A Harmadik Birodalom hatalmon 9789633550243 [PDF]

Zitiervorschau

A HARMADIK BIRODALOM HATALMON

RICHARD J. EVANS A HARMADIK BIRODALOM HATALMON Hogyan állítottak a nácik könyörtelenül céljaik szolgálatába egy egész népet

P K ARK

ÖNYVKIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Richard J. Evans: The Third Reich in Power. Penguin Books Ltd, London, 2006 Fordította Sóskuthy György (1–6. rész) Szántó Judit (7. rész) Copyright © 2005 Richard J. Evans All rights reserved Hungarian translation © Sóskuthy György és Szántó Judit, 2013 ISBN 978–963–355–024–3 Magyar kiadás © 2013 Park Könyvkiadó, Budapest Borítófotó © Scherl/Süddeutsche Zeitung Photo Térképek © Bereznay András: www.historyonmaps.com A fordítást szakmai szempontból ellenőrizte Ungváry Krisztián Szerkesztette Zsolt Angéla Felelős szerkesztő Szalay Marianne A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér Műszaki szerkesztő Kuha Zulejka A borítót, valamint a belső oldalakat tervezte és a könyvet tördelte Köböl Vera

Matthew-nak és Nicholasnak

ELŐSZÓ Ez a kötet a Harmadik Birodalomnak – Hitler és a nemzetiszocialisták rendszerének – a történetét mutatja be 1933 nyarától, a hatalomra kerüléstől 1939. szeptember elejéig, az Európára rákényszerített háború kitöréséig. Folytatása A Harmadik Birodalom születése címen megjelent első kötetnek, amely ismertette a nemzetiszocializmus eredetét, elemezte eszméinek fejlődését, és sorra vette, miként került mind közelebb a hatalomhoz a balsorsú weimari köztársaság éveiben. A Harmadik Birodalom háborúban című, harmadik kötet az 1939 szeptembere és 1945 májusa közti eseményekkel foglalkozik majd, és azt az örökséget is vizsgálja, melyet a nemzetiszocializmus hagyott Európa és a világ történetére a 20. század hátralevő évtizedeiben, egészen a jelenig. A három kötet általános koncepcióját A Harmadik Birodalom születése előszavában körvonalaztam, így annak részleteit itt nem ismétlem meg. Akik olvasták az előző kötetet, azok nyugodtan ugorjanak az Első fejezetre – bár bizonyára akad néhány olvasó, aki örül, ha emlékezetébe idézzük az ott ismertetett legfontosabb érveket –, akik viszont nem olvasták, azoknak mindenképpen javaslom e kötet Bevezetését, amely nagy vonalakban leírja, mi is történt a rákövetkező oldalakon elbeszélt történet kezdete, 1933 júniusa előtt. A könyvben szükségszerűen tematikus megközelítést alkalmaztam, de az egyes fejezetekben, az előző kötethez hasonlóan, arra törekedtem, hogy vegyítsem a személyes beszámolókat, a leírásokat és az elemzéseket, s feltérképezzem az időben igen gyorsan változó helyzet kibontakozását. A Harmadik Birodalom nem statikus és monolitikus diktatúra volt, hanem dinamikus és gyorsan alakuló képződmény, amelyet kezdettől fogva sokféle zsigeri gyűlölködés és ambíció emésztett. Mindent uralt a háború vágya, azon háborúé, amellyel Hitler és a nemzetiszocialisták reményei szerint el kellett érni, hogy bekövetkezzen Közép- és Kelet-Európa német szempontú faji átrendezése, valamint hogy Németország ismét vezető hatalommá váljon az európai földrészen, sőt azon túl is, az egész világban. A következő fejezetekben – melyeknek témái, sorban: az ellenőrzés és az elnyomás, a kultúra és a propaganda, a vallás és az oktatás, a gazdaság, a társadalom és a mindennapi élet, a faji politika és az antiszemitizmus, illetve a külpolitika – világosan és közös nevezőként rajzolódik ki a mindennél

fontosabbnak tartott akarat arra, hogy Németországot és a német népet felkészítsék egy nagy háborúra. Csakhogy ez az akarat önmagában sem volt racionális, és a megvalósítása sem volt egységes. A különböző területeken sorra bukkantak fel a rezsim ellentmondásai és belső irracionalitásai; a nemzetiszocialisták pedig vakon rohantak a háborúba, ami magában hordozta a Harmadik Birodalom majdani pusztulásának csíráit. A könyvön végigvonuló és az egyes részeket összekötő egyik fő kérdés az, hogy mindez hogyan és miért történhetett meg. Egy sor további kérdés azt firtatja, hogy a Harmadik Birodalom milyen mértékben nyerte meg a német népet; milyen módon működött; milyen fokig függött a politika magától Hitlertől, nem pedig a Harmadik Birodalom egészének tágabb értelemben vett szerkezetéből adódó tényezőktől; mennyire volt lehetséges szembeszegülni, ellenállni, egyet nem érteni a nemzetiszocializmus parancsaival egy olyan diktatúrában, amely teljes és feltétlen hűséget követelt valamennyi polgárától; volt-e lehetőség a belső emigrációra; milyen jellegű volt a Harmadik Birodalom és a modern világ viszonya; az 1930-as évek különböző területeken alkalmazott politikája mennyiben volt más, illetve hasonló, mint amit Európa többi országában és másutt gyakoroltak; és sok egyebet. A fejezetek sorba rendezése egyfajta elbeszélői fonalat alkot, amely, ahogy halad előre, egyre közelebb kerül a háborúhoz. A Harmadik Birodalom különböző aspektusainak témák szerinti különválasztása megkönnyíti ugyan egységes tárgyalásukat, ennek azonban óhatatlanul ára van, hiszen nyilvánvaló, hogy ezen aspektusok számos különböző módon egymásra is hatottak. A külpolitika hatott a faji politikára, a faji politika az oktatáspolitikára, a propaganda szorosan összefüggött az elnyomással, és így tovább. Következésképpen egy-egy téma egy fejezeten belüli tárgyalása önmagában nem teljes, az egyes fejezetek nem tekinthetők az adott téma átfogó kifejtésének. Emiatt például a zsidók gazdasági életből való eltávolítását nem a faji politikát tárgyaló, hanem a gazdasággal foglalkozó fejezet ismerteti; a Hitler háborús célkitűzéseit megfogalmazó, 1937-es úgynevezett Hossbach-memorandumról a külpolitikai fejezet helyett az újrafegyverkezést taglaló fejezetben lesz szó; azt a hatást pedig, amit Ausztria német bekebelezése gyakorolt a Harmadik Birodalom antiszemitizmusára, az utolsó fejezet fogja ismertetni, nem pedig az antiszemitizmus 1938-as helyzetéről szóló. Remélem, a könyv szerkezetére vonatkozó döntések ésszerűnek fognak bizonyulni, bár logikájuk csak azok számára lesz egyértelmű, akik az elejétől kezdve folyamatosan olvassák végig a fejezeteket. Aki csupán hivatkozási forrásnak használná a kötetet, annak célszerű a Név- és tárgymutatóhoz lapoznia, ahol megtalálja a fontosabb témák, személyek,

események pontos helyét a könyvben. E mű készítése során is óriási segítségemre voltak a Cambridge-i Egyetem Könyvtárának, a londoni Wiener Librarynek és a londoni Német Történeti Intézetnek az egyedülálló forráskiadványai. Hamburg Szabad- és Hanzaváros Állami Levéltára és a hamburgi Jelenkor-történeti Kutatóintézet volt szíves megengedni, hogy tanulmányozzam Luise Solmitz kiadatlan naplóit, Bernhard Fulda pedig nagylelkűen rendelkezésemre bocsátotta egyes német lapok fontos cikkeinek másolatát. Döntő jelentőségű tanácsot és támogatást kaptam számos barátomtól és munkatársamtól. Irodalmi ügynököm, Andrew Wylie és munkatársai, Christopher Oram és Michael Shavit sok ötletet és rengeteg időt áldoztak erre a munkára. A kézirat korai változatait elolvasta, számos hibára felhívta a figyelmemet és sok hasznos javaslatot tett Stephanie Chan, Christopher Clark, Bernhard Fulda, Christian Goeschel, Victoria Harris, Robin Holloway, Max Horster, Valeska Huber, Sir Ian Kershaw, Scott Moyers, Jonathan Petropoulos, David Reynolds, Kristin Semmens, Adam Tooze, Nikolaus Wachsmann és Simon Winder: segítségükért végtelen hálával tartozom. Christian Goeschel volt szíves ellenőrizni a jegyzetek és a bibliográfia levonatait. Simon Winder és Scott Moyers példás szerkesztőnek bizonyult, tanácsaik és lelkesedésük mindvégig nélkülözhetetlenek voltak. Beszélgetőpartnereim – Norbert Frei, Gavin Stamp, Riccarda Tomani, David Welch és sokan mások – felbecsülhetetlen értékű ötleteket osztottak meg velem. David Watsonnál jobb olvasószerkesztőt keresve sem találhattam volna; Alison Hennesy rengeteg munkát fordított a képek felkutatására; s rendkívül hasznos volt az a munka, amelyet Bereznay Andrással a térképek elkészítése során végeztem. Christine L. Corton az egész kéziratot elolvasta, és szakértelmén felül az évek során nélkülözhetetlen gyakorlati támogatást is nyújtott a könyv megírásához. Fiaim, Matthew és Nicholas, akiknek az előzőhöz hasonlóan ezt a kötetet is ajánlom, jóleső kikapcsolódást jelentettek a meglehetősen komor témából. Valamennyiüknek hálás vagyok.

Cambridge, 2005. május

BEVEZETÉS

I

A Harmadik Birodalom 1933 első felében született, Németország első demokratikus próbálkozásának, a balsorsú weimari köztársaságnak a romjain. A nemzetiszocialisták júliusra már szinte az összes alapvető vonását megteremtették annak a rezsimnek, mely Németországot a csaknem 12 évvel későbbi, 1945-ös összeomlásáig irányította. Minden területen felszámolták a nyílt ellenzéket, pártállamot hoztak létre, és a hadsereg meg az egyházak kivételével a német társadalom valamennyi intézményét egységesítették, azaz gleichschaltolták. Sokan próbálták már magyarázni, hogyan sikerült ennyire gyorsan elérniük ezt a maradéktalanul egyeduralkodó pozíciót a német politikában és társadalomban. A magyarázatok egyik hagyománya a német nemzeti jelleg régi gyengeségeire mutat rá, amelyek ellenségessé tették a németeket a demokráciával szemben, könyörtelen vezetők követésére hajlamosították, militarista és demagóg szólamokra tették fogékonnyá őket. Ámde a 19. századot vizsgálva alig találni nyomát efféle vonásoknak. Az akkori liberális és demokratikus mozgalmak semmivel sem voltak gyengébbek, mint sok más országban. Ennél talán helytállóbb az a vélemény, amely a német nemzetállam viszonylag kései létrejöttében keresi az okot. Nagy Károly ezer évvel korábban létrehozott Német-római Birodalmának 1806-os összeomlása után – ez az a híres „ezeréves birodalom”, amelyet Hitler újra akart alkotni – Németország kisebb államokra széttagolva létezett egészen az 1864 és 1871 közötti bismarcki háborúkig, amelyeknek a nyomán létrejött a később Második Birodalomként emlegetett államalakulat, azaz a császár irányítása alatt álló Német Birodalom. Ez már sok tekintetben korszerű állam volt: nemzeti parlamentjét, ellentétben például a brit helyzettel, az általános szavazójoggal rendelkező férfilakosság választotta; a választásokon 80 százalék feletti volt a részvételi arány; a kitűnően szervezett pártok pedig a politikai rendszer elfogadott szereplői voltak. Az 1914-ben legnagyobbnak számító Szociáldemokrata Párt taglétszáma meghaladta az egymilliót, s eltökélten harcolt a demokráciáért, az egyenlőségért, a női egyenjogúságért, valamint a faji előítéletek és a diszkrimináció, egyebek közt az antiszemitizmus ellen. A német gazdaság fejlődött a legdinamikusabban az egész világon, a századfordulóra már megelőzte a britet, s a legkorszerűbbnek számító területeken, például a villamos-

és vegyiparban Amerikával is fölvette a versenyt. Ekkorra a középosztálybeli értékek, kultúra és viselkedés váltak dominánssá az országban. A modern művészet és kultúra egyre határozottabb nyomokat hagyott az expresszionista festők, például Max Beckmann és Ernst Ludwig Kirchner művein, Frank Wedekind színdarabjain és Thomas Mann regényein. A bismarcki birodalomnak persze voltak árnyoldalai is. Egyes területeken mozdíthatatlanul fennmaradtak az arisztokrácia kiváltságai, a nemzeti parlament jogköre korlátozott volt, és a nagyiparosok – akárcsak az Egyesült Államokban – rendkívül ellenségesen tekintettek a szakszervezeti mozgalomra. Bismarck előbb az 1870-es években a katolikusokat, majd az 1880-as években az akkor még csak szárnyait bontogató Szociáldemokrata Pártot üldözőbe vette, ami azzal járt, hogy a németek hozzászoktak a gondolathoz: a kormány a lakosság akár jelentős csoportjait is „a Birodalom ellenségévé” nyilváníthatja, s drasztikusan csorbíthatja polgári szabadságjogaikat. A katolikusok úgy reagáltak erre, hogy megpróbáltak jobban integrálódni a társadalmi és politikai rendszerbe, a szociáldemokraták pedig szigorúan ragaszkodtak a törvényekhez, s mereven elutasították az erőszakos ellenállás, illetve erőszakos forradalom gondolatát; ez a két viselkedési minta 1933-ban újra felbukkant, katasztrofális következményekkel. Az 1890-es években aztán kisebb, szélsőséges politikai pártok és mozgalmak is megjelentek, azt hangoztatva, hogy Bismarck nemzetegyesítő munkája még nem teljes, hiszen sok millió német nemzetiségű él a Birodalom határain kívül, elsősorban Ausztriában, de Kelet-Európa számos más részén is. Egyes politikusok azzal kezdtek érvelni, hogy Németországnak olyan óriási tengerentúli birodalomra lenne szüksége, amilyennel a britek már rendelkeznek, mások pedig az emberek érzéseit próbálták kihasználni – az alsó középosztály tagjainak azon benyomását, hogy a nagyvállalatok markába kerültek, a kisboltok tulajdonosainak félelmét a nagyáruházaktól, a férfi hivatalnokok ellenérzését a vállalkozásoknál mind nagyobb számban alkalmazott titkárnőkkel szemben, a burzsoá réteg értetlenségét az expresszionista és absztrakt műalkotások láttán, valamint a német társadalom, gazdaság és kultúra szédítő tempójú modernizálódásának egyéb nyugtalanító hatásait. Ezek a csoportok könnyű célpontra leltek a csekély létszámú – a lakosság alig 1 százalékát kitevő – németországi zsidóságban, amelynek tagjai jórészt figyelemre méltóan sikeresek lettek a német társadalomban és kultúrában a 19. század, az őket érintő jogi korlátozások eltörlése óta. Az antiszemiták szemében a zsidók voltak minden probléma forrásai. Azt követelték, hogy nyirbálják meg a zsidók polgári jogait, és korlátozzák gazdasági tevékenységüket. Hamarosan egyes politikai pártok, például a Centrum Párt és a konzervatívok szavazói kezdtek átszállingózni ezekhez a szélsőséges antiszemita

pártokhoz. A választóikat veszítő pártok erre azzal reagáltak, hogy saját programjukba is beemelték az ígéretet, miszerint vissza fogják szorítani a zsidók „bomlasztó” hatását a német társadalomban és kultúrában. Ezzel egy időben, a társadalom egy egészen más területén a szociáldarwinisták és az eugenikusok azzal kezdtek érvelni, hogy a német fajt meg kell erősíteni, s ennek érdekében az élet hagyományos, keresztényi tiszteletét elvetve sterilizálni kell vagy meg kell semmisíteni a gyengéket, a fogyatékosokat, a bűnözőket és a gyengeelméjűeket. Ilyen véleményeket 1914 előtt még csak egy csekély kisebbség képviselt, s e nézeteket senki nem foglalta össze hatásos rendszerré. Az antiszemitizmus széles körben elterjedt a német társadalomban, de a zsidók elleni túlzott erőszak ekkor még ritkaságszámba ment. A helyzetet az első világháború változtatta meg. 1914 augusztusában a német városok főterein lelkes tömeg üdvözölte a háború kitörését – ahogyan más országokban is. A császár kijelentette, hogy többé nem ismer pártokat, csak németeket. 1914 szelleme a nemzeti egység mitikus jelképévé vált, mint ahogy Bismarck képe is mitikus nosztalgiát ébresztett egy erős és határozott vezető iránt. Az 1916-ra kialakult katonai patthelyzet következtében a német háborús erőfeszítések irányítását a keleti fronton nagy győzelmeket elért két tábornok, Paul von Hindenburg és Erich Ludendorff kezébe adták. Ettől kezdve gyakorlatilag a legfelsőbb hadvezetés diktatúrája irányította az országot. Bármilyen hatékonyan szervezték is meg azonban a hadi erőfeszítéseket, és hiába vezették az országot feszes diktatórikus módszerekkel, Németország képtelen volt ellenállni az 1917-ben hadba szálló amerikaiaknak, és 1918 novemberének elejére elveszítette a háborút. Az első világháborúban elszenvedett vereségnek katasztrofális hatása volt Németországra. A békefeltételek – amelyek semmivel sem voltak szigorúbbak, mint amiket győzelem esetén a németek mértek volna más országokra – heves ellenérzést keltettek szinte minden németben. A pontok közt olyan követelések szerepeltek, mint óriási összegű jóvátétel a Belgium és Észak-Franciaország német megszállása alatt okozott károkért, a német hadiflotta és légierő megsemmisítése, a német hadsereg korlátozása 100 000 főre, a korszerű fegyverek, például tankok használatának tilalma, valamint jelentős területek átengedése Franciaországnak és főként Lengyelországnak. A háború a nemzetközi gazdaságot is romba döntötte, és harminc év kellett ahhoz, hogy magához térjen. De nemcsak hogy óriási összegeket kellett kifizetni, a nemzetközi gazdasági együttműködés is ellehetetlenült, mivel a Habsburg Birodalom széthullása és egy sor önálló kelet-európai nemzetállam létrejötte feltüzelte a nemzetek gazdasági önállósági törekvéseit. Maga Németország nagy mennyiségű pénz kibocsátásával finanszírozta a háborút abban a reményben, hogy a francia és belga iparvidékek megszerzéséből majd lesz rá fedezet. A

német gazdaság csak adóemelésekkel lett volna képes előteremteni a jóvátételt, ámde ilyen lépésre egyetlen német kormány sem volt hajlandó, hiszen ellenzéke, kihasználva az alkalmat, rögtön azzal vádolta volna meg, hogy a németek adóztatásából fizeti a franciákat. Az eredmény erőteljes infláció lett. 1913-ban 1 dollár 4 papírmárkát ért, 1919 végén azonban már 47-et, 1922 júliusában 493-at, 1922 decemberében pedig 7000-et. A jóvátételt aranyban és árucikkekben kellett megfizetni, de ilyen inflációs ráta mellett erre Németország nemhogy képes nem volt, de hajlandó sem. A francia és belga erők erre válaszul 1923 januárjában megszállták a Ruhr-vidéket, s nekiláttak elkobozni az ipari berendezéseket és termékeket. A német kormány meghirdette az együtt nem működés politikáját, aminek hatására a márka–dollár árfolyam példátlan mértékű zuhanásnak indult. Egy amerikai dollár 1923 júliusában 353 000 márkába került, augusztusban négy és fél millióba, októberben 25 260 millióba, decemberben pedig négyezermilliárdba, vagyis a négyes után 12 nulla következett. Németország a gazdasági összeomlás küszöbére került. Az inflációt végül sikerült megfékezni. Új pénzt vezettek be; véget ért a francia–belga megszállással szembeni passzív ellenállás; a külföldi csapatokat kivonták; újraindult a jóvátétel fizetése. Ám az infláció szétforgácsolta a középosztályt, s annak érdekcsoportjait oly nagy mértékben szembefordította egymással, hogy egyetlen politikai párt sem lett volna képes egyesíteni őket. Az inflációt követő stabilizáció, megszorítások és leépítések miatt az iparban és a közszolgálatban egyaránt tömegek veszítették el állásukat. 1924-től kezdődően többmilliósra duzzadt a munkanélküliség. Az üzleti szféra neheztelt a kormányra, amiért nem segítette ebben a deflációs helyzetben, és más lehetőségeket kezdett keresni. Az általában vett középosztályban az infláció erkölcsi és kulturális zavartságot okozott, amit az 1920-as évektől sokak számára tovább fokoztak a modern kultúra szemükben túlzásnak tűnő megnyilvánulásai, a dzsessztől és a berlini kabaréktól kezdve az absztrakt képzőművészeten és az atonális zenén át egészen a kísérleti irodalomig, amilyen például a dadaisták konkrét költészete. A zavartságnak ez az érzése a politikában is jelen volt, hiszen a háborús vereség a Birodalom összeomlásához vezetett, a császár száműzetésbe kényszerült, az 1918. novemberi forradalom pedig létrehozta a weimari köztársaságot. Az új köztársaságnak korszerű alkotmánya volt, amely például választójogot adott a nőknek és gondoskodott az arányos képviseletről, de bukásában nem ezek játszottak fontos szerepet. Az alkotmány igazi problémája a külön megválasztott elnök volt, aki a 48. cikkely alapján szükséghelyzetben igen nagy hatalmat kapott, s rendeletekkel kormányozhatott. E lehetőséggel már a köztársaság első elnöke, a szociáldemokrata Friedrich Ebert is meglehetősen gyakran élt. Ebert 1925-ben bekövetkezett halála után Paul von Hindenburg

tábornagyot választották elnökké, aki vérbeli monarchista volt, s nemigen szívelte az alkotmányt. Az ő kezében a 48. cikkely a köztársaság fennmaradása szempontjából végzetesnek bizonyult. Az első világháború örökségének döntő eleme az erőszak kultusza volt – nemcsak és nem is elsősorban az olyan veteránok körében, mint a radikális jobboldali Stahlhelm (Stahlhelm, Bund der Frontsoldaten, Rohamsisak Frontharcos Szövetség), hanem különösen a fiatal férfiak ifjabb generációjában. Ők még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy részt vegyenek a háborúban, és most a hazai fronton harcolva próbáltak felérni idősebb társaik hősi tetteihez. A háború a politikát is polarizálta: a baloldalon a kommunista forradalmárok álltak, a jobbon pedig sorra jelentek meg a különféle radikális csoportok. Ezek közül a leghírhedtebb fegyveres katonai különítményeket, a szabadcsapatokat 1918–19 telén a kormány a berlini és müncheni kommunista és szélsőbaloldali felkelések leverésére használta fel. A különítményesek 1920 tavaszán erőszakos államcsínnyel próbálkoztak Berlinben, ami viszont fegyveres baloldali felkelést robbantott ki a Ruhr-vidéken, majd 1923-ban is több jobb- és baloldali felkelésre került sor. Még az 1924 és 1929 közötti, viszonylag stabilnak számító években is 170 különböző politikai elkötelezettségű félkatonai osztaghoz tartozó embert öltek meg az utcai összecsapásokban; az 1930-as évek elején aztán a halálesetek és sebesülések száma gyors növekedésnek indult: csak 1930 márciusa és 1931 márciusa között 300 embert öltek meg utcai harcokban és gyűléstermekben. A politikai tolerancia helyét az erőszakos szélsőségesség vette át. A liberális közép és a mérsékelt baloldal pártjai az 1920-as évek közepén rengeteg választót veszítettek, ahogy a kommunista forradalom rémképe elhalványult, és a középosztálybeli polgárok egyre inkább jobbra szavaztak. A weimari köztársaságot aktívan támogató pártoknak 1920 után soha nem volt többsége a parlamentben. A köztársaság legitimációjának aláásásában végül nagy szerepe volt a bírói testület elfogultságának azon jobboldali gyilkosokkal és felkelőkkel szemben, akik tettük indítékaként a hazafiságot hozták fel; illetve a hadsereg semlegességének, a fegyveres erők ugyanis mindjobban nehezteltek a köztársaságra, amiért nem győzte meg a nemzetközi közösséget: oldja fel a versailles-i békeszerződésben rögzített létszámbeli és technikai korlátozásokat. A katonai vereséget követően sietősen összetákolt német demokrácia korántsem volt kezdettől fogva bukásra ítélve, ám az 1920-as évek eseményei miatt soha nem volt lehetősége stabilizálni a helyzetét.

II

1919-ben igen sokféle szélsőséges és antiszemita csoport működött a szélsőjobboldalon – ez különösen Münchenben volt jellemző –, de 1923-ra egy már kimagaslott a többi közül: az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, NSDAP). Oly sokat írtak már Hitler és a nemzetiszocialisták hatalmáról és hatásáról, hogy fontos kiemelni: ő és pártja egészen az 1920-as évek legvégéig csupán a politika peremvidékén léteztek. Hitler egyáltalán nem volt politikai géniusz, aki pusztán a maga erejéből tömegeket állított volna személye és pártja mögé. Az 1889-ben Ausztriában született, bohém életvitelű, sikertelen művész egyetlen nagy adottsággal rendelkezett: szónoklataival valóban képes volt tömegeket megmozgatni. 1919-ben alakult pártja, mely dinamikusabb, könyörtelenebb és erőszakosabb volt a szélsőjobboldal többi, jelentéktelen csoportosulásánál, 1923ban már elég magabiztos volt ahhoz, hogy erőszakos puccsot kíséreljen meg Münchenben, amit aztán diadalmas berlini bevonulás követett volna Mussolini előző évi marcia su Roma menetelésének mintájára. Csakhogy nem tudta megszerezni sem a hadsereg, sem a bajor konzervatív politikai erők támogatását, és a puccskísérletnek sortűz vetett véget. Hitlert elítélték és a landsbergi börtönbe zárták; ott mondta tollba mindenesének, Rudolf Hessnek Harcom (Mein Kampf) című önéletrajzi írását. E könyv ugyan nem tekinthető a későbbi időszak tervezetének, de jól összefoglalja Hitler eszméit, mindenekelőtt antiszemitizmusát, valamint Kelet-Európa faji alapú meghódításának gondolatát. Börtönből való szabadulásának idejére Hitler már összegyűjtötte a nemzetiszocializmus ideológiáját: ehhez olyan, egymástól függetlenül kialakult forrásokat használt fel, mint az antiszemitizmus, a pángermanizmus, az eugenika és az úgynevezett faji higiénia, a geopolitikai expanzionizmus, a demokráciaellenesség és a kulturális modernizmus elutasítása. Ezek az összetevők jó ideje léteztek, de addig senki sem integrálta őket egységes egésszé. Közvetlen alárendeltjeiből csapatot gyűjtött maga köré – ennek tagja volt egyebek közt a tehetséges propagandista, Joseph Goebbels és a tettek határozott embere, Hermann Göring is –, amely fokozatosan fölépítette vezetői képét, és tovább erősítette küldetéstudatát. Ámde mindennek – meg félkatonai jellegű barnaingesei utcai atrocitásainak – ellenére politikailag egészen az 1920as évek legvégéig nem jutott előbbre. A nemzetiszocialisták 1928 májusában a szavazatoknak mindössze 2,6 százalékát szerezték meg, s Berlinben a szociáldemokraták vezette, baloldali és középpárti erőkből álló nagykoalíció került hatalomra. 1929 októberében azonban a Wall Street-i tőzsdekrach a német gazdaságot is magával rántotta. Az amerikai bankok megvonták a kölcsönöket, amelyekből 1924 óta a német gazdaság újjáépítését finanszírozták. Erre válaszul a német bankok kénytelenek voltak az adott kölcsönök visszafizetését követelni

az ország vállalkozásaitól, amelyeknek így nem maradt más választásuk, mint hogy dolgozókat bocsássanak el vagy csődöt jelentsenek – és sokuk így is tett. Alig több mint két év alatt a német dolgozók több mint egyharmada munkanélküli lett, s további milliók dolgoztak rövidített munkaidőben vagy csökkentett bérért. A munkanélküliség-biztosítási rendszer működésképtelenné vált, emiatt mind többen szegényedtek el. A világpiaci kereslet csökkenése következtében a már korábban is nehézségekkel küszködő mezőgazdaság szintén összeomlott. A gazdasági világválság politikai hatásai katasztrofálisak voltak. A nagykoalíció teljes zűrzavar közepette széthullott; a pártok válságkezelési elképzelései között oly nagyok voltak a különbségek, hogy semmilyen határozott lépéshez nem lehetett parlamenti többséget találni. Hindenburg elnök egy közismert monarchista, a katolikus és konzervatív Heinrich Brüning vezetésével szakértői kormányt nevezett ki. Az új adminisztráció igen erőteljesen deflációs hatású kiadáscsökkentéseket vezetett be, amelyek csak tovább rontották a helyzetet. Ezt ráadásul az alkotmány 48. cikkelye szerinti elnöki rendeleti kormányzással, a Reichstag teljes megkerülésével tették. A tényleges politikai hatalom tehát immár részben a parlament fölé, Hindenburg rendeleteket kiadó körének kezébe került, részben pedig lejjebb, az utcákra, ahol robbanásszerűen terjedt az erőszak – elsősorban Hitler immár több százezerre rúgó barnainges rohamosztagosai révén. A barnaingesekhez csatlakozó fiatalemberek ezrei számára az erőszak hamarosan életmóddá vált, s szinte kábítószerként hatott rájuk, hogy ugyanolyan dühvel támadtak a kommunistákra és szociáldemokratákra, ahogyan apáik tették az ellenséggel 1914 és 1918 között. Az 1930-as évek elején a barnaingesek jelentős része állástalan volt. Mégsem a munkanélküliség késztette az embereket a nemzetiszocialisták támogatására. A munkanélküliek nagyrészt a kommunistákhoz pártoltak, akiknek szavazati aránya folyamatosan növekedve a 17 százalékot is elérte, így a pártnak 1932 novemberében már 100 képviselője ült a Reichstagban. A kommunisták forradalmi hevületű szónoklatai, amelyek a kapitalizmus elsöprését és egy szovjet mintájú Németország létrehozását ígérték, megrémítették a középosztályt, amelynek tagjai pontosan tudták, mi történt a hozzájuk hasonlókkal 1918 után a Szovjetunióban. Mivel egyre kétségbeejtőbbnek találták, hogy a kormány képtelen megoldani a válságot, a kommunisták pedig előretörnek, kezdtek elpártolni a hagyományos politikai jobboldal egymással civakodó kis klikkjeitől, s a nemzetiszocialisták felé tendáltak. Más csoportok is követték a példájukat, köztük számos protestáns kisgazda, valamint kétkezi munkás azon területekről, ahol a szociáldemokrata kultúra és hagyomány nem tudott meggyökeresedni. Bár a középosztály

valamennyi hagyományos pártja teljesen összeomlott, a szociáldemokratáknak és a Centrum Pártnak sikerült korlátoznia a veszteségeit. 1932-re azonban már csak ők maradtak a mérsékelt középen – tehetetlenül beszorultak a Reichstag 100 egyenruhás kommunista és 196 barnainges képviselője közé. Ennél drámaibb politikai polarizálódást elképzelni is nehéz. A nemzetiszocialisták ekkorra – amint az 1930. szeptemberi és 1932. júliusi választások bizonyították – a szociális tiltakozás gyűjtőpártjává váltak, különösen erős középosztálybeli támogatottsággal és viszonylag gyenge – de a választásokon még így is jelentősnek bizonyuló – munkásosztálybeli szavazóbázissal. Kitörtek immár protestáns alsó középosztályi és földművelő szavazóbázisukból. A veszteségeik láttán kétségbeeső többi párt megpróbálta a saját fegyverükkel legyőzni őket. Ennek azonban nem sok köze volt konkrét politikai nézetekhez, annál inkább a nemzetiszocializmus által sugárzott dinamikus képhez. Meg kellett szabadulni a gyűlölt, katasztrofális weimari köztársaságtól, s a népet ismét olyan nemzeti egységben összefogni, amelyben nincsenek sem pártok, sem osztályok – akárcsak 1914-ben; Németországnak pedig újból ki kellett lépnie a nemzetközi politikai színtérre, és ismét vezető hatalommá kellett válnia: nagyjából ez volt a nemzetiszocialista program lényege. Konkrét politikájukat mindig az aktuális hallgatósághoz igazították, bagatellizálták például az antiszemitizmusukat, ahol az nem váltott ki különösebb reakciót – vagyis 1928 után még a választókörzetek java részében. De az utcákon hadakozó nemzetiszocialisták és kommunisták, valamint a Hindenburg elnök környezetében az idős politikus figyelméért egymással harcoló intrikusok mellett most egy harmadik jelentős erő is színre lépett a politikában: a hadsereg. A kommunizmus előretörése és az utcai erőszak eszkalációja miatt egyre jobban aggódó katonaság is úgy látta, hogy az új politikai helyzet lehetőséget kínál a weimari demokrácia felszámolására és egy önkényuralmi katonai diktatúra bevezetésére. Ez a diktatúra végre elutasíthatja majd a versailles-i békeszerződést, ismét felfegyverezheti és felkészítheti az országot egy újabb háborúra, amelyben Németország visszaszerezheti elveszített területeit – és talán még annál is többet. A hadsereg hatalma abban a tényben rejlett, hogy az egyedüli olyan erő volt, amely képes lehetett hatékonyan helyreállítani a rendet az elcsigázott országban. Amikor Hindenburgot 1932-ben csak az őt fő vetélytársával, Hitlerrel szemben még mindig a kisebbik rossznak tartó szociáldemokraták támogatásával sikerült újra elnökké választani, Brüning kancellár napjai meg voltak számlálva. Szinte mindenben, amire csak vállalkozott, kudarcot vallott, a gazdasági válság megoldásától kezdve a német falvak és városok rendjének helyreállításáig, ráadásul most Hindenburgot is megsértette azzal, hogy nem sikerült biztosítania

egyhangú újraválasztását, és hogy a nyomorgó parasztság megsegítése érdekében javaslatot tett az olyanfajta nagybirtokok felosztására, mint amilyen Hindenburgé is volt Németország keleti részén. A hadsereg nagyon szeretett volna megszabadulni Brüningtől, mivel deflációs politikája útját állta az újrafegyverkezésnek. Sok más konzervatív csoporthoz hasonlóan a katonák is abban reménykedtek, hogy sikerül megnyerni maguknak a nemzetiszocialistákat – ekkorra már a legnagyobb politikai pártot –, mert legitimációt reméltek tőlük és segítséget a weimari demokrácia lerombolásához. Brüninget 1932 májusában lemondásra kényszerítették, s a helyére Hindenburg személyes barátja, egy katolikus arisztokrata földbirtokos, Franz von Papen került. Papen hatalomra jutása már a weimari demokrácia pusztulásának előhírnöke volt. A hadsereg segítségével leváltotta Poroszország szociáldemokrata kormányát, és a szavazójog korlátozásával, valamint a Reichstag törvényhozó hatalmának drasztikus megkurtításával felkészült a weimari alkotmány megreformálására. Elkezdte betiltani a napilapok kritikus hangvételű számait és visszavonni a polgári szabadságjogokat. Az 1932 júliusára kiírt választásokon azonban csak tovább növekedett a nemzetiszocialistákra leadott szavazatok száma, s arányuk elérte a 37,4 százalékot. Papen a kormánya számára megpróbálta megszerezni Hitler és a nemzetiszocialisták támogatását, de hiába: Hitler ragaszkodott ahhoz, hogy ne Papen legyen a kormány feje, hanem ő. Papennek szinte egyáltalán nem volt támogatása az országban, így amikor a hadsereg elveszítette vele szemben a türelmét, és saját emberét ültette a helyére, lemondásra kényszerült. A kormány új fejének, Kurt von Schleicher tábornoknak sem sikerült helyreállítania a rendet vagy bevonni a kormányba nemzetiszocialistákat, hogy ezzel azt a látszatot keltse, mintha tömegek támogatnák az önkényuralmi állam létrehozására irányuló politikáját. A nemzetiszocialisták az 1932 novemberében tartott parlamenti választásokon kétmillió szavazatot veszítettek, s nyilvánvaló visszaesésük – meg az anyagi háttér szintén nyilvánvaló hiánya – komoly megosztottságot idézett elő a párt soraiban. A nemzetiszocialisták fő szervezője, Gregor Strasser, aki Hitler után ténylegesen a párt második embere volt, ki is lépett, mivel elege lett abból, hogy Hitler nem hajlandó tárgyalni Hindenburggal és Papennel. Úgy tűnt, ez a legalkalmasabb pillanat kihasználni a nemzetiszocialisták gyengeségét. 1933. január 30-án Hindenburg a hadsereg áldásával Hitlert bízta meg egy olyan kormány vezetésével, amelyben kettő kivételével az összes posztot konzervatív politikusok foglalták el, élükön az alkancellárrá kinevezett Papennel.

III

1933 januárja valójában nem egy konzervatív ellenforradalom, hanem a nemzetiszocialista hatalomátvétel kezdetét jelezte. Hitler most elkerülte tíz évvel korábbi hibáit: úgy lépett hivatalba, hogy ez, legalábbis formálisan, nem jelentette az alkotmány lábbal tiprását, emellett élvezte a konzervatívok és a hadsereg támogatását is. A kérdés most az volt, hogyan alakítsa át az újabb weimari koalíciós kormányban elfoglalt posztját egy egypárti állam diktátori szerepévé. Eleinte nem volt más ötlete, csak az utcai erőszak tovább fokozása. Meggyőzte Papent, hogy nevezze ki Hermann Göringet porosz belügyminiszterré. Göring egyik első intézkedése az volt, hogy a barnaingesekből kisegítő rendőri alakulatot szervezett. Ezzel elszabadult a pokol. A barnaingesek szakszervezeti irodákban randalíroztak, kommunistákat vertek össze, megzavarták a szociáldemokraták gyűléseit. A szerencse is a nemzetiszocialisták oldalára állt: február 28-án egy magányos holland anarchoszindikalista, bizonyos Marinus van der Lubbe, a munkanélküliség igazságtalanságai elleni tiltakozásként felgyújtotta a Reichstag épületét. Hitler és Göring meggyőzték az amúgy sem különösebben vonakodó kabinetet, hogy tegyen lépéseket lényegében a Kommunista Párt felszámolása érdekében. Nagyon rövid idő alatt négyezer kommunistát tartóztattak le – beleértve szinte a teljes pártvezetést –, megkínozták és az újonnan létrehozott koncentrációs táborokba zárták őket. Az erőszak és kegyetlenség a következő hetekben sem enyhült. Március végéig a porosz rendőrség beszámolója szerint 20 000 kommunistát zártak börtönbe. A letartóztatott kommunisták, szociáldemokraták, szakszervezeti aktivisták és más személyek száma nyárra a 100 000-et is elérte, s még a hivatalos becslések szerint is mintegy 600-an haltak meg a fogva tartásuk alatt. Mindezt Hindenburgnak a tüzet követő éjszakán kiadott szükségrendelete szentesítette, amely felfüggesztette a polgári szabadságjogokat, és engedélyezte a kormánynak bármely, a közbiztonság fenntartásához szükséges lépés megtételét. Van der Lubbe magányos cselekedetét a hamarosan birodalmi propagandaminiszterré váló Joseph Goebbels egy fegyveres felkelést célzó kommunista összeesküvés eredményének állította be. Ez igen sok középosztálybeli szavazót győzött meg arról, hogy helyes volt kiadni a rendeletet. A kormány azonban hivatalosan, jogi úton nem tiltotta be a Kommunista Pártot, mivel attól tartottak, hogy ez esetben annak szavazói mind a szociáldemokratákra adnák voksukat a Hitler által március 5-re kiírt

választásokon. Az ipartól érkező új anyagi támogatásokból finanszírozott, erőteljes nemzetiszocialista propaganda és az erőszakos megfélemlítés – például a rivális politikai gyűlések zömének szétverése vagy betiltása – ellenére most sem sikerült abszolút többséget szerezniük a nemzetiszocialistáknak. A szavazatok 44 százalékát kapták meg, így csak a konzervatív Német Nemzeti Néppárttal (Deutschnationale Volkspartei, a továbbiakban: DNVP) koalícióban tudták 50 százalék fölé tornászni magukat. A kommunisták még ekkor is 12, a szociáldemokraták 18 százalékot kaptak, a Centrum Párt pedig 11 százalékon kapaszkodott meg. Ez azt jelentette, hogy Hitler és kormánya még mindig nagyon messze volt az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többségtől. 1933. március 23-án azonban ezt is elérték, terveik akadályozásának esetére ugyanis polgárháborúval fenyegetőztek, továbbá sikerült maguk mellé állítaniuk a Centrum Párt küldötteit azon ígéretükkel, hogy a katolikusok jogait garantáló átfogó konkordátumot kötnek a Vatikánnal. Aznap a Reichstag elfogadta az úgynevezett felhatalmazási törvényt, mely jogot adott a kabinetnek arra, hogy rendeletek útján, a Reichstag vagy az elnök jóváhagyása nélkül kormányozzon. Ez, valamint a Reichstag leégése után hozott rendelet (hivatalos nevén „rendelet a nép és az állam védelmében”) megteremtette a diktatúra kialakításának jogi alapját. Csak a 94 jelen lévő szociáldemokrata képviselő szavazott ellene. Az 1932. novemberi választásokon a szociáldemokraták és a kommunisták együttesen 221 képviselői helyet szereztek, szemben a nemzetiszocialisták 196 és a velük szövetséges Német Nemzeti Néppárt 51 helyével. Ennek ellenére nem sikerült összehangoltan fellépniük a nemzetiszocialista hatalomszerzéssel szemben – a baloldal ugyanis végletesen megosztott volt. A kommunisták Sztálin utasítására „szociálfasisztáknak” bélyegezték a szociáldemokratákat, és még a nemzetiszocialistáknál is rosszabbnak mondták őket. A szociáldemokratáknak pedig nemigen akaródzott együttműködni egy olyan párttal, amelynek fondorlatosságától és gátlástalanságától joggal tartottak. A két párt félkatonai szervezetei az utcákon bátran szembeszálltak a nemzetiszocialista barnaingesekkel, a Hitlert 1933-ban már fenntartások nélkül támogató hadsereggel nem vehették volna fel a versenyt, és létszámban is messze elmaradtak az 1933 februárjában már háromnegyed milliós tagságú rohamosztagosoktól. A szociáldemokraták ebben a helyzetben a vérontás elkerülésére törekedtek, s hűek maradtak törvénytisztelő hagyományaikhoz. A kommunisták meg voltak győződve arról, hogy Hitler kormánya a végfázis a hamarosan összeomló kapitalista rendszer haláltusájában, és magától utat nyit a proletárforradalomnak, ezért nem látták szükségét annak, hogy felkelésre készüljenek. Általános sztrájk pedig a 35 százalékos munkanélküliség mellett

szóba sem jöhetett, hiszen a munkabeszüntetésben részt vevő dolgozókat könnyedén helyettesíthették volna munkanélküliekkel, akik bármire készek voltak, hogy önmagukat és családjukat megmentsék a nyomortól. Goebbels megszerezte a szakszervezeti vezetők beleegyezését május 1-je új nemzeti ünneppé nyilvánításához – ez a szakszervezetek egyik régi követelése volt –, s azt a nemzeti munka napjává keresztelték. Munkások százezrei gyűltek össze a német városok horogkeresztes lobogókkal feldíszített közterein, hogy Hitler és más nemzetiszocialista vezetők hangszórón közvetített beszédeit hallgassák. Másnap Németország-szerte rohamosztagosok törtek rá a szakszervezetek és a szociáldemokraták irodáira, feldúlták és kifosztották őket, minden pénzt elvittek, és a helyiségeket bezárták. Néhány héten belül szakszervezeti tisztviselők és szociáldemokrata vezetők tömegeit tartóztatták le, sokukat rögtönzött koncentrációs táborokba szállították, összeverték és megkínozták, s ez elég volt a munkásmozgalom szellemének megtöréséhez. Ezután a többi párt került sorra. A választók lemorzsolódása miatt a politika peremvidékére szorult, szűk csoportokká redukálódott liberális és szakadár pártokat önmaguk feloszlatására kényszerítették. Suttogó kampány indult Hitler nacionalista koalíciós partnerei ellen, s ezzel egy időben zaklatni kezdtek, illetve esetenként le is tartóztattak nacionalista vezetőket és képviselőket. Hitler legfőbb nacionalista szövetségesét, Alfred Hugenberget rávették, hogy távozzon a kormányból, a párt parlamenti frakcióvezetőjét pedig holtan találták az irodájában, meglehetősen gyanús körülmények között. Hugenberg tiltakozására Hitler hisztérikus kirohanással válaszolt, vérfürdővel fenyegetett arra az esetre, ha a nacionalisták továbbra is ellenszegülnek az akaratának. Június végére így a DNVP-t is feloszlatták. Hasonló sorsra jutott az egyetlen megmaradt nagy, független politikai erő, a Centrum Párt is. Mivel a nemzetiszocialisták azzal fenyegetőztek, hogy elbocsátják a katolikus közalkalmazottakat és bezárják a katolikus világi szervezeteket, és mert a Vatikán kétségbeesetten rettegett a kommunizmustól, hamarosan egyezséget kötöttek Rómában. A Centrum Párt vállalta önmaga feloszlatását cserében a már a felhatalmazási törvény idején megígért konkordátum véglegesítéséért. A megállapodás elvileg garantálta a németországi katolikus egyház, valamint vagyona és szervezetei sérthetetlenségét. Később bebizonyosodott, hogy a náci ígéret semmit sem ért. Közben azonban a Centrum Párt is eltűnt a süllyesztőben. Így tehát 1933 júliusának közepére Németország egypárti állammá vált, s ezt hamarosan törvénnyel véglegesítették, amely a nemzetiszocialistán kívül minden más pártot betiltott. De nem csak a pártokat és a szakszervezeteket oszlatták fel. A meglévő intézmények elleni nemzetiszocialista támadás az egész társadalmat érintette. A

