőnek tekinteni ezt, a misztérium új alakot öltve ismét előlép. Segíthet ennek megértésében egy másik példa is: Zeusz neve „villám lást" jelent. Zeusz nem azonos a Nappal, és nem is szi­ nonim ája annak: inkább azt a pillanatot jelenti, amikor a Nap első sugarai áthatolnak a sötétségen. Zeusz nem az égen látható gázgöm b, hanem megrendítő m egtapasztalása annak, amikor eláraszt bennünket a fény. Zeusz tehát bepillantást enged a cso­ dába. Zeusz később is tekintélyes egyéniség maradt, sajátos att­ ribútum okkal és személyiségjegyekkel, idővel pedig átalakult valamivé, ami gyanúsan hasonlít ránk. Valójában az összes istenség, akit először - Kari Barth teológus kifejezésével élve Teljes M ásikként tapasztalunk meg, lassanként átalakul: önké­ nyes szülői-atyai alakokká válnak, féltékeny nagybácsikká és pörlekedő unokatestvérekké, zsémbes anyósokká és így to­ vább. M agukon viselik projekcióink lenyomatait, látszik rajtuk, hogy korlátozottan férünk csak hozzá az isteni természethez, amely lényegénél fogva meghaladja a mi szerény, kicsinyes fogalm i apparátusunkat. Röviden megfogalmazva: az igék, amelyek áthatják a világmindenséget - a dühös Árész, az indu­ lat hatalma; a csábító Afrodité, a szerelm et idéző szépségisten­ nő; a lenyűgöző Apolló, a kecsesség igéző csillagának égi pályája; az életerős Héphaisztosz, az ügyes fegyverforgató ko­ vács; az összes istenség - , főnevekké válnak, egyszerű életraj­ zokká, idővel pedig elveszítik fenségességüket és titokzatossá­ gukat. A bűverő nélküli isten halott, függetlenül papjainak és híveinek számától, és attól is, hogyan és mekkora tekintélyként intézményesült. Ha már csak a formát „im ádjuk", maga az isten „halott" azaz m egszűnt létezni az az energiával rendelkező misztérium, amely életet adott neki: felváltotta egy emberi képződmény. Erre a következtetésre jutott a XIX. században Friedrich Nietzsche is, amikor kijelentette: Isten halott. Nem valamiféle metafizikai megállapítást tett ezzel, sőt még csak teológiai kijelentést sem: mindössze egy lélektani tényt közölt, miszerint kortársai lelkű­ ket már az istentisztelet formaságainak szentelték, nem pedig a folyamatosan átalakuló Másiknak, a misztériumnak, amelyben

116 -

Ami igazán fontos

keveredik valamennyi forma és az ego elragadtatása.* Hozzá hasonlóan Sorén Kierkegaard dán teológus is arra emlékeztette kortársait, hogy az az isten, akit meg lehet nevezni, nem azonos Istennel: a hétköznapi tudat termékévé vált, következésképpen rólunk szól, nem pedig a m isztériumról.** John Shelby Spong püspök egy teológusprofesszort idéz, aki ezt mondta: „Meg kellene ölni azt az istent, akit meg lehet ö ln i..." Szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy máris m eghalt az az istenség, akit meg kell védeni az igazságtól, bár­ mely forrásból származzon is az."*** Egy férfi páciensem nemrégiben a következő álmot látta. Tör­ ténetének megértéséhez szükséges tudni arról, hogy már közel van a nyugdíjazáshoz, de szeretne tovább fejlődni lélektani és spirituális értelemben. Megtette azt a felismerést, hogy jól m ű­ ködő házassága mellett mélyről fakadó igénye van közösségre és társaságra is. Egy ideig a kollégáiban próbálta megtalálni ezt a társaságot, de rájött, hogy kérdései túlmutatnak ezen a körön, bárm i volt is az, ami eredetileg összehozta velük. Ezt követően azokkal a férfiakkal kereste a kapcsolatot, akikkel egy tem plom­ ba járt. Csakhogy ismét rá kellett jönnie, hogy az őt foglalkozta­ tó fontosabb kérdések, amelyek m eghaladják az egyszerű bibliai ismeretek szintjét, arra késztetik, hogy „válaszokat" találjon, majd pedig hozzáidom uljon a „válaszokhoz", amelyek állítólag kielégítőek voltak mások számára, akik m áskor és másutt éltek, mint ő. Felismerte már, hogy az ilyen meggyőződéses „tudás" valójában nem hoz fejlődést, és még csak nem is igazán spiritu­ ális jellegű, hanem olyan erőfeszítés, amelynek célja a kételyek támadása, az őszinte érdeklődés és kíváncsiság hárítása és az ellentm ondás körmönfont kezelése egy irányadó külső autoritás elfogadásával. * Nietzsche hozzátette, hogy ő csakis egy táncoló istenséget tudna imád­ ni, azaz egy eleven igét, nem pedig egy halott névszót. ** Jung egy helyütt megállapítja: „Minden pszichológia egy-egy szubjek­ tív vallom ás". Ezek szerint a pszichológiák többségéről elmondhatjuk, hogy feltárják egovezérelte fantáziáinkat a kontrollról, a boldogulásról és a nárcisztikus komfortról. Ha a pszichológiákat a banálisnak szentel­ jük, nem pedig a lélek misztériumának és a psziché végtelen mélysé­ geinek, akkor vajon mi a helyzet a jelenlegi teológiákkal? *** John Shelby Spong: Jesus fór the Non-Religious, xii. o.

Igékkel élni a főnevek helyett -

117

ím e az álom, amely m agában foglalja a problémát és annak m egoldását is: A vasárnapi iskolában vagyok; egy kör alakú asztal mellett üldögé­ lek hat vagy hét másik férfi társaságában. Úgy érzem, hogy a mel­ lettem ülő azt szeretné, hogy vessem bele magam a Biblia tanulmá­ nyozásába. M iközben csoportos beszélgetésbe kezdtünk, a következőt mondtam: „Igen, Krisztus a fényforrás az asztal közepén." Úgy tűnt, azzal, hogy ezt mondtam, tönkretettem az egész megbeszélést: a tőlem jobbra ülő férfi sírva fakadt, amitől én kellemetlenül éreztem magam. M indazonáltal megismételtem: „Igen, Krisztus a fén y az asztal közepén." A férfi ismét sírni kezdett, és valamennyi jelenlévő feldúltnak tűnt, mintha legalábbis ürüléket vittem volna a vasárna­ pi iskolába. Úgy döntöttem, távozom, mert összezavarodtam a hely­ zettől és úgy éreztem, mintha tönkretettem volna valamit. Nem értettem, miért nem értik, amit mondtam. És most sem értem, miért zavarhatta őket ennyire a megjegyzésem. A férfi álombéli érzései szinte teljesen azonosak a tényleges érzéseivel, amelyeket a csoportban tartózkodva érzett. Spontán m egjegyzése veszélyezteti a közösséget, mert annak tagjai nem a felfedezésben, hanem a biztonság megtalálásában, nem a sze­ mélyes, eredeti belátások által végbemenő fejlődésben, hanem a külső tekintélyen alapuló, biztosabb megerősítésben érdekeltek. Ha a síró férfit az álomlátó egyik aspektusaként értelmezzük, rájövünk, hogy ő is egy egyszerűbb múlt miatt kesereg, de Gior­ dano Brúnóhoz és Galileihez hasonlóan ő sem volt képes nem észrevenni azt, amit látott. Az álom helyükre rakja a dolgokat: valójában mély értelmű teológiai kommentár mindarról, ami utat nyit előtte a misztérium lényege felé. És az álom joggal teszi fel a kérdést: M iért kell ennyire zavarónak lennie mások számá­ ra a bonyolultabb dolgok felé való törekvés puszta tényének? Az az ember, aki saját hagyományait szeretné megerősíteni, va­ jon hogyan találhat megértésre, amely összhangban áll nevelte­ tésével és a józan ésszel? Jézus olyan ember volt, aki rendelkezett az emberi létezés vala­ mennyi előnyével és hátrányával, beleértve a halandóságot is. Amennyiben ő volt a Krisztus, a felkent, a megváltó, akkor valami másnak is lennie kellett - nevezetesen egy isteni energia hordozó­

118 -

Ami igazán fontos

jának. Gondoljuk csak végig: mindannyian értékeljük a villanykör­ téket, hiszen előnyünk származik belőlük, használjuk őket. Még­ sem imádjuk ezeket az üvegtárgyakat. Nem az egyszerű tárgy hoz fényt a sötétségünkbe, hanem a benne lakozó energia, amely ér­ vényre jut rajta keresztül. Nem Gautáma a megvilágosodás: ő mindössze hordozója a megvilágosodás fénysugarának. Egy régi zen mondás szerint: „Ha az úton találkozol Buddhával, öld meg őt." Buddha ugyanis szimbólum: az emberek megvilágosodásának egyetemes lehetőségét jelképezi, azt a képességet, hogy átláthas­ sunk a világ dolgain,* ezért ha magát a személyt imádjuk, akkor épp a lényeget nem ismerjük fel. Nem a villanykörte, hanem az energia az, ami feltölt, és ez teszi a világosság forrásává az égőt. Ez az álmodó tehát tudatosan tudja, hogy az útitársak keresé­ se eleve kudarcra ítélt, mert azok többsége, akikkel találkozik, nincs is úton - mindössze megszálltak az út mentén kényelmet ígérő pihenőhelyeken. Rájön, hogy a történelmi Jézus valójában a fényességet, a fenségességet testesíthette meg, és bizonyára mélyen m egrendített másokat. Ami isteni Jézusban vagy bárm e­ lyikünkben, az persze nem a földi porhüvely, hanem az, ami át­ ragyog rajtunk ebbe a sötét világba. Krisztus nem valakinek a neve, nem is főnév, változatlan dogma vagy gyakorlat, hanem egy bizonyos energia, egyetlen áramlás a sok közül, amelyek együtt és külön-külön is képviselik a misztériumot, amelyet is­ teninek nevezünk. Az istenek nem főnevek, hanem igék. Utazásunk közben mindannyian el-elakadunk elménk bizo­ nyos helyein - ilyenek lehetnek például önmagunk korábbi értel­ mezései, vélelmezett megállapodásaink az istenekkel, függőségi szerepeink, a másokkal szemben támasztott réges-régi elvárása­ ink. Bár a pszichénk mindig is előrefelé törekszik, lerombolva a régit, dialektikus módon haladva az ismeretlen felé, mindannyian hajlamosak vagyunk ellenszegülni ennek a folyamatnak. Sokan azok közül, akikkel terápia során találkozom, végül azért mennek el erre a megalázó találkozásra önmagukkal, mert szembeszegül­ tek a fejlődéssel, egészen addig, mígnem a pszichéjük elfojthatat­ lan betegségek formájában fellázadt ellenük. Ami ellen tiltakozik

* A budh szanszkrit szó, jelentése: 'látni'. Másképpen megfogalmazva: át­ látni az ego illúzióin, felismerni lényünk alapvető energiatermészetét, ami sohasem statikus, folyamatos mozgásban, átalakulásban van.

igékkel élni a főnevek helyett

-

119

az egonk, az biztosan nem múlik el. Mindkét esetben „megha­ lunk", azaz „megszűnünk létezni" a régi számára. Akár annak számára halunk meg, akik voltunk, hogy továbbléphessünk a kö­ vetkező fázisba, akár azáltal, hogy elakadtunk és úgy maradtunk, szenvedve a pangástól és az érvényvesztéstől. Jeanine nem volt képes elengedni a fantáziaképet, hogy valaki majd mindent meg­ old helyette, Karennek nem akaródzik felnőni, George pedig nem hajlandó szembenézni a konfliktusoktól való félelmével és továbbra is jófiú marad. Mindegyikük leragadt egy tárgyiasított világban, a főnevek világában: minél jobban ragaszkodnak a megszokotthoz, annál inkább kicsúszik a lábuk alól az igék aktív világának biztonságos talaja. Vajon nem állunk-e ellen mindannyian a változásnak, félve attól, ami az ismerős és megszokott után vár majd ránk? Elfogad­ juk-e tényként azt, amire bőven van bizonyíték: hogy az egyetlen állandó dolog az életben a változás? Nem próbálunk-e ellensze­ gülni saját fejlődésünk folyamatának és fázisainak, elsősorban az öregedésnek és a feltartóztathatatlan áramlásnak, amely a meg­ semmisülés felé sodor bennünket, személyes tapasztalatainknak és az összes jelentős világvallás tanúságtételének dacára? Vajon nem az-e mindannyiunk első számú neurózisa - és ezen a termé­ szettől való elidegenedésünket értem - , hogy ragaszkodni aka­ runk ahhoz, ami állandó átalakulásban van: szeretnénk megme­ revíteni az ismerőst, alárendelni a mozgást a pangásnak, elnyerni a halandóságot a tárgyiasítás és a merevség révén? Az igék és főnevek e paradox viszonyát illusztrálja Gerard M anley Hopkins (1844-1889) jezsuita költő is, aki számtalan al­ kalommal folytatott metaforikus küzdelmet a misztériummal és ugyanolyan szenvedélyesen és lelkiismeretesen hitt, mint aho­ gyan kételkedett. Azzal, hogy dilemmája megoldatlan maradt, egyszerre adott hangot dicséretnek és kételkedésnek, sütkére­ zett Teremtőjének fényében, és miközben magányosan sétált a lélek sötét éjszakájában, valójában folyamatosan bizonyította spirituális útja hitelességét. Legbeszédesebb eredményei egyike az a remekbe szabott költemény, amelynek ezt a címet adta: „That Natúré is a Heraclitean Fire and ofth e Comfort o fth e Resurrection" („ Arról, hogy a természet hérakleitoszi tűz, valamint a feltám a­ dás vigaszáról"). A költő még a lábunk tapodta sárban is képes meglátni az istenit, az isteni természetet és annak ténykedését.

120 -

Ami igazán fontos

Freccsenő sár válik masszává, kéreggé és porrá; elállítani vérzést, maszkká szilárdulni, taposómalomban formálódni. M illiókat fű ten i égnek a természet öröm tüzei... H érakleitosz - „a természet öröm tüze" - visszatér. Hopkins csodálattal vegyes félelemmel viszonyul hozzá, az isteni „igé­ zet" tünékenységéhez, ami arra készteti, hogy értse meg a fel­ támadás paradoxonját, m iszerint a halál csak egy főnév „végző­ dése", de bárm i legyen is az, ami energiával járja át a főnevet, amelyet önm agunknak nevezünk, átalakul valamivé, ami még rejtélyesebb számunkra. H opkins tehát még ebben a derűs, csontvázhoz tapadó, el­ szenesedett szerves m asszában is meglátja a bennünk munkáló isteni természetet, amely átalakít, m egváltoztat... és elképedve fedezi fel saját maga - mint halandó - ékes helyét egy nagyon is igei természetű, aktív és cselekvő világegyetemben. Ez Jack, a dzsóker, ki lehet agyagcserép, tapasz, aprófa és halhatat­ lan gyémánt is. Halhatatlan gyémánt. Hopkins végső soron vallásos költőnek számít - nem azért, mert olyan pap, aki verseket ír, vagy mert „vallási" témák foglalkoztat­ ták, hanem mert tudta, hogy a Misztérium valójában ige, nem pe­ dig főnév. Az ő Jézusa főnév - egy életrajzi esemény - , Krisztusa azonban ige, amely végigáramlik a múltunkon, a történelmen, mint egy archetipikus energia, amely a teljesség felé mutat, hajt és visz, feszületet állítva oda, ahol a történelem és a transzcendencia találkozik. Az már személyes meggyőződésének függvénye, hogy azonosulunk-e valamely mitikus narratívával vagy sem, de mind­ annyiunk közös története szerint mi magunk e misztérium jelenle­ gi hordozói vagyunk: pusztán főnevekként létezünk saját tudatos életünkben, de tér- és időbeli utazásunk során mindannyian igékké válunk. A m odem tudományok és egy falusi pap intuíciói találkoz­ nak csillagok vezérelte utazásunk e paradoxonjában, amely köz­ ben főnevek vagyunk, mint a közönséges szén is, ám energiával átjárva aktiválódunk, gerundiummá, cselekvést jelentő főnevekké, főnévi igenevekké vagy folyamatos melléknévi igenevekké válunk, és cselekszünk, cselekszünk, folyton cselekszünk...

Nyolcadik fejezet A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése

M i van, ha aludtál és alvás közben álmodtál, és mi van, ha álmod­ ban a mennybe mentél, ott letéptél egy különös, szépséges virágot, s miután felébredtél, a virágszálat ott találtad a kezedben? Nos, mi van akkor? Sám uel Taylor C oleridge A z ember nem képes sokáig létezni a tudatosság állapotában: ismét vissza kell térnie a tudattalanba, mert ott vannak a gyökerei. Paul Klee: Színtan

Épp ma reggel történt, hogy egy olyan férfi járt nálam terápián, aki nagyon komoly foglalkozást űz, amelyet ennek megfelelően nagyon komolyan is vesz: egy életre elkötelezte magát az igaz­ ság és a társadalmi egyenlőség szolgálatának, s az ügynek, hogy környezetét jobb lakóhellyé változtassa. A terápiás ülés kellős közepén súlyos vallomást tett, afféle beismerő vallomást, majd várta, hogyan reagálok a hallottakra. Bevallotta, hogy... Felké­ szült, kedves olvasó? Nos, a páciensem bevallotta, hogy az utób­ bi másfél évben oenofil, azaz borínyenc lett belőle! Igen, szinte szégyenkezve vallotta be, hogy megszerette a borászkodást, ami lenyűgözte: lebilincselően érdekesnek találta a műveletsort, amelynek során gondozzák a szőlőt, majd leszüretelik, mint ahogyan azt a titokzatos elixírt is, amely ennek az alkímiai folya­ matnak az eredményeként létrejön - vagy nem jön létre. Rövi­ den megfogalmazva: ő bizony a szőlőtermesztés és a borászko­ dás szerelmese lett! No és hol itt a probléma? Magában az értékrendben - hiába hangsúlyozta a helyes ér­ tékeket, a megfelelő hivatás fontosságát - borínyencsége miatt

1 22 -

Ami igazán fontos

önvádlón hedonistának tartotta magát. Ugyanis a sznobsággal, a túl sok pénzzel és a semmittevéssel kapcsolta össze. Bár a bor­ kultúra iránt lelkesedők némelyikére illő lehet ez a leírás, ez a férfi egyáltalán nem ilyen ember volt. Attól szenvedett, hogy szakadék tátongott - Freud kifejezéseit használva - „felettes énje" (Super Ego) és személyes énje között. Úgy tűnik azonban, hogy volt valami az illető természetében, ami kikényszerítette belőle, hogy a rá jellem ző m egfontolt és kifinomult erkölcsi-etikai fenntartások ellenére is felszínre kerüljön ez a fajta természe­ tes rajongás. Egy közeli barátom esetében - talán ugyanilyen természetel­ lenes m ódon (perverzitás)* - az óriáspandák váltottak ki hason­ ló megszállott szenvedélyt. Ez a hölgy azóta utazgat a világban, hogy élőben is láthassa a pandákat, naponta gyönyörködik az interneten a különféle állatkertekből közvetített etetésekben, és számos, a világ legkülönfélébb részein élő barátra tett szert kö­ zös szenvedélyüknek köszönhetően. A pandák megszólítottak valamit lényének legmélyén, és az ilyen pillanatokat becsben kell tartanunk. Mindannyiunkban felkavarhatnak valamit a leg­ különfélébb formák, képek, értékek, amelyek mások számára közöm bösek vagy érthetetlenek. Ha az ilyen formák, képek m egszólítanak bennünket, és mi rezonálunk rájuk, akkor egy bizonyos külső formában az fejeződik ki, ami valami bennünk rejlőhöz hasonlatos. Közömbösek vagyunk azonban minden iránt, amivel nem vagyunk egy hullámhosszon, és közömbösek is m aradunk iránta, hiába erőltetné ránk a divat, a közízlés vagy valamely tekintély. Becsben kell tartanunk a bensőnkben kelet­ kező mozgásokat, mert ezek a lélek rezdülései, márpedig a lélek szeszélyeit sohasem volna szabad magába olvasztania a gyakor­ latiasságnak. Természetesen fontos tudnunk, mi a különbség „az istenek", illetve egy „kom plexus" általi „megszállottság" között. Csak­ hogy az, aki beleszeretett valakibe, vagy erőszakos cselekményt követettel, ahhoz, hogy latolgassa a különbséget, túlságosan ké­ sőn veszi észre, hogy mi történt. Egy komplexus hatalmába ke­ rülni azt jelenti, hogy ego-tudatunkat énünk egyik különvált * A perverzitás a normától való elfordulást jelenti az eredetiség, a kísérle­ tezés érdekében, és nem tévesztendő össze a perverzióval.

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése

-

123

része kezdi birtokolni. Egy isten által megszállva lenni pedig azt, hogy késztetést érzünk engedelmeskedni valamely m aga­ sabb rendű entitásnak. És akkor még ezt a kérdést is fel kell ten­ nünk: M elyik istenségnek? Egy korábban publikált könyvem­ ben* írtam egy fiatalemberről, aki úgy érezte, őt Mars - a róm aiaknál ő volt többek között az indulat istene - kerítette hatalmába. Ahogy az áttétes rák sejtjei tomboltak benne, úgy őrjöngött ő is a korai halál lehetősége miatt. De ez a fiatalember azokban a sötét órákban legalább tudatában volt annak, hogy ki uralkodik felette. Bárm ely „m egszállottság" esetében fel kell tennünk m agunk­ nak a kérdést: „Mit akarhat ez tőlem ?", és „Miféle következmé­ nyekkel jár ez a késztetés?" Önmagában az a tény, hogy egy is­ ten kerített hatalmába bennünket, még nem jelenti azt, hogy az eredmény üdvös és üdvözítő is lesz. Nem kell-e különbséget tennünk aközött, amit az istenek kérnek tőlünk, és ami egyéb­ ként is erkölcsi kötelességeink közé tartozik? Hiszen temérdek sok rémtettet követtek már el különféle istenségek vagy mániás „elragadtatások" nevében. A tömegpszichológia is a m egszál­ lottság egyik válfajával foglalkozik. Hétköznapi emberek is ké­ pesek voltak már valódi lelkesedéssel m eggyilkolni embertár­ saikat, ha szélsőséges körülmények közé kerültek, függetlenül attól, hogy az ügy, amelynek nevében gyilkoltak, vallási vagy állami jellegű volt-e, vagy egy több nemzedék óta továbbörökí­ tett gonosz előítélet indította-e őket erre. Mint ezt Dániel Goldhagen Hitler's Willing Executioners (Hitler készséges hóhérai) című könyve is példázza, nem is olyan bonyolult dolog megtalálni az együttműködésre kész pszichéket és mozgósítani őket egy gyil­ kos megszállottság szolgálatában. Nos, ennyit az elővigyázatosságról és a megfontoltságról. Igen ám - kérdezhetné valaki - , de akkor hogyan lehet „maga­ sabb rendű elhívatás" a művészetek szeretete vagy a borkészítés tudománya? Vagy bármely más „megszállottság"? Nos, egyfelől az a helyzet, hogy nem mi választjuk ki magunknak a szenvedé­ lyeinket, hanem azok választanak ki bennünket. Ég és föld a

* Why Good People Do Bad Things: Understanding Our Darker Selves című kötetemben (53. o.) kitérek Fritz Zorn magasröptű memoárjára, amely Mars címmel jelent meg.

124 - Ami igazán fontos

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése

különbség a kettő között. Lehet részünk elragadtatásban, és ter­ m észetesen eltanulhatjuk azt valaki mástól, befolyásolhatnak bennünket ebbe az irányba a környezetünkben élők, de ha ez nem vált ki belőlünk rezonanciát, akkor csak egy múló szenve­ dély marad. A re-zonancia azt jelenti: „ismét hangozni", vagyis visszhangokat kelteni bennünk, ahogyan a hangvilla is hossza­ san adja még a hangot, miután valamihez hozzáütötték. Vagyis nem szűnik meg létezni bennünk. Valahányszor m egtapasztal­ juk a rezonanciát, valami tovább vibrál bensőnkben. Emlékszem, hogy Henry Moore-tól, a kiváló szobrásztól egy alkalom m al megkérdezték, hogyan képes évtizedeken át meg­ őrizni alkotóképességét, mire ő azt felelte, hogy olyan mindent elsöprő szenvedély él benne, ami nem engedi elforgácsolódni azt. Hadd idézzek még valakit, aki hasonlóan hosszú ideig foly­ tatott kreatív tevékenységet: Yeats - akár Írország politikai füg­ getlenségéről, akár a művészetről, akár a misztérium okkult út­ kereséséről vagy egy Maud nevű hölgyről volt szó - ugyanilyen szenvedéllyel foglalkozott mindennel. Egy őt illető, művei folyamatos változtatására, csiszolgatására vonatkozó kritikára reagálva a következőket írta: Barátaimnak; kik szerint rosszul teszem, ha újra és újra átírom egy versem, tudniuk kell, mi ebben a tétem: mit átírok ilyenkor, az az én lényem. Lelkesedése életben tartotta őt és segített kreativitása megőr­ zésében egészen haláláig. Halálos ágyán ezt a jellem zést írta ön­ magáról: „féktelen és gonosz vénem ber", aki így fohászkodik: „Add meg nekem az öregek eszeveszettségét, / Hogy újjáalkot­ hassam önm agam ." * * *

Vizsgáljuk meg a kreatív folyamatot, amely mindannyiunkban végbemegy. Érzékletesen illusztrálja ezt egy befektetési bankár, Cynthia nem régiben látott álma, amely egy régi barátja, a Cin­ cinnatiban élő Charles megjelenésével lepte meg. Charles ener­ gikusnak látszik, és úgy néz ki, mint akit skatulyából húztak ki.

-

125

Színre lép Cynthia anyja. Charles átöltözik egy olyan decens ruhába, amilyen megfelel egy befektetési bankár öltözködési stí­ lusának. A környezet azt sugallja, valamiféle ravatalozó a hely­ szín. Jelen van Charles újdonsült felesége is, akinek Cynthia anyja egy ruhát ajándékoz. Egy olyan ruhát, amely nyilvánva­ lóan az elhunyté volt. Az álom ezzel véget ér. Ugyan kinek jutna eszébe egy ilyen történet? És mégis létrejött, Cynthia álmaként, benne Cynthia középiskolai barátjával és - természetesen - az édesanyjával. Cynthia ugyanúgy fogadta ezt az éjszakai látogatást, mint bárm elyikünk tenné: összezavarodva, bódultán, csodálkozással és némi balsejtelemmel. Szüksége van az álom képzettársításai­ nak megértésére ahhoz, hogy megtudja, miért éppen ezeket a szereplőket használta fel a tudattalanja egy mélyebben zajló dráma m egjelenítésére, amely épp ekkor uralta az életét. Char­ les, akit akkor már rég nem látott, kalandvágyó fiú volt: szívesen váltott szakmát, szeretett új dolgokat felfedezni és kockáztatni, Cynthia édesanyja pedig talán túlságosan is kerülte a kockázatvállalást. Charles újdonsült felesége a „fem ininhez" (női energi­ ához) való újfajta viszonyát képviseli, amelyhez energikusabb animus társul, de az édesanyja továbbra is el akarja rejteni előle ezt az új lehetőséget a régi, a halott „köntösével". Ha tisztában vagyunk azzal, hogy Cynthia döntő fontosságú választás előtt áll szakmai és magánéleti téren is, akkor máris érthetővé válik, hogyan próbál válaszolni problémájára a tudat­ talanja. Cynthia változást szeretne, vágyik a szabadságra, hogy regenerálódjon, és ehhez Charles mutatott példát neki. Ám ek­ kor felülkerekedik „anyakomplexusa", és úgy tűnik, ez visszakényszeríti „Charlest" a megszokásba, és betakarja - elfedi - őt a halott ruhájával. Cynthia édesanyja a valóságban rég elhunyt már, de lányában nagyon is elevenen él az értékrendje, amelyet Cynthia internalizált. (Mint ezt sokan megtapasztaltuk már, a halál - a váláshoz hasonlóan - nem jelenti a kapcsolat végét.) Az anyakomplexus általános formájának vajmi kevés köze van a tulajdonképpeni anyához. M egmutatkozik ez a biztonság iránti igényében, abban, hogy az ismerőst és hagyományost választja, ragaszkodik befektetési bankári szakmájához, amelyet érzelmi­ leg rég kinőtt már. Édesanyjából hiányzott a kellő „megszállott­ ság", ami megerősítette Cynthia félénk hozzáállását, de ma már

126

-

Ami igazán fontos

nem az édesanya, hanem Cynthia írja a maga életrajzát. Bizo­ nyos szinten mindannyian tudjuk, hogy mit szeretnénk, mit kel­ lene, és m it kell tennünk azért, hogy a magunk életét élhessük. Az álom érzékletesen megmutatta Cynthia jelenlegi dilem­ máját, m ég mielőtt az tudatosodhatott volna benne. Már elérte mindazt, amit ő maga és az édesanyja célként tűzött ki elé, de vajon mit szeretett volna a lelke?* Azt, amit most már Cynthia is bevall önmagának: új életet, új kalandokat, maga mögött hagyva régi énje mozaikdarabjait. Csakhogy útjában áll az „anyakomp­ lexus". Ha megfigyeljük, az álom nem kínál megoldást, mert a szituáció jelenleg is fennáll. Cynthia azonban most már tisztáb­ ban látja, hogy nem valamiféle külső akadály áll az útjában, ha­ nem egy belső gát - egy archaikus üzenet, amely arra szólítja fel, hogy járjon kedvében a szüleinek és kerülje a kockázatot. Lehet, hogy szülei életében alapos okok indokolták azonosulásukat ez­ zel az értékrenddel, csakhogy Cynthia fejlődésének dilemmája imm ár arról szól, hogy enged-e majd saját pszichéje alkotó­ teremtő vágyának, hogy véget vessen életutazása eddigi formá­ jának, és elkezdjen egy másikat, vagy enged a múltból megörö­ költ figyelmeztetéseknek. Ha „m egcsapolja" most kialakuló rajongását, újból feltöltődik energiával, és zavarba ejti kollégáit, akik számára érthetetlen lesz, hogyan képes valaki levágni az aranyat érő tehenet, amelyet most fej. Ugyanakkor a lelkűk m é­ lyén sokan irigyelni fogják őt ezért a döntéséért. Mint tudjuk, az élet átmenetek sorozata. Mindegyik átmenet­ ben valamiféle halál vár ránk: a naivitásé, a függőségé, a szelf és a világ értelmezéséé. És az ilyen halálok után sokszor borzalma­ san nehéz „átm enet" következik, amely akár évekig is eltarthat. Az egónk érthető módon nem helyesli bármi halálának a gondo­ latát sem, mivel saját biztonságának megőrzésében és fennmara­ dásában érdekelt, éppen ezért - ameddig csak lehetséges - halo­ gat, ellenáll, tagad, ha a régi lebontásáról van szó.** Sokszor éppen az ilyen nehezen elviselhető „átmenetek" miatt szoktak terápiára jönni az emberek, mert végtelenül magányosnak érzik

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése

-

127

m agukat és képtelennek arra, hogy visszaszerezzék egójuk ko­ rábbi szuverenitását.* Jómagam nemcsak hogy sokszor átéltem ezt a folyamatot, de több százszor végigkísértem pácienseiméit is terápiájuk során. A jó hír ez esetben ugyanaz, mint a rossz hír: arra születtünk, hogy meghaljunk. Természetes kreativitásunk csakis a halálon keresztül képes megvalósítani saját fejlődési ter­ vét. Ez könnyűnek tűnik elméletben, de korántsem vidám dolog végigcsinálni. Ám ha az ember képes hátralépni, és felismerni, hogy ez a természet rendje, és hogy saját pszichénk irányítja eze­ ket a halálokat, hogy közelebb vigyen bennünket következő fej­ lődési fázisunkhoz, akkor képesek leszünk elősegíteni a kreatív folyamatokat, ahelyett, hogy akadályoznánk azokat. N ézzünk egy másik példát is, amely a kreatív folyamat mű­ ködését illusztrálja. Bár számos eset kínálkozik a betekintéshez, én egy álmot választottam erre a célra, mert az álmok nyilván­ valóan nem állnak az ego irányítása alatt. (Ha valaki azt gondol­ ja, ő maga irányítja az álmait, akkor rendeljen meg ma estére egy bizonyos típusú álmot, és figyelje meg, hogy a pszichéje figyel­ met szentelt-e kérésének.) Ne utasítsuk el azt a radikális üzene­ tet se, amelyet egy álom közvetít felénk, egyszerűen csak azért, m ert felhasználhatja például az előző esti hírek képeit, vagy bár­ mit, amit az újságban olvastunk. Könnyű persze kimagyarázással kitérni e mély és radikális belső változásra ösztökélés elől, amely kreatív átalakulásra szólít fel bennünket. Az emberi pszi­ ché kölcsönveszi vagy eltulajdonítja régmúltunk vagy közel­ m últunk eseményeit, amelyeket aztán egy képtelen és történel­ mietlen helyzetben rekonstruál, vegyítve egymással azok elemeit, majd megkérdezi: „Na, hogy tetszenek ezek az almák?" A modern pszichológiák többsége természetesen nem foglal­ kozik álomanalízissel, azzal érvelve, hogy az ilyen fantomszerű „látogatók" valójában az idegsejtek jelentéktelen kisülései, vagy a nap hordalékának lerakódásai. Az ilyen elutasító hozzáállás sokszor azoknak a kimondatlan, kezeletlen félelmeire vezethe­ tők vissza, akik még sohasem álltak pőrére vetkőzve saját tudat­ talanjuk félelmetes és csodálatos nagysága előtt. Ha híven kö-

* Emlékezzünk csak vissza: a görög pszükhé jelentése: 'lélek'. ** Woody Allén azt mondta egy helyütt, nem amiatt szeretne halhatatlan­ ná válni, hogy valaki utcát nevez el róla - ő inkább úgy szeretne halha­ tatlan lenni, hogy nem hal meg.

* A halál és az újjászületés e folyamatával részletesebben foglalkozom The Middle Passage: From Misery to Meaning at Mid-Life és Creating a Life: Finding Your Individual Path című köteteimben.

128 -

Ami igazán fontos

vetnék álmaikat, akkor idővel meg kellene változtatniuk az életüket, m árpedig ki szeretné megtenni ezt? Még a pszicholó­ gusok sem szívesen változnak. A pszichénk azonban a jelek sze­ rint változást akar. Thom as disztingvált, aktív társadalmi életet élt, amellyel nagy szolgálatot tett a közösségének. Az analízis során rájött, hogy - az im ént taglalt példabeli Cynthiához hasonlóan - élete javarészében olyan döntéseket hozott, amelyekkel tudattalanul az édesanyja kívánságait szolgálta. Legutóbbi két könyvemben részletesen foglalkoztam Thomas terápiájával, és azóta is foly­ tatjuk a munkát. Az első kötetben szerepelt az a történet, amikor Thom as ism ét egyetemista volt, és épp vizsgázott. Tudta, hogy az a szigorú vizsgáztató fogja kimondani a döntő szót, aki édes­ anyja hangján és hangnemében beszélt hozzá, de aztán hirtelen azt is felismerte, hogy nem kell feltétlenül vizsgáznia és nem muszáj m egfelelnie anyja elvárásainak, úgyhogy feláll és távo­ zik a helyiségből. A második könyvben arról írtam, hogyan tű­ nik fel lelki értelemben hiányzó apja, aki egy kis szerepet kap álmaiban, és feléleszti Thomas mohó vágyakozását az apai tisz­ telet, útm utatás és az apai példakép iránt. Ugyanebben a könyv­ ben leírtam Thomas álmát egy férfiről, aki búvárruhában buk­ kan fel a vízből, és szeretne beszélgetésbe elegyedni vele - olyan párbeszédbe, amelyről az álom álmodója tudja, hogy irányadó lesz számára. Hadd idézzem fel itt a legutóbbit a mintegy 180 álom közül, amelyet Thomas az utóbbi három és fél évben látott: Egy zsúfolt templomi padban ültem valamiféle istentiszteleten. A pap megszólított egy fiatalem bert, aki elöl ült, és arra kérte, be­ széljen a gyülekezethez. A férfi furcsán viselkedett, úgy nézett kö­ rül, mintha nem tudná, hol van. Miután felállt, hebegett-habogott, azután visszaült a helyére. A pap azonban nem tágított, ragaszko­ dott hozzá, hogy mondjon valamit. Úgy tűnt, minél jobban erősködik a pap, annál nagyobb zavarba jön a fiatalember. Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy vagy részeg, vagy pedig beteg. Apám rám nézett, és halkan arra kért: - Segíts neki! Felálltam, karon fogtam a fiatalem bert és kivezettem az épületből az autómhoz. Elindultam vele, ki a városból, vidékre. Hamarosan egy erdei kunyhóhoz értünk, ahol megvártuk apámat.

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése -

129

Bementem a fürdőszobába. M ire visszatértem, úgy tűnt, a fiatal­ ember teljesen jól van. Szalonnát sütött a tűzhelyen. Az ínycsiklan­ dó illat átjárta a kunyhót. Nos, ki az közülünk, aki képes kigondolni ilyen története­ ket? Thomas rögtön azonosította magát a zavart és mozgássé­ rült fiatalemberrel. Visszaemlékezett fiatalkori vallásgyakorlá­ sára, amely egyet jelentett édesanyja értékrendjével, számára azonban kényszerű tapasztalat volt. Édesanyja vele - a fiával kapcsolatos szándékait a gyerekek többségéhez hasonlóan internalizálta, és - amennyire tőle tellett - meg is valósította. Az analízis folyam atának ezen a pontján azt látjuk, hogy az apa jobban jelen van. Tőle szárm azik az a tanács és az az ener­ gia, am ely ellensúlyozza a fiú gyermekkorát m eghatározó anyát. Thom as magával viszi a fiút, maga mögött hagyja lelki­ világát, kilépve az egyház és a város egostruktúráiból a helyre­ állító és m egerősítő tudattalanba, ahol újjáéledhet énjének alultáplált része. Thom as felidézi, milyen öröm mel fogyasztot­ ta kedvenc eledelét, a szalonnát fiatalem berként, és felbátoro­ dik, m ert tisztán érzi, hogy az apai energia végül m egtalálja az utat hozzá, hogy elősegítse a fiatalem ber gyógyulását. Fejlődé­ sünk és gyógyulásunk sohasem ér véget, mint ahogy a készte­ tés sem szűnik meg, hogy figyeljünk jobban oda az ilyen prog­ ramokra. Thomas egy másik, még újabb keletű álmában bontakozik ki gyógyulása története: Egy tágas udvaron sétálok. Apám érkezik egy gyönyörű, új öltöny­ ben és felöltőben, amely szürke halszálkamintás. Észreveszem azt is, hogy új cipőt, nyakkendőt és fehér inget visel. Épp elhagyni készül Nagy-Britanniát. Megérintettem a vállát és elmondtam neki, hogy szerintem nagyon jól néz ki. M eghatódott e dicséret hallatán. Egy darabon együtt sétáltunk, és közben megálla­ pítottam, hogy több hüvelyknyivel magasabb nálam. Most láthatjuk, hogyan jelzik a gyógyulás folyamatának foly­ tatódását a képek, amelyek a psziché földi mélységéből merülnek fel. Egykor hiányolt édesapja most jól öltözötten, egy nemző, al­ kotó energia hordozójaként bukkan fel. Az álom álmodójának

130 -

Ami igazán fontos

képzelete az utazást, egy még ismeretlen kalandot és valamely „nagyszerű", izgalmas cselekményt is Nagy-Britanniával társítja. Az álom végén apa és fia kapcsolata már nyilvánvalóan har­ monikusabb, ami azt sugallja, hogy a „hiányzó apa" komplexus és az ezt kompenzáló felhatalmazás, amelyet megtestesít, kibon­ takozott, így Thomas most már jobban képes irányítani a saját életét. És most, hónapokkal később - épp mielőtt elküldtem e könyv kéziratát a kiadónak - Thomas újabb álmát osztotta meg velem. Ez röviden arról szól, hogy ő maga egy sötét, rozoga épületből lép elő. Az utca túloldalán egy lángokban álló, ragyogó fényű gyógyszertár van, ezzel a felirattal: AZ IGAZSÁG VENDÉGE PATIKA. Innen lép ki az édesapja, ez alkalommal is elegáns öl­ tözékben. Thomas büszke arra, hogy a fia lehet, és elindulnak az utcán, kart karba öltve. Ez a felszínre kerülő apaenergia, ame­ lyet oly fájón hiányolt gyermekkorában, most gyógyító és felha­ talmazó szándékkal lép be az életébe, és a magányos utazó, aki­ nek Thom as oly sokszor érezte magát, most már a dharma útján halad, amely végső soron szent hely, az Igazság ösvénye. Ezen álmok révén Thomas ismét kapcsolatba került a rá ko­ rábban jellem ző életszeretettel, azzal a hatalmas életerővel, ame­ lyet többnyire elnyomott és megcsapolt valaki más programja. Lelkesedése saját folyamatban lévő utazása iránt most vissza­ vezeti azokhoz az érdeklődési körökhöz, amelyekhez tehetsége volt, tanulmányaihoz, amelyek fiatalkorában megmozgatták a képzeletét. Amikor azt tesszük, ami a javunkra válik, a psziché gondoskodik a lelkesedésről - vagyis biztosítja az energiát, amelyre szükségünk van az életbe való befektetéseinkhez. Ha esetleg felmerül bennünk a kétely, hogy természetünk alapvetően kreatív-e, elég az álmainkhoz fordulni, amelyek egy­ értelm űen bizonyítják ezt a tényt. Egy népi mondás szerint ko­ molyan kell vennünk az álmainkat, mert nem vagyunk elég in­ telligensek ahhoz, hogy mi magunk találjuk ki azokat. Mégis a mi álm aink ezek - olyan jelenségek, amelyek az önszabályozó pszichéből származnak. Igen ám, de hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen szintetizáló, szinoptikus intelligencia lakozik m ind­ annyiunkban? Azok a „tudósok", akik leszólják az álmokat, nem sok erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy nyomon kö­ vessék azok motívumait, korrekcióit, meglátásait, felismeréseit

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése -

131

és sugalmazásait. Vagyis ha az olvasó álmodni fog ma este, és álmában megjelenik például a harmadik osztályos tanítója, akkor vajon mi köze lehet jelenlegi helyzetéhez? Lehetséges, hogy az a probléma, amely a legjobban nyugtalanít bennünket ma, valójában az általános iskolai években gyökerezik, és ezt az időszakot az a személy testesíti meg, aki lelkünk színpadán ven­ dégként lép fel? Lehetséges-e, hogy ezek a spontán módon keletkező képsorok még jobban megnyitják előttünk az utat a kulcsfontosságú misztérium felé, amely mindannyiunkon keresztüláramlik? Ez az alkotó-teremtő folyamat mindannyiunkban végbe­ megy, és sokat is vár tőlünk. Tünetek formájában jelentkezik, amelyek rejtett helyesbítéseket, kompenzáló álmokat, depreszsziókat testesítenek meg, amelyek azt üzenik nekünk, hogy a psziché már nem hajlandó együttműködni velünk hibás dönté­ seink miatt és így tovább. Ez a kreatív folyamat a régi attitűdök megszüntetését - halálát - várja el tőlünk, mert ezek miatt aka­ dályozzuk saját gyarapodásunkat és fejlődésünket oly gyakran, hogy valami másnak kell átvennie életünk irányítását helyet­ tünk, vagy a gyermekeinknek kell beteljesíteniük megvalósítat­ lan terveinket. Talán azt sem vettük észre időközben, hogy vala­ hányszor figyelmen kívül hagytuk a kreativitásra felszólító késztetéseket, és hagytuk parlagon heverni talentumainkat, vagy elmulasztottuk fejleszteni képességeinket, azzal megfosz­ tottuk a világot ezek ajándékától. A világnak nyújtott ajándéka­ inknak az lesz a honoráriuma, hogy énünk legjavával gazdagít­ hatjuk. Paradox módon ezt azáltal tesszük, hogy feláldozzuk egokom fortjainkat az alkotó-teremtő folyamatért, amely motor­ ja a tervnek, amelynek megvalósulását mi magunk is előm ozdít­ juk, s amelynek során meghal bennünk a régi.

