A Római Birodalom története Marcus Aurelius halálától 963389669X [PDF]

Zitiervorschau

Héródianos A Római Birodalom története Marcus Aurelius halálától

A kötet Héródianos, a Kr. u. 3. században élt görög szerző Róma történetéről szóló munkáját tartalmazza, amely Róma császárkori történetét, a Kr. u. 180238 közötti időszakot tárgyalja. Számos történelmi tény egyedül az ő művében maradt fenn, és egyben ő az egyetlen kortárs történetíró, akinek a műve teljes egészében fennmaradt. A művet - egy-két részlettől eltekintve magyarra még soha nem fordították le. A kötetet Héródianos életét és művét, valamint a válság történetét összefoglaló utószóval, az eredeti görög szöveg fordítását részletes kommentárral és névmutatóval egészítettük ki.

A fordítás alapjául szolgáló kiadás Ab excessu divi Marci. Ed. K. Stavenhagen, Herodiani ab excessu divi Marci libri octo. Leipzig, 1922 (repr. Stuttgart, 1967) Fordította: Fehér Bence és Kovács Péter Az utószót és a jegyzeteket írta Kovács Péter Lektorálta Németh György (A digitalizálás a budapesti Osiris Kiadó 2005-ös, azonos című kiadványa alapján történt.) ISBN 963 389 669 X

Tartalom I. – VIII. Könyv Utószó - Héródianos és élete Jegyzetek Névmutató A latin fogalmak magyarázata Irodalom Rövidítések

2010

I. Könyv

1.1. A történetírással foglalkozók közül, akik a régmúlt történetek emlékét igyekeztek írásba foglalni, örök hírnévre törekedtek, hogy hallgatásuk miatt rejtve ne maradjanak, és a közönséges sokaság közé ne számítsák őket. Ezért előadásukban nem sokat törődtek az igazsággal, hanem stílusukra és szóhasználatukra fordítottak nagy gondot abban bízva, hogy ha elragadja is őket a mesélőkedv, a maguk számára is gyümölcsöző lesz a közönségüknek nyújtott öröm, adataik pontosságát pedig senki sem fogja megvizsgálni. 2. Voltak akik a zsarnokok iránti ellenséges érzülettől, gyűlölettől, az uralkodó, egy város vagy magánszemélyek iránti hízelgéstől vagy tisztelettől vezettetve emelkedett stílusukkal hétköznapi és jelentéktelen eseményeket tettek a valóságnál nagyobb hírűvé. 3. Jómagam az e munka alapjául szolgáló adatokat teljes pontosságra törekedve gyűjtöttem össze, egyedül azt az időszakot tartva szem előtt, amely az olvasók emlékezetében még frissen él, s nem másoktól vettem át ismeretlen, tanúkkal nem hitelesített dolgokat. Mindezt abban a reményben tettem, hogy az utókornak sem lesz haszontalan számos fontos esemény megismerése, amelyek olyan rövid idő alatt következtek be. 4. Annyi bizonyos, hogy ha valaki áttekintené az Augustus uralkodása óta eltelt teljes időszakot, amióta a rómaiak oligarchikus államformája egyeduralommá változott, a Marcus uralkodásáig eltelt csaknem kétszáz évben bizonyára nem találná sem azt, hogy a császári hatalom olyan sűrűn váltakoznék [mint korunkban], sem a polgárháborúk, sem az idegen népekkel vívott háborúk lefolyásának ilyen összevisszaságát, tartományok lázadását, hazai és barbár városok elfoglalását, földrengéseket, a levegő fertőzöttségét, trónbitorlók és a császárok váratlan végzetét, amelyek korábban csak elvétve vagy egyáltalán nem fordultak elő. 5. Néhányan hosszan uralkodtak, mások csak rövid időre jutottak uralomra, megint másokat pedig alig kiáltottak ki [7] császárnak, és szerezték meg egy napra a hatalmat, azonnal elbuktak. Hatvan év alatt a Római Birodalomnak több uralkodója volt, mint amennyit az idő megkövetel, és a csodálatra méltó események tarkán követték egymást. Az idősebbek tapasztalatuk folytán gondosabban viselkedtek és uralkodtak alattvalóikon, az ifjabbak pedig, könnyelműbben élve, sok újdonságba kaptak bele, így az életkorukban és tekintélyükben megmutatkozó különbségek viselkedésüket is nyilvánvalóan meghatározták. Az időrendet és az uralkodók egymásutánját szem előtt tartva beszélem el, hogyan történt mindez. 2.1. Marcusnak, az uralkodónak több lánya is volt, de csak két fia. Egyikük, akit Verissimusnak hívtak egészen fiatalon hunyt el, de a másikat, Commodust, aki életben maradt, az apja nagy gondossággal nevelte. Minden provinciából a legnevesebb tudósokat hívatta, hogy kerül, amibe kerül, mindig vele legyenek, és neveljék a fiát. 2. Amikor lányai felnőttek, a senatus legbefolyásosabb tagjaihoz adta őket feleségül. Olyanokat szemelt ki vejéül, akik nem őseik hosszú sora által lettek patriciusi származásúak, nem is a vagyonuk növelésével tűntek ki, hanem mérsékelt természetűek és józan életvitelűek voltak. Egyedül lelkük elpusztíthatatlan erényeit tartotta értéknek. 3. Mindenféle erényt becsben tartott. A régi irodalmat annyira szerette, hogy abban egyetlen görög vagy római sem előzte meg, ahogyan ez világosan kiderül ránk maradt beszédeiből és írásaiból. 4. Uralkodóként könyörületes és igazságos volt alattvalóihoz, a hozzá fordulókat fogadta, és megakadályozta, hogy a testőrsége elűzze a kérelmezőket. Ő volt az egyedüli uralkodó, aki inkább tiszta jellemével és józan életvitelével, semmint szavakkal vagy a tantételek ismeretével bizonyította filozófiában való jártasságát. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 2

Uralkodása idején sok tudós vált ismertté, mivel az alattvalók szeretik követni vezetőjük életfelfogását. 5. Marcus katonai és polgári erényeiről tanúskodó vitézi és bölcs tetteit, amelyeket a föld északi felén lakó barbárok és a keleti népek ellen véghezvitt, sok tudós megírta már. Én viszont azokat az eseményeket jegyeztem fel, amelyek életem során Marcus halála óta történtek, sőt, mivel császári és közszolgálatban dolgoztam, némelyiket magam is átéltem. 3.1. A koros, gondokban megfáradt Marcuson súlyos betegség hatalmasodott el, amikor a pannonok között időzött. Mivel sejtette, [8] hogy felépülésére kevés a remény, erősen foglalkoztatta a gondolat, hogy fia az ő halálakor éppen csak eléri az ifjúkort. Ezért attól félt, hogy ha ez az életerős fiatalember korlátlan hatalom birtokába jut, elhanyagolja tanulmányait, letér a tisztesség útjáról, sőt talán részegessé, kicsapongóvá válik. A kisiklásokra, élvezetek felé hajló fiatalok ugyanis hamar elfordulhatnak a beléjük nevelt erényektől. 2. Ezért - művelt ember lévén - szerfelett nyugtalanította a fiatalon hatalomra került uralkodók emléke, így például Dionysiusé, a szicíliai tyrannusé, aki igen nagy árat fizetett a gyönyörök túlzott hajszolásáért. Felidézte Nagy Sándor utódainak alattvalóik iránti gőgjét és erőszakosságát, amelyek még Sándor emlékét is beárnyékolták. 3. Ptolemaeus a macedon és görög törvények ellenére a saját nővérével folytatott szerelmi viszonyt, Antigonus pedig Dionysust, az istent utánozva a macedon királyi nemezkalap és diadéma helyett borostyánkoszorút viselt a fején, 4. a jogar helyett pedig borostyánnal körbefont botot hordott. A közelmúlt történései még jobban aggasztották Marcust. Így Nero bűntettei, aki még a saját anyját is kivégeztette, ráadásul nevetséges külsőben jelent meg a nyilvánosság előtt, vagy Domitianus vakmerő lépései, aki eljutott a kegyetlenség legvégső határáig. 5. A zsarnokok emlékét felidézve félt, de reménykedett is. Erősen nyugtalanította a germánok szomszédsága is. Ezeket ugyanis korántsem hódította meg mind: egyes népeket csak tárgyalás útján vett rá a szövetségkötésre, a fegyverrel legyőzöttek között pedig voltak olyanok is, akik korábban az ellenséghez pártoltak, de egyelőre visszatértek a szövetséghez, mert félelemmel töltötte el őket az uralkodó jelenléte a harctéren. Ezért attól tartott, hogy ifjú kora miatt a germánok semmibe veszik és megtámadják a fiát. A barbárok ugyanis kaptak minden alkalmon, és azonnal föllázadnak. 4.1. Miközben Marcus efféle kétségek között hányódott, összehívta tanácsadóit és a közelben tartózkodó rokonait. A fiát is maga mellé állította. Miután valamennyien megérkeztek, kissé feljebb könyökölve ágyában, így kezdte beszédét: 2. „Nincs abban semmi csodálatos, hogy bánkódtok, amiért ilyen állapotban láttok engem. Természetes emberi érzés a fájdalom, amikor az övéit csapások érik, ám még nagyobb fájdalmat okoz, ha az ember szeme előtt szenvednek. De úgy vélem, részetekről még több jut nekem. A felétek irányuló [9] érzéseim alapján jogosan remélek kölcsönös jó szándékot. 3. Eljött számomra az idő, hogy lássam, nemhiába becsüllek meg benneteket oly régóta, s fordítottam rátok oly sok gondot, hanem viszonozzátok, és megmutatjátok, hogy mindezt nem felejtettétek el. Íme a fiam, akit tulajdonképpen ti neveltetek föl. Most lép az ifjúkorba. Szüksége van kormányosokra az élet viharainak hullámverésében, nehogy kötelességeinek ismerete híján ide-oda sodródva hajótörést szenvedjen a hitvány erkölcsök szikláin. 4. Legyetek hát ti sokan helyettem apja helyett apja. Kísérjétek figyelemmel, lássátok el jó tanácsokkal. Hiszen az önkényuralom túlkapásai ellen titeket sem védene meg pusztán a nagy vagyon. Hasonlóképpen bármekkora testőrség áll is a császár mellett, ha alattvalói nem ragaszkodnak hozzá. 5. Leginkább azok uralkodnak hosszan veszély nélkül, akik nem a kegyetlensége miatti félelmet, hanem a jósága miatti szeretetet ültettek el alattvalóik szívében. Nem a szükségből szolgálók, hanem a meggyőződésből engedelmeskedők azok, akik nem tesznek gyanús dolgokat, és a Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 3

hízelgés tettetése nélkül élnek - és így is bánnak velük -, ők azok, akik nem lázadoznak, míg az erőszak vagy a gőg rá nem kényszeríti őket. 6. A korlátlan hatalmú uralkodó nehezen fékezheti indulatait, s vethet gátat nekik. De hajó tanácsokkal látjátok el, és emlékeztetitek az itt hallottakra, jó császárotok lesz nektek és mindenkinek. Így róhatjátok le leginkább a kegyelet adóját az emlékem előtt, s így tehetitek híremet halhatatlanná." 7. Alighogy Marcus ezt elmondta, hirtelen ájulás szakasztotta belé a szót. A gyöngeségtől és nyugtalanságtól kimerülve hanyatlott hátra az ágyán. A jelenlévőket mély bánat fogta el. Olyannyira, hogy egyesek nem bírtak úrrá lenni magukon, és jajgatásban törtek ki. Marcus pedig élt még egy napot és egy éjszakát, majd elhunyt. Kortársaira gyászt hozott, az eljövendő korokra pedig jellemének kiváló és örök emlékét hagyta. 8. Halálhírére az egész pannoniai sereg és nép gyászba borult. Az egész birodalomban nem akadt olyan, aki a gyászhír hallatán könnyekre ne fakadt volna. Egyhangúlag dicsérte mindenki: ki szülőatyjának, ki jó császárnak, ki derék hadvezérnek, ki pedig bölcs és kötelességtudó uralkodónak nevezte, és mindez meg is felelt az igazságnak. 5.1. Néhány nap múlva, mialatt a fiú atyja temetésének ügyeit intézte, az apja tanácsadói úgy látták jónak, hogy az ifjút a táborba [10] viszik, hogy ott beszédet intézzen a katonákhoz, és - miként a trónra lépők szokták - pénzadomány szétosztásával nyerje meg a sereget. 2. Megparancsolták tehát, hogy minden katona menjen a fogadásukra a gyülekezőtérre. Commodus előlépett, bemutatta az áldozatot, felment a tábor közepén számára készített magas emelvényre, maga köré állította atyai barátait (sok művelt ember volt közöttük), és a következőket mondta: 3. „Biztosra veszem, hogy osztjátok a gyász miatt érzett fájdalmamat, és ti sem viselitek könnyebben nálam. Mert hiszen, amíg csak velem volt atyám, sohasem kívántam a kivételezettség előnyeit élvezni veletek szemben. Ő ugyanis egyformán szeretett minket, és nem tett köztünk különbséget. Épp ezért szívesebben is nevezett bajtársának, mint fiának, mert úgy vélekedett, hogy az egyik elnevezés a vérség, a másik a bátorság erényének kötelékét jelöli. 4. Amikor még kicsi voltam, gyakran elvitt hozzátok, és karjaitokba téve engem a hűségetekbe ajánlott. Éppen ezért remélem, hogy gyorsan megnyerem mindannyiótok jóindulatát: közületek az idősebbek tartoznak is nekem ezzel a gondoskodással, a fiatalabbakat pedig akár bajtársaimnak is nevezhetném, hiszen atyám mindannyiunkat egyaránt szeretett, és a hősiesség erényére tanított minket. 5. Utódjaként a sors nekem adta a birodalmat, nem egy idegennek, ahogy az előttem uralkodók a szerzett uralommal büszkélkedtek, mivel én a császári palotában születtem. Születésemkor már nem a közemberek pólyája, hanem a császári bíbor várt. Ugyanaznap lettem férfi és császár. 6. Ezeket megfontolva nem nektek adott, hanem nektek született császárként tisztelhettek. Atyám bizonyára az égbe ment, és ott már az istenek társaságában van, és a tanácsadójuk lett. Nekem azonban az emberek dolgaival kell törődnöm, és a földi ügyeket kormányoznom. A ti feladatotok pedig ezeknek az ügyeknek az elintézése, mégpedig úgy, hogy a háború hátralévő részét vitézül befejezitek, és a Római Birodalom határait az Ókeanosig kiterjesztitek. 7. Ez hírnevet szerez számotokra, és ezzel róhatjátok le illő hálátokat apánk emléke előtt. Biztosak lehettek abban, hogy figyel szavainkra és cselekedeteinkre. Örülhetünk, hogy ilyen tanú szeme láttára tehetjük kötelességünket. Eddigi hadi sikereitek az ő bölcsességének és hadvezetésének tulajdoníthatók. Mostantól kezdve azonban minden eredmény, amelyet velem, az új császárral együtt [11] felmutattok, a ti tántoríthatatlan hűségetek és bátorságotok jó hírét fogja öregbíteni. 8. Új keletű méltóságunknak hőstetteitekkel szerezzetek tekintélyt! Ha az új uralom kezdetén vereség éri a barbárokat, nem bátorodnak fel, lenézve fiatalkori tapasztalanságunkat, másrészt a jövőben is tartani fognak tőlünk, mert visszaemlékeznek arra, amit most Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 4

tőlünk elszenvedtek." Commodus befejezte beszédét, bőkezű adományai révén elnyerte a sereg támogatását, és visszatért a császári szállásra. 6.1. Egy rövid ideig mindent úgy tett, ahogyan azt apja régi tanácsadói javasolták. Mindennap vele voltak, bölcs tanácsokat adtak neki, és csak annyi szabadidőt engedtek számára, amennyit a józan testápolásra elegendőnek véltek. De néhány udvaronc a közelébe férkőzött, és igyekezett a császár gyermeteg jellemét megrontani. Afféle hízelgő ingyenélők, akik a boldogságot pákosztosságukon és a legalantasabb élvezeteik örömén mérik le, emlékeztették a római elpuhult életre, kiszínezték a vidám színházi és zenés mulatságokat, és felsorolták a lakomákon fogyasztható ételek bő választékát. Ócsárolták a Danubius partvidékének éghajlatát, mert nyár végén sem termékeny, és állandóan hideg és ködös. 2. „Urunk - mondogatták -, meddig fogsz még jégből olvasztott vagy ásott kútból húzott vizet inni? Bezzeg mások élvezik a hévizeket, a hűs forrásokat, a párát, a jó levegőt, amelyekben csak Italia bővelkedik." Az efféle emlékképek felidézése felkeltette az élvezetvágyat a fiatalemberben. 3. Így hamarjában összehívta tanácsadóit, és közölte velük, hogy látni óhajtja szülőföldjét. De mivel szégyellte bevallani a hirtelen hazatérés valódi okát, ürügyül azzal az aggodalommal hozakodott elő, hogy a gazdag római patríciusok egyike először a császári székhelyet foglalja el, majd seregre és támogatókra szert téve, onnan mint erős fellegvárból megkaparintja az uralmat az egész birodalom felett. A római városi nép elég nagyszámú ahhoz, hogy tömegesen állítson ki válogatott fiatal legénységet. 4. Amíg az ifjú az efféle tetszetős mentségeket sorolta, aggodalmukban legtöbben szomorúan a földre szegezték szemüket. Pompeianus, a legöregebb tanácsadója és felesége révén rokona (Commodus legidősebb nővérének a férje) így szólt: „Gyermekem és uram, nagyon is érthető, hogy látni kívánod szülőföldedet. Minket is hasonló honvágy húz haza. 5. De ennél sokkal [12] fontosabb és sürgősebb elintéznivalónk van itt, hogy fékezzék bennünk ezt a vágyat. Eleted hátralévő részében még sokáig élvezheted az otthoni kényelmet. Azután meg: ahol a császár, ott van Róma is. A háborút nem illő befejezetlenül abbahagyni, ezenfelül veszedelmes is. Ezzel vakmerőségre indítjuk a barbárokat, is mert ők ezt nem honvágynak, hanem gyáva visszavonulásnak tartják majd. 6. Ha azonban ezeket a barbárokat mind meghódítottad, a birodalom határát az Ókeanosig kiterjesztetted, nagy dicsőséggel térhetsz majd haza, hogy diadalmenetet tarthass, és a barbár királyokat és főembereket megláncolt fogolyként viheted magaddal. Elődeid is így szereztek hírnevet. Nem kell attól félned, hogy valaki távollétedben átveszi a hatalmat, hiszen épp a legelőkelőbb senatorok vannak melletted, az egész haderő is itt van veled, hogy megvédje az uralmadat. Itt van az egész császári kincstár is. Végül atyád emléke megszerezte számodra alattvalóid örök hűségét és ragaszkodását." 7. Buzdító és jóra lelkesítő szavaival Pompeianus rövid időre lebeszélte tervéről a fiatalembert. Commodus e szavaktól megszégyenülve, és mert nem is tudott érdemes választ adni rájuk, azzal bocsátotta el a tanácsadó testületet, hogy majd tüzetesebben fontolóra veszi, mit kell tennie. 8. Ezután udvaroncai befolyásának engedve többé semmit sem tárgyalt meg tanácsadóival. Leveleket küldött szét, és a Danubius-vidék parancsnokságát arra alkalmasnak vélt emberekre bízta. Parancsot adott nekik, hogy hárítsák el a barbárok támadásait. Azután bejelentette, hogy Rómába indul. Az ott maradók teljesítették megbízatásukat, hamarosan meghódították a barbár törzsek nagy részét, a többit pedig tekintélyes összeg fizetésével könnyen szövetségkötésre bírták. A barbárok ugyanis természetüknél fogva pénzsóvárak: a veszélyeket semmibe véve a létfenntartáshoz szükséges anyagi javakat vagy rajtaütéssel, támadással szerzik meg, vagy pedig csak óriási összeg ellenében hajlandók békében maradni. Jól tudta ezt Commodus, és költséget nem kímélve váltotta meg magát a gondtól. Mivel bőviben volt a pénznek, mindent megadott nekik, amit csak kértek. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 5

7.1. Amikor a hazaindulást bejelentették, a hadseregen nagy izgalom lett úrrá. Haza akartak térni a császárral együtt, hogy megszabaduljanak a harctér fáradalmaitól, és kényelmesen élhessenek Rómában. Amikor ennek a híre szétfutott, és hírnökök jelentették a császár [13] közeledtét, a római nép örömmámorban úszott. Igen nagy reményeket fűztek az ifjú császár hazatéréséhez, abban a hitben, hogy atyja elvei szerint fog uralkodni. 2. Commodus ifjúi hévvel folytatta utazását, amidőn áthaladt a közbeeső városokon, mindenütt császárnak kijáró pompával fogadták, s amikor személyesen megjelent az ünneplő tömeg előtt, mindenki szemében kedvesnek és szeretetre méltónak látszott. 3. Ahogy Rómához ért, az egész senatus és a város teljes lakossága, nem tudván magukat megtartóztatni, egymást megelőzve babérkoszorúkkal és más, éppen virágzó növényekkel kezükben kiözönlöttek a városból, hogy meglássák új és nemes uralkodójukat. 4. Valóban látni óhajtották őt, mint aki köztük született és nőtt fel, akinek ősei négy nemzedék óta uralkodnak. Apja nemzetségében kiemelkedő senatorok voltak, Faustina, az anyja pedig, aki anyacsászárnő lett, Antoninus Pius lánya, anyai ágon Hadrianus unokája volt, és családfáját dédapjáig, Traianusig vezette vissza. 5. Commodusnak ilyen volt tehát a nemzetsége, és fiatalsága mellett még igen szemrevaló is volt arányos teste, szép és férfias arca miatt. Szeme égő, tekintete tüzes volt, haja természetesen szőke és göndör, napfényben olyan tüzesen ragyogott, hogy egyesek úgy vélték, aranyport szórtak rá, mielőtt elindult, mások pedig isteni eredetet tulajdonítottak neki, s azt mondták, égi ragyogás veszi körül a fejét. Arcán már pelyhedző szakálla is megjelent. 6. Ilyen uralkodót pillantottak tehát meg a rómaiak, akit üdvözlő kiáltásokkal, koszorúk és virágok özönével köszöntöttek. Megérkezése után Iuppiter és a többi isten templomába ment, majd szilárd hűségükért köszönetet mondott a senatusnak, valamint az ottani csapatoknak, és bevonult a császári palotába. 8.1. Néhány évig tiszteletet tanúsított apja barátai iránt, minden dologban tanácsaik szerint cselekedett. Miután azonban a teljes uralmat biztosította a maga számára, Perennisre bízta a testőrparancsnoki feladatot. Utóbbi italiai születésű volt, kiváló katona (leginkább ezért bízta rá ezt a tisztséget). Ez azonban kihasználta az uralkodó fiatalságát, és rábírta arra, hogy az élvezetekre és tivornyázásra adja a fejét, ne legyen felelősségtudata, és ne foglalkozzon a hivatali ügyekkel. 2. A pénz iránti határtalan vágytól vezérelve a birodalom teljes irányítását a maga kezébe vette. Meglevő javaival sohasem volt elégedett, mindig a máséra áhítozott. Elsőként Commodus régi [14] tanácsadóit vádolta be, majd a gazdagokat és az előkelő származásúakat. Mindenkit gyanúba kevert az ifjú előtt, hogy eltehesse őket láb alól, és így megszerezhesse a vagyonukat. 3. Apja emléke és szégyenkezése barátai előtt egy ideig visszatartotta az ifjút. A gonosz és irigy végzet azonban elfordította őt mindattól, ami bölcs és illő. Ez a következőképp történt: Commodus legidősebb nővére Lucilla volt, aki korábban Lucius Verushoz, az uralkodóhoz ment feleségül. Marcus vele osztotta meg az uralmat, és neki adta a lányát is, hogy a házasság révén még jobban megszilárdítsa iránta való elkötelezettségét. Miután Lucius meghalt, Marcus meghagyta Lucilla kiváltságait, és Pompeianusszal házasította össze. 4. Nővére kiváltságait Commodus is meghagyta, azaz a színházban a császári páholyban foglalt helyet, és a szent tüzet előtte is vitték. Amint azonban Commodus elvette Crispinát, szükségessé vált, hogy az uralkodó feleségének is biztosítsák ezeket az előjogokat. Lucilla ezt nehezen viselte, úgy gondolta, hogy az ő jogain esik csorba. Tudván, hogy férje kedveli Commodust, az uralom megszerzésére irányuló tervét nem osztotta meg vele. Egy Quadratus nevű gazdag és nemes ifjú véleményét puhatolta ki, aki titokban a szeretője is volt. Állandóan panaszkodott neki kiváltságai megnyirbálása miatt, és rövid idő alatt rábírta az összeesküvésre. Ez végzetes lett számára és az egész senatusra nézve. 5. Quadratus egyes vezető senatorokat Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 6

megnyert az ügynek, köztük meggyőzött egy Quintianus nevű ifjút is, aki túlságosan meggondolatlan és vakmerő volt. Az volt a terv, hogy utóbbi rejtsen el egy tőrt a ruhája alatt, várja ki a megfelelő helyet és időpontot, támadja meg és ölje meg Commodust. Azt is mondta, hogy a többi dolgot adományosztás révén már elintézte. 6. Quintianus elrejtőzött az amfiteátrum árnyékos bejáratánál, amelyről azt hitte, hogy elrejti. Kardját kirántva hirtelen Commodusra rontott, és nagy hangon azt kiáltozta, hogy a senatus bízta meg. Ahelyett, hogy cselekedett volna, inkább beszédet tartott, és fegyverével hadonászott. Eközben a császári testőrök elfogták, így fizetett meg könnyelműségéért. Előbb mondta el ugyanis azt, amit cselekednie kellett volna, így saját maga lett oka annak, hogy felfedezték és elfogták, míg az uralkodó tervéről értesülve megmenekült. 7. Ez volt az első és legfőbb indoka annak, amiért az ifjú császár meggyűlölte a senatust. Sértették az elmondottak, és a támadó [15] szavaira visszaemlékezve úgy vélte, az egész senatus az ellensége. 8. Perennis számára ez elegendő indok és ürügy volt, hogy azt tanácsolja, Commodus üldözze és gyengítse a vezető rendet. Utóbbiak vagyonát aztán Perennis szerezte meg, így kora legvagyonosabb embere lett. Igen alaposan kivizsgálta az ügyet, amelynek eredményeként Commodus kíméletlenül kivégeztette nővérét, az összeesküvőket és mindenkit, akire a gyanúnak csak az árnyéka is vetült. 9.1. Perennis, a praefectus praetorio eltávolította mindazokat, akiktől Commodus tartott, különösen azokat, akik atyai jóindulattal voltak iránta, és a biztonságára felügyeltek. Eközben Perennis igencsak megnövelte hatalmát, és összeesküvést szőtt az uralom megszerzésére. Rávette Commodust, hogy az ő fiait bízza meg - noha még túl fiatalok voltak - az illyricumi haderő parancsnokságával. Jómaga is óriási pénzösszeget gyűjtött össze, hogy bőséges adományokkal lázadásra bírja a hadsereget. Fiai észrevétlen gyarapították haderejüket avégett, hogy mihelyt Perennis eltette láb alól Commodust, azonnal magukhoz ragadhassák a hatalmat. 2. Az összeesküvés különös módon pattant ki. A rómaiak ünnepi játékokat tartanak a Capitoliumi Iuppiter tiszteletére, művészi és atlétikai versenyeket mutatnak be. Nagy tömeg gyűlik össze az ünnepségek idején a fővárosban. A császár a többi pappal együtt nézője és versenybírája az eseményeknek. A bírákat körforgásos rendszerben jelölik ki. 3. Commodus részt vett tehát az előadásokon, helyet foglalt a császári páholyban, a szokásos rend szerint megtelt a színház, azaz mindenki rangja szerint foglalta el a számára kijelölt helyet. Még mielőtt bármi elhangozhatott vagy történhetett volna a színpadon, egy filozófusnak öltözött ember (a félmeztelen férfin tarisznya lógott és bot volt a kezében) berohant, megállt a színpad közepén, csendet intett a hallgatóságnak, és így szólt: 4. „Commodus, nincs most időd arra, hogy ünnepelj, színielőadásoknak és más élményeknek add át magad! Perennis kardja már a torkodon van! Ha nem figyelsz a közelgő veszélyre, elveszel. A praefectus ugyanis pénzt és haderőt gyűjt ellened. Fiai eközben megnyerik neki az illyricumi hadsereget! Hacsak elejét nem veszed a bajnak, véged van." 5. Akár isteni sugallatra mondta ezt, akár mert alacsony származású és ismeretlen lévén hírnevet akart szerezni, vagy nagylelkű jutalmat óhajtott a császártól, [16] Commodusnak a szava is elállt. Noha mindenki gyanította a mondottakat, színleg mégsem adott senki hitelt neki. Perennis pedig megparancsolta, hogy a filozófust fogják el, és égessék meg, minthogy esztelen és hazug rágalmat terjesztett. Így lakolt tehát a filozófus azért, hogy idő előtt megjósolta az igazat. 6. Commodus környezete azonban, és azok, akik támogatóinak akartak látszani, titokban már régóta gyűlölték Perennist, mivel pimaszsága már elviselhetetlen volt. Ekkor kapva kaptak az alkalmon, és megkísérelték bevádolni a császár előtt. Így azután úgy hozta a sors, hogy Commodus megmenekült az összeesküvéstől, Perennis viszont a fiaival együtt nyomorultul elpusztult. 7. Nem sokkal később ugyanis néhány katona érkezett Perennis fiának tudta nélkül, és olyan pénzeket hoztak, amelyekre a praefectus Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 7

képmása volt verve. Perennis tudta nélkül - holott ő volt a praefectus praetorio egyenesen Commodusnak mutatták meg a vereteket, és felfedték neki az összeesküvés titkos részleteit. Szolgálatukért gazdag jutalmat kaptak. 8. A császár éjnek idején a mit sem tudó Perennishez küldte embereit, hogy fejét vegyék. A lehető legrövidebb úton, mielőtt az események kitudódnának, és Perennis fia értesülne a Rómában történtekről, a leggyorsabb futárait küldte hozzá. Commodus barátságos hangú levelet írt az ifjúnak, melyben meghagyta, hogy fontos megbízatások átvételére jöjjön Rómába. 9. Perennis fiának sejtelme sem volt a cselszövésről és atyja haláláról. Amikor a hírnökök azt mondták neki, hogy atyja szóbeli üzenettel ugyancsak Rómába rendeli, de elegendőnek tartja a császári levelet, ezért nem írt külön, az ifjú ezt is elhitte. Bosszankodott és nyugtalankodott ugyan, hogy félbehagyják a kitervelt összeesküvést, mégis bízva atyja hatalmában elhagyta Illyricumot. Az Italia felé vezető úton az ifjút a császár parancsára megölték. Ilyen véget ért Perennis és fia. 10. Ezután Commodus két testőrparancsnokot nevezett ki, mert úgy gondolta, biztonságosabb, ha nem egy emberre bíz ily nagy erőt, és azt remélte, a megosztott és gyengébb hatalom a trónja iránti vágyakozást is csökkenti. 10.1. Kevéssel később egy másik merényletkísérlet terve is napvilágra került. Egy Maternus nevű, mindenre kapható ember megszökött a seregből, és másokat is rábírt, hogy tartsanak vele. Rövid idő alatt gazfickók sokaságát gyűjtötte maga köré, akikkel kezdetben a [17] falvakat és a vidéket pusztította, majd igen nagy zsákmányra tett szert. Utóbbi megosztásának ígéretével annyi gonosztevőt szervezett be, hogy többé már nem útonállóknak, hanem ellenségnek tekintették őket, és nyílt háborút hirdettek ellenük. Ezután már nagyobb városokra is rátámadtak, erőszakkal betörtek a helyi börtönökbe, szabadon engedték a különféle okokból bebörtönzötteket, és felszabadításukkal szövetségeseikké tették őket. Az egész kelták és ibérek lakta területet végigportyázták, a legnagyobb városokat is megtámadták, egy részüket felégették, másokat kifosztották, majd elmenekültek. 3. Amint Commodus értesült a történtekről, nagy haragjában fenyegető levelet küldött ezen tartományok helytartóinak, amelyben nemtörődömséggel vádolta meg őket, és megparancsolta, hogy azonnal gyűjtsék össze ellenük a sereget. Amint a rablók ezt megtudták, nyomban elhagyták a kifosztott területeket. Kis csoportokban gyors, de nehezen járható utakon titokban beszivárogtak Italia területére. Maternus egy még nagyobb vállalkozáson, a császári trón megszerzésén gondolkodott. Úgy gondolta, ha eddigi vállalkozásai minden reményt felülmúlóan sikeresek voltak, e terve is kedvező véget ér, ha meg elbukik, ne névtelenül és dicstelenül haljon meg. 4. Mivel úgy vélte, hadereje nem elég ahhoz, hogy nyílt csatában, egyenlő ellenfélként küzdjön meg Commodusszal (szerinte ugyanis a római nép és a testőrgárda még támogatta Commodus uralmát), abban reménykedett, hogy csellel és ügyességgel fog felülkerekedni. A következőket találta ki: 5. tavasz kezdetén, egy meghatározott napon a rómaiak ünnepséget rendeznek az istenek anyjának tiszteletére. Ilyenkor szokás a gazdagságot jelképező értéktárgyakat, az uralkodók anyaguk vagy művészi kivitelük miatt csodált kincseit a körmenet során az istennő szobra előtt vinni. Korlátlanul szabad a tréfálkozás, mindenki annak az alakját ölti magára, akiét csak akarja, nincs olyan magas méltóság, akit ne lehetne kigúnyolni. A valóság ilyenkor úgy elkendőzhető, hogy az ember könnyen összetévesztheti az utánzót és az utánzottat. 6. Maternus úgy vélte, a merényletre ez a megfelelő időpont. Úgy tervezte, miután társaival testőrnek öltözött, elvegyülnek a testőrök tömegében, akik szintén részt vesznek a felvonuláson. Miközben senki sem figyel rájuk, váratlanul megtámadják és megölik Commodust. 7. Néhány társa azonban előbb bement a [18] városba, és elárulta, mert megorroltak rá azért, hogy vezérük helyett császáruk akar lenni. Így még az ünnepség előtt elfogták, levágták a fejét, és társai is megkapták méltó büntetésüket. Commodus áldozatot mutatott be az Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 8

istennőnek, és beleegyezett, hogy az ünnep hálaadással érjen véget, sőt az istennőt dicsőítve maga kísérte a szobrát. A nép pedig az egész ünnepség idején az uralkodó megmenekülését ünnepelte. 11.1. Ahogy vizsgálódásaimból kiderült, a rómaiak felettébb tisztelik ezt az istennőt. Ennek okát talán nem árt felidézni azon görögök számára, akik nincsenek teljesen tisztában vele. Azt mondják, hogy a szobor az égből hullott alá, senki sem tudja, miből és ki készítette, sőt talán nem is emberi kéz alkotta. Az a szóbeszéd járja, hogy régen Phrygia egy bizonyos részére esett le, amelynek Pessinus a neve. Utóbbi egyesek szerint a nevét is a szobor égből való aláhullásáról nyerte, mert ott látták meg először. 2. Másoknál viszont azt olvashatjuk, hogy ott a phryg Ilus és a lyd Tantalus között háború tört ki akár az utak ellenőrzése feletti vita, akár Ganymedes elrablása miatt, sokáig egyenlő erőkkel küzdöttek, és mindkét oldalon elegen estek el ahhoz, hogy ez adhasson nevet a területnek. Az a hír is járja, hogy Ganymedes itt tűnt el, miután fivére és szeretője darabokra szaggatta, majd eltüntette a testet, az ifjú szenvedését egy legendával, Zeus által való elrablásával tették isteni eredetűvé. Az előbb említett Pessinusban a phrygek már régóta áldoztak a Gallus folyó partján, amelyről az istennő kiherélt papjai is a nevüket kapták. 3. Amikor a Római Birodalom megerősödött, és azt a jóslatot kapták, hogy az uralmuk csak akkor marad fenn és nő naggyá, ha a pessinusi istennőt áthozzák Rómába. Követet küldtek tehát a phrygekhez, és az istennő szobrát kérték, amit aztán rokonságukra hivatkozva könnyen el is értek, mivel előadták, hogy ők a phryg Aeneas leszármazottai. A szobrot átvitték a hajóra, és már elérte a Tiberis torkolatát, amelyet a rómaiak kikötő gyanánt használnak. A hajó azonban az istenség akaratából itt megfeneklett. 4. Hiába próbálta meg az egész római nép levontatni, a homokpad ellenállt, s a hajó egy tapodtat sem nem haladt felfelé, amíg oda nem vitték azt Vestapapnőt, akit szüzességi fogadalmának megszegésével vádoltak, és már-már elítéltek. Utóbbi ugyanis azt kérte, hogy bízzák az ítéletet a pessinusi istennőre; [19] megoldva övét a hajó orrára dobta, és úgy imádkozott, ha valóban tiszta és szűz, a hajó engedelmeskedjen neki. 5. Így aztán könnyedén felvontatták a ráakasztott öv segítségével. A rómaiak egyszerre csodálták az istennő látható megnyilvánulását és a szűz tisztaságát. A pessinusi istennőről szóló történet leírása, még ha egy kissé kiszínezve lett is előadva, mégsem lesz haszontalan a rómaiak történetét kevéssé ismerők számára. Commodus pedig, miután ép bőrrel úszta meg Maternus összeesküvését, még erősebb őrséggel vette magát körül, és ritkán jelent meg a nép előtt. Leggyakrabban külvárosi palotáiban és a várostól távoli birtokain időzött, és kerülte a bírósági és a többi, császárra tartozó ügyeket. 12.1. Majdnem ugyanebben az időpontban Italia-szerte járvány tört ki, amely a legnagyobb kárt a fővárosban okozta, mivel túlnépesedett, és mindenféle népséget befogadott. Róma városa mind emberéletben, mind a háziállatokat tekintve igen nagy károkat szenvedett. 2. Commodus orvosai javaslatára Laurentumba tette át székhelyét, amely sokkal kellemesebb klímájú volt, és igen nagy babérfái árnyékot nyújtottak, a település is róluk kapta a nevét. Úgy tűnt fel, ez a hely biztonságos lesz, s az orvosok azt mondták, hogy a babér illatának ereje és a fák kellemes árnyéka ellenállóvá teszi az embert a vészt terjesztő levegővel szemben. A városlakók is követték az orvosok utasításait, orrnyílásukat és fülüket a legillatosabb szerekkel töltötték meg, szüntelenül füstölőket égettek. Egyesek ugyanis azt mondták, hogy illatuk betölti az érzékszervek nyílásait, és megakadályozza, hogy a vészes levegő behatoljon, ha pedig már bejutott, eredményesen kiűzi onnan. Ennek ellenére a dögvész ereje mit sem csökkent, igen sok ember és emberrel érintkező állat esett áldozatául. 3. Ugyanekkor a következő okból éhínség is pusztított a városban. Volt egy Cleander nevű phryg szolga, egyike azoknak, Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 9

akiket nyilvános árveréseken a kikiáltó ad el. Cleander császári rabszolga lett, befolyása Commoduséval együtt növekedett, végül utóbbi olyan magas pozícióhoz és hatalomhoz juttatta, hogy ő lett a testőr-gárda vezetője, az udvari főkamarás, sőt kezébe került a főparancsnokság is. Gazdagsága és fényűzése végül rávitte, hogy a császári trónt is megkívánja. 4. Sok pénzt gyűjtött össze, felvásárolta és elraktározta a város teljes gabonakészletét. Abban reménykedett ugyanis, [20] hogy elnyerheti nép és a hadsereg támogatását, ha az ínség idején bőkezűségével tűnik fel, és a létszükségleti cikkekre vágyódókat a maga oldalára állítja. Egy igen nagy, tornacsarnokkal ellátott közfürdőt is építtetett a köznépnek. Így próbálta jóindulatukat megszerezni. 5. A rómaiak azonban gyűlölték, mivel őt tartották nehézségeik okának, s nem tudták elviselni mértéktelen pénzsóvárságát. A színházakban összegyűlt tömeg először szidalmazni kezdte, majd abba a külvárosba vonultak, ahol Commodus tartózkodott. Cleander halálát kezdték követelni, 6. majd zavargás tört ki. Commodus a palota félreeső zugaiban a felzúdulásról mit sem tudva élvezeteinek adta át magát, mivel Cleander megakadályozta, hogy az eseményeket hírül vigyék neki. Cleander parancsára a mit sem sejtő tömegben hirtelen megjelent a teljes császári testőrlovasság, megtámadták és megsebesítették mindazokat, akik elébük kerültek. 7. A tömeg nem tudott ellenállni, mivel fegyvertelen állt szemben a felfegyverzettel, gyalogos a lovassal, ezért megfordultak, és visszamenekültek a városba. Sokan meghaltak, nemcsak a katonák csapásaitól és a lovaktól eltaposva, de igen sokan vesztek oda úgy, hogy egymást lökték fel és taposták el. 8. A városkapukig a lovasok akadálytalanul üldözték őket, s az elbukottakat irgalmatlanul legyilkolták. A tömeg a városban megállt, észrevette, mekkora pusztítás történt. Bezárták a házak ajtajait, felmentek a tetőkre, majd kövekkel és tetőcserepekkel hajigálták a lovasokat, akikkel ugyanaz esett meg, mint amit az előbb maguk is megtettek. Senki sem harcolt velük közelharcban, a tömeg biztonságos távolból dobálta őket. A sebeket a lovasok nem viselték el, elmenekültek, de sokan el is estek közülük. 9. A lovak ráléptek az eléjük gördülő kövekre, megcsúsztak rajtuk, és levetették lovasukat. Sokan estek el mindkét részről, s még a városi csapatok is a nép segítségére siettek, akik utálták a testőrlovasokat. 13.1. Miközben polgárháború volt születőben, Cleandertől félve senki sem merte hírül vinni a történteket Commodusnak, míg Fadilla, Commodus legidősebb nővére be nem rohant a császárhoz, akihez mint nővére könnyen és akadálytalanul bejuthatott. Haját kioldva a földre vetette magát, mint aki gyászol, és így szólt: 2. „Uram, itt tétlenkedsz, mit sem tudva a történtekről, amikor halálos veszélyben vagy, és mi is el fogunk veszni. A római nép és a sereg nagy része [21] elpártolt tőled. Amiről azt hittük, hogy egyetlen barbár sem kísérli meg, azt most saját szolgáink teszik ellenünk. Azok lettek most ellenségeid, akiket legnagyobb jótéteményeidben részesítettél. 3. Cleander felfegyverezte ellened a népet és a sereget, de az őt gyűlölők [a nép] és szeretők [az egész lovas csapattest] nézetkülönbségeik és viszályuk miatt fegyverre keltek, és egymást pusztítva polgárok vérébe borították a várost. Ha azon nyomban nem ítéled halálra ezt a gonosz szolgát, akinek már oly sok ember halála szárad a lelkén, bűne ránk vetül, s minket tesznek majd felelőssé mindkét oldal szenvedéseiért." 4. Így szólván megszaggatta ruháit, majd néhányan a jelenlevők közül felbátorodva, észhez térítették Commodust. Utóbbi a fenyegető veszélytől megijedt, s hívatta a történtekről mit sem tudó, de talán valamit mégis sejtő Cleandert. Amikor megérkezett, elfogatta, és fejét vétette. Fejét lándzsahegyre tűzve kiküldte a tömeg felettébb nagy gyönyörűségére. 5. Így elhárult a veszély, mindkét részről felhagytak a harccal: a katonák azért, mert látván, hogy akiért harcoltak, elveszett, megijedtek a császár haragjától (megértették ugyanis, hogy becsapták őket, s vakmerő cselekedeteik a császár akarata ellenére történtek), a nép Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 10

pedig azért, mert bajaik okozójának vesztével bosszúvágyuk kielégült. 6. Cleander két fiát és mindazokat is, akikről tudták, hogy barátságban voltak vele, megölték. Holttestüket végigvonszolták a városon, mindenféle módon meggyalázták, végül a csatornákba lökték. Ilyen véget értek Cleander és hívei. Az ember azt mondhatná, a természet azon igyekszik, hogy egy ember sorsán is megmutassa: a szerencse váratlan és nem remélt forgandósága a legalacsonyabb sorból a legmagasabbra emelhet valakit, majd a felemeltet le is taszíthatja onnan. 7. Commodus ettől fogva a népfelkelésektől is tartott, mivel azok őt magát is megbuktathatják. Szolgái buzdítására visszatért a városba, ahol a nép örömujjongások közepett kísérte vissza a császári palotába. Ezen események arra ösztönözték, hogy bizalmatlanul viselkedjék másokkal, könyörtelenül leszámoljon minden ellenfelével. Ezután minden vádat elhitt, és nem fogadott hitelt érdemlő személyeket. Nem törekedett többé a jóra, éjjel-nappal csak az állandó és féktelen gyönyörök vágya foglalkoztatta. 8. Minden bölcs embert és azokat, akik neveltetésére valamennyire is emlékeztették, mint cselszövőt elüldözött a palotából. Bohócok és a [22] légszégyenletesebb dolgokat is eljátszó színészek vették át az irányítást. Kitanulta a kocsihajtást, a vadállatokkal való küzdelmet, amelyet aztán talpnyalói bátorsága bizonyítékaként dicsőítettek. Részvétele az ilyen dolgokban szégyenteljesebb volt, semmint az egy józan uralkodóhoz illett volna. 14.1. Ezzel egy időben bizonyos események már előre jelezték halálát. Egyes csillagok nappal is láthatók voltak, mások pedig, hosszúra nyúlva, úgy látszottak, mintha az égbolt közepén függenének. Gyakran születtek olyan állatok, amelyek nem a saját fajtájukra hasonlítottak, alakjuk más állatét utánozta. 2. A legfélelmetesebb és -zaklatóbb azonban a következő volt, ami nagy nyugtalanságot is keltett, és igencsak összezavarta a madárjósokat meg a más előjelekben járatosakat. Miközben sütött a nap, és felhők sem gyülekeztek, egy kissé megremegett a föld, s mintha villám csapott volna le, vagy a földrengés következtében tűz ütött volna ki, Béke istennő teljes szentélykörzete, a legnagyobb és a legszebb a városban, leégett. 3. A szentély egyben a leggazdagabb is volt, mivel biztonságossága miatt arany- és ezüstadományok ékesítették, s az emberek értékeiket itt helyezték letétbe. Azon az éjszakán a tűz sok gazdagot tett szegénnyé. Emiatt, bár mindenki a köztulajdont ért veszteséget siratta, közben inkább a magáéra gondolt. 4. Miután a szentélyek és körzetük leégett, a tűz a város legnagyobb részére, köztük a legszebb épületekre is átterjedt. Mivel a Vesta-szentély is a lángok martaléka lett, láthatóvá vált a Palladium is, amelyet a rómaiak igen tisztelnek, és elrejtenek a szemek elől. Utóbbit, ahogy a közhiedelem tartja, még Trójából hozták magukkal, és Italiába való megérkezése óta mi pillanthattuk meg először. 5. A Vesta-szüzek fogták a szobrot, és a Szent Úton a császári palotába vitték. Leégett továbbá a város nagy része, sok értékes épülete is, mivel a mindenhova elhatoló tűznek elegendő idő állt rendelkezésére. Csak akkor aludt el, amikor egy hirtelen zápor megakadályozta a továbbterjedését. 6. Az egész dolgot isteni eredetűnek tartották, mivel az akkori emberek szerint a tűzvész kezdetét és végét az istenek akarata és ereje határozza meg. A történtekből néhányan arra következtettek, hogy a Béke templomának leégése háború előjele. Ahogy majd látni fogjuk, a rákövetkező események a jóslatot meg is erősítették. 7. Mivel sok rossz történt a várossal, a római nép már nem [23] tekintett jó szemmel Commodusra. A sorozatos szerencsétlenségek okát az ítélet nélküli gyilkosságokra és bűnös életvitelére vezették vissza. A történtek nem maradtak titokban, de nem is akarta őket elrejteni. Már a széles nyilvánosság előtt is olyan dolgok estek meg, amelyek a vádak szerint korábban csak a saját házában fordultak elő. 8. Őrültségében arra vetemedett, hogy apja nevének használatát is elutasította: „Commodus, Marcus fia" helyett „Hercules, Zeus fiának" neveztette magát. Levetette a római császárok ruháját, oroszlánbőrt húzott, Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 11

kezében pedig bunkót hordott. Önmagát tette nevetségessé bíbor és arany ruházatával, mivel egyszerre akarta a nők fényűzését és a héroszok erejét utánozni. 9. Így jelent meg a nyilvánosság előtt, megváltoztatta az év hónapjainak nevét is, a régiek helyett saját címeiről nevezve el őket. Ezek közül a legtöbb Herculesre, a legbátrabb emberre volt visszavezethető. Városszerte felállította szobrait. A senatus épülete előtt álló éppen nyilazni készült. Azt akarta ugyanis elérni, hogy képmásai is félelmet keltsenek. 15.1. Halála után a senatus parancsára szobra helyére a Szabadság szobrát állították. Commodus többé nem tartóztatta meg magát a nyilvánosság előtt, játékokat rendeztetett, s megígérte, hogy minden vadállatot saját kezűleg ejt el, és maga küzd meg a legbátrabb ifjakkal. A hír elterjedvén, egész Italiából és a szomszédos tartományokból Rómában gyülekeztek az emberek. Látni akarták, amit ember még nem látott, de még csak nem is hallott. Az a hír járta róla, hogy igen jól céloz, s akár lándzsát hajít, akár nyíllal lő, sohasem hibázik. 2. A legjobb parthus íjászok és mór lándzsavetők gyűltek össze, hogy tanítsák, de mindegyiküket felülmúlta tudományukban. Ahogy a játékok ideje elérkezett, megtelt az amfiteátrum. Commodusnak emelvényt készítettek a porondon, hogy vadászat közben a vadállatok közelről ne veszélyeztessék, így távolról, biztonságban hajított lándzsát, ami inkább a biztos kezének, semmint bátorságának volt bizonyítéka. 3. Szarvasokat, gazellákat és bikák kivételével mindenféle szarvas állatokat vett célba, majd jól időzített dobásaival futtukban terítette le őket. Körbejárva oroszlánokat, párducokat és hasonló állatokat vett célba. Sohasem kényszerült második dobásra, mindegyik seb, amit ejtett, halálos volt. 4. A menekülő állatokat a homlokuk vagy a szívük tájékán találta el. Testük más része nem szolgált [24] célpontul számára, mindig oda célzott, hogy egyszerre sebesítse meg és ejtse el őket. A világ minden részéről szállítottak neki állatokat, olyanokat csodálhattunk meg, amiket korábban csak könyvből ismerhettünk: 5. Indiából, Aethiopiából, északról és délről származó, korábban ismeretlen élőlényeket mutatott be a rómaiaknak, csak azért, hogy elejthesse őket. Biztos keze mindenkit ámulatba ejtett. Igen éles nyilakat tartott, melyek hegye félhold alakú volt, és mór struccokra vadászott velük. Ezek a madarak gyors lábuk és öblös szárnyuk révén a legsebesebbek a világon. A nyilakkal a madarakat nyakuk legfelső részén úgy találta el, hogy szinte lefejezte őket, és a fejetlen testek tovább szaladtak körben, mintha mi sem történt volna. 6. Egy alkalommal egy leopárd gyors futással kieresztett áldozatára vetette magát, de mielőtt elejthette volna, Commodus lándzsájával megelőzte, ezt megölte, amazt pedig megszabadította. Lándzsahegy előzte meg a hegyes fogakat. Máskor száz oroszlánt engedett ki a föld alatti ketrecekből, majd pontosan száz lándzsával ejtette el őket úgy, hogy hosszú sorban heverő tetemeken bárki könnyen megszámolhatta, hogy egyetlen számfeletti lándzsát sem használt fel. 7. Eddig a nép körében közkedvelt volt, még ha bátorságán és célzó képességén kívül egyetlen uralkodóhoz méltó cselekedete sem volt. Az viszont már megbotránkoztatta az embereket, hogy az amfiteátrumba meztelenül, fegyverrel a kézben ment be, és gladiátorként küzdött. Egy ilyen nemes születésű uralkodó, apja és ősei oly nagy győzelmei után, nem a római állam számára hasznos módon, a barbárok ellen fog fegyvert, hanem szégyenteljes megjelenésével saját méltóságát alázza meg. 8. A gladiátori küzdelmeket mindig könnyen megnyerte, és a harc csak sebesülésig folyt, mivel ellenfelei engedtek neki, ugyanis a római császárt, nem pedig a gladiátort látták benne. Ezután az őrület annyira elhatalmasodott rajta, hogy már nem a császári palotában akart lakni, hanem át kívánt költözni a gladiátorkaszárnyába. Azt is megparancsolta, hogy többé ne Herculesnek, hanem a leghíresebb, addigra elhunyt gladiátor nevén szólítsák. 9. A legnagyobb szobor, a Colossus fejét kicseréltette a sajátjára. Ezt a rómaiak szerfelett tisztelik, mivel a Napistent ábrázolja. Talapzatára a Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 12

saját, szokásos császári és családi címeit íratta fel, de a „Germanicus", azaz „germánok legyőzője" név helyett az állt, hogy „1000 gladiátor legyőzője". [25] 16.1. Ezek miatt szükségessé vált, hogy őrült és zsarnoki uralma megbukjon. Új év első napján ugyanis azt tervezte, hogy [....] A rómaiak ezt az ünnepnapot a legősibb isten Italiába érkeztére vezetik vissza. Azt mondják, hogy Saturnus, miután Iuppiter elűzte királyságából, idegenként erre a földre vetődött, és fia erejétől való félelmében titokban nála [Ianusnál] rejtőzött el, ezért is hívják Italia ezen részét Latiumnak, amely a görög nyelvből került át a helyibe. 2. Mindezek miatt az italicusok a mai napig a rejtőző isten tiszteletére rendezik meg a Saturnaliát, az év kezdetén pedig az italiai istenség ünnepét ülik meg. Kétarcú szobrokat állítanak neki, mivel vele kezdődik és végződik az év. Amikor az ünnep ideje elérkezik, a rómaiak köszöntik és pénzadományokkal ajándékozzák meg egymást, valamint földi és tengeri javak közös elfogyasztásával együtt ünnepelnek. 3. Róma vezető tisztségviselői ekkor öltik magukra a híres, egy éven át viselhető bíbor tógát. Commodus az ünneplő tömeg szeme láttára nem a szokásos módon a császári palotából akart kivonulni, hanem a gladiátorkaszárnyából, továbbá a szegélyes császári bíbortóga helyett fegyveresen, gladiátortársai kíséretében szándékozott a római nép előtt megjelenni. 4. Ezt a szándékát először Marciával, kedvenc ágyasával osztotta meg. Ő semmiben sem különbözött egy törvényes feleségtől, ugyanazok az előjogai voltak, mint egy császárnőnek, kivéve a szent tüzet. Amint császárhoz méltatlan tervéről értesült, először kérlelte, majd térdre esett, és sírva könyörgött neki, ne tegye uralmát csúffá, és ne veszélyeztesse magát azzal, hogy gladiátorokra és mindenre elszánt gazfickókra bízza életét. Miután sokáig kérlelte, de semmit sem ért el, távozott. Commodus Laetust, a praefectus praetoriót és Eclectust, a főkamarását hívatta, és megparancsolta nekik, tegyék meg a szükséges előkészületeket, hogy a kaszárnyában tölthesse az éjszakát, majd onnan vonulhasson át az ünnepi áldozatra, és hogy a nyilvánosság előtt fegyveresen jelenhessen meg. Ők is kérlelték, és megpróbálták meggyőzni, ne tegyen semmi olyat, ami uralkodóhoz méltatlan. 17.1. Commodus mérgesen elzavarta őket, majd hálószobájába tért aludni, déltájban ugyanis ez szokása volt. Írótáblát vett a kezébe [vékony hársfalapokat, melyeket mindkét végükön kapcsokkal kötöttek össze], felírta rá, kiket kell még aznap éjjel kivégezni. 2. A lista [26] élén Marcia állt, őt Laetus és Eclectus, majd vezető senatorok csapata követte. Valamennyi idősebb tanácsadójától meg kívánt szabadulni attól való félelmében, hogy szégyenletes tetteinek magas rangú szemtanúi is lesznek. Vagyonukat a katonáinak és a gladiátoroknak akarta szétosztani, hogy kegyüket keresse, ezeknek, hogy őrizzék, amazoknak pedig azért, hogy megörvendeztessék. 3. Miután elkészült a lista, az írótáblát a nyugágyra tette, azt hívén, oda senki sem megy be. Egy kisfiút annyira kedvelt Commodus, hogy gyakran vele töltötte az éjszakát, Philocommodusnak nevezte, így nevével is kimutatta iránta érzett szeretetét. Ez az ártatlan fiúcska azon meztelen, csupán arannyal és drágakövekkel feldíszített gyerekek csapatába tartozott, akiket mindig is kedveltek az előkelő rómaiak. 4. A kisfiú szokása szerint céltalanul játszadozva beszaladt a hálószobába. Commodus közben előbb fürdeni, majd mulatni indult. A fiú felkapta a nyugágyon heverő táblát, hogy játsszon vele, és kiszaladt. Véletlenül éppen Marciával futott össze, aki ugyancsak szerette őt. Megölelte, megcsókolta, és elvette tőle a táblát, nehogy játék közben valami fontosat tönkretegyen. Felismerte Commodus keze írását, ezért át akarta futni az iratot. 5. Amikor megértette, hogy mindenki közül neki kell elsőként meghalnia, majd őt követi Laetus, Eclectus és sokan mások, feljajdulva így szólt: ,Jaj, Commodusom, hát ez a jutalma irántad való szerelmemnek, jóakaratomnak, és hogy oly sok éven át elviseltem gőgödet és részegeskedésedet? De egy részeges alak nem fog egy józan asszonnyal így elbánni!" 6. Így szólt, s Eclectusért küldetett. Mint főkamarás, Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 13

amúgy is bejáratos volt hozzá, és állítólag még a szeretője is volt. Odaadva a táblát így szólt: „Nézd, miféle ünnepet ülünk meg ma éjjel!" Amint Eclectus megértette, elsápadt egyiptomi volt ugyanis, ezért népe természeténél fogva ösztönösen cselekedett, és érzelmei uralkodtak rajta. Lepecsételte a levelet, majd egy bizalmasa útján elküldte Laetusnak, ismerje meg ő is a tartalmát. 7. Az összezavarodva Marciához sietett, hogy együtt fontolják meg, mit is kezdjenek Commodus parancsaival és átköltözésével a gladiátorokhoz. Úgy tettek, mintha a parancsai szerint járnának el, de megegyeztek, lépniük kell, mielőtt lecsapna rájuk, tétlenkedésre most nincs idő. 8. Elhatározták, hogy megmérgezik Commodust, Marcia ugyanis azt mondta, hogy ez könnyen keresztülvihető. Ő szokta [27] italát összevegyíteni, és ő is adja át, hogy még édesebb legyen. Ahogy Commodus visszatért a fürdőből, beletette a vegyítő edénybe a mérget, jó illatú borral összekeverte, és átadta. Az pedig mit sem sejtve kiitta, ahogy fürdőzés és vadászat után szokta. 9. A szer nyomban hatott, és Commodus aludni tért, azt gondolván, hogy csak a fáradtság okozza kábaságát. Eclectus és Marcia mindenkinek megparancsolta, hogy távozzanak, s így biztosították a „nyugalmát". Tivornyázásai már máskor is így végződtek. A fürdők és lakomák között nem szánt időt a pihenésre, mert minden idejét a gyönyörök hajhászására fordította. 10. Egy kis ideig nyugodtan hevert, majd a méreg hatására szédülés fogta el. Sokat hányt, akár azért, mert a sok itallal és élelemmel együtt a méreg is kijött belőle, vagy mert ellenmérget vett be, ahogy étkezés előtt más uralkodók is. 11. Minthogy sokáig csak hányt, megijedtek attól, hogy felépül, és mindnyájukat megöleti, ezért nagy jutalommal kecsegtetve rábírtak egy Narcissus nevű, ereje teljében levő ifjút, hogy fojtsa meg. Ez bement, és végzett a méreg és az ital hatása miatt tehetetlenül heverő uralkodóval. 12. Így ért véget Commodus élete. Apja halála után 13 évig uralkodott. A korábbi uralkodókhoz képest jóval előkelőbb származású volt, szépség tekintetében pedig kimagaslott kortársai közül, ráadásul arányos testével is elégedett lehetett. Ha valamit férfiasságáról kell mondanunk, célzó képességben és biztos kezét illetően mindenkit felülmúlt. Mindezeket azonban szégyenletes tettei ellensúlyozták, ahogyan az előbbiekben már leírtuk. [28]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 14