szövetséges német politikai rendszer minden államának kormányában és parlamentjében, minden városi és körzeti önkormányzatban könyörtelen tisztogatásokat végeztek; a Reichstag leégése után hozott rendeletet és a felhatalmazási törvényt vették igénybe az állam állítólagos ellenségeinek – azaz a nemzetiszocialisták ellenségeinek – elbocsátásához. Minden országos önkéntes szövetséget és minden helyi klubot nemzetiszocialista ellenőrzés alá vontak – az ipari és mezőgazdasági érdekképviseletektől a sportegyesületeken, futballklubokon, férfikórusokon át a nőszövetségekig az egyesületi életet teljes egészében „nemzetiszocializálták”. Az egymással is vetélkedő, politikai irányultságú klubokat és társaságokat egyetlen nemzetiszocialista testületté egyesítették. Az önkéntes egyesületek vezetői vagy beadták a derekukat, vagy minden teketória nélkül leváltották őket. Számos szervezet zárta ki soraiból a baloldali és liberális tagokat, és fogadott hűséget az új államnak, az új intézményeknek. 1933 márciusa és júniusa között Németország egész területén lezajlott a nemzetiszociálás, náci tolvajnyelven a „koordináció”. Mire végeztek, az egyedüli nem nemzetiszocialista szervezet lényegében a hadsereg maradt, valamint az egyházak és világi intézményeik. Miközben ezek az események zajlottak, a kormány törvényt fogadott el a közszolgálatok megtisztításáról – ez a Németországban különösen nagy létszámú testület magában foglalta a tanárokat, az egyetemi dolgozókat, a bírókat és sok egyéb olyan szakma képviselőit is, amelyek más országokban nem álltak a kormány ellenőrzése alatt. Elbocsátották a szociáldemokratákat és a liberálisokat, de nem kevés katolikus és konzervatív közalkalmazottat is. Az ijesztő mértékű munkanélküliség árnyékában 1933. január 30-a és május 1-je között – a pártvezetés ekkor felfüggesztette a tagfelvételt – 1,6 millióan léptek be a nemzetiszocialista pártba, csak hogy megtarthassák állásukat. A félkatonai barnainges szervezetek létszáma 1933 nyarára a kétmilliót is elérte. Ténylegesen politikai okokból igen csekély arányban menesztettek köztisztviselőt, bírót és más közalkalmazottat. Az elbocsátás fő oka nem politikai volt, hanem faji. Az 1933. április 7-én elfogadott közszolgálati törvény lehetővé tette a zsidó köztisztviselők leépítését, bár Hindenburgnak még sikerült egy olyan cikkelyt bevétetnie, amelynek alapján a zsidó háborús veteránok, valamint azok, akiket 1914 előtt még a császár nevezett ki, megtarthatták állásukat. A zsidók, hangoztatta Hitler, bomlasztó és élősködő elemek, akiktől meg kell szabadulni. Valójában a zsidók többsége a középosztályba tartozott, politikai nézeteik – már ha egyáltalán voltak – többnyire a liberális és a konzervatív állásfoglalás között helyezkedtek el. Hitler azonban meggyőződéssel vallotta, hogy a zsidók az első világháború idején szándékosan meggyengítették Németországot, s ők álltak azon forradalom hátterében is, amelyből a weimari

köztársaság született. Való igaz, a szocialista és kommunista vezetők között akadt néhány zsidó, de a többségük nem volt az. A nemzetiszocialisták szemében azonban ez nem számított. A márciusi választásokat követő napon rohamosztagosok vonultak végig Berlin egyik divatos bevásárlóutcáján, a Kurfürstendammon, zsidókra vadásztak és súlyosan bántalmazták őket. Zsinagógákat dúltak fel, Németország-szerte barnainges bandák törtek be a bíróságokra, kivonszolták az utcára a zsidó bírókat és ügyvédeket, gumibottal összeverték és megfenyegették őket, hogy ne merjenek visszamenni. A letartóztatott szociáldemokraták és kommunisták közül a zsidókkal különösen durván bántak. 1933 júniusának végére a rohamosztagosok már több mint 40 zsidót gyilkoltak meg. Az efféle incidensek nagy teret kaptak a nemzetközi sajtóban. Ez szolgált ürügyül Hitler, Goebbels és a többi nemzetiszocialista vezető régóta dédelgetett tervének megvalósításához: a zsidó üzletek és vállalkozások elleni országos bojkott meghirdetéséhez. 1933. április 1-jén rohamosztagosok állták el fenyegetően az ilyen helyeket, és figyelmeztették az embereket, hogy ne lépjenek be. A nem zsidó németek többsége engedelmeskedett, bár nem különösebben lelkesen. A legnagyobb zsidó cégeket mindez nem érintette, mivel túl nagy szerepet játszottak a gazdasági életben. Néhány nappal később Goebbels lefújta az akciót, mert rájött, hogy nem sikerült feltüzelnie az embereket. A verések, az erőszak és a bojkott azonban mégiscsak hatással volt a németországi zsidó közösségre, amelynek 37 000 tagja emigrált az év végéig. A rezsim – nem vallási meggyőződés, hanem faji kritériumok alapján folytatott – zsidóüldözésének különösen nagy hatása volt a tudomány, a kultúra és a művészetek terén. A zsidó karmestereket és zenészeket, például Bruno Waltert és Otto Klemperert rövid úton elbocsátották, illetve megakadályozták a fellépésben. A filmiparból és a rádióból is gyorsan eltávolították a zsidókat éppúgy, mint a nemzetiszocialisták politikai ellenfeleit. A nem náci sajtótermékeket vagy megszüntették, vagy nemzetiszocialista ellenőrzés alá vonták, az újságírószakszervezet és a lapkiadók szövetsége pedig önként lépett a nemzetiszocialisták irányítása alá. A baloldali és liberális írókat, például Bertolt Brechtet, Thomas Mannt és másokat egyszerűen nem engedték publikálni; sokuk el is hagyta az országot. Hitler különösen ellenséges volt az olyan modern művészekkel, mint Paul Klee, Max Beckmann, Ernst Ludwig Kirchner és Vaszilij Kandinszkij. 1914 előtt a Bécsi Művészeti Akadémia azért utasította el jelentkezését, mert igen aprólékosan kidolgozott épületfestményeiben nem látták nyomát a tehetségnek. A weimari köztársaság idején az absztrakt és expresszionista festők vagyont és elismerést szereztek maguknak olyan művekkel, melyeket Hitler csúf és értelmetlen mázolmányoknak tartott.

Szónoklataiban tehát heves kirohanásokat intézett a modern művészet ellen, eközben a galériák és múzeumok igazgatóit olyan személyekre cserélték, akik boldogan távolították el a kiállításokról a modernista alkotásokat. Az állami oktatási intézményekben foglalkoztatott, meglehetősen nagyszámú modernista művészt, zeneszerzőt – köztük például Kleet vagy Schönberget – kivétel nélkül elbocsátották. A művészeti életnek összesen mintegy 2000 képviselője emigrált 1933-ban és a következő években Németországból. Köztük volt jóformán az összes, nemzetközileg is ismert művész. A nemzetiszocialisták értelmiségellenességét azután csak még jobban aláhúzták az egyetemeken történtek. A zsidó professzorokat itt is minden tanszékről elbocsátották. Sokan elhagyták az országot, köztük Albert Einstein, Gustav Hertz, Erwin Schrödinger, Max Born és további húsz korábbi vagy későbbi Nobel-díjas. 1934-re az 5000 egyetemi tanár közül 1600-at kényszerítettek lemondásra – egyharmadukat a zsidóságuk miatt, a többit azért, mert a nemzetiszocialisták politikai ellenfelei voltak. A fizikaprofesszorok és adjunktusok 16 százaléka emigrált. Az egyetemeken a tisztogatásokat főként a diákok erőltették csekély számú nemzetiszocialista professzor, például Martin Heidegger, a filozófus segítségével. Heves tüntetéseket tartottak a zsidó és baloldali professzorok eltávolítása érdekében, 1933. május 10-én pedig tizenkilenc egyetemi város főterén nagygyűléseket rendeztek, amelyeken zsidó és baloldali szerzők könyveiből óriási máglyákat raktak, és gyújtottak meg. A nemzetiszocialisták kulturális forradalmat akartak, amely az idegen hatásokat – elsősorban a zsidókét és általában a modernista kultúráét – teljesen kiiktatja, és teret nyit a német szellem újjászületésének. A németeknek nem egyszerűen elfogadniuk kellett a Harmadik Birodalmat, hanem szívvel-lélekkel támogatni is. E cél elérésének legfőbb eszköze Joseph Goebbels propagandaminisztériuma lett, amely hamarosan teljes körű ellenőrzést szerzett a kultúra és a művészetek felett. Ettől függetlenül persze a nácizmus sok tekintetben nagyon is modern jelenség volt, amely szívesen alkalmazta a legkorszerűbb műszaki megoldásokat, a legújabb fegyvereket és a legtudományosabb módszereket, hogy a saját kedvére formálja át a német társadalmat. A nemzetiszocialisták számára a faj tudományos fogalom volt, s azzal, hogy minden politikájuk alapjává tették, egyben állást is foglaltak abban, miként kívánják a tudományos módszereket az emberi társadalomban alkalmazni. Semmi – sem vallásos hitelvek, sem erkölcsi aggályok, sem ősi hagyományok – nem állhatott e forradalom útjában. 1933 nyarán Hitler mégis úgy érezte, kénytelen közölni követőivel: itt az idő, hogy a forradalom véget érjen. Németországnak nagy szüksége volt stabilitásra. Kötetünk ebben a pillanatban kezdődik. Akkor, amikor befejeződött a weimari köztársaság utolsó

maradványainak lerombolása, és a Harmadik Birodalom végre hatalomra került.

1 A RENDŐRÁLLAM

A HOSSZÚ KÉSEK ÉJSZAKÁJA

I

Hitler 1933. július 6-án összehívta a nemzetiszocialista vezetőket, hogy értékeljék az általános helyzetet. Közölte velük, hogy a nemzetiszocialisták forradalma sikeres volt, megszerezték a kizárólagos hatalmat. Eljött az idő, mondta, a rendszer stabilizálására. Nincs többé helye afféle szavaknak, amilyenek a párt barnainges félkatonai szárnya, a Rohamosztag (Sturmabteilung, SA) magasabb rangú tagjai körében terjedtek a „második forradalomról”, amelynek „a hatalom meghódítását” kellett követnie:

A forradalom nem állandó állapot. Nem szabad állandó állapottá változnia. A forradalom árja mindeddig gát nélkül rohant, de most a fejlődés biztonságos medrébe kell terelni… A második forradalom jelszavára szükség volt mindaddig, amíg voltak olyan pozíciók Németországban, amelyek gócpontjául szolgálhattak egy ellenforradalomnak. Most már azonban nem ez a helyzet. Nem hagyunk semmi kétséget afelől, hogy ha szükséges, vérbe fojtunk minden ilyen próbálkozást. Mert egy második forradalom csakis az első ellen irányulhat. 1



Ezt a nyilatkozatot a következő hetekben egy sor hasonló, bár kevésbé nyíltan fenyegető kijelentés követte más nemzetiszocialista vezetőktől. A birodalmi igazság- és belügyminisztérium egyre hangosabban követelte az önkényes erőszak felszámolását, a birodalmi gazdasági minisztérium pedig amiatt aggódott, hogy a folytatódó zavargások a nemzetközi pénzügyi közösségben a tartós instabilitás képét kelthetik Németországról, s ezzel hátráltathatják a befektetéseket és a fellendülést. A belügyminisztérium a közalkalmazottak letartóztatása miatt panaszkodott, az igazságügy-minisztériumot az ügyvédek fogva tartása nyugtalanította. A barnainges erőszak eközben országszerte tovább folytatódott – leghírhedtebb eseménye az 1933. júniusi, „véres köpenicki hét” volt, amikor a rohamosztagosok egy csapata fiatal szociáldemokraták

ellenállásába ütközött egy berlini külvárosban. A szociáldemokraták agyonlőttek három rohamosztagost, mire a tömegével mozgósított barnaingesek letartóztattak több mint 500 helybéli férfit, s aztán olyan kegyetlenül megkínozták őket, hogy abba kilencvenegyen belehaltak. Az áldozatok között volt több ismert szociáldemokrata politikus, például Mecklenburg korábbi miniszterelnöke, Johannes Stelling. Az efféle erőszaknak nyilvánvalóan gátat kellett vetni, hiszen többé már nem volt szükség arra, hogy a nemzetiszocialisták ellenfeleit az egypárti állam megteremtése érdekében behódolásra kényszerítsék. Hitlert ráadásul aggasztani kezdte az a hatalom, amit a folyamatosan növekvő SA tombolása adott vezetője, Ernst Röhm kezébe. Röhm 1933. május 30-án kijelentette, hogy a szervezetnek be kell fejeznie a „még előttük álló” feladatot: a nemzetiszocialista forradalom végigvitelét. „Nem számítanak a koordinált méhész- és tekeklubok naponta érkező hűségnyilatkozatai – tette hozzá –, sem az, hogy átnevezik-e egy város utcáit.” Mások talán ünneplik a nemzetiszocialista győzelmet, mondta, de most az azt kivívó politikai katonáknak kell kezükbe venni a dolgokat, és tovább folytatni, amit elkezdtek. Hermann Göringet annyira aggasztották az efféle nyilatkozatok, hogy 1933. augusztus 2-án visszavonta a korábban, februárban Poroszország miniszterelnökeként kiadott rendeletét, amellyel a barnaingeseket a porosz rendőrség segéderőivé minősítette. Példáját más német szövetségi államok minisztériumai is követték. A tényleges rendőri erőknek így nagyobb mozgásterük nyílt a rohamosztagok túlkapásaival szembeni fellépésre. A porosz igazságügy-minisztérium központi államügyészséget hozott létre a koncentrációs táborokban elkövetett gyilkosságok és egyéb súlyos bűncselekmények kivizsgálására, ugyanakkor azt is elrendelte, hogy szüntessenek meg minden olyan eljárást, mely erőszakos cselekedetek miatt folyamatban volt az SA, illetve SS tagjai ellen, az a néhány személy pedig, akit már elítéltek, kegyelmet kapott. Szigorú szabályokat léptettek életbe arra vonatkozóan, hogy kinek áll jogában másokat védőőrizetbe venni, és hogyan kell eközben eljárnia. Az addigi gyakorlatot jól jelzik azok a tilalmak, amelyeket az 1934 áprilisában kiadott egyesített rendeletek tartalmaztak: senki nem vehető védőőrizetbe személyes okból, például azért, mert rágalmazott, másokat elbocsátott az állásukból, vagy később bebörtönzött személyek jogi képviselőjeként járt el, illetve kifogásolható ügyet vitt bíróság elé. Az SA, mivel megfosztották eredeti létokától – attól, hogy a náci mozgalom utcai verekedő és kocsmákban hőzöngő „erős karja” legyen –, valamint azon feladatától, hogy számos kisebb, rögtönzött fogolytábort és kínzóközpontot felügyeljen, hirtelen szerep nélkül maradt. A választásokon már nemigen volt ellenfél, így a rohamosztagoknak az a lehetőségük sem maradt meg, amire az 1930-as évek elejének rengeteg 2

3

4

szavazása jó alkalmat kínált – vagyis hogy az utcákon masírozgassanak, és megzavarják a rivális pártok gyűléseit. Mindez óhatatlanul kiábránduláshoz vezetett. Az SA 1933 tavaszán óriásira duzzadt a szimpatizánsok és opportunisták sokfelől áradó tömegétől. Röhm 1933 márciusában kijelentette, hogy bármely „hazafias lelkületű” német férfi csatlakozhat. 1933 májusában, amikor a nemzetiszocialista párt leállította a tagfelvételt, attól tartva, hogy túl sok opportunista lép be, és a mozgalmat szétzúzhatja az ügy mellett őszintén el nem kötelezettek tömege, sokan vélték megfelelő alternatívának a barnaingesekhez való csatlakozást, és ez tovább gyengítette a párt és annak félkatonai szárnya közötti kapcsolatot. Az SA létszámát az is növelte, hogy 1933 második felében magába olvasztotta a Frontharcosokat, azaz a Stahlhelm nevű, óriási veteránszervezetet. 1934 elején a barnaingesek létszáma hatszorosa volt az egy évvel korábbinak. Az SA létszáma ekkorra elérte a hárommillió főt – illetve a négy és fél milliót, ha a Stahlhelmet és az egyéb beolvasztott félkatonai szervezeteket is hozzászámítjuk. Emellett teljesen eltörpült a német fegyveres erőknek a versailles-i békeszerződés értelmében 100 000 főben korlátozott létszáma. Másfelől viszont a hadsereg a békeszerződés korlátozásai ellenére is sokkal jobban felszerelt és kiképzett harci erőt képviselt. Az 1933 elején már oly baljóslatú polgárháborús veszély ismét erősödni kezdett. A rohamosztagosok elégedetlenkedése nem merült ki a hadsereggel szembeni irigységben és az 1933 júliusa utáni stabilizáció miatti türelmetlenségben. Sok „régi harcos” neheztelt azon új jövevényekre, akik 1933 elején ugrottak fel a nemzetiszocialisták szekerére. Különösen nagy volt a feszültség a szervezetbe érkező egykori Stahlhelm-tagokkal szemben; 1934 első hónapjaiban ez egyre gyakrabban vezetett kisebb-nagyobb összecsapásokhoz. Pomerániában egy volt Stahlhelm-tag meggyilkolta a rohamosztagosok egyik vezetőjét, mire a rendőrség betiltotta a korábbi frontharcoscsoportokat (amelyek most Nemzetiszocialista Német Frontharcosok Szövetsége néven működtek). De a régi barnaingesek neheztelése más területeken is érződött. Sokuk busás jutalomra számított a nemzetiszocialisták vetélytársainak felszámolásáért, és keserűen csalódtak, amikor a legzsírosabb állásokat nemegyszer ismert helyi politikusok és a nemzetiszocialisták konzervatív partnerei kapták. Egy 1897-ben született barnainges aktivista például így írt 1934-ben: 5

6



A hatalom megszerzése után a dolgok gyökeresen megváltoztak. Azok, akik korábban megvetettek, most nem győztek dicsérni. A családomban és a rokonságban évekig tartó elkeseredett huzakodás után most hirtelen mindenki elismerte, hogy én vagyok az első. Rohamosztagom hónapról hónapra ugrásszerűen gyarapodott, így (a

januári 250-ről) 1933. október 1-jére 2200 fős lett – ezért karácsonykor Obersturmbannführerré léptettek elő. Ámde minél hangosabban hízelegtek a filiszterek, annál inkább gyanakodtam arra, hogy ezek a férgek azt hiszik, szőröstül-bőröstül megvettek. … A Stahlhelm beolvasztása után, amikor leálltak a dolgok, szembefordultam a reakciós klikkel, amely titokban megpróbált nevetségessé tenni a feletteseim előtt. A legkülönfélébb dolgokat mondták rólam az SA felső vezetésének és a hatóságoknak… Végül sikerült kineveztetnem magamat helyi polgármesterré, … hogy kitörhessem a legfeltűnőbb filiszteusok és a régi időkből itt ragadt reakciósok nyakát. 7



Az efféle érzések még erősebbek voltak annak a rengeteg veterán rohamosztagosnak a körében, akiknek nem sikerült elérniük, hogy a fenti idézet szerzőjééhez hasonló hatalmi pozícióba verekedjék magukat. Mivel a fiatal barnaingesek előtt immár nem volt egyértelműen politikai jellegű cél, fölös energiáik levezetésére mind gyakrabban keveredtek kocsmai összetűzésekbe és utcai verekedésekbe Németország minden részén – sokszor nyilvánvaló politikai indok nélkül. A rohamosztagos bandák késő éjszakánként részegen randalíroztak, megverték az ártatlan járókelőket, s a rendőrökre is rátámadtak, ha meg akarták fékezni őket. A helyzetet tovább rontotta, hogy Röhm 1933 decemberében megpróbálta kivonni a barnaingeseket a rendőrség és a bíróságok fennhatósága alól; a rohamosztagosoknak attól kezdve azt mondták, hogy valamennyi fegyelmi ügyüket a saját szervezetük fogja kezelni. Ez tulajdonképpen engedély volt a tétlenségre, bár valóban folytattak eljárásokat. Röhmnek további nehézségeket okozott, hogy kiépítsen egy külön SA igazságszolgáltatási rendszert, és visszamenőleges hatállyal átvegye az 1934 májusában még a bíróságok előtt lévő, 4000-nél is több eljárást, melyeket az SA és az SS tagjai ellen indítottak különféle, túlnyomórészt 1933 elején elkövetett bűncselekmények miatt. Sok más ügyben beszüntették, másoknál meg sem indították az eljárást, de még így is rengeteg munkáról volt szó. Ráadásul a hadseregnek megvolt a maga hadbírósága, így az SA-n belüli párhuzamos rendszer létrehozásával Röhm nagy lépést tett afelé, hogy a katonasággal egyenlő státust szerezzen szervezetének. Egy magánbeszélgetésben már az előző év júliusában kijelentette, hogy egy SAtag meggyilkolása ügyében eljáró SA-vezetőnek jogában állna „a gyilkosságot kezdeményező ellenséges szervezet” akár 12 tagjára is halálos ítéletet kimondani. Ez meglehetősen komor képet festett arról, miféle igazságszolgáltatási rendszert képzelt bevezetni. Nyilvánvaló volt, hogy 8

valamiféle megoldást kell találni a fölös energiák hasznos mederbe terelésére. Ám az SA vezetése csak tovább rontott a helyzeten azzal, hogy a mozgalom erőszakos tenni akarását „a német forradalom továbbfolytatására” kívánta felhasználni – ahogy egy keleti regionális vezető, Edmund Heines nyilvánosan ki is fejtette. Az SA vezére, Ernst Röhm 1934 első hónapjaiban számos tüntetésen és felvonuláson mondott beszédet, és ő is ugyanígy hangsúlyozta a nemzetiszocializmus forradalmi természetét, valamint nyíltan támadta a párt vezetését és főként a német hadsereget, mivel a barnaingesek úgy tartották, Heinrich Brüning birodalmi kancellár 1932-ben a vezérkar közbenjárására adott ki rendeletet az SA ideiglenes betiltásáról. Röhm meglehetősen nagy riadalmat keltett a hadsereg hierarchiájában azon kijelentésével, hogy szeretné, ha a rohamosztagok képeznék egy nemzeti milícia alapját, amivel lényegében megkerülte, sőt idővel talán teljesen le is váltotta volna a reguláris hadsereget. Hitler megpróbálta visszafogni, s ennek érdekében 1933 decemberében tárca nélküli miniszterré nevezte ki, mivel azonban a kabinet ekkor már amúgy is túlzottan nagy volt, a lépés a gyakorlatban nem sokat jelentett, és nem helyettesíthette Röhm igazi törekvését: megszerezni a védelmi miniszteri posztot, amelyet akkoriban a hadsereget képviselő Werner von Blomberg tábornok foglalt el. Röhm, valós központi hatalom híján, elkezdte kiépíteni saját vezetői kultuszát az SA-n belül, és tovább szónokolt a forradalom folytatásának szükségességéről. 1934 januárjában a rohamosztagosok a gyakorlatban is jelét adták radikalizmusuknak: betörtek a berlini Kaiserhof Szállodába, és megzavartak egy ottani ünnepséget, amelyet a hadsereg néhány tisztje rendezett az egykori császár születésnapja alkalmából. Röhm másnap feljegyzést küldött Blombergnek, aki – a nagyobb hatás kedvéért talán el is túlozva kissé a dolgot – azt állította, hogy a levél nem kevesebbet követelt, mint hogy az ország fő harcoló ereje a továbbiakban a hadsereg helyett az SA legyen, a hagyományos katonaság szerepe pedig a rohamosztagosok e feladatra való felkészítésére korlátozódjon. A barnaingesek most már egyre komolyabb veszélynek tűntek a hadsereg vezetése szemében. Blomberg 1933 nyarától kezdve elérte, hogy a hadsereg korábbi politikai semlegességét feladva egyre nyíltabban támogassa a fennálló rendszert. A hadügyminiszter és szövetségesei nem tudtak ellenállni Hitlernek, aki ígéretet tett a német katonai erő nagyszabású növelésére a sorkötelezettség újbóli bevezetése révén. Meggyőzték őket Hitler szavai, hogy agresszív külpolitikát kíván folytatni, melynek végső célja nem más, mint a versailles-i békeszerződés alapján elveszített területek visszaszerzése és egy új hódító háború megindítása keleten. Blomberg válaszul látványosan hitet tett a 9

10

11

12

13

Harmadik Birodalom iránti hűségéről: érvénybe léptette az „árjaparagrafust”, amely eltiltotta a zsidókat a katonai szolgálattól, és a horogkeresztet is beillesztette a hadsereg jelvényébe. Bár ezek nagyrészt jelképes intézkedések voltak – Hindenburg elnök például ragaszkodott hozzá, hogy a zsidó háborús veteránokat ne szereljék le, így ez a lépés a valóságban alig hetven katonát érintett –, a nemzetiszocialista ideológiának tett fontos engedménynek számítottak, és jól jelezték, milyen nagy mértékben fogadta el a hadsereg az új politikai rendet. Ugyanakkor a hadsereg még korántsem volt teljes egészében nemzetiszocialista intézmény. Viszonylagos függetlenségét nagyban segítette, hogy sorsát igencsak szívén viselte Paul von Hindenburg birodalmi elnök, aki papíron a fegyveres erők főparancsnoka is volt. Hindenburg nem is volt hajlandó a nyugdíjba vonuló konzervatív és náciellenes hadseregparancsnok, Kurt von Hammerstein helyére Hitler és Blomberg pártfogoltját, a nemzetiszocialista érzelmű Walther von Reichenaut kinevezni. Ehelyett kikényszerítette, hogy egy határozottan konzervatív meggyőződésű, a lovaglásért rajongó és szigorúan protestáns életfelfogású, igen népszerű vezérkari tiszt, Werner von Fritsch legyen az utód. A nőtlen, munkamániás és a hadsereg érdekeit mindennél előbbre tartó Fritsch arrogáns poroszos megvetéssel lenézte a nemzetiszocialisták közönségességét. Konzervatív hatását erősítette a Csapathivatal (Truppenamt) élén 1933 végétől álló Ludwig Beck tábornok. Beck óvatos, visszahúzódó özvegyember volt, aki szabad idejében szintén a lovaglásnak hódolt a legszívesebben. Mivel a hadsereg két legfontosabb posztját olyan ember töltötte be, mint Fritsch és Beck, semmi esély sem volt rá, hogy a katonák behódoljanak az SA nyomásának. Blomberg 1934. február 28-ra találkozót szervezett Hitler, valamint az SA és az SS vezetői között, ahol Röhmöt kényszerítették, írjon alá egy megállapodást: vállalta, hogy többé nem próbálja barnainges milíciával felváltani a hadsereget. A jövő német hadereje, jelentette ki Hitler nyomatékosan, hivatásos és jól felszerelt hadsereg lesz, amely mellett a barnaingesek csak a segéderő szerepét tölthetik be. Amikor a hadsereg tisztjei távoztak a megbeszélést követő fogadásról, Röhm közölte embereivel, hogy nem fog engedelmeskedni a „nevetséges őrvezetőnek”, és azzal fenyegetőzött, hogy „szabadságolja Hitlert”. Az efféle függelemsértés persze nem maradt észrevétlen – olyannyira, hogy Hitler ekkorra már utasítást adott a rendőrségnek Röhm titkos megfigyelésére. Az SA-val való vetélkedés arra késztette Blomberget és a katonai vezetőket, hogy különféle módszerekkel próbálják elnyerni Hitler kegyét. A hadsereg úgy tekintett az SA-ra, mint lehetséges utánpótlásra, bár az esetleges politikai beszivárgás lehetősége aggasztó, az a tény pedig megvetendő volt, hogy az SA 14

15

vezetése olyanokat is befogadott soraiba, akiket korábban becstelenség miatt szereltek le a katonaságtól. Ezért inkább a sorozás újbóli bevezetése mellett agitált, és ez bele is került Beck 1933 decemberében összeállított tervébe. Hitler erre a lépésre már az előző év februárjában ígéretet tett a hadvezetésnek egy megbeszélésen. Anthony Eden brit miniszterrel egyenesen azt közölte: hiba lenne engedni egy „második hadsereg” létezését, ezért szándékában áll ellenőrzése alá vonni és demilitarizálni az SA-t, hogy ezzel megnyugtassa a nemzetközi közvéleményt. Ennek ellenére terjedt a szóbeszéd, hogy a helyi és regionális barnainges parancsnokok egy „SA-állam” megteremtését és egy „hosszú kések éjszakáját” jövendölik. Max Heydebreck rummelsburgi SAvezető például egy jelentés szerint ezt mondta: „A hadsereg tisztjeinek egy része disznó volt. A tisztek legtöbbje túl idős volt, fiatalabbakra kellett cserélni őket. Kivárjuk Hindenburg papa halálát, aztán az SA megindul a hadsereg ellen. Ugyan mit tehet 100 000 katona az SA-legények sokszoros túlerejével szemben?” Az SA tagjai néhány esetben megállították a hadsereg szállítmányait, és elkobozták a fegyvereket és készleteket. De az efféle esetek összességében helyi jellegűek, szórványosak és összehangolatlanok voltak. Röhm nem dolgozott ki semmiféle átfogó tervet. Hitler későbbi állításaival ellentétben nem állt szándékában puccsot végrehajtani. Sőt június elején bejelentette, hogy orvosa utasítására pihenőkúrát tart a München közelében lévő Bad Wiesseeben, s júliusra az egész SA-t szabadságolta. 16

17

18

II

Az állandó zavargások és a radikális szónoklatok elegendőek voltak ahhoz, hogy ne csak a hadsereg vezetőit töltsék el nyugtalansággal, hanem Hitler néhány konzervatív kollégáját is a kabinetben. A kormány a felhatalmazási törvény elfogadásáig rendszeresen ülésezett, hogy elkészítse a rendeleteknek a köztársasági elnökhöz beterjesztendő változatait. Március végétől azonban a birodalmi kancellár és az egyes minisztériumok ezt mind gyakrabban megkerülték. Hitlernek nem voltak kedvére a hosszadalmas kormányértekezletek és az ott elhangzó, olykor kritikus hangvételű viták. Jobban szerette, ha a rendeletek a lehető legalaposabban kidolgozva kerültek a miniszterek teljes tanácsa elé. A kormány találkozói ezért egyre inkább annyiból álltak, hogy ott gépiesen jóváhagyták a már elkészített rendeleteket. Az 1933-as nyári szünetig

még így is havi négy-öt alkalommal ült össze a kabinet, sőt még azon év szeptemberében és októberében is viszonylag gyakran találkoztak a miniszterek. 1933 novemberétől azonban egyértelmű változás volt megfigyelhető. A kormány abban a hónapban mindössze egyszer ült össze, decemberben háromszor, 1934 januárjában egyszer, februárban kétszer és márciusban is kétszer. Áprilisban egyáltalán nem volt kormányülés, májusban csak egyet hívtak össze, aztán júniusban megint csak nem találkoztak a miniszterek. Ekkorra a kormányban már szám szerint sem a konzervatív politikusok domináltak, hiszen 1933 márciusában belépett a náci propaganda vezetője, Joseph Goebbels mint birodalmi propagandaminiszter, december 1-jén Rudolf Hess és Ernst Röhm, 1934. május 1-jén pedig a szintén nemzetiszocialista Bernhard Rust átvette az oktatási tárcát. Alfred Hugenberg (DNVP) már 1933. június 29-én lemondott, és a mezőgazdasági minisztérium vezetése a nemzetiszocialista Richard Walther Darré kezébe került. Hindenburg 1933. január 30-án kinevezett kormányának csak három nemzetiszocialista tagja volt – maga Hitler, Wilhelm Frick belügyminiszter és Hermann Göring tárca nélküli miniszter. Az 1934 májusában hivatalban lévő tizenhét miniszter közül azonban már kilenc – vagyis a többség – a nemzetiszocialista párt régi tagja volt. Ekkorra az olyan, önámításra és politikai vakságra hajlamos személyek, mint Franz von Papen alkancellár számára is nyilvánvalóvá lett, hogy az eredeti várakozásokból, amelyekkel ő és konzervatív kollégái 1933. január 30-án megkezdték a munkát, semmi sem lesz. Nem ők vezették pórázon a nemzetiszocialistákat, hanem azok manipulálták – sőt félemlítették meg és tartották sakkban – őket. Meglepő módon azonban Papen egyáltalán nem adta fel azt az álmát, amit 1932-es kancellári megbízatása idején nyíltan is kifejezett: Németország konzervatív restaurációját, amelyet a nemzetiszocialista párthoz hű tömegek támogatásával remélt valóra váltani. Beszédírója, Edgar Jung 1933 nyarán is olyan „német forradalom” szükségességéről vizionált, amelynek során „depolitizálnák a tömegeket, s kizárnák őket az állam irányításából”. Az SA burjánzó populizmusa azonban komoly akadálynak tűnt azon antidemokratikus és elitista rezsim előtt, amelyre Papen vágyott. Az alkancellár körül kialakult egy fiatal konzervatívokból álló csoport, amelynek tagjai osztották ezeket a nézeteket. Az alkancelláriára eközben rengeteg állampolgári panasz érkezett a nemzetiszocialisták különféle erőszakos cselekedetei és önkényes viselkedése miatt, így Papen és stábja egyre kedvezőtlenebb színben látta az általuk mindaddig támogatott „nemzeti forradalom” hatásait, és a csoport rövid idő alatt a különféle okokból elégedetlenkedők reménységévé vált. Goebbels 1934 májusában naplójában már Papenre panaszkodott, akiről az a hír járta, hogy az idős Hindenburg halála után az elnöki székre pályázna. Más konzervatív 19

20

kabinettagok sem képeztek kivételt a propagandaminiszter megvetése alól („most kell csak igazán elkezdeni a takarítást” – írta). Nyilvánvaló volt a veszély: az ekkor már szoros rendőri megfigyelés alatt álló Papen-csoport összefoghat a hadsereggel. Papen sajtótitkára, Herbert von Bose már meg is kezdte az aktív kapcsolatok kiépítését a kritikus szemléletű tábornokokkal és az SA tevékenységét aggasztónak találó főtisztekkel. Hindenburgról, aki hosszú időn át egyfajta ütköző szerepét töltötte be egyfelől a hadsereg és a konzervatívok, másfelől a nemzetiszocialista vezetés között, 1934 áprilisában elterjedt a hír, hogy súlyosan megbetegedett. Hamarosan világossá vált, hogy már nem fog felépülni. Június elején visszavonult a kelet-poroszországi Neudeckben lévő birtokára, hogy ott töltse utolsó napjait. Nem volt kétséges, hogy halála olyan válságos helyzetet idéz elő, amelyre a rezsimnek fel kell készülnie. Az a bizonyos pillanat azért is volt különösen fontos a rendszer számára, mert sokak előtt ekkorra egyértelművé vált, hogy az 1933-as „nemzeti forradalom” iránti lelkesedés egy évvel később már határozottan alábbhagyott. Nem a barnaingesek voltak a lakosság egyetlen olyan rétege, amely csalódást érzett az eredmények miatt. Szociáldemokrata ügynökök azt jelentették a prágai száműzetésben működő pártvezetésnek, hogy az emberek fásultak, állandóan panaszkodnak, és a nemzetiszocialista vezetőkről széltében-hosszában terjednek a politikai viccek. A nemzetiszocialista gyűléseknek kevés résztvevője volt. Hitlert továbbra is rengetegen csodálták, de egyesek már őt is bírálni kezdték. A náci ígéretek közül nagyon sokat nem váltottak be, és az újra meglóduló infláció vagy egy hirtelen kirobbanó háború félelme az embereket néhol pánikszerű felvásárlásra és készletfelhalmozásra késztette. Az iskolázott osztályok attól tartottak, hogy a rohamosztagosok okozta nyugtalanság káoszhoz vezethet, vagy ami még rosszabb, a bolsevizmushoz. A nemzetiszocialista vezetők is tisztában voltak vele, hogy a politikai élet látszólag sima felszíne alatt az elégedetlenkedők zúgolódása morajlik. Louis P. Lochner amerikai újságíró kérdéseire válaszolva Hitler nem győzte hangsúlyozni, hogy feltétlen hűséget követel meg alárendeltjeitől. A helyzet forrásponthoz közeledett. Hermann Göring porosz miniszterelnök, korábban maga is SA-vezető, most már annyira aggódott az események iránya miatt, hogy 1934. április 20-án átadta a porosz politikai rendőrség irányítását Heinrich Himmlernek. Az ambiciózus, fiatal SS-vezető ekkorra Németország egész területén a politikai rendőrség feje lett, így lehetősége nyílt a rendőri szervezetet a saját kezében összpontosítani. Csakhogy az SA, amelynek az SS ebben az időben névleg még a része volt, nyilvánvalóan 21

22

23

24

25

gátolta Himmlert elképzelései valóra váltásában. A jelek arra utalnak, hogy Hitler, Blomberg és a hadsereg legfelső vezetői április derekán a Deutschland nevű hadihajó norvég partoknál tett négynapos látogatása során döntöttek az SA megfékezéséről. De aztán eltelt a május, majd június első fele is, és Hitler semmilyen nyílt lépést nem tett. Goebbels nem először érzett bosszúságot főnöke látszólagos határozatlansága miatt. Június végén így írt a naplójában: „A helyzet egyre súlyosabbá válik. A Führernek cselekednie kell, máskülönben nem leszünk képesek elbánni a reakcióval.” Hitlert végül Papen kényszerítette cselekvésre, amikor 1934. június 17-én a Marburgi Egyetemen tartott beszédében óva intett egy „második forradalomtól”, és támadta a Hitlert övező személyi kultuszt. Ideje véget vetni a nemzetiszocialista forradalom állandó felfordulásának, mondta. A beszéd, melyet Papen tanácsadója, Edgar Jung írt, erőteljes támadás volt az úgynevezett német forradalom olyan lényegi vonásai ellen, mint „az önzés, a jellemtelenség, az őszintétlenség, a nagylelkűség hiánya és a fennhéjázás”. A hallgatóság dörgő tapssal üdvözölte az alkancellár szavait. Nem sokkal később, amikor Papen megjelent egy divatos hamburgi lóversenyen, a tömeg ujjongással és „Éljen Marburg!” kiáltásokkal fogadta. A Mussolinivel Velencében folytatott frusztráló tárgyalásokról feldühödve hazatérő Hitler nem győzött háborogni Papen tevékenységén, holott még nem is szerzett tudomást alkancellárja marburgi beszédéről. Gerában a párt hűséges tagjaihoz szólva kirohanást intézett a „kis törpék” ellen, akik útját próbálják állni a nemzetiszocialista eszmény győzelmének. „Nevetséges, amikor egy ilyen kis féreg harcot akar hirdetni a nép hatalmas megújulása ellen. Nevetséges, amikor egy ilyen kis törpe azt képzeli magáról, hogy néhány üres frázissal megállíthatja a nép gigászi megújulását.” A nép ökle, fenyegetőzött, „bárkire lesújt, aki csak a legcsekélyebb mértékű szabotázzsal próbálkozik is”. Eközben azonban az alkancellár Hitlerhez intézett panaszára és lemondással való fenyegetőzésére az az ígéret jött válaszul, hogy az SA „második forradalomra” való törekvését meg fogják fékezni; emellett az a javaslat is elhangzott – és Papen ezt készségesen el is fogadta –, hogy megfelelő időben vitassák meg az egész helyzetet a betegeskedő elnökkel. Nem ez volt az első eset, hogy Papent hamis biztonságérzetbe ringatták Hitler őszintétlen ígéretei, valamint a Hindenburg befolyásába vetett alaptalan hite. Hitler ezután Hindenburghoz sietett, hogy tanácskozzon vele. Június 21-én ért Neudeckbe, és ott Blomberggel találta magát szemközt, aki Papen beszédét vitatta meg az elnökkel. A hadsereg parancsnoka egyértelművé tette: ha a barnaingeseket nem regulázzák meg azonnal, Hindenburg szükségállapotot vezethet be, és az ország kormányzását a hadsereg kezébe adhatja. Hitler 26

27

28

29

30

31

kénytelen volt cselekedni: elkezdte tervezgetni Röhm megbuktatását. A politikai rendőrség, együttműködve Himmlerrel és helyettesével, az SS Biztonsági Szolgálatát vezető Reinhard Heydrichhel, bizonyítékokat kezdett gyártani arról, hogy Röhm és rohamosztagosai országos felkelést terveznek. Az SS vezető tisztjeivel június 24-én ismertették a „bizonyítékokat”, és utasításokat adtak nekik arra vonatkozóan, hogyan kezeljék az állítólagos puccsot. Listákat készítettek a „politikailag megbízhatatlanokról”, és tájékoztatták a helyi SSvezetőket, hogy nekik kell majd végezniük az összeírt személyek egy részével – elsősorban az intézkedéseknek ellenállókkal – a cselekvés napján, június 30-án. Egy esetleges súlyosabb konfliktusra való felkészülés jegyében a hadsereg az SS rendelkezésére bocsátotta erőforrásait. Jaj mindenkinek, figyelmeztetett Rudolf Hess június 25-i rádióbeszédben, aki azzal árulná el a Führerrel szembeni hűségét, hogy forradalomra agitál. Hitler június 27-én találkozott Blomberggel és Reichenauval, hogy biztosítsa a hadsereg együttműködését; a katonai vezetők erre másnap kizárták Röhmöt a Német Tisztek Szövetségéből, a hadsereget pedig teljes riadókészültségbe helyezték. A nemzetiszocialisták vezető napilapja, a Völkischer Beobachter június 29-i számában megjelent cikkében Blomberg kinyilvánította a hadsereg feltétlen lojalitását az új rezsim iránt. Eközben Hitler a jelek szerint megtudta, hogy Hindenburg hajlandó fogadni Papent, méghozzá június 30-án, az SA elleni akció kitűzött napján. Ez megerősítette a nemzetiszocialista vezetők azon véleményét, hogy meg kell ragadni a lehetőséget a konzervatívokkal való leszámolásra is. Az ideges és nyugtalan Hitler azzal igyekezett elterelni a gyanakvást, hogy elment egy esseni esküvőre. Onnan felhívta Röhm szárnysegédjét a Bad Wiessee-i szállodában, s parancsot adott az SA vezetőinek, hogy másnap, június 30-án reggel ott várják. Ezután Bad Godesbergben gyors megbeszélést tartott Goebbelsszel és a személyes testőrségét vezető Sepp Dietrich SS-tiszttel. Másnap lépni fog Röhm ellen, közölte a döbbent Goebbelsszel, aki csupán egy „reakciósok” elleni akcióra számított, s egészen addig semmit sem tudott a tervekről. Göringet Berlinbe küldték az ottani műveletek irányítására. Elképesztő pletykák kaptak szárnyra, és az SA is megriadt. Június 29-én éjjel vagy 3000 rohamosztagos tört-zúzott München utcáin, azt ordítozva, hogy leverik a szervezetük elárulására irányuló kísérleteket, s hangosan gyalázták a Führert és a hadsereget. A nyugalmat végül München Gauleitere, vagyis körzetvezetője, Adolf Wagner állíttatta helyre; de másutt is voltak hasonló demonstrációk. Hitler 1934. június 30-án hajnali fél 5kor, a müncheni repülőtérre érkezve értesült ezekről az eseményekről, s rögtön úgy határozott: nem várhatja meg az SA-vezetőkkel való megbeszélést, ahol 32

33

34

35

eredetileg meg akarta kezdeni a tisztogatást. Most már egy percet sem veszíthetett. 36

III

Hitler és kísérete először a bajor belügyminisztériumba hajtatott, ahol felelősségre vonták az előző éjszakai barnainges randalírozás vezetőit. Hitler rettenetes haragra gerjedve ordította az arcukba, hogy agyon fogják lőni őket, és saját kezűleg tépte le a váll-lapjaikat. Mialatt a megfenyített rohamosztagosokat Stadelheimbe, a müncheni börtönbe szállították, Hitler különösen megbízható SS-testőrökből és rendőrökből álló csapatának limuzinokból és kabriókból álló konvoja Bad Wiesseebe érkezett. Ott aztán bevonultak a Hanselbauer Szállodába. Hitler a személyi sofőrje, Julius Schreck és egy csoport fegyveres nyomozó kíséretében az első emeletre sietett. Az előző éjszaka alaposan a pohár fenekére nézett barnaingesek még mélyen aludtak. Ami ezután történt, arról így számolt be Erich Kempka, aki Wiesseebe jövet Hitler autóját vezette:

Rám ügyet sem vetve Hitler bevonul Heines SA-főcsoportvezető szobájába. Hallom, hogy így kiált: „Heines, ha öt percen belül nem öltözik fel, itt helyben lelövöm!” Kicsit hátrébb lépek, és egy rendőr a fülembe súgja, hogy Heines egy 18 éves SA-főtörzsőrmesterrel volt ágyban. Végül Heines kilép a szobából, és egy 18 éves, szőke fiú tipeg előtte. „A mosodába velük!”, parancsolja Schreck. Eközben Röhm is előbukkan a szobájából: kék öltönyt visel, a szája sarkában szivar lóg. Hitler komoran néz rá, de semmit sem szól. Két nyomozó a szálloda előcsarnokába kíséri Röhmöt, aki egy karosszékbe telepedik, és kávét rendel a bár pincérétől. Egy kicsit arrébb, a folyosón állok, és az egyik detektív elmondja, hogyan tartóztatták le Röhmöt. Hitler egyedül, ostorral a kezében lépett be Röhm hálószobájába. Mögötte két nyomozó állt kibiztosított, lövésre kész pisztollyal. Hitler csak annyit vetett oda: „Röhm, le van tartóztatva!” Röhm álmosan pillantott fel rá az ágyából: „Heil, Führerem!” „Le van tartóztatva!”, mordult fel másodszor is Hitler, azzal sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Az emeleti folyosón eközben igen nagy lett a nyüzsgés. A szobáikból kilépő SA-vezetőket egymás után tartóztatják le. Hitler mindegyikükre

rákiált: „Volt valami köze Röhm machinációihoz?” Persze egyikük sem mond igent, de ez nem segít rajtuk. Hitler amúgy is tudja a választ. Időnként kérdez valamit Goebbelstől vagy Lutzétól, aztán közli a döntését: „Le van tartóztatva!” 37



A barnaingeseket a szálloda ágyneműraktárába zárták, majd nem sokkal később Stadelheimbe szállították. Hitler és az emberei is követték őket Münchenbe. Eközben az SS a müncheni főpályaudvaron is letartóztatta a délelőtti találkozóra érkező magas rangú barnaingeseket, miközben szálltak le a vonatról. Hitler Münchenben a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt központjába, a Barna Házba hajtott, amelyet a hadsereg egységeivel ekkorra már körülzáratott. Ott fellengzős szónoklatba kezdett Röhm és a barnainges vezetők ellen, kijelentve, hogy leváltották és agyon fogják lőni őket. A „fegyelmezetlen és engedetlen személyekre, valamint az aszociális vagy beteg elemekre” megsemmisítés várt. Az SA új vezetője egy magas rangú barnainges, Viktor Lutze lett, aki egy ideje már adatokat szolgáltatott Röhmről, s a Bad Wiessee-i szállodába is elkísérte a Führert. Röhm, ordította Hitler, a franciák zsoldjában álló áruló, aki összeesküvést szőtt az állam ellen. A szidalmak meghallgatására összegyűlt hűséges párttagok kiáltásokkal jelezték helyeslésüket. A mindig készséges Rudolf Hess önként jelentkezett, hogy saját kezűleg lövi agyon az árulókat. Hitler egyébként kissé vonakodott megöletni Röhmöt, hiszen az egyik legrégebbi támogatója volt; július 1-jén végül üzenetet küldött neki, hogy kaphat egy revolvert, és főbe lőheti magát. Röhm azonban nem élt a felkínált lehetőséggel, mire Hitler Stadelheimbe küldte Theodor Eickét, a dachaui tábor parancsnokát és a tábor egy másik SS-tisztjét. A két tiszt Röhm cellájába lépve töltött revolvert adott át neki, és közölték, hogy öngyilkosságot kell elkövetnie, máskülönben tíz perc múlva visszajönnek, és ők végeznek vele. Az idő lejártával visszamentek a cellába, ahol Röhm állva, lecsupaszított mellkassal várta őket – e drámai gesztussal a becsületességét és a hűségét kívánta hangsúlyozni. A tisztek egyetlen szó nélkül, közvetlen közelről agyonlőtték. Hitler parancsot adott Edmund Heines kivégzésére is – a sziléziai barnainges vezető 1932-ben felkelést vezetett Berlinben a nemzetiszocialista párt ellen. Rajta kívül az előző éjszakai müncheni demonstráció vezetőit is agyonlövette három további személlyel együtt. Más SA-tagokat a dachaui koncentrációs táborba szállítottak, ahol az SSőrök durván bántalmazták őket. Hitler este 6 órakor Berlinbe repült, hogy személyesen vegye kézbe az események irányítását; a fővárosban addig Hermann Göring hajtotta végre az utasításait olyan könyörtelenséggel, amely rácáfolt a mérsékelt természetére vonatkozó, széles körben elterjedt szóbeszédre. 38

39

Göring nem korlátozta tevékenységét a barnaingesek elleni akciókra. Irodájában, ahol a porosz miniszterelnök Heydrichhel és Himmlerrel együtt tartózkodott, „nyíltan vérszomjas” és „undorítóan bosszúszomjas” hangulat uralkodott – legalábbis így számolt be egy rendőr, aki személyesen volt tanúja annak, hogyan ad Göring ordítva parancsot a listán szereplő személyek megölésére („lelőni őket… lelőni… azonnal lelőni”), és hogyan kacag társaival a gyilkosságok végrehajtásának hírén. A szobában fehér zubbonyban, fehér cipőben és kékesszürke nadrágban fel-alá járkáló Göring parancsot adott az alkancellária elfoglalására is. A fegyveres SS-osztag kíséretében behatoló Gestapo-ügynökök minden teketória nélkül agyonlőtték Papen titkárát, Herbert von Bosét. Az alkancellár ideológiai tanácsadóját, a már június 25-én letartóztatott Edgar Jungot is kivégezték, aztán testét egyszerűen egy árokba hajították. Maga Papen megmenekült a haláltól; túl közismert figura volt ahhoz, hogy hidegvérrel lelőjék. Két legközelebbi munkatársának meggyilkolása amúgy is elegendő figyelmeztetés volt. Papent átmenetileg házi őrizetbe helyezték, amíg Hitler nem dönt a sorsáról. A konzervatív erők más oszlopos tagjai nem voltak ilyen szerencsések. Az előző birodalmi kancellárt, Von Schleicher tábornokot – aki egyszer azt mondta Hitlerről, hogy alkalmatlan bármilyen tisztségre – az SS az otthonában lőtte le feleségével együtt. És nem ő volt a hadsereg egyetlen meggyilkolt tisztje. Ferdinand von Bredow vezérőrnagyot, akiről azt gyanították, hogy külföldi lapokba ír bíráló hangvételű cikkeket a rezsimről, szintén az otthonában ölték meg: a lapok beszámolói szerint azért kellett lelőni, mert ellenállt a tiszteknek, akik a Röhm-féle összeesküvésben való részvétele miatt jöttek őt letartóztatni. Ezek a gyilkosságok figyelmeztetésül szolgáltak a hadsereg vezetésének: nekik is számolniuk kell a következményekkel, ha nem állnak be a nemzetiszocialisták mögé. Erich Klausener volt rendőrfőnököt, aki korábban az Actio Catholica nevű szervezetet is vezette, s ekkor a közlekedési minisztérium magas beosztású tisztviselője volt, Heydrich utasítására gyilkolták meg. Az ő halálát figyelmeztetésnek szánták egy másik volt kancellárnak, az országból egy bizalmas értesülés nyomán még idejében elmenekült Heinrich Brüningnek. A Klausener-eset egyben világos üzenet volt a katolikusoknak is: nem fogják eltűrni a független katolikus politizálás újjáéledését. Nem volt több puszta kitalációnál a nemzetiszocialista vezetés későbbi állítása, miszerint az említettekhez hasonló férfiaknak közük volt Röhm „lázadásához”. A legtöbbjük ugyan szerepelt Edgar Jung listáján, amelyen egy majdani kormány lehetséges tagjait gyűjtötte össze – csakhogy ez az érintettek hozzájárulása, sőt sok esetben tudta nélkül történt. Az, hogy ott voltak a listán, mégis a halálos ítéletet jelentette számukra. 40

41

A tisztogatás nem kerülte el Gregor Strassert sem, akire sokan úgy gondoltak, mint a nemzetiszocialista párt lehetséges – de tényleges hatalom nélküli – képviselőjére egy későbbi, restaurált konzervatív kormányban. Nem sokkal 1933 januárja, Hitler birodalmi kancellári kinevezése előtt a nemzetiszocialista párt adminisztratív ügyeiért felelős és a párt számos intézményét kialakító Strasser lemondott, mivel kétségbe ejtette, hogy Hitler kizárólag kormányfőként hajlandó részt venni bármilyen koalíciós kabinetben. Strasser akkoriban tárgyalásokat folytatott Schleicherrel, és egyes pletykák szerint 1932 végén Schleicher kormányában felkínáltak neki egy pozíciót. Noha lemondása után visszavonultan élt, a nemzetiszocialista vezetők ekkor is mint potenciális veszélyforrásra tekintettek rá, mivel elfogadható koalíciós partner lett volna a konzervatívok számára. Ráadásul régóta fennálló személyes ellentét volt közte, valamint Himmler és Göring között, s amíg a pártvezetés magas rangú tagja volt, nem rejtette véka alá nem éppen hízelgő véleményét kettejükről. Göring most letartóztattatta és a rendőrség központjába vitette, ahol agyonlőtték. Göring emberei megkeresték Strasser barátját és munkatársát, az SA-ban korábban magas tisztséget betöltő Paul Schulzot is, és egy erdőbe hurcolták, hogy ott lőjék agyon. A kivégzésre megfelelőnek talált helyen kiszállították az autóból, ám ő menekülni kezdett, és amikor rálőttek, halottnak tettette magát, holott csak könnyebben sérült meg. Amíg támadói visszamentek az autóhoz egy ponyváért, hogy abba csomagolják a holttestét, Schulz elmenekült, és később személyesen Hitlerrel tárgyalva elérte, hogy „csak” száműzzék Németországból. A támadást túlélő célpontok közé tartozott Ehrhardt százados is, aki az 1920-as Kapp-puccs idején a szabadcsapatokat vezette, majd 1923-ban segítséget nyújtott Hitlernek; ő azalatt menekült el, amíg a rendőrök behatoltak az otthonába, és később sikerült átjutnia a határon Ausztriába. Berlinben más jellegű volt az „akció”, mint Münchenben, ahol Hitler parancsára az ország minden részéről összegyűltek az SA vezetői. Münchenben a barnaingesek számítottak a fő célpontnak, Berlinben viszont a konzervatívok. A tennivalókat jó előre gondosan megtervezték. Ernst Müller, az SS Biztonsági Szolgálatának breslaui (ma: Wrocław) vezetője június 29-én lezárt és másnapra keltezett borítékot kapott Berlinben, aztán egy Göringtől biztosított különgépen hazarepült. Június 30-án reggel Heydrich felhívta, és parancsot adott a boríték felbontására: egy lista volt benne az „eliminálandó” SA-vezetők nevével, valamint utasítások, amelyeknek értelmében meg kellett szállnia a rendőrkapitányságot, és találkozóra kellett hívnia az SA vezetőit. További parancsokat is talált a borítékban egyebek közt az SA fegyverkészleteinek lefoglalásáról, a repülőterek és rádióadók biztosításáról, valamint SAlétesítmények elfoglalásáról. Müller pontosan követte a levélben foglaltakat. 42

Kora estére nemcsak a breslaui rendőrség cellái teltek meg összezavarodott barnainges foglyokkal, hanem jó néhány más helyiség is. Heydrich ismét telefonált Müllernek, és követelte a listán szereplő azon férfiak kivégzését, akikkel Münchenben nem bántak el. Ezeket a személyeket az SS főhadiszállására vitték, letépték váll-lapjukat, majd egy közeli erdőbe szállították és az éjszaka közepén agyonlőtték őket. Másnap, július 1-jén reggel további letartóztatások és lövöldözések voltak. Az erőszakos hangulatban Hitler és beosztottjai megragadták az alkalmat, hogy régi számlákat egyenlítsenek ki, vagy megsemmisítsék személyes riválisaikat. Néhányan közülük persze nagy emberek, ezért érinthetetlenek voltak – például Erich Ludendorff tábornok, aki szélsőjobboldali, szabadkőműves-ellenes kampányaival komoly fejfájást okozott a Gestapónak. Az első világháború hősét végül békén hagyták; s amikor 1937. december 20-án elhunyt, a rezsim nagy tisztelettel búcsúztatta el. Bajorországban viszont Gustav Ritter von Kahr volt miniszterelnököt, az 1923-as Hitler-puccs leverésének egyik kulcsfiguráját darabokra szabdalták az SS emberei. Megölték Wilhelm Eduard Schmid zenekritikust is – csupán mert összetévesztették Ludwig Schmiddel, Gregor Strasser radikális gondolkodású bátyja, Otto korábbi támogatójával; Otto Strassernek forradalmi nézetei miatt kellett elhagynia a pártot, és attól fogva a száműzetés biztonságából ostorozta szünet nélkül Hitlert. Otto Ballerstedt bajor konzervatív politikust is letartóztatták, és július 1-jén Dachauban agyonlőtték: bűne annyi volt, hogy 1921-ben elítéltette Hitlert, mert az megzavart egy politikai gyűlést, melyen Ballerstedt is beszédet mondott, s emiatt a későbbi nemzetiszocialista vezérnek egy hónapot kellett Stadelheimben töltenie. Az SS egyik magas rangú tisztje, Erich von dem Bach-Zelewski kihasználta az alkalmas pillanatot, hogy megszabaduljon gyűlölt vetélytársától, báró Anton von Hohberg und Buchwald SS lovassági parancsnoktól, akivel otthonában végeztek. Sziléziában Udo von Woyrsch körzeti SS-parancsnok annak ellenére lövette agyon korábbi riválisát, Emil Sembachot, hogy előzőleg megállapodott Himmlerrel: Sembachot Berlinbe küldi, hogy tárgyaljanak vele. Az erőszakhullám egy másik területre is átcsapott: Hirschbergben négy zsidót tartóztattak le, aztán „szökési kísérlet közben agyonlőtték őket”. A zsidó háborús veteránok szövetségének glogaui vezetőjét az erdőbe hurcolták, és ott lőtték le. Az efféle, nyilvánvalóan személyes indíttatású cselekmények ellenére a nemzetiszocialisták gőzerővel árasztották a propagandát, mely ezen gyilkosságokat megindokolta. Goebbels másnap hosszú rádióbeszédben ismertette az „akció” részleteit, azt állítva, hogy Röhm és Schleicher összeesküvést szőttek egy „második forradalom” kirobbantására, amely káoszba taszította volna a birodalmat. „Akárhány ököl emelkedik a Führer és rendszere 43

44

ellen, valamennyit szét fogjuk feszíteni, ha kell, erővel is”, figyelmeztetett, s ezzel az akciót potenciálisan bármilyenfajta szembeszegülésre kiterjesztette. Hitlernek ennek ellenére elég sokat kellett magyarázkodnia, különösen a hadsereg előtt, amelynek a tisztogatás során két magas rangú tisztjét is meggyilkoltatta. Július 3-án Hitler a kormány tagjainak azt állította: Röhm már egy éve szervezkedett Schleicherrel, Gregor Strasserrel és a francia kormánnyal. Kénytelen volt cselekedni, mondta, mivel az összeesküvők június 30-án puccsot akartak kirobbantani. Ha valaki jogi ellenvetésekkel kíván élni a lépései ellen, annak azt feleli, hogy az adott körülmények között nem volt mód szabályos eljárásra. „Ha egy hajón lázadás tör ki, a kapitánynak nemcsak joga, hanem kötelessége is azonnal leverni.” Nem kerülhetett tehát sor tárgyalásra, de a későbbiekben törvényt hoznak majd, amely visszamenőlegesen legalizálja a történteket – Gürtner birodalmi igazságügy-miniszter pedig lelkesen támogatta mindezt. „Az ő példája hasznos lecke lesz az egész jövő számára, hiszen végérvényesen stabilizálta a Birodalom kormányának hatalmát.” A sajtóban Goebbels mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy az akció támogatása mennyire széles körű volt. Ezzel meg kívánta nyugtatni a közvéleményt: ami történt, az nem rontotta, hanem éppen ellenkezőleg, helyreállította a közrendet. Blomberg és Hindenburg hivatalos köszönetét a lapok szalagcímekkel hozták, más cikkek pedig a „Németország minden részéből áradó hűségnyilatkozatokról” szóltak, valamint arról, hogy „mindenütt tisztelettel és csodálattal adóznak a Führernek”. Az eseményeket általában úgy tüntették fel, mint a nemzetiszocialista mozgalom veszélyes és elfajzott elemeinek kigyomlálását. A barnainges vezetők némelyikét „örömfiúk” társaságában találták, egyiküket pedig „igen undorító helyzetben riasztották fel álmából”. Amikor július 13-án összeült a Reichstag, Hitler részletesebben is szólt ezekről a dolgokról, s beszédét a rádió is közvetítette, így szavai az egész országban hallhatók voltak a kocsmákban, kávéházakban és köztereken. Rohamsisakos SS-tagok gyűrűjében szónokolva állításokból és feltevésekből szőtt bonyolult és elképesztő történetet tárt hallgatói elé a Birodalom megdöntésére irányuló állítólagos összeesküvésről. A konspirációban az elégedetlenkedők négy csoportja vett részt, jelentette ki: kommunista utcai harcosok, akik beszivárogtak az SA-ba; politikai vezetők, akik képtelenek voltak beletörődni 1933. január 30-ának véglegességébe; gyökértelen elemek, akik csak az állandó forradalomban hittek; és felsőosztálybeli „herék”, akik pletykákkal, rémhírekkel és összeesküvésekkel igyekeztek megtölteni üres életüket. Immár világos volt számára, hogy az SA túlkapásainak megfékezésére irányuló addigi próbálkozások azért nem vezettek sikerre, mert a szervezet tagjai mind részei voltak a rendszer megbuktatására irányuló, szerteágazó összeesküvésnek. 45

46

47

Kénytelen volt tehát a törvényes kereteken kívül cselekedni:

Ha valaki szemrehányóan megkérdi tőlem, hogy miért nem bíztuk rendes bíróságokra az ítéletek meghozatalát, annak csak egyet tudok felelni: abban az órában én voltam felelős a német nemzet sorsáért, ilyeténképpen a német nép legfőbb igazságosztójává váltam! … Én adtam a parancsot, hogy lőjék le a bűnösöket, akik az árulásért felelősek. … A nemzetnek tudnia kell, hogy senki sem fenyegetheti büntetlenül a belső törvényes rendje által garantált létét! Minden egyes embernek mindig tudnia kell, hogy ha kezet mer emelni az államra, azért halállal lakol. 48



Cselekedetei teljes törvénytelenségének ez a nyílt beismerése semmiféle bírálatot nem váltott ki az igazságszolgáltatási hatóságokból. Éppen ellenkezőleg, a Reichstag lelkesen megtapsolta Hitler indoklását, majd határozatban köszönte meg tetteit. A gyengélkedő Hindenburg elnök nevében Meissner államtitkár küldött jóváhagyó táviratot. Rövid úton elfogadtak egy törvényt, amely utólagosan jogszerűvé tette a történteket. Szociáldemokrata megfigyelők jelentései szerint az események eleinte meglehetős zavarodottságot váltottak ki a lakosságból. Bárkit, aki nyílt bírálattal illette a történteket, azonnal letartóztattak. A sajtó arról írt, hogy a rendőrség „határozott hangú figyelmeztetést küldött a bomlasztó elemeknek és a rossz szándékú agitátoroknak”. „Koncentrációs tábor vár mindenkire, aki rémhírt terjeszt vagy rágalmazó sértéseket ad tovább a mozgalomról és annak Führeréről.” A terrorhullám, amely még augusztus elején is folytatódott, rossz előérzetet keltett az emberekben a jövőt illetően, sokan féltek a letartóztatástól. Az emberek gyanították, hogy a június 20-i események jóval többet jelentenek, mint amennyit elmondanak róluk, és a helyi rendőri hatóságok arról számoltak be, hogy igen sokféle szóbeszéd és spekuláció terjed, s jellemző a „morgás” és a „panaszkodás”. A propagandaminisztérium egyik belső feljegyzése riadtan állapította meg, hogy „számos alaptalan pletyka kering”. Válaszul fentről irányított sajtóhadjárat indult, de nem sokat ért az ilyen érzésekkel szemben. A konfliktus belső megosztottságokat tárt fel, és ez derűlátásra késztette a volt szociáldemokratákat és német nacionalistákat – hinni kezdtek abban, hogy „Hitlernek hamarosan vége”. A legtöbben azonban legalábbis megkönnyebbüléssel fogadták, hogy Hitler fellépett a barna „fejesek” ellen, s hogy az utcákat végre megszabadították a részeg és féktelen rohamosztagosok túlkapásaitól. Viszonylag jellemzőnek mondható Luise Solmitz konzervatív beállítottságú 49

50

51

hamburgi tanárnő reakciója, aki 1933-ban oly lelkesen üdvözölte a koalíciós kormányt és Potsdam napját („az a nagyszerű, felejthetetlenül gyönyörű német nap!”), hogy aztán mind erősebb aggodalommal töltsék el a rendszerben mutatkozó szocialista tendenciák, amikor megkezdték az emigrált zsidók, például Albert Einstein vagyonának elkobzását („Nem lenne szabad ezt tenniük. Ne zavarjuk össze a tulajdon fogalmát, anélkül bolsevizmus van.”). Sok más némethez hasonlóan ő is úgy írta le 1934. június 30-át, mint „egy olyan napot, amely szívünk mélyéig megrázott bennünket”. Félig meggyőzték a meggyilkoltak némelyikének erkölcsi kihágásai („szégyen egész Németországnak”), és sok időt töltött azzal, hogy megbeszélte barátaival a legfrissebb híreket, s a legújabb fejleményekre kíváncsian, lélegzetvisszafojtva hallgatta a rádiót egy barátja otthonában. Ahogy mind több részletre derült fény, önkéntelenül csodálni kezdte Hitlert viselkedéséért. „A Münchenben tanúsított személyes bátorsága, a határozottsága és a hatékonysága egészen egyedülálló.” A porosz Nagy Frigyeshez vagy Napóleonhoz hasonlította a Führert. Az a tény, hogy „nem volt tárgyalás, sem dobpergéses hadbírósági eljárás”, csak még jobban fokozta Solmitz csodálatát. Sikerült tökéletesen meggyőzni őt, hogy Röhm és Schleicher valóban felkelést terveztek. Az általános bizalmatlanság övezte volt kancellárnak számos politikai kalandja volt, de ezzel vége, jegyezte meg Luise Solmitz. Hiszékenysége és megkönnyebbülése jellemző volt a középosztálybeli németek többségére – legalábbis az első zavaros órák után. Jelentős mértékben azért támogatták Hitlert, mert 1933 közepére helyreállította a rendet az utcákon és a stabilitást a politikában, s most másodszor is megtette ezt. Az akció másnapján tömegek gyűltek össze a Birodalmi Kancellária és a propagandaminisztérium előtt, a Horst Wessel-dalt énekelték, és hűségükről biztosították a Führert – bár az nem egyértelmű, hogy lelkesedésükben, idegességükben vagy megkönnyebbülésükben tették-e. Abban mindenesetre széles körben egyetértés volt, hogy a gyors és határozott lépés rendkívül megerősítette Hitler helyzetét. Viselkedése sokak szemében az eddigieknél is élesebben szemben állt a párt fegyelmezetlenségével és radikalizmusával. Néhányan, például az egykori szociáldemokrata Jochen Klepper, megdöbbentek Schleicher feleségének meggyilkolásán, hiszen őt az égvilágon semmivel sem lehetett gyanúsítani. Csupán a hűvösebb természetűek jegyezték meg savanyúan, hogy egyetlen baj volt a tisztogatással: túl kevés nácit végeztek ki. Pedig a tisztogatás jelentős mértékű volt. Hitler a Reichstag 1934. június 13-i ülésén azt állította, hogy összesen hetvennégy embert lőttek agyon, s egyedül Göring ezernél is több letartóztatást rendelt el. Legalább nyolcvanöt olyan személyről lehet tudni, akik ellen hivatalosan semmiféle vádat nem 52

53

54

55

emeltek, mégis habozás nélkül kivégezték őket. Az áldozatok közül tizenketten parlamenti képviselők voltak. Az SA vezetői és embereik szinte teljesen gyanútlanok voltak – olyannyira, hogy sokan a hadsereg művének hitték letartóztatásukat és kivégzésüket, s utolsó szavaikkal a Führernek fogadtak örök hűséget. A következő napokban és hetekben további letartóztatásokra és elbocsátásokra került sor: ezek fő célpontjai a legfékezhetetlenebb és legkorruptabb barnaingesek voltak. Könyörtelenül kigyomlálták a nagyivókat, a homoszexuálisokat, a sikkasztókat, a hőbörgőket és mindazon egyéb elemeket, akik miatt a barnaingesek oly rossz hírűvé váltak a korábbi hónapokban. A későbbiekben is előfordult, hogy náci rohamosztagosok részeg verekedésekbe keveredtek, de a jelenség már korántsem volt olyan veszélyes mértékű, mint az 1934. június 30-át megelőző hónapokban. A kiábrándult, szerep nélkül maradt és érdekeik érvényesítésére immár képtelen barnaingesek tömegével kezdték elhagyni a szervezetet – csak 1934 augusztusában és szeptemberében 100 000-en léptek ki. Az SA taglétszáma így az 1934. augusztusi 2,9 millióról 1935 októberére 1,6 millióra, 1938 áprilisára pedig 1,2 millióra csökkent. A toborzást szigorú felvételi követelményekkel és kvótákkal korlátozták. A munkanélküliség csökkenése és 1935-től kezdődően a sorkötelezettség bevezetése is nagyon sok olyan fiatal férfit tántorított el, aki máskülönben talán csatlakozott volna. Bár már nem jelentettek fenyegetést sem a hadseregre, sem az államra, a barnaingesek erőszakosságra és agresszivitásra való hajlama megmaradt. Világosan mutatja ezt az egyik SA-vezető beszámolója arról, hogy mi történt az 1934-es nürnbergi találkozó egyetlen éjszakáján a barnaingesek táborában. Mindenki berúgott, írta, és amikor éjjel 1 órakor verekedés tört ki két regionális csoport között, abban többen is szúrt sebet szereztek. A táborba visszafelé menet a rohamosztagosok rátámadtak az autókra, üvegekkel és kövekkel dobálták az ablakaikat és megverték utasaikat. A nürnbergi rendőrség teljes állományát mozgósítani kellett, hogy véget vessenek a rendbontásnak. Az egyik barnaingest a tábor latrinájából húzták ki, ahová részeg kábulatában beesett, de nem sokkal később belehalt az elszenvedett klórgázmérgezésbe. A tábor csak hajnali 4-re csendesedett el. Addigra hat embert megöltek, harmincat pedig megsebesítettek, emellett további húszan sérültek meg úgy, hogy leugrottak autókról és teherautókról, illetve leestek járművek oldaláról vagy végéről, ahová menet közben kapaszkodtak fel. Efféle esetek más alkalmakkor is megismétlődtek. Az SA – bár megfegyelmezték, jelentősen csökkentették a létszámát, megfosztották autonómiájától és, legalábbis a nemzetiszocialista vezetők állítása szerint, megtisztították legszélsőségesebb, legerőszakosabb és legkorruptabb elemeitől – továbbra is megmaradt az erőszak forrásának, amikor a rezsimnek arra volt szüksége. És néha olyankor is, amikor nem. 56

57

A hadsereg eközben megkönnyebbülten lélegzett fel. Blomberg tábornok kifejezte hálás köszönetét, és biztosította Hitlert a hadsereg teljes odaadásáról. Gratulált Hitlernek azért a „katonás döntésért”, amellyel az „árulók és gyilkosok” ügyét kezelte. Reichenau vezérőrnagy egy közleményben gyorsan kimagyarázta a hadsereg egyik legmagasabb rangú és közéletileg legismertebb tagja, Kurt von Schleicher hidegvérű meggyilkolását: azt állította, hogy a volt kancellár összeesküvést szőtt Röhmmel és bizonyos külföldi hatalmakkal a kormány megbuktatására, és akkor lőtték le, amikor fegyveresen ellenállt a letartóztatásnak. Arról nem tett említést, hogy Schleicher felesége, akit szintén lelőttek, részese volt-e az összeesküvésnek. A hadsereg tisztjei pezsgővel ünnepelték az eseményeket. A szép reményű fiatal katonák – például Claus von Stauffenberg hadnagy, aki úgy jellemezte az akciót, mint egy gyulladt daganat felszúrását – és a magas rangú tisztek – mint Erwin von Witzleben vezérőrnagy, aki azt mondta tiszttársainak, bárcsak személyesen is tanúja lehetett volna Röhm lelövésének – egyaránt ünnepeltek, méghozzá olyan lelkesen, hogy azt már Blomberg is visszatetszőnek találta. Egyetlen ember volt csak, aki megalapozatlannak gondolta a hadsereg örömét: Erwin Planck nyugalmazott százados, a Birodalmi Kancellária egykor magas rangú köztisztviselője. „Aki úgy nézi ezt végig, hogy a kisujját sem mozdítja – mondta Von Fritsch tábornoknak –, az előbb vagy utóbb ugyanerre a sorsra jut.” 58

ELNYOMÁS ÉS ELLENÁLLÁS

I

Mialatt ezek az események zajlottak, Hindenburg birodalmi elnök állapota egyre romlott. Amikor Hitler augusztus 1-jén meglátogatta Neudeckben, az államfő és első világháborús katonai vezető összezavarodva „Fenségnek” szólította a Führert, akit nyilván a császárnak gondolt – jól szemléltette ezzel a hatalmi és tekintélyviszonyok azon átrendeződését, amely a megelőző másfél év alatt kettejük között végbement. Az idős férfi szellemi és testi állapotára vonatkozó kérdésre Hindenburg orvosai azt felelték Hitlernek, hogy az elnöknek legfeljebb huszonnégy órája van hátra. A Führer visszarepült Berlinbe, és még aznap estére kormányülést hívott össze. A kabinet Hindenburg halálát meg sem várva határozatot fogadott el az elnöki és kancellári pozíció egyesítéséről, az előbbi minden hatalmát az utóbbira ruházva át; az intézkedésnek Hindenburg halála pillanatában kellett életbe lépnie. Hitlernek nem kellett sokat várnia: az elnök 1934. augusztus 2-án reggel 9 órakor elhunyt. Sok német konzervatív számára ez egy korszak végét jelentette. Luise Solmitz így írt róla naplójában: „Igazi harcos és feddhetetlen emberi lény volt, aki magával vitte a sírba a nevével fémjelzett korszakot, a mi korszakunkat.” Hivatala vele együtt szintén sírba szállt. A birodalmi elnök titulus, jelentette be Hitler, „elválaszthatatlanul összeforrt az elhunyt nagy ember nevével”. Emiatt persze helytelen is lett volna tovább használni. Hitlert a jövőben a „vezető és birodalmi kancellár” cím illette meg. Erről törvényjavaslatot terjesztettek be, amelyet augusztus 19-én országos népszavazás fogadott el. Ezzel a lépéssel Hitler a szó minden értelmében az állam fejévé vált. Hivatalának legfontosabb vonása az a tény volt, hogy a fegyveres erők az államfőnek fogadtak hűséget. Augusztus 2-án az országban mindenhol összehívták a katonai egységeket, és új esküt tetettek le velük, amelynek szövegét Von Reichenau tábornok dolgozta ki, anélkül hogy megkérdezte volna Hitlert. A régi eskü a weimari alkotmány elvont entitásához és a néven nem nevezett elnökhöz való hűséget ígért. Az új egészen más volt: „Szent esküvéssel 59

60

Istenre fogadom, hogy feltétel nélkül engedelmeskedem a Német Birodalom és nép vezetőjének, Adolf Hitlernek, a fegyveres erők főparancsnokának, és bátor katonaként bármikor kész vagyok az életemet is kockáztatni eskümért.” Ez korántsem holmi formális fogadalom volt, a német hadseregben ugyanis a hűségeskünek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint más hadseregekben a hasonló fogadalmaknak. Külön kiképzésen és órákon foglalkoztak vele: itt a kötelességet és a becsületet hangsúlyozták, s példákat hoztak fel arra is, milyen következményekkel jár az esküszegés. De a fogadalom legfontosabb új eleme a Hitlernek való feltétel nélküli engedelmesség volt, függetlenül attól, hogy a parancsai jogszerűek-e vagy sem. Az előző eskü letevői ezzel szemben az alkotmánynak és a német nemzet „törvényes intézményeinek” fogadtak hűséget. A hadseregben néhány tiszt tökéletesen tisztában volt azzal, mit jelent az eskü. Egyeseknek kételyeik voltak. Az eskütétel utáni estén Ludwig Beck vezérőrnagy, ez a konzervatív, keményen dolgozó tüzértiszt, aki középosztálybeli származása ellenére 1934-re a vezérkar egyik legmagasabb rangú tagja, a csapathivatal (1935-től a hadsereg vezérkara) vezetője augusztus 2-át „élete legsötétebb napjának” nevezte. A többség azonban vagy örült a változásnak, mivel tetszett nekik, hogy Hitler a megelőző másfél évben teljesítette a hadsereg óhajait, vagy nem értették meg az eskü valódi jelentőségét. Hitlernek ugyanakkor semmi kételye nem volt tette jelentőségét illetően. 1934. augusztus 20-án kihirdetett egy törvényt, amely visszamenőleges hatállyal érvényessé nyilvánította az új esküt, majd mézesmázos köszönőlevelet írt Werner von Blomberg védelmi miniszternek, amelyben hangot adott hálájának, s ígéretet tett arra, hogy a hadsereg lojalitása nem marad viszonzatlan. Ez annyira meghatotta Blomberget, hogy parancsba adta: a fegyveres erők a továbbiakban „Vezetőmnek” („Führerem”) szólítsák Hitlert az addig használt civil „Hitler úr” megszólítás helyett. A katonai eskü szolgált mintául ahhoz a fogadalomhoz is, amelyet az augusztus 20-i törvény értelmében a köztisztviselőknek kellett letenniük. Ebben is „a Német Birodalom és nép Vezetőjének” kellett hűséget fogadni: ez a cím semmilyen alkotmányban nem szerepelt, tehát nem a német államból, hanem Hitler személyéből származtatták. Az események megszilárdították Hitler mint Führer hatalmát. Amint egy fiatal alkotmányjogász, Ernst Rudolf Huber 1939-ben kifejtette, ez nem kormánytisztség volt, hanem „a nép egységes akaratából” nyerte legitimációját: 61

62

63

64



A Führer hatalma teljes és mindenre kiterjedő: benne egyesül a politika számára rendelkezésre álló valamennyi erőforrás; az emberek életének minden elemére kiterjed; magában foglalja a Führernek hűséget és

engedelmességet fogadott német közösség összes tagját. A Führer hatalmát semmi sem korlátozza vagy ellenőrzi; nem szabnak neki gátat a féltve őrzött egyéni jogok privát érdekei; szabad és független, minden felett álló, és mentes minden béklyótól.

Hitler véleménye, jelentette ki Huber A Nagynémet Birodalom alkotmányjoga című értekezésében, amely rövid idő alatt alapművé vált, a nép „objektív” akaratát testesíti meg, ezért a Führer szembeszállhat a „félrevezetett közvéleménnyel” és az egyén önző akaratával. Egy másik kommentátor, Werner Best nemzetiszocialista értelmiségi, aki központi alakja volt az 1931-es „Boxheim-ügynek”, úgy vélte, hogy Hitler szava ennek megfelelően törvény, amely felülbírálhat bármilyen meglévő törvényt. Hatalmát nem az államtól kapta, hanem a történelemtől. Éppen ezért címének második felét, a pusztán az alkotmányra visszavezethető „birodalmi kancellárt” idővel szép csendben el is hagyták. Nemcsak Hitlerre magára, hanem általában a nemzetiszocialista mozgalomra is mindig jellemző volt a törvény betűjének és az állam intézményeinek megvetése. Kezdettől fogva törvényeken kívül tevékenykedtek, s ez még azután is így folytatódott, hogy lemondtak a puccsról mint a hatalom megszerzésének eszközéről. A nemzetiszocialisták számára a golyó és a szavazóurna nem alternatívája, hanem egymást kiegészítő eszköze volt a hatalom megszerzésének. A szavazatokban és választásokban egy korábbi politikai legitimációtól származó eszközöket láttak, és cinikusan kezelték őket; a nép akaratát nem a közvélemény szabad kinyilvánítása fejezte ki, hanem Hitler személye, valamint az, hogy a nemzetiszocialista mozgalom vette kezébe a németek történelmi sorsának irányítását, még akkor is, ha maguk a németek nem értettek ezzel egyet. Ráadásul a nemzetiszocialisták kezdettől fogva figyelmen kívül hagyták az olyan, széles körben elfogadott jogi normákat, mint a gyilkosság, a pusztítás, a lopás tilalma – ők ugyanis úgy tartották, hogy a történelem és a német („árja”) faj érdekei a legszélsőségesebb intézkedéseket is indokolták a Németországot a háborús vereség után sújtó válságban. Ezzel egy időben – legalábbis a Harmadik Birodalom korai éveiben – nem volt arra lehetőség, hogy a weimari köztársaságtól és végső soron a bismarcki birodalomtól örökölt állami bürokrácia, bírói testület, rendőrség, büntető- és jóléti rendszer gigantikus apparátusát egyszerűen félresöpörjék vagy kedvük szerint felülbírálják. Valóban létezett az, amit Ernst Fraenkel száműzetésben élő politológus – az Egyesült Államokban 1941-ben megjelent híres könyve címében is – A kettős államnak nevezett. Az egyik oldalon ott állt a „normatív” állam, amelyet kötöttek a szabályok, eljárások, törvények és konvenciók, és 65

66

amely olyan formális intézményekből állt, mint a Birodalmi Kancellária, a minisztériumok, a helyhatóságok és hasonlók, a másik oldalon pedig ott volt a lényegét tekintve törvényeken kívüli „felségjogi” állam, amely legitimitását kizárólagosan a Führer törvények felett álló hatalmából merítette. A Huberhez hasonló teoretikusok nagyon ügyeltek rá, hogy megkülönböztessék „az állam hatalmát a Führer hatalmától”, és világossá tegyék, hogy az utóbbi mindig előrébb való az előbbinél, így tehát a hosszú kések éjszakáján elkövetett gyilkosságokhoz hasonló, formálisan törvénybe ütköző cselekedeteket a Führer hatalma szentesítette, ezért egyáltalán nem is voltak törvénytelenek. A letartóztatásokat, bebörtönzéseket és gyilkosságokat nem a rendőrség vagy a hagyományos erőszakszervezetek hajtották végre, hanem az SS, s a jogi apparátus és az állam mindent elkövetett annak érdekében, hogy utólag sietve törvényi jóváhagyást adjon ezekhez az erőszakos cselekedetekhez. Ezt jól szemléltette az a tény, hogy mind ritkábban fordult elő igazi konfliktus a náci Németország „normatív” és „felségjogi” rendszere között. Az előbbinek egyre inkább meg kellett hajolnia az utóbbi előtt, és ahogy telt az idő, mindjobban át is járta az utóbbi szelleme; a szabályok enyhültek, a törvényektől eltekintettek, a fenntartásokról lemondtak. Hans Heinrich Lammers, a Birodalmi Kancelláriahivatal vezetője már 1933 júliusának elejétől „Éljen Hitler!” („Heil Hitler!”) köszöntéssel zárta leveleit. A hónap vége felé az összes közalkalmazott – köztük az egyetemi tanárok, az ügyvédek és más állami alkalmazottak – megkapták az utasítást, hogy hivatalos ügyekben eljárva a „német köszöntést” használják. Ettől kezdve ha valaki a megfelelőnek tűnő alkalmakkor nem a „Heil Hitler!” köszöntést vagy nem a náci tisztelgést használta, az az egyet nem értés egyértelmű jelének számított. Ezek csak az engedelmesség külső megnyilvánulásai voltak, de intenzitásuk gyorsan nőtt, ahogy a rezsim hatalma megszilárdult. A kabinet egyes tagjai, mint Franz Gürtner birodalmi igazságügy-miniszter, aki már a két megelőző kormányban is ezt a posztot töltötte be, mindazonáltal komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a Führer önkényes hatalmát törvényileg is megalapozzák. Ehhez többször is olyan új kifejezéseket és fogalmakat kellett alkotni, amelyeknek az volt a céljuk, hogy Hitler utasításait visszamenőlegesen is a hatályos törvényekkel és jogszabályokkal összhangban lévőnek tüntessék fel. Egyes esetekben, például a hosszú kések éjszakája ügyében, ehhez arra is szükség volt, hogy olyan törvényeket fogadtassanak el a törvényhozással, amelyek utólag legálissá tették a rezsim legnyilvánvalóbban illegális lépéseit. 1933. december 1-jén a felségjogi állam elsőbbsége a normatívval szemben hivatalosan is elismerést nyert a párt és az állam egységét garantáló törvény elfogadásával, bár az annak szövegében használt homályos 67

68

69

kifejezések azt jelentették, hogy a gyakorlatban nem sok valódi hatása volt. Valójában azonban állandóak voltak az összetűzések a párt és az állam szervei között, a nemzetiszocialista főnökök ugyanis a helyhatóságoktól felfelé minden szinten beleszóltak az állami politikába és a döntéshozatalba. Hitler – különösen 1934-ben – meg is próbálta korlátozni a nemzetiszocialista párt regionális és más vezetőinek beavatkozását az állam ügyeibe, mivel az helyenként már a gazdaságpolitika felborításával fenyegetett. Kijelentette, hogy a párt főként a propaganda eszköze most, hogy az állam is nemzetiszocialista kézbe került. Végső soron azonban ez sem jelentett sokat. Hitler először is egy sor olyan intézkedést vezetett be, melyek a párt hatékonyságát voltak hivatottak fokozni. Gondokat okozott a szervezet Gregor Strasser 1932 végi lemondását követő decentralizációja. A frakciók közötti állandó civakodást és a párt szervezetén belüli hatalmi harcokat kihasználva az okosabb közalkalmazottaknak sikerült csökkenteniük a párt befolyását azáltal, hogy kijátszották egymás ellen a frakciókat. Hitler minden törekvése az volt, hogy újra központosítsa a pártot, de anélkül, hogy ezzel hatalmat adna egy potenciális vetélytárs kezébe, ezért kinevezte az örökké hűséges Rudolf Hesst „pártügyekért felelős vezetőhelyettessé” – ám a szervezeti apparátus feletti ellenőrzést nem kapta meg. Ezután, 1933. december 1-jén a kormányban is pozíciót adott neki. Hitler 1934. július 27-én elrendelte, hogy a birodalmi minisztériumok valamennyi törvény- és rendeletjavaslatát Hess hivatalán keresztül kell benyújtani. 1935-ben Hess arra is felhatalmazást kapott, hogy felülvizsgálja a magas rangú köztisztviselők kinevezéseit és előléptetéseit. Mindezen lépések óriásira növelték a párt befolyását az államra. Hess alig bírta el a feladat terhét, s egyébként sem voltak különösebb személyes ambíciói, azt leszámítva, hogy teljesen alávethesse magát Hitler akaratának. A Hessre bízott hatalommal viszont mind nagyobb mértékben élt a kétségtelenül ambiciózus Martin Bormann, aki 1933. július 1-jétől kezdve Hess hivatalvezetője volt. Bormann bonyolult apparátust épített fel „a vezetőhelyettes stábja” (Stab des Stellvertreters des Führers) néven, több osztályba szervezte és lojális emberekkel töltötte fel, akik hozzá hasonlóan eltökéltek voltak a párt centralizációja ügyében. Ezt a szervezetet használta azután módszeresen saját politikája formálására és a közszolgálatokon való áterőltetésére. 1935-ben Bormann vette át Hitler vidéki főhadiszállásának, a Berghofnak az irányítását a bajorországi Obersalzbergben. Ottani jelenlétét arra használta fel, hogy Hitler személyi titkáraként járjon el, s egyre nagyobb mértékben befolyásolja, ki érintkezhet a Führerrel. Jellemző a Harmadik Birodalom irányításának módjára, hogy Bormann hivatalának hatalma immár vetekedett a legmagasabb rangú köztisztviselő, Hans Heinrich Lammers vezette Birodalmi Kancelláriáéval, azaz 70

egy fontos állami intézményével. Amikor Hitler Berlinben tartózkodott, Lammers közvetlen kapcsolatban lehetett vele, és így a befolyása is nagyobb volt, csakhogy a Führer egyre több időt töltött Obersalzbergben, ahol Bormann akár még Lammerstől is megtagadhatta az audienciát. Ez a fajta kettősség minden szinten megfigyelhető volt. Ahogy a hatalom megszerzésével 1933 első felében együtt járó káosz lecsillapodott, a Harmadik Birodalom legkülönfélébb területein rengeteg, egymással vetélkedő intézmény maradt meg. Birodalmi kormányzók, miniszterelnökök, Reichsleiterek és Gauleiterek vetélkedtek a hatalomért a szövetségi államokban, valamint a Németország területének több mint felét kitevő Poroszországban, és a rivalizálásban a regionális állami kormányzók is részt vettek. Az efféle összetűzések egy része 1933 áprilisában megszűnt, amikor az egyes szövetségi államok legmagasabb rangú Gauleiterét az adott terület birodalmi kormányzójává nevezték ki. A következő lépésben 1934. január 30-án a nemzetiszocialista Wilhelm Frick vezette birodalmi belügyminisztérium nyomására új törvényt hoztak, amely Poroszországtól kezdve az összes szövetségi államot, kormányukkal és parlamentjükkel egyetemben, megszüntette, minisztériumaikat pedig a megfelelő birodalmi minisztériumokba olvasztotta be. Lényegében egyetlen tollvonással felszámolták azt a szövetségi alkotmányt, amely ilyen vagy olyan formában több mint ezer éven át volt jellemzője a német politikai rendszernek – és 1945 után ismét az lett. Az is jellegzetes volt azonban, hogy a szövetségi rendszer egyes elemei megmaradtak, így az átalakítási folyamat korántsem volt teljes. A párt Gauleiterei regionális birodalmi kormányzó néven megőrizték posztjukat, s továbbra is befolyásos szerepük volt a párthierarchiában. Nagyban befolyásolhatták a helyi és regionális ügyeket, bár itt az 1935-ös birodalmi helyhatósági törvény a helyi választások eltörlésével nagyrészt a berlini belügyminisztérium kezébe adta a polgármesterek kijelölését. Ez ellenséges érzelmeket váltott ki a párt Kreisleitereiből, vagyis kerületvezetőiből, akiknek a törvény addig lehetővé tette, hogy beleszóljanak a helyi tisztviselők kinevezésébe, s ezzel visszaélve sok esetben igyekeztek befolyásolni a helyhatóságok munkáját, illetve saját, gyakran teljesen alkalmatlan cimboráikat és ügyfeleiket juttatták pozíciókhoz. 71