Irracionális szenvedélyek A már említett „irracionális szenvedélyek" kapcsán nem szabad megfeledkeznünk két dologról. Lehet, hogy ezek csak a világ szem­ szögéből nézve őrültségek, a lelkünk szempontjából azonban nem azok, mert különben nem rendelkeznének a libidónkat erősítő erő­ vel, amely mozgósít és terel bennünket egy bizonyos irányba. Ég és

132 -

Ami igazán fontos

föld a különbség az idő vesztegetése - amihez a kortárs popkultúra lehetőségek hatalmas választékát kínálja számunkra - és valamely szenvedélynek való adózásunk között. Jung egy helyütt megállapí­ totta, hogy a lélek bizonyos fokú késztetése nélkül mindannyian ugyanannak a szenvedélynek hódolnánk - a semmittevésnek. Csakhogy az eleven lélek arra szólít fel bennünket, hogy lépjünk ki az álom zsongító duruzsolásából, át a szenvedély (passzió, azaz időtöltés) világába. Ne feledjük, hogy a latin passió szó „szenve­ dést" (passió) jelent. A szenvedély pedig olyasvalami, amit annyira mélyen és intenzíven élünk meg, hogy az már fáj - és amit jórészt éppen e fájdalom miatt érdemes megtapasztalni. Mindannyiunk­ nak vannak szenvedélyei, de mivel ezek a passziók is túl sokat vár­ nak el tőlünk, gyakran nem veszünk tudomást róluk, kitérünk elő­ lük vagy magunk mögött hagyjuk őket az út szélén.* Többségünk már túl van néhány szenvedélyen, de ha a fátum elég hosszú élettel ajándékoz meg bennünket, még lehetősé­ günk nyílik feléleszteni némelyiket, és ha konkrétan nem is, de legalább szimbolikusan értékelhetjük életünknek azt az aspek­ tusát, amelyet képviselnek. Néhány évvel ezelőtt a feleségemmel felkerestük az Ameri­ kai M odern Művészet M úzeumát,** amely a W ashingtonban ta­ lálható Sm ithsonian Nemzeti Múzeum része. Itt egy nagy és bizarr, de hatásos „népművészeti alkotásra" bukkantunk, amely ezt a meghökkentő címet viselte: The Throne o f the Third Heaven o f the Nations Millennium General Assembly (A millenáris parlament harmadik mennyországának trónusa). Ez a műalkotás egy járási bíróság portása, James Hampton (19091964) garázsából került a múzeumba, aki a munkával eltöltött

* Többektől is hallottam m ár ezt a mondatot: „Neked biztosan könnyen m egy az írás". Nem értem, mi mondatta velük ezt. Az írás velejárója a szenvedés, mert megköveteli tőlem, hogy egy hosszú munkanap végén olykor-olykor még dolgozzam egy-egy óra hosszat, lemondjak a nor­ mális életvitelről, de közben továbbra is fegyelmezetten viselkedjem. Ugyanakkor ez a szenvedély ajándékoz meg azokkal a ritka pillanatok­ kal, amikor a megfelelő szó a helyére kerül - valahonnan odapottyan. Bár ezek csak röpke időszakok, amelyekért mindig is árat kell fizet­ nünk, mégis megérik a befektetést. ** MoMA, Museum of Modern Art. (A ford.)

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése

-

133

hosszú évek során „talált tárgyakat" és eldobott ezüstpapírokat gyűjtött (utóbbiak többségét rágógumik csomagolására használ­ ták eredetileg). Napközben dolgozott, hőségben és hidegben, az esti sötétben, hogy eleget tegyen munkaköri feladatainak, éjszaka azonban a szenvedélyének hódolt. Tengernyi ezüstpapírt hordott haza, hogy aztán felhasználásukkal megalkossa ezt az általa elképzelt mennyországot ábrázoló, monumentális művet. Alko­ tása, amely egy „átlagember" munkája, barokkosán bonyolult, különleges ajándék mindannyiunk számára. A kompozíciót ra­ gasztóval, szalagokkal és tűkkel állította össze körülbelül 180 darabból, amelyek között akadnak régi bútorok, lekvárosüvegek és felcsavart szőnyegek is. Az irracionális szenvedély eme ered­ ménye láttán az ember vakargatja a fejét, és álmélkodva álldogál előtte. Akár megtalálta ez a férfi a mennyországot, akár nem, azt biztosra vehetjük, hogy halála után - vagyis akkor, amikor művét végül felfedezték mások - helyet kapott a „látnokok társaságá­ ban" (Hart Crane kifejezése), vagyis azok sorában, akik képesek áttörni az átlátszó hártyát, amely a mi fizikai, érzékelhető vilá­ gunk és a másik, örök szféra között húzódik, amely a hagyomá­ nyosan értelmezett valóság lejtős oldalán található. Engem meg­ rendített ez az irracionális szenvedély, meghatott az alkotó áldozatkészsége, és arra emlékeztetett, hogy mindannyiunknak kötelessége megalkotni a maga mítoszát, mert - mint ezt William Blake, egy korai „látnok" megállapította - ha ezt nem tesszük meg, akkor valaki más mítoszának szolgálóivá válunk. Ma este, vacsora utáni sétám közben összetalálkoztam egy nővel, aki egy fehér kiskutyát sétáltatott. Már többször is sétál­ tunk együtt, így mindig van nálam valami finomság a kutya szá­ mára. M iközben a kutyus egészségi állapotáról beszélgettünk, az asszony egyszer csak azt mondta: „Senki sem érti, miért vise­ lem ennyire a szívemen a sorsát." Azt feleltem, én értem - és így is volt. Valójában nagyot dobban a szívem, valahányszor csak megpillantom ezt a kis fehér kutyát, mert Shadrachra, a mi lhasa apsónkra emlékeztet, aki 2000-ben hagyott itt bennünket. M ind­ máig gyászoljuk őt, és úgy beszélünk róla, mintha még élne - és munkába menet, az út egyik pontjához érve, ahonnan elém tárul Houston belvárosának látképe, minden áldott nap elmondom neki, hogy mennyire szeretjük. Igazság szerint félig-meddig meggyőződésem, hogy valamelyik nap előlép egy pergő nyel­

134 -

Ami igazán fontos

vű, sáfránysárga ruhás tibeti szerzetes, hogy bejelentse: a mi ku­ tyánk reinkarnációja a következő dalai láma, vagy valamely ha­ sonlóan magas rangú tisztségviselő. De bármilyen megtisztelő hivatalt fog is betölteni, az sehol sem lesz ahhoz az előkelő hely­ hez képest, amelyet a szívünkben foglal el. Éppen ezért úgy gondolom, valóban tudok valamit arról, amit ez a hölgy érez saját irracionális szenvedélyének tárgya iránt. Azok közül, akik a szakmából ismernek engem, néhányan biztosan a munka megszállottjának tartanak. Az olvasás az egyik kom penzáló szenvedélyem, ami a legkevésbé sem eszképizmus, mert az olvasmányaim révén rendszerint csak még jobban beleásom magam valamilyen szakmai témába, ami azután válaszokat vár tőlem. A másik kedvelt időtöltésem a sport. Az előbbi mindig is megvolt, az utóbbihoz most térek vissza, mert már nyikorognak és fájnak az ízületeim és végtagjaim. Hadd idézzek itt egy olyan példát, amely illusztrálja, miként van jelen az életemben egy ilyen irracionális szenvedély, minde­ nekelőtt a baseball. Ehhez a régi jó labdajátékhoz teszünk most kitérőt, amely elsősorban „játék", de senki se gondolja, hogy kizá­ rólag az. Idézzük csak fel a szürrealista Paul Éluard kijelentését: „Létezik egy másik világ, mégpedig ez az." Arra kérem az olva­ sót, ha nem szereti a sportot, akkor se hagyja abba az olvasást ezen a ponton, mert ez a történet valójában nem a sportról szól.

Az emlékek zöldellő mezeje „Meghalt Roosevelt elnök" - közölte apám 1945 áprilisában. Éreztem, hogy fontos ez a hír, mert a rádió három napon át csak klasszikus zenét sugárzott. Azelőtt még nem is hallottam komoly­ zenét. Néhány nappal később ezt mondta apám: „Meghalt Hit­ ler." „Ez azt jelenti, hogy hazaköltözhetünk?" - kérdeztem. „Igen, ham arosan." (A háború miatt a wisconsini Racine-ben laktunk ekkor, miközben otthonunk Illinois államban, Springfieldben volt.) Több mint hat évtizede már ennek, mégis tisztán emlék­ szem mindenre. Három évvel később így szólt apám: „Meghalt Babé Ruth." „Ki volt ő?" - kérdeztem. „Minden idők legjobb baseballjátékosa" - felelte apám. Ez alkalommal könnybe lábadt a szeme, amiből a nyolcéves gyermek, aki voltam akkor, arra követ­

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése

-

135

keztetett, hogy Babé Ruth fontosabb, mint Roosevelt vagy Hitler. Nem sokkal ezután megkaptam életem első baseballkellékét. Egy pár bőrkesztyű volt az, bőrszíjjal a hüvelyk- és mutatóujjam között. Attól a pillanattól fogva - és az elkövetkező években még jó darabig - azért éltem, hogy baseballjátékos lehessek. Springfieldben az összes környékbeli ismerősöm a Cardinals vagy a Cubbies csapatának drukkolt. Sohasem találkoztam W hite Sox-szurkolóval, bár Comiskey Park nem esett messzebb Springfieldtől, mint Wrigley Field. Én azonban - érthetetlen mó­ don - a Yankeesért kezdtem rajongani, amit ma is röstellek be­ vallani, mert a környékünkön teljesen ismeretlen volt George Steinbrenner neve. Én azonban imádtam a csapat különleges NY monogramos emblémáját, láttam Gary Coopert a The Pride o f the Yankees című filmben, és ez a két dolog együttvéve elégnek bizonyult ahhoz, hogy kitartó hívévé váljak Amerikának, egyes hősök m egingathatatlan feddhetetlenségének és a Bronx Bombers csíkos mezeseinek. Amikor Gehrig így nyilatkozott: „Én va­ gyok a legszerencsésebb ember a Földön", én hittem neki, egé­ szen addig, míg nem láttam hozzá hasonló, szintén amiotrófiás laterálszklerózisban szenvedő betegeket, akik m egfulladtak.* Éveken át megnyertem a fogadásokat, amelyeket Kent barátom ­ mal kötöttem, aki Dodgers-drukker volt, talán mert ott játszott a kiváló Jackie Robinson, én pedig abban lelhettem örömömet, hogy DiM aggio és Mantle lépett Ruth és Gehrig nyomába. Csak sok-sok évvel később mentem el ismét egy Yankees-mérkőzésre, és teljesen felvillanyozódtam, hogy fűnyírással megkeresett zsebpénzemből sikerült megvennem egy viseltes NY logós Yankees-sapkát egy másik sráctól, aki mellől akkor épp elpártolt a szerencse. Soha semmi másnak a megvásárlása nem töltött el akkora elégedettséggel, mint amikor enyém lett ez az ütöttkopott fejfedő. A Yankees-embléma a szó szoros értelmében szent volt számomra, a csapat stadionját a tornyokkal pedig olyan jelentőségűnek láttam, mintha csak a Szent Grál m egtalá­

* A betegségben szenvedőknél először a kisebb mozgásokért felelős iz­ mok, majd a fontosabb funkciókat ellátó izomcsoportok mondják fel a szolgálatot; a beteg 3 -5 év elteltével ágyhoz kötötté válik, mesterséges lélegeztetésre és táplálásra szorul. (A ford.)

136 -

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése

Ami igazán fontos

lását célzó utazásom végállomását pillantottam volna meg, amelyről tudtam, hogy vállalkoznom kell rá, amint felnőttem. M ost pedig, hat évtizeddel később különös elégedettséggel tölt el, am ikor veszít a „The Boss", a legjobb csapat, amelyet pénzért csak m eg lehet venni. Vajon mi történt, miért számít ez egyálta­ lán nekem és miért ennyire fontos ez a játék még most is a lel­ kemnek? És ugyan miért jelent mindmáig ilyen sokat számomra az a sapka és rajta a bűvös embléma, mint Hearst számára a ró­ zsabim bó a Citizen Kané (Aranypolgár) című filmben,* amikor manapság már olyan egyszerű beszerezni pontos másolatát akár az interneten, akár valamelyik üzletben? Sőt mi több: vajon miért nem venném fel m anapság még álmomban sem? * * *

Garry Wills egy alkalommal rámutatott, hogy a paradicsom (éden) szó etimológiájának köszönhetően egy körülhatárolt zöld teret ígér. Függetlenül attól, hogy miféle játékban veszünk részt, a pá­ lyán mindannyiunkat izgalom fogja el, amely a hazaérkezés archetipikus érzését kelti bennünk: mintha az otthonunk - egy édeni hely - lenne, amikor végigsétálunk a betonfolyosókon, és először pillantjuk meg a dúsan zöldellő gyepet. (Terapeutaként megtanultam, hogy ne pislogjak, és ne akadjon el a lélegzetem, amikor a legrémesebb eseményeket meséli el nekem valaki, de valahányszor csak a látókörömbe kerül ez a zöld mező, mindig eszembe jut Dylan Thomas Fern Hill (Páfránydomb) című költemé­ nye. A költőt nagynénje Walesben található, számára édeni al­ máskertjéről őrzött emlékei végigröpítik a sötétebb, távoli napo­ kon, reagálva felnőttkori gondolataira, miszerint: „s nem fáj, hogy zeng az idő, / Fordul sokat s keveset ád s a gyermek majd kihull / Irgalmából, dalolva lassan, / Zölden/aranyosan.")** Vajon hogyan lehetséges és miért van az, hogy a baseball to­ vábbra is vonzó számomra, vajon miért ennyire tartós ez az irra­

* William Randolph Hearst életéről szóló, Orsón Welles által rendezett film, amelyben a főszereplő halála előtti utolsó szava: „rózsabimbó". (Aford.) ** N agy László fordítása.

-

137

cionális szenvedély? A baseball a ritkaságszámba menő konstan­ sok egyike ebben a tünékeny világban. Ha most például ideröpíthetnénk a pályára a New York Knickerbockers játéko­ sait a XIX. századból, akkor pontosan tudnánk, hogyan fognak játszani. M egütik a labdát, és előrefutnak a harmadik alappont­ hoz, megelőzve a labdát. Olyan egyértelmű ez, mint évezredek­ kel ezelőtt egy tengerész elvárásai voltak az Égei-tengeren: kihajózni egy vitorlással, zsákmányt szerezni, nem megfulladni és hazavinni az egész átkozott rakományt. A baseball nevű irracionális szenvedély másik vonzó tulaj­ donsága az egyértelműsége. Vannak győztesek és vesztesek, bár többségünk ma már tudja, hogy a való életben m indannyian vesztesek vagyunk: mindegy, hogy miféle játékban vettünk részt, csak ritkán fogunk nyerésre állni, a mérkőzés végére pedig biztosan alulmaradunk. A baseball statisztikai adatainak kö­ szönhetően bizonyos mértékig összevethető egymással a mai játékosok és a sportág klasszikusainak játéka, még ha vitatkoz­ hatnánk is azon, hogy mi a különbség a holt labda (dead ball) és a juiced ball* között, a régi játékosok, mint Ruth és Cobb, akik bedöntöttek egy-egy sört a hetedik inning (játékrész) idején, illetve a mai milliomos utódaik között, akik tintáznak és megcsömörlöttek. Milyen is volt Johnson korszaka és mennyiben más az, mint Koufaxé? Vajon hogyan játszana Campy Dickey ellen, illetve Bench Berra ellen? Rendelkezésünkre állnak a sta­ tisztikák, amelyek arra csábítanak, hogy felejtsük el Disraeli megállapítását, miszerint „háromféle hazugság létezik: a hazug­ ságok, a rágalmazások és a statisztikák". Ebben a koszos szürkévé változott világban van valami tiszta a baseballban. Megütik a labdát, és hogy jól vagy rosszul-e, az kiderül röppályája paramétereiből. Dante 1321-ben bekövetke­ zett halála óta, amikor a nyugati civilizáció még viszonylag egy­ ségesen viszonyult a lélek paramétereihez, már nem tudunk biztonsággal különbséget tenni jó és rossz között. A modern

* A „juiced ball" elmélet szerint az MLB-ben az 1990-es években és a 2000-es évek elején használt labdákat „módosították", hogy több pontot lehessen elérni egy-egy mérkőzésen. Valószínűbb azonban, hogy a po­ zitív változás hátterében az állt, hogy egyes játékosok teljesítményfoko­ zó szereket használtak. (Aford.)

138 -

Ami igazán fontos

korban Yeats „Bolond Jane-je" már ezt mondta: „A jó s a rossz közeli rokonok". Sámuel Beckett és Godot óta már nincs olyan, fehér csíkos mezben játszó játékos a pályán, aki megmutatná, mi a különbség a helyes és a helytelen között, vagy megmondaná, hová is tartunk. A baseball tehát jórészt a nosztalgiáról szól: ez a görög eredetű szó az 'otthon utáni fájdalmas vágyakozást', azaz a honvágyat fejezte ki. Mindannyian száműzöttek vagyunk a m agunk idejé­ ben: Eliot kifejezésével élve az entre deux guerres (a két világhá­ ború közötti) elveszett nemzedék, Stein pedig hozzátette, hogy beleértve a csalókat is, akik nagy lármát csapnak, hogy eltitkol­ ják saját szisztematikus ér vény vesztésüket, és a tényt, hogy egy­ re inkább elveszítik jelentőségüket. Szerintem jelenleg egyedül a baseball kínál tisztaságot és átláthatóságot - semmi más. Am ikor m egnéztem a The Pride o f the Yankees című filmet, még hittem abban, hogy lelkiismeretesen betartjuk az Egyesült Állam ok Alkotmányát, bízhatunk az elnök feddhetetlenségében és hihetünk Amerika szándékainak tisztaságában. Mára már csak a baseball maradt meg nekem. Egyedül a pályán, a fehér vonalak között uralkodik az átlátható és kiszámítható tisztaság, még ha csak átmeneti időre is. Egy rövid ugrás, egy elzárt védő elnézi a labdát, és aztán jöhet egy slider* egyenesen a sarokba... Apró-cseprő bosszúságok és örömök ezek csupán egy m inia­ türizált univerzumban. Am ikor tanítani kezdtem a fiamat erre a játékra, alaposan el­ magyaráztam neki, hol helyezkednek el a védők, és milyen sor­ rendben kerülnek kapcsolatba egymással a játékosok. O pedig a hazafutás után rögtön a kettes védőhöz ment tovább. „Nem, nem, az egyes védő az első cél" - emlékeztettem. „Apa - mond­ ta a tízéves kisfiam - , hogy az »egyes védőt« nevezzük egyes­ nek, az pusztán önkényes. Megtehetem, hogy a másodikhoz futok először." Vagyis több metaforával előttem járt már akkor. M áris posztm odern dekonstruktivista volt, pedig semmit sem olvasott még Jacques Derridától, én pedig egyszerűen csak m o­ dern maradtam. Nos, ennyit a sportpálya tisztaságáról, a játék lényegének állandóságáról és a jelentés posztmodern átvitelé­ ről. Még a baseball is keresztülment jó néhány változáson. * Kissé lassabban, a végén oldalirányba kanyarodva szálló labda. (Aford.)

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése

-

139

A játékosok minden újabb szerződéskötéssel egy másik városba költöznek. Már senki sem veheti biztosra, hogy Pepper Martin a Cardinal, Whitey Ford a Yankees, vagy hogy Duke Snider a Dodgers játékosa. Egy csapat ma már sokkal inkább idegenlégi­ ósok gyülekezete. Persze, mindig is az volt, de az embernek az az érzése, hogy a régi szép időkben az idegenlégiósok többsége azért játszott, mert valóban szeretett játszani, és kiváltságosnak érezte magát, mert fizetést kapott azért, amit e nélkül is imádott volna. A 4-es számot viselő játékost, Gehrygt egy turné során egy szálloda halijában megszólította egy apró termetű idős néni, aki m egkérdezte tőle, mivel keresi a kenyerét ő és a társaságá­ ban lévő többi nagyfiú. „Baseballt játszunk, asszonyom" - felel­ te. „Miért nem dolgoznak?" - kérdezte a néni. Valóban kisfiúk voltak ők felnőtt férfiak testében, akik azt tették, amit mindanynyian szeretnénk: folytatni gyermekkori játékainkat. A puer aeternus m anapság egy kóros komplexus: olyan fiúkra jellem ző, akik nem akarnak felnőni, egyik nőtől a másikig sod­ ródnak, és soha semmit sem csinálnak végig egymaguk - vagyis playboyok. Csakhogy ez a fiatalos játékosság egészséges formá­ ban is megőrizhető: a késztetés a játékra pusztán a játék kedvé­ ért ma is örök értékként él a lelkűnkben, amely ugyanúgy sod­ ródik az időben, mint mi magunk az emlékezés és a vágyakozás zöld mezején. Nem volt épp kellemes a „Vasló" („Iron H orse") számára, aki zsinórban 2130 mérkőzésen játszott, hogy m agya­ rázkodnia kellett a hölgy előtt, hogy ez is munka,* és hogy ke­ nőccsel próbálják enyhíteni csupa izom testük fájdalmát, hogy visszatérhessenek a pályára - ők valóban kisfiúk voltak, nem pe­ dig zsoldos katonák, akik tárgyalnak és alkudoznak a lehetősé­ geikről. Amikor az emberben meghal a kisfiú, azzal valami mindörökre megszűnik létezni. Végül magam is láthattam a Cardst játszani a Giants ellen a St. Louis-i Sportsman's Parkban. Ott volt a jellegzetes ütőállásá­ ról elhíresült „Stan the M án", a szeplős Red Schoendienst, Enos

* Jóllehet a második világháború idején valamennyi társadalmi rétegnek sok áldozatot kellett hoznia, Roosevelt elnök ragaszkodott a hivatásos baseball fenntartásához, mert tudta, hogy többről van szó, mint egy baj­ nokságról: olyan közösségi kapcsolatok fenntartását szolgálta, amelyek gyógyírt jelentettek a lélek számára.

140 -

Ami igazán fontos

„Country" Slaughter, és mindehhez Harry Caray sportriporter hangja társult - ami együttvéve maga volt a csoda számomra! Én azonban elsősorban a 24-es játékost, „Say Hey K id"-et szeret­ tem volna látni. Paul Geil dobásra készült, Willie hatalmas ív­ ben, ruganyos mozdulattal lendítette meg az ütőjét, majd m iu­ tán m egpördült a tengelye körül, a földre esett a lendülettől. Nevetve állt fel, és leporolta m agát... nevetve. És valamennyi jelenlévő együtt nevetett vele, főleg a Cardinal szurkolói. M ind­ annyian tudtuk, hogy Willie Mays egy igazi kölyök - ahogyan mi m agunk is azok voltunk - , aki azzal kereste a kenyerét, amit imádott csinálni. Lehetett-e nem szeretni őt, amikor így örült? A baseball egy másik, szintén mélyebb szinten is hatással volt ránk, sőt hat még napjainkban is: azáltal, hogy beszédtémát kí­ nál a férfiak egymással folyatott társalgásához. Kórosan elkülö­ nültünk a nők világától, és még ennél is jobban egymástól, de leginkább önmagunktól. Vagyis szükségünk van egy hídra, amelyen átkelhetünk a közöttünk tátongó szakadék fölött. Vala­ ha alkalmas volt erre a célra a politika és a vallás, de ezek ma már csak megosztottsághoz vezetnek a vörös-kék államokban. Továbbra is működőképesek azonban az ilyen kérdések: „Sze­ rinted milyen eredményt ér el az idén a M ets?" és: „Láttad, ho­ gyan ütötte ki Rivera a Sox csapatát tegnap este?" Sőt, m ind­ máig sajátos módja ez annak, hogy az apák átadhassanak valamit a fiaiknak, mármint azon kívül, hogy megmutassák ne­ kik a gazdasági problémák miatt rájuk váró sivár kilátásokat. Nem érdekes, hogy már nincs folklór, amelyet továbbörökíthet­ nénk, hogy oly kevés dolog közös bennünk: a baseballnak neve­ zett irracionális szenvedély továbbra is biztosít számunkra egy találkozási pontot, ideiglenes hidat alkotva közöttünk. Van valami a megszállottságban, ebben az irracionális szen­ vedélyben valami kézzelfogható, valami igazi, amit érdemes megtanulni, és ami meg is tanulható. Időtöltéseink többsége megfoghatatlan, különösképpen a „virtuális valóságok", ame­ lyekben mozgunk. Terapeutaként tisztában vagyok vele, hogy mindig is a láthatatlan világgal kell foglalkoznom, jóllehet ez a világ legalább annyira valós, mint az, amelyiket látjuk. (Valójá­ ban ez teremti meg azt a világot, amelyet látunk.) A baseball azonban olyan világot kínál, amelyet láthatunk: olyan képessé­ geket követel meg a játékosoktól, amelyeket többségünk szíve­

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése

-

141

sen elsajátítana, és olyan önfegyelmet, amelynek készséggel alá­ vetnénk magunkat. Vajon honnan lehet tudni már akkor, amikor a labda még a levegőben van az ütőállás és a futójátékos között, az ütőjátékos pedig lendíti a karját, hogy hol fog földet érni, ha megütik. Hogyan lehet csúszni a pályán bokatörés nélkül úgy, ahogyan a Giants játékosa, Monté Irvin szokott, ha először vise­ lünk stoplis cipőt? Hogyan vetődjünk el és csússzunk el az olda­ lunkon a dobás elől, hogy a lehető legkisebb felületet kínáljuk fel célpontként a fogójátékosnak? Vagy hogyan indítsd el a játé­ kot úgy, hogy meglepd az adógatójátékost anélkül, hogy meg­ alázod őt vagy bevetnéd ellene a legócskább trükköt, a labda elrejtését? Ezek a fogások elsajátításra érdemesek, és mi el is les­ tük mindegyiket, így aztán úgy érezhettük, hogy ha csak ezen a szűk kereten belül is, de legalább megértettünk valamit, sőt, néha-néha akár tökélyre is vittük a megszerzett tudást. M egtanul­ tunk valamit, valóban megtanultuk. Husserl és a fenomeno­ lógia, Heidegger és a Daseinanalysis, Wittgenstein és a „nyelvi játékok" után végre sikerült megértenünk valamit. Vagyis: „Keresd meg a társadat, akinek passzolhatsz, tartsd meg a pozí­ ciódat, de néha kockáztass is, és észrevétlen markold meg az ütődet, hogy ne láthassák, mire készülsz." Valamit megtanul­ tunk - és soha többé semmit már ennyire egyértelműen és nyil­ vánvalóan. Soha. És milyen hálásak vagyunk ezért azóta is. A hála érzését sohasem szabad lebecsülni. * * *

Én magam rendszerint kettes védő vagy középjátékos voltam. Egyik este megbetegedett a csapatunk hármas védője, és én ke­ rültem a helyére. Egy nyilvánvalóan lepattanó labdát kívánó helyzetben, amely eleve necces volt, én a hazafutást választot­ tam. Az egyik ütőjátékos nekiiramodott és megütötte a labdát, amely visszapattant az egyik csapattársamról az ellenfél kispa­ dosai (cserejátékosai) felé. Egy kissé megszédültem, miközben a labda után mentem, és úgy éreztem, mintha víz alá kerültem volna, és megpróbálnék átúszni az ellenfél hárm as védőjének a lába között, hogy m egszerezzem a labdát. M int később meg­ tudtam, ezt látva egy szurkoló a tömegben hahotázva felkiáltott, a nézők pedig helyeseltek: „Hé, fiú, a kesztyűvel kapd el a láb-

142 -

Ami igazán fontos

dát, ne a pofáddal!" Az illető ott ült apám mellett, aki békés és kulturált ember lévén váltott vele néhány szót. Én erről csak ké­ sőbb értesültem, és büszke voltam apámra, amiért kiállt mellet­ tem. Bárcsak én is szolidaritást vállaltam volna vele néha úgy, ahogyan ő tette akkor este. Ez az őrült szenvedély képes arra, hogy egy időre közös plat­ form ot terem tsen az emberek számára, és ennek köszönhetően sajátos hívószavakat használhatunk („texasi ligás", „kamikaze-akció", „hajszálpontos gyorslabda"), valamint a m ítoszalko­ tó titkok egyéb formáit, amelyek azt a célt szolgálják, hogy kap­ csolatot teremtsenek egyébként egymástól és önmaguktól is elidegenedett emberek között. A játékhoz szervesen hozzátar­ tozó rituálék megünneplése, a közös nyelv, a szép és a rút itteni érvényének m eghatározása és az érzelmi-indulati késztetések, amelyek a baseballt is kísérik, a vallásokéhoz hasonló dimenzi­ ókkal gazdagítják itt szerzett, foszlányos élményeinket. Ezért maradhat fenn ilyen sokáig ez az őrült szenvedély Értelmetlen energiapazarlás a beavatatlanok szerint, amely nem több, mint egy fehér labda ütögetése egy zöld pázsiton, de azok számára, akik már megízlelték a port a pályán, érezték az új kesztyűbe beledörzsölt olaj illatát, az ütő remegésének végighullámzását a testükben, amikor eltalálnak egy labdát - egyfajta vallás ez, amely kapcsolatot teremt közöttünk és őseink között, összeköt az időtlennel, az állandónak vélt széppel és rúttal, és ezért nem félvállról venni és szabad leértékelni - sem most, a jelenben, sem pedig a jövőben. Sok fiúhoz hasonlóan én is szerettem volna csíkos Gothammezt viselni. Ruth és Gehrig már eltávozott az élők sorából, aho­ gyan utóduk, DiMaggio is, de mire tizenéves lettem, már a helyébe lépett egy fiú, aki az oklahomai Spavinawból száma­ zott. Úgy éreztem, ha valakinek, aki Oklahomából érkezett, sike­ rülhet a nagy dobás, akkor biztosan nekem is. Később rá kellett jönnöm , hogy ez a hamis analógia téves következtetése. Úgy tű­ nik, az istenek a majdnem tökéletes testet M ickey M antle-nek adták, nem pedig szerénységemnek. Kam aszként ham ar beláttam, hogy nincs tehetségem a base­ ballhoz, és végérvényesen abba kell hagynom ezt a sportot, hogy tizenhat évesen elmenjek dolgozni, ezzel segítve a csalá­ domnak. Akkor úgy éreztem, egy tragédiába fektettem ener­

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése -

143

giát.* Évtizedekkel később, azaz 1965-ben - bár egykor az övé volt egy Holiday Inn a Missouri állambeli Joplinban, ahol rövid ideig játszott, mielőtt bekerült a Yankees csapatába - ütőátlaga 353 volt, 52 pontot szerzett hazafutásból és 130 RBI-t (pontot érő ütést) m ondhatott m agáénak (ezeket a statisztikai adatokat gon­ dolatban elégettem) - , majd májátültetést végeztek rajta Dallas­ ban, idővel rájöttem, hogy nem az az igazi tragédia, ha az ember nem kerül be a baseball istenei közé, hanem az, ha Mickey M antle-nek születik. Bár nekem is lett csontbetegségem, M ickey csontvelőgyulla­ dása kifejezetten heroikus kór volt. És még az Iwo Jima föven y ** hőseinél is hősiesebbnek látszott a fényképen, amelyen bekötöz­ ve, vérezve látható a Yankee Stadionban. Akkor még nem tud­ tam arról, hogy italozik, csajozik, mértéktelenül eszik a szoron­ gás miatt, hogy a nagyok között játszik, és úgy éreztem, szomorú dolog, ha az ember nem lehet Mickey Mantle. Később meg­ tudtam, hogy Mickey M antle-nek lenni szomorú dolog, olykor nagyon-nagyon szomorú. A tragédia napjainkra leértékelődött fogalommá vált. Valójá­ ban heroikus érzékenységet értünk rajta, a tudatosságra való felhívást, figyelmeztetést arra, hogy tartsuk nagyobb tisztelet­ ben az isteneket. Úgy nevelkedünk és szolgálunk, mint az iste­ nek játékszerei, azután elbukunk és - mint mondják - a felelős­ ség ezért a bukásért egyedül a miénk. Várjunk csak - hogyan is lehetne ez a mi hibánk, a miénk, akik oly könnyedén összeté­ vesztjük egymással a sorsot és a végzetet? A sors - fátum - az, amit kapunk, a végzet pedig az, amivé válnunk kell. A kettő köl­ csönhatásában szerepet játszik az emberi karakter. A hübrisz, vagyis az a fantázia, hogy eleget tudunk ahhoz, hogy eleget tud­ hassunk, olyan döntések és választások irányába csábít bennün-

* Nem én voltam az egyetlen, aki táplálta ezt a fantazmagóriát. Egy bará­ tom a középiskolából nemrég az emlékeiről mesélt nekem, és azt mond­ ta, ő maximálisan hitt benne, hogy egy első osztályú csapat játékosa lesz belőlem. Azt nem tette hozzá, hogy csalódott bennem. ** Amerikai film 1949-ből, a második világháborúról. Ez adta az ötletet a kétszeres Oscar-díjas rendező, Clint Eastwood két változatban is lefor­ gatott filmjéhez: az egyikben az amerikaiak (Dicsőség zászlaja), a m á­ sikban pedig a japánok (Levelek Ivó Dzsimáról) szemszögéből mutatja be a történéseket. (Aford.)

144 -

Ami igazán fontos

két, am elyek szándékolatlan következményekkel járnak. Hamartia, vagyis bűn, ha nem látunk eléggé tisztán vagy nem tanúsítunk kellő alázatot, olyan lencse, amelyen keresztül töké­ letlenül látjuk a világot: természetszerűleg eltorzítva és leegy­ szerűsítve, mindazonáltal abban a pillanatban számunkra meg­ győzően. M ickey genetikai öröksége egy olyan rendellenesség volt, amely korán elvitte az őseit, de a teste tökéletes volt - isteni: egy Adoniszé, aki futásban pályarekordokat tartott. Genetikailag halálra ítélt édesapja, talán kárpótlást keresve saját meg nem élt életéért (Jung szerint „A gyermekre nehezedő legnagyobb ter­ het a szülei meg nem élt élete jelenti"), megtanította M ickeyt mindkét irányba ütni. Ez a természetellenes mozgássor csök­ kenti a jobb- vagy balkezes dobójátékos esélyeit, és az év végi statisztikákban (ebben az abszolút, eszkatologikus erkölcsi m u­ tatóban) akár tíz ponttal is növelheti az ütőátlagot. Ráadásul vil­ lámgyorsan, a kéz és a szem remek összehangolásával játszott, így léphetett be az istenek sorába, mégpedig a csíkos mezben, abban a dicsőséges mezben. Egy m ásik alkalommal a szüleim elvittek a Sportsman's Park­ ba, ahol a Brownies játszott a Yankees ellen. Afféle szent zarán­ doklat volt ez számomra. Mickey ugyan nem szerzett pontot azon a napon, de sikerült olyan páratlan ütést bemutatnia, amellyel bebizonyította, hogy valóban az - egy igazi isten. M ickey azonban tovább élt - túl azokon az éveken, amikor még az istenek között járt-kelt. (Hol vagytok ti, Joe DiMaggio, M arilyn és Elvis?) Nehéz volt az élete, és két végén égette a gyer­ tyát. M int mondta, azért élt így, mert reálisan gondolkodva - te­ kintettel genetikai örökségére - nem is remélte, hogy hosszú életű lesz, Hubie Blake dzsesszzenészhez hasonlóan, aki kilenc­ venkilenc éves korában így nyilatkozott: „Jobban kíméltem vol­ na magam, ha tudom, hogy ilyen sokáig fogok élni". Mickey nem kímélte magát, sokat ártott a szervezetének. Talán éppen ezt kellett tennie azért, hogy bezáruljon a végze­ tes kör: olyan embernek született, aki naggyá válik, átkozott/áldott az istenek által, megadatik neki a cselekvés az igazán fontos pil­ lanatokban, azután elbukik, mégpedig megalázó vereséget szen­ vedve. Ebben a tragikus vízióban azonban éppen az a lényeg, hogy az ember ismét a megfelelő kapcsolatba kerülhessen az is­

A kreativitás útjának megtalálása és szenvedélyes követése

-

145

tenekkel. Lear nem rossz ember, hanem bolond, aki nem érti, mi a szeretet - egészen addig, míg az istenek rá nem barázdálják a tudást a homlokára. Megtanulja, mi a szeretet, mi lakozik benne, és megpróbál jobb emberré válni. Vajon sikerült lezárnia Mickeynek ezt a tragikus időszakot? Nem tudom. Azt azonban tudom, hogy nem egy döntését megbánta, csakúgy, mint azok következ­ ményeit is, amelyeket a családjának kellett viselnie. Arisztotelész azt mondta, hogy az athéni polgárok, akik látták a tragikus trilógiákat, megtapasztalták két mély érzés, a részvét és a félelem katarzisát. A részvét ennyit tesz: „Megtapasztalom egy másik ember szenvedését és átélem annak fájdalmát." Félelem. „Én is félek- attól, hogy egy ilyen gödörbe zuhanok, amely ott tátonghat alattam, miközben tétován lépdelek." A filo­ zófusnak meggyőződése volt, hogy az ilyen érzelmeket felidéző történések színpadra vitelének valójában a közönséget (nyilvá­ nosságot) gyógyító, terápiaszerű rendeltetése van. Elborzadhat­ tak, m iközben végignézték/ mi történik az istenekkel való talál­ kozásunk alkalmával, j óbb belátásra jussanak és körül tekintőbben járjanak el, és megtapasztalhatták olyan érzelmek és érzések felszabadulását, amelyek akár toxikus hatásúak is lehetnek, ha nem nyernek kifejezést valamilyen formában. Jómagam tovább­ ra is nagyra becsülöm a baseballjátékosokat, de nem szeretnék Mickey lenni. Őt az istenek küldték, mint ahogyan engem is, de más és más tragikus kötelezettségvállalásokat róttak ránk. Jóm agam csak akkoriban kezdtem kapiskálni, hogy micsoda megpróbáltatások várhatnak még rám. Mickeyvel ellentétben, én még most is itt vagyok, és azon fáradozom, hogy megértsem a sorsomat. * * *

Goethe személyes mottója ez volt: Dauer im Wechseln (Állandóság az örök változóban). Vagyis mi biztosíthatja számunkra a folyto­ nosságot a sokféle folytonossági hiány közepette? Természete­ sen a szelf az, ami állandóságot biztosít folyamatos halálaink közben. A sejtjeink osztódnak és elpusztulnak, egyre lassuló ütemben születnek, és még a tulajdon testünk sem ugyanaz, mint az előző pillanatban volt. Az emlékezőtehetségünk segít ugyan, de még így sem vagyunk képesek választ adni erre az

146 -

Ami igazán fontos

egyszerű kérdésre: „Mi az, aminek nem vagyunk tudatában?" És mégis, időről időre adódnak viszonyítási pontok, szintjelek, vonalak, amelyekből kiindulva meghúzhatunk magunknak egy ideiglenes alapvonalat, érezhetünk röpke késztetést a következő cél felé, s talán egy-egy pillanatra úgy érezhetjük, hogy ez az ab­ szurd, önkényes játék, amelyet az életünknek nevezünk, m égis­ csak jelenthet valamit és bírhat valamiféle értelemmel. Néha ép­ pen egy őrült szenvedély kell ahhoz, hogy belepillanthassunk egy misztériumba. Ezt azonban - mint Louis Armstrong m ond­ ta a dzsesszzenéről - sohasem fogják megérteni azok, akiknek magyarázatra van szükségük. * * *

A dolgok széthullanak, a középpontot nem lehet megtartani, mint ezt Yeats már 1917-ben megállapította. És azóta, hogy el­ kezdődött ez a földindulás, az általunk dédelgetett dolgok több­ sége m ég távolabbra kerül tőlünk, gyorsan távolodva. Bizonyos pillanatok azonban megmaradnak - egyes őrült szenvedélyek továbbra is táplálnak és vezérelnek. Meglehet, ebben a pillanat­ ban is zajlik valahol egy baseballm érkőzés... M ég m inden nyi­ tott, és úgy tűnik, a játék folytatódik - igen, a játék nem áll meg, mi pedig részt veszünk benne.

Kilencedik fejezet Spirituális válságaink - és peches napjaink a munkahelyen

Jó néhány évvel ezelőtt felnőtté érett egy férfi, mégpedig nem mindennapos körülmények között. Szüleinek, akiket babona vagy talán bölcs m egfontolás vezérelt, jó okuk volt azt hinni, hogy gyermekük ártani fog nekik, miután felnő, ezért felfogad­ tak valakit, hogy végezzen vele. Az ártatlan gyermek láttán azonban a bérgyilkosnak megesett rajta a szíve, és otthagyta az út szélén. Egy másik jólelkű ember magával vitte és felnevelte, a gyermek pedig, miután felnőtt, elutazott egy másik országba, ahol egy útkereszteződéshez érve hirtelen tám adt haragjában megölt egy férfit. Amikor megérkezett a következő nagyváros­ ba, találkozott egy özveggyel, aki iránt érthetetlen vonzalom éb­ redt benne, s mivel a nő is vonzódott hozzá, egybekeltek. Hősünk hamarosan fontos hivatalt töltött be a városban, miután közel s távol ő volt a legintelligensebb ember a környéken. És ekkor ijesztő fordulatot vesznek a dolgok. Tragikus fordula­ tot. A hős megtudja, hogy az általa meggyilkolt férfi az édesapja volt, a nő pedig, akit feleségül vett, a tulajdon édesanyja... Nos, panaszkodik-e még valaki közülünk ezek után amiatt, hogy rossz napja volt a munkahelyén? így aztán a szóban forgó férfi élete hátralevő részét azzal töl­ tötte, hogy m egpróbált rájönni, hogyan vehettek ilyen tragikus fordulatot a dolgok, hogy megértse, miért hagyta cserben az ér­ telme a lehető legegyszerűbb és mégis legfontosabb kérdések­ ben, mint amilyen saját öntudata, önazonossága, képtelensége arra, hogy felismerje az istenek kifürkészhetetlen akaratát, akik ilyen helyzetbe hozták. M egalázó és egyúttal megszégyenítő is annak beismerése, hogy az idáig vezető döntéseket ő maga hoz­ ta meg. („Apolló, ki más, / Apolló adott / száz bajomnak ily / végső teljesedést. / De nem más szúrta ki szemem, csak én, csak

148 -

Ami igazán fontos

Spirituális válságaink - és peches napjaink a munkahelyen

én m agam .")* így aztán ez az ember, Ödipusz, akit Théba városa legbölcsebb férfiújának tartottak, a lehető legmélyebb lelki-szel­ lemi válságba került, mégis folytatta az alázatos tanulást, és éle­ te végén m egadatott neki az istenek kiérdemelt áldása. Jóllehet elborzadunk tettei láttán, tiszteletet is érzünk iránta, m ert vállal­ kozott arra, hogy végigcsinálja mindezt, hogy túlélje, s hogy vé­ gezetül életbölcsességre tegyen szert. Úgy legyen, hogy mi magunk is megtehessük ugyanezt élet­ utazásunk során. * * *

Spirituális (lelki-szellemi) válságokat nap mint nap átélünk mindannyian. Többségük nem különösebben súlyos, nem jár együtt maradandó következményekkel, ezért nem is törődünk velük, csak m együnk tovább, mintha mi sem történt volna. Spi­ rituális válság akkor következik be, amikor önazonosságunk, öntuda­ tunk, szerepeink, értékrendünk vagy életúttérképünk alapjaiban meg­ rendül, megkérdőjeleződik, hasznavehetetlennek bizonyul, vagy olyan tapasztalatokat szerzünk, amelyek rácáfolnak önmagunk és a világ ér­ telmezésére. Nemrégiben beszélgettem egy férfival, akinek életét teljesen kitölti az üzlet, társadalmi kapcsolatainak és sikereinek számos nyilvános elismerése. Évek óta ő irányította a „játsz­ m át". És mint a jeles amerikai filozófus-pszichológus, Satchel Paige megállapította: „Ne nézz vissza - lehet, hogy van ott vala­ mi, ami el akar hatalmasodni rajtad." Mert mindig is befolyásol bennünket valami - ha nem a döntéseinkkel vagy a tudatosság kerülésével együtt járó következmények, akkor maga az életko­ runk, a halandóságunk: kopogtat a padlódeszkáinkon, keresi a behatolás lehetőségét. Ez a jó ember, bárm elyikünkhöz hason­ lóan, felépített magának egy hamis szelfet, hogy képes legyen kezelni a szorongását, és hogy konstruktív módon m unkálkod­ hasson a világban, de közben felgyülemlett benne a m últ tenger­ nyi feldolgozatlan fájdalma: a hiányolt édesanya, a m eggyilkolt apa és a feszültség, amely a temérdek sok elvárásból fakadt, hogy „legyen belőle valaki". Többségünkhöz hasonlóan ez a fér­ fi is emberfeletti küzdelmet folytat alkalmazkodó személyisége * Szophoklész: Oedipus király, részlet. (Babits Mihály fordítása.) (Aford.)

-

149

keretein belül, és bár sok figyelemre méltó eredményt mutathat fel, mégis megfáradt és kiégett, arra vágyik, hogy szabaduljon a számára terhes küldetéstől, illetve véget vessen annak. Bár azért keresett fel engem, hogy az üzleti élet során átélt megpróbálta­ tásairól beszélgessünk, élete valójában spirituális válságba ju ­ tott: annak a belülről fakadó késztetésnek kellett volna eleget tennie, hogy újraépítse az egész életét. A spirituális krízisnek számtalan oka lehet. Ilyen többek kö­ zött 1. a trauma, akár személyes, akár kulturális-civilizációs ter­ mészetű; 2. az autogén (a testben létrejövő) látogatások a lélek m ocsaraiban; 3. az ellentét, amely az elvárások és az elért ered­ m ények között feszül; 4. a rendelkezésre álló térkép és az életút tényleges tájai közötti eltérés; 5. a disztonikus kapcsolat a hamis (kreált) és a természetes szelf között.

Trauma - személyes vagy kulturális Az élet fáj - olykor-olykor nagyon is fáj. Mi magunk rendkívül rugalm asak vagyunk, genetikai programunk a túlélésről szól, és egyre inkább felerősödik, ahogy idősebbek leszünk: miközben azonban mind rugalmasabbakká és rugalmasabbakká válunk, igen könnyen megbántódunk. Traumaként éljük meg azt, ha ku­ darcot vallanak védekezési mechanizmusaink és feltevéseink akár testi, akár érzelmi vagy értelmi téren. Ilyenkor erőtlennek érezzük magunkat, és kiszolgáltatottnak az élet kénye-kedvének. Ez a válság valójában a közös kondíciónk nekünk, embe­ reknek, m ert mindannyian címzettjei vagyunk annak az üzenet­ nek, amelyet korábban már taglaltam ebben a könyvben, és amely így szól: „A világ nagy, te pedig kicsi vagy - a világ hatal­ mas, de te nem vagy az. Tessék, boldogulj ezek után!" A bennünket érő trauma lehet kulturális (civilizációs) és sze­ mélyes természetű is. A középkorban Szent Ágoston kötelessé­ gének érezte, hogy értekezést írjon az öngyilkosság és Isten váro­ sa (De civitate Dei) ellen. A Római Birodalom összeomlásával a „barbárság" térhódítása, valamint az intézményesült meggyő­ ződések és bizonyosságok összeomlása miatt sok korai keresz­ tény törekedett élete kioltására abban a hiszemben, hogy vár rá­ juk egy másik, jobb világ, és szerettek volna mielőbb odakerülni.