II. Könyv

1.1. Ahogy munkám első könyvéből kiderült, az összeesküvők eltették láb alól Commodust, a történteket el akarták titkolni, nehogy a császári palota testőrsége megtudja. A holttestet olcsó takaróba csavarták, átkötözték, és két bizalmas szolgájuk mint valami értéktelen holmit kivitte a hálószobából. 2. Keresztülmentek az őrségen, amelynek tagjai vagy teljesen be voltak rúgva, vagy lassan álomba merültek, és lándzsáikra támaszkodva kornyadoztak. Nem sokat vizsgálgatták, mi az, amit kivisznek, nem tartották fontosnak. Így az uralkodó holttestét éjjel titokban kicsempészték a palota kapuján, kocsira tették, és kihajtottak a külvárosba. 3. Laetus és Eclectus Marciával azon tanakodott, mit kell tenniük. Úgy döntöttek, hogy azt terjesztik majd, hogy hirtelen, gutaütés következtében halt meg. Úgy vélték, ez hihető lesz, mivel állandó, mértéktelen tivornyázásai már korábban is köztudottak voltak. Elhatározták, hogy egy öreg és bölcs embert választanak utódjául, aki megmentőjük lehet, és a könyörtelen, mértéktelen zsarnokság után mindenki fellélegezhet majd. Miután sorra vettek mindenkit, nem találtak mást, aki a feladatra alkalmasabb lett volna, mint Pertinax. 4. Pertinax italiai származású volt, a polgári közigazgatásban és a hadvezetésben elért kiváló eredményeivel szerzett magának hírnevet. Számos győzelmet aratott a germánokon és a keleti barbárokon. Egyedül ő maradt életben a Commodus számára atyja által kijelölt tekintélyes tanácsadók közül. Bár Marcus bizalmi emberei és hadvezérei közül a legnagyobb megbecsülésre tett szert, a császár mégsem ölette meg. Talán Pertinax jellembeli kiválósága miatt restellte ezt megtenni, vagy szegénysége miatt kímélte meg. Egyebek között tudniillik az is becsületére vált, hogy noha mindenkinél több feladatot vállalt magára, valamennyiük közül neki volt a legkisebb vagyona. 5. Laetus, Eclectus és néhány társuk éjféltájban ért Pertinaxhoz, amikor már mindenki aludt. Megálltak a bezárt [29] kapuk előtt, felkeltették az őrt. Utóbbi kinyitotta az ajtókat, majd miután meglátta a katonákat és Laetust, akiről tudta, hogy ő a testőrparancsnok, ijedten vitte meg a hírt urának. 6. Pertinax pedig kiszólt, hogy jöjjenek be, mondván, előre látta, hogy ezek a dolgok vele is meg fognak történni. Azt mondják, ebben a helyzetben is annyira nyugodt maradt, hogy még ágyáról sem kelt fel, arckifejezése sem változott. Bár azt hitte, hogy Laetus és Eclectus meg akarja ölni, bátran így szólt hozzájuk: 7. „Már régóta, majd minden éjjel reméltem, eljön ez a nap. Csak azon csodálkozom, hogy apja tanácsadói közül egyedül maradva, esetemben miért habozott oly sokáig Commodus. Mire vártok? Hajtsátok végre a parancsot, én pedig megszabadulok a hasztalan reménytől és az állandó félelemtől!" 8. Laetus így válaszolt: „Ne mondj ilyet, ami sem hozzád, sem a múltadhoz nem méltó! Nem a te elveszejtésedre, hanem mindnyájunk és a Római Birodalom megmentésére jöttünk hozzád. A zsarnok halott, magához illő véget ért, amit velünk szándékozott megtenni, azt tettük mi vele. 9. Azért jöttünk hogy az uralmat a kezedbe adjuk, akiről tudjuk, bölcs életviteled, magas méltóságod és tisztes korod alapján kimagaslasz a többi senator közül, téged óhajt és becsül a római nép. Emiatt úgy gondoljuk, hogy a dolog mindenki számára kívánatos, számunkra pedig üdvös lesz." 10. Erre Pertinax a következőket válaszolta: „Ne gúnyolódjatok egy öregemberrel! Annyira gyávának ismertetek meg, hogy előbb becsaptok, majd utána nyomban megöltök?" Erre Eclectus így szólt: „Ha nem hiszel a szavainknak, vedd ezt az írótáblát (felismered Commodus kézírását, gyakran volt alkalmad látni), és olvasd el! Így megtudod, mekkora veszélyt kerültünk el, és amit mondtunk, nem ürügyül szolgál, hanem a valóság." Pertinax felismerte az írást, és már hitt nekik, korábbi barátainak. Miután mindent Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 15

megtudott, melléjük állt. 2.1. Úgy döntöttek, először a sereghez mennek a táborba, hogy megtudják a katonák véleményét. Laetus megígérte, hogy meggyőzi őket, mivel őt mint parancsnokukat tisztelték. 2. Bizalmasaikat összegyűjtve a táborba siettek. Az éj a végéhez közeledett, eljött az ünnepnap, előkészületei már világosság előtt megkezdődtek. Szétküldték néhány bizalmasukat, hogy terjesszék el Commodus halálhírét, illetve azt, hogy Pertinax a táborba érkezett, átvenni a hatalmat. [30] 3. Amint a hír szertefutott, a nép, mintha csak Bacchusnak készülne áldozatot bemutatni, izgalmában őrjöngeni kezdett. Mindenki boldogan vitte meg a hírt övéinek, ki-ki annál inkább örült, minél nagyobb méltóságot töltött be, vagy minél gazdagabb volt. Tudták ugyanis, hogy Commodus a vesztükre tör. Az isteneknek hálát adva szentélyeik és oltáraik körül táncoltak. 4. Különféle rigmusokat kiabáltak, mondván, a zsarnok, a gladiátor halott, mások a legilletlenebb módon gyalázták. A félelmükben eddig elhallgatott szitkokat most, hogy eljött a szabadság pillanata, szabadon kimondhatták. Igen sokan a táborhoz siettek, attól tartván, hogy a katonák félnek Pertinax uralmától. 5. Úgy gondolták, számukra ő túl bölcs, semhogy elfogadják, hiszen megszokták hogy egy zsarnoknak szolgáljanak, és túlságosan belejöttek a rablásba meg az erőszakba. Így a nép összegyűlt a tábor előtt, hogy kikényszerítsék Pertinax uralmának elismerését. Ezalatt Laetus és Eclectus bevezette Pertinaxot, majd Laetus gyűlésbe hívta a testőröket, és a következő beszédet intézte hozzájuk: 6. „Commodus, a császárunk szélütés következtében meghalt; nem más, önmaga lett halálának okozója. Nem hallgatott ránk, akik üdvös és hasznos dolgokat tanácsoltunk neki. Életvitelét túlságosan is jól ismeritek: megfulladt a felettébb sok ételtől. Ez lett a végzete. Az ember halálának több oka is lehet, s ezek bár különbözőek, egyaránt az élet végéhez vezetnek. 7. De íme, a helyébe mi és az egész római nép hozunk nektek egy tisztes korú, józan életű és erkölcsi elveit tetteiben is megvalósító férfiút. Ti, öreg katonák még részt vettetek a hadjárataiban, de ti, többiek is annyi éven át mindig nagy tiszteletben és megbecsülésben tartottátok őt, amikor a praefectus urbi tisztét töltötte be fővárosunkban. 8. Most Fortuna olyan császárt ad nektek, aki egyben jó apátok is. Uralkodása nemcsak nektek, testőröknek a tetszését nyeri el, akik itt Rómában teljesítetek szolgálatot, hanem a messze folyók partjain és a határokon állomásozó katonáékét is, akik saját szemükkel látták hőstetteit. Ezentúl nem pénzadományokkal kényeztetjük a barbárokat. Félelemből fognak engedelmeskedni, mert eszükbe jut majd, mit szenvedtek ennek az embernek a kezétől, amikor ellenük viselt háborút." 9. Miután Laetus így szólt, a nép, nem tudván magát többé megtartóztatni, bár a katonák haboztak, császárrá kiáltotta ki Pertinaxot, atyának nevezték, és felruházták az ilyenkor [31] szokásos összes kitüntető jelzővel. Ekkor aztán a katonák is, ha nem hasonlóan lelkesedve is, hanem a jelen levő tömeg hatására (nagy sokaság gyűlt ugyanis össze körülöttük, maguk pedig kevesen voltak, s az ünnep miatt fegyvertelenek), császárrá kiáltották ki. 10. Letették a nevére az ilyenkor szokásos esküt, áldozatot mutattak be, majd, mivel már hajnalodott, a nép és a katonaság, kezükben babérágakkal, a császári palotába kísérte Pertinaxot. 3.1. Ahogy tehát elmondtuk, a nép és a katonák még aznap éjjel a palotába kísérték, de Pertinax kétségek között gyötrődött. Bár azt mondták róla, minden helyzetben bátor, ettől a helyzettől mégis megijedt. Nem a tulajdon testi épsége miatt aggódott, hiszen gyakran forgott már nagyobb veszélyben is, amivel akkor nem törődött, hanem azért, mert úgy vélte, túl gyors a hatalomátvétel, és a senatus több tagja is igen nemes származású. Attól tartott, talán nem fogják eltűrni, hogy egy igen jó családból származó uralkodó után a hatalom egy jöttment senkire szálljon. 2. Bár mérsékletessége miatt tisztelték, hadi érdemei miatt is jó hírnévnek örvendett, a származása több kívánnivalót Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 16

is hagyott maga után. Napfelkelte után elment a senatus ülésére, s nem hagyta, hogy a tüzet vigyék előtte, vagy a császári hatalom más jelvényeit a magasba emeljék, mielőtt megismerné a senatus döntését. 3. Amint megérkezett, egyhangúlag Augustusnak nevezték, és császárnak kiáltották ki. Öregségére hivatkozva kezdetben igyekezett elhárítani a trónt, majd azt mondta, több nemes származású ember is van, akihez jobban illenék a hatalom. Glabriót kézen fogva odavonta, és megparancsolta, hogy foglaljon helyet a császári trónon. 4. Mindnyájuk közül ő volt a legjobb származású, Aeneasig, Anchises és Venus fiáig vezette vissza őseit, maga is kétszeres consul volt. Ő azonban így szólt: „Én, akit te a legalkalmasabbnak vélsz, átadom neked a hatalmat, és mindannyian jó szerencsét kívánva rád bízzuk azt." Pertinax pedig, miután mindenki erre biztatta és kérlelte, nagy nehezen trónjához menve így szólt: 5. „A kinevezésem iránt mutatott magas fokú készségetekben, igyekezetetekben és abban a tényben, hogy oly sok előkelő származású ember közül engem jelöltetek a feladatra, nincs hízelgés, pusztán jóakaratotok bizonyítékának tekintem. Ez másnak talán biztatást jelentene, hogy a felkínálkozó lehetőségeket készségesen elfogadja. Ezen események azt a reményt [32] kelthetik, hogy az alattvalók jóindulata közepette mily könnyű lesz elviselni az uralom terheit. 6. Engem azonban felkavar annak tudata, milyen nagy és kivételes megtiszteltetés ér, s nem csekély félelmet és vívódást kelt bennem. A korábbi szolgálatokat igen nehéz kellően meghálálni. Úgy vélem, a kisebbek arányos viszonzása sem annyira könnyű, mint inkább hálás feladat. Az első kedvességét szinte lehetetlen viszonozni, a nem illő fizetséget pedig hálátlanságnak tartják. 7. Látom, a rám váró feladat alkalmassá tesz arra, hogy méltón viszonozzam a nagy megtiszteltetést. Ennek elsősorban nem a betöltött tisztségben, amelyet nem hozhatok szégyenbe, hanem a tettekben kell megnyilvánulnia. Az emberek a már megtörtént eseményeket nem értékelik, s minél jobban gyűlölik őket, annál inkább reménykednek a kedvező jövendőben. A rossz dolgokra mindig emlékszünk, mivel a bánat nehezen törölhető ki, a jó dolgokat és emléküket azonban könnyen elfelejtjük, 8. mert nem azonos módon örülünk a szabadságnak, ahogy a szolgaság fáj. A tulajdonunkat, ha biztonságban van, senki sem a sors kegyelmének tulajdonítja, mivel úgy gondoljuk, a magunkét élvezzük, de megfosztva tőle a bánatot sohasem feledjük. Ha a közjóban kedvező változás áll be, senki sem tartja úgy, hogy neki is jobban megy majd, mivel a közvélekedés szerint a közjónak és a közérdeknek nincs köze az egyénéhez. Az egyén pedig úgy véli, nem lesz nagy a haszon, ha nem az ő szándéka szerint alakulnak a dolgok. 9. Azok, akik a zsarnok bőkezű adományai révén már hozzászoktak a dőzsöléshez, a mérsékletességre irányuló változásokat nem bölcs takarékosságnak, mértéktartó, tervszerű kormányzásnak fogják nevezni, amelyet anyagi okok indokolnak, hanem kicsinyességnek és szerencsétlenségnek. Kevéssé értik ugyanis, hogy a nagy adományok csak rablás és erőszak révén lehetségesek. Azt sem értik, hogy a javak megfontolt elosztása, kinekkinek érdeme szerint, anélkül hogy bármi sérelmet okoznánk, vagy jogtalanul jutnánk vagyonhoz, takarékosságra tanít a jó úton megszerzett jövedelmek kezelésében. 10. Ezeket megfontolva kell a közös irányítást választanotok, amelyet arisztokráciának nevezünk. Nem szabad eltűrnötök a zsarnokságot. Legyetek jó reménnyel, és ígérjétek ugyanezt a polgároknak is!" 11. Így szólván Pertinax elnyerte a senatus támogatását, mindenki dicsérte, és minden kiváltságot megszavaztak [33] neki. Ezek után Iuppiter és a többi istenség szentélyébe kísérték, ahol bemutatta a hatalomra lépéskor szokásos áldozatot, majd visszatért a császári palotába. 4.1. Miután a senatus előtt mondott szavainak és a néphez intézett rendeletének híre szertefutott, mindenki szerfelett örvendezett, s abban reménykedtek, tiszteletre méltó és jóindulatú vezetőjük és atyjuk, nem pedig császáruk lesz. Elrendelte, hogy a katonák Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 17

tartózkodjanak a civilekkel szemben az erőszaktól, megtiltotta, hogy kezükben fejszét hordjanak, és bántalmazzák az arra haladókat. Rendezett állapotokat próbált kialakítani, jómaga pedig szelíd viselkedést tanúsított mind nyilvános megjelenésein, mind a bíróságokon. 2. Marcus uralmának hű utánzásával örvendeztette meg az öregebbeket, amivel a boldog békeidőkre emlékeztette őket. Mások jóindulatát is könnyen elnyerte, mivel a nyers zsarnokság után nyugodt és gondtalan életet biztosított számukra. Pertinax szelíd uralkodásának híre, amely rövidesen eljutott a római uralom alatt élő és a szövetséges népekhez, valamint a csapatokhoz is, arra indította az embereket, hogy uralmát isteni jellegűnek tekintsék. 3. A barbárok közül pedig még azok is szívesen meghódoltak neki, akik előzőleg nyugtalankodtak és ingadoztak. Félve emlékeztek ugyanis vissza a korábbi hadjáratokban tanúsított hősiességére, és bíztak méltányosságában is, hogy soha senki ellen nem fog igazságtalanságot elkövetni, s mindenkivel érdeme szerint bánik majd, hiszen egyaránt idegen volt tőle a megvesztegetés és a nyers erőszak. Mindenünnen követségek érkeztek hozzá, s mindenki örömmel látta, hogy a rómaiakon Pertinax uralkodik. 4. Miközben mindenki más szerfelett örvendezett a szelíd és rendezett uralomnak, egyedül a Róma városi testőrcsapatok voltak elégedetlenek vele. Pertinax eltiltotta a szabad rablástól és az erőszakoskodástól, és újra rendre, fegyelemre szoktatta őket; szelíd, jóságos uralmát gőgnek, túlzott hatalmuk visszaszorítását megszégyenítésnek tekintették, és mérsékelt uralmát sem bírták elviselni. 5. Ezért már közvetlenül uralomra lépése után egy ideig félelmet keltően viselkedtek, a parancsoknak nem engedelmeskedtek. Mielőtt Pertinax uralkodásának második hónapja letelt volna - ezen rövid idő alatt sok bölcs és hasznos dolgot vitt véghez, ami jó reményekkel töltötte el alattvalóit -, a végzet megirigyelte, mindent felforgatott, és [34] megakadályozta, hogy ezeket, az alattvalói számára igen hasznos terveit megvalósítsa. 6. Pertinax először is megengedte, hogy egész Italiában és a többi provinciában is, a teljesen megműveletlen földbirtokokból - még ha császári tulajdonban voltak is - ki-ki annyit vegyen használatba, amennyit igényel és meg is tud művelni, s hogy e földek megművelőjük tulajdonába menjenek át. A colonusoknak tíz évre adómentességet és fölmentést adott minden állami szolgáltatás alól. 7. Azt is megakadályozta, hogy a császári birtokokra a nevét felírják, mondván, az nem az uralkodó magánvagyona, hanem a római állam közvagyona. Az összes korábbi adófajtát, amelyeket a zsarnokság idején pénzszerzés céljából alkottak meg, és a folyami és szárazföldi közlekedés, kikötők vámjaiból folytak be, eltörölte, és a régi adómentességet visszaállította. 8. Még ennél is több jót akart tenni alattvalóival. Kitiltotta a városból a besúgókat, és megparancsolta, hogy mindenhol büntessék meg őket. Ezzel azt akarta elérni, hogy többé senkit se fenyegessenek, s hamis vádak alapján ne keverjenek bajba. A senatus és a nép véleménye egyaránt az volt, hogy a továbbiakban gondtalan és boldog életet élhetnek. 9. Olyan mérték- és egyenlőségtartó volt, hogy még a fiát sem költöztette át a császári palotába, aki pedig már serdülőkorban volt, hanem családi birtokán hagyta, hogy társaival együtt nevelkedjék, tanulmányait magánemberként velük együtt végezze, a tornagyakorlatokat és minden egyebet is anélkül, hogy a császári kényelem vagy pompa kijárna neki. 5.1. Miközben mindenki az új rendnek örvendezett, egyedül a testőrök bosszankodtak a kialakult helyzeten. Vágyakoztak a korábbi zsarnokság idején elkövetett rablásaik, az erőszak, a kicsapongó és tivornyázó életmód után. Azt tervezték, hogy megölik a számukra elviselhetetlen Pertinaxot, és olyasvalakit keresnek, aki újra biztosítja zabolátlan hatalmukat. 2. Mindenütt nyugalom honolt, senki sem sejtett semmit, amikor a testőrök kitörtek a táborból, fényes nappal, lándzsával és kivont karddal kezükben a császári palotához siettek. 3. Az udvari szolgák megzavarodtak. Kevesen álltak szemben Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 18

a sokasággal, fegyvertelen a fegyveressel, így hát nem tartottak ki, hanem elhagyva szolgálati helyüket a palota főbejáratán és más kapukon át elmenekültek. Kevés hű szolgája közül néhányan hírül vitték Pertinaxnak a behatolást, s azt tanácsolták neki, meneküljön, bízza magát [35] a nép segítségére. 4. Am nem tudták meggyőzni arról, hogy ez volna az egyetlen üdvös cselekedet, hiszen úgy tartotta, hogy császárhoz méltatlan, valamint korábbi életéhez és tetteihez sem illenék, ha elmenekülne. Nem akart elrejtőzni sem, a sorsával szembenézve kiment, hogy beszéljen velük. Abban reménykedett, hogy le tudja csillapítani őket, és felhagynak váratlan és esztelen tervükkel. 5. Elhagyta szobáját, hogy megtudja a támadás okát, s megkísérelje őrjöngésüket lecsillapítani. Még ekkor is megőrizte mértéktartó, nemes viselkedését, császári méltóságát azáltal, hogy nem úgy mutatkozott, mint hol-mi ijedt menedékkérő. 6. Így szólt hozzájuk: „Az, hogy megöltök, nem elviselhetetlen egy hosszú, tisztes kort megért ember számára. Minden életnek véget kell érnie egyszer. Ti, akikről azt gondolnánk, hogy a császár védelmezői és testőrei vagytok, a kívülről érkező veszélyeket elhárítjátok felőle, magatok lesztek gyilkosai, s kezeteket nemcsak egy római, hanem az uralkodótok vérével szennyezitek be, vigyázzatok, nehogy e szentségtörő cselekedetetek okozza végül a vesztetek. Tudom, hogy nem okoztam kárt nektek. 7. Ha Commodus halála miatt elégedetlenkedtek, az nem volt váratlan, minden ember élete véges. Ha úgy gondoljátok, összeesküvés történt, az nem az én bűnöm. Tudjátok, hogy minden gyanú felett állok, annyit sem tudtam a történtekről, mint ti magatok. Ha pedig gyanakodtok, más felelőst kell találnotok. Ha ő meghalt is, minden olyan, érdemetek szerinti dologban részesültök, amire vágytok, anélkül hogy rabolnotok kellene, vagy erőszakot elkövetnetek ellenem." 8. E szavakkal próbálta meggyőzni őket, és némelyeket sikerült is, mert többen megfordultak, és a császár nemessége felett érzett szégyenükben visszavonultak. Mások azonban rátámadtak a még beszélő öregemberre, és megölték. 9. Amint könyörtelen cselekedetüket elkövették, tettüktől megijedve siettek megelőzni a nép támadását, tudták ugyanis, hogy nehezen fogja elviselni a történteket. Visszatértek hát a táborba, a kapukat eltorlaszolva a falakon belül maradtak a tornyokra őrséget állítottak, hogy védekezzenek, ha a nép rájuk támadna. Így ért véget Pertinax élete és uralma. 6.1. Miután az uralkodó halálának híre elterjedt, zavar és bánat fogott el mindenkit. Váratlan és őrjöngéshez hasonló zavargás lett úrrá a népen. Keresték a tetteseket, de sem megtalálni, sem megbüntetni [36] nem tudták őket. 2. A történteket legnehezebben a senatus tagjai viselték, mindezt nagy szerencsétlenségnek tartották, mivel úgy gondolták, egy jóindulatú apát és igen kiváló vezetőt veszítettek el. Újra a zsarnokságtól kellett tartaniuk, mivel félő volt, hogy a katonák ebben lelik kedvüket. 3. Egy vagy két nap telt el így, majd a nép félelmében visszavonult, a rangosak pedig a várostól távoli birtokaikra menekültek nehogy a kialakuló új hatalom bármi rosszat tehessen ellenük. 4. A katonák pedig, bár tudták, hogy a nép lecsillapult, és senki sem meri megbosszulni rajtuk az uralkodó meggyilkolását, a biztonságos falakon belül maradtak bezárkózva. Néhányan a leghangosabbak közül felmentek a falakra, nyilvános árverésre bocsátották a hatalmat, és megígérték hogy annak, aki a legtöbb pénzt ígéri, biztosítani fogják, hogy fegyveres kísérettel, biztonságban kísérik a császári palotába. 5. Ahogy az ajánlatnak híre ment, a tekintélyesebb és állhatatosabb senatorok, a patríciusok és a gazdagok, akik még kevesen megmaradtak Commodus zsarnoksága után, sem a táborfalhoz nem mentek el, sem a hatalmat nem akarták illetlen és szégyenletes módon pénzért megvásárolni. 6. Egy Iulianus nevű emberről, aki korábban a consuli tisztséget is betöltötte, az a hír járta, hogy igen gazdag. Éppen egy lakomán vendégeskedett, és szokása szerint a bor kissé a fejébe szállt, amikor a katonák ajánlatát Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 19

hírül vette. 7. Felesége, lánya és az élősdik hada rábírta, hogy ágyáról felugorva siessen a táborfalhoz, és tudja meg a történteket. Útközben mindvégig arra biztatták hogy ragadja magához a gazdátlan hatalmat, hiszen gazdag lévén, bőkezűségével biztosan mindenkit a maga oldalára állít majd, még ha egyesek ellenállnának is. 8. Amint a falhoz ért, felkiáltott, és megígérte, hogy kész mindent megadni, amit csak kívánnak. Azt mondta, hogy igen gazdag, kincses ládái arannyal és ezüsttel telvék. Ugyanekkor Sulpicianus is oda érkezett, hogy megvásárolja a trónt. Ő, az ugyancsak consulságot viselt férfi, aki később praefectus urbi lett, Pertinax apósa volt. 9. Sulpicianust a katonák nem fogadták el, mivel attól féltek, hogy Pertinax rokona lévén csak cselt alkalmaz, hogy bosszút álljon rajtuk. Iulianusnak létrát engedtek le, hogy felmászhasson. A kapukat ugyanis nem akarták kinyitni, amíg meg nem tudják a pontos vételárat. 10. Ahogy felért, nyomban megígérte, hogy visszaállítja Commodus tiszteletét, címeit és szobrait, amelyeket a senatus elvett [37] tőle. Azt is megígérte, hogy ugyanazon jogokat megadja nekik, amiket Commodus uralma alatt élveztek, s hogy minden katonának annyi pénze lesz, amennyiről korábban még csak nem is álmodott. Azt is mondta továbbá, hogy a pénzért már haza is küldetett, hogy a dolog csöppnyi késlekedést se szenvedjen. 11. Ezzel meggyőzte a katonákat, akik reményekkel telve császárnak kiáltották ki Iulianust, és méltónak tartották arra is, hogy nevéhez Commodusét is hozzátegyék. Majd magasba emelték a hadijelvényeket, utóbbi szobrait visszaállították, és díszmenetben kivitték. 12. Előbb még Iulianus a táborban bemutatta a szokásos áldozatot, majd a szokottnál nagyobb testőrcsapat kíséretében elindult. Mivel a szégyenletes hatalomváltás után akaratuk ellenére vásárolta meg a hatalmat, jogosan tartott attól, hogy a nép fellázad ellene. 13. A katonák teljes fegyverzetben, harci alakzatban sorakoztak fel. Szükség esetére harcra készen álltak, közre vették uralkodójukat, feje fölé pajzsokat és dárdákat tartottak, nehogy a házakról kövekkel dobálhassák meg. Így kísérték fel a császári palotába, bár a nép nem merte megtámadni őket. Elmaradtak az ilyenkor szokásos üdvözlő kiáltások is, sőt épp ellenkezőleg, távolabbról átkokat szórtak a fejére, és szidalmazták, mert pénzért vásárolta meg a hatalmat. 14. Ez volt az első eset, amely a katonák erkölcseit tönkretette, telhetetlenségre és a pénz iránti bűnös vágyakozásra, illetve a vezéreik lenézésére szoktatta őket. Az a tény, hogy senki sem támadt rájuk, akik egy uralkodó kegyetlen meggyilkolására vetemedtek, és senki sem akadályozta meg, hogy a hatalmat gyalázatos módon áruba bocsássák, lett az oka az elkövetkezendő gyalázatos engedetlenségeknek, a szüntelen mohó pénzsóvárságnak és a parancsnokok lenézésének, ami miatt még gyilkosságra is vetemedtek. 7.1. Iulianust, miután hatalomra jutott, csak a lakomák és a tivornyák érdekelték, a közügyekkel mit sem törődött, helyette elpuhult és szégyentelen életmódot folytatott. Rövidesen az is kiderült, hogy a katonáknak is hazudott, mert nem tudta ígéreteit beváltani. 2. Nem volt akkora a magánvagyona sem, amekkorával hencegett, és az államkincstárban sem volt elegendő pénz, mivel Commodus tékozlása és esztelen költekezése miatt kiürült. A katonák reményeikben csalódva felettébb megharagudtak rá merészsége miatt. A nép pedig, miután a katonák hangulata nyilvánvaló lett, annyira megvetette, [38] hogy amikor elhaladt mellettük, csak átkokat szórtak a fejére, és kigúnyolták élvhajhászása miatt. 3. A circusban, ahol a nép gyakran gyűlésezett, szintén Iulianust szidalmazták, Nigert pedig Róma megmentőjének nevezték. Úgy vélték, a lehető leghamarabb segítségét kell kérni tőle, minthogy gyalázatos dolgok mennek végbe. 4. Niger, aki consulságot is viselt senator volt, akkoriban, amikor ezek az események Rómában zajlottak, éppen Syria helytartója volt, ami nagy és igen fontos tisztség, mivel hatalma egész Phoeniciára kiterjedt egészen az Euphratesig. 5. Éppen a megfelelő korban járt, kiváló cselekedetei miatt igen jó hírnévre tett szert. Az terjedt Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 20

róla, hogy Pertinaxhoz hasonló, illő életmódot folytat. Leginkább ez befolyásolta a rómaiakat. A gyűléseken minduntalan őt hívták a jelen lévő Iulianust szidalmazták, Nigert pedig császári címekkel ruházták fel. 6. A római nép véleménye és a gyűléseken elhangzó folytonos bekiabálások híre könnyen meggyőzte Nigert, és úgy vélte, kedvezően alakulnak számára a dolgok. Iulianusszal saját katonái sem törődnek, mert ígéreteit nem váltotta be, a római nép pedig megveti őt, mert méltatlan a hatalomra, amit megvásárolt. Mindezek jogosan kecsegtették Nigert a hatalom megszerzésének reményével. 7. Először néhány legioparancsnokkal, tribunussal és más magas rangú tiszttel vitatta meg a dolgot, és őket is meggyőzte. Megosztotta velük a Rómából érkező híreket, hogy másokhoz is elvigyék őket. Tudatni akarta ugyanis a katonáival és a birodalom keleti felének lakosaival az eseményeket. 8. Azt remélte, könnyen mindenkit a maga oldalára állíthat, ha megtudják, hogy nem összeesküvés útján tör a hatalomra, ha-nem a római nép kérésére siet a segítségükre. Késlekedés nélkül mellé álltak, és kérlelni kezdték, hogy részt vehessenek a vállalkozásban. 9. A syrek természete ilyen, könnyen tűzbe jönnek és mindig készek a lázadásra a fennálló rend ellen. Ezenkívül a szelíd kormányzásért, meg azért, mert gyakran velük ünnepelt, valóban kedvelték Nigert. A syrek ugyanis felettébb szeretik az ünnepeket. Közülük is leginkább a környék legnagyobb és legnépesebb városa, Antiochia lakosai. Az egész év folyamán majd mindennap ünnepet ülnek vagy a városban, vagy annak külvárosaiban. 10. Niger minduntalan látványosságokat rendezett, amiért mindig is nagyon lelkesedtek, s megadta nekik a lehetőséget az ünneplésre. Ebből fakadóan joggal kedvelték. [39] 8.1. Miután megtudta véleményüket, mindenünnen katonákat hívott egybe egy bizonyos időpontra. Nagy tömeg gyűlt össze, majd Niger fellépett az előkészített emelvényre, és a következő beszédet intézte hozzájuk: 2. Jól ismeritek szelíd természetem és azt is, hogy óvatos vagyok a nagy horderejű dolgok megítélésében. Nem jöttem volna ide, ha pusztán saját választásom, holmi üres remény vezetne. A római nép szólít engem, s arra kérnek, nyújtsak segítő kezet nekik, ne engedjem, hogy őseink ránk hagyott birodalma ilyen szégyenletes állapotban maradjon. 3. Meggondolatlanság és vakmerőség volna jó indok nélkül ily nagy feladatra vállalkozni, de gyávaság és árulás vádját hozza ránk, ha a hívásra és könyörgésre aggályoskodással felelünk. Azért jöttem, hogy megtudakoljam véleményeteket, mit tegyünk hát. Legyetek tanácsadóim és szövetségeseim a jelenlegi helyzetben. Ha vállalkozásunk sikeres véget ér, közös lesz annak élvezete is. 4. Nem hamis és üres remények szólítanak, hanem maga Róma népe, amelyre az istenek bízták a mindenek feletti hatalmat, így a császári tisztséget is, melyet most vihar tépáz, és sehol sincs biztos kikötője. Biztos a siker, hiszen a minket hívók akarata szerint történik, és senki sincs, aki szemben állna vele, vagy akadályozná. 5. A hírnökök azt mondják, hogy a katonák sem védik már, akik pénzért eladták neki a hatalmat, mivel nem teljesítette ígéreteit. Most tehát nyilvánítsatok véleményt!" 6. Miután így szólt, a katonák és az összegyűlt tömeg nyomban császárnak választotta, és Augustusként köszöntötte. Császári bíborba öltöztették, és a császári méltóság többi hatalmi jelvényét is hirtelen összegyűjtötték, még a szent tüzet is vitték előtte, így Nigert Antiochia szentélyeibe, majd hazakísérték. Otthonát ezért nem magánháznak, hanem császári palotának nevezték, valamint kívülről a császári hatalmi jelvényekkel ékesítették fel. 7. Niger szerfelett örvendett a történteknek, s úgy gondolta, hogy a nép akarata és saját embereinek lelkesedése alapján uralma szilárd. A hír igen gyorsan elterjedt, eljutott mindazon tartományokba, amelyek az Európával szemközti kontinensen találhatók. Senki se akadt, aki ne magától sietett volna uralmát elismerni, követeket küldtek hozzá Antiochiába, és támogatásukról biztosították. 8. A Tigrisen és Euphratesen túli területek satrapái és uralkodói is elküldték követeiket, hogy gratuláljanak neki, és szükség esetére még Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 21

segítséget is [40] ígértek. Niger értékes ajándékokkal viszonozta ezt, és köszönetét fejezte ki buzgalmukért meg ígéreteikért, de azt válaszolta, nincs szüksége fegyveres támogatásra, uralma szilárd és vértelen. 9. Az események mámorossá tették Nigert, és egyre hanyagabbul intézte ügyeit. Elpuhult életmódot folytatott, Antiochia népével együtt szórakozott, színielőadásoknak és egyéb látványosságoknak szentelvén idejét. Elmulasztotta Rómába elmenni, holott mindenekelőtt oda kellett volna sietnie. 10. Az illyricumi csapatokhoz is el kellett volna utaznia, hogy sürgősen elnyerje támogatásukat, mielőtt ezt más teszi meg. Ő azonban császárrá választását nem hozta tudomásukra, abban a reményben, hogy az ottani [illyricumi] katonák, ha értesülnek is róla, egyetértenek majd a római polgárok kívánságával és a keleti legiók elhatározásával. 9.1. Amíg Niger így ábrándozott, és hiú, kába reményekkel áltatta magát, a syriai eseményeket hírül vitték a pannonoknak és az illyricumiaknak, úgyszintén a Danubius és a Rhenus partján állomásozó és a túloldali barbárok betöréseire felügyelő csapatoknak, amelyek a birodalom határait őrzik. 2. Akkoriban minden pannoniait egy helytartó kormányozott (az időben ugyanis egyetlen provinciába tartoztak), egy Severus nevű, afrikai származású, kormányzásra termett, határozott jellemű ember. Mivel küzdelmes, kemény életmódhoz szokott, könnyen viselte a fáradalmakat. Éles elméjű volt, elgondolásait nyomban meg is valósította. 3. Ahogy követek útján értesült arról, hogy a római állam ingatag helyzetbe került, elhatározta, hogy megszerzi a hatalmat; Iulianust nemtörődömségéért, Nigert pedig elpuhultsága miatt nézte le... Végül is az álmai győzték meg, amelyek jó reményre adtak neki okot, továbbá a jóslatok és más olyan jelek, amelyek a jövő előre látását biztosítják. Mindezekben ugyanis akkor igazságként hittek, főleg ha kedvező véget értek. 4. Severus maga önéletrajzában is sok ilyet említ, ahogyan az általa felállított köztéri szobrok talapzatain is olvashatjuk. Ezek közül meg kell említenünk az utolsó és legfontosabb álmát, amely nagy reménnyel töltötte el. 5. Abban az időben, amikor Pertinax hatalomra került, és ennek híre eljutott hozzá, miután bemutatta az áldozatot érte, uralmát pedig esküvel elismerte, Severus hazatért. Este lévén álomba merült, egy nagy és nemes, császári lószerszámmal felszerelt lovat látott, [41] amely Pertinaxot vitte Rómában a Szent úton. 6. Ahogy a forum bejáratához ért, ahol a köztársaság korában a népgyűléseket tartották, a ló levetette Pertinaxot, ezután lehajolt az ott álló Severus előtt, a hátára vette, ellovagolt vele, megállt a forum közepén, majd felemelte, hogy mindenki láthassa és tisztelhesse. A mai napig ezen a helyen áll az álombéli ló hatalmas méretű bronzszobra. 7. Ennek következtében erősödött meg Severus elhatározása. Abban a hitben, hogy isteni jeladás szólította a trónra, kipuhatolta a katonák véleményét. Eleinte csak a legiók legatusait, a tribunusokat és a táborokban tartózkodó főtiszteket nyerte meg. Megvitatta velük a Római Birodalom állapotát, arra terelte a szót, hogy mennyire kritikus helyzetbe került, mert nincs senki, aki rátermetten és méltóképpen kormányozza. 8. Hitszegőnek bélyegezte a római testőröket, mert császáruk és honfitársuk vére kiontásával meggyalázták a hűségesküjüket. Kijelentette, hogy orvosolni kell a bajokat, és bosszút kell állni Pertinax gyilkosain, hiszen tudta, hogy az illyricumi katonák mind emlékeznek még Pertinax legioparancsnokságára. 9. Marcus uralma idején ugyanis velük együtt sok győzelmet aratott a germánokon. Miután pedig az illyricumiak élére állították katonai és polgári elöljáróként, a csatákban hősiesen harcolt az ellenséggel, viszont emberséges és jóindulatú volt azok iránt, akiket kormányozott, mérséklettel és tapintatosan gyakorolva a hatalmat. Ezért a katonák tisztelték emlékét és iszonyúan haragudtak azokra, akik arra vetemedtek, hogy meggyilkolják. 10. Severus kapva-kapott a jó ürügyön, és könnyen rábeszélte őket, hogy azt tegyék, amit ő akar. Színleg azt állította, hogy nem annyira az uralom az, amit akar, voltaképpen nem is magának kívánja megszerezni a hatalmat, csak az oly kiváló Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 22

uralkodó erőszakos halálát kívánja megtorolni. 11. Amilyen erős testalkatú, magas termetű, harcra termett és vérszomjas emberek e vidék szülöttei, olyan nehézkes az észjárásuk, és csak lassan jönnek rá, ha a szavak vagy tettek mögött ravasz vagy cselvető szándék húzódik meg. Hitelt adtak tehát Severusnak, amidőn felháborodását hozta fel ürügyül, és hogy bosszút akar állni Pertinax gyilkosain. Szívvel-lélekkel mellé álltak, annyira, hogy császárrá tették, és ráruházták a birodalom kormányzásának jogát. 12. Amikor Severus meggyőződött a pannoniaiak véleményéről, hírül adta azt a szomszédos tartományoknak és a Római [42] Birodalomhoz tartozó minden északi provincia helytartójának, és gazdag ígéretekkel, busás jutalom reményével kecsegtetve a maga pártjára állította őket, s így könnyen megszerezte támogatásukat. 13. Mindenki közül bizonyára ő értett leginkább a jóindulat színleléséhez és elhitetéséhez, de esküvel adott szavát sem tartotta meg, ha érdekében állt megszegnie. Hazudott is, ha előnye származott belőle, és más volt a száján, mint ami a szívén. 10.1. Severus levelet küldött az illyricumi katonáknak s tisztjeiknek, és megszerezte támogatásukat. Miután minden helyőrségből összegyűjtötte a csapatokat, a Severus mellé felvette Pertinax nevét is, mert azt remélte, ezáltal nemcsak az illyricumi, hanem a római nép rokonszenvét is elnyeri a császár jó emléke miatt. Azután összehívta a katonákat a gyülekezőhelyre, fellépett a számára felállított emelvényre, és a következő beszédet intézte hozzájuk: 2. „Hűségeteket, az isteneknek tett eskütök és az általatok becsült császárok iránti tiszteleteteket már nyilvánvalóvá tettétek azzal, hogy nehezteltek a Róma városi csapatok vakmerőségére. Ezek inkább díszmenetre, semmint valódi harcra alkalmasak. Engem is köt a fogadalmam, aki korábban sohasem foglalkoztam hasonló reményekkel, ismeritek engedelmességemet a császárok iránt, hogy véghezvigyük vállalkozásunkat. Ezek számotokra is fontosak. Ne tűrjük, hogy a római állam ilyen állapotban maradjon! 3. Marcus uralkodásáig úgy látszott, megfelelően irányítják, de Commodus idején minden megváltozott. Utóbbinak, még ha ifjú kora miatt követett is el hibákat, nemes származása és apja emlékezete feledtette őket. Vétkei inkább sajnálatra méltók, mint gyűlölnivalók, a legtöbb miatt nem is őt, hanem hízelgőit, tanácsadóit, akik a méltatlan dolgokra biztatták, és szolgáit okolhatjuk. 4. Amikor pedig az uralom a köztiszteletben álló, idős államférfira, Pertinaxra szállott, akinek emlékét bátorsága és jóindulata miatt örökre a szívetekbe zártátok, testőrei hagyján, hogy nem szenvedhették őt, de nem átallották gyilkossággal eltenni útból ezt a kiváló embert. Újabban valaki gyalázatos módon megvásárolta a tengerre és szárazföldre kiterjedő hatalmas Római Birodalmat, de amint hallottátok, a nép gyűlöli, és maguk a kiábrándult testőrök sem bíznak már benne. 5. De ha még ragaszkodásból csatasorba állnának is a védelmére kelve, ti együttvéve számban, egyenként pedig bátorságban [43] felülmúljátok őket. Mi sem természetesebb: a barbárok ellen állandóan hadban forogtok, beletanultatok a hadi mesterségbe. Hozzászoktatok a fáradalmak elviseléséhez, fel sem veszitek a hőséget, a hideget, hogy befagyott folyók jegén keljetek át, vagy hogy ne kútból felhúzott, hanem leásva elért talajvizet igyatok. Gyakorlottak vagytok a vadászatban, és teljességgel megvan bennetek minden rátermettség a vitézségre, úgyhogy még ha akarna, sem állhatna ellen nektek senki. 6. A katona próbája az erőfeszítés, nem pedig a tunya életmód, amelyben ama bizonyos részegeskedő és fényűző ellenfeleink élnek, akik talán még a csatakiáltásotokat sem állnak ki, nemhogy a támadásotokat. De ha valaki a syriai vállalkozást tekinti, ennek erőtlenségét és kevés esélyét már abból is megítélheti, hogy azoknak az embereknek nem volt bátorságuk saját területük határait átlépni, és nem merték rászánni magukat, hogy Rómába vonuljanak: elégedetten egy helyben maradnak. Beérik vele, ha meg sem szilárdult uralmuknak csak ez az ideig-óráig tartó gyöngyélet lesz az egyedüli haszna. 7. A szórakoztató és szellemes csúfolkodásnak a Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 23

syrek valóban mesterei, különösen Antiochia lakosai. Róluk hírlik, hogy Niger támogatói. A többi provincia és város azonban eleddig nem talált uralkodásra alkalmas személyt, ezért, olyan ember híján, akiről feltételezhető volna a bátor, egyszersmind bölcs uralkodás, világos, hogy színleg Nigernek hódol. 8. De mihelyt megtudják, hogy az illyricumi hadsereg már választott, és meghallják a nevemet, amelyet jól ismernek, és tisztelnek, amióta ott legioparancsnok voltam, meg lehettek róla győződve, hogy engem nem fognak erélytelenség és nemtörődömség vádjában elmarasztalni. Olyan döntést sem hoznak majd, hogy szembeszállnak bátorságotokkal, hiszen ők mind termetre, mind edzettségben, mind közelharcban elmaradnak mögöttetek. 9. Szálljuk meg Rómát előttük! Ez a város a birodalom császári székhelye. Ha főhadiszállásunk Rómában lesz, az isteni jóslatba vetett hittel, és fegyvereitek erejében és hősiességetekben bízva a többit már könnyen eligazítjuk!" Miután Severus befejezte beszédét, a katonák éljenezve üdvözölték, Augustusnak és Pertinaxnak nevezték, és a legnagyobb odaadással és lelkesedéssel voltak iránta. 11.1. Severus megparancsolta, hogy haladéktalanul készüljenek fel az útra, úgyhogy ki-ki csak a legszükségesebb holmiját vigye [44] magával, és bejelentette, hogy Róma ellen indul. Pénzt osztott szét a csapatok között, és az útra ellátást biztosított mindenkinek. Lankadatlan igyekezet és komoly erőfeszítések árán gyorsította a menetelést, sehol sem időzött, és pihenésre csak annyi időt engedélyezett, amennyi ahhoz volt szükséges, hogy a katonák egy kicsit kifújják magukat. 2. Ugyanolyan kemény körülmények között élt, mint katonái. Egyszerű sátorban aludt, azt ette és itta, amit bajtársai. Soha nem élt császári fényűzéssel. Ezzel még népszerűbb lett katonái szemében, és nemcsak azért tisztelték, mert osztozott kemény életmódjukban, hanem azért is, mert a nehézségek legyőzéséből elsőnek vette ki részét. Ezért minden parancsát lelkesen teljesítették. 3. Severus, miután áthaladt Pannonián, a már italiai területen lévő hegyekhez ért. Megelőzte hírét: hamarabb látta meg személyesen a császárt a helybeli nép, minthogy hallott volna a közeledtéről. Az italiai városok lakóit nagy félelem fogta el, amikor értesültek az erős sereg érkeztéről. Italiában az emberek régen elszoktak már a háborúktól, kenyerüket földművelésből és más békés foglalkozásokból keresték. 4. Amíg a római közügyeket a köztársaság szervei intézték, és a senatus választott fővezéreket a hadviselésre, minden italiai fegyverben volt, és a görögökkel és a barbárokkal viselt háborúk során így szerezték meg a szárazföld és a tengerek feletti uralmat. Nem volt olyan hely a földön, amelyre ne terjesztették volna ki uralmukat. 5. Amikor azonban Augustus egyeduralkodó lett, fölmentette az italicusokat a hadi fáradalmak alól, és megszüntette fegyveres szolgálatukat. Erődítményeket állított fel a birodalom védelmére, és meghatározott ellátmány fejében zsoldosokat helyezett el bennük. Széles folyamokat, áthághatatlan szakadékokat vagy hegységeket, úttalan sivatagokat természetes akadályokként felhasználva erősítette meg a birodalom határainak védelmét. 6. Ezért, amikor Italia népe megtudta, hogy Severus nagy sereggel közeledik, érthető aggodalom fogta el e szokatlan vállalkozás miatt. Nem mertek neki ellenszegülni, ezért babérágakat tartva elébe siettek, és tárt kapukkal fogadták. Ő pedig csak addig időzött, amíg kedvező előjelekkel áldozatot mutatott be, a néphez rövid beszédet intézett, majd továbbsietett Róma felé. 7. Amikor a történteket jelentették Iulianusnak, kétségbeesett, mert hallott az illyricumi sereg erejéről és nagyságáról, nem hitt az őt gyűlölő római [45] népben, és nem bízott a testőrökben sem, mivel becsapta őket. Saját és barátai vagyonát is összegyűjtötte, és mindent lefoglalt, amit az államkincstárban és a templomi letétekben talált. Ki akarta osztani az ígért összeget katonáinak, hogy visszanyerje a jóindulatukat. 8. Ezek, még ha a pénzt elfogadták is, nem éreztek hálát. Úgy gondolták, adósságát fizeti meg, nem adományt oszt. Bár a barátai azt tanácsolták Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 24

Iulianusnak, hogy seregével vonuljon ki és foglalja el az Alpok szorosait, nem így tett. Az Alpok óriási hegylánc, amelyhez hasonló nincs a földkerekség felénk eső részén. Fal gyanánt veszi körül és oltalmazza Italiát. Egyike azoknak a természet adta előnyöknek, amelyekben az italicusok részesültek. Az Alpok valóságos áttörhetetlen védősánc végig az északi határokon, hiszen megszakítás nélkül húzódik végig az északi Adriai-tengertől a déli Tyrrhén-tengerig. 9. Iulianus azonban nem merte elhagyni a várost. Minthogy azonban mégis szüksége volt katonákra, üzenetet küldött testőreinek, hogy ragadjanak fegyvert, gyakorlatozzanak, ássanak futóárkokat a város védelmére, és olyan előkészületeket tett, mintha Severussal a városban szándékoznék harcba bocsátkozni. Az elefántjait, amelyeket katonai díszfelvonulások céljaira tartanak, arra idomíttatta, hogy hátukon elviseljék az embereket és a tornyokat. Az remélte, így elrettenti az illyricumi katonákat, s hogy ezeknek a sosem látott óriási állatoknak a látványa menekülésre készteti majd az ellenséges lovasságot. Az egész város gyakorolta a fegyverforgatást, és készült az ütközetre. 12.1. Iulianus csapatai így készültek a háborúra, amikor megjött a hír: Severus megérkezett. Severus serege nagyobb részét kis szakaszokra osztotta, meghagyta nekik, hogy észrevétlenül szivárogjanak be a városba. Szétszéledve a Rómába vezető utakon néhányan fényes nappal, de még többen éjszaka, polgári öltözetben, fegyverüket elrejtve lopakodtak be Rómába. 2. Az ellenség tehát már a városban volt, miközben Iulianus azt sem tudva, mi történik, tovább tehetetlenkedett. Amint az események híre elért a néphez, félelem lett úrrá rajtuk, Severus hadaitól félve azt színlelték, őt támogatják, Iulianust gyávasága, Nigert könnyelműsége miatt ítélik el. Csodálkoztak, amikor meghallották, hogy Severus már megérkezett. 3. Iulianust megdöbbenésében azt sem tudta, mihez fogjon. Összehívatta a senatust, és levelet küldött Severusnak, amelyben békét kért, és [46] társuralkodójának nevezte ki. A senatus látván, Iulianus mennyire fél, és mennyire tanácstalan, ezt megszavazta, de mindannyian Severus oldalára álltak. 4. Két-három nap múlva újra összeültek Iulianus elítélése céljából, mivel hallották, hogy Severus már a kapuk előtt van. A consulok vezették az ülést, akik az ilyen válságos helyzetekben átveszik az irányítást. 5. Miközben a teendőkről tanácskoztak, Iulianus még a császári palotában volt, balsorsán siránkozott, és könyörgött, hogy lemondhasson, s átadhassa a hatalmat Severusnak. 6. Ahogy a senatus megtudta, hogy Iulianus gyáván meglapul, testőrsége pedig Severustól való félelmében magára hagyta, megszavazta előbbi letételét, Severust pedig egyeduralkodónak kiáltották ki. Hivatalnokokból és vezető senatorokból álló követséget küldtek hozzá, és minden hivatali címet megszavaztak a számára. 7. Iulianushoz pedig egy tribunust küldtek, hogy ölje meg a gyáva és szerencsétlen öregembert, aki saját pénzén vásárolta meg ezt a rossz véget. 13.1. Egyedül, elhagyatottan találták Iulianust, és szánalmas jajveszékelése közepette megölték. Amint Severus megismerte a senatus határozatát és Iulianus halálát, még jobban felbátorodott. Cselhez folyamodott, hogy kézre kerítse Pertinax gyilkosait. Titokban levelet küldött a testőrgárda tribunusainak és centurióinak. Bőséges jutalmat ígért nekik, ha Rómában meggyőzik a testőröket, hogy hódoljanak meg. 2. Nyílt parancsot is küldött a császári testőrök táborába, melyben felszólította a testőröket, hogy fegyvertelenül, díszöltözetben jöjjenek, miként ez szokás, ha a császárt áldozat bemutatására vagy ünnepségre kísérik. Esküdjenek föl rá, és abban a reményben jelenjenek meg előtte, hogy császári testőrökként továbbra is szolgálhatnak. 3. A testőrök hitelt adva e parancsoknak és engedve tribunusaik rábeszélésének, hátrahagyták fegyvereiket, és díszöltözetben, babérággal a kezükben siettek elé. Amikor Severus táborához értek, megüzenték, hogy megérkeztek a császár által számukra kijelölt gyülekezőhelyre, ahol fogadni és üdvözölni fogja őket. 4. A császár az emelvényre lépett. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 25

Amint a testőrök közelebb húzódtak hozzá, hogy megéljenezzék, adott jelre együtt fogták el őket. Severus katonái ugyanis előzőleg parancsot kaptak, hogy amikor várakozóan a császárra szegezik szemüket, kerítsék be őket, miképp az ellenséget szokás, de senkit se bántsanak, csak őrizzék őket. Hajítódárdáikat és [47] lándzsáikat fenyegetően rázzák feléjük, hogy azok, lévén kevesen és fegyvertelenek, meg se kíséreljék az ellenállást. 5. Miután a császár a testőröket így csapdába csalta, azok immár a foglyai voltak, dörgő hangon, igen mérgesen így szólt hozzájuk: „Most a gyakorlatban is láthatjátok, észben, a haderő számát és szövetségeseink sokaságát tekintve is felettetek állunk, hiszen küzdelem nélkül csaltunk tőrbe titeket. Azt tehetek veletek, amit csak akarok, áldozati állatokként ki vagytok szolgáltatva a hatalmamnak. 6. Ha valaki bűneiteknek megfelelő büntetést keresne, nem tudna illőt találni. Megöltétek a tiszteletre méltó öreg uralkodót, akit védenetek és őriznetek kellett volna. A híres-nevezetes Római Birodalmat, amelyet őseink erényes bátorságuk révén szereztek, vagy jó származásuk révén örököltek, mint valami prédát szégyentelenül áruba bocsátottátok. 7. Még a magatok választotta uralkodót sem tudtátok megvédeni és megmenteni, hanem gyáván elárultátok. Vétkeitekért és vakmerőségetekért ezer halálra volnátok méltók, ha valaki megfelelő büntetést akarna kiszabni. De most halljátok, miképpen bűnhődtök. Kíméletes leszek hozzátok, nem öllek meg titeket, mert nem fogom utánozni aljas tettetek. 8. A törvények szentsége és az igazságosság ellen való bűn lenne, ha továbbra is császári testőrök maradnátok, mert megszegtétek hűségeskütöket, és kezeteket honfitársatok s császárotok vérével szennyeztétek be, áruló módon visszaéltetek a hűségetekbe és a testőri kötelességtudásotokba vetett bizalommal. Pusztán emberségből, alamizsnaképpen meghagyom az életeteket, de a titeket foglyul ejtő katonáknak megparancsolom, hogy húzzák le rólatok a szolgálati övet, minden katonai ruhadarabból vetkőztessenek ki, és alsóruhában eresszenek szélnek benneteket. 9. Parancsolom továbbá, hogy Rómától minél messzebb távozzatok, mert szentül ígérem és fogadom, hogy a feje vétetik annak, aki közületek Rómától a századik mérföldkövön innen mutatkozik." 10. Miután kiadta a parancsot, előrontottak az illyricumi katonák, elvették a testőröktől a derekukra kötött, arannyal-ezüsttel kivert rövid díszkardjukat, majd letépték róluk övüket, egyenruhájukat és katonai rangjelzéseiket, és egy szál alsóruhában bocsátották el őket. 11. A testőrök kénytelen-kelletlen eltűrték ezt a bánásmódot, mert hiszen rászedték és csellel fogták el őket. De mit is tehetett volna a kevés fegyvertelen ember annyi állig [48] felfegyverzett katonával szemben? Sorsukat panaszolva távoztak hát, és bár hálásak voltak a szabad elvonulásért, szánták-bánták, hogy fegyvertelenül hagyták el a tábort, és hogy ilyen szégyenletes és megalázó módon kerültek kelepcébe. 12. Ez alkalommal Severus más körültekintő és hasznos ötlettel is élt. Attól tartva ugyanis, hogy a testőrök elbocsátásuk miatti kétségbeesésükben vissza találnak térni a táborba, és fegyvert ragadnak, kerülő utakon és mellékösvényeken előreküldte a legbátrabb katonáit, hogy feltűnés nélkül szállják meg az üresen maradt tábort, foglalják le a fegyvereket, és a testőröket, ha visszatérnének, űzzék ki a táborból. Így bűnhődtek Pertinax gyilkosai. 14.1. Severus ezután serege többi részével fegyveresen bevonult Rómába. Megjelenése csodálattal vegyes rettegést keltett a rómaiakban, mivel merész terveit szerencsésen végrehajtotta. A nép és a senatus babérkoszorúval ékesen fogadta őt, mint az első embert, azaz princepset és császárt, aki harc és vér nélkül vette át a hatalmat. 2. Több mindenért is csodálták, leginkább éles esze, a fáradalmak nemes elviselése, valamint jó reménységgel és bizakodással együtt járó merészsége miatt. Miután a nép üdvrivalgással fogadta, és a senatus kivonult elé a város kapuihoz, Severus felment Iuppiter templomába, hogy áldozatot mutasson be, majd a szokásos módon a többi templomban Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 26

is kedvező előjelekkel áldozott, a császári palotába vonult. 3. Következő nap a senatusba ment, ahol egy igen kedvező és mindenkit jó reményekre feljogosító beszédet tartott, ami miatt aztán egyénileg és testületileg is csak dicsérték. Azt mondta, azért jött, hogy megbosszulja Pertinax halálát. Uralma egy új arisztokrácia kezdete, ítélet nélkül senkit sem fog kivégeztetni, senki vagyonát nem fogják elkobozni, a besúgókat pedig nem fogja eltűrni. Alattvalóinak szilárd jólétet biztosít, mindent Marcus uralmának a mintájára intéz, és nem csupán Pertinax nevét veszi át, hanem kormányzási elveit is követi. 4. Ilyesféléket szólva elnyerte legtöbbjük támogatását, mert hittek ígéreteiben. Az öregebbek közül azonban néhányan ismerték a természetét, akik titokban előre megmondták, hogy ez egy ravasz ember, a cselvetésben jártasan mindig alkalmazkodik a körülményekhez, azt színleli, ami a legkívánatosabb, de végül azt teszi, ami a számára előnyös. Mindezek azután a valóságban is igaznak bizonyultak. [49] 5. Severus csak rövid ideig maradt Rómában. Bőkezű ajándékot osztott a népnek, játékokat rendezett, a katonáit bőségesen megjutalmazta, és az elbocsátottak helyébe közülük a legerősebbeket választotta a császári testőrségbe, majd Keletre sietett. 6. Mivel Niger még mindig késedelmeskedett, hanyagul intézte ügyeit, és Antiochiában puhány életmódot folytatott, Severus meglepetésszerűen akart rajtaütni, hogy készületlenül érje. Megparancsolta tehát katonáinak, hogy készüljenek föl a hadjáratra, mindenünnen sereget gyűjtött, Italia városaiból behívta és besorozta az ifjakat. Thraciába érve serege Illyricumban maradt részét is hívatta. 7. Fölszerelte a hajóhadat, az Italia vizein található háromsoros evezőjű gályákat legionariusokkal töltötte meg, és útnak indította őket. Sebtében készítette fel nagyszámú és különféle fegyvernemből álló seregét. Óriási haderőre volt ugyanis szüksége a Niger pártján lévő, Europával szemben elterülő kontinens, Asia ellen. 15.1. A háborúhoz szükséges dolgokat így készítette elő. Mivel előrelátó ember volt, józanul gyanakodott a Britanniában állomásozó nagy és igen harcias seregre. Élükön Albinus állt, aki patrícius származású volt, ősei révén gazdagságban és jómódban nevelkedett. 2. Severus csellel akarta megnyerni, nehogy a császári trón megszerzésére vágyakozzék gazdagsága, származása, hadereje, a rómaiak róla alkotott véleménye alapján felbátorodva hatalomra törjön, és titokban bevegye a nem is oly messzi Rómát, míg Severus messze Keleten időzik. 3. Az uralkodói méltóságot is színleg megkapta, ezzel kenyerezte le Severus, lévén Albinus meglehetősen hiú és egyszerű ember, aki hitt az utóbbi leveleinek hamis ígéreteiben. Severus társuralkodójának nyilvánította, és így a hatalom megosztásával megelőzte, hogy Albinus az áhított trónra törjön. 4. Barátságos hangú leveleiben arra kérte, vegye az uralkodás gondját magára, mivel most egy nemes, ereje teljében lévő férfira van szükség, ő maga már túl öreg, köszvénnyel küszködik, fiai pedig még túl fiatalok. Albinus hitt neki, és örömmel elfogadta a hatalmat, és felettébb örvendett annak, hogy harc nélkül szerezte meg, amire vágyott. 5. Severus ezt a senatus előtt is kihirdette, hogy hűsége még nagyobb legyen. Nevében pénzt veretett, szobrait felállíttatta, és más előjogok megadásával is biztosította támogatását. Miután Severus ravaszul rendezte Albinushoz való [50] viszonyát, így Britanniától nem kellett tartania, az egész illyricumi sereg vele volt, és amikor úgy gondolta, hogy uralma megtartása érdekében mindent megtett, csak akkor indult el Niger ellen. 6. Sok történetíró és költő, akik Severus életrajzát választották művük tárgyául, a kelleténél hosszabban számoltak be az uralkodó útjának egyes állomáshelyeiről, az egyes városokban tartott beszédeiről, az isteni eredetűnek hitt előjelekről, valamint leírták az egyes vidékeket is. Hosszasan ismertették a hadrendeket, a két oldalon elesettek pontos számát. 7. Nekem azonban az a célom, hogy az utóbbi hetven év uralkodóinak tetteit örökítsem meg, akik uralmát jómagam is átéltem. Severus életének eseményei közül tehát csak a legjelentősebbeket fogom kronológiai sorrendben tárgyalni. Nem fogok neki hízelegni, ahogy a kortárs írók Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 27

tették, de tettei közül egyetlen említésre méltót sem fogok elhallgatni. [51]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 28

III. Könyv

1.1. Pertinax vége, Iulianus bukása, Severus Rómába érkezése és kivonulása Niger ellen az előbb elmondottakból kiderült. Niger pedig, miután hírül vitték neki - aki semmi ilyesmire nem gyanakodott -, hogy Severus elfoglalta Rómát, és a senatus imperatornak kiáltotta ki, az egész illyricumi sereg pedig és más gyalogos és vízi erők ellene vonulnak, igen nagyon nyugtalankodott, és elküldött minden provinciába a legatusokhoz, megparancsolva, hogy minden bejáratot és kikötőt őrizzenek. 2. A parthusok, örmények és atraiak királyához is elküldött, segédcsapatokat kérve tőlük. Az örmény erre azt felelte, hogy egyik oldalon sem kíván harcolni, de kész megvédeni a saját területét, ha Severus odáig előrehatol; a parthus azt mondta, hogy utasítja a satrapákat, gyűjtsenek össze haderőt; mert így szokta, valahányszor sereget kellett gyűjteni, nem lévén zsoldosai és felkészült serege. 3. Atrai íjász segédcsapatok érkeztek hozzá, amelyeket Barsemius küldött, aki azon a helyen uralkodott. 4. A többi sereget az ottani legiókból gyűjtötte össze, a legnagyobb részt pedig Antiochia közrendű embereiből; a könnyebbség és a Niger iránti buzgóság miatt leginkább ifjak adták hadviselésre a fejüket, inkább vakmerőn, mint megfontoltan cselekedve. Niger parancsot adott, hogy a Taurus-hegység szorosait és meredélyeit is sáncolják el erős falakkal és védművekkel, úgy gondolva, hogy a hegy nehezen járható területe erős akadálya a keletre tartó utaknak, mert a Taurus, Cappadocia és Cilicia között helyezkedik el, s az északon és keleten elterülő tartományokat választja el egymástól. 5. Egy hadsereget előre is küldött, hogy foglalják el Byzantiumot, amely Thraciában akkoriban a legnagyobb és leggazdagabb város volt, bővében embernek és vagyonnak: mert a Propontis tengerszorosának legkeskenyebb részén feküdvén, a tengerből jövő bevételek adóiból és a halászatból nagy hasznot húzott, s mivel sok és gazdag földje volt, mindkét elemből igen sok [53] nyereségre tett szert. 6. Ezért ezt mint a legerősebbet Niger előre el akarta foglalni, és leginkább azért, mert remélte, hogy az Europából Asiába a tengerszoroson áthaladó forgalmat meg tudja akasztani. A várost igen nagy és erős fal is körülvette, amelyet négyszög alakban megmunkált malomkövekből készítettek, olyan illesztékekkel és kötőanyaggal, hogy senki nem gondolta volna darabokból összerakott műnek, hanem egyetlen kőből készültnek. 7. Annak, aki a meglevő romokat és maradványokat látja, még ma is csodálnia kell azok művészetét, akik hajdan felépítették, és azok erejét, akik végül lerombolták. 2.1. Niger tehát így készült fel a tőle telhető legelőrelátóbb és leggondosabb módon, ahogy gondolta; Severus pedig, amint tudott, a legcsekélyebb pihenést vagy késlekedést sem engedve seregének, előrenyomult. Miután értesült arról, hogy Byzantiumot elfoglalták előle, és tudván, hogy igen erősek a falai, megparancsolta, hogy serege forduljon Cyzicusnak. 2. Asia legatusa, Aemilianus, akit Niger bízott meg az előkészületekkel és a hadvezetéssel, maga is arrafelé fordult, az egész sereg élén, amelyet ő gyűjtött, s amelyet Niger küldött. Így hát két oldalról összecsapnak a seregek, heves csaták dúlnak azon a vidéken, és Severus serege arat diadalt, Niger katonáinak nagy megfutamodása, menekülése, legyilkoltatása következik be; így a keletiek reménye máris összeomlik, az illyricumiaké megerősödik. 3. Egyesek azt mondják hogy Niger ügye rögtön az elején elbukott, mivel Aemilianus elárulta. Kétféle okát adják Aemilianus ilyetén szándékának: egyesek szerint Niger iránti gyűlöletében tervelte ki, és méltatlankodásában, hogy noha hivatali utóda volt Syriában, erősebb lett nála mint császár és uralkodó, mások azt mondják, hogy a fiai beszélték rá, akik üzeneteket küldtek Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 29

és kérlelték a saját megszabadításuk érdekében, mivel őket Severus Rómában megtalálta, elfogta és börtönben tartotta. 4. Ugyanis ezzel a csellel élt. Commodusnak volt szokása a provinciákba küldött legatusok gyermekeit visszatartani, hogy hűségük és megbízhatóságuk túszai legyenek. Severus, ezt tudván, mihelyt császárrá kiáltották ki, még Iulianus életében, titokban értük küldetett, és csellel biztonságba helyezte a tulajdon gyermekeit, ugyanis kicsempészte őket Rómából, hogy ne legyenek a másik hatalmában. 5. Ő pedig, mihelyt bevonult Rómába, összegyűjtötte a [54] helytartók, akik Keleten és Asiában tevékenykedtek, gyermekeit, és fogságba vetvén magánál tartotta őket, hogy a helytartók gyermekeik szabadságára vágyva árulják el Nigert, vagy ha a hűségén maradnak, gyermekeik halála által előbb szenvedjenek kárt, mint hogy maguk okozhatnának bajt. 6. Mikor lezajlott a csata Cyzicusnál, Niger emberei elmenekültek, kiki amilyen gyorsan csak tudott, egyesek Armenia előhegyei felé, mások Galatiába és Asiába, minél előbb át akarva kelni a Tauruson, hogy a védvonalon belül legyenek. Severus serege pedig, átkelve a cyzicusi vidéken, a szomszédos Bithyniába nyomult előre. 7. Mihelyt Severus győzelmének híre szétfutott, mindezen tartományokban viszálykodás és nézeteltérés ütötte fel a fejét a városokban, nem is annyira valamiféle gyűlöletből vagy hűségből a hadakozó császárok iránt, mint inkább irigységből, egymás iránti haragból, gyűlöletből, valamint a honfitársaik halála miatt. 8. A görögök régi szenvedélye ez, akik örökös pártoskodásból és azokat, akik kiemelkednek, elpusztítani akarván, tönkretették Görögországot. Mármost ami régen volt nekik és tönkretették egymásnak, könnyű préda volt a macedonoknak és szolgája a rómaiaknak; ennek az irigységnek és gyűlölségnek a szenvedélye azonban átszármazott a mi korunkban virágzó városokra is. 9. Így a Cyzicusban történtek után a nicomediaiak Bithyniában is nyomban Severus oldalára álltak és követeket küldtek, hogy befogadják a sereget, és megígérik, hogy mindenben engedelmeskednek, a nicaeaiak pedig a nicomediaiak iránti gyűlöletből az ellenkezőjét határozták, és Niger seregét fogadták be, aki csak hozzájuk futott a menekülők közül, és azokat is, akiket Niger Bithynia védelmére küldött. 10. A városokból kivonulva mindkét részről összecsaptak mintegy felbátorítva a legiók által, és miután heves csata dúlt, Severus emberei nagy fölénybe kerültek. Niger emberei elmenekülve, már aki megmaradt, a Taurus szorosaiba vonultak, és a védvonalat lezárva őrizték. Niger pedig a védvonal őrizetét hátrahagyva, mivel úgy gondolta, hogy az fenn tudja tartani magát, Antiochiába távozott, hogy sereget és készleteket gyűjtsön. 3.1. Severus serege pedig, átkelve Bithynián és Galatián, behatolt Cappadociába, ostrom alá vette a védművet, és nem csekély tetteket hajtott végre, mivel a keskeny és egyenetlen út járhatatlan volt, a falak védművein állók fölülről kövekkel hajigálták őket, s [55] kétségbeesett erővel harcoltak. 2. Kevesen könnyen elállták soknak az útját: mert az út keskeny, az egyik oldalt a legmagasabb csúcs védi, a másik oldalon mély szakadék szolgál a hegyekről lezúduló vizek medréül: és mindezt elzárta Niger minden irányú védelme a hadsereg átkelése elől. 3. Cappadociában ez történt, Syriában pedig ugyanolyan hevesen viszálykodtak a laodiceaiak az antiochiaiak iránti gyűlöletükben, Phoeniciában a tyrusiak a berytusiakkal szembeni ellenségességükben; amikor értesültek, hogy Niger elmenekült, tiszteletét igyekeztek kisebbíteni, Severust pedig dicsérték. Antiochiába érve Niger ezt tapasztalta, s mivel korábbi viselkedése tisztességes volt joggal felháborodott ezek hűtlenségén és gőgjén, mindkét városba elküldte maurus dárdásait és az íjászok egy részét, s megparancsolta, hogy öljenek meg mindenkit, aki az útjukba kerül, és prédálják fel a városokban található holmit, a városokat pedig gyújtsák fel. 5. A gyilkos természetű maurusok, akik a halálos veszedelmek közepett reményüket vesztve semmire sem voltak tekintettel, rátörve a gyanútlan laodiceaiakra minden módon bántalmazták a népet és a várost, onnan pedig Tyrusba sietve az egész várost felgyújtották, és nagy zsákmányolást Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 30