72

73

74



1. térkép A nemzetiszocialista párt körzetei a Harmadik Birodalomban, 1935 Talán mondani sem kell, hogy e belviszályoknak soha nem volt olyan eleme, amely magával a nemzetiszocialista vezetéssel vagy annak politikájával szemben állt volna. Az 1933-as tisztogatások után az állami bürokraták

túlnyomó többsége vagy maga is tagja volt a nemzetiszocialista pártnak, vagy mélyen szimpatizált a mozgalommal. Ez a legfontosabb berlini minisztériumok egy részének vezetőire is érvényes volt. Pozíciójukat a mozgalom olyan vezéralakjai erősítették meg, mint Hermann Göring, akinek jellemző módon sikerült megakadályoznia a porosz államigazgatásban javasolt változtatások zömének életbe léptetését. A Gauleiterek és mások ellenállása egyébként azzal az eredménnyel járt, hogy a reform nem jutott olyan messzire, mint azt a birodalmi belügyminisztérium szerette volna, és így a szövetségi államok adminisztratív struktúrái nagyrészt azután is érintetlenek maradtak, hogy önállóságuk számos elemét és képviseleti intézményeik utolsó maradványait is megszüntették. A Harmadik Birodalom közigazgatása minden volt, csak nem jól szervezett, és a történészek már rég nem vallják azt a nézetet, hogy államszervezetére az olajozott működés és erős központosítás volt jellemző. Éppen ellenkezőleg, az egymással vetélkedő intézmények és egymást átfedő jogkörök sokasága tulajdonképpen meggátolta a „normatív” államgépezetet abban, hogy érvényesíteni tudja akaratát a „felségjogi” apparátus önkényes beavatkozásaival szemben, s ez hatalmának és önállóságának lassú hanyatlásához vezetett. 1934 nyarának és kora őszének mozgalmas időszakai után Hitler szép csendben intézkedéseket hozott arra az esetre is, ha cselekvésképtelenné válna vagy váratlan támadás érné. A hosszú kések éjszakáján nem Hess és nem is Himmler játszotta a vezető szerepet, hanem a rettenthetetlen, könyörtelen és határozott Hermann Göring. Hitler 1934. december 7-én rendeletet adott ki, amelyben Göringet nevezte ki helyettesévé „a nemzet kormányzásának minden terén” abban az esetben, ha ő maga képtelenné válna feladatai ellátására. A Harmadik Birodalom második legfontosabb emberének pozíciójában aztán az a néhány nappal később, decembere 13-án hozott törvény szilárdította meg Göringet, amelyben Hitler őt nevezte meg utódjának, s utasította a közszolgálatokat, a hadsereget, az SA-t és az SS-t, hogy az ő halálát követően azonnal személyesen neki fogadjanak hűséget. A következő néhány évben Göring arra használta kivételezett helyzetét, hogy olyan nagy hatalmat építsen ki magának a Harmadik Birodalomban, amelyről többen is azt mondták, hogy valósággal állam volt az államban. A helyettes és utód kijelölése azonban azt is megmutatta: Hindenburg halála után egészen rövid időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a hatalom tényleges és formális elosztása ne az alkotmányos szabályok és törvények alapján, hanem személyes szempontok szerint történjen. Immár teljessé vált a diktatúra, amelyben a Führer kedvére cselekedhetett – akár a saját utódját is kinevezhette anélkül, hogy ezt bárkivel megvitatta volna. 75

76

II

Hitler hatalmának személyes jellege sehol sem vált egyértelműbbé, mint az SS előretörésében és hatalmának megnövekedésében. Az eredetileg Hitler magántestőrségét és védőosztagát (Schutzstaffel, innen ered az SS rövidítés) alkotó szervezet tagjai kizárólag hozzá voltak hűek, és mindenben a saját törvényeik szerint jártak el. Az SS-t 1929 óta vezető Heinrich Himmler gyorsan növelte a létszámot, amely így 1933 tavaszára elérte az 50 000 főt. E népes állományból 1933 szeptemberében Hitler kiválogatott egy elit csapatot, az új „törzsőrséget”, amelyet Adolf Hitler Testőrsége (Leibstandarte Adolf Hitler) névre kereszteltek át. Az SS tagjaiból kiválogatott más elit csapatokat különleges osztagokba szervezték, amelyek Hitler utasításait végrehajtva rendőri, megfélemlítési és egyéb műveletekben vettek részt – például a hosszú kések éjszakáján is. Himmler már 1934-ben is abban reménykedett, hogy az SS idővel sokkal több lehet egy egyszerű, lojális különleges egységnél, amelyet Hitler kedve szerint használhat fel. Az volt az álma, hogy az SS legyen az új, faji alapú nemzetiszocialista rendszer elit magja. Tudatosan döntött úgy, hogy a barnaingesek pórias fegyelmezetlenségével szemben az SS-t szigorúan fegyelmezett, puritán, fajilag tiszta, feltétel nélkül engedelmes erővé teszi, amely a német faj szerinte legjobb tulajdonságait testesíti meg. A régi SS-tagokat, akiknek erőszakos múltja sok esetben egészen a weimari köztársaság korai éveiben aktív szabadcsapatokig nyúlt vissza, szép sorban nyugdíjazták, s helyükre a tiszteknek egy iskolázottabb és képzettebb, fiatal nemzedéke került. Himmler bonyolult hierarchiát dolgozott ki az SS számára, amelyben minden egyes szint hangzatos elnevezést kapott – mint Obergruppenführer (megfelelője a tábornok) vagy Standartenführer (megfelelője az ezredes) –, és a tisztek elegáns, katonai stílusú egyenruháján ezeket egy gondosan kidolgozott rangjelzésrendszernek megfelelően jelölték. Ezeken az újratervezett egyenruhákon már nemcsak a szervezet eredeti ezüst halálfej jelvénye volt látható, hanem az SS rövidítés rúnaszerű, kettős villámra hasonlító ábrázolása is; az SS írógépei hamarosan külön billentyűt kaptak a rúnaszerű SS-jelhez, s a hivatalos dokumentumokban és feljegyzésekben azt kellett használniuk. A későbbiekben még több rangot és rangjelzést vezettek be. Himmler egyebek közt úgy is szerzett pénzt a szervezete számára, hogy az adományozóknak különféle rendfokozatokat és címeket juttatott (mint „támogató tag”), s hamarosan el is kezdett dőlni a pénz a gyárosoktól, bankároktól és üzletemberektől. A szintén finanszírozási célból alapított „SS Birodalmi Vezető Baráti Kör” (Freundeskreis 77

78

Reichsführer SS) nevű csoportnak olyan tagjai voltak, mint Friedrich Flick bankár, Heinrich Bütefisch, az IG Farben igazgatója, valamint egy sor más cég, egyebek közt a Siemens-Schuckert, a Deutsche Bank, a Rheinmetall-Borsig és a HAPAG (Hamburg Amerikanische Packetfahrt Actien-Gesellschaft, HamburgAmerika Hajózási Társaság) képviselői. Közülük sokan kaptak adományaikért cserébe tiszteletbeli SS-címet. Nyilván ők is tisztában voltak vele, hogy ez nem csupán üres gesztus, hiszen az SS-szel való kapcsolatuk megakadályozhatta, hogy a párt túlbuzgó funkcionáriusai megzavarják vállalkozásuk működését. Ezek után nem is meglepő, hogy az a magazin, melyet Himmler a „barátainak” alapított, 1939 szeptemberében már 365 000-es példány számban jelent meg, és a „barátok” együttes pénzügyi támogatása évi félmillió és egymillió birodalmi márka közötti összegre rúgott. Mindez azzal fenyegetett, hogy felhígul az SS összetartó, elit jellege, ezért Himmler 1933 és 1935 között nem kevesebb mint 60 000 főt távolított el a jócskán felduzzadt állományból. Különösen nagy figyelmet fordított arra, hogy megszabaduljon a homoszexuálisoktól, az alkoholistáktól és azoktól, akik nyilvánvalóan opportunizmusból léptek be, s nem voltak teljesen elkötelezett nemzetiszocialisták. 1935-től kezdődően pedig mindennél fontosabb lett az ő szavával „tiszta fajú árjának” nevezett származás igazolása: ennek a legénységi állomány esetében 1800-ig, a tisztek esetében 1750-ig kellett visszanyúlnia. Az SS-tagok és a szervezetbe jelentkezők szorgalmasan böngészgették az egyházközségek anyakönyveit, vagy szakértő genealógusokat fogadtak fel faji tisztaságuk bizonyítékának felkutatására. Az újoncoknak immár fizikai vizsgálaton is meg kellett felelniük, amely „árja tulajdonságaikat” igazolta; Himmler úgy vélte, hogy idővel, a megfelelő módon irányított faji evolúció eredményeként csak szőke férfiakat fognak felvenni. Az SS tagjainak 1931-től külön engedélyt kellett kérniük Himmlertől vagy hivatalától, ha házasodni kívántak, és ezt csak abban az esetben kapták meg, ha a menyasszony is kellően tiszta fajúnak bizonyult. Az elmélet azonban távol esett a gyakorlattól. Az 1932 és 1940 között házassági engedélyért folyamodó 106 304 SS-tag közül például csak 958 kérését utasították el, annak ellenére, hogy a menyasszony mindössze 7512 esetben felelt meg az összes követelménynek. Azt a néhány száz tagot, akiket a házasodási szabályok megszegése miatt zártak ki, később visszavették a szervezetbe. Világossá vált, hogy az új faji elit létrejöttére még sokáig kell várni. Az SS alkotta elit fokozatosan másféle jelleget öltött ahhoz a faji felsőbbrendűséghez képest, amit Himmler megálmodott. Mindenekelőtt és az SA-val éles ellentétben magasan kvalifikált volt. Vezetői, például Werner Best, 79

80

81

82

Otto Ohlendorf, Walter Schellenberg és Franz Six, egyetemi fokozattal, sőt nemritkán doktori címmel rendelkeztek; az első világháborút közvetlenül megelőző években születtek, így túl fiatalok voltak ahhoz, hogy a fronton harcolhattak volna, ám mélyen élt bennük az a kompenzációs jellegű nacionalista fanatizmus, amely oly elterjedt volt az 1920-as években az egyetemeken, melyeket látogattak. Az állandó bizonytalanság korában váltak felnőtté, amikor a politikai rendszer folyamatosan változott, a pénz – ha csak átmenetileg is – elveszítette értékét, s a biztos munkahely vagy a biztos karrier reménytelennek tűnt, így nem csoda, ha elveszítették erkölcsi iránytűjüket – vagy talán az soha nem is alakult ki náluk. Az ilyen fiatalok számára úgy tűnt, egyedül a nemzetiszocialista mozgalom kínál biztos identitást, erkölcsi kapaszkodót és valamiféle pozitív jövőképet. A nemzedék tipikus tagja volt Otto Ohlendorf, aki 1907-ben született jómódú protestáns, politikailag konzervatívan nacionalista nézeteket valló családban. 1925-ben, még gimnazistaként lépett be a barnaingesek közé, aztán 1927-ben áthelyezték az SS-hez, s ekkor a nemzetiszocialista pártnak is tagja lett. 1928 és 1931 között jogot és politológiát tanult a Lipcsei és a Göttingeni Egyetemen, majd egy évet a Paviai Egyetemen töltött, hogy megismerje az olasz fasizmust. Ez az élmény az állami korporatizmus ridegsége miatt kiábrándítólag hatott rá, s a gazdaság felé fordította érdeklődését. Intenzíven tanulmányozni kezdte a témát, bár a doktori cím megszerzésére és a tudományos karrier elindítására tett próbálkozásai nem jártak sikerrel. 1936-tól így arra összpontosította figyelmét, hogy ötleteit az SSen belül valósítsa meg, és az SS Biztonsági Szolgálata (Sicherheitdienst, SD) gazdasági részlegének vezetője lett. Itt bajba is került amiatt, hogy támadta a nemzetiszocialista közgazdaságot a középosztálynak okozott károkért, ugyanakkor intelligenciájával és magabiztosságával elég nagy hírnevet is szerzett. Kiderült, hogy hajlandó feltárni és kimondani kellemetlen igazságokat – valószínűleg ezen képességei miatt nevezték ki 1939 szeptemberében az SD III. Hivatalának (német életterületek – belföld) vezetőjévé. Az SD eredete egyébként az 1931 elejéről származó jelentésekig vezethető vissza, amelyek szerint ellenséges elemek szivárogtak be a nemzetiszocialista pártba. Himmler ezen állítások kivizsgálására hozta létre a Biztonsági Szolgálatot, s a feladatot egy olyan személyre bízta, aki később talán minden más nemzetiszocialista vezetőnél jobban rettegett és gyűlöltebb alakká vált: Reinhard Heydrichre. Az 1904-ben, kultúrakedvelő középosztálybeli családban – apja operaénekes, anyja színésznő volt – született Heydrich nagyszerűen hegedült; kortársai beszámolói szerint mély átéléssel játszott, s közben olykor könnyezett is. Magas, karcsú, szőke férfi volt, akinek feltűnően jó megjelenését egyesek szerint csak keskeny arca és kicsi, közel ülő szemei rontották le, s 83

kitűnő vívóvá képezte ki magát. Tizenhat évesen csatlakozott a szabadcsapatokhoz, 1922-től kadét lett a hadiflottánál, 1928-ra hadnagyi rangot szerzett és rádiós beosztást kapott. Úgy tűnt, biztos jövő vár rá a fegyveres erőknél. Ámde Heydrich igen könnyen szerzett ellenségeket. A tengerészek ki nem állhatták nyers és fennhéjázó stílusát, s előszeretettel gúnyolták magas, mármár falzett hangja miatt. Gyakori nőügyei okán a felettesei is megnehezteltek rá, különösen amikor egyik barátnőjének apja, az IG Farben egyik igazgatója s a flottaparancsnok, Raeder tengernagy jó barátja panaszt emelt ellene. Nem volt elég, hogy teherbe ejtette a lányt, de az ügy miatt összehívott haditengerészeti becsületbíróság előtt megpróbálta őt tenni felelőssé a terhességért, amivel mélységes felháborodást váltott ki a tisztek körében, s 1931 áprilisában le is szerelték a flottától. Nem sokkal később elvette új barátnőjét, a mélyen nemzetiszocialista meggyőződésű Lina von Ostent, aki rokona volt az SS müncheni vezetőjének, Karl von Eberstein bárónak, így Heydrich hamarosan az SS-hez került. Első feladata rögtön a beszivárgó ügynökök felkutatása lett. Olyan alapos munkát végzett, hogy sikerült meggyőznie Himmlert: ki kell szélesíteni az SS tevékenységi körét, hogy ez a szervezet egy új német rendőri és felderítőerő magja legyen. Kíméletlen vizsgálataival több régi nemzetiszocialistát is magára haragított, köztük Halle-Merseburg Gauleiterét is, aki válaszul terjeszteni kezdte róla, hogy az ereiben zsidó vér is folyik. A nemzetiszocialista párt akkori szervezeti vezetője, Gregor Strasser vizsgálatot rendelt el az ügyben, amely egyértelműen bizonyította az állítások hamis voltát – ennek ellenére azok egész további pályafutása alatt, sőt a halála óta eltelt időben is újra meg újra felbukkantak. Mindez nem állhatta útját Heydrich üstökösszerű SS-karrierjének. A józan, hűvös, hatékony és hataloméhes férfi szentül meg volt győződve arról, hogy a cél mindenkor szentesíti az eszközt. Hamarosan Himmlert is sikerült megnyernie elképzelésének, hogy az SS-t és annak Biztonsági Szolgálatát egy új, átfogó rendőri és ellenőrzési rendszer magjává kell fejleszteni. Himmlerrel együtt már 1933. március 9-én átvették a bajor rendőrség irányítását, annak politikai osztályát független egységgé tették, s néhány kulcspozíciójába SS-tagokat ültettek. Ezt követően egymás után vették át az ellenőrzést a szövetségi államok politikai rendőrségei felett, s a centralizációban maximálisan támogatta őket a birodalmi belügyminiszter, Wilhelm Frick. Az egységes országos politikai rendőrségi rendszer kialakításának útján ekkor azonban nagy akadályba ütköztek: a félelmetes Hermann Göring porosz miniszterelnökbe, aki 1933. november 30-án saját politikai rendőrséget alapított Poroszországban. Ez a berlini rendőrségi központ politikai osztályán alapult, amelynek a weimari köztársaság idején a kommunistákkal kapcsolatos információgyűjtés volt a 84

85

legfőbb feladata, és amelynek állománya tapasztalt rendőrökből állt a szintén hivatásos rendőr Rudolf Diels vezetésével. Göring új, független szervezete a titkos államrendőrség (Geheime Staatspolizei) nevet kapta, de röviden csak Gestapóként ismerték. Az 1934 első hónapjaiban fel-felparázsló ellentéteket végül az oldotta fel, hogy Göring szükségesnek látta a fellépést Röhm egyre veszélyesebbnek tűnő barnaingesei ellen. Diels 1933-ban nagy lelkesedéssel ültette át a gyakorlatba a nemzetiszocialista politikát, ám hivatásához illő elfogulatlansága alkalmatlanná tette a barnaingesek elleni, akár tiszta, akár piszkos eszközökkel folytatandó harcra. Göring ezért 1934. április 20-án nem Dielst, hanem Himmlert nevezte ki a Gestapo élére. Himmler és Heydrich ekkor kijátszották egymás ellen Göringet és Fricket, s azzal, hogy a hosszú kések éjszakája után megszűntek az SS-t az SA-hoz kapcsoló formális kötelékek, további mozgásteret nyertek. Göring és Frick kénytelenek voltak belátni, hogy bár formailag felette állnak, képtelenek ellenőrzésük alatt tartani a Gestapót. Göring 1934 novemberében lényegében fel is hagyott a próbálkozással, ám Frick és a belügyminisztérium tovább folytatta a bürokratikus huzavonát. Az ügy végül 1936-ban dőlt el, Himmler javára. Egy február 10-én elfogadott új törvény kivonta a Gestapót a bíróságok illetékessége alól, ettől kezdve tehát egyetlen külső testülethez sem lehetett fellebbezni a titkosrendőrség intézkedései ellen. Hitler június 17-én hozott rendelete Himmlert nevezte ki a német rendőrség főnökévé. E minőségében Himmler Heydrichet tette meg a Gestapo, a bűnügyi rendőrség és az SS Biztonsági Szolgálata vezetőjévé, s az egyenruhás rendőri testületet is SS-tag, Kurt Daluege irányította. Ezzel lényegében megkezdődött a rendőrség és az SS összeolvadása: egyre több hivatásos rendőr lépett be az SS-be, és egyre több SS-tag vállalt állást a rendőrségen belül. Így az egyik kulcsfontosságú rendvédelmi szerv egyértelműen elindult a „normatív” államtól a „felségjogi” állam felé. Ezt az átmenetet jól szimbolizálja, hogy 1939-ben az SS Biztonsági Szolgálatát és a biztonsági rendőrséget a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt, RSHA) alá rendelték; ennek vezetői Himmler és Heydrich voltak. 86

87

88

III

A Harmadik Birodalom bonyolult rendőri és elnyomó apparátusát elsősorban a

nemzetiszocializmus Németországon belüli ellenségeinek felkutatására és letartóztatására használták fel. A nemzetiszocializmussal szemben csak a kommunisták és a szociáldemokraták léptek fel szervezett módon, és azt is csak a diktatúra első éveiben. A baloldali politikai pártok 13,1 millió szavazatot kaptak az utolsó, valóban szabad német választáson, 1932 novemberében, miközben a nemzetiszocialistákra 11,7 millióan voksoltak. Igen jelentős hányadát tették tehát ki a német választóknak – mégsem volt hatékony ellenszerük a náci erőszakkal szemben. 1933 első hónapjaiban könyörtelenül félresöpörték teljes apparátusukat, beleértve félkatonai szárnyaikat, a kommunista Rotfrontkämpferbundot (Vörös Frontharcos Szövetség) és a szociáldemokrata Reichsbannert is, akárcsak az olyan, hozzájuk köthető szervezeteket, mint a szakszervezetek; vezetőik száműzetésbe menekültek vagy börtönbe kerültek; tagjaik és támogatóik milliói pedig – noha sokuk egész életében e pártok ügye mellett kötelezte el magát – elszigetelődtek és összezavarodtak. A volt aktivistákat többé-kevésbé állandó megfigyelés alá vonták, követték őket, ellenőrizték a levelezésüket és kapcsolataikat. Mivel megosztottak, egymással szemben is ellenségesek voltak, és megdöbbentette őket a nemzetiszocialista hatalomátvétel gyorsasága és könyörtelensége, eleinte teljesen tehetetlennek érezték magukat, és nem tudták, mit tegyenek. Teljes képtelenségnek tűnt, hogy újjászerveződjön a hatékony ellenállási mozgalom. Ámde a szociáldemokraták és a kommunisták bizonyos értelemben jobban fel voltak készülve az ellenállásra, mint a nemzetiszocialista Németország bármely más csoportja. A munkásmozgalmat a múltban többször is betiltották vagy elfojtották – így Metternich rendőri elnyomása alatt a 19. század elején; a forradalmat követő reakciós időszakban az 1850-es években és a következő évtized elején; főként pedig Bismarck 1878 és 1890 között hatályos antiszocialista törvényének idején. Számukra nem volt újdonság, hogy illegalitásba kell vonulniuk. Sőt a szociáldemokraták az antiszocialista törvény idején titkos kapcsolatok és kommunikációs csatornák bonyolult hálózatát építették ki, s a még negyven-egynéhány évvel később, a náci uralom alatt is aktív veteránok ezek némelyikét fenn is tartották. Sok fiatalabb szociáldemokratának – akik lelkesedtek az 1880-as évek hősies és vakmerő tetteiről szóló történetekért, de csalódtak a pártban a weimari köztársaság kései éveiben tett engedményei miatt – tetszett a gondolat, hogy visszatérjenek forradalmi hagyományaikhoz. Ha egy olyan nemzetközileg is elismert, nagy formátumú államférfinak, mint Bismarck, nem sikerült eltipornia őket, akkor egy ilyen kocsmai demagógnak, mint ez a Hitler, sem lesz rá sok esélye. A szociáldemokrata aktivisták gyorsan neki is láttak röplapokat, pamfleteket és újságokat stencilezni, s e kiadványokat szimpatizánsaik körében titokban 89

terjesztették, hogy ezzel segítsék ellenállásukat az új rezsim megnyerésükre irányuló erőfeszítéseivel szemben. Sokukat a szociáldemokrata gondolkodásban még ekkor is meghatározó marxista elméleten alapuló hit éltette: e szerint a nemzetiszocialista rezsim nem maradhat fenn sokáig, hiszen az nem más, mint az 1929-es összeomlás révén történelmének legmélyebb válságába taszított kapitalista rendszer utolsó, kétségbeesett próbálkozása. Nekik nem kell mást tenniük, csak összetartani, és kivárni, hogy a Harmadik Birodalom megsemmisítse önmagát. Ha világos és pontos információkat terjesztenek a németországi helyzetről, azzal lerombolják a rezsim ideológiai alapjait, és rávehetik a tömegeket a rendszer felszámolására. Németország sok részén, de mindenekelőtt a nagy iparvidékeken, ahol évtizedes hagyományai voltak a munkásmozgalmi szolidaritásnak, gyorsan megszerveződtek és akcióba léptek titkos csoportok. A szociáldemokratáknak még kevésbé biztonságos kulturális környezetekben is sikerült újraszerveződniük és titokban folytatniuk tevékenységüket. Hannoverben például a később Marx-kutatóként híressé vált Werner Blumenberg létrehozta a Szocialista Frontot, amelynek mintegy 250 tagja volt, és Szocialista Röplapok (Sozialistische Blätter) című stencilezett hírlevelét 1500 példányban terjesztették az egész régióban. Hasonló kis csoportok alakultak a bajorországi Augsburgban és Regensburgban, sőt még a nemzetiszocialista mozgalom „fővárosában”, Münchenben is. Tevékenységeik közé tartozott például, hogy éjszaka plakátokat ragasztottak, vagy arra biztatták az embereket, hogy az 1934. augusztus 19-i népszavazáson voksoljanak nemmel. A munkahelyeken röpiratokat hagytak jelszavakkal vagy rövid hírekkel, amelyek a nemzetiszocialista propagandagépezetet, az események eltorzított tálalását kritizálták. A Szociáldemokrata Párt több ezer egykori aktivistája vett részt efféle tevékenységekben Németország-szerte. Különösen nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy kapcsolatot tartsanak a párt prágai száműzetésben működő vezetésével. Céljuk nemcsak az volt, hogy felébresszék a tömegeket, hanem hogy megőrizzék a párt és a szakszervezetek régi híveinek hűségét, s kivárják a jobb időket. Legtöbbjük kettős életet élt: látszólag engedelmes tagjaivá váltak az új rendszernek, de szabad idejükben titokban ellenállási tevékenységet folytattak. Néhányan közülük külföldi utazások leple alatt Németországba csempészték a párt száműzött szervezetének röpiratait és lapjait, például a Neue Vorwärts című kiadványt, s eljuttatták őket a párt megmaradt tagságának. Emellett részletes információkkal látták el a száműzött vezetőket a németországi helyzetről: havonta készítettek figyelemre méltóan józan és egyre reálisabb értékeléseket arról, hogy mekkora esély van egy felkelés megszervezésére. 90

91

92

Csakhogy ezeknek az akcióknak még arra sem volt sok esélyük, hogy elérjék a legalapvetőbb célt, a korábbi szociáldemokraták közti szolidaritás fenntartását, nemhogy az ellenállók üzenetét a tömegekhez is eljuttathatták volna. Ennek több oka volt. Az ellenállóknak nem volt igazi vezetése. A legkiemelkedőbb szociáldemokraták többsége száműzetésbe vonult. Akik pedig a maradást választották, azokat túlságosan is jól ismerték ahhoz, hogy hosszabb ideig elkerülhették volna a rendőrség figyelmét: Otto Buchwitz sziléziai képviselő például többször is csak hajszál híján kerülte el a lebukást, miközben Németországot járta és a párt illegális sajtóanyagait terjesztette, végül 1933 augusztusának elején beletörődött az elkerülhetetlenbe, és hagyta, hogy a földalatti mozgalom Dániába csempéssze. Ekkorra a Németországban maradt vezető szociáldemokratákat szinte kivétel nélkül börtönbe vagy koncentrációs táborba zárták, elhallgattatták vagy megölték. A száműzetésben működő vezetés nem nyújtott kielégítő alternatívát: kompromisszumképtelen hozzáállásával már amúgy is sok olyan elvtársat elidegenített, akik 1933-ban a Németországban maradás mellett döntöttek, s a helyzetet tovább rontotta az 1934 januárjában kiadott „prágai kiáltvánnyal”, amely Hitler megbuktatása utánra radikális kisajátítási politikát követelt, hogy tönkretegyék a nagyvállalkozásokat és nagybirtokokat. Ez számos helyi ellenzéki csoport számára elfogadhatatlan volt, másokat pedig egyáltalán nem győzött meg arról, hogy a pártvezetésnek valóban sikerült leráznia magáról a tétlenséget és a fatalizmust, amely 1932-ben és 1933ban megakadályozta az ellenállásra való hajlandóságot. E jelekben sokan a párt erőtlenségének bizonyítékát látták, s ez elégedetlenséget szült bennük, ezért radikálisabb kis csoportok alakultak, amelyek önállóan ténykedtek különböző neveken, mint Nemzetközi Szocialista Harci Szövetség, Németország Forradalmi Szocialistái vagy Vörös Rohamcsoport (ez utóbbi csak Berlinben működött). E csoportok állandóan civakodtak a száműzött pártvezetéshez lojális földalatti szervezetekkel, amelyekkel nemcsak politikai, de taktikai kérdésekben sem értettek egyet. Ilyen körülmények között bármely olyan elképzelés, hogy a tömegeket rávegyék a rendszerrel szembeni nyílt ellenállásra – ami az európai történelemben a földalatti mozgalmak hagyományos célja volt –, eleve kudarcra ítéltetett. Szinte lehetetlen volt tömegbázist találni. A Harmadik Birodalomban alig maradt valami a munkásmozgalmi kultúrából, s ami még volt, az is meg volt tépázva és általában jelentéktelenné vált. A helyi egyesületek nemzetiszocialista „koordinálását” egyszerűen túl alaposan hajtották végre. Azon nyúltenyésztő körök, tornaklubok és más hasonló szervezetek esetében, amelyek új, szociáldemokrata kifejezéseket nem tartalmazó nevet vettek föl, ám megtartották 93

94

95

96

vezetőségüket és tagságukat, a hatalom hamar felismerte, miről is van szó, s a rendőrséggel vagy a helyhatósággal feloszlatta őket. Így azután a szociáldemokrata ellenállás soha nem volt képes az elit aktivisták kis helyi csoportjainál szélesebb körben tért hódítani. Ráadásul a nemzetiszocialista rezsimet – Metternich vagy Bismarck rendszerével ellentétben – nem is lehetett meggyőző módon úgy beállítani, mint egy szűk, önkényeskedő elit hatalmát; a nemzetiszocialista retorika kezdettől fogva azt hangsúlyozta, hogy a párt az egész népet kívánja képviselni, s egy olyan, újfajta állam támogatására mozgósít, amely felülemelkedik a belső megosztottságokon, és az egész germán fajt magában foglaló, új nemzeti közösséget hoz létre. E lehangoló tényt kénytelenek voltak hamar tudomásul venni a szociáldemokrata aktivisták is. Valószínűleg a szociáldemokrata beállítottságú szakszervezetek emlékéhez való hűségnek volt tulajdonítható, hogy az emberek tömegével maradtak távol az 1934-ben és 1935-ben megtartott éves választásoktól, amelyeken a törvény előírása szerint a munkahelyi tanácsok tagjairól kellett dönteni. Annyira sok helyen volt eredménytelen vagy érvénytelen a szavazás, hogy a számokat mindkét évben titokban tartották, azután pedig meg is szüntették a rendszert. A Gestapo rengeteg olyan állítólagos marxistát kutatott fel, akik „nem” szavazatra buzdító röplapokat osztogattak az 1934. augusztus 19-i népszavazás előtt: csak a Rajna-Ruhr régióban 1200 személyt tartóztattak le. Németország más részein, például Hamburgon óriási letartóztatási hullámok söpörtek végig: vitték a szociáldemokratákat. A szociáldemokrata ellenállás 1935. május 1-jén speciális röplapot adott ki, amire a hatalom ismét tömeges letartóztatásokkal válaszolt. Az év végére a szociáldemokraták formális földalatti szervezete lényegében megsemmisült. A párt korábbi tagságának óriási tömege, valamint egykori kulturális közegének és hagyományainak tartós ereje azonban garantálta, hogy régi szociáldemokraták százezrei maradtak szívük mélyén hűek pártjuk alapvető értékeihez. A párt e laza szerkezetű, nem hivatalos jellegű, decentralizált csoportjai a Harmadik Birodalom alatt mindvégig fennmaradtak, s életben tartották eme értékeket és eszményeket, noha azok gyakorlati megvalósításáért semmit sem tehettek. A radikális szociáldemokraták egy kis csoportja már 1929-től formálódott Újrakezdés (Neu Beginnen) néven: ők arra a meggyőződésre jutottak, hogy a munkások sikeres ellenállásának előfeltétele a német munkásmozgalom újraegyesítése volna. Úgy vélték, a mozgalom szélsőséges megosztottsága, a kommunisták és a szociáldemokraták szétválása nyitotta meg az utat a fasizmus térhódítása előtt. A vagy száz tagot számláló csoport – népesebb támogatói körével egyetemben – jelentős erőfeszítéseket tett a pártok egymáshoz való közelítése érdekében, s az volt például a taktikájuk, hogy beépültek a 97

98

99

kommunista sejtekbe, és belülről folytattak aknamunkát a párt irányvonalának megváltoztatásáért. A szervezet vezetője, Walter Loewenheim 1933 augusztusában Karlsbadban 12 000 példányban kiadott egy kiáltványt, melyet titokban terjesztettek Németországban: ez komoly vitákat váltott ki az ellenálláson belül. Loewenheim azonban 1935-ben arra a következtetésre jutott, hogy a siker rendkívül csekély kilátásai miatt nincs értelme a folytatásnak. Bár egyes tagok, köztük Frank Carsten, a későbbi történész még próbálkoztak, a Gestapo letartóztatási hullámai hamarosan megnyomorították a mozgalom maradványait; Carsten is emigrálni kényszerült, és nekilátott Poroszország korai történetéről szóló doktori disszertációjának. Hasonlóan tevékenykedtek egyéb, száműzetésben lévő vagy az országban maradt kis csoportok is, például a Nemzetközi Szocialista Harci Szövetség vagy a Német Szocialista Munkáspárt. Utóbbinak egyik vezetője a később norvégiai száműzetésbe vonult ifjú Willy Brandt volt – a háború után előbb Nyugat-Berlin főpolgármestere, majd NyugatNémetország szövetségi kancellárja. Ezek a csoportok valamennyien elutasították a munkásosztály mindkét nagy pártjának politikáját, amelyet elavultnak és megosztónak ítéltek, ámde ők maguk sem voltak képesek bármiféle egységes politikai koncepciót kidolgozni helyette. A kommunisták keményvonalas hozzáállása gyakorlatilag lehetetlenné tette bármilyen egységfront létrehozását. A Német Kommunista Párt az 1920-as évek vége óta Moszkva ultrabalos irányvonalát követte, amely a szociáldemokratákat szociálfasisztáknak bélyegezte, és őket tekintette a proletárforradalom legfőbb akadályának. Ezen az 1933-as és 1934-es események sem változtattak. A Német Kommunista Párt központi bizottsága 1933 májusában újra megerősítette azt, amit a Komintern mint a párt „abszolút helyes politikai irányvonalát” méltatott a szociálfasizmus elleni harcban. „A szociálfasiszták teljes kizárása az államapparátusból, a Szociáldemokrata Párt szervezetének és sajtójának – a mienkéhez hasonló – könyörtelen elnyomása nem változtat azon a tényen, hogy akárcsak korábban, most is ők alkotják a tőke diktatúrájának fő szociális támaszát.” Az ultrabalos irányzat bírálóit és a szociáldemokratákkal való együttműködést szorgalmazókat, például Hermann Remmelét és Heinz Neumannt már 1932-ben kizárták a pártvezetésből, így, legalábbis névleg, az örökkön lojális Ernst Thälmann maradt meg irányítónak, habár a gyakorlatban cselekvésképtelen volt, hiszen a Reichstag felgyújtása után, 1933 februárjában szinte azonnal letartóztatták és bebörtönözték. „A munkásosztálynak csak egy igazi ellensége van – harsogta Fritz Heckert német kommunista vezető 1933 végén minden ellenkező bizonyíték ellenére –, és az nem más, mint a fasiszta burzsoázia és annak fő szociális támasza, a szociáldemokrácia.” Ezek a valóságtól groteszk módon elrugaszkodott nézetek nem csupán a 100

101

Moszkvának való feltétlen engedelmességből következtek. Jól tükröződött bennük az a keserűség is, amely a dolgozó osztályokat képviselő két nagy párt viszonyát jellemezte az 1918-as forradalmat követően, valamint a két kommunista vezető, Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolása után, ami a szociáldemokraták támogatásával létrejött különítményesek műve volt. Azzal viszont a szociáldemokraták voltak tisztában, hogy a Szovjetunióban kialakult bolsevik rezsim több ezer ellenfelét gyilkolta meg, s ezt a szociáldemokraták ottani megfelelőjével, a mensevikekkel kezdte. A kommunistákat a szociáldemokratáknál nagyobb mértékben érintő munkanélküliség újabb éket vert a két párt közé. 1931 és 1934 között sem a Szociáldemokrata, sem a Kommunista Pártban nem sikerült senkinek sem felvetnie az egységes fellépés gondolatát. A szociáldemokraták sokkal nagyobb tagsággal büszkélkedhettek, mint a kommunisták – 1933 elején több mint egymillióval, szemben a nagyjából 180 000 kommunistával –, s a tagok jellemzően sokkal tovább kitartottak pártjuk mellett, mint a kommunisták. Ugyanakkor a kommunisták az éveken át folytatott tisztogatások, valamint az egyet nem értőkkel szembeni belső fegyelmi eljárások nyomán fegyelmezett és egységes párttá váltak, s mivel jóval kevesebb idő telt el azóta, hogy titkos tevékenységre és szervezeteik rejtett működtetésére kényszerültek, mint a szociáldemokraták esetében, 1933 első hónapjainak döbbenete után országszerte igen gyorsan létrejöttek az illegális kommunista sejtek. A párt realizmusának hiánya ironikus módon szintén kedvező hatású volt. Mivel szentül hitték, hogy már csupán hónapok kérdése nemcsak a nemzetiszocializmus, hanem az egész kapitalizmus végső bukása is, a kommunisták úgy érezték, minden okuk megvan szabadságuk és életük kockáztatására egy olyan küzdelemben, amely hamarosan úgyis véget ér, és a proletárforradalom teljes győzelmét hozza majd el. De miből is állt a küzdelem? Bár a nemzetiszocialisták propagandája 1933ban igyekezett minél nagyobb félelmet kelteni egy közelgő erőszakos kommunista forradalom képével, a valóság az volt, hogy a megújult Német Kommunista Párt nem sokkal volt többre képes, mint a szociáldemokraták. Elkövettek néhány szabotázsakciót, és néhány kommunista megpróbált katonai információkhoz jutni, hogy azokat a Szovjetuniónak továbbítsa. Ám az ellenállásban részt vevő sok ezer kommunista túlnyomó többsége csak azzal tudott foglalkozni, hogy életben tartsa a földalatti mozgalmat, és várta a napot, amikor megbukik a nemzetiszocializmus, valamint a kapitalista rendszer, amely szerintük azt fenntartja. Titkos találkozókat rendeztek, külföldről behozott illegális propagandaanyagokat terjesztettek, tagdíjat szedtek, s kezdetleges, stencilezett hírleveleket készítettek és terjesztettek – olykor igen nagy 102

példányszámban –, hogy céljuknak megfelelően a lehető legtöbb embert szólítsák meg és biztassák a rezsimmel szembeni ellenállásra. Titkos hálózatot hoztak létre a Németországon kívül működő kommunista apparátus által készített, futárokkal becsempészett lapok és hírlevelek terítésére. Széles körű volt az együttműködés a Németországon belüli ellenállás és a határokon túli, száműzött vezetés között: a Die Rote Fahne című újságot például száműzetésben szerkesztették, de az ország több pontján nyomtatták – például egy SolingenOhlsban működő illegális nyomdában mintegy 10 000 példányt készítettek a lap havi egy vagy két számából. A kommunisták helyenként titkos május 1-jei akciókat is szerveztek, például vörös vagy sarló-kalapácsos lobogót helyeztek el magas épületeken, vagy jelszavakat mázoltak vasútállomások falára. A szociáldemokratákéihoz hasonlóan a kommunisták röplapjai is a „nem” szavazatra biztattak az 1934. augusztus 19-i népszavazáson. Nem kétséges, hogy a Harmadik Birodalom korai éveiben a kommunisták aktívabban és kitartóbban szervezték az ellenállást, mint a szociáldemokraták. A tagok nagyobb elkötelezettsége mellett – bár egyesek inkább fanatizmusnak neveznék – az is számított, hogy száműzetésben élő vezetői minél feltűnőbb németországi jelenlétre utasították a Kommunista Pártot. Futárok és ügynökök utazgattak – gyakran hamis papírokkal – a német városok, illetve Párizs, Brüsszel, Prága és más külföldi központok között, azon fáradozva, hogy életben tartsák a mozgalmat, vagy ahol eltiporták, ott újjáélesszék. A rajtaütések és letartóztatások után gyakran kaján magabiztossággal felpezsdült a röplapozás, hogy minél többeket tudósítsanak a rendőrség kegyetlenkedéseiről, és demonstrálják, hogy a rezsim képtelen eltiporni az ellenállást. Ámde éppen ez a taktika lett a párt veszte, mivel így nemcsak a munkások, hanem a Gestapo számára is láthatóvá váltak. A párt bürokratikus felépítése és szokásai szintén segítették a rendőrséget a tagok azonosításában és felkutatásában, mivel a helyi kincstárnokok és titkárok, például a düsseldorfi Hans Pfeiffer, pontos másolatot készítettek minden, a kezükön átmenő levélről, taggyűlési jegyzőkönyvről, előfizetési listáról és tagjegyzékről, s azokat mind meg is őrizték – felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtva a rezsimnek, amikor rendőrkézre kerültek. A kommunisták dolgát is megnehezítették azok a problémák, amelyek a szociáldemokratákat sújtották – ilyen volt például a kapcsolattartás nehézsége a száműzött vezetéssel, a munkásmozgalom szociális és kulturális infrastruktúrájának megsemmisülése, a legtapasztaltabb és legtehetségesebb vezetők száműzetésbe kényszerülése, bebörtönzése vagy halála. A párt legendás fegyelmezettsége ellenére hamarosan súlyos szakadások jelentkeztek a száműzött vezetőségen belül – az egyik oldalon az ultrabaloldali 103

104

105

106

többség állt, amely továbbra is kígyót-békát kiabált a szociáldemokratákra, a másikon pedig a Kommunista Internacionálé hívei, akik felismerték, milyen súlyos vereséget szenvedett a párt, s egy idő után szorgalmazni kezdték, hogy a szociáldemokratákkal összefogva hozzanak létre „népfrontot” a fasizmus ellen. A Kommunista Internacionálé 1935 januárjában hivatalosan is „szektásnak” minősítette a párt korábbi politikáját, s elkezdte visszafogni a forradalmi retorikát. Megérezve az új idők szelét, a német kommunisták táborán belül egyre növekvő kisebbség fordult az új moszkvai irányba. Vezetőik voltak a korábban a berlini kommunisták élén tevékenykedő Walter Ulbricht és a Reichstagban hosszú időn át képviselőként dolgozó Wilhelm Pieck – az utóbbi együtt volt Liebknechttel és Luxemburggal az 1919-es spartakista felkelés utolsó napjaiban, mielőtt a különítményesek meggyilkolták a két forradalmárt. Az ideológiai irányváltással egy időben a pártnak a Gestapo számára oly hasznos centralizált struktúráját is lebontották, és lazább szervezetet alakítottak ki, amelynek egyes részei szinte teljesen elkülönültek egymástól. Úgy tűnt, végre megnyílt az út a munkásosztály nácizmussal szembeni egységes és hatékony ellenállása előtt. Ekkor azonban már késő volt. A kommunista ellenállás helyi szervezői és egyszerű tagjai túl sokáig harcoltak a szociáldemokraták ellen ahhoz, hogy most egy csapásra elfeledjék gyűlöletüket. Amikor 1934 közepén 7000 kommunista tüntetett Essenben a börtönben meghalt társuk sírjánál, a helyi kommunista vezetés egyértelművé tette: a szociáldemokratákat, „akik ellen az elhunyt mindig is küzdött”, nem látják szívesen. Ráadásul Ulbrichtnak, akit azzal bíztak meg, hogy párizsi száműzetéséből hozza tető alá a kommunisták és a szociáldemokraták népfrontját, különös tehetsége volt az emberek elidegenítésére. Egyesek úgy vélték, szándékosan viselkedik olyan nyersen, hogy aztán a szociáldemokratákat hibáztathassa egy olyan politika kudarcáért, amelyet ő maga valójában amúgy sem támogatott. Mindennek tetejébe számos németországi aktivistát egyszerűen képtelenség volt tájékoztatni a párt új irányvonaláról, mivel a Gestapo rendkívül éberen figyelte a futárokat. Ami a német szociáldemokratákat illeti, ők ugyanolyan gyanakvással tekintettek a Franciaországban és Spanyolországban valódi, bár kényszerű együttműködést eredményező népfront gondolatára, ahogyan a weimari köztársaság idején a kommunisták jól ismert „egységfront”-taktikájára, melyet a szociáldemokraták meggyengítésére alkalmaztak előszeretettel. Az 1919 és 1923 között kialakult ellentét öröksége túl erős volt ahhoz, hogy bármilyen valós együttműködés jöhessen létre Németországban. Mindez persze viszonylag keveset számított, mire ugyanis a népfrontpolitika lendületbe jött, a Gestapo már súlyos károkat okozott a kommunista és a szociáldemokrata ellenállás szervezetében egyaránt. Az 1933 107