150 -

Ami igazán fontos

Spirituális válságaink-és peches napjaink a munkahelyen

-

151

Az Isten városa bán Szent Ágoston összehasonlítja a tünékeny emberi világot az állandó isteni renddel. Úgy érvelt, hogy ha az utóbbiba vetjük hitünket, könnyebben túlélhetjük az előbbi megpróbáltatásait. Jelenleg is egy hasonlóan széttöredezett Weltanschauung (világkép) szerint élünk: kulturális-civilizációs fi­ gyelem elterelések és pótcselekvések szolgálják a célt, hogy lep­ lezzék előlünk az emberi faj m itológiáinak halálát; szexet, hatalm at és pénzt kínálnak nekünk kapcsolatok gyanánt, hogy ezek helyettesítsék a transzcendens mitikus képi világgal való kapcsolatunkat, amely egykor megadatott nekünk. A jelenlegi világ traum atizál mindenkit, aki akár csak cseppnyi tudatosság­ gal is rendelkezik, mert megfoszt bennünket az ösztönös vezér­ léstől, a képességtől, hogy együtt rezonáljunk az évszakok, a halál és az újjászületés természetes ritmusával, és ehelyett olyan „virtuális" valóságokat kínál, mint a közgazdaságtan, az adatfeldolgozás és a hétköznapi pótcselekvések, és a figyelem eltere­ lés egyéb formái, amelyek semmivel sem fejlettebb találmányok, mint a „kenyér és a cirkuszi játékok":* a római császárok ezek­ kel terelték el alattvalóik figyelmét saját személyükről, megalomán tékozlásaikról. (Napjainkban nem létezik hatékonyabb fi­ gyelem elterelő módszer, mint a terrorizmus mantrája, amellyel letérítik az egyént a lélek útjáról.) Ebben az összefüggésben mint ezt Szent Ágoston ösztönösen érezte - az embernek meg kell találnia a maga rendjét, amely a korszakra jellem ző pótcse­ lekvések, figyelemelterelések és rendellenességek közepette is rendületlenül fenntartható. Vannak, akik ma is „felfelé" tekintve keresik ezt a transzcendens rendet, míg mások meg is találják ott; akadnak, akik miközben „felfelé" néznek, egész egyszerűen kitérnek a feladat elől, hogy m egtalálják életük értelmét, és van­ nak olyanok is, akik „befelé" figyelve keresik ezt a rendet. Ez utóbbiak közé tartozott Albert Camus is, akinek egyik parado­ xonja kifejezetten ideillő. Azt mondta, az életnek pontosan azért van értelme, mert abszurd. Jóm agam ezt úgy értelmezem, hogy ha „értelm es", akkor az valaki másnak az értelmezése, egyfajta megörökölt, készen kapott csomag, életprogram, amely ugyan akár összhangban is állhat az ember életútjával, de nem feltétle-

nül. Ha az életet abszurdnak tekintjük, rákényszerülünk arra, hogy döntéseket hozzunk, mégpedig valódi döntéseket, ame­ lyek valódi következményekkel járnak - s ezáltal tevékenyekké válunk saját értékrendünk m egteremtésében és megerősítésé­ ben. Minél inkább összhangban állnak ezek az értékválasztások a lelkivilágunkkal s a lelkűnkkel, annál értelmesebben és tartal­ masabban fogjuk megélni ezeket a döntéseket, és annál jobban fog támogatni bennünket saját bensőnk.

* Panem et circenses - azaz: „kenyeret és cirkuszi játékokat", anyagiakat és szórakoztatást. Ismerős valahonnan, ugye?

* Lásd az irodalomjegyzékben: Swamplands of the Sóul. New Life front Dismal Places.

A lélek mocsarai Más helyütt részletesen taglaltam már a problematikát,* hogy előbb vagy utóbb, de mindannyiunkat elkalauzol majd a sors mások tettei, saját döntéseink, akár tudatosan, akár tudattalanul hoztuk meg azokat - olyan helyekre, ahová nem szívesen megyünk. Az ilyen terek mindannyiunk közös pszichés építmé­ nyének részét képezik, s depressziónak, veszteségnek, szomo­ rúságnak, függőségnek vagy szenvedélybetegségnek, szoron­ gásnak, irigységnek, szégyennek és efféléknek nevezzük őket. M indezek hozzátartoznak emberi mivoltunkhoz. Az ilyen le­ hangoló környezetekben eluralkodik rajtunk a szorongás, mert nem tagadhatjuk többé a tényt, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás. Ennek tudatosulása után jellem zően az a reakciónk, hogy aktiváljuk korábbról ismert menedzselési (életvezetési) rendszereinket - ilyen az elfojtás, a projekció másokra, a függő­ ségek és szenvedélybetegségek, a kétségbeesett erőfeszítések - , és egyre mélyebbre és mélyebbre merülünk a mocsárban. Az ilyen pillanatokban spirituális válságot élünk át, mert nincs hová mennünk, vagy inkább azért, mert nem áll rendelkezé­ sünkre olyan eszköz vagy módszer, amelynek révén odébbáll­ hatnánk, ezért megszenvedjük tehetetlenségünket, erőtlenségün­ ket, valamint ideiglenes menedzselési (életvezetési) rendszereink kudarcát is. Jóllehet nem kerülhetjük ki ezeket a mocsarakat, mindegyik olyan sorsdöntő útkereszteződést jelent, amely döntések m eg­

152 -

Ami igazán fontos

hozatalára kényszerít bennünket, s ezek lélektani szempontból felem előnek vagy lealacsonyítónak fognak bizonyulni. Az em ­ beri esendőség ilyen pillanataiban paradox módon m egtapasz­ talhatjuk a félelm etes szabadságot, ezáltal pedig m egszerezhet­ jük lelkünket a bennünket korlátozó Áriánkétól, vagyis a végzettől, az elkerülhetetlen sorstól. Még Ödipusz - aki nem vádolható naiv optimizmussal - is képes volt kimondani: „Végignézek magamon, és csupa rom vagyok, de azt mondom: az élet jó ."

Ellentmondás az elvárások és az elért eredmények között M indannyiunkban élnek elvárások, és szükségünk is van rájuk. Vannak továbbá projekcióink, motivációink és programjaink, amelyek - kilépve belőlünk - kikerülnek a világba, és keresik a helyet és az időt, ahol és amikor megvalósíthatják magukat, pél­ dául valaki más felruházásával. Mi pedig ennek megfelelően olyan megoldásokhoz folyamodunk, mint a romantika, amellyel kiteljesedhetünk. Keressük az „elbűvölő m ásikat", a nagy Ő-t,* akire rávetítjük projekcióinkat, és átadjuk m agunkat a szeretett másikon keresztül történő „hazatérés" fantáziájának. Ugyanak­ kor - m int ezzel mindannyian tisztában vagyunk - e rejtélyes „m ásik" mögött szerényebb, gyengébb minőségű valóság húzó­ dik: a hozzánk hasonló hétköznapi embereknek is megvannak a maguk értékei és korlátai, valamint saját programjaik, amelye­ ket kivetíthetnek ránk. Ugyanígy projektáljuk azonban legdédelgetettebb vágyain­ kat, reményeinket, szükségleteinket és félelmeinket a különféle intézményekre, ideológiákra, kormányokra, munkahelyekre és istenségekre is. Elvárjuk a cégünktől, az iskolánktól, az egyhá­ zunktól, hogy szeressen bennünket és viselje gondunkat. Elvár­ juk a társunktól, hogy elégítse ki azokat a szükségleteinket,

* Lásd The Edén Project: In Search of The Magical Other című művemet, amelyben részletesen taglalom a romantika, a szerelem, a kapcsolatok pszichodinamikáját, függetlenül attól, hogy az „elbűvölő másik" egy sze­ retett embert, egy intézményt, valamely ideológiát vagy Istent jelenti-e.

Spirituális válságaink - és peches napjaink a munkahelyen -

15 3

amelyeket a szüléink esetleg elmulasztottak. És elvárjuk az alak­ talan istenségektől, hogy a végén mindent tegyenek jóvá. Amit manapság divatos kifejezéssel „életközépi válságnak" (midlife crisis) nevezünk, az valójában programjaink és projekcióink elhasználódását jelenti.* Él bennünk az az elvárás is, hogy ha valóban sok energiát fektettünk például a karrierünkbe, egy kapcsolatba vagy valamely szerepkörbe, ez meg fog térülni, mégpedig sokféleképpen, sokrétűen és számunkra kielégítő módokon. Nagy hévvel újítjuk meg a projekcióinkat, amilyen lelkesen az első tétet szokták megtenni a pókerben, és szorong­ va fojtjuk el a kételyeink lázadását újra meg újra. Nem szoktunk rájönni arra, hogy projektálunk, mert maga a projekció folyamata az ember energikus tudattalanjának tudat­ talan mechanizmusai közé tartozik. Csak miután már fájdalma­ san szertefoszlott, kezdjük felismerni, hogy egy ilyen nagyszerű program ot egy ilyen tünékeny helyre bíztunk, vagyis túl sokat vártunk el a szeretett embertől, a többiektől, az intézményektől és talán m agától az élettől is.

A térkép és a táj összhangjának hiánya M indannyian kapunk térképeket: az élet erről és erről szól, tedd ezt, tedd azt, ne csináld ezt, ne csináld azt, értékeld ezt és kö­ vesd azt, számíts erre és kerüld el azt és így tovább. Az így kapott térképek származhatnak a szülőktől, gyökerezhetnek a vallásban, az oktatásban, de a popkultúrában és a történelem ­ ben is. Az ilyen térképek olykor hasznosaknak és megfelelőknek is bizonyulhatnak, máskor viszont nem azok. Van, hogy elkezd­ jük kapiskálni, hogy valaki másnak a térképe szerint élünk, va­ laki más komplexusait vagy individuációs (az egyéniesedéssel, az egyéniség kibontakoztatásával kapcsolatos) feladatát tettük a magunkévá. A középkori Grál-történet szerint a szakrális kere­ sése közben mindegyik lovag eljut egy olyan helyre - egy erdő­ be - , ahol nincsenek ösvények, mert szégyenteljes lenne olyan utat választaniuk, amelyen haladt már valaki előttük. A közép­ * Az életközép problémáival részletesebben foglalkoztam The Middle Passage és Finding Meaning in the Second HalfofLife című könyveimben.

154 -

Ami igazán fontos

korból, már a XII. századból maradt ránk cáfolhatatlan bizonyí­ téka annak, hogy mindenki számára létezik egy út, amely kifeje­ zetten az övé, és lehetséges, hogy valaki más útját járjuk, amíg rá nem találunk a magunkéra. Az élet első felében m indazonáltal valamennyien valaki más­ nak az útján haladunk, valaki másnak a térképe alapján, ami tel­ jességgel érthető. Ugyan kire is számíthatnánk? Végső soron ki állította valaha is, hogy az életünk olyan utazás, amely kizárólag a miénk, csakis ránk jellemző tulajdonságokkal rendelkezik, és hogy a legbiztosabb útikalauzunk elvárja tőlünk, hogy hallgas­ sunk az ösztöneinkre, az intuíciónkra, kövessük az álmainkat és bízzunk abban, hogy a lelkűnktől majd útmutatást, figyelmez­ tetéseket és helyesbítéseket kapunk, miközben haladunk a m a­ gunk útján? Természetesen sokat tanulhatunk másoktól - okulhatunk a történelemből, tapasztalatokat gyűjthetünk a törzsünktől vagy az emberi fajtól, de végső soron nekünk magunknak kell boldo­ gulnunk. Ezen ellentmondás m egtapasztalásának egyik klasszi­ kus példája az a „térkép", amelyet Jób testvérünk kapott népé­ től. A kapott útravaló valójában az, hogy jó tett helyébe jót várhat az ember, valamint bízhat abban/hogy egyfajta viszontszolgál­ tatásként működik az emberiségbe és az istenekbe vetett hite. Jób könyve többek között egy jó ember mélységes csalódásáról számol be, aki kétségbeesett, összezavarodott és élete legmé­ lyebb válságába kerül, amikor bebizonyosodik, hogy az ő értel­ mezését, projekcióit nem támasztja alá a világmindenség, amelybe vettetett. Hogy ő ebből a történetből „vallásos" ember­ ként kerül ki, aki más, mint az eredetileg útra kelő „jámbor jó fiú", az az illúzióvesztés hatalmát, valamint személyiségének erejét bizonyítja, amelyre azáltal tesz szert, hogy a térkép és a táj közötti különbségek eredményeképpen egy megváltozott, átala­ kított területre érkezik, amely valójában az ő módosított értel­ mezésének a megfelelője. A történet végére sokkal kevésbé érzi jól magát a bőrében, de lélekben felemelkedett, és ismét olyan teljesebb és értékesebb kapcsolatba került az élettel, amelyet ko­ rábban magától értetődőnek tartott.

Spirituális válságaink - és peches napjaink a munkahelyen

-

155

Disztonikus kapcsolat a kreált és a természetes szelf között Azzal a rossz hírrel szolgálhatok, hogy a pszichénk gyakran le­ győz bennünket. A jó hír viszont ugyanez. Ebben a mi infantilizálódott korunkban a vereség és a szenvedés ugyanis szégyenle­ tesnek tűnik, jóllehet az a feladatunk, hogy megismerjük a dolgokat, folyamodjunk az életvezetési rendszerekhez, ha kell, vagy válasszuk a gyógyszerezést, amivel megszüntetjük a fáj­ dalmat. Napjaink gyógyító arzenálját illetően igen népszerű az a felszínes vélemény, hogy a tüneteket a lehető leggyorsabban meg kell szüntetni. A találékonyság hatalmas gépezeteit állítjuk e feladat szolgálatába. Pszichodinamikai szempontból azonban a tüneteket üzenetekként értelmezzük, amelyek pszichénknek az életünk, döntéseink és értékrendünk miatti félelmét fejezik ki. Ez a félelem m utatkozik meg a test m űködési zavaraiban, rendellenességeinkben, nyugtalanító érzelmi disszonanciákban, álmainkban, kapcsolatainkban és a múltunkban. A tünetek ér­ telmezhetők úgy, mint felhívások arra, hogy gondoljuk át a szelfhez fűződő viszonyunkat, módosítsuk a terveinket és az ér­ tékrendünket, újítsuk meg kapcsolatunkat a misztériummal, amely a világon és rajtunk keresztül hat, márpedig ez a feladat komoly kihívás számunkra. De éppen ennek révén állíthatjuk helyre kapcsolatunkat az istenekkel, az alapvető fontosságú misztériummal, amely ott van mindannnyiunk egyéni psziché­ jében, ugyanakkor az egész történelmen végigáramlik. A tünetek arra késztetnek bennünket, hogy vizsgáljuk meg az élethez kapott térképeinket, keressük fel ismét a tájat, m ódo­ sítsuk utazásunkat, gondoljuk át célkitűzéseinket. M indig za­ varba hozó élmény, sőt akár szorongást is okozhat a felfedezés, hogy a térkép, amelyet ez idáig használtunk, már nem felel meg a céljainknak, de ez a kezdete annak a folyamatnak, amelynek során hozzájuthatunk egy jobb térképhez, megérkezhetünk egy érdekesebb vidékre és tudatosabb életet élhetünk. A m eghök­ kentő tény az, hogy amikor belülről fakadó okok miatt szenve­ dünk, nem pedig külső források miatt, akkor, ha képesek va­ gyunk rábízni magunkat, a pszichénk is jelez egy fontos - az életünket átformálni képes - tényt. Konkrétan: a pszichénknek jobb terve van az életünk számára, mint az egonknak vagy mint

156 -

Spirituális válságaink - és peches napjaink a munkahelyen

Ami igazán fontos

saját kultúrkörünknek. Ez elég egyszerűnek hangzik, sőt még racionálisnak is, csakhogy nem létezik olyan egotudatosság, amely felvillanyozódik attól, hogy legyőzik, kritizálják vagy megalázzák. Mégis, ebből a zavarba ejtő dekonstrukcióból m eg­ születhet a tényleges terv, amelyet az életünk megtestesít, és tapinthatóvá, nyilvánvalóvá válik, ami m indig is változást és a tudatosságunk erősítését követeli tőlünk, annak ellenére, hogy mi m agunk kényelemre és kiszámíthatóságra vágyunk. * * *

Lehet, hogy m indannyian m egtapasztaltuk már az ellentm on­ dás itt felsorolt öt kategóriáját, és szenvedtünk a szakadék miatt, amely elválasztja egymástól az ego fantáziaképét a szuvereni­ tásról és a lélek valóságát. Miféle lehetőségeink vannak akkor e válságok kezelésére? 1. Egyfajta belső összeomlás, kollapszus; 2. regresszió; 3. figyelemelterelés és pótcselekvések; 4. narkotizálás vagy 5. transzformáció (átalakulás).

Összeomlás Ha az egotervünk, a világképünk, a feltevéseink és a térképeink elégtelennek bizonyulnak ahhoz, hogy sikerrel kezeljük szoron­ gásainkat, és folytassuk az életünket, m iközben szükségleteink kielégítésére törekszünk, egyfajta belső összeomlást (kollap­ szust) élünk át. Ha egy kultúra elveszíti saját mítoszát, rendsze­ rint ham arosan összeomlik. Gondoljunk csak a polinéz sziget­ világ kultúrájára, amely egyetlen nemzedékkel a misszionáriusok és kereskedők megérkezése után összeomlott. Ezek a betörő hordák nem valamiféle magasabb rendű igazságokat vittek m a­ gukkal oda, hanem ötleteket, praktikákat és eszközöket, ame­ lyek nagyobb horderejű kérdéseket intéztek a bennszülött la­ kossághoz, mint amilyenekkel mitikus erőforrásaik révén képesek voltak foglalkozni. Az amerikai indián kultúrák is így omlottak össze, bár ehhez általában egy-egy nemzedékváltásnál több időre volt szükség. A kiowa indiánok esetében, amely törzs totemisztikus kapcsolatát az istenekkel az egykor mindenütt je­ len lévő bölény jelentette, e szakrális összeköttetés megszűnésé­

-

15 7

vei - a bölények kipusztulásával - szinte azonnal felszámoló­ dott a törzsi azonosságtudat.* A tanulság egyértelmű: ha egy közösség vagy egy egyén m egtapasztalja mitikus térképének megkérdőjeleződését, a kö­ zéppontja többé már nem lesz képes összetartani az egészet és a komplexebb minőség szinte azon nyomban lerombolja az egy­ szerűbbet.** M iközben gyermekből felnőtté értem, gyakran hallottam az „idegösszeroppanás" kifejezést, amely azt sugallta, mintha az idegek valóban tönkrementek volna. A neurózis szóhoz hason­ lóan, amelyet William Cullen skót orvos alkotott meg a XVIII. század végén, az „idegösszeroppanás", „idegösszeom lás" sza­ vak is metaforák, amelyek alapjául egy mechanikai vagy bioló­ giai példa szolgált. Az idegeink nem válhatnak hasznavehetetle­ nekké és nem avulhatnak el, a „térképeink" azonban igen. Aki átélte már értékrendjének, vélelmeinek, elvárásainak alapjaiban való megrendülését, azt - az őslakosokhoz hasonlóan - érzéke­ nyen érinti egy olyan eszmény összeomlása is, amelynek - akár tudatosan, akár tudattalanul - szolgálatában állt, s amiért cseré­ be szorongása kezelhető maradt, szükségleteit pedig deklarál­ tan kielégítették. Az ego-tudat gyakran összeroppan önmaga terhe alatt - és ez személyes és civilizációs-kulturális szinten egyaránt érvényes - , amikor az egoközpont már képtelen össze­ tartani az egészet, és amikor megszakad a történelmi kapcsolat a transzcendens alappal.*** Az úgynevezett idegösszeomlás során a pszichén eluralko­ dik egy megsemmisítő erejű élmény, főleg ha olyan tapasztalás­ ról van szó, amely ellentétes az ego elvárásaival. A poszttraumás * Lássuk például N. Scott M om aday The Way to Rainy Mountain című m ű­ vét, amelyben ezt a lavinaszerű törzsi bomlást tudományos alaposság­ gal, s ugyanakkor nagymamája személyes beszámolójaként írta meg. ** Ezt illusztráló irodalmi példát találunk Goethe Faustjában, amikor a „bonyolult" Faust hatalmába keríti egy egyszerű parasztlány, Margit világát, megsemmisítve ezzel a lány térképét, és az öngyilkosságba haj­ szolja őt. Egy ritka ellenpéldát láthatunk a Witness című filmben, ahol is az életunt Philly nyom ozót megváltja az egyszerűbb ámis (az ammonita valláshoz kötődő) kultúra, amelynek értékei hiányoztak az ő lelkének, bár tudatosan nem ismerte fel, mire van szüksége. *** Ahogy a régi jó tanács mondja: „Ha bajban vagy, kétségbe vagy esve, szaladgálj körbe-körbe, kiabálj és sikoltozz."

158 -

Ami igazán fontos

stresszbetegség (PTSD), amelyről manapság olyan sokat hallani, az az állapot, amikor pszichés eszközkészletünk túl magas ener­ giaszintre jut egy trauma következtében: olyan ez, mint amikor egy kilencvoltos elemet százvoltos feszültségnek teszünk ki. A visszapillantások, korábbi események képsorainak visszapörgetése, a szomatikus tünetek vagy a PTSD pánikrohamai a pszi­ ché erőforrásainak időszakos, ismétlődő meghibásodásai vagy összeomlásai, amelyek közben újra aktiválódik az eredeti, m eg­ semm isítő erejű hatás. Mindannyiunknak megvannak a m a­ gunk korlátai, az élet pedig képes időről időre átlépni vagy elsodorni ezeket. És időnként meg is teszi. Ha az embert tám o­ gatók veszik körül, mások együttérzését, részvétét és sajnálatát élvezi kigúnyolás helyett, vagy kapcsolatban áll valamely transzcendens élménnyel, akkor képes kiigazítani a világ térké­ pét és ham arabb megtalálja az új irányt, amerre továbbhaladhat. Sokan azon kapjuk magunkat, hogy a térkép, amelyhez tájoljuk az életünket, egy idő után kicsinek bizonyul, és több információt kellene tartalmaznia, mint amennyit korábban szükségesnek láttunk. Többségünk elég erős, és kibírja az összeomlást, mások azonban képtelenek erre.

Regresszió A spirituális válság perceiben természetesen megpróbálunk arra hagyatkozni, ami korábban már bevált vagy legalábbis műkö­ dőképesnek látszott. Ez néha abban mutatkozik meg, hogy harciasan és heves indulatokkal igyekszünk m egerősíteni régi értékrendünket. A regresszió bármely formája visszatérést jelent korábbi m eggyőződéseinkhez, feltevéseinkhez, gyakran még azt követően is, hogy már bebizonyosodott róluk: alkalmatla­ nok a nagyobb horderejű, összetettebb kérdések megoldására. Korábbi feltevéseink erénye abban rejlik, hogy valamikor már beváltak, vagy m űködőképesnek tűntek, s ezért nosztalgiát éb­ resztenek bennünk egy régebben megélt, vélelmezett biztonság iránt, m ég ha nem is garantálják a bizonyosságot. M agánéle­ tünkben gyakran visszalépünk régi szerepeinkbe. Emlékszem például egy asszonyra, aki megélte azonosságtudatának elvesz­ tését, miután a gyermekei felnőttek és kirepültek a családi fé-

Spirituális válságaink -és peches napjaink a munkahelyen -

159

székből. Amikor a lánya nagyon fiatalon és váratlanul életet adott egy gyermeknek, az anya egészen felvillanyozódott attól, hogy visszatérhet az „anyai" szerepkörbe, amely huszonévesen elégedettséggel töltötte el. Kapóra jött hát neki a helyzet, mert lehetőséget kínált számára, hogy kitérjen ötvenes éveinek aktu­ ális, a fejlődéshez szükséges feladatai elől. Ez az eset azt példáz­ za, amit Jung „a persona* regresszív restaurálásának" nevezett, ami egy korábbi szereppel, pozícióval, ideológiával való újbóli azonosulást, egy korábbi állapot visszaállítását jelenti, mert ez kiszám ítható tartalmat, biztonságot és forgatókönyvet kínál. Szem ben az újjal és a bizonytalannal, gyakran visszatérünk régi helyeinkre, és ez az oka annak, hogy oly sokszor megrekedünk a fejlődésben. (Számomra nyilvánvalóvá vált például, hogy az öregedés önmagában nem feltétlenül jár együtt a bölcsességgel. Sokszor regresszió a hozadéka: visszatérés a gyermekdedséghez, a függőséghez, valamint az elszalasztott lehetőségek miatt érzett keserűséghez. Csak azok részesülnek az öregedés gaz­ dagságában, akik továbbra is fejlődnek értelmi, érzelmi és spiri­ tuális téren.) M ások különféle csoportok felé húznak, és ingatag szemé­ lyes autoritásukat becsomagolják a kollektív ideológiába. Éle­ tünk második felében kétségkívül az jelenti a legnagyobb kihí­ vást, hogy megtaláljuk, mi a valódi és hiteles számunkra, és ezt éljük meg a világban. Mégis, amerre csak nézek, a nagyobb gyü­ lekezetekben, a kisebb csoportokban, az egyéni terápián egy­ aránt azt látom, hogy az emberek tudatosan kerülik legnagyobb lehetőségüket, vagyis azt, hogy megtalálják és megéljék saját igazságukat. Az ilyen emberek megfosztják magukat azoktól a nagyszerű felfedezésektől, amelyeket a különálló, személyes, egyedi életutazásaink, individuációs programjaink kínálnak. Ugyanez a helyzet a fundamentalizmus valamennyi változa­ tával, legyen akár politikai, pszichológiai vagy teológiai term é­ szetű: mindegyik a bizonyossággal, a kétértelműségek feloldá­ sának édes ígéretével csábít, és szigorú utasításokkal lát el bennünket arra vonatkozóan, hogyan kell élnünk az életünket. Nem arról van szó, hogy az egyénnek jogában áll-e abban hinni, * A személyiségnek a kifelé, a világ felé megmutatkozó oldala, amely által a környezetével kapcsolatot teremt. (A ford.)

160 -

Ami igazán fontos

amiben csak akar - mert ez alaptény - , hanem arról, hogy a fun­ dam entalizm us valamennyi válfaját a félelem fűti egyfajta titkos üzemanyagként. A félelem a többiektől, a kihívásoktól, a dialek­ tikus értékrendektől és a változástól. Jóllehet ezek a félelmek vi­ szonylag természetesek, és mindannyiunk számára ismerősek, ha uralom ra jutnak, intoleranciát szülnek, sőt erőszakhoz vezet­ nek. Elég egyetlen pillantást vetnünk valamelyik újság címlapjá­ ra ahhoz, hogy ezt nap mint nap bizonyítva lássuk. Amit képte­ len vagyok elfogadni önmagamban, és amivel nem sikerül m egbirkóznom ebben a bonyolult világban, amit félelmetesnek találok benned, az gyakran arra késztet, hogy elnyomjalak, el­ fojtsalak, amennyiben ez m ódomban áll. A regresszió, amelytől m indannyian szenvedünk olykor-olykor, valójában az elhívatásunk, küldetésünk hatályon kívül helyezése, m iközben arra szü­ lettünk, hogy teljesebb formájában teremtsük meg az életet a világban, hogy vállaljuk a kockázatot, és azokká legyünk, akik valójában vagyunk, valamint elfogadjuk m ásságunkat mint olyan ajándékot, amellyel gazdagíthatjuk az emberi közösséget.

Figyelemelterelés és pótcselekvés Olyan civilizációban élünk, amely bővelkedik a figyelemeltere­ lés és a pótcselekvések legkülönfélébb formáiban. A XVII. szá­ zadban Blaise Pascal m atematikus/teológus Pensées című írásá­ ban feljegyzi, hogy a kortárs kultúrkör feltalálta az udvari bolondot, hogy a király figyelmét elterelje szenvedéseiről. Hiába király, állapította meg Pascal, rövid időn belül nyomorultnak és szerencsétlennek érzi magát, amint magára marad saját leikével. Az udvari bolondot azért találták ki, hogy szórakoztassa az uralkodót, elterelje az udvartartás figyelmét, gondoskodjon arról, hogy ne nyomassza az embereket életutazásuk félelmetes jelentősége, nagyszabású volta. Vajon mi lenne Pascal vélemé­ nye a mai popkultúráról, a médiáról, a videojátékokról, a közön­ séges szappanoperákról, az olcsó, de harsány tévémédiákról vagy a virtuális valóságokat kínáló internetről, amelyek az ud­ vari bolondhoz hasonlóan azt a célt szolgálják, hogy kitöltsék tehernek érzett hétköznapjainkat és a félelmetes szabadság ígé­ retével csábítsanak bennünket? Mire utal az, hogy minden civi­

Spirituális válságaink - és peches napjaink a munkahelyen

-

161

lizáció létrehozza a maga valóságshow-it, sajátos házhozszállít­ ási hálózatokat épít és lehetőséget kínál az extravagáns dolgokkal való megismerkedésre? Valóban olyan szörnyű dolog lett mostanra szabadnak lenni, mint ezt Jean-Paul Sartre előre megjósolta? Tényleg annyira beszűkültünk spirituális téren és olyan enerváltak lettünk, hogy ilyen közhelyes módokon kell m egélnünk lelki válságainkat?

Narkotikumok A popkultúra sokféle figyelemelterelő - kábító-érzéstelenítő ha­ tással rendelkező - megoldása mellett olyan anyagok széles vá­ lasztékából is válogathatunk, amelyek segítségével az emberi­ ség mindig is kereste a relief lehetőségét. A tömeges elhízás bőséges bizonyítékát adja annak, hogy a történelem során anya­ gi javakban leginkább bővelkedő társadalom nem képes sem a lélek táplálására, sem pedig a szellem megnyerésére. Bármit ke­ ressen is a lélek, az biztosan nem található meg az éléskamrák­ ban és a hűtőszekrényekben. (Akad azonban néhány tiszteletre méltó sorstársam, aki esküszik arra, hogy a csokoládén át vezet az egyik út a szakrálishoz.) A narkotikum ok használatánál sokkal kifinom ultabb m ód­ szer az ideológiák fájdalom csillapítókként történő alkalm azá­ sa. Jung 1939-ben - röviddel a háború kitörése előtt - előadást tartott Londonban a lelkipásztorok és pszichológusok egyesü­ lete m eghívására. Ekkor - T. S. Eliot szavait idézve - m egje­ gyezte, hogy „az em beriség nem igen képes elviselni a valósá­ got". H atalm as töm egek sodródtak a baloldali eszmék felé akkor, m agukévá téve a kom m unizm us ideológiáját, m iközben m ások jobbra tolódtak, és a fasizm ust fogadták el. Ez a nyáj­ szellem m indig is sajátja volt az em beriségnek, és az is marad, mivel a csoportba verődésnek megvan az a hozadéka, hogy az em ber levetheti m agáról az egyéni tudat és lelkiism eret iszo­ nyatos terhét, és felhagyhat a tisztánlátásért folytatott küzde­ lemmel, ami pedig m inden felelősségteljes, gondolkodó em ­ bernek kötelessége. Sokkal kényelm esebb tisztelgésre lendíteni a karunkat a vezér láttán, m int együtt élni különféle kellem et­ len kérdésekkel, am elyek arra kényszerítenek bennünket, hogy

162

-

Ami igazán fontos

kiváljunk a töm egből és átlépjünk saját lehetőségeink félelm e­ tes szabadságába. A jövő reményét, vonta le a következtetést Jung, az egyszerű „neurotikusban" fogjuk megtalálni, nevezetesen azokban a lel­ kekben, akik magukévá teszik (internalizálják) és megszenvedik az élet értelmével kapcsolatos kérdéseket, az adott korszakra és saját életükre vonatkoztatva egyaránt. Ezekből a lelkekből in­ dulnak ki az ösvények, amelyek átvezetnek az ideológiák renge­ tegén. Valljuk be, hogy a valamely csoporttal való azonosulás késztetése manapság is munkál bennünk. A fasiszta gondolko­ dásmód mindenütt jelen van országunkban és a világban is. Ko­ runkban ennél sokkal kényszerítőbb erejű ideológia azonban a materializmus, a hedonizmus és a narcizmus. (Amitől az iszlám és a keleti kultúrák a leginkább tartanak, az rajtuk múlik - ez pedig a figyelemelterelő materializmus [anyagelvűség] vonz­ ereje. Mennyivel könnyebb egy csillogó-villogó tárgyhoz von­ zódni, ami megnyugtatóbb és kényelmesebb is, mint istent keresni vagy az isteneket szolgálni! Nem csoda, hogy a funda­ mentalista reakciók ennyire erőszakosak. Az ember csak azzal szemben viselkedik harciasan, ami titokban máris befurakodott a pszichéjébe.) Ma már eléggé nyilvánvaló, hogy milyen csekély mértékben kötik le ezek az anyagi fantáziaképek a lelket, és m i­ lyen csekély - vagy akár silány minőségű - hozadékot jelente­ nek ezek számunkra életutazásunk szempontjából, miközben hevesen ragaszkodunk hozzájuk. Ha a materializmus, a hedo­ nizmus vagy a narcizmus korábban már bevált volna nekünk, azaz valóban működőképes lett volna, akkor ez mostanra egé­ szen biztosan kiderült volna.

Transzformáció Spirituális válságaink kéretlen hozadéka lehet például az is, hogy alkalm unk nyílik a transzformációra - vagyis egy mély belső átalakulásra. M iután kimerítettük korábbi m ódszereink lehetőségeit, 1. kereshetjük a régi mítosz magasabb rendű, fej­ lettebb formáit; 2. folyamodhatunk egy kényszerítőbb erejű m í­ toszhoz; 3. élhetünk mítosz nélkül, saját m ítoszunkként; vagy 4. elkezdhetünk új úti cél felé haladni.

Spirituális válságaink - és peches napjaink a munkahelyen

-

163

Én természetesen pozitív értelemben használom a mítosz ki­ fejezést, vagyis olyan energiával feltöltött képi világot vagy eszményt értek rajta, amelynek hatalmában áll sarkallni és irányítani a lelket, valamint befolyásolni azt, remélhetőleg olyan módokon, amelyek elmélyítik kapcsolatunkat a világmindenség misztériumaival, a természettel, az emberi viszonyokkal és a szelffel. A mitikus rendszerek - akár az emberi nemhez, akár kisebb közösséghez tartoznak, vagy személyes, egyéni jellegűek - olyan képi világot közvetítenek, amely transzcendens találkozásokból táplálkozik akár az istenségekkel, akár természeti jelenségekkel, a misztériu­ mokkal, amelyeket mi magunk gazdagítunk a többi emberrel való kapcsolatainkban, vagy a mélységekkel, amelyeket hordo­ zunk önmagunkban. M int ezt korábban is láttuk már, idővel bálványozáshoz vezet az, ha továbbra is erre a képi világra össz­ pontosítunk ahelyett, hogy a misztériumra figyelnénk, amely létre hívta azt. A természet természetéből fakad, hogy átalakítja önmagát; az energia törvényszerűen kilép ebből a képi világból és új helyet talál magának. Ritkán szoktunk örülni az ilyesfajta változásnak, akár az egyén, akár a közösség szintjén megy vég­ be. A kultúrák meggyöngülnek, miközben ragaszkodnak koráb­ bi vallásos képi világokhoz, tudományos képzetekhez, kultikus szokásokhoz. Egyéni szinten folyton-folyvást kinőjük és m eg­ haladjuk fejlődésünk korábbi szintjeit, de vajon hányán va­ gyunk, akik kézzel-lábbal tiltakozunk, amikor rákényszerülünk, hogy továbblépjünk életünk következő fázisába? Hányunkat kellett térdre kényszeríteni ahhoz, hogy végre odafigyeljünk? Végső soron ki a csuda akar felnőni közülünk? A természet valamennyi más formájához hasonlóan a pszi­ ché is állandóan növekszik és fejlődik. Mint már láttuk, az ego ilyenkor felmondja a szolgálatot, vagy ellenáll a változásnak, s ezért sokszor megrémülünk, amikor rájövünk, hogy „az isten" m ost már „a jobb" ellenségének bizonyul. Néha hajlandóságot mutatunk arra, hogy a régi képi világok helyett azok összetet­ tebb, kifinomultabb változataihoz folyamodjunk. Van, hogy azért hagyunk fel korábbi értékrendünkkel, m ert a lelkünk ki­ nőtte azt. (Egy barátom megfogalmazása szerint olyan ez, mint amikor egy csónakkal beevezünk a tó közepéig, és ott kiszállunk belőle. Ugyan ki vállalkozna szívesen erre a lépésre?) És m eg­ esik az is, hogy hosszú ideig kénytelenek vagyunk együtt élni a

164 -

Ami igazán fontos

bizonytalansággal, egészen addig, míg rá nem találunk egy m a­ gasabb rendű értékre a misztérium hegyén. Gyakran tapasztalom, hogy az emberek azért jönnek terápiá­ ra, m ert régi térképük, korábbi mítoszuk hasznavehetetlennek bizonyult. Emlékszem zürichi vizsgáztatóim egyikének ünne­ pélyes bejelentésére, amikor egy szóbeli vizsga kellős közepén azt mondta: „Az én egyéniesedésem akkor kezdődött, amikor m eghalt az istenem ." Mindannyian átéreztük a mondat súlyos­ ságát, és persze, pontosan tudtuk, mit értett ezen, mert m ind­ annyian éreztünk már késztetést arra, hogy elinduljunk, és új kapcsolatot létesítsünk a misztériumokkal, az átalakítani és átalakulni képes istenek irányába, miután a régi kiüresedett. Amikor Nietzsche a XIX. században Istent halottnak állította, lát­ ván, hogy az emberek intézményes formákat, gépies kifejezése­ ket, készen kapott vallomásokat, ritualizálódott viselkedési for­ m ákat szolgálnak, nem pedig az örömöt, az átváltozást vagy a misztériumot, megértette, hogy ha lélektani értelemben halott valami, az spirituálisán is megszűnt létezni, bár a „halott" még akár évtizedek múlva is közlekedhet alvajáróként, sőt akár to­ vább is adhatja spirituális holdkórosságát a leszármazottainak. Nietzsche megpróbált létrehozni egy még ennél is impozánsabb mítoszt, nevezetesen Zarathustráét, az Ü berm enschét* de az em­ ber ugyanúgy nem képes mítoszt szőni a tudatából, mint ahogy egy bizottságból sem. A mítosz alulról érkezik, a tudattalanból, a földi istenektől, magából a földből. Utolsó éveiben, amikor megőrült, az ellenségei olcsó kritikával illették hősies erőfeszíté­ seit, amelyek arra irányultak, hogy komolyan vegyük a lélek és a szellem életét, és bírálták látszólagos ateizmusát. Nietzsche ekkor már az általános bénulás végső fázisában szenvedett, de véleményem szerint szenvedélyesebben, nagyobb érzelmi tisz­ tasággal, őszinteséggel és spirituális vitalitással élte az életét, mint valamennyi konzervatív bírálója együttvéve. * Szó szerint „felsőbbrendű embert" jelent, amin Nietzsche a kibontako­ zó, tudatos emberi lényt értette. Amikor a kifejezést a náci ideológia később - kiforgatva jelentését - használatba vette, figyelmen kívül hagyták, hogy Nietzsche szerint az egyéni tudatosságnak el kell utasíta­ nia a nyájszellemet, valamint azt a tényt, hogy a filozófus több alkalom­ mal is elítélte az antiszemitizmust mint a tudatlanság legalacsonyabb rendű formáját.

Spirituális válságaink - és peches napjaink a munkahelyen

-

165

Mások megpróbálnak mítoszok nélkül élni - mintha ez lehet­ séges lenne. Lehet, hogy lekicsinyelljük egy másik ember míto­ szát, de sohasem vagyunk teljesen mentesek a mítoszoktól, mert mindannyian „mítoszfolyamokban" mozgunk. Nap mint nap ki­ szolgáltatottak vagyunk a popkultúra csábító energiáinak, és tu­ datosságunk aktuális szintjétől függően megadjuk magunkat, el­ lenállunk vagy meghaladjuk azokat. Ha valakitől azt hallom, hogy ő mítoszok nélkül éli az életét, pontosan tudom: az illető nincs tudatában annak, hogy életünk javarészében azokat a töre­ dékmítoszokat szolgáljuk, amelyeket kom plexusoknak nevezünk. A komplexusok fraktális formák, energiával rendelkező, kény­ szerítő erejű forgatókönyvek, figyelmeztetések és következmé­ nyek, éppen ezért van az, hogy múltunk zöme bizonyos mintákat mutat, még akkor is, ha joggal feltételezzük és állítjuk magunkról, hogy szabadok vagyunk. Senki sem élhet mítoszok nélkül. Aki ennek az ellenkezőjét hiszi, az nagyon is tudat(ta)lan. Az az egyet­ len igazi kérdés, hogy miféle mitologémák, intések, megfutamodások, egzotikus vágyak rendelkeznek korlátlan hatalommal az életünk felett, és hoznak döntéseket helyettünk. Előbb vagy utóbb, de m indannyian kinőjük-m eghaladjuk korábbi térképünket, vagyis a mítoszt, am elynek szolgálatá­ ban álltunk, akár tudatosan, akár tudattalanul tettük. Ezek a pillanatok, ezek az interm odális időszakok rendkívül fájdal­ m asak is lehetnek, de vagy bebizonyítják, hogy térképünk al­ kalm atlan arra, hogy pontos képet adjon a vidékről, amelyen utazunk, vagy pedig közvetítik a lélek belső késztető felszólí­ tását, hogy növekedjünk és fejlődjünk - váljunk jobb emberré. Épp a mai napon beszélgettem egy asszonnyal, akinek véget ért harm incegynéhány éve tartó házassága, és ugyanekkor hal­ lottam a hírt, hogy egy pár elveszítette újszülött gyermekét. M indannyian átélték a remény elvesztését, az elvárások m eg­ hiúsulását, erőbefektetéseik hiábavalóságát és szívből jövő vá­ gyaik értelm etlenségét. Aki m egtapasztal hasonló szenvedést, tudhatja, mi vár ránk a halál árnyékvölgyén túl. M égis m ind­ annyian újabb és újabb világokba vetődünk, akár akarjuk, akár nem - kivéve azt az esetet, ha hirtelen kitöröltetünk az élők so­ rából. Ahogy egy középkori közmondás tartja: „A szenvedés az a ló, am elyiken a leggyorsabban juthatunk el a beteljesedés­ hez." Senki sem akar odajutni, de mint azt John Lennon m eg­

166 -

Ami igazán fontos

állapította, az élet az, ami történik velünk, m iközben más ter­ veket szövögetünk.* A transzform áció (átalakulás) sokszor szimbolikus form á­ ban ju t el hozzánk. Látunk például egy álmot, amely m eghök­ kent bennünket, jelentkezik egy tünetünk, amely nem akar el­ múlni, ugyanazt a mintát követik kapcsolataink, amelyek mindig kudarcba fulladnak - ezek mindegyike egy-egy felszólítás arra, hogy tegyük fel m agunknak a kérdést: M it akar tőlem a lélek? Ne feledjük, hogy ennek az átváltozásnak nincs, vagy csak kevés köze van az ego kényelmi szempontjaihoz vagy hatalmához, vagy m ások általi jóváhagyásához. Megkérdezni, hogy mit akar, m it vár el tőlem a lélek, annyit tesz, mint alávetni magun­ kat annak, amit „az istenek"** óhajtanak, amikor felhatalm az­ zák m agukat az egyén pszichéjének energiái révén, olyan ener­ giák révén, amelyek transzcendensek a közönséges ego-tudat számára. Átalakulni, átváltozni annyit jelent: az isteneket szolgálni az ego, az emberi nem, a rokonságunk, a szüléink, a korábbi kép helyett. Az em berek tévesen értelmezték Jung „a mi időnk m ítosza" kifejezését - azaz az individuációt - narcizmusként vagy az ön­ m agunkba való belefeledkezésként. Valójában felszólítás ez a szolgálatra, az ego alárendelésére azoknak az értékeknek, am e­ lyek túlm utatnak a korábban magunkévá tett, magunkénak val­ lott értékrenden. Sorén Kierkegaard dán teológus azzal viasko­ dott, amit ő maga „Ábrahám és Izsák botrányának" nevezett. Hogyan lehet képes valaki tudatosan feláldozni a gyermekét, még ha egy isten szólítja is fel erre? Ebben az elgondolkodtató példázatban inkább azt a paradoxont fedezhetjük fel, hogy a transzcendens szolgálata érdekében néha kénytelenek vagyunk feláldozni azt, ami addig a legtöbbet jelentette számunkra, bár­ mi volt is az. Az ego számára nemigen létezik vigasz ilyenkor, de az ember számára spirituális fejlődést jelent ugyanez.

* Utalás John Lennon Beautiful Boy című dalszövegének soraira: „Life is what happens to you whilst you're busy making other plans." (Aford.) ** Ne feledjük, hogy az istenek metafora nemcsak úgy vonatkozik rájuk, mint természetfeletti lényekre, hanem kifejezi a tiszteletet is, amellyel mi viszonyulunk e céltudatos energiákhoz, amelyek egyaránt áram la­ nak a kozmoszban és mindannyiunkban.