és gyilkolást rendeztek. 6. Miközben Syriában ezek történtek, és Niger sereget gyűjtött, Severus serege a védővonalat ostromzár alá véve próbálta bevenni. A katonák nagy csüggedtségben és reménytelenségben voltak, mert a védmű erős volt, bevehetetlen hegy és szakadék által körülzárva. 7. Severus emberei már-már lemondtak volna a dologról, a szembenállók pedig úgy vélték, gond nélkül ellátják a védelmet, amikor éjjel hirtelen óriási vihar keletkezett, és sok hó esett - mert egész Cappadocia zord éghajlatú, különösen pedig a Taurus -; a nagy és hevesen lezúduló, olvadó hó, amikor a szokott úton akadályba ütközött, ott, ahol a védmű az útjában állt, hatalmas és erős sodrású lett, s a természet a mesterségen diadalt aratva, mivel a fal nem volt képes ellenállni a sodrásnak, lassanként szétmosta az eresztékeket, az alapozás is utat engedett az áradatnak, úgyhogy a sietve és hevenyészetten épült [falak] egésze kilátszott, és a hó olvadása megnyitotta az utat. 8. Mihelyt az őrök ezt meglátták, félelmükben, hogy amikor ellenfeleik körbejárják, bekerítik őket, s a hólé kifolyásának nyomában nincs többé akadály, elhagyták őrhelyüket, és elmenekültek. Severus serege örvendett a történtek felett, és [56] felbuzdult a lelkük: úgy magyarázták, mint isteni gondviselést, s megértve, hogy az őrség megfutamodott, könnyen és akadálytalanul átkeltek a Tauruson, s benyomultak Ciliciába. 4.1. Niger, amikor nagy, ámde harcban és öldöklésben járatlan sereget gyűjtött össze, értesült az eseményekről, és sietve tette meg az utat: mert a nagy tömeg és az antiochiaiak majdnem teljes ifjúsága felajánlkozott a háborúra, és vállalta érte a veszedelmet. A sereg odaadása kedvezett neki, de tapasztalatban és erőben elmaradtak az illyricumiak mögött. 2. A hadsereg mindkét felől az úgynevezett Issusi-öbölbe érkezik, egy egészen lapos, hosszan elnyúló síkságra, amelyet színház módjára dombkaréj vesz körül, s a tenger partja hatalmas síkban nyúlik el, mintha a természet is csatatérnek teremtette volna. 3. Azt mondják, Darius Alexanderrel szemben az utolsó és legnagyobb csatában ott szenvedett vereséget és esett csapdába, úgyhogy az északiak akkor is legyőzték a keletieket. Még ma is megvan annak a csatának a diadalmi emléke és jele, egy város a dombkaréjon, amelyet Alexandriának neveznek, és egy bronzszobra [annak], akinek nevét a hely viseli. 4. Severus és Niger legióinak is az a sors jutott, hogy ne csak a találkozás essék azon a vidéken, hanem a csatának is hasonló kimenetele legyen. Mert estére mindkét felől felvonulván, egész éjszaka mindkét fél tervezgetés és félelmek közepett virrasztott, napkeltekor egymás ellen vonultak, mert a hadvezérek mindkét részről sürgették az ütközetet. Teljes elszánással vetették bele magukat mint végső küzdelembe, hogy ezáltal döntsék el a hatalmat. 5. Miután hosszú ideig küzdöttek, és nagy mészárlás folyt, úgyhogy a síkságon keresztül futó folyók habja is több vért, mint vizet szállított a tengerbe, a keletiek megfutamodtak. Az illyricumiak erőt vettek fölöttük, s megsebesítve a tengerbe kergették őket, a dombkaréjra menekülőket pedig követték és lemészárolták, és más emberek nagy tömegét is, akik a közeli városokból és földekről gyűltek oda, hogy mintegy megerősített állásokból figyeljék az eseményeket. 6. Niger, aki erős lovon haladt, kevesekkel elmenekül, és megérkezik Antiochiába. Értesülve róla, hogy a maradék nép menekül, s ha valaki hátramarad, siratót és gyászdalt énekel a városban gyermekei és testvérei felett, reményét vesztve ő is elmenekül Antiochiából. És amikor egy külvárosi birtokon rejtőzködtében az üldöző lovasok megtalálták és [57] megfogták, levágták a fejét. 7. Ilyen sorsra jutott Niger, megadva az árát a habozásnak és a lassúságnak; egyebekben, amint mondják, nem volt hitvány sem vezetőként, sem magánemberként. Severus pedig, miután Nigert elpusztította, a bizalmasait és azokat, akik nem pártállásuk hanem a véletlen folytán álltak mellé, mindet könyörtelenül megbüntette, de mivel úgy számított, hogy a katonák, akik csak el tudtak menekülni, a Severustól való félelmükben átkelnek a Tigris folyón, és a barbárokhoz szegődnek, őket Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 31

közkegyelmet adva vezette vissza, [de nem mindet]. 8. Mert nagy tömegük átköltözött az idegen országba. Ez lett a legfőbb oka, hogy utóbb a római típusú közelharcra alkalmasabb lett az odaáti barbárok [hadereje]. Korábban ugyanis csak a lovaglás közbeni nyilazáshoz értettek, sem teljes fegyverzettel nem biztosították magukat, sem dárdákkal és kardokkal nem merészkedtek csatába, mert könnyű és lecsüngő öltözetet viseltek; többnyire távolra szaladva és nyilakkal harcoltak. 9. Mikor a menekült katonák, akik közt sok fegyverműves volt, hozzájuk kerültek, és az ottani életet választották, nemcsak használni, hanem készíteni is megtanulták a nehézfegyverzetet. 5.1. Miután a keleti ügyeket Severus, ahogy gondolta, a legjobban és a maga számára leghasznosabban rendezte el, nyomban meg akarta támadni az atraiak királyát, és átvonulni a parthusok földjére: mert mindkettőnek Niger-barátságát vetette szemére. De ezt későbbre halasztotta, először az egész Római Birodalmat akarta magának és gyermekeinek megszerezni és biztosítani. 2. Miután Nigert megsemmisítette, Albinust gondolta útjában állónak és fölöslegesnek; még azt is hallotta, hogy az uralkodóként a Caesar névvel büszkélkedik, és többen, leginkább a senatus kiemelkedő emberei, bizalmasan és titkon üzengetnek neki, rábeszélve, hogy jöjjön Rómába, amíg Severus távol van, és elfoglalják ügyei. Őt ugyanis mint uralkodót a patríciusok előnyben részesítették mivel azt mondták róla, jobb származású és becsületes jellemű. 3. Severus úgy ítélte meg, nincs semmiféle ésszerű és kézenfekvő ürügye, hogy máris kimutassa iránta gyűlöletét, és háborút indítson ellene, ezért elhatározta, hogy tesz egy kísérletet, hátha képes csapdába csalni, s titkon megszabadulni tőle. 4. Elküldve hát a legmegbízhatóbbakat azok közül, akik a császári leveleket szokták vinni, [titkos] utasítást ad nekik, ha elérnek [58] hozzá, a levelet nyilvánosan adják át neki, és kérjék meg, hogy bizalmasan félrevonulva hallgassa meg a titkos utasításokat, s ha beleegyezik, és maga lesz, testőrök nélkül, hirtelen rontsanak rá, és öljék meg. 5. Gyilkos mérgeket is adott nekik, hogy beszéljenek rá valakiket, ha lehetséges, vagy a szakácsok, vagy a pohárnokok közül, hogy titkon adják be neki [... ] gyanakodott, bizalmasai azt tanácsolták neki, hogy őrizkedjék a csaló és cselszövényekben járatos embertől; 6. mert a jellemét rossz hírbe hozták a Niger helytartóival kapcsolatos ügyek. Azokat a gyermekeiken keresztül állította a maga oldalára, mivel előre tudta, hogy ezért elárulják majd Nigert. Azután, hogy a szolgálatukat felhasználta, és mindent elért, amit akart, eltette láb alól őket is, a gyermekeiket is. Álnok természete tehát nagyon jól megmutatkozott a tetteiben. 7. Mindezek miatt Albinus még nagyobb őrizettel vette körül magát; a Severustól érkezők közül senki nem járulhatott elé másként, csak ha előbb letett minden katonai fegyvert, amit viselt, és megmotozták, nem visz-e valamit a keblébe rejtve. 8. Mikor tehát Severus hírvivői megérkeztek, és nyilvánosan átadva a levelet megkérték, hogy húzódjon félre velük, s hallgasson meg valami titkos dolgot, Albinus gyanakodott: megparancsolta, hogy fogják meg a hírvivőket, és elkülönítve vallatásnak vetette alá őket, így az egész tervet kiismerte, és megbüntette őket, maga pedig immár úgy készülődött, mint nyilvánvaló ellenség ellen. 6.1. Severus, megtudva mindezt, mivel mindent szenvedélyesen cselekedett, s természetéből fakadóan a harag rabja volt, nem titkolta többé gyűlöletét, hanem összehívta a hadsereget, s ezeket mondta nekik: „Senki se vessen szemünkre gyengeséget vagy bűntudatot a tetteink miatt, s ne higgye azt sem, hogy bizalmatlan vagy könyörtelen vagyok azzal szemben, akit barátomnak tekintek. 2. Mert minden, ami a miénk, a rendelkezésére állt, a szilárd uralomban való részesedéssel, [olyan] haszon, amelyet alig ad át bárki az édestestvéreinek is: amit ti csak nekem szavaztatok meg, azt én vele is megosztottam. És az én nagy jótéteményeimet Albinus hálátlansággal viszonozta. 3. Fegyvert és sereget gyűjt ellenem, lebecsülve a mi vitézségünket, nem Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 32

törődve a hűséggel irántam, telhetetlen szenvedéllyel kívánva veszedelmek árán megszerezni azt, aminek a részét harc és háború nélkül birtokolhatta, s az isteneket sem tisztelve, akikre [59] többszörösen megesküdött, s tekintet nélkül a ti fáradalmaitokra is, amelyeket ennyi dicsőségben és bátorságban viseltetek érettem. 4. Mert annak amiben ti sikeresek voltatok, részben ő is élvezte hasznát; ha a hűségében megmarad, még nagyobb része lett volna a megbecsülésből, amely részetekről jutott mindkettőnknek. Amiként igazságtalanság elsőként cselekedni a gonosz tetteket, akképpen férfiatlanság azt nem viszonozni annak, aki elsőnek szenvedte el a rosszat. Amikor Nigerrel háborúztunk, nem volt annyira ésszerű ok a gyűlölségre, mint [inkább] szükségszerű, mert nem attól vált gyűlöletessé, hogy a már azelőtt kezeinkben levő hatalmat titkon el akarta orozni, hanem az középen volt, bizonytalan zsákmány, és mindketten egyenlő jogú nagyravágyással vontuk magunk felé, 5. Albinus viszont a szövetségeket és esküket megvetve, noha részese annak, amim van, és amit még az édesfiának sem ad át akárki, inkább választja, hogy gyűlölt legyen, mint szeretett, s inkább ellenség, mint barát. Amint hát őt először jóakaratunkban megbecsüléssel és dicsőséggel ékesítettük, úgy most fegyverrel bizonyítjuk rá hűtlenségét és férfiatlanságát. 6. A mi erőnket be sem várja az ő csekély és szigetlakó[kból álló] serege. Ti, akik egyedül és magatokra hagyva vakmerően és bátran akkora harcokban győzedelmeskedtetek és az egész Keletet leigáztátok, most, amikor ekkora szövetséges erők járulnak hozzátok, s a rómaiaknak csaknem az egész hadserege itt van, hogy ne győznétek le könnyedén e csekély s nem is erős és józan ember által vezetett [sereget] ? 7. Mert ki ne ismerné az ő elpuhultságát, hogy az élete inkább illik a tánckarba, mint a csatasorba? Menjünk hát a szokásos vakmerőséggel és bátorsággal, erővel ellene, mint akiknek az istenek a segítői, akiket a rájuk tett hamis esküvel káromolt, és a diadalmi jelvényekre, amelyeket sokszor felemeltünk, s melyeket ő megvet." 8. Mikor Severus ilyen dolgokat mondott, az egész sereg ellenségnek nyilvánította Albinust, és Severust magasztalva, minden indulatukat üvöltéssel bizonyítva, még jobban felbuzdították és jó reményeket mutattak neki. Ő pedig nagylelkű ajándékokat osztván nekik, az Albinus elleni útra indult. 9. Egyeseket elküldött Byzantium megostromlására is, mert az még elzárkózott, mivel a Niger hadvezérei oda menekültek. Ezt végül éhség által vette be, és az egész várost lerombolta, s Byzantiumot, megfosztva színházaitól, fürdőitől, minden [60] ékességétől, ajándékul adta, hogy szolgája legyen a perinthusiaknak, mint ahogy Antiochiát is a laodiceaiaknak. Igen sok pénzt is küldött a városok újjáépítésére, amelyeket a Niger serege tett tönkre. 10. Ő pedig útra kelt, s nem engedett semmi haladékot és késedelmet, sem ünnepek, sem fáradalmak miatt, hideget és meleget egyként megvetvén. Így hát sokszor a kedvezőtlen éghajlatú és nagyon magasan fekvő vidékeken, hóviharokban is fedetlen fejjel haladt, tetteivel adva példát a katonáknak a vakmerőségre és vitézségre, hogy ne csak félelemmel és rendelettel tartsa vissza őket a kimerültségtől, hanem a császár utánzása és az iránta való buzgalom által is. Egy egységparancsnokot arra is elküldött, hogy az Alpok szorosait vegye be, és Italia bejáratát őrizze. 7.1. Amikor Albinusnak hírül vitték, hogy Severus nem készülődik, hanem már [mindjárt] ott is lesz, ez nagy aggodalmat okozott neki, aki hivalkodóan és kényelmesen élt. Britanniából átkelve a szemben fekvő Galliában foglalt állást. Minden szomszédos tartományba is elküldött, és a helytartóknak megparancsolta, hogy küldjenek pénzt és élelmet a seregnek. Akiket meggyőzött, azok küldtek, vesztükre, mert utóbb megbűnhődtek érte; mindazok, akik nem hittek neki, megmenekültek, bár inkább szerencsésen, mint okosan döntöttek. Mert a háború kimenetele és szerencséje bírálta el mindkét fél véleményét. 2. Mikor Severus hadereje megérkezett Galliába, több korábbi ütközet is volt, de a végső összecsapásra Lugdunumnál került sor, [e] nagy és gazdag Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 33

városnál, amelyben Albinus bezárkózott, a seregét pedig kiküldte a csatába. Miközben erős összecsapások folytak, a hadiszerencse igen sokáig mindkettő számára egyenlő esélyű maradt, ugyanis a britannusok vitézségben és öldöklőkedvben miben sem maradnak el az illyricumiak mögött: tehát mivel hatalmas seregek csatáztak, egyiket sem volt könnyű megfutamítani. 3. Ahogy az akkoriak közül egyesek mesélték, akik nem a hízelgés, hanem az igazság kedvéért beszéltek, Albinus seregének hadrendje sokban felülkerekedett azon a részen, amelyen Severus és a serege foglalt állást, hogy [amaz] megfutamodott, leszállt lováról, és a császári köpenyt eldobva elrejtőzött. A britanniaiak pedig már üldözték és győzedelmi dalt énekeltek, mint akik már győztek, amikor feltűnt Laetus, Severus hadvezére a csapatával, amelynek élén állt, s amely [61] pihent volt, és [eddig] kívül maradt a csatán. 4. Ezt azzal gyanúsítják, hogy a csata kimenetelét leste, és szándékosan késlekedett, pihenten őrizve meg az alatta szolgáló sereget, hogy magának biztosítsa az uralmat, s akkor jelent meg, amikor úgy értesült, hogy Severus elesett. A végkifejlet ezt a gyanút igazolja: mert utóbb Severus, miután mindenben sikerrel járt, és nyugodt lehetett az élete, a többi hadvezérnek mind nagylelkűen kifejezte háláját, egyedül Laetust, mint akihez ez méltó, ölette meg, meg nem bocsátva. 5. De ez később történt, akkor pedig, amint előbb mondtuk, amikor Laetus friss haderejével megjelent, a Severusszal levők is összeszedték magukat, Severust is lóra ültették, és ráadták a köpenyét: 6 Albinus emberei pedig, akik azt hitték, hogy már győztek, s úgy lepték meg őket, hogy nem álltak hadrendben, amikor egy erős és a harcban eddig részt nem vett erő támadt rájuk, rövid ideig ellenállva hátráltak, majd miután nagy menekülés kezdődött, Severus emberei öldökölve űzték őket, míg a városba is be nem törtek. A mindkét oldalról elesettek és fogságba esettek számát mindenesetre az akkori írók mindegyike, ahogy akarta, úgy mesélte. 7. Severus emberei pedig Lugdunumot kirabolva és felgyújtva, Albinust elfogva, fejét levágva és Severusnak megvíve, két hatalmas diadalmi jelet is emeltek, egyet keleten, egyet pedig északon; úgyhogy semmi sem hasonlítható Severus csatáihoz és győzelmeihez, sem a seregek nagyságát, sem a tartományok felkavarodását, a csaták számát és a [megtett] utak hosszát és gyorsaságát tekintve. 8. Nagyok ugyan Caesar csatái Pompeiusszal, melyeket mindkét oldalról római seregek vívtak, és Augustusé Antoniusszal vagy Pompeius gyermekeivel, és mindaz, amit Sulla vagy Marius cselekedett a római [és] polgárháborúkban, vagy másutt; de hogy egyetlen férfi három, már hatalmon levő császárt pusztítson el, és a római seregen is felülkerekedjék bölcsességével, és egyiket akkor pusztítsa el, amikor már [sikeresen] a császári udvarban van, a másikat úgy győzze le vitézségével, hogy már régen uralkodik a keleti területek fölött, és a rómaiak császárnak kiáltották ki, a harmadikat úgy, hogy caesari tiszteletben és hatalomban részesül, ilyet nem könnyű mást mondani. Ilyen végre jutott hát Albinus, rövid ideig és vesztére élvezve hatalmát. 8.1 Severus amannak római bizalmasaival szemben is rögtön dühvel és haraggal viseltetett. Elküldte Albinus fejét, és megparancsolta, [62] hogy nyilvánosan tűzzék karóra; amikor levélben tudatta győzelmét a néppel, a végéhez azt is hozzátette, hogy elküldte a fejét nyilvánosan közszemlére, hogy ahogyan a maga vakmerőségét kimutatta, úgy meglássa az ő haragját is irántuk. 2. Elrendezve Britannia ügyeit, két helytartóságra osztva a provinciák fölötti hatalmat, és Gallia ügyeit is, úgy vélte, a legjobban megszervezve, Albinus minden hívét, akit felfedezett, akár önként, akár szükségből voltak azok, megöletvén és a vagyonukat elkobozván Rómába sietett, az egész sereget magával hajtva, hogy még félelmetesebbnek lássék. 3. Miután az utat, amint szokása volt, nagy gyorsasággal megtette, amannak még megmaradt bizalmasaira dühöngve vonult be Rómába. A nép babérkoszorúsan fogadta őt, teljes tisztelettel és magasztalással, a senatus is köszöntötte, miközben a legtöbben óriási félelemben álltak Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 34

ott, számolva azzal, hogy őket sem fogja megkímélni, mivel természettől gonosz és nagyon haragtartó volt, akinek kicsi ürügy is elegendő volt, hogy jogtalanságot műveljen, akkor pedig még úgy is hihette, hogy jogos okai vannak. 4. Miután pedig Severus felment Iuppiter templomába, és a többi szent cselekményt is teljesítette, visszatért a császári palotába, és győzelme alkalmából a népnek hatalmas ajándékosztást rendezett. A katonáknak nagyon sok pénzt is adott, de sok [olyasmibe] is beleegyezett, amit korábban nem kaptak meg: 5. a zsoldjukat is elsőnek emelte meg, és megengedte, hogy aranygyűrűket viseljenek és együtt éljenek asszonyokkal, amiről mindről az volt a vélemény, hogy ellentétes a hadi józansággal és a háborúra kész és alkalmas állapottal. És elsőnek ő forgatta fel az együttlakozásuk nagyon erős és szigorú formáját, a fáradalmakra való felkészültségüket, a parancsnokok iránti tisztelet miatti jó rendjüket, arra tanítva, hogy pénzre vágyjanak, és az elpuhultság felé terelve őket. 6. Mindezt pedig nézete szerint a legjobban elintézvén, elment a senatus ülésére, és fellépvén a császári trónra, keserűen vádolta Albinus bizalmasait, akiknek titkos leveleiket is előhozatta, amelyeket amannak a levéltárában talált, és az Albinusnak küldött igen értékes ajándékaikon gúnyolódott; mindegyiknek más szemrehányást tett, a keletről való embereknek [Nigerhez való] hűségüket, az ellenkező oldalról valóknak Albinus ismeretségét, 7. mindenkit, aki akkoriban kiemelkedett a senatusból, és a tartományokban gazdaságával vagy származásával kitűnt – úgy [63] színlelte, hogy az őt gyűlölőkkel szemben tartva haragot, de valóságban azért, mert felülkerekedett benne a pénzsóvárság: mert a császárok közül egy sem engedte át ennyire magát a vagyongyűjtésnek 8. Mert amiképpen lelkierőben, a nehézségek elviselésében és a katonai ügyek elintézésében nem maradt el senki mögött, akit magasztalnak [ezért], úgy a jogtalanságból a pénzsóvárság uralkodott el benne, míg látszólagos okokból gyilkolt. Így hát inkább terrorral uralkodott alattvalóin, mint jóakarattal. 9. A népnek mindazonáltal megpróbált kedveskedni: mert folyamatosan mindenféle és igen költséges látványosságot rendezett, és állatoknak a százait pusztította el, az egész világból, tőlünk és a barbároktól valókat, és nagylelkűen osztogatott ajándékokat. Diadalmi játékot is rendezett, mindenünnen összehíva a költészet előadóit és a férfias tettekre törekvőket. 10. Az ő idejében láttunk mindenféle érdekességeket tartalmazó látványosságokat, egyszerre az összes színházban, áldozatokat és éjjeli szertartásokat a misztériumokkal vetélkedve végbemenni, s az akkoriak százados játékoknak hívták őket, mert hallották, hogy három nemzedék letelte után mentek [újra] végbe. Hírnökök jártak-keltek Rómaés Italia-szerte, híva mindenkit, hogy jöjjön és nézze meg, amit nem láttak és nem fognak látni. Így nyilvánította ki, hogy a középső időpont az elmúlt és az eljövendő ünnep közt az ember egész életkorát túlhaladja. 9.1. Amikor elég időt töltött Rómában, és a fiait a császári hatalomban társainak és imperatoroknak kiáltotta ki, nemcsak a rómaiak elleni és polgárháborúk győzelmeinek dicsőségét kívánva elérni, ami felett diadalmenetet sem átallt tartani, hanem a barbárok között is diadalmi jelvényeket gyűjteni, keletre vezetett hadat, Barsémiosnak, az atraiak királyának Nigerrel való szövetségét hozva fel ürügynek. 2. Ha már ott volt, Armeniát is le akarta rohanni, de az örmények királya sietve kincseket, ajándékokat és túszokat küldött neki, könyörögve, szövetségét és jóakaratát bizonygatva. Severus, mivel az armeniai ügyek sikeresek voltak, az atraiakhoz nyomult előre. Az osrhoenéiek királya, Augarus [Abgar] is hozzá menekült, és fiait átadta neki túszul hűségének biztosítékaként, és sok íjász segéderőt vitt. 3. Severus áthaladván a folyók közén és az adiabénéiek vidékén, behatolt Boldog Arabiába - [azért hívják így], mert jó illatú fűszerszámokat terem, amelyeknek az aromáit és füstjét használjuk. Miután sok [64] falvat és várost elpusztított, és kifosztotta a vidéket, az atraiak földjére érve ostrom alá vette Atrait. 4. [Ez] a város egy hegy legmagasabb csúcsára épült, erős és hatalmas Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 35

fallal körülvéve, és íjászok tömegével büszkélkedhetett. Severus serege, körbevéve, minden erejével ostromolta és megkísérelte lerombolni a várost: mindenféle hadigépeket vezettek a falakhoz, és a várostrom egyetlen módját sem hagyta ki. 5. Az atraiak nagy erővel harcoltak a végsőkig, és felülről nyilakat és köveket szórva nem csekély mértékben nyugtalanították Severus seregét. Még agyagedényeket is kilőttek rájuk szárnyas [rovar]okkal, apró, de mérgező állatkákkal töltve, ami a szemükbe potyogott, vagy ha bárhol bármi fedetlenül maradt a testükből, alattomban befurakodott, és megsebezte őket, így okozott kárt. 6. S mivel nem bírták elviselni a levegő fülledtségét a nap túlságos heve miatt, betegségekbe esve pusztultak, annyira, hogy a sereg legnagyobb része inkább ilyen okokból veszett oda, mint az ellenség miatt. 7. Hogy a sereg a mondottak miatt visszarettent, és az ostrom sem haladt előre, hanem a rómaiak inkább kárt vallottak, mint sikert arattak, Severus dolgavégezetlen elvezette a sereget, hogy ne vesszen oda az egész, bár nehezen viselték el, hogy az ostrom nem úgy sikerült, ahogy akarták. 8. Mert hozzászokván, hogy mindenütt győz a csatákban, vereségnek érezte azt, hogy nem győzött. Ám megvigasztalta a tetteit akkor segítő szerencse, mert nem tökéletesen dolgavégezetlen távozott, hanem nagyobb sikert aratva, mint remélte. 9. Mert a sereg, amely sok hajóval kelt vízre, nem oda érkezett, ahová akarta, a rómaiak partjaira, hanem - mivel nagyon messzire sodorta az ár - a parthusok partvidékére vetődött, amely csak néhány napi járásra esett a Ctesiphonba vezető úttól, ahol a parthus király palotája volt, ő pedig békét élvezve töltötte idejét, úgy gondolván, hogy semmi köze Severusnak az atraiak ellen vívott harcaihoz: tehát nyugton maradt, és nem tartott semmi szörnyűségtől. 10. Severus serege pedig, amelyet akaratlanul az ottani partokra vert ki az ár, és partra szállt, kifosztotta a földet, az útjába akadó lábasjószágot elhajtva, hogy legyen élelme, és az útba eső falvakat felperzselve. Egy keveset előrehaladva Ctesiphon előtt jelent meg, ahol Artabanus nagykirály tartózkodott. 11. A rómaiak felkészületlenül találván a barbárokat, mindent, ami az útjukba került, elpusztítottak, és kirabolták a város javait, könyörtelenül elhurcolták a [65] gyermekeket és a nőket is. Amikor a király kevés lovasával elmenekült, a kincstárát is megszerezték, és mindenféle ékességet és drágaságot elrabolva eltávoztak 12. Így Severus inkább szerencsével, mint szándékkal, a parthusok fölötti diadallal ékeskedhetett: mikor pedig ez szerencsésen és minden vágyán túl sikerült neki, üzenetet küldött a senatusnak és a népnek, tetteivel hetvenkedve, csatáit és győzelmeit nyilvános hirdetményekben tette közzé. A senatus az összes megtiszteltetést és a legyőzött népekről való melléknevet megszavazta neki. 10.1. Miután keleti ügyeit sikerre vitte, Severus visszatért Rómába, magával víve fiait, akik már az ifjúi korba értek. Útját bevégezvén és a provinciákban levő ügyeket is elintézvén, ahogy mindegyik számára megkövetelte a szükség, miután meglátogatta a moesiai és paeoniai [ = pannoniai] legiókat, a római nép nagy tiszteletadással és imádással fogadta diadalmában. 2. Áldozatokat, ünnepeket, látványosságokat és népünnepélyeket nyújtott a népnek; és miután nagyszabású adományokat osztogatott, és a diadalmi ünnepet véghezvitte, nem kevés évet töltött Rómában, folyamatosan ítélkezve és intézve az államügyeket, fiait nevelve és fegyelmezve. 3. Azok ketten már fiatalemberek voltak, és a római fényűzés és szokások, a látványosságokra való túlzott törekvés, a kocsihajtás és a tánc már megrontotta a jellemüket. A testvérek rossz viszonyban voltak, kezdetben gyerekes viszálykodásból, a fürjek küzdelmei, a kakasviadalok és a gyermekek birkózásai miatt haragudtak egymásra. 4. A látott és hallott dolgokban lelt élvezeteket mindig versengve osztották meg, és semmivel sem voltak egyformán megelégedve, hanem minden, ami az egyiknek kedves, a másiknak gyűlöletes volt. Mindkét részről összeugrasztották őket a hízelgők és a kísérők, akik életkoruk örömeinek megfelelően hízelegtek, és vonták őket ellenkező irányba. Severus Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 36

mindezt sejtette, és békíteni és fegyelmezni igyekezett. 5. Az idősebbet, akinek valódi neve, mielőtt a császári házba került, Bassianus volt, amikor az uralkodás tisztességében részesült, Severus Antoninusnak nevezte, azt akarván, hogy Marcus nevét viselje; feleséget is adott neki, mert a házasság által akarta kijózanítani. Az asszony a praefectus praetorio, Plautianus lánya volt. 6. Ez az életének első szakaszában alacsony sorú ember volt, egyesek azt is mondják, hogy [66] száműzetésben is élt, lázadás és sok bűn miatt elítélve, s [Severus] földije - mert ő is libyai volt, s ahogy egyesek mondták, a nemzetségéhez tartozott, ahogy mások inkább rágalmazták, viruló ifjúságában a fiúszeretője -, hanem Severus alacsony és hitvány sorból nagy hatalomra emelte, fölös vagyonnal ruházta fel, a kivégzettek javaiból engedvén át neki, egyenesen részt adva neki az uralkodásból. 7. De ezzel ő be nem érve, semmiben, amit csinált, nem tartóztatta meg magát a durvaságtól és erőszaktól, és félelmetesebb lett a bármikor volt uralkodóknál. Severus a fiát ennek lányával házasítva össze, a családot egyesítette. 8. Antoninus azonban nem nagyon élvezte a házasságot, inkább kényszerűségből, mint szándéka szerint nősülve, nagy utálatot érzett a lány és az apja iránt, úgyhogy sem ágyuk, sem háztartásuk nem volt közös, undorodott is a lánytól, és mindig fenyegette, hogy elpusztítja őt is, apját is, mihelyt egyedüli ura lesz a birodalomnak. Ezeket a lány mindig hírül adta az apjának, és a házasságból származó gyűlöletet ecsetelve tüzelte. 11.1. Plautianus pedig, látván, hogy Severus már öreg, és folytonosan gyötri a betegség, Antoninus pedig indulatos és merész ifjú, s félve fenyegetőzéseitől, inkább akart valamit sietve cselekedni, mint várakozva szenvedni. 2. És még sok dolog volt, ami őt a császárság iránti vágyra sarkallta, gazdagságának kiterjedtsége, amely azelőtt senki magánembernek nem adatott meg, a katonai kíséret, az alattvalók tisztelete, a külső, amellyel meg szokott jelenni. Mert tunica laticlaviába öltözött, a kétszeres consulok közé volt besorolva, kard függött az oldalán, és egymaga az összes méltóság jelvényét viselte. 3. A bevonulása olyan tiszteletet keltett, hogy senki sem közelített hozzá, hanem még a szembejövők is visszafordultak; akik előtte jártak, hirdették, hogy senki se lépjen oda hozzá, és ne nézzen rá, hanem forduljon el, és süsse le a szemét. Még Severus sem nagyon örült, amikor ilyen dolgokat vittek hírül neki, hanem már szigorú és kelletlen lett vele szemben, hogy valamit elvegyen a hatalmaskodásából, és megpróbálja visszametszeni pöffeszkedésének túlságait. 4. Plautianus ezt már nem tudta elviselni, tervet merészelt szőni a hatalom ellen, s a következőket eszelte ki. Az alatta levő tribunusok egyike, Saturninus túlbuzgón szolgálta Plautianust, és mindazoknál hőbb imádatával, akik ezt csinálták, a bizalmába került. Ezt mint [67] legmegbízhatóbbat és egyetlent, aki képes megőrizni és végrehajtani titkos parancsokat, estefelé hívatta, amikor mindenki visszavonult, és azt mondta: 5. „Elérkezett az idő, hogy bátran valóra váltsd a jóérzést és szolgálatkészséget, amelyet nyíltan mutattál irántam, és nekem, hogy ezt méltón viszonozzam, és az illő hálát tanúsítsam. Tiéd a választás, hogy az legyél, aminek most engem látsz, s nyomomba lépve azt a hatalmat szerezd meg, vagy nyomban meghalj megbízhatatlanságod büntetéseként. 6. Ne ijesszen meg a munka nagysága, s ne zavarjon a császárok neve sem. Amint az éjszakai őrségben rád kerül a sor, bemehetsz egymagad a kis szobáig, ahol pihennek. Amit jónak látsz tenni, alattomban akadálytalanul véghezviszed, miután se arra ne számíts, hogy én ilyesmit megparancsolok, sem arra, hogy te azt meghallgathatod. 7. Menj be a császári udvarba, s mintha valami sürgős és titkos üzeneteket hoznál tőlem, eléjük járulva öld meg őket. Légy bátor férfi, aki könnyen elintézi az öreget és a kölyköt. Ha kiveszed részed a veszedelemből, kiveszed részed a siker óriási jutalmából is." 8. Ezt hallva a tribunus megrémült lelkében, de nem zavarodott össze szándékában, hanem mint olyan férfi, aki lelkét nem mutatja kívül - mivelhogy syr nemzetbeli volt, s a keleti emberek Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 37

gondolkodásukat tekintve keményebbek -, látván, hogy parancsolója magánkívül van, és ismerve hatalmát, nem mondott ellent, hogy ne váljék haragja tárgyává, hanem azt színlelte, hogy örömmel felajánlkozva hallgatja, leborult előtte, mintha máris császár volna, s egy kis írást kért, amely tartalmazza a gyilkos parancsot. 9. Mert a zsarnokoknak szokásik, hogy ha valakit kiküldenek ítélet nélküli kivégzésre, ezt írásban parancsolják, hogy ne szóbeli rendelkezésre történjék. Plautianus a szenvedélytől elvakultan megadja neki a kis írást, és kiküldi a gyilkosságra, meghagyva, hogy mihelyt mindkettőt elpusztította, mielőtt híre menne a történteknek, küldjön érette, hogy előbb feltűnjék a császári udvarban, mint hogy meghallják, hogy átvette a császárságot. 12.1. Ez után a megállapodás után a tribunus eltávozván, bement az egész császári palotán át szokás szerint zavartalanul, és látva, hogy lehetetlen a két császárt elpusztítani, mivel különböző helyiségben tartózkodnak, Severus szobájához érkezve hívta a császári ágy őreit, és kérte, vezessék be hozzá, mivel a biztonságával kapcsolatban van [68] jelentenivalója. Azok pedig, miután jelentették Severusnak, és az megparancsolta, bevezették a tribunust. 2. Ő pedig bemenvén azt mondta: „Úgy jövök hozzád, felség, annak a hite szerint, aki küldött, mint gyilkos és hóhér, de aszerint, ahogy én magam akarom és kívánom, mint megmentő és jótevő. Plautianus ugyanis a hatalomért cselt szőve megparancsolta, méghozzá nemcsak szóban, hanem írásban is, hogy öljelek meg téged és fiadat: ez a kis irat is tanúsítja. Én pedig elvállaltam, hogy ne bízza másra a munkát, ha én visszautasítom; de hozzád azért jöttem, hogy feltárjam ezt, nehogy tudatlanságban légy afelől, mire vetemedett." 3. Mikor ilyeneket beszélt, és sírt, Severus először nem hitt neki, de mivel nagy barátság volt Plautianus iránt a szívében, összeesküvést és színjátékot gyanított, s azt hitte, hogy a fia Plautianus iránti gyűlöletében és a lánya iránti utálatában talált valami eszközt és halált hozó rágalmat ellene. 4. Hívatva a fiát megvádolta, hogy egy jóakaratú és baráti ember ellen ilyen terveket sző. Antoninus először esküvel tagadta, s azt mondogatta, nem érti a mondottakat; mikor pedig a tribunus szorongatva érezte magát, és megmutatta a kis írást, Antoninus bátorította, és a bizonyításra buzdította. A tribunus látván, milyen veszedelembe került, s mivel rettegett Severus jóindulatától Plautianus ránt, és az fenyegette, hogy ha rejtve marad a cselszövés, és nem bizonyítja be, nem akármilyen halált von a fejére, azt mondta: 5. „Felség, milyen jobb bizonyítékot kívántok, vagy milyen nyilvánvalóbb bizonyságot? Engedd meg hát - mondta -, hogy elhagyva a palotát valamelyik bizalmasom által értesítsem, hogy már elvégeztem a munkát. Ő pedig jönni fog, mert elhiszi, s azt gondolja, hogy üresen találja a császári házat. Amikor megérkezik, már a ti feladatotok megtalálni az igazságot. De parancsoljátok meg, hogy nagy csendesség legyen az egész palotában, nehogy - ha sejtése lesz arról, ami történt visszaforduljon." 6. Mikor ezt mondta, megparancsolták neki, hogy a legmegbízhatóbb emberei egyikével üzenje meg Plautianusnak, hogy jöjjön mihamarabb: mindkét császárnak vége, s neki belül kell lennie, mielőtt a nép tudomást szerez a dologról, hogy amikor a fellegvárat elfoglalták, és a császári hatalom szilárdan kézben van, mindenki akarva vagy nem akarva engedelmeskedjék, nem a leendő császárnak, hanem a már meglevőnek. 7. Mivel Plautianus hitt ezeknek, már estefelé, reményektől [69] fellelkesülve testi biztonsága érdekében vértet öltött, de a többi ruhával eltakarta, kocsira szállván váratlanul a palotába hajtott, kevesek kíséretében, akik vele voltak, s úgy képzelték, hogy a császárok hívták valami sürgős ügy miatt. 8. Mihelyt a császári udvarban megjelent, és akadálytalanul bement, mert az őrök sem tudtak a történtekről, az elébe siető és lesben álló tribunus imperatornak szólította, majd bizalmasan bevezette a szobácskába, ahova állítása szerint a császárok testét vetették. 9. Severus a testőrei közül már előkészített ifjakat, hogy ragadják meg, mihelyt belép. Plautianus pedig, Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 38

amikor mást remélve belépett, látja, hogy ott van mindkét császár; megragadván lefogták, megkötözték, míg megdöbbenten a helyzettől úgy maradt [ott]. Magyarázkodott, bizonygatván, hogy mindez hazugság, és cselszövést és színjátékot rendeztek ellene. 10. Míg Severus szemére vetette a sok jótéteményt és megbecsülést, ő pedig a legmagasabb helyről kapott bizalmat és jóakaratot emlegette fel, Severus lassan a Plautianus által mondottak meggyőző erejének hatása alá került, mígnem kivillant a vértnek egy része, amint a rajta levő ruha leesett. Mihelyt ezt Antoninus meglátta, fiatal, elszánt és haragos lévén, és természettől gyűlölvén ezt az embert, azt mondta: „De erre a kettőre mit válaszolsz: este jössz a császárokhoz, úgy, hogy nem parancsolták és a mellvért rajtad mit jelent? Mert ki jön az ünnepségekre vagy lakomákra páncélba öltözötten?" És ezeket mondván megparancsolja a tribunusnak és a jelenlévőknek, hogy kardot rántva öljék meg az embert mint nyilvánvaló ellenséget. 12. Azok pedig nem haboztak, hanem engedelmeskedtek a fiatal császár parancsának legyilkolták, és a testét közszemlére kivetették, hogy mindenkinek nyilvánvaló legyen, és megcsúfolhassák akik gyűlölték. Erre a végre jutott hát Plautianus, mert a minden utáni telhetetlen vágya elvakította, és végül megbízhatatlan szolgákat használt. 13.1. Severus uralkodása hátralevő idejében két praefectus praetoriót alkalmazott, maga pedig ideje java részét a város környéki császári birtokokon és Campania tengerparti vidékein töltötte, ítélkezve és az államügyeket intézve. Fiait ugyanis el akarta távolítani a Rómában szokásos életmódtól, és tiszta életmódra óhajtotta volna őket tanítani, mivel látta, hogy mindig a látványosságok után törnek, sokkal inkább, mint az császárokhoz illik. 2. Az ezekhez való vonzódásuk és [70] a vetélkedésük, amely mindig különböző és ellentétes véleményre vezette őket, megzavarta a testvérek lelkét, és a viszály és gyűlölködés szikráját hordozta magában. Főleg Antoninus volt elviselhetetlen, miután megszabadult Plautianustól. Tisztelte és félte [...] a lányának mindenféle módon igyekezett elérni a halálát. 3. Severus viszont őt és fivérét Siciliába száműzte, elegendő anyagiakat adván, hogy bőségben töltsék éltüket, [így] Augustust utánozta: mert az is így bánt Antoni[n]us gyermekeivel, noha az ellensége volt. Ő pedig folyton próbálta szeretetre bírni a fiait, és egyetértésre és összhangra ösztönözni, felemlegette a régi mítoszokat és drámákat, a királyi testvérek balsorsát mindig a meghasonlásból vezetve le. 4. Megmutatta, hogy az összes kincstár és templom kincsekkel telve, és a gazdagság és hatalom [akkora, hogy nem] is lehet kívülállónak cselt szőnie ellene, és akkora a bőség odahaza, hogy bőven és pazarul lehet osztani a katonáknak, még úgy is, hogy megnégyszerezték a Rómában lévő erőket, és ugyanakkora legiót állomásoztatnak a város előtt, hogy ne maradjon külső erő, amely versenghetne vele akár a sereg nagyságát, akár az emberek erejét, akár a pénzügyi forrásokat tekintve. 5. Csakhogy, mondta, mindebből semmi haszon nem származik ha egymással viszálykodnak, és belül háború dúl. Tehát mindig ilyeneket mondogatva, egyszer kérlelve, máskor korholva, próbálta őket megfékezni s egyben összebékíteni; ám sehogy sem tudta meggyőzni őket, makrancoskodtak és egyre rosszabbá nőttek, 6. mivel az erőtől duzzadó és a császári hatalomtól mindenféle élvezetvágyra mértéktelenül felbuzdított ifjakat minden hízelgő az ellenkező irányba vonta, nemcsak kiszolgálva kívánságaikat és a legaljasabb dolgok iránti vonzódásukat, hanem mindig valami újat kitalálva, amivel megörvendeztethetik azt, akinek hízelegnek és bánthatják a testvérét. Pedig néhányat, akit ilyen szolgálaton kapott, Severus már meg is büntetett. 14.1. Míg hát ő fiainak ilyetén életmódján és a látványosságokban való illetlen tobzódásán bánkódik, Britannia helytartója jelentést küld, mondván, hogy az ottani barbárok elpártoltak, keresztül-kasul járják a vidéket, zsákmányt hajtanak, és a legnagyobb részt feldúlják: ezért nagyobb haderőre van szükség a hely megsegítésére, Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 39

vagy császári jelenlétre. 2. Severus örömmel vette a hírt, egyrészt mert természettől különben is dicsvágyó volt, és a Kelet és Észak fölött [71] aratott győzelme és megtisztelő neve után a britannusoktól is diadalmi jelvényeket akart szerezni, másrészt fiait is el akarta távolítani Rómától, hogy talán, a római fényűzésből és életmódból elvonva, a fegyelmezett katonaéletben kijózanodnak; bejelenti a Britanniába való távozást, noha már öreg volt, és ízületi gyulladásban szenvedett, de lelkileg minden ifjú fölött ereje teljében volt. 3. Így többnyire hordszéken tette meg az utat, és sehol sem pihent meg hosszabban. Minden szóbeszédnél és reménynél gyorsabban haladva, átkelvén az óceánon, fiaival együtt megjelent Britanniában, a mindenhonnan való katonákat összeszedve és nagy haderőt gyűjtve készült fel a háborúra. 4. A britannusok megdöbbenve a császár váratlan jelenlétén, és hallván, hogy nagyon nagy haderő gyűlt össze ellenük, követséget küldtek és békéről tárgyaltak és mentegetni igyekeztek korábban elkövetett vétkeiket. 5. Severus pedig húzta az időt, arra törekedve, hogy még ne térjen vissza Rómába, meg akarván szerezni a britannusok feletti diadalmat és megtisztelő nevet, a követeiket dolguk végezetlen küldte el, és készenlétben maradt a csatára. Leginkább töltésekkel próbálta behálózni a mocsaras vidéket, hogy a katonák szilárd talajon könnyebben keresztüljuthassanak rajta, s az erős talapzaton szilárdan megállva harcolhassanak 6. Mert a britannus föld leginkább mocsaras, mivel az óceán szüntelen dagályai elárasztják; a barbároknak szokásuk ezekben úszni és gázolni derékig vizesen, mert testük nagy része fedetlen lévén, nem félnek a saraktól. 7. A ruhák használatát nem is ismerik, csak az ágyékukat és nyakukat díszítik vassal, ezt ékességnek és a gazdagság jelének tekintve, úgy, ahogy a többi barbárok az aranyat; és testüket tarka ábrákkal és mindenféle állatok képmásaival tetoválják tele; ezért nem is öltöznek fel, hogy ne takarják a testük ábráit. 8. Igen harciasak és öldöklő indulatúak, csak egy hitvány pajzsot és dárdát tartanak maguk elé, s meztelen testük karddal övezik fel. A vért vagy sisak használatát nem ismerik, akadálynak tekintik az áthaladásban a mocsarakon, melyek kigőzölgése és nyirkossága miatt a levegő azon a vidéken mindig ködösnek tűnik. Severus ennek megfelelően készült fel, amiről úgy gondolta, hasznára lesz a római seregnek és a barbár támadást gátolni fogja és bajba keverni. 9. Mivel hát elegendőnek vélte harci készültségben maradni, fiatalabbik fiát, akit Getának hívtak, a római uralom alatt álló provinciában hagyta, [72] hogy ítélkezzék és intézze a hatalom államügyeit, s hű emberei közül az idősebbeket tanácsadóul hagyta mellette, Antoninust pedig maga mellé véve előrenyomult a barbárok földjére. 10. Amint a sereg keresztülhatolt a rómaiak felségterületén előttük fekvő vízfolyásokon és gátakon, többször estek meg összecsapások és távolból való hadműveletek, és a barbárok vereségei. De ezeknek, a vidék ismerete folytán, könnyű volt a menekülés, elrejtőzhettek a tölgyesekben és mocsarakban, míg a rómaiaknak mindez, inkább ellenséges lévén, a háború elhúzódását okozta. 15.1. Severus, aki már öreg volt, elhúzódó betegségbe esett, ezért hát fedél alatt kényszerült maradni, és Antoninust kívánta kiküldeni, hogy a katonai ügyeket intézze. Antoninus pedig kevéssé nyugtalankodott a barbárokkal szemben szükséges teendők felől, hanem a hadsereget próbálta megnyerni magának, és mindenkit rávett, hogy csak őrá legyen tekintettel, s testvérét megcsalva egyeduralomra törekedett. 2. Apját pedig, hogy hosszan betegeskedett és késlekedett meghalni, elviselhetetlennek és terhesnek érezte, győzködte is az orvosokat és szolgákat, rontsanak el valamit az öreg kezelésében, hogy mihamarabb megszabaduljon tőle. Csakhogy nehezen vált meg az élettől Severus, leginkább a bánattól pusztulva el - bár neki volt minden császárok közül a legdicsőségesebb élete, 3. mert senki nem szerzett több diadalt nála sem polgárháborúban az ellenségei, sem külháborúban a barbárok fölött. Tizennyolc Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 40

esztendei uralkodás után úgy halt meg, hogy fiatal fiai követték, és annyi kincset hagyott rájuk, mint soha senki, és ellenállhatatlan katonai erőt. 4. Antoninus pedig, apja halálakor hatalomhoz jutván, a tűzhelytől kiindulva elkezdett mindenkit leöletni, elpusztítva az orvosokat is, akik nem engedelmeskedtek, amikor megparancsolta, hogy az öreget rosszul gondozzák, és siettessék a halálát, és a maga és testvére nevelőit, mert zaklatták, egyetértésre buzdítva, és senkit sem hagyott túlélőnek azok közül, akik az öreg megbecsülésében vagy szolgálatában álltak. 5. Titokban ajándékokkal és nagy kedvezésekkel kereste a legiók legatusainak a kedvét, hogy beszéljék rá a sereget, egyedül őt kiáltsák ki imperatornak, és mindenféle cselt keresett testvére ellen. De nem győzte meg a katonaságot: mert emlékezve Severusra, és hogy mindkettőt egyenlőnek nevelte gyermekkorától, egyenlő [73] engedelmességet és jóindulatot tanúsítottak irántuk. 6. Antoninus pedig, miután a legiók ügyében nem tudott előrelépni, megegyezett a barbárokkal, megadva a békét és biztosítékokat véve távozott a barbár földről, s már fivéréhez és anyjához sietett. Mihelyt együtt voltak, anyjuk és akik megbecsülésben álltak, a hű atyai tanácsadók próbálták őket összebékíteni. 7. Antoninus, mivel mindenki ellene volt abban, amit akart, inkább szükségből, mint meggyőződésből hajlott az inkább festett, mint valódi egyetértésre és barátságra. Így a császári udvar ügyeit ketten rendezvén, egyenlő hatalomban akartak távozni Britanniából, és Rómába utaztak, apjuk földi maradványait szállítva: mert miután a holttestet átadták a tűznek, a hamvakat illatszerekkel alabástromurnába téve elszállították Rómába, hogy a császárok szent síremlékébe helyezzék. 8. Ők pedig maguk mellé véve a hadsereget, a britannusok feletti diadallal érkeztek a szemben fekvő Galliába, átkelvén az óceánon. Hogy végezte be éltét Severus és követték őt fiai az uralomban, ez a könyv mutatta be. [74]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 41

IV. Könyv

1.1. Hogy miket cselekedett Severus tizennyolc évi uralkodása alatt, az előbb elmondottakból kiderült: a fiai pedig, akkor már fiatalemberek, anyjukkal együtt Rómába utaztak, de már útközben is viszálykodtak egymással. Nem is ugyanott szálltak meg, s nem is étkeztek közösen: mert minden ételre és italra erősen gyanakodtak, nehogy valamelyikük titokban megelőzve [a másikat], vagy a szolgák közül egyeseket rábeszélve, gyilkos mérgeket alkalmazzon. 2. Ugyanezért az utat is még inkább siettették, mert mindketten úgy számítottak, hogy vakmerőbben alkalmazhatnak erőszakot, ha már Rómában lesznek, és a császári palotát felosztva a tágas, városnál is nagyobb térben, a nagy palotában mindkettő a maga módján élhet, ahogy a kedve tartja. 3. Így érkeztek meg Rómába, a nép pedig babérkoszorúsan fogadta és a senatus üdvözölte őket. Ők pedig a császári bíborban érkeztek, s hátuk mögött követték őket, akik akkor viselték a consuli tisztséget, az urnát hordozva, amely Severus földi maradványait tartalmazta. A fiatal imperatorokat üdvözlők pedig odajárultak és leborultak az urna előtt. 4. Ezt, miután előtte vonulva végigkísérték, abban a templomban helyezték el, ahol Marcusnak és az előtte volt császároknak a szent sírjai láthatók; és befejezvén a mondott szertartást a császári bejáraton beléptek a palotába. 5. Ezt felosztva laktak ott mindketten, az összes bejáratot, már ami titkos járat volt, eltorlaszolva, s csak a nyilvános és udvari bejáratokat használták, őrségeket állítva mindegyikük külön-külön, s nem is találkoztak, csak rövid időre, ha egyáltalán, akkor ameddig nyilvánosan voltak láthatók. Mindenekelőtt apjuk iránti tiszteletadásukat mutatták be. 2.1. A rómaiaknak ugyanis szokásuk azon császáraikat, akik úgy halnak meg, hogy fiaik követik őket, istenné nyilvánítani: az efféle tiszteletadást apotheósisnak nevezik. Az ünnepléssel és istentisztelettel kevert gyász az egész városban látható volt. 2. Az elhunyt testét [75] ugyanis költséges gyászszertartással temetik el az emberek szokásai szerint: viaszból megformálják élethű képmását, mely hatalmas elefántcsont heverőn fekszik, ezt a magasba emelve a császári bejáratban helyezik el, s alája arannyal szőtt leplet terítenek. A képmás beteg ember módjára, sápadtan fekszik a palota előtt. 3. A nap nagy részében mindenfelől a heverőnél ülnek, a bal oldalon a teljes senatus fekete ruhában, a jobbon az asszonyok mind, akiknek apjuk vagy férjük rangja megadta e nagyszerű megtiszteltetést. Egyikük sem visel arany ékszert vagy nyakéket, hanem egyszerű fehér ruháikban gyászolók látványát nyújtják. 4. Hét napon át folynak a mondott dolgok, és a meg-megjelenő orvosok odamennek a heverőhöz, úgy tesznek, mintha megvizsgálnák a beteget, s mindannyiszor bejelentik, hogy rosszabbul van. Mikor pedig úgy látják, hogy kiszenvedett, a heverőt felemelve a lovagrend legelőkelőbbjei és a senatus válogatott ifjai végigkísérik a szent úton, és kiállítják a régi forumra, ahol a római magistratusok hivatali esküjüket teszik le. 5. A forumot lépcső módjára mindenfelől padozat veszi körül; az egyik oldalon a legelőkelőbb és patrícius gyermekek kórusa áll fel, a másikon azoké az asszonyoké, akik erre a megtiszteltetésre érdemesnek számítanak; mindkét fél ünnepélyes, gyászos dallamú és ritmusú himnuszokat és paeanokat énekel a megboldogulthoz. 6. Ezután, felemelvén, a heverőt kiviszik a városból az úgynevezett Mars-mezőre, ott, a legnyíltabb helyen ház alakú négyzetet emelnek, csupán hatalmas fák összeillesztésével, más anyagot nem használva. 7. Belülről tűzifával töltik meg, kívülről pedig arannyal szőtt leplekkel, elefántcsont díszekkel és tarka hímzésekkel ékesítik. Erre ráhelyeznek egy másikat, amely alakjára és díszítésére nézve csaknem ugyanolyan, de kisebb, nyitott kiskapukkal és ajtókkal, majd egy harmadikat és Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 42

negyediket is, mindig kisebbet az alatta levőnél, a tetejébe pedig egy egészen kicsit. 8. Az építmény alakja olyan, mint a világítótornyoké a kikötőkben, melyek éjjel jelzőtüzekkel biztos révbe vezetik a hajókat; ezeket sokan pharosnak nevezik. A heverőt a második építményben helyezik el, és minden aromát és illatszert, amit a föld terem, s ami gyümölcs, fűszerszám és lé még a jó illathoz hozzáadódhat, felviszik és halomba öntik. 9. Mert nincs sem provincia, sem város, sem megbecsült, köztiszteletben álló ember, aki ne küldene bőkezűen végső ajándékokat a császár [76] tiszteletére. Miután az illatszerekből nagy halmot emeltek, és mindent megtöltöttek velük, lovas felvonulás következik az építmény körül: az egész lovagrend megkerüli egyfajta rend és körpálya szerint a pyrrhichius [harci tánc] lépéseiben és ritmusában. 10. A kocsik is körbejárnak, hasonló elrendezésben; a rajtuk ülők bíborszegélyű ruhát és álarcot viselnek, azon rómaiak képmásaival, akik dicsőségesen vezettek háborúkat vagy uralkodtak. Miután mindezek végbementek, a császári utód fáklyát fog, és odaviszi az építményhez, a többiek pedig mindenfelől tűzzel veszik körül: a tűz mindent könnyen lángba borít, mivel nagy mennyiségű fát és füstölőszereket halmoztak fel benne. 11. A végső és legkisebb építményből pedig, mint valami védőbástyáról, a tűzzel együtt egy sast is felbocsátanak, szabadon engedve az égbe; a rómaiak úgy hiszik, hogy a sas a földről a mennybe viszi a császár lelkét, amelyet ettől fogva a többi istennel együtt tisztelnek. 3.1. A fiúk, apjukat e tiszteletadással istenné téve, visszatértek a császári palotába. Ettől fogva [már nyíltan] viszálykodtak, gyűlölködtek és terveket szövögettek; s mindketten mindent el is követtek, hogy a fivérüktől megszabaduljanak, és magukhoz ragadják a hatalmat. 2. És mindenkinek, aki városszerte megbecsülésben és tiszteletben állt, megoszlott a véleménye: mert mindkettő titokban és rejtve üzeneteket küldött, és igyekezett megnyerni, nagy ígéretekkel vonván őket a maga pártjára. A többség Getára tekintett, mert a szelídségnek egyfajta látszatát keltette, mértéktartónak és jóindulatúnak mutatta magát az elébe járulóknak, és serényebb életmódot folytatott, 3. azokhoz közeledett, akik műveltséggel dicsekedhettek, és a palaestrában meg a szabad testgyakorlatokban buzgólkodott; környezetével barátságosan, emberségesen viselkedett, a jó hírnévvel és dicsőséggel többeket hívott jóakaratába és barátságába. 4. Antoninus mindent indulatosan és hevesen tett, és a fentebb mondottakhoz nem sok köze volt, a katonai és háborús élet kedvelőjének színlelte magát, és mindent haraggal cselekedvén, és inkább félelmet keltve, nem pedig jóindulattal szerzett híveket. A testvéreket, akik így vetélkedtek mindenben, amit cselekedtek, a legutolsó tettekig, anyjuk igyekezett összebékíteni. 5. Egyszer aztán úgy látták jónak, hogy megosszák a hatalmat, s ne Rómában maradva szövögessenek [77] terveket egymás ellen. Összehíván tehát atyjuk hű embereit, és anyjuk jelenlétében elhatározták, hogy felosztják a császári hatalmat, és minden, ami Európába esik, Antoninusé legyen, az ellentétes szárazföld pedig, amelyet Asiának neveznek, egészben Getának adassék; 6. mert ahogy mondták, valami isteni gondviselés is így osztotta fel a földrészeket a Propontis árja által. Antoninusnak pedig úgy tetszett, hogy Byzantiumban állomásoztassa haderejét, Getának pedig a bithyniai Chalcedonban, hogy a legiókat egymással szemben elhelyezve ellenőrizze is a másik hatalmát, és akadályozza is az átkelést. Úgy határoztak, hogy a senatusból az europaiak mind maradjanak, az amonnan valók pedig menjenek el Getával. 7. Császárságának megfelelő székhelyéül Geta vagy Antiochiát, vagy Alexandriát választotta, amely Rómának nagyságától, úgy ítélte meg, nem sokban marad el. A déli provinciák közül a maurusok, a numidák és Libyának az amellett fekvő része Antoninusnak jutott, a többi pedig kelet felé Getához került. 8. Miközben ezeket tervezték, a többiek mind komor arccal meredtek a földre, Iulia pedig így szólt: „Gyermekeim, rájöhettek, hogyan osszátok fel a földet és a tengert és a szárazföldeket, Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 43

amint mondjátok, a pontusi ár kettéosztja: de anyátokat hogyan osztjátok meg, és én, nyomorult, melyikőtöknek leszek kiosztva vagy feldarabolva? Úgyhogy először engem öljetek meg, és mindketten a magatok részét elragadva temessetek el: 9. mert így lehet engem részekre osztani a földdel és tengerrel együtt." Könnyek és jajgatás közepett ekképp szólván, és mindkettőre kezét rátéve és a hóna alá vonva, megpróbálta őket kibékíteni. A találkozó úgy ért véget, hogy mindenkit elfogott a részvét, és az elképzelést elvetették, s mindkettő a maga palotájába költözött. 4.1. A gyűlölködés és meghasonlás pedig növekedett. Akár helytartókat, akár magistratusokat kellett kinevezni, mindkettő a saját hívét akarta elővezetni, vagy ha ítélkeztek, ellenkezőképpen döntöttek, volt, amikor a vádlottak pusztulására, mert erősebb volt számukra a viszály az igazságnál. A látványosságokon is az ellenkezőkkel törődtek. 2. A cselszövésnek minden formáját előkészítették, s a pohárnokokat és szakácsokat megkísérelték rávenni, hogy gyilkos mérgeket használjanak. De ez egyiküknek sem sikerült könnyen, miután nagyon óvatosan és szigorú őrizetben élték az életüket. Végül [78] Antoninus már nem bírta tovább, s az egyeduralomra vágyva úgy döntött, hogy vagy megcselekszi, vagy elszenvedi a nagy dolgot, kard és gyilkosság segítségével haladva: 3. mivelhogy nem sikerült a rejtett cselszövés, szükségesnek ítélte a kockázatot és a kétségbeesett tettet [...] ezt szeretet, amazt csel által. Geta hát halálosan megsebesülve, vérét anyja ölébe folyatva, bevégezte éltét, Antoninus pedig, amikor véghezvitték neki a gyilkosságot, előugrott a szobácskából, és az egész királyi palotán végigszaladva kiabálta, hogy nagy veszedelemből menekült meg, és alig tudott megszabadulni. 4. A katonáknak, akik a palotát őrizték, megparancsolja: vigyék el a táborba, hogy úgy megmenekülhessen, mert ott vigyáznak rá: mert, mint mondta, ha a palota termében marad, elvész. Azok, mivel hittek neki, s nem tudták, mi történt odabent, mind a segítségére siettek, amint rohant és szaladt. A népet zavarodottság fogta el, látván, hogy a császár este futva menekül a városon át. 5. Mihelyt beesik a táborba és a szentélybe, ott a sereg jelvényei és istenszobrai előtt leborul, magát a földre vetve, hálaadó áldozatokat fogad, és a megmenekülésért áldozatot mutat be. Minekutána ezt hírül vitték a katonáknak, akik már a fürdésnél tartottak és akik pihentek, mindannyian döbbenten futottak össze. 6. Ő előjövén, nem vallotta be rögtön a történteket, s azt kiáltotta, hogy nagy veszedelemből menekült meg, az ellenség ármányától, ezen fivérét értette, és csak kemény küzdelem árán vett erőt ellenségein. Mindketten veszedelemben forogtak, de a végzet egyedüli uralkodónak őrizte meg őt. Ilyesféléket hozott nyilvánosságra, de inkább azt akarta, hogy ebből mindenki értsen, mintsem halljon. 7. A megmenekülésért és az egyeduralomért minden egyes katonának kétezer-ötszáz attikai drachmát ígér, és hozzáteszi a zsoldhoz az [eddig] fizetettnek még a felét. Azt is megparancsolja, hogy szedjék össze a templomokból és a kincstárakból a vagyont, egyetlen nap alatt tékozlón elpocsékolva mindent, amit Severus tizennyolc év alatt gyűjtött össze, és zárt el más dolgok hasznából. 8. A katonák pedig, meghallván a kincsek bőségét, és megértve, hogy mi történt, amikor már közismert lett a gyilkosság a bentről menekülők által, kikiáltották őt egyedüli császárnak, Getát pedig ellenségnek nevezték. 5.1. Antoninus azon az éjszakán a tábor szentélyében maradt, és felbátorodva, az adományokkal megnyerve magának a katonákat, [79] az egész sereggel lement a senatusba, jobban felfegyverkezve, mint ahogy a császárnak szokása felvonulni. Miután pedig belépett, áldozott és felment a császári trónra, ezeket mondta: 2 „Tudatában vagyok annak, hogy minden rokongyilkosság, ha hirtelen hírét veszik, gyűlöletet kelt, és az elnevezés azzal együtt, hogy a fülekbe eljut, már maga is súlyos vádat hordoz. A szerencsétlenül jártak iránti szánalom, a fennmaradók iránti gyűlölség kíséri, s úgy tűnik fel, mintha a vesztes ügynek volna igaza, s az igaztalan az, amelyik győzött. 3. Am ha Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 44

valaki helyes ítélőképességgel, nem pedig az elesettet szánva méri fel a történteket, és alaposan megvizsgálja az okokat és célokat, úgy találja, hogy ésszerű is, szükségszerű is, hogy aki szörnyű dolgokba készül beletörődni, annak jobb büntetést elszenvednie, mint megmaradnia: mert annak bekövetkezte után a gyávasága miatti megvetés is követi, aki pedig erős marad, annak megmeneküléséhez még a férfiasság dicsősége is társul. 4. A többit ugyanis, amit gyilkos mérgek és különféle cselvetések által készített elő számomra, vallatások által sikerrel megismerhetitek, mert megparancsoltam, hogy az amannak szolgálatában állók álljanak ebben rendelkezésetekre, hogy megismerjétek az igazságot. Vannak köztük, akikre már rábizonyult, és meghallgathatjátok a bizonyítást. Legvégül pedig, amikor anyámnál voltam, rám tört néhány kardot viselő, erre felkészített emberrel. 5. Erre én sok találékonysággal és előrelátással számítottam, és visszavertem mint ellenséget, mivel testvérnek sem gondolkodását, sem indulatát nem mutatta. A csellel ránk törőket visszaverni pedig nemcsak igazságos, hanem szokásos is. Hiszen e város alapítója, Romulus maga sem viselte el a testvérét, aki csak gúnyolta az ő munkáját. 6. Nem beszélek [Tiberius] Germanicusáról, Nero [Britannicusáról,] sem Domitianus Titusáról. Maga Marcus, aki filozófusi tulajdonságokat és mértékletességet mutatott, vejének, Luciusnak gőgjét nem viselte el, hanem fondorlatosan megszabadult tőle. Én pedig, amikor gyilkos szereket készítettek számomra, és kard fenyegetett, visszavertem ellenségemet: mert neki ezt a nevet adták tettei. 7. Először tehát az istenek kegyét kell abban látnotok, hogy a császárok egyikét megmentették nektek és immáron nyugodjatok meg azt mérlegelve, hogy csak egyetlenre tekintve aggodalom nélkül élhettek. A császárságot Zeus, aminthogy az istenek közül egyedül az övé, egyetlen [80] embernek is adja." Ilyeneket mondván nagy hangon, önbizalommal telve, szúrós tekintettel szemügyre vette a másik bizalmasait, a legtöbbjüket sápadtan és reszketve hagyta ott, és visszaszaladt a palotába. 6.1. Amannak [Getának] a tanácsadóit, bizalmasait és azokat, akik a palotájában laktak, rögtön mind legyilkoltatta; a szolgákat is mind egy szálig kiirtatta, még a csecsemőknek sem könyörült. A holttesteket teljes gőggel kivonszolva és szekerekre rakva, miután a városon kívülre szállították, halmokban megégették vagy szanaszét dobálták. 2. Egy sem élte túl azok közül, akiket amaz csak kevéssé is ismert. Elpusztította a versenyzőket, a kocsihajtókat, minden előadóművészt és táncost, és minden látni- és hallanivaló dolgot, amit amaz élvezete céljából tartott. A senatusból pedig azokat, akik származásban vagy vagyonban kimagaslottak, nagyon csekély vagy korántsem alapos okokból is, esetleges rágalmak alapján, amannak bizalmasaiként irtotta ki. 3. Commodus akkor már idős nővérét, aki mint Marcus leánya minden császár előtt nagy megbecsülésben állott, megölette, azzal az ürüggyel, hogy anyjánál sírt a fiú meggyilkolása miatt. Saját volt feleségét, Plautianus leányát, aki Siciliában élt, unokatestvérét, aki Severusszal azonos nevet viselt, Pertinax fiát, Commodus nővérének, Lucillának fiát és aki csak a császári nemzetségből vagy a senatusban a patríciusoktól származott, mindet elemésztette. 4. A provinciákba is elküldvén, a helytartókat és procuratorokat mint amannak a bizalmasait lemészároltatta. Minden éjszaka különféle emberek halálát hozta. Vesta papnőit is élve eltemettette, mert nem őrizték meg szüzességüket. A legvégső tette, amihez hasonló soha nem történt: kocsiversenyt nézett; a tömeg egy kocsihajtón tréfálkozott, akiért Antoninus lelkesedett, ő pedig azt hitte, hogy rajta gúnyolódnak, s megparancsolta a katonaságnak, hogy támadják meg a tömeget, és hurcolják el, öljék meg azokat, akik rosszat mondtak a kocsihajtóra. 5. A katonák, miután engedelmet kaptak az erőszakoskodásra és a rablásra, válogatás nélkül — mert hát lehetetlen is lett volna megtalálni abban a tömegben, ahol senki nem értett egyet senkivel, a meggondolatlanul beszélőket —, kíméletlenül elhurcoltak mindenkit, aki az útjukba esett, megölték, vagy Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 45