108

júniusában és júliusában végzett tömeges letartóztatások átcsoportosításra késztették az ellenállást, ám a Gestapo hamar nyomára bukkant az új szervezeteknek, és megkezdte azok tagjainak letartóztatását is. Meglehetősen jellemző volt a düsseldorfi illegális kommunista ellenállás esete. Düsseldorfban, ebben a nagy iparvárosban komoly hagyománya volt a radikalizmusnak. A város a kommunisták egyik fellegvárának számított: az 1932. novemberi parlamenti választásokon itt 78 000 szavazatot kaptak – 8000-rel többet, mint a nemzetiszocialisták, és több mint kétszer annyit, mint a szociáldemokraták. 1933. február 28-a, a Reichstag leégését megtorló rendelet kiadása után a tömeges letartóztatások súlyos károkat okoztak a helyi pártszervezetben, ám az a 27 éves Hugo Paul vezetésével újraszerveződött, és folyamatosan adta ki a röplapokat és propagandaanyagokat. De a Gestapónak 1933 júniusában sikerült megszereznie a párt feljegyzéseit, s letartóztatta Pault annak a férfinak a lakásán, aki a röplapokat nyomtatta. A kegyetlen kihallgatás során sikerült további aktivisták nevét is megszerezni, és július végéig letartóztattak több mint 90 főt. A párt titkos berlini vezetése több személyt is küldött Paul helyére, és gyakran váltogatta őket, hogy elkerülje a lelepleződést, így a helyi szervezetnek 1934 tavaszára már mintegy 700 tagja volt, saját hírlevelet adott ki 4000–5000 példányban, és röplapokat terjesztett, melyeket éjjelente dobtak be a levélszekrényekbe, vagy magasabb épületek, például vasútállomások, bankok, mozik vagy szállodák tetejéről szórtak a levegőbe egy „durranóbékának” (Knallfrosch) nevezett szerkezet segítségével. A párt különösen nagy sikernek tartotta egy maróan gúnyos írás terjesztését a hosszú kések éjszakájáról. A Gestapo azonban nem ült tétlenül: sikerült az egyik titkos kommunista funkcionáriust, Wilhelm Gathert kettős ügynökként beszervezniük, aki 1934-es szabadon bocsátása után hamarosan belépett a helyi pártszervezetbe. Kisvártatva elkezdődtek a letartóztatások – hatvan főt fogtak el a város központi részén működő sejtből, és további ötvenet a munkások lakta Friedrichstadt negyedből. Más letartóztatott és megkínzott kommunisták inkább öngyilkosok lettek, mint hogy elárulják elvtársaikat. Az elnyomás ellenére azonban Röhm meggyilkolása ismét felélesztette a rezsim közelgő összeomlásába vetett derűlátó hitet, és a kommunisták száma még növekedett is: az alsó-rajnai és a Ruhr-vidéki régióban például együttesen a 4000-et is elérte. Ámde ez nem tartott sokáig. A Gestapo egyre erőteljesebb centralizációja és növekvő hatékonysága – Himmler és Heydrich műve – hamarosan újabb letartóztatásokhoz vezetett; mind közül a legfontosabb az volt, hogy 1935. március 27-én Berlinben elfogták a párt teljes titkos országos vezetőségét. A helyi és regionális csoportok ezután összezavarodtak, nem volt, aki irányt mutasson, moráljukat pedig tovább rombolta a fokozódó kiábrándultság abból az ultrabaloldali politikából, melyet a

párt az 1920-as évek vége óta folytatott. A kilépések és a letartóztatások nyomán a Ruhr-vidéki és alsó-rajnai titkos pártszervezet csupán árnyéka volt korábbi önmagának. Mire 1935 júniusában megérkezett az új körzeti vezető, Waldemar Schmidt, már csak néhány elszigetelt csoportból állt. De Schmidtnek nem sok ideje maradt arra, hogy jelentést tegyen a száműzetésben dolgozó pártvezetésnek, mivel nem sokkal később őt is letartóztatták. Németország szinte minden részéről lehetne hasonló történeteket mesélni. Halle-Merseburgban például 1935 elején egy besúgó elvezette a Gestapót a körzeti vezetőség találkozójára; a letartóztatottakból kínzással igyekeztek további tagok nevét kicsikarni; iratokat foglaltak le, majd újabb letartóztatások és újabb kínzások következtek; végül összesen több mint 700 embert fogtak el, megsemmisítették a helyi kommunista pártszervezetet, s a néhány szabadlábon maradt tag teljesen demoralizálódott. A párt kádereit politikailag megbénította a kölcsönös gyanakvás – nem is ok nélkül. A gondos információgyűjtés, a házkutatások, a gyanúsítottak kíméletlen kihallgatása és megkínzása, valamint a kémek és besúgók alkalmazása révén a Gestapónak 1934 végére sikerült szétvernie a Kommunista Párt szervezett ellenállását, beleértve annak jóléti szervezetét, a Vörös Segélyt (Rote Hilfe) is, amelynek feladata a foglyok családjának és a nehéz helyzetbe került tagoknak a támogatása volt. Ezután a kommunisták kizárólag nem hivatalos úton szervezett, kis csoportokban tudták folytatni találkozóikat, de sok helyen még ilyesmik sem léteztek. Többékevésbé lemondtak azon korábbi törekvésükről, hogy felébresszék a tömegeket, s inkább a nácizmus bizonyosan bekövetkező bukása utáni időkre igyekeztek felkészülni. A Harmadik Birodalom korai éveiben a nácizmussal szembeszálló csoportok közt a kommunisták voltak a legkitartóbbak és legvakmerőbbek – és ezért ők fizették a legnagyobb árat. Az elnyomás elől a Szovjetunióba menekülő kommunisták sem jártak sokkal jobban, mint Németországban maradó elvtársaik. A fasizmus Európaszerte fokozódó fenyegetése, az Oroszország és Ukrajna mezőgazdaságának kollektivizálása során elszenvedett kudarcok, valamint az erőltetett iparosítással együtt járó nehézségek egyre súlyosabb paranoiát ébresztettek a szovjet vezetésben, s miután a bolsevik vezetők fiatalabb nemzedékének egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb tagját, Szergej Kirovot 1934-ben meggyilkolták – mely tettben nyilvánvalóan bűnrészes volt a bolsevik párt néhány tisztségviselője is –, a szovjet vezető, Joszif Visszarionovics Sztálin nekilátott tömegesen letartóztatni pártja funkcionáriusait. Az így elindított nagyszabású tisztogatás hamarosan önálló életre kelt. Nem sokkal később ezerszám tartóztatták le és lőtték agyon a vezető kommunista funkcionáriusokat, 109

110

111

112

egy részüket pedig arra kényszerítették, hogy a nagy nyilvánosságot kapott kirakatperekben egészen hihetetlen, bomlasztásnak és árulásnak minősülő tettekben vallják bűnösnek magukat. A tisztogatási hullám gyorsan terjedt lefelé is a párt ranglétráján, ahol a tisztviselők és az egyszerű tagok egymással vetekedve mártották be saját soraikból azokat, akikről feltételezték, hogy árulók vagy bomlasztó tevékenységet folytatnak. A Szovjetunió kevéssé lakható részein – elsősorban Szibériában – egymás után jöttek létre a Gulagnak nevezett munkatáborok, s az 1930-as évek végére zsúfolásig teltek a több millió fogollyal. Becslések szerint az 1920-as évek végétől (ekkor szerezte meg Sztálin a teljhatalmat) 1953-ig (ekkor halt meg) a Szovjetunióban több mint háromnegyed millió embert végeztek ki, s legalább két és háromnegyed millióan vesztették életüket a táborokban. A terror, a félelem és a kölcsönös vádaskodások légkörében bármilyen, a megszokottól eltérő dolog elegendő ok lehetett a letartóztatásra, bebörtönzésre, megkínzásra és kivégzésre. Az is gyanússá vált, aki külföldi kormányokkal érintkezett vagy akár csak élt korábban külföldön. A pusztító tisztogatások hamarosan kiterjedtek a német kommunista száműzöttekre is. A sztálini Szovjetunióban menedéket kereső német kommunisták közül sok ezret tartóztattak le, küldtek munkatáborba vagy száműztek Szibériába. Közülük több mint 1100-at ítélték el különféle koholt vádak alapján, Sztálin titkosrendőrsége megkínozta őket, majd hosszú időre a munkatáborok rettenetes körülményei közé kerültek, sokukat pedig ki is végezték. A meggyilkoltak között találjuk a párt politikai bizottságának több akkori vagy korábbi tagját: Heinz Neumannt, a párt főideológusát, aki 1928 és 1932 között meghirdette az erőszakos fellépést a nemzetiszocialistákkal szemben, de ezt a politikai bizottság nyomatékosan elutasította; Hugo Eberleint, Rosa Luxemburg barátját, akinek Leninre vonatkozó bírálatai nem találtak megértő fülekre a Szovjetunióban; valamint Hermann Remmelét, aki 1933-ban óvatlanul azt találta mondani, hogy a nemzetiszocialista hatalomátvétel egyszersmind a munkásosztály veresége. Abból a 44 főből, akik 1920 és 1933 között tagjai voltak a Német Kommunista Párt politikai bizottságának, többen haltak meg a sztálini tisztogatások következtében a Szovjetunióban, mint a Gestapo és a nemzetiszocialisták kezei között Németországban. 113

114

„A NÉP ELLENSÉGEI”

I

A Reichstag 1933. február 27–28-i felgyújtása miatt letartóztatott fiatal holland anarchistának, Marinus van der Lubbénak tudnia kellett, hogy élve nem fogja elhagyni a börtönt. Ezt Hitler meg is mondta. A bűnösök lógni fognak, jelentette ki. Csakhogy e kijelentésével rögtön jogi problémákba ütközött. Szülőhazájában, Ausztriában az akasztás volt a leggyakrabban alkalmazott kivégzési mód, Németországban viszont csaknem egy évszázada kizárólag lefejezéssel hajtották végre a halálos ítéleteket. Ráadásul a német büntető törvénykönyv a gyújtogatást nem büntette halállal, hacsak a tűznek nem volt halálos áldozata, márpedig Lubbe tettének közvetlen következményeként senki sem halt meg. A kormány azonban félresöpörte a jogtanácsosok és a birodalmi igazságügy-minisztérium hivatalnokainak jogi ellenvetéseit, s rávette Hindenburg elnököt, hogy 1933. március 29-én adjon ki egy rendeletet, amelynek alapján a február 28-i Reichstag-leégés után hozott rendelet halálbüntetésre vonatkozó pontjai visszamenőlegesen is érvényesek bizonyos, január 31-e – Hitler új hivatalában töltött első teljes munkanapja – után elkövetett bűncselekményekre, beleértve a hazaárulást és a gyújtogatást. Néhány hírlapíró volt olyan merész, hogy rámutasson: ez ellentétes a jog egyik alapvető elvével, miszerint a törvények nem szabhatnak ki visszamenőleges hatállyal bűncselekményekért olyan büntetést, amelyek azok elkövetésekor nem voltak rájuk kiszabhatók. Ha Van der Lubbe tettekor a gyújtogatás halállal lett volna büntethető, az talán el is tántorította volna őt tette elkövetésétől. Most viszont egyetlen vétség elkövetője sem tudhatta, mi lesz a büntetése. Hitler és Göring azonban nemcsak abban volt eltökélt, hogy Van der Lubbét ki kell végezni, hanem abban is, hogy a gyújtogatást a Német Kommunista Pártra kenik. A pártot lényegében azon állítás alapján tiltották be, hogy ők álltak a tűz mögött. Így aztán 1933. szeptember 21-én nemcsak Van der Lubbe állt gyújtogatás és hazaárulás vádjával a lipcsei birodalmi bíróság előtt, hanem Georgi Dimitrov, a Kommunista Internacionálé nyugat-európai irodájának 115

Berlinben működő bolgár vezetője, két munkatársa és Ernst Torgler, a német kommunisták parlamenti frakcióvezetője is. A perben a konzervatív Wilhelm Bünger bíráskodott, aki korábban a Néppárt politikusa volt. Ámde Bünger politikai előítéletei ellenére a régi iskolához tartozó jogász volt, és ragaszkodott a szabályok betartásához. Dimitrov leleményesen és igen ügyesen védte magát, s amikor Hermann Göringet szólították tanúként, gyakorlatilag bolondot csinált belőle. Igazságügyi szakértői ismereteit szenvedélyes kommunista fordulatokkal vegyítve sikerült elérnie, hogy Van der Lubbe kivételével – aki nem sokkal később guillotine alá került – az összes vádlottat felmentsék. A Gestapo a tárgyalás után rögtön újra le is tartóztatta a három bolgárt, s később a Szovjetunióba toloncolták őket; Torgler pedig túlélte a háborút, s idővel szociáldemokrata lett. A bíróság ítélete azért nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a Kommunista Párt valóban gyújtogatással tervezte megindítani a forradalmat, ezért a Reichstag leégése után hozott rendelet indokolt volt. Azt is kimondta ugyanakkor, hogy a Dimitrov és a többi kommunista elleni bizonyítékok nem elegendőek az elítélésükhöz. Ez nagy megaláztatás volt a náci vezetés számára. A nemzetiszocialisták napilapja, a Völkischer Beobachter az igazságszolgáltatás olyan kudarcának nevezte, „amely ékesen szemlélteti, hogy szükség van jogi életünk átfogó reformjára, hiszen az sok tekintetben még mindig az elavult és népünktől idegen, liberális gondolkodásmódot követi”. Néhány hónappal később Hitler kivonta a hazaárulási ügyeket a birodalmi bíróságok illetékességéből, és egy 1934. április 24-én alapított különleges népbíróságnak adta át őket. A szervezetnek az volt a feladata, hogy gyorsan és a nemzetiszocialista elveknek megfelelően járjon el a politikai vétségek ügyében; az egyes esetekért felelős két hivatásos bíró munkáját a nemzetiszocialista pártból, az SA-ból, az SS-ből és más hasonló szervezetekből választott három népbíró segítette. Egy ideig többen váltogatták egymást a bíróság élén, de ezen a poszton 1936 júniusától kezdve már egyedül az 1889-ben született Otto-Georg Thierack, a nemzetiszocialista párt oszlopos tagja maradt, akit 1933-ban Szászország igazságügy-miniszterévé, két évvel később pedig a Birodalmi Legfelsőbb Bíróság alelnökévé neveztek ki. Thierack később, a háború alatt fontos szerepet játszott az igazságszolgáltatási rendszer meggyengítésében, s új, határozottan ideológiai jellegű színezetet adott a bíróság amúgy is erősen átpolitizált eljárásainak. Közben javában zajlottak a Kommunista Párt vezetője, Ernst Thälmann tárgyalásának előkészületei – e pernek kellett megpecsételnie a kommunisták sorsát azon az alapon, hogy 1933-ban forradalmi felkelést készültek 116

117

118

119

kirobbantani. Egész sor vádat gyűjtöttek össze, amelyek szerint Thälmann robbantásokkal, tömeges mérgezésekkel és túszszedéssel kívánta megindítani terrorhadjáratát. A tárgyalást azonban el kellett halasztani, nem volt ugyanis elegendő bizonyíték. Mivel Thälmann-nak, Németország egyik nagy politikai pártja korábbi vezetőjének komoly nemzetközi ismertsége volt, ezernél is több külföldi újságíró kérvényezte, hogy jelen lehessen a tárgyalóteremben. Ez elgondolkodtatta a rezsimet. Nagyon is valósnak tűnt az a lehetőség, hogy Thälmann megpróbálja a maga javára fordítani a pert. A halálos ítéletet már előre eldöntötték, ám a Reichstag-tűz tárgyalásán szerzett tapasztalatok nyomán a nemzetiszocialista vezetés és különösen Goebbels nem szívesen ment volna bele egy újabb látványos perbe. A nemzetiszocialista pártvezetés végül úgy döntött, jobb, ha Thälmannt tárgyalás nélkül „védőőrizetben” tartják – ami azt jelentette, hogy teljesen elszigetelve és megbilincselve őrizték előbb a berlini Moabit állami börtön egyik cellájában, majd Hannoverben, később pedig Bautzenben. A Kommunista Párt igyekezett a lehető legtöbbet kihozni Thälmann bebörtönzéséből, ezért továbbra is megtartották őt korábbi, elnöki pozíciójában. 1934 tavaszán megkísérelték megszöktetni: az akciót SS-egyenruhába öltözött kommunistáknak kellett volna végrehajtaniuk, ám a terv az utolsó pillanatban csődöt mondott egy Gestapo-besúgó miatt, aki beszivárgott az osztag tagjai közé. Az állandó szigorú ellenőrzés alatt tartott Thälmann-nak még a családjával folytatott levelezését is cenzúrázták, így semmi esélye nem volt a szökésre. Soha nem állították bíróság elé, és hivatalosan soha nem emeltek vádat ellene. A börtönben maradt, annak ellenére is, hogy kiszabadítása érdekében a kommunisták és szimpatizánsaik világszerte többször indítottak nemzetközi kampányt. A népbíróságot így elütötték Thälmann látványos kirakatperének lehetőségétől, ezért eleinte a kevésbé ismert vétkesek ügyeire összpontosított. Fő célja a gyors ítélethozatal volt a lehető legkevesebb szabály alapján – ami itt azt jelentette, hogy a vádlottak jogait a minimálisra korlátozták. A bíróság 1934-ben 4, 1935-ben 9, 1936-ban pedig 10 halálos ítéletet hozott, s ezeket egy kivételével végre is hajtották. 1936-tól azonban, amikor Thierack került a népbíróság élére, az ítélkezés sokkal szigorúbbá vált: 1937-ben 37 vádlottra mondtak ki halálos ítéletet, amiből 28-at hajtottak végre, 1938-ban pedig 17 elítélt közül egy kivételével mindet kivégezték. 1934 és 1939 között nagyjából 3400-an kerültek a népbíróság elé – szinte kivétel nélkül kommunisták és szociáldemokraták –, és azokra is, akik elkerülték a kivégzést, átlagosan hatévi fegyházbüntetést szabtak ki. A népbíróság volt a csúcsa a különleges bíróságok teljesen új rendszerének, amelynek a politikai vétségek elbírálása volt a feladata – sokszor egészen 120

121

122

triviális ügyeké, például ha valaki elmondott egy viccet a Führerről. E téren, mint oly sok másban, a nemzetiszocialisták nem voltak különösebben találékonyak. Korábbi precedensekre alapoztak – elsősorban az 1919-es bajor forradalom leverése után, a fehérterror idején létrehozott népbíróságokra. A gyors ítéletek ellen nem volt helye fellebbezésnek. Ámde a népbíróság és a különleges bíróságok politikai ügyekben korántsem voltak monopolhelyzetben. 1933. március 18-a és 1934. január 2-a között a hagyományos bíróságok is csaknem 2000 embert ítéltek el árulás címén, s az időszak végén még kétszer ennyien voltak vizsgálati fogságban – köztük számos ismert és kevésbé ismert kommunista és szociáldemokrata is. Az új bíróságok tehát, amelyek hivatalosan is az igazságszolgáltatási rendszerhez tartoztak, párhuzamosan működtek a hagyományos jogrendszer politikai ügyekkel szintén foglalkozó bíróságaival. Persze hiba lenne azt képzelni, hogy a hagyományos bíróságok a nemzetiszocialista diktatúra kialakulása után is többé-kevésbé változatlanul működhettek – nem így volt. A különböző bíróságok már Hitler kancellárságának első teljes évében is 67 esetben mondtak ki halálos ítéletet politikai okokból letartóztatott személyekre. Az 1928-ban eltörölt, majd 1930ban, ha csak óvatosan is, de újból bevezetett halálbüntetést immár nemcsak gyilkosságért lehetett kiszabni, hanem – sőt egyre inkább – különféle politika vétségekért is. 1933-ban 64 kivégzés volt, 1934-ben 79, 1935-ben 94, 1936-ban 68, 1937-ben 106, 1938-ban pedig 117. Túlnyomó többségüket rikító skarlátvörös plakátokon tették közhírré; ezeket Goebbels utasítására ragasztották ki azon városokban, ahol a kivégzésre sor került. A kivégzésekhez az állami börtönökben addig kapcsolódó formalitásokat eltörölték, és 1936-ban Hitler személyesen adott utasítást, hogy Poroszország a hagyományos bárd helyett – amit még a nemzetiszocialista beállítottságú jogászok közül is igen sokat bíráltak – térjen át a guillotine-ra. A halálbüntetést elsősorban a kommunistáknak tartogatták, s gyakran szabták ki a Rotfrontkämpferbund aktivistáira, akik az 1930-as évek elején erőszakos utcai összecsapásokkal vívták ki a nemzetiszocialisták haragját, illetve azon kommunista káderekre, akik a Harmadik Birodalom alatt is megpróbáltak tovább harcolni ellenük – többnyire pusztán azzal, hogy kritikus hangvételű kiadványokat nyomtattak és terjesztettek, vagy titkos találkozókon tervezgették a rezsim megbuktatását. A kommunisták közül elsőként négy fiatalembert fejeztek le, akik a vád szerint részt vettek az 1932. júniusi „altonai véres vasárnap” eseményeiben. Ott agyonlőttek néhány barnaingest, miközben felvonulást tartottak a poroszországi város egy főként kommunisták lakta negyedében – a tettesek állítólag kommunisták voltak, valójában azonban a porosz rendőrség pánikba esett egységei nyitottak tüzet. Az ítéletet egy altonai különleges bíróság 123

124

mondta ki, fegyveres felkelés tervezésének erősen eltúlzott vádja alapján. A négy férfi Hermann Göringhez folyamodott kegyelemért, ám a helyi államügyész annak elutasítását javasolta: „Az ítéletek végrehajtása világossá teszi majd a kommunista érzelmű emberek előtt helyzetük súlyosságát; sokáig ható és elrettentő hatású figyelmeztetés lesz nekik.” Az ítéleteket tehát végrehajtották, és a kivégzésekről a sajtó széles körben beszámolt. Azt a döntést pedig kizárólag a bosszúvágy vezérelte, hogy 1934-ben egy másik, tömeges tárgyaláson elítélt negyven kommunistával végignézették egy hamburgi börtönben, miként fejezik le bárddal négy „vörös tengerész társukat”. Az eseményen számos barnainges és SS-tag, valamint az 1932-es utcai harcokban meghalt nemzetiszocialista aktivisták jó néhány férfi rokona is jelen volt. A kommunisták dacos reakciója miatt azonban – politikai jelszavakat kiáltoztak és ellenálltak az ítélet-végrehajtóknak – soha többé nem próbálkoztak ilyesmivel. 125

126

127

II

A bírók és ügyészek túlnyomó többsége nemigen adott hangot kétségének az efféle ügyek kapcsán, bár a birodalmi igazságügy-minisztérium egy konzervatív hivatalnoka a halálbüntetésre vonatkozó statisztikák fogalmazványához fűzött széljegyzetében megjegyezte, hogy az egyik kivégzett, egy 1933. szeptember 28án lefejezett férfi csupán tizenkilenc éves volt. Emellett a nemzetközi közösség is többször kampányolt azért, hogy adjanak kegyelmet az elítélt kommunistáknak, például Albert Kayser volt képviselőnek, akit ennek ellenére 1935. december 17-én kivégeztek. Sőt a halálbüntetést – a weimari köztársaság szokásaitól eltérően – immár nőknél is alkalmazták: először a kommunista Emma Thiemét fejezték le 1933. augusztus 26-án. Az említettek és sokan mások azért jutottak erre a sorsra, mert a rendszer egész sor vétséget minősített főbenjárónak. Az 1933. március 21-i törvény például halálbüntetést írt elő arra, akit bűnösnek találnak abban, hogy pánikkeltés céljából vagyontárgyak megsemmisítésével fenyegetőzik; az 1933. április 4-i törvény a szabotázst elkövetőkre is kiszabhatónak minősítette a halálos ítéletet; az 1933. október 13-i törvény értelmében pedig halállal volt büntethető az, aki az állam vagy a nemzetiszocialista párt valamely tisztségviselőjének meggyilkolását tervezte. A legszélesebb körű azonban talán az az 1933. április 24-én elfogadott törvény volt, amelynek alapján lefejezés várt bárkire, aki terveket szőtt az alkotmány

megváltoztatására vagy Németország bármely részének fenyegető, erőszakos vagy összeesküvés útján történő eltávolítására a Harmadik Birodalomból. Így tehát ezennel bárkit lefejezhettek, aki a diktatórikus államrendszert („alkotmány”) bíráló röplapokat terjesztett („tervezés”), de az 1934. december 20-án hozott törvény szerint bizonyos körülmények között hasonló sors várhatott azokra is, akik „gyűlölködő” kijelentéseket tesznek a párt vagy az állam vezető alakjaira, a viccmesélést is ideértve. A halálbüntetés ezen újbóli bevezetését és kiterjesztését Franz Gürtner birodalmi igazságügy-miniszter, egy nem náci, hanem konzervatív politikus irányította. Gürtner az 1920-as években Bajorországban volt igazságügyminiszter, később pedig Papen és Schleicher kormányában is a birodalmi igazságügy-minisztériumot vezette. A konzervatívok legtöbbjéhez hasonlóan 1933-ban és 1934-ben ő is üdvözölte a rendbontókkal szembeni kemény fellépést. A hosszú kések éjszakája után ő gondoskodott a gyilkosságokat utólag szentesítő törvény megalkotásáról, és csírájában fojtotta el néhány helyi államügyész próbálkozását, hogy eljárást indítsanak a gyilkosok ellen. Gürtner hitt az írott törvények és eljárások alkalmazásában – bármilyen drákói szigorúságúak voltak is –, és igen gyorsan létrehozott egy bizottságot azzal a céllal, hogy a Harmadik Birodalom új szellemiségének megfelelően vizsgálják felül az 1871-es birodalmi büntető törvénykönyvet. A bizottság egyik tagja, Edmund Mezger büntetőjogász megfogalmazásában a cél az volt, hogy új módon egyesítsék „az egyén népe iránti felelősségének elvét és a nép egésze faji jobbításának elvét”. A bizottság rengeteget ülésezett, hosszú vázlatokat gyártott, de képtelen volt lépést tartani az új bűncselekmények létrehozásának tempójával, ráadásul a nemzetiszocialisták egyáltalán nem fogadták szívesen ajánlásainak jogi pedantériáját, és nem is léptették életbe őket. Eközben a bírósági rendszerre egyre nagyobb nyomás nehezedett egyes nemzetiszocialista vezetők, például Rudolf Hess részéről, akik sokat panaszkodtak egyes bírói döntések „teljességgel nem nemzetiszocialista tendenciái” miatt. Elsősorban az volt a gond, ahogy Reinhard Heydrich megfogalmazta, hogy a hagyományos bíróságok továbbra is gyakran szabnak ki olyan ítéleteket „az állam ellenségeire”, amelyek „a normális közvélemény szerint túl enyhék”. A nemzetiszocialisták szemében a törvény célja nem a jog és igazság nagy múltú elvének alkalmazása volt, hanem az állam ellenségeinek felkutatása és az emberek tényleges faji érzéseinek kifejezése. Hans Frank birodalmi igazságügyi megbízott, a Nemzetiszocialista Német Jogászok Szövetségének vezetője például a következőket írta egy 1936-os kiáltványában: 128

129

130



A bíró nem mint az állam hatalmának képviselője kerül a polgár fölé,

hanem mint a német nép élő közösségének tagja. Nem az a dolga, hogy segítsen végrehajtani egy olyan törvényt, amely a nemzeti közösség felett áll, vagy hogy valamiféle egyetemes értékrendet alkalmazzon. Az a feladata, hogy biztosítsa a faji közösség fennálló rendjét, kiiktassa a veszélyes elemeket, elítéljen a közösségre ártalmas minden cselekedetet, és döntőbíróként járjon el a közösség tagjai közötti vitás ügyekben. A jogi források értelmezésének alapjául a nemzetiszocialista ideológia, azon belül is elsősorban a párt programjában és a Führerünk beszédeiben kifejezett elvek szolgálnak. 131



A hagyományos bíróságok, bírók és ügyészek, bármilyen szigorúan ítélték is el a kommunistákat és egyéb politikai bűnösöket, aligha értettek egyet ezzel az eszménnyel, amely lényegében felrúgta az igazságszolgáltatás összes szabályát, és az 1933 előtti időszak náci utcai erőszakcselekményeit állami alapelvvé emelte. Az igazságszolgáltatási, jogi és büntetés-végrehajtási rendszer vezetőinek persze eszük ágában sem volt tiltakozni az ellen, hogy a rendőrség és az SS egyes vétkeseket kivon az illetékességi körükből, sem panaszkodni a Gestapo azon szokása miatt, hogy az őrizetből szabadon bocsátott foglyokat azon nyomban letartóztatta, és egyenesen koncentrációs táborba szállította – éppen ellenkezőleg, készségesen együttműködtek a jogállamiság aláásásának e folyamatában. Ha egy őrizetbe vett ellen nem volt elegendő bizonyíték, vagy más okból – például fiatal kora miatt – nem tudták volna bíróság elé állítani, átadták az államügyésznek, aki aztán a táborba zárta az illetőt. A bírósági munkatársak olyan irányelveket adtak ki, amelyek lényegében megparancsolták a börtönparancsnokoknak, hogy tegyenek javaslatot a veszélyes foglyok (elsősorban a kommunisták) szabadon bocsátás utáni „védőőrizetbe vételére”, ami több ezer esetben meg is történt. Az egyik börtönben, Luckauban – itt egy történész kutatásokat végzett – 364 eset közül 134-ben fordult elő, hogy a büntetésüket letöltött rabokat a börtön vezetőségének kifejezett utasítására szabadulásukkor átadták egyenesen a Gestapónak. A dolog gyakorlati megvalósítását jól szemlélteti az untermassfeldi börtön igazgatójának 1936. május 5-én kelt levele, melyet a türingiai Gestapónak írt egy Max K. nevű nyomdász ügyében. K.-t 1934 júniusában ítélték két és negyed év börtönre a földalatti kommunista mozgalomban való részvételéért. A férfi jó magaviseletet tanúsított a börtönben, de az intézmény vezetősége megvizsgálta a családját és a kapcsolatait, s úgy vélte, nem valószínű, hogy új lapot nyitott volna az életében. Az igazgató a következőket írta: 132



K. semmivel sem hívta fel magára a figyelmet az intézményben. A múltja ismeretében azonban nem tudom elhinni, hogy megváltozott volna a gondolkodása, s úgy vélem, hogy a legtöbb vezető kommunistához hasonlóan csak számításból kerüli a bajt. Véleményem szerint abszolút elengedhetetlen, hogy ezt az aktív kommunista vezetőt büntetésének letöltése után védőőrizetbe vegyék.

133



K. valójában egyszerű közkatona volt a kommunista mozgalomban, nem vezető. De a szabadulása előtt tizenkét héttel elküldött levél megtette hatását, s amikor 1936. július 24-én kilépett a börtön kapuján, a Gestapo emberei várták, s másnap már egy koncentrációs táborban volt. Egyes börtönhivatalnokok néha megpróbálták hangsúlyozni az efféle foglyok jó magatartását és megváltozott viselkedését, ez azonban nem sokat számított a tekintetben, hogy a rendőrség veszélyesnek tartotta-e őket. A börtönfeljelentések e rendszerét hamarosan az elítéltek más kategóriáira is kiterjesztették. A birodalmi igazságügyminisztérium csak 1939-ben szólított fel arra, hogy vessenek véget a gyakorlatnak, mellyel a szabaduló foglyok azonnali rendőri őrizetbe vételét követelik, mivel egyre inkább úgy tűnt, az aláaknázza az igazságszolgáltatási rendszer függetlenségét. A felszólítás azonban hatástalan maradt. A börtönök vezetői továbbra is tájékoztatták a rendőrséget a rabok szabadulási idejéről, sőt az állami börtönökben cellákat vagy akár egész épületszárnyakat bocsátottak a rendőrség rendelkezésére, hogy ott tartsák fogva a hivatalos eljárás vagy tárgyalás nélkül – és nem csak az 1933 márciusa és júniusa közötti zavaros időszakban – „védőőrizetbe” vettek ezreit. Az igazságszolgáltatási apparátus tett ugyan erőfeszítéseket, hogy valamiféle autonómiát biztosítson magának, de ezeknek ritkán volt különösebb hatásuk, legalábbis az elkövetők sorsára nézve. Gürtnernek sikerült megakadályoznia, hogy a rendőrség és az SS már büntetésük letöltése előtt koncentrációs táborokba hurcolja a rabokat, de az ellen nem volt különösebb ellenvetése, hogy szabadulásuk után így járjanak el velük – csak azt ellenezte, hogy a börtönhatóságok ebben hivatalosan közreműködjenek. Másfelől viszont noha az SS szüntelenül bírálta a bíróságok szerinte elnéző ítéleteit, emiatt egyetlen bírót sem bocsátottak el vagy küldtek nyugdíjba. Az igazságügyminisztérium ugyan kampányt indított a rendőrségi kihallgatásokon alkalmazott brutalitás ellen, de ez csak azt illusztrálta, milyen értelmetlen Gürtner ragaszkodása a joghoz, és milyen művi az igazságszolgáltatás ellenállása az SS beavatkozásaival szemben. A Harmadik Birodalom kezdeti időszakától fogva gyakori volt, hogy a rendőrség és a Gestapo kihallgatásai után a foglyokat 134

annyira összeverve, olyan súlyos zúzódásokkal vagy sérülésekkel vitték vissza a zárkába, hogy ez nem kerülhette el ügyvédeik, rokonaik és barátaik figyelmét. Az igazságügy-minisztérium kifogást emelt ezen módszerek ellen, főleg mert rossz fényt vetettek a német igazságszolgáltatási rendszer egészére. Hosszas egyeztetések után 1937. június 4-én egy megbeszélésen végre sikerült kompromisszumra jutni abban, hogy a vallatók legfeljebb huszonöt ütést mérhetnek a foglyokra, azt is csak orvos jelenlétében, és ehhez egy „szabványos pálcát” kell használniuk. 135

III

A hagyományos igazságszolgáltatás és büntetés-végrehajtás a Harmadik Birodalom alatt is foglalkozott a közönséges, nem politikai jellegű bűncselekményekkel – lopással, testi erőszakkal, gyilkossággal és hasonlókkal –, de feladata lett a rendőrállam elnyomó rendszerének az alkalmazása is. Itt is gyors ütemben terjedt a halálbüntetés – részben amiatt, hogy végrehajtották a weimari köztársaság utolsó időszakában hozott, de az 1930-as évek elején kialakult politikai helyzet bizonytalansága miatt felfüggesztett halálos ítéleteket. A nemzetiszocialisták megígérték, hogy többé nem fogják hosszan halogatni az ítéletek végrehajtását, amíg a kegyelmi kérvényeken rágódnak. „Az álságos és szenvelgő szentimentalizmus ideje lejárt”, harsogta elégedetten 1933 májusában egy szélsőjobboldali napilap. 1936-ra a bíróságokon kimondott halálos ítéleteknek már nagyjából a 90 százalékát hajtották végre. Az ügyészeket és a bíróságokat arra biztatták, hogy aki más halálát okozta, azt gyilkossággal vádolják meg, ne pedig az enyhébb büntetési tételű emberöléssel; nyilvánítsák őket bűnösnek, és mondjanak ki rájuk halálos ítéletet. Ennek eredményeként az 1000 felnőttre számított, gyilkosság miatt kimondott halálos ítéletek száma az 1928 és 1932 közötti 36-ról 1933 és 1937 között 76-ra nőtt. A társadalmi normákat felrúgó bűnözők, érveltek a nemzetiszocialisták – alapul véve az előző évtizedek kriminológusainak munkáit, ám félresöpörve a központi tételek köré épülő minden finom korlátozást –, lényegében torzszülöttek, ezért a fajból kitaszított személyként kell tekinteni rájuk. Az efféle doktrínáknak szélsőségesen súlyos következményei voltak a köztörvényes bűnözőkre nézve. A kriminológusok, büntetés-végrehajtási szakértők és rendőri erők már a weimari köztársaság idején is nagyjából 136

137

egyetértésre jutottak a kérdésben, és javasolták, hogy a „megrögzött bűnözőket” a társadalom védelme érdekében végleg zárják el. Óhajuk 1933. november 24én, a veszélyes megrögzött bűnözők elleni törvény elfogadásával teljesült, ez a törvény ugyanis lehetővé tette, hogy a három vagy több bűncselekmény miatt elítélteket büntetésük letöltése után állami fegyintézetekben tartsák „biztonsági őrizetben”. 1942 októberéig több mint 14 000 elkövető kapott ilyen ítéletet. A börtönigazgatók a büntetésüket a törvény elfogadásakor éppen töltők egy része esetében visszamenőlegesen is javasolták ezt az elbánást – az arányuk egyes intézmények, például egy brandenburgi fegyház esetében az összes fogoly egyharmadát is meghaladta. Ők rendszerint nem súlyos és általában nem erőszakos bűncselekmények elkövetői voltak, hanem túlnyomórészt kisstílű bűnözők – biciklitolvajok, piti betörők, bolti szarkák és hasonlók. A legtöbbjük igen nagy szegénységben, állandó munka nélkül élt, sokuk az inflációs időszakban kapott rá a lopásra, aztán a válság éveiben újra kezdte. Jellemző eset volt például azé az 1899-ben született fuvarosé, akit az 1920-as években és az 1930-as évek elején számos alkalommal ítéltek rövidebb börtönbüntetésre kisebb lopásokért, például tizenegy hónapra egy kerékpár, illetve hét hónapra egy kabát eltulajdonítása miatt. Szabadulásakor minden alkalommal néhány márkával – a börtönben végzett munka fizetségével – küldték ki a társadalomba, ámde előélete miatt a válság idején nem kaphatott munkát, és a jóléti hatóságokat sem sikerült meggyőznie, hogy segélyt ítéljenek meg a számára. 1933 júniusában ismét elítélték, mert részegen ellopott egy csengőt, némi ragasztót és pár kacatot, majd büntetése letöltése után a korábbi büntetéseire való tekintettel biztonsági őrizetbe vették a brandenburgi fegyházban, ahonnan többé nem is szabadult ki. Sokan mások is hasonló sorsra jutottak. A rengeteg rab fogva tartására szolgáló börtönökben a Harmadik Birodalom idején gyorsan romlottak a körülmények. A nemzetiszocialisták már korábban is rendszeresen azzal vádolták a weimari köztársaság börtöneit, hogy azokban túl jól bánnak a bűnözőkkel, s olyan ételekkel és szórakoztatással kényeztetik a rabokat, amelyek valószínűleg lényegesen jobbak, mint ami a szabad életben jutna nekik. Ez persze nem különösebben meglepő annak fényében, hogy sokan közülük – Hitlertől kezdve Hessen és Bormannon át egészen Rosenbergig – maguk is ültek a weimari időkben, s büntetésük letöltése alatt nacionalista nézeteik miatt feltűnően elnéző módon bántak velük. A valóságban azonban a weimari börtönökben meglehetősen nagy volt a szigorúság, sok intézményben katonás fegyelmet tartottak. Ám az is tény, hogy néhány helyen megpróbáltak rugalmasabb rendszert bevezetni, amely nagyobb hangsúlyt helyezett az oktatásra, a rehabilitációra és a jó magaviselet jutalmazására. Az efféle lazaságnak most hirtelen vége szakadt – a börtönőrök és -igazgatók többségének 138

139

140

legnagyobb örömére, ők ugyanis kezdettől fogva rossz szemmel nézték a reformmódszereket. A reformpárti vezetőket és magasabb beosztású tisztviselőket minden teketória nélkül elbocsátották, és új, a korábbinál jóval szigorúbb rendszert léptettek életbe. A létszám gyors növekedése miatt hamarosan újabb nehézségek támadtak a foglyok ellátása, higiéniája és általános állapota terén. A fejadagok addig csökkentek, hogy a rabok már fogyásra és mardosó éhségre panaszkodtak. Az élősködőfertőzések és bőrbetegségek még az ideálisnak korántsem nevezhető weimari időszakhoz képest is sokkal gyakoribbá váltak. A nehéz fizikai munkát eleinte nem különösebben erőltették, mivel úgy vélték, azzal hátráltatnák a civil munkahely-teremtési programokat, de ez a szemlélet hamar megváltozott, és 1938-ra sok börtönben a rabok akár 95 százalékának kellett kényszermunkát végeznie. Sokakat az állami börtönszolgálat külön e célra épített munkatáboraiban őrizték, főként az ország kopár északi régiójában, Emslandban. Ott csaknem 10 000 fő végzett gyötrelmesen nehéz fizikai munkát: le kellett csapolniuk és művelésre alkalmassá tenniük a lápos területeket. A körülmények itt a hagyományos állami börtönökben uralkodóknál is rosszabbak voltak, a rabokat rendszeresen ütlegelték és korbácsolták, őrkutyákat uszítottak rájuk, sokukat meggyilkolták. Az őrök jelentős része azon egykori barnaingesek közül került ki, akik 1934 előtt, vagyis akkor is a fő lápvidéki táborban teljesítettek szolgálatot, amikor az még nem állt az igazságügy-minisztérium irányítása alatt. Viselkedésük aztán hatással volt a később érkező, korábban az állami börtönökben szolgáló őrökre is. Más táboroktól eltérően itt 1933 után még jó ideig – az 1930-as évek közepéig, sőt végéig – fennmaradt a korai koncentrációs táborokra jellemző kegyetlen és önkényes bánásmód, és abba magasabb szintről nem szóltak bele különösebben. Az állami börtönökben és fegyházakban az 1934. május 14-én életbe léptetett új szabályzat helyi és regionális szintű változtatásokat írt elő, megvonta a kiváltságokat, és újfajta büntetéseket rendelt el a renitens raboknál. A börtönbüntetésnek immár a vezeklés, a megtorlás és az elrettentés lett a kinyilvánított célja. Az oktatási programokat jelentősen megkurtították és teljes egészében a nemzetiszocialista ideológiához igazították. A sport és a játék helyét katonai jellegű gyakorlatozás vette át. A foglyok panaszait sokkal szigorúbban ítélték meg. Friedrich Schlotterbeck kommunista politikai fogoly cellatársa, egy hosszú büntetésre ítélt bűnöző jól látta, milyen mértékben romlottak a körülmények, s így beszélt erről: 141



Először lefűrészelték az étkezőben a padok háttámláját, mondván, úgy túl kényelmes volt. El voltunk kényeztetve. Később az egész étkezőt

megszüntették. Régebben vasárnaponként néha koncert vagy diavetítéses előadás volt. Ma már nincsen ilyesmi. A könyvtárból eltávolították a könyvek java részét. … Az étel rosszabb lett. Új büntetéseket vezettek be, például a hétnapi magánzárkát kenyéren és vízen. Aki ezt megkapja, az a végén már nagyon nem érzi jól magát. Olyan is van, hogy megbilincselt kézzel és lábbal zárnak magánzárkába. De a legrosszabb az, amikor az ember háta mögött bilincselik össze a kezét és a lábát. Úgy csak hason tud feküdni. A szabályok amúgy nem sokat változtak, csak sokkal szigorúbban tartatják be őket. 142



A büntetések egyébként, figyelte meg Schlotterbeck is többéves büntetése alatt, egyre gyakoribbá és egyre súlyosabbá váltak, annak ellenére is, hogy a börtönőrök zöme régi hivatásos tiszt volt, nem pedig frissen belépett nemzetiszocialista. A börtönök dolgozói közül sokan nem is értettek egyet a weimari reformok felszámolásával. Ők valójában a császári időszakot vágyták vissza, amikor a börtönökben széles körben elterjedt volt a testi fenyítés. Ámde a dolgok megfelelő rendjének tartott rend és fegyelem visszaállítását lehetetlenné tette az állami börtönök jó részében uralkodó túlzsúfoltság. A helyzeten nem javított az sem, hogy 1938-ban több mint 1000, az egykori utcai harcokban edződött nemzetiszocialista veteránt vettek fel kisegítő börtönőrnek. Ezek az emberek hálásak voltak az állásért, de egyszerűen nem lehetett fegyelmezni őket. Megvetették az államhatóságot, s hajlamosak voltak különösebb ok nélkül is kegyetlenkedni a foglyokkal, méghozzá olyan eszközökkel, például gumibottal, amelyek addig ismeretlenek voltak az állami fegyintézetekben. A „biztonsági őrizetbe” vetteknek különösen nehéz soruk volt. Napi kilenc óra nehéz kényszermunkára ítélték őket, és szigorú, katonás fegyelmet kellett tartaniuk. Mivel állandóan börtönben voltak, e körülmények az évek múlásával egyre jobban megviselték őket. 1939-re több mint a negyedük az ötvenes éveiben járt vagy még idősebb volt. Gyorsan nőtt az öncsonkítások és az öngyilkossági kísérletek száma. „Nem töltök le itt még három évet – írta egy rab 1937-ben a nővérének. – Lehet, hogy loptam, de inkább kicsinálom magam, drága nővérem, mint hogy újabb három évre eltemessenek itt.” Az új törvények és a nagyobb létszámú rendőri erők jóvoltából 1933-ban 50 százalékkal növekedett az állami börtönökben különféle okokból fogva tartottak száma, s 1937. február végén elérte a 122 000 főt, holott tíz évvel korábban még csak 69 000 volt. A nemzetiszocialista bűnüldözési politika valójában nem tett különösebb erőfeszítéseket a köztörvényes bűnözés, például a lopás és az erőszak visszaszorítására, bár az idősebb németek a háború utáni években 143