Spirituális válságaink - és peches napjaink a munkahelyen

-

167

Sokszor - akaratunk ellenére - úgy találjuk, hogy kríziseink idején - rossz napjainkon az irodában - fejlődik a lelkünk, a szellemünk, amelyet felemel a szenvedés és az alázatosság. A m ítoszunk halála, az élet értelmetlenségének élménye, m eg­ tapasztalása egy új fázis kezdete, amely utazásunk következő szakaszát jelenti. Talán egészen más ez, mint amire gondoltunk, de a sorsnak vagy léleknek - a kettő gyakran egy és ugyan­ az - más szándéka van velünk: az, hogy lépjünk át életutazá­ sunk következő fázisába, és módosítsuk értékrendünket. Lehet, hogy eleinte nem örülünk ennek, de ha megtesszük ezt a lépést, fejlődni és gazdagodni fogunk általa.

írjuk meg a magunk történetét, nehogy valaki más tegye meg helyettünk! -

Tizedik fejezet írjuk meg a magunk történetét nehogy valaki más tegye meg helyettünk!

Az ember maga a legnagyobb hipotézis, amely egyúttal a legsúlyo­ sabb következményekkel is jár. C. G. Jung: A pszichoterápia gyakorlata M i, halandók egyformák vagyunk, hiszen mind idebent lakozunk. Énjeink önjárók, rólunk beszélnek-írnak, És zokognak: »Ami vagyok, azt teszem, mert erre születtem.« G. M. H opkins: As Kingfishers Catch Fire (Mikor a jégmadarak lángra lobbannak)

Életünket külső és belső késztetések, energiák és programok he­ ves összeütközéseinek közepette éljük. Az a dolgunk, hogy megtaláljuk a magunk saját fonalát a kábelek, csomók, hálók szövevényében, és ugyanez a feladata a pszichoanalízisnek is. M iközben a szemünket becsaphatja a látszat világa, láthatatlan energiák irányítják ezt a látható világot, éppen ezért olyan ne­ héz bárm elyikünk számára a teljes vagy akár csak a részleges tudatosság elérése és fenntartása huzamosabb ideig. A hétköznapi élettörténetek előadása s ezek összessége az életrajzunk, a kivonatunk és sírfeliratunk. Igen ám, csakhogy a történet, amelyet önmagunknak vagy másoknak mesélünk, csu­ pán arról szól, aminek tudatában vagyunk. Ennél sokkal m ara­ dandóbbak és átfogóbbak azonban azok a történeteink, amelyek igen mélyről, mély archetipikus mátrixokból, genetikai hajla­ mainkból, kulturális formákból, nemzedékek közötti üzenetek­ ből, különféle reflexív és reaktív értelmezésekből és szerzett védekezési mechanizm usainkból fakadnak, egy lényegében megism erhetetlen és olykor ellenséges világban, amelyből élve nem menekülhetünk el. Ugyanakkor arra születtünk, hogy ki­

169

teljesedhessünk egyéniségekként - leginkább akkor gazdagítha­ tunk másokat, ha azzá válunk, akik valójában vagyunk, és olyan értékrend mellett állunk ki, amely valóban fontos és számít ebben a világban, függetlenül az akadályoktól, amelyeket a múltunk, a történelem állít elénk. Pszichoterapeutaként mindennapos munkám abból áll, hogy értelmezem a „felszínt" - azt, amit mondunk, amit elhallgatunk, amiről a test beszél, amit a viselkedésünk szolgál, amit az álom­ képek sugalmaznak és így tovább. Ennél is többről van azonban szó - megpróbálom „elolvasni", hogy ezzel egyidejűleg milyen belső drámát tükröznek ezek a külső formák. Nap mint nap megtestesítünk ugyanis komplexusokat, egymással versengő és késztető hatású narratívákat, amelyek rejtélyesek, tünékenyek és lényegében autonómok is. Jóllehet, zavarba ejtő belegondol­ ni, úgy tűnik, ahelyett hogy mi élnénk a magunk történetét, a történeteink élnek bennünket. A mi drága jó önámító egónk, amely­ re szükségünk van ahhoz, hogy döntéseket hozzunk és feleljünk azok következményeiért, sokszor szolgálatában áll olyan nagy hatású történeteknek, amelyek a tudattalanból örvénylenek fel­ felé, m iközben kénytelen tőle telhetően a leghatékonyabban rea­ gálni környezete valóságos elvárásaira. A legjobb esetben is alá­ zatra késztető, de jellem zően inkább ijesztő felismerni azt, hogy léteznek genetikai kódok, archetipikus formáló minták és rész­ leges lélektani forgatókönyvek, amelyek szolgálatában állunk különösképpen akkor, ha az élet többet vár el tőlünk, mint amire képesnek érezzük magunkat. Jóllehet vannak olyan története­ ink, amelyeknek tudatában vagyunk, és amelyeket m agunké­ nak vallunk, nap mint nap szerepelünk olyan történetekben, amelyeknek nem vagyunk tudatában, s amelyekről idővel bebi­ zonyosodik, hogy még bensőségesebben a mieink. Ráadásul ott van még az emberiség tágabb értelemben vett története is, amelyhez mindannyian hozzájárulunk a magunk rövid fejeze­ teivel - egyedi, de mintakövető módon. Ha azt szeretném megtudni, miről szól a te történeted, akkor helyesebb, ha így fogalmazom meg a kérdést: „M iről szólnak a történeteid?" M ert az ember élete nem egyetlen narratíva, nem egy szálon futó cselekmény, közlés, szereposztás és nem csak egy értelm e lehet. H amletról bebizonyosodott, hogy egy kom p­ lexussal azonos, de még most, négy évszázad elteltével is ta­

170 -

Ami igazán fontos

lány a m űkritikusok számára - nekünk is számos talánnyal kell szám olnunk, amelyeket az életeink testesítenek meg. Hamlet pedig csak egy irodalmi alak, akinek lényét behatárolja az írott szöveg, amelyet feltehetően egy Shakespeare nevű szerző adott a szájába. Na de mi a helyzet veled? Benned is él egy hamleti „történet" vagy „kom plexus" - van, hogy tudod, mit kellene tenned, de valam ilyen okból kifolyólag nem vagy képes, nem tudod vagy nem akarod megtenni azt. Csakhogy Hamlettel el­ lentétben neked nem kell egy előre megírt forgatókönyv szerint élned. Hamlettel ellentétben választhatsz más mondatokat és szabhatsz új irányt az életednek. Átírhatod akár az egész szöve­ get, m egváltoztathatod a cselekm ényt és a végkifejletet. Képes vagy rá? Nem régiben egy újságírónő interjút kért tőlem egy cikkhez. „Mi m ásért m ennének analitikus terápiára az emberek, ha nem azért, hogy m egoldják valamely problém ájukat?" - tette fel az ésszerű kérdést. Nos, az em berek sokszor valóban azért jönnek terápiára, m ert valamilyen problém ájuk van - legyen az akár egy problém ás házasság, tartós depresszió, függőségi minta, irány vesztés vagy -tévesztés. A pszichodinam ikai megközelítés nem tekint el a probléma feltárásától, de elsősorban az a célja, hogy kiderítse, milyen szerepet játszanak ezek a problém ák az illető tágabb értelem ben vett történetében, vagyis az egész éle­ tében. Az analitikus terápia nem keres „m egoldást" az emberek életének problém áira - ha egyáltalán léteznek ilyen m egoldá­ sok. Ehelyett azt akarja elérni, hogy érdekesebbnek lássuk a tör­ ténetünket, rájöjjünk, hogy m indannyian plasztikus, m élység­ gel rendelkező karakterek vagyunk, akik egy a mélyben zajló drám ában szerepelünk, s nap mint nap kell életünket m eghatá­ rozó döntéseket hoznunk. Első pillantásra úgy tűnhet, nem nagy segítség az egy ember számára, ha elhitetjük vele, hogy „érdekes" a története, m iközben ő éppen valamilyen nagy fáj­ dalm at él meg, de valójában m indannyiunk élete egy-egy m isz­ térium, amely fokozatosan bontakozik ki, amelyben közvetle­ nül érintettek vagyunk, de egyúttal megrökönyödött szemtanúi is az esem ényeknek. Tudatosabban részt venni egy gazdagabb történetben végső soron nagy ajándéknak bizonyul. (Most kap­ tam egy karikatúrát egy barátom tól e-mailben, amelyen egy te­ rapeuta látható, amint ezt mondja páciensének: „Kizárt dolog,

írjuk meg a magunk történetét, nehogy valaki más tegye meg helyettünk!

-

171

hogy boldoggá tudom tenni, de elmondhatom magának azt a m eghökkentő történetet, amely m agyarázatot ad a nyom orú­ ságára.") M indannyian mély, autonóm misztériumok vagyunk önm a­ gunk és mások számára is. E rejtély fokozatos testet öltése mu­ tatkozik meg a legegyszerűbb, legfélelmetesebb és legmegalázóbb pillanatainkban. Igaz, hogy csak tiszavirág-életű látogatók vagyunk ezen a bolygón, mégis - a magunk egyedi módján m agunkban hordozzuk a kozmosz energiáit. Mindegy, mennyi­ re jelentéktelen szerepet játszunk, az mindenképpen fontos és szerves részét képezi az egésznek, hiszen egyetlen mozaikkép sem létezhet és lehet teljes a maga briliáns, de önálló darabkái nélkül. A mi súlyos történeteink tehát maguk az életeink, és leg­ alább annyira azok élnek meg bennünket, mint amennyire mi éljük meg őket, mindig is részei lévén egy nagyobb, sokkalta nagyszabásúbb történetnek.

A kíváncsiság a kezdet Történetedet körülöleli a világ története, amely köré viszont a te történeted fonódik: a világ története a te személyes történeteden belül bontakozik ki. Emlékszel még a gyermekkori rácsodálkozásra, amikor tudni akartad, ki is vagy te, ki teremtette a világot és miről szól ez az egész? Sohasem vagyunk teljesebb értékűen emberek és emberiek, mint azokban a pillanatokban, amikor m egfogalmazódnak bennünk ezek a nagyszerű, csodálatos és a fejlődésünket szolgáló kérdések. De nézzük csak, miféle „sorsdöntő" kérdések foglalkoztat­ hatnak bennünket manapság. „Hogyan lehetnék stabilabb anya­ gilag?" „Hogyan tudnám rávenni a gyerekeimet, hogy fogadják el az értékrendem et?" Vagy: „Hogyan találhatnék valakit, aki gondomat viseli?" Vajon ezek a kérdések a fejlődésünket szol­ gálják-e, vagy korlátoznak bennünket? És ha megtaláljuk a vá­ laszt rájuk, akkor az vajon tartós elégedettséggel tölt-e majd el bennünket? Infantilizálnak-e bennünket a kérdéseink, vagy épp ellenkezőleg: arra késztetnek, hogy nőjünk fel, paradox módon azáltal, hogy visszatérünk azokhoz a kérdésekhez, amelyeket gyermekkorunkban a kíváncsiság ihletett?

172 -

Ami igazán fontos

A kérdések, amelyeket felteszünk, akár implicit, akár explicit módon, meghatározzák a történetünket. Ha a szüléinkhez ha­ sonlóan a mi egyik fő kérdésünk is ez volt: „Hogyan tudnám elérni, hogy szeressenek az emberek és elfogadjanak engem ?", akkor jó esélyünk van arra, hogy megtanultunk bricoleurek* len­ ni - egyfajta szemfényvesztő, aki tekereg, fordul és perdül, ide-oda hajlik, és szórakoztató módon köti le mások figyelmét, a közönség tetszésnyilvánítására számítva. Ha pedig ez a kérdésünk: „Hogyan találom meg a biztonsá­ got?", akkor a történetünk valószínűleg a félelemre épül, a biz­ tonságtól pedig egyre távolabb és távolabb kerülünk.** Akinek ez a kérdése: „Hogyan kerülhetném el az Isten elleni vétkezést?" vagy: „Hogyan érhetném el, hogy Isten mellém álljon?", az an­ nál inkább vétkezik Isten ellen azáltal, hogy nem válik azzá, aki­ nek rendeltetett, vagy annál manipulatívabbá válik, miközben kiagyal egy önáltató „m egállapodást" a világmindenséggel. Az implicit, olykor explicit kérdések, amelyeket a családi hát­ terünk vagy kultúrkörünk sugall, alapértelmezések lettek, mi pe­ dig vagy szolgáljuk ezeket az ideiglenes kérdéseket, vagy láza­ dunk ellenük, vagy megpróbáljuk tudattalanul megoldani őket. Mindegy, melyik utat választjuk, továbbra is valaki másnak a kér­ déseit, válaszait - azaz egy másik embernek a világmindenséghez fűződő megoldatlan kapcsolatát - fogjuk szolgálni. Bár eddig még nem tértem ki rá, emlékszem arra, hogy öt- és hétéves korom között az egész világ eredete foglalkoztatott ezé a csodálatos világé, amely valójában mesterségesen kreált és képzeletbeli. Fantáziálásaimban a mennyország felhősipkás * A bricoleur korunk új középosztályának típusa: építkezőt jelent, akinek karrierjére a tudatos építkezés jellemző. Csak időlegesen kapcsolódik a szervezetekhez, egy vagy több projekt elvégzése idejére. (A ford.) ** Eszembe jutott ez a paradoxon arról is, hogy minél több energiát fekte­ tünk a megerősítés-elzárkózás pszichológiájába - hogy biztonságban és elhatárolva érezhessük magunkat mindenki mástól - Amerikának eb­ ben a nehéz időszakában, annál kevésbé tudhatjuk biztonságban m a­ gunkat. Minél magasabb falakat építek magam köré, annál inkább rabja leszek a félelemnek. Mindegy, hogy a kerítések fizikai vagy lélektani természetűek-e, így is, úgy is engem kerítenek be. Minél többet invesz­ tálunk a közlekedés biztonságába vagy a honvédelembe, annál korláto­ zottabbak leszünk a félelmeink által és annál nagyobb árat kell fizet­ nünk mindezért anyagi és lélektani értelemben egyaránt.

írjuk meg a magunk történetét, nehogy valaki más tegye meg helyettünk!

-

173

boltozata, amelyet magam fölött láttam, egy sejtet formált, vagy talán egy glóbuszt, és ez a sejt része volt egy óriási, gondolkodó és álmodó lény agyának, s úgy gondoltam, hogy én és az álta­ lam észlelt, engem körülvevő világ valójában ennek a gondolko­ dónak a gondolata vagy álma. Azután az is eszembe jutott, lehet, hogy ennek az álmodó-gondolkodónak támadt egy másik gon­ dolata is, vagy felébredhet álmából, és hogy ezért semmivé vál­ hatok, a világommal együtt. Furcsamód soha senkinek sem be­ széltem erről a példázatszerű képről, mert attól tartottam, hogy kiközösítenek vagy kigúnyolnak érte, és ezekből épp elégszer kijutott már nekem hasonló gondolataim miatt. És furcsamód nem éreztem félelmet ezt a kozmikus fantáziaképet látva, annak ellenére, hogy nem kínált megnyugtató bizonyítékot arra, hogy hosszú életű leszek. M indenekelőtt lenyűgözőnek találtam. Ez a fantáziakép segített kapcsolatba lépnem e csodán keresztül a nagyszerű világegyetemmel, amely azóta is velem van, mert mindm áig úgy érzem, hogy támadhat egy másik ötlete ennek a gondolkodónak, és az álmodó is felébredhet álmából.* Ez a gyermekkori élmény azért bizonyult ennyire tartósnak, mert egyre mélyül. A csoda regresszióinak végtelen sora révén a m isztériumot - vagyis egy még gazdagabb történetet - hordoz­ za magában. Minden gyermek felteszi ezeket a kérdéseket, jóllehet, mire felnövünk, többségünk kapcsolata megszűnik ezzel az elemi csodával, és megszégyenülünk vagy a félelmeink miatt hallga­ tásra és részleges szerepkörökbe kényszerülünk, amelyek m ind­ egyikének megvan a maga szükségszerű forgatókönyve. Éppen ezért olyan rezonáns élmény később találkozni Jam es Agee A Death in the Family című önéletrajzi kulcsregényével, amely egy gyermek fájdalmáról és csodálkozásáról szól, miután édes­ apja szörnyethalt egy autóbaleset következtében. A regény nyi­ tómondata arra a tényre figyelmeztet bennünket, hogy hétköz­ napi életünk mindig is a csoda tágabb értelemben vett kontextusában zajlik: „Tennessee államban, Knoxville-ben, nyá­ ri estéken történt mindaz, amiről beszélünk most, akkoriban,

* Jung leírt egy hasonló fantáziaképet, amelyben kisgyermekként üldögél egy kövön, azon tűnődve, hogy az ő gondolataiban él-e a kő vagy pedig ő elevenedik meg a kő gondolataiban.

174 -

Ami igazán fontos

am ikor oly sikeresen álcáztam magam gyermeknek önmagam szám ára."* Ez a mondat mindig is megragadott. A gyermek utazásának célja nyilvánvalóan a kiteljesedés, ahogyan - vélelmezem - mind­ annyiunké, és fogékonysága révén ráhangolódik az éjszakai ég­ bolt nagy misztériumára, amelyben keresni kezdi saját titokzatos helyét. A teste kicsi ugyan, de nagy a képzelete. Azon gondolko­ dik, mi hozhatta össze őt és családtagjait itt, ezen a helyen. „Vala­ mely véletlen folytán itt vannak, mindannyian, ezen a Földön... Vajon ki fogja majd elmesélni a Földön való létezés fájdalmát, egy pléden heverve a füvön, egy nyári estén, az éjszaka hangjaival kö­ rülvéve... Valamivel később, miközben engem ágyba visznek és elaltatnak... és azok, akik fogadnak engem és olyan szelíden fog­ lalkoznak velem, mint akit ismernek és szeretnek is ebben az ott­ honban, de ők soha, sohasem fogják megmondani nekem, hogy ki vagyok."** Agee számára a csoda és a gyermeki kíváncsiság lé­ nyege ebben a kérdésben fogalmazódik meg: „Ki vagyok én?" Ő az édesanyja fia és az édesapja árva gyermeke, de a kérdés érvé­ nyes marad, mert mindannyian tudjuk, hogy többek vagyunk, mint a kapcsolataink, szerepköreink, funkcióink összessége. Igen ám, de akkor mik is vagyunk valójában? Azok számára, akik kézzelfogható dolgokkal foglalkoznak ilyenek a mérnökök, a rendszerelemzők, a közvetítők, a könyve­ lők - , a következő a kérdés: „Hogyan állnak össze a legjobban ezek a mozaikdarabkák?" A pragmatikus számára, aki az ismere­ teket eszközként kezeli, így fogalmazódik meg a kérdés: „Meny­ nyire jól működik és mik a hozadékai?" Az esztétikai fogékony­ ság számára pedig így: „Milyen a textúrája?" „Milyen szín vagy forma tetszik nekem?" „Milyen lenne, ha valamit átraknék ide?" Mindezekben a kérdésekben a valódi csoda fejeződik ki, és azt a vágyunkat tükrözik, hogy kapcsolatba szeretnénk kerülni a látha­ tatlan világgal, amely áthatja és mozgatja a látható világot. Akit azonban elsősorban ezek a kérdések foglalkoztatnak: „Hogyan tudhatnám biztonságban m agam at?" vagy „Hol talá­ lok oltalmazó szeretetet?" vagy „Hogyan érhetném el, hogy mindenki szeressen?", az az illető is rabja mások válaszainak. * James Agee: A Death in the Family, 11. o. ** Uo., 15. o.

írjuk meg a magunk történetét, nehogy valaki más tegye meg helyettünk!

-

175

Minél inkább a külvilágot hatalm azzuk fel és fogadjuk el mint tekintélyt és mint felhatalmazónkat, annál kiszolgáltatottabbak maradunk szeszélyes kénye-kedvének. (Egyik kollégám ezt mondta valamelyik páciensének: „Ön a kapcsolataiban felál­ dozta az önállóságát azért, hogy biztonságban érezhesse magát, és csak annyit ért el ezzel, hogy egyiket sem mondhatja a m agá­ énak.") Ezek a kérdések érthetők és indokoltak ugyan, ám m ind­ egyik a biztonságról szól, nem pedig a csodáról, így korlátozzák élettörténeteinket. Jam es Agee például visszakanyarodott élete egyik sarkalatos eseményéhez, az édesapja halálához, és keresni kezdte annak értelm ét önmaga számára. Legalább hétszer megírta és átírta a regény kéziratát, és még akkorra sem készült el vele, amikor 1955-ben őt is elragadta a halál. M iközben leírja, hogyan reagál­ tak családja tagjai Jay, az apa halálára, valójában minden e körül a kérdés körül forog: „És ki vagyok én?" Rainer M aria Rilke, prágai születésű költő szintén gyermek­ kori emlékeiben keresgéli a létfontosságú lélektani folyamatos­ ságot, amely segít megőrizni integritásunkat oly sok különböző környezet ellenére is. Mi az, ami valóságos volt, ami fennmarad, ami továbbra is táplál bennünket az események sokasága köze­ pette, amelyeket elő tudunk hívni az emlékezet sírboltjaiból? Lelki szemeivel felidézi gyermekkora egykori játszótereit és kis barátait, akikkel együtt hancúrozott. A gyermekek spontán örö­ mét, ártatlanságát, hirtelen támadt félelmeit és menekülési vágyát, túláradó érzelmeit elhomályosítja az idő. Háttérbe szo­ rulnak az emlékezet egyre szűkülő folyosóin, és miközben rájuk nehezedik a felnőttkor terhe, megszakad kapcsolatuk titkos én­ jükkel. Mi volt hát akkor valódi a történésekkel kapcsolatos ér­ zéseink, benyom ásaink közül? M i volt a való hát? Semmi. Csak a labdák remekívű röpte. M ég a gyereksereg sem . .. Am ki-kilépett egy, ó, egy múló, s a hulló labda alá állt.*

* Rainer Marié Rilke: Szonettek Orpheuszhoz, II. 8. In Memóriám Egon von Rilke. (Szabó Ede fordítása.)

176 -

Ami igazán fontos

Rilke csodálatra méltó tömörséggel összegzi, milyen mély ha­ tást gyakorolnak ránk a felidézett, gyermekkorban gyökerező képsorok. Az oly sok gyerekjátékban kulcsszerephez jutó labda itt nem csupán mint konkrét emlékkép jelenik meg: egyúttal az idő és a tér ránk visszahulló ívének, görbületének metonímiájaként is funkcionál. A labdának, amelyet egyre messzebbre és egyre ma­ gasabbra szoktunk dobni, mindig vissza kell térnie a fölre, aho­ gyan nekünk magunknak is. Vagyis ezek a halandó gyermekek kik az égbe vágynak, de a földhöz kötöttek - mindig visszatérnek a földbe. És miközben ez a labda kipördül az emlékezet csarnoká­ ból, árnyéka rávetül az egész bolygóra, egy másik aláhulló labdá­ ra, amelyen tiszavirág-életű napjainkat éljük. Azzal, hogy éppen a labda képét választotta ki, amely egy­ szerre képes jelen lenni a versben gyermekkorunk játékszere­ ként és közös emberi kondíciónk, az idő múlásának metoním iá­ jaként, a költőnek sikerült egyfelől felidéznie a gyermekkort, m ásfelől emlékeztetni bennünket a halandóságra, amely mind­ annyiunkat összeköt egy másik, nagyobb forgó gömbbel, ame­ lyet bolygónknak nevezünk. Lehet, hogy most épp játszunk, de végül m indegyikünk ugyanazt a röppályát írja le: közös történe­ tünk, végzetünk van. Idézzünk csak fel néhány pillanatot, emlékeket a hátsó ud­ varról, a parkról, az utcáról. Nos, mire gondoltál akkor, amikor magadra m aradtál a gondolataiddal? Miféle dolgokat képzeltél el? A félelem változatainak milyen ki sérte talakjai zaklattak té­ ged? Miféle fura állatok m orogtak éjszaka alattad, miközben az ágyadban feküdtél? Milyen szerzetek nyöszörögtek és járkáltak a szekrényedben? Nappal az öcsém, Alán meg én a hátunkon fekve, egymással versenyezve csúszkáltunk a kétszemélyes ágyunk alatt összegyűlt porcicák között, a gyerekkori olimpiai játékok véget nem érő küzdelmében. Nem érdekelt bennünket, hogy soha senki sem látott még aligátort Illinois államban: né­ hány igenis lakott ott, m int azt a Tarzan-filmekből tudtuk, és arra várt, hogy leharaphassa és megehesse a figyelmetlen gyere­ kek végtagjait. Akkoriban egy fölöttünk elhaladó repülőgép is elég nagy eseménynek számított ahhoz, hogy kimenjünk a ház­ ból, és csodálattal figyeljük, amíg el nem tűnik. Jómagam m in­ dig is mélységesen vágyódtam arra, hogy röpülhessek majd egy napon, és eljuthassak oda, ahová az ezüstös körvonalú gépek

írjuk meg a magunk történetét, nehogy valaki más tegye meg helyettünk!

-

177

viszik az embert. Próbálom felidézni ezt a csodát manapság is, amikor késnek a TSA járatai és végtelenül hosszú sorok kígyóz­ nak a reptéren. A repülésre azonban továbbra is úgy tekintek, m int csodára és mindmáig nagyhatású részvevője személyes történetemnek. Gyermekkorunkban a jövő eseményei olyan biztosan köze­ lednek felénk, ahogyan a december szokott, csakhogy mi nem láthattuk azokat. Azon tűnődtünk, vajon méltók leszünk-e majd arra, ami fenyegetően vár ránk. És azon töprengtünk, hogy vajon ők, mármint a Felnőttek félrehívnak-e majd valaha is ben­ nünket, hogy elárulják, végső soron miről is szól ez az egész. M iközben Fátum, a korlátok istennője körülvesz bennünket, m égpedig minden irányból, a Választás lehetősége, akár valós, akár csak képzelt, ellentmond az ő szuverenitásának, miközben mi magunk tudattalanul játsszuk szerepeinket saját története­ inkben. Komolyan, néha kétségbeesetten próbáltuk „értelmez­ n i" az eseményeket, a példát, amelyet mások mutattak, m in­ dent, amiből csak megtudni reméltük, miről is szól a történetünk, hogyan kell eljátszani a szerepünket és hogyan fog véget érni mindez. Amikor középiskolások lettünk, hatalmába kerített bennünket - jobban mondva kinőtt az ágyékunkból - az, amit pubertásnak neveznek. A testünk fejlődött, archaikussá és anar­ chikussá, sürgetővé vált, miközben tudtuk, hogy még gyerekek vagyunk, akiket most bedobnak a felnőttek arénájába. így aztán manapság is visszatekintünk, végigpásztázva az élet országútját. Látjuk a roncsokat, a remény vérontásának nyo­ mait, a deformálódott álmokat, balesetek áldozatait, a szívünk sebeit. A legszívesebben valaki mást hibáztatnánk mindezért, de, ha kelletlenül is, beismerjük, hogy mi magunk voltunk az egyetlen személy, aki szerepelt az összes korábbi jelenetben, ezért valamilyen módon mégiscsak mi vagyunk felelősek a tör­ téntekért. Többségünk mostanra már rájött, hogy a Nagyok sem tudták, miről szól ez az egész, bár természetesen néhányan kö­ zülük úgy viselkedtek, mintha tudták volna. A történetünk, a múltunk, a maga számos mellékszálával, továbbra is munkál bennünk, és folyton-folyvást törjük a fejünket azon, hogy mi is ez, mit jelent, mi értelme van, és hogy mihez kezdjünk vele. Nemrégiben, amikor nyilvánosság előtt beszéltem ezekről a dolgokról, valaki megkérdezte: „Miért kellene foglalkoznom ez­

178 -

Ami igazán fontos

zel?" „Nos, talán azért, m ert lehet, hogy valaki másnak a törté­ netét éled, ha nem teszed" - feleltem. „Mit számít ez, ha külön­ ben boldog vagyok?" - vágta rá. „Nem vagyok ugyan ellene a boldogságnak - mondtam - , de szerintem alkalmatlan arra, hogy az élet értékét és mélységét mérjük vele." A történelem so­ rán éppen azok szenvedtek a legjobban, akiknek a legtöbbet kö­ szönhettük, és őket aligha nevezhetnénk boldog „sárgarépák­ n ak".* Ezzel véget is ért a beszélgetésünk. Az a sokáig m egm aradó benyomásom támadt, hogy az illető nem akart kü­ lönösebben sok energiát fektetni ebbe az identitás kérdésbe. Azt is tudom, hogy a pszichénket nem lehet kijátszani, és ha valami ott m élyen legbelül megsérül, előbb vagy utóbb, de biztosan fel­ színre ju t majd tünetek, projekciók, rögeszmék vagy más pato­ lógiák formájában.** A m odern korban az ember jellem zően kitér az emberiség történetének megismerése feladata elől, nem tekinti magáénak annak paradoxonjait és ellentmondásait - a mi civilizációnk ugyanis a függőségek, káros szenvedélyek, pótcselekvések, fi­ gyelemelterelő tevékenységek agyzsibbasztó kultúrája lett. A történeteinkkel való foglalkozás kerülése azonban - Jean-Paul Sartre szerint - mauvais fő i (szó szerinti jelentése: 'rossz hit'), azaz rosszhiszeműség, inautentikus létezés,*** vagyis „bűn" Paul Tillich értelmezésében, illetve neurózis a mélypszichológia fogalmai szerint. Az önmagunktól való elidegenedés kifejezésé­ nek m ásik lehetséges módja az, hogy megfeledkezünk a történe­ teinkről vagy valaki más életét éljük, vagy történetünk megírá­ sát azokra az energiával rendelkező komplexusokra hagyjuk, amelyek töredékes narratívái szüntelenül munkálnak bennünk. * A „boldog sárgarépák" kifejezésért a ventnori Joan Siracuse-nek tarto­ zom köszönettel. Utalás a következő anglicizmusra: „elhúzni a sárga­ répát egy szam ár orra előtt", amelynek a „m ézesm adzag" a m agyar megfelelője, de ezen túl utal a tisztán vegetatív létre is. (Aford.) ** A patológia szó konkrét jelentése: 'a szenvedés kifejezése'. *** A „rosszhiszeműség" fogalmát Sartre az olyan emberekre vonatkoztat­ ja, akik nem képesek vállalni a teljes szabadság felelősségét, és arra hi­ vatkoznak, hogy a cselekedeteiket külső vagy belső okok határozzák meg. Nem alakítják ki saját, önálló személyiségüket, hanem a környezet és a társadalom kínálta szerepekre, viselkedési mintákra hagyatkoznak, és elfogadják a világot olyannak, amilyennek mások értelmezik azt szá­ mukra. (Aford.)

írjuk meg a magunk történetét; nehogy vaiaki más tegye meg helyettünk!

-

179

Az átmeneti történet M int azt az első fejezetben láttuk, függőségünk és tudatossá­ gunk hiánya miatt mindannyian lemondunk a legmélyebb tör­ téneteinkről, vagyis az istenek által nekünk szánt feladatokról, és „eladjuk" azokat ideiglenes, átmeneti történetekért, amelye­ ket a bennünket körülvevő világ értelmezése kínál nekünk. Fel­ vesszük mások történeteinek fonalát, magunkévá tesszük csalá­ di hátterünk, származásunk, a populáris kultúra üzeneteit, és egyre inkább elveszítjük saját élettörténetünk cselekményének szálát. Wordsworth több mint két évszázaddal ezelőtt felismerte már ezt a jelenséget, amikor megírta Oda: a halhatatlanság sejtel­ me a kora gyermekkor emlékeiből című költeményét. A gyermek belép ebbe a síkba, mint a költő írja, „fénycsóvát von", de a hét­ köznapi élet ismétlődései, elvárásai, előre nem látott eseményei miatt a kapcsolat a transzcendenssel „a hétköznapok világába vész", mire elérkezünk a kamaszkorba. Valaki másnak a törté­ nete kiszorítja a sajátunkat, énünk kiteljesedésének késztetését pedig felváltja egy másik narratíva. Jung individuáció-tervnek nevezte saját történetünk vissza­ szerzését, illetve annak kockáztatását. Mivel teljesen elmélye­ dünk az ideiglenes történetekben, a készen kapott, iránymutató forgatókönyvekben, törvényszerű, hogy az általuk megtestesí­ tett im ágókat szolgáljuk. A szelf és a „m ásik" archaikus intrapszichikus (elmebeli, elmében született) imágói ráhangolnak bennünket a kapcsolatainkban megmutatkozó ismétlődésekre. Vagy beleütközünk az ismerős korlátozások üvegplafonjába, a kom plexusok szegényes fantáziájába, vagy a környezeti hatá­ soknak engedünk. Vajon a mi hétköznapi életünket és kibonta­ kozó élettörténetünket milyen mértékben irányítják ezek a kí­ sérteties keresőprogramok, amelyek - Shakespeare kifejezésével élve - „az idő sötét szakadéka mélyén" gyökereznek?* Az anyaméhben nem lélegzik tüdő, nem lát a szem, mi ma­ gunk pedig időtlenül lebegünk a belső térben. Az idő, a tudatos­ ság, az azonosságtudat már olyan jelenségek, amelyek az ellentét­ párokká való kettéhasadást jelzik, amelyet pedig a születésünk * A vihar 1. felvonása 2. jelenetében Prospero mondja Mirandának. (Fábri Péter fordítása.) (Aford.)

180 -

Ami igazán fontos

vált ki. A tudatosság és azonosságtudat előfeltétele és velejárója is a szenvedés, a szeparáció szélsőséges formájának megtapasztalá­ sa, a különválás alanyra és tárgyra a kapcsolat megszakadása ré­ vén. Nem csoda, hogy gyakorlatilag minden nép alapmítoszának része egyfajta „édeni állapot" elvesztésének, az abból való kire­ kesztésnek a motívuma, és nincs mit csodálkozni azon sem, hogy ennyire igyekszünk ellenállni a tudatosságnak. Ha a későbbiek­ ben abszolútnak találjuk a függőségünket, és teljesnek a kiszol­ gáltatottságunkat, rászokunk arra, hogy megtanuljuk hozzáido­ mítani történetünket az éppen legsürgetőbb késztetéshez, ami csak adódik az életünkben. Vagyis leválunk a saját történetünk­ ről. Lehet, hogy később, amikor mások történetéről olvasunk, rájövünk, hogy léteznek másféle választási lehetőségeink is.* Épp ma beszélgettem egy asszonnyal arról, hogyan tanulta meg alkalmazni a kerülés és hárítás mintáit a konfliktushelyze­ tek kezelésére. Mániás anya és megalkuvó apa gyermeke lévén nem látott másfajta példaképet, sem pedig másféle életstratégi­ át. Felnőttkorában reflexszerűen folyamodott a kerülés és hárí­ tás mintáihoz, amivel azonban igencsak zavaró körülményeket idézett elő: egy basáskodó férfihez ment feleségül, önsorsrontó módon viszonyult a gyermekeihez és a munkatársaihoz. Sze­ rencsére azonban léteznek más minták is, amelyeket azok m u­ tatnak neki, akiket csodál, és kompenzáló üzeneteket kap az ál­ main keresztül, egojának fokozatos m egerősödése pedig hozzásegítette ezt az ötvenegynéhány éves asszonyt ahhoz, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amikor választhat személyes in­ tegritásának jobban megalapozott pozíciói közül, még akkor is, ha ezt m ások ellenzik. Ne feledjük, hogy az ilyen alapvető és ősi, szerzett és ideigle­ nes történetek puszta felismerése korántsem jelenti azt, hogy meg is szabadultunk tőlük vagy megfosztottuk őket a hatal­ muktól. Minél régebbi a történet, annál többször nyerhetett megerősítést, és annál inkább maradandó, a narráció szálai

* Gyermekkoromban valósággal faltam az életrajzokat. Mohón vágytam arra, hogy megtudjam, mennyiben látják másképpen a világot ezek ala­ nyai, hogyan bővítették tetteikkel a mi választási lehetőségeink körét és hogyan nyitották meg az én parányi világomat, és tették lehetővé, hogy az ő történetük mellett az enyém is elférjen.

írjuk meg a magunk történetét, nehogy vaiaki más tegye meg helyettünk!

-

181

pedig közvetlenül a mi tudattalanunkba vezetnek, ennek pedig katasztrofális következményei lehetnek. A tudattalan, archai­ kus, de „katasztrofikus gondolat" ezt mondja nekünk, például: „Ha ellen próbálsz állni a másiknak, akkor meg fog semmisí­ teni - vagy bántódásod esik, vagy magadra m aradsz." Az ehhez hasonló kilátások nyilvánvalóan megsemmisítő hatásúak egy gyermek szempontjából, sőt nyugtalanítani fogják őt felnőttko­ rában is. Szabadságunk kapujának őreit később is nagyoknak és félelmeteseknek látjuk. Mennyire nehéz feladat számunkra megváltoztatni saját törté­ neteinket azáltal, hogy korrigálásképpen „fóbiaellenes" lépéseket teszünk? Milyen gyakran látjuk, hogy valaki a megalkuvás jegyé­ ben éli az életét abban reménykedve, hogy beférkőzhet valakinek a kegyeibe és elkerülheti a büntetést? Milyen sűrűn tapasztaljuk azt, hogy valaki ismételten meghurcoltatja magát rossz kapcsola­ tokban, azt remélve, hogy végül megkapja a szeretetet, biztonsá­ got, megerősítést? Milyen gyakran találkozunk olyan emberek­ kel, akik infantilis szükségleteiket narkotikumokra, hatalomra, szexre transzferálják, vagy keresik a módját, hogy rendbe hozzák az életüket, háríthassák a felelősséget, amivel az járna, ha foglal­ koznának saját fejlődésük következő fázisával, s inkább hozzá­ csapódnak gyermekeikhez vagy unokáikhoz? Mennyire nehéz feladatot jelent számunkra visszatalálni sa­ ját utunkhoz azáltal, hogy közeledünk a számunkra félelmetes helyek felé ahelyett, hogy távolodnánk tőlük? M artin Heidegger filozófus ezt mondta egy helyütt: „a rettegett dolog már megtör­ tént". Csakhogy a magkomplexusok időtlen birodalmában a katasztrofális üzenetek megőrzik szuverén és időtől független hatalmukat. Mennyire kell bátornak lennie annak, aki szembe­ szegül ezekkel a hatalmunktól megfosztó üzenetekkel és képes helyreállítani a maga történetét? Egészen biztos, hogy életünk második felének első számú feladata megköveteli tőlünk, hogy vállaljuk a felelősséget és írjuk meg a magunk személyes törté­ netét és vegyük magunknak a bátorságot, hogy éljük is a m a­ gunk életét a való világban. Egy ősi zen kóan szerint: „Milyen arcod volt a világ keletkezése előtt?" A tiszteletre méltó bölcsek tudták, hogy az a történet, amelyet az ego él, a fikció, amelyet magáévá tesz, nem azonos az illető tulajdonképpeni történeté­ vel. Innen eredeztethető az a mélységes szomorúság és nosztal­

182

-

Ami igazán fontos

gia, amelyet egy elveszített otthon miatt táplálunk s hordozunk magunkban. Ez az elveszített otthon pedig mi magunk vagyunk. Vajon hogyan juthatunk vissza oda? Paradox m ódon csak akkor lelhetünk otthonunkra ismét önmagunkban, ha nekivágunk az ism eretlennek, élünk egy-egy veszélyes és kockázatos utazás ijesztő lehetőségeivel, ami a teljesebb élet megélését jelenti. M indannyian ismerünk számos olyan helyet, ahová történetünk vezérel bennünket, és már hosszú ideje együtt élünk ezzel a tudattal, de többnyire sikerült elhatárolnunk magunkat tőle.

Hazatérés: egy történet H ogyan juthat haza az ember anélkül, hogy visszatérne egy ko­ rábbi helyre, egy olyan helyre, amelyet nem lehet ismét m egta­ lálni, és am elynek megtévesztő csábítása valójában visszalépést jelent, azaz regresszióhoz vezet? A nosztalgia szót használtam az im ént (amely görög eredetű, jelentése: 'honvágy'), a szentimentalizm us csábítását értve rajta: a visszatérést egy biztonsá­ gos, ism erős pszichológiához, és azt, hogy továbbra is benne ragadunk valaki m ásnak a történetében. A „hazatérés" fantá­ ziaképei közül talán az a legcsábítóbb, amelynek célja a „varázslatos M ásik" m egtalálása, aki táplál bennünket, akinek köszönhetően védelm et és biztonságot élvezünk, és aki m eg­ gátol bennünket abban, hogy a saját utunkat járjuk.* Függetle­ nül attól, hogy miről szól a történetünk, és hogy mi áll előttünk felfedezésre várva, ez az út m indenféleképpen szenvedést, koc­ kázatvállalást, szorongást és igen gyakran nagy magányossá­ got rejt magában. Nem csoda, hogy jobban kedveljük az egy­ szerűbb m últ időt.

* Fontos tisztáznunk, hogy míg a „romantika" a materializmussal együtt az elidegenedett modernizmus legfőbb elixírjeként tünteti fel magát, nem ez az egyetlen megjelenési formája ennek a fantáziának. Ideológi­ ák, teológiák és intézmények - látszólag mindegyik a kapcsolatterem­ tés, az enyhülés és a kielégültség fantáziáját kínálja. Ha a romantikához vagy a materializmushoz folyamodunk, a hajónk sohasem fogja elhagy­ ni a hazai kikötőt, sohasem vitorlázunk viharos tengeren és sohasem fedezhetjük fel azt, ami a messzi távolban vár ránk.

írjuk meg a magunk történetét, nehogy valaki más tegye meg helyettünk!

-

183

Vagyis akkor hogyan haladjunk tovább, hogy visszaszerez­ hessük az otthonunkat, amelyet az istenek szántak nekünk? Nemrégiben egy férfi ezt az álmát osztotta meg velem: Diák vagyok és egy főiskolai kurzusra járok. Beszélni szerettem volna az oktatóval... de épp egy megbeszélésen volt, úgyhogy távoztam. Az egyetemi városban sétálgattam, egyedül. A kavicsos úton meg­ pillantottam valamit, ami egy régi ütött-kopott teáskannára emlé­ keztetett, csak hiányzott a fü le és a fedele. Alaposabban szemügyre vettem. A belsejében ezüstösen csillogott valami a száradt fűszálak között: néhány pénzérmét találtam benne a rozsdás vízben, a kanna fenekén pedig három kulcscsomót - hét kulcs tartozott mindegyik lánchoz. Alattuk pedig mindenféle kulcs volt még, amelyek nem tar­ toztak össze. Kiemeltem belőle a három láncot és kétmaroknyit a különálló kulcsokból is. Aztán a zsebembe raktam valamennyit. Ezzel véget is ért az álom. Ugyan ki találna ki egy ilyen törté­ netet? És honnan venné az ötletet?* Számomra az a figyelemre méltó ebben az álomban, hogy belülről tükrözi azt, ahogyan ez a férfi folyamatosan elszakad mások autoritásától és halad saját autoritásának felfedezése felé. (Természetesen mások révén is megismerhetünk alternatív történeteket - és ez a leghasznosabb szolgálat, amit csak fel­ ajánlhatnak nekünk a szüléink, tanáraink, mentoraink, terapeu­ táink, de sohasem fogjuk az ő révükön megtalálni saját felhatal­ m azásunkat arra, hogy éljük a magunk életútját, és hogy találkozzunk életutazásunk misztériumával. Ezt önmagunkban kell keresnünk és megtalálnunk, mégpedig egy sokkalta autentikusabb történetben, amely már megíratott a pszichénk m é­ lyén. Emlékezzünk csak Hölderlin megállapítására, miszerint amit keresünk, az közel van, és már elindult felénk, hogy talál­ kozhassunk vele.)

* Róbert Johnson jungiánus pszichoanalitikus mesélt egy történetet egy férfiról, aki „kitalálta" az álmait, csak hogy elszabotálhassa a terápiát. Amikor Johnson rámutatott, hogy az összes általa kreált motívum való­ jában a férfi történetének része, az illető sírva fakadt és végre valóban elkezdődhetett a terápia.

184 -

Ami igazán fontos

Az álom látója nem volt tisztában a hármas és a hetes szám archetipikus jelentőségével/ pedig mindkettő több ezer éves vallási, mitológiai és kulturális minták visszatérő motívuma, de azt nyilvánvalóan megértette, hogy abból a teáskannából a misztérium csábította, hogy találkozzon vele. Mindegy, hogy ez a fém tárgy a boszorkányok üstje vagy az alkimista lombikja-e, a lényeg, hogy tartalmazta a teljesebb spirituális élethez szüksé­ ges vegyületet, amelyben az egész többet jelent majd, sokkal többet, m int alkotóelemeinek összege. Csakhogy neki és nekünk is értenünk kell a kulcsok m etaforájának jelentését. Minek kelle­ ne kinyílnia számunkra a külvilágban? No és mit kellene kinyit­ nunk saját belső világunkban? Vannak kulcsok hozzá, szép számmal - ilyen a testünk, a szervezetünk, az intuíciónk, a tuda­ tos, türelm es és szelektáló reflexióink és kompenzáló álmaink, tüneteink, látomásaink és jövőképeink. A rejtély kulcsai mindig itt vannak, és mindig is itt voltak, de m egtanultunk bizalmatlanul viszonyulni hozzájuk, miközben alkalm azkodtunk a világ nagyhangú követeléseihez, amelyek­ nek alárendeltük magunkat. De akár láthatóak, akár nem, a titok nyitjái m indig is velünk vannak, arra késztetve bennünket, hogy nyissuk ki velük a lehetőségek kapuját, amelyen kilépve utazni kezdhetünk egy teljesebb, kitágult világban. Ha nem veszünk tudom ást ezekről a kulcsokról, meghal valami a lelkűnkben: vagy a föld alá kerül, és bánkódik, vagy kilép a külvilágba pro­ jekcióként, amely becsapja a szemünket, és a figyelemelterelés különféle üres formáihoz terel bennünket, vagy arra késztet, hogy spirituális illúziókat kergessünk. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy lelkivilágunk egyik központi elve ez: M inden, amit kirekesztünk pszichénk valóságából, elfojtódik, és a felszín alatt kóros szomorúság, azaz depresszió formájában munkál bennünk, vagy pedig projekció form ájában kilép a világba, és arra csábít bennünket, miközben foglyai vagyunk, hogy hiábavaló erőfeszítéseket téve próbál­

* A hárm as szám történetileg változást, átalakulást jelent, átbillenést a ki­ egyensúlyozott ellentétek felé, amelyeket a négyes képvisel. A hetes a három és a négy együttvéve, a korábbi egységesülés dinamikus tovább­ fejlődését jelenti egy még magasabb rendű kiegyenlítődés irányába. Nincs szükség arra, hogy a tudatosság ismerje ezt az archetipikus arkánát ahhoz, hogy továbbra is kifejtse hatását a tudattalan dinamikájában.