mintegy váltságdíjként elragadva, amijük volt, éppen csak megkímélték őket. 7.1. Ezeket megcselekedvén, mivel a tettei miatt a lelkiismeret [81] ösztökélte és a városi időtöltést gyűlölte, el akart költözni Rómából, mint aki a legiók és provinciák ügyeinek intézését kívánja szemmel tartani. 2. Eltávozván Italiából, a Danubiusnak nevezett folyó partjain tartózkodván, a birodalom északi részét igazgatta, testét kocsihajtással és mindenféle vadak közelharcban való elpusztításával edzve, ritkán bíráskodva, ámde természettől tehetsége volt megérteni a döntésére bízott ügyet, és találóan válaszolni a mondottakra. 3. Megnyerte magának az összes ottani germánt is, és barátságába vette, hogy segédcsapatokat is szerezzen tőlük, és saját testőrséget képezzen belőlük, az erőseket és alkalmasakat kiválogatva. Sokszor, letéve a római katonaruhát, a germánok felsőruhájába öltözött, és azokban az ezüsttel díszített köpenyekben mutatkozott, amelyekben azok szoktak; szőke haját a germánok hajviselete szerint ékítette fel. 4. A barbárok, akik ilyenekben örömüket lelik rettentően szerették. Örömük telt benne a római katonáknak is, leginkább a pénzek osztogatása miatt, amit mértéktelenül nyújtott nekik, és mert mindent úgy tett, mint egy katona: elsőnek fogott ásáshoz, akár árkot kellett ásni, akár egy vízfolyást áthidalni, vagy feltölteni egy gödröt. Minden testi munkát elsőként végzett el. 5. Asztalát olcsón terítette meg, volt, hogy faedényeket használt evésre-ivásra. Helyben sütött kenyeret evett, a gabonát saját kezével őrölve meg, amennyi éppen egynek elég volt, és a tésztát elkészítve és parázson megsütve táplálkozott. 6. Minden költséges dologtól tartózkodott: ami a legolcsóbb volt és a legszegényebb katonának is kényelmes, azt használta. Úgy tett, mint aki jobban örül, ha bajtársnak hívják, mint ha császárnak. Többnyire gyalog utazott velük együtt, ritkán ült járműre vagy lóra, és a fegyvereit vitte magával. 7. Volt, hogy a hosszú és sok aranytárgy díszítette legiojelvényeket is, amelyeket a legerősebb katonák is alig bírták vinni, a vállára vetve maga hordozta. Ezekért és más hasonlókért a katonák úgy szerették, mint egy társukat, és csodálták, mint igen nagyon erős embert: mert csodálatra méltó is volt a nagyon kicsi testben a hatalmas erőfeszítések ilyen gyakorlása. 8.1. Miután pedig a Danubius menti legiókat elintézte, lement a macedonokkal szomszédos Thraciába, és egyenesen [új] Alexanderként viselkedett, mindenütt felújította az ő emlékét, megparancsolta, hogy minden városban állítsák fel a szobrait és képmásait, Rómát is [82] megtöltötte képmásokkal és szobrokkal, a Capitoliumon és más szentélyekben, amelyeknek volt valami közük Alexanderhez. 2. Láttunk nevetséges képmásokat is, egyetlen test ábrázolásában, egyetlen fej gömbjében két fél arcot, Alexanderét és Antoninusét. Ő maga macedon külsővel jelent meg, nemezkalappal a fején és katonacsizmában. Ifjakat is válogatott és sorozott be, akiket macedon phalanxnak nevezett, s a parancsnokoknak az ő [Alexander] hadvezéreinek nevét kellett viselniök. 3. Spártából is odarendelvén ifjakat, lakón és pitanéi csapatnak nevezte őket. Miután ilyeneket művelt, és a városokban adódó ügyeket intézte, amint lehetséges volt, továbbment az asiai Pergamonba, Asklepius gyógyításában kívánva részesülni. Miután oda eljutott, és amennyire csak akarta, kiélvezte az álomképeket, eljutott Ilionba. 4. Bejárván a város maradványait, eljutott Achilles sírjához, és koszorúkkal és virágokkal bőségesen újra feldíszítve Achillest utánozta. Még egy Patroclust is keresve hozzá, ilyenféleképpen cselekedett. Volt neki a felszabadítottak közt egy különösen közeli bizalmasa, név szerint Festus, aki a császári levéltár élén állott. Ez akkor halt meg, amikor ő Ilionban volt, ahogy egyesek mondják, méreggel kivégeztetvén, hogy úgy temethesse el, mint Patroclust, ahogy pedig mások állítják, betegségtől pusztult el. 5. Megparancsolta, hogy hozzák el a holttestét, és sok fából emeljenek máglyát; s miután ezt a közepére helyezte, és mindenféle élőlényeket leöletett, lángba borította, s csészét ragadva és italáldozatot bemutatva imádkozott a szelekhez. Mivel igen kopasz halántékú Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 46

volt, nevetségessé vált, amint hajfürtöt keresett, hogy a tűzre vesse: ámde amennyi haja volt, abból nyírt le. A hadvezérek közül leginkább a római Sullát és a pun Hannibalt magasztalta, és ezeknek a képmásait és szobrait felállíttatta. 6. Eltávozván pedig Ilionból Asia többi részén, Bithynián és a többi provincián át, és ott is elintézve a megteendőket, elérkezett Antiochiába. Miután ott fényesen fogadták, és valamennyi időt ott töltött, Alexandriába készülődött, azt az ürügyet hozva fel, hogy az Alexander által alapított városba vágyakozik, és arra az istenre van szüksége, akit ők különösen tisztelnek; 7. mert e két dolgot mértéken túl színlelte, az istenség tiszteletét és a hérós emlékét. Megparancsolta hát, hogy készítsenek hekatombákat és mindenféle halotti áldozatokat. Amint ez hírül adatott az alexandriai tömegnek, amely [83] természettől hívságos a véleményében, és könnyen megindítják a semmiségek, megdöbbentek, érzékelve a császár igyekezetét és jóakaratát. 8. Olyan fogadtatást készítettek elő, amilyen, azt mondják, még soha egyetlen császárnak sem jutott, mert mindenütt különféle hangszereket helyeztek el, és azok igen nagy hangzavart okoztak, és mindenféle illatszer és füstölőszer párái szolgáltattak jó illatot a bevonuláshoz, és fáklyásmenetekkel és virágokat dobálva tisztelték meg a császárt. 9. Amint egész seregével bevonult a városba, először a templomba menvén sok hekatombát áldozott, és tömjénnel halmozta el az oltárokat, onnan pedig Alexander emlékművéhez távozván, a bíborköpenyt, amelyet hordozott, és a drágaköves gyűrűket, amelyeket viselt, az öveket és akármi értékes dolog volt nála, levetve magáról amannak a koporsójára helyezte. 9.1. A nép ezt látva, virrasztással és ünnepeléssel mérhetetlenül örült, nem ismerve a császár rejtett szándékát: mert ő mindezt úgy színlelte, hogy közben el akarta pusztítani a nagy részüket. A titkos gyűlöletnek pedig ez volt az oka. 2. Hírül vitték neki, amikor még Rómában töltötte napjait, akkor is, amikor a testvére még megvolt és a megölése után is, hogy sokat gúnyolódnak rajta. Mert hát a természetükkel járt, hogy csúfolódni szeressenek, s leleményesen vádaskodjanak, tréfálkozzanak sok mindent kimondva a kimagasló emberekről, ami nekik kedvesnek tűnt, de bántó azoknak, akiken gúnyolódtak. Az ilyesfélék közül leginkább az fájó, ami a bűneikre vonatkozó igazságot bizonyítja rájuk 3. Mivel hát ezek sokat gúnyolták fivére meggyilkolásával, és az öregasszonyt [= anyját] Iokastának nevezték, őt pedig azzal csúfolták, hogy mivel picike, Alexandert és Achillest, a legerősebb és legnagyobb embereket utánozza, és ilyesmikkel látták jónak szórakozni, rábírták Antoninust, hogy velük szemben pusztító és alattomos dolgokat tervezgessen, lévén természettől haragos és gyilkos hajlamú. 4. Miután tehát nyilvánosan együtt ünnepelt és vigadott velük, amikor látta, hogy a várost megtölti a nagy tömeg, amely a környező vidékekről érkezett, egy rendelettel az ifjak egész csapatának megparancsolta, hogy gyülekezzék egy nyílt téren, azt állítván, hogy Alexander tiszteletére phalanxot kíván alakítani, amelyet a hérós után neveznek, ahogy a macedon és spártai phalanxot. 5. Megparancsolta, hogy az ifjak sorakozzanak fel, [84] hogy elhaladva előttük lássa, milyen az életkoruk, testük mérete és harcra termettségük. Az összes ifjú, bízván az ígéretekben, és a város iránt korábban mutatott megbecsülése után hasonlókat remélve, összegyülekezett szüleivel és testvéreivel együtt, akik velük örültek a reményeiknek. 6. Antoninus pedig, ahogy ott rendezetten álltak, mindegyikhez odafordulva és más-más dicséretet mondva végigment előttük, miközben úgy, hogy sem nem láttak, sem nem gyanítottak semmit, a sereg körbevette őket. Amikor pedig látta, hogy azok már körül vannak véve és mintegy hálóba kerítve, lassan kivonult az őrsége kíséretében, és a katonák mindenfelől egyetlen jelre nekiestek a fiataloknak, és mindenkit, akit ott találtak, lemészárolták a fegyvertelen tömeget. 7. Egyes katonák gyilkoltak, mások meg kívül hatalmas árkokat ástak, s az elesetteket odavonszolták és beledobálták, megtöltve az árkokat holttestekkel: és földet hányva rá, gyorsan hatalmas Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 47

tömegsírt emeltek Sokakat félig holtan vonszoltak oda, sőt még sértetleneket is belöktek velük együtt. De bizony sok katona is elpusztult: 8. mert akiket még élve és némi erő birtokában löktek be, rájuk fonódva magukkal rántották őket. Olyan mészárlás zajlott, hogy a síkságon keresztülfutó vérfolyamok bíborszínűre festették a Nílus torkolatát, méghozzá a legnagyobb ágáét, és a város körül az egész tengerpartot. Miután pedig ezeket művelte, elhagyva a várost Antiochiába érkezett. 10.1. Mikor nem sokkal később elfogta a vágy, hogy a Parthicus melléknevet megszerezze, és úgy vigyék hírét a rómaiaknak, mint aki leigázta a keleti barbárokat, ámbár mélységes béke honolt, efféléket kezdett tervezgetni. Üzent a parthusok királyának - Artabanus volt a neve -, követséget küldött, és mindenféle értékes anyagból való, változatos módon megmunkált ajándékokat. 2. A levele pedig azt mondta, hogy el akarja venni amannak a lányát: mert az illik hozzá, aki császár és császárnak a fia, hogy ne valamely közönséges magánembernek legyen a veje, hanem királynőt és a nagykirály lányát vegye el, s ez a két birodalom a leghatalmasabb, a rómaiaké és a parthusoké; ha ezeket házassággal egyesítik, és többé nem lesznek elválasztva egy folyó által, egyetlen és ellenállhatatlan birodalmat teremtenek, 3. mert a többi barbár nép, amely most az ő uralmukat szorongatja, könnyen meghódítható lesz számukra, provinciák és tartományok szerint [85] igazgatva. A rómaiaknak gyalogságuk van, mely a dárdás közelharcban ellenállhatatlan, a parthusoknak nagy lovasságuk, mely a nyilazás tapasztalatában gazdag. 4. Mindezek egyesítve, ha mindazok egyezségre jutnak, akiknek a háború sikert hoz, könnyedén uralhatják egyetlen korona alatt az egész világot. Az amazoknál termő illatszereket vagy a csodálatos szöveteket és a rómaiaknál bányászott vagy a mesterségbeli tudás miatt dicsért dolgokat többé nem alig, szűkösen és rejtve szállítják a kereskedők, hanem ha egy lesz a föld és egy a hatalom, közös és akadálytalan lesz az élvezetük mindkét fél számára. 5. Ilyen levelet olvasván, a parthus először azt válaszolta, hogy a rómaihoz nem illik a barbár házasság. Mert milyen lesz az egyetértés köztük, akik egymásnak a szavát sem értik, és életmódjukban és ruházatukban is eltérnek egymástól? Van a rómaiak közt sok patrícius, akik közül bárkinek kiválaszthatná a lányát, náluk pedig vannak Arsakidák: nem kell egyik nemzetséget sem elkorcsosítani. 11.1. Először tehát az ilyeneket levelet írva elhárította, mikor pedig Antoninus erősködött, és sok ajándékkal és esküdözéssel bizonygatta komolyságát és jóakaratát, meggyőzte a barbárt, aki megígérte, hogy odaadja a lányát, és leendő vejének hívta. Mikor a hír elterjedt, a barbárok mindent előkészítettek a rómaiak császárának fogadására, és örvendeztek az örök béke reményében, 2. Antoninus pedig, akadálytalanul átkelvén a folyókon, benyomult a parthusok földjére, miközben, mintegy már a sajátján, mindenütt áldozatokat mutatott be és oltárokat koszorúzott, és mindenféle illat- és füstölőszereket ajánlottak fel, azt színlelte, hogy örül a jelen lévő barbároknak. Ahogy előrehaladva és az út nagy részét megtéve Artabanus székhelyéhez közeledett, Artabanus nem várta be, hanem elébe ment a város előtti síkságon, barátságosan fogadva lánya vőlegényét és a maga vejét. 3. A barbárok egész tömege, honi szokás szerint virágokkal koszorúzva, aranyos ruhában és különböző színekben virítva ünnepelt, és fuvolák, pánsípok és dobok zenéjére ritmikusan ugrándoztak, mert amikor mozgásba jönnek, az ilyesféle táncban lelik örömüket, túl sok bort mértéktelenül fogyasztva. 4. Amikor a tömeg összegyűlt, és leszálltak a lovakról, tegzüket és íjukat letéve az italáldozatokkal és serlegekkel foglalatoskodtak. A barbároknak óriási tömege zsúfolódott össze, és ahogy éppen esett, rendezetlenül álltak, nem gyanakodva [86] semmi rendkívüli dologra, mindnyájan tülekedtek, hogy lássák a vőlegényt. 5. Akkor egy jellel Antoninus parancsot adott a seregének, hogy rontson rájuk, és ölje le a barbárokat. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 48

Azok megdöbbenve a váratlan eseménytől, ütéseket és sebeket kapva menekültek. Maga Artabanus is, akit a testőrei ragadtak ki, és ültettek lóra, alig tudott kevesekkel együtt elmenekülni. 6. A barbárok maradékait, akiknek lovuk sem volt - amire igen nagy szükségük lett volna (mert leszállva róluk, szabadon engedték őket legelni) -, levágták, és futásban sem lelhettek menedéket, mert akadályozta őket a lábuk köré leomló ruha. 7. Íjuk és tegzük nem volt velük, hisz mi szükségük lett volna rájuk a menyegzőn? Antoninus a barbárok közt nagy mészárlást vivén véghez, rengeteg zsákmányt és hadifoglyot is szerezve, eltávozott úgy, hogy senki sem állt útjába, felégetve a falvakat és városokat, és szabadságot adva a katonáknak, hogy mindenki rabolja el, amit tud, és amit meg akar szerezni. 8. Ilyen nem is gyanított csapást szenvedtek el a barbárok, Antoninus pedig a parthusok földjén messzire haladva, ami közben már a katonák is belefáradtak a rablásba és gyilkolásba, eljutott Mesopotamiába. Mikor odaért, üzenetet küldött a senatusnak és a római népnek, hogy az egész Keletet meghódította, és az összes ottani birodalom meghátrált előtte. 9. A senatus, amely előtt nem maradtak rejtve a történtek mert a császár tetteinek lehetetlen titokban maradniuk -, félelemmel telve és hízelegve megszavazott neki minden diadalmi kitüntetést. Mindeközben Antoninus Mesopotamiában tartózkodott, idejét kocsihajtással töltve, és mindenféle vadállatokat pusztítva. 12.1. Két praefectus praetoriója volt, az egyik nagyon öreg, és egyébként tanulatlan, az államügyekben járatlan ember, de látnivalóan katonának született, a neve Adventus; a másikat Macrinusnak hívták, és a forumi ügyekben, leginkább a törvényekben való jártasságával nem viselkedett tudatlanul. Ezt Antoninus gyakran nyilvánosan kigúnyolta, mint sem nem katonás, sem nem erős embert, egészen aljas gyalázkodásokig [menve]: 2. mert miután hallotta, hogy szabados életmódot folytat, és utálja a közönséges, megvetett ételeket és italokat, amelyekben Antoninus katonaként élvezetét lelte, ha kis chlamyst vagy más, elegánsabb ruhát vett fel, férfiatlansággal és beteges nőiességgel rágalmazta, és mindig azzal fenyegette, hogy [87] megöli. Ezt Macrinus nem bírván, nagyon megharagudott. 3. Valami ilyesmi következett be, mert hát véget kellett már érnie Antoninus életének. Mert nagyon kíváncsi természetű lévén nemcsak az emberek minden dolgát akarta látni, hanem az isteni és démoni dolgokat is sokat fürkészte. Mindig mindenkire gyanakodott, hogy cselt szőnek ellene, az összes jóshelyet is állandóan igénybe vette, s a mindenünnen való mágusokat, csillagjósokat és papokat összehívta, de az ilyen szélhámosságokkal foglalkozók egyike sem maradt rejtve előtte, 4. tudta hogy ki az, aki nem az igazat jósolja neki, hanem csak hízeleg. Üzent egy bizonyos Maternianusnak, akire akkor az összes római ügyet rábízta, mert úgy látszott, hogy ő a legmegbízhatóbb bizalmasa, és egyedül vele osztotta meg a titkait: megparancsolta neki, hogy keresse meg a legjobb mágusokat, és halottat is idézve tudakozódjék az ő életének végéről, nehogy valaki cselt szőjön a hatalma ellen. 5. Maternianus aggodalom nélkül megcselekedvén azt, amit a császár parancsolt neki, akár úgy volt, hogy a démonok jósolták meg neki, akár másképpen gondolta ki, jelentette Antoninusnak, hogy Macrinus szervezkedik a hatalma ellen, és meg kell szabadulni tőle. 6. Ezt a levelet lepecsételve a többivel együtt szokás szerint odaadta a levélvivőknek, akik nem tudták, mit visznek. Ők aztán a szokásos gyorsasággal megtévén az utat megjelentek Antoninusnál, aki már felöltötte kocsihajtó-felszerelését, és felszállt a szekérre, úgy vitték oda neki az egész köteget, köztük Macrinus levelével. 7. Antoninus a kocsiverseny lázában és terveiben égvén, megparancsolja a távolabb és magányosan álló Macrinusnak, hogy olvassa el a leveleket, s ha valami sürgőset talál, mutassa meg neki, ha pedig nem, a szokásos módon intézze el mint praefectus. Sokszor parancsolta ezt neki. Miután így utasította, ő az előtte álló feladattal foglalkozott, 8. Macrinus pedig magára maradva felbontotta a leveleket, és Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 49

rábukkanva a számára a halált hozó írásra, látta, hogy a biztos veszedelem közelít hozzá. Mivel ismerte Antoninus lelkületét és gyilkos indulatát az ilyen levelek esetében, és tudta, hogy ésszerű indok is rendelkezésére áll, a levelet eltüntette, a többiekről pedig jelentette, hogy csak a szokásosak. 13.1. Mivel félt, hogy Maternianus egy másik ilyen [levelet] is küld, inkább cselekedni akart, semmint várakozva szenvedni. Ilyesmibe fogott hát. Antoninus személyi testőrei közt volt egy centurio, [88] neve Martialius, aki mindig mellette volt. Néhány nappal azelőtt Antoninus kivégeztette a fivérét úgy, hogy megrágalmazták, de a vádat nem bizonyították rá; magát Martialiust is sértegette, férfiatlannak és közönségesnek nevezte, Macrinus méltó párjának. 2. Amikor Macrinus észrevette, hogy Martialius nagyon gyötrődik fivére kivégzése miatt, és nem bírja elviselni az őt ért sértéseket, hívatta - arra építve, hogy ő kezdettől fogva segítségére volt, és sok jót tett vele -, és rávette, hogy a megfelelő időt kivárva állítson csapdát Antoninusnak. Az pedig, mivel Macrinus ígéretei meggyőzték, másfelől gyűlölködvén és testvérét megbosszulni akarván, örömmel vállalta, hogy mindent megtesz, ha a megfelelő pillanat elérkezik. 3. Nem sokkal az után, hogy ezt fontolgatták, történt, hogy Antoninus, aki a mesopotamiai Carrhae-ban tartózkodott, ki akart lépni a császári udvarból, hogy elmenjen a Hold templomába, akit a vidék lakói a legjobban tisztelnek. A várostól a templom nagy távolságra volt, úgyhogy [hosszú] utat kellett megtennie. Kevés lovassal indult útnak, hogy ne az egész sereget fárassza, s miután áldozott az istennőnek, vissza [akart] térni. 4. Útközben, amikor a belei sürgették, megparancsolta, hogy menjenek távolabb, és egyetlen szolgálatára álló emberrel visszavonult, hogy megszabaduljon attól, ami terheli. Így hát mindnyájan elfordultak, és amilyen messze csak tudtak, elvonultak, mivel tisztelet és szemérem volt bennük az iránt, ami történik. 5. Martialius minden pillanatban résen volt, s látva, hogy amaz egyedül maradt, mintha magához intette volna, hogy kérdezzen vagy feleljen valamit, odafutott, s akkor érve melléje, amikor az a combjáról lehúzta a ruhát, és elfordult, lesújtott rá a karddal, melyet rejtve a kezében tartott. A csapás a kulcscsont és a váll között halálos lévén, Antoninus gyanútlanul és őrizetlenül megöletett. Miközben ő összeesett, Martialius lóra pattant és elmenekült. A germán lovasok, akikben Antoninus kedvét lelte, és a testőreiként alkalmazta őket, mivel nem voltak olyan távol, mint a többiek, és elsőként látták meg, mi történt, Martialiust üldözőbe véve dárdával megölték. 7. Mihelyt a többi katona látta a történteket, mind odaszaladtak, és Macrinus, elsőként a holttest mellé állva, jajgatást és gyászt színlelt. Az egész sereg kínban és gyötrődve viselte a megesetteket, mert úgy érezték, bajtársukat és sorstársukat veszítik el, nem az uralkodójukat. És nem gyanítottak [89] cselt Macrinustól, hanem azt hitték, Martialius állt bosszút személyes bajáért. 8. És ki-ki visszatért a sátrába, Macrinus pedig a holttestet átadván a tűznek, és a hamvakat urnába helyezve elküldte az anyjának, aki Antiochiában tartózkodott, hogy temessék el. Ő pedig fiainak hasonló végzete után, akár önként, akár parancsra, az önkéntes éhhalált választotta. Ilyen sorsra jutott Antoninus és anyja, Iulia, miután úgy éltek, amint előbb elmondtuk. Az egész idő, amiben egyedül, atyja és fivére nélkül uralkodott, hat évet tett ki. 14.1. Antoninus halála után teljes döbbenet és tanácstalanság lett úrrá a seregen. Két napon át császár nélkül maradtak, és keresték, kit válasszanak uralkodónak. Mert azt is hírül vették, hogy Artabanus nagy tömeggel és haderővel közeledik, igazságtételt követelve, és bosszút állni akarván a fegyvernyugvás és béke idején megöltekért. 2. Megválasztották elsőnek Adventust császárnak, mint nem hitvány katonát és praefectust, de öregségére hivatkozva visszautasította, utána pedig Macrinust, amit a tribunusaik sugalltak nekik, akiket [később] azzal gyanúsítottak, hogy az Antoninus elleni összeesküvésben Macrinus társai és szövetségesei voltak. Végül aztán az ő halála után Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 50

megbüntették őket, amint azt a maga rendje szerint majd elmondjuk. 3. Macrinus tehát elfogadta a császárságot, nem annyira a katonák jóindulata és bizalma, mint a jelen pillanat szükségessége és kényszere folytán. Miközben ezek történtek, Artabanus hatalmas tömeggel és haderővel megérkezett, sok lovasságot és íjászok nagy tömegét, páncélosokat is hozva, akik tevékről, távolról, hosszú dárdákkal [harcoltak]. 4. Amikor hírül hozták, hogy közeledik, Macrinus a katonákat összehíva ezeket mondotta: „Nem csoda, hogy mindannyian bánkódtok egy ilyen császár, vagy hogy az igazat megvalljuk, bajtárs elvesztése miatt; ámde a csapásokat elviselni és a szerencsétlenségeket mérséklettel eltűrni az értelmes emberek feladata. 5. Szívetekben megőrzitek az emlékét, s majd átadjátok az utánatok jövőknek úgy, hogy a nagy és erőteljes tetteinek dicsősége örökre megmarad szeretete, jóakarata és a fáradalmakban veletek való közössége miatt. Most pedig itt az idő, hogy miután, amint illik, megtiszteltétek az elhunyt emlékét, és teljesítettétek, amit a vallás megkövetel iránta, hozzálássatok a sürgető feladatokhoz. 6. Látjátok, hogy nyakunkon a barbár keleti sokaság, s úgy gondolja, hogy kellő oka van az [90] ellenségességre: mert mi az eskünket megszegve csaltuk őt tőrbe, és a mélységes békében szítottuk fel a háborút. Az egész Római Birodalom sorsa most a mi bátorságunkon és hűségünkön áll vagy bukik, mert ez nem egy határok vagy folyók feletti vita, hanem totális háború a nagykirály ellen, aki azt hiszi, hogy a gyermekei és rokonai jogtalanul és az eskük ellenére pusztultak el. 7. Vegyük fel hát fegyvereinket, és a rómaiaknál megszokott rendben álljunk csatasorba. Mert a csatákban a barbárok fegyelmezetlen és esetlegesen felálló tömege talán maga magának lesz az ellensége, a mienk pedig, mivel rendezett és összekovácsolódott, és tapasztalata van a harcban, nekünk megmenekülés lesz, nekik pedig pusztulás. Küzdjetek tehát jó reményekkel, ahogy rómaiakhoz illik és szokásos is: 8. mert így űzitek el a barbárokat, s dicső hírnevet szerezve nagy dolgot mutattok a rómaiaknak és minden embernek, s bizonyítjátok a korábbi győzelemről is, hogy nem csellel és árulással, eskütöket megszegve jogtalanul szereztétek, hanem fegyverben diadalmaskodva vettetek erőt rajtuk." Miután ilyesmiket mondott, a katonák, felismerve a cselekvés szükségességét, csatarendbe álltak és fegyverben voltak 15.1. A napkeltével egy időben megjelent Artabanus óriási serege. A barbárok örömmel fogadták a napot, ahogy az szokásuk, s óriási üvöltéssel rárontottak a rómaiakra, nyilazva és lovaikkal eltaposva őket, a rómaiak pedig, miután rendezetten és szilárdan felállították a cohorsaikat, két oldalra a lovasokat és a maurusokat osztották be, és az üres helyeket kitöltötték azokkal, akik képesek voltak könnyű fegyverzettel kirohanni, fogadták a barbárokat, és harcoltak. 2. A barbárok, nyilaik tömegével és a páncélosok hosszú dárdáival a lovakról és tevékről felülről osztva sebeket, nagy kárt okoztak, de a rómaiak a közelharcban könnyen elbántak velük, miután azoknak a túl sok lovasság és a tevék tömege ártalmára volt; azt színlelvén, hogy hátrálnak, vassulymokat és más vas harci szerszámokat dobáltak el, amelyeket igen hegyes tüskék vettek körül. Mivel ezek a homokban megbújtak, és a lovasok meg a tevegelők lefele nézve nem látták meg őket, pusztító hatásúak voltak, 3. mert a lovak és még inkább a puha talpú tevék belelépve térdre rogytak és lesántultak, s levetették utasaikat. Az ottani barbárok pedig, ameddig lovakon és tevéken járnak, nagy erővel harcolnak, ha viszont leszállnak vagy lezuhannak, [91] könnyen kézre keríthetők, mert a közelharcot nem bírják. A futásban vagy menekülésben pedig, ha szükségessé válik, a combjuk körül lazán leomló ruha akadályozza őket. 4. Az első és a második napon hajnaltól estig küzdöttek, és a beköszöntő éj vetett véget a harcnak, s mindkét fél megtért a maga táborába, úgy ítélvén meg, hogy ő győzött. A harmadik napon ugyanazon a síkon találkoztak, hogy harcoljanak, és a barbárok megkísérelték a rómaiakat, mivel létszámban nagyon felülmúlták őket, Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 51

bekeríteni és „hálóba fogni", a rómaiak pedig a cohorsokat nem mélységben rendezték el, hanem hosszirányban kinyújtották, és mindig megakadályozták a bekerítést. Az emberek és állatok olyan tömege pusztult el, hogy megtelt velük a síkság; tetemek nagy halmai emelkedtek a magasba, leginkább az egymás után elhulló tevéké. A harcolók nem tudtak áthatolni rajtuk s már nem is látták egymást, középen egész nagy töltés és járhatatlan rész keletkezett a testekből, amely megakadályozta, hogy megközelítsék egy-mást, s mindegyik fél visszavonult a saját táborába. 6. Macrinus rájött, hogy Artabanus azért harcol [oly] hevesen és tart ki, mert azt hiszi, hogy Antoninusszal küzd, hiszen a barbárok mindig könnyen feladják, és gyáván viselkednek, ha az első rohamok nem járnak sikerrel, most viszont kitartanak, 7. hogy újrakezdjék a harcot a holttestek összeszedése és elhamvasztása után, ugyanis nem sejtik, hogy a gyűlöletük tárgya már halott. Követséget küld és levelet a parthusnak, mondván, hogy a szövetséget és az esküt megsértő császár halott, és megkapta méltó büntetését azért, amit cselekedett, a rómaiak pedig, akiké a hatalom, őrá magára bízták a császárságot; 8. ő pedig nem is helyesli a történteket, átadja az életben lévő hadifoglyokat, megfizeti a javakat, amiket elraboltak, gyűlölet helyett barátságot ajánl, és a békét esküvel és szerződéssel szavatolja. Artabanus ezeket megtudva, és miután a követek felvilágosították Antoninus pusztulásáról, úgy értékelte, hogy az esküszegő kellően megbűnhődött, az ő serege pedig felemésztődött, s beérte azzal, hogy a hadifoglyokat és a kincseket vér nélkül visszakapja, és megkötve a békét Macrinusszal visszatért országába. A sereg pedig, felszabadulva a Mesopotamiában való időzéstől, Antiochiába távozott. [92]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 52

V. Könyv

1.1. Hogyan kezdte és végezte Antoninus, az előbb elmondottakból kiderült, [és az ellene való összeesküvés és az utódlása is]. Macrinus, amint Antiochiában volt, levelet küldött a római népnek és a senatusnak, ezeket mondván: 2. „Előttetek, akik láttátok kezdettől való életvitelemet, jellemem becsületességre hajlását és korábban viselt hivatalom szelídségét, amely nem volt nagyon távol a császári hatalomtól és erőtől, mivel maga a császár rábízza magát a praefectus praetoriókra, fölöslegesnek tartom hosszan szónokolni. Mert tudjátok, hogy én abban sem leltem tetszésemet, amit ő [Antoninus] művelt, és értetek küzdöttem sokszor azok közt a kiszámíthatatlan rágalmak közt, amelyeknek hívén kegyetlenül viselkedett veletek szemben. 3. Engem is szidalmazott, sokszor nyilvánosan meggyanúsítva, és renyheségre és természetem restségére magyarázva mérsékletességemet és az alattvalók iránti emberbaráti érzésemet; és mivel a hízelgésben örömét lelte, akik durvaságra biztatták, buzdítást adtak indulatának, és haragját rágalmaikkal felszították azokat sorolta jóakaró és hűséges bizalmasai közé. Nekem pedig kezdettől a szelídség és mértékletesség tetszik. 4. Így aztán a parthusok elleni háborút, amely igen nagy volt, és amelytől az egész Római Birodalom megingott, befejeztük, amelyben férfiasan hadrendbe állván semmit nem veszítettünk el, és amelyben szerződést kötve a nagy erővel érkező nagykirályt elkeseredetten harcoló ellenségből megbízható szövetségessé tettük. Amíg én vagyok hatalmon, mindenki biztonságban és véráldozatok nélkül fog élni, és [az államot] inkább aristokratiának, mint császárságnak lehet majd nevezni. 5. De senki se tartsa méltánytalannak vagy a véletlen hibájának, hogy engem, aki a lovagi rendből vagyok, idáig vezetett. Mert mi az előkelőség haszna, ha nem jár vele becsületes és emberszerető természet? Mert a véletlen ajándékai méltatlanokat is érhetnek, a lélek erénye viszont [93] mindenkinek a hozzá illő dicsőséget szerzi meg. Az előkelőséget és a vagyont és az ilyesmi dolgokat irigylik ugyan, de nem dicsérik, mint máshonnan adatott dolgokat; 6. az önmérsékletet és becsületességet pedig csodálják is, és a dicséretét annak írják a javára, aki a sikert eléri vele. Mert mi hasznotokra volt Commodus előkelő volta vagy hogy Antoninus atyját követte? Ők mintegy az örökség büntetését vevén visszaéltek és ártottak vele, mint kezdettől való saját birtokukkal, akik pedig tőletek kapták, örökös hálával adósok, és megpróbálnak megfelelni azoknak, akik megelőzték őket jótettükkel. 7. A patrícius császároknak a nemessége fennhéjázássá fajul az alattvalók mint sokkal hitványabb emberek megvetése folytán, akik pedig közepes hivatalokból érkeznek ide, tisztelettel bánnak vele mint fáradozással szerzett dologgal, és megbecsülést és tiszteletet adnak a hajdan hatalmasabbaknak. 8. Nekem az a szándékom, hogy semmit se cselekedjem a ti véleményetek [megkérdezése] nélkül, hogy társaim és tanácsadóim legyetek az ügyek intézésében. Ti pedig békességben és szabadságban éltek majd, amitől a patrícius császárok megfosztottak benneteket, bár vissza akarta adni nektek először Marcus, később Pertinax, akik köznépi gyermekkor után érkeztek erre a tisztre. Mert jobb, ha valaki elsőnek szerzi meg a származás dicsőségét az utána következő nemzedéknek, mint ha az ősöktől örökölt hírnevet, amelyet úgy kapott, a jellem hitványságával mocskolja be." 2.1. Miután megismerkedett ezzel a levéllel, a senatus magasztalta őt, és megszavazott minden, a felségnek kijáró megtiszteltetést. Nem annyira Macrinus trónutódlása örvendeztetett meg mindenkit, mint amennyire örvendeztek és mindenfelé ünnepeltek Antoninus elhalálozásán. Mindenki úgy gondolta, leginkább akik valamilyen Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 53

megbecsülésben vagy hivatalban álltak, hogy a torkukra emelt pengétől szabadultak meg. 2. A besúgókat és a szolgákat, akik uraikat feljelentették, karóba húzták; és Róma városa és csaknem az egész rómaiak alá vetett földkerekség megtisztulva a gazemberektől, kiket részint megbüntettek, részint elűztek, ha pedig egyesek el tudtak is bújni, elővigyázatosságból nyugton maradtak, nagy megnyugovásban és a szabadság képét nyújtva éltek abban az egyetlen esztendőben, amelyben Macrinus uralkodott. 3. Abban azonban hibázott, hogy nem választotta szét a legiókat, és nem küldte mindegyiket a saját helyére, és [94] maga nem sietett Rómába, ahol vágytak rá, és a nép folyton hívta nagy kiáltozással, hanem Antiochiában töltötte idejét, szakállát cicomázva, nyugodtabban, mint szükséges lett volna, és lanyhán és alig válaszolva az elébe járulóknak, úgyhogy többször még meg sem hallották hangjának csendessége miatt. 4. Erre [azért] törekedett, mert Marcus viselkedését, nem pedig élete többi dolgát utánozta, és folyvást átadta magát az elpuhultságnak, a táncosok látványának és minden mozgásés ritmusművészet előadóinak szentelve idejét, és hanyagul viselkedve az ügyintézésben. Fibulákkal és sok arannyal és drágakövekkel díszített övvel járkált, bár az effajta fényűzést a római katonák nem helyeselték, hanem inkább barbár és asszonyhoz illő dolognak vélték. 5. Mikor a katonák ezt látták, nem tudták elfogadni, és elégedetlenek voltak az életmódjával, amely inkább szabados volt, mint katonaemberhez illő; Antoninus életmódjának emlékével összehasonlítva, amely visszahúzódó volt és katonás, Macrinus fényűzését megvetették. 6. És méltatlankodtak is, hogy ők maguk sátrakban és idegen földön töltik idejüket, van úgy, hogy még a létszükségletekben is hiányt szenvedve, és a maguk helyére nem térve vissza, bár úgy látszott, hogy béke van; látván, hogy Macrinus fényűzésben és kicsapongásban él, már lázadozva maguk közt és csúnya dolgokat mondva róla, azért könyörögtek, jussanak csak egy kis ürügyhöz, hogy megszabaduljanak attól, ami bántja őket. 3.1. Így aztán szükségszerű volt, hogy Macrinus, egyetlen évig a császárságban tobzódva, életével együtt az uralmat is elveszítse, midőn a sors a katonáknak egy kicsiny és hitvány ürügyet nyújtott ahhoz, amit akartak. 2. Volt egy Maesa nevű nő, fajtájára nézve phoeniciai, az Emesának nevezett városból, Phoeniciából; Iuliának, Severus feleségének és Antoninus anyjának volt a nővére. Nővérének egész életében a császári udvarban élt, sok éven át, amíg Severus és Antoninus uralkodott. Ennek a Maesának, miután nővére meghalt, és Antoninust megölték, Macrinus megparancsolta, hogy menjen vissza a hazájába, és ott töltse életét, mindent megtartva, ami az övé. Márpedig el volt halmozva hatalmas kincsekkel, amelyeket nagy idő alatt a királyi hatalomban lévén növelt. 3. Elmenvén pedig az öregasszony a sajátjai közt élt. Volt neki két lánya: Soaemisnak hívták az idősebbet, a másikat Mamaeának. Gyermekeik is voltak, az [95] idősebbnek Bassianus nevű, az ifjabbnak Alexianus. Anyáik és nagyanyjuk nevelte őket, Bassianus tizennégy év körüljárt, Alexianus a tizedik évébe lépett. 4. A Napisten papjának tisztét viselték, mert az ottani lakosok ezt tisztelik, akit phoeniciai nyelven Elagabalusnak neveznek. Hatalmas templomot rendeztek be neki, amelyet sok arannyal, ezüsttel és kövek bőségével díszítettek És nemcsak az ottani lakosoknál áll vallási tiszteletben, hanem minden szomszédos satrapa és barbár király bőségesen küld pazar fogadalmi ajándékokat minden évben. 5. Kézzel készült szobor azonban, mint a görögöknél vagy rómaiaknál, egyáltalán nem állt, ami az isten képmását viselné, hanem van egy hatalmas kő, alulról kerek és csúcsban végződik: a formája kúpszerű, a felszíne fekete. Égből hullottként ünneplik, és bizonyos rövid kidudorodásokat és dombormintákat mutogatnak, azt akarják mondani, hogy a napnak nem emberi kéz alkotta képmása, ilyennek akarván látni. 6. Bassianus, aki ennek az istennek szolgált papjaként - mert rá mint idősebbre bízták a szertartást -, barbár ruhában járt, arannyal átszőtt, bíborral festett, hosszú ujjú Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 54

és a lábakat is takaró köntösbe öltözve, és az egész lábát az ujjaktól a combjáig hasonlóképpen aranytól és bíbortól tarkálló ruhákkal oltalmazta. A fejét pedig értékes kövekből készült, virágdíszes koszorú ékítette. 7. A legvirágzóbb életkorban volt, és a környezete szemében az összes ifjak közül a legszebben fejlett. S amint összetalálkozott egyszerre a test szépsége, az életkor tetőpontja, a megjelenés csinossága, Dionysus szép képmásaival hasonlíthatta össze akárki az ifjút. 8. Amint ez végezte a szertartást, és az oltárok körül táncolt a barbárok szokásrendje szerint fuvolákra, pánsípra és mindenféle hangszerek szavára, nagy figyelemmel tekintettek rá a többi emberek és leginkább a katonák, tudván, hogy császári nemzetségből való, és a kora mindenkinek a tekintetét őreá fordította. 9. Akkoriban egy nagy legio állomásozott annak a városnak a szomszédságában, amely Phoeniciának szolgált védőpajzsul; végül aztán áthelyezték, amint a következőkben elmondjuk majd. A katonák tehát mindenkor járkáltak a városba, és a templomba menvén isteni tiszteletre, örömmel látták ott az ifjút. Voltak ezek közt néhányan védencei és bizalmasai Maesának, 10. akiknek mikor csodálták a gyermeket, akár kitalálva, akár az igazat mondva, kijelentette, hogy márpedig ő Antoninus természetes fia, [96] bár a feltételezések másénak tartják, mert neki viszonya volt az ő leányaival, amikor fiatalok és erre valók voltak, és abban az időben a császári palotában a nővérével éltek. Mikor azok ezt hallották, bajtársaiknak apránként hírül vitték és közismertté tették a szóbeszédet, úgyhogy az egész legióban elterjedt. 11. Azt is mondogatták, hogy Maesának halomban vannak kincsei, és készségesen odaadna mindent a katonáknak, ha a császárságot újra a családjának juttatnák. Amikor beleegyeztek, hogy éjjel, ha rejtve eljönnek, megnyitják a kaput, és befogadják az egész családot, és [Bassianust] kikiáltják császárnak és Antoninus fiának rászánta magát az öregasszony, azt választva, hogy inkább minden kockázatot vállal, mint hogy magánemberként éljen, és számkivetettnek tűnjék; éjjel titokban kivonult a városból a lányaival és unokáival. 12. Miután a támaszt kereső katonák odavezették, a tábor falaihoz érve gyorsan befogadták őket; rögtön az egész tábor Antoninusként üdvözölte a gyermeket, és bíbor köpenyt ráadván benntartották. Minden szükségletüket és gyermekeiket és feleségeiket, és amijük csak volt a közeli falvakban vagy földeken, behordva és a kapukat bezárva készülődtek mint akik, ha kell, ostromot készülnek kiállni. 4.1. Amikor ezt hírül vitték Macrinusnak aki Antiochiában időzött, a hír szertefutott a többi legiók között is, hogy megtalálták Antoninus fiát, és hogy Iulia testvére kincseket ad, lehetségesnek és igaznak gondolván mindent, amit mondanak, megrémültek lelkükben. 2. Unszolta őket és rábeszélte a rendszerváltoztatásra Macrinus iránti gyűlöletük is és Antoninus emlékének szenvedélye, és mindenekelőtt a pénz reménye, hogy sokan átszökve kövessék az ifjú Antoninust. Macrinus pedig lebecsülte az eseményt mint gyerekes dolgot, és szokásos nemtörődömségét folytatva maga otthon maradt, és a praefectus praetoriók egyikét küldte, annyi haderőt adva vele, amennyiről úgy vélte, könnyen ki fogja irtani a lázadókat. 3. Amint Iulianus elment (mert ez volt a praefectus neve), és megérkezett a falakhoz, belülről a katonák a tornyokba és a védőfalakra felmenvén, megmutatták a gyermeket a kívülről ostromló seregnek, Antoninus fiaként magasztalva, és pénzzel tele erszényeket mutattak fel nekik az árulásra való csalétekként. 4. Azok pedig elhívén, hogy ez Antoninus gyermeke, és bizony hasonló is volt hozzá - mert annak akarták látni -, [97] levágták Iulianus fejét, és elküldték Macrinusnak, maguk pedig mindannyian, miután megnyíltak előttük a kapuk befogadtattak a táborba. Így az erejük nemcsak megnövekedett az ostrom elhárításához, hanem még a közelharchoz és a [nyílt] szembeszálláshoz is megfelelő lett; és még a szökevények tömege, ha apránként is, de folyamatosan érkezvén növelte erejüket. 5. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 55

Macrinus, amint ez a tudomására jutott, minden sereget összegyűjtve, amije volt, felvonult, hogy megostromolja az amahhoz átállottakat. Antoninus pedig, mikor a vele levő katonák nem várták be, hogy ostrom alá vegyék őket, hanem teljes lelkesedéssel felbátorodtak, hogy kijöjjenek és Macrinus elébe menvén csatarendben küzdjenek, kivezette a haderejét. 6. Phoenicia és Syria legiói a határterületeken találkoztak egymással, s emezek Antoninusért elszántan küzdöttek, attól félve, hogy ha legyőznék őket, bosszút állnak rajtuk azért, amit cselekedtek, akik pedig Macrinusszal voltak, könnyelműbben fogtak cselekvéshez, szökdöstek és átálltak Antoninushoz. 7. Látva mindezt Macrinus, és tartván attól, hogy teljesen megfosztva haderejétől, fogságba esvén kegyetlenül megcsúfolják, mikor még tartott az ütközet, de már közeledett az este, eldobva köpönyegét és ami császári jelvényt még viselt, titokban elmenekült néhány centurióval, akiket a leghűbbnek gondolt, levágva szakállát, nehogy felismerjék, és úti ruhát öltve, fejét mindig eltakarva. 8. Éjjel és nappal utazott, megelőzve saját sorsának hírét, mert a centuriók nagy erőfeszítéssel siettették a járművet, mint akiket a még uralkodó Macrinus küldött valami fontos ügyekben. Ez tehát, amint elmondtam, elmenekült, a sereg pedig mindkétfelől küzdött, Macrinusért a testőrök és a gárda, akiket praetorianusoknak hívnak, s erősen ellenálltak az egész többi seregnek, mivel nagy erejű és válogatott emberek voltak, és az összes többi sokaság Antoninusért küzdött. 9. Amikor Macrinust hosszú időn át nem látták az érte csatázók, sem pedig a császári jelvényeket, összezavarodtak, hogy hol és hogyan van, vajon az elesettek tömegében vagy menekültekében veszett oda, és nem tudták, hogyan fogják fel a helyzetet, mert nem is akartak harcolni azért, aki nincs jelen, de szégyellték is megadni magukat kényre-kedvre, mintegy hadifogolyként. Amint a szökevényektől Antoninus tudomást szerzett Macrinus futásáról, hírnököket küldve világosította fel őket, hogy hiába harcolnak egy [98] férfiatlan szökevényért, és büntetlenséget és amnesztiát ígért esküvel, és hívta őket, hogy lépjenek be az ő gárdájába. Azok hát ebben bízva átálltak, Antoninus pedig elküldött Macrinus üldözésére, aki már messzire jutott. 11. A bithyniai Chalcedonban azért elfogták, a folyamatos utazás miatt betegségektől nagyon keservesen meggyötörve. Ott találták meg egy külvárosban rejtőzködve, és az üldözői levágták a fejét. Azt mondták, Rómába sietett, a népnek iránta való odaadásában bizakodva; mondják, hogy amikor átkelőben volt Europába a Propontis keskeny szorosán, és már közeledett Byzantiumhoz, ellenszelet kapott, úgyhogy a szél vetette őt oda a bosszúnak. 12. Ezért aztán Macrinus nem tudott elmenekülni üldözői elől, és csúfos véget ért, amikor a végén akart Rómába eljutni, pedig az elején kellett volna ezt tennie; egyszerre terve és sorsa miatt vallott kudarcot. Ilyen végre jutott hát Macrinus, és vele együtt pusztították el a gyermekét, akit Caesarrá tett, és Diadumenianusnak hívtak. 5.1. Miután az egész sereg, átállván Antoninushoz, császárrá kiáltotta ki, és ő átvette a hatalom kellékeit, és elrendezte a keleti részeken sürgető ügyeket nagyanyja és a vele lévő bizalmasai által (mert ő maga korára nézve fiatal volt, és a gyakorlati életben és műveltségben is járatlan), nem sok idő eltöltése után a távozásra készült, mivel Maesa sietett a számára megszokott római palotába. 2. Amikor a senatusnak és a római népnek tudomására jutottak a történtek, mindannyian méltatlankodva hallották, de engedelmeskedtek a szükségszerűségnek, minthogy a sereg ezt választotta. Hibáztatták is Macrinus könnyelműségét és jellemének gyengeségét, és azt mondák, hogy nem volt más oka [a bukásának], csak amit maga szerzett magának. 3. Antoninus pedig elindulva Syriából, Nicomediába érve töltötte a telet, mert az évszak így követelte. Nyomban kitört rajta a szent őrület, és az idegen isten tánccal való tiszteletét, amelyben nevelkedett, mértéken felül űzte. Igen fényűzően öltözködött, arannyal átszőtt bíborfestésű szöveteket hordott, nyakbavalókkal és karperecekkel ékesítette magát, és tiara formájú, Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 56

aranytól és értékes kövektől tarkálló koszorút viselt a fején. 4. Formája a főníciai szent köntösét és a méd díszruháét utánozta. A római vagy görög ruhától egészében undorodott, azt mondogatva, hogy gyapjúból készült, hitvány kivitelű; csak a syr szövetekben lelte tetszését. Fuvolák és dobok [99] szavára jelent meg, mintegy az istenség szertartását végezve. 5. Maesa, ezt látván, nagyon haragudott, és kitartóan próbálta meggyőzni, hogy vegye fel a rómaiak öltözetét, amikor a városba készül érkezni és a senatusba belépni, hogy ne lássék idegennek és teljesen barbárnak a kinézete, és ne bántsa meg azokat, akik látják, mert nincsenek hozzászokva, és az ilyen díszeket nem férfiakhoz, hanem asszonyokhoz illőnek gondolják. 6. Ő azonban lenézte mindazt, amit az öregasszony mondott neki, és senki más sem győzte meg - nem is engedte közel magához, csak a hasonszőrűeket és a hibáinak hízelgőket -, mert azt akarta, hogy a senatus és a római nép szokja meg ennek a külsőnek a látványát, s hogy még távollétében megpróbálja megtudni, hogyan viselik a látványát e külsőnek hatalmas egész alakos képmást festetett magáról, amilyennek mutatkozott, amikor előlépett és a szertartást végezte, és az idegen istennek a képmását a festményen maga mellé állíttatta, aki úgy volt megfestve, amint neki szerencsés előjellel áldoz, 7. és ezt Rómába küldve megparancsolta, hogy a képet a senatus legközepén, a legmagasabb ponton állítsák fel, a Győzelem szobrának feje fölé, hogy az ülésteremben összegyűlve mindenki ennek gyújtson tömjént, és áldozzon bort. Megparancsolta a rómaiak összes magistratusának és mindazoknak, akik nyilvános áldozatokat végeznek, hogy a többi isten előtt, akiket a szertartást végezve megszólítanak, nevezzék meg az új istent, Elagabalust. Amikor pedig az imént elmondott külsővel Rómába érkezett, a rómaiak semmi váratlant nem láttak, mivel hozzászoktak a képmáshoz. 8. A császárság öröklése alkalmából a népnek a szokásos adományokat kiosztva, bőségesen és pazarul véghezvivén mindenféle látványosságot, az istennek hatalmas és gyönyörű templomot rendezett be, és rengeteg oltárt emelt a templom körül, és mindenkor ott megjelenve hajnaltól fogva bikák hekatombáit és juhok nagy tömegét vágta le és helyezte az oltárokra, mindenféle illatszert is felhalmozva, és a legrégibb és legjobb bornak számos amphoráját öntve az oltárokra, úgyhogy a bornak és a vérnek vegyes árja ömlött alá. 9. És az oltárok körül táncolt mindenféle hangszer szavára, és az ő hazájából való nőcskék táncoltak vele, körbejárva az oltárokat, és cintányérokat és dobokat vittek kezükben, és az egész senatus és a lovagrend színházi előadás módján vette körül. A feláldozott állatok belsőségeit és az [100] illatszereket aranyedényekben nem holmi szolgák vagy közönséges emberek vitték a fejükön, 10. hanem a praefectus praetoriók és a legmagasabb hivatalokban levők, phoeniciai szokás szerint lábat is takaró, hosszú ujjú köntösökbe öltözve, a középen egyetlen bíbor csíkot viselve, és vászonból készült sarukat hordtak, mint azok, akik azon a vidéken prófétálnak. Úgy tartotta, hogy a legnagyobb kegyet osztja azoknak, akikkel együtt végzi a szertartást. 6.1. Ámbár, noha mindig táncolni és isteni tiszteletet végezni látszott, a kiemelkedők és gazdagok közül igen sokat megölt, akiket megrágalmaztak előtte, mint akik elégedetlenek és kigúnyolják az életmódját. Egy igen előkelő római asszonyt vett feleségül, akit, miután Augustának kiáltott ki, nem sok idő múlva elbocsátott, megparancsolván, hogy magánemberként éljen, és megvonva megtiszteltetéseit. 2. Ezután úgy mutatta, vágyódik - hogy úgy tűnjék, már végre valami férfiasat cselekszikegy, a rómaiak Vestájának szolgáló szűzre, bár annak azt parancsolják a szent törvények, hogy tisztán éljen, és élete végéig szűz maradjon; elragadván a Vesta-szentélyből és a szent lányszobából asszonyává tette, üzenve a senatusnak és elmesélve ezt az óriási istentelenséget és bűnt, mondván, hogy csak emberi szenvedély fogta el, mert a lány iránti szerelem rabul ejtette, és illő és magasztos dolog a pap és a papnő násza. Ámde Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 57

nemsokára ezt a nőt is elbocsátotta, és elvett egy harmadikat, aki Commodusra vezette vissza nemzetségét. 3. Nemcsak az emberi nászt játszotta el, hanem az istennek is, akinek szolgált, feleséget keresett: és Pallas képmását, amelyet szem elől elrejtve tisztelnek a rómaiak, átvitte a saját hálószobájába. Így azt, amit nem mozdítottak el, amióta Ilionból eljött, hacsak nem akkor, amikor tűz égette a templomot, ő elmozdította, és házasságra vitte a császári palotába az istenéhez. 4. De azt mondván, hogy nem lelte benne örömét, mivel teljesen felfegyverzett és harcias istennő, elhozatta Caelestisnek a képmását, amit a karthagóiak és a Libya-szerte élő emberek tisztelnek különösen. Azt mondják, hogy ezt a phoeniciai Dido készíttette magának, amikor a régi Karthagót megalapította, a bőrt csíkokra vágva. Szóval a libyaiak ezt Caelestisnek nevezik, a phoeniciaiak pedig Astroarchénak [Astarte] hívják és azt állítják, hogy ő a hold. 5. Mármost Antoninus azt mondván, hogy illő a nap és a hold házassága, elhozatta a képmást is és az összes [101] aranyat is onnan, és megparancsolta, hogy rengeteg kincset adjanak hozományul az istennőnek. Az elhozott képmást együtt helyeztette el az istenével, megparancsolván, hogy minden Rómában és Italiában lakó ember ünnepeljen és mindenféle vigalmakat és lakomákat rendezzen nyilvánosan és magánemberként is, mivelhogy az istenek házasodnak. 6. A külvárosban is hatalmas és fényűző templomot rendezett be, amelybe minden évben kivitte az istent, amikor a nyár a tetőpontjára hágott. Mindenféle ünnepségeket is szervezett, kocsi-versenypályákat és színházakat rendezve be, és kocsiversenyek és rengeteg mindenféle látható-hallható élvezet által gondolta megörvendeztetni a népet, amely lakomázott és éjjeli ünnepeken vett részt. Az istent pedig egy aranytól és drágakövektől tarkálló kocsira állítván kivitte a városból a külvárosba. 7. A kocsit nagy és makulátlan fehér lovak hatos fogata húzta, amelyeket sok arany és színes lószerszám ékített, és a gyeplőt senki sem tartotta, ember nem is lépett fel a kocsira, hanem körülvették, mintha az isten hajtotta volna. Antoninus pedig a kocsi előtt futott, újra meg újra visszaszaladva, rátekintve az istenre, és a lovak előtt fogván a zablát. Az egész úton futva sietett, hátrafelé tekintve, az isten elé. 8. Hogy meg ne botoljék vagy el ne csússzék, mivel nem látja, hova lép, a földet beszórták aranyporral, és a védelmét [pajzsként] biztosítók mindkét oldalról előtte haladtak, hogy gondoskodjanak az út biztonságos voltáról. A nép mindkét oldalról mellette futott mindenféle fáklyákkal, koszorúkat és virágokat dobálva, és az összes istenek szobrait és ami volt értékes vagy becses fogadalmi ajándék a császárság jelképei vagy drága kincsei, a lovagok és az egész sereg az isten előtt ment a felvonuláson. 9. Miután pedig kivitték és a templomban felállították, és az előbb elmondott áldozatokat és ünnepélyeket véghezvitte, igen nagy és igen magas tornyokat emelve és azokra felmenvén, arany- és ezüstpoharakat, ruhákat és mindenféle szöveteket vetett a tömegnek megengedve, hogy elragadják, és mindenféle élőlényt, ahányféle háziállat van, kivéve a disznót, mert phoeniciai szokás szerint azoktól távol tartotta magát. 10. A zsákmányolás közben sokan elpusztultak, akiket a többiek letapostak, és a katonák dárdáiba akadtak, úgyhogy az ő ünnepe sokaknak balsorsa lett. És sokszor lehetett úgy látni, amint kocsit vezet vagy táncol, mert még rejtve sem akart maradni, amikor vétkezett. [102] Kifestett szemmel jelent meg, és arcát kipirosítva, természettől kellemes arcát illetlen festékekkel csúfítva el. 7.1. Látván ezt Maesa, és gyanítván, hogy a katonáknak nem tetszik a császár ilyen életmódja, mivel attól félt, hogy ha amazzal valami történik, neki ismét vissza kell térnie a magánéletbe, meggyőzte őt, lévén üresfejű és ostoba ifjú, hogy fogadja fiává és nevezze ki Caesarnak az unokatestvérét, Maesának pedig unokáját másik leányától, Mamaeától, 2. számára tetszetős dolgokat mondogatván, mint hogy neki már az isten szolgálatára és tiszteletére kell fordítania idejét, a szent őrjöngésnek és szertartásoknak szentelve magát, és egy másiknak annak lennie, aki az emberi dolgokat intézi, úgyhogy neki hagyja Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 58

meg a császárság zavartalan és háborítatlan részét; egyébként nem kell idegent keresni, hát még ellenségest, hanem ezeket az unokatestvérének kezébe kell adni. 3. Alexianust átnevezik és Alexandernak hívják, a nagyatyjától örökölt névből a macedon [királyéra] kicsavarva, mint aki nagyon híres és tiszteletben is állott mindkettejük állítólagos apjánál; mert Antoninusnak, Severus fiának a paráználkodásával büszkélkedett Maesa mindkét lánya és még az öregasszony is, hogy a katonák szeressék a fiúkat, gondolván, hogy az ő fiai. 4. Kikiáltják tehát Alexandert Caesarrá, és magával Antoninusszal lesz consul. Ezt a senatusba elmenve megerősítette, mivel mindenki a legnevetségesebb módon arra szavazott, amit parancsoltak neki, hogy amazt apának tekintik, aki mintegy tizenhat éves volt, Alexandert pedig a fiának, aki a tizenkettedikbe lépett. Mikor Alexandert kinevezték Caesarnak, Antoninus azt akarta, hogy az ő foglalatosságait tanítsák meg neki is, hogy ropja és táncoljon és vegyen részt az isteni tiszteletben megjelenésében és tetteiben hasonló módon. 5. Anyja, Mamaea azonban távol tartotta a gyalázatos és császárokhoz méltatlan tettektől, és titokban hívatott teljes műveltségű tanítókat, józan tanulmányokkal gyakoroltatta, hozzászoktatta a küzdőterekhez és a férfiak gyakorlataihoz, és a görögök és rómaiak műveltségében neveltette. Ezeken Antoninus nagyon bosszankodott, és megbánta, hogy fiává és hatalmának társává tette. 6. Tehát összes tanítómesterét eltávolította a császári udvarból, egyeseket, a leghíresebbeket, részint megölte, részint száműzte, a legnevetségesebb okokra hivatkozva, hogy elrontják úgynevezett fiát, nem engedik, hogy táncokban és [103] szent őrjöngésekben vegyen részt, fegyelmeznek és férfihoz illő dolgokat tanítanak. Az őrültségnek arra a fokára jutott, hogy mindazt, ami a színpadról és a nyilvános előadásokról származott, átvitte a legnagyobb császári hivatalokba, és praefectus praetoriónak is egy volt táncost állított, aki fiatalon nyilvánosan táncolt a római színházban. 7. Ismét egy másikat, akit hasonlóképpen a színpadról emelt fel, az ifjúság nevelésének és rendben tartásának meg a senatus és a lovagrend vagyona besorolásának élére állított. Kocsihajtóknak, komédiásoknak és mimusművészeknek adta kezébe a legnagyobb császári megbízatásokat. A rabszolgáinak vagy felszabadítottjainak, aszerint, ahogy ki-ki híresebb volt valami ocsmányságban, osztotta ki a provinciák fölötti proconsuli hatalmat. 8.1. Miután minden, amit egykor magasztosnak véltek, így gúny és őrjöngés tárgya lett, összezavarva, az összes többi ember és leginkább a katonák méltatlankodtak, és nehezen tűrték: undorodtak tőle, látván még egy mértékletes nőhöz képest is túlzottan kikészített arcát, és hogy férfiatlanul arany nyakláncokkal és puha ruhákkal ékeskedik és így táncol. 2. Ahogy mindenki így látta, az érzéseik természetesen Alexander felé hajlottak, és erős reményük volt az ifjúban, aki mértékletesen és józanul nevelkedett. Minden módon őrizték, látván, hogy Antoninus ármánykodik ellene. Anyja, Mamaea sem italt, sem ételt nem engedett a fiúnak vinni, amit ő küldött; a fiú nem olyan szakácsokat és pohárnokokat alkalmazott, akik a császári palotában és közös szolgálatban voltak, hanem akiket anyja választott ki, és a legmegbízhatóbbaknak mutatkoztak. 3. Titokban és rejtve pénzt is adott, hogy osszák el a katonák közt, hogy Alexander iránti jóindulatukat pénz által is megnyerje, amit azok a leginkább figyelembe vesznek Mindezt gyanítván Antoninus minden módon ármánykodott Alexander és az anyja ellen, de minden cselszövését megakadályozta és gátolta kettejük közös nagyanyja, Maesa, az amúgy is ügyes nő, aki sok évet töltött a császári palotában, mivel Severus feleségének, Iuliának volt a nővére, és egész idejét ővele élte le a palotában. 4. Így hát semmi nem maradt előtte titokban, amit Antoninus tervezett, aki természettől hívságos jellemű volt, és mindent mértéktelenül és nyíltan beszélt és csinált. Mikor nem sikerült neki tervének [kivitele], a fiút meg akarta fosztani a caesari tisztségtől, és [104] Alexandert még csak Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 59

látni sem lehetett a salutatiókon, sem a felvonulásokon. 5. A katonák keresték őt, és méltatlankodtak, hogy már megfosztatott a hatalomtól. Antoninus rémhíreket is terjesztett, hogy Alexander már halni készül, és kísérletezett, hogyan fogadják a katonák a suttogó propagandát. Azoknak pedig, miután nem is látták a fiút, a híresztelés bántotta a lelkét, és felbőszülve a szokott őrséget sem küldték el Antoninusnak, hanem elzárkóztak a táborban, és azt követelték, hogy Alexandert láthassák a szentélyben. 6. Antoninus nagy félelembe esett, és magához véve Alexandert, vele együtt ülve a császári gyaloghintóba, amelyet sok arany és drágakövek ékesítettek, kijött a táborba Alexanderral. Mikor a kapukat megnyitva fogadták és a tábor templomába vezették őket, Alexandert bámulatos szeretettel és magasztalással fogadták, Antoninus elé pedig a legnagyobb hanyagsággal járultak. 7. Az ezen felmérgelődve, miután az éjszakát a tábor szentélyében töltötte, nagyon bosszankodott és haragudott a katonákra, és megparancsolta, hogy azokat, akik szembeötlően és túlzottan magasztalták Alexandert, továbbá a lázadás és zavargás okozóit büntetés végett fogják el. 8. A katonák pedig ezen feldühödve, és mindenképpen gyűlölvén Antoninust, és meg akarván szabadulni az illetlenkedő császártól, akkor pedig azt is gondolván, hogy az elfogottaknak segíteniök kell, és ezt megfelelő időnek és igazságos oknak tekintvén, Antoninust és anyját, Soaemist - mert jelen volt mint Augusta és Mater [Castrorum] -, megölték, és mindenkit, aki körülötte volt, ahányat csak elfogtak ott benn, és úgy tűnt, hogy bűneinek szolgái és társai. 9. Antoninusnak és Soaemisnak a testét odavetették, hogy aki akarja, vonszolja el és gyalázza meg, s miután hosszú ideig vonszolták az egész városon át, s így csúfolták meg, a Tiberis folyóba ömlő csatornákba vetették. 10. Antoninus tehát, miután a hatodik évig húzta a császárságát, és a fent elmondott életmódot folytatta, így végezte be anyjával együtt, a katonák pedig Alexandert imperatornak kikiáltva vitték a császári palotába, aki egészen fiatal volt, és teljesen anyja és nagyanyja irányítása alatt állt. [105]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 60