144

145

146

gyakran emlegették, hogy bármit művelt is Hitler, az ő idejében a becsületes polgár legalább biztonságban érezhette magát az utcán. A kevésbé súlyos köztörvényes bűncselekmények elkövetői 1934 augusztusában és 1936 áprilisában is amnesztiában részesültek, így nem kevesebb mint 720 000 olyan eljárást szüntettek meg, amelyek rövid börtönbüntetéssel vagy pénzbírsággal zárultak volna. De a nemzetiszocialistákat nem is az efféle bűnelkövetők érdekelték igazán. Az úgynevezett megrögzött bűnözőkre pedig nem terjedt ki a közkegyelem, ami megint csak a nemzetiszocialista büntetőpolitika önkényességét jelzi. Eközben új törvények és rendeletek sorával számos új bűncselekménykategóriát hoztak létre – némelyiket visszamenőleges hatállyal. Ezek nem kis mértékben a rendszer ideológiai és propagandaérdekeit szolgálták. Így például miután két férfit 1938-ban meghatározott időtartamú börtönbüntetésre ítéltek egy országúti rablótámadásért, Hitler utasítást adott egy olyan, visszamenőleges hatályú törvény megalkotására, amely az efféle bűncselekményeket halállal büntethetővé tette. A két férfi guillotine alá került. A legkülönfélébb vétségek kaptak politikai vagy ideológiai színezetet, így még a bolti lopás vagy a zsebtolvajlás is az örökletes degeneráltság bizonyítékává vált, s olyan, csak homályosan körülírt tevékenységekért is tetszőleges időtartamú börtönbüntetést szabhattak ki, mint az „elégedetlenkedés” vagy a „henyélés”. A büntetések, melyek kiszabásánál egyre kevésbé volt szempont az elkövetett cselekmény, inkább arra szolgáltak, hogy megvédjék a „faji közösség” állítólagos érdekeit a nemzetiszocialista normáktól való eltéréssel szemben. A rendőrség, az ügyészek és a bíróságok egyre inkább hajlottak arra, hogy egész embercsoportokat bélyegezzenek örökletesen bűnöző hajlamúnak: őket aztán ezerszám gyűjtötték be önkényesen és tartották fogva tárgyalás nélkül. Az olyan, deviáns és marginális, de társadalmilag mindaddig megtűrt foglalkozásokat, mint például a prostitúció, szintén egyre inkább aszociálisnak tekintették, és hasonlóan szankcionálták. A homályosan megfogalmazott és változatos törvények és rendeletek szinte korlátlan lehetőségeket adtak a rendőrségnek az emberek már-már tetszés szerinti letartóztatására és fogva tartására, miközben a bíróságok sem tétlenkedtek, s bár a rezsim szüntelenül ostorozta őket, amiért állítólag elnézőek, engedelmesen alkalmazták az elnyomás és kényszerítés politikáját. Mindezt legfeljebb kisebb, technikai fenntartásokkal, de lelkesen üdvözölte a kriminológusok, büntetés-végrehajtási specialisták, ügyvédek és különféle egyéb szakemberek jelentős része. Közéjük tartozott például Edmund Mezger kriminológusprofesszor, az új büntető törvénykönyv kidolgozásával megbízott bizottság tagja, aki egy 1933-ban kiadott tankönyvében kijelentette, hogy a büntetés-végrehajtási politika célja „mindazon 147

148

elemek kiküszöbölése a faji közösségből, amelyek károsak az emberekre és a fajra nézve”. Amint Mezger idézetéből is kiviláglik, a bűnözés, a deviancia és a politikai szembenállás a nemzetiszocialisták számára lényegében egyazon jelenség különböző aspektusai voltak; a problémát az ő megfogalmazásukban a „közösségidegenek” (Gemeinschaftsfremde) jelentették, vagyis azok, akik bármilyen okból nem számítottak „fajtársaknak” (Volksgenossen), s akiket ezért így vagy úgy, de erővel el kellett távolítani a társadalomból. A korszak egyik vezető rendőrségi szakértője, Paul Werner ezt úgy foglalta össze 1939-ben, hogy csak a „faji közösségbe” magukat teljes mértékben integrálókat illetik meg teljes körű jogok; aki csupán „közömbös” e közösség iránt, az „bűnözői vagy aszociális mentalitással” cselekszik, ezért „az állam bűnös ellensége”, akit a rendőrségnek „üldöznie kell és le kell győznie”. 149

150

A TERROR ESZKÖZEI

I

Az elnyomás és ellenőrzés nemzetiszocialista mechanizmusai a Heinrich Himmler vezette SS alatt váltak szisztematikussá, aminek nagy hatása volt a koncentrációs táborokra. A hatalomátvétel idején, 1933 első hónapjaiban legalább hetven tábort hoztak létre nagy sietve – valamint ismeretlen számú, de feltehetően még több kínzókamrát és kis börtönt a rohamosztagok helyi főhadiszállásain. Ebben az időszakban mintegy 45 000 foglyot őriztek e létesítményekben, akiket őreik gyakran ütlegeltek, kínoztak és megaláztak, szinte rituálisan. A kegyetlen bánásmód következtében több százan haltak meg. A táborokba túlnyomórészt kommunisták, szociáldemokraták és szakszervezeti aktivisták kerültek. A korai koncentrációs táborok és nem hivatalos kínzókamrák zömét azonban 1933 második felében, illetve 1934 első két-három hónapjában felszámolták. Az egyik leghírhedtebb ilyen létesítményt, a stettini Vulkan hajógyárban kialakított koncentrációs tábort 1934 februárjában, az államügyész utasítására zárták be. A foglyok kínzásában részt vevő SA- és SS-tagok közül többeket is bíróság elé állítottak és hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Egy sor hivatalos és nem hivatalos amnesztia eredményeként azonban már jóval ez előtt is nagyszámú megfenyített és megfélemlített fogoly nyerte vissza szabadságát. Csak 1933. július 31-én a táborokban őrzöttek egyharmadát engedték szabadon. 1934 májusában már csak negyedannyi foglyot őriztek, mint egy évvel korábban, s a rendszer elkezdte szabályozni és módszeresebbé tenni a megmaradt rabok fogva tartását. Nem sokkal korábban, 1933 júniusában a bajor államügyész pert indított a dachaui tábor parancsnoka, Hilmar Wäckerle, valamint orvosa és igazgatója ellen, akiket foglyok meggyilkolásában való bűnrészességgel vádoltak. A táboroknak a parancsnok által nem különösebben szigorúan betartatott szabályzatát kidolgozó Himmler 1933. június 26-án kénytelen volt leváltani Wäckerlét, és új parancsnokot nevezni ki a helyére. Választása Theodor Eickére esett. Az egykori rendőrnek meglehetősen változatos volt a múltja. 1892-ben 151

152

153

született, a hadseregben számvevőként szolgált, aztán biztonsági őr volt, végül az SS-ben egyre feljebb emelkedve 1931 végére egészen a zászlóaljparancsnokságig vitte, s ezernél is több ember tartozott alá. A következő évben azonban kénytelen volt Olaszországba menekülni, mivel pokolgépes merényletek miatt elítélték. A fasiszta kormány megbízásából egy menekülttábort vezetett, majd 1933 februárjában visszatért Németországba, hogy részt vegyen a nemzetiszocialista hatalomátvételben. Hamarosan heves vitába keveredett Josef Bürckellel, a pfalzi Gauleiterrel, aki elmegyógyintézetbe küldte; Himmler ettől megriadt, és pszichiátriai vizsgálatot kért, amelyen azonban Eicke épelméjűnek bizonyult. Dachaui alárendeltjeinek egyike, Rudolf Höss mint „régi vágású, hajlíthatatlan nácit” jellemezte, olyan személyt, aki a korai koncentrációs táborok főként kommunista foglyaiban „az állam esküdt ellenségeit” látta, akiket „nagy szigorral kell kezelni, s ha ellenállást tanúsítanak, meg kell semmisíteni”. Himmlernek 1933 júniusában eszébe jutott, hogy Eicke Olaszországban bizonyos sikereket ért el egy tábor megszervezése terén, ezért őt nevezte ki Dachau vezetőjévé. Az új parancsnok később arról számolt be, hogy az őrök körében korrupcióra bukkant, nem volt megfelelő a felszerelésük, a tábor adminisztratív személyzetének pedig rossz volt a morálja. Nem voltak „nemhogy géppuskák, de még puskák, sőt töltények sem. Az egész személyzetből mindössze hárman értettek a géppuska kezeléséhez. Az embereimet huzatos gyárépületekben szállásolták el. Mindenütt szegénységet és szenvedést tapasztaltam” – mármint az őrök körében; a foglyok nyomoráról és szenvedéséről szót sem ejtett. Eicke szélnek eresztette a 120 fős személyzet felét, és új embereket vett fel helyettük. 1933 októberében átfogó szabályzatot adott ki, amely a korábbi hasonló előírásoktól eltérően az őrök számára is viselkedési normákat szabott meg. Ezek egyebek közt rendet és egységességet írtak elő a korábbi önkényes kegyetlenkedés és erőszak helyett. Ugyanakkor szélsőségesen szigorúak voltak. Azokat a rabokat, akik „lázítás” céljából politikáról beszélgettek vagy „felháborító propagandát” terjesztettek, fel kellett akasztani, az őrök elleni támadások, illetve bármiféle lázadás vagy engedetlenség pedig kivégzőosztag elé juttathatta a foglyokat. A kisebb szabálysértésekért különféle egyéb büntetések jártak – például a vétségtől függő időtartamú magánzárka kenyéren és vízen; testi fenyítés (huszonöt pálcaütés); órákon át tartó kikötözés egy oszlophoz vagy fához; kényszermunka; vagy a posta visszatartása. Az efféle büntetésekhez általában a fogság időtartamának a meghosszabbítása társult. Eicke rendszerének célja az volt, hogy kizárja a személyes és egyéni büntetést, és megóvja a tiszteket és az őröket az igazságszolgáltatás helyi képviselőitől; ehhez bürokratikus apparátust hozott létre, amely írásos indoklást 154

155

156

bocsátott ki az alkalmazott büntetésekről. Így azt mondhatták, hogy hivatalos szabályzat alapján büntetnek, szó sincs önkényes erőszakról. A veréseket például több SS-tag végezte más foglyok jelenlétében, és minden büntetésről írásos feljegyzést kellett készíteni. Szigorú szabályzatok határozták meg az SS-őrök magatartását. Katonákhoz hasonlóan kellett viselkedniük. Nem folytathattak magánjellegű beszélgetést a foglyokkal. Aprólékosan részletezett előírások szerint kellett elvégezniük a napi létszámellenőrzést, a tábor műhelyében folyó munka felügyeletét, a parancsok kiadását és a büntetések végrehajtását. A foglyok egyenruhát kaptak, és pontosan előírták nekik, hogyan kell rendben tartaniuk a körleteiket. Gondoskodtak az alapvető higiéniai és egészségügyi ellátásról is, amire 1933 első hónapjaiban jó néhány táborban még egyáltalán nem ügyeltek. Bevezették a táboron kívüli munkafeladatokat – többnyire hosszú és igen nehéz fizikai munkát. Eicke gondosan és hierarchikusan osztotta meg a feladatokat a személyzet tagjai között, és az őrök számára speciális fegyvernemi jelzéseket készíttetett, amelyeket egyenruhájuk gallérján viseltek. Hamarosan ismertté vált az SS koncentrációs táborokat őrző részének 1934 után kapott jelvénye, a halálfej, mely Eicke azon elvét jelképezte, hogy a foglyokkal szemben a legnagyobb szigorúsággal kell eljárni. Rudolf Höss később így emlékezett vissza erre:

Eicke szándéka az volt, hogy saját SS-embereit szüntelenül emlékeztesse: a foglyok veszélyes bűnözők; megfelelő parancsokkal alapvetően szembefordította őket a rabokkal. Azt az utasítást kapták, hogy „bánjanak velük keményen”, irtsanak ki magukból minden esetleges együttérzést. Ezekkel a módszerekkel Eickének olyan mértékű gyűlöletet és ellenszenvet sikerült ébresztenie az egyszerű emberekben a foglyok iránt, hogy azt egy kívülálló nehezen tudja elképzelni. 157



Hösst, aki 1933 szeptemberében lépett be az SS-be, Himmler – akit még a „vér és föld” ideológiáját hirdető Artaman Ligából ismert – kérte fel arra, hogy csatlakozzon a dachaui koncentrációs tábor SS-őreinek „halálfejes alakulatához”. Fegyelmezettségével és szorgalmával gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. Tiszti kinevezését 1936-ban kapta meg, s rábízták a raktárak és a foglyok holmijának a kezelését. A korábban egy állami börtönben raboskodó Höss utóbb azt írta, hogy a foglyok többsége számára a büntetés időtartamának bizonytalansága jelentette a legsúlyosabb pszichológiai terhet. Míg egy börtönbüntetésre ítélt rab pontosan tudhatta, mikor fog szabadulni, a koncentrációs táborokban őrzöttek

elengedéséről egy negyedévente összeülő felülvizsgálati bizottság döntött a maga kénye-kedve szerint, és azt bármelyik SS-őr rosszindulata késleltethette. Eicke úgy alakította ki a táborvilágot, hogy a szabályok korlátlan hatalmat adtak az őrök kezébe. A gondosan kidolgozott, aprólékos előírások sokféle lehetőséget kínáltak arra, hogy az őrök súlyosan erőszakos büntetéseket alkalmazzanak a foglyokon bármely tényleges vagy állítólagos szabálysértésért. A szabályok kidolgozásánál fontos szempont volt, hogy jogilag védhető ürügyet nyújtsanak a foglyokkal szembeni kegyetlenkedésekre. Még Höss is tiltakozott, mondván, képtelen elviselni a foglyokkal szembeni brutális büntetések, verések és korbácsolások látványát. Megvetően írt az őrök között előforduló „rosszindulatú, gonosz, természetüknél fogva aljas, kegyetlen, alantas és közönséges lényekről”, akik kisebbrendűségi érzésüket a foglyokon vezetik le. A gyűlölet légköre valóban totális volt. Sok más SS-őrhöz hasonlóan Höss is úgy vélte, hogy itt két ellenséges világ harcáról van szó, ahol az egyik oldalon a kommunisták és a szociáldemokraták állnak, a másikon pedig az SS. Eicke szabályai nem hagytak kétséget az utóbbi győzelméről. Nem meglepő, hogy Dachau átszervezése elnyerte Himmler tetszését, ezért 1934. július 4-én kinevezte Eickét a Birodalom területén lévő valamennyi tábor felügyelőjévé. Július 11-én a Biztonsági Szolgálatot vezető Heydrichhel együtt SS-Gruppenführerré (altábornaggyá) léptették elő. A dachaui tábor rendszere, vagyis az a szisztéma, amelyet Eicke kidolgozott, szolgált azután mintául az összes német tábor kialakításánál. Mivel az államügyészek továbbra is beleavatkoztak a tábor őreinek gyilkossági ügyeibe, Eicke bizalmasan utasítást adott arra, hogy ne alkalmazzák a súlyos fegyelemsértésekre kiszabható halálbüntetést; elég, ha megfélemlítik vele a rabokat. Az önkényes gyilkosságok száma zuhanni kezdett, bár ennek fő oka a foglyok számának további csökkenése volt. 1933-ban 24-en haltak meg Dachauban, ez a szám 1934-ben már „csak” 14 volt (nem számítva a hosszú kések éjszakájával összefüggő eseteket), majd 1935-ben 13, 1936-ban pedig 10 áldozatról számoltak be. 158

159

160



2. térkép Koncentrációs táborok 1939 augusztusában Himmler ahogy átvette és központosította a német rendőri erőket, úgy vonta 1934–35-ben a koncentrációs táborokat is az SS ellenőrzése alá, amiben segítségére volt az is, hogy a szervezet hatalma és befolyása jelentősen

megnövekedett a Röhmékkel szembeni tisztogatásokat követően. Ekkorra csupán 3000 fogoly maradt a táborokban, annak jeleként, hogy a diktatúra többékevésbé stabilizálódott. A szisztematizálással egyidejűleg zajlott a táborok rendszerének centralizációja. Az oranienburgi és fuhlsbütteli tábort 1935-ben számolták fel, az esterwegenit 1936-ban, a sachsenburgit pedig 1937-ben. Így aztán 1937 augusztusára mindössze négy tábor maradt Németországban: Dachau, Sachsenhausen (ahová Hösst a következő évben áthelyezték), Buchenwald és Lichtenburg – ez utóbbi női tábor volt. Ez a fejlemény bizonyos fokig a rezsim fokozódó magabiztosságát és a baloldali ellenállással szembeni fellépésének sikerességét tükrözte. Azokat a szociáldemokratákat és kommunistákat, akikről úgy vélték, hogy megtanulták a leckét, 1933 és 1936 között szabadon bocsátották. Az őrizetben maradtak vagy túl ismertek voltak – mint például Ernst Thälmann kommunista vezető –, vagy keményvonalas baloldaliak, akikről feltételezhető volt, hogy szabadlábra kerülve folytatnák a Harmadik Birodalommal szembeni tevékenységet. A viszonylag kis fogolylétszám azt is jelezte, hogy a rezsimnek sikerült „betörnie” az állami igazságszolgáltatási és büntetés-végrehajtási rendszert, így az SA által 1933-ban alapított kis táborok és kínzókamrák bezárása után a Harmadik Birodalom vélt és valós ellenségeit most már elsősorban az állami börtönökbe zárták. 1937 nyarán például a táborokban őrzött politikai foglyok létszáma szinte jelentéktelennek tűnt az állami börtönökben politikai bűnösként fogva tartottak 14 000-es száma mellett. Az 1933-as erőszak- és elnyomáshullám után immár nem annyira az SA és az SS, hanem az állam játszotta a fő szerepet a Harmadik Birodalom politikai normái ellen vétőkkel szembeni eljárásban. Ahogy azonban a politikai bűnösöket fokozatosan visszabocsátották a társadalomba, a fogolylétszám itt is csökkenő tendenciát mutatott. A kommunista ellenállást rendkívül hatékonyan zúzták szét az 1930-as évek közepén, amit ékesen szemléltet az a tény, hogy 1937-ben 5255 főt ítéltek el hazaárulás miatt, 1939ben azonban már csak 1126-ot, illetve hogy az állami börtönökben politikai okokból raboskodók száma az 1935. júniusi 23 000-ről 1938 decemberére 11 265-re csökkent. Ez jóval több volt, mint ahány politikai foglyot a koncentrációs táborokban őriztek, s a Harmadik Birodalomban a rendőrség, a bíróságok és a börtönök ezután is fontosabb eszközei voltak a politikai elnyomásnak, mint az SS és a koncentrációs táborok – legalábbis a háború kitöréséig. 1936 februárjában Hitler engedélyezte az egész rendszer átformálását, e szerint a Himmler irányítása alatt álló SS-nek és Gestapónak már nemcsak az volt a feladata, hogy megakadályozza az egykori kommunisták és szociáldemokraták ellenállásának esetleges feléledését, hanem az is, hogy – 161

162

most, amikor a munkásellenállást hatékonyan megtörték – megtisztítsa a német fajt a nemkívánatos elemektől. Ezek közé sorolták elsősorban a megrögzött bűnözőket és az aszociális egyéneket, illetve általánosabban mindazokat, akik eltértek a német faji közösség normális és egészséges tagjaira jellemző eszményektől és gyakorlattól. A zsidókra addig nem alakítottak ki külön kategóriát: a cél a német faj megtisztítása volt azoktól az elemektől, akiket Hitler és Himmler nemkívánatosnak és degeneráltnak tartott. Ennek megfelelően a táborok lakóinak összetétele változni kezdett, és a fogolylétszám ismét növekedésnek indult. 1937 júliusában például Dachau 1146 foglya közül 330 volt köztörvényes bűnöző, 230-at aszociális magatartásuk miatt ítéltek munkaszolgálatra, 93-at pedig a bajor rendőrség csavargók és koldusok elleni fellépése keretében tartóztatott le. Ekkor tehát a tábor lakóinak 57 százalékát már nem politikai okból tartották fogva, ami jelentősen eltért az 1933–34-es helyzettől. Hatalmas változások történtek a táborok jellegében és feladatában is. Korábban a koncentrációs táborok azon összehangolt erőfeszítés részei voltak, melyet a népbíróságok és a különleges bíróságok közreműködésével valósítottak meg a politikai ellenzék és főként a Kommunista Párt tagjai ellen, mostanra a faj és a társadalom manipulálásának eszközévé, a „fajilag degeneráltak” gyűjtőhelyévé váltak. Azzal tehát, hogy megváltozott a funkció, továbbá hogy Himmlernek sikerült büntetlenséget biztosítania a táborok őrei és tisztviselői számára bármiért, amit a kerítésen belül követtek el, az 1930-as évek közepének viszonylagos nyugalma után ismét gyors növekedésnek indult a foglyok halálozása. 1937-ben 69 halálesetet jegyeztek fel Dachauban, vagyis hétszer többet, mint a megelőző évben, noha a foglyok száma lényegében változatlan, 2200 körüli volt. 1938-ban a dachaui halálesetek száma 370-re ugrott, igaz, ekkorra a fogolylétszám is meghaladta a 8000 főt. Buchenwaldban, ahol sokkal rosszabbak voltak a körülmények, 1937-ben a 2200 fogoly közül 48an, 1938-ban a 7420 fogoly közül 771-en, 1939-ben pedig a 8390 fogoly közül nem kevesebb mint 1235-en veszítették életüket – az utóbbi két adatban jelentős szerepe volt a táborban 1938–39 telén dühöngő tífuszjárványnak is. Az „aszociálisok” elleni hadjárat egyébként már 1933-ban megkezdődött, amikor a rendőrség az első összehangolt akciójával – amelyben egyebek közt a berlini szervezett bűnbandákra csapott le – több száz „hivatásos bűnözőt” tartóztatott le. 1933 szeptemberében vagy 100 000 csavargót és kéregetőt gyűjtöttek be a „birodalmi koldushét” során, amelyet egyébként úgy időzítettek, hogy egybeessen a szegényeknek és munkanélkülieknek szánt önkéntes adományok gyűjtését célzó első Német Nép Téli Segélyprogram (Winterhilfswerk des Deutschen Volkes) kezdetével – ez remekül szemlélteti, 163

164

165

166

167

milyen szorosan összefonódtak az új birodalomban a jóléti és a kényszerítő intézkedések. Az efféle szabálysértők nem mind kerültek táborba, bár 1933. november 13-án Poroszországban rendeletet hoztak a bűnözők (valamint a szexuális szabálysértők) „védőőrizetbe vételéről” és koncentrációs táborba szállításáról, s az ilyen foglyok száma 1935-re már csaknem 500-ra rúgott. Ez a politika akkor vált sokkal elterjedtebbé és módszeresebbé, amikor centralizálták a rendőrséget, és irányítását átvette az SS. Himmler 1937 márciusában parancsot adott 2000 úgynevezett hivatásos vagy megrögzött bűnöző letartóztatására – vagyis olyan személyekére, akiket már több alkalommal is elítéltek. A „biztonsági őrizetbe” vettekkel ellentétben, akiknek a sorsáról a bíróságnak kellett döntenie, ezeket az embereket mindenféle jogi eljárás nélkül egyenesen a koncentrációs táborokba szállították. Egy 1937. december 14-én kiadott rendelet lehetővé tette bármely olyan személy letartóztatását és koncentrációs táborba zárását, akit a rezsim és annak különböző – a rendőrséggel a korábbinál sokkal szorosabban együttműködő – intézményei aszociálisnak minősítettek. Nem sokkal később a birodalmi, illetve a porosz belügyminisztérium úgy bővítette ki az „aszociális” definícióját, hogy az magában foglaljon bárkit, akinek a magatartása nem felelt meg a faji közösségének, beleértve például a cigányokat, a prostituáltakat, a striciket, a csavargókat, a koldusokat és a huligánokat. Bizonyos körülmények között még a közúti szabálysértők is e kategóriába eshettek, akárcsak a tartósan munkanélküliek, akiknek nevét a munkaközvetítőktől szerezte meg a rendőrség. Ekkorra, hangzott az érvelés, már semmi ok nem volt arra, hogy valaki munkanélküli legyen, ezért az ilyen személyek nyilván született munkakerülők, akik büntetést érdemelnek. A Gestapo 1938 áprilisában országos razziasorozatot indított. A razziák kiterjedtek az olyan éjjeli menedékekre is, amilyenekben nincstelen és munka nélküli bécsi napjaiban, még az első világháború előtt Hitler is meghúzta magát. 1938 júniusában csak a buchenwaldi koncentrációs táborban mintegy 2000 ilyen személyt tartottak fogva. Június 13-án a bűnügyi rendőrség Heydrich utasítására újabb razziasorozatot indított, ezúttal elsősorban a koldusok, csavargók és vándorkereskedők ellen, emellett állandó bejelentett lakhellyel rendelkező munkanélkülieket is letartóztattak. Sok helyen még tovább mentek, mint amire a parancs szólt, és az összes munkanélkülit őrizetbe vették. Heydrich utasítása szerint minden rendőrségi körzetben 200 főt kellett letartóztatni, de csak a frankfurti rendőrség 400 főt fogott el, hamburgi kollégáik pedig 700-at. A letartóztatottak összlétszáma országos szinten jóval meghaladta a 10 000-et. Az ilyen lépésekben igen fontos szerepet játszó gazdasági megfontolásokról azokban az iratokban lehet olvasni, melyekben utasítást adtak e személyek fogva tartására. Egy 54 éves duisburgi férfiról például, akit 1938 júniusában az 168

169

170

aszociális elemek ellen indított szélesebb körű akciósorozat keretében tartóztattak le, ez áll a rá vonatkozó iratokban:

A helyi népjóléti irodától kapott információk szerint C. munkakerülőnek minősítendő. Nem gondoskodik a feleségéről és a két gyermekéről, így őket is közpénzekből kell eltartani. Soha nem vette fel a neki kiosztott munkát. Rászokott az italozásra. Az összes segélyét elköltötte. A népjóléti iroda többször is figyelmeztette, s úgy jellemzi, mint tipikus aszociális, felelőtlen, munkakerülő személyt. 171



A sachsenhauseni koncentrációs táborba hurcolt férfi alig több mint másfél évvel később meghalt – a tábori feljegyzések szerint általános testi legyengülésben. Az aszociálisnak minősítettek tehát jócskán felduzzasztották a német koncentrációs táborok korábban megcsappant fogolylétszámát, és ez súlyos túlzsúfoltsághoz vezetett. 1938 nyarán például több mint 6000 főt vittek Sachsenhausenbe, s ez döbbenetes hatással volt a táborra, ahol az év elején még csak 2500 foglyot őriztek. Buchenwaldban 1938 augusztusában 8000 főt tartottak fogva, ebből 4600-at azért, mert munkakerülőnek minősítették őket. Az új foglyok áradata miatt a bűnözők és „aszociálisak” számára két új tábort kellett nyitni Flossenbürg és Mauthausen közelében: ezeket az SS működtette, de szoros kapcsolatban álltak az 1938. április 29-én alapított Német Föld- és Kőmunka Vállalattal (Deutsche Erd- und Steinwerke GmbH) is. Az új vállalkozás keretében a foglyoknak kőfejtőkben kellett kényszermunkát végezniük: robbantásokkal és kézi munkával termelték ki a gránitot a Hitler és főépítésze, Albert Speer által megálmodott grandiózus épületekhez. Az aszociálisok lettek a tábori élet páriái – mint ahogy a kinti társadalomban is azok voltak. Az őrök rosszul bántak velük, és lényegében természetükből adódóan képtelenek voltak olyan jellegű önsegítő intézkedések megszervezésére, amelyek a politikai foglyokat támogatták a helyzet elviselésében. A többi fogoly lenézte őket, és alig volt szerepük a tábor életében. Közülük különösen sokan lettek betegek és haltak meg. Az 1939. április 20-án, Hitler születésnapja alkalmából hirdetett közkegyelem következtében is csak igen kevesen szabadultak ki közülük – a többieknek korlátlan ideig kellett maradniuk. Számuk csökkenése ellenére még a háború előestéjén is jelentős hányadát tették ki a táborok fogolyállományának. Buchenwaldban például az 1938. december 31-én összeszámlált 12 921 fogoly közül 8892 volt ilyen „védőőrizetbe” vett aszociális személy; egy évvel később 12 221 fogolyból 8212. A razziák tehát alapvetően megváltoztatták a táborok fogolyösszetételét. 172

173

174

II

A háború előtti időszakra a koncentrációs táborok foglyainak száma ismét megnőtt, 7500-ról 21 000-re, ám az állomány összetétele sokkal változatosabb volt, mint a rezsim korai éveiben, amikor a táborlakók túlnyomó többségét politikai vétségek miatt tartották fogva. Ez az állomány néhány viszonylag nagy táborban koncentrálódott – Buchenwaldban, Dachauban, Flossenbürgben, Ravensbrückben (1939 májusától kezdve Lichtenburg helyett itt tartották fogva a nőket), Mauthausenben és Sachsenhausenben. Az SS lázasan kutatott építőanyag után, s ennek eredményeként Sachsenhausennek már altábora (Aussenlager) is nyílt Hamburg Neuengamme nevű külvárosában, ahol az Elba-parti kikötőváros Hitler tervei szerinti átépítéséhez kívántak téglát gyártani. A későbbiekben jó néhány hasonló létesítmény kezdte meg működését. Egyre inkább a munka vált a táborok fő funkciójává. A munkaerő azonban könnyen pótolható volt, s az új táborokban még rosszabbak voltak a körülmények, mint az 1930-as évek derekán létesültekben. Egyes táborok vezetése már 1935–36 telétől kezdve előírta, hogy a foglyok különböző csoportjai megfelelő jelzést viseljenek a rabruhájukon, s a rendszert 1937–38 telén az összes táborra kiterjesztették. Ettől kezdve minden fogoly köteles volt csúcsán álló háromszöget viselni csíkos egyenruhája bal mellén: az aszociálisok feketét, a megrögzött bűnözők zöldet, a hazatérő zsidó emigránsok (ez igen kis csoport volt) kéket, a politikai foglyok vöröset, Jehova tanúi lilát, a homoszexuálisok pedig rózsaszínűt. Az e csoportok valamelyikébe (többnyire a politikaiakhoz) sorolt zsidó foglyokat a kategóriajelzés alá varrt sárga, csúcsával felfelé álló háromszög különböztette meg, vagyis a két háromszög együttesen Dávid-csillagot formázott. A kategóriák persze sok esetben igen elnagyoltak voltak, máskor pontatlanul vagy egészen önkényesen alkalmazták őket, ez azonban nem különösebben érdekelte a tábori hatóságokat. Azáltal, hogy bizonyos korlátozott kiváltságokat adtak a politikai foglyoknak, a többiekben ellenszenvet ébresztettek irántuk; s a fogolytársadalmon belüli megosztottságot még tovább fokozták azzal, hogy a többi fogoly ellenőrzését a köztörvényes bűnözőkre bízták. Azt, hogy mennyire kegyetlen volt az 1930-as évek végén a tábori élet, igen érzékletesen mutatják be a megpróbáltatások túlélőinek emlékiratai. Ezek egyike az 1900-ban született Walter Pollertől származik, aki a weimari köztársaság idején egy szociáldemokrata lap szerkesztője volt. 1933-as elbocsátása után Poller a szociáldemokrata ellenállás aktivistája lett. 1934 novemberében, miután a Gestapo kiderítette, hogy ő a szerzője néhány ellenzéki röpiratnak, hazaárulás 175

176

177

vádjával letartóztatták. 1933 elejétől ez volt a harmadik letartóztatása. Amikor letelt négyéves börtönbüntetése, azonnal újra letartóztatták, és Buchenwaldba vitték. Ottani tapasztalatai is arról a kegyetlenségről tanúskodnak, amely akkorra normává vált a táborok életében. Pollert és a többi új foglyot érkezésük után durván és minden ok nélkül összeverték az őket a táborba kísérő SS-őrök: futniuk kellett, miközben puskatussal és gumibottal ütlegelték őket. Piszkosan, véresen, zúzódásokkal borítva érkeztek meg, majd a politikai foglyoknak fenntartott fő barakkban egy SS-tiszt felolvasta nekik a tábor szabályzatának egy változatát – valahogy így:

Itt vagytok tehát, és ez nem szanatórium – de erre már úgyis rájöttetek. Aki pedig még nem, hamarosan az is meg fogja érteni, ebben biztosak lehettek… Itt nem börtönben vagytok mint olyan elítéltek, akik a bíróság által kiszabott büntetésüket töltik, hanem egyszerűen csak „foglyok” vagytok, és ha nem tudjátok, hogy ez mit jelent, hamar rá fogtok jönni. Becstelenek és védtelenek vagytok. Nincsenek jogaitok. A sorsotok szolgasors. Ámen. 178



Nem kellett sok idő, hogy Poller rájöjjön: bár a politikai foglyok jobb minőségű rabruhát kaptak, és a többiektől külön szállásolták el őket, a mindennapos nehéz munka, amelyre beosztották és az oda vezető hosszú gyalogút túl sok neki. A szociáldemokrata és kommunista foglyok szerencsére elég jól szervezettek voltak, s titokban alaposan kidolgozott kölcsönös segítségnyújtási rendszert tartottak fenn, így sikerült elérniük, a tábor orvosa mellé osszák be őt, irodai munkára. E pozíciójában Poller nem csupán életben tudott maradni 1940. májusi szabadulásáig, de arra is képes volt, hogy alaposan megfigyelje a tábor mindennapi életét. A foglyoknak szükségképpen bizonyos fokú önkormányzatot kellett adni, ami azt jelentette, hogy a barakkokért egy-egy kiemelt fogoly volt felelős, a szemlézésért, a létszámellenőrzésért és más feladatokért pedig a kápók – akik sok esetben az őrökével vetekedő kegyetlenséggel látták el e feladataikat. Ettől függetlenül, pozícióra való tekintet nélkül az összes fogoly ki volt téve az SS-őrök kényének-kedvének, akik nem is vonakodtak gyakorolni élet és halál fölötti hatalmukat. Poller beszámolója szerint a foglyokat az évszaktól függően reggelente 4kor vagy 5-kor ébresztették fel, a mosakodást és evést követően katonásan be kellett vetniük az ágyukat, majd futólépésben kellett a létszámellenőrzéshez felsorakozniuk az alakulótéren. Bármely vétség – egy rosszul bevetett ágy vagy kései érkezés a létszámellenőrzésre – szitkok és ütlegek záporát váltotta ki a kápókból és az őrökből, más esetekben a vétkest büntetőszakaszba osztották be, 179

ahol különösen nehéz körülmények között kellett dolgoznia. A létszámellenőrzés jó alkalom volt a foglyok bántalmazására. 1937-ben egyszer Poller is tanúja volt annak, hogy az őrök durván kirángattak két politikai foglyot a többiek közül, aztán a tábor kapuján kívül agyonlőtték őket – aminek okát soha senkinek nem sikerült kiderítenie. Az SS tagjainak nem okozott nehézséget, hogy az aprólékosan kidolgozott szabályzat alapján bűnösnek találják valamilyen vétségben azokat a rabokat, akiket bármi okból nem kedveltek – ehhez akár a munka során tanúsított lustaság is elég volt, bármit értettek is rajta –, s verésre ítéljék őket, amiről egy kétoldalas, sárga nyomtatványon kellett jelentést készíteniük. Gyakran kényszerítették a foglyokat, hogy végignézzék, amint a vétkesnek le kell hasalnia egy padra, kezénél-lábánál fogva kikötik, majd egy SS-őr pálcával megveri. Poller szerint a verés egyetlen alkalommal sem a nyomtatványon leírt előírások szerint történt. A szabályzat alapján a foglyok büntetése öt, tíz vagy huszonöt ütés lehetett, amit a szenvedő alanynak magának kellett hangosan számlálnia – de ha elfelejtett kimondani egy számot, akkor a verés elölről kezdődött. Bár hivatalosan pálcát kellett használni, helyette sok esetben alkalmaztak kutyakorbácsot, derékszíját, sőt néha acélrudat is. Gyakran addig folytatták a verést, amíg a vétkes el nem veszítette az eszméletét. A vezetőség igen sokszor azzal igyekezett elfojtani a verést elszenvedők fájdalomkiáltásait, hogy a zenei tehetséggel megáldott rabokból verbuvált tábori zenekarral indulókat vagy dalokat játszatott a büntetés alatt. A szabályokat súlyosabban megszegő rabokat „őrizetbe” vehették, azaz napokig, sőt hetekig tarthatták őket egy apró, sötét és fűtetlen cellában, kenyéren és vízen. Télen ez sokszor egyet jelentett a halálos ítélettel. Ennél gyakrabban alkalmazott büntetés volt az, hogy a vétkes foglyot a két csuklójánál fogva egy póznára függesztették, és órákig így tartották, ami tartós izomfájdalmat és maradandó károsodásokat okozott, sőt ha elég sokáig tartott, az illető elveszthette az eszméletét és meg is halhatott. A szökési kísérletekre különös dühvel reagáltak az SS-őrök, hiszen tisztában voltak vele, hogy a foglyokhoz viszonyított kis számuk miatt egy kellően elszánt tömeges szökési kísérlet nagy valószínűséggel sikeres lenne. Az elfogottakat olyan kegyetlenül megverték a társaik előtt, hogy olykor belehaltak, másokat felakasztottak a tábor központi terén, s közben a parancsnok arra figyelmeztette a felsorakoztatott rabokat, hogy aki szökni próbál, arra hasonló sors vár. Sachsenhausenben egyszer egy szökési kísérlet közben elfogott rabot a tábor alakulóterére vonszoltak, kegyetlenül összeverték, majd egy kis faládába szögezték, és ott hagyták egy hétig, amíg meg nem halt. Ilyen fenyegetések között nem csoda, hogy a táborok foglyainak túlnyomó többsége egyszerűen a túlélésre összpontosított. Akinek volt valamiféle hasznos szakképzettsége, az napközben a táborban kialakított kis 180

181

műhelyekben dolgozhatott, de a foglyok legtöbbjének mindennap ki kellett gyalogolnia nehéz fizikai munkára, például követ törtek a tábor útjaihoz, mészkövet vagy sódert termeltek ki vagy törmeléket takarítottak el. Az őrök itt is összeverték azokat, akik szerintük nem dolgoztak elég keményen vagy gyorsan, és figyelmeztetés nélkül lelőttek bárkit, aki túl messzire került a főcsoporttól. Késő délután visszaterelték a foglyokat a táborba, ahol újabb hosszadalmas létszámellenőrzés következett, amelynek során órákig kellett piszkosan, kimerülten és gyakran átázva vigyázzban állniuk. Télen előfordult, hogy rabok estek össze holtan, mert kihűltek a hidegben. Az esti villanyoltásnál pedig az őrök arra figyelmeztettek, hogy akit az épületeken kívül látnak, azt agyonlövik. Az őrök önkényes és olykor szadista kegyetlensége bizonyos fokig saját SS-kiképzésük kegyetlenségét és szadizmusát tükrözte. Az 1930-as évek végén mintegy 6000 SS-tag állomásozott Dachauban és 3000 Buchenwaldban. A tábori őrség (jóval kisebb) csoportjait naponta jelölték ki ezekből az egységekből, amelyeket főként az alacsonyabb osztályokból származó, fiatal férfiak alkottak – Dachauban például túlnyomórészt parasztfiúk, akárcsak Buchenwaldban, ahol azonban néhány munkás- és alsó középosztályból származó fiatalember is akadt közöttük. E többségében alacsony iskolázottságú és nehéz testi munkához szokott férfiakat arra képezték ki, hogy kemények legyenek: kiképzőtisztjeik szitkokat és káromkodásokat zúdítottak rájuk, s aki nem felelt meg a próbákon, az megalázó büntetésben részesült. Egy SS-tag később elmesélte, hogy ha valaki a fegyveres kiképzés során elejtett egy töltényt, a fogával kellett a földről felvennie. Ideológiai kiképzésük középpontjában az állt, hogy keményen kell bánniuk a német faj ellenségeivel, például azokkal, akikkel a későbbiekben a táborokban találkoztak. Táborba érkezésük után a külvilágtól viszonylag elzárva éltek a laktanyában. Nem sok lehetőségük volt szórakozni, sem lányokkal találkozni vagy a környező települések közösségi életében részt venni – nemigen volt más dolguk, mint a foglyok rendszeres szemmel tartása. Ilyen körülmények között nem is meglepő, hogy durván bántak a foglyokkal, obszcén szitkokat zúdítottak rájuk, azzal erősítették önnön fontosságuk érzetét, hogy szinte bármiért szigorú büntetéseket róttak ki rájuk, úgy enyhítették unalmukat, hogy kitaláltak mindenféle brutális csínyt, azzal vettek bosszút a kiképzésük során átélt nehézségekért és megaláztatásért, hogy most ugyanabban részesítették a nekik kiszolgáltatott embereket – hiszen ez volt a fegyelmezés általuk ismert egyetlen formája. No persze akik beléptek az SS-be, azok általában – főleg 1934 után – már tudták, mire vállalkoznak, tehát eleve nagyfokú ideológiai elkötelezettséggel érkeztek; mindazonáltal ha bárki úgy érezte, hogy nem kíván részt venni a táborokban mindennapos kínzásokban és a foglyok terrorizálásában, annak lehetősége volt kilépni, amint ezt sokan meg is tették, 182

különösen 1937-ben és 1938-ban, amikor a táborok szabályzata jelentősen szigorodott. 1937-ben például csaknem 8000 főt szereltek le az SS-től, ebből 146 volt a koncentrációs táborok őrségének (SS-Totenkopfverbände) a tagja, és 81en saját kérésükre távoztak. Eicke 1937. április 1-jén parancsba adta, hogy a halálfejesek bármely olyan tagjának, „aki képtelen az engedelmességre, és kompromisszumokat keres, mennie kell”. Egy őr, aki 1937 húsvétja táján lépett be, látva a foglyok verését és hallva fájdalmas kiáltásaikat a cellákból, arra kérte parancsnokát, hogy mentse fel a szolgálat alól. Ő katona akart lenni, mondta, nem pedig börtönőr. Büntetőgyakorlatokra osztották be, s még maga Eicke is bekérette, hogy megpróbálja rábeszélni szándéka megváltoztatására, de a férfi kitartott, és 1937. június 30-án teljesítették a kérését. Mindezek alapján feltétélezhetjük, hogy a szolgálatban maradók elkötelezettek voltak feladataik teljesítésében, s a foglyok szenvedései sem szánalmat, sem kételyeket nem ébresztettek bennük. Sok ezer fogoly szabadult ki egyébként a táborokból, főleg 1933–34-ben. „Ugye tudja – közölte a tábor egy magas rangú tisztje Walter Pollerrel, miközben átadta szabadulási papírjait –, hogy olyan dolgokat is látott itt, amelyeket a közvélemény talán még nem értene meg teljesen. Ezekről egy szót sem szólhat. Ezzel nyilván tisztában van, nemde? Ha nem így tesz, hamarosan visszakerül ide, és pontosan tudja, mi vár akkor magára.” A foglyok csak korlátozottan érintkezhettek családtagjaikkal és barátaikkal, a tiszteknek és őröknek pedig megtiltották, hogy kívülállóknak beszéljenek a munkájukról. Az volt a cél, hogy ami a táborokban történik, az titok maradjon. A rendőrség és az ügyészi hatóságok a korai években megpróbálták ugyan kivizsgálni az ott történt haláleseteket, de ezeket a kísérleteket általában sikeresen elhárították. 1936-ra a koncentrációs táborok törvényen kívül működő létesítményekké váltak. A rendszer ugyanakkor egyáltalán nem titkolta létezésük tényét. A sajtó nagy figyelmet szentelt például a dachaui tábor 1933-as megnyitásának, s jó néhány cikk számolt be arról is, hogy oda küldik majd az állam biztonságára veszélyt jelentő kommunista, Reichsbanner és „marxista” funkcionáriusokat, hogy a foglyok száma rövid idő alatt több százra nőtt, hogy munkára fogták őket, és hogy a kerítésen belüli atrocitásokról szóló beszámolók egyáltalán nem helytállók. Az efféle történetek általános félelmet és balsejtelmet gerjesztettek, amit csak tovább fokozott, hogy az embereket nyilvánosan figyelmeztették: ne próbáljanak betekinteni a táborokba, és aki felkapaszkodik a falra, azt lelövik. Az emberek úgy érezték: a táborokban valami megnevezhetetlen szörnyűség történik, de mert csupán találgatni lehetett az onnan kikerülő foglyok megtört teste és szelleme alapján, hogy mi az, ez az érzés még nyomasztóbbá vált. Nehéz 183