írjuk meg a magunk történetét, nehogy valaki más tegye meg helyettünk! -

185

ju k meg megragadni és megtartani végre azt, ami eddig mindig kisik­ lott a kezünkből. A „hazatérés" azt jelenti, hogy figyelmet szentelünk és tiszte­ letben tartjuk a rejtély kulcsainak tanúságát. Arra késztet ben­ nünket, hogy vállaljuk a kockázatot, és vegyük komolyan eze­ ket. Azt jelenti, hogy követjük a nyomokat, hogy megtudjuk, hová szeretnének elvezetni bennünket, ami nem feltétlenül azo­ nos azzal a hellyel, ahová mi magunk szeretnénk eljutni. A ha­ zatérés azt jelenti, hogy oly sok érzelmi eltávolodás után vissza­ térünk önmagunkhoz. Hosszú ideje élünk már idegenekként ebben a világban, önmagunk számára is idegenekként. Amenynyire félelmetes, annyira hívogató és szükséges is, hogy végre hazaérkezzünk. Hadd zárjam ezt a fejezetet egy történet felidézésével annak szereplője, egy olyan személy beleegyezésével, akiről tudom, hogy m indig is egy másik dobos által diktált ritm usra m ene­ telt, törlesztette tartozásait, és olyan szerves erkölcsi érték­ renddel és elkötelezettséggel élte az életét, ami ritkaságszám ba megy ebben a romlott, m egalkuvó világban. Arra kér bennün­ ket, hogy tekintsük át az életünket, gondoljuk végig, mivel kel­ lene hozzájárulnunk a világm indenség m ozaikképéhez, azután haladjunk tovább, folytassuk a m agunk utazását, írjuk m eg a saját történetünket. Etika M indig hittem a munkamorálban, csakhogy sokféle jelentése van. Sohasem voltam jó tanuló, De állásról állásra vándorló, Ki főleg azon munkálkodott, M it egyedül fontosnak tartott: „ Tégy meg mindent, mit tehetsz, hogy a legjobb ember légy, ki csak lehetsz." Ellentmond ez a számok logikájának is, És azoknak, kik hiszik: a sikerhez létra visz, Én kudarcot vallottam már minden téren,

186 -

Ami igazán fontos

De igaz barátom ennek köszönhetem. A mi kultúránk és mások fogalm ai Jók voltak annak, ki így gondolkodik, De aki másra összpontosít, Gyakorta rosszul végzi. Ismerem rutinjukat, sőt magam is éltem így. De az út szélén, egy hím szarvas láttán, M egpillantva egy szikrázóan szép követ, Hallgatva valakit, ki kedvesen szól hozzám: Ilyenkor mindig érzem, hogy élek. Kell persze hídépítő és tervező, Szív-lélekkel közösséget szépítő. Én sem tévút vagyok, úgy hiszem, Hanem rész, mi kell egy egészhez. Nem védek senkit, ki az én utamat járja, Létezik azonban egy hely, A misztikusnak, művésznek, költőnek s társaiknak, hol a megfontolt megáll egy pillanatra, hogy azt mondja: „Nézd csak. Nézz csak oda. "* Képzeljük csak el, hogyan alakulna a saját történetünk, ha el­ tökélnénk magunkban: az a küldetésünk, hogy jobb emberekké váljunk, ahelyett, hogy engedünk a családunk vagy a civilizáci­ ónk nyomásának. Ha a többség nem is, de sokan közülünk csak végigszaladnak az életen, ahelyett, hogy valaha is elidőznének és benne élnének: ők sohasem tapasztalták meg a tudatosság ér­ tékes pillanatait, nem kérdezték meg, miért és mi végre vagyunk, és nem érezték még a m isztérium jelenlétét, akár a szeretett társ­ ban, akár a természetben, akár meditáció, akár kétkezi munka során, vagy bárm ely más formában. A fent említett író saját életutazása szolgálatában állt, megélte a maga történetét azáltal, hogy etikai értékekkel gazdagította tár­ sas kapcsolatait, sőt még többel is annak köszönhetően, hogy * Timothy James Hollis Etika című verse, amelyet e-mailben kaptam tőle.

írjuk meg a magunk történetét, nehogy valaki más tegye meg helyettünk!

-

187

arra kér bennünket, álljunk meg és nézzünk körül a csodákra nyitottan, friss szemmel. O már gyermekkorában is a zsigereiben érezte, hogy mi az, ami a leginkább számít. Adlai Stevenson, ko­ rábban Illinois állam kormányzója, majd ENSZ-nagykövete megállapította, hogy egy nemzet erkölcsi mércéjét nem a bruttó nemzeti termék jelenti, hanem az, hogy miként bánik legkevésbé fejlett és haladó szellemű állampolgáraival. Ez a fiatalember tud­ ta, hogy miután eltávozunk, csak ritka esetben maradnak fenn azok az eredmények, amelyeket elértünk: az él tovább belőlünk, akik voltunk, akiket megérintettünk, nem az, amit felhalmoz­ tunk, és ha szomorkodnak miattunk távollétünkben. Valójában az a fontos, hogy azzá váljunk, akik tulajdonkép­ pen vagyunk. Jung így emlékeztet bennünket erre: A személyiség az élőlények veleszületett, természetes lelki beállított­ ságának végső megvalósulása. Elérése rendkívüli bátorságról ta­ núskodó tett, amelyet az élet arcába vágunk... Az igazi személyiség mindig is az elhívatás megvalósulása, amelybe olyasfajta hitet ve­ tünk, mint Istenbe, jóllehet az - hétköznapi nyelven megnevezve valójában csak egy szubjektív érzés. Az elhívatás azonban Isten tör­ vényeként működik, amely alól senki számára sincs kibúvó. A tény, hogy sokan közülünk a saját fejü k után mennek, és végül kudarcot vallanak, semmit sem jelent annak számára, akinek küldetése van. Neki nincs más választása, mint alávetni magát saját törvényének. M indenki, aki elhivatott, hallja a belső hangot, amely szólítja.* A személyiség, az egyéniség nem adomány, hanem szakadat­ lan küzdelem, amelynek ajándék mivoltát csak később ismerjük fel. Csak akkor fogjuk mi magunk írni életünk történetét, ha tudatos utazók vagyunk, és utazás közben hallgatunk belső késztetéseinkre.

* Jung: A személyiségfejlődése, CW 17, 289. és 300. bekezdés.

Amor fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt!

Tizenegyedik fejezet Ámor fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt!

...a z emberi lét szenvedélye és invovánua.

W. B. Yeats*

M indannyian olyan élet adományában részesülünk, amely bi­ zonytalan időtartamra szól, miközben egészen bizonyosan szenvedéssel jár. Mindegy, mennyit siránkozunk, tiltakozunk, alkudozunk - mindössze ez a röpke idő adatik meg nekünk. Sokak számára nyomasztó teher a sors, amely tönkreteszi és megkurtítja az utazást. Miért halt meg Nelson, a legjobb bará­ taim egyike közvetlenül a főiskola után, és miért vagyok életben még m indig én, aki jelentéktelenebb vagyok nála? Ez a Gondvi­ selés műve? Talán, de az ilyen Gondviselést jóm agam vissza­ utasítom, és azt mondom rá: „Köszönöm, nem kérek belőle." De m ondhatjuk-e ugyanezt magára az életre? Hogy „köszönöm, de nem kérek belőle"? Elfogadhatjuk-e valaha is, hogyan lehe­ tünk itt mi, a szakadék fölött lebegve, a halandóság vékonyka cérnaszálán függve, miközben mások m egsemmisülnek? És mi­ kor kerül ránk a sor - ránk, akiknek megadatott az a kiváltság, amelyre nem is szolgáltunk rá, tudniillik, hogy megírhassuk (vagy elolvashassuk) ezt a könyvet? Azok közülünk, akik mindössze és elsősorban neurotikusak, gyakran kényszerülnek arra, hogy felismerjék: mi magunk va­ gyunk szenvedéseink forrásai. Önmagunk érdeke ellenére vagyunk megosztottak, és gyakran botlunk bele saját elidegenedettségünkbe, zavarainkba, vagy éljük át a gyávaság pillanatait. Gerard M anley Hopkins költő ezt így fogalmazta meg: önma­ gunk „verejtékező énjei vagyunk, sőt rosszabbak". Mi lehetne rosszabb a szenvedéseinkkel, számos rendellenes­ ségünkkel és működési zavarunkkal való szembesülés kénysze­

-

189

rénél? Igen, akadnak közöttünk olyanok, akikre nyomasztó te­ herként nehezedik az élet, és akiket a pszichiátriai kézikönyvek így szoktak jellemezni: „személyiségzavaruk van". Ég és föld a különbség ugyanis egy seb miatti fájdalmunk-szenvedésünk és az általa okozott szakadás megélése, illetve aközött, hogy teljes mértékig sebzettségünk irányítása alá kerülünk-e. Az úgyneve­ zett személyiségzavarok dilemmája abból áll, hogy az egót - a tudat e törékeny hordozóját - hatalmába keríti a megsebzettség, és automatikusan alapértelmezésnek tekinti sérülése körülmé­ nyeit és annak üzenetét az alkalmazkodó túlélésről. Az elkerülő (averzív) személyiségzavar alanya a szeparáció és a menekülés is­ métlődő választása révén képes a túlélésre. De micsoda árat kell fizetnünk egy életért, amely állandó menekülés? A dependens (függő) szem élyiségzavarban szenvedő ember feláldozza szemé­ lyes autoritását a biztonság érdekében, amelyet azonban soha­ sem talál meg. Az antiszociális személyiségzavar esetében az illető (szociopata) túlélése mások lealjasítása, embertársaival való ke­ gyetlenkedése árán zajlik, aminek következményeképpen ő maga borzalm as, tartós-huzamos és teljes körű elszigeteltség­ ben él. A rögeszmés-kényszeres személyiség retteg a kontroll el­ vesztésétől és ezáltal sorra kipróbálja a legfontosabb m enedzse­ lési rendszereket, de végső soron nem képes a teljes irányításra, mert m indig találni fog egy elvarratlan szálat, elintézetlen ügyet, amely megoldásra vár. A nárcisztikus személyiségzavar jellem zője egyfajta szorongó vágyakozás: az illető azt várja el a másik em ­ bertől, hogy önmaga - a szelf - megerősítő tükreként szolgáljon, és időről időre beletekint ebbe a tükörbe, amelyből azonban sen­ ki sem mosolyog vissza rá. Elődeink bizonyára ezeket a rosszul működő, nehezen kezelhető, végzetes állapotokat értették a „pokol" fogalmán. Ezt a fajta alvilágot lidérces álmok, beszűkült képzelet és kártékony ismétlődések népesítik be. A különbség nagyjából így ragadható meg. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a neurotikus ember önmaga számára jelent problémát, a személyiségzavaros ember pedig mások számára. Túl azon, hogy gyakran problémásak társaik szempontjából nézve, az utóbbi kategóriába tartozó emberek olyan fokú önelidegenedés­ től szenvednek, ami miatt foglyai egy világnak, amelyből nem nyílik még csak egy résnyi ablak sem bármiféle alternatív lehető­ ség felé. Emlékszem, azt mondtam egyszer egy asszonynak, aki-

190 -

Ami igazán fontos

Ámor fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt!

nek nagy nehezen sikerült kilépnie kapcsolatából egy szociopatával, aki gorombán bánt vele: „Most már megszabadult tőle." „Igen ám - felelte a nő de neki sohasem kell majd viselnie a kö­ vetkezményeket. Minden kapcsolatból könnyedén odébbáll, hogy aztán megint tönkretegye valaki másnak az életét." „Igen, nekem is úgy tűnik, de ha így van, akkor neki kiüresedett lélekkel kell élnie az életét,* magának pedig nem ... Már nem " - feleltem neki. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy oly sok szenve­ dés után ez az asszony képes volt értékelni, mennyivel többet ért az ő sok sebből vérző élete, mint a férfié. A sovány vigaszok egyi­ ke az lehetett számára, hogy benne élt a remény, miközben a férfi reményvesztett volt. Az asszonynak volt választási lehetősége, a férfi azonban reflexszerűen hárított és igyekezett távol maradni az asszony rendelkezik némi mozgástérrel, míg a férfi a sors rabja lett. Az a kérdés, hogy milyen mértékig szolgáljuk a fátumot osztozunk-e Sziszüphosz sorsában, aki arra kárhoztatott, hogy sziklát görgessen felfelé egy hegy oldalán, amely újra meg újra visszahull a mélybe? Vagy milyen mértékű mozgásszabadsággal rendelkezünk még a sors, Fátum ellenére is? * * *

Az em beriség viszonya m indig is feszült volt az istenekkel. Az ősi archetipikus képzelőerő intuitív módon értelmezte az energiarendszereket, m égpedig olyan módokon, amelyeket is­ mét magunkévá tenni csak most kezd képessé tenni bennünket a m odern fizika. Míg a XIX. század a gép és az anyag metaforáit használta, a XX. század az információt és a virtuális valóságot ré­ szesíti előnyben. Einstein és Heisenberg feltételes következteté­ sei és a kvantumfizika eredményei azonban az igék energikus világát állították helyre, nem pedig a statikus főnevekét. Emlé­ kezzünk csak vissza Hérakleitoszra, aki a legpontosabban és ta­ lán legelsőként fogalmazta meg ezt: „A világ örökké élő tűz."**

* Köszönettel tartozom zürichi kollégámnak, Adolf Güggenbuhl-Craignek a „kiüresedett lélek" kifejezésért, amely jól jellemzi a szociopata tönkretett belső táját, lelkivilágát.

** Idézzük fel Dylan Thomas találó antinómiáját: „Az erő, mely zöld szá­ ron hajt virágot, [...] Pusztítva rám ront." (Képes Géza fordítása.)

-

191

(Ő maga is metaforaként értette -végtére is a metafora ugyancsak görög szó.) Vajon mi a tűz, ha nem a folyamatosan átalakuló és átalakító energia metaforája, amely teremt és rombol, mint Visnu, miközben felemészti önmagát, ahogyan a mi testünk is?* Vagyis az emberi kondíciók kezelésekor mindenekelőtt az ener­ giát kell figyelembe vennünk és tiszteletben tartanunk - az ener­ giát, amely folyton-folyvást teremt, rombol, átalakít és megvál­ toztat. Annak tudatában, hogy az Isten szó túl sok komplexust aktivál, túl sok sajátos képzettársítást ébreszt, vagy hogy a fun­ damentalizmusnak köszönhetően beskatulyáztuk „a szigorú szülő" szerepébe, akkor szolgálhat a leginkább javunkra az iste­ nek energikus metaforájának újbóli internalizálása, ha tisztelet­ tel viszonyulunk a teremtő feszültséggel rendelkező transzcen­ dens energiákhoz, amelyek benne áramlanak valamennyi véges létező dologban. M ásképpen is viszonyulhatunk saját életünkhöz: ha belátjuk, hogy m indig is az energia erőtereiben mozgunk. Ilyen energia-erőmező, erőtér vagy energiarendszer az, amelyet az ókori görögök a Moira, az iszlám világ pedig a Kismet vagy fátum („sors") szóval illet. Ez a véges teremtés energiája, a maga korlátaival és határaival. M indannyian egy bizonyos személynek születünk, saját genetikai kóddal, szülőpárral, kulturális háttér­ rel, zeitgeisttel („korszellem"), és mindannyiunkat nagym érték­ ben meghatároznak, behatárolnak és korlátoznak ezek a realitá­ sok. Ugyanakkor abban az erőmezőben mozgunk, amelyet proorism osnak (latinul: praedestinatio) vagy V égzetnek neve­ zünk, s amely a lehetséges következmények és eredmények egy­ re táguló tartománya. A végzet (predesztináció) magában fog­ lalja mindazt, amivé válni csak képesek vagyunk. És a sors (fátum) és a végzet útkereszteződésében, mint Ödipusz Cithaeron vadonjában, ott áll a korlátolt emberi lény, a maga sajátos dinamikájával: egyéniségével, részrehajló szemléletével, az ön­ ámítás és önbecsapás képességével.* Amit a „tragikus látásm ód" kifejezésen érteni szoktak, az nem valamiféle morbid életszemlélet, hanem egy 2600 évvel ezelőtti lenyűgöző, intuitív felfogás, amely szerint az életek, ame* A tragikus látásmód tanítványai számára ismerős fogalmak ezek: kharakter, hamartia és hübrisz.

192

-

Amor fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt!

Ami igazán fontos

lyeket mi építünk fel, valójában hatások és lehetőségek kibogoz­ hatatlan szövevényeinek, döntéseink következményeinek öszszessége. Később - jóval később, már ha egyáltalán - nem szívesen ismerjük el, hogy az általunk meghozott döntések a személyiségünket, korlátolt látásmódunkat és azt a feltételezé­ sünket tükrözik, hogy eleget tudunk ahhoz, hogy eleget tudhas­ sunk. A tragédia „ajándéka" nem a pusztulás, hanem az alázat, miután feltehetően szert tettünk jól tájékozott tudatosságra és szuverén m ódon irányítjuk az életünket. A tragikus látásmód célja em lékeztetni bennünket arra, hogy sohasem tudunk eleget ahhoz, hogy eleget tudhassunk, ugyanakkor továbbra is dönte­ nünk kell, és mindig is felelni fogunk döntéseinkért, vagy a dön­ tések halogatásáért, elkerüléséért. A mélypszichológia névvel illetett tudom ány foglalkozik e miriádnyi tényezők egyvelegé­ vel, amely valójában egy kései tökéletesítése őseink kezdetleges, intuitív észleléseinek. Ami számunkra a pszichológia, azt őse­ ink számára a mítoszok jelentették, amelyek dramatizált form á­ ban jelenítették meg a tudattalan dinamikáját és motívumait. Nehéz feladat érzékelni és m egkülönböztetni egymástól az erő­ mezőket, miközben azok nap mint nap megmutatkoznak az éle­ tünkben és abban is, ahogyan hatással vagyunk másokra. A tra­ gikus látásmód és a mélyterápia is szemüveget kínál nekünk, amelyen át szemlélhetjük saját történelmünk különféle szintjeit és textúráit. Rákényszerülünk arra, hogy feltegyük a kérdést: Vajon miféle forgatókönyvek részét képezik a döntéseink, ame­ lyek a tudat számára ismeretlen energiamezőket szolgálnak? Ez pedig fontosabb annál, mint hogy döntéseink „helyesnek" vagy „helytelennek" mutatkoznak-e. * * *

Az előző fejezetben konstatáltuk a történetek erejét, és azt is, hogy szükségünk van ezek tudatosítására, és arra, hogy korri­ gáljuk őket, amikor m egtehetjük és képesek vagyunk rá. A „tör­ ténetek" e metaforájának létezik azonban még egy rétege. Mint láttuk már, m indannyiunknak van egy, azaz valójában számta­ lan története. Pontosabban megfogalmazva: történettel rendel­ kezik m inden emlék, reflexszerű reakció és komplexus, amely csak aktiválódik bennünk. Egy komplexusban például - függet­

-

193

lenül attól, hogy hány évesek vagyunk vagy hogy életünk me­ lyik időszakában járunk - megnyílik alattunk a padló, amelyen addig m agabiztosan álltunk, és lezuhanunk pszichénk alagsorá­ ba, egy kiszolgáltatott kisgyermek jelenébe, aki kétségbeesetten vágyik mások helyeslésére. Egy másik komplexus esetében a zsarnok szerepét játsszuk, aki - ellentmondva állítólagos érték­ rendünknek - ráerőlteti az akaratát másokra, és ezt bármikor képes egy kész ideológiával alátámasztani. Vagy, egy harmadik komplexus esetén, azt tapasztaljuk, nem rendelkezünk az alap­ vetően szükséges felhatalmazással arra, hogy azt érezhessük, amit érzünk, vagy hogy arra vágyjunk, amit valóban szeret­ nénk, m iközben a külvilág kifejezetten könnyed és tökéletes em­ bernek láthat bennünket. Mindhárom eset egy-egy történettöre­ dék, amely valamely mitologikus erőmezőt képvisel, és amikor egy ilyen energiájú értékrend hatalmába kerít bennünket, akkor - tudatosan vagy tudattalanul - , olyan döntéseket hozunk, amelyek révén módszeresen követjük saját forgatókönyvünket. Erre vezethető vissza az életünkben ismétlődő számos minta, annak ellenére, hogy azt hisszük, szabadon és tudatosan élünk, összhangban deklarált értékrendünkkel. Az energiatöredékek, amelyek e történetekhez társulnak, rendelkeznek a képességgel, hogy bitorolják a tudatot, egy időre átvegyék az ego irányítását, és aktiválják a viselkedési formákat a múlt szolgálatában. Csak a tudat illúziója - az, hogy teljesen jelen vagyunk ebben a pillanat­ ban - teszi lehetővé számunkra, hogy nemet mondjunk a sokféle módszerre, amelyekkel a múltnak teszünk szolgálatot. Mint azt William Faulkner regényíró megállapította egy helyütt: „A múlt nem halott - sőt, még csak el sem múlt." Az összes ilyen - nagy hatású - történettöredék mélyén azon­ ban más, átfogóbb történetek lüktetnek, amelyek életünk szá­ mos, változatos helyszínén felszínre kerülnek. Hadd illusztrál­ jam ezt néhány példával. Stephen, egy harmincnyolc éves szociális munkás leikéből fa­ kadó életet élt, arra törekedve, hogy „megjavítson" másokat, miközben elszabotálta saját életutazását számos kényszeres és önromboló döntésével. Szenvedett attól, hogy elhidegült az édesapjától, egy olyan férfitól, aki hol levegőnek nézte őt, hol pedig kíméletlenül becsmérelte. Az apa tüdőtágulásban szenve­ dett és már a halálán volt, amikor Stephen meglátogatta, egy

194

-

Ami igazán fontos

utolsó kísérletet téve a kapcsolatteremtésre. „Miért nem szeret­ tél engem ?" - kérdezte ziháló apját, aki elhaló hangon sorolni kezdte az indokokat. Az egyik, amelyikre mindmáig em lék­ szem, így szólt: „Tízéves korodban beledobtad az egyik játéko­ dat a vécébe, nekem pedig szét kellett szednem az egészet, hogy kivehessem belőle." Stephen ezután otthagyta apját, aki rövide­ sen meghalt. „Odaadta nekem az egyetlen ajándékot, amelyet valaha is kaptam tőle" - magyarázta Stephen. „Mindvégig ab­ ban a m eggyőződésben éltem, hogy nem voltam jó gyerek, bár­ mit jelentsen is ez. És végül megkaptam az egyetlen ajándékot tőle - a bizonyosságot, hogy nem rajtam múlott, hanem az apám volt teljesen hülye." Szerény ajándéknak tűnhet, de ne feledjük, hogy Stephen egész életét egy „történet" szolgálatában élte ad­ dig - igaz, pontatlanul emlékezett rá, de mégiscsak egy olyan történet volt ez, amelyben ő egy érdemtelen gyermeknek minő­ síttetett. Későbbi döntései közül igen sok ennek a történetnek a folyománya. Azzal, hogy átemelte ezt a történetet a tudatosság küszöbén, Stephen előtt megnyílt a lehetőség, hogy másfajta döntéseket hozhasson, és m egszabaduljon egy múltbéli átkozott történet terhétől. Idővel még arra is képessé vált, hogy bizonyos fokig m egbocsásson az apjának, miután elgondolkodott azon, vajon miféle történeteket szolgálhatott apja tudattalanul, mi tör­ ténhetett vele, amitől ennyire megkeseredett és elítélő lett m á­ sokkal szemben. Biztosra vette, hogy önmagát is utálta az édes­ apja. Jung egy helyütt megállapította, hogy a gyermek számára nem létezik nagyobb teher, amelyet el kell viselnie, mint saját szülei m eg nem élt élete. A Stephenre nehezedő teher tehát nem csak abból állt, hogy apja tudattalan történetét kellett élnie: vál­ lalnia kellett azt a feladatot is, hogy jóvátegye saját internalizált apakomplexusát, m ásrészt apja láthatatlan történetét is. Miután m egszabadult ettől a sorsát meghatározó történettől, Stephen képessé vált arra, hogy eldöntse, megfelelő szakmát választott-e magának vagy pedig olyan, őt magát rabul ejtő küldetést, hogy segítsen helyrehozni mások történetét. Nagyobb mértékű tudatosság hiányában képtelenek va­ gyunk arra, hogy megbirkózzunk a fátummal. Enélkül a foglyai maradunk. M indannyiunknak kötelessége megvizsgálni éle­ tünk meghatározó viselkedési m intáit és feltenni a kérdést: miféle „történetet", „forgatókönyvet" szolgálhatunk ezekkel.

Ámor fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt!

-

195

Ha megértjük cselekedeteink „mozgatórugóját", vagyis a visel­ kedésünket kiváltó okot, kiderül: nem követtünk el őrültsége­ ket, hanem nagyon is logikusan cselekedtünk. A magyarázat le­ het például az, hogy pontatlanul vagy egyenesen félreértelmeztük a világot, vagy hogy az olvasatunk csak egy bizonyos időpont­ ban vagy adott helyen volt igaz, de az is lehetséges, hogy meg­ örököltük egy másik ember történetét, amely azonban - a tudat­ talanban maradva - továbbra is elég nagy befolyással rendelkezik ahhoz, hogy diktálja a mi történetünket, s ezáltal kirajzolódóban lévő életmintánkat is. Vizsgáljuk most meg Naomi esetét, aki rideg és távolságtartó anyával élt együtt, az édesapját pedig soha még csak nem is látta. Magáévá tette (internalizálta) az általa megélt anya/leánygyer­ mek kapcsolat üzenetét: „Nem fogod megkapni anyádtól azt, amire szükséged van, mégis jobban teszed, ha vigyázol rá, mert ő az egyetlen számodra létező személy." Naomi a harmincas évei­ ben járt már, amikor kapcsolatba került egy erősen nárcisztikus hajlamú és goromba nővel, és azon kapta magát, hogy ez a társ szexuális, anyagi és érzelmi téren is kihasználja őt, mégis tehetet­ lennek, erőtlennek érzi magát ezzel a kiszipolyozással szemben. Csodálkozhatunk-e azon, mi, akik bizonyos távolságról szemlél­ jük, ismerjük jelenének előzményeit s az azokhoz társuló „utasítá­ sokat", hogy rabszolgája a múltnak? Milyen gyakran ismételjük meg mi magunk is - mindannyian - az ehhez hasonló, szótlan „instrukciókat"? Mennyi időre volt szüksége Naominak ahhoz, hogy felismerje: a partnere ugyanazt az ismerős szülő/gyermek forgatókönyvet játssza és játszatja vele, amelyben őt gyakorlatilag kisemmizik, amelyben a másik fél uralkodik, és amely szerint mégis jobban teszi, ha kitart mellette és ragaszkodik hozzá, mert ez az egyetlen emberi kapcsolat, amely megadatott számára? És mennyire szégyenteljes és megalázó érzés bármelyikünk szá­ mára felfedezni „utasításaink" tulajdonképpeni eredetét és felis­ merni a fátum titkos keze munkáját. Vagy vegyük Franklin példáját. Érzelmileg éretlen, de manipulatív szülők gyermekeként korán megtanult kifinomult eszkö­ zökkel manipulálni másokat, hogy így érjen célt náluk. Miután internalizálta szülei manipulatív stílusát, könnyen ment neki a csábítás - úgy az üzleti életben, mint a szerelem terén. Tudta, mit szeretnének hallani tőle a nők. Gyöngéd és érzékeny volt, ha ezt

196 -

Ami igazán fontos

várták tőle, de határozott és irányító is tudott lenni, ha ez volt az elvárás. Hiába volt azonban sikeres a nőknél: kiüresedett és ötve­ nes éveire el is magányosodott. Addigi élettörténetének bizarr kétértelműsége és ellentmondása ezt üzeni neki: „Csábítsd el és manipuláld a másikat, amilyen célból csak akarod, de ne kerülj közel hozzá, mert a végén még ő fog kisajátítani téged." Több tu­ catnyi párkapcsolata volt már, de egyik sem bizonyult tartósnak, mert a lelke mélyén retteg attól, hogy leragad egy kapcsolatban. Mi történne, ha őt ejtené „csapdába" a másik fél, és ezzel hozzá­ kötné magát akár az alkalmatlansághoz, akár a dominanciához, amit pedig ő várt el a többiektől? Láthatjuk, hogyan játszódik le ebben a múlttal terhelt történetben az, amit Freud „a kényszerű­ ség ismétlődésének" nevezett, vagyis annak igénye, hogy újból átéljük az eredeti történet dinamikáját, még akkor is, ha ez előre tudható és fájdalmas következményekkel jár. Franklint terápiája során megsemmisülésszerű élményként érte, amikor felismerte a szüleitől átvett történet erejét és a komplexust, amely ennek kö­ vetkezményeképpen jött létre.* Tudatos életében arra törekedett, hogy erkölcsösen éljen, de rájött, hogy újra meg újra manipulálja mások pszichéjét, és m iu­ tán elhagyja őket, ő maga megsebzettnek, kifosztottnak és ha­ szontalannak érzi magát. Ahhoz, hogy szabadulni tudjunk egy ilyen történet hatása alól, vagyis az átvett, megörökölt narratíva sugallta kudarcok nyomasztó terhétől, arra van szükség, hogy elism erjük a sors hatalmát, és egyszersmind küzdjünk is domi­ nanciája ellen. Nézzük meg Jennell példáját is, aki nárcisztikus szülők leánya­ ként született, akik elvárták tőle, hogy az ő értékrendjük szerint éljen, olyan férfihoz menjen feleségül, aki megfelel az ő elvárása­ iknak, és legyen az ő fogalmaik szerint „sikeres". Jennell sokat sírdogált a rendelőmben és csődtömegnek tartotta magát. Vajon miért jutott erre a következtetésre, amikor eszes, tehetséges és ön­ * Az ilyen komplexust „puer aeternusnak" vagy nőnemű alakban „puella aeternusnak" nevezzük, ami „örök gyermeket" jelent. Azoknak az embe­ reknek az életét, akik valamikor megtapasztalták valamelyik szülő domi­ nanciáját, továbbra is a szülő-imágó vezérli, ezért az illető egyik kapcso­ latból a másikba „táncol át", miközben retteg attól, hogy a Másik hatalmába keríti őt. (Lásd Marie-Louise von Franz Tlíe Problem ofPuer Aeternus című művét, amelyben részletesen elemzi ezt a komplexusfajtát.)

Ámor fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt!

-

197

magát fenntartani képes, értékes ember? Nos, a szülei továbbra is rombolták az önbecsülését, kritizálták és tanácsokat osztogattak neki. Nem tetszett nekik a munkája, nem kedvelték a férjét, nem értettek egyet az elveivel. „Miért vagyok ilyen boldogtalan és ilyen sikertelen?" Jennell többféleképpen is megfogalmazta ezt a kérdést. És nem hitt nekem, amikor azt mondtam neki, szerintem kifejezetten heroikus és sikeres ember. Nagyon is az. Amikor Jen­ nell megkérdezte, hogyan lehetséges ez, azt feleltem, észre kelle­ ne vennie, hogy valahányszor csak rosszul érezte magát érzelmi­ leg gyermekkora óta - akár kamaszkorában, akár főiskolásként vagy most, felnőttként - , az mindig annak volt köszönhető, hogy a készen kapott „forgatókönyvet" követte, vagyis nem a saját tör­ ténetét, hanem valaki másét élte. Bár a legfontosabb felnőttkori döntéseit már a szülei akaratának ellenére hozta meg, ezt még­ sem a lázadás szellemében vagy túlkompenzálásképpen tette. Közösen jutottunk el arra a következtetésre, hogy a szülei forgatókönyve valójában sohasem szólt őróla, sokkal inkább azt a célt szolgálta, hogy nyugodtabb legyen a lelkiismeretük egy-egy döntésüket követően. Röviden megfogalmazva: egész életre szóló konfliktusos kapcsolatuknak nem az volt a lényege, hogy szeressék őt, hanem hogy kielégítse a szülők saját nárcisz­ tikus indíttatású erőfeszítéseit, hogy megerősítsék ingatag kap­ csolatukat a szelffel. Jennell valóban heroikus és sikeres ember volt, mint m ond­ tam neki, mert végül sikerült helyén kezelnie a kapcsolatát a sa­ ját leikével, vagyis azt részesíteni előnyben a szülőkkel kapcso­ latos komplexusok helyett: másféle döntéseket hozott és ezáltal megteremtett maga számára egy másik történetet. Természete­ sen továbbra is élt benne az az igény, hogy kedvében járjon a szüleinek, amiért cserébe szeretetet, védelmet és támogatást várt tőlük, de már nem ez a mély, érthető szükséglet hozott ön­ álló döntéseket helyette. Jennell „sikeres" volt, mert kockára tet­ te a tehetségét, érzelmi életét, társadalompolitikai értékrendjét röviden: felnőtté vált és ebben a mi eredetiséget nélkülöző, közhelyesítő korunkban ez nagyon is tiszteletre méltó ered­ mény. Bár továbbra is célpontja ezeknek a régi üzeneteknek, Jen­ nell kitartóan tapossa a maga útját, keresve az ösvényt a külön­ féle kelepcék között, amelyeket a fátum állított számára. Ezért neveztem őt heroikusnak.

198

-

Ami igazán fontos

Harcolni a fátummal és szeretni azt Azt hiszem, eljutottunk már a lényegig: módunkban áll átírni, megváltoztatni a magunk történetét a tudatunk révén, kocká­ zatvállalással, bátorsággal, energiabefektetéssel és kitartással. A hosszantartó terápia azonban csak az egyik lehetséges m ód­ szer a szabaduláshoz, m iután felismerjük, miféle történeteket internalizáltunk, hogyan kényszerítik rá ezek újra meg újra a múltat a jelenünkre, és m iként képezzük le a m últban kapott út­ mutatásokat a lehetőségek tágabb keretébe. Jóm agam gyakran nyilatkozom úgy, hogy a mély terápiának nem a „gyógyítás" a tulajdonképpeni célja, hiszen a humán kondíció nem betegség. Igen, a hétköznapi létezés valódi, csökönyösen ellenálló problé­ máit kezelni kell, a tudatosság és a szándékosság erőforrásaira hagyatkozva, hogy megtaláljuk a megoldást ezekre. A m élyterá­ pia valódi hozadéka - mint egy valóban tudatos életé is - az, hogy az ember elmélyülten beszélgethet életutazása értelméről. Ennek hiányában másoktól átvett forgatókönyv szerint élünk: nem a saját életünket, hanem egy felszínes életet, vagy olyat, amely alárendelt különféle komplexusoknak és ideológiáknak. Igen ám, de mi van a történetnek azon részeivel, amelyeket m egváltoztatni nem áll módunkban, amelyek ellenállnak elfoj­ tásainknak, figyelemeltereléseinknek, legőszintébb és legna­ gyobb erőfeszítéseinknek? Lehet, hogy ehhez vissza kell tér­ nünk ahhoz, amit elődeink paradox módon amor fatin ak, saját sorsunk szeretetének neveztek. Hogyan harcolhat valaki a saját sorsával, és törhet utat m a­ gának egy kiteljesedettebb élet felé úgy, hogy eközben még sze­ resse is a sorsot, különösképpen annak korlátozó, fájdalmas mozzanatait? Ez a problém a term észetesen a legrégibb filozó­ fiai talányok közé tartozik - a szabadság és determináció dilem ­ m ájának nevezzük. Ő szintén bevallom, ahogy egyre idősebb leszek, egyre inkább felismerem saját életmintáimat, de azokat is, am elyeket a terápiákon részt vevők sorsai mutatnak, és bár nem szívesen, de arra a következtetésre jutottam, hogy sokkal kevésbé vagyunk szabadok, mint gondoljuk. Továbbá úgy látom, hogy a napjainkban kapható úgynevezett önsegítő szakirodalom műveinek többsége nem elég hasznavehető, mert figyelmen kívül hagyja az élet összetettségét, és elhallgatja, m i­

Amor fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt! -

199

lyen sok fáradsággal jár és m ekkora elkötelezettséget igényel a változás, ráadásul olyan univerzális csodaszert ígérnek a szer­ zők, am ely aligha bizonyul kellően hatásosnak valamennyi esetben. Ezek a mindennapos sérelmek, amelyek lelkünk m é­ lyéig hatnak, szinte mindig csalódással, kiábrándulással vagy további önostorozással járnak, mert figyelmen kívül hagyjuk a fátum nagy hatalm át vagy másképpen fogalmazva az istenek szuverenitását. Egészítsük ki ezt azzal az alázatra késztető em ­ lékeztetővel, hogy a tudattalan valóban tudat nélkül való, és ez a tény még inkább arra késztet bennünket, hogy tiszteletben tartsuk a nagy erejű áramlásokat, amelyek sodornak bennünket egy végtelen, sötét tengeren. Az ego-tudat számára a legcsalókább az, hogy a psziché vál­ toztatja az alakját - olyan, mint egy ezerarcú, állandóan változó kirakójáték, amely kifelé mindig változtatja megjelenési formáit, de ezek mélyén dinamikus minták bújnak meg, láthatatlan foly­ tonosságot és állandóságot biztosítva. A jó öreg tengeristen, Próteusz is ugyanígy megtéveszt bennünket - mindegyik hullám más és más, törékeny és változó, de a tenger végső soron mindig is az apály-dagály és az áramlás matematikai pontossággal ki­ számítható, örök törvényeit fogja szolgálni. Bár egyre inkább tudatában vagyok a meghatározó erőknek, amelyek áthatják az életemet, egész pályafutásomat a tanításnak és a terápiának szenteltem: olyan felhatalmazó közreműködők ezek, amelyek révén kiszélesíthetjük a tágabb lehetőségekhez vezető keskeny ösvényt, miközben m agánemberként elisme­ rem, hogy talán a legdurvább determinizmus éppen a szabad­ ságról alkotott csábító fantáziában rejlik. M indezekkel szemben vajon milyen konkrét helyzetekben viselkedünk úgy, mintha va­ lóban szabadok lennénk? - fogalmazta meg a kérdést Jean-Paul Sartre egy helyütt. Méltóságunknak, erkölcsi döntéseinknek, felelősségünknek nem egyedüli forrása az, ha a szabadság fan­ táziájának megfelelően cselekszünk, egyfajta egzisztenciális lá­ zadás részeként: ugyanez értékrendünk szükségszerű és m úlha­ tatlan alapja is, különben nem lennénk többek, m int passzív játékszerek egy irántunk közömbös világegyetem vagy a kifür­ készhetetlen istenek kezében. Lehet, hogy nem „szeretjük" a sorsunkat, de ettől még szerethetjük magát az életet, amelyet sikerült kiragadnunk a fátum szorításából.

200 -

Ami igazán fontos

Amivel tartozunk a fátumnak Ha szabadok lennénk - mégpedig annyira szabadok, mint ami­ lyennek hisszük magunkat - , akkor az életünknek viszonylag könnyen tudnia kellene gondoskodni önmagáról. Mindig a megfelelő, m egelőzést szolgáló döntéseket hoznánk, az életünk pedig többé-kevésbé úgy alakulna, ahogyan azt tudatosan m eg­ terveztük. E könyv olvasói minden bizonnyal eléggé érettek már ahhoz, hogy mögé lássanak ennek a fantáziának. Végső soron mi is juttatott el bennünket sokféle megoldhatatlan helyzetbe, amelyek életünk holtpontjainak bizonyulnak? És ki a felelős mindezért, ha nem mi magunk? Nyilvánvalóan vannak más te­ vékeny szereplői is az életünknek, sokszor olyan szándékokkal és programokkal, amelyek ellentétben állnak a mi törekvéseink­ kel és vágyainkkal. Mint tudjuk, őseink „isteneknek" nevezték ezeket a közreműködőket, döntéseink negatív következmé­ nyeit - vagyis „az istenek" feltételezett m egsértését - pedig bűn­ n e k bélyegezték. Az istenek ebben az összefüggésben azokat az archetipikus energiamezőket jelentik, amelyekben mi magunk mozgunk, de meghaladják a tudatos életünket, valamint saját erőinket és képességeinket. A tragikus látásmód vagy m áskép­ pen megfogalmazva a bűn drámája, a büntetés és a lehetséges megváltás valójában az a történet, amelynek során ismét a m eg­ felelő viszonyba kerülünk ezekkel a felséges hatalmasságokkal. Az em berek történelmük során sokféleképpen befogadták vagy akár ideologizálták is a fátumnak életükre gyakorolt kü­ lönféle, kényszerítő erejű hatásait. A racionalizálás egyik ilyen módszere a karma fogalma. (Maga a szó Kar istenháromság ne­ vére vezethető vissza, akit szűz, anya és vénasszony inkarnációkban tiszteltek, őt tekintették az idő és a következmények urá­ nak. Számos feladata közül az egyik az események irányítása volt, beleértve „legszabadabb döntéseinket" is.) Ha elismerjük a determ inizm us hatalmát és elfogadjuk az elfogadhatatlant, vagyis azt, hogy nincs választási lehetőségünk, nem létezik al­ ternatíva számunkra, azzal megerősítjük, hogy új karmát szol­ gálunk és hozunk létre - múltbéli történetek halmazait, a követ­ kezmények csökevényes maradványait. H ajói, híven és igenlően szolgáljuk a küldetést, amelyet ez az élet hozott számunkra, ak­ kor m egszabadulhatunk a múlt ránk nehezedő terhének egy ré­

Amor fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt!