VI. Könyv

1.1. Hogy milyen végre jutott az ifjú Antoninus, az előbb elmondottakból kiderült. Mikor pedig Alexander vette át a hatalmat, a császári dísz és cím őt övezte, az ügyek vitelét ellenben és a hatalom kormányzását az asszonyok intézték, és megkíséreltek mindent a legjózanabbul és legtisztesebben véghezvinni. 2. És először is a senatusból tizenkettő olyat, akik életkoruk szerint a legtisztesebbeknek és életvitelük alapján a legjózanabbaknak tűntek, kiválasztottak, hogy legyenek a császár tanácsosai, és semmit nem mondtak vagy cselekedtek, csak ha ezek is megfontolták, és azonos véleményen voltak. Tetszett a népnek és a legióknak, de a senatusnak is a császári uralom e formája, amely az erőszakos zsarnokságból aristokratikus típusúvá változott. 3. Először tehát az istenek képmásait, amelyeket amaz [Antoninus] történetesen elmozdított és áthelyezett, visszaküldték saját ősi templomaikba és szent ligeteikbe, akiket pedig meggondolatlanul, vagy mert tévelygéseiben megbecsülésében álltak, megbecsülésre és hatalomra előmozdított, megfosztották azoktól, amiket kaptak, mindegyiknek megparancsolván, hogy az e méltóságot megelőző hivatalába térjen vissza. 4. És minden államiakat és törvénykezési hivatalt és megbízatást azokra bíztak, akik ékesszólásuk miatt leginkább tiszteletre méltóak voltak, és a törvényekben jártasak, a katonaiakat azokra, akiket fegyelem és harci cselekedetek szempontjából tiszteletben állónak ítéltek. Miután hosszú időre így elrendezték a hatalmat, Maesa, aki már öreg volt, távozott az élők sorából. Császári tiszteletben részesült, és amint a rómaiaknál szokásban van, istenné avatták; 5. Mamaea pedig, aki egyedül maradt a fiával, megkísérelte hasonlóképpen irányítani és uralkodni rajta. Látván, hogy az ifjú már virágjában van, és félve attól, hogy az ereje teljében levő ifjúság, ha a szabadság és hatalom is szolgálatára áll, elmerül a családjára jellemző bűnök valamelyikében, mindentől őriztette az udvart, és [107] senkit sem engedett az ifjúhoz járulni, akit léha élettel lehetett vádolni, nehogy valamiképpen megrontsa a jellemét, ha a hízelgők éledő vágyait az ocsmány élvezetekre hívják. 6. Rávette, hogy folyamatosan ítélkezzék, a nap legnagyobb részében, hogy a nagyobb súlyú dolgokkal és a császárság kötelességeivel elfoglalva ne legyen ideje rá vétkes dolgokkal foglalkozni. Hozzájárult ehhez Alexandernek egy-fajta természettől való szelíd és nyugodt jelleme, amely nagyon hajlott az emberbaráti dolgokra, amint életkora előrehaladtával megmutatkozott. 7. Így aztán császárságának tizennegyedik évéig eljutva vértelenül uralkodott, és nincs, akiről azt lehet mondani, hogy ő ölette volna meg. Sőt, ha valakit hatalmas vádak terheltek is, ugyanúgy óvakodott tőle, hogy megöljék, noha ezt nem egykönnyen tette, vagy ügyelt volna erre más császár a mi időnkben valók közül Marcus uralkodása óta. Tehát senkiről sem mondhatjuk vagy emlékezhetünk olyanra, akit Alexander ítélet nélkül ölt volna meg ezekben az években. 8. Anyját is hibáztatta, és sokat méltatlankodott, látván, hogy pénzsóvár, és túlzottan törekszik ez után. Ugyanis azt színlelve, hogy azért gyűjti a vagyont, hogy Alexander tudjon a katonáknak bőségesen és könnyedén kedvében járni, magának halmozta fel; és volt, hogy ez a hatalmat hozta rossz hírbe, mikor az ő akarata ellenére és bosszúságára egyesek vagyonát és birtokát fenyegetésekkel elragadta. 9. Patrícius származású feleséget is szerzett neki, akit azonban, noha együtt éltek és [Alexander] szerette, kiűzött a palotából, mert öntelt volt, és egyedül akart császárnő lenni, és a címre irigykedve, a gőgnek olyan fokáig jutott, hogy a lány apja, habár Alexander, aki a veje volt, nagyon tisztelte, nem bírva elviselni, hogy Mamaea sértegeti őt és a lányát, a hadsereghez menekült, hálával Alexander iránt azért, ahogy becsülte őt, Mamaeát pedig vádolván azért, mert megsértette. 10. Az pedig Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 61

felháborodva megparancsolta, hogy öljék meg, és a lányt a császári palotából kivetve Libyába száműzette. Mindezt Alexander akarata ellenére és őt kényszerítve cselekedte, mert túlzott mértékben uralkodott rajta az anyja, és ő megtett mindent, amit parancsolt neki. Ezt az egyet vetheti a szemére bárki, hogy rendkívüli szelídsége és anyja iránt a szükségesnél nagyobb tisztelete miatt abban is ugyanúgy engedelmeskedett, ami nem tetszett neki. [108] 2.1. Tehát tizenhárom évig így igazgatta a birodalmat kiválóan, amennyire rajta állt, a tizennegyedik évben pedig váratlanul a syriai és mesopotamiai helytartók levelei érkeztek, amelyekből kiderült, hogy Artaxerxes, a perzsák királya - miután a parthusokat megbuktatta és a Kelet fölötti uralmukat megszüntette, megölte Artabanust is, akit azelőtt nagykirálynak hívtak, és két koronája volt, és az összes, a környéken élő barbár népet leigázta, és adófizetésre szorította - nem marad nyugton, és nem marad a Tigris folyón túl, hanem átkelvén a partokon a Római Birodalom határait és Mesopotamiát megrohanja, és a syriaiakat fenyegeti, 2. és az egész Europával szemben fekvő szárazföldet, amelyet az Aegeai-tenger és a Propontis szorosa választ el, és Asiának nevezik az egészet, őseitől örökölt birtoknak tekintvén a perzsák uralma alá akarja hajtani, azt mondván, hogy az első Kyrustól fogva, aki a hatalmat a médektől a perzsákhoz vitte át, Dariusig, a perzsák utolsó királyáig, akinek a hatalmát a macedon Alexander döntötte meg, Ioniáig és Kariáig minden a perzsa satrapák irányítása alatt állt; őhozzá tehát az illik, hogy a perzsáknak az egész csorbítatlan birodalmát megújítsa, amelyet azelőtt birtokoltak. 3. Miután hát a keleti tartományok helytartói ezeket tudatták és írták, a váratlan és jó reményeik ellenére érkezett üzenettől Alexander nem csekély mértékben összezavarodott, azért is, mert gyermekkorától leginkább békében nőtt fel, és azért is, mert mindig a városi kényelemben töltötte idejét. Elsőnek tehát úgy látta jónak, miután tanácskozott bizalmasaival, hogy követséget küldjön, és levelezés útján állítsa meg a barbár [király] vágyait és reményeit. 4. A levél azt mondta, hogy a saját határain belül kell maradnia, és nem kezdenie új dolgokba, sem pedig nagy háborút indítania hívságos reményekben ringatózva, és mindkettőnek a sajátját elégedetten birtokában tartania; mert nem olyan lesz neki a háborúja a rómaiakkal, amilyen volt a szomszédos és ugyanolyan fajtájú barbárokkal. Figyelmeztetett a levél Augustus, Traianus, Lucius és Severus felettük való győzelmeire. Alexander úgy vélte, ilyen üzenetet küldve meg fogja győzni vagy ijeszteni a barbárt, hogy nyugton maradjon. 5. Az viszont semmit sem törődött az üzenettel, úgy ítélvén meg, hogy az ügyeket fegyverekkel, nem pedig szavakkal kell intézni, mindent, ami római kézen volt, elvive és fosztogatva sanyargatott, és megrohanva és [109] belovagolva Mesopotamiát zsákmányolt, és a közelbe eső táborokat a folyók partjain, amelyek a Római Birodalmat védőpajzsként határolják, ostrom alá vette. Ugyanis hetvenkedő természetű volt, és a reményein felüli szerencsétől elkapatva arra számított, hogy mindent könnyűszerrel megkaparint. 6. És nem is kis dolgok bírták őt rá a nagyobb birodalom utáni vágyra. Mert a perzsák közül elsőnek merészelte megtámadni a parthusok birodalmát, és felújítani a perzsáknak a királyságot. Hiszen Darius után, akitől a macedon Alexander vette el a birodalmát, minden időben a macedonok és Alexander utódai uralkodtak a keleten levő népeken és az egész Asián, részekre osztva. 7. Mikor ezeknek egymás közt nézeteltéréseik támadtak, és a folytonos háborúk meggyengítették a macedonok hatalmát, azt mondják, először a parthus nemzetből való Arsaces vette rá az arra élő barbárokat, hogy pártoljanak el a macedonoktól, és ő uralkodott a parthusok és a szomszédos barbárok fölött azok saját akaratából, megkoronázva, és az ő nemzetségéből valóknál maradt a hatalom igen nagy ideig, a mi korunkban élt Artabanusig, akit Artaxerxes megölvén visszaszerezte a perzsáknak a hatalmat, és a szomszédos barbár népeket is könnyen meghódítva már a Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 62

Római Birodalom ellen szőtte terveit. 3.1. Amikor hát Alexandernek hírül vitték, aki Rómában tartózkodott, hogy mire merészkedett a keleti részeken a barbár, mivel ezt tűrhetetlennek tartotta, és az ottani helytartók is hívták, bosszankodva ugyan és kedve ellenére, de oda készült utazni. Magából Italiából tehát és a rómaiak összes tartományából válogatott embereket gyűjtöttek össze a hadjáratra, akik testi erejük és koruk érettsége alapján alkalmasnak látszottak a harcra. 2. Az egész rómaiak uralma alatt álló területen nagy mozgolódás történt, mivel a betörő barbárok hírül adott tömegével egyenlő erőket gyűjtöttek össze. Alexander pedig, miután összeszedte a Rómában levő katonákat, és megparancsolta, hogy valamennyien gyűljenek össze a szokott síkon, hordszéken elébük jőve ezeket mondta: 3. „Bajtársak! A szokott szavakat akartam hozzátok intézni, amelyek engem is ékítettek, és meghallván ti is örültetek nekik, mert miután sokévi békét élveztetek, ha most valami újat hallotok, úgy döbbenhettek meg, mint ha jó reményeitek ellen valókat mondanak. 4. De a bátor és higgadt férfiaknak azt kell vallaniok, hogy a legjobb dolgokba kezdenek, és a bekövetkező [110] dolgokat elviselik, mert az örömmel cselekedett dolgoknak az élvezete édes, a szükségből véghezvittekben a bátorság dicsőséges. Az igazságtalan tettek fölött úrrá lenni nem jóindulatú felhívásból áll, a minket háborgatók lerázása jó lelkiismerettel lehet merész, és nem tenni jogtalant, hanem elhárítani elegendő a jó reményhez. 5. Artaxerxes, a perzsa férfiú, megölvén saját uralkodóját, Artabanust, és a hatalmat a perzsákhoz vivén át, de még a mi fegyvereinkkel szemben is felbátorodva, és a rómaiak dicsőségét is megvetve, megkísérli lerohanni és tönkretenni a mi birodalmunk javait. Megpróbáltam először levelezéssel és meggyőzéssel visszatartani a telhetetlen őrjöngéstől és a máséra ácsingózástól, ő azonban barbár hetvenkedéssel eltelve nem akar otthon maradni, és csatára hív ki bennünket. 6. Hát ne habozzunk és ne halogassuk, hanem akik idősebbek köztetek, emlékezzetek a győzelmi jelekre, amelyeket Severus alatt és az én atyám, Antoninus alatt többször szereztetek a barbároktól, akik pedig éltetek virágjában vagytok, dicsőségre és hírnévre törve mutassátok meg, hogy rajta voltatok, hogy a békét szelíden és tisztességben őrizzétek, de amikor a szükség megköveteli, a hadi dolgokat is erőteljesen sikerre viszitek. 7. A barbárok szokása, hogy az engedékenységre és habozásra felbátorodnak, de az ellenállóval szemben nem tartanak ki hasonlóképp, miután a csata az ellenfelekkel szemben nem közelharcban ígér jó reményt, hanem úgy gondolják, hogy rohammal és futással szerzik meg, amihez zsákmányolás útján juthatnak. Nekünk pedig megfelel a rendezettség a fegyelmezettséggel együtt, és megtanultuk, hogy mindig legyőzzük őket." 4.1. Miután ezeket mondta, Alexandert az egész sereg éljenezte, és teljes lelkesültséget ígért a háborúzásra. Ő pedig bőségesen ajándékozván nekik pénzt, parancsot adott, hogy készüljenek az indulásra. És elmenvén a senatusba, és a fent leírtakhoz hasonlókat fejtegetvén, bejelentette az indulást. 2. Mikor elérkezett a kijelölt nap, és az indulásnál szokásban levő szertartások áldozatait elvégezte, a senatus és az egész nép kísérete mellett eltávozott Rómából, vissza-visszatekingetve a városra, és könnyezve. De a köznépben sem volt senki, aki könnyek nélkül kísérte volna, mert a tömegben felkeltette a szánalmat önmaga iránt, mivel közöttük nevekedett, és annyi éven át mértékletesen uralkodott. 3. Nagy sietséggel téve meg az utat, [111] meglátogatván az illyr tartományokat és legiókat is, onnan gyűjtötte össze a legnagyobb haderőt, és megérkezett Antiochiába. Ott tartózkodtában előkészítette a háborúhoz szükségese dolgokat, a katonákat gyakorlatoztatván és felszerelvén a hadi szükségletekkel. 4. Jónak látta újból követséget küldeni a perzsa [királyhoz], és tárgyalni a békéről és barátságról, mert remélte, hogy meg tudja győzni vagy félemlíteni azzal, hogy már jelen van maga is. De a barbár a rómaiak követeit dolguk végezetlen bocsátotta el, maga pedig kiválasztván Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 63

a perzsák közül a negyven legderekabbat, drága ruhákkal és arannyal felékesítve, lovakkal és íjakkal felszerelve követnek küldte el Alexanderhez, gondolván, hogy a perzsák küllemével és megjelenésével megrémíti a rómaiakat. 5. A követség elmondta, hogy Artaxerxes nagykirály azt parancsolja, távozzanak a rómaiak és az ő uralkodójuk Syriából és az egész Europával szemben fekvő Asiából, és engedjék a perzsákat uralkodni Ioniáig és Kariáig, és amely tartományokat az Aegeai-tenger és a Pontus választ el: mert azok a perzsáknak őseiktől örökölt birtokuk. 6, Midőn a negyven követ ezeket hírül adta, Alexander megparancsolta, hogy fogják el a negyvenet, és elvévén tőlük az összes rájuk adott felszerelést, Phrygiába küldte el őket, adván falvakat, ahol lakjanak, és földet, amit megműveljenek, de azt a büntetést rótta ki rájuk, hogy ne térhessenek vissza hazájukba, mert úgy tartotta, hogy istentelen és nem túlzottan férfias dolog megölni azokat, akik nem harcoltak, csak az uralkodójuk által megparancsoltakat adták hírül neki. 7. Miközben Alexander ezeket így cselekedte, és készült, hogy átkeljen a folyamokon, és seregét a barbár földre vezesse, lázongások támadtak a katonák között, akik Egyiptomból jöttek, de még a Syriából valók között is, akik valamit újítani készültek az uralkodói hatalomban; ezeket gyorsan leleplezték és megbüntették. De Alexander néhányat a legiók közül is áthelyezett más vidékre, mert úgy látta, hogy így alkalmasabbak a barbárok betöréseinek meggátlására. 5.1. Miután ezeket elintézte, és az összes csapatot egybegyűjtötte, mikor már úgy gondolta, hogy a hadserege egyenlő értékű és fölér a barbárok tömegével, bizalmasaival megfontolva három részre osztotta a haderőt, és megparancsolta, hogy az első az északi területeket szem előtt tartva, Armenián keresztül felvonulva, amely a rómaiak [112]iránt barátságosnak mutatkozott, rohanja le a médek földjét; 2. a másikat elküldte a keleti területekre, hogy a barbár földet figyelje, ahol, azt mondják, az egybefolyó Tigrist és Euphratest mély mocsarak fogadják be, és emiatt ezeknek a folyamoknak rejtve marad a torkolatuk; a harmadik és legerősebb részét a seregnek maga vezetvén készen állt, hogy a középső úton vezesse a barbárok ellen. Úgy gondolta ugyanis, hogy így különböző utakon, őrizetlenül és előre nem látva érkezik majd hozzájuk, és a perzsák tömege mindig megosztott és gyengébb lesz a felvonulókkal szemben, és rendezetlenebbül fog harcolni. 3. Mert a barbárok nem zsoldos katonákat alkalmaznak, mint a rómaiak, és nincsenek is állandó és maradandó legióik, amelyek hozzá vannak edzve a háború mesterségéhez, hanem a férfiak egész tömege, és van, hogy az asszonyoké is, amikor a király úgy parancsolja, összegyűlik. Amikor pedig a háború véget ér, mindegyik távozik a saját otthonába, annyi hasznot húzva, amennyi a zsákmányból neki összegyűlik. 4. Íjat és lovat nemcsak háborúra használnak, mint a rómaiak, hanem gyermekkoruktól azokkal járnak-kelnek, és vadászattal töltik idejüket, nem is téve le sosem a tegzüket, sem le nem szállva lovaikról, hanem mindig használva őket, akár az ellenség, akár a vadak ellen. Alexander tehát a véleménye szerinti legjobbat tervezte el: 5. de a végzet megdöntötte a tervezést. Mert az Armenián keresztül küldött sereg, amely alig és csak nehezen tudott átkelni a vidék hegyein, lévén azok igen járhatatlanok és meredekek - sőt, a nyár dacára az út elviselhetetlen volt -, a médek földjére betörve azt pusztította, sok falvat felégetett, és prédát is hajtott. A perzsa erről tudomást szerezvén erővel védekezett, de eltávolítani a rómaiakat nem nagyon volt képes, 6. mert a vidék, igen egyenetlen terep lévén, a gyalogosoknak erőteljes járást és kényelmes utat biztosított, a barbárok lovassága viszont a hegyek egyenetlen volta miatt egyformán akadályozva volt a haladásban és gátolva abban is, hogy portyázzon vagy rajtaütéseket hajtson végre. Jöttek egyesek jelentvén a perzsa [királynak], hogy hát megjelent egy másik római sereg a parthusok keleti területein, és lerohanják a síkságokat. 7. Emiatt ő, attól tartva, hogy ha a parthusokban könnyen kárt tesznek, rávetik magukat a perzsákra, némi haderőt Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 64

hátrahagyván, amennyit elegendőnek ítélt, hogy Médiát megvédje, maga az egész sereggel a keleti területekre [113] vonult. A rómaiak serege az utat a kelleténél hanyagabbul járta, mivel senki nem jelent meg és nem állt ellen, és remélte, hogy Alexander a harmadik seregrésszel, amely a legerősebb és legnagyobb, a barbárok zömére támadt, és azok, mivel folyvást arra vannak kényszerítve, hogy ezt háborgassák nekik kényelmesebb és biztonságosabb útra adnak lehetőséget. 8. Előre megmondták ugyanis, hogy mindegyik sereg átkel az ellenséges területen, és a terület határos volt azzal, ahova mindegyiknek érkeznie kellett, mindent, ami útba esik és közbül van, leigázva. De becsapta őket Alexander, aki be se vitte csapatait, meg se jelent, akár félelemből, hogy ő maga kockáztassa életét és testi épségét a Római Birodalomért, akár mert anyja akadályozta meg asszonyi gyávaságból és fia iránti túlzott szeretetből. 9 Mert tompította annak vágyát a férfias tettek iránt, arról győzködve, hogy másoknak kell érte kockáztatni, és nem őneki csatasorba állnia; ez pedig a felvonuló római hadsereget tönkretette. Mert a perzsa [király] egész haderejével felvonulva úgy, hogy a [római] sereg nem is sejtette, körbevette és mintegy hálóba fogta, mindenfelől nyilazva, és a rómaiak haderejét elpusztította, mivel kevesen nem voltak képesek ellene állni sokaknak, és szüntelen a takaratlan testrészeiket próbálták fedezni a fegyvereikkel, mert azokra nyilaztak, így örülhettek, ha a testüket tudták védeni, nemhogy harcolni, 10. mígnem mindannyian egy helyre gyülekezvén és a pajzsukat maguk elé tartva, mintegy falat emelvén, ostrom alatt kétségbeesetten küzdöttek és mindenfelől lőttek rájuk és vágták őket, addig állva ellen, amíg lehetséges volt, végül valamennyien elpusztultak Ez az óriási vereség érte a rómaiakat, nem könnyen idézhető fel [hasonló], mivel óriási haderő pusztult el, a régiek közül eggyel sem vethető egybe erőben és elszántságban, a perzsa [királyt] pedig még nagyobb cselekedetek reményére is felbiztatta az ekkora tettekben elért siker. 6.1. Mikor ezt hírül vitték Alexandernek, aki súlyos beteg volt, akár a csüggedtség, akár az éghajlat szokatlansága miatt, ő maga is méltatlankodott, és a sereg többi része is neheztelt Alexanderre és feldühödött, mert a kivonult sereget az veszejtette el, hogy ő hazudott, és nem tartotta be a megállapodást. 2. Ámde Alexander, mivel sem a betegséget, sem az éghajlat fülledtségét nem bírta, és az egész sereg betegeskedett, de leginkább az illyr katonák, akik a nedves és [114] télies éghajlathoz szokva, és miután szokás szerint több táplálékot vettek magukhoz, nehéz betegségekben pusztultak elhatározta, hogy visszatér Antiochiába, és a Médiában levő seregnek is megparancsolta üzenetével, hogy térjenek vissza. Ez a sereg, visszatérvén, legnagyobbrészt a hegyekben pusztult el, és a kegyetlen éghajlatú vidéken nem kevesen megcsonkultak, úgyhogy a sokból nagyon is kevesen tértek vissza; a magával levő csapatot pedig Alexander Antiochiába vezette vissza, bár ebből a részből is sokan odavesztek, úgyhogy óriási csüggedést hoztak a hadseregnek és rossz hírnevet Alexandernek, aki elképzeléseiben és szerencséjében egyaránt kudarcot vallott, és a három seregrésznek, amelyet kiválasztott, a legnagyobb részét elveszítette különböző csapásokban, betegségben, harcban, fagyban. 4. Mikor pedig Antiochiában volt, Alexander is gyorsan összeszedte magát a város kellemes és hűvös levegőjén a mesopotamiai tikkadt szárazság után, a katonaságot is helyreállította, és ami bántotta őket, azt is lecsillapította bőséges pénzadományok által: ugyanis egyedül ezt tekintette alkalmas szernek a katonák jóindulatának megnyerésére. Haderőt is gyűjtött és szerelt fel, mint aki újra a perzsák ellen akarja vezetni, ha nyugtalanítják és nem maradnak békében. 5. De hírül adták, hogy a perzsa [király] elbocsátotta haderejét, és mindenkit a saját hazájába küldött vissza. Mert ha úgy tűnt is, hogy a barbárok nagyobb erejük folytán hatalmasabbak lettek, mégis hasonlóképpen pusztultak a Média-szerte többször bekövetkezett ütközetekben és a Parthiában lezajlott Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 65

csatában, mikor sokan elestek, és rengetegen megsebesültek. A rómaiak ugyanis nem gyáván szenvedtek vereséget, hanem maguk is kárt okozva az ellenségnek, amennyit tudtak, és annak megfelelően pusztultak el, amennyire kevesebbnek találtattak létszámban, 6. úgyhogy mivel csaknem egyenlő számú volt a mindkét felől elesett sereg, a barbárok közül megmaradtak láthatólag nem erejükkel, hanem tömegükkel győzedelmeskedtek. Nem csekély jele ez a barbárok szorult helyzetének; mindenesetre három vagy négy évig nyugton maradtak, és nem szálltak fegyverbe. Midőn Alexander ezt megértette, maga is Antiochiában maradt, mert ahogy bizakodóbb és nyugodtabb lett, a háborúzás iránti figyelme ellankadt, és a városi fényűzésekkel töltötte idejét. 7.1. Miközben úgy gondolta, hogy a perzsákkal való ügyek nem [115] szerződéses békében leltek ugyan nyugalmat, de fegyvernyugvást és haladékot jelentenek a barbárnak, hogy hadseregét újra fölvonultassa, amely ha egyszer szétoszlott, nem egykönnyen gyűlik egybe, hiszen nem rendezett és szervezett, hanem inkább csőcselék, mint rendelkezésre álló sereg, és mivel az élelmezésük is olyan, amilyet ki-ki érkezésekor a saját szükségleteire hoz magával, és csak nehezen és kénytelen-kelletlen hagyják el gyermekeiket, asszonyaikat és az otthoni földet, 2. váratlanul hírnökök és levelek zavarták meg Alexandert, és még nagyobb gondba vetették, mivel az Illyricum helytartóságával megbízottak jelentették neki, hogy a germánok, átkelvén a Rhenuson és a Danubiuson, a Római Birodalmat pusztítják, és a folyópartokon elhelyezkedő táborokat, városokat és falvakat nagy erővel rohanják meg, és az Italiával határos és szomszédos illyr tartományok nem kis veszedelemben vannak. 3. Ezért aztán az ő személyes jelenlétére van szükség és az egész seregére, amely vele van. Ez mikor kiderült, megzavarta Alexandert és az Illyricumból származó katonákat aggasztotta, akik úgy érezték, kettős csapást szenvednek, attól, amit a perzsákkal harcolva szenvedtek el, és attól, amiről értesültek, hogy a germánok pusztították el kinek-kinek az otthonát. Nehezteltek tehát, és Alexandert hibáztatták, mint aki a keleti területeket nemtörődömségből vagy gyávaságból veszítette el, és az északi területek ügyében is habozik és vonakodik. 4. Maga Alexander és vele levő bizalmasai már Italia miatt is félelemben voltak, mert a perzsáktól érkező veszedelmet nem tartották egyenlőnek a germánoktól érkezővel: azok ugyanis keleten lakván, széles földekkel és sok tengerrel elválasztva, alig hallhatnak az italiai vidékről, ám az illyricumi népek lakta provinciák nagyon keskenyek, és csak kis részét alkotják a római uralom alatt lévő területnek- a germánok valójában szomszédaik az italicusoknak, emiatt, mondhatni, közösek a határaik. 5. Akarata ellenére és vonakodva bejelenti az indulást, amikor már a szükség hívja, és annyi haderőt hagyva hátra, amennyit elegendőnek gondolt a rómaiak határainak védelmére, a táborokat és őrállásokat gondosabban megerősítve, és mindegyiket a kijelölt sereggel feltöltve, maga a germánok ellen vonult a többi emberével együtt. 6. Nagy sebesen megtéve az utat megjelent a Rhenus partjain, és felkészült a germán háborúra, a folyót hajókkal hidalta át, s úgy gondolta, hogy [116] ezeket összekapcsolva könnyű átkelést biztosít a hídon a katonáknak. Az északi folyók közül a Rhenus és a Danubius a legszélesebb. A Rhenus Germania [provincia], a Danubius Pannonia földje mentén folyik. Mélységük és szélességük miatt nyáron könnyen hajózhatók, de télen a hidegtől befagynak, és át lehet rajtuk lovagolni, mint valami sík mezőn. A folyó jégpáncélja ilyenkor olyan erős, annyira teherbíró, hogy még a lovak patája és az emberek lába alatt sem szakad be. Akik pedig vizet akarnak hozni a folyóról, nem korsóval és öblös edénnyel jönnek, hanem fejszét és csákányt hoznak magukkal, hogy kivágják vele a jégdarabot. Ezt azután felszedik és tartályok nélkül szállítják el, akár a követ. Ilyen a természetük ezeknek a folyóknak. Alexander pedig rengeteg maurust és nagyszámú íjászt vonultatva fel keletről és az osrhoenéiek Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 66

vidékéről, és azokat, akik a parthusok közül szökevényként vagy pénzzel rábírva segéderőként követték, felkészítette, hogy a germánok ellen állítsa hadrendbe. Mert leginkább az ilyen sereg kellemetlen számukra, mivel a maurusok messziről vetik dárdáikat, és a rohamot és visszavonulást könnyedén cselekszik, az íjászok pedig csupasz fejükre és hosszúra nyúlt testükre könnyen és messziről tudnak célba nyilazni. [...de ha] közelharcba futottak, már többször erős és egyenrangú ellenfelei lettek a rómaiaknak. 9. Alexander ezek között [a tervek között] volt, de jónak látta, hogy követséget küldjön amazokhoz, és tárgyaljon a békéről. Mindent megígért, hogy ad nekik, amire szükségük van, és bőségesen lesz pénzük is. A germánokat leginkább ez győzte meg, mert sóvárogtak a kincsre, és aranyért mindig békével kereskedtek a rómaiaknál; ezért Alexander megkísérelte inkább a velük való megállapodás [lehetőségét] kihasználni, mint kockáztatni a háborúban. 10. Ámde a katonák nehezen viselték el a hiábavaló időtöltést, Alexander pedig semmi erőt és buzgóságot nem mutatott a háborúra, hanem kocsihajtásra és dőzsölésre fordította figyelmét, pedig alkalom lett volna megtámadni és megbosszulni a germánokat az azelőtt elkövetettekért. 8.1. Volt a hadseregben egy Maximinus nevű ember, Thracia belső és félbarbár területéről való, egy faluból; amint mondják, gyermekkorában először pásztorkodott, s élete virágjában testének nagysága és ereje miatt a lovas katonák közé került, azután rövid időn belül a szerencse segítségével keresztülment minden lovas katonai [117] rendfokozaton, míg végül legio irányításával és provinciák vezetésével is megbízták. 2. Ezt a Maximinust az előbb említett katonai tapasztalatai miatt Alexander a sereg összes újoncának élére helyezte, hogy gyakoroltassa velük a hadi dolgokat, és készítse fel őket, hogy harcra alkalmasak legyenek. Ez pedig teljes buzgósággal végezve a rábízott feladatot, megszerezte a katonák nagy jóindulatát, mivel nemcsak a tennivalókat tanította meg nekik, hanem előttük haladt minden feladatukban, úgyhogy nemcsak tanítványai lettek, hanem vitézségének utánzói és követői is. 3. Sőt még ajándékokkal és mindenféle megtiszteltetésekkel is magához édesgette őket. Ezért az újoncok, köztük többségében a paeonok nagy tömege, kedvüket lelték Maximinus vitézségében, és lenézték Alexandert mint olyat, akit az anyja irányít, míg asszonyi hatalom és szándék intézi az ügyeket, ő pedig nemtörődöm és gyáva módon viselkedik a hadi ügyekben. Eszükbe juttatták egymásnak a tétovázása miatt keleten elszenvedett kudarcait, és hogy semmi bátor vagy ifjúhoz illő tettet nem vitt végbe a germánok ellen menvén. 4. Mivel egyébként is arra törekedtek hogy megváltoztassák a rendszert, és az uralom hosszúsága miatt nehéznek tartották a jelenlegi hatalmat, és immár haszontalannak, mivel már előbb igénybe vettek minden bőkezűséget, a leendő és jövendő [rendszert] haszonnal kecsegtetőnek és annak, aki élvezi, várakozásán felül kedvesnek és nagyon kívánatosnak, azt tervezték, hogy megszabadulnak Alexandertől, és imperatorrá és Augustusszá kiáltják ki Maximinust, aki bajtársuk és lakótársuk volt, és tapasztalatai miatt alkalmasnak látszott a jelenlegi háborúra. 5. Összegyűlnek hát a síkon felfegyverkezve, mint a szokásos gyakorlatozásra, és az előjövő és elébük álló Maximinust, akár nem volt tudatában, hogy mi folyik, akár titokban előkészítette, császári bíborral övezve imperatornak kiáltják ki. 6. Ő először elutasította és ledobta a bíbort, de amikor kardot rántva szorongatták és fenyegették hogy megölik, inkább a jövőbeli veszélyt választva, mint a jelen levőt, elfogadta a megtiszteltetést, mert amint mondta, jóslatok és álmok többször előre jelezték neki ezt a szerencsét, és azt mondta a katonáknak hogy akarata és szándéka ellenére fogadja el, az ő óhajuktól meggyőzve. 7. Megparancsolta, hogy tettel bizonyítsák be, amit mondtak, és fegyvert ragadván siessenek, hogy a mit sem sejtő Alexandert megrohanják, [118] előbb érkezve a híreknél, hogy a jelen levő katonákat és testőröket meglepve vagy rábírják, hogy egyetértsenek velük, vagy könnyen erőt Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 67

vegyenek rajtuk, mivel semmire sem gyanakodván felkészületlenek. 8. Hogy teljesen buzgóságra és jóindulatra bírja őket, az élelmiszer-járandóságot megkétszerezte, hatalmas ajándékokat és adományozásokat ígért, minden büntetést, megszégyenítést elengedett nekik, és kivezette őket az útra. Nemsokára elérkezett a vidékre, ahol Alexander és a vele levők táboroztak. 9.1. Amikor ezt hírül vitték Alexandernak nagy zavarba kerülvén és a híradás váratlanságától megdöbbenvén, a császári sátorból kiugorva mintegy révületben könnyeket ontott, és reszketve vádolta Maximinust hűtlenséggel és hálátlansággal, részletezve iránta kimutatott jóindulatát, és az újoncokat vádolta, 2. hogy meggondolatlanul, esküszegő módon ilyenre vetemedtek, és megígérte, hogy megad nekik mindent, amire szükségük van, és kijavítja, amit kifogásolnak. A vele levő katonák aznap magasztalva engedték el, megígérve, hogy minden erejükkel megoltalmazzák. 3. Midőn az éjszaka elmúlt, és virradatkor valakik hírt adtak róla, hogy Maximinus már közel, távolról látszik a felvert por, és a tömeg kiáltozásának hangja hallatszik, Alexander ismét kilépve a síkra, és összehíva katonáit, kérte, harcoljanak érte, és mentsék meg azt, akit ők neveltek, s akinek tizennégy évi uralkodása alatt kiválóan éltek, és mindenkit részvétre és szánalomra indítva megparancsolta, hogy fegyverkezzenek fel, és kivonulva álljanak ellen. 4. A katonák először megígérték, nemsokára azonban visszakoztak, és nem akartak fegyvert fogni. Egyesek a praefectus praetoriót és Alexander bizalmasait keresték, hogy elpusztítsák, azzal az ürüggyel, hogy ők a lázadás okai. Mások az anyját hibáztatták azért, hogy Alexandert meggyűlölték, mivel kapzsi, és elzárja a pénzeket, kicsinyessége és az adakozásban való aggályoskodása miatt. 5. És valameddig várakoztak összevissza ilyesmiket kiabálva, de amikor Maximinus serege már látható volt, és az újoncok kiabálva hívták a katonákat, hogy hagyják ott a fukar némbert és az anyjának szolgáló, gyáva kölyköt, és csatlakozzanak a bátor és higgadt férfihoz, a bajtárshoz, aki mindig fegyverben és hadi szolgálatban töltötte idejét, a katonák meggyőzve otthagyták Alexandert, és átpártoltak Maximinushoz, és őt kiáltották ki mindannyian imperatornak. 6. Alexander [119] reszketve és csaknem ájultan tért vissza sátrába, és anyjára borulva, s amint mondják, siránkozva és vádolva, hogy miatta szenvedi ezt, bevárta gyilkosát. Maximinus, miután az egész sereg Augustusnak kiáltotta ki, egy tribunust küld és néhány centuriót, hogy öljék meg Alexandert meg az anyját, és mindenkit, aki ellenáll a vele levőknek. 7. Azok, megérkezvén, rárontottak a sátorra, és végeztek vele, anyjával és azokkal, akiket bizalmasainak és megbecsülésében állónak tartottak, kivéve azokat, akik kis időre el tudtak menekülni vagy rejtőzni, akiket nem sokkal később Maximinus összefogdosván mind megöletett. 8. Ez a vég érte hát el Alexandert és az anyját, aki tizennégy esztendeig uralkodott, ami az alattvalóihoz [való viszonyát illeti], feddhetetlenül és vértelenül: mert a gyilkosságoktól, kegyetlenségtől, meggondolatlanságtól idegenkedett, és az emberbaráti és jó cselekedetekre hajlott. Bizony, Alexander császársága nagyon jó hírnevű lehetett volna minden tekintetben, ha nem vetik szemére anyjának [hajlamát] a pénzsóvárságra és fukarságra. [120]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 68

VII. Könyv

1.1. Alexander tizennégy éves uralkodásáról, halálának mikéntjéről már beszámoltam. Maximinus, ahogy hatalomra lépett, nagy változásokat léptetett életbe a birodalom irányításában, kemény kézzel kormányzott, és a szelíd egyeduralmat nyers zsarnoksággá kísérelte meg átalakítani. Tudatában volt az iránta való ellenséges érzelmeknek, mivel elsőként töltött be egy ilyen, igen alacsony származású ember ilyen magas posztot. 2. Származásából fakadóan barbár természetű ember volt, családjához és fajtájához hasonló módon hajlamos a gyilkolásra, ezért úgy tartotta, hogy uralmát csak erőszakkal szilárdíthatja meg. Attól félt, hogy a senatus és alattvalói megvetik, mivel nem a jelen helyzetét, hanem alacsony származását nézik majd. Mindenki arról suttogott, és úgy ócsárolták, hogy korábban a thrák hegyekben pásztorkodott, majd hatalmas termete és ereje miatt egy helyi milíciába állt be katonának, és csak a szerencse révén keríthette kezébe a trónt. 3. Alexander híveit és a senatus választotta tanácsadóit nyomban szélnek eresztette. Egyeseket Rómába küldött, másokat pedig valamilyen más megbízatás ürügyén bocsátott el. Egyedül akart állni csapatai élén anélkül, hogy bárki jelen lehetne, aki magasabb származása tudatában veszélyt jelenthet rá. Egyedül aztán zavartalanul zsarnokoskodhatott, mivel környezetében nem akadt senki, aki iránt tiszteletet kellett volna tanúsítania. 4. Az Alexandert oly sok éven át szolgáló személyzetet szintén elküldte az udvarból. Legtöbbjüket összeesküvéssel gyanúsította meg, és kivégeztette, mivel tudta, hogy uruk halálát meggyászolták. Még erőszakosabbá és gyanakvóbbá vált egy állítólagos ellene szőtt összeesküvés miatt, amelyben több centuriója és a senatus is részt vett. 5. Egy Magnus nevű embert, aki patrícius és korábban consul volt, megvádolt, hogy csapatot gyűjt, és néhány katonát arra is rávett, hogy segítsék uralomra jutását. Azt mondták, a következő volt a terve: Maximinus hidat [121] verve akart a germánok ellen háborúba vonulni. 6. A hatalomra jutása után nyomban háborúzni kezdett, mivel termete, ereje és katonai tapasztalata alapján az volt a véleménye, hogy erre született, és tettekkel óhajtotta hírnevét és katonái ragaszkodását megnövelni. Így akarta azt is bebizonyítani, hogy tunyasága és háborús ügyekben mutatott gyávasága miatt jogosan végzett Alexanderrel. Állandóan edzette és gyakorlatoztatta katonáit, maga is mindig fegyverben volt, így buzdította a sereget. 7. Hidat verve szándékozott tehát átkelni a germánok földjére. Úgy mondták, hogy Magnus meggyőzte azokat a katonákat, akikre a híd őrizetét bízták, hogy rombolják le a hidat, miután Maximinus átkelt rajta. Így nem lévén lehetősége a visszatérésre, kiszolgáltatják a barbároknak. Az igen széles és mély folyón nem tud majd átkelni, miután a hidat lerombolták, és hajók sem állnak a rendelkezésére a folyó ellenség felőli oldalán. 8. Ez volt az összeesküvés terve, akár igaz, akár Maximinus maga találta ki. Nem könnyű az ügyet pontosan megítélni, mivel a bizonyítás elmaradt. Senkinek sem adatott lehetőség a tárgyalásra, védőbeszédre, ugyanis minden gyanúsítottat azonnal lefogtak, és kivégeztek. 9. Ezek után következett az osrhoenébeli íjászok lázadása, akiket nagyon bántott Alexander halála. A véletlen folytán bukkantak rá Quartinusra, aki Alexander consuli rangú tanácsadói közül való volt, és akit ezért Maximinus elbocsátott. Bár semmit sem tudott az összesküvésről, és vonakodott a felkínált tisztséget elfogadni, vezérükké választották, bíborba öltöztették, a tüzet is vitték előtte, és a többi, számára vészt hozó hatalmi jelvénnyel is felékesítették, és akarata ellenére uralkodónak kiáltották ki. 10. Egy éjjel, amint a sátrában aludt, egy társa, akit szövetségesének hitt, fondorlatosan megölte. Ez egy Macedo nevű ember volt, korábban az osrhoenébeliek parancsnoka, a pártütés vezetője, és látszólag később is Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 69

támogatta az ügyet. Bár semmi oka sem volt, hogy gyűlölje Quartinust, megölte, pedig maga kényszerítette a lázadásra. Úgy vélte, Maximinus hálás lesz, ha elviszi neki Quartinus fejét. 11. Ez ugyan örült a dolognak, mert úgy vélte, egy veszélyes ellenfelétől szabadult meg, az erősen bizakodó Macedót azonban, bár úgy hitte, nagy jutalomban részesül, kivégeztette. Azzal vádolta, hogy összeesküvés vezetője volt, megölte egy társát, akit akarata ellenére maga szervezett be, és barátját hűtlenül cserbenhagyta. 12. Mindezek [122] még könyörtelenebbé tették a már amúgy is kegyetlen Maximinust. Külsőleg is igen félelmetes ember volt, akkora nagydarab, hogy még egy görög birkózó vagy a legvitézebb barbár sem tudta volna vele könnyen felvenni a versenyt. 2.1. Miután ezeket az ügyeket elintézte, a germánok elleni harcra eltökélten, félelem nélkül átvezette egész hadseregét a hídon. Nagy csapatot, majdnem az egész római hadsereget magával vitte mór lándzsások, valamint osrhoenébeli és armeniai íjászok nagyszámú segédcsapatával, akik részint a birodalom alattvalói, részint szövetségesei voltak. Még parthusok is voltak a seregében, akiket részben felbéreltek, részben katonaszökevényként vagy hadifogolyként szolgáltak a rómaiaknak. 2. Ezt a nagy sereget korábban Alexander gyűjtötte össze, Maximinus csak gyarapította, és megedzette a háborúra. Úgy látszott, leginkább a lándzsások és az íjászok alkalmasak a germánok elleni háborúra, akik könnyen rátámadhatnak a mit sem sejtő ellenségre, majd ugyanígy vissza is vonulhatnak. 3. Maximinus ellenállásra nem találva mélyen behatolt az ellenséges területre, mivel a barbárok visszavonultak. Az egész vidéket elpusztította, a már beérett gabona legnagyobb részét és a falvakat felperzselte, majd szabad rablást engedélyezett. A tűz könnyen átterjedt a barbárok településeire és házaira. 4. Mivel kőben szegény a vidékük, és égetett tégla sem áll rendelkezésükre, ellenben hatalmas erdőségeik vannak, a germánok kivágott fákat helyeznek egymásra, összeillesztik őket, és így készítik el házaikat. Maximinus tehát messzire előrenyomult, majd az előbb elmondottakat cselekedte, a zsákmányt magával vitte, a hadseregnek adva azokat a nyájakat, amelyek útjukba akadtak. 5. A germánok a síkságról és a fában szegény területekről visszavonultak, erdős helyeken és mocsarak környékén rejtőztek el, hogy ott ütközzenek meg a rómaiakkal, és onnan intézzenek támadásokat ellenük. Itt a rengeteg megvédte őket az ellenség nyilaitól és dárdáitól, a mély mocsarak pedig veszélyesek voltak a környéket nem ismerő rómaiak számára, ők viszont, akik itt jól kiismerték magukat, a járhatatlannak feltűnő helyekre is könnyen eljutottak, még ha térdig süllyedtek is. 6. Jól tudtak úszni is, mivel a folyó volt számukra az egyetlen tisztálkodási lehetőség. Leginkább ilyen vidékeken történtek az összecsapások, s ezeket az uralkodó igen nagy bátorsággal vezette. Egy hatalmas kiterjedésű [123] mocsárba, amelybe a germánok visszavonultak, és a rómaiak vonakodtak üldözésükre kelni, maga ment be lovával elsőként, bárha a ló a szügyéig elsüllyedt, 7. majd lekaszabolta az ellenálló barbárokat. A katonái, miután elszégyellték magukat, mivel az értük küzdő uralkodót magára hagyták, követték Maximinust. Mindkét részről igen sokan estek el itt, sok római és az uralkodó vitézsége miatt csaknem az egész barbár sereg. Annyian, hogy a holttestekkel szinte megtelt a mocsár, a víz vérrel keveredett, és úgy látszott, mintha a gyalogság tengeri ütközetet vívott volna. 8. A csata és vitézsége hírét nemcsak levelek útján tudatta a senatusszal meg a néppel, hanem nagyméretű festményeket is felállíttatott a senatus épülete előtt, s ezek talapzatára felíratta az eseményeket, hogy a római nép ne csak hallja, hanem láthassa is a történteket. Ezeket később a többi megtiszteltetésével egyetemben eltávolíttatta senatus. Maximinus más ütközetekben is kitűnt személyes példamutató hősiességével, s ezért mindenütt elismerésben részesült. 9. A császár sok germán foglyot ejtett, gazdag zsákmányt szerzett, majd, mivel már a tél is beköszöntött, Pannoniába vonult téli szállásra; Sirmiumban, a legnagyobb ottani Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 70

városban lakott, és itt készült fel a tervezett tavaszi hadjáratára. Azzal fenyegetőzött ugyanis, s ezt el is tökélte magában, hogy leigázza és kiirtja a barbár germán törzseket egészen az Ókeanosig. 3.1. Ilyen sikeres volt a hadvezetése. Hadi vállalkozásai híressé is tették volna, ha uralkodása nem még félelmetesebb szövetségesei és a birodalom alattvalói számára. Mi volt a haszon a barbárok vesztén, ha még több ember esett áldozatul Rómában és a provinciákban? Mit használt a zsákmány és a hadifoglyok szerzése, ha a rómaiakat is kiforgatta tulajdonukból? 2. A feljelentőknek szabad teret engedett, sőt biztatást adott, hogy bárkit bevádolhassanak, ha tehetik, ássanak elő ősrégi ügyeket. Ezek mind kellően megalapozatlan ítéletek voltak. Bárkit idéztek is be feljelentés alapján a bíróságra, rövidesen biztos vesztesként, minden tulajdonából kiforgatva távozott. 3. Mindennapi eset volt, hogy egy tegnap még igen gazdag ember másnapra koldusbotrajutott. Olyan nagy volt a zsarnok mohósága, hogy a katonák ellátása ürügyén is állandóan támogatást követelt. A császár mindig hitelt adott a rágalmaknak, sem korra, sem rangra nem volt tekintettel. Jelentéktelen és alantas vádaskodások alapján sok olyan embert [124] tartóztatott le, akikre provinciák vezetése és legiók parancsnoksága volt bízva, volt consulokat, vagy akik valamilyen győzelem révén lettek híresek. 4. Megparancsolta, hogy kísérő szolga nélkül ültessék őket kocsira, és éjjel-nappal utazva vigyék őket Pannoniába, ahol éppen tartózkodott. A foglyokat sértegette, kínozta, végül száműzte vagy halálra ítélte őket. Ameddig ezt csak egyesek ellen követte el, és a sérelmek csak a saját embereit érintették, a városlakókat és a tartománybélieket nemigen érdekelte a dolog. 5. A köznépet nem foglalkoztatták azok az esetek, amelyek a vagyonosok hírében állókat érték, sőt egyes hitvány emberek még örültek is, mert irigyelték a gazdagokat. Miután Maximinus a legtöbb híres nemzetséget nyomorba döntötte, úgy érezte, ezek a jelentéktelen ügyek nem elégítik ki, ezért áttért a köztulajdon kifosztására. Minden közpénzt elkobzott, amit csak a gabonaellátásra, a nép megajándékozására, színházi játékok vagy ünnepek megrendezésére különítettek el. Templomi letéteket, szobrokat, héroszok fogadalmi ajándékait, középületek és városok egyéb ékességeit, amelyek anyaga pénzverésre alkalmas volt, mind beolvasztatta. 6. A fegyvertelen, harc nélküli ostrom látványa akkora bánatot okozott, hogy egyesek csapatosan szálltak szembe vele, őrizték a templomokat, és inkább az oltárok körül estek el, mintsem kifosztva lássák szülővárosukat. A városi és a tartományi lakosság ekkor fordult Maximinus ellen. A katonáknak sem tetszettek a történtek, hiszen családtagjaik és rokonaik keserűen szidalmazták őket, mondván, hogy Maximinus ezeket csak miattuk teszi. 4.1. Ezen ügyek után már jogosan lázadtak ellene. Bár mindenki ezért imádkozott, a megsértett isteneket hívták segítségül, uralkodása harmadik évének végéig semmi sem történt. Ekkor egy jelentéktelen ügy miatt - a zsarnokok veszte általában már csak ilyen elsőként a libyaiak ragadtak fegyvert. Ennek oka a következő volt: 2. Libya procuratora nagyon kemény kézzel kormányozta a tartományt, és igen súlyos ítéleteket hozott, vagyonokat kobzott el, azt akarván, hogy Maximinus jó véleménnyel legyen róla. O ugyanis olyan embereket választott ki, akikről tudta, hogy hozzá hasonlók. A kincstár vezetői is, bár magas rangú emberek voltak, ami korábban ritkán fordult elő, őt követték, mivel maguk is állandó veszélyben voltak, és kapzsiságát is ismerték. 3. A procurator tehát mindenkivel szemben [125] erőszakosan járt el, az ottani gazdag családok egyes ifjait elítélve kísérelt meg gyorsan pénzhez jutni, és családi vagyonukból ki akarta forgatni őket. Emiatt az ifjak nehezteltek rá, de azt ígérték, hogy az összeget befizetik, és háromnapos haladékot kértek. Összegyűltek, és mindenkit beszerveztek, akiről tudták, hogy sérelmet szenvedett, vagy annak bekövetkeztétől fél. Továbbá megparancsolták embereiknek, hogy jöjjenek éjjel vidékről a városba, s hozzanak fejszéket és dorongokat Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 71

magukkal. 4. Uraik parancsának engedelmeskedve még hajnal előtt összegyűltek a városban, ruháik alatt elrejtve a magukkal hozott, közelharcra alkalmas eszközöket. Nagy tömeg gyűlt össze, Libya ugyanis igen népes tartomány, lakosainak többsége földműves. 5. Hajnal múltán megjelentek az ifjak is, és meghagyták szolgáiknak, hogy kövessék őket. Azt is parancsba adták, hogy fogják a magukkal hozott fegyvereket, és keményen álljanak ellen, ha valaki rájuk támadna. 6. Ruhájuk redőiben tőröket rejtettek el, és fölmentek a procuratorhoz, mintha a büntetés befizetéséről készülnének tárgyalni. A mit sem sejtő férfira hirtelen rárontottak, és leszúrták. Testőrei kivonták kardjukat hüvelyéből, hogy bosszút álljanak, de a parasztok uraik védelmében előrontottak, a dorongokat és fejszéket használva könnyen lekaszabolták az ellenálló katonákat. 5.1. Miután így alakultak a dolgok, az ifjak helyzetüket megvizsgálva arra a következtetésre jutottak, csak egy kiút van számukra, ha eddigi merészségüket még nagyobbal tetézik, a provincia proconsuli helytartóját is vállalkozásuk részesévé teszik, s az egész lakosságot ráveszik a lázadásra, mivel tudták, hogy régóta gyűlölik Maximinust, de félelmük visszatartotta őket. 2. A sokasággal együtt már déltájban a helytartó, a proconsul házához vonultak. Utóbbi egy Gordianus nevű, nyolcvan év körüli öregember volt, sorsolás útján jutott neki ez a provincia, korábban már sok tartományt vezetett, és más, fontos megbízatásokat is betöltött. Úgy gondolták, a hatalmat örömmel veszi majd, mivel megszerzése méltó befejezése volna eddigi életének. A senatus és a római nép örömmel fogadja őt, mint aki jó származású, és több, hatalommal járó tisztséget betöltvén jutott el idáig. 3. Aznap Gordianus éppen az otthonában tartózkodott, hogy pihenjen egy keveset. Az ifjak a tömeg kíséretében, kivont karddal a kezükben, erőszakosan félreállították az udvari szolgákat, majd berohantak, és [126] rátalálták az ágyán heverő Gordianusra. Közrefogták, bíbor köpenyt adtak rá, és a császári címekkel ellátva uralkodónak kiáltották ki. 4. A váratlan eseménytől döbbenten Gordianus először azt hitte, hogy ez csak cselvetés ellene. Az ágyról felugorva arra kérte őket, kíméljek meg az életét egy ellenük mit sem vétő öregembernek, aki uralkodójához mindig is hű maradt. Ijedtében Gordianus nem fogta fel, mi is történik körülötte. Az egyik ifjú, aki származását és beszédkészségét illetően kimagaslott a többiek közül, csöndet parancsolt, majd kivont karddal jobbjában így szólt Gordianushoz: 5. „Két halálos veszéllyel állsz szemközt, az első bekövetkezte nyilvánvaló, a másik a szerencse forgandósága miatt még kétséges. Ma választanod kell, vagy a mi oldalunkra állsz, és bízol vállalkozásunk sikerében, ahogy mi is tesszük, vagy még ma a halál fia vagy. Ha az elsőt választod, több ok is jó reményekre jogosít fel. Ilyen a Maximinus iránti általános gyűlölet, a vágy a durva zsarnok megbuktatására, a korábbi tetteiden alapuló hírneved, közkedveltséged a senatus és a római nép körében és személyes méltóságod. 6. Ha azonban ellenállsz, s nem tartasz velünk, még ma meghalsz. Erre mi is készek vagyunk, ha szükséges, de előbb téged ölünk meg. Reménytelenségünkben nem maradt más kiút számunkra. A zsarnok szolgája már halott, megkapta azt, ami hamis ítéletei miatt kijárt neki, mi magunk öltük meg. Ha csatlakozol hozzánk, és társunk leszel a veszélyekben, a császári cím lesz a jutalmad, nekünk pedig az, hogy ezért jutalomban és nem büntetésben részesülünk." 7. Az ifjú szavainak végét azonban a tömeg nem tudta kivárni, a hír elterjedtére ugyanis hatalmas sokaság gyülekezett össze, és Gordianust kikiáltotta Augustusnak Bár ezt öregségére hivatkozva először visszautasította, de amúgy is becsvágyó volt, s végül örömmel elvállalta a feladatot. Inkább a későbbi, mint a jelen veszélyt választotta, s úgy gondolta, ilyen öregen nem is olyan félelmetes számára, hogy ha szükséges, uralkodóként haljon meg. 8. Libya teljes lakossága fellázadt, Maximinus szobrait nyomban ledöntötték, és Gordianus arcképeivel díszítették fel a várost. Nevéhez magukról hozzátették még az Africanus jelzőt is. Így hívják ugyanis latinul a déli Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 72

libyaiakat. 6.1. Gordianus néhány napig Thysdrusban maradt, ahol ezek az események történtek, és már a császári címet viselte, s úgy is öltözött. [127] Innen aztán Carthagóba ment, amely olyan nagy és népes város volt, hogy úgy érezhette magát, mintha Rómában volna. A város ugyanis gazdagságában, lakosai számában csak Rómától marad el, és az egyiptomi Alexandriával vetélkedik a második helyért. 2. Császári udvartartás vette körül, az itt állomásozó katonák és a legmagasabb ifjak mint a Róma városi császári testőrség vonultak előtte. A fascest, azaz a vesszőnyalábokat pedig babérral díszítették, mert ez különbözteti meg az uralkodóét a magánemberétől, a tüzet is menetben vitték előtte, úgyhogy kis ideig úgy látszott, mintha Carthago városa Róma tökéletes mása lenne. 3. Gordianus pedig leveleket küldött azoknak, akiket Róma első embereinek vélt, a senatus legbefolyásosabb tagjainak, akik közül többen is barátai vagy rokonai voltak. Levelet intézett továbbá a római néphez és senatushoz, amelyben értesítette őket a libyaiak döntéséről, Maximinust kegyetlenséggel vádolta, mert tudta, hogy emiatt felettébb gyűlölik. 4. Megígérte továbbá, hogy uralma nyugodt lesz, a besúgókat száműzni fogja, a jogtalanul elítéltek számára biztosítja az újratárgyalás lehetőségét, a száműzötteket pedig hazaengedi. A katonáknak és a népnek pedig olyan adományokat ígért, mint más korábban soha. Előbb azonban arról gondoskodott, hogy a Róma városi csapatok főparancsnokát eltegye láb alól. Tudta erről a Vitalianus nevű emberről, hogy sok kegyetlen tettet követett el, Maximinusszal igen jó barátságban van, és életét is kész érte feláldozni. 5. Gordianus úgy vélte, hogy Vitalianus keményen ellenáll majd, és a tőle való félelmében senki sem fog mellé állni. Elküldte hát tartományi quaestorát, egy erős és bátor ifjút, aki lelkesen vállalta a veszélyes feladatot, néhány századost és katonát is adott mellé, akiknek egy összefűzött írótáblán lepecsételt levelet adott, olyat, amilyeneken a császárok titkos üzeneteit szokták vinni. 6. Meghagyta nekik, hogy még hajnal előtt menjenek el Vitalianushoz, aki olyankor még egyedül tartózkodik. Ha pedig már elment a törvényszéki kis szobájába, ahol egyedül szokta azon titkos ügyeket kivizsgálni, amelyek szerinte a császár biztonságára vonatkoznak, ott mondják el neki, hogy bizalmas üzenetet hoztak Maximinustól, és maga küldte őket ide a biztonságára vonatkozó ügyben. 7. Azt is mondaniuk kellett, hogy a császár maga is beszélni kíván vele, hogy személyesen adja át parancsait. Amíg az a pecséteket vizsgálgatja, tegyenek úgy, [128] mintha mondani készülnének valamit, közben a ruhájuk alá rejtett kardokkal öljék meg őt. Minden úgy is történt, ahogy megparancsolta. Még éjszaka volt, amikor odaértek, ilyen korán szokott ugyanis hazulról elmenni, de még otthon találták. 8. Kevés ember volt csak vele, akik még nem keltek fel, vagy már hajnalban elmentek a szokásos reggeli köszöntésekre. Minden nyugalmas volt, csak néhányan álltak az ajtaja előtt, a levelet felmutatva könnyen elérték, hogy fogadja őket. Átadták neki a levelet, és miközben a pecséteket nézegette, kihúzták kardjukat, és leszúrták, majd karddal a kézben kirohantak. 9. Az ottaniak megrémülve utat engedtek nekik, mivel úgy gondolták, Maximinus parancsa szerint járnak el. Gyakran ugyanis még az is így járt, akit a legjobb barátjának hittek. Leszaladtak a Szent Úton, és nyilvánosan átadták Gordianus Róma népéhez intézett levelét. A consuloknak és a többieknek szóló leveleket is eljuttatták a címzettekhez. Azt a hírt is elterjesztették, hogy Maximinus is meghalt. 7.1. Amint ennek híre ment, a nép izgatottan fel-alá futkosott, mivel a csőcselék mindig hajlamos a forrongásra, Róma lakossága pedig az ide áradó emberek sokasága miatt igen nagy és sokszínű, ezért gyakran és könnyen változtatja véleményét. 2. Maximinus szobrait és képmásait ledöntötték, most szabadon kimutathatták a korábban félelmükben eltitkolt gyűlöletet. A senatus is összeült, mielőtt pontos értesüléseket Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 73

szerzett volna Maximinus sorsáról, és bízva a jövőben, Gordianust fiával együtt császárnak kiáltották ki, míg Maximinust megfosztották címeitől. 3. A besúgók és a vádlók vagy elmenkültek, vagy az általuk elítéltek ölték meg őket, a bírósági procuratorokat és esküdteket, akik a császár kegyetlenségének végrehajtói voltak, elfogták, és a csatornákba hajították. Sok ártatlan ember halt meg ekkor, uzsorások, peres ügyekben ellenfelek, régi haragosok. Váratlanul törtek be otthonaikba, mint besúgókat megvádolták, kifosztották és megölték őket. 4. A félelem nélküli béke és szabadság ürügyén polgárháborús események történtek; amikor Sabinus, a praefectus urbi, egy sokat látott, consulságot is viselt ember, meg akarta ezt akadályozni, doronggal fejbe verték, és meghalt. Ilyen volt a nép hangulata, a senatus pedig, ha már egyszer vállalta a kockázatot, Maximinustól való féltében mindent megkísérelt, hogy a [129] tartományokat is fellázítsa. 5. Minden helytartóhoz senatorokat és magas rangú lovagokat küldtek követségbe, hogy a római nép és a senatus döntését levelek útján mindenkivel tudassák, s hogy arra biztassák a helytartókat, álljanak azok oldalára, akik a haza és a senatus javára törekszenek. A tartományi lakosság maradjon hű a római néphez, aki már régóta uralkodik felettük, és akiknek ősidők óta szövetségesei és alattvalói. 6. A legtöbb helyen kedvezően fogadták a követeket, és a tartományi lakosság a zsarnokság iránti gyűlöletében is könnyen fellázadt Maximinus ellen. A Maximinust támogató hivatalnokokat megölték, és csatlakoztak Róma városának lakosságához. A tartományok egy kis része azonban vagy megölte a hozzájuk érkező követeket, vagy őrizet alatt a császárhoz küldte, akiket aztán Maximinus kegyetlenül megbüntetett. 8.1. Amint Maximinus értesült a Rómában történtekről, bár elkomorult, hiszen igen nehéz helyzetbe került, úgy tett, mintha a hírek nem is lennének olyan életbevágóak. Egy-két napon keresztül tétlen maradt, csak a tanácsadóival beszélte meg a teendőket. 2. A vele lévő sereg és a nép is pontosan tudta azonban, mi történt. A haragjában mindenki igen izgatott lett, ahogy az az ilyen fontos események idején szokás. Tudatlanságot színlelve senki sem szólt egy szót sem. Maximinus annyira félt, hogy mindenről tudni akart, nemcsak az emberek szavait, de még a szempillantásukat is felügyelet alatt tartotta. 3. Összehívta seregét a várossal szemközti mezőre, a harmadik napon kijött a főhadiszállásról, fölment az emelvényre, és felolvasta a magával hozott beszédet, amelyet a barátai fogalmaztak meg számára ilyenféleképpen: 4. „Tudom, furcsának és hihetetlennek találjátok majd, amit mondok, pedig szerintem nem is meglepő, hanem inkább mulatságos és nevetséges. Nem a germánok fogtak fegyvert ellenetek, akiket már annyiszor legyőztetek, nem is a szarmaták, akik minduntalan békekötésért esdekelnek. A perzsák, akik nem is oly régen lerohanták Mesopotamia provinciát, most nyugton vannak, megelégszenek saját területeikkel, mert vitézségetek híre féken tartja őket. Megtapasztalhatták már az én hadvezéri tehetségemet is, amikor az ottani folyópartokon állomásozó legiók parancsnoka voltam. 5. Ellenben az a helyzet - talán még említenem is nevetséges -, hogy a karthágóiaknak elment az eszük, és rávettek vagy talán [130] rákényszerítettek egy nyomorult, aggkori elmegyengeségben szenvedő vénembert, [hogy belemenjen ebbe a kutyakomédiába], és együtt császárt játszanak, mint valami ünnepi felvonuláson. Miféle seregben bíznak azok, akik szerint egy uralkodó szolgálatára elegendőek a lictorok? Milyenek a fegyvereik, amikor csak olyan dárdáik vannak, amelyeket állatküzdelmek során a gladiátorok használnak? Nincs harci gyakorlatuk, csak a tánckarban, a gúnybeszédekben és a ritmikus táncokban jártasak! 6. Senki se zavarodjon össze a római események hírére! Vitalianust csak csellel lepték és ölték meg, nagyon is jól ismeritek a római nép állhatatlanságát, és a csak kiabálásig terjedő merészségét. Ha csupán két-három katonát is meglátnak, egymást lökdösve és taposva menekülnek, és mivel sem törődve a maguk bőrét mentik majd. 7. Ha valamilyen Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 74

senatusi döntésről tudomást szereznétek is, ne csodálkozzatok, hogy a megfontoltságunk terhes számukra, és jobban becsülik a hozzájuk hasonló, féktelen életvitelű embereket. A férfias és tiszteletre méltó cselekedeteket megfélemlítésnek nevezik, a szabados és kicsapongó életvitelt pedig szelídként örömmel fogadják. Ezért ellenségesek az én szigorú és rendezett uralmammal szemben, ezért örültek Gordianus nevének hallatán, jól ismeritek botrányos életmódját. 8. Hát ellenük fogtok ti hadat viselni, ha ugyan ezt egyáltalán háborúnak lehet nevezni. Azt hiszem azonban, és velem együtt a többség, úgyszólván mindenki úgy véli: érjünk csak oda Italiába, a lakosok olajágakat és gyermekeiket felénk tartva, kegyelemért esdekelve, önként borulnak a lábunk elé, miközben a többiek hitvány módon elmenekülnek. Így azután minden vagyonukkal szabadon rendelkezem, hogy nektek adhassam, ti pedig háborítatlanul élvezhetitek majd a kapott javakat." 9. Ilyenféle beszédet tartott Maximinus. Többször is a római népet meg a senatust gyalázta, vad arckifejezéssel rázta az öklét, mintha csak az ő jelenlétükben dühöngene, majd nyilvánosan bejelentette az Italia elleni hadjáratot. Óriási adományt osztott a katonáknak, egyetlen napot engedélyezett csak az indulásig, majd jószerével az egész római sereg élén elindult. 10. Nagyszámú germán segédcsapat is követte. Ezeket előzőleg vagy fegyverrel hódította meg, vagy tárgyalás útján nyerte el barátságukat, és szövetségesként vitte őket magával. Jól felszerelt serege volt, sok hadi gép állt rendelkezésre, mindaz, amit máskor is [131] magával vitt, amikor a barbárok ellen hadjáratra indult. Ő maga lassította a vonulást azzal, hogy közben mindenünnen szekereket és élelmet gyűjtött össze. 11. Minthogy Italiába indulása túl gyors volt, nem a szokásos szervezett begyűjtéssel, hanem sebtében kirótt beszolgáltatásokból szedte össze azt, amire seregének szüksége volt. Azt gondolta, a legjobb, ha a pannoniai legiókat küldi előhadnak. Bennük különösen bízott, mert ők kiáltották ki elsőnek császárrá, és ígéretet is tettek, hogy érte önként kockáztatják az életüket. Parancsot adott hát, hogy ezek a katonák haladjanak a derékhad előtt, s még a többiek érkezte előtt foglalják el Italia stratégiailag fontos vidékeit. 9.1. Ahogy Maximinus serege útnak indult, Carthagóban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy remélték. Capellianus Mauretania római uralom alatt álló részének, Numidiának a helytartója volt. Ezt a tartományt a környező barbár mórok sokasága miatt erős helyőrséggel látták el, hogy távol tartsák a rablóhadjáratoktól. 2. Emiatt nem jelentéktelen haderő állt a parancsnoksága alatt. Gordianus egy régi jogvitájuk miatt már régóta ellenséges viszonyban állt Capellianusszal. Amint trónra lépett, elküldte utódját, és megparancsolta, hagyja el a provinciát. 3. Capellianus haragra gyúlva hű maradt Maximinushoz, aki őt ide kinevezte. Összehíva az egész sereget, őket is rávette, hogy tartsanak ki Maximinusra tett esküjük mellett. Ezután Carthago ellen indult, amely igen nagy és népes város volt. A helytartó bővelkedett erős, fiatal férfiakban jói fel is voltak szerelve. A barbárokkal folytatott mindennapos küzdelmekben háborús tapasztalatot is szereztek, ezért a harcra is készen álltak. 4. Ahogy az ellenség közeledtének híre eljutott Gordianushoz, pánikba esett, a városbeliek pedig összezavarodtak. Úgy gondolták, a túlerő, nem pedig a katonai fegyelem biztosítja a győzelmet. Mindannyian kivonultak, hogy Capellianusszal megütközzenek. Ahogy egyesek mondják, az idősebb Gordianus ezzel egy időben, minden reményéről lemondva, felakasztotta magát, mivel ismerte Maximinus haderejét, és úgy látta, a libyaiak nem lesznek egyenlő ellenfelek. 5. Halálát eltitkolták, és fiát választották a sokaság vezetőjéül. Az összecsapásban a carthagóiak, bár többen voltak, de fegyelmezetlenek, harci tapasztalattal sem rendelkeztek, mivel békében nőttek fel, állandóan [132] ünnepségeken vettek részt, lakomákon időztek, kezükben szinte soha nem volt fegyver. 6. Otthonról mindegyikük csak kardot, fejszét és vadászgerelyt hozott magával. Minden kezük ügyébe kerülő bőrt levágtak, fákat Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 75

fűrészeltek le egy régi séma alapján - ki-ki, ahogy tudta -, és pajzsokat készítettek belőlük. A numidák azonban nagyon jó lándzsások, íjászok és igen jó lovasok voltak, és kantár nélkül, pusztán a lovaglópálcával irányították lovaikat. 7. Könnyen megfutamították a carthagóiakat, akik a rohamot nem tudván állni, fegyvereiket eldobálva elmenekültek. Az egymást lökdöső és taposó sokaság több embert ölt meg, mint ellenfeleik. Ott veszett Gordianus fia és kísérete, ráadásul a halottak sokasága miatt eltemetni sem lehetett őket, hiszen még az ifjú Gordianus holttestét sem találták meg. 8. A menekülők, amint visszaértek Carthagóba, szétszóródtak az igen nagy és népes városban, amerre csak tudtak, és elrejtőztek. A sokaságból azonban csak kevesen úszták meg ép bőrrel a dolgot. A kapuknál nagy tömeg torlódott össze, ahogy mindenki befelé igyekezett. A rájuk támadó lándzsások és gyalogság itt mészárolta le őket. 9. Asszonyaik és gyermekeik városszerte nagy siránkozásban törtek ki, akik szeme láttára vesztek oda szeretteik. Mások azt mondják, Gordianus öregsége miatt maradt otthon. Ahogy eljutott hozzá a hír, hogy Capellianus betört a városba, teljesen kétségbe esett, mintha aludni akarna, bement a hálószobájába, és saját övével akasztotta fel magát. 10. Ilyen volt Gordianus halála; korábbi élete szerencsés volt, és császárként hunyt el. Ahogy Capellianus a városba ért, annak minden vezetőjét kivégeztette, akik a harcból megmenekültek. Kifosztotta továbbá a templomokat, s a magán- és közvagyonokat sem kímélte. 11. Azon városokat is megtámadta, amelyek Maximinus szobrait ledöntötték, vezetőiket megölte, a köznépet menekülésre kényszerítette. Katonáinak megengedte, hogy a földjeiket és a falvaikat kifosszák és felperzseljék. Azt színlelte, hogy csak a Maximinus ellen vétkezőket bünteti meg, de titokban a katonák jóindulatát akarta megszerezni, ha Maximinusszal történne valami, csapatai hűségét bírva maga léphessen a helyébe. Ezek az események történtek tehát Libyában. 10.1. Ahogy az öreg uralkodó halálhíre eljutott Rómába, nagy zavar és tanácstalanság lett úrrá a népen, de leginkább a senatuson, merthogy az a Gordianus, akiben bíztak, nincs többé. Tudták azt is [133] [....] Maximinus senkit sem fog megkímélni. Természeténél fogva is ellenségesen viselkedett velük szemben, most pedig, miután ellenségükké nyilvánították, joggal gyűlöli őket. 2. Úgy döntöttek, hogy összeülnek, megvitatják a teendőket, ha már egyszer vállalták a veszélyt, a háborút kell választaniuk, és maguk közül keresnek új császárokat, akik között a hatalmat megoszthatják, nehogy valakinek az egyeduralma megint zsarnoksággá fajulhasson. Nem a szokásos módon, a senatus épületében gyűltek össze, hanem a Capitoliumi Iuppiter templomában, akit a rómaiak a fellegvárban tisztelnek. 3. Bezárkóztak a szentély belsejébe, hogy döntésüknek Iuppiter legyen a tanúja. Kiválasztották a korban és méltóságban megfelelő személyeket, és szavaztak róluk. Bár másokra is jutott szavazat, a többség véleménye alapján Maximust és Balbinust választották császárrá. 4. Maximus korábban gyakran töltött be katonai parancsnoki funkciót, majd a város praefectusa lett, hatalmát erőszak nélkül gyakorolta, a közvélemény szerint bölcs, találékony és józan életű volt. Balbinus patriciusi származású volt, kétszeres consul, helytartósága sem adott panaszra okot, természetére nézve egyszerűbb ember. 5. A szavazás után császárrá kiáltották ki őket, és senatusi határozattal a császári kiváltságokat is biztosították számukra. Miközben ezek történtek a Capitoliumon, a nép, akár Gordianus hívei és rokonai vették rá őket, akár mert már hallották a hírt, a templom kapuinál gyülekezett. A sokaság ellepte a Capitoliumra vezető utat, köveket és dorongokat vittek magukkal, hogy így fejezzék ki ellenvéleményüket a senatus választottjaival szemben. Leginkább Maximus személyével nem értettek egyet, 6. aki kemény kézzel irányította a várost, és szigorúan viselkedett a hitványakkal és ingatagokkal szemben. Ezért tőle féltükben hangosan átkozták, és azzal fenyegetőztek, hogy megölik őket. Azt követelték, hogy Gordianus nemzetségéből válasszanak Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 76

uralkodót, és az uralkodó név és cím maradjon az ő házában. 7. Balbinus és Maximus fegyveres lovagi rangú ifjak kíséretében, akik már régebben katonaként szolgáltak, de Rómában tartózkodtak, megpróbáltak erőszakkal kitörni a Capitoliumról. Kövek és fadarabok hajigálása ezt azonban megakadályozta, végül valaki tanácsára csellel csapták be a tömeget. Gordianus lányának volt egy kisfia, aki nagyapja nevét viselte. 8. Az uralkodók elküldtek néhány embert azzal a [134] paranccsal, hogy hozzák oda a gyermeket. Ezt éppen játék közben találták otthon, vállukra emelték, majd a tömeg közepén felmutatták nekik, és azt mondták, ez Gordianus unokája, és ugyanúgy is hívják. Aztán a nép éljenzése és virágözöne közepette felvitték a Capitoliumra. 9. Ahogy a senatus Caesarrá nevezte ki őt, mivel életkora miatt az uralkodásra még alkalmatlan volt, a nép haragja alábbhagyott, ők pedig szabadon a császári palotába mehettek. 11.1. Ugyanekkor nagy csapás érte Róma városát, aminek oka két senatori rangú ember túlzott vakmerősége volt. A senatus épülete előtt nagy tömeg gyűlt össze, hogy megtudják a történteket. 2. Azok a katonák, akiket Maximinus hagyott hátra a városi táborban, mivel már közel voltak a leszereléshez, és életkoruk miatt otthon maradhattak, meghallván az eseményeket, a senatus épületének ajtajáig mentek, hogy megtudják, miről is van szó. Nem volt náluk fegyver sem, egyszerű ruhát és katonai köpenyt viselve belevegyültek a tömegbe. 3. Amíg a többiek a bejárat előtt maradtak, két-három kíváncsibb katona a tanácskozókat hallani akarván belépett az épületbe, még Victoria oltáránál is beljebb merészkedtek. Egy Gallicanus nevű carthagói senator, aki nemrég consulságot is viselt, és egy Maecenas nevű praetor ruhájuk alá rejtett tőreikkel a mit sem sejtő, kezüket köpenyük alatt tartó katonákra rontott, és szíven szúrták őket. 4. Akkortájt a zavaros viszonyok miatt mindenki, ki nyíltan, ki titkoltan, tőrt hordott magával, mondván, ezzel csak magukat védik a váratlanul rájuk törő ellenséggel szemben. A katonákat olyan váratlanul szúrták le, hogy védekezni sem tudtak, és az oltár előtt holtan estek össze. 5. A többi katona ezt látva, bajtársaik sorsától lesújtva és a tömegtől megijedve, mivel fegyvertelen volt, elmenekült. Gallicanus a senatus épületéből kirohant a tömegbe, felmutatta tőrét és véres kezét, és megparancsolta, hogy a senatus és a nép ellenségeit üldözzék és öljék meg, mivel ők Maximinus hívei és szövetségesei. 6. A népet igen könnyen meggyőzte, Gallicanust megéljenezték, majd minden erejükkel üldözték a katonákat, és kövekkel hajigálták őket. Azok pedig gyorsan, bár többen is megsebesültek, visszamenekültek a táborba, bezárták a kapukat, felfegyverkeztek, és felálltak a falak őrizetére. Gallicanus túl messzire merészkedett, vakmerősége polgárháborút és nagy károkat okozott a városnak. 7. Rábírta a tömeget, hogy törjék [135] fel a városi fegyverraktárakat, bár az ottani fegyverek inkább voltak díszfelvonulásra, mint valódi harcra alkalmasak, testét pedig ki-ki azzal védje, amivel csak tudja. Kinyitotta a gladiátorok kaszárnyáit is, elővezette őket, és mindegyiküket felfegyverezte. Ami fegyver csak otthonaikban, műhelyeikben akadt, dárda, kard, fejsze, azt mind előszedték 8. A feldühödött tömeg pedig minden harcra fogható eszközt fegyverré alakított át. Aztán összegyűltek, a táborhoz vonultak, és megrohamozták a kapukat és a falakat. A katonák harci tapasztalatukra támaszkodva, a mellvédek és pajzsok védelmében, lándzsákkal és nyilakkal távol tartották őket a falaktól. 9. A nép kifáradt, a gladiátorok megsebesültek és az este is közeledett már, ezért vissza akartak vonulni. A katonák, látván, hogy megfordulnak, hátukat mutatják nekik, és kellő figyelem nélkül vonulnak el, mivel azt hiszik, hogy ilyen kevesen nem mernek rátámadni ekkora tömegre, hirtelen kinyitották a kapukat, és hátbatámadták őket. A gladiátorokat legyilkolták, a nép nagy része pedig egymást taposta halálra. Egy darabig üldözték őket, aztán visszatértek, és a falakon belül maradtak. 12.1. Ettől a nép és a senatus még nagyobb haragra gerjedt. Katonai vezetőket Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 77

választottak, Italia-szerte sorozást rendeltek el. Az egész ifjúság összegyűlt, és találomra összeszedett, közelharcra alkalmas fegyverekkel szerelkeztek fel. Legnagyobb részüket Maximus a Maximinus elleni háborúba vezette. A kisebbik részük ott maradt a város védelmére. 2. Többször is rohamot intéztek a tábor ellen, ám eredménytelenül, mivel a katonák felülről továbbra is sikeresen védekeztek sőt az ostromlóknak vissza kellett vonulni, ahogy eltalálták vagy megsebesítették őket. Balbinus otthon maradva rendeletet bocsátott ki: a népet nyugalomra intette, a katonáknak amnesztiát ígért, és minden vétséget elengedett. 3. Ennek azonban egyik oldal sem engedelmeskedett, sőt napról napra nőttek a veszteségek. A nép azért neheztelt, mert ily kevesen gúnyt űzhetnek belőlük, a katonák szerint pedig a rómaiak ugyanúgy bánnak velük, mint a barbárok Végül, mivel az ostrom nem járt eredménnyel, a hadvezérek úgy döntöttek hogy elvágják a táborba vezető vízvezetékeket, és vízhiánnyal kényszerítik megadásra őket. 4. Támadás közben az összes vezetéket új mederbe térítették, a táborba vezetőket pedig eldugaszolták. A veszélyt látva a katonákon tanácstalanság lett úrrá, kinyitották a kapukat [136] és kitörtek. Kemény csata kezdődött, a nép menekülni kezdett, a katonák pedig messzire üldözték őket. 5. Mivel a tömeg közelharcban nem tudta velük felvenni a versenyt, felmásztak a házak tetejére, hogy onnan tetőcserepekkel, kövekkel és más cserépdarabokkal hajigálják őket. Így sok katona is elesett, helyismeret hiányában ugyanis nem mertek utánuk felmászni, a házak és a műhelyek ajtait pedig eltorlaszolták. Ekkor meggyújtották a házak kiálló farészeit, városszerte ugyanis sok ilyen épület volt. 6. Azok sűrűsége, valamint a faszerkezetek érintkezése miatt a tűz könnyen elpusztíthatta a város igen nagy részét. Sok gazdag szegényedett el ekkor, hatalmas vagyonokat vesztettek el, amelyek részben bevételeiken, részben az értéktárgyaik pazar kivitelén alapultak. 7. Sok ember azért veszett oda, mert nem tudtak elmenekülni, mivel a tűz a kijáratokat is elzárta. Sok gazdagot ugyanakkor kiraboltak, merthogy fosztogatás céljából gonosztevők és alacsonyabb néprétegekhez tartozók vegyültek a katonák közé. A tűz szinte városnyi nagyságú területeket pusztított el. 8. Rómában tehát ez volt a helyzet. Maximinus közben elért Italia határához, az ottani oltárokon áldozatot mutatott be, és megkezdte Italia megszállását. Megparancsolta, hogy az egész sereg riadókészültségben és harci alakzatban vonuljon előre. 9. Ebben a könyvben előadtuk a libyai felkelés és a római polgárháború történetét, a Maximinusszal történt eseményeket, megérkezését Italiába. Az ezt követőkről már a következő könyvben számolunk be. [137]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 78