184

185

186

lett volna ennél elrettentőbb jelzéseket adni, hogy mi történik azokkal, akik politikai szembenállással próbálkoznak, vagy azokkal, akik hangot adnak más politikai véleményüknek, és 1938–39-től azokkal is, akik eltérnek a Harmadik Birodalom polgárai számára immár gyakorlatilag kötelező viselkedési normáktól. 187

III

A nemzetiszocialista terror semmiben sem volt annyira nyilvánvaló, mint a Gestapo növekvő hatalmában és félelmetes hírében. A barnaingesek nevéhez fűződő első tömeges erőszakhullám lecsillapodása után a rendszer elnyomóapparátusában a rendőrségé lett a központi szerep a politikai és egyéb vétkesek felkutatása és elfogása terén. Különösen a Gestapo tett szert igen gyorsan szinte mitikus hírnévre mint az állambiztonság és a rendfenntartás mindent látó és mindent tudó ága. Az emberek hamarosan arra kezdtek gyanakodni, hogy a Gestapónak ügynökei vannak minden kocsmában és klubban, kémei minden munkahelyen és gyárban, besúgói minden autóbuszon, vonaton és utcasarkon. Ez azonban nem felelt meg a valóságnak. A Gestapo igen kis szervezet volt, csekély számú fizetett ügynökkel és besúgóval. A hajógyártásáról ismert Stettin városában 1934-ben mindössze 41 Gestapo-tiszt dolgozott, ugyanannyi, mint Frankfurt am Mainban; 1935-ben pedig 44 Gestapotiszt tevékenykedett Brémában és 42 Hannoverben. 1937 márciusában az alsóRajna-vidéki parancsnokság, amely összesen 4 millió lakost volt hivatva felügyelni, düsseldorfi központjában és körzeti hivatalaiban csupán 281 hivatásos munkatársat foglalkoztatott. Ezek az emberek korántsem voltak legendásan fanatikus nácik; a legtöbbjük hivatásos rendőrként dolgozott, s már a weimari köztársaság idején vagy még korábban lépett be a szervezetbe. Sokan közülük elsősorban mint képzett szakemberekre tekintettek önmagukra. Würzburgban például csak a Gestapo-iroda vezetője és az utódja lépett be már 1933. január vége előtt a nemzetiszocialista pártba, a többiek nem kívánták politikailag elkötelezni magukat. 1939-ben összesen mintegy 20 000 ember dolgozott Németország-szerte a Gestapóban, és ebből mindössze 3000-en voltak tagjai az SS-nek is, noha szervezetüket a Harmadik Birodalom korai időszakától kezdve az SS feje, Heinrich Himmler vezette. A Gestapo személyi állományát alkotó hivatásos rendőrök közé tartozott a 188

189

szervezet vezetője, Heinrich Müller is, akiről a nemzetiszocialista párt egy helyi tisztviselője 1937-ben is azt írta, hogy „aligha tudnánk őt a párt tagjaként elképzelni”. Egy ugyanebben az évben kelt belső pártfeljegyzés készítője pedig értetlenségének adott hangot, amiért a Gestapo fejévé válhatott „a mozgalom egy ennyire szégyenletes ellenzője”, már csak azért is, mert Hitlert egyszer „bevándorlónak, munka nélküli szobafestőnek” nevezte, máskor meg azt mondta róla, „egy osztrák, aki el akarta kerülni a sorozást”. Más párttisztviselők azonban arról számoltak be, hogy Müller „hihetetlenül ambiciózus”, és „bármely rendszerben vágyná felettesei elismerését”. A nemzetiszocialista rendszerben megélt hosszú pályafutásának kulcsa fanatikus antikommunizmusa volt, amely 19 éves korában alakult ki. Ekkor, az első világháború után Münchenben kapta meg első rendőri feladatát: a Vörös Hadsereg (Rote Armee) kivégzett túszainak ügyében kellett nyomoznia. A weimari köztársaság idején a müncheni politikai rendőrség antikommunista osztályát vezette, és a kommunizmus szétzúzását mindennél fontosabbnak tekintette – még annál is, amit a nemzetiszocialisták előszeretettel neveztek „jogi finomkodásnak”. Ráadásul Müller már 17 évesen önként jelentkezett frontszolgálatra, bátorságáért többször kitüntették, pedánsan szigorúan vette a kötelességteljesítést és a fegyelmet, s a kapott feladatokat úgy kezelte, mintha katonai parancsok lettek volna. Igazi munkamániás lévén soha nem ment szabadságra, beteget is igen ritkán jelentett. Eltökélt szándéka volt, hogy a német államot fogja szolgálni, függetlenül annak politikai jellegétől, s mélységes meggyőződéssel vallotta, hogy mindenki – önmagát is beleértve – köteles kérdés nélkül engedelmeskedni az állam utasításainak. Rendkívüli hatékonysága és elkötelezettsége annyira lenyűgözte Heydrichet, hogy megtartotta státusában, sőt beosztottaival együtt felvette a Biztonsági Szolgálathoz is. A Gestapo vezető tisztjeinek zöme hivatalnok volt, nem pedig terepen dolgozó operatív tiszt. Idejük java részében bonyolult kártyás regisztereket állítottak össze és frissítettek, feldolgozták a beérkező utasítások és szabályozások áradatát, iratokat gyártottak és nyomtatványokat töltöttek ki, és illetékességi vitákat folytattak más szervezetekkel és intézményekkel. A Gestapo azt a célt tűzte ki, hogy a weimari köztársaság politikai rendőrségének kommunistákat és szimpatizánsokat felsoroló jegyzéke alapján átfogó és naprakész listát vezessen az „állam ellenségeiről”; az egyes kategóriákba került személyeket más-más elbánásban részesítették. A kártyákon színes fül jelezte, hogy az adott személy melyik kategóriába tartozik – a kommunisták színe a sötétvörös volt, a szociáldemokratáké a világospiros, az „elégedetlenkedőké” a lila és így tovább. A bürokratizált rendőrségnek egyébként nagy hagyományai voltak Németországban. Nagyrészt az ehhez hasonló információgyűjtő és – 190

feldolgozó rendszerek, valamint az azok működtetéséhez szükséges hivatalnokok adnak magyarázatot arra, hogy a berlini Gestapo-központ költségvetése az 1933-as egymillió birodalmi márkáról 1937-re nem kevesebb mint negyvenmillióra nőtt. A Gestapónál kezelt ügyeknek nem egészen 10 százaléka származott olyan nyomozásokból, amelyeket a szervezet maga folytatott. Ezek egy része fizetett besúgóknak és kémeknek – többnyire alkalmi jelentéseket tévő amatőröknek – volt köszönhető. A munkában részt vettek olyan szervezetek is, amelyek ellenőrizhették az egyes emberek személyazonosságát – például népességnyilvántartó hivatalok, helyi bűnügyi rendőrségek, vasút és posta. A Gestapo olykor a nemzetiszocialista párt ismert aktivistáitól kért segítséget bizonyos ellenzéki elemek felkutatásához. A jelek szerint az esetek többségében nem járt különösebb hátránnyal, ha valaki elutasította ezen felkéréseket. Melita Maschmannt, a Német Leányszövetség (Bund Deutscher Mädel, BDM) aktivistáját például azzal kereste meg a Gestapo, hogy kémkedjen egy volt barátjának a családja után, az illető fivérei ugyanis egy kommunista ifjúsági ellenállási csoportban tevékenykedtek. Ő elutasította a kérést, és utóbb azt írta: „Naponta zaklattak, végül már a nemzetiszocialista meggyőződésemet is kétségbe vonták.” Ezenkívül azonban semmi sem történt vele. Később egyébként mégis ráállt a dologra, mert a Német Leányszövetség egyik magas rangú tagja meggyőzte arról, hogy az ellenállási csoport „Németország jövőjét veszélyezteti”. Vállalta tehát a rá bízott feladatot, ám mint kiderült, barátjának a családjával nem tudta elhitetni jóhiszeműségét, és amikor az ellenállási csoport találkozójának kitűzött napján odament, a ház üres volt. „A Gestapo tisztje – emlékezett vissza Maschmann a történtekre – odakint várt, és szitkozódva hazaküldött.” Maschmann úgy vélte, ezután csak azért maradhatott a BDM tagja, mert hasznosnak találták propagandamunkáját. A munkásmozgalmi ellenállás tevékenységéről a leggyakrabban olyan kommunistáktól vagy szociáldemokratáktól jött az információ, akik a kínzások során megtörtek, és vállalták, hogy besúgóként működnek tovább volt elvtársaik között. Igaz ugyan, hogy a Gestapo-ügynökök idejük java részét az irodában töltötték, de a brutális kihallgatások is ottani feladataik közé tartoztak, bár magát a piszkos munkát az SS e célra alkalmazott emberei végezték. A Gestapo vallatási módszereit igen szemléletesen írta le Richard Krebs kommunista tengerész, aki a Reichstag leégése után a Komintern titkos futáraként tevékenykedett tovább Németországban. Krebset 1933-ban Hamburgban tartóztatták le, s heteken át verték, miközben teljesen elszigetelték a külvilágtól: nem beszélhetett sem ügyvéddel, sem a családtagjaival, sem a barátaival. A kihallgatások közötti időt egy apró cellában, a priccshez láncolva töltötte; nem 191

192

engedték mosakodni, s az egyik vallatás során eltört hüvelykujját sem látták el, csak egy egyszerű kötéssel tekerték át. A Gestapo egyik tisztje részletes kérdések özönét zúdította rá – nyilvánvalóan korábban már megszerzett információk, valamint az 1920-as évek elejétől kezdve összeállított vaskos rendőrségi aktája alapján. Az idő java részében a fuhlsbütteli börtönben tartották, s időnként beszállították a Gestapo hamburgi központjába, ahol rendőrtisztek kérdezgették, miközben SS-legények ütötték-verték. A hetekig tartó bántalmazások következtében Krebs háta csupa seb volt, a pontosan célzott ütések mindkét veséjét súlyosan károsították, s az egyik fülére megsüketült. Ennek ellenére nem volt hajlandó semmit sem elárulni a szervezetről, amelynek dolgozott. Végül a Gestapo berlini főhadiszállására vitték, ahol Krebsre mély benyomást tettek az ott alkalmazott, sokkal kifinomultabb és kevésbé brutális módszerek. Ezekben a közvetlen erőszak helyett jóval nagyobb szerepet kapott a foglyok kifárasztása, például azzal, hogy hosszú ideig állni hagyták vagy kényelmetlen testhelyzetben térdepeltették őket. A légkör azonban ugyanolyan volt, mint Hamburgban: 193



Mocskos folyosók, spártai egyszerűséggel berendezett irodák, fenyegetések, rúgások, a megbilincselt foglyokat fel-alá hajszoló őrök, ordítozás, a folyosón orrot és lábujjat a falhoz érintve felsorakoztatott lányok és nők, arcképek Hitlerről és a segédeiről, kávészag, lányok csinos ruhában villámsebesen gépelnek, s látszólag észre sem veszik maguk körül a nyomort és a szenvedést, halomban elkobzott kiadványok, nyomdagépek, könyvek és képek, az asztalokra borulva alvó gestapósok. 194



Nem kellett azonban sok idő ahhoz, hogy a Gestapo a makacs kommunista tengerésszel szemben visszatérjen a korábbi kegyetlenkedésekhez. Krebs később azt állította, hogy ismét órákon át verték gumibottal, majd szembesítették egy sor volt elvtársával, akiket már sikerült ugyanezen módszerekkel megtörni. Erkölcsi tartására sokkal nagyobb hatással volt azonban az, hogy a Gestapo közölte vele: letartóztatták a feleségét is. Az asszony azért tért vissza a száműzetésből titokban Németországba, hogy megpróbálja felkutatni a fiukat, akit elvettek tőlük, és aki aztán eltűnt a szociális hálózatban. Mivel Krebs mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy a Gestapo bántsa a feleségét, kapcsolatba lépett a börtönben raboskodó kommunista elvtársaival. Fölvetette, hogy vállalja, a Gestapo besúgója lesz, de valójában kettős ügynökként a Kommunista Pártnak fog dolgozni. Mivel azt az apró tényt nem említette meg, hogy a felesége az ő letartóztatása után kilépett a pártból, javaslatát úgy tudta

tálalni, mint az egyedüli lehetőséget egy elkötelezett elvtárs megmentésére. A többiek beleegyeztek, és a csel bevált. 1934 márciusában „megtört”, és a Gestapo – legalábbis eleinte – el is hitte, hogy valóban átállt. Így aztán fordult a kocka. Krebset egy amnesztia keretében nem sokkal később szabadon engedték, és újból felvette a kapcsolatot a Kominternnel. Úgy tűnik, a Gestapónak átadott információi jelentős részben vagy hamisak voltak, vagy olyan adatok, melyeket – legalábbis Krebs tudomása szerint – más forrásokból már egyébként is ismertek. A Gestapo azonban gyanakodni kezdett, s nem volt hajlandó szabadon engedni a feleségét, aki 1938 novemberében fogva tartása közben meghalt. Krebs ezt követően meggyőzte a Gestapót: nagyobb hasznát vennék a nemzetközi színtéren, ezért engedélyt kapott, hogy az Egyesült Államokba utazzon. Onnan azután nem is tért vissza. Története jól szemlélteti azt a szoros együttműködést, amely igen gyorsan kialakult a Gestapo, az SS, a bíróságok és a táborok között. De rámutat arra is, milyen elszánt buzgalommal igyekezett a nemzetiszocialista rezsim információkat kihúzni a kommunista ügynökökből az ellenállásról, és milyen könyörtelenül dolgozott azért, hogy a Kommunista Internacionálé helyett a Harmadik Birodalom szolgálatába állítsa őket. 195

196

197

IV

A kommunistákból és szociáldemokratákból a Gestapo börtöncelláiban kínzással kicsikart információ elsősorban azért volt fontos, hogy nyomon tudják követni a szervezett politikai ellenzéket. Ami az elejtett megjegyzéseket, politikai vicceket és a különféle nemzetiszocialista törvények megsértését illeti, azoknak gyűjtésében fontosabb szerep jutott a náci párttagok, illetve az egyszerű emberek feljelentéseinek. A saarbrückeni körzeti Gestapo-irodában feldolgozott „rendszerellenes mocskolódási” ügyeknek például nem kevesebb mint 87,5 százaléka azért indult el, mert vendéglősök, borozgató vendégek, kollégák, az utcán gyanús beszélgetésfoszlányokat elkapó járókelők, illetve családtagok feljelentést tettek. Olyan sok feljelentés érkezett a Gestapóhoz, hogy azt már a Reinhard Heydrichhez hasonló fanatikus nemzetiszocialista vezetők is sokallták, a saarbrückeni Gestapo-iroda pedig hangot adott riadalmának, amiért „folyamatosan növekszik a visszataszító feljelentgetések száma”. Főleg azt tartották kiábrándítónak, hogy a jelek szerint számos feljelentésre nem 198

ideológiai, hanem személyes okokból került sor. Igaz, hogy a párt vezető alakjai arra biztatták a népet, hogy leplezzék le a hűtleneket, az elégedetlenkedőket és a másként gondolkodókat, de ők is azt akarták, hogy ezt a rendszer iránti lojalitásból tegyék, ne pedig személyes bosszúból vagy nyereségvágyból. Egy történész később megvizsgált 213 esetet, és azt találta, hogy 37 százalékuk mögött személyes konfliktus állt, további 39 százaléknál semmiféle indíték nem volt kimutatható, s a feljelentéseknek csak 24 százaléka származott olyan személyektől, akik nyilvánvalóan a rezsim iránti politikai hűségüket fejezték így ki. Voltak, akik zajos vagy rendetlen szomszédjaikat jelentették fel, irodai dolgozók azokat, akik az előléptetésük útjában álltak, kis boltosok a kényelmetlen konkurenciát, de barátok vagy kollégák összezördülésének is az lett néha a vége, hogy valamelyikük feljelentést küldött a Gestapónak. Még az is előfordult, hogy iskolai tanulók vagy egyetemi diákok tettek feljelentést a tanáraik ellen. De bármi volt is az indíték, a Gestapo minden ügyet kivizsgált. Ha a feljelentés alaptalannak bizonyult, az aktát általában egyszerűen elsüllyesztették, és semmilyen további lépés nem következett. Sokszor előfordult azonban az is, hogy a feljelentett személyt letartóztatták, megkínozták, bebörtönözték, sőt megölték. A rágalmazás elleni törvénnyel kapcsolatos feljelentések esetében a rendőrség, a Gestapo és a bíróságok többnyire eléggé elnézően bántak a középosztálybeli vétkesekkel, sokkal szigorúbban jártak el viszont a munkásokkal. E bűn elkövetőinek zöme az alsó középosztályba tartozott, jelentős részben nyilván azért, mert a feljelentés ebben a társadalmi csoportban volt a leggyakoribb. A különleges bíróságok a törvények alapján keményen sújtottak le az egyet nem értés olyan ártatlan kifejezéseire is, amelyek egy normális demokratikus politikai rendszerben senkit sem érdekeltek volna: csak 1933-ban 3700 főt ítéltek el emiatt, és nagy részük átlagosan hat hónapra börtönbe is került. A frankfurti különleges bíróság elé ilyen vád alapján állítottak kétharmadát kocsmákban vagy kávéházakban tett megjegyzésük miatt jelentették fel olyan emberek, akikkel együtt ittak. A vétkesek többsége munkásember volt, velük – valószínűleg azért, mert a bíróságok mindegyikükben titkolt kommunistát vagy szociáldemokratát sejtettek – jóval szigorúbban bántak el, mint a nemzetiszocialista párt, a közép-, illetve felső osztály tagjaival. Egy tanulmány azonban, mely a müncheni különleges bíróság több ezer, rágalmazás elleni törvénybe (Heimtückengesetz) ütköző esetét dolgozta fel, azt is kimutatta, hogy azok aránya, akik e vétséget pártpolitikai indíttatásból követték el, az 1933-as 50 százalékról az 1936–39 közötti időszakban alig 12 százalékra csökkent. Minthogy 1933–34-ben megtörték a kommunistákat és a szociáldemokratákat, és elvették a kedvüket az ellenállástól, 199

200

a bíróságok tevékenységének súlypontja áthelyeződött, s fő feladatuk immár az lett, hogy megakadályozzák a rendszer nyílt bírálatát. Ennek megfelelően az 1930-as évek végére a vádlottak közt kissé nőtt a volt nemzetiszocialisták és konzervatívok aránya, a katolikus vétkesek számában pedig jelentős mértékű növekedés volt tapasztalható. A rágalmazás elleni törvény alapján olyan állítások miatt kerültek emberek börtönbe, hogy, mondjuk, a nemzetiszocialisták elnyomják az emberek szabadságát, hogy az állami alkalmazottak túl magas fizetést kapnak, hogy Julius Streicher Der Stürmer című, szenzációhajhász antiszemita lapja a kultúra szégyenfoltja, hogy Dachauban verik a foglyokat, hogy Hitler osztrák dezertőr, hogy a barnaingesek eredetileg mind kommunisták voltak (ez a konzervatív katolikusok egyik kedvenc vádja volt), vagy hogy Hermann Göring és a Harmadik Birodalom más vezetői korruptak. A vétkesek közt alig akadtak olyanok, akik a rendszert radikálisan, elvi alapon vagy gondolati síkon bírálták volna, az elítélésük alapjául szolgáló kijelentések sok esetben nem voltak többek az elégedetlenség homályos vagy megalapozatlan, személyes jellegű kifejezésénél. Egyes hivatalnokoknak nem is nagyon tetszett, hogy – egy regionális vezető 1937-es megfogalmazása szerint – „a különleges bíróságok munkájának igen jelentős hányadát pletykafészkek elítélése teszi ki”. A hivatalnok úgy vélte, a rágalmazás elleni törvény alapján letartóztatottak és bíróság elé állítottak legtöbbje egyszerűen csak morgolódott, de semmilyen komoly ellenállást nem tanúsított a rendszerrel szemben. „Bár valóban keményen le kell sújtani az áruló szóbeli propagandára – folytatta –, annak is igen nagy a veszélye, hogy a lényegében ártalmatlan fecsegés túlzottan szigorú büntetése az elítéltek barátai és rokonai körében neheztelést és értetlenséget kelt.” Ez azonban épp csak a lényeget nem érintette. A nemzetiszocialista vezetőkre tett durva megjegyzések és viccek soha nem jelentettek elvi szembehelyezkedést vagy ellenállást; a legtöbb esetben csupán a gőzt eresztették ki általuk. A rezsim azonban nem csupán az aktív ellenzék elnyomására törekedett; csírájában kívánta elfojtani az elégedetlenség legapróbb jeleit éppúgy, mint minden egyebet, ami arra utalt volna, hogy a lakosság nem áll teljes szívvel, egy emberként minden tettük mögött. Ilyen szempontból a rágalmazás és a politikai vicc ugyanúgy kifogásolható volt, mint a nyílt bírálat és ellenállás. A vétkesek gyakran csupán véletlenül kerültek bíróság elé. Egy színész például 1938 tavaszán betért a müncheni vasútállomás mellett egy étterembe, és helyet foglalt egy asztalnál, ahol már ült egy ismeretlen házaspár. Szóba elegyedtek, és a színész tett néhány megjegyzést a rendszer külpolitikájára. A házaspár reakcióiból rájött, hogy túl messzire ment, ezért gyorsan felállt, 201

202

203

mondván, el kell érnie a vonatját, és távozott. A pár utánament, de nem találták, ám személyleírást adtak róla, és annak alapján a rendőrség két nap múlva letartóztatta. Mások eldurvult személyes viták miatt voltak kénytelenek a vádlottak padjára állni. Így történt egy ittas postással is, aki Hitlerre tett sértő megjegyzéseket két alacsonyabb rangú pártfunkcionárius ismerőse előtt. Csitítani próbálták, de a postás tovább hőzöngött, és kétségbe vonta, hogy egyik beszélgetőpartnere alkalmas volna a pártfunkciójára. Az illető úgy érezte, csak azzal állíthatja helyre tekintélyét a kocsma törzsközönsége előtt, ha feljelenti a rendőrségen a postást. Függetlenül attól, hogy egy-egy feljelentésre milyen körülmények között került sor, mind világosabbá vált, hogy igen veszélyes dolog nyilvános helyen meggondolatlanul beszélni, hiszen az emberek soha nem tudhatták, ki figyel a szavaikra. Valójában nem is a feljelentések gyakorisága volt a lényeg, hanem a kiszámíthatatlanságuk. Ez volt az oka azon közvélekedésnek, hogy a Gestapo – fizetett vagy fizetetlen – ügynökei mindenütt jelen vannak, és hogy a rendőrség mindenről tud. A közemberek feljelentései fontosak voltak. Túlnyomó többségük férfiaktól származott; azokra a helyekre, ahol a feljelentők gyanús beszélgetéseket hallhattak, mint a kocsma vagy a kávéház, sok esetben nem illett nőnek belépnie, s amikor egy nő hallott meg egy kijelentést, például a lépcsőházban vagy más efféle környezetben, gyakran hagyta a férjére vagy az apjára, hogy jelentse az ügyet a rendőrségen. Az arányok alkalmilag változtak, de átlagosan ötből négy feljelentő férfi volt. Hasonlóképpen a feljelentettek között is a férfiak voltak túlsúlyban. A Harmadik Birodalomban tehát a politika még ezen az egészen alapvető szinten is elsősorban a férfiak dolga volt. A feljelentés azonban csupán egyike volt azoknak az eszközöknek, melyek elnyomás és ellenőrzés céljából a Gestapo rendelkezésére álltak, és az összlakossághoz képest természetesen rendkívül csekély volt a feljelentők aránya. Egy történész a düsseldorfi Gestapo-központ aktáit tanulmányozva véletlenszerűen kiválasztott 825 nyomozást az 1933 és 1944 közötti időszakból: ezek 26 százaléka lakossági feljelentés alapján indult, 17 százaléka a bűnügyi rendőrségtől és más rendfenntartó szervezetektől, például az SS-től származó információk nyomán, 15 százaléka a Gestapo saját besúgóitól és tisztjeitől begyűjtött adatok, 13 százaléka a Gestapo börtöneiben kihallgatottak vallomásai, 7 százaléka a helyi hatóságok és más állami szervek jelentései, 6 százaléka pedig a nemzetiszocialista párt különféle szervezeteinek tájékoztatása alapján. Az információk egy része szintén származhatott lakossági feljelentésből, amelyet nem a rendőrséghez, hanem például a nemzetiszocialista párt valamely szervezetéhez vagy a helyi önkormányzathoz juttattak el. A párt szervezeteinek viszont kétségtelenül fontos szerepük volt abban, hogy az egyet nem értők a 204

205

206

különleges bíróságok elé kerüljenek. Megállapították például, hogy a bajorországi Augsburg azon negyedeiből, ahol nagy hagyományai voltak a munkásmozgalmi szolidaritásnak és a rendszer ellenzéke szervezetten volt jelen, kevesebb feljelentés érkezett, mint azokból a városrészekből, ahol a lakosság jelentős hányada támogatta a nemzetiszocialistákat. A feljelentők 42 százaléka volt tagja a nemzetiszocialista pártnak vagy valamely szervezetének, s 30 százalékuk még 1933 előtt lépett be. Az aktív nemzetiszocialisták különösen 1933-ban, 1934-ben és 1935-ben játszottak fontos szerepet a bíráló vagy rendszerellenes megnyilatkozások feljelentésében. Nincs semmi meglepő abban, hogy az Augsburgban feljelentettek 54 százaléka egykori kommunista vagy szociáldemokrata volt, az viszont érdekesebb, hogy 22 százalékuk nemzetiszocialista volt, ami arra utal, hogy a rendszer belső kritikája ekkor még elevenen élt. Németország más részeihez hasonlóan a feljelentésben szereplő megnyilatkozások jelentős része kocsmákban és kávéházakban hangzott el, ami jól szemlélteti, hogy ezen intézményekben régi hagyománya volt a politikai vitáknak. Igen feltűnő viszont, hogy 1933-ban az augsburgi bírósági ügyeknek a háromnegyede alapult kocsmákban és kávéházakban tett kijelentéseken, ám ez az arány 1934-ben az esetek kétharmadára, 1935-ben pedig alig több mint a felére esett vissza, néhány évvel később pedig csupán 10 százalék volt. A feljelentéstől való félelem láthatóan egyre inkább elnémította a szabad kocsmai beszélgetést, és megsemmisítette a társadalmi élet egy újabb, a nemzetiszocialista uralom előtt még létezett elemét. Az a tudat, hogy a feljelentéshez elég egyetlen, nyilvános helyen elhangzott óvatlan szó vagy mondat, általános félelmet és szorongást keltett a lakosságban. „Mindenki remeg a félelemtől – írta Victor Klemperer zsidó származású professzor a naplójába 1933. augusztus 19-én. – Már nem biztonságos sem a levél, sem a telefonbeszélgetés, sem az utcai társalgás. Mindenki fél, hogy a mellette álló személy besúgó lehet.” Nem is az számított, hogy tényleg mindenütt voltak-e besúgók, hanem az, hogy az emberek így hitték. Egy kiábrándult író és újságíró, Friedrich Reck-Malleczewen bizalmasan leírta naplójában, hogy milyen gyűlöletet táplál ő maga és baráti köre Hitler iránt. 1937. szeptember 9-én elgondolkodott: vajon van-e Németországon kívül bárkinek „sejtelme arról, hogy milyen mértékig kívül kerültünk a törvényeken, és milyen érzés állandó fenyegetettségben élni, hiszen bármikor feljelenthet egy eszelős”? Hogyan is érthetné meg egy külföldi, tette fel a költői kérdést, mindazok „halálos magányát”, akik nem támogatják a nemzetiszocialistákat? Az emberek eltréfálkoztak a helyzeten, hogy könnyítsenek a félelmükön, persze lehetőleg zárt körben. Egy vicc szerint „Németországban eztán a 207

208

209

210

foghúzást orron keresztül fogják végezni, mert a száját senki sem nyithatja ki”. „A német üdvözlés” mintájára elterjedt „a német pillantás” szófordulat, amin azt értették, hogy ha két barát nyilvános helyen találkozik, először is körülnéznek, és ellenőrzik, hogy nincs-e valaki hallótávolságon belül. Búcsúzáskor, az alighanem rosszmájú beszélgetés végén, a „Heil Hitler!” helyett azt mondja egyik a másiknak: „Azért maga sem ártatlan.” Bőven születtek humoros anekdoták is: 211



Svájcban egy náci fejes megkérdezi, mi az a középület ott. „Az a tengerészeti minisztériumunk”, feleli a svájci. A náci kineveti: „Maguknak két-három hajójuk van, minek ahhoz tengerészeti minisztérium?” Mire a svájci: „Miért, maguknak Németországban mi szükségük van igazságügy-minisztériumra?” 212



A politikai vicc ellenállhatatlan eszköze volt a feszültség csillapításának, de azzal is mindenki tisztában volt, hogy mennyire veszélyes. „Télen két férfi áll a villamoson, és a kabátjuk alatt fura kézmozdulatokat tesznek. »Nézze azt a két embert – szól egyikük a másikhoz –, mi a csudát csinálnak?« »Ja, azok? Ismerem őket, süketnémák, és politikai vicceket mesélnek.«” Persze az emberek így is gyakran meséltek politikai vicceket nyilvános helyeken, kocsmában, a villamoson, utcán, amint letartóztatásukkor a Gestapo-ügynök jelentéséből kiderült. Mint a hatóságok is felismerték, a humor általában arra szolgált, hogy az emberek együtt tudjanak élni a rezsimmel, s csak ritkán jelzett igazi szembenállást. Egy helyi rendőrtiszt 1937 márciusában a következőket írta: 213



Az emberek politikai vicceket gyártanak és mesélnek, ami egy ideje komoly gondot okoz. De mint a kormányzat legfelsőbb szintjein többször is hangsúlyozták, mindaddig, amíg ezek ártalmatlanok, és csupán az egészséges szellem kifejeződései, nincs bennük kivetnivaló. Ha viszont rágalmat állítanak, akkor biztonsági megfontolásokból semmiképpen sem tűrhetjük el a terjesztésüket. 214



Jochen Klepper újságíró ugyanígy értékelte a helyzetet, amikor 1934 nyarán lemondóan megállapította: „Az emberek minden politikai vicc és minden személyes csalódás ellenére még mindig a »Harmadik Birodalom« illúziójával áltatják magukat.” Azokat, akik tiszteletlenül humorizáltak, többnyire vádemelés nélkül elengedték a letartóztatásból, amennyiben büntetlen előéletűek voltak. Ügyüket csak akkor vitték tovább, ha ellenzéki múltjuk volt, bár általában akkor is csupán rövid börtönbüntetést kaptak. A hatóságok végső soron 215

nem is annyira a vicc tartalmát vették figyelembe, mint a mesélő személyét, s nem meglepő, hogy a rágalmazás elleni törvény alapján bebörtönzöttek túlnyomó többsége korábbi kommunista vagy szociáldemokrata munkásember volt. A legnagyobb hatást azonban a rendőri beavatkozások önkényessége és a letartóztatottak kiszolgáltatottsága váltotta ki. Ahogy egy másik vicc mondta: „Egy nap megjelenik egy csomó nyúl a belga határátkelőnél, és politikai menedékjogot kér. »A Gestapo minden zsiráfot le akar tartóztatni mint az állam ellenségét.« »De ti nem is vagytok zsiráfok!« »Mi tudjuk, de magyarázd el a Gestapónak.«” A feljelentéstől és letartóztatástól való félelem a magánjellegű beszélgetésekre, levelezésekre, telefonálásokra is kiterjedt. Victor Klemperer már 1933 márciusában és áprilisában így panaszkodott a naplójában: „Ma már senki nem mer semmit sem mondani, mindenki fél.” A Reichstag leégése után hozott rendelet lehetővé tette a Gestapónak, hogy felbontsa a leveleket, lehallgassa a telefonokat, ezért – folytatta – „az emberek nem mernek levelet írni és telefonálni, inkább meglátogatják egymást, és latolgatják a kockázatot”. 1933. február elején Charlotte Berardt berlini újságírónak elmesélte álmát egy szociáldemokrata barátja. Goebbels ellátogatott a munkahelyére, de az álmodó képtelen volt náci üdvözlésre lendíteni a karját, s amikor vagy fél óra múlva mégis megtette, Goebbels hidegen odavetette: „Magától nem kell a tisztelgés.” Az önmagától való elidegenedés, az identitás elvesztése, az elszigetelődés, a félelem, a kétség, az álomban kifejeződő összes érzelem annyira megdöbbentő volt Berardt számára, hogy elhatározta: álmokat fog gyűjteni. Tapintatosan kérdezősködött barátai és ismerősei körében, s bevont orvosokat is, akik úgy faggathatták ki pácienseiket álmaikról, hogy nem keltettek bennük gyanakvást. 1939 végén, amikor Angliába távozott, annyi anyaga gyűlt össze, hogy az a nem politikai jelentésű álmok kirostálása után is kitett egy könyvet. Berardt gyűjteményében elég sok olyan álom szerepelt, amely arról árulkodott, hogy az emberek félnek a megfigyeléstől. 1934-ben egy orvos álmában például hirtelen eltűnt a fal a rendelője, valamint a környező házak és lakások körül, s egy hangszóró azt bömbölte, hogy mindez jogosan, „az e hó 17én elfogadott, faleltörlési rendeletnek megfelelően” történt. Egy nő azt álmodta, hogy az operában nézte A varázsfuvola előadását, s „Az ördög ez, ó borzalom” sor elhangzása után berontott a páholyába egy osztag rendőr, mivel észrevették, hogy az ördög szóról Hitler jutott az eszébe. Segélykérően nézett körül, mire a szomszéd páholyból egy idős úr leköpte. Egy lány azt álmodta, hogy az ágya fölött lógó két képen az angyalok feléje fordították addig égre emelt tekintetüket, hogy szemmel tartsák. Többeket szögesdrót mögé zártak álmukban, vagy 216

217

218

219

220

megszakították a telefonbeszélgetésüket. Egy férfi például arról panaszkodott a fivérének a telefonban, hogy „már semmiben sem leli örömét”, és azon az éjszakán azt álmodta, hogy megcsörrent a telefon, s amikor felvette, egy kifejezéstelen hang mint a „Telefonbeszélgetés-megfigyelő Iroda” munkatársa mutatkozott be neki. Az álmodó rögtön rájött, hogy a Harmadik Birodalomban bűn depressziósnak lenni, és bocsánatot kért, de a vonal túlsó vége néma maradt. Néhányan álmukban kisebb ellenálló akciókat hajtottak végre, ám mindig hiába: egy nő például azt álmodta, hogy minden éjjel eltávolítja a horogkeresztet a náci zászlóról, de reggelre mindig újra ott van. Az álmok leírása és elemzése során Charlotte Berardt a Német Munkafront (Deutsche Arbeitsfront, DAF) vezetőjének, Robert Leynek a mondását idézte fel: „Németországban csak annak van magánélete, aki alszik.” Az összegyűjtött álmokból azonban arra a komor következtetésre jutott, hogy már ez sem igaz. 221

222

V

A Gestapo, a nemzetiszocialista párt és a rohamosztagosok figyelme azonban nemcsak az ellenzékiekre, az uszítókra és az elégedetlenkedőkre terjedt ki, hanem azokra is, akik nem tanúsítottak kellő lelkesedést a Harmadik Birodalom és annak politikája iránt. Minden lakóházkörzetnek volt egy tömbvezetője (Blockleiter) – a köznyelvben így emlegették a náci hierarchia legalsó fokán álló különféle tisztviselőket, akiknek arról kellett gondoskodniuk, hogy a jeles alkalmakkor mindenki kifüggessze a náci lobogót, s eljárjon a nemzetiszocialista rendezvényekre és felvonulásokra. A nemzetiszocialista párt helyi irodáinak átlagosan nyolc sejtje volt, ezek mindegyike nagyjából ötven háztömböt foglalt magában, s az egyes tömbökhöz jellemzően ötven háztartás tartozott. A nemzetiszocialista párt politikai vezetői – hivatalosan ez volt az elnevezése ezeknek az alacsony rangú helyi tisztviselőknek – egy-egy ilyen tömböt felügyeltek, és segítőket nevezhettek ki maguk mellé, akikhez kisebb lakás- vagy házcsoportok tartoztak. Már 1935-ben is vagy 200 000 ilyen politikai vezető tevékenykedett, és ha a segítőiket is beleszámítjuk, akkor a háború kezdetére a tömbvezetők száma elérhette a kétmilliót. Az 1935-ös pártstatisztika szerint a politikai vezetők több mint kétharmada középosztálybeli származású volt, s velük szemben különösen heves volt a gyűlölet az erős kommunista vagy szociáldemokrata múlttal rendelkező munkásnegyedekben. Gyakran ők voltak

azok, akikhez a feljelentők elsőként fordultak, és szoros megfigyelés alatt tartották az ismert másként gondolkodókat, zsidókat és a velük kapcsolatban állókat, valamint a „politikailag megbízhatatlan” személyeket, akik többnyire a nemzetiszocialisták korábbi ellenzékéhez tartoztak. A piros alapon aranyozott tölgyfalombos parolikkal és vállpántokkal ellátott barna egyenruhájuk miatt csak „aranyfácánnak” gúnyolt politikai vezetők kötelességei közé tartozott, hogy jelentést tegyenek a „pletykaterjesztőkről” és mindazokról, akik nem tettek eleget a körzeti pártszervezet utasításainak. Az ilyenek nevét és vétségeit azután a Gestapóhoz továbbították. Akikkel a tömbvezetőknek valami bajuk volt, azoktól megvonhatták az állami segélyeket és a népjóléti kifizetéseket is. A nemzetiszocialista párt óriási apparátusában más ágaknak is megvoltak a maguk helyi tisztviselői, a jóléti szolgálattól kezdve a Német Munkafronton át egészen a Nemzetiszocialista Nőszövetségig (NS-Frauenschaft), s e személyek hasonló feladatot teljesítettek: a lakosság megfigyelését és ellenőrzését. A gyárakban és munkahelyeken a DAF tisztviselői, a munkaadók, a művezetők és a nemzetiszocialista Biztonsági Szolgálat emberei vették át a tömbvezetők feladatát. Ha egy dolgozó nem állt be engedelmesen a sorba, az eleshetett az előléptetéstől, áthelyezték rosszabb munkakörbe, vagy elbocsátották. „Az ember semmit sem mondhatott – emlékezett vissza később a Krupp-művek egyik munkása –, a művezető állandóan a sarkunkban volt, így senki sem mert kockáztatni.” A náci terrorgépezet tehát a mindennapi élet és munka legkisebb egységeibe is elért. Különösen nyilvánvaló volt a megfélemlítés a népszavazások és választások idején, ezekkel kívánta Hitler időnként a legitimáció látszatát adni – főként külpolitikai jellegű – lépéseinek. A rezsim markának szorosabbra fonódását jól jelzi az ezeken a propagandaeseményeken szerzett szavazatok arányának növekedése. A népszavazásról rendelkező törvényt egyébként 1933. július 14-én fogadták el, egy napon azzal a törvénnyel, amely Németországot egypárti állammá tette. Az új törvény értelmében a kormány saját kezdeményezése alapján „konzultálhatott a néppel” bizonyos kérdésekben, szöges ellentétben a weimari köztársaság gyakorlatával, ahol a népnek volt joga népszavazást kezdeményezni. A Harmadik Birodalomban a népszavazások és választások puszta propagandagyakorlattá silányultak, ezekre a rezsim minden rendelkezésére álló eszközzel mozgósította a választókat annak érdekében, hogy a vitatott intézkedések mögé megszerezze a nép támogatásának látszatát. A módszer alkalmazására az 1933. november 12-i képviselőválasztások kínálták az első lehetőséget. A Reichstagot feloszlató rendelet egyben végleg felszámolta a tartományi parlamenteket, majd 1934 elején ennek szövetségi gyűlését, a 223

224

225

226

törvényhozás felsőházának tekinthető Reichsratot is megszüntették. A képviselőválasztási szavazólapon csupán egyetlen párt jelöltjeinek listája szerepelt, a szavazók azt fogadhatták, illetve utasíthatták el „igen” vagy „nem” voksukkal. A középosztálybeli választóknak azzal igyekeztek a kedvében járni, hogy a listára felkerült néhány nem nemzetiszocialista konzervatív, például Papen vagy Hugenberg, sőt a Centrum Párt és a Német Néppárt kisszámú volt képviselője is. Nagyszabású propagandakampány kezdődött, egyebek közt Hindenburg rádióbeszédével, de ezzel párhuzamosan a birodalmi belügyminisztérium bizalmas utasítást adott ki a szavazóbizottságok elnökeinek, hogy az elrontott szavazólapokat értelmezhetik „igen” szavazatnak is. Egyes kritikusabb szellemű megfigyelők persze amúgy is gyanították, hogy valami ilyesmi fog történni. Victor Klemperer például október 23-án azt írta a naplójába, hogy „senki sem mer majd nem elmenni szavazni, és senki sem fog nemmel szavazni, mivel 1. senki sem hiszi, hogy a szavazás titkos, és 2. a nem szavazat amúgy is igennek fog számítani”. Csak igen kevesen mertek nyíltan panaszkodni a manipulációkra, de akik mégis megtették, a választási csalás olyan módozatairól számoltak be, mint hogy a választás titkosságát megsértették a szavazólapok sorszámozásával, az üres szavazócédulákat a szavazatszámláló bizottságok tagjai kitöltötték, a rendszerrel szemben álló elemeket törölték a választói névjegyzékből és így tovább. Azokat, akik látványosan megtagadták a részvételt, letartóztatták, a nemzetiszocialisták és barnaingesek jelenléte a szavazóhelyiségekben pedig sokakat arra késztetett, hogy a rezsim iránti hűsége jeleként ne a fülke magányában, hanem nyilvánosan jelölje meg válaszát. Az efféle módszerek alkalmazásával a rezsim 88 százalék „igen” szavazatot szerzett, holott a leadott szavazatok közül mintegy három és fél millió volt hibás. A választással egyidejűleg megtartott népszavazás során a választók csaknem 5 százaléka „nem” választ ikszelt be. Hindenburg halála után Hitler kinevezte magát államfővé, s 1934. augusztus 19-én népszavazást tartottak ennek jóváhagyására: a fenti eredmények elérése érdekében alkalmazott módszerek ekkor váltak mindenki előtt egyértelművé. A Szociáldemokrata Párt tagjainak titkos jelentései, melyeket eljuttattak a száműzetésben működő pártvezetéshez, arról számoltak be, hogy a szavazóhelyiségeket barnaingesek állták körül, s bár nem alkalmaztak közvetlen terrort, „megteremtették annak hangulatát, s ez természetesen nem maradt hatás nélkül”. Sok helyen előfordult, hogy eltávolították a szavazófülkéket, vagy a bejáratot barnaingesek állták el, vagy ilyen feliratot helyeztek el rajta: „Belépés csak árulóknak”. A klubok és társaságok tagjai együtt mentek szavazni, rohamosztagosok kíséretében, és arra kényszerítették őket, hogy nyíltan adják le voksukat. Egyes szavazóhelyiségekben a cédulákon már előre bejelölték az 227

228

„igen” választ, máshol az elrontott szavazólapokat is „igen”-nek tekintették. Olyan sok „nem” szavazatot helyettesítettek egy vagy több hamisított „igen”-nel, hogy a jelentés szerint némely körzetben a leadott szavazatok száma meghaladta az ott élő választókét. A terror intenzitása helyileg eltérő volt: Pfalzban például, ahonnan a szociáldemokrata hírforrások példátlan mértékű megfélemlítésről és hamisításról számoltak be, a leadott szavazatok 94,8 százaléka volt „igen”, ami jócskán meghaladta az országos átlagot, ezzel szemben egyes kevésbé agresszívan manipulált rajnai körzetekben a voksoknak akár a fele is „nem” vagy elrontott szavazat volt. Hamburgban a szavazóknak csak a 73 százaléka voksolt „igen”-nel, Berlinben is csupán 74 százalék, a kommunisták egyes volt fellegváraiban, például Wilmersdorfban vagy Charlottenburgban pedig jóval 70 százalék alatt maradt az igenek aránya. Figyelemre méltó, hogy a rezsim ilyen körülmények között is csak a választók 85 százalékának szavazatát tudta megszerezni. Ötmillió választópolgár fejezte ki egyet nem értését a törvénnyel: vagy „nem” szavazatot adott le, vagy szándékosan elrontotta a szavazócédulát. Hiába volt óriási a nyomás az „igen”-re, sok német még mindig úgy gondolta, hogy a választás szabad. Luise Solmitz például a voksolás napján ezt írta: „Olyan népszavazás ez, amelynek eredménye előre nem jósolható meg, én legalábbis képtelen volnék rá.” Victor Klemperer már kevésbé volt bizakodó, s így írt: „Egyharmad félelmében mondott igent, egyharmad részegségében, egyhármad pedig félelmében és részegségében.” Négy évvel későbbre a rezsim oly nagy mértékben tökéletesítette a választók megfélemlítésének és az eredmények manipulálásának módszereit, hogy az 1938 áprilisában az Ausztriával való egyesülésről rendezett népszavazáson – amellyel egyben arról is voksolni kellett, hogy bizalmat adnake Hitlernek, és jóváhagyják-e addigi intézkedéseit – a leadott szavazatok 99 százaléka volt „igen”. A két kérdés összeolvasztása eleve egyértelművé tette a helyzetet, hiszen ha valaki az egyesülés ellen szavazott, az egyben Hitler ellen is voksolt, így a hazaárulási törvények rendelkezéseit alkalmazni lehetett rá. Barnainges csoportok járőröztek rendszeres időközönként az utcákon, kirángatták az embereket az otthonukból, és elcipelték szavazni. A betegeknek és ágyhoz kötötteknek mobil urnákat vittek házhoz. Aki nem volt hajlandó szavazni, vagy „nem” szavazat leadásával fenyegetőzött, azt megverték, „A nép árulója vagyok” vagy hasonló feliratú táblával a nyakában végighajszolták az utcán, berángatták kocsmákba, hogy a vendégek szidalmazzák és leköpködjék, vagy egyszerűen minden teketória nélkül elmegyógyintézetbe zárták. A rendszer ismert ellenzőit sok helyen már előre letartóztatták, és csak a szavazás másnapján engedték szabadon. Máshol speciálisan megjelölt – szalag nélküli írógéppel számozott – szavazócédulát adtak nekik, és a számot feltüntették a 229