-

201

szétől, és mentesíthetjük lelkünket a következő karmikus ciklus alól. Idővel, ha kellően elfogadóak vagyunk, m egbánást tanúsí­ tunk és lelkiismeretesen élünk, végül megszabadulhatunk a múlt béklyójától, és elérhetjük a nirvánát, a nemlétezés szabad­ ságát. Ez idő alatt a mostani egónk és amit a jelenlegi életünknek nevezünk, sohasem több, mint egy ostya, amely a tudattalan végtelen tengerén hánykolódik, és a kozmosz ennél is nagyobb óceánjában. A mi korunk és világunk karmikus üzenetei közül talán az a legalattomosabb, amikor ezzel vagy ehhez hasonló útravalóval látjuk el gyermekeinket: „Sikeresnek, gazdagnak és befolyásos­ nak kell lenned, és jól kell házasodnod." Ezzel ugyanis a szüleik neurózisának szolgálatára szólítjuk fel őket, ők pedig egyre távolabb és távolabb kerülnek saját lelkűktől. A korábban már taglalt „sérült gyógyító" motívuma lehet egy másik példa, amely szintén azt illusztrálja, hogyan képes a családi környezet meghatározó normái és változatos üzenetei révén befolyásolni a gyermek egészséges törekvéseit. Az ilyen üzenetek implicit fi­ gyelmeztetése például ez: „Nem azért vagy itt, hogy a saját éle­ tedet éld, hanem hogy korrigáld mások derékba tört életútját. Azután talán... végül majd élheted a saját életedet." A gyerme­ kek pedig az ilyen nagy befolyással bíró explicit és implicit üze­ netekre reagálva életüket ezek ismételgetésével töltik, hol mene­ külve előlük, hol meg visszatérve hozzájuk, vagy drogokhoz, figyelemelterelő tevékenységekhez, pótcselekvésekhez folya­ modva próbálják korrigálni azokat, vagy továbbörökítik ezt a program ot saját gyerekeiknek. Jung egy helyütt megállapította: „a seb mögött búvik meg a géniusz", mert a persona ott fekteti be energiáit, ott rejlenek a legmegfelelőbb alkalmazkodásaink és ott a legstabilabbak a szelf és a világ iránti attitűdjeink. Sok jó származik azoktól, akik megpróbálják begyógyítani a világ sebeit, de vajon mennyire szabadok eközben ők maguk, és m i­ hez kezdtek volna az életükkel, ha szabadon szolgálhatták vol­ na a lelket, amely oly nagyszerű mindannyiunkban? M inél többet tudunk meg a genetikáról, az agy kémiájáról, a szociobiológusoktól, annál inkább megbizonyosodunk arról, hogy életünket örökölt értékrendek irányítják. Fátum szavunk latin eredetű, jelentése: 'beszélni'. Ennek alapján úgy tűnhet, a fátum révén „az istenek szóltak" - és ez minden. Ne feledjük,

202

-

Ami igazán fontos

hogy az ókorban a képzelet három sajátos, megszemélyesített Fátum -alakot - sorsistennőt - teremtett meg: Lakhesziszt, aki egyedi sorsot ad valamennyiünknek, Klóthót, aki megismétli és jóváhagyja ezeket, valamint Atroposzt, aki az ok-okozat hálóját szövögeti, és belevon bennünket az elkerülhetetlen dolgok há­ lóiba. Tegyük hozzá mindehhez az alkotóelemeket, amelyek belső törvények révén korlátoznak minden létezőt, s amelyeket Ananké személyesít meg, aki valójában a személytelen „szük­ ségszerűség", amelynek révén például minden felemelkedő lé­ tező végül visszahull a földre, ezért az élet egy lényegében el­ döntött játszm ának tűnik. Valójában legalább a következetesség javára írható azoknak, akik megadásuk jeleként feltartanák a ke­ züket a fátum ellenében, bár Emerson m egállapítása szerint ez oktondi következetesség, a csekélyértelműek rémképe. A tényezők fentiekben ismertetett egyvelegéhez hozzájárul még valami, ami m indannyiunk esetében egyedi: ez pedig a kharakter. (Maga a szó egy speciális eszköz nevéből származik.) Vannak tehát olyan összetevők, amelyek révén m egjelöltek va­ gyunk. Bár a karakter alakítható és módosítható, mindannyian rendelkezünk bizonyos velünk született, tőlünk elidegeníthe­ tetlen hajlam okkal. A közhelyszerű igazság, miszerint a sport személyiségépítő, term észetesen hazugság, a sport ugyanis mint ezt Heywood Halé Broun sportújságíró megállapította nem építi, hanem „feltárja a karaktert". Egyikünk sem vállalná magára, hogy „rossz em ber", miközben m indannyian köve­ tünk el rossz dolgokat. Ha valaha létezett volna olyan ember, aki tényleg soha semmi rosszat nem tett életében, igencsak fel­ színes, gyermekded lény lett volna - m árpedig ez az, ami iga­ zán rossz lehet. Akad-e közöttünk bárki is, aki elégedett a sorsával? Nem élnek-e m indannyiunkban határtalan vágyak, miközben képessé­ geink nagyon is végesek? Vagy elrejtettük ezt a kérdést a palá­ son, m int a divatjamúlt ruháinkat? Mivel tartozunk a sorsunknak és mi a helyzet akkor a szabadság lehetőségével? Nos, ezek az igazi kérdések. Szabatosabban m egfogalmazva: miután életet kaptunk, két dologgal tartozunk a sorsnak. Egyrészt azzal, hogy teljes életet éljünk, m ásrészt pedig azzal, hogy m eghaljunk ezért cserébe. M indannyian tartozunk az életnek a halállal - hiába is szeretné a

Ámor fati: Küzd] a sorsod ellen, de szeresd is azt! -

203

szorongó ego vagy a neurotikus civilizáció, hogy ne így legyen. Valójában nem is egy, hanem több halállal vagyunk adósai az életnek. Sokan azért tisztelik Buddhát például, mert képes volt m eghal­ ni az életnek, vagy Jézust, mert ki tudta mondani: „legyen meg a Te akaratod"* (az enyém helyett), sőt ezt is: „Ha nem halsz meg, élni nem is élhetsz." M indkét civilizációs példakép az egyéniesedés (individuáció) útját személyesíti meg: nem azt, hogy nekünk is az ő életüket kellene élnünk, hiszen ezt m egtet­ ték m ár helyettünk, hanem azt, hogy meg kell adnunk magun­ kat annak, ami még tovább csábít bennünket az élet és a halál m élységei felé. A terápia közegében például sokszor elm ond­ tam már, hogy a fájdalmas és bekorlátozó csapások ellenére, amelyek az embert érik, „az élete értelme ettől a ponttól kezdve abban áll, hogy milyen mértékig képes kifejezni magát a hely­ zete ellenére". Az egyetlen igazi betegség az elfojtás: nem futhatunk el a sorsunk elől azáltal, hogy tagadjuk annak kár­ tékony, m egbetegítő hatását. Képesek vagyunk ugyanis együtt­ működni vele, sőt olykor-olykor akár diadalm askodni is felette, a sors szabta korlátok dacára. Sok más példát idézhetnék még itt. Például azét az asszonyét, aki hangot adott szomorúságának, miszerint őt soha senki sem szerette. Neki az az életfeladata, hogy megtalálja önmaga szeretetének formáit, annak ellenére, hogy múltja rossz döntések so­ rozatából áll, amelyek mindegyike azt az üzenetet szolgálta, hogy ő méltatlan a szeretetre. Miután rájött, hogy álmai egy transzcendens helyről szólnak a tudatához, idővel jobban kezdett bízni az alkotó-teremtő szelfben, mint az életútja által generált számos komplexusban. Álomélete időről időre m eg­ ajándékozta „gyermekekkel", akiknek gondját viselhette. Elkép­ zelhetetlen volt számára, hogy cserbenhagyja ezeket a segítséget érdemlő, kiszolgáltatott porontyokat, akik nem tudnak gondos­ kodni magukról. Ugye, felismerjük ebben az ismétlődő képsor­ ban, hogy „szereti" őt valami, ami nagyobb és teljesebb, mint az ego és a komplexusok, s egyúttal arra kéri őt, hogy vegyen részt aktívan a gyógyulás folyamatában? Az asszony felismerte ezt a lehetőséget, megtanult bízni benne, és bár az élete most sem mentes a szomorúságtól és a fájdalomtól, ő maga sokkal gazda* Máté evangéliuma, 6:10/b. (Aford.)

204 -

Ami igazán fontos

gabb és jobban birtokában van képességeinek, mint korábban bármikor. Vagy idézhetjük egy másik férfi példáját, akit a versenyké­ pesség, a siker, a hatalom és a pénz motivált, és végül „térdre borult" és felismerte, hogy a csajozást és a drogozást valójában hosszú éveken át arra használta, hogy csillapítsa lelkének fájdal­ mát. M ost egy szolid és komoly kapcsolatban él, és életében elő­ ször szerelmes a saját életébe. Ezek a példák tömegesen is megismétlődhetnek, miközben azért küzdünk, hogy értelemmel bíró életet éljünk olyan közeg­ ben és olyan összefüggések közepette, amelyek fölött nincsen hatalmunk. Lehet, hogy az ókoriaknak volt igazuk a Fátummal kapcso­ latban, de lehet, hogy napjaink determinisztikus tudományos jelentései hordozzák az igazságot, vagy valóban a szamszára* vaskerekéhez vagyunk láncolva - mindenesetre azért vagyunk itt, hogy a lehető legteljesebb életet éljük. Megemeljük kalapun­ kat a fátum előtt, belátva, hogy az istenek választották ki szá­ munkra a sportpályát, amelyen találtuk magunkat, és ahol azóta is részt veszünk a mérkőzésben. A cél azonban nem a győzelem vagy a vereség, mert az eredményt már eldöntötték és irrele­ vánssá vált m ostanra.** Számunkra az a fontos, hogy ott le­ gyünk a pályán, és a lehető legnagyobb erőbevetéssel és lelkün­ ket beleadva küzdjünk mindvégig. Albert Camus ezzel a paradoxonnal viaskodott Sziszüphosz mítoszát feldolgozó írásában. Mint tudjuk, Sziszüphosz magára haragította az isteneket, ezért büntetésből örök időkig egy hatal­ mas követ kellett felfelé görgetnie egy hegyre, amely újra meg újra visszagurul a lejtőn, szintén örök időkig. A haladásra, fejlő­ désre vonatkozó modern elképzelésünk tükrében ez a kép a kozmikus hiábavalóságról kifejezetten kellemetlen számunkra. Önmagunkra úgy gondolunk, mint egy nagy dolgokra hivatott kultúrkör tagjaira, miközben ugyanúgy elfuseráljuk dolgainkat, mint bárm ikor korábban - s ezt őseink példázatai, tragédiái ha-

* A szamszára szanszkrit kifejezés, a reinkarnáció örökké forgó kerekét jelenti.

** Damon Runyon megfogalmazásában ugyanez: „Az élet mérkőzése nyolc-ötre áll... Ellenünk."

Amor fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt!

-

205

tásosan illusztrálták számunkra.* Camus azonban látni véli a hegy lábánál álló Sziszüphosz arcát, amint újra meg újra nekive­ selkedik a hiábavaló feladatnak, és... várjunk csak, nem mosoly bujkál közben az arcán? De igen. Sziszüphosz mosolyog, miköz­ ben úgy határoz, hogy elindul felfelé a kővel, s ezáltal megszerzi szabadságát az istenektől. Egy pragmatikus olvasó ennek halla­ tán így érvelhet: „Ugyan már, ugyanaz a hegy, a kő és az ered­ mény is." Az élet azonban jóval több az eredményeinknél; éle­ tünk része a hozzáállásunk is. Viktor Franki pszichológus hasonló leírást adott arról, ho­ gyan fosztotta meg őt a holokauszt a családjától, a munkájától, az otthonától és a szabadságától, azaz valójában mindentől, ki­ véve azt, amit a „végső szabadságnak" talált, vagyis a lehetőség­ től, hogy eldönthesse, hogyan viszonyul a körülményekhez, amelyek között találta magát, s amelyek fölött nincsen hatalma. M iközben gonosztevők bebörtönözték, saját lelkének - vagyis személyes etikája döntőbírójának - felügyelője ő maga maradt. Továbbra is ő dönthetett arról, hogy megőrzi-e belső szabadsá­ gát és lázadását, a lélek, a szellem és a lelkiismeret lobogó láng­ ját, hogy hozzájárul-e az őt körülvevő szenvedő közösség gyó­ gyulásához. Franki később kifejlesztette az általa logoterápiának nevezett módszert, amin az élet értelmének terápiáját értette. Arra a következtetésre jutott ugyanis, hogy élhetünk ugyan megannyi sebbel, de nem élhetünk úgy, hogy ne legyen értelme az életünknek. Jung megállapítása szerint a neurózisaink a szen­ vedés formái, amelyek még nem találták meg saját értelmüket. A szenvedés mindkét értelmezés szerint hozzátartozik az embe­ ri létezéshez, de az életünk döntéseinktől függően kiteljesedhet vagy beszűkülhet. Dietrich Bonhoeffer teológusnak röviddel ki­ végzése előtt sikerült még kicsempésznie egy levelet az egyik koncentrációs táborból. Ebben feltette a kérdést, hogy vajon Isten akarata teremtette-e azt a borzalmas helyet, a flossenbürgi koncentrációs tábort, ahová vetődött. Arra jutott, hogy nem - a * E tény történelmi ismétlődéseinek illusztrációi valósággal burjánzanak, bár többségünk továbbra sem ismeri fel, amit tanulni lehet belőlük, ne­ vezetesen azt, hogy hogyan játszik össze az arrogancia és a tudatlanság, s terem t haladásellenes körülményeket, sőt vezet hanyatlásba, am? országos (nemzeti) és személyes szinten is megmutatkozik, miközben e sorokat írom.

206

-

Ami igazán fontos

perverzitás e lepusztított tereit olyan emberek hozták létre, akik jogot form áltak az élet és halál fölötti hatalom birtoklására. Spi­ rituális feladata azonban megmaradt: mégpedig az, hogy átverekedje m agát e borzalmas körülményeken, hogy megtudja, mi Isten szándéka vele azon a helyen. így és még sokféle más m ó­ don adózunk a fátumnak, élünk teljes mértékben elismerve annak kérlelhetetlen befolyását, és az élet értelmének keresése közben még m indig élhetünk az egzisztenciális lázadás lehető­ ségével. Az élet értelmét a fátum elfogadása és ugyanakkor a szabadságunk megőrzéséért folytatott küzdelem révén találhat­ juk meg, miközben választunk különféle értékrendek közül, a lehetőségek korlátozott kínálatából. Bármit tesznek is az iste­ nek, nekünk mindig az lesz a feladatunk, hogy saját lelkünk gondviselői legyünk. Az összes jelentős vallás hagyományosan magában hordozza ezt a mély értelmű paradoxont, amely közvetlenebb módon, az isteni akaratnak való alávetésben fejeződik ki. Az iszlám szó az istennek, Allahnak való alárendelést vagy megadást jelenti, a zsidó-keresztény tradíciók az isteni akarat előtti meghajlásra szólítanak fel bennünket. Dantét idézve: „in la sua voluntade e nostra pace", a te akaratodban van a mi békénk."* Azt is tudjuk, hogy a gyógyulás misztériuma, bármilyen legyen is az, m egkö­ veteli tőlünk, hogy rendeljük alá magunkat egy magasabb ren­ dű akaratnak - a testének, a esi áramlásának - , és győzzük le kom plexusok irányította egonknak a szuverenitásról alkotott rögeszm és fantáziáját. A Tizenkét Lépés csoportok mindegyike kezdetben azzal a problémával szembesül, hogy képesek vagyunk-e elfogadni saját legrosszabb rémálmunkat, nevezetesen azt, amit nem mi irányí­ tunk. Csak azután kezdődhet el a gyógyulás folyamata, hogy beismertük: addigi kényszeres kezelési tervünk csődöt mondott. Paradox m ódon éppen ez a megadás és feladás jelenti a sors­ döntő lépést ahhoz, hogy visszataláljunk a magunk ösvényére, továbbhaladjunk a dharma útján személyiségünk kiteljesedése felé. Bárm ennyire is akadályozza vagy korlátozza fejlődésünk lehetőségeit a sorsunk, tulajdonképpeni feladatunkat eljátsszuk * Paradicsom, 3. ének, 85. sor: „ki akaratját akartatja vélünk, / és akaratja békénk." (Babits Mihály fordítása.) (A ford.)

Ámor fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt!

-

207

a sportpályán, megmutatkozik a formákban, amelyeket az iste­ nektől kapunk. Életutunk tőlünk telhető legnagyobb megerősí­ tését az jelenti, ha vállalkozunk erre a feladatra. M iközben életünk első felének programja az ego fejlesztése vagyis olyan erős éntudat kialakítása, amelynek birtokában már elválhatunk a szüléinktől és kiléphetünk a nagyvilágba, megte­ rem thetjük a magunk ideiglenes életét - , életünk második fele arra késztet bennünket, hogy gondoljuk át: No, most minek a szolgálatában fogom tovább élni az életemet? Életünk második felének nagyobbik részében az élet értelme megtalálásának igé­ nye a mozgatóerőnk. Már felkapaszkodtunk néhány hegyre, el­ értünk ilyen-olyan eredményeket, elszenvedtünk károkat, ame­ lyeket bennünk tettek, vagy mi okoztuk másoknak ugyaneze­ ket, és akkor ismét térdre kényszerülünk, és meg kell kérdez­ nünk: „Hová menjek innen és m iért?" Míg az életünk első felét azon reakciók és válaszok sorozata teszi ki, amelyeket a sors által nekünk rendelt környezetünktől érkező üzenetekre adunk, illetve azok internalizálása jelenti, az élet második fele arra kész­ tet bennünket, hogy ha valaha is szeretnénk a saját életünket élni, nem pedig valaki másét, akkor állítsuk helyre személyes autoritásunkat. Megtalálhatjuk azonban más módját is annak, hogy őszintén együtt éljünk ezzel a paradoxonnal: tartsuk fejben őseink intését, akik sokféle úton-módon és számtalan hagyomány révén is erre emlékeztetnek bennünket: „Ne törekedj se túl magasra, se túl mélyre." Minél inkább azonosulunk a fátummal, annál depressziósabbnak és lekötelezettebbnek érezzük magunkat, és minél inkább azonosulunk a szabadsággal, annál kisebb a valószínűsé­ ge annak, hogy a fátum láthatatlan kezének ténykedését fogjuk keresni életünkben. Emerson ekképpen figyelmeztet bennünket: „Mindig fizess - mert előbb vagy utóbb, de ki kell fizetned a teljes adósságodat. Az emberek és az események közéd és az igazság közé állhatnak ugyan egy időre, de ez csak elnapolás. A végén úgyis rád hárul adósságod rendezésének terhe."* Ez az élet jutott osztályrészünkül, akár jó, akár rossz ez figyelembe véve a családi környezetet, a kultúrkört, biológi­ ai-genetikai adottságainkat és a többit - és eltölthetjük a rendel* Emerson: The Writings ofRalph Waldo Emerson, 181. o.

208

-

Ami igazán fontos

kezesünkre álló időt azzal, hogy panaszkodunk és azt kívánjuk, bárcsak másképpen alakulna, de - mint ezzel mindannyian tisz­ tában vagyunk - pusztán időpocsékolás az ilyesfajta siránkozás. Találkozom néha olyan nőkkel, akik érthető m ódon zaklatottak férjük lelépése miatt, miközben egész addigi életükben őt hibáz­ tatták. M ikor fogják végre összeszedni magukat és kezdik el élni a saját életüket? Sok nő azért dühös, mert átengedte egyéniesedésének késztetését a férjének és most dühös, mert arra kény­ szerül, hogy elfogadja a tényt: vállalnia kell a felelősséget ön­ magáért. És találkoztam olyan férfiakkal, akik arról panaszkod­ nak, hogy a párjuk nem érti meg őket. Igaz, hogy soha senkivel sem érthetjük meg egymást teljes mértékben, még sok-sok évi valódi erőfeszítés árán sem. Csakhogy ezek a férfiak azt szeret­ nék, ha valaki megértené lelkűk mélységét és célját, amikor ők m aguk m ég alig kezdték el megvalósítani ezt a félelmetes tervet. Sokkal könnyebb kivetíteni az animát egy nőre, mint belátni, hogy az ember elsősorban saját lelkének gondozója, és ezt csak hosszabb idő elteltével oszthatja meg másokkal. Aki tudatában van saját múltjának vagy elgondolkodik azon, kötelességének érzi, hogy meghúzza a határt, különbséget téve az őt ért különféle hatások között, amelyek mindig is m unkál­ nak bennünk. Természetesen sohasem gondoltam volna, hogy olyan szerepekbe kerülök majd, mint amilyenekben vagyok je ­ lenleg. De ha elgondolkodom ezeken, rájövök, hogy mindegyik ugyanazokat a kérdéseket szolgálja, amelyek gyermekkorom­ ban foglalkoztattak. Egy archetipikus metaforával élve azt mondhatom, rájöttem, hogy jelenleg és mindig is Hermész isten* szolgálatában álltam. Hermész amellett, hogy isten, az istenek hírvivője és a közvetítők ura is. Én pedig - terapeuta, író és tanár minőségem ben - az istenek rejtett üzenetei elemzésének szen­ telve élem az életem. A hétköznapi életben, a terápiás ülések és más találkozások során az isteni természet misztériumaival, a páciensek tüneti kifejeződési formáival, szövegek magyarázatá­

* A hermeneutika az értelmezés tudománya, amely m anapság a szakrális szövegek m agyarázatától annak felismeréséig terjed, hogy a szakrális valójában ott áramlik a szekuláris felszíne alatt is. Hermész latin neve Merkúr, és lévén az üzenetek kézbesítője, ő szerepel a Western Union lógóján.

Ámor fati: Küzdj a sorsod ellen, de szeresd is azt!

-

209

val és a folyton változó emberi kapcsolatokkal foglalkozom. M i­ közben értelmezem és tisztázom ezeket, a misztérium új szint­ jeire kerülök, ami Hermész szolgálatát jelenti - ez az a szál, amely összeköti életem valamennyi területét, s amely iránymu­ tató energiaként mindvégig ott pulzál életutam hátterében. M indannyiunknak el kell gondolkodnunk azon, hogy miként m unkálkodnak bennünk az „istenek", mire késztetnek bennün­ ket az energiáik, és alá kell rendelnünk szolgálatkész egonkat az ő programjaiknak, ami gyakran túlmutat az élvezetekre, a biz­ tonságra, a jóllakottságra és a konszenzusos m egerősítésre irá­ nyuló vágyainkon. Ez a „heroikus alávetés" az, amivel tartozunk a Fátumnak, az isteneknek és a saját lelkűnknek is. Ez egyfelől egyfajta egzisz­ tenciális lázadás, de amor fa ti is. Szeretni saját sorsunkat annyit jelent, hogy tőlünk telhetően a lehető legteljesebben éljük azt az életet, amelyre az istenek rendeltek bennünket. Nem azért vagyunk itt, hogy utánozzuk azokat, akik előttünk jártak itt mert az az ő életük, vagyis mások életútja volt. Arra születtünk, hogy rájöjjünk, mit vár el tőlünk az élet és hogy ezt az elvárást szolgáljuk. Ez nem lemondás vagy beletörődés - nem vereség, nem fatalizmus, nem is passzivitás, hanem a „heroikus aláve­ tés" oximoronja, mivel a hős archetípusa az élet, nem pedig az ego szolgálatára teremtetett. A hősies feladatot pedig mindenütt megtalálhatjuk, ahol legyőzhetjük a félelmet és a letargiát, ahol esélyünk van a kiteljesedésre és a fejlődésre, ahol félénk elkép­ zeléseinket legyőzik a magasabb rendűek. Az ego veresége kö­ zepette az ezzel együtt járó gazdagodás áldásában részesülünk. Fiatalkorunkban még nem állunk készen arra, hogy megéljük ezt a vereséget, mert hiszünk az akarat erejében és mindenben, amit csak azzal elérhetünk. És meg kell tapasztalnunk ezt az akaratot, egészen addig, míg sor nem kerül az elszám oltatá­ sunkra, amikor is megérkezünk saját helyünkre a vadonban, ahol a még járatlan utak elágaznak a burjánzó liget felé, amely az istenek lakóhelye. Ki kell érdemelnünk a megadás képességét, mert sok min­ dent meg kell élnünk és sok nehéz időszakot át kell élnünk ah­ hoz, hogy feljogosítva érezhessük magunkat arra, amit Yeats utolsó napjaiban írt, áttekintve egész élete történetét. Fájdalom gyötörte testtel és lélekkel, letörve az élet és a kiábrándulások

210 -

Ami igazán fontos

miatt, egy olyan úti cél felé halad, ahová mindannyian törek­ szünk: saját sorsunk szeretete felé. Forrásáig készséggel követek minden történést: legyen tett vagy eszme; mindent mérek; bocsánatomra lenne! Bűntudat ha ily szív kivet, nagy édesség kezd áradni velünk; s zenghetjük jókedvünk dalát, hogy bennünket minden megáld, áldott minden, amit meglát szemünk *

Tizenkettedik fejezet Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában

...a természet örömtüzei égnek, de fojtsd el, mi a legkedvesebb néki, s mi éned legtisztább szikrája, Ember, mily gyorsan kihunyt tüze s tűnt el nyoma elménkből! G. M. H opkins: Arról, hogy a természet hérakleitoszi tűz A világegyetem csak egy röpke gondolat Isten fejéb en ... Meglehető­ sen kellemetlen ezt tudni, ha az ember épp most fizette ki az előleget egy házra. W oody A llén Az öregség mint perspektíva elviselhetetlen volna, ha nem tudnánk, hogy a pszichénk akkor elérkezik egy régióba, amelynek nem szab határt sem az idő változása, sem pedig a tér korlátai. A létezésnek ebben a formájában a születésünk halál, a halálunk pedig születés. M inden egyensúlyba kerül. C. G. Ju n g

* W. B. Yeats: Énem és lelkem párbeszéde. (Tandori Dezső fordítása.)

A legnagyobb és örök akadály az emberi ego szuverén fantázia­ képei szempontjából annak múlékonysága - s ennek ténye mé­ lyen belénk vésődött és meg is valósul sejtjeink eszkatológiája révén, sirámokkal és vitákkal tarkított utazásunk - életutunk minden egyes percében. Minden, mi felemelkedik, el is bukik egyszer, minden fel- és lemenő ági rokonunk visszatér a földbe, valamennyi mozgásban lévő test alárendelődik a tehetetlenség törvényének. A pragmatikus kérdés, amellyel szembesülünk, ez esetben a következő: M inek a megtételére késztet bennünket ez a tény, vagy minek a megtételétől tart vissza minket? És hogyan élhetnénk gazdagabban halandóságunk közepet­ te? És végül: egyáltalán számít-e valamit a halandóság? E fejezet központi gondolata az, hogy a halandóság tényének fokozott tudatosítása magunkban nem azonos a halandóságtól való féle­ lemmel. Nap mint nap rákényszerülünk arra, hogy gondoljunk

212-

Ami igazán fontos

a halandóságra, hogy ne vessük bele magunkat a triviális létbe, és ne engedjük tudattalanul irányítani magunkat e legtermésze­ tesebb emberi kondíciónktól való félelmünk által. A M artin Heidegger ném et filozófus kifejezésével élve „halál irányába mutató lénynek" nevezett ember - azaz mi magunk éberebb tudatosságának érthető módon mindig is az a tény volt az alapja, hogy mélyre nyúló gyökereink és szükségszerű irá­ nyultságunk is a megsemmisülés felé vezet. Ez a mi legfőbb gondunk, aminek tényét számos példa illusztrálja. Nekem most először Thomas Nashe XVII. századi költő A Litany in Time o f Plague (Litánia pestis idején) című költeményének egyik verssza­ ka jut eszem be róla: Kedves nékünk sok életöröm, mint a halál bizonyítja: csak játék ez mind, Nyilai közt nincsenek repülők, Beteg lévén meghalni készülök * Nashe a pestisjárvány idején írta e sorokat, amikor mindenütt jelen volt a halál, amellyel szemben ugyanúgy hatástalannak bi­ zonyultak az átlagemberek és a hatalmasságok sirámai. Szakrális és szekuláris intézmények egyaránt kudarcot vallottak: folyama­ tosan hordták a holttesteket a szekerekkel, és hamarabb meghal­ tak a leginkább együtt érző emberek, akik ott maradtak, hogy segítsenek társaiknak, mint azok, akik elmenekültek. Jómagam most olyan időszakban írok, amikor szintén mindenütt jelen van a halál - a szuverenitásunkra vonatkozó valamennyi illúziónk ellenére és annak dacára, hogy meghökkentően kitolódott az em­ beri élet időtartama - , akár a daganatos sejtekben, akár a külföldi kalandokban, a szétrobbanó véredényekben, a piactéren elköve­ tett erőszakos cselekményekben, vagy egyszerűen csak abban a formában, hogy egy reggelen valaki már nem ébred fel többé. Valamennyi közbenjárásunk, arzenálunk és csodálatos orvosi eszköztárunk a legjobb esetben is legfeljebb arra képes, hogy né­ hány évvel meghosszabbítsa itt-tartózkodásunkat, késleltetve ezzel a megsemmisülésünket. Az ettől való félelmünk - mint ezt már tudjuk - elfojtáshoz, tagadáshoz, pótcselekvésekhez és * Thomas Nashe: A Litany in Time of Plague (Litánia pestis idején).

Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában - 2 13

figyelemelterelő megoldásokhoz, énkivetítésekhez, kétségbe­ esett erőfeszítésekhez vezet, amelyekkel szeretnénk változtatni ezen a kondíciónkon, s eközben változatos, cselekvésképtelensé­ get előidéző stratégiákhoz folyamodunk. Egyik kortárs teológu­ sunk, Woody Allén a következő megállapításra jutott: „Az orosz­ lán is leheveredhet a bárány mellé, csakhogy a bárány nem fog sokáig aludni mellette." Az emberi faj életkora fokozatosan kitolódik. Igen ám, de mi­ lyen cél szolgálatában? Andrew Achenbaum adta közre a követ­ kező meghökkentő tényeket: • Az amerikai függetlenségi háború idején az amerikaiak át­ lagéletkora tizenhat év volt. • Az amerikai polgárháború idején a lakosság fele még nem töltötte be a huszadik életévét. • M ég az 1950-es években is csak a lakosság fele volt idősebb harmincévesnél. • 1980 óta a hatvanöt évesnél idősebb férfiak és nők száma 1100%-kal nőtt napjainkra, míg a századik életévüket is betöltötték száma megkétszereződött ugyanebben az idő­ szakban.* Mivel ma már igen sokan hosszabb ideig élünk, felmerülhet bennünk a kérdés, vajon lehet-e a cél maga a magasabb életkor elérése, vagy valami más? Vajon négyszer olyan gazdag, tartal­ mas és értelmes életet élünk-e, mint az ókori Görögország lakói, vagy kétszer olyan gazdagot és értelmeset-e, mint amilyen azoké az embereké volt, akik mindössze egyetlen évszázaddal ezelőtt éltek? És jobb életük lesz-e majd azoknak, akik ebben az évszázadban még nálunk is tovább élnek majd? Honnan is tud­ hatnánk? Hogyan határozhatjuk meg a „jobb" fogalmát ebben az esetben? Talán a hosszú élet lehet ennek a mércéje? És vége­ zetül... végső soron miért is kellene tovább élnünk - csak azért, mert a neurózisaink ezt diktálják nekünk? És vajon egyetért-e a világegyetem az általunk levont következtetésekkel? Freud he­ roikusnak bizonyult, amikor szembesült ezzel a kérdéssel. * Andrew Achenbaum: Older Americans, Vitai Communities: A Bold Vision fór Societal Aging. 1. o.

214-

Ami igazán fontos

M ivel nem hitt a túlvilági életben, állkapocsdaganatának végső fázisába érkezve megállapította, hogy kilépése az életből csak minim ális következményekkel jár majd, mert már hozzátette a világhoz a maga mozaikdarabkáját, vagyis mindazt, amit tudott, és am iben hitt, és mert nem volt több m ondanivalója.* Úgy tűnik, képes volt belenyugvással, bátran és végérvényesen elfo­ gadni a véget. M int ez köztudott, jelentős iparágak virágoznak az öregedés­ től, a bizonytalanságtól és a haláltól való félelmeink talaján. Egyértelm űen nő azoknak a műtéti beavatkozásoknak a száma, amelyeknek az a célja, hogy mesterséges, saját elképzeléseink szerint megváltoztatott külsőnket mutathassuk a világnak. A „heroikus óvintézkedések" kifejezéssel szoktuk jellemezni a halállal folytatott küzdelmünket, mintha a halál „ellenség" len­ ne, nem pedig a dolgok természetes rendje - függetlenül attól, hogy a természet rendjét pusztán a „természet term észetének" tekintjük-e, vagy pedig egy magasabb rendű istenség tetteinek és akaratának visszatükröződését látjuk benne. Miközben nincs semmi kivetnivaló az élet és a halál dicsőítésében, nem szaba­ dulhatunk a halál bomlasztó fantomjától. Többet mozgunk, több vitam int fogyasztunk, több műtéten esünk át, és hamarosan örökké fogunk élni, vagy legalábbis jóval tovább, a végtelensé­ gig meghosszabbítva a holnapot. A görögöknek erről is van egy történetük, mégpedig Titüoszról, aki halhatatlan volt, de meggyűlölte az életét, mert így nem volt értelme, tétje a döntéseinek. Száz évre választhatta az egyik utat, azután pedig véletlenszerűen egy másikat, így az évek - az idő tendenciózus változatai - értelmetlenül teltek számára. Végül arra kérte az isteneket, hogy mentsék fel az örök élet alól, és hadd válhasson halandóvá, hogy legyen tétje a döntéseinek, bár-

* A heroikus elfogadás dacára Freudot arra késztette Bullock, USA-nagykövet, hogy írjon egy rövid művet W oodrow Wilsonról, arról az elnök­ ről, aki a m aga beszűkült tudatú, de narcisztikusan felfuvalkodott álla­ potában hitte, hogy az isteni természet nevében beszél. Nagyszabású, de naiv látomása volt a világrendről, és senkitől sem fogadott el olyan véleményt, amely ellentmondott ennek. Más, kulcspozícióban lévő ve­ zetőkhöz hasonlóan ez a tudatlanságban élő lélek is nagy hullámokat keltett az emberiség történetében, amelyek még évtizedek múlva is viszsza-visszaverődtek az ország partjairól.

Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában

-

215

mifélék is legyenek azok. Az istenek pedig abban az áldásban részesítették, hogy teljesítették kívánságát. Ennek az ősrégi történetnek mindmáig érvényes üzenete van számunkra. Hogyan lehetséges az, hogy az ember még akkor is érezheti magát boldogtalannak és szerencsétlennek, ha elérte, amit az életben akart? Nem inkább a modern nyugati kultúr­ körről szóló mítosz ez, ahol az elődeink számára még elképzel­ hetetlen anyagi javak megszerzése nemhogy elégedettséghez vezetett volna, hanem közönyt és csömört, neurózisokat és szo­ ciális zavarokat szült? Titüosznak megadatott az, aminek elé­ rése a mi vélelmezett célunk - a halhatatlanság - , de ő végül meggyűlölte ezt az ajándékot. Mindenképpen elgondolkodtató ez a példa: velünk is megeshet, hogy rájövünk, amit szeret­ nénk - mármint amit a komplexusok által befolyásolt egonk sze­ retne - , valójában nem szolgálja az érdekünket, ha életünket egy átfogóbb kép részeként, távlatból szemléljük. (Ne feledjük, hogy az ezt illusztráló történet immár több mint 2500 éves.) Csak azért, hogy lássuk, mennyire időtlen ez a dilemma, menjünk vissza a még távolabbi - az Iliász és a Biblia keletkezé­ sének idejét ezer évvel megelőző - múltba, Kr. e. 2750-be. Egy, a nyugati civilizáció bölcsőjében, a mai Irak területén keletkezett írásos emlék,* a Gilgames-eposz hasonlóképpen dramatizál egy történetet, amelytől mindmáig visszhangoznak az archeológia** csarnokai - egy olyan tudományágé, amelynek etimológiája egy archaikus, szótlan szó visszhangzó állandóságát sugallja. Gilgames nagyszerű hős, aki félig isten, félig ember, s eleinte az anarchikus libidót és a mások feletti nyers hatalmat testesíti meg. Idővel azonban hatalma is mérséklődött, kulturáltabbá és emberibbé vált, egyrészt a „feminin" energiával való találkozása nyomán, amelyet egy szentélybeli prostituált képvisel, akitől megtanulja a kapcsolatok fontosságát, másrészt saját árnyékával, Enkiduval kötött barátsága révén. Később, amikor elveszített ba* A szöveget tartalm azó táblákat a mai Moszul nevű településen, Irakban találták meg: ez a földrajzi térség olyannyira kulcsfontosságú volt és m aradt, hogy az itteni vérontásokról napjainkban is rendszeresen hall­ hatunk a hírekben. ** Arché (ősi, primális) + logosz (szó, kifejezés). Mint Gerhard Hauptm ann megfogalmazta: elődeink mítoszaiban „a szótlan szó" ősrégről eredő visszhangját halljuk.

216-

Ami igazán fontos

Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában

rátja miatt szomorkodik, miközben egyre közeledik saját halála, Gilgames kétségbeesetten keresi a halhatatlanságot. Csalatkoznia kell, s ekkor felteszi a kérdést: Mi az, ami valóban számít? A vá­ lasz pedig - sok ezer évvel megelőzve a Prédikátor könyve ha­ sonló értelmű tanácsát - az, hogy következetesen el kell végeznie hétköznapi feladatait, szeretnie kell azokat, akik szereplői a vilá­ gának, valamint alá kell vetnie magát az istenek akaratának. Ez a tanúságtétel az ókori Irakból arra emlékeztet bennünket, hogy a külsőségeinkben, civilizációs formáinkban megmutatkozó különbségeink ellenére ugyanazok a kérdések foglalkoztatták mindazokat, akik előttünk jártak itt, mint bennünket: kiteljesíteni önmagunkat, kiépíteni és ápolni kapcsolatainkat, teremtő-alkotó módon munkálkodni egy esetlegesen létező világ határain belül, és teljesebb életet élni a halál árnyékában. * * *

Vajon nem valamilyen ego-probléma húzódik valamennyi őszinte erőfeszítésünk, hárításunk és a tény mögött, hogy a megsem m isülést érezzük legfőbb gondunknak? Végtére is léte­ zik az ego, és szükségünk is van rá, mivel összegyűjti az energi­ át, amely nélkül nem végezhetnénk el a tudatossággal, szándé­ kossággal, céltudatossággal, etikai döntésekkel kapcsolatos feladatainkat. És nem volt-e tökéletesen igaza Freudnak, amikor kilépett az egojából és Gautáma Buddhához hasonlóan átlátott az illúziókon, amelyek hatására az ego egyik vagy másik kom p­ lexus rabszolgájává vált? Nekem miért kellene tovább élnem, mint az őseim éltek egykor? És hosszabb ideig kellene-e élnem, mint az olvasónak? Túl kellene-e élnem a gyermekeimet - ami egy általam személy szerint már megtapasztalt, mélységes szo­ morúsággal együtt járó borzalom - , szenvedést okozva néhány valóban jó embernek, és elrontani az ő napjaikat örökre?* Vagy egyszerűen csak „felnőnöm " kellene, és elfogadnom a tényt, hogy legközelebb már valószínűleg maga a leples Kaszás fog kopogtatni az ajtómon? És képes leszek-e - reményeimnek m eg­ * Számos példa közül elsősorban kollégám, Charlotte Mathes And a Sword Shall Pierce Your Heart és M. J. Hurley Brant When Every Day Matters című könyveire gondolok.

-

217

felelően - azt mondani, amikor eljön, hogy: „Nos, most rajtam a sor. Szerénységemnél sokkal jobb emberek sem éltek ilyen hoszszú életet, és nem is lehetett részük ilyen nagy kiváltságban, mint nekem ."* Hiszem és remélem is, hogy így lesz. De nem kizárt, hogy még akkor is lesz különvéleményem róla. Az emberiséget mindig is foglalkoztatta a halál utáni élet gondolata. Ha létezik túlvilág, akkor az egy másik élet, mint a mostani. De addig is itt vagyunk, ezzel az életünkkel... pillanat­ nyilag legalábbis. Az az igazság, hogy függetlenül attól, mit m ondanak az emberek, erre a kérdésre senki sem tudhatja a választ, pedig mindenki a neurotikusokra jellemző hévvel állít­ ja, amit állít. Intuitív alapon logikusnak hangzik, hogy ez az energiarendszer nem szűnik meg létezni a halálunkkal, de az biztos, hogy valahová máshová kerül. És vajon az ego-tuda­ tunk továbbra is jelen van akkor, hogy tudja, értékelje a tényt, bárhol legyen is? Emlékszem egy idős hölgyre, aki a szomszéd­ ságunkban lakott, és beszélgetett arról a tervéről velem, aki ak­ kor még gyermek voltam, hogy hamarosan már a mennyország aranyló utcáit fogja róni. Zsenge korú lévén akkor még nem ér­ tettem a metaforákat, s azon tűnődtem, vajon valóban fémből lehetnek-e azok az utcák. De nem kérdőjeleztem meg ebbéli meggyőződését. És remélem, hogy valóban ott van, és megtalál­ ta a helyet, ahol pihentetheti fáradt lábát. És az érvelésen túl azt is remélem, hogy viszontláthatja korábban elveszített szeretteit. A lélek állandóságának gondolata valami anyagtalan, transz­ cendens alkotórészt tulajdonít a testnek. De vajon - tehetjük fel a kérdést Ham let testvérünkhöz hasonlóan - mivé leszünk az­ után, hogy eltávoztunk az élők sorából? Leikekként, szellemek­ ként fogunk talán lebegni valahol, porhüvelyünktől különváltan, vagy pedig lesz saját testünk akkor is? És vajon melyik fejlődési fázisban szerezzük vissza azt? A még totyogó gyerme­ kében vagy az idős emberében öltünk ismét testet, akik mind* Remélem, nem hangzik indokolatlannak és ide nem valónak, de vélhe­ tően hosszú életemmel szembe azoknak a gyermekeknek a valóságát állítom, akiket marhavagonokba gyűjtve Auschwitzba szállítottak. Míg jómagam, aki a kortársuk vagyok, több ezer kilométernyi távolságra on­ nan biztonságban érezhettem magam, őket torz eszmék fanatikusai le­ mészárolták, egyszerűen csak azért, mert annak születtek, akinek, és mert ott születtek, ahol.

218-

Ami igazán fontos

ketten bizonytalanul járnak? (Vagy ez már a metafora túlzásba vitt, betű szerinti értelmezése?) Anyósom például szívbemarkolóan töprengett, miután több amputáción is átesett: „Vajon azon a helyen ismét épek lesznek-e a tagjaink?" Őmiatta remélem, hogy igen. És egy szép napon, minden észérvnek ellentmondva, mint ezt korábban már megvallottam, remélem, hogy ismét ta­ lálkozom Shadrach nevű, drága lhasa apso kutyámmal, aki rendszeresen megjelenik álmaimban, és akihez nap mint nap beszélek, amint útban a munkahelyem felé odaérek egy bizo­ nyos kanyarhoz. Sok hívő ember fenntartás nélkül elfogadja vallása alapítója vagy vezetői kijelentéseit, és hirdeti Jézus vagy Mohamed és má­ sok ígéreteit. Megint mások a nihilizmusban hisznek. És vannak, akik szerint pontosan olyan lesz a túlvilági életünk, mint amilyen­ nek elképzeltük. Sartre amiatt aggódott, hogy a túlvilági élet a pokol lehet mások számára, Woody Allén szerint pedig egy kis helyiség lehet, ahol egy biztosítási ügynök felolvassa a kötvény teljes szövegét, s ez évszázadokig tart. Billy Collins költő úgy véli, azok közülünk, akik klasszicisták, ott találják majd Edith Hamiltont és az ő őrült, háromfejű kutyáját, azok számára pedig, akik egyszerűen csak megcsömörlött modernisták vagyunk, van ott egy helyiség, zajos légkondicionálóval, ének- és tánckarral, csa­ csogó lányokkal. Más költők pedig, mint Wallace Stevens és Step­ hen Dunn* ismételten bizonygatták, hogy megtanultak lemonda­ ni a bizonytalan ígéretekről és teljesebb életet élni ebben a romlott, drága, nagyon is isteni természetű világban. M egint mások, így a judaizm us követői is azt az elképzelést támogatták, hogy az ember leszármazottai révén túlél, ami bizo­ nyos m értékig természetesen igaz, még ha csak genetikailag is. De nem valószínű-e az, hogy három vagy négy nemzedék múl­ va a jelenlegi mindenképpen feledésbe merül? Idézzük csak fel Shakespeare 154 szonettjét, amelyeket jórészt a londoni színhá­ zak pestisjárvány miatti bezárása idején, az 1590-es években írt, lényegében egyetlen, a következő gondolatra épülő témát dol­ gozva fel: „Te és én is meghalunk, a versek azonban nem, ezért mindketten tovább élünk majd ezekben a sorokban." Ezért az­ * Vö. például Wallace Stevens Sunday Morning és Stephen Dunn A Postmortem Guide című műveit.

Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában

-

219

tán, m iközben a kripták megteltek, a lélekharangot óránként kongatták, s a halottakat szekérszám hordták a tömegsírokhoz, Shakespeare saját halálfélelmét az irodalom általi halhatatlan­ ság gondolatával csillapította. Egy modern szerző, Archibald M acLeish azonban kifejezetten megkérdőjelezi ezt az Erzsébet kori fantáziát egy versében, amelyben a szerelmes azt mondja a szeretett személynek: „Nézd, te és én meghalunk majd, s e vers olvasói is, a papírlap porrá válik, úgyhogy nem áltatom magun­ kat a halhatatlanság illúziójával, inkább csak azt mondom, egy­ szerűen, hogy láttalak téged ott állni a kapuban, körvonalaid kirajzolódtak a hátad mögötti nap fényében. Igen, láttalak téged."* Ez a legjobb szerelmes vers, amelyet valaha is olvastam, emellett a legőszintébb is, amelyet erről a témáról találtam.** Csakhogy az az igazság, hogy nem tudhatjuk. Testvérünk, Hamlet ezt mondja távozásakor: „a nem ismert tartomány, melyből nem tért meg utazó",*** ám csak kevés hiteles adatot kapunk támpontként, nincs senki, akinek tanúvallomásában modern kori intelligenciánk birtokában m egbízhatna bárm elyi­ künk. E. M. Forster regényíró is hasonló megállapításra jutott: a gyermek és a halott ennek a történetnek az a két szereplője, akik a leghitelesebb tájékoztatást adhatnák nekünk a végső kérdé­ sekről, csakhogy ők - mint ez köztudott - hallgatásba burkolóz­ nak. Felidézhetjük a haldoklás öt fázisát is, amelyet Kübler-Ross így fogalmazott meg: tagadás, düh/indulat, alkudozás, depreszszió és elfogadás... már ha egyáltalán sor kerül az elfogadásra. (Emlékszem, anyám, akinek nyelőcső- és gyomorrákja volt, ami­ kor haldoklott, arra kért, hogy ismételjem el neki ezeket a fáziso­ kat, amit meg is tettem. Mire ő ezt mondta: „Legalább nem a tagadás fázisában vagyok.") Vagyis akkor mire megyünk mindezzel, ha intellektuális ér­ telemben őszinték, érzelmileg pedig érettek szeretnénk lenni,

* Vö. Archibald MacLeish: Nőt Marble Nor the Gilded Monuments. ** Ezt az állítást cáfolhatja Charles Baudelaire Egy dög című verse, amely­ ben a lírai én az út szélén heverő, bomlásnak indult, a legyek tömegétől feketéllő, széthulló állattetem leírását adja, s emlékezteti szerelmét arra, hogy egy napon ő maga is hasonló látványt fog nyújtani. Milyen romantikus emberek is a franciák! *** Shakespeare: Hamlet, III. felvonás, 1. szín.