VIII. Könyv

1.1. Maximinus Gordianus halála utáni cselekedeteit és Italiába érkezését az előző könyvben már megírtam a lybiai lázadással, valamint a testőrök és a római nép között támadt viszállyal együtt. Amikor Maximinus a határra érkezett, felderítőket küldött ki, hogy nézzenek utána, nem állnak-e katonák lesben a vízmosásokban és a sűrű erdőségekben. 2. A császár maga vezette le seregét a síkságra. A legiókat inkább szélesen elnyúló, mint tömött sorokból álló négyszög formában állította föl, hogy széltében az egész síkságot betöltsék. Minden utánpótlást szállító fogatot, málhás állatokat, szekereket a négyszög belsejében helyezett el, majd a hátvédek között következett ő maga a testőreivel együtt. 3. Mindkét oldalon vértes lovascsapatok, mauretaniai dárdások, keleti íjászok vonultak. A császár nagyszámú szövetséges germán lovascsapatot is hozott magával, ezeket az előhadba osztotta be, hogy felfogják az ellenség első rohamát, minthogy a csata megkezdésére elszántak és eléggé vakmerőek voltak, kockázatos vállalkozás esetén pedig - barbárok lévén - nem féltették őket. 4. Amikor a síkságon a csapatok rendben és fegyelmezetten áthaladtak, elértek Italia első városához, amit az ottaniak Emonának hívtak. Emona fennsíkon fekszik, az Alpok lábánál. Az odáig hatoló előőrsök és felderítők jelentették Maximinusnak, hogy a várost kiürítették A lakosság elmenekült, előzőleg fölgyújtva a házak és a templomok ajtait. Ami csak a városban és a földeken volt, mindent elszállítottak vagy fölégettek, így nem maradt eleség sem az emberek, sem az igásállatok számára. 5. Maximinus örömét lelte ezeknek az italicusoknak hirtelen menekülésében, mert ebből arra következtetett, hogy majd egész Italia népe ugyanezt teszi, meg sem várva az ő érkezését. A hadseregnek azonban nem tetszett, hogy mindjárt a hadjárat elején éheznie kell. Egy éjszakát Emonában töltöttek: a sereg egy [139] része az ajtótlan és csupasz házakban, más része a mezőkön, majd napkeltekor elindultak az Alpok felé. Az Alpok igen hosszú hegylánc, amelyet a természet emelt védőfalul Italia számára. A felhők fölé magasodva hosszan elnyúlik, és körülveszi Italiát nyugaton a Tyrrhén-tengerig, keleten az Ion-öbölig. 6. A hegyeket bozótos sűrű erdőségek borítják, és a hágók igen keskenyek a tátongó mélységbe vesző szakadékok és a kiszögellő sziklatömbök miatt. Ezeket a szorosokat emberkéz alkotta: a régi italicusok vágták nehéz munkával. A sereg csak félve vonult keresztül a hágókon, mert felkészültek rá, hogy átkelésük megakadályozására megszállták a magaslatokat, a szorosokat pedig eltorlaszolták. Mivel a terepviszonyokat helyesen ítélték meg, feltételezésük és félelmük megalapozott volt. 2.1. Mivel nem találtak ellenállásra, az Alpokon akadálytalanul keltek át. Amint a sík vidékre értek, föllélegeztek és hálaadó énekekre zendítettek. Maximinus azt remélte, hogy mindenki az ő pártjára áll majd. Reményét arra alapozta, hogy az italicusok még a nehéz terepben sem bíztak, holott a hágóknál elbújhattak és így megmenekülhettek volna, vagy pedig lesből cselt vethettek és a magaslatokról fölülről támadhattak volna. 2. A sereg már a síkságon vonult, amikor a felderítők jelentették, hogy Aquileia, Italia egyik legnagyobb városa bezárta előttük kapuit. Bár az előreküldött pannoniai legiók keményen vívták a falakat, gyakran rohamozták, de semmit sem értek el, sőt mivel kövek, dárdák és nyílzápor zúdult rájuk, felhagytak az ostrommal, és elvonultak a falak alól. Maximinus megharagudott a pannoniai hadvezérekre, mert úgy vélte, hanyagul vezették az ostromot. Ő maga sietett hát oda seregével abban a reményben, hogy könnyűszerrel elfoglalja a várost. 3. Aquileiának mint nagyvárosnak azelőtt is igen sok lakosa volt. Tengerparti fekvése miatt, az összes illyricumi provinciával a háta mögött, Italia fontos Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 79

kereskedelmi központja lett. Ennélfogva alkalmas volt arra, hogy a beljebb fekvő vidékekről utakon, folyókon odahordott terményeket tengeri kereskedőknek adják át, ugyanígy a tengerről szállított, a szárazföld belsejének szánt élelmiszereket, amelyek a hideg éghajlat miatt azon a vidéken nem teremnek meg, eljuttassák a hegyvidékre. A város környékén jó minőségű szőlő termett, ezért a gazdálkodók sok bort szállíthattak azoknak, akik nem műveltek szőlőt. A lakosok tekintélyes [140] része állandóan Aquileiában élt, 4. nemcsak a helyi polgárok, hanem a külföldiek és a kereskedők is. Akkorra a lakosság már különösen felduzzadt, mert a környékről sok kisember menekült oda. Odahagyván városkáikat, falvaikat a nagyváros és az azt körülvevő falak oltalmára bízták magukat. A falak igen régiek voltak nagy részük már le is omlott. A római uralom alatt ugyanis az italiai városoknak nem volt szükségük falakra és fegyverekre sem. A régebbi háborúskodások fejében tartós békét és ugyanolyan jogokat nyertek el, mint a római polgárok. 5. Most azonban a szükség kényszerítette őket a falak megújítására, a romok felépítésére, tornyok és mellvédek emelésére. Igen gyorsan fallal erősítették meg a várost, és bezárták kapuit. A lakosság éjjel-nappal a falakon dolgozott, de még munka közben is elűzte mindazokat, akik megközelítették a városfalat. A városnak két vezére volt: Crispinus és Menophilus, consulságot viselt emberek, akiket a senatus választott. Figyelmük mindenre kiterjedt. 6. Előrelátóan rengeteg élelmiszert szállíttattak a városba, hogy bővében legyenek mindennek, még ha az ostrom elhúzódnék is. Vizet is tároltak bőségesen. A városban ugyanis sok ciszterna volt, a folyó meg, amely a városfal mentén folyt, nemcsak védőárokként szolgált, hanem a vízellátást is biztosította. 3.1. Miközben a város felkészült, Maximinus is hírül vette, hogy Aquileia erősen védett, de körbe van zárva. Úgy határozott, követeket küld hozzájuk, hogy falak tövéből beszéljenek velük, hátha meggyőzik őket, és megnyitják a kapukat. A követek között volt egy aquileiai születésű tribunus is, akinek gyermekei, felesége és rokonai is benn rekedtek. 2. Őt küldte néhány centurio társaságában a császár, azt remélve, mint polgártársuk könnyen meggyőzi őket. Ahogy megérkeztek, azt mondták, Maximinus, mindnyájuk közös ura parancsolja, hogy tegyék le a fegyvert, ne ellenségként, hanem barátként fogadják, inkább az áldozatok bemutatásával törődjenek mint a vérontással. Ne felejtsék el a fenyegető veszélyt sem, amely a városukat földig rombolhatja. Egyedül rajtuk áll, megmentik-e magukat és a várost, az uralkodó kegyelme büntetlenséget biztosít, és vétkeiket is megbocsátja. Azokért nem ők, hanem mások a felelősek. 3. A követek ilyesféléket kiabáltak fel, hogy mindenki hallhassa. Nagy tömeg állt ugyanis a városfalon és a tornyokon, azok kivételével, akik [141] őrségben voltak, és csendben hallgatták őket. 4. Crispinus, attól tartva, hogy a tömeg hitelt ad az ígéreteknek, és a békét választván a háború helyett kinyitja a kapukat, körbefutva a falat kérlelte őket, bátran tartsanak ki, és álljanak ellen, ne legyenek hűtlenek a római senatushoz és a néphez, később ezért megkapják az Italia megmentői és védőbástyája címet. Ne higgyenek a zsarnok ígéreteinek, aki még saját esküjét is minduntalan megszegi. Szép szavaitól elcsábulva ne tegyék ki magukat a biztos halálnak, amikor bízhatnak a szerencse forgandóságában. 5. Kevesek is gyakran győznek a sokaság felett; akiket gyengébbnek hisznek, azok is felülkerekedhetnek olyanokon, akik náluk jóval nagyobb hírnévnek örvendenek. Ne ijedjenek meg a sereg nagyságától. Azok másvalakiért küzdenek, akitől a jólétük függ, de sokkal kevésbé készek a harcra, mivel tudják, hogy veszélyekben lesz részük, a győzelmet azonban más élvezi majd. 6. Ők pedig, mivel a hazájukért harcolnak, jobban remélhetik az istenek támogatását, nem mások tulajdonának megszerzéséért, hanem sajátjuk megvédéséért imádkoznak. Nem más parancsára, hanem önszántukból vállalják a harcot, mivel a győzelem gyümölcseit is maguk fogják élvezni. 7. Az a Crispinus szólt hozzájuk, akit természete miatt mindenki Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 80

tisztelt, ráadásul latinul is igen jól fejezte ki magát, és mérsékelt vezetőjük volt. Beszéde mindenkit meggyőzött, hogy kitűzött céljaik mellett tartsanak ki, és megparancsolták, hogy a követek dolguk végezetlen távozzanak. Állítólag Crispinus azért tartott ki a háború folytatása mellett, mivel sok ember volt a városban, akik jártasak voltak a jóslatokban és az áldozati állatok májának vizsgálatában, és ezek kedvező előjeleket jelentettek. Az italicusok ugyanis felettébb hisznek az ilyen dolgokban. 8. Olyan jóslatok is terjedtek, melyek szerint egy helyi istenség győzelmet ígér. Ezt az istenséget Belesnek hívják, Apollóval azonosítják, és szerfelett tisztelik. Maximinus katonái közül később többen is állították, hogy többször látták az égen a várost védő istent. 9. Akár valóban megjelent nekik, akár csak azt akarták, ne látsszék úgy, hogy egy ekkora sereg szégyenletes módon nem bírt a sokkal kisebb létszámú civil lakossággal, és inkább tűnjék úgy, az istenség, nem pedig az emberek győzték le őket. Biztosat erről nem tudok mondani, de a dolog szokatlan kimenetele sok mindent hihetővé tesz. [142] 4.1. A követek eredménytelen visszatérése még inkább felingerelte Maximinust, ezért meggyorsította a menetet a város felé. Amikor azonban egy nagy folyóhoz ért a várostól tizenhat mérföldnyire, vizét túlságosan szélesnek és mélynek találta. 2. A tavaszi évszak ugyanis elolvasztotta a közeli hegyeken az egész télen át felgyülemlett jeges havat, és a folyót hatalmas árrá duzzasztotta. A sereg nem tudott átkelni, mert az aquileiaiak azt a nagy és igen szép hidat, amelyet a korábbi uralkodók építtettek kváderkövekből, és kissé vastagodó pilléreken nyugodott, szétszedték és lebontották. Nem lévén sem híd, sem hajójuk, a sereg tanácstalanul megállt. 3. Néhány germán, mivel nem ismerte, mennyire sebesek és erős sodrásúak az italiai folyók, abban a hiszemben, hogy ezek is olyan lassan hömpölyögnek le a síkságokra, mint az ő folyóik (a germaniai folyók lassú folyásuk miatt fagynak be könnyen), a folyók átúszásához szoktatott lovaikat a vízbe hajtották, de az ár elragadta őket, és megfulladtak. 4. Maximinus két-három napon át a folyónak ezen az oldalán maradt, közben táborépítéssel és az azt körbevevő árok kiásásával törődött, nehogy valaki rajtuk üthessen. Azon tanakodott, hogyan verjen hidat a folyón, mivel a vidék fában szegény, hajói sem voltak, amelyeket összekötve pontonhidat készíthettek volna. Néhány mérnöke azt javasolta, hogy az elhagyott földeken található üres boroshordókat használják fel. Ezeket korábban a városlakók használták, hogy biztonságban szállítsák a bort ügyfeleiknek. A hordók pedig hajók módjára ívesek voltak, s ha az ember egymással összeköti őket, úgy úsznak, mint a hajók. Hogy ne csússzanak le az összekötözött hordókról, felülre pallókat helyeztek, majd erre szorgalmasan egy földréteget is ráhordtak. 5. Maximinus irányítása alatt a sereg átkelt a folyón, és a városhoz vonult. A külvárosi épületeket elhagyatva találták, minden szőlőt és fát kivágtak vagy leégettek, s így tönkretették a vidék korábbi szépségét. A virágzó fák és a szőlőtövek sorai olyan szabályosak voltak, egymással minden irányból úgy értek össze, mintha a vidéket ünnepi koszorúként díszítenék. Mindezeket azonban a sereg, ahogy a falakhoz közeledett, gyökerestül kivágta. 6. Mivel a katonák nagyon elfáradtak, célszerűnek látszott, hogy ne indítsák meg azonnal az ostromot. Lőtávolságon kívül, cohorsok és legiók szerint álltak fel a falak körül, ahogyan mindegyikük helyét alakulatonként kijelölték. [143] Egynapi szünet után folyamatosan ostromolták a várost. Különféle ostromgépeket vittek oda, és teljes erővel támadták a falakat. Az ostromlás szinte minden módját bevetették. 7. Bár több rohamot is indítottak, szinte mindennap támadtak, és a sereg ostromgyűrűvel vette körül a várost, az aquileiaiak mégis bátran és lelkesen ellenálltak. Bezárták a templomokat és a házakat, és a város teljes lakossága, beleértve a nőket és a gyerekeket is, a mellvédekről és a tornyokból verte vissza a támadást. Senki sem akadt - lett légyen bármilyen korú is -, aki ne vett volna részt a szülővárosáért vívott harcban. 8. Maximinus emberei a külvárosokban és a városfalakon Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 81

kívül minden házat lebontottak, és a faanyagot ostromgépek készítésére használták fel. Szüntelenül törték a falakat, hogy legalább egyetlen rést üssenek rajtuk, melyen át a sereg behatolhat. Az volt a cél, hogy zsákmányt ejtsenek, és földig lerombolják a várost, hogy területe birkalegelővé és pusztasággá váljon. Hiszen Maximinus bevonulása Rómába másként nem is lehetne dicsőséges, csak úgy, ha elfoglalta az első ellenálló italiai várost. 9. Maximinus és fia, akit apja Caesarrá tett, lóháton járta körbe a sereget, adományok ígéretével és könyörgésekkel szította a katonák lelkesedését, és így beszélte rá őket a harc folytatására. Az aquileiaiak azonban köveket hajigáltak az ostromlókra. Szurok, olaj, aszfalt és kén keverékét hosszú fülű, öblös edényekbe öntötték, meggyújtották, s mihelyt az ellenség a falak alá ért, rájuk öntötték. 10. Amint a szurkos keverék lezúdult, beleégett a katonák fedetlen bőrébe, szanaszét fröccsent, és a védőfelszerelésüket is lángra lobbantotta. Ezért a katonák eldobálták átforrósodó vértjüket és más fegyvereiket, hiszen a vas felizzott, a bőr- és farészek pedig lángra kaptak. Mindenfelé csak páncéljukat levető katonákat lehetett látni. A szétdobált fegyverek látványa a csatatéren maradt zsákmányéra emlékeztetett, csakhogy a katonákat itt a mesterségbeli fortély, nem pedig a harcban tanúsított hősiesség fosztotta meg fegyvereiktől. 11. Sokan vesztették el szemük világát, arcuk összeégett, kezük és más fedetlen testrészük súlyosan megsérült. Az aquileiaiak a falak közelében álló ostromtornyokra is szurokba és gyantába áztatott fáklyákat dobtak. A fáklyák dárdahegyben végződtek. A dárdára erősített fáklyák eltalálták az ostromgépeket, és lángba borították őket. [144] 5.1. Az ostrom első napjaiban a hadiszerencse nem hajlott egyik fél javára sem, esélyeik is egyenlők voltak. Az idő múltával azonban Maximinus serege mind jobban aggódni kezdett, a katonák csalódtak várakozásukban, és elbátortalanodtak, mivel látták, hogy az ostromlottak, akikről feltételezték, hogy még az első rohamot sem várják meg, nemcsak hogy szembeszegülnek, hanem állják is a támadásokat. 2. Az aquileiaiak viszont föllelkesültek és nekibátorodtak, s minél tovább húzódott az ostrom, annál inkább nőtt a tapasztalatuk és a harci kedvük. Megvetették a katonákat, még gúnyolták is őket. Amikor Maximinus körbejárva szemlét tartott, ugyancsak keményen szidalmazták őt meg a fiát. A császár tehetetlenségében egyre ingerültebb lett. 3. Mivel az ellenségen nem tölthette ki bosszúját, saját tisztjeit büntette meg, mert szerinte gyáván és kényelmesen vezetik az ostromot. Ezzel mind inkább magára vonta híveinek haragját és gyűlöletét is, ellenségei pedig napról napra jobban megvetették őt. Az aquileiaiaknak mindenből elegendő készlet állt rendelkezésükre, így élelemmel is bőségesen el voltak látva. Bölcs előrelátással az emberek és az állatok számára mindenféle ételt és italt felhalmoztak a városban. Ezzel szemben a császár katonái mindenben szükséget szenvedtek, minthogy kivágták a gyümölcsfákat és a környező földeken is mindent kipusztítottak. 4. Voltak katonák, akik sebtében összetákolt szállásokon húzták meg magukat, de a nagy többség napnak és esőnek kitéve a szabad ég alatt hált. Sokan éhen haltak, mert sem az embereknek, sem az állatoknak nem szállítottak utánpótlást, mivel az italicusok előzőleg minden utat lezártak, és szűk kapuval ellátott sáncokat emeltek rájuk. 5. A senatus volt consulokat és Italiában sorozott válogatott csapatokat küldött ki a partszakaszok és a kikötők ellenőrzésére, illetve a hajózási tilalom betartatására. Az volt ugyanis a szándékuk, hogy tudatlanságban tartják Maximinust afelől, mi történik Rómában. A főútvonalakat és a mellékutakat is szigorúan őrizték, hogy az áthaladást megakadályozzák. Ennek eredményeként valójában az ostromló sereg került ostromzár alá, mert Aquileiát nem tudta elfoglalni, de el sem vonulhatott alóla, nem indulhatott tovább Róma felé, mivel hajók és szekerek híján voltak. Az italicusok ugyanis idejekorán összeszedték és elrejtették a járműveket. 6. Túlzó [145] híresztelések keringtek, Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 82

amelyeket az a gyanú táplált, hogy az egész római nép fegyverben van, egész Italia összefogott, az illyricumi provinciák, a keleti és déli barbár népek sereget gyűjtenek, s hogy az emberek Maximinus elleni gyűlöletükben lelkesen egyesültek. A császár katonái kétségbeestek, mivel mindenben szükséget láttak, jóformán ivóvizük sem maradt. 7. Az egyetlen ivóvíz, amihez hozzájutottak, a közeli folyó vize volt. Ezt itták, holott vérrel és holttestekkel szennyeződött. Az aquileiaiak ugyanis nem tudták eltemetni a városban a halottaikat, ezért a tetemeket a folyóba dobták. A sereg ugyanígy tett a harcban elesettekkel, vagy azokkal, akik járványnak estek áldozatul, hiszen nem volt más mód a temetkezésre. 8. Nagy tanácstalanság és csüggedés lett úrrá a seregen, s miközben Maximinus a sátrában pihent, aznap ugyanis átmeneti fegyvernyugvás volt, legtöbben sátraikban maradtak, vagy a kijelölt posztokon őrségben álltak. Néhány katona, akik a Róma közeli, Alba-hegyi táborból jöttek, és gyermekeket és feleséget hagytak hátra, úgy határozott, megöli Maximinust, hogy véget érjen ez a hosszú és céltalan ostrom, és a gyűlölt s megvetett zsarnok többé már ne pusztítsa Italiát. 9. Fényes nappal bátran a sátrához mentek, majd testőrei segítségével letépték képmásaikat a hadijelvényekről. Maximinus fiával együtt kijött a sátorból, hogy beszéljen velük. Ám nem hallgatták meg, azonnal megölték őket. Kivégezték a praefectust is, továbbá valamennyi közeli barátját. Testüket kihajították, hogy aki csak akarja, gúnyt űzhessen belőlük, megtaposhassa, valamint kutyáknak és madaraknak szolgáljanak eleségül. Maximinus és fia fejét pedig Rómába küldték. Ilyen véget ért hát Maximinus és fia, súlyosan meglakoltak uralkodásuk alatt elkövetett bűneikért. 6.1. Amikor a sereg értesült a történtekről, valamennyien megdöbbentek, és bizony, nem minden csapattestnek tetszett a merénylet ténye. Különösen a pannoniaiaknak és a barbár thraciaiaknak nem, hiszen épp ők játszották Maximinus kezére a birodalmat. Mégis - ha már megtörtént a dolog -, nem szívesen bár, de beletörődtek a változtathatatlanba. Kénytelenek voltak úgy tenni, mintha örülnének a történteknek. 2. Azután a katonák letették fegyvereiket, és jelezve békés szándékukat, Aquileia falai alá mentek, elmondták Maximinus meggyilkolásának hírét, s azt hitték, hogy az aquileiaiak [146] kinyitják a kapukat, és barátként fogadják a korábbi ellenséget. Az aquileiai hadvezérek azonban nem engedték meg, hogy kaput nyissanak nekik, ellenben kitették a falakra Maximus és Balbinus, valamint Gordianus Caesar koszorúkkal és babérágakkal díszített szobrát. Miközben az új uralkodókat éljenezték, úgy gondolták, ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy a római nép és a senatus választotta császárokat Maximinus katonáival is elfogadtassák, s hogy azok meghódolásukat éljenzéssel nyilvánítsák ki. 3. Elmondták a katonáknak, hogy a két másik Gordianus már az égbe távozott Iuppiterhez. Az aquileiaiak a falakon vásárt tartottak. Nagy mennyiségben árusítottak mindenféle ételt és italt, ruhát, lábbelit, egyszóval mindent, amit egy gazdag és virágzó város csak készleten tarthat a lakosság használatára. 4. A katonák még inkább meghökkentek, mert csak akkor értették meg, hogy az aquileiaiaknak minden fontos cikkből elegendő állt rendelkezésükre, még az esetre is, ha az ostrom elhúzódik. Ők viszont még a legszükségesebb dolgokat is nélkülözve, mind egy szálig éhen vesztek volna, mielőtt ezt a bőségesen ellátott várost elfoglalják. A sereg továbbra is a város körül táborozott, de a katonák mindazt beszerezték, amire csak szükségük volt, annyit, amennyit csak akartak, és beszélgettek is a városlakókkal. Barátságos és békés viszony alakult ki köztük, noha Aquileia még mindig ostromlott városnak látszott, hiszen falak vették körül zárt kapukkal, kívül pedig körös-körül katonák táboroztak. 5. Aquileia körül ez volt tehát a helyzet. Maximinus fejével a lovasok, amilyen gyorsan csak tudtak, elindultak Aquileiából. Amint más városokhoz értek, a kapuk nyomban megnyíltak előttük, és a városlakók mindenütt babérágakkal integetve fogadták őket. Majd átkeltek az Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 83

Altinum és Ravenna közötti tavakon és mocsarakon, Maximus császárt éppen Ravennában találták, amint ott a Rómából és Italiából való, válogatott csapatokat gyűjtötte össze. 6. Nagy számban jöttek germán szövetségesek is, akiket az iránta érzett régi jóakaratuk miatt küldtek, mivel ezt a tartományt helytartóként sikeresen irányította. Épp seregét készítette fel a Maximinus elleni háborúra, amikor a császár és fia fejével a lovasok megérkeztek, jelentették a győzelmet és azon jó híreket, melyek szerint már a sereg is őket támogatja, s elismeri a senatus kinevezte uralkodókat. 7. Mivel ezek a hírek minden várakozását felülmúlták, az [147] oltárokon nyomban áldozatot mutatott be, és megünnepelte a harc nélkül kivívott győzelmet. Maximus pedig, kedvező előjelű áldozatot bemutatva, a lovasokat Rómába küldte, hogyjelentsék a történteket a népnek, és a fejeket is vigyék magukkal. Ahogy a városba megérkeztek, és felmutatták az ellenség lándzsahegyre tűzött fejét, hogy mindenki láthassa, olyan ünnep tört ki aznap, hogy azt szavakkal nem lehet leírni. 8. Az emberek az oltárokhoz, a szentélyekhez siettek, senki sem maradt otthon. Nagy lelkesedésükben örvendezve ide-oda sodródtak a tömegben, végül a circusba mentek, mintha ott népgyűlést tartanának. Balbinus maga is hekatombát mutatott be. A vezető tisztségviselők, a senatus és mindenki más is úgy örvendezett, mintha a hóhérbárdtól menekültek volna meg. A tartományokba babérkoszorús hírnököket küldtek. 7.1. Ilyen volt a római ünneplés, közben Maximus Ravennából elindult Aquileiába, átkelt a mocsarakon, amelyeket az Eridanus folyó lát el vízzel, mielőtt hét ágra szakadva a tengerbe ömlik. Ezt a helyi nyelven Hét-tengernek hívják. 2. Az aquileiaiak a kapukat kitárva fogadták, az italiai városok is vezetőikből álló követségeket küldtek. Ezek fehér ruhába öltöztek, babérkoszorút viseltek, és mindannyian magukkal hozták hazai isteneik szobrát és a fogadalmi aranykoszorúkat. Megéljenezték, és virágesővel fogadták Maximust. Az Aquileiát ostromló sereg békeidőre valló öltözetben, babérkoszorúsan felsorakozott. Sokan nem valódi meggyőződésből, hanem csak kényszerűségből, a dolgok jelenlegi alakulása miatt hűséget színleltek. 3. Legtöbbjük ugyanis neheztelt rájuk, és titokban fájlalták választott uralkodójuk halálát, és a senatus által választottak uralmát. Maximus az első két napon áldozatokat mutatott be Aquileiában, a harmadikon aztán összehívta a síkságra a sereget, majd fellépett az odakészített emelvényre, és így szólt hozzájuk: 4. „Most már tapasztalatból tudjátok, mennyire hasznos nektek, ha megváltoztok, és a római nép akaratát követitek. Háború helyett most békében álltok az istenekkel, akikre esküdtetek. Szent katonai eskütöket most tartották be. Továbbra is élvezni fogjátok mindezt, ha hűségeteket megőrzitek a rómaiakhoz, a senatushoz és hozzánk, uralkodókhoz. Mi származásunk, korábbi hivatalainkban elért eredményeink alapján jutottunk idáig, ezért választott meg minket a senatus és a nép. 5. Az állam nem [148] egy ember magántulajdona, hanem kezdettől fogva a római nép köztulajdona. A birodalom jóléte ezen a városon alapszik. Nekünk jutott a feladat, hogy azt támogatásotokkal irányítsuk Legyen rend és fegyelem, tiszteljétek és becsüljétek az uralkodókat, ekkor lesz boldog és mindenben kielégítő életetek. Ekkor élhetnek csak békében a tartományokban és a városokban az emberek, s ekkor engedelmeskednek majd az őket kormányzóknak. Akaratotok szerint fogtok élni otthonaitokban, és nem szenvedtek idegen földön ínséget. 6. A mi feladatunk lesz, hogy a barbárok betartsák a békét. Mivel két császár van, még könnyebb lesz Róma város ügyeit intézni, és idegenbe menni; szükség szerint egyikünk mindig jelen tud lenni ott, ahol az események megkövetelik. A történtek ellenére ne higgyétek, hogy akár bennünk, akár a rómaiakban, akár a tartományokban, amelyek, mivel jogtalanul bántak velük, fellázadtak, valamiféle bosszúvágy él veletek szemben. Tudjuk, hogy parancsra cselekedtetek, ezért legyen teljes amnesztia, esküdjetek fel a békére, a rendre, a fegyelemre, és hűségetek tartson örökké!" Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 84

7. Így szólt Maximus, és nagy összegű adomány kiosztását jelentette be. Néhány napig még Aquileiában maradt, és előkészítette hazatérését. A sereg nagy részét visszaküldte a tartományokba, mindenkit eredeti állomáshelyére. Maga pedig a császári palotát védő testőrök és a Balbinus alatt szolgáló katonák kíséretében Rómába ment. 8. Vele tartottak a germán szövetségesek is, akiknek hűségében erősen bízott, mivel korábban, még magánemberként náluk volt helytartó. Ahogy Róma alá ért, kiment fogadására Balbinus, és a kis Gordianust is magával vitte. Vele tartott a senatus meg a nép is, és megéljenezték, mintha diadalmenetben jönne. 8.1. Ezután rendet teremtettek a városban, mindenki elégedett volt velük egyénileg és testületileg is. A nép kedvelte és dicsérte őket nemesi származásuk miatt, s azért is, mert végre méltó uralkodói voltak a birodalomnak. A katonák azonban bosszút forraltak, nem tetszett nekik a nép dicsérete, patriciusi származásukra is nehezteltek, de leginkább azért, mert a senatus választotta császárrá őket. 2. A Maximus mellett álló, Rómában tartózkodó germánok is nyugtalanították őket, attól tartottak ugyanis, hogy erős ellenfeleik lesznek. Arra is gyanakodtak, hogy csak az alkalomra várnak, hogy valamilyen csellel elbocsássák őket, és a germánok könnyen a helyükbe [149] léphetnek. Severus példája jutott az eszükbe, aki Pertinax gyilkosait mind leszerelte. 3. A capitoliumi játékok idején, amikor mindenki az ünneppel és a látványosságokkal törődik, hirtelen elszánták magukat a cselekvésre. Nem tudván magukat tovább türtőztetni, támadásba lendültek, mind a császári palotába rohantak és rátámadtak az öreg uralkodókra. 4. Közöttük nem volt teljes az egyetértés, amit az egyeduralom iránti vágyuk és a hatalom oszthatatlan természete eredményezett. Mindegyikük magának próbálta a hatalmat megszerezni. Balbinus azért találta magát erre méltónak, mert előkelő származású volt, kétszeres consul, Maximus pedig azért, mert korábban a város praefectusa volt, és úgy hírlett róla, hogy az irányításban komoly tapasztalatot szerzett. Mindketten előkelő származásúak voltak, patríciusok, és a nemzetségük kellően nagy és befolyásos volta is hatalom iránti vágyra serkentette őket. 5. Ez lett a vesztük legfőbb oka. Amikor ugyanis Maximus megtudta, hogy a praetorianusoknak nevezett testőrök azért jönnek, hogy meggyilkolják őket, a Rómában állomásozó germánokért akart küldeni, akik elegen is lettek volna, hogy a merénylőkkel szembeszálljanak. Balbinus azonban azt hitte, hogy ez csak egy ellene irányuló cselvetés, mivel tudta, hogy a germánok Maximushoz hűek. Ezért megakadályozta behívásukat, mondván, hogy nem a praetorianusok megállításra jönnének, hanem hogy megszerezzék Maximusnak a hatalmat. 6. Miközben ezen veszekedtek, a katonák egyszerre berontottak, a császári palota bejáratainak őrzői ugyanis utat engedtek nekik, megragadták az öregeket, leráncigálták róluk egyszerű, otthoni ruhájukat, és szégyenszemre meztelenül kivonszolták őket a palotából. Megverték és kigúnyolták a senatus által választott császárokat, és mint akik megőrültek, szakállukat és szemöldöküket kitépték, testüket meggyalázták, majd a városon keresztül a táborba hurcolták. Nem a palotában akarták ugyanis megölni őket, hanem a még élőkből akartak gúnyt űzni, hogy szenvedéseiket még tovább fokozzák. 7. Amint ezt a germánok megtudták fegyvert ragadtak, és a védelmükre siettek. Közeledtük hírére a praetorianusok megölték a császárokat. Testüket ott hagyták az út közepén, a már Caesar Gordianust vállukra emelték, és császárnak kiáltották ki, mivel jelen helyzetben nem találtak mást. A népnek azt [150] kiabálták megölték azokat, akiket nem akartak a hatalomban látni, és császárrá választották Gordianus leszármazottját, akinek Caesarrá választását maga a nép kényszerítette ki. Majd Gordianust magukkal vitték a táborba, bezárták a kapukat, és várakoztak. A germánok pedig, amint megtudták, hogy akik kedvéért idejöttek, holtan hevernek, a halottakért pedig hiába nem akartak harcolni, maguk is visszatértek a kaszárnyáikba. 8. Ilyen méltatlan volt a tiszteletre méltó öreg Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 85

uralkodók halála, akiket származásuk és uralkodásra méltó cselekedeteik alapján jogosan választottak meg. Gordianust tizenhárom évesen császárrá kiáltották ki, és átvette a hatalmat. [151]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 86

Utószó Héródianos és élete

Történeti háttér Héródianos leírása (I. 4.) szerint az öreg Marcus Aurelius császár (Kr. u. 161-180) Vindobonában, a mai Bécsben feküdt halálos ágyán a több mint egy évtizede folyó markomann háborúk vége táján. Komoly kétségek közt gyötrődött, fiára hagyhatja-e a Római Birodalmat, vagy elődeihez, a Kr. u. 96-tól uralkodó Antoninus-dinasztia uralkodóihoz hasonlóan — bár utóbbiaknak nem voltak életben lévő fiai - neki is adoptáció, örökbefogadás útján a legérdemesebbnek kell a trónt juttatnia. Nos, a választ maga a mű adja meg, Commodus került hatalomra, és kevesebb mint tizenhárom éves uralkodása (180-192) alatt a "jó császárok" Rómáját nyílt színi zsarnoksággá alakította, amely szükségszerűen vezetett a saját és az egész Antoninus-dinasztia bukásához. Uralma nemcsak Héródianos szerint volt választóvonal a római történelemben, hanem mások is az ő uralmától számítják minden bajok kezdetét. Az idősebb kortárs, Cassius Dio pesszimista szemléletmódja szerint Marcus halála után a vas és a rozsda korszaka következett (LXXI. 36.4.), azaz a régi aranykor, a „boldog békeidők" vesztét siratta, amikor a princeps a senatusszal teljes egyetértésben kormányozta a birodalmat. Az Oracula Sibyllina (a Sibylla jósnő nevéhez kötött jóslatok) kései (Dio és Héródianos korában keletkezett), XII. könyvének zsidó, de Rómához hű szerzője szerint is Comraodusszal köszöntött be egy új, csapásokkal teli, vészterhes korszak a birodalom számára (XII. 204ff.). Hihetetlenül éles a szemléletváltás, ha arra gondolunk, alig pár évtizeddel korábban egy szónok, Ailios Aristeidés Antoninus Pius császárhoz intézett 143-as beszédében (Eis Rhómén) görögként is büszkén vallotta magát az általa [153] tökéletesnek tartott Római Birodalom polgárának és alattvalójának. Ebben az időszakban a béke, nyugalom és biztonság jelszavai nem csupán üres frázisok voltak. Az ezután (Kr. u. 193) következő hatvan év polgárháborúinak, gyakori hatalomváltásainak történetét kívánta Héródianos feldolgozni (I. 1.5.), a mű befejezésére azonban már nem maradt ideje, csak Kr. u. 238-igjutott el az események tárgyalásában. A Commodus meggyilkolását követő polgárháborúkból egy újabb dinasztia került ki győztesen, a Severusoké (193-235), akik afrikai és syr származásuk révén már nem Róma városát és lakosait tartották döntő fontosságúnak előnyben részesíteni, hanem a birodalom tartományait, főleg a bennük állomásozó katonaságot. A dinasztia megalapítója, Septimius Severus halálos ágyán Marcus Aureliusszal ellentétben, aki még arra biztatta fiát, hogy a senatusszal egyetértésben, atyai tanácsadóinak segítségével kormányozzon, csak annyit bízott fiaira, hogy ne viszálykodjanak, és csak az őket hatalomra juttató és azt biztosító katonák jólétével törődjenek, más nem fontos (Cassius Dio LXXVI. 15.2.). Ezt a katonák fizetésének és más juttatásainak a többszörösére emelésével vélték elérni, amit már Héródianos is kifogásolt (II. 6.14.), hiszen a római államkincstárat a katonák pénzsóvárságának kielégítése egyre lehetetlenebb helyzetbe hozta. Severus fia, Caracalla pedig 212-ben a birodalom (majdnem) minden szabad születésű embere számára biztosította az addig sokak által rendszerint csak áhított római polgárjogot (constitutio Antoniniana). A császárhoz hű tartományok és katonaság privilegizálása nem volt egymástól elválasztható. A császárkorban ugyanis a legiók és segédcsapataik a Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 87

tartományokban állomásoztak így például Septimius Severus nem véletlenül részesítette előnyben Pannoniát igen jelentős mértékben, hiszen Felső-Pannonia helytartójaként lett császár, uralomra jutását a legiók és a provinciális lakosság egyöntetűen támogatták. Az új dinasztia hatalmának megszilárdulása azonban nem hozhatta vissza a jó császárok uralmát. A dinasztia több császárának uralma is zsarnokságba torkollott (Caracalla, 211217, Elagabalus, 218-222), a kezdődő válságjelei pedig mindig is megfigyelhetők voltak. Severus Alexandernek uralma (222-235) alatt már jelentős és új típusú külháborúkkal kellett számolnia, ráadásul új ellenfelekkel, ami szükségszerűen vezetett az ifjú uralkodó bukásához. [154] A római történelem egyik nagy kérdése, miért is jutott az Augustus által létrehozott principatus a Kr. u. 3. századra válságba. A Római Birodalomnak már Marcus Aurelius uralkodása alatt (161-180) is kétfrontos külső háborúkkal kellett szembenéznie. Keleten a Parthus Birodalommal, míg az europai tartományokat a különböző germán törzsek és szarmata szövetségeseik veszélyeztették. Marcus egyik kérdést sem tudta megoldani, a halál is a markomann hadjárat közben érte. Talán csak a későbbi hagyomány, többek között Héródianos tartotta úgy, hogy Marcus folytatta volna a hadjáratát, és egyebek között Marcomannia és Sarmatia tartományok létrehozásával véglegesen rendezte volna a kérdést. Bárhogy esett is volna, Commodus nem sokkal uralomra jutása után békét kötött a germánokkal, és megpróbált a korábbi szövetségesi viszonyhoz visszatérni. A későbbi évtizedekben azonban mindkét fronton új, Róma számára veszélyesebb ellenfelek jelentek meg a birodalom határain, Europában a gótok, Keleten pedig a Parthus Birodalmat megdöntő, eredeti határaikat követelő (értsd ezen a teljes Oriens területét!) Újperzsa Birodalom. A 3. század közepére Róma korábban elképzelhetetlen megalázó vereségeket szenvedett tőlük, a később még említendő Decius császár a gótok elleni háborúban hunyt el 251-ben, Valerianus pedig élve esett perzsa fogságba (260). A válságnak azonban igen súlyos, ha lehet, még fontosabb belső okai voltak. Mint láttuk, megbomlott a korábbi harmónia az uralkodó és a senatus között. A princepsek egyre inkább ellenfelet láttak a senatori rendben, és ellenükben szükségszerűen a katonaságra és a lovagrendre támaszkodtak. Ezt az újfajta uralkodási stílust már a Severusok is megmutatták, de ezt talán legjobban a Severus Alexandert követő Maximinus Thrax uralkodása bizonyítja (235-238). Az alacsony sorból származó uralkodó uralmát nyíltan, minden és mindenki ellenében, csak katonáira támaszkodva próbálta meg biztosítani. A senatus, Róma város és a tartományok lakossága ekkor még eredményesen lépett fel a katonaság akaratával szemben, és önállóan választott új uralkodókat, akik közül a két Gordianus, valamint Pupienus és Balbinus uralma szükségszerűen megbukott, de Maximinus meggyilkolásával III. Gordianus uralma (238-244) megszilárdulhatott. Ezen a ponton Héródianos előadása félbeszakad. [155] Nem csoda, hogy a gyors hatalomváltások, új elitek megjelenése, az egyre gyakoribb háborúk hatalmas költségei igen nehéz helyzetbe hozták az államot, főleg a gazdaságot, amelyet már amúgy is kimerítettek a hatalmas összegeket felemésztő, gyakran feleslegesnek tűnő állami nagyberuházások (például városok számára nagy, reprezentatív középületek építtetése) az Antoninusok idején. A Római Birodalomból luxuscikkek importja következtében hatalmas összegek vándoroltak ki, aminek nem volt ellentétele. Például a Kr. u. 1. században Róma deficitje csak Indiával szemben évente 55 millió sestertiust tett ki (Plin. Nat. Hist. VI. 101.). Ahogy már láthattuk, a háborúk és a katonaság egyre magasabb igényeinek kielégítése lehetetlen helyzetbe hozta a római államot, ezért kénytelen-kelletlen a pénzrontás eszközéhez nyúlt. A nemesfém érmék, főleg az ezüst dupladenariusok (Antoniniani) nemesfémtartalma a század közepére gyakorlatilag a nullára csökkent. Az egyre sűrűbb barbár betörések az adott Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 88

tartományok gazdaságát és kereskedelmét tették tönkre, ami azonban az egész államra is kihatott. A betörések és súlyos járványok (mint például Marcus idején a keleti hadjáratból a katonák behurcolta pestis) következtében egyes területek teljesen elnéptelenedtek. A városi vezető réteg, a decuriók rendje több helyen anyagilag is teljesen ellehetetlenült, sokan szabadulni igyekeztek a korábban még oly áhított tanácsnoki címtől, mivel tulajdonosának városa számára magas költségen valamit építtetnie vagy valamilyen rendezvény költségeit állnia kellett. A korábbi köztársasági vezető elit eltűnt, alig egy-két befolyásos család maradt csak felszínen. A jórészt az Antoninusok alatt feltűnő, már provinciális származású senatori arisztokrácia a válság idején megmaradt ugyan, de vezető szerepük a lovagrend felemelkedése következtében fokozatosan csökkent. Az sem csoda, hogy mindezekhez morális válság is társult, a korábbi istenvilágba vetett hit megrendült, egyre népszerűbbek lettek a megváltást ígérő misztériumvallások. A kereszténység is ekkorra terjedt el annyira, hogy Decius alatt, 250-ben már megindult az első egyetemes keresztényüldözés. A válság azonban nem oldódott meg, pár évtized alatt több, foglalkozására nézve rendszerint katonatiszt került rövid időre uralomra. A válság Philippus Arabs uralkodásának idejére (244—249) olyan [156] fokra jutott, hogy egy ismeretlen szónok az uralkodóhoz intézett beszédében az államot többek között beteg, rothadó testhez hasonlította (Eis basilea 7ff), míg a keresztény Cyprianus püspök már több művében is a közeli világvégét jósolta (Ad Demetrianum 4, 23., De mort. 25.). Az új császárokat mindig a helyi katonaság juttatta hatalomra, akikben tökéletesen megbíztak. Ez a jelenség a Commodus és Pertinax halálát (Kr. u. 193) követő időszakban is megfigyelhető volt. A különböző seregrészek Rómában Didius Iulianust, Pannoniában Septimius Severust, keleten Pescennius Nigert, nyugaton pedig Clodius Albinust kiáltották ki uralkodónak, aminek véres polgárháborúk lettek a következményei. Az egyik legjelentősebb tartománycsoport, az itt állomásozó, igen jelentős számú katonaság révén a Pannoniát is magában foglaló Illyricum volt, ahol a katonák helyi, azaz illyricumi születésű embereket választottak maguk közül a trónra. Bennük látták csak a tartományokban élő családtagjaik vagyonuk biztonságának zálogát. Ezen császárok hosszú sorát a már említett Decius nyitotta meg (249-251). Eltérő területi érdekeik miatt a britanniaigermaniai-galliai katonaság közösen keresett saját uralkodókat, akik aztán galliai ellenuralkodókként vonultak be a történelembe. Hatalmukat csak a válságot rendező Diocletianus tudta végleg megtörni. Keleten az önállóságra törekvő Palmyra szerezte meg az emberek bizalmát azzal, hogy még az Újperzsa Birodalmat is legyőzte. Mindez azzal a veszéllyel járt, hogy a Római Birodalom ténylegesen is több részre szakad. A válság rendezését már Gallienus is megkezdte (253-268), aki jelentős közigazgatási és haderőreformot hajtott végre. A korábban csak senatorok által betölthető katonai és közigazgatási funkciókat is a szakembereknek számító lovagrendűekre bízta, a véderő reformjának lényege pedig a mozgó hadtestek felállítása volt. Bár Gallienus a kiutat már kijelölte, és az utána következők (főleg II. Claudius [268-270], Aurelianus [270-275] és Probus [276-282]) is sokat tettek a birodalom egységének helyreállításáért, a kérdés végleges rendezése már az új uralkodási szisztémát, a tetrarchiát bevezető Diocletianusra maradt (284-305). Ekkor a korábbi „alkotmányos monarchiának" tekinthető principatust felváltotta a nyíltan abszolutisztikus dominatus. Ennek formai jegyei azonban már az általunk vizsgált időszakban is megfigyelhetők voltak. [157] A válság történetére vonatkozó forrásaink igen szűkösek. A szintén görög, de senatori rangú Cassius Dio saját második consulságának évéig, 229-ig írt könyvei ebből az időszakból csak kivonatosan ismertek (LXXII-LXXX). A Suetoniust követő, Nervától Elagabalusig (Kr. u. 96-222) császáréletrajzokat író Marius Maximus még ennyire sem Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 89

ismert, műve elveszett. Az athéni Dexippos 270-ig tartó történeti munkája szintén elveszett, csak töredékesen ismert javarészt Jordanes és Zósimos műveiből. A Historia Augusta nevű császár-életrajz-gyűjtemény (magyarul: Historia Augusta. Debrecen, 2003, Multiplex Media-Debrecen University Press), amely Hadrianus uralmától Numerianusig, azaz a Kr. u. 117-284 közötti történeti eseményeket dolgozza fel, pedig legkorábban csak a 4. század végén keletkezett, néhol hitelessége is felettébb kétséges, ráadásul hiányzik a 244-253 közötti események tárgyalása (hiányzik Philippus, Decius, Trebonianus Gallus életrajza). A kortárs irodalmi művek közül az ismeretlen rhetor Philippus császárhoz intézett beszéde, valamint Censorinus 238-ban megírt műve, a De die natali (A születésnapról) jelentős számunkra, amely a római időszámítás teljes foglalatát adja. Az egyetlen kortárs történetíró, akinek műve teljes egészében fennmaradt, Héródianos, aki görög nyelven a Római Császárság történetét írta meg nyolc könyvben Marcus Aurelius halálától (Kr. u. 180 márciusa) III. Gordianus uralomra jutásáig (Kr. u. 238). A szerző és művének mai megítélése meglehetősen szélsőséges határok között mozog. Vannak, akik inkább történelmi regényként a szépirodalom témakörébe sorolnák, és vannak olyan visszafogottabb nézetek is, amelyek szerint - bár Héródianos nem tudta magát kivonni a korában igen befolyásos második szofisztika hatása alól - több helyen valósabb képet ad Cassius Diónál, számos helyen javítja adatait. Héródianos élete A szerző életrajzi adatait nem nehéz feladat összefoglalni, hiszen saját elszórt megjegyzésein kívül más nem áll rendelkezésünkre. Ennek következtében persze a 1920. századi klasszika-filológusoknak tág lehetőségük nyílt elméletek gyártására. Az erről folytatott vita [158] mára nyugvópontra jutott, és talán kialakult a véglegesnek mondható közmegegyezés. Héródianos művében saját életéről mindössze annyit jegyzett meg, hogy egy ideig Romában élt, és valamilyen alacsonyabb funkciót töltött be a császári és a senatusi adminisztrációban (szavai szerint [I. 2.5.]: ἐν βασιλικα›w µ dhmos¤aiw Íphres¤aiw, ahol az utóbbi Héródianos szóhasználatában csak ilyen típusú hivatalokat enged meg [H.-G. Pflaum fordítása szerint: in Caesareis et publicis officiis = császári és közhivatalokban]). Azon korábbi elképzelések, amelyek szerint a szerző a senatori vagy a lovagrendhez tartozott volna, mára tarthatatlanokká váltak. Az alacsony státusára nézve minden valószínűség szerint felszabadított rabszolga volt - származást erősítik meg többször is pontatlan, felületes információi, amelyek aligha hasonlíthatók össze a consulságot is viselt, senatus-párti Cassius Dióéival. Születésére és római tartózkodására vonatkozó egyetlen támpontunk, hogy megemlíti: Commodus 192-es (I. 15.4.) és Septimius Severus 197-es (III. 8.10.) játékait a saját szemével látta. A játékok megtekintéséhez legalább tizenöt évesnek kellett lennie, azaz már viselnie kellett a férfiúi kort jelentő toga virilist, tehát 178 előtt kellett születnie. Az általa tárgyalt legkésőbbi esemény 238, tehát a műnek ez után kellett íródnia. Ezzel a keltezéssel mindössze annyi a „baj", hogy többen is megkérdőjelezték, jogosan, az előbbi megjegyzések valóságtartalmát (főleg F. Kolb). Néhány, főleg a Forum Romanum környékére vonatkozó megjegyzése (például Via Sacra mentén fekvő Vesta-szentély papnői ezen az úton mentek fel a Palatínusra: I. 14.4-5.) helyismeretről tanúskodik, ezért római tartózkodását nincs okunk kétségbe vonni. Származására nézve sem kevésbé problematikus a helyzet, bár bizonyosan görög vagy a görögöt anyanyelvi szinten beszélő keleti volt, a korábbi elméletek szerint azonban lehetett egyiptomi Alexandriából, syr Antiochiából, végül görög Kis-Ázsiából. Annyi bizonyos, hogy saját megjegyzése szerint (II. 11.8.) az Alpok sokkal magasabbak, mint a hegyek az ő Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 90

hazájában, azaz bizonyosan nem italiai, Róma városi születésű volt. Az egyiptomiakat (I. 17.6., IV. 8.7., IV: 9.2.) és syreket (II. 7.9., 10.7., III. 1.3.) annyira negatívan jellemzi, hogy kevéssé valószínű az onnan való származása. Ezzel ellentétben számos kis-ázsiai görög várost név szerint említ (összesen kilencet), az itteni helyzetről jól tájékozott [159] (például Nicaea és Nicomedia rivalizálása: III. 2.9., nyugat-anatóliai városok konföderációjának ismerete: IV. 10.3.). Jól ismeri a helyi tartományok területneveit is, mint például Ionia, Caria, Lydia, Phrygia. Ezzel szemben más területek dolgaiban kevéssé járatos, városaikat alig említi (például Rómán kívül mindössze öt italiai várost nevez meg, de lásd még lejjebb!), adatai pontatlanok. Mindezek alapján jogosan az a leginkább elfogadott nézet, hogy Héródianos erről a területről származik. Sajnos, feliratos emlékeink és a szerző nevének névtani vizsgálata sem visz sokkal közelebb a megfejtéshez. A Héródianos nevet a jól ismert görög Heródes névből képezték, és viszonylag sűrűn előfordul a Római Birodalom keleti provinciáiban (Alföldy 1989, 261262., Anm. 85, 271-272.). A történetíró Héródianoson kívül ismert személyiség volt még közülük Aelius Herodianus, a híres 2. századi grammaticus (PIR2 A 189) és Ti. Claudius Herodianus, Herodes Atticus rokona (PIR2 C 803). Lehetséges származási helyéről, a kisázsiai (Bithynia-Pontus területén) Coloae városából egy Kr. u. 256-ban felállított családsíremlék állítójaként (IGRR IV 1613) ismert egy bizonyos Aurelius Herodianus, aki talán valamiféle rokonságban állhatott a szerzővel. Egyes nézetek szerint (például J. J. Torres Esbarranch) a felirat állítója azonos volna a történetíróval, erre azonban a felirat szövege nem utal. Annyi bizonyos, hogy egy római polgárjoggal rendelkező, a városi vezető réteghez tartozó személlyel állunk szemben. A Historia Augusta későbbi életrajzírója legtöbbször egyszerűen csak görög történetíróként emlegette (Graecus scriptor). A mű és szerkezete Héródianos görög olvasó- és hallgatóközönségnek szánta művét, hiszen korában még a történeti munkákat is nyilvános előadásokon olvasták fel. Olyan embereknek készült, akik a római történelemben, szokásokban kevéssé járatosak, ezért igen gyakoriak a műben a különböző magyarázó jellegű kitérők (római istenek, ünnepek, játékok leírása). A másik igen fontos következmény, hogy Héródianos, aki jártas volt a latin-görög közigazgatásban, a latin fogalmaknak [160] majdnem mindig a görög változatát használta. A szerző saját megjegyzése szerint (I. 1.5.) az egyes eseményeket időbeli sorrendben és uralkodónként követi végig. Ezt a mű szerkezetén is megfigyelhetjük, általában egy könyvben egy uralkodó áll az események középpontjában: I. Commodus (180-193). II. Pertinax (193). III. Septimius Severus (193-211). IV. Caracalla (211-217). V. Macrinus (217-218), Elagabalus (218-222). VI. Severus Alexander (222-235). VII. Maximinus Thrax (235-238). VIII. Gordianusok-Pupienus-Balbinus (238). A mű tehát 58 (Héródianos pontatlan számításai szerint 61) év eseményeit taglalja. Héródianos, bár műve előszavában elhatárolódott tőle, nem tudta magát teljesen kivonni a korában uralkodó történetírói irányzat hatása alól, amelynek legjobb kritikáját korábban Lukianos fogalmazta meg egy művében (Quomodo historia conscribenda sit Hogyan kell történelmet írni?) a Marcus Aurelius uralkodása alatt folyó parthus háború eseményeinek megörökítői kapcsán. Utóbbi, a második szofisztika (a Kr. u. 2. század uralkodó filozófiai irányzata) hatása alatt álló irányzat lényege a következőképpen foglalható össze, és egyes elemei Héródianos minden törekvése ellenére művében, így pannoniai adataiban is felfedezhetők: a rhétorika és a dráma kiemelkedő hatása, a műben keverednek az encomium (dicsőítő beszéd), a színes (poikila) és szenzációs Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 91

történetek (thaumasta), az antikvárius, főleg vallástörténeti, ritkábban földrajzietnográfiai kitérők (excursusok) a szónoki-drámai díszítésmód elemei. A dramatikus hatás elemeit például a félelmet jelentő szavak magas előfordulásával tudta az író fokozni (lásd Oppelt 1998). Szinte kötelező volt a klasszikus példákat, elsősorban Hérodotos, Thukydidés és Xenophón műveinek stílusát, szóhasználatát követni, és a görög nyelv attikai dialektusát használni. Héródianos azonban az említett írók egyes konkrét helyeit is utánozza művében: Előszó (I. 1.): Thukydidés, Marcus beszéde (I. 4.): Xenophón: Kyrupaideia (VIII. 7.), Macrinus parthusok elleni csatájának leírása (IV. 15.15.): Polybios XV. 9-14., zamai csata. Gyakoriak a rhétorikai acclamatiók (szónoki felkiáltások), más szónoki elemek (metaphorák, kifejezések), a moralizáló megjegyzések, a kitérők, a fiktív beszédek (a legnagyobb: Marcus Aurelius beszéde halálos ágyán: I. 4.16., a legkomikusabb a bárdolatlan Maximinus Thrax [161] kiművelt beszéde katonáihoz, amelyről még a szerző is kénytelen volt megjegyezni, hogy azt a tanácsadói írták: VII. 8.4.). A krónikással szemben a történetírónak saját szempontjai alapján válogatnia kell a megtörtént események közül (Luk. Quomodo hist. 27, 4—6.), a mondanivaló jobb megvilágítása céljából akár még csúsztathat is, szükség esetén el is ferdítheti a tényeket. Ilyen lehet Septimius Severusnak mint a két Pannonia összevont helytartójának említése, ami nyilvánvaló tévedés. De talán nem teljesen szándéktalan: a két tartomány ilyen összevonására utoljára Aelius Caesar pannoniai tevékenysége idején (136) került sor, miután Hadrianus utódjának nevezte meg. Gyakori a kronológia felborítása, egyes események összevonása, elmaradása, amelyek mögött azonban mindig az a szerzői szándék áll, hogy saját mondandóját az események tükrében még jobban megvilágíthassa. Módszere lényegében az, hogy a rendelkezésére álló tények közül kiválasztja az általa megrajzolt karakterhez megfelelőket. Erre jó példa lehet, hogy Maximinus szarmata háborújáról csak a császár későbbi, fiktív beszédéből értesülhetünk, hiszen másképp a tyrannusról dicsérőleg kellett volna szólni a hadjárat kétségtelen eredményei miatt (VII. 8.4.). A kronológiai sorrend felcserélésére is akad egy jó pannoniai példa. Az elbeszélés sorrendjének megőrzése céljából a műben Septimius Severus csak utólag értesült a Róma városában zajló eseményekről, valamint Didius Iulianus és Pescennius Niger uralkodóként való színrelépéséről (II. 8.6., 9.1., 10.7.). Héródianos csúsztatásai azonban nem hasonlíthatók a jóval későbbi Historia Augustáéhoz. Koholmányainak azonban van egy határa: például nincsenek a műben fiktív uralkodók vagy más személyek. Nem létező tetteket, terveket ír le, amelyek azonban akár igazak is lehettek volna, és az adott személy karakteréhez jól illenek. Maga a mű tulajdonképpen mesterien megkomponált (olvasmányossága miatt nem véletlenül volt munkája közkedvelt az antikvitásban), gyűrűs szerkezetű jelenetek laza sora, mint például Commodus uralkodásának leírása, mely nem egyéb, mint összeesküvések sorozata (l. Marcus halála — Commodus visszatérése Romába. 2. Perennis összeesküvése. 3. Cleander bukása. 4. Commodus halála) (lásd Alföldy 1989, 81-126.). A jelenetek középpontjában egy-egy drámai beszéd áll. A klasszikus előképek használata kiterjedhet [162] egy-egy nagyobb esemény, csata szinte teljes eseménysorának átvételére is, szinte csak a szereplők nevét kellett megváltoztatni. Erre igen jó példák lehetnek a thukydidési előképekre visszavezethető Róma városi utcai harcok (I. 12.8.; VII. 12.5.). Ugyanez az oka annak, hogy az események szereplői is túlságosan egysíkúvá válnak, a rossz uralkodó és usurpator szükségszerűen zsarnok lesz (mint Maximinus), életvitelének is ezt kell igazolnia, a pozitív szereplőnek pedig minden cselekedetében annak kell maradnia (mint Pertinax). Erre a legjobb példa az ifjú Commodus átváltozása lehet, aki udvari emberei rábeszélésére a hadjárat folytatása helyett békét köt, és visszatér Romába, hogy az élvezeteknek adhassa át magát. Ezzel Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 92