220-

Ami igazán fontos

m égis többé vagy kevésbé érintettek vagyunk ebben a talány­ ban? Jung bölcs megállapításra jutott ezzel kapcsolatban: A zok az emberek, akik a legjobban féltek az élettől fiatalkorukban, később ugyanígy szenvednek a halálfélelemtől. Amikor még fiatalok, azt mondhatjuk róluk, hogy gyermeki ellenállással viszonyulnak az élet elvárásaihoz - és ugyanezt kellene állítanunk róluk, amikor már idősek, mert ugyanúgy tartanak az élet normális követelményeitől. Olyannyira meggyőződésünkké vált, hogy a halál egyszerűen csak a vége egy folyamatnak, hogy közönségesen eszünkbe sem ju t cél­ ként és beteljesülésként értelmezni, annak ellenére, hogy a feltörek­ vő, fiatal életet céljai és szándékai tekintetében minden további nél­ kül annak tartjuk *

Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában

-

221

hibáztatnak, ostorozzák önmagukat, vagy gyengítő bűntudattal élnek együtt. Nem érdemes ezt az utat választani. Paradox módon éppen a halandóságunk az, amely értelmet ad az életünknek, mint ezt Titüosz is felismerte. A halandóság azt jelenti, hogy igenis számítanak a döntéseink. Vagy nem álla­ pította m eg talán a rendkívül művelt dr. Sámuel Johnson, hogy semmi sincsen, ami jobban felfokozná az érzékenységünket, mint egy kötélhurok fenyegető közelségre? Az ilyen pillanatok­ ban ism erjük fel, hogy nagyon rövid, intenzív életre van csak időnk. Vajon sokkal hosszabb élettartamunk van-e, mint a szent­ jánosbogárnak, ha az örökkévalóság távlatából tekintünk magunkra? A szentjánosbogár „fénykibocsátása" viselkedési minta, párzási jel­ adás. A hímek „pislogása" bizonyos ismétlődést mutat, miközben abban reménykednek, hogy választ kapnak rá egy nősténytől egy „villantás" formájában. A 200fa j mindegyike saját jelzőrendszerrel rendelkezik... A szentjánosbogarak két évig lárvaként élnek, a talaj­ ban élő férgekkel táplálkoznak, és mindössze két hét adatik meg ne­ kik felnőttként - csak 14 éjszaka élvezhetik a röpülést, a „fényadást" és az udvarlást, azután mindennek vége szakad. Ez az idő ugyan igen rövid, de annál intenzívebb *

Jung felismerése, hogy elszakadtunk az életerőtől és annak törvényszerű programjától, arra késztet bennünket, hogy ismét elővegyük ezt a problémakört. Miközben az ego újra és újra ko­ rábban alkalmazott védekező mechanizmusaihoz folyamodik, kibontakozó természetünk egy másikat támaszt. Nem csoda, hogy neurotikussá válunk, becsapva érezzük magunkat e két késztető erejű realitás által, és kiszolgáltatottakká válunk a leg­ mélyebb félelmeknek, eszképista (a nyomasztó valóság elől szó­ rakozásba vagy ábrándozásba menekülő) fantáziaképeknek, a pótcselekvés és a figyelemelterelés silány formáinak. Van valami, amit közvetlen módon és számtalan alkalommal megfigyeltem pszichoterapeuta minőségemben: azt, hogy sok­ kal jobban viselik a haldoklást azok, akik úgy érzik, kockázatot vállaltak és általában véve a saját életüket élték. Egyikünk sem képes arra, hogy m indent belezsúfoljon az életébe, vagy hogy mindig megfelelően döntsön, ráadásul a „jó döntések" sokszor másféle, előre nem látott következményekkel járnak együtt. Nyilvánvaló azonban, hogy azok a legjobban kiszolgáltatottak a félelemnek, azok éreznek a leginkább megbánást, tiltakoznak és vádaskodnak a leghevesebben, akik nem vállalták a kockázatot, hogy azzá legyenek, akik és akik nem vállalkoztak az élet utazá­ sára. Miután saját múltjukat megalkuvások tarkítják, másokat

Nos, örök hálával és nagy köszönettel tartozunk azoknak az elrettenthetetlen tudósoknak, akik megoldották számunkra ezt a rejtélyt! Nem érdekes, hogy miért használhatjuk az „élvezte" szót egy „projektív azonosulásban" a szentjánosbogarak 14 éjszakája végigélésének jellemzésére, vagy hogy miért érdekelhet ez ben­ nünket, a lényeg a tény, hogy érdekeltek vagyunk és érintettek is ebben a kérdésben. Mert mi vagyunk azok a neurotikus „bes­ tiák", akiket Nietzsche így nevezett: „a beteg állat" - akik meg­ átkozottak a tudatossággal, a morbid gondolkodás és az előrelá­ tás képességével, amelyek mindegyike szükséges alkotórésze az egzisztenciális szorongásnak. Nekünk is csak rövid, intenzív idő adatik meg, és eközben képesek lehetünk ugyan figyelemelterelő röpülésre, csilloghatunk és villoghatunk, de életünk java részé-

* Jung: Seele und Tód (Lélek és halál) (In: A psziché szerkezete és dinamikája). CW8, 797. bekezdés.

* Paul Recer: Scientists Solve Firefly Mystery. The Associated Press, 2001. június 28.

222

-

Ami igazán fontos

ben tudatában vagyunk mindennek. Rövid látogatásunk ezen a bolygón bátorságot és ésszerű mértékű méltóságot követel tő­ lünk, mi azonban ennek ellenére gyakran esünk áldozatul az ön­ ámításnak, az elfojtásnak és a depressziónak. Leghősiesebb példaképeink egyikét Platón hagyta ránk, Szókratész élete utolsó óráinak leírásában. Athén bölcsét halálra ítélik, demokratikus módon, de előítéletesen ítéletet hoztak fö­ lötte, m égpedig hamis vádak alapján. Tanítványai menekülésre biztatták a nyilvánvalóan igazságtalan igazságszolgáltatás m i­ att. Csakhogy Szókratész hűséges polgára volt a városállamnak, tartotta magát annak törvényeihez és ítéleteihez, és készen állott kiinni a bürökkel teli poharat. Amikor a halálról kérdezték, azt mondta, az lehet a Nagy Álom, ami azt jelenti, hogy megpihen­ het. Ha pedig létezik túlvilági élet, akkor örömmel néz elébe a találkozásnak és beszélgetéseknek az őt m egelőzően eltávozott filozófusokkal. Emellett vonzónak találta az utazást a halál felé, m ert a gondolkodó lelket m indig is hívni fogja a misztérium és a kiteljesedés, ami annak tiszteletéből, megismeréséből, annak való alárendeléséből és a mélyreható átalakulásból következik, amely ezek hatására megy végbe. Méltósággal, szenvedéllyel és m élységeiben megélt élete révén Szókratész olyan példát m uta­ tott, amelynek mindmáig van jelentése számunkra, nem is anynyira filozófiai következtetéseinek, hanem életének köszönhe­ tően, amely a kíváncsiság és feddhetetlenség jegyében telt.

Ahol a psziché és a lélek találkozik Vagyis akkor mi a maradandó, ha maradandó egyáltalán vala­ mi? Mi nem múlik el? Mi biztosítja a folytonosságot, ha létezik ilyen? E kérdés megválaszolásához vissza kell kanyarodnunk az alapokhoz. Mi is a psziché? A görög eredetű psziché szó eredeti jelentése: 'lélek'. (Két etimológiai gyöke van: a 'lélegzik'jelenté­ sű ige (psychein) és a pillangó. Az előbbi sejteti a láthatatlan élet­ erőt, amely átjárja az anyagot és „anim álja"* azt, vagyis lelket * Az animál ige töve a latin Telek'jelentésű anima. Ezek szerint még az az „anyag-bestia" is, amik mi emberek vagyunk, anyag, amelybe lélek leheltetett.

Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában - 223

életet - visz belé, az utóbbi pedig a rejtélyesen szép, nehezen megfogható átalakulásra utal.) Ne feledjük, hogy állandó mozgásban van ennek a könyvnek az anyaga is, amelyet most olvas az olvasó, a kéz, amellyel fogja, s az elme, amely gondolkodik az olvasottakon, vagyis mindez dinamikus, azaz az ige, nem pedig a statikus főnév megfelelője. Vagyis akkor mi az, ami állandó, ami állandóan éber, és ami a folytonosságot biztosítja? A psziché. Ezek szerint tovább kell vizsgálnunk az ego és a psziché kap­ csolatát. Konkrétan megfogalmazva: Akármit is gondolunk, érzünk, hiszünk, remélünk a magunk behatárolt egója révén, az a szó szoros ér­ telmében irreleváns a halandóság misztériuma szempontjából. A halállal vagy olyan gyökeres változáson megy keresztül az ego, amelynek mi­ kéntjéről még csak fogalmunk sincsen, vagy pedig megsemmisül. Akár­ hogyan is van, vélekedésünknek és véleményünknek mindössze ekkora metafizikai súlya van - és nem több. Csak vélemények és vélekedések. Ha pedig valóban van túlvilági élet, akkor annak másmilyen életnek kell lennie, mint amilyet az ego elképzel, ha pedig csak a megsemmisülés vár rá, akkor rokonai vagyunk a szentjánosbogaraknak - az önreflexiók járulékos sajátosságaival és az ezekkel együtt járó szorongással. Hogy kezelni tudjuk ezt a megalázó helyzetet, nemcsak az elfojtáshoz és a figyelemelterelés, pótcselekvés formáihoz, ha­ nem túlzásba vitt nosztalgiához is szoktunk folyamodni. A nosz­ talgia szó etimológiája szerint „honvágyat" jelent, s azt fejezi ki, hogy az ego nagyon is ragaszkodik a múlthoz, még ha az a bol­ dogtalanságot jelenti is számára, mert fél a változástól és a fejlő­ déstől. Ez a hozzáállás akadályoz bennünket leginkább abban, hogy fokozzuk elköteleződésünket az élet és a halál misztériu­ mával. Az a feladatunk, hogy előrehaladjunk az életben - ez az út sok halálon keresztül vezet, amelyekkel napi rendszeresség­ gel találkozunk. Saját történelmünk során m inden jelentős m oz­ zanat, változás, amely a fejlődést, kiteljesedést jelenti, együtt jár valamiféle veszteséggel is: ezt az árat kell fizetnünk azért, hogy egy lépéssel előrébb jussunk életutazásunk során. Legyen az akár annak megtanulása, hogy egyedül menjünk át az út túlol­ dalára, vagy felnőjünk annyira, hogy gondoskodjunk m agunk­ ról, amikor ezt senki más nem teszi meg, vagy akár az a pillanat, amikor megtanulunk valóban szembesülni a veszteséggel és a

224

-

Ami igazán fontos

halállal. Paradox módon mindig azáltal gyarapodunk, hogy el­ veszítünk valamit. A nyereség ára valami másnak az elvesztése: a kiteljesedés dialektikája mindig valami olyasminek a halálát hozza, amihez ragaszkodunk. Természetesen szeretnénk tiszte­ letben tartani a múltat, legyen szó akár barátokról, családról, egykori otthonainkról, de csábító bűvészmutatvánnyá válhat szám unkra az ezekhez való túlzott ragaszkodás, aminek révén megpróbáljuk kikerülni személyes fejlődésünk következő fázi­ sát. Tisztában vagyok vele, hogy mindez túlságosan is racioná­ lisnak hangzik, pedig nem vagyok bolond, vagy legalábbis nem egészen. Létezik érzelmi, tényleges ár, amely a fejlődés velejáró­ ja, és szükségszerűen elszenvedünk eközben veszteségeket is, de a túlzott mértékű kötődés, azaz ragaszkodás magának az életerőnek az ellensége. Jung ékesszólóan írt az emberi élet második felének lélektaná­ ról. Ennek kapcsán egy alkalommal erre a következtetésre jutott: Nincsenek iskoláink a negyvenegynéhány évesek szám ára... A val­ lásaink mindig is iskolákként működtek a múltban, de vajon hányán tekintik annak őket napjainkban? Az emberi lények aligha érhetné­ nek meg hetven vagy akár nyolcvan esztendőt, ha a hosszú életnek nem lenne valamiféle értelme az emberi fa j szempontjából nézve... A kárki is alkalmazza a reggel törvényét délután, annak fizetnie kell ezért: az ár pedig lelkének sérü lése* Nos, ennyit a nosztalgiáról... Vizsgáljuk meg, mi következik Jung megállapításából. Tuda­ tosabb lényekként és felelősségteljesebben kell élnünk az életün­ ket, akár létezik túlvilági élet, akár nem. Jómagam szeretném hinni, hogy létezik, hiszen van ego-tudatom, mégis úgy kell él­ nem, m intha nem létezne. Ez nem az élethez való depresszív hozzáállás melletti érvelés, és nem is a carpe diem felhatalmazása a mértéktelenségre. M indössze annak állítása, hogy szükséges körültekintően viszonyulnunk ehhez a témához. Egyik kollé­ gám, aki kizárólag halálos betegekkel foglalkozott, azt mondta: körülbelül egyharmaduk depresszióba zuhant, ami aláásta és * Jung: The Stages ofLife. In: The Structure and Dynamics of the Psyche, CW 8, 786. bekezdés.

Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában

-225

megfertőzte életük hátralevő részét; nagyjából egyharmaduk az ő kifejezésével élve - „végigtáncolta az éjszakát"; mintegy egyharmaduk pedig a beszűkülés helyett az elmélyülésre, a vál­ tozásra és a kiteljesedésre fordította a rendelkezésére álló időt. Henry Jam es utolsó szavai állítólag ezek voltak, ahogy közele­ dett felé a halál: „A h ... ez az a híres dolog." Ha nem is ejtette ki ezeket a szavakat, akkor is rá vallanak: James élete végéig vér­ beli író maradt. Jung megállapításai nemcsak azt sugalmazzák, hogy a ter­ mészetnek vagy az isteni természetnek lehet olyan célja velünk, amely túlmutat az egyszerű fajfenntartáson, és az élet első felé­ nek szentjánosbogár-létén, hanem azt is, hogy mindannyiunkat egy másfajta pszichológiára késztet az élet úgynevezett második fele.* Ha a halandóság által megkövetelt érettséggel foglalko­ zunk a misztériummal, akkor észrevehetjük, hogy változnak a céljaink, mégpedig lényegesen. M egtanuljuk értékelni a m élysé­ get a bőség helyett - az alázatot az arrogancia, a bölcsességet a tudás, a fejlődést a kényelem és az értelmet a lelki nyugalom he­ lyett. És elkezdjük elfogadni, hogy értelmet kereső, értékteremtő anim ával felruházott anyagból készült lények vagyunk, és hogy a halál valójában életutazásunk egyik eredménye. A misztéri­ ummal való ilyen - fejtörést okozó - foglalkozás a lélek emel­ kedését szolgálja. Ha hárítani próbáljuk ezt a lélekfeladatot, bármilyen formában tesszük is, akkor a naiv illúziókba, pótcse­ lekvésekbe, éretlenségbe és felszínességbe menekülünk. Ha meghátrálunk a halál elől, akkor az életünk elől is m egfutamo­ dunk. Szintén Jung figyelmeztet bennünket erre: A természetes élet a lélek táptalaja. Aki nem tart lépést magával az élettel, az megreked, merev és rideg marad. Ezért van, hogy sokan fásultakká válnak időskorukra, a múltba révednek és ragaszkodnak ahhoz, mert lelkűk mélyén titokban rettegnek a haláltól... de nem * Napjainkban, amikor hosszabb ideig élnek az emberek, ezt akár a har­ madik harmadnak vagy negyedik negyednek is nevezhetnénk. H am a­ rosan eljöhet az az idő, amikor „hét korunk", azaz életszakaszunk lesz, mint ezt Shakespeare is megírta Ahogy tetszik című darabjában (II. felvo­ nás, 7. szín: Jacques: „Színház ez az egész világ, s merő / Szereplő mind a férfi, nő: mindenki / Föl és lelép; jut több szerep is egy / Személyre; felvonásaik a hét kor.") (Rákosi Jenő fordítása.) (Aford.)

226

-

Ami igazán fontos

fű z i őket élő, eleven kapcsolat a jelenhez. Az élet útjának felétől va­ lójában csak az marad életben, aki készen áll meghalni az élet szá­ m ára* M eghalni - vagyis megszűnni létezni - az élet számára: ez nyilvánvalóan oximoron az ego szempontjából. A valóságban az az élő, érző és érzékeny lény, aki szól hozzád, és te, akivel én m ost beszélgetek, mindig is együtt vannak, és kölcsönösen m eghalnak az élet közepette. Saját jelentőségünk felnagyítása m int társadalm i tendencia, a politikai színészkedés, a fájdalomcsillapítás, az énkivetítés gyermekeinkre és kulturális-civilizá­ ciós helyettesítőkre, a menekülés a halhatatlanságról alkotott fantáziaképekbe egyre inkább eltávolít bennünket önm agunk­ tól, az önm agunkkal való azonosságunk m isztériumától és ettől a sürgető kérdéstől is: Mi végre vagyunk itt? És bármilyen elm élet legyen is a válasz erre a kérdésre, az csak elm élet marad - vagy, és ez a gyakoribb eset, m egideologizálása egyéni vagy az em beri fajra jellem ző, szorongás által vezérelt kom plexu­ sainknak. M iközben nem szándékozom tiszteletlenül viszonyulni a túlvilági életbe vetett hit egyetlen megnyilvánulási formájához sem, azt szeretném, hogy ne tekintsük eldöntendő - igennel vagy nem m el megválaszolható - kérdésnek ezt, mert akkor elkerüli figyelmünket annak mélysége és összetettsége, jóllehet az élet m indig is éppen ennek felismerését várja el tőlünk. Egy­ felől hosszú múltja van a túl világi életbe vetett hitünknek, más­ felől sokan mások ugyanilyen hevesen tagadták a létezését. Lé­ tezik azonban középút a két véglet között: ha tiszteletben tartjuk és toleráljuk magát a misztériumot, és tiszteljük a szimbolikus képi világokat, amelyek autonóm módon kerülnek elő a pszi­ chénkből. Jung ezt a középutat kereste: Valaha valaki feltehetően kitalált egy Istent és különféle dogmákat, és az emberiséget az orránál fogva vezette ezzel a „vágyvezérelt" kitalációval. Ennek a vélekedésnek azonban ellentmond az a lélektani tény, hogy a fejü n k kifejezetten alkalmatlan szerv arra, hogy kitaláljon vallási * Jung: The Sóul and Death, i. m., 800. bekezdés.

Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában

-

227

szimbólumokat. Ezek nem is a fejünkben születnek, hanem valahon­ nan máshonnan származnak, talán a szívből, de biztosan egy mé­ lyebb lelki szintről, amely nagyon kevéssé hasonlít a tudatosság­ ra... Ezért van jellegzetesen „kinyilatkoztatás" jellege a vallási jelképeknek... Nem is kigondolt szimbólumok ezek, hanem épp el­ lenkezőleg: a növényekhez hasonlóan kifejlődtek mint az emberi psziché természetes megnyilvánulási form ái * Ez a középút azt várja tőlünk, hogy tiszteljük a jelképképződ­ ményeket, amelyek tagadhatatlanul és egyetemlegesen vannak jelen a lelkivilágunkban, anélkül, hogy át kellene alakítanunk azokat a vélelmezett metafizikai vagy eszkatológiai „bizonyos­ ságokká". Képesnek kell lennünk arra, hogy megkülönböztes­ sük a pszichológiai igazságokat az empirikus igazságoktól, valamint mindkettőt a személyes komplexusoktól, de felismer­ jük azt is, hogy a psziché vagy lélek jelképei valójában szintén empirikus realitások. Az „objektív psziché" tanulmányozása azt bizonyítja, hogy a halál és az újjászületés jelképei időről időre felbukkannak, kul­ túráról kultúrára és korszakról korszakra haladva, és ezért a lé­ lektani valóságunk valamely lényegi részét képviselik - olyas­ valamit, ami mélyebben húzódik, mint a vágy vagy a projekció.** M iután megvizsgáltuk - és talán beismertük gyermekded vá­ gyunkat, hogy fennmaradjon ego-tudatunk - az újjászületés vagy a túlvilági élet archetípusa formáinak és kifejezési módjai­ nak állandóságát, továbbra is tiszteletben kell tartanunk. Jung fejtegetése szerint:

* Uo., 805. bekezdés. ** A gnosztikus hagyomány szerint Pleroma (a világtó-tenger, az istenség székhelye; a görög szó jelentése: 'teljesség' - aford.) az isteni természet teljessége, a létezés talaja, míg az Arkhónok azok az elemi erők és hatal­ mak, amelyek testet öltenek és irányítják azt. Többek között Jahve is ez utóbbiak közé tartozik. Ez a vízió hasonlít a kollektív tudattalan kon­ cepciójához, amely archetipikus kifejezési formákban jelenik meg a világban, beleértve az isteneket és a mi hétköznapi életünk sokféle for­ máit és m ozzanatait is. Ezek a dinamikus formák mozgatnak bennünket és visznek végig személyes életünk biológiai, társadalmi és spirituális pályáján, de kollektív történeteinken is.

228

-

Ami igazán fontos

A tapasztalat azt mutatja, hogy a vallások semmiképp sem tudatos építmények, hanem a tudattalan psziché természetes létezéséből f a ­ kadnak, és valamilyen módon adekvát kifejezési form át biztosítanak neki. Ez magyarázatot ad egyetemes elterjedtségükre és arra a ha­ talmas hatásra, amelyet az emberiségre gyakorolnak a történelem kezdete óta, s ami egyébként érthetetlen lenne, ha a vallási jelképek nem fejezn ék ki az ember lélektani természetének legalább minimá­ lis igazság ait* Végső soron nem mi hozzuk létre tudatosan ezeket a szimbó­ lumokat, legalábbis nem tudatosabban, mint az álmainkat, ha­ nem épp fordítva: azok teremtenek meg bennünket! Ez az egész azonban rejtélyes, egyidejűleg fenyegető és érdekes is a parányi ego számára, amelyet „önmagunknak" nevezünk. Egy ilyen találkozást a transzcendens energiákkal odakint és idebent is ve­ szélyesnek érzünk, mert megkérdőjelezi az ego fantáziájának szuverenitását: „Én az vagyok, akinek gondolom, érzem és hi­ szem m agam ." Ugyanakkor érdekes is, mert áthelyezi az egót egy tágabb valóság kontextusába, a lélek birodalmába, amelyet történetileg isteni természetnek tekintünk. Jung egy helyütt így határozta meg a neurózist: „egy mellőzött isten", ami kudarcos kapcsolatot jelent ezzel a misztériummal és ezekkel az archetipi­ kus formákkal. Miközben egyesek érdekesnek találják a nyitott misztériumot, mások számára félelmetes ugyanez, ezért vissza­ menekülnek a félelem irányította „meggyőződéseikhez", és viszszatérnek a konszenzusos megerősítéshez. Hadd találkozzanak csak a valósággal, hogy választhassák a valódit, és éljék ennek megfelelően az életüket. A misztérium azonban fennmarad, és teszi a dolgát velünk, hiába is folyamodunk olyan önvédelmi mechanizmusokhoz, mint az elfojtás és a megerősített félelmek. Bármilyen félelem vezérelte elmeszüleményről van is szó, abban biztosak lehetünk, hogy előbb-utóbb felülkerekedik majd a valóság. Mint ezt Róbert Frost költő írta egy helyütt: mi körben ülünk, és feltételezünk, miközben a titok középen ül és „tud". Vannak közöttünk, akik képesek lesznek elviselni az ellentmon­ dásosságot, és teljesebbekké válnak azáltal, hogy felfedezik a misztérium egyre mélyebb rétegeit. Másokat a „bizonyosság" * Jung: Lélek és halál, 805. bekezdés.

Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában - 2 2 9

vágya motivál. Végső soron azonban mindannyiunk életét a misz­ tériumok fogják irányítani, nem pedig a meggyőződéseink és bi­ zonyosságaink. Mert a végén nagyon is méltónak bizonyul majd a tiszteletünkre, alázatosságunkra az, ami meghaladja elmeszüle­ ményeinket, meggyőződéseinket és elfojtásainkat, bármi legyen is az. Ez az élet értelmének megtapasztalását jelenti. Ha azt sze­ retnénk, hogy legyen értelme az életünknek, meg kell értenünk, hogy azt nem akkor fogjuk megtalálni, amikor kikötünk egy bizo­ nyosság, valamely meggyőződés mellett, mert bárhol találjuk is ekkor magunkat, az a hely hamarosan alkalmatlannak bizonyul majd számunkra. Az élet értelme a meggyőződéseinktől, a tör­ vényszerű haláloktól és az újjászületésektől való eltávolodásunk­ kor mutatkozik meg - meglepő, még nem tapasztalt megérke­ zésként pedig azt éljük meg, ami az új eltávolodások után szükségszerűen következik. Ez az élet értelme. Matthew von Unwerth kiváló könyvében, amelynek a Freud's Requiem (Freud rekvieme) címet adta, beszámol egy esetről, ami­ kor Freud egy pszichoanalitikus és okleveles „karakter", Lou Andreas-Salomé és Rainer Maria Rilke költő társaságában sétál­ gatott pazar nyári virágok között. Andreas-Salomé és Rilke is azt mondta, nem tudták élvezni a virágok szépségét, mert túlsá­ gosan is zavarta őket azok m úlékonyságának tudata - tudták, hogy perceken belül elhervadnak és hogy ők, a virágok szemlé­ lői is eltávoznak majd. Freudot felkavarta a halál elleni tiltako­ zásuk, aminek ott a helyszínen és egy értekezésben is hangot adott, amelyet ezt követően A múlandóságról címmel írt: eszerint sohasem leszünk képesek megtapasztalni az örömöt, ha nem fo­ gadjuk el a veszteség tényét is. Az öröm előfeltétele a pillanat ajándékának elfogadása, miközben tudjuk, hogy az tiszavi­ rág-életű. Ezért aztán vonakodunk megérteni, hogy a halandó­ ság mint komoly fenyegetés szintén ajándék a számunkra, mert amellett, hogy megkülönbözteti egymástól a triviális és mara­ dandó dolgokat, arra késztet bennünket, hogy gondolkodjunk el azon, mi az, ami valóban fontos számunkra. Unwerth később megjegyzi, hogy amikor Freud szenvedni kezdett a torokráktól, aminek feltehetően a sok szivarozás volt a kiváltó oka, úgy döntött, nem hagy fel a dohányzással, s tette ezt abban a tudatban, hogy ezzel talán sietteti a halált. Kívülállók lévén annyit moralizálhatunk Freud elhatározásáról, amennyit

230-

Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában

Ami igazán fontos

csak akarunk, de vajon nem lehetséges-e, hogy ekkor csak a saját neurózisunkról teszünk tanúbizonyságot az eset kapcsán, és hogy a félelm et aktiválja bennünk Freud döntése? Unwerth erre a következtetésre jutott: „Akármilyen meggondolatlanságnak is tűnik így, utólag okoskodva, Freud elhatározása, hogy továbbra is dohányozni fog, az ő szemével nézve logikus folyománya le­ hetett annak a meggyőződésének, hogy az élet értéke nem egy­ szerű számítgatás kérdése, hanem alapvetően és lényegét tekintve kinek-kinek saját személyes döntése. Freud számára az élet - szeretet/szerelem és munka révén való - élvezésének ké­ pessége határozta meg annak értékét. Eltökélte magában, hogy képességeihez és lehetőségeihez mérten a legteljesebben fog élni - bárm i legyen is az ára."* Nehogy azt gondoljuk, hogy Freud nárcisztikus vagy eszképista (a valóság elől menekülő) volt. Gondoljunk bele, hogy olyan emberről van szó, aki túlesett jó néhány sugárkezelésen, számos m űtéti beavatkozáson, szájpadlását fémprotézis helyet­ tesítette, miközben még egy aszpirint sem volt hajlandó beven­ ni, nehogy az elhomályosítsa az elméjét. Olyan ember volt ő, akit jóm agam csodálok, annak ellenére, hogy vitatom egyes el­ méleteit. Azoknak is csodálattal adózom, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy olyan értékek szolgálatába állítsák életüket, am e­ lyek valóban fontosak számukra - vagy ugyanezért véget vesse­ nek az életüknek. Amennyiben a morál vagy a szentimentalizmus nevében véleményt m ondunk döntéseikről, ítéletünkben valószínűleg keverednek saját félelmeink az ő elszántságukkal. * * *

Ily m ódon továbbra is nyitott marad a halandóság kérdése és az is, hogy miféle értelemmel bír a halandóság számunkra - és ez így van rendjén. Saját klinikai gyakorlatom, hasonlóan Jung és sok más klinikai pszichológus és pszichiáter tapasztalataihoz, azt támasztja alá, hogy a psziché nem fordít sok energiát a halál­ ra. Tény, hogy sokan látják saját haláluk képeit álmaikban, és gyakran aggódnak amiatt, hogy az ilyen álomképek előrejelzik * Unwerth: Freud's Requiem: Mourning, Memory and the Invisible History of a Summer Walk, 167. o.

-

231

küszöbön álló halálukat, de nincs tudomásom olyan esetről, amikor ez bekövetkezett volna. Az első álomról, amelyet itt ismertetek, egy negyvenéves páciensem számolt be terápiája so­ rán: „Egy kórházi ágyban fekszem. Belép a szobába kedvenc nagynénikém, Bernice, és azt mondja: »Julianne, ideje m eghal­ n o d ^ Mire én azt felelem: »Rendben van.«" Ez a nagynéni Julianne legkedvesebb, őt leginkább támogató rokona, akiben m in­ dig is megbízott. Talán éppen ezért választotta éppen őt a pszichéje egy olyan hiteles személy képviseletére, aki lelkivilá­ gának üzenetét közvetíti. Negyvenéves korára Julianne lezárta életének első felét, amelyet elsősorban a különféle szerepkörök - anya, hitves, háziasszony - határoztak meg, és most egy másik utazásra hívatott, hogy személyiségének többi vetületét fejleszt­ hesse. Egója - érthető módon - félt ettől a haláltól, de honnan származik maga az álom? A psziché ezt az utat választotta, hogy kifejezze, ideje meghalnia - azaz megszűnnie létezni - a hasz­ nos, de már megvalósított és talán kimerült és kimerített identi­ tásként, és továbblépnie egy másik irányba. Nem juthatunk el ugyanis oda - az új és tágasabb helyre - , ha nem szűnünk meg létezni a régi számára. „Ha nem halsz meg, élni sem fogsz." Másfelől azok, akik nyilvánvalóan haldokolnak, sokszor álmodnak utazásról vagy átkelésről. Jól tudjuk, mit gondol az ego a haldoklásról - „fenntartással" kezeli azt. De mit szól hozzá a psziché? Jung erre a m egállapításra jutott: M eghökkentő számomra, hogy mennyire nem fontos a halál a tu­ dattalan psziché számára. Úgy tűnhet, mintha a halál egy viszony­ lag lényegtelen dolog lenne, vagy a pszichénk egyszerűen csak nem foglalkozik azzal, hogy mi történik majd magával az egyénnel. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a tudattalant viszont mindvégig ér­ dekli, hogyan hal meg az illető, vagyis az, hogy a tudat hozzáállása révén alkalmazkodik-e a halálhoz vagy sem * Nyilvánvaló, hogy a pszichét nem nyugtalanítja a halál, leg­ alábbis nem úgy, ahogyan a tudatos egót zavarja. Nagyon is le­ hetséges, hogy a természet nem mutat többé érdeklődést irán­ tunk, miután már betöltöttük mindazokat a funkciókat, amelyek * I. m., 809. bekezdés.

232

-

Ami igazán fontos

rendeltettek nekünk. Az is lehetséges, hogy kockázatos vállalko­ zás azon morfondírozni, a psziché vagy lélek fennmarad-e vala­ milyen formában jóval az után is, hogy az ego élete már véget ért. M int ezt korábban már kifejtettem, mindegy, hogy mit gon­ dolunk tudatosan erről a kérdésről: ez gyakorlatilag irreleváns. Az a releváns, amit a természet „gondol" rólunk, és amit a pszi­ ché „gondol", valamint az, hogy hogyan döntünk, miképpen fogjuk leélni azt a rövid időt, s kitölteni a csekélyke teret, amely megadatott nekünk. Úgy gondolunk a halálra, mint a nagy ellenségre, a Másikra, aki fenyeget bennünket, megfeledkezve arról, hogy nemcsak egzisztenciálisan bizonytalan fészkünkben a megsemmisülés szakadéka fölött, hanem a naponkénti társas érintkezéseinkben is m indennapi kísérőnk. M eghalnak a sejtjeink és az értelmezéseink, sőt, az em lékeze­ tünk is megszűnik létezni, amennyiben elég sokáig élünk, de valami továbbra is fennmarad belőlünk, és a halál mindig is szolgál valamilyen célt, még ha nem is örül neki az egónk. (A nagy amerikai filozófus, Woody Allén egy helyütt így nyilat­ kozott erről: „Nem félek a haláltól, csak éppen nem szeretnék ott lenni, am ikor bekövetkezik.") Eltekintve azonban ezektől a változatos halálnemektől, létezik jóval álnokabb halál is: amelyben akkor lesz részünk, ha kimara­ dunk az életből, és kerüljük annak misztériumait. A halál csak az egyik módja a haldoklásnak és a meghalásnak, a megalkuvásos, részleges élet, a félelemben való létezés az a forma, amelynek ré­ vén gyakrabban, nap mint nap szembesülünk a halállal. Jung megállapítása szerint: „ha letérünk a vér igazságának útjáról, az neurotikus szorongást szül... a szorongás és a nyugtalanság az értelem, a cél elvesztéséhez vezet, az élet értelmének hiánya pedig a lélek megbetegedéséhez".* Vagyis a menekülés a vér szava, igazsága elől - ami arra sarkall, hogy térjünk vissza a tengerbe, amelyből származunk - az illúziók és a figyelemelterelések, súlyosabb esetben az elmebajok pszeudovilágába visz, amely a kiteljesedés helyett a beszűküléshez vezet. Vagyis nem is annyira a halál az igazi kérdés, hanem a létezés mikéntje - hogy miféle határozott értékrendet testesítünk meg * Uo., 815. bekezdés.

Teljesebb életet élni a halandóság árnyékában

-

233

dacolva a halandósággal. Idézzük csak fel Titüosz történetét. Az élet éppen azért értelmes, mert véges - döntéseket kell hoz­ nunk, mert a döntések számítanak, és mert a döntéseink határoz­ zák meg ittlétünk minőségét és karakterét. A döntések kerülése vagy a kétségbeesés választása a könnyebbik út. A halál könnyű, az élet nehéz. (Ez a mondat egy régi színházi szállóige módosí­ tott változata, amely így szól: „A halál könnyű, de a komédia nehéz." Mindegy, ki mondta ezt először, az illető - véleményem szerint - élő személy volt - tréfás kedvű, de nagyon is élő.)* Nem is az az igazi kérdés, hogy miként oldjuk meg saját ha­ landóságunk problémáját, mert ez hübrisz és illúzió. Inkább ar­ ról van szó, hogy hogyan is kellene élnünk az életünket. A ha­ landóságunk - paradox módon - olyan, mint a legváratlanabbul betoppanó vendég, aki egyúttal a barátunk is, mert elvárja tő­ lünk ezt a kérdést, s az ezzel való foglalkozásnak köszönhetően alakulnak ki azon tulajdonságaink, amelyekre képesek és alkal­ m asak vagyunk rövid és drága életünk során. Röviddel azután, hogy kis híján életét vesztette egy szívro­ ham következtében, Jung a következőképpen számolt be erről az élményéről egyik barátjának, Kristine Mann-nak: Betegségem mostanra egy mindennél értékesebb tapasztalatnak bi­ zonyult, amelynek köszönhetően megadatott nekem az a felbecsül­ hetetlen lehetőség, hogy bepillantsak a fellebbentett fátyol mögé. Az egyedüli nehézséget a testtől való megszabadulás jelentette, hogy teljesen lemeztelenedhessek, megszabaduljak a világtól és az ego akaratától. Amikor az ember elengedi az élni akarás irracionális vágyát, úgy tűnik, mintha feneketlen ködbe zuhanna, csakhogy ek­ kor veszi kezdetét a tulajdonképpeni igazi élet mindazzal, aminek lenni valójában rendeltettünk, de amivé sohasem sikerült még vál­ nunk. Ez egyfajta szavakkal ki nem fejezhető nagyszerűség állapota. Szabad voltam, maradéktalanul szabad és teljes egész, amilyennek eladdig sohasem éreztem még magam.**

* Tulajdonították ezt m ár Sir Donald Wolfitnak, Miguel de Cervantesnek, Edmund Booth-nak és másoknak is, akik nyilván örültek volna annak, ha valóban ők mondták volna. ** Jung: Letters I (Levelek I), 357. o.

Annak elfogadása, hogyútközben vagyunk otthon, ésotthon vagyunk, amikor utazunk -

Tizenharmadik fejezet Annak elfogadása, hogy útközben vagyunk otthon, és otthon vagyunk, amikor utazunk

A z ember sohasem érkezik haza. Ám egy időre az egész világ az ott­ honunknak tűnik azon a helyen, ahol az egymáshoz vonzódó ösvé­ nyek találkoznak. H erm ann H esse: Demian Az Úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez. H érakleitosz: Töredékek Isten nincsen templomokba zárva, s nem siránkozik, mint csapdába ejtett állat, nem sóvárog életre a halál után, csak ami a miénk, arra vágy. R ainer M aria Rilke: Das Stundenbuch (Imádságoskönyv)

Élettörténeteink olyan paradoxont testesítenek meg, amely m in­ dig is ott morajlik a felszín alatt, szabálytalan ritmusát pedig a számkivetettség és a hazaérkezés élményének váltakozása adja. Em lékezzünk csak vissza: a születésünk pillanatában kitaszíttatunk egy biztonságos szimbiózisból, amely összeköt bennünket a tápláló kozmosszal: egy életveszélyes világba vetődünk, amelyben minden csupa gyötrő ellentét, és amelyet olyan erők mozgatnak, amelyek számára közömbös a mi boldogulásunk. Ha nem éljük meg tudatosan önnön kitaszítottságunkat, akkor társainkkal szemben - őket m egterhelve - túlzott elvárásokat tá­ masztunk, hajlamossá válunk a felületességre és figyelemeltere­ lő szórakozási formákhoz folyamodunk, olyan meggyőződése­ ket teszünk magunkévá, amelyek ellentmondanak a józan ész­ nek és a hétköznapi tapasztalásnak, s tesszük mindezt olyan

235

felszínes ígéreteket szolgálva, amelyek - legyenek akár politikai, társadalmi, gazdasági vagy teológiai természetűek - végső so­ ron elégedetlenné és szorongóvá tesznek minket. Éppen ezért, még mielőtt elkezdjük taglalni az otthon és a hazaérkezés téma­ körét, tisztáznunk kell, miért és miképpen vált szükségessé szá­ munkra a kitaszítottság megélése, amely fejlődésre, gyarapo­ dásra, növekedésre sarkall, tapasztalatokkal gazdagít és egyéniesít is bennünket. * * *

A fejlődés folyamata, amely gyarapodásunkhoz, érésünkhöz és személyiségünk kiteljesedéséhez vezet, valójában egy szakadat­ lan vocatus: azaz hivatás, elhívatás. Lényünk legmélyéről fakadó késztetés ez a változásra, hogy elhallgassanak bennünk a koráb­ bi értelmezések és felhagyjunk az alkalmazkodással, elengedjük a régi örömöket és kompromisszumokat. Amennyiben ellensze­ gülünk a psziché ilyen értelmű felszólításának, egyre jobban megbetegedünk, mind mélyebbre és mélyebbre süllyedünk a depresszióban, és még keményebben kell munkálkodnunk azért, hogy helyt tudjunk állni. Ha azonban elfogadjuk a kitaszí­ tottság szükségességét, ez egyúttal a hazaérkezés lehetőségének elfogadását is jelenti. Hermann Hesse Dér Steppenzvolf (A pusztai farkas) című regényében a következőképpen fogalmazta ezt meg: „Sok mocskon és szemfényvesztésen át visz az utunk, míg haza nem érkezünk. És senki sem kalauzol bennünket közben. Egyedül a honvágy vezérel Vegyük sorra azonban e fejlődési folyamat - az életút - mind­ annyiunkra jellemző fázisait: elhívatás, száműzetés és hazaérkezés. 1. Elhívatás (felszólítás) a továbblépésre (a következő fejlődési f á ­ zisba), valamely feladatra. Ilyen feladat lehet az, hogy megtanul­ junk boldogulni mások gondoskodása nélkül, megbirkózni az elválással, a veszteséggel, hogy a csalódások és kudarcok ellené­ re megőrizzük önbecsülésünket. Mindez feltételezi azt is, hogy képesek legyünk meghaladni korábbi tudásunkat, amit talán nagy becsben tartottunk, vagy éppen ki nem állhattunk, vagy amitől féltünk, és továbblépjünk a következő fázisba, akár a tár­ * Herm ann Hesse: Dér Steppenzvolf (A pusztai farkas), 153. o.

236-

Ami igazán fontos

sadalm i környezetünk késztet erre, amely elvárja tőlünk a fele­ lősségvállalást, akár saját testünk, szervezetünk változásai visz­ nek erre, melyek számára közömbös a mi ellenszegülésünk, akár valamely mélyről jövő spirituális vágyakozás motivál ben­ nünket új hely keresésére. Ez az „elhívatás" nem feltétlenül an­ gyali üzenet formájában, álmunkban érkezik: megnyilvánulhat tünetek, tünetegyüttesek formájában is: ilyen például a fásult­ ság, a pánik, a kiégés, a depresszió és a létjogosultság- vagy ak­ tualitásvesztés. Ez az „elhívatás" a psziché alkotása, jóllehet e rejtjeles, „alulról jövő" üzenetek hírnökét nem feltétlenül ismeri fel az ego, amely csak a hagyományos értelemben vett párbeszé­ deket képes értelmezni.* Egy régi parabola szerint egy király küldött bennünket erre az idegen földre egy feladattal. Már jó ideje itt időzünk, m egfeled­ keztünk a megbízatásunkról vagy megrettentünk tőle, és most bolyongunk a zaj és fejetlenség közepette, másokkal egyetem­ ben, akik hozzánk hasonlóan megfeledkeztek arról, hogy egy m egbízatással érkeztek ide, és hogy egy király küldte őket. 2. A feladat, amelynek teljesítésére hívattunk, mindenki esetében más és más, jóllehet összefoglalóan egyéniesedésnek nevezhetjük: késztetés, felszólítás ez arra, hogy egyedi személyiségek legyünk. A mi ajándékunk a világ számára az, hogy egy-egy darabbal hoz­ zájárulunk az egészhez, csakhogy sokszor igen nehéznek bizo­ nyul teljesíteni ezt a megbízatást. Parányi és sebezhető teremtmé­ nyek lévén mindannyian alkalmazkodunk, magunkra öltjük környezetünk színvilágát és hamarosan megszakad a kapcsola­ tunk mindazzal, amit gondolunk és érzünk, vagy amire vágyunk, vagy azzal, ami rajtunk keresztül szeretne erre a világra jönni. 3. Az ilyen feladatok kiemelnek bennünket komfortzónáinkból. Ha egyszer elhagytuk azt a védett helyet, amelyet az „otthon" szó­ val nevezünk meg, magunkra maradunk, még sebezhetőbbekké válunk és még nagyobb szükségünk lesz a m egállapodáson ala­ puló megerősítésre. Félelmetes egyedül lenni a világban, saját * A jelek és jelképek, a konkrét megoldásokat igénylő konkrét problémák közötti különbségek ismerete és annak tudása, hogy az „elhívatás,, va­ lójában meghívás vagy felszólítás egy elmélyültebb párbeszéd folytatá­ sára, sokszor kívül esik a hagyományos viselkedési, kognitív vagy gyógyszeres terápia hatáskörén. Éppen ez hívta életre a mélyterápiát és a pszichodinamikus terápiát.

Annak elfogadása, hogy útközben vagyunkotthon, ésotthon vagyunk, amikor utazunk -

237

létezésünk peremén, ezért inkább visszahúzódunk és a fennsí­ kon m aradunk egészen addig, amíg rá nem szánjuk magunkat, hogy leugorjunk a mélybe. Igazat adok Nietzschének, aki azt állította, hogy mindannyian egy-egy szakadék vagyunk. Csak­ hogy ő ezt is hozzátette: mi magunk vagyunk a szakadék fölött kifeszített kötél is, miközben nem merjük vállalni a kockázatot, hogy a félelmetes átmenetekben legyünk. 4. Az ilyen pillanatokban legalább annyira az önteltség kockázatát vállaljuk, mint amennyire a megfélemlítését is. Az önteltség azt jelenti, hogy azon kapjuk magunkat: hübrisszerű komplexusban élünk annak ellensúlyozása, ellentétének figyelembe vétele nél­ kül, amely megakadályozná, hogy túlságosan magabiztossá, meggondolatlanná váljunk, vagy elmulasszuk figyelembe venni az egymással konkuráló értékeket. (Emlékszem egy zürichi pszichoanalitikusra, aki azt álmodta, hogy átrepült a város fölött nem repülőgéppel! - , miközben így szólt hozzá Isten hangja: „az a dolgod, hogy korrigáld Jungot". Nos, Jung munkásságában sok dolog vár korrekcióra, vagy legalábbis átgondolásra, és ezt maga Jung sietve helyeselné,* csakhogy ez az illető különvált a kollé­ gáitól és elröpült, hogy megvalósítsa a maga saját, narcizmus által motivált akcióját ahelyett, hogy a helyén maradva őszintén tisz­ tázta volna a véleménykülönbségeket kiváltó kérdéseket.) 5. M int ezt a tündérmesékből vagy M archenből („történe­ tek", ahogyan németül nevezik) megtudjuk, a királyság beteg, mert eltűnt valamilyen érték, amelyet nem gondoztak, elfojtottak vagy elfelejtettek az emberek. A történet szerint, amely azt jeleníti meg, hogyan kuszálódnak össze intrapszichikus (az elmében megtalálható) alkotóré­ szeink, a gyógyulás nem a magasabb rendű erőktől érkezik, melyeket a tudatos én értelmezéseivel társítunk, hanem az ala­ csonyrendű, elhanyagolt vagy háttérbe szorult népségtől - a tör­ péktől, a segítőkész állatoktól vagy az úgynevezett „apró­ néptől".** Van olyan változat, amelyben az eltűnt királynő azt

* Jung híres megállapítása szerint ő „Jung, hála istennek, nem pedig Jung egyik követője". ** A m ondavilág szerint a Brit-szigeteken és Írországban elképesztő menynyiségben élő, sokféle meselény, csodalény általános elnevezése az „aprónép" (angolul: wee folk, wee people). (Aford.)