szemben történelmi tény, hogy Marcus halála (180. március 17.) és fia Rómába érkezése (180 októbere) között legalább fél év telt el, sőt a hadjáratok is folytatódtak (Commodus IV. imperatori címe erre az időszakra tehető). Mindezek miatt az sem követelmény már, hogy a földrajzi helyszíneket a szerző behatóan ismerje, pontosan megismertesse, csak egyes fontos helyszínek leírása, megjelenítése várható el tőle. Az egyes leírások gyakran csak a korábbi toposok felsorolására korlátozódnak (e. g. Britannia leírása [III. 14.6-8.], a határok Ókeanosig való kiterjesztésének gondolata [I. 5.6., 6.6.; VII. 2.9.]). Gyakoriak a pontosan meg nem határozott, sőt pontatlan földrajzi fogalmak, mint a germánok vagy a kelták említése. Ugyanez figyelhető meg természetesen a műben szereplő időpontokkal (sok a nem pontos, körülírt meghatározás: kis idő múlva, néhány nap múlva etc.) és más ténybeli adatokkal kapcsolatban is. Ezek miatt felesleges kizárólag a szerzőt kárhoztatni. A pontos adatok Héródianos műveltebb görög olvasóközönségét, akiknek a művét szánhatta, sem érdekelték, számukra fontosabb volt a mondanivaló, a „lényegtelen" adatokkal megterhelt mű aligha nyerte volna el az olvasó tetszését. Az már csak ráadás, hogy a szerző - Lukianos tanácsának megfelelően (Quomodo 41.), aki szerint ajó történetírónak ξένος έν τσῖς βιβλίοις καὶ ἄπολις - nak kell lennie, azaz idegennek és hontalannak - egyetlen várost sem szándékozott kiemelt helyen szerepeltetni (I.1.3.). Mindezekből fakadóan maga Héródianos sem árult el különösebb földrajzi érdeklődést, ez irányú ismeretei néhol felettébb pontatlanok. Egy viszonylag alacsony származású, minden valószínűség szerint [163] felszabadított görög rabszolgától többet nem is várhatunk. Italia és Illyricum térsége mellett egyedül Nyugat-Kis-Ázsia városait említi jelen-tős számban, ezért is merülhetett fel joggal a gondolat, hogy a szerző erről a területről származik. Uralkodóképe viszonylag egyszerű: minél jobban, illetve kevésbé hasonlít valaki az általa eszményinek tartott Marcus Aureliushoz korban, erény (areté) és neveltetés (paideia) dolgában, annál jobb vagy rosszabb lesz uralkodása is. Azért lesz számára Pertinax szinte tökéletes, mivel nemcsak erényben, hanem korban is megközelítette Marcust, s ezért szükségszerű a szintén pozitívan ábrázolt, de fiatal, és anyja-nagyanyja befolyása alatt álló Severus Alexander bukása. A túl fiatal uralkodó veszélyes újításokba kezdhet (I. 1.6.), ahogy azt Commodus esetében láthattuk. Az előbbi (mint Marcus vagy Pertinax) (basileus = princeps) uralkodásából alkotmányos monarchia (aristokratia = principatus), utóbbiból (mint Commodus, Severus, Caracalla, de főleg Maximinus) szükségszerűen zsarnokság (tyrannis) lesz. A zsarnok viszont kénytelen-kelletlen a katonaságra támaszkodik, amely Héródianos szerint a bajok egyik legfőbb forrása. Héródianos jövőképe nem optimista, jól látta, a problémák megoldásához nem elegendő egy közkedvelt, jó uralkodót, amilyen Pertinax, trónra emelni: a ,jó császárok" kora lejárt. Források, utóélet Az, hogy milyen források alapján dolgozott Héródianos, talán még az életénél is nagyobb vitát váltott ki. Bár nem hanyagolhatók el saját tapasztalatai sem (többször is megjegyzi, hogy bizonyos eseményeket maga is látott: például Róma városi játékokat - más kérdés persze, hogy ezek mindannyiszor hitelesek-e), bizonyosan más forrásokra is kénytelen volt hagyatkozni. Az előszóban (I. 1.3.) csupán annyit jegyzett meg, hogy csak biztos, saját kutatásaival is megerősített információkat használ fel, részrehajlás nélkül. A mű forrásértékének megítélése éppen ebből a szempontból kényes, hiszen egyesek (Kolb, Alföldy) szerint igen csekély, 229-ig szinte minden adata Cassius Diótól származik, ami új, az pedig puszta koholmány. Héródianos [164] többször is hivatkozik forrásaira, név szerint azonban alig nevezi meg őket. Említi Marcus Aurelius beszédeit és műveit (I.2.3.), Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 93

használta Septimius Severus önéletrajzát (II. 9.4.), és vitatkozott Severus túlságosan hízelgő életrajzíróival (II. 15.6-7.; III. 7.3.); minden bizonnyal köztük volt Cassius Dio is, aki az uralkodó hadjáratainak és az uralkodót felettébb érdeklő csodás előjeleknek is külön művet szentelt. Legtöbbször azonban csak annyit jegyez meg, ha forrást használ: „azt mondják, hogy...", ha több, ellentétes adatot használ fel, akkor az „egyesek szerint...", vagy a „mások szerint" formulát használja. Források említésére azonban leggyakrabban kitérőiben kerül sor, amikor egy ünnep-szokás eredetét tárgyalja. Idősebbik kortársa, Marius Maximus latinul írt császáréletrajzait is felhasználhatta, ennek bizonyításához azonban igen kevés adat áll rendelkezésünkre. A legvitatottabb kérdés, mint láthattuk, Héródianos Cassius Dióhoz való viszonya. A korábban már említetten kívül (1. Cassius Dio a fő forrás) más nézetek szerint: 2. nincs rá hatással (Rubin, D. S. Potter), 3. közös forrást használnak (Baaz), 4. ismeri ugyan, de más forrást helyez előtérbe (Smits), 5. Diót használja ugyan, de néhol tudatosan javítja (Cassola, Whittaker, Bowersock, Sidebottom, Šašel Kos). A hosszú vita után mára azért bizonyossá vált, hogy Héródianos legfőbb forrásának a 229-ig terjedő időszakra vonatkozóan, azaz az első hat könyvre Cassius Dio tekinthető. A két mű, pontosabban Cassius Dio kivonatai, excerptumai (szemelvényei), töredékei (Macrinus és Elagabalus uralkodásának egy része maradt fenn töredékesen) olyan egyezéseket mutatnak az eseménytörténetben, sőt még a szóhasználatban is, hogy Cassius Dio művének használatáról felesleges vitatkozni. Alföldy Géza egy sor tanulmányban pontról pontra, mondatról mondatra mutatta ki ezeket az egyezéseket (Marcus halála: Hér. I. 3.1-4.8., Dio LXXI. 21.: Alföldy 1973; Commodus békekötése: Hér. I. 5.1-7.6., Dio LXXII. 1-3.: Alföldy 1971d; Cleander bukása: Hér. I. 12.1-13.8., Dio LXXII. 12.1-13.6.: Alföldy 1989, 81-126.; Geta bukása: Hér. IV. 1.3-4.7., Dio LXXVII. 1.1-2.6.: Alföldy 1971; az Újperzsa Birodalom kialakulása: Hér. VI. 2.1-2., Dio LXXX 3.1-3., 4.1.: Alföldy 1971c). Azonban azon eltérő adatok is figyelemre méltók, amelyek arra utalhatnak, hogy néhol Héródianos tudatosan javította Dio adatait, mint például Pescennius Niger [165] halála kapcsán. Dio szerint (LXXIV. 8.3.) ugyanis az issusi ütközet után Nigert útban Parthia felé, míg Héródianos szerint (III. 4.6.) Antiochia külvárosában fogták el. Úgy tűnik, hogy Elagabalus és Severus Alexander általa (V. 3.3.) és Cassius Dio által (LXXIX. 30.2-3.) is közölt, de nem egyező eredeti neveik (Bassianus - Varius Avitus, illetve Alexianus - Gessius Bassianus) mindkét esetben hitelesek. Egy helyen pedig Héródianos megfogalmazása talán csak Dio szövegével összehasonlítva válik érthetővé (Caracalla alexandriai ténykedése: Hér. IV. 8.6., lásd Dio LXXVII. 22.1.: Whittaker 1969, p. LXXII-III.). Az is kétségtelen azonban (Sidebottom kiváló új megfigyelése), hogy a műben nem figyelhető meg jelentős törés, színvonalkülönbség az egyes könyvek, így a 229 után következők esetében sem. Az is kétségtelen, hogy - bár egyik forrása sem ismert - Dio után is más forrásokra támaszkodott, hiszen éppen ezek alapján írta meg I. Gordianus halálát is két különböző változatban (VII. 9.4-10.). A művet olvasmányossága miatt kedvelték a késő antikvitásban, a legjobb kritikai véleményt Phótios 9. századi konstantinápolyi patri-archa fogalmazta meg művében (Bibl. 99.), aki dicsérte a szerző stílusát, visszafogottságát és pártatlanságát. Véleménye szerint kevés történetíró múlta csak felül szerzőnket. A Historia Augusta szerzője több helyen idéz művéből (SHA Clod. 1.2., 12.14., Diad. 2.5., AS 52.2., 57.3., Max. 13.4., 33. 3., Gord. 2.1., Max. és Balb. 1.2., 15.3., 15.5., 16.6., Trig. 32.1.). Az Albinus-életrajzban (12.14.) adatai pontosságáért dicséri, míg a Maximinus-életrajzban (13.4.) részrehajlását kifogásolja. Iohannes Antiochenus, a 17. századi világkrónika-író, gyakran szó szerint idézett művéből. Munkáját Ammianus Marcellinusnak is ismernie és használnia kellett műve elveszett első felében. Zósimos 500 körül írt történeti munkájában inkább Dexippos művét használta az adott időszakra, míg a bizánci Zónaras, a XII. századi Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 94

kivonatoló csak onnan használta Héródianos művét, ahol Dio munkája befejeződött, Kr. u. 229 után. A mű ma már túlságosan dagályosnak hat, telve feleslegesnek tűnő moralizálásokkal, történelemszemlélete néha naiv, de Héródianos korának embere számára ez volt a természetes, ezért sem vonhatta ki magát - eredeti célkitűzései ellenére — a már említett irányzat hatása alól. Mai, meglehetősen negatív képét több dolog is befolyásolta. [166] Héródianost mindig a jóval műveltebb, senatorként nagyobb rálátású Cassius Dióval összehasonlítva értékelik. Korának többi történetírója nem maradt fenn, ezeknél biztosan jobb volt. Egy érdeme kétségtelen, Cassius Dióhoz képest sokkal jobban érzékelte a Római Birodalom válságát, a katonaság ebben betöltött meghatározó szerepét, valamint egy újfajta uralkodótípus megjelenését. Kronológiai kérdések. Héródianos és Pannonia Jelen helyen a történetíró és Pannonia kapcsolatát, a térségnek a műben betöltött szerepét, valamint a mű keletkezésének feltételezhető idejét vizsgálom. Pannonia és a pannon népnév az alábbi helyeken jelenik meg: I.3.1.; II. 9.1-2., 9.11-12., 11.3.; III. 10.1.; VI. 7.6., 8.3.; VII. 2.9., 3.4., 8.11.; VIII. 2.2., 6.1. Illyria, Illyricum, illyr melléknév: I. 9.1., 9.4.; II. 4.1., 9.1., 8.10., 9.8-9., 10.1., 10.8-9., 11.7., 11.9., 13.10., 14.6., 15.5.; III. 1.1., 2.2., 4.5., 7.2.; VI. 4.3., 6.2., 7.2-4.; VIII. 2.3., 5.6. Elsőként arra szükséges kitérnem, hogy az Illyricum név többjelentésű, vonatkozhat az egykori Illyricum tartomány két utódjára, Dalmatiára és Pannoniára, csak Dalmatiára (e. g. II. 9.1.), illetve egy nagyobb területi egységre, amely a principatus alatt az illyricumi vámkörzet (publicum portorium Illyrici) révén magában foglalta a két iménti tartományon kívül Moesiát, Daciát, Noricumot és Raetiát, a késő római időszakban pedig Illyricum dioecesis (395 után occidentale és orientale) néven földrajzilag még tágabb jelentéssel rendelkezett. Mivel azonban az illyr népnév Héródianosnál általában a hadseregre vonatkozik, ilyen pedig legjelentősebb számban (négy legio) Pannoniában állomásozott, ezért általában ez a kitétel az utóbbi tartomány lakosait, katonaságát jelöli. Ezt fejezik ki Héródianosnál az igen gyakori illyricumi sereg = ήΙλλυρικὴ δύναμις (II. 10.8.), στρατιά és στράτευμα kifejezések, ami a feliratokról és érmekről is ismert latin exercitus Illyricianus (AÉp 1926, 79, ILS 1140, RIC IV/3, 120, Nr. 3-4., 121, Nr. 9.) fordítása lehet (szemben az exercitus Mysiacusszal [ILS 2935]). Dux Illyrici néven ideiglenesen egy hivatalos katonai rang is létezett a 3. század közepén (247-260 között), a dux a [167] következő tartományok összevont csapatainak parancsnoka volt: Thracia, Moesia, Dalmatia, Pannonia, Dacia (SHA v. Claudii 15.8.). Pannoniai város: Sirmium: VII. 2.9. Danubius: I. 6.1., 6.8.; II. 9.1.; IV. 7.2., 8.1.; VI. 7.2.; VI. 7.6-8. Az említések száma tehát az alábbi: Pannonia: 14, Illyricum: 26, Város: 1, Danubius: 9. Mindezek az adatok igen figyelemre méltók, ha tekintetbe vesszük azt a tényt is, hogy a szomszédos provinciák említése az alábbi módon oszlik meg: Noricum: 0, Dacia: 0, Dalmatia: 0, Moesia: III. 10.1. Az európai tartományok közül egyedül a két Germania és a barbaricumi germán törzsek említése hasonlítható csak térségünkéhez: összesen 55. Ehhez azonban hozzá kell tennünk azt a tényt, hogy a germánok által lakott területek közé tartozott a mai Cseh-medence (markomannok), Felvidék-Kárpátalja (kvádokvandálok), sőt Kelet-Europa (gótok, gepidák etc.) jelentős része is. Az említések jelentős része tehát szintén az általunk vizsgált területre vonatkozik (például a markomann háborúk eseményei). Igen különös az a tény is, hogy a birodalom nyugati provinciáinak városai közül Lugdunum mellett (utóbbi is csak a Septimius Severus - Albinus közti döntő csata miatt: III. 7.2-6.; III. 7.7., egyedül csak Sirmiumot említi meg. Leírása szerint Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 95

Lugdunum csak „nagy város", míg Sirmium „a legnagyobb ottani város". Jogosan merülhet fel a kérdés, miért mutat a szerző oly nagy érdeklődést éppen Pannonia és Illyricum iránt. Pannonia gyakori szerepeltetésének első indoka viszonylag egyszerű. Pannonia és főleg az itt állomásozó négy legio stratégiai helyzetéből kifolyólag többször is a római császárkor történetének egyik központi helyszínévé vált: Marcus Aurelius markomannszarmata háborúi, itteni halála, Commodus uralomra jutása és békekötése (I. 3-6.), Perennis fiának pannoniai hadjárata (I. 9.); Septimius Severust, Pannonia Superior helytartóját a pannoniai legiók segítik hatalomra, és tartanak ki mellette végig a polgárháborúk folyamán (II. 9—III. 7.); részben ismételten a pannoniai legiók működnek közre Alexander Severus perzsa hadjáratának leállításában, illetve Maximinus Thrax hatalomra segítésében (VI. 7-9.), illetve italiai hadjáratában (VII. 8-VIII. 8.). Amikor nincsenek jelentős barbár betörések a térségben, Pannonia azonnal kikerül a szerző érdeklődéséből, mint [168] például a Kr. u. 213 (Caracalla pannoniai látogatása) és 231232 (Severus Alexander perzsa hadjáratát megelőző illyricumi látogatása) közti húszéves időszakot felölelő, III. 10.1-VI. 4.3. szakaszokban sem Pannoniát, sem Illyricumot nem említi. Ez azonban nem lehet kizárólagos indoka annak, hogy a más területek iránt oly nagy közönyt mutató szerző miért is szerepelteti oly gyakran térségünket. Érdemes azt is megvizsgálni, milyen volt Héródianos Pannonia-képe. A szerző jól látta a térség stratégiai helyzetét (VI. 7.4.): „....az illyricumi népek lakta provinciák nagyon keskenyek, és csak kis részét alkotják a római uralom alatt lévő területnek-a germánok valójában szomszédaik az italicusoknak, emiatt, mondhatni, közösek a határaik". Földrajzi ismeretei ebben az estben sem szakadnak el a toposoktól, ahogy azt ugyanitt (VI. 7.6.) az északi területek zord klímájára vonatkozó közhelyektől hemzsegő leírásban is láthatjuk: "Az északi folyók közül a Rhenus és a Danubius a legszélesebb. A Rhenus Germania (provincia), a Danubius Pannonia földje mentén folyik. Mélységük és szélességük miatt nyáron könnyen hajózhatók, de télen a hidegtől befagynak, és át lehet rajtuk lovagolni, mint valami sík mezőn. A folyó jégpáncélja ilyenkor olyan erős, annyira teherbíró, hogy még a lovak patája és az emberek lába alatt sem szakad be. Akik pedig vizet akarnak hozni a folyóról, nem korsóval és öblös edénnyel jönnek, hanem fejszét és csákányt hoznak magukkal, hogy kivágják vele a jégdarabot. Ezt azután felszedik és tartályok nélkül szállítják el, akár a követ. Ilyen a természetük ezeknek a folyóknak." Aligha véletlen, hogy az ifjú Commodust ugyanezen érvek alapján veszik rá a dicstelen békekötésre és hazatérésre (I. 6.1-2.): „Ócsárolták a Danubius partvidékének éghajlatát, mert nyár végén sem termékeny és állandóan hideg és ködös. »Urunk - mondogatták -, meddig fogsz még jégből olvasztott vagy ásott kútból húzott vizet inni?«" Ugyanez vonatkozik az itteni csapatok és emberek leírására is (II. 9.11.): „Amilyen erős testalkatú, magas termetű, harcra termett és vérszomjas emberek e vidék szülöttei, olyan nehézkes észjárásúak, és csak lassan jönnek rá, ha a szavak vagy tettek mögött ravasz vagy cselvető szándék húzódik meg." Emögött is az a gyakori vélekedés áll, hogy a lakhatatlan, de mégis lakott Észak lakosai a hideg miatt bár erősek, de észjárásuk tompa. Nem sokkal később (II. 10.5-6.) [169] azonban kiderül, hogy Héródianos ezt nem negatívumként értékeli, hiszen éppen a saját katonái előtt beszélő Septimius Severus szájába adja a következő szavakat: „...ti együttvéve számban, egyenként pedig bátorságban felülmúljátok őket. Mi sem természetesebb: a barbárok ellen állandóan hadban forogtok, beletanultatok a hadi mesterségbe. Hozzászoktatok a fáradalmak elviseléséhez, fel sem veszitek a hőséget, a hideget, hogy befagyott folyók jegén keljetek át, vagy hogy ne kútból felhúzott, hanem leásva elért talajvizet igyatok. Gyakorlottak vagytok a vadászatban, és teljességgel Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 96

megvan bennetek minden rátermettség a vitézségre, úgyhogy még ha akarna, sem állhatna ellen nektek senki. A katona próbája az erőfeszítés, nem pedig a tunya életmód, amelyben ama bizonyos részegeskedő és fényűző ellenfeleink élnek, akik talán még a csatakiáltásotokat sem állnak ki, nemhogy a támadásotokat." Alig egy évszázad múlva hasonló gondolatok jelennek meg a 4. század második felében Aurelius Victornál (Caes. 39.26.): his sane omnibus Illyricum patria fuit, qui quanquam humanitatis parum, ruris tamen ac militiae miseriis imbuti satis optimi rei publici fuere = „Majdnem mindegyikük Illyricumból származott, műveltségük hiányos volt ugyan, de a földművelés és a katonáskodás gyötrelmei megedzették őket, és az államnak épp ők lehettek a legjobban hasznára." Héródianost csekély földrajzi ismeretei miatt nem érheti szemrehányás, hiszen maga Cassius Dio is, aki pannoniai helytartó is volt, használt Pannoniára vonatkozó toposzokat, ráadásul még jóval negatívabb képet is festett az itteniekről (49.36.1.-3.): „A pannonok Dalmatia szomszédságában laknak, közvetlenül a Danubius mentén Noricumtól az europai Mysiáig. Valamennyi ember közül a legsanyarúbban élnek (mert bizony sem földjüket, sem éghajlatukat tekintve nem szerencsések, sem olajat nem termesztenek, sem bort nem termelnek, csak igen keveset, azt is nagyon rossz minőségűt, minthogy az év nagy részében rendkívül kemény telet élnek át, viszont árpát és kölest esznek, és belőlük készített italt isznak) - ellenben kétségtelenül a legvitézebbeknek tartják őket minden nép közül, amelyről csak tudomásunk van, minthogy bátrak és kegyetlenek, vérszomjasok, mert hiszen híjával vannak mindennek, ami a tisztes életet lehetővé tenné." Mamertinus 289-es, Maximianushoz intézett dicsőítő beszédében (panegyricusában) is a [170] pannonok vitézsége jelenik meg, amely miatt a térség döntő szerephez juthatott (Paneg. 2 [10]. 2.2.): quis enim dubitat quin multis iam saeculis, ex quo vires illius ad Rómanum nomen accesserint, Italia quidem sit gentium domina gloriae vetustate, sed Pannonia virtute = „Ki kételkedne abban, amióta Róma megerősödött, hogy Italia már ősidők óta régi dicsősége miatt a nemzetek a királynője, míg Pannonia jelen vitézsége révén az?" Sirmium említése sem lett volna az adott helyen szükséges a szerző számára, hiszen még Marcus Aurelius haldoklásának (és hosszú, a mű szempontjából is igen lényeges halotti ágyából intézett beszédének) pontos helyszínét sem tartotta fontosnak megemlíteni: Sirmium: (Tertul. Apol. 25.5.) vagy Vindobona (Aur. Vict.: Caes. 16.14., Epit. 16.12.). Bár Sirmium, a flaviusi colonia a 2. századtól kezdve egyre nagyobb jelentőségre tett szert (már Marcus alatt császári palotával: Philostr. Vita Marci 168-169.), és, ahogy ezt Héródianos is említi, a környék legjelentősebb városa volt, de császári székhely csak a 4. századtól lett. Annak, hogy Maximinus Thrax városban tartózkodott, aligha volt birodalmi jelentősége (ellentétben Lugdunum említésével: lásd feljebb). Ugyancsak figyelemre méltó még Emona (Ljubljana) városának említése Maximinus aquileiai hadjárata kapcsán (VIII. 1.4.), amely város korábban tiberiusi alapítású coloniaként Pannonia része volt, később lett csak Italia X. regiójának része. Emona áthelyezésének legkorábbi szöveges bizonyítéka éppen Héródianos, aki életszerű képet festett a Maximinus csapatai miatt kiürített városról. Mi lehetett még az oka Illyricum gyakori megjelenésének? A mű keletkezési idejéről leginkább az az általános nézet terjedt el, hogy az idősödő szerző csak III. Gordianus halála után, leginkább Philippus Arabs uralkodása idején (244-249) fejezhette be művét, mivel a Gordianusok hatalomra jutása korántsem pozitív képben jelenik meg benne. Ezzel a nézettel szemben Alföldy Géza és mások arra a meggyőződésre jutottak, hogy a munka még később, leginkább Decius uralma idején (249-251) készülhetett el. Főbb érveik a következők: II. 15.7. célkitűzése alapján egyértelmű, hogy a szerző egy hetvenéves időszakot (249-ig, Philippus haláláig) akart feldolgozni, ezért a mű csonka Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 97

maradt. Az I. 1.5.-ben említett hatvanéves időszak [171] csak a Commodus halálát követő gyakori hatalomváltásokra vonatkozik. A művön érződik a befejezetlenség: nincs külön befejezés (mint például Cassius Dio 80.5.1-3., 5-7. Homéros-idézettel), a harminchárom beszéd döntő többsége az első négy könyvben található, az utolsóban mindössze hat. A hiányzó kilencedik könyvvel Héródianos Hérodotost szerette volna utánozni, nem pedig Thukydidést, aki nyolc könyvben írta meg a peloponnéssosi háború történetét. Az hogy, a mű második része sokkal kisebb terjedelmű (I. 17. caput, II. 15., III., IV., V. 8., VI. 9., VII. 12., VIII. 8.), is inkább a befejezetlenség rovására írható, a hiányzó részeket talán a beszédek töltötték volna ki. Számos helyen utal arra, hogy erre még vissza akar térni, amire mégsem került sor (Sidebottom 1998,2813, n. 183.: például a Macrinust támogató tribunusok megbüntetésének ígért [IV. 14.2.] leírása, vagy Capellianus trónra törésének várt ismertetése [VII. 9.11.] elmarad). A görög terminusok használata a latin helyett tudatos, például a praetorianus gárda fordítása legtöbbször egyszerűen császári testőrök. Kivételekre csak a 8. könyv legvégén kerül sor (VIII. 8.5., 7.), ami szintén a mű lezárásának elvarratlanságára utalhat. Az V 4.8. alatt magyarázatként hangzik el a szó a görög testőr mellett. A műnek végső formájában bizonyosan Philippus uralkodása után kellett elkészülnie, mivel a Philippus uralkodásakor vezető senatorokat is meglehetősen negatív színben tünteti fel, például a Róma városában utcai harcokat szervező Gallicanust és Maecenast (VII. 11.1ff.), akik még a 240-es években is a vezető consularisok közé tartoztak Olyan alacsony származású szerző, mint Héródianos, aligha merte volna őket ekkor így ábrázolni. Decius császár személye is jobban megfelelt Héródianosnak, aki Pertinaxhoz hasonlóan korábban ugyancsak nem töltött még be magas pozíciót (homo novus). Italiai hadjárata Maximinuséban tükröződhetett vissza, annak ellentéteként. Decius egy Sirmium melletti kis faluban, Budaliában látta meg a napvilágot, és ő volt az, aki megnyitotta a pannoniai születésű császárok Valentinianusszal záródó sorát (Decius, Aurelianus, Probus, Maximianus, Valentinianus, Valens, Gratianus). Hatalomra jutásuk egyetlen oka nem a térség és az itt élők különösen nagy gazdagsága vagy műveltsége lehetett, hiszen az első pannoniai születésű senator [172] M. Valerius Maximianus volt, aki csak a Kr. u. 2. század második felében kerülhetett be a senatus tagjai sorába, ő is kizárólag a markomann háborúk során tanúsított érdemei révén. Uralmuk egyetlen oka ahogy azt Alföldi András és Mócsy András meggyőzően kimutatta — az volt, hogy a pannoniai, tágabb értelemben vett illyricumi legiók túlnyomó részben helyi születésűek voltak, és szűkebb patriájuk védelmét a barbárokkal szemben kizárólag azonos születésű uralkodóban látták biztosítottnak. Héródianos művében ezt a jelenséget Severus Alexander perzsiai hadjárata során az illyricumi legiók elégedetlenségével adta vissza, akik a germán betörések miatt az uralkodót vádolták (VI. 7.3.). Aligha volt véletlen, hogy Severus Alexander bukását már a helyi, thraciai származású Maximinus okozta. A császár személyének ilyen szempontú kiválasztása azonban éppen Decius uralkodásától kezdve vált rendszeressé. A késő római Epitome de Caesaribus szerzője (29,2.) szerint a pannoniai születésű uralkodó vir artibus cunctis virtutibusque instructus, piacidus et communis domi, in armis promptissimus = „olyan, az összes tudománnyal és erénnyel felvértezett ember volt, aki békében szelíd és barátságos, de háborúban igen tettre kész", rá, a Maximinusra és a térség többi lakosára alkalmazott toposz (vitéz, de buta), aligha alkalmazható. Alföldy érvelésével tökéletes összhangban vannak Héródianos pannoniai és illyricumi adatai. Talán az sem véletlen, hogy Sirmiumot, Decius szülőhelyét külön megemlíti a szerző (VII. 2.9.), és azt mint μέγιστη ε)κειῇ πο’λις = „legnagyobb ottani város" jellemzi. Összegezve: a történetíró Pannoniára vonatkozó gyakori adatai is csak azt a korábbi Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 98

feltételezést erősítik meg, miszerint műve leghamarabb Decius uralkodása alatt készülhetett el. A térség kiemelkedő jelentőségét a műben nemcsak Illyricum stratégiai helyzete, hanem az tény is okozta, hogy az itt állomásozó, igen jelentős számú katonaság és vezetői a mű keletkezésének idején már döntő befolyással bírhattak a római állam életére. Gyakran maguk közül választották a feladatra legalkalmasabbnak tartott vezetőt, és helyi katonai parancsnokokat (mint például Philippus), majd pannoniai vagy tágabb értelemben vett illyricumi születésű uralkodókat emeltek trónra, akiknek sorát Decius nyitotta meg. [173] Kovács Péter

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 99

Jegyzetek I. Könyv I. 4. Marcus 180. március 17-én halt meg Sirmiumban (Szávaszentdemeter) vagy Vindobonában (Bécs) a 166-167 óta tartó markomann-szarmata háborúk vége felé, amelyek igen súlyos pusztításokat okoztak a dunai provinciákban: Bannert, H.: Der Tod des Kaiser Marcus. In: Klein, R.: Mark. Aurel. Wege der Forschung, 550. Darmstadt, 1979,459-472.; Birley, R.: Marcus Aurelius. London, 1997, 159-183.; Markomannenkriege. Ur-sachen und Wirkungen. Brno, 1994; Aur. Vict.: Caes. 16.14, Epit. de Caes. 16.12, Tertull. Apol. 25.5. I. 6. Commodus egy ideig ténylegesen hallgatott apja tanácsadóira (lásd I. 8.1.), köztük sógorára, az idős Pompeianusra, aki a markomann háborúban tanúsított hadi érdemei miatt emelkedhetett ilyen magas posztra, és vehette feleségül Lucius Verus özvegyét. I. 6.6. A Római Birodalom északi határa kitolásának gondolata nem-csak Héródianosnál, hanem Cassius Diónál is megjelenik (LXXI. 33.4.). A Historia Augusta szerint (SHA vita Marci 24.5.) Marcus két új tartomány, Marcomannia és Sarmatia kialakítását tervezte, amely révén szinte az egész Kárpát-medence római fennhatóság alá került volna. Ennek valóságtartalmát jogosan kérdőjelezték meg: Alföldy 1971d; Mócsy, A: Das Gerücht von neuen Donauprovinzen unter Marcus Aurelius. ACD, 7, 1971, 63-66. = Pannonien und das römische Heer. MAVORS, VII. Stuttgart, 1992, 19-22. I. 8. Tigidius Perennis praefectus praetorio és fiainak felemelkedése. Az első, sikertelen merénylet Commodus ellen 182-ben Commodus húga, Lucilla részéről: Hekster 2002, 50-55. Dio LXXIII. 4.4-5., SHA v. Comm. 4. Az I. 8.6. alatt említett [175] amphiteatrum nem más, mint a Colosseum, amelynek árnyas bejáratánál kívánt a merénylő, Quintianus elrejtőzni. I. 8.4. A szent tűz, felvonulásokon a császári hatalom jelképe még sokszor előfordul Héródianosnál: I. 16.4., II. 3.2., 8.6., VII. 1.9., 6.2. Utóbbi minden valószínűség szerint a máshol is említett császári hatalmat jelképező triumphatori fáklyával és füstölővel azonos: Alföldi, A: Die monarchische Repräsentation im römischen Kaiserreich. Darmstadt, 1970, 111-118. I. 9. Perennis összeesküvése és bukása 185-ben: Hekster 2002, 60-64.;Dio LXIII. 9.1-10.2.; SHA v. Comm. 6.1-2., 8.1., 14.8. I. 9.2-4. Capitoliumi játékok- ludi Capitolini: Domitianus alapította, négyévente október 15-én megrendezett játékok. I. 10. Maternus összeesküvése és a bellum desertorum 186-ban. Az adatok vizsgálata során derült ki, a jórészt katonaszökevényekre támaszkodó rablóbandák tevékenysége aligha terjedt túl Germania határain, a Commodus elleni színes merényletterv a fantázia terméke: Alföldy 1971e; Dio LXIII. 9.1-10.2.; SHA v. Comm. 13.5-8., 16.2.; P. N. 3.3-5.; CIL XI 6053.1. 10.5. A merénylet tervezett időpontja Héródianos elbeszélése szerint Hilaria ünnepére esett, amely Mater Magna tiszteletére a tavaszi nap-éj egyenlőség ünnepe március 25-én, s két nappal később ünnepi körmenet követi. I. 11. Mater Magna római kultuszának leírása. I. 11.4. A Vesta-papnőknek szolgálati idejükre szüzességet kellett fogadniuk, ennek megszegése halálbüntetéssel járt (lásd IV. 6.4.). I. 12.1-2.Róma városi és italiai járvány. Laurentum latiumi város a tengerparton. Dio LXXII. 14.3-4. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 100

I. 12.3-13.6. M. Aurelius Cleander, a phryg császári szabados felemelkedése és bukása: 182 cubicularius, 186 után tropheus, praefectus praetorióhoz hasonló, de annál nagyobb a pugione címe (az egyik császári hatalmi jelvény, a tőr őrzője), 190 bukása. A tüntetéssel ellentétben az utcai harcok csak Héródianosnál szerepelnek. Alföldy 1989,81-126.; Hekster 2002,67-75.; Dio LXXII. 12.1-13.6.; SHA v. Comm. 6.3-7.1.; ILS 1737; AÉp, 1952, 6., 1961, 280. I. 12.6. A császári lovasság a praetorianusok mellett felállított, auxiliaris katonákból álló equites singulares Augusti egysége volt: Speidel, M. P.: Die equites singulares Augusti. Begleitgruppe der [176] römischen Kaiser des zweiten und dritten Jahrhunderts. Bonn, 1965, id., Die Denkmäler der Kaiserreiter, equites singulares Augusti. Köln-Bonn, 1994, id., Riding for caesar. London-Cambridge/Mass., 1994. I. 14.1. Minden bizonnyal üstökösök leírása. I. 14.4-6.Róma 192-es égése. Pax, a békeistennő templomának leégése, amelyet még Vespasianus építtetett a 68-69-es polgárháborúk és Jeruzsálem elfoglalása után saját forumán. A templomok kincseskamrái egyfajta trezorként is működtek az antikvitásban. Hekster 2002, 78-79.; Dio LXXII.24.1-3.; SHA v. Comm. 16.7.; Euseb. Chron. 15.12.; Orosius 7.16.3. I. 14.4—5.A forumi Vesta-templomban őrzött titokzatos Pallas Athéné-szobrot, a Palladiumot a hagyomány szerint még Aenaeas hozta magával Trójából, emberi szem nem láthatta (V. 6.3-5.). I. 14.7-16.3. Commodus népszerűtlenné válása, nyíltan extravagáns intézkedései, szokásai, 190-192. év vége. Hekster 2002, 77-80. I. 14.8-9. Herculessel azonosította magát (Hercules Commodianus), erre szolgált névváltoztatása, Hercules attribútumainak (oroszlánbőr, bunkó) hordása, szobrokon is így ábrázoltatta magát. A hónapok nevét is megváltoztatta: Hercules mellékneveiről, illetve saját nevéről és jelzőiről nevezte el (Amazonius, Invictus, Pius, Felix, Lucius, Aelius, Aurelius, Commodus, Augustus, Herculeus, Rómanus, Exsuperatorius), sőt még Róma nevét is Commodianára kívánta változtatni. Hekster 2002, 103-111.; Dio LXII.15.24.; SHA V; Comm. 11.8. I. 15.7-9. Az, hogy az uralkodó gladiatorként lépett fel a nyilvánosság előtt, volt a mélypont, hiszen a gladiatorok státusuk szerint rabszolgák voltak I. 16.1-3. A december végi Saturnalia ünnepének leírása. Héródianos kiszínezettnek feltűnő előadása szerint Commodus az ünnepen, 193. január l-jén kívánt a gladiatorok kaszárnyájába átköltözni, és senatorok helyett emezek kíséretében akarta a consulságot felvenni. Ez a római államszervek végső megcsúfolása lett volna. Lásd Dio LXII. 22.2. I. 16.4-17.12. A végső Commodus elleni összeesküvés és halála, 193 január l. Laetus, a praefectus praetorio, Eclectus, a főkamarás, és Marcia, a szerető kénytelenek voltak az őket fenyegető veszély miatt cselekedni. Hekster 2002, 79-83.; Dio LXXII. 22.4-24.; [177] SHA v. Comm. 17-20. Laetust és Marciát később Didius Iulianus mint Severus támogatóit kivégezteti: Dio LXXIII. 16.5.; SHA v. Did. Iul. 6.2. Commodust később a Hadrianusmauzóleumba temették: ILS 401.; SHA v. Comm. 17.4. II. Könyv II. 1.1-3.11. Pertinax trónra lépése. Lásd Dio LXXIII. 1.1-4.4.; SHA v. Pert. 4.2-5. II. 1.4. Pertinax életrajza. Héródianos elhallgatja, hogy felszabadított rabszolga fiaként kezdte, de katonai karrierjének első állomása már lovagi praefectusi állás volt, később elsősorban a markomann háborúk idején tűnt ki, első consulsága 175., 190-192. praefectus urbi, 192. második consulsága: Alföldy 1974; PIR H 73.; lásd Dio LXXIII. 3.1; Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 101

SHA v. Pert. 1-4.1. II. 3.3-4. Dio, aki mint senator jelen volt az esetnél, erről nem tett említést: LXXIII. 1.4. M. Acilius Glabrio nemzetsége szinte egyedüliként maradt fenn a köztársaság egykori vezető gensei közül: PIR A 69. Dio szerint Glabrio mellett még az öreg Pompeianus is támogatta Pertinaxot. II. 3.5-10. A Héródianos által Pertinax szájába adott moralizáló beszéd aligha hangozhatott el ebben a formában. Lásd Dio LXXIII. 1.4. II. 4.1-9. Pertinax uralkodói tevékenysége. Birley 1988, 88-95.; lásd Dio LXXIII. 5.1-7.3.; SHA v. Pert. 6-9. II. 4.4. Héródianos nem említi Laetus és Falco consul sikertelen összeesküvését, mivel az nem illett bele Pertinax-képébe. Lásd Dio LXXIII. 8.2.; SHA v. Pert. 10. II. 4.8. Pertinax takarékossági programjára azért volt szükség, mert Commodus halálakor az államkincstár gyakorlatilag üres volt: Dio LXXIII. 5.4.; SHA v. Pert. 7.6-7. II. 5.1-9. Pertinax bukása. Birley 1988, 94-95.; lásd Dio LXXIII. 8.1-10.3.; SHA v. Pert. 1011. II. 6.1-7.2. Didius Iulianus trónra lépése és életmódja. Birley 1988, 95-96.; lásd Dio LXXIII. 10.2-14.2.; SHA v. Did. Iul. 2-4. II. 6.4—10. A hatalom pénzért való árusításának jelenetét Cassius Dio is megerősíti: LXXIII. 11-12. [178] II. 6.6. Didius Iulianus jellemzése, korábbi élete: afrikai származású, consul suffectus 175-ben, africai proconsulság 189-190. PIR D 77; Dio LXXIII. 11.2.; SHA v. Did. Iul. 1-2.; CIL VI, 8,3. II. 7.3-8.10. Pescennius Niger trónra lépése. Birley 1988, 98; lásd Dio LXXIII. 14.3-15.2.; SHA v. Pesc. 2-3. II. 7.4-5. Niger korábbi élete. Lovagi családból származik, ezért korábban lovagi katonai állásokat töltött be, majd senatori rangban 188-ban consul suffectus, majd Syria legatusa (191-193). Alföldy 1968; Dio LXXIV. 6.1.; SHA v. Pesc. Nig. 1. II. 8.7-8. Nigert az egész Kelet támogatja, Europából azonban csak Byzantium. Dio megfelelő helye: LXXIII. 15.2. II. 9.1-11.6. Septimius Severus trónra lépése. Birley 1988, 97-98.; lásd 14.3-15.2.; Dio LXXIII. 1.; SHA v. Sev. 5. Severust bizonyosan Carnuntumban (ma: PetronellDeutschaltenburg), a tartományi fővárosban kiáltották ki császárnak 193. április 9-én, ahogy Pertinax halálhíre (március 29.) eljutott hozzá bizonyosan még Niger kikiáltása előtt: SHA v. Sev. 5.1.; Aur. Vict. 19.2.; Feriale Duranum col. II. 1.3. II. 9.1-2. Severus korábbi élete. Afrikai eredetű, lovagi családból származik, Marcus alatt lett csak senator, 185-186-188-ban Gallia Lugdunensis, 188-189-ben Sicilia helytartója, 190-ben consul suffectus, majd 191—192-től Pannonia Superior helytartója. Lásd Birley 1988, 1-88.; PIR' S 346; Fitz, J.: Die Verwaltung Pannoniens in der Römerzeit. II. Budapest, 1993, 503-505., Nr. 297. Héródianos a két Pannonia összevont kormányzására utaló adata téves (lásd az Utószóban). II. 10.1. Britannia kivételével minden europai tartomány őt támogatta, Rómába induló expedíciós seregének fő alapját a pannoniai legiók alkották (kivétel a vindobonai legio X. gemina). II. 11.1-6. Severus csapatai gyakorlatilag akadálytalanul jutottak el Rómáig. Italia területén a valóban meglehetősen gyáván viselkedő testőrgárdán kívül reguláris haderő alig állomásozott. A harcedzett pannoniai csapatoknak ezek aligha tudtak volna ellenállni. II. 11.7-15.5. Didius Iulianus bukása, Róma elfoglalása. Birley 1988, 98-105.; Dio LXXIII. 15.3-17.5.; SHA v. Did. Iul. 5-8, Sev. 6. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 102

II. 12.3. Didius Iulianus Severusnak tett ajánlata talán igaz lehet: lásd SHA v. Did. Iul. 7.67. [179] II. 13.2-11. A testőrgárda lefegyverzése és feloszlatása. Helyére Severus új, megbízható gárdát szervezett (II. 14.5.), amely jobbára pannoniaiakból és más Duna-vidékiekből állt, ahogyan azt számos Róma városi feliratuk is bizonyítja: Šašel, J. - Ricci, C: Balcanici e danubiani a Róma. Attestazioni epigraphiche di abitanti delle province Rezia, Norico, Pannonia, Dacia, Dalmazia, Mesia, Macedonia, Tracia (I—III. sec). In Prosopographica. Poznan, 1993, 141-208. II. 13.12. Pertinax gyilkosait nem véletlenül büntette meg, Severus saját hatalmát Pertinaxra vezette vissza, ezért trónra lépésekor még a nevét is felvette. II. 14.6. Valószínűleg ezeket a tartományokban visszamaradt, de a keleti hadjáratra külön elindult csapatokat említi az AÉp, 1926, 79. felirat. II. 15.1-5. Clodius Albinust, a britanniai helytartót csapatai uralkodónak kiáltják ki. Severus Niger elleni hadjárata előtt kénytelen-kelletlen elismeri Caesarként Albinust, nehogy távollétében elfoglalhassa Rómát. Birley 1988, 105-106.; Dio LXXIII. 15.2.; SHA v. Alb. 7. II. 15.1. Albinus korábbi élete. Albinus talán szintén africai eredetű családból származik, korábban Daciában volt legioparancsnok, majd consul suffectus lett, végül 191 óta Britannia helytartója. Birley 1988; PIR C 1186; SHA v. Alb. 1-6. III. Könyv III. 1-7. Niger felkészülése. III. 2-4. Severus-Niger közti háború, Niger halála. Birley 1988, 108120.; Dio LXXIV. 6-14.; SHA v. Sev. 8., Pesc. Nig. 5. III. 1.5-7. A stratégiai fontosságú Byzantium, Konstantinápoly egykori elődje végig Niger oldalán állt, csak többévi ostrom után sikerült bevenni. Lásd III. 6.9.; Dio LXXXIV. 10-14.; SHA v. Sev. 8.13. A várost ostromló moesiai csapatoknak Marius Maximus, a későbbi történetíró a parancsnoka: ILS 2935. III. 2.2-4. A cyzicusi csata 193 végén, Severus első jelentős győzelme, Aemilianus átállása. Dio LXXIV. 6.4. III. 2.7-10, 3.3-5. Egymással rivalizáló városok részvétele a háborúban: NicomediaNicaea Bithyniában, Antiochia-Laodicea, [180] Tyrus-Berytus Syriában. A háború végén Severus a mellette állókat kiváltságokkal jutalmazza meg, az ellenségesek városi státusát megvonja, riválisaik territoriumaihoz csatolja őket (ideiglenesen): Byzantium, Antiochia, Berytus. Lásd III. 6.9.; Dio LXXIV. 14.3-5. III. 4.1-6. Az issusi csata, Niger halála 194 áprilisában. Birley 1988,186.; Dio LXXIV 7. Dio és Héródianos másként adja elő Niger halálát (lásd az Utószót). III. 4.3. Héródianos téved, Nagy Sándornak a gaugamélai volt a döntő csatája Darius ellen. III. 5.1. Keleti ügyek elintézése: Syria provincia kettéosztása. Héródianos kihagyja a történetből Severus 1., 195-ös parthus háborúját: Dio LXXV. 1. III. 5.1-6.1. A Severus és Albinus közti szakítás, amelyre Caracalla Caesarrá való kikiáltása után került sor 195-196 telén: Dio LXXV. 4A.; SHA v. Dev. 10.3. III. 6.1-7. Severus katonáihoz intézett beszéde. III. 6.6-ban említett kis sereg tényleges, hiszen Albinus jórészt csak a három britanniai legiójára támaszkodhatott. III. 6.8-10. A hadjárat megindulása. Birley 1988, 121-128. Severus egy ideig biztosan a pannoniai Poetovióban (ma: Ptuj) tartózkodott: CIL III 4037. III. 6.9. Byzantium elfoglalására csak jóval később, 195-196 telén került sor. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 103

III. 7. A lugdunumi csata, Albinus halála. Dio LXXV,4-7.4.; SHA v. Sev. 10-11., Alb. 9. Dio szerint Severus a lováról leesve gyalogosként harcolt tovább. III. 8.2. Britannia kettéosztása. A valóságban ez csak később, 210 körül történt meg. III. 8. Severus Rómában. Birley 1988,127-128., 155-169.; Dio LXXV. 8-9.; SHA v. Sev. 1214. 1. Kegyetlen leszámolás Albinus híveivel; 2. adományok, a katonák zsoldjának jelentős felemelése: Augustus alatt egy egyszerű közkatona évi 225 denariust keresett, ez Severus alatt már 450 denarius! (lásd 4.4.7.); 3. a katonák házasodási jogának megadása, amelyet még Augustus tiltott meg; 4. a lovagrend jelképének, az aranygyűrű viselésének joga. A lovagrendbe azonban csak a magasabb rangú tisztek kerültek be; 5. győzelmi játékok szervezése. [181] III. 8.10. A százados játékokat Rómában 204-ben tartották meg újra, Héródianos felborította a kronológiai rendet. A játékok szokását Augustus újította meg Kr. e. 17-ben. Utána az eltérő számítások alapján (100 vagy 110 évente kell-e megrendezni) játékokat tartott Claudius, Domitianus és Antoninus Pius. Severus az augustusi számítást követte. A játékok jegyzőkönyve feliratos formában fennmaradt: CIL VI 32326-9.; AÉp, 1932, 70.; Birley 1988, 156-160. III. 9.1. Héródianos adata téves, csak Caracalla lett Augustus, ő is később, 198 januárjában, míg Geta ugyanekkor Caesar: Kienast 1996,162. III. 9. Severus parthus háborúja, Kr. u. 197-199. Birley 1988, 129-145.; Dio LXXV. 9-11.; SHA v. Sev. 15-16. A hadjárat legfontosabb eseménye Ctesiphon, a parthus főváros elfoglalása. Oshroene és Mesopotamia provinciák kialakítása az Euphratesen túl. Hatra, a karavánváros sikertelen ostroma. III. 9.10. Héródianos téved, a parthus király ekkor IV. Vologaeses, és nem V. Artabanus. III. 10.1. Pannoniai látogatása 202-ben. A látogatást számos feliratos kőemlék is bizonyítja, amely alapján az uralkodó és kísérete a Duna menti erődöket és városokat látogatta végig: Fitz, J.: Die Besuch des Septimius Severus in Pannonien im Jahre 202 u. Z. Acta Archaeologica Hungarica, 11, 1959,237-263. III. 10.1-2. Róma városi ünnepségei. Diadalmenetet a Historia Augusta tanúsága (SHA v. Sev. 16.6.) szerint betegsége miatt nem tartott: Birley 1988, 144-145. A hadjárat egyik legfontosabb emléke a forumon felállított háromnyílású diadalív, amelyen a hadjárat eseményei ma is jól láthatók. A diadalíven látható és Héródianos által leírt események nagyfokú hasonlóságot mutatnak (Rubin 1975). III. 10.5-12.12. Plautianus praefectus praetorio felemelkedése, sikertelen merénylete és halála 205-ben. Birley 1988; Hohl 1956, 33-46.; Dio LXXV. 14, LXXVI. 2-4.; SHA v. Sev. 14. Plautianus (PÍR' F 554) szintén afrikai származású volt, Severus rokona, 197 óta paefectus praetorio, majd senator és consul 203-ban másodszorra. Caracalla 202-ben vette feleségül a lányát, Plautillát. III. 11.2. A tőr, pugio a császári hatalom jelképe. Lásd SHA v. Comm. 6, 13. P. Kovács, in Roman Frontier Studies, 19 (2003). (s. a.). [182] III. 13.4. A Rómán kívüli helyőrség az új legio II. Parthica, amely Al-banumban állomásozott. Lásd VIII. 5.8. Az italiai és Róma városi csapatok megerősítésére a császár senatusellenes politikája miatt volt szükség. A császár és a senatus viszonyához: Alföldy, G.: Septimius Severus und der Senat. Bonner Jahrbücher, 168, 1968, 112-160. III. 14. Britanniai hadjáratai, 208-211. Birley 1988, 170-187.; Dio LXXVI. 12-15.1.; SHA v. Sev. 18.1., 19.1. Már Severus uralkodása előtt ismét a délebbi Hadrianus-fal lett a birodalom északi határa Antoninus Pius fala helyett. Dio alapján Severus a sziget teljes egészének meghódítására törekedett, ezt régészeti emlékeink részben meg is erősítik. A Carpow on Tyne-ban feltárt római erőd kőépületei a tartós megszállás bizonyítékai: Birley 1988,181-183. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 104

III. 15.1-3. Severus halála 211. február 4-én Eboracumban (ma: York). Birley 1988,187. Dio LXXVI. 15.2-4.; SHA v. Sev. 19.1. Fiaihoz intézett, elhíresült szavait (lásd az Utószóban) Dio örökítette ránk: LXXVI. 15.2. III. 15.4—8. Caracalla és Geta társuralkodásának kezdete (Geta 209-től szintén Augustus: Kienast 1996, 166.). Birley 1988,188-189.; Dio LXXVII. 1. Bár a két testvér elméletileg azonos jogokat élvezett, Caracalla nagyobb jogát főpapi (pontifex maximus) címe is mutatja. Severus kísérete egy részét Caracalla megölette: Alföldy 1971, 184. III. 15.6. Severus syr feleségének, Iulia Domnának az első említése a műben, pedig a hemesai Napisten főpapja lányának igen nagy befolyása volt, a Severuskorban az ő révén erősödött meg a dinasztián belül a syr befolyás. IV. Könyv IV. 1.1-7. Caracalla és Geta visszatér Rómába, Severus temetése. Dio LXXVII. 15.3-4.; SHA v. Sev. 24.1-2., Car. 2.4-5. A Britanniában elhunyt császár hamvait tartalmazó urnát a Hadrianus-mau-zóleumba temették Birley 1988,188.; Alföldy 1971, 23-28. IV. 2. Az istenné vált római császár temetésének leírása. Lásd Dio LXXIV. 4. Pertinax temetésének leírása. A jelenet [183] éremábrázolásokról is ismert. Iulius Caesar, illetve Augustus óta szokásos lett, hogy a jó uralkodókat haláluk után istenként, divusként tisztelték. Az istenné válás, az apotheosis kitűnő pamfletjét adta Seneca Claudius császárra vonatkozó Apocolocyntosis (Játék az isteni Claudius haláláról) című művében. Alföldi, A.: Die monarchische Repräsentation im römischen Kaiserreich. Darmstadt, 1970, 200-204. IV. 2.8. A pharosi világítótorony Alexandria kikötőjében, az ókori világ hét csodájának egyike, Kr. e. 280 körül épült II. Ptolemaieus uralkodása alatt. Később ez adott nevet a többi világítótoronynak is. IV. 2.9. Ismert görög harci tánc, amelyet Caesar honosított meg Rómában. IV. 3.1-4. A testvérviszály kitörése. Dio LXXVII. 1.1-6.; Alföldy 1971, 189-193. IV. 3.4-7. A birodalom megosztásának (Kelet: Geta, Nyugat: Caracalla) terve. Ebben az időben a megosztás még csak Héródianos regényes ötletének volt tartható, de talán még a szerző életében, Valerianus alatt (253-260) a (rém)álom valóság lett, a dominatus alatt állandósult, majd 395 után véglegessé vált. Alföldy 1971,29-32.; Alföldy 1989, 213-214. IV. 3.8. Iulia Domna beszéde fiaihoz. IV. 3.9. A megosztás tervének feladása. IV. 4.1-3. Folytatódó viszály, Geta meggyilkolása 211 decemberében. Dio LXXVII. 2.; SHA v. Sev. 21.6., Car. 5.5-8., Get. 6.1.; Alföldy 1971,33-37. Dio szerint Caracalla az év végi Saturnalián kívánta meggyilkolni testvérét. Héródianos, Dio és a Severus-életrajz egyöntetűen fogalmaz, Geta anyja ölében halt meg. IV. 4.3-5.1. Caracalla katonái között a Castra Praetoriában. Dio LXXVII. 3.1-2.; SHA v. Car. 2.4-8.; Alföldy 1971, 37-43. IV. 4.7. A katonák zsoldjának megemelése: Dio LXXVIII. 36.3. szerint ez az államnak 70 millió sestertiusába került, azaz a legionarius évi zsoldja 665 denariusra emelkedhetett! IV. 5.1. A Historia Augusta szerint (SHA Car. 2.7-8.) az albanumi legio lázongott Geta meggyilkolása után. IV. 5.2-7. Senatusi beszéde. Dio LXXVII. 3.3.; SHA v. Car. 2.9-11.; Alföldy 1971, 43-48. IV. 5.7-6.5. Leszámolás Geta híveivel. Dio LXXVII. 3.3-4.; SHA v. Car. [184] 3-4., Get. 6.3-5. Dio adata szerint 20 000 embert gyilkoltak meg! Papinianus praefectus praetorio, a híres jogtudós és társa megöletése: Dio LXXVII. 4.1-2.; SHA v. Car. 4. IV. 6.3. Marcus Aurelius lánya Cornificia. Feleségével, Lucillával mindig igen hideg volt a Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 105

viszonya. IV. 7.1-7. Caracalla germán háborúja, 213. Dio LXXVII. 13.3-15.7., 20.3-4.; SHA v. Car. 5.15. Háborút viselt az alemannonok, a cennusok ellen, de a Pannoniával szomszédos kvádok helyzetét is rendezte, királyukat megölette (Dio LXXVII. 20.3-4.). IV. 7.1. Héródianos nem említi Caracalla leghíresebb rendeletét, a 212-es Constitutio Antoninianát, amelyben a Római Birodalom minden szabad státusú embere számára biztosította polgárjogot. A rendelet szövegét csak egy papiruszról ismerjük (lásd Dio LXXVII. 9.4.): Wolff, H.: Die Constitutio Antoniniana und Papyrus Giessensis 40. I. Köln, 176. IV. 7.3. A rövid germán ruháról, a caracallusról kapta közismert mai nevét: Caracalla: Dio LXXVIII. 3.3. IV. 8.1. Caracalla Pannoniában és Daciában, 213. Dio LXXVII. 16.7.; SHA v. Car. 5.4. Korábban 214-re keltezték az uralkodó látogatását, de egy új feliratos emlék alapján a császár már 213 novemberében Nicomediában tartózkodott: Scheid, J.: Le protocole arvale de l'année 213 et l'arrivée de Caracalla à Nico-médie. In Epigrafia Rómana in area Adreatica. Actes de la IX rencontre Franco-Italienne sur l'épigmphie du monde Rómaine. Ma-cerata, 1998, 439—451. Pannoniai tartózkodásához: Fitz, J.: Il soggiorno di Caracalla in Pannonia nel 214. Accademia d'Un-gheria in Róma. Quaderni di documentazione, 2, 1961; Szabó A.: Suetrius Sabinus c. v. „újabb" felirata Pannoniából. Ad CIL, III, 10490 = RD, 369. Folia Archaeologica, 48, 2002, 85-109. Erre az időszakra esik a két pannon tartomány határának módosítása is, Brigetio és Mogetiana városok territoriuma Pannonia Inferiorhoz kerül át (a brigetioi legio I. adiutrixszel együtt). IV. 8.1-3. Macedoniában, Caracalla Nagy Sándorral azonosítja magát, a spártai cohorsok felállítása. Dio LXXVII. 7.1-4.; SHA v. Car. 5.8. IV. 8.2. Kausia és krepida a macedon harcos fejfedője és lábbelije. A macedon phalanx eredetileg 16 000 főből állt. Lásd Dio LXXVII. 7.1-2., 18.1. [185] IV. 8.3-6. Utazás Asiában, rövid tartózkodás Iliumban. Dio LXXVII. 16.7-20.2., SHA v. Car. 5.8-9. Diónál az iliumi események hiányoznak. Ilium Trója római kori utóda, amelyet a rokoni származás kapcsán a rómaiak kiváltságokban részesítettek. Az Iliasban szereplő jelenet (XXIII. 108-258.) hatására mutatta be Caracalla az áldozatot a sírnál. IV. 8.6. Az itt szereplő mondat befejezetlennek tűnik, de Dio párhuzamos helye (LXXVII. 22.1.) alapján érthető: Whittaker 1969, p. LXVII-LXVIII. IV. 8.6-9.8. Caracalla Alexandriában, itteni vérengzése, 216. Dio LXXVII. 22-23.; SHA v. Car. 6.2-3. IV. 9.8. Héródianos szokásos szónoki túlzása. IV. 10—11. A parthus háború, az esküvői vérengzés, 216-217. Dio LXXVII. 12., 18.1., 21.1., LXXVIII. 1-3.; SHAv. Car. 6. Caracalla házassági terve aligha lehetett komoly. A hadjárat során Arbela városát foglalta el. Dio szerint (LXXVIII. 1.1.) azonban Caracalla azért indította meg a csapatait, mert Artabanus visszautasította a házassági ajánlatot. IV. 10.1. Caracalla V. Artabanus és V. Vologaeses trónviszályába avatkozott be először az előbbi, majd az utóbbi oldalán. IV. 12.1-13.6. Macrinus fellépése, Caracalla halála 217. április 8-án. Dio LXXVIII. 4-6.; SHA v. Car. 6.6-7.5., Macr. 4. Dio szerint a merénylet az Edessa-Carrhae közötti úton történt. Caracalla lovasai az equites singulares Augusti és extraordinarii germán és szkíta ( = nomád) lovasai voltak IV. 12.1-2. Macrinus korábbi élete. Dio LXXVIII. 11.; SHA v. Macr. 3-4. Szintén afrikai származású, lovagrendhez tartozott, korábban ügyvédként is dolgozott, majd a császári birtokok procuratora lett, 212-től praefectus praetorio. IV. 13.7-8. Caracalla temetése, Iulia Domna halála. Dio LXXVIII. 9.1-3.; SHA v. Car. 9.1. IV. 14.1-2. Macrinus császárrá választása, 217. április 11. Dio LXXVIII. 11.6-12.1.; SHA v. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 106

Macr. 5. IV. 14.3-15.9. Macrinus parthus háborúja, 217-218. Dio LXXVIII. 26-27.4.; SHA v. Macr. 8. A háború leírása, időrendje Héródianos szokásos színes előadásában tulajdonképpen fiktív, Polybios a második pun háború döntő zamai csatáját leíró (Kr. e. 202) helyére megy vissza (XV. 9-14.). A háború később [186] kezdődött, 217 végén, a szégyenteljesen gyors béke és súlyos hadisarc megfizetése azonban igaz. Dio LXXVIII. 27.1. szerint Macrinus 200 millió sestertiust fizetett a parthusoknak. V. Könyv V. 1. Macrinus Antiochiában, levele a senatushoz, 218. május. Dio LXXVIII. 17.1.; SHAv. Macr. 7.1. V. 2.1. A senatus kikiáltja Augustusnak. Utóbbi tévedés, Dio két adatát keveri össze Héródianos, Dio két-levélről tud: (LXXVIII. 13.1-2., 16.2., 17.1.) 1. a hatalomátvételét indokolja, amely után a senatus is kikiáltotta császárnak. 2. beszámoló a parthus háborúról. Utóbbi hely az egyik legjobb példa arra, hogyan követte Diót Héródianos. V. 2.1-2. Pozitív tevékenysége. A Héródianus által Macrinusról felállított kép egyszerű, bár jó uralkodó lehetett volna (lásd a senatushoz intézett levelét!), késlekedett Rómába vonulni, ezért szükségszerű volt a bukása. A senatuspárti Dio képe ennél jóval sötétebb: LXXVIII. 12-18., 19-25.; SHA v. Macr. 7. V. 2.3-6. Tunyasága, költekezése, ami miatt a katonák megutálják. Dio LXVIII. 15.3., 19.2., 28.1-29.2., 34.2-3.; SHA v. Macr. 5.7., 12., 13., 4. V. 3. Iulia Maesa és unokáinak lázadása, 218. május 18. Dio LXXVIII. 30-38.; SHA v. Macr. 9., v. Elag. 1. Iulia Maesa Iulia Domna nővére, a két következő császár nagyanyja a következő években döntő befolyással lesz majd a birodalomra, hiszen a két unoka Elagabalus és Alexander még csak tizennégy, illetve kilencéves. A két anyának, Soaemiasnak és Mamaeának soha nem volt ekkora hatalma. A két fiú Cassius Dio által (LXXIX 30.2—3.) is közölt, de nem egyező eredeti neve: Bassianus-Varius Avitus, illetve Alexianus-Gessius Bassianus. V. 3.4. Elagabalus felvett név, jelentése összetett: El-Gabal: a magaslat istene. Hélios, a hemesai napisten kultuszának papjai voltak, utóbbit akarta később Elagabalus Rómában is elterjeszteni. V. 3.9. A Raphaeában állomásozó legio, III. Gallica állt melléjük, az események is ott játszódnak. V. 4. Macrinus veresége és halála, 218. június 8. Dio LXXVIII. [187] 39-40.2.; SHA v. Macr. 10. A döntő ütközet nem messze Antiochiától történt. 5.4.12. Diadumenianus, Macrinus fia első említése, 217-től Caesar, 218-tól Augustus volt, amit azonban a senatus még nem hagyott jóvá. Dio LXXVIII. 19.1., 40.1.; SHA v. Macr. 5-6., Diad. V. 5. Elagabalus császár, visszatérése Rómába. SHA v. Elag. 3-4. Dio LXXIX. 3.1. szerint az uralkodó nem sietett vissza, néhány hónapig Antiochiában maradt. V. 5.3. Nicomediában telel. Dio LXXIX.. 6-8.; SHA v. Elag. 5.1. V. 5.3—4. Az uralkodó viselkedése. A rómaiak által elítélt, furcsa syr szokásait, öltözködését vitte csak tovább. V. 5.5. Maesa emiatti aggódása. V. 5.6-6.10. Syr szokások kultuszok bevezetése, egyéb uralkodói ténykedése. Dio LXXIX. 1-8., 13-16.; SHA v. Elag. 3., 6-9. Már korábban is volt példa rá, hogy uralkodó idegen istenek kultuszát terjesztette, Caracalla például az egyiptomi Serapisét. Héródianos nem sokat árul el a Dio és a Historia Augusta által hosszasan tárgyalt nemi és egyéb Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 107

eltévelyedéseiről: Dio LXXIX. 13-16.; SHA v. Elag. 5., 19-33. V. 6.2. Három házassága. Héródianos téved, a Vesta-szüzek szolgálati idejük után elméletileg férjhez mehettek. Dio LXXIX. 9., 11. még két további házasságáról számol be. Lásd SHA v. Elag. 6. V. 6.3-5. A Palladium (lásd I. 14.4-5.) házassága Uraniával, a pun hold-istennővel (Astarte, Dea Syria, Astroarche). Dio LXXIX. 12. szerint maga Elagabalus vette el. SHA v. Elag. 6. V. 6.4. Dido, Carthago mitikus alapítónője, alakja Vergilius Aeneiséből (I. és IV. ének) ismert a legjobban. V. 6.9. A sémi tisztasági szabályok mint például a tisztátalan állatok fogyasztásának tilalma, érthetetlenek voltak a rómaiak számára. V. 7. Maesa Alexandert támogatja, felveszi az Alexander nevet, Caesar lesz, illetve Elagabalus adoptálja, 221. június. Dio LXXIX. 17-18.; SHA v. Elag. 5.2., 13.1. V. 7.6-7. Elagabalus elkergeti Alexander tanítóit, kétes alakokat nevez ki vezető pozícióba. Dio LXXIX 15-16.,21.; SHA v. Elag. 11-12. V 8.1-3. Elagabalus Alexandert ki akarta tagadni, Caesari címéről le akarta mondatni, következő évi (222) közös consulságukat pedig egyedül akarta betölteni. A katonaság Alexandert [188] támogatja, az első lázongás 221 végén. Dio LXXIX. 19.; SHA v. Elag. 13-15. V. 8.3-4. Elagabalus ellenlépései. Merénylettervek Alexander ellen. Dio LXXIX. 19.1-3.; SHA v. Elag. 13. V. 8.5-9. A katonák bezárkózása a táborba, az oda bemenő uralkodót anyjával együtt meggyilkolják 222. március 12. Dio LXXIX. 20-21.; SHA v. Elag. 16-17. V. 8.10. Severus Alexander kikiáltása uralkodónak, 222. március 13. Dio LXXX. 1.1.; SHA v. Alex. 1-2. VI. Könyv VI. 1. Severus Alexander intézkedései. Dio LXXX. 1.1, 2.2-4., 5.; SHA v. Alex. 15-28. Egy jó uralkodó jellemzője a jó tanácsadók kiválasztása, ahogy azt Marcusnál is láthattuk Legfőbb jogi tanácsadóját, Ulpianus praefectus praetoriót Héródianos sohasem említi meg név szerint. Lásd Dio LXXX. 2.4.; SHA v. Alex. 31.2-3. Ulpianust a zendülő praetorianusok végzik ki már 223-ban. Héródianos talán ezért nem említi: lásd Whittaker 1969,XLVII-XLVIII. VI. 1.4-5. Maesa halála, 224-ben év végén, ettől fogva Mamaea tartós befolyása fiára. VI. 9—10. Házassága Orbianával, apósa lázadása, 228. Első lázadás 223-224-ben: Dio LXXX. 2.2-4., 4.1-2.; SHA v. Alex. 49.3-4. VI. 2.1-7.1. Severus Alexander perzsa háborúja, 231-232. SHA v. Alex. 55. VI. 2. Az Újperzsa Birodalom születése, területi követelések. Alföldy 1971c; Dio LXXX. 3.2-4.1. A korábban parthus befolyás alatt álló perzsák Artaxerxés (= Ardashir) uralkodása alatt függetlenedtek 208-tól, majd 224-re Artabanust, az utolsó parthus királyt is elteszik láb alól. Területi követeléseik, amelyek még a Kr. e. 6-5. századi hódításaikon alapultak, gyakorlatilag a birodalom teljes keleti felét érintették VI. 2.3-7. Alexander eredménytelen diplomáciai lépései. VI. 3. Alexander készülődése, beszéde katonáihoz. VI. 4.1-3. Úton Antiochia felé, pannoniai látogatása, 231 késő tavasz-nyár. [189] VI. 4.4-6. Antiochiában, újabb sikertelen diplomáciai lépések, 231 késő nyarától. SHA v. Alex. 53. VI. 4.7. Egyes egyiptomi és syr csapatok lázadása. SHA v. Alex. 48. Különböző késői történetírók más és más személyeket neveztek meg a lázadás vezetőjeként: Zosimos I. 12.: Antoninus, Uranius; Epit. de Caes. 21, Chron. Min. I. p. 521.: Taurinus. Lásd Syncellus Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 108