238

-

Ami igazán fontos

sugallja: egy „fem inin" értéket fojtottunk el. M áskor a föld szá­ razsága, sivársága árulkodik a depresszióról, amely során m eg­ szakadt a kapcsolatunk a lélekkel. Van, hogy egy szereplőt „m egigéznek", vagyis egy bénító hatású komplexus béklyójába kerül. Ezek az ismétlődő motívumok arról árulkodnak, küldeté­ sünk ezen a világon jórészt arra irányul, hogy visszahozzunk egy értéket, amely eltűnt, vagy amelyet megtagadtunk alkal­ m azkodásaink során, melyeket a környezetünk megkövetelt tő­ lünk. Egy ilyen értéket kell ismét megkeresnünk, magunkba ol­ vasztanunk és megélnünk ahhoz, hogy meggyógyíthassuk a ki­ rályságot, vagy a kiteljesedés felé tartva átléphessünk személyes fejlődéstörténetünk következő fázisába. 6. Az „istenek" büntetését hívjuk magunkra, ha megfutamodunk e gyógyító-helyreállító küldetés, illetve a kitaszítottság őszinte megélése elől, ha leplezzük tüneteinket, menekülünk a fejlődésünket célzó feladat elől, akadályozzuk olyan erők akaratának érvényesülé­ sét, amelyek megértése meghaladja tudatos értelmünk képessé­ geit. Mindaz, amit csak m egtagadunk az istenektől, mindig is arra készteti majd őket, hogy erőnek erejével szerezzenek ismét érvényt parancsaiknak. Ne feledjük, hogy a neurózis valójában egy „mellőzött istenség", ami valamely mélységes energia vagy lényeges érték elfojtottságára vagy patologizálódására utal, amely m ost ismét ránk kényszeríti az akaratát. Konkrétabban megfogalmazva: valahányszor olyasvalaminek a megtételére kényszerítjük magunkat, ami ellentétes természetünk törekvé­ sével, szorongásrohamoktól, depressziótól vagy függőségektől, szenvedélybetegségektől fogunk szenvedni, amelyekkel érzés­ teleníteni próbáljuk e belső zavar fájdalmát. M egfutamodha­ tunk ugyan, de nem m enekülhetünk saját természetünk törvé­ nyei elől. 7. Ahhoz, hogy felfigyeljünk erre, szükségünk van olyan betegség­ re, tünetre, amely a feladat előli megfutamodásunk miatt alakul ki. A pszichopatológia kifejezés szó szerint ezt jelenti: „a lélek szen­ vedésének kifejezése". Nem volna szabad patologizálnunk a pa­ tológiát, amely leginkább a psziché autonóm reakciója a dönté­ seinkre, a prioritásainkra, illetve autonóm visszautasítása az együttműködésnek, amely tovább erősítené az önmagunktól való elidegenedést. A patológiának köszönhetően kerülnek az emberek a Tizenkét Lépés csoportokba, terápiára, mennek

Annak elfogadása, hogy útközben vagyunk otthon, ésotthon vagyunk, amikor utazunk -

239

gyónni, beism erő vallomást tenni, hogy megbékéljenek m ások­ kal - és potenciálisan önmagukkal is. A betegségnek elég nagy fájdalmat kell okoznia ahhoz, hogy visszatéríthessen bennünket tulajdonképpeni feladatunkhoz, hogy felismerjük, hol fordultunk rossz irányba vagy tértünk át egy másik útra. A patológia a barátunk, bár betegségünk idején ezt csak kevesen vagyunk hajlandóak belátni. 8. A szenvedés a tudatosság és a gyógyulás szükséges velejárója. Egyikünk sem fogadja örömmel a szenvedést: ilyenkor szeret­ nénk a lehető leghamarabb megszabadulni tőle - akár gyógyszerezéssel, akár figyelemeltereléssel, bagatellizálással vagy elfojtás­ sal. A szenvedés azonban mindig bántó és lealacsonyító, ez az élmény pedig visszavezet bennünket önmagunkhoz, mert senki sem élheti meg mindezt helyettünk és más nem képes megszaba­ dítani bennünket tőle. Valahányszor a szenvedés barátságtalan szavannáira kirándulunk, adott számunkra egy feladat. Ha fog­ lalkozunk vele, azzal a fejlődésünket és kiteljesedésünket szolgál­ juk - még akkor is, ha ez külső szabadságunk korlátozását jelenti. A szenvedés jellemző módon katalizátorként működik, vagy leg­ alábbis arra sarkall bennünket, hogy elinduljunk egy úton, ame­ lyen ismét szembesülünk a hazatalálás feladatával. 9. A hazatérés a cél, csakhogy az „otthonunk" nem „odakint" van, vagyis nem azonos egy földrajzi hellyel, sem egy bennünket védelmező Másikkal, sem pedig valamiféle megnyugtató, vigaszt kínáló teológiával vagy pszichológiával. A „hazatérés" valójában visszatérést jelent önmagunkhoz, a szelffel való kapcsolatunk helyreállítása által. Ez a kapcsolat fennállt a kezdet kezdetén, de szükségszerűen ki­ kerültünk belőle kötelező, alkalmi alkalmazkodásaink eredmé­ nyeként, hogy megfeleljünk családunk, az emberi nem és kultúr­ körünk explicit és implicit elvárásainak. A hazatérés gyógyulást jelent, a lélek széttört darabjainak egyesülését, az emberi méltó­ ság helyreállítását, a lélek utazása magasrendű céljának elérését. Mivel azért vagyunk itt, hogy végigjárjuk lelkünk útját, módunk­ ban áll spontán módon nagylelkűen viszonyulni másokhoz, mert belső gazdagságunknak köszönhetően sok mindennel rendelke­ zünk, amit adhatunk embertársainknak, meghúzhatunk és meg­ őrizhetünk határokat, mert megtanultuk, mi a különbség mások története és a miénk között, és képesek vagyunk választani az egymással ütköző értékrendek közül, mert megtaláltuk saját sze­

240 -

Ami igazán fontos

Annak elfogadása, hogyútközben vagyunkotthon, ésotthon vagyunk, amikor utazunk -

mélyes autoritásunkat, amely segít nekünk megkülönböztetni egymástól azt, ami autentikus számunkra és azt, ami nem. Rövi­ den megfogalmazva: helyreállítottuk megszakadt kapcsolatun­ kat a lélekkel (a pszichével), ám az továbbra is ott vibrál életünk felszíne alatt, és soha többé nem válik el tőlünk. Felism erhetjük T. S. Eliot sorainak igazságát, miszerint utazá­ sunk célja az, hogy visszaérkezzünk oda, ahonnan elindultunk, és hogy ezt felismerjük. * X- *

Sok évig mindössze néhány mérföldnyire laktam a kaszinók városától, Atlantic Citytől, és idővel m eggyűlöltem ezeket a lé­ tesítményeket. Mivel ösztönösen úgy éreztem, hogy a pénzem ­ berek - akik azt ígérték, hogy újjáépítik a szomorú nagyvárost, amelynek játékasztalai körül munkához jutnak majd a munkanélküliek - saját érdekeiktől, nem pedig másokéi által vezérelve érkeztek Garden State-be, jóm agam nemmel szavaztam a tör­ vényre, amely az 1970-es években legitimizálta a kaszinókat. Evekkel később talán már túlságosan is sokat tudtam a kaszinók működésének mikéntjéről, arról, hogyan vándorolt ide a szak­ képzett személyzet, hogy kiszorítsa a helybéli m unkanélkülie­ ket, hogyan fölöztek le és küldtek máshová dollármilliókat, és megannyi szomorú történetet ismertem már az egyszerű embe­ rek tönkretételéről, amelyeket agyonhallgatott a média. M in­ dennek tetejébe sok olyan alkalmazott lett a páciensem, akinek kiszipolyozták a lelkét; ők avattak be abba, milyen volt valójá­ ban az ilyen örömtanyákon dolgozni. Azért idézem fel itt ezeket a szomorú és gyalázatos tényeket, hogy érzékeltessem, micsoda meglepetésként ért évekkel ké­ sőbb, hogy éppen egy kaszinóban tartózkodtam, amikor bekö­ vetkezett életem egyik legnagyobb revelációja. A feleségemmel az évek során csak néhány alkalommal kerestünk fel kaszinó­ kat, amikor néhány nálunk vendégeskedő rokonunkat vagy ant­ ropológiai érdeklődésű barátainkat vittük magunkkal. Azért mentünk oda, hogy láthassuk Harry Belafontét (kétszer), Liza Minellit, Sammy Davist és Jr. Butot (egy szer-egy szer). Csakhogy egyik barátunktól egy alkalommal jegyeket kaptunk egy varie­ téműsorra. Mint kiderült, ezek az első sorba, középre szóltak.

241

Akkor még naivan azt hittem, ez volt az este meglepetése. A mű­ sor elkezdődött, zenészekkel, komikusokkal, aztán két mexikói akrobata önként jelentkezőket keresett a nézőtérről. Persze, nem jelentkezett erre senki épeszű ember. Úgyhogy az akrobaták lementek a nézők közé, és felvonszoltak egy szerencsétlen fajankót a színpadra. A „kiválasztott" csak úgy úszhatta volna meg a szereplést, ha a szó szoros értelmében leüti őket, mint a taxiórát, azonban túlságosan udvarias volt ehhez. Úgyhogy ez a szegény fajankó, azaz szerénységem, egyszerre csak a színpad kellős közepén, a reflektorfényben találta magát, mintegy hatszáz idegen emberrel szembesülve. Nem állíthatom, hogy lámpalázas voltam, de tény, hogy pusztán a helyzet szürrealitása miatt megváltozott tudatállapotba kerültem. Megkér­ dezték a nevemet, és én megmondtam. Azután azt kérdezték, honnan jöttem, és abban a pillanatban, mintha egy belső súgó­ gép szólalt volna meg bennem, végiglistáztam az összes helyet, ahol addigi élettörténetem során csak laktam már. Bár mindöszsze néhány töredékmásodperc telt el, én ebben a szétesett, a valóságból kiszakadt állapotban úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. Ezekben a millimásodpercekben azt akartam mon­ dani: „Zürichből", ahol egy hosszadalmas analízisen mentem keresztül, átélve életet és halált, belépve egy másik életfázisba. „Nem - gondoltam - , ez egy metafora, nem pedig egy hely, és ezt senki sem fogja érteni itt." A két akrobata ekkorra már úgy érezhette, a világ legostobább fajankóját vitték fel magukkal a színpadra, s egyikük így szólt: „Ó, talán túl nehezet kérdeztem öntől?" „Linwood, New Jersey állam" - feleltem. Mire ő: „Na, tessék, Linwood, New Jersey!" Ekkor a városba érkezett jövevények, a kapatos férfiak, a lila hajú hölgyek és a személyzet tagjai jót nevettek ezen a nehéz felfogású, ostoba fajankón. Ettől kezdve egyre rosszabbodott a helyzet, mi­ vel részt vettem az akrobaták mutatványában, és kis híján meg­ haltam közben, de a műsor után, miközben távozóban voltunk, valaki megkérdezte tőlem: „Ugye, maga is a szereplők közé tarto­ zott?" „Nem - válaszoltam neki - , mi is csak a műsort megnézni jöttünk ide." Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, meggyőződése, hogy a szórakoztatóipar született tehetségével beszélget, aki én vagyok - mármint az, aki olyan tehetségesen alakította a fajankó szerepét, aki valójában voltam.

242

-

Ami igazán fontos

Hazafelé autózva beszélgettünk erről a bizarr estéről. M ind­ össze szórakozni, kikapcsolódni, szerettünk volna, kiruccanni egy kicsit egy másféle világba. És így is történt. Abban a szürre­ ális pillanatban átláthattam a vékony leplen, amelyet a világ vi­ sel, hogy megpillanthassak egy másik, rejtett, mélyebb belső for­ mát. Am ikor feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért akartam „Zürichet" mondani, amikor egy New Jersey állambeli városban lakom, rájöttem, hogy ez a számomra traumát jelentő eset a belső világomba röpített engem, m iközben a jelenségek szintjén megtapasztaltam az igazságot, nevezetesen azt, hogy útközben vagyunk otthon, nem pedig ott, azon a helyen, ahol az életünket éljük. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a hely lényegtelen. Át kell gondolnunk, hogy támogatja-e vagy hátráltatja életünket létezésünk helyszíne, a természet, a kultúrkör, az éghajlat, mind­ ezek együttese és még más tényezők is. (Egy távoli kollégám egy­ szer azt mondta, hogy Houston, ahol az elmúlt évtizedben laktam és dolgoztam, az ő számára lakhatatlan, az említett okokból kifo­ lyólag. Számomra viszont nagyon is lakható hely volt, mert ott megélhettem a magam életutazását, talán még teljesebben, mint bármikor korábban.) Amikor Zürichre utaltam, természetesen nem egy helyre gondoltam, hanem egy folyamatra, és egy pilla­ nat erejéig találkozhattam a végzetemmel. Azt hiszem, mindanynyiunkra várnak ilyen találkozások, amelyekhez tartanunk kell magunkat: egyeztetett időpontok ezek másokkal, de mindenek­ előtt az utazásunk értelmével, céljával, amikor megtudhatjuk, mi végre vagyunk itt, miért szívjuk a levegőt és vajon gazdagítjuk-e a világot vagy pedig elveszünk belőle. Úgy vettem észre, hogy sok ember elblicceli ezt a találkozást. Vajon kinek az életét élik ők, ha nem jelennek meg akkor? Hol tértek le arról az ösvényről, amelyet számukra jelöltek ki az istenek? Mindannyian le-letérünk a magunk útjáról egy időre, mert ki­ csik vagyunk, önállótlanok és tudatlanok, mert félünk, és ezért éle­ tünk második fele, amennyiben ez egyáltalán megadatik nekünk a sors által, arról szól, hogy visszataláljunk a saját ösvényünkre, füg­ getlenül attól, hogy helyeslik-e ezt a szüléink, támogatja-e az embe­ riség konszenzusa, megnyugtató-e számunkra vagy sem. Jó néhány évvel ezelőtt olvastam Peter Matthiessen The Snow Leopárd (A hópárduc) című könyvét, amely egy meggyőző, egyes

Annak elfogadása, hogyútközben vagyunkotthon, ésotthon vagyunk, amikor utazunk -

243

szám első személyben elbeszélt személyes feltárulkozás arról, hogyan élte át a szerző életének egyik pechszériáját, a lélek vég­ ső kétségbeesését és elhívatását, hogy vállalja egy „ostoba" rög­ eszme kockázatát legalább azért, hogy megbizonyosodjon róla, életben van-e még. Elhatározza hát, hogy elutazik a tibeti Hima­ lájába, hogy megtalálja a hópárducot, ezt a ritka, pompás és le­ nyűgöző szépségű vadállatot, amely a m agashegységben baran­ gol, aminek köszönhetően egyfajta misztikum lengi körül. Nekivágott a magasságnak, csak azért, mert - mint ezt Sir Edmund Hillary az Everest megmászásáról mondta - az „ott volt". Ez a megszállottság csodálatos, őrült és kockázatos is. Hosszú és veszélyes utazását követően, amely nagyfokú ön­ fegyelmet követelt, szenvedéssel és megpróbáltatásokkal járt, meghallgatta a beszámolókat, hogy látták a hópárducot itt meg ott, követte e rejtőzködő teremtmény nyomát, és mindössze né­ hány óra választotta el őt attól, hogy összetalálkozzon vele, de végül enélkül tért vissza. Amikor megkérdezték tőle: „Láttad a hópárducot?", ezt felelte: „Nem. Hát nem csodálatos?" „Hát nem csodálatos?" - Csak az az ember mondhatja ezt egy kudarc kapcsán, aki valóban járt már a kudarc útján. Akkor­ ra ugyanis már megtanulta, hogy nem a céltárgy* megtalálása a feladata, hanem az utazás megélése és megtapasztalása, szenve­ déllyel és elkötelezetten, vállalva a kockázatot és a veszélyt. En­ nek - per se - semmi köze az egzotikus vidékek, a siker vagy a megérkezés csábításaihoz. Néhányunk számára a másik ember szeretetének kockáztatása jelenti magát az utat, félelmetes m úl­ tunk ellenére. Mások a belső utazást a tehetségre, a lelkesedésre és az alkotó-teremtő fantáziálásra való felhívással, az elhívatással azonosíthatják. Mi lett volna, ha Matthiessen megpillantja a hópárducot? Ez a túláradó öröm legfeljebb egyetlen pillanat lett volna, azután továbbra is a hétköznapi élet folytatása marad

* Ha valóban csak egy tárgyról van szó, akkor a keresett dolog megtalálá­ sa végső soron csalódást okoz, a vállalkozás mindössze részleges ered­ ménnyel járt, ami nem elégséges a lélek nagysága szempontjából, mint ezt materialisztikus rögeszméink újra meg újra megmutatják nekünk. Ha a tárgyak boldogsággal vagy elégedettséggel töltenének el bennün­ ket, vagy lehetővé tennék a kapcsolatot a transzcendens energiákkal, akkor mi lennénk a leggazdagabbak az emberiség történetében, de ehe­ lyett spirituális értelemben a legelszegényedettebbek vagyunk.

244 -

Ami igazán fontos

Annak elfogadása; hogy útközben vagyunkotthon, ésotthon vagyunk, amikor utazunk -

számára a feladat. A rejtőzködő természetű jelenség keresése je ­ lentette számára magát az utazást, ami ezzel együtt szinte fel­ foghatatlan gazdagságot is hozott neki. * * *

Vagyis akkor miről is szólt az én utazásom? Talán így összegez­ hetnénk: Isten kereséséről, ám ez csak az esszenciája egy rend­ kívül összetett problematikának. Fiatalemberként azt gondol­ hattam, hogy Isten (akár nő, akár férfi legyen) valójában egy tárgy (és talán valahol Dél-Dakotában, Curagaóban vagy Paraguayban rejtőzik), és ha elég sokáig keresem kellően sok helyen, akkor m egtalálom ezt a hiányzó tárgyat. Keresésemet kézenfek­ vő m ódon elsősorban a témáról írott könyvekben folytattam. Ma már zavarba ejtő ez a fajta naivitás, amely tükrözi egónk ál­ talában jellem ző hajlamát arra, hogy szó szerint vegye a m iszté­ riumot, s ezzel szolgálja az ego igényét a tisztaságra, átlátható­ ságra, a rendre és a kiszámíthatóságra. „Akkor tehát - kérdezheti az olvasó - m egtaláltad-e végül Istent?" „N em " - hangzik majd a válaszom. „Hát nem csodála­ tos?" M ert bárm ilyen istent „találnék" is magamnak, az bizto­ san csak a pillanatnyi, korlátolt tudásom terméke - az én sze­ rény képességű agyam és természeténél fogva behatárolt képzelőerőm ideiglenes építménye - lenne. Lao-ce a következőképpen fogalmazta ezt meg: „A Tao, ha megnevezhető, nem is a Tao." Kierkegaard szavaival élve: „Az az isten, akit megnevezhetünk, nem az Isten." Tillich szerint: „Isten az az Isten, aki előlép az isten mögül, aki eltűnt." Bárm i­ lyen istent is „találtam " volna meg, az tárggyá, főnévvé vált volna, vagyis a bálvánnyá, amelyet korlátolt tudatom hozott lét­ re, nem pedig az ige-istenné, s így nem lett volna azonos a transzcendens, átváltoztatásra képes energiával. Az Isteni színjátékot Dante a Mennyországot és a Földet m oz­ gásban tartó szeretet/szerelem dicséretével zárja. Mindig is arra törekedtem, hogy tiszteletben tartsam ezt a misztériumot. M egtanulni együtt élni a kétértelműséggel azt jelenti: megtanulunk együtt élni a tulajdonképpeni élettel, annak összetettségével, váratlan meglepetéseivel. Mint azt Voltaire megállapította: „A kételkedés korántsem kellemes állapot, a

245

bizonyosság azonban természetszerűleg abszurd." Isten m ent­ sen bennünket azoktól, akik „biztosak" valamiben, mert az ő bizonyosságukból kinőhetnek a holnap intézményesült zsar­ nokságai - számukra és mindenki más számára is. Idézzük csak fel Gotthold Ephraim Lessing XVIII. századi aforizmáját, mely szerint ha Isten a jobbjában az igazságot tartja, a baljában pedig az igazság keresése van, akkor az embernek ez utóbbit kell vá­ lasztania: az „igazság" csak az isteni természet számára hozzá­ férhető, az igazsághoz vezető út - az igazság irányába való tö­ retlen törekvés - azonban nem más, mint a mi legnemesebb és leghitelesebb elhívatásunk. Jung megállapítása szerint: „A pszi­ ché m int jelenség olyan színes és változatos mind formáit, mind pedig értelmét tekintve, hogy a maga teljes gazdagságában nem is tükröződhet egyetlen tükörben. Nem adhatunk olyan jellem ­ zést róla, amely egészben véve megragadhatná, úgyhogy be kell érnünk azzal, ha rávilágíthatunk egy-egy részére ennek a bo­ nyolult jelenségnek."* Jóm agam igencsak elbizakodott voltam - és sok teológus mindmáig az - , azt gondolva, hogy az ember képes megragadni a misztérium nagyságát, vagy rendszerben látni a vélelmezett ellentmondásokat, amelyek arra késztetik egonkat, hogy meg­ nyugtató dogmákká alakuljon át. „Nehéz m egtalálni a bennünk élő isteni természet útját az életben a spirituális vakság** jele­ nünkre jellem ző tompa egyhangúsága közepette", mégis ez a feladat mindannyiunk leghitelesebb küldetése. Ha a Tao, amely megnevezhető, nem is a Tao, akkor nyilván nem méltó az „isteni" jelzőre, mint ahogy semmi sem, amit felfogni tudok sze­ rény szellemi képességeim és szegényes fantáziám révén. Ludwig W ittgenstein filozófus a következőképpen figyelmeztet bennünket: „Amiről beszélni nem beszélhetünk, arról hallgat­ nunk szükséges." Ezzel összhangban engem nagyon is boldoggá tesz az a két­ értelműség, amely régebben még nyomasztotta volna a lelkemet. Ma már képes vagyok együtt élni az ambiguitással, amely miatt fiatalember koromban szenvedtem, és amely továbbra is sok kortársamat űzi a fundamentalizmus irányába. John Keats * Jung: CW 15, „Bevezetés a pszichológiába és az irodalomba", 2. bekezdés. ** Hesse, i. m., 30. o.

246 -

Ami igazán fontos

XIX. századi költő egyik levelében a „negatív képességet" di­ csérte: ennek köszönhetően megőrizhetjük az ellentétek közötti feszültséget anélkül, hogy idegesen kapkodnánk a bizonyosság után. „Isten" megtalálása maga a halál lenne, jóllehet ezt én akkor m ég nem tudhattam. Egy ilyen „Isten" mindössze a pilla­ nat term éke lenne, nem pedig az az energia, amely áthatja a vi­ lágm indenséget és mindannyiunkat, eltöltve bennünket a transzcendens utáni vágyakozással. Egy ilyen „Isten" meglelése a m egérkezést jelentette volna, márpedig idővel minden állo­ mást szűkösnek érzünk: olyan helynek, ahonnan az embernek éppen ezért távoznia kell - vagy meghalnia. Igen, a hívő em ber azt mondja majd erre: „Hát ennyit a te oktalanságodról. Én már m egtaláltam a m agam Istenét." Mire én azt felelem : „Jó neked, és ennek az Istennek köszönhetően m élyebbre jutottál, gazdagabbnak érzed magad vagy közelebb kerültél a m isztérium hoz? Vagy inkább kiszám íthatatlanságot hozott az életedbe, amelyet össze szoktunk téveszteni a káoszszal?" Am ire ez lehet a válasz: „Az én Istenem az igaz Isten, te azonban teljes tudatlanságban és illúziókban élsz." Mire én azt felelem : „Én ragaszkodni fogok a tudatlanságom hoz és az illú­ zióim hoz, m ert tudom róluk, hogy azok. Te is képes vagy ilyen őszinteségre?" Mire ők: „Te a m odern oktatás és pszichológia, vagyis az ateizm us keserű gyüm ölcse vagy." Amire én azt felelném , hogy sohasem tennék a magamévá olyan tudatlan álláspontot, mint am ilyen az ateizmus, m iután m egtapasztal­ tam már, m iféle energiák m unkálnak bennem és körülöttem ebben a gazdag világban. A zután hozzátenném: „A kegyelmi állapot pillanataiban és a szeretett nő összefonódott combjai között, a halál és az újjászületés m isztérium ában én a szívben lakó isteni sugalm azását találtam meg, abban, amit Blake szent képzelőerőnek nevezett. Sőt, egyetlen perc Beethoven zenéjé­ ből, egyetlen festm ény H undertw assertől vagy Klee-től, egy költem ény Rilke tollából jobb hozzáférést biztosít számomra az isteni term észethez, m int az összes buzdító szentbeszéd, amelyet ez idáig csak hallottam ." Mire ők azt felelik, hogy rem énytelen eset vagyok, én meg azt válaszolom , hogy csupa rem ény vagyok, és felidézem Eliot figyelm eztetését, hogy vi­ gyázzunk rá, m iben rem énykedünk, és arra em lékeztet ben­ nünket, hogy ne rem énykedjünk, m ert „a rem ény a rossz dolog

Annak elfogadása, hogy útközben vagyunkotthon, ésotthon vagyunk, amikor utazunk -

247

bekövetkezésének rem élése". Engem éltet annak a reménye, hogy a következő utcasarkon túl egy új és váratlan sugallat ér majd, arra késztetve, hogy újból kitaláljam önmagam at, m ódo­ sítsam látásm ódom at és visszam enjek a kiindulási ponthoz, ami a félelem m el vegyes tisztelet és csodálat állapota, ami kíváncsiság és rettegés, és ami állandó késztetés arra, hogy ne adjuk fel a küzdelm et. M ert hiszen - m int ezt Plótinosz m eg­ állapította Enneaszok című művében - „a világ telis-tele van jelekkel, és a bölcs elkezdi látni ezeket". * * *

Mint már láttuk, életünk első felének programját a különféle el­ várások miatti szenvedés, az élet ránk mért csapásaira, kihívá­ saira és csábításaira adott reakcióink alakítják, míg a második fele elsősorban arról szól, hogy hogyan tudunk megbirkózni ezek utóhatásaival: a bűntudattal, a dühvei és indulattal, a boszszúval és a megbánással, a felépüléssel, az önmagunknak és másoknak való megbocsátás képességével. Az előbbi egyfajta küzdelem, elsősorban a világgal, az utóbbi pedig főképpen ön­ magunkkal, valamint a transzcendens értelemmel, amely to­ vábbra is foglalkoztat bennünket. Nikosz Kazantzakisz görög regényíró beszámolt arról, hogy egy kolostorban megkérdezte egy szerzetestől, vajon még mindig, nap mint nap küzdelmet folytat-e az Ördöggel. Az idős férfi azt válaszolta, hogy fiatal­ korában m indennap viaskodott vele, de azóta mindketten bele­ fáradtak abba, hogy egymással küzdjenek. Újabban, folytatta a szerzetes, egyre inkább azon kapom magam, hogy elsősorban Istennel harcolok.* Mennyi bátorságot tudunk összeszedni ahhoz, hogy álljuk a harcot, ugyanakkor hűek és őszinték maradjunk önmagunk­ hoz? Peter De Vries regényíró oly módon fogalmazta meg ezt, ami az olvasók többsége számára ijesztő lesz, de jóm agam úgy látom, ő őszinte önmagához és hozzánk is, és egyértelműen állja a harcot. Kilépve saját komfortzónájából vállalja a kockázatot,

* Eszünkbe juthat erről Yeats beszámolója saját küzdelméről: „Most kez­ dődnek harcai Istennel. / Pontban éjfélkor Isten fog felülkerekedni/'

248

-

Ami igazán fontos

hogy valóban őszinte legyen önmagához. A következőképpen fogalmazott: Hiszem, hogy az embernek meg kell tanulnia a vallásoknak nevezett vigasztalás nélkül élni, mert a saját értelme mostanra már biztosan megérttette vele, hogy a vallások az emberi nem gyermekkorához tartoznak. Valójában a filozófiától sem kaphatunk semmiféle állandó támpontot, amiben hihetünk: túlságosan is bővelkedik ugyanis válaszokban, melyek mindegyike semlegesíti vagy érvényteleníti a többit. Az élet értelmének keresése eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Az emberi életnek ugyanis nincsen „értelme". Ez mégsem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes élni. M it jelent Debussy Arabeszkje, vagy mi az értelme egy szivárványnak vagy egy rózsának? Az em­ ber örömét leli mindezekben, abban a tudatban, hogy ő maga sem több náluk - a zene fuvallatánál és az álmok ködfátyolánál, amely szertefoszlik a napfény hatására. Az embernek mindössze két lába van, amin állhat, és saját emberi háromsága, amelyre hagyatkozhat: Ráció, Bátorság és Kegy. Ezek közül az első és a második összege kiteszi a harmadikat * Akadékoskodhatok egy kicsit, és megkérdezhetem, vajon miért érint meg és kavar fel bennünket egy bizonyos zenemű, valamely természeti jelenség, ha nincsen semmiféle hasonlóság közötte és valami között, ami a mi bensőnkben lakozik. Tiszte­ letben tartom ezt a teljességet, amely alázatra késztet. Az a fajta rezonancia, amelyről De Vries ír, azt is sugallja nekem, hogy közünk van valamihez, ami rajtunk kívül létezik. Az, amit intéz­ ményes „vallásnak" nevezünk, sajnálatos módon túlságosan is gyakran vált a személyes neurózisok védekezési mechanizm u­ sává, a kínzó komplexusok és kibontakozó bürokráciák megerő­ sítésévé, ugyanakkor az is igaz, hogy a vallás olykor képes a leg­ jobbat kihozni belőlünk... de csak olykor. (Sokszor azonban nem, mert több embertelenséget követtek el a vallás nevében, mint a politikára való hivatkozással. Persze sohasem volna sza­ bad m egfeledkeznünk arról, amit Goya, a kiváló spanyol festő egyik m etszetére vésett: „Az ész álma szörnyetegeket szül.") Engem mindentől függetlenül csodálattal tölt el De Vries uta­ * Peter De Vries: The Blood ofthe Lamb, 166-67. o.

Annak elfogadása, hogyútközben vagyunkotthon, ésotthon vagyunk, amikor utazunk -

249

zása, és meggyőződésem, hogy az eszének és a bátorságának köszönhetően ő eljutott arra a spirituális helyre, amely m egfele­ lő a számára, és amely összhangban áll a tapasztalatával. Végső soron bebizonyosodhat, hogy ha a kételyeink, veresé­ geink és a küszöbön álló halál ellenére folytatjuk az utazásun­ kat, akkor ez őrültségnek ugyanúgy minősülhet, mint a lélek és a szellem legnemesebb ajándékának. Félelmetes és demoralizá­ ló élmény is felismerni saját végességünket, fikcióink törékeny­ ségét és hübriszünk megszégyenítő voltát, és m égis... mégis ezen az úton juthatunk el odáig, hogy m egteremtsük létünk ér­ telmét, amit De Vries tagadott. Mi magunk a legjobb esetben is csak pillanatok vagyunk, akik kétség kívül eltűnünk. Rendben van az, ha valaki úgy véli, létezik ennél jobb hely valahol másutt, ami indokolja az elmebaj összes válfaját, ami csak fellelhető ezen a Földön. Az úgyis gon­ doskodik majd önmagáról, nemdebár? Most azonban itt, ezen a helyen élünk, úgyhogy az a kérdés: Mihez kezdjünk ezzel? Hogyan éljünk itt és most, és miként kellene megtapasztalnunk ezt a magasrendű késztetést ahhoz, hogy életünk értelmének aktivistái lehessünk? Hogyan haladhatunk a vékony határvonal mentén, amely saját ürességünk és csalárdságunk beismerése, illetve kiválóságunk és hősiességünk között húzódik, amellyel utazásunkat folytatjuk? Egyrészt az a helyzet, amire így figyel­ meztet bennünket Dick Diver, F. Scott Fitzgerald Az éj szelíd trónja című regényének egyik szereplője:* „A legerősebb őr abban a kapuban áll, amely semmihez sem vezet... Lehetséges, hogy az üresség állapota túlságosan is szégyenteljes számunkra ahhoz, hogy kifecsegjük." Másrészt a magunk szűklátókörű módján magunkban hordozzuk és előrébb visszük az evolúció történetének nagyszabású vállalkozását. Egy másik regényíró, Mark Helprin ugyanakkor a középutat javasolja, amely egyszerre heroikusán felemelő és megalázó, enerváló, ugyanakkor vonzó és nemesbítő is. ...korán megtanuljuk, hogy a szeretet képes legyőzni a halált, és hogy ehhez emlékeznünk és áldoznunk is kell. Emlékezet és odaadás. A szeretet életben tartásához azonban vállalnod kell, hogy kitartó, * Fitzgerald: Tender Is the Night, 70. o.

250-

Ami igazán fontos

irracionális és igaz legyél hogy egész életedet úgy alakítsd, mint egy építményt, egy metaforát, egy fikciót - tekintsd eszköznek a hit gyakorlásához. Enélkül azonban úgy fogsz élni, akár a barmok; és fá jó szíveden kívül semmid sem lesz. Ezzel teljes lesz a szíved, még ha összetört is, te pedig folytatod a küzdelmet a v ég sőkig * Hasonló magyarázatot kapunk az utazás iránti szenvedély­ ről Thom as Bernhard Old M asters (Régi mesterek) című regény­ trilógiájának egyik szereplőjétől: „Nem létezik tökéletes kép és tökéletes könyv, mint ahogy tökéletes zenemű sem ... ez az igaz­ ság, és ennek az igazságnak köszönhetően válik lehetővé az élet folytatása a hozzám hasonló elmék számára, amely soha életé­ ben nem volt más, mint kétségbeesett. Az ember tudatának ke­ reső tudatnak kell lennie, olyan tudatnak, amely keresi a hibá­ kat, az emberiség hibáit és a kudarcot. Az emberi tudat mindössze egy ember tudata, amikor az emberiség hibáit kere­ si... A jó elme olyan tudat, amely az emberiség hibáit keresi, a kivételes tudat pedig az, amelyik megtalálja az emberiség hibá­ it, míg a zseni tudata az, amelyik miután m egtalálta ezeket a hibákat, rájuk is m u tat..."** Azáltal, hogy a szenvedély, az ilyen nagyszerű „kudarcok" gazdagítják meglévő tudásunkat, humán topográfiánk még érdekesebbé válik, utazói fogékonyságunk és érzékenységünk tovább erősödik, még alaposabb és éberebb megfigyelő lesz utazás közben. H ermann Hesse Demian című regényében azt írja, hogy az utazók világában az ösvények kereszteződési helyénél úgy tűn­ het, mintha egy ideig az otthonunk lenne a világ. Mindannyian utazók vagyunk, és valami kellemes, bennünket összetartó össz­ hangot, egyfajta újbóli közeledést tapasztalunk meg, amikor találkozunk, beszélgetünk egymással és m egérintjük a másikat, és azután... azután... folytatjuk az utazást, és egymástól távo­ lodva m együnk tovább, ki-ki a maga útján, kifelé és szétfelé tart­ va, elhaladva őseink távolba mutató érintővonalai mellett, olyan régiókba, amelyekről eddig még csak a tudatalattinkban álmod­ hattunk, szerteszét az óceánnyi világegyetemben, amelyben nap mint nap megmerítkezünk. *

Mark Helprin: Memoir from Antproof Case, 514. o.

** Bernhard: Old Masters: A Comedy, 20. o.

Annak elfogadása, hogy útközben vagyunk otthon, ésotthon vagyunk, amikor utazunk -

251

Konsztantinosz Kavafisz modern kori görög költő elképzelte Odüsszeuszt utazásának vége felé. Gondoljunk csak arra az Odüsszeiára, amelyet már valamennyien elkezdtünk: az élettől összevérezve születünk, egy őrült kalandra hívatva, és előbb vagy utóbb, de mindannyiunkban feltámad a honvágy, hogy ha­ zam enjünk végre, bárhol legyen is az otthonunk. Odüsszeusz éppen ezért a mi archetipikus bajtársunk. Ithaka című költemé­ nyében - ez Odüsszeusz otthona, ahová mindig is visszavágyó­ dik - Kavafisz azt fejtegeti, vajon mire gondolhatott a viharvert tengerész, amikor rozoga hajójával végre partot ért a kikötőben. Vajon valóban „otthonnak" bizonyul-e számára a vályogházak­ ból álló település, melynek lakói húsz év elteltével alig ismerik fel őt, aki ily hosszú ideje hánykolódott a borvörös tengeren? Lehetséges-e, hogy egy ilyen utazó egyszerűen csak letelepszik egy karosszékbe, kinyit magának egy sört, és élete hátralevő részében m eccset néz? Kavafisz a vers végén kéretlen tanácsot fogalmaz meg a tengerész számára: Ithaka valójában sohasem volt cél Odüsszeusz számára, de Ithaka ajándékozta meg őt ezzel az utazással, a maga fájdalmas gazdagságával, s annak megtapasztalásával, amiből „máris megtudhattad, mit jelent Ithaka".* Az is az otthonunk, a gazdagságunk, az életünk értel­ me, amit az utazástól - életutunk bejárása során - kapunk. Alfréd North Whitehead a következőkre emlékeztetett ben­ nünket: „A jövőnek az a dolga, hogy kockázatos legyen." M ind­ annyiunk számára kihívást jelent elfogadni saját életutunk ve­ szélyességét, ami által pedig elfogadjuk találékonyságunk kibontakoztatásának lehetőségét ebben a világban, és követke­ zetesen megvalósítani is azt.** Ha kellő körültekintéssel választ­ juk meg a magunk „hasznos fikcióját", amellyel szolgálatot te­ hetünk, megtaláljuk azt, amiről bebizonyosodik, hogy valójában bennünk lakó, tőlünk elidegeníthetetlen értékünk, és ezért cse­ rébe megannyi áldás száll majd ránk.

* C. P. Cavafy: Ithaca, The Complete Poems ofCavafy, 37. o. ** Miguel de Unamuno St. Emmanuel the Good, Martyr című regényében olvashatunk Teréz anya spirituális szorongásáról, amelyet jótékony­ sága ellenére is meg kellett élnie.

2 5 2 - Ami igazán fontos * * *

Az istenkeresés - a vágy, hogy felismerjük az élet értelmét és m egértsük azt - sokszor csalódással jár ugyan, de ennek kö­ szönhetem a magam belső utazását, amelynek köszönhetően pedig számos istent volt alkalmam még alaposabban megismer­ ni, akik közül mindegyik méltó a tiszteletre és meg is követeli m agának azt, különösképpen a sötét fajtából valók, valamint sok jó és rossz embert is, de életem mindvégig érdekes volt. Mindent egybevetve érdekesebb életet élhettem — olyat, amely m egza­ varja a nyugalmat, nem engedi meg az önelégültséget, és amely kiránt a kényelemből és ezáltal szélesebb körű spirituális kötele­ zettségvállalást követel meg tőlünk —, mint terveztem, vagy mint amilyen egy egyszerű, kényelmes élet - márpedig ez az, ami a legfontosabb. Végső soron leginkább az számít, hogy itt lehettünk ezen a Föl­ dön, hogy ezekkel a nehézségekkel birkózhattunk, hogy megél­ hettük ezeket a problémákat, hogy titokban maradhatott a rejtély, hogy örömmel elfogadjuk „alulmaradásunkat az egyre nagyobb dolgokkal szemben", hogy találkozhattunk a sorssal, hogy megtegyük a magunk utazását ebben a sötét és keserves, ragyogó és csodálatos világegyetemben, kockára téve azt, akik valójában vagyunk.

Irodalomjegyzék A ch en bau m , A nd rew : Older Americans, Vitai Communities: A Bold Vision fó r Societal A ging. Baltim ore, John H opkins U niversity Press, 2005. A dcock , Fleur: Poems: 1960-2000. N ew castle, B loodaxe Books, 2000. A gee, Jam es: A Death in the Family. N ew York, Bantam , 1957. Allison, A lexand er, szerk.: The Norton Anthology ofPoetry. N ew York, W. W. N orton and Co., 1983. A ren dt, H annah: Crises ofthe Republic. N ew York, H arv est Books, 1972. A ugustine, St.: City ofGod. N ew York, Penguin Clasics, 2003. Barfield, O w en: Saving the Appearances: A Study in Idolatry. London, Faber and Faber, 1957. Bernhard, Thom as: Old Masters: A Comedy. C hicago, U niversity of C h icago Press, 1992. Bonhoeffer, D ietrich: Letters and Papers from Prison. N ew York, M acm illan, 1972. Brant, M ary Jane H urley: When Every Day Matters: A Mother's M emoir on Lőve, Loss and Life. W ashington D .C., Simple A bu n dan ce Press, 2008. Cavafy, C. P.: The Complete Poems of Cavafy. Ford .: Rae Dalven. N ew York, H arcou rt, Brace, and W orld, 1963. De Vries, Peter: The Blood of the Lamb. Chicago, U niversity of C hicago P ress, 1961. D ostoyevski, Fyod or: Notes from Underground. N ew York, N ew A m eri­ can Library, 1961. D unn, Stephen: Different Hours. N ew York, W. W. N orton and Co., 2000. E m erson, R alph W aldo: The Writings ofRalph Waldo Emerson. N ew York, M od ern Library, 1940. F itzgerald , F. Scott: Tender is the Night. N ew York, Scribner, 1982. Gilgamesh: A New English Version. Ford .: Stephen M itchell. N ew York, F ree Press, 2004. G oldhagen, Dániel: Hitler's Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holocaust. N ew York, V intage, 1997.

254 -

Irodalomjegyzék

Ami igazán fontos

G ü ggen b u h l-C raig , Adolf: The Emptied Sóul. P utn am , CT: Spring Publications, 2004.

-

255

M athes, Charlotte: A nd a Sword Shall Pierce Your Heart: M oving from Despair to M eaning After the Death of a Child. W ilm ette, IL. Chiron, 2006.

H aftm ann , W erner: The M ind and Work ofPaul Klee. N ew York, Fred erick A . P raeger, 1967.

Pascal, Blaise: Pensées. N ew York, D utton, 1958.

H elprin, M ark: M emoir from AntproofCase. N ew York, A von Books, 1995.

Recer, Paul: 'Scientists Solve Firefly M ystery'. The A ssociated Press, 2001.

H em ingw ay, Ernest: The Sun Alsó Rises. N ew York, Scribner, 1954. H esse, H erm ann : Steppenivolf. N ew York, H en ry H olt and C om pany, 1963. Hollis, Jam es: The Archetypal Imagination. College Station, TX, Texas, A & M U niversity Press, 2000. Hollis, Jam es: Creating a Life: Finding Your Individual Path. Toronto, Inner C ity Books, 2001. Hollis, Jam es: The Edén Project: In Search of the Magical Other. Toronto, Inner C ity Books, 1998.

június 28. Rilke, R ainer M aria: Ahead of All Parting: The Selected Poetry and Prose of Rainer Maria Rilke. Ford.: Stephen M itchell. N ew York, M odern Library, 1995. Spong, John Shelby: Jesusfo r the Non-Religious: Recovering the Divine at the Heart of the Humán. San Francisco, H arperC ollins, 2007. The Norton Anthology of Poetry. Szerk.: A lexand er A llison et al. N ew York, W. W. N orton and Com pany, 1983. U nw erth, M atthew von: Freud's Requiem: M ourning, Memory, and the Invisible History ofa Sum m er Walk. N ew York, Riverhead Books, 2005.

Hollis, Jam es: Finding M eaning in the Second H alf of Life: How to Finally, Really Grozv Up. N ew York, G otham Books/Penguin, 2005.

von F ran z, M arie-Louise: The Problem of the Puer Aeternus. Toronto,

Hollis, Jam es: The Middle Passage: From M isery to M eaning at Mid-Life. Toronto, Inner City Books, 1993.

Yeats, W illiam Butler: Selected Poems and Two Plays. Szerk.: Rosenthal,

Hollis, Jam es: On This Journey We Call O ur Life: Living the Questions. Toronto, Inner City Books, 2003. Hollis, Jam es: Swamplands of the Sóul: New Life in Dismal Places. Toronto, Inner C ity Books, 1996. Hollis, Jam es: Tracking the Gods: The Piacé ofM yth in M odern Life. Toron­ to, Inner City Books, 1995. Hollis, Jam es: Why Good People Do Bad Things: Understanding O ur Darker Selves. N ew York, G otham Books/Penguin, 2007. Ibsen, H enrik: Ghost. In: A Doll's House and Other Plays. N ew York, Penguin, 1965. Jung, C arl G ustav: The Collected Works. Ford.: Hull, R. F. C. Szerk.: Read, H ., F ord h am , M., A dler, G., M cG uire, W. Princeton, Princeton U ni­ versity Press, 1973. (A The Collected Works-re ebben a kiadványban C W rövidítéssel utal a szerző.) Jung, C arl G ustav: Letters I-II. 1906-1961. Szerk.: G erhard A dler, A niela Jaffé. Lon d on , R outledge, 1973. M atthiessen, Peter: The Snow Leopárd. N ew York, Penguin Books, 1987.

Momaday, N. Scott, A1 Momaday: The Way to Rainy Mountain. Tucson, University of Arizona Press, 1996.

Inner City Books, 2000. M. L. N ew York, M cM illan, 1962.