1.674-675. VI. 5.1-2. Alexander haditerve. A haditerv felettébb hasonlatos Septimius Severus a szerző által nem említett 195-ös hadjáratához: Dio LXXV. 2.3. VI. 5.3-4. A perzsa hadászatról. VI. 5.5-10. A háború, a római csapatok veresége, 232. VI. 5.7-9. Alexander tétovázása. Héródianos ezt a hibáját is igyekezett anyja nyakába varrni. VI. 6-7.1. Visszavonulás Antiochiába, 232-233 tele, felkészülés az újabb perzsák elleni hadjáratra. VI. 7.2-3. Germán betörés, illyricumi csapatok lázongása. A Historia Augusta szerint Alexander germán háborúja előtt még visszatért Rómába: SHA v. Alex. 56-57. VI. 7.4-7. Az illyricumi tartományok leírása. Héródianos Pannonia-képében a szokásos közhelyek (toposok) jelennek meg: Lásd az Utószót, Fehér B. - Kovács P.: Fontes Pannoniae Antiquae. I. Budapest, 2003, 252-263. VI. 7.8-10. Alexander germán háborúja, 234-235. SHA v. Alex. 59. VI. 8. Maximinus Thrax fellépése és lázadása. VI. 8.1-2. Maximinus előélete. Lásd VII. 1.2. Maximinus Thrax valószínűleg nem rendelkezett polgárjoggal, ezért auxiliaris katonaként kezdte, később eques singularis lett, majd megkapta a polgárjogot, és átkerült egy legióba. Innen tiszti rangra emelkedett, primipilus lett, majd tribunus a testőrgárdában. Több praefectusi állást is betöltött, jelen pillanatban az újoncokkal foglalkozó praefectus a tironibus volt SHA v. Max. 1-7.3. VI. 9.1-7. Alexander halála, 235. március 9. SHA v. Alex. 59., Max. 7.4-6. Halálának helye: Moguntiacum (Mainz) volt. Eutrop. 8.23., Aur. Vict.: Caes. 24.7., Chron. Min. I. p. 138. VI. 9.8. Alexander értékelése. Alexander neveltetése és erény dolgában is pozitív uralkodó lehetett volna, de túl fiatal lévén, anyja befolyása alatt állt. [190] VII. Könyv VII. 1.1. Maximinus kormányzása, a tyrannis kiépítése 235 márciusától. Kienast 1996,184. VII. 1.2. Származása. VII. 1.3-4. Rendelkezései. VII. 1.4-9. Magnus összeesküvése. SHA v. Max. 9. A Historia Augusta adata (9.6.) szerint 4000 embert végeztek ki. VII. 1.9-11. Quartinus összeesküvése, Macedo kivégzése. SHA v. Max. 10. Az Oshroenéból származó kiváló íjászalakulatokra (numerusokra) nagy szükség volt a germán háborúban. VII. 2.1-7. Maximinus germánok elleni háborúja, 235. SHA v. Max. 11-12. A württembergi mocsarak jöhetnek leginkább számításba. VII. 2.8. Beszámoló a háborúról. Utalás további harcokra: valószínűleg két év eseményeit sűrítette össze benne. VII. 2.9. Pannoniai telelése Sirmiumban, előkészület egy újabb germán háborúra, 236237 vagy 237-238 tele. SHA v. Max. 13. Maximinus a következő évben is a germánok ellen harcol, ekkor veszi fel a Germanicus (germánok legyőzője) címet is. Ezután a szarmaták és dákok ellen vezet sikeres hadjáratokat Sarmaticus Maximus és Dacicus Maximus címei alapján még 236-237-ben. Héródianos ezekről nem számol be, csak utal rá a VII. 2.8-ban, nyilván túl sok jót kellett volna a császárról írnia, de Maximinus egy későbbi beszédében utal a szarmaták legyőzésére is: VII. 8.3. A dák háborúja csak címéből és feliratokról Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 109

ismert (például CIL III. 3336.). Az Ókeanosig, azaz az Északi-tengerig történő hódítás természetesen túlzás (hasonlóan a korábbihoz: I. 6.6.). Héródianos leírásából az utóbbi dátum következik, mivel Maximinusnak a 238-as lázadás miatt nem volt már ideje a hódításra. VII. 3. Maximinus belpolitikája, túlzott pénzbehajtások. VII. 4.1-4. Az afrikai események. A kérdéses tartomány Africa Proconsularis. VII. 4.5-6. Aprocurator, a tartomány pénzügyi vezetőjének, meggyilkolása. SHA v. Max.14.1., Gord. 7.1-2. VII. 5. I. Gordianus fellépése Afrikában (Thysdrusban), 238. január eleje (mások szerint március). SHA v. Max. 14.2-4.; SHA v. [191] Gord. 7.3-9.; Kienast 1996,188-189. A 238-as év kronológiája nagyon zavaros, ezért eltérő nézetek léteznek: lásd Dietz 1980, 56ff, 345ff. VII. 5.2. Előélete. SHA v. Gord. 2-5. Gazdag senatori családból származik, családja távolról Herodes Atticusszal rokon, Britannia legatusa Caracalla alatt, később Achaia proconsulja, consul suffectus 220. v. 222., utána Syria legatusa, majd 237-től Africa proconsulja. VII. 6.1-4. Gordianus Carthagóban, intézkedései. VII. 6.5-9. Vitalianus praefectus praetorio meggyilkolása. VII. 6.8. A rómaiaknál szokásos reggeli üdvözlés, amikor a kliensek elmennek patrónusukhoz, hogy köszöntsék (salutatio matutina). VII. 6.9. A praefectus praetoriónak a testőrgárda irányítása mellett komoly törvénykezési és bíráskodási funkciója is volt a császár távollétében. Ennek egyik helye valószínűleg a császári palotában volt a Palatínus dombján, ezért jöttek le a merénylők. VII. 7.1-3. Róma városi események, a senatus fellépése. SHA v. Max. 14-16., Gord. 10-13. A senatus, ahogy a lázadás híre eljutott hozzá, elismeri a két Gordianust, január (március) közepén. Gordianusszal együtt fia is Augustus lett II. Gordianus néven. A VII. 7.2. alatt leírt események minden damnatio memoriae-val (emlékének megátkozásával) sújtott császárral megestek, azaz szobraikat ledöntötték, a feliratokról még a nevüket is kivésték. VII. 1.4. Zavargás Rómában, Sabinus praefectus urbi halála. VII. 7.5-6. A provinciákban történt események. Nem ismert pontosan, mely provinciák támogatták Gordianust, de a nyugati tartományok (különösen az Illyricumhoz tartozók) jó része Maximinus mellett állt. VII. 8.1-11. Maximinus értesül az afrikai eseményekről, a katonákhoz intézett beszéde, háborús előkészületei, elindulása, 238. január (március) vége. SHA v. Max. 17-18., Gord. 14. VII. 9. Capellianus fellépése, a két Gordianus halála, 238. január (március) vége. SHAv. Max. 19., Gord. 15-16. A numidiai helytartó a parancsnoksága alatt álló legio III Augusta segítségével rövid úton elintézte a lázadást. A két Gordianus uralma mindössze 20 (22) napig tartott: Chron. Min. I. p. 147.; Zon. 12.17. VII. 9.4, 9. Eltérő változatok I. Gordianus halálának körülményeiről. [192] VII. 10.1-5. A senatus ülése, Pupienus és Balbinus császárrá választása, 238. január (március) vége. SHA v. Max. 20., Gord. 22.1-2., Max. et Balb. 1-3.; Kienast 1996, 191-194. VII. 10.1. Senatusi üléseket a curián kívül is lehetett tartani, így Iuppiter Capitolinus templomában is. VII. 10.4. Előéletük. SHA v. Max. et Balb. 5-7. Mindketten patríciusok, Pupienus korábban germaniai legatus, Asia proconsulja, 234-ben másodszor consul, majd praefectus urbi, Balbinus korábban többszörös helytartó, consul 201-ben, Asia proconsulja 202-ben, másodszor consul 213-ban. VII. 10.5-9. A nép követelésére III. Gordianus Caesar, 238. január (március) vége. SHA v. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 110

Gord. 22.2-5. Kienast 1996,195-196. A tizenkét éves fiú ténylegesen I. Gordianus unokája lehetett, akinek lovagrendi édesapja volt: talán C. Iunius Balbus. VII. 11-12.7. Polgárháború Rómában, a katonák és a nép összecsapása. SHA v. Gord. 22.6., Max. et Balb. 9-10. Az utcai harcokhoz lásd I. 12., illetve Thuk. 2.4.2. VII. 11.2. Ezek a katonák a Maximinus által itt hagyott, leszerelés előtt álló praetorianusokhoz tartoztak. VII. 11.3. Bár a senatus ülései nyitottak voltak, a küszöbön csak senator léphetett át, az eseményeket a nyitott ajtón át kívülről volt csak szabad követni. Az Augustus által felállított nevezetes Victoria-oltár a bejárat mellett állt, a belépő senatorok áldozatot mutattak be rajta. Az eltávolítása körüli nevezetes vitára (Symmachus [III. Relatio] és Szent Ambrus [Ep. 18] között) csak Nagy Theodosius alatt került sor 382-ben. VII. 12.8.Maximinus Italia területére lép, 238. február (április) eleje. SHA v. Max. 21. VIII. Könyv VIII. 1. Megérkezés Italiába, leereszkedés a síkságra. SHA v. Max. 21.3-4. VIII. 1.4. Az elhagyott Emona elfoglalása. SHA v. Max. 21.2., 5. VIII. 1.5. Az Alpok hágóinál a markomann háborúk során, de a késő római korban is igen jó védelmi vonalat lehetett kialakítani: Claustra Alpium Iuliarum I. Fontes. Ljubljana, 1971. Lásd II. 11.8. [193] VIII. 2. Aquileia helyzete. VIII. 2.3. Kiemelkedő kereskedelmi fontossága a tartományok, főleg Pannonia irányában. Lásd Strabón V. 1.8. A Baltikum felé menő, Pannoniát is keresztülszelő Borostyánkőút kiindulópontja: A Borostyánkőút tájai és emlékei. Sopron, 1999; Róma sul Danubio. Da Aquileia a Carnuntum lungo la via dell' ambra. Edd. M. Buora e W. Jobst. Pubblicazioni dei civici musei di Udine. Cataloghi e monografie archeologiche dei civici musei di Udine. 6. Róma, 2002. VIII. 2.5. Crispinus és Menophilus senatusi határozat alapján voltak a város védelmének a vezetői: SHA v. Max. et Balb. 12.1; AÉp, 1929,158. VIII. 2.4. Aquileia ostromának kezdete. SHA v. Max. 21.6. Héródianos szemmel láthatóan nem tudott a város ostromáról a markomann háborúk során (170.): lásd Ammianus Marcellinus 29.6.1., Lukianos Alexandros 48. VIII. 3.1. Ostromzár. VIII. 3.1-7. Sikertelen követség. SHA v. Max. 22.1. VIII. 3.8-9. Kedvező előjelek. Belenust, a kelta istent főleg ezen a vidéken, így DélnyugatPannoniában is tisztelték: Šašel Kos, M.: PreRoman divinities of the Eastern Alps ad Adriatic. Situla, 38., Ljubljana, 1999, 25-27.; SHA v. Max. 22.1-2. VIII. 4.1-6. Átkelés az Isonzón (Sontius). SHA v. Max. 22.4. VIII. 4. A hordók leírása. Strabón földrajzi munkája szerint (5.1.8.) itt cserélték ki a tengeren hozott amphorákat hordókra, hogy az importált bort, olajat szekereken könnyebben szállíthassák szárazföldi úton a tartományok felé. VIII. 4.6-5.3. Sikertelen ostrom. SHA v. Max. 22.4-23.1., Max. et Balb. 12.1. VIII. 5.4-7. A katonák elégedetlensége a sikertelenség és az élelemhiány miatt. SHA v. Max. 23.1-5. VIII. 5.8-9. Maximinus és fia halála, 238. április közepe (?). SHA v. Max. 23.6., 33. Héródianos sohasem nevezte nevén Maximinus fiát, Maximust, aki 236-tól Caesar volt. SHA v. Max. 27-33. VIII. 6.1—4. Fegyverletétel, Pupienus és Balbinus elismerése. SHA v. Max. 24.2-3. Az Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 111

ostrom utáni helyzet egyik legjobb forrása az itt talált AÉp, 1934, 230 = 1955, 221 = 1973, 262 = Inscriptiones Aquileiae 266 feliratos oltár, amelyet az iderendelt ró194 mai csapatok vezetői állítottak (praepositi militum agentium in protensione Aquileia). VIII. 6.5-8. Maximinusék feje Ravennában, majd Rómában, örömünnep. SHA v. Max. 23.7., 24.4., 25-26., Max. et Balb. 11.1-7. VIII. 7.1-7. Pupienus Aquileiában. SHA v. Max. 24.5-6., Max. et Balb. 12.1-6. VIII. 7.7-8. Újra Rómában. SHA Max. et Balb. 12.7-13. VIII. 8.1-2. A katonák elégedetlensége Rómában. SHA Max. et Balb. 12.9. VIII. 8.3-7. Sikeres merénylet Pupienus és Balbinus ellen, 238. május (?). SHA v. Gord. 22.5., Max. et Balb. 14.2-6. A későbbi kronológiai munkák szerint uralkodásuk 99 (100) napig, illetve három hónapig tartott: Chron. Min. I. p. 147.; Chron. Pasc. I. 501.; Zon. 12.17. VIII. 8.4-5. A két uralkodó széthúzása. SHA v. Max. et Balb. 14.1. VIII. 8.8. III. Gordianus egyedül Augustus, 238. május (?). SHA v. Max. et Balb. 14.7., v. Gord. 23.1.; Kienast 1996, 195. [195]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 112

Névmutató

Abgar (Oshroene királya) III. 9.2. Achilles (homéroszi hős) IV. 8.4-5., 9.3. Adiabene (az Euphratestől keletre fekvő terület neve) III. 9.3. Adventus (M. Oclatinius Adventus, praefectus praetorio, 212-217) IV. 12.1., IV. 14.2. Aegeai-tenger VI. 2.2., 4.5. Aemilianus (Asellius Aemilianus, consul, 180, Syria helytartója) III. 2.2-3. Aeneas (trójai hős, a Iulius nemzetség ősatyja, Lanuvium megalapítója) I. 11.3., II. 3.4. Aesculapius IV. 8.3. Aethiopia (ország Egyiptomtól délre) I. 15.5. Africa (lásd még Libya) 4.3-6., 5.1-2., 5.6. Alba-hegy (Róma mellett) VIII. 5.8. Albinus (D. Clodius Albinus, római császár, 193) II. 15.1., 15.2-4., 15.5., III. 5.2-8., 6.2-5., 6.6., 6.7., 6.8., 7.1-7., 7.7-8., 8.1., 8.6. Alexander (Nagy Sándor) I. 3.2., III. 4.3., IV. 8.1-2., 8.6-7., 8.9., 9.3-4., V. 7.3., VI. 2.6-7., VII. 6.1. Alexander Severus (római császár, 222-235) V. 3.3., 3.10., 7.1-2., 7.4., 7.3., 7.5., 7.6., 8.2-4., 8.5-7., 8.10., VI. 1.1-4., 1.5-7., 1.8., 1.9-10., 2.1., 2.3-5., 3.1., 3.2-7., 4.1., 4.2-3., 4.4., 4.6-7., 5.1-2., 5.4., 5.7-9., 6.2-4., 6.6., 7.2-3., 7.5-6., 7.8., 7.9-10., 8.3., 8.4., 8.7., 8.8. 9.3., 9.1-5., 9.68., VII. 1.1., 1.3., 1.4., 1.9., 2.2. Alexandria (város a Isus mentén): III. 4.3. Alexandria (egyiptomi) IV. 3.7., 8.6-9.8., VII. 6.1. Alexianus (Alexander Severus családi neve) V. 3.3., 7.3. Alpok II. 11.8., III. 6.10., VIII. 1.4., 1.5-2.1. Altinum (italiai város Ravenna közelében) VIII. 6.5. Anchises (Aeneas apja) II. 3.4. Antigonus (Nagy Sándor egyik utóda) I. 3.3. Antiochia (a birodalom harmadik legnagyobb városa Syriában) II. 7.9., 8.6-7., 8.9., 10.7., 14.6., III. 1.3., 2.10., 3.3-4., [197] 4.1., 4.6., 6.9., IV. 3.7., 8.6., 9.8., 13.8., 15.9., V. 1.1., 2.3., 4.1., VI. 4.3., 6.2-4., 6.6. Antoninus Pius (római császár, 138-161) I. 7.4. Antonius (M. Antonius, a 2. triumvir tagja), III. 7.8., III. 13.3. Apollo (isten) VIII. 3.8. Aquileia (italiai colonia, Róma és Italia védelme szempontjából a legjelentősebb város Észak-kelet-Italiában) VIII. 2.2-2.6., 3.1-2., 3.7-8., 4.1., 4.4., 4.6-8., 5.2-3., 5.5., 5.7., 6.2-4., 7.1-3., 7.7. Arabia Felix (római tartomány) III. 9.3. Armenia (Róma és Parthia közötti ország, hol római, hol felügyelet alatt) III. 1.2., 2.6., 9.2., VI. 5.1., 5.5., VII. 2.1. Arsaces (parthus király, Kr. u. 3. sz.) VI. 2.7. Arsacidák (vezető parthus nemzetség) IV. 10.5. Artabanus (V. Artabanus, parthus király, 213 k - 224) III. 9.9-11., IV. 10.1-5., 11.1-4., 14.1., 14.3., 15.1-9., VI. 2.1., 2.7., 3.5. Artaxerxes (perzsa király, 208-241, a Sassanida-dinasztia megalapítója) VI. 2.1-7., 3.5., 4.4-5., 5.5-6., 5.9-10. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 113

Asia (római tartomány a mai Kis-Ázsiában) III. 1.6., 2.2., 2.5, IV. 2.2, 3.5, 4.5, 8.3-6, VI. 2.6. Astroarche (Astarte, phoeniciai égistennő) V. 6.4. Augustus (római császár, a principatus megalapítója, Kr. e. 30 - Kr. u. 14) I. 14,11. 11.5, III. 7.8, 13.3, VI. 2.4. Balbinus (D. Caelius Calvinus Balbinus, római társcsászár, 238) VII. 10.4, VII. 10.3, 10.5, VII. 10.7-9, VII. 12.2-3, VIII. 6.2, 6.6, 6.8, 7.4-6, 7.8, 8.1-8 Barsemius (Hatra királya, Niger támogatója) III. 1.3,9.1. Beles (Belinus, helyi istenség Aquileia környékén) VIII. 3.8. Berytus (syriai város, ma: Bejrút) III. 3.3. Bithynia (római tartomány Kis-Ázsiában) III. 2.6, 2.9, IV. 3.6, 8.6, V. 4.11. Britannia, brit (római tartomány) II. 15.1,15.5 ,III. 6.6,7.1-3, 8.2, 14.2-10, 15.6-8. Britannicus (Claudius császár fia, akit mostohatestvére, Nero, megöletett) IV. 5.6. Byzantium (város, Konstantinápoly elődje) III. 1.5-7, 2.1, 6.9, IV. 3.6, V. 4.11. Caesar (C. Iulius Caesar, triumvir) III. 7.8. Campania (Italia egyik regiója) III. 13.1. Capellianus (Numidia helytartója, I. Gordianus csapatainak legyőzője) VII. 9.1-11. [198] Capitolium (Róma egyik dombja, itt található a város legfőbb temploma (IuppiterIunoMinerva) IV. 8.1., VII. 10.5-8. capitoliumi játékok (négyévenkénti ünnepi versenyek, amelyeket Domitianus császár vezetett be Kr. u. 86-ban. Költői, zenei, valamint lovas és kocsi-hajtói versenyszámokat rendeztek a keretében) I. 9.2., VIII. 8.3. Cappadocia (római tartomány Kis-Ázsiában) III. 1.4., 3.1., 3.7. Caracalla (M. Aurelius Antoninus, Septimius Severus fia, császár, 211-217) III. 9.1., 10.35., 10.8., 11.1., 12.3-4., 14.9., 15.1-8., IV. 3.3-7., 4.2-8., 5.1-6., 7.1-9., 9.1-8., 10.1-11., 12.28., 13.3-8., 14.2., 14.4-5., 15.8., V. 1.1-3., 1.6., 2.1-2., 3.2., 3.10-11., 4.3-4., 7.3., VI. 3.6. Caria (terület Kis-Ázsiában) VI. 2.2., 4.5. Carrhae (észak-mesopotamiai város, a közelében gyilkolták meg Caracallát) IV. 13.1. Carthago (a néhai Karthágó helyén felépített római colonia, Africa provincia fővárosa) V. 6.4., VII. 4.2-3., 6.1-2., 8.5., 9.1-10., 11.3. Chalcedon (város a Bosporus ázsiai oldalán) IV. 3.6., V. 4.11. Cilicia (római tartomány Kis-Ázsiában) III. 1.4., 3.8. Cleander (M. Aurelius Cleander, Commodus nagy hatalmú szabadosa) I. 12.3. ff., 13.1., 13.4., 13.6. Colossus (Napisten szobra Rómában, amelyről a Colosseum a nevét kapta) I.15.9. Commodus (M. Commodus Antoninus, császár, 178-180-192) I. 2.1., 3.5., 5.1-8., 6.1-4., 6.7-9., 7.1-5., 8.1-4., 8.7-8., 9.1-5., 9.8-10., 10.1-7., 10.10., 11.5., 12.3., 12.6., 13.1-8., 14.79., 15.1-9., 16.1-5., 17.1-12., II. 1.3-4., 1.7., 1.10., 2.2-7., 4.4., 4.7., 5.1., 5.7-8., 6.10-11., III. 2.4., IV. 6.3., V. 1.6., 6.2. Crispina (Bruttia Crispina, Commodus felesége, 178 k. -187) I. 8.4. Crispinus (Rutilius Pudens Crispinus, consul suffectus 238 előtt, Aquileia védője) VII. 2.5., 3.4-7. Ctesiphon (a Parthus Birodalom nyugati fővárosa) III. 9.9-11. Cyrus (az első perzsa király) VI. 2.2. Cyzicus (város a Bosporus ázsiai oldalán) III. 2.1-2., 2.6., 2.9. Danubius (Duna, görög nevén Ister) I. 6.1., 6.8., II. 9.1., IV. 7.2., 8.1., VI. 7.2., 7.6-8. Darius (perzsa király, akit Nagy Sándor győzött le) III. 4.3., VI. 2.2., 2.6., VIII. 1.2,. Diadumenianus (M. Opellius 199 Antoninus Diadumenianus, Macrinus fia, Caesar, 217, császár 218) V. 4.12. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 114

Dido (Karthago alapítója, Aeneas szerelme) V. 6.4. Dionysius (syracusai tyrannus, Kr. e. 367/366-345) I. 3.2. Dionysus (isten) I. 3.3., V. 3.7. Domitianus (T. Flavius Domitianus, római császár, 81-96) I. 3.4., IV. 4.6. Eclectus (Commodus szabadosa, udvari főkamarása) I. 16.5., 17,4., 17.6-11., II. 1.3-6., 1.10., 2.4-5. Egyiptom (római tartomány) I. 17.6. VI. 4.7. Elagabalus (M. Aur. Antoninus, császár, 218.222) V. 3.2-12., 4.2-11., 5.1-6., 5.0., 7.1-7., 8.110., VI. 1.1. Emesa (syriai város, ma: Homs) V. 3.2-5., 3.9. Emona (Héródianosnál Héma, római colonia, ma: Ljubljana) VIII. 1.4. Eridanus (észak-italiai folyó) VIII. 7.1. Euphrates (folyó) II. 7.4., 8.8., VI. 5.2. Europa II. 8.7., 14.7., III. 1.6., IV. 3.5-6., V. 4.11., VI. 2.2., 4.5. Fadilla (Marcus Aurelius lánya) I. 13.1-4. Faustina (Annia Galeria Faustina, az ifjabbik Faustina, Marcus Aurelius felesége) I. 7.4. Festus (Marcius Festus, Caracalla titkára) IV. 8.4-5. Forum (Forum Romanum, Róma hivatali életének központja) II. 9.6. Galatia (római tartomány Kis-Ázsiában)III.2.6.,3.1. Gallia (római tartomány) III. 8.2., 15.8. Gallicanus VL. Domitius Gallicanus, consul 238 előtt, a 238-as római utcai harcok kirobbantója) II. 11.3-7. Gallus (folyó Phrygiában) I. 11.2. Ganymedes (az istenek mitológiai, eredetileg halandó pohárnoka) I. 11.2. Germania (a római tartomány és Szabad Germania és azok lakosainak közös neve), germánok I. 3.5., 5.8., 5.5-9., 13.2., 15.7., II. 1.4., 2.8., 4.3., 9.1., 9.9., 10.5., IV. 7.3-4., 13.6., VI. 7.2-10., VII. 1.5-8., 2.1-9., 3.1., 8.4., VIII. 1.3., 4.3., 6.6., 7.8., 8.2., 8.5-7. Germanicus (római hadvezér, Tiberius császár unokaöccse) I. 15.9., IV. 5.6. Geta (P. Septimius Geta, Caracalla öccse, társcsászár, 211-212) III. 9.1., 10.3.3-4., 13.6., 14.9., 15.4., IV. 3.2-8., 4.3., 4.6-8., 5.4-6.4., 9.2-3., 13.8. Glabrio (M. Acilius Glabrio, 200 Commodus barátja, consul) II. 3.3-4. I. Gordianus (M. Antonius Gordianus Sempronianus Romanus Africanus, római császár, 238) VII. 5.2-8., 6.1-9., 7.2., 8.5., 8.7., 9.2-5., 9.9-10., 10.1., 10.5-8., VIII. 1.1., 6.3. II. Gordianus (M. Antonius Gordianus Sempronianus Romanus, római császár, 238, az előbbi fia) VII. 7.2., 9.5., 9.7., VIII. 6.3. III. Gordianus (M. Antonius Gordianus, római császár, 238-244,1. Gordianus unokája) VII. 10.7-9., VIII. 6.2., 7.8., 8.7-8. Görögország, görögök I. 2.3., 3.3., 11.1., 16.2., II. 11.4., III. 2.8., V. 3.5., 5.4., 7.5., VII. 1.12. Hadrianus (P. Aelius Hadrianus, római császár, 117-138) I. 7.4. Hannibal (pun hadvezér) IV. 8.5. Hatra (városállam Mesopotamia középső részén) III. 1.2-3., 5.1., 9.1., 9.3-7., 9.9. Hercules (isten) I. 14.8-9., 15.8. Hispania (római tartomány) I. 10.2. Ilium (római colonia az egykori Trója területén) I. 14.4., IV. 8.4-6., V. 6.3. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 115

Illyria, Illyricum (területi egység neve, amelybe többek között Pannonia is beletartozott) I. 9.1., 9.4.; II. 4.1., 9.1., 8.10., 9.8-9., 10.1., 10.8-9., 11.7., 11.9., 13.10., 14.6., 15.5.; III. 1.1., 2.2., 4.5., 7.2.; VI. 4.3., 6.2., 7.2-4.; VIII. 2.3., 5.6. Ilus (phrygiai mitológiai alak) I. 11.2. India I. 15.5. Iocasta (mitológiai alak, Oedipus, valamint az egymást megölő Eteoklés és Polyneikés édesanyja) IV. 9.3. Ionia (Kis-Ázsia tengerparti vidékének neve) VI. 2.2., 4.5. Ion-öböl VIII. 1.5. Issus (öböl Syria északi határán, a Septimius Severus és Pes-cennius Niger közti csatáról nevezetes) III. 4.2-5. Italia, italicusok I. 6.2., 7.2-3., 8.1., 9.9., 12.1., 14.4., 15.1., 16.1-2., II. 1.4., 4.6., 6.10., 11.36., 11.8., 14.6-7., III. 8.10., IV. 7.2., V. 6.5., VI. 3.1., 7.2-4., VII. 8.8-9., 12.1., 12.8., VIII. 1.4-6., 2.1-4., 3.4., 3.7., 4.3., 4.8., 5.4-6., 5.8., 6.5., 7.2. Iulia (Iulia Domna, Septimius Severus syriai származású felesége) III. 15.6., IV. 3.4-5., 3.89., 4.3., 5.4., 6.3., 9.3., 13.8., V. 3.2., 8.3. Iulianus (M. Didius Severus Iulianus, római császár, 193) II. 6.6-13., 7.1-9., 8.5., [201]10.4-5., 11.7., 12.1-2., 13.1., III. 1.1., 7.8. Iulianus (Ulpius Iulianus, Macrinus császár praefectus praetoriója) V. 4.3—4.. Iuppiter (római főisten) I. 7.6., 11.1-2., 14.8., 16.1., II. 3.11., 14.2., III. 8.4., IV. 5.7., VIII. 10.2-3. kelták I.10.2. Laetus (Q. Aemilius Laetus, praefectus praetorio 190 k, a Commodus-ellenes összeesküvés vezetője) I.16.5., 17.4., 17.7-11., II. 1.3. ff., 2.1., 2.5. ff. Laetus (Iulius? Laetus, Septimius Severus később kivégzett hadvezére) III. 7.3-5. Laodicea (syriai város) III. 3.3., 3.5., 6.9. latin VIII. 3.7. Latium (Italia Róma környéki regiója) I. 16.2. Laurentum (város Latium területén) I. 12.2. Libertas (a szabadság istennője) I. 15.1. Libya, libyaiak (Africa provincia Héródianos által használt neve) II. 9.2., III. 10.6. IV. 3.7., 8.5., V. 6.4., VI. 1.10., VII. 4.1-6., 5.8., 6.3., 9.4., 9.11., 12.9., VIII. 1.1. Lucilla (Annia Aurelia Galeria Lucilla, Marcus Aurelius másik lánya) I. 6.4., 8.3-4., 8.8., IV. 6.3. Lucius Verus (L. Aurelius Verus, Marcus Aurelius társcsászára, 161-169) I. 8.3., IV. 5.6., VT. 2.4. Lugdunum (római colonia Galliában, ma: Lyon) III. 7.2-7. Macedonia (római tartomány) I. 3.3., III. 2.8., IV. 8.1-2., 9.4. Macedo (Quartinus-féle Maximinus-ellenes összeesküvés vezetője, majd az előbbi gyilkosa) VII. 1.10-11. Macrinus (M. Opellius Macrinus, római császár, 217-218) IV. 12.1-2., 12.5-8., 13.1-2., 13.7-8., 14.2-8., 15.1., 15.6-9., V. 1.1-3., 3.11., 4.1-12., 5.2. Maecenas (praetori rangú senator, a 238-as Róma városi események egyik vezető alakja) VII. 11.3. Maesa (Iulia Maesa, Iulia Domna testvére, Elagabalus és Alexander Severus nagyanyja) V 3.2-3., 3.9., 5.1., 5.5-6., 7.1-3., 8.2-4., 8.10., VI. 1.1., 1.4. Magna Mater (Cybele anya- és termékenység-istennő latin neve)I. 10.5., 11.1. ff. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 116

Magnus (C. Petronius? Magnus, volt consul, 235-ben kivégezték) VII. 1.5-8. Mamaea (Iulia Avita Mamaea, Alexander Severus édesanyja) [202] V 3.3., 7.1-5., 8.2-3., 8.10., 5.8., 8.3., 9.4-8. Marcia (Marcia Aurelia Ceionia Demetrias) I. 16.4., 17.4-11., II. 1.3. Marcus Aurelius (M. Aurelius Antoninus, római császár 161-180) I. 1.4-5., 2.1-5., 3.1-5., 4.2-8., 5.1., 5.6-7., 6.1-4., 7.4., 8.1-3., 14.8., 17.12., II. 1.4., 1.7., 4.2., 9.9., 10.3., 14.3., III. 10.5., IV. 5.6., 6.3., V. 1.8., 2.4., 6.2. VI. 1.7. Marius (C. Marius, római hadvezér a késő köztársaságkorban) III. 7.8. Mars-mező (eredetileg Rómán kívüli, temetkezésre és népgyűlések tartására kijelölt sík terület, később beépítették) IV. 2.6. Martialis (Iulius Martialis, Caracalla gyilkosa) IV. 13.1-2., 13.5-7. Maternianus (Flavius Maternianus, praefectus urbi 217-ben) IV. 12.4-6., 13.1. Maternus (Commodus idejében rablóvezér) I.10.1-7., 11.5. Mauretania, mór (római tartomány) I.15.2., 15.5., III. 3.4-5., IV. 3.7., 15.2., VI. 7.8., VII. 2.1., 9.1., 9.3., VIII. 1.3. Maximinus (C. Iulius Verus Maximinus, közismertebb nevén Maximinus Thrax, római császár, 235-238) VI. 8.1-7., 9.1., 9.5-7., VII. 1-12., 2.1-9., 3.1-6., 4.1-2., 5.1., 5.5., 5.8., 6.1-3., 6.6-9., 7.8., 9.1-5., 9.11., 10.1., 11.2., 12.1-2., 12.8-9., VIII. 1.1-6., 2.1-2., 2.4., 3.1-3., 3.5-6., 3.8-9., 4.1-9., 5.1-9., 6.2-7., 7.7. Maximinus fia (C. Iulius Verus Maximus) VIII. 4.9., 5.2, 5.9, 6.6-7. Maximus (M. Clodius Pupienus Maximus, római társcsászár, 238) VII. 10.3-9, 12.1, VIII. 6.2, 6.6-7, 7.1-8, 8.1-8. Media, médek (ország és nép a Tigristől keletre) V. 5.4, VI. 2.2, 5.1, 5.5, 5.7, 6.2, 6.5. Menophilus (Tullius Menophilus, volt consul, Aquileia egyik védője) VIII. 2.5. Mesopotamia (Septimius Severus óta római tartomány Közép-Mesopotamiában) III. 9.3, IV. 11.8-9, 13.3, 15.9.; VI. 2.1, 2.5, 6.4, 8.4. Moesia (római tartomány az Al-Duna vidékén) III. 10.1. Narcissus (Commodus szabadosa)!. 17.11. Nero (L. Domitius Ahenobarbus Nero, római császár, 54-68) I. 3.4, IV. 5.6. Nicaea (város Bithyniában) III. 2.9-10. Nicomedia (város Bithyniában) III. 2.9, V. 5.3. Niger (C. Pescennius Niger Iustus, római császár, 193) 11.3.3,7.3.-10,8,9.1, [203]10.6.-7., 12.2., 14.5.-7., 15.5., III. 1.2.-7., 2.2.-6., 2.9.-10., 3.5., 4., 5.1., 5.6., 6.4., 7.8., 8.6.-7. Nílus IV. 9.8. Numidia (római tartomány) IV. 3.7., VII. 9.1-3., 9.6. Ókeanos (az antik elképzelés szerint lakott világot körbefolyó óceán) I. 5.6., 6.6., VII. 2.9. Osrhoene (Septimius Severus óta római tartomány Észak-Mesopotamiában) III. 9.2., VI. 7.8., VII. 1.9-10., 2.1. Palladium (Aeneas által Trójából magával hozott szobor, amelyet a Vesta-szüzek őriztek, szem nem láthatta) I. 14.4., V. 6.3-4. Pannonia, pannonok (római tartomány és lakosai) I. 3.1.; II. 9.1-2., 9.11-12., 11.3.; III. 10.1.; VI. 7.6., 8.3.; VII. 2.9., 3.4., 8.11.; VIII. 2.2., 6.1. Parthia, parthusok (a Római Birodalom nagy keleti ellenfele) I. 15.2.; III. 1.2., 5.1., 9.8-12.; IV. 10.2-11.9., 14.6-7,15.; V 1.4.; VI. 2.1., 2.7., 5.6-7., 6.5., 7.8.; VII. 2.1. Patroclus (homéroszi hős, Achilles barátja) IV. 8.4-5. Pax (a béke istennője) I.14.2., 14.6. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 117

Perennis (Tigidius Perennis, Commodus uralomra törő praefectus praetoriója, Héródianosnál Perennis alakban) I. 8.1., 8.8., 9.1., 9.4-10. Pergamon (város Kis-Ázsiában) IV. 8.3. Perinthus (thraciai város) III. 6.9. Persia, perzsák (a Római Birodalom nagy keleti ellenfele, miután utóbbiak megdöntötték a parthusok uralmát) VI. 2.3-7., 3.5-7., 4.4-6., 5.2-4., 5.7-10., 6.4-6., 7.1., 7.2., 8.4. Pertinax (P. Helvius Pertinax, római császár, 193) II. 1.3-4., 1.7., 1.10., 2.2-5., 2.8-9., 3.111., 4.1-9., 5.1-9., 6.1., 6.97.5., 9.5-9., 10.1., 10.4., 10.9., 13.1., 13.12., 14.3., III. 1.1., IV. 6.3., V. 1.8., VIII. 8.2. Pessinus (phrygiai város) I. 11.1-5. pharos (az alexandriai sziget és világítótorony nyomán a világítótornyok általános neve) IV. 2.8. Philocommodus (Commodus gyerek szolgája) I.17.3-4. Phoenicia, phoeniciaiak (önálló római tartomány 195 után és lakosai) II. 7.4., III. 3.3., V. 3.3-4., 3.9., 4.6., 5.4., 5.9-10., 6.4., 6.9. Phrygia, phrygek (Phrygia, Asia tartomány része) I.11.1-3., 12.3., VI. 4.6. Pitane (spártai városrész neve) IV. 8.3. [204] Plautianus (C. Fulvius Plautianus, praefectus praetorio Septimius Severus alatt, 197 k. 205) III.10.5-8., 11.4-12., 12. Plautilla (Publia Flavia Plautilla, Caracalla felesége) III. 10.5-7., 13.2-3., IV. 6.3. Pompeianus (Ti. Claudius Pompeianus, hadvezér, Marcus Aurelius veje) I. 6.4—7., 8.3-4. Pompeius (az első triumviratus tagja) III. 7.8. Pontus (Fekete-tenger) VI. 4.5. Propontis (Márvány-tenger) III. 1.5., IV. 3.6., 3.8., V. 4.11., VI. 2.2. Ptolemaeus (II. Ptolemaeus Philadelphus, egyiptomi uralkodó, Kr. e. 308-246) I. 3.3. Pupienus lásd Maximus. Quadratus (a Lucilla-összeesküvés során sikertelen merényletet kísérelt meg Commodus ellen) I. 8.4-5., 8.8. Quintianus (Claudius Pompeianus Quintianus, előkelő ifjú, Lucillával esküdt össze Commodus ellen) I. 8.5-6. Quartinus (Titius? Quartinus, volt consul, egy Maximinus Thrax-ellenes összeesküvés vezetője) VII. 1.9-10. Ravenna (italiai város) VIII. 6.5., 7.1. Rhenus (Rajna) II. 9.1., VI. 7.2., 7.6-8. Róma passim. Romulus (Róma alapítója) IV. 5.5. Sabinus (praefectus urbi 238-ban) VII. 7.4. Saturnalia (Saturnus év végi római ünnepe, a mai szilveszter elődje) I. 16.1-2., II. 2.2. Saturninus (a praetorianus gárda tribunusa, Plautianus árulója) III. 11.4-9., 12.1-8. Saturnus (isten) I. 16.1. Selele (holdistennő) IV. 3.3. Severus (P. Septimius Aper, consul, 207) IV. 6.3. Severus (L. Septimius Severus, császár, 193-211)11.9.2-13., 10.1-9., 11.1-3., 11.6., 12.1-6., 13.1., 13.5-9., 12.12., 14.1-7., 15.17., III. 1.1., 2.1-10., 3.1-3., 3.6-8., 4.1-7., 5.1-8., 6.1-10., 7.2-8., 9.1-12., 10.1-2., 10.6., 11.1-4., 12.0-4., 12.9-10., 13.1-6., 14.1-10., 15.1-5., 15.8., IV. 1.1-5., 2.1-4., 4.7., 13.8., V. 3.2., 3.10., 8.3., VI. 2.4., 3.6. Sicilia I. 3.2., III. 13.3., IV. 6.3. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 118

Sirmium (a legjelentősebb pannoniai város, colonia, magyar neve Szávaszentdemeter) VII. 2.9. Soaemis (Iulia Soemias Bassiana, Elegabalus édesanyja) V. 3.3., 8.8-10. Sparta IV. 8.3., 9.4. Sulla (L. Cornelius Sulla, [205] dictator a késő köztársaságkorban) III. 7.8., IV. 8.5. Sulpicianus (Ti. Flavius Sulpicianus, Pertinax apósa, praefectus urbi) II. 6.8-9. Syria, syriaiak, syrek (római tartomány és lakosai) II. 7.9., 10.6-8., III. 2.3., 3.3-6., 7.4., 11.8., V. 4.6., 5.3., VI. 2.1., 4.5-7. Szent Út (Via Sacra, a Forum Romanumon keresztülvezető út, amelyen a diadalmenetek haladtak) I.14.5., II. 9.5., IV. 2.4., VII. 6.9. szarmaták (iráni eredetű nomád nép, egyes törzseik az Alföldön éltek) VII. 8.4. százados játékok (ludi saeculares, eredetileg ősi, 100 vagy 110 évente megrendezett, az alvilági isteneknek bemutatott, többnapos áldozat- és ünnepségsorozat. Ennek szokását Augustus újította meg Kr. e. 17-ben. Ebben az időszakban Septimius Severus rendezte meg 204-ben) III. 8.10. Tantalus (mitológiai lyd alak) I.11.2. Taurus (hegység Cilicia és Cappadocia között) III. 1.4., 2.6., 2.10., 3.1-2., 3.6-8. Thracia (római tartomány a Balkánon) II. 14.6., III. 1.5., IV. 8.1., VI. 8.1., VII. 1.2., VIII. 6.1. Thysdrus (africai város, ma: El-Djem) VII. 5.7., 6.1. Tiberis (Róma folyója) I. 11.3., V. 8.9. Tiberius (római császár, 14—37) IV. 5.6. Tigris II. 8.8., III. 4.7., VI. 2.1., 5.2. Titus (T. Flavius Vespasianus, római császár, 69-79) IV. 5.6. Traianus (M. Ulpius Traianus, római császár, 98-117) I. 7.4., VI. 2.4. Tyros (phoeniciai város) III. 3.3., 3.5. Tyrrhén-tenger II. 11.8., VIII. 1.5. Urania (eredetileg a tudomány múzsája, itt Astroarchéval azonosították) V. 6.4-5. Venus (istennő) II. 3.4. Verissimus (M. Annius Verus, Marcus Aurelius másik, korán elhunyt fia) I. 2.1. Vesta [I. 11.4] (istennő) I.14.4. Vesta-szüzek (Vesta istennő papnői) I. 11.4-5., 14.5., IV. 6.4., V. 6.2. Victoria (a győzelem istennője) V 5.7., VII. 11.3. Vitalianus (P. Aelius Vitalianus, praefectus praetorio 238-ban) VII. 6.4-8., 8.6. [206]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 119

A latin fogalmak magyarázata

Amphiteatrum: gladiatorküzdelmek, vadászjátékok, néha vízi csaták rendezésére alkalmas hely. Rómában ez az Amphiteatrum Flavianum, közismert nevén a Colosseum, amely kb. 70 000 néző befogadására volt képes. Augustus: Augustus után a mindenkori császár nevének része, önmagában az uralkodó császár címe. Caesar: Iulius Caesar után a mindenkori császár nevének része, önmagában azonban a trónörökös címe. Capitoliumi Iuppiter (Iuppiter Capitolinus): Iuppiter Optimus Maximus, a római főisten, a Legnagyobb és Legjobb Iuppiter egyik mellékneve, amelyet a Capitolium dombján található főtemplomáról (Iuppiter-Iuno-Minerva-szentély) kapott. Centurio: katonai rang, a centuria vezetője, kb. százados fokozatnak felel meg. Circus: kocsiversenyek rendezésére alkalmas hely. Rómában ez rendszerint a Circus Maximus, amely a városban a legnagyobb tömeget volt képes befogadni, egyes becslések szerint 200 000 nézőt. Cohors: római gyalogos csapategység neve, egy legio 10 600 fős cohorsból állt. Cohortes praetoriae: császári testőrgárda, amely az uralkodó személyes biztonságáért felelt. Az 1. század végétől 10 ezer fős cohorsból álltak, Róma városában található táborukban állomásoztak a praefectus praetorio irányítása alatt. Egy-egy új uralkodó hatalomrajutásában döntő szerepük lehetett. Cohortes urbanae: a városi cohorsok, rendfenntartó, rendőri funkciókat ellátó csapatok, többségük szintén Rómában állomásozott a praefectus urbi irányítása alatt. A császárkorban 6500 fős cohorsok léteztek, ebből négy Rómában. Consul: a köztársaság korában a legfőbb római hivatalnokok, évente választottak kettőkettőt. Szerepük a császárkorban is megmaradt, igaz, egyre csökkenő mértékben. Az évet kezdő és elnevező consulpárt (consul ordinarius) helyettesítő consulok válthatták fel az év folyamán (consul suffectus). [207] Cubicularius: "udvari főkamarás", olyan, igen befolyásos felszabadított császári rabszolga, aki a császári udvartartásban a császári hálószoba felelőse. Fasces: vesszőnyaláb, a római hivatalnokok hatalmi jelképe a fasces, benne a bárddal, amellyel testi büntetésre, sőt kivégzésre is kiterjedő büntetői hatalmukat jelképezték. Legatus legionis: a legio senatori rangú parancsnoka, aki korábban már praetorságot viselt. Legatus Augusti: császári provinciák helytartója, volt praetorok vagy consulok nyerhették el a rangot. Lovagi rend, ordo equester: a római társadalom második legbefolyásosabb rendje, tagjai legalább 400 000 sestertius vagyonnal rendelkeztek, és rendszerint katonai, majd pénzügyi funkciókat töltöttek be. Patrícius: vezető senatori család férfitagja, akinek ősei minden jelentős funkciót betöltöttek már. Praefectus praetorio: a praetorianusok lovagi rangú, bírói hatalommal is rendelkező parancsnoka. Mivel az egyetlen jelentős Róma városi és italiai reguláris haderő parancsnoka, adott esetben igen nagy befolyásra tehetett szert. Praefectus urbi: Róma város rendjének és nyugalmának biztosítása volt a feladata, ezért bírói hatalommal is rendelkezett. Volt consulok viselhették a rangot, irányítása alatt álltak a cohortes urbanae. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 120

Praetor: egy-egy évre Róma második legjelentősebb, igazságszolgáltatással megbízott tisztségviselője (eredetileg 1, majd 2 fő) a köztársaság korában; hatalmuk később csökkent, létszámuk pedig a császárkorban 18 főben állapodott meg. Procurator: a császárkorban lovagi rangúak által betöltött pénzügyi funkció a császári közigazgatásban, de egy-egy provincia pénzügyeinek igazgatása is rájuk volt bízva. Legio nélküli tartományok helytartói is lehettek procuratorok. Proconsul: a senatusi provincia consulságot viselt helytartója. Senatori rend, ordo senatorius: a római társadalom legbefolyásosabb rendje, tagjai, a senatorok alkotják a senatust, közülük kerülnek ki a legfontosabb hivatalnokok. Tagjainak legalább egymillió sestertius vagyonnal kellett rendelkezniük. Senatus: Róma legfőbb hatalmi testülete, amely tekintélyével (auctoritas) befolyásolhatta a népgyűlést, majd később az uralkodót és megválasztását. Tagjai a senatorok, létszáma a principátus korában kb. 900 fő volt. [208]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 121

Irodalom SZÖVEGKIADÁS Ab excessu divi Marci. ed. K. Stavenhagen, Herodiani ab excessu divi Marci libri octo. Leipzig, 1922 (repr. Stuttgart, 1967) FORDÍTÁSOK Cassola, F. - Erodiano: Storia dell' impero Romano dopo Marco Aurelio. Firenze, 1967 Müller, F. L.: Herodian. Stuttgart 1996 Roques, D.: Hérodien. Histoire des empereurs Romains de Marc-Aurèle à Gordien III (180 ap.J.-C.-238 ap. J.-C). Paris 1990 Torres Esbarranch, J. J.: Herodiano, Historia del Imperio Rómano despues de Marco Aurelio. Madrid, 1985 Whittaker, C. R.: Herodian in two volumes with an English translation. LCL 455. Cambridge/Massachusetts-London, 1970 TANULMÁNYOK Alföldy 1971

Alföldy, G.: Der Sturz des Kaisers Geta und die antike Geschichtsschreibung. Bonner Historia Augusta Colloquium 1970, Bonn, 1972,19-51. = Alföldy 1989,179-216. Alföldy 1971a Alföldy, G.: Herodians Person. Ancient society, 2, 1971, 204-233. = Alföldy 1989,240-272. Alföldy 1971b Alföldy, G.: Zeitgeschichte und Krisenempfindung bei Herodian. Hermes, 99,1971,429-449. = Alföldy 1989, 273-294. [209] Alföldy 1971c Alföldy, G.: Cassius Dio und Herodian über die Anfänge des Neupersischen Reiches. Rheinisches Museum für Philologie, 114, 1971, 360-366. = Alföldy 1989, 229-237. Alföldy 1971d Alföldy, G.: Der Friedenschluß des Kaisers Commodus mit den Germanen. Historia, 20, 1971, 84-109. = Alföldy 1989, 25-68. Alföldy 1971e Alföldy, G.: Bellum desertorum. BJb 171, 1971, 367-376. = Alföldy 1989, 69-80. Alföldy 1973 Alföldy, G.: Herodian über den Tod Mark Aurels. Latomus, 32, 1973,345-353. = Alföldy 1989, 14-24. Alföldy 1989 Alföldy, G.: Die Krise des Römischen Reiches. Geschichte, Geschichtsschreibung und Geschichtsbetrachtung. Ausgewahlte Beitráge. Heidelberger Althistorische Beiträge und Epigraphische Studien, 5. Stuttgart, 1989. Andersen-Hohl 1975 Andersen, H. - Hohl, E.: Studies in Cassius Dio and Herodian. New York, 1975. Baaz 1909 Baaz, E.: De Herodiani fontibus et auctoritate. Berlin, 1909. Bowersock 1975 Bowersock G. W.: Herodian and Elagabalus. Yale Classical Studies, 24, 1975, 229-236. Brook 1976-1977 Brook, M. F. A: Un malentendu tenace. Les rapports entre Hérodien et Ammien Marcellin. REA, 78-79,1976-1977, 197-207. Burian 1988 Burian, J.: Maximinus Thrax. Sein Bild bei Herodian und in der Historia Augusta. Philologus, 132,1988,230-244. Càssola 1956-1957 Càssola, F.: Sulla'attendibilità dello storico Erodiano. Atti Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 122

Càssola 1957 Càssola 1957b Dietz 1980

Gasco 1982 Gasco 1984 Grosso 1964 Hohl 1932

Hohl 1954 Hohl 1956

Kolb 1972 Kuhn-Chen 2002

Marasco 1998

Martinelli 1987 Opelt 1998

Passoli 1927 Rubin 1980 Rubin 1975 Sasel Kos 1986

Sidebottom 1998

dell'Accademia Pontiana n. s., 6, 1956-1957,191-200. Cássola, F.: Sulla vita e sulla personalitá dello storico Erodiano. NRS, 41,1957,3-13. Cassola, F.: Erodiano e le sue fonti. Rendiconti dell' Accaddemia di archeologia, lettere e belle arti di Napoli, 32,1957,165-172. Dietz, K.-H.: Senatus contra principem. [210] Untersuchungen zur senatorischen Opposition gegen Kaiser Maximinus Thrax. Vestigia, 29. München, 1980. Gasco, F.: La patria de Herodiano. Habis, 13, 1982, 165-170. Gasco, F.: Las fuentes de la Historia de Herodiano. SZ, 7,1986, 367386. Grosso, F.: La lotta politica al tempo di Commodo. Memorie dell'Accademia delle Sclienze di Torino, 4/7, 1964. Hohl, E.: Die Ermordung des Commodus; ein Beitrag zur Beurteilung Herodians. Philologischer Wochenschrift, 52,1952,1135-1144. Hohl, E.: Kaiser Commodus und Herodian. SDAW, 1954, No. 1. Hohl, E.: Kaiser Pertinax und die Thronbesteigung seines Nachfolgers im Lichte der Herodiankritik, nebst einem Anhang: Herodian und der Sturz Plautians. SDAW, 2, 1956. Kolb, F.: Literarische Beziehungen zwischen Cassius Dio, Herodian und der Historia Augusta. Bonn, 1972. Kuhn-Chen, B.: Geschichtskonzeptionen griechischer Historiker im 2. und 3. Jahrhundert n. Chr. Untersuchungen zu den Werken von Appian, Cassius Dio und Herodian. Europäische Hochschulschriften: Reihe 15, Klassische Sprachen und Literatur, 84. Frankfurt, 2002. Marasco, G.: Erodiano e la crisi dell'impero. In: Aufstieg und Niedergang der römischen Welt. II. 34/4. Berlin-New York, 1998, 2837-2927. Martinelli, G.: L'ultimo secolo di studi su Erodiano. Genova 1987. Opelt, I.: Furcht und Schrecken bei Herodian. In: Aufstieg und Niedergang der römischen Welt. II. 34/4. Berlin-New York, 1998, 2928-2952. [211] Passoli, A.: L'uso di Erodiano nella vita Maximini. Milano, 1927. Rubin, Z.: Civil-war propaganda ad historiography. Coll. Latomus, 173. Bruxelles, 1980. Rubin, Z.: Dio, Herodian, and Severus' second Parthian war. Chiron, 5, 1975, 419-441. Sasel Kos, M.: Zgodovinska podoba prsotora med kvilejo,Jadranom in Sirmijem pri Kasiju Dionu in Herodijanu - A historical outline of the region between Aquileia, The Adriatic and Sirmium in Cassius Dio and Herodian. Ljubljana, 1986. Scheithauer 1990 Scheithauer, A.: Die Regierungszeit des Kaiser Elagabal in der Darstellung von Casius Dio und Herodian. Hermes, 118,1990,335356. Sidebottom, H.: Herodian's historical methods and understanding. In: Aufstieg und Niedergang der römischen Welt. II. 34/4. BerlinNew York 1998, 2775-2836. Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 123

Smits 1914 Stein 1957 Widmer 1967 Zimmermann 1999

Smits, J. C. P.: De vita Commodi und Cassius Dio. Ein quellenanalytische Untersuchung. Leiden, 1914. Stein, F. J.: Dexippus et Herodianus rerum scriptores quatenus Thucydidem secuti sint. Diss. Bonn, 1957. Widmer, W.: Kaisertum, Rom, und Welt in Herodians META MARKON BASILEIAS ISTORIA. Zürich, 1967 Zimmermann, M.: Kaiser und Ereignis. Studien zum Geschichtswerk Herodians. Vestigia, 52. München, 1999.

SZÖVEGMAGYARÁZATOK Szakirodalom Alföldy Géza: Római társadalomtörténet. Budapest, 2000 Bleicken, J.: Verfassungs- und Sozialgeschichte des Römischen Kaiserreiches. I—II. Paderborn, 1978. [212] Christ, K: Geschichte der römischen Kaiserzeit. München, 1994 Ferenczy Endre - Maróti Egon - Hahn István: Az ókori Róma története. Budapest, 1992. Grant, M.: Róma császárai. Budapest, 1996 Kienast, D.: Römische Kaisertabelle. Grundzüge einer römischer Kaiserchronologie. Darmstadt, 19962. (Kienast 1996) KRONOLÓGIA A válság története Alföldi, A: Studien zur Geschichte der Weltkrise des 3. Jahrhunderts nach Christus. Darmstadt, 1967 Alföldy 1989 Altheim, A: Die Soldatenkaiser. Frankfurt, 1952. Calderini, A: I Severi. La crisi dell'impero nel III secolo. Bologna, 1949. Strobel, K: Das Imperium Romanum im „3. Jahrhundert": Modell einer historischen Krise? Zur Frage mentaler Strukturen breiterer Bevölkerungs-schichten in der Zeit von Marc Aurel bis zum Ausgang des 3. Jh. n. Chr. Stuttgart ,1993. Witschel, Chr.: Krise - Rezession - Stagnation? Der Westen des Römischen Reiches im 3. Jahrhundert n. Chr. Frankfurt am Main, 1999. Római hadsereg Le Bohec, Y.: The imperial Roman army. New York, 1994. Domaszewski, A v.: Die Rangordnung des römischen Heeres. Köln-Wien, 19813. Pannonia Mócsy András: Pannonia a korai császárság idején. Budapest, 1975. Mócsy András: Pannonia a késői császárkorban. Budapest, 1975. [213] Egyes személyek Prosopographia Imperii Rontani saec. I—III. Ed. A. Stein - E. Groag - L. Petersen. Berlin, 19332 (PIR2). Leunissen, P. M. M.: Konsuln und Konsulare in der Zeit von Commodus bis Severus Alexander (180-235 n. Chr.). Prosopographische Untersuchungen zur senatorischen Elite Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 124

im römischen Kaiserreich. Amsterdam, 1989. Pauly-Wissowa-Kroll-Mittelhaus-Ziegler: Real-Encyclopadie der classischen Altertumswissenschaft egyes címszavai (PWRE). Egyes uralkodók Marcus Aurelius: Birley, A R.: MarcusAurelius. London, 1997; Klein, R.: Mark Aurel. Wege der Forschung, 550. Darmstadt, 1979. Commodus: Hekster, O.: Commodus. An emperor at die crossroads. Dutch monography on ancient history and archaeology, 23. Amsterdam, 2002. = Hekster 2002. Pertinax: Alföldy, G.: P. Helvius Pertinax und Valerius Maximianus. Situla, 14-15, 1974, 199-215. = id., Römische Heeresgechichte. Amsterdam, 1987,326-342. Didius Iulianus: PWRE, V (1905) 412-424; Leaning, J. B.: Didius Julianus and His Biographer. Latomus, 48,1989, 548fF. Clodius Albinus: Alföldy, G.: Herkunft und Laufbahn des Clodius Albinus in der Historia Augusta. Bonner Historia-Augusta-Colloquium, 1966-1967. Bonn, 1968,19-38. Pescennius Niger: PWRE, XIX (1937) 1086-1102; Alföldy, G: Das neue Saeculum des Pescennius Niger. Bonner Historia-Augusta-Colloquium, 1970. Bonn, 1972, 1-10. = Alföldy 1989, 128-138. Septimius Severus: Birley, A. R.: Septimius Severus: The African emperor. London, 19882; Platnauer, M.: The life and reign of the emperor Lucius Septimius Severus. LondonEdinburgh, 1918; Hasebroek, J.: Untersuchungen zur Geschichte des Kaisers Septimius Severus. Heidelberg, 1921; Murphy, G. J.: The reign of L. Septimius Severus from the evidence of the inscriptions. Philadelphia, 1945. Caracalla: Schulz, O. T.: Der römische Kaiser Caracalla. 1909. Macrinus: PWRE, XVIII (1942) 540-558; Baharal, D.: Emperor Macrinus: imperial propaganda and the Gens Aurelia. Diss. Tel Aviv Univ., 1996. [214] Elagabalus: St. Hay, J.: The amazing emperor Heliogabalus. London, 1911; Thompson, G. R.: Elagabalus, priest emperor of Rome. Lawrence-Kansas City, 1972. Severus Alexander: Hopkins, R. V. N.: The life of Alexander Severus. Cambridge, 1907. Maximinus Thrax: Bersanetti, G: Studi sull'imperatore Massimino il Trace. Roma, 1940; Bellezza, A.: Massimino il Trace. Genova, 1964; Gordiani: Dietz 1980; Townshend, P.W.: The Revolution of AD. 238: The Leaders and Their Aims. Yale Classical Studies, 14, 1955, 49-105; Loriot, X.: Les premieres années de la grand crise du Ille siècle: De l'avènement de Maximin de Thrace (235) à la mort de Gordien III (244). Aufstieg und Niedergang der römischen Welt. II. 2. Berlin-New York, 1975, 657-787. [215]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 125

Rövidítések Antik szerzők és más források AEp CIL ILS PIR RIC

L'Année Épigraphique Corpus Inscriptionum Latinarum Dessau, H.: Inscriptiones Latinae Selectae. I—III. Berlin, 1983-1916. Prosopographia Imperii Romani Roman Imperial Coinage

Ammianus Marcellinus Ammiani Marcellini Rerum gestarum libri. Ed. W. Seyfarth. Berlin, 1968-1971. Magyarul: Ammianus Marcellinus: Róma története. Ford. Szepesy Gy. Budapest, 1993. Aur. Vict. SextiAurelii Victoris liber de Caesaribus. Praecedunt Origo gentis Romanae et Liber de viris illustribus urbis Romae, subsequitur Epitome de Caesaribus. Ed. Fr. Pichmayr. Editio stereotypa correctior editionis primae, addenda et corrigenda iterum colegit et adiecit R. Gruendel. Lepizig, 1966. Chron. Min. Chronica Minora I. Monumenta Germaniae Historica. Auctores Antquissimi LX. Ed. Th. Mommsen. Berlin, 1892. Dio Cassius Dio: Historiae Romanae. In Boissevain, U. P.: Cassii Dionis Cocceiani historiarum Romanarum quae supersunt. I—III. Berlin, 1895, 1898,1901 (repr. 1955). Epit. de Caes. Epitome de Caesaribus. Sexti Aurelii Victoris liber de Caesaribus. Praecedunt Origo gentis Romanae et Liber de viris illustribus urbis Romae, subsequitur Epitome de Caesaribus. Ed. Fr. Pichmayr. Editio [217]stereotypa correctior editionis primae, addenda et corrigenda iterum colegit et adiecit R. Gruendel. Lepizig, 1966. Euseb. Chron. Eusebios: Chronicon. In Helm, R. (Hrsg.): Die Chronik des Hieronymus. G. C. S. 47. Berlin, 1956. Eutrop. Eutropius: Breviarium ab urbe condita. Ed. C. Santini. Leipzig, 1979. Magyarul: Eutropius: Róma rövid története. Ford. Teravágimov P. Budapest, 2003. Lukianos Alexandros Harmon, A. M. (ed.): Lucian IV. Cambridge/ Mass.,1925 (repr. 1961), 174-252. Magyarul: Alexandrosz az álpróféta. In Lukianosz összes művei. I. Ford. Szepessy T. Budapest, 1974, 705-735. Orosius Pauli Orosii Historiarum adversum paganos libri VII. CSEL 5. Ed. C. Zangemeister. Vindobonae, 1882. SHA Scriptores Historiae Augustae. I—II. Ed. E. Hohl. Leipzig 1965. Magyarul: Császárok története (Historia Augusta). Debrecen 2003. v. Alex. Vita Alexandri (1. SHA) v. Car. Vita Antonini (1. SHA) v. Clod. Vita Clodii Albini (1. SHA) v. Comm. Vita Commodi (1. SHA) v. Did. Iul. Vita Didii Iuliani (1. SHA) v. Elag. Vita Heliogabali (1. SHA) v. Get. Vita Getae (1. SHA) v. Gord. Vita Gordiani (1. SHA) Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 126

v. Macr. v. Max. v. Max. et Balb. v. Pert. v. Pesc. v. Sev. Strabón

Symmachus

Syncellus Szent Ambrus Ep.

Thuk. Zon. Zosimos

Vita Macrini (1. SHA) Vita Maximini (1. SHA) Vita Maximini et Balbini (1. SHA) Vita Pertinacis (1. SHA) Vita Pescenni (1. SHA) Vita Severi (li. SHA) Strabo: Geographica. In Meineke, A. (ed.): Strabonis geographica. I— III. Leipzig, 1877 (repr. 1969). Magyarul: Strabón: Geographica. Ford. Földy J. Budapest, 1977. [218] Q. Aurelii Symmachi quae supersunt. Monumenta Germaniae Historica. Auctores Antquissimi. VI. Ed. O. Seeck. Berlin, 1883. Magyarul: in Borzsák I.: A császári Róma. Budapest, 1957, 186-193. Ecloga chronographica. In Mosshammer, A A (ed.): Georgius Syncellus. Ecloga chronographica. Leipzig, 1984,1-478. Sancti Ambrosii Mediolanensis episcopi opera. Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum 82. Vindobonae, 1968. Magyarul: in Borzsák I.:A császári Róma. Budapest, 1957,193-199. Thucydides Historiae. Leipzig, 1913. Magyarul: Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Ford. Muraközy Gy. Budapest, 1985. Ioannes Zonaras: Epitome historiarum (lib. 1-12). Dindorf, L. (ed.): Ioannis Zonarae epitome historiarum. I—III. 1868-1870. Zosimi Historia nova. Paschoud, F. (ed.): Zosime. Histoire nouvelle. I—III. Paris, 1971-1989. [219]

Héródianos: A római birodalom története

Oldal: 127