230

231

nevük mellett a szavazói névjegyzékben is. Az SS Biztonsági Szolgálatának koblenzi szervezete 1938. május 7-én arról tett jelentést, hogy ezzel a módszerrel sikerült „kideríteni, kik szavaztak »nem«-mel vagy adtak le szándékosan elrontott szavazatot”. A jelentés pedánsan és humortalanul kitér arra is, hogy a számok megjelenítéséhez fölözött tejet használtak. Sok városban nyilvános voksolásra kényszerítették a szavazókat: hosszú asztaloknál, barnaingesek szeme láttára kellett kitölteniük a cédulát. Máshol már eleve kitöltött szavazólapot kaptak (természetesen „igen” szavazattal) a jelen lévő barnaingesektől. Ahol fenntartották a titkos szavazás látszatát, ott olyan előzetes pletykákat terjesztettek, hogy a szavazócédulákat meg fogják jelölni, így a szavazókat a szavazatszámlálásnál egyénileg azonosítani lehet – amit helyenként meg is tettek. Ahol mindezen óvintézkedések ellenére az derült ki a szavazatok összeszámlálásakor, hogy jelentős a „nemek” vagy az elrontott voksok aránya, ott ezeket egyszerűen nem vették figyelembe. Ha pedig egy szavazó volt olyan vakmerő, hogy nyilvánosan jelezze tartózkodását – mint Joannes Sproll katolikus püspök, aki így tiltakozott, hogy Alfred Rosenberg és Robert Ley is szerepelt a nemzetiszocialista párt listáján –, az heves reakcióra számíthatott. Sproll püspök ellen a barnaingesek zajos tüntetéseket szerveztek a temploma előtt, és kerülete elhagyására kényszerítették, de ismertsége miatt a rezsim nem tartotta célszerűnek letartóztatni. Az eredmények láttán az ilyen incidensek ellenére a nemzetiszocialisták sok támogatóját töltötte el büszkeség. „Kilencvenkilenc százalék a Führerre – írta diadalmasan Luise Solmitz –, ez biztosan mély benyomást tesz majd a külföldi országokra.” 232

233



3. térkép Az 1933. november 12-i népszavazás

VI

De hát mennyire mélyen járta át a terror és a megfélemlítés a német társadalmat a nemzetiszocialista uralom alatt? A választások idején alkalmazott nyílt megfélemlítés és manipuláció az eredményeket ugyan egyáltalán nem teszi alkalmassá a népesség általános hozzáállásának jelzésére, de a terror nyilvánvalóan nemcsak a bírálatokat és az ellenzéket fojtotta el, hanem a rezsim támogatottságát is elleplezte; pedig egyes kérdésekben – mint a Rajna-vidék remilitarizálása vagy az Ausztriával való egyesülés – több mint valószínű, hogy az emberek többsége még teljesen szabad választások esetén is „igennel” voksolt volna. Ráadásul, mint láttuk, a náci terror a legtöbb német számára az 1933 első felében dúló, szinte általános erőszakból puszta fenyegetés lett, amely ritkán manifesztálódott cselekedetekben. 1933-ban rövid idő alatt óriási megfigyelő- és ellenőrző apparátust hoztak létre azzal a céllal, hogy felkutasson, letartóztasson és megbüntessen minden, a náci rezsimmel szemben álló személyt – beleértve a választók jó egyharmadát, akik az utolsó szabad németországi választásokon a baloldali pártokra adták voksukat. A szervezett ellenállást 1935 végére teljesen szétzúzták. A hosszú kések éjszakája egyben a náci mozgalmon belüli másként gondolkodóknak is lecke volt – persze elsősorban azon több millió férfinak, akik a nyughatatlan barnainges félkatonai mozgalomhoz tartoztak. A demokratáktól kezdve a nacionalistákig sok más párt politikusait is letartóztatták, megfenyegették vagy akár meg is gyilkolták, hogy ezzel figyelmeztessék a többieket az új szabályok betartására. Ámde 1936-tól kezdve a nyílt terror egyre inkább egyes viszonylag kis létszámú csoportok (például a makacs vagy hithű kommunisták és szociáldemokraták), az aszociálisok, a munkakerülők és a kisstílű bűnözők ellen irányult, illetve, mint később látni fogjuk, áldozatai között egyre több lett a zsidó és a homoszexuális is. A németek túlnyomó többsége számára azonban – beleértve sok millió volt kommunistát és szociáldemokratát – a letartóztatás, bebörtönzés és koncentrációs táborba kerülés veszélye távoli fenyegetéssé halványult, feltéve persze, hogy semmiben sem tettek a rendszer akarata ellen. Az utóbbi időkben azonban egyes történészek ezen tények alapján azzal az állítással rukkoltak elő, hogy a nemzetiszocialisták nem is terrorral uralkodtak. Az egyszerű németek zömének életét csak igen ritkán érintette az erőszak és a megfélemlítés. A terrort, legalábbis 1935 után, már igen szelektíven alkalmazták, főként olyan kicsi és marginális csoportokkal szemben, amelyeknek üldözését a németek többsége nem csupán helyeselte, de helyi szinten a hatóságokkal együttműködve, önkéntesen részt is vett benne. A náci Németország társadalma e felfogás szerint „önmegfigyeléssel” foglalkozott. A személyes motivációjú feljelentgetésen túl volt ebben jókora adag ideológiai megfontolás is, amit jól szemléltet az augsburgi példa. A Gestapóhoz beérkezett feljelentések statisztikái, 234

235

melyek magukban foglalják többek közt a kocsmák és kávéházak vendégeitől és a munkahelyi kollégáktól érkező besúgásokat, nem tesznek említést arról, hogy a feljelentők mekkora hányada volt a nemzetiszocialista párt hűséges tagja vagy a párthoz kötődő szervezetek, például a Munkafront tisztviselője; valószínűleg jó részük az volt, hiszen az 1930-as évek közepére már rengetegen léptek be a pártba vagy csatlakoztak valamely fiókszervezetéhez, például a rohamosztagosokhoz vagy a Hitlerjugendhez. Ha a Harmadik Birodalom bármely időszakában megvizsgáljuk a koncentrációs táborok fogolyösszetételét, valóban azt találjuk, hogy túlnyomó többségben vannak a német lakosság jelentős részének gyanakvásával övezett kisebbségek tagjai. Ám ha önellenőrző társadalomról beszélünk, azzal a Harmadik Birodalom működésében a valóságosnál kisebb jelentőséget tulajdonítunk a felülről alkalmazott terrornak és megfélemlítésnek. A Gestapo irodáiba került esetek minden évben csupán csekély hányadát tették ki a ténylegesen elhangzott büntethető kijelentéseknek. Az emberek túlnyomó többségét soha senki nem jelentette fel. A német társadalom zömének viselkedésében tehát a feljelentés inkább kivétel volt, semmint szabály. A 176 000 lakosú lippei körzetben például 1933 és 1945 között összesen alig 292 feljelentés érkezett a párt szervezeteihez; az egy évben tett legtöbb feljelentés 51 volt, a legkevesebb pedig mindössze 3. 1937-ben az egész Német Birodalomban csak 17 168 olyan esetről tettek jelentést a Gestapónak, amikor valaki megszegte a rágalmazás elleni törvényt. Valószínű persze, hogy az ilyen törvénysértésekből ténylegesen sok százszor ennyi történt. Úgy tűnik tehát, hogy az efféle törvénysértések fültanúinak túlnyomó többsége valamilyen okból nem akart feljelentővé válni. Ebben jelentős tényező lehetett a kiközösítéstől, viszontfeljelentéstől vagy az erőszakos bosszútól való félelem is, főként a munkásosztály lakta városrészekben. Ráadásul a megfigyelést nem az egyszerű németek végezték, hanem a Gestapo; semmi nem történt addig, amíg a Gestapo feljelentést nem kapott; és a feljelentéseknek csakis az adott értelmet, hogy a Gestapo aktívan üldözte a devianciát és a másként gondolkodást. A munkásmozgalmi ellenállás megtörése után a Gestapo a másként gondolkodás kevésbé ideológiai jellegű formáinak elfojtását vette célba, mégpedig sokkal szélesebb körben, s ez a kihallgatás vagy perbe fogás végett letartóztatottak számára igen súlyos következményekkel járhatott; vallatásuk során brutális erőszakkal és kínzással – ezt a Gestapo tisztjei végezték vagy felügyelték –, majd börtönnel és koncentrációs táborral. A Gestapo ehhez igénybe vette a rendszer helyi tisztviselőinek kiterjedt hálózatát, egészen a tömbvezetők szintjéig, s a Gestapo körül kiépült hálózat puszta létezése is ösztönzés volt a feljelentésre. A nemzetiszocialista tisztviselők pontosan tudták, hogy ha nem üldözik a másként gondolkodókat, azzal saját 236

237

238

magukat sodorhatják komoly bajba, mint ahogy azzal is tisztában voltak, hogy ha a Gestapo tudomására hozzák efféle tevékenységüket, azzal a Harmadik Birodalom iránti hűségüket bizonyítják. Így tehát végső soron nem a németek tartották megfigyelés alatt a német társadalmat, hanem a Gestapo és az általa alkalmazott vagy kihasznált, illetve vele együtt dolgozó szervezetek. A németek döntő többsége egyetértett a rezsim elnyomó politikájával: ezen állítás védelmében már többször rámutattak arra – egyébként helyesen –, hogy a nemzetiszocialisták egyáltalán nem leplezték elnyomó intézményeik és módszereik létét, sőt a lapok és a rendszer más propagandaeszközei rendszeresen hírt adtak a kivégzésekről, a börtönbüntetésekről, a másként gondolkodók, a rágalmazók és hasonlók elleni bírósági ítéletekről. Eszerint tehát, folytatódik az érvelés, az egyszerű újságolvasó emberek túlnyomó többségének nem volt ellenvetése e módszerekkel szemben. Csakhogy az ilyesfajta propaganda többféle módon is hatott, és a deviánsok és másként gondolkodók terrorizálásának szétkürtölése részben azt a célt szolgálta, hogy a németek millióit elrettentse és letérítse ezekről az utakról. A Röhm-féle tisztogatásról szóló pletykák terjesztőinek koncentrációs táborral való fenyegetése csupán kimondottá tette azt, ami kimondatlanul amúgy is benne volt minden ilyen jellegű beszámolóban. Hasonlóképpen azt sem kell ténynek tekinteni, hogy a legmagasabb rangú rendőrségi és SS-vezetők, mint Reinhard Heydrich és Werner Best, úgy tartották, a Gestapo a német nép érdekében és a német néppel együtt végzi az egész társadalomra kiterjedő etnikai és politikai tisztogatást: a náci ideológia folyamatosan hangoztatta, hogy a rendszer minden tekintetben az egész nép támogatását élvezi, de a valóságban a Gestapo nyíltan vallott hatalmas ambíciója is a terror újabb eszköze volt, amely a németek nagy tömegeiben azt a hiedelmet táplálta, hogy ügynökei mindenhol ott vannak és mindenről tudnak. A megvetett kisebbségeket valóban koncentrációs táborba zárták, de ha kizárólag ezt néznénk, akkor figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy bírósági ítélet alapján sokkal nagyobb számban kerültek állami börtönbe és fegyintézetbe olyanok, akik pusztán másképp gondolkodtak politikai és egyéb kérdésekben. Minél jobban távolodunk időben a náci Németországtól, annál nehezebb a demokratikus politikai rendszerekben és az egyén jogait tiszteletben tartó kultúrákban élő történészeknek megtenni azt a gondolati ugrást, amely segít megérteniük: vajon miként viselkedik a nép olyan államokban, mint a náci Németország, ahol kínzás, börtön vagy akár halál várt mindenkire, aki a legcsekélyebb mértékben bírálni merészeli a rendszert vagy a vezetőket. Igen valószínű, hogy az efféle megtorlást szívből helyeslők kisebbségben voltak – közéjük tartoztak például a párt aktív támogatói és funkcionáriusai, mint a tömbvezetők, valamint meglehetősen sok közép- és felső osztálybeli 239

240

konzervatív, akik mindig is úgy vélték, hogy a marxisták a börtönben vannak a legjobb helyen. Ámde még ők is pontosan tudták, hogy vigyázniuk kell szavaikra és tetteikre, s hogy mennyire veszélyes, ha nem vigyáznak, az akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, amikor e csoportokban is terjedni kezdtek az ellenzéki gondolatok. A Kurt von Schleicher, Herbert von Bose, Edgar Jung, Gustav von Kahr, Erich Klausener és Kurt von Bredow életét 1934 júliusának elején kioltó lövések egyben figyelmeztették a közép- és felső osztálybeli konzervatívokat: jobb, ha behúzzák a fejüket, különben golyót kapnak bele. Könnyen lehet, hogy a Luise Solmitzhoz hasonló egyszerű konzervatív polgárok, akiknek eszük ágában sem volt aktívan politikával foglalkozni, inkább nem vettek tudomást arról a dermesztő tényről, hogy a rezsim hajlamos meggyilkoltatni az ellenzékét – ez 1934 júniusának végén és júliusának elején lett teljesen nyilvánvaló –, bár ebben az a megkönnyebbülés is szerepet játszhatott, hogy végre helyreállt a rend, amelyet áhítottak. Az efféle emberek szemében Röhm rohamosztagosai bizonyára ugyanolyan veszélyesnek látszottak, mint a weimari időkben a Reichsbanner vagy a Rotfrontkämpferbund. Valószínűtlen azonban, hogy legalább bizalmas körben ne vettek volna tudomást Von Papen alkancellár konzervatív társainak sorsáról. A tömeges megfélemlítés nem csak a lakosság azon harmadát érintette, amely 1933 előtt a marxista baloldalt támogatta. Alig csitult el a hosszú kések éjszakájának gyilkos erőszakhulláma, máris megkezdődött egy másik, még a marxistákénál is nagyobb létszámú kisebbség, a német katolikusok üldözése és bebörtönzése, ők ugyanis a nyilvánosság előtt sem rejtették véka alá egyre kritikusabb nézeteiket a rendszerről. De még ennél is általánosabb érvényűek voltak az olyan intézkedések, mint a rágalmazás elleni törvény, amelyek az egyet nem értés legbanálisabb formáit is büntethetővé tették, s amelyek alapján az is börtönbe kerülhetett, aki elmondott egy viccet Hitlerről vagy Göringről. Ez ugyan főként a német munkásosztály tagjait érintette, csakhogy a munkásosztály tette ki a teljes népességnek nagyjából a felét, ráadásul ugyanilyen vádak alapján a közép- és felső osztályból is jó néhányan kerültek a különleges bíróságok elé. Az e törvény alapján hozott elmarasztaló ítéletek is a tömeges megfélemlítés eszközei voltak, hozzájárultak a félelemhez, és hatásukra még jobban elterjedt az általános hallgatás, amelyben a rezsim egyre szörnyűbb bűnöket követhetett el, és nem kellett a közvélemény kritikájától vagy tiltakozásától tartania. A valóság az, hogy a náci terror korántsem csak a csekély létszámú és megvetett kisebbségek ellen irányult: a Harmadik Birodalom minden polgárának feje fölött ott lebegett a letartóztatás, a perbe fogás és az egyre kegyetlenebb és sanyarúbb körülmények közötti bebörtönzés fenyegetése – ez alól, amint a különleges bíróságok elé vitt ügyek esetében már láttuk, még a 241

242

nemzetiszocialista párt tagjai sem jelentettek kivételt. A rezsim megfélemlítő intézkedései meghunyászkodásra késztették a németeket: egész sor szankciót léptettek életbe azok ellen, akik szembe mertek szegülni a rendszerrel, módszeresen összezavarták és megtévesztették a lakosságot, s megfosztották őket hagyományos szociális és kulturális környezetüktől, például a kocsmáktól és a különféle önkéntes társaságok klubjaitól, főként persze ott, ahol ezek az ellenállás potenciális forrásává válhattak volna, mint a munkásmozgalom esetében. A félelem és a terror kezdettől fogva nélkülözhetetlen eleme volt a nemzetiszocialisták politikai fegyvertárának. Az állam és a párt szabadon használhatta őket, mivel a Hitler birodalmi kancellári kinevezését követő néhány hónap alatt módszeresen megfosztották a németeket gyakorlatilag mindazon emberi és polgári joguktól, amelyeket a weimari köztársaság alatt élvezhettek. A törvény semmiféle védelmet nem nyújtott az állammal szemben, ha az állam vagy egy hivatala arra gyanakodott, hogy valamely polgára nem szívesen adja nyilvánosan is jelét annak, hogy helyesli a politikáját vagy céljait. Épp ellenkezőleg, rengeteg új és gyakran drákói törvényt hoztak, amelyek szabad kezet adtak a rendőrségnek, a Gestapónak és az SS-nek arra, hogy elbánjon bárkivel, akiről gyanítható, hogy eltér azoktól a viselkedési normáktól, melyeket a Harmadik Birodalom a polgárai számára előírt. Nem meglepő, hogy ebben a helyzetben az egyszerű emberek és a nemzetiszocialista párt alacsony rangú tisztviselői is kezdtek önként feljelentéseket tenni a Gestapónál, amivel még erőteljesebbé tették a mindent átjáró terror légkörét. Tudni kell persze, hogy a Gestapo csak az egyik eleme volt a megfigyelés, terror és üldözés sokkal szélesebb körű hálózatának, amelyet a náci rezsim az 1930-as években kialakított; idetartozott még az SA és az SS, a bűnügyi rendőrség, a börtönrendszer, a szociális szolgálatok és a munkaügyi központok, az orvosszakma, a rendelők és a kórházak, a Hitlerjugend, a tömbvezetők és még olyan, politikailag látszólag semleges szervezetek is, mint az adóhivatal, a vasút vagy a posta. Ezek mind rengeteg információt adtak a Gestapónak, a nyomozó hatóságoknak és a bíróságoknak a másként gondolkodókról és a deviánsokról; mindezek együttesen alaktalan és összehangolatlan, de mindent átjáró ellenőrzési rendszert alkottak, amelyben a Gestapo csak egy volt a számos intézmény között. Mindenre, ami a Harmadik Birodalomban történt, a félelem és a terror mindent átitató légkörében került sor, s ez a félelem soha nem enyhült, sőt a vége felé még sokkal intenzívebbé vált. „Tudja maga, mi az a félelem? – kérdezte egy idős munkás egy újságírótól évekkel azután, hogy az egésznek vége lett. – Nem tudja. A Harmadik Birodalom maga volt a félelem.” De a terror csupán egy volt a Harmadik Birodalom hatalomgyakorlási technikái közül. A nemzetiszocialisták nem érték be azzal, hogy a lakosságot passzív, mogorva 243

244

245

belenyugvásba kényszerítsék. Azt is el akarták érni, hogy az emberek tevőlegesen és lelkesen támogassák eszméiket és politikájukat, meg akarták változtatni a nép elméjét és szellemét, és olyan új német kultúrát kívántak megteremteni, amely kizárólag az ő értékeiket tükrözi. Ehhez propagandára volt szükség, s mint látni fogjuk, e téren is példátlan erőfeszítéseket tettek céljaik eléréséért.

2 SZELLEMI MOZGÓSÍTÁS

A NÉP FELVILÁGOSÍTÁSA

I

„A forradalom, melyet véghezvittünk, totális – jelentette ki Joseph Goebbels 1933. november 15-én. – Kiterjedt a közélet minden területére, és alapvetően átszervezte azokat. Teljesen megváltoztatta és átformálta az emberek egymáshoz, az államhoz és a lét kérdéseihez való viszonyát.” Ez „alulról induló forradalom” volt, folytatta, amelyet az emberek kényszerítettek ki, mivel, mint mondta, „egy néppé alakította át a német nemzetet”. Az egy néppé válás az egész nemzetre kiterjedő szellemi egységet jelentette, hiszen mint Goebbels már márciusban közzétette: „Január 30-án végre befejeződött az individualizmus kora… Az egyént a nép közössége váltotta fel. – És így folytatta: – A forradalmak soha nem korlátozódnak kizárólag a politikai szférára. Onnan indulnak ki, majd lefedik az ember társadalmi létezésének minden területét. Hatásaiktól nincs védve sem a gazdaság és a kultúra, sem a tudomány és az oktatás, sem a művészet.” E folyamatban nincsenek semlegesek: senki sem állhatott félre az objektivitás vagy az önmagáért való művészet hamis ürügyére hivatkozva. „A művészet ugyanis – jelentette ki – nem abszolút fogalom, csakis az emberek életéből nyer saját életet.” Ennek megfelelően: „Nincs politikailag elfogulatlan művészet.” A forradalom azonban, melyet Goebbels emlegetett, nem olyan társadalmi vagy gazdasági forradalom volt, mint az 1789-es francia vagy az 1917-es szovjet forradalom. De nem volt az a permanens forradalmi állapot sem, amelyet a jelek szerint Röhm és barnaingesei áhítottak, amíg 1934-ben el nem tiporták őket. Ez a forradalom elsősorban kulturális jellegű volt. Azt tűzte ki célul, hogy a nemzetiszocialista hatalom elmélyítése és megerősítése céljából az egész német nép gondolkodását a maga képére formálja. Nem a nép 37 százalékának kell mögöttük állnia – utalt Goebbels 1933. március 25-én a legmagasabb szavazati arányra, amit szabad választáson addig a nemzetiszocialisták elértek –, hanem a nép 100 százalékának. Hitler e célból hozta létre 1933. március 13-án az új birodalmi népfelvilágosítási és propagandaminisztériumot (Reichsministerium 246

247

für Volksaufklärung und Propaganda), amelynek vezetésével az így a kabinetbe is bejutó Goebbelst bízta meg. Goebbels március 25-én a minisztérium feladataként a német nép „szellemi mozgósítását” határozta meg, és azt, hogy állandósítsa azt az általános lelkesedést, amely – legalábbis a nemzetiszocialisták állítása szerint – az 1914-es háború kitörésekor az egész német népet eltöltötte. A nemzetiszocialistáknak a propaganda pozitív hatásába vetett hite nagyrészt szintén az első világháborús tapasztalatokból táplálkozott, amikor a britek szerintük sikeresen terjesztettek el ártó hiedelmeket Németországról. Goebbels fiatal és elkötelezett nemzetiszocialista ideológusokat alkalmazott minisztériumában, nem csupán azzal a céllal, hogy kedvező színben tüntessék fel a rendszert és annak politikáját, hanem azért is, hogy olyan általános benyomást alakítsanak ki, miszerint az egész német nép lelkesen támogatja a rezsim minden lépését. Mindazon fejlemények közül, amelyek a Harmadik Birodalmat modern diktatúrává tették, az egyik legfeltűnőbb a nép legitimációjának állandó követelése volt. A rezsim szinte kezdettől fogva népszavazások útján rendszeres konzultációt folytatott a tömegekkel. Óriási erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy e konzultáció minden szempontból tetteik, politikájuk és főként a Führer lelkes és gyakorlatilag egyöntetű támogatását jelezze. Még ha a szkeptikus vagy semleges német polgár tudta is – márpedig tudnia kellett –, hogy ez a támogatás korántsem őszinte, a Harmadik Birodalom iránti tömeges lelkesedésnek és a Führert övező már-már hisztérikus imádatnak állandó bizonygatása meggyőzte róla: jobban teszi, ha úszik a közvélemény árjával. Az eredmények a rendszer ellenzőit is csendre és tétlenségre késztették, hiszen beláttatták velük, hogy semmi valós esélyük nincs megszerezni polgártársaik támogatását. Goebbels tulajdonképpen őszintén beszélt arról a tényről, hogy a rezsim manipulálja a Harmadik Birodalom lakossági legitimációját. A propagandaminisztériumnak volt a feladata, hogy összehangolja és irányítsa a rezsimnek és politikájának a bemutatását a nyilvánosság előtt. „Ami a kulisszák mögött zajlik, az a színház vezetésére tartozik”, mondta. Ide voltak értendők az olyan szertartások és rituálék, mint az 1933. január 30-án, Hitler birodalmi kancellárrá való kinevezésének alkalmából rendezett fáklyás felvonulások, a Reichstag hivatalos állami megnyitója Potsdamban 1933. március 21-én, a nemzetiszocialista párt minden ősszel megrendezett nürnbergi nagygyűlése, a május 1-jei nemzeti munka napja és sok minden más. A naptárba új ünnepek és fesztiválok kerültek be, például Hitler születésnapja április 20-án és az 1923-as puccskísérlet emléknapja november 9-én. Németország-szerte utcákat neveztek át, hogy eltávolítsák a demokratikus múlt hirtelen nemkívánatossá vagy kellemetlenné vált emlékeit, valamint hogy dicsőítsék Hitlert, más náci 248

249

250

vezetőket és a mozgalom mártírjait, például Horst Wesselt, akinek nevét immár Berlin korábban Friedrichshainnak nevezett munkáskerülete viselte. Hamburgban utcát neveztek el Otto Blöckerről, a Hitlerjugend néhai tagjáról, akit a kommunisták lőttek agyon 1933. február 26-án a nemzetiszocialista párt helyi irodája elleni rajtaütés során. De ezeken kívül is sok hasonló névváltoztatás történt. Elsősorban azonban Hitlert ünnepelték mindenütt. A párton belül már az 1930-as évek elején is igen erőteljes volt a Hitler-kultusz, de ezt most teljes állami támogatással az egész országra kiterjesztették, s nem csupán szavakban és képekben, hanem számtalan apró, szimbolikus módon is. 1933 márciusától kezdve a városok rohanvást adományoztak neki díszpolgári címet, és az év végére szinte az összes német város főterének nevét Adolf-Hitler-Platzra változtatták. A német városok már 1933. április 20-án, a Führer 44. születésnapján zászlódíszbe öltöztek, a falvak házait virágfüzérekkel ékesítették, az üzletek kirakatában díszes összeállítások emlékeztek meg a jeles eseményről, még a tömegközlekedési eszközöket is fellobogózták. Felvonulások és fáklyásmenetek vitték ki az ünnepet az utcára, a templomokban pedig rendkívüli szertartásokon kívántak minden jót a Führernek. Goebbels propagandagépezete csak úgy ontotta a szónoklatokat, amelyek Hitlert Bismarckhoz hasonlították, de a bajor oktatási miniszter, Hans Schemm ennél is tovább menve úgy jellemezte a Führert, mint olyan „művészt és építőmestert, akit Istentől kaptunk”, aki „új arcot ad Németországnak”, s „két évezred története után” „végleges formába” önti a nemzetet: „Hitler személyében a német nép milliószoros vágyakozása öltött testet.” Plakátok, magazinok illusztrációi, filmhíradók és filmek a háborút megjárt, mindennapi embernek állították be Hitlert, aki bár igazi küldetéstudattal megáldott, sokoldalú géniusz, mégis megmaradt szerény, sőt egyszerű embernek, magának keveset kér, megveti a gazdagságot és a hivalkodást, szereti a gyerekeket és az állatokat, s együtt érzőn segít a nehéz helyzetbe került régi bajtársakon. Katona, művész, munkás, uralkodó, államférfi – olyan emberként mutatták be, akivel a német társadalom minden rétege azonosulni tudott. Sok egyszerű németet valósággal letaglózott e propaganda léptéke és intenzitása. Jellemző példa erre az az érzelemáradat, amely Luise Solmitzon lett úrrá, miközben lakóhelye, Hamburg utcáin Hitler érkezésére várt: „Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor autóján elhaladt mellettünk barna egyenruhájában, a Hitler-köszöntés rá jellemző változatát mutatva… a lelkesedés [a tömegé] az égig zengett…” Ezután hazament, s megpróbálta megemészteni „az imént átélt nagyszerű pillanatokat”. A német üdvözlés, vagyis a „Heil Hitler!” (Éljen Hitler!) köszöntés 251

252

253

254

bevezetése volt talán a legnyilvánvalóbb jele annak, hogy a Hitler-kultusz mennyire beágyazódott a mindennapi életbe. Az állami alkalmazottaknak 1933. július 13-ától kezdődően ezt kellett használniuk minden hivatalos levélben. Személyes találkozáskor a Hitler-tisztelgést, azaz a jobb kar előrelendítését alkalmazták, miközben sokszor az üdvözlés is elhangzott. A karlendítés egyébként a német himnusz vagy a Horst Wessel-dal éneklésekor minden polgár számára kötelező volt. „Aki tehát el akarja kerülni a szándékosan retrográd viselkedés gyanúját, az alkalmazza a Hitler-üdvözlést”, állt a rendeletben. Az efféle szertartások nem csupán arra szolgáltak, hogy megszilárdítsák a rezsim támogatóinak formális szolidaritását, hanem azok elszigetelésére is, akik nem értettek egyet az új rendszerrel. Ezenfelül tovább emelték Hitler nimbuszát. Attól kezdve pedig, hogy Hindenburg halála után, 1934. augusztus 19-én megtartották a népszavazást az államfői tisztségről – ezzel a jelmondattal: „Hitler Németországért – egész Németország Hitlerért!” –, már nem ismert korlátokat a Hitler-kultusz. Goebbels szélsebesen épített propagandát a hosszú kések éjszakájának történéseiből, amivel újabb támogatókat szerzett a Führernek, mint annak az embernek, aki, úgymond, megmentette Németországot attól, hogy visszasüllyedjen a zűrzavarba, eltiporta a párt túlzottan nagyravágyó vezetőit, és helyreállította a nemzetiszocialista mozgalom tisztességét és erkölcseit. Ettől kezdve bárki kritizálta is a rezsimet, bírálata legfeljebb Hitler alvezérei ellen irányulhatott, a Führer maga sérthetetlen volt. A Hitler-kultusz legnagyobb szabású eseménye az 1934-es nürnbergi pártnagygyűlés lett, a második ilyen rendezvény az új rezsim alatt. Ötszáz vasúti szerelvénnyel negyedmillió ember érkezett egy külön e célra kialakított vasútállomásra. A résztvevők elhelyezésére óriási sátorvárost építettek, s elképesztő mennyiségű ételt és italt hordtak nekik össze. A nagygyűlésen aztán ceremóniák gondosan megtervezett sora következett. Az egy teljes hétig tartó rendezvény célja az volt, hogy az előző, meglehetősen mozgalmas és zűrzavaros nyár után megünnepelje a mozgalom egységét. A városon kívül, az óriási Zeppelin-mezőn a tömött sorokban felálló, több százezer egyenruhás SA- és SStag, valamint más nemzetiszocialista aktivista rituális párbeszédet folytatott Führerével. „Éljen, embereim!”, kiáltotta Hitler, mire százezer hang vágta rá egyként: „Éljen, Führerem!” Az alkonyat beálltával a szónoklatok, kórusok és menetelések helyét fáklyás felvonulás és látványos koreográfiájú szertartás vette át, melynek során száznál is több reflektor fénykévéje lövellt a magasba, s a résztvevők és a nézők úgy érezhették magukat, mintha – a brit nagykövet szavaival – „jégkatedrálisban” lettek volna. Az arénában a reflektorok harmincezer vörös, fehér és fekete horogkeresztes lobogót követtek, amint a 255

256

257

258

zászlóvivők áthaladtak a barnainges tömegen. A szertartás legmagasztosabb pillanatában ünnepélyesen újraavatták a „vérlobogót”, azaz az 1923-as sörpuccs idején használt zászlót, majd hozzáérintették az új zászlókhoz, hogy azokat is a rettenthetetlen küzdelem és az ügyért való véres áldozatvállalás dicsfényébe vonja. Mindez mély benyomást tett William L. Shirer amerikai tudósítóra, aki ezen a náci nagygyűlésen vett először részt. „Azt hiszem, kezdem megérteni Hitler elképesztő sikerének néhány okát”, írta a naplójába 1934. szeptember 5-én: 259



A katolikus egyháztól kölcsönzött elemekkel újra pompát, színt és miszticizmust visz a 20. századi németek szürke életébe. A Nürnberg külvárosában lévő Luitpoldhalléban rendezett ma délelőtti nyitóünnepség nem csupán fényűző látványosság volt; volt benne valami a nagy, gótikus székesegyházak karácsonyi vagy húsvéti miséinek miszticizmusából és vallásos hevületéből is.

Ahogy Hitler és kísérete a csarnokba lépett, s lassan végigment a középső folyosón, „harmincezer kéz emelkedett tisztelgésre”. Hess a „vérlobogó” alatti pódiumról felolvasta az 1923-as puccskísérletben elesettek névsorát, s a tömeg néma csenddel adózott emlékük előtt. „Ilyen légkörben nem is csoda – írta Shirer –, hogy Hitler minden egyes szava ihletett Szónak tűnt, mely a magasból szállt alá.” Az újságíró saját szemével látta, milyen érzelmeket képes kiváltani Hitler személye a támogatóiból, amikor a Führer a nagygyűlés előestéjén nyitott autón hajtott be Nürnbergbe a közeli reptérről, s felemelt kézzel üdvözölte az óváros utcáit szegélyező, éljenző tömeget. Shirer így folytatta:

Vagy tízezer fős hisztérikus tömegben találtam magam, akik Hitler szállodája előtt zsúfolódtak össze, azt kiáltozva: „A Führerünket akarjuk látni!” Amikor aztán Hitler néhány pillanatra kilépett az erkélyre, megdöbbentem az emberek – különösen a nők – arckifejezésén. Azok az eszelős tekintetek jutottak az eszembe, amelyeket Louisiana egy elmaradott részén láttam egy zarándoklat megszállott résztvevőin. Úgy néztek fel rá, mintha maga a Megváltó lett volna, arcuk pedig mintha nem is emberi arc lett volna. Ha Hitler néhány pillanatnál tovább marad látható, azt hiszem, sok nő elalélt volna az izgalomtól. 260



Egyik „nagy látványosság” követte a másikat, írta Shirer, s a tetőpont az a színlelt csata volt, melyet a hadsereg egységei a Zeppelin-mezőn vívtak. Az eseményt katonai és félkatonai egységek végtelennek tűnő utcai felvonulása

zárta, ami mély benyomást tett Shirerre a náci rezsim uralta németek „nyers, fegyelmezett erejéről”. A gigászi díszszemléken óriási tömegek mozogtak egy emberként, pontosan tartott sorokban és oszlopokban, vagy álltak türelmesen, mértani alakzatokba rendezve a mezőn, az új keletű spirituális egység gondosan megkomponált képét sugározva – és éppen ez volt a nagygyűlés elsődleges célja. Hitler és Goebbels ezt a képet akarta mutatni nemcsak Németországnak, hanem az egész világnak is. Ugyanezen cél vezérelte Hitlert akkor is, amikor intézkedett, hogy az egész 1934-es nagygyűlést vegyék filmre, s a feladattal egy fiatal színésznő-rendezőt bízott meg: Leni Riefenstahlt. Parancsba adta, hogy mindent meg kell kapnia, amire a munka elvégzéséhez szüksége van. A rendelkezésére bocsátott harminc kamera, tizenhat operatőr és a hozzájuk tartozó asszisztensek, valamint négy hangrögzítő kocsi segítségével Riefenstahl addig példátlannak számító dokumentumfilmet forgatott. A 120 fős stáb és egy sor új technika – például teleobjektívek és nagy látószögű objektívek – alkalmazásával elért hatás sokakat valósággal megbabonázott 1935-ben, Az akarat diadala bemutatásakor (a címet maga Hitler választotta). A szóban forgó akarat, magyarázta később Riefenstahl, nem csupán a német népé, hanem és elsősorban Hitleré, akit a kamerák szinte mindig egyedül mutattak: amint a felhők közt leereszkedik a repülőgépe Nürnbergbe; ahogy nyitott autóban állva végighajt a város ujjongó tömegek szegélyezte utcáin; amint egy pillanatra megáll, hogy átvegyen egy csokrot egy kislánytól; amint híveinek szónokol a végtelen ég háttere előtt; amint szertartásosan összeérinti az új pártzászlókat a „vérlobogóval”, és végül a Luitpoldhalléban, ahol önmagát is szinte az őrületig tüzelve beszél a tömeg előtt, mely átszellemülten, akár a templomi hívek igehirdetéskor, újra meg újra azt harsogja: „Sieg, heil!” (Éljen a győzelem!) És látni Rudolf Hesst is, arcán a fanatikus odaadás ragyogásával, amint azt kiáltja: „A párt Hitler! De Hitler Németország, mint ahogy Németország is Hitler! Hitler! Sieg, heil!” Az akarat diadala különleges alkotás lenyűgöző látványvilággal; óriási, fegyelmezett tömegeket mutat be, amelyek olyan tökéletes összhangban mozognak, mintha nem több ezer, hanem egyetlen embert látna a néző. A könnyedebb közjátékok fiatal barnaingeseket ábrázolnak ádáz lovas versengés közben, ami azután – részben Riefenstahl hajlamait, részben pedig a náci ideológiát kifejezve – a férfitest dicsőítésébe csap át, ahogy a versenyzők ledobálják magukról a ruhát, és beugrálnak a közeli tóba. A részegség, a hőzöngés, a verekedések és a gyilkosságok színfalak mögött zajló valóságából persze semmi sem volt látható. De Riefenstahl filmje ennél finomabb módszerekkel is változtatott a valóságon: nem csupán azzal, hogy a nagygyűlés eseményeit nem feltétlenül azok időrendi sorrendjében ábrázolta, hanem azzal is, 261

262

263

hogy – a Hitlertől kapott, őt kedve szerinti beavatkozásra jogosító felhatalmazás alapján – egy részüket többször elpróbálta, és úgy rendezte meg, hogy a filmen a lehető leghatásosabbak legyenek. Bizonyos képsorok jelentése csak a kamera szemszögéből bontakozott ki. Az egyik leglélegzetelállítóbb jelenet például – Hitler Himmler és a barnaingesek új vezetője, Lutze kíséretében lassan végigmegy a tömeg közepén hagyott, széles folyosón (miközben kétoldalt néma vigyázzban áll a félkatonai szervezetek több mint 100 000 egyenruhás tagja), majd emlékkoszorúval tiszteleg a mozgalom halottai előtt – a helyszínen csak egy maroknyi résztvevő számára lehetett igazi vizuális élmény. A film záró jelenetében pedig SAlegények és fekete egyenruhás, rohamsisakos SS-tagok menetelnek zárt alakzatban, ami nem hagyott kétséget a nézőkben a német tömegek fegyelmezett összehangoltsága és szervezeteik fenyegető katonai jellege felől. A dokumentumfilmnek mondott alkotás valójában propagandafilm volt, amelynek Németországot és a világot is meg kellett győznie a Hitler vezette német nép erejéről, hatalmáról és elszántságáról. A Harmadik Birodalomban több film nem készült Hitlerről; ez mindent elmondott, amit el kellett mondani, és nem volt rá szükség, hogy újabb kövesse. 1935 márciusában mutatták be, és széles körben aratott igen nagy sikert, nem csupán Németországban, hanem külföldön is. Elnyerte a Nemzeti Filmdíjat, amelyet Joseph Goebbels adott át Riefenstahlnak – a propagandaminiszter a filmet „a Führer fenséges mozgóképi látomásának” nevezte. Megkapta az 1935-ös velencei filmfesztivál, majd az 1937-es párizsi világkiállítás aranyérmét is. A mozikban még sokáig vetítették, és bár Németországban a háború után betiltották, mindmáig a 20. század egyik klasszikus dokumentarista propagandafilmjeként tartják számon. Ironikus módon Goebbels Az akarat diadalának megrendelését és forgatását is hevesen ellenezte, mivel Riefenstahl első rendezői próbálkozása, A hit diadala az előző évben megbukott. A rendezőnő nem volt tagja a nemzetiszocialista pártnak, később sem lépett be, és a propagandaminiszter azért is nagyon neheztelt, hogy Hitler közvetlenül adta ki a megbízást a feladatra, ahelyett hogy Goebbels bevonásával a propagandaműveknél szokásos csatornákra hagyatkozott volna. Sőt Az akarat diadala ellentétes volt mindazon elvekkel is, amelyek betartását Goebbels parancsba adta a filmgyártásnak. A miniszter 1933. március 28-án, a filmipar képviselői előtt tartott beszédében elítélte azon kezdetleges propagandafilmeket, amelyek „nincsenek kapcsolatban a korszellemmel”: „Az új mozgalom nem merül ki látványos masírozgatásban és trombitaszóban.” A szovjet Szergej Eisenstein Patyomkin páncélosát méltatva kijelentette, hogy „egy film nemcsak a benne hangoztatott nézetektől lesz jó, de azzá teszik készítőinek képességei is”. A filmeknek alkalmazkodniuk kell az új 264

265

266

267

korszellemhez, ugyanakkor ki kell szolgálniuk a közízlést. A propaganda, mondta Goebbels, akkor a leghatásosabb, ha közvetett jellegű:

Ez a propaganda titka: át kell járnia a megcélzott személyt anélkül, hogy az illető ezt észrevenné. Természetes, hogy a propagandának van célja, de azt a célt olyan okosan és virtuóz módon kell elfedni, hogy a célszemély semmit se vegyen észre belőle. 268



Ezen politikája jegyében Goebbels engedélyt adott egy vitriolos kritikára – még az is lehet, hogy ő maga írta – egy kezdetleges náci propagandafilmről, az 1930as évek elején játszódó Brand SA-legényről, amelynek tizenhat éves munkásfiú hőse szociáldemokrata apja tiltása ellenére beáll a barnaingesek közé, munkahelyén a zsidó dominanciájú szakszervezet üldöztetésének van kitéve, végül a kommunisták agyonlövik, így a nemzetiszocialista ügy mártírjává válik. Goebbels úgy vélte, a film aligha fog új híveket szerezni a nemzetiszocialista ügynek: inkább azoknak szól, akik már elköteleződtek iránta. Októberben ismét hevesen kritizált egy filmet, amely annak a barnainges Horst Wesselnek az életét és halálát dicsőítette, akit 1930-ban lelőttek a kommunisták. A történet hasonlít a Brand SA-legényéhez, de sokkal erőteljesebb benne az antiszemita vonulat – a hőst végül meggyilkoló kommunistákat zsidó bűnözők és értelmiségiek balekjaként ábrázolja. A propagandaminiszter úgy vélte, a film nem méltó Wessel emlékéhez. „Mi, nemzetiszocialisták – jelentette ki – nem látunk értéket abban, hogy SA-nk a színpadon vagy a filmvásznon masírozik; az ő helyük az utcán van. A nemzetiszocialista ideológia ennyire mesterkélt bemutatása nem helyettesítheti a valódi művészetet.” A Horst Wessel-film premierjének délelőttjén – a díszbemutatóra a berlini társaság számos kiválósága hivatalos volt, köztük Ágost Vilmos porosz királyi herceg, II. Vilmos legidősebb fia, a nemzetiszocialisták lelkes támogatója – Goebbels hivatalosan betiltotta a vetítést. Önkényes lépése azonban heves reakciót váltott ki a film támogatóiból. Közéjük tartozott Hitler régi barátja, Ernst (Putzi) Hanfstaengl, a film zeneszerzője, aki maga gyűjtötte össze az alkotás elkészítéséhez szükséges pénz jelentős részét. A személyesen Hitlernek és Goebbelsnek panaszkodó Hanfstaenglnek sikerült támogatást szereznie a párthierarchián belül, és elérte, hogy visszavonják a tilalmat, igaz, azzal a feltétellel, hogy a film címét megváltoztatják. A Hans Westmar: Egy a sok közül címen bemutatott film a sajtóban és a közönség körében is hatalmas tetszést aratott; a közönség sok moziban állva ünnepelt, amikor az utolsó jelenetben felcsendült a Horst Wessel-dal. Goebbels érvei azonban nem maradtak hatástalanok. A vita arról győzte meg Hitlert, hogy a propagandaminiszternek a 269

270

jövőben hatékonyabb ellenőrzést kell kapnia a filmipar fölött. Goebbels ezt arra használta fel, hogy többé nem hagyta, hogy ilyen direkt propagandafilmet készítsenek, mert arra a szilárd nemzetiszocialista hatalom idején már nem volt szükség, még ha az elkötelezett „veteránok” lelkesedtek is érte. 271

II

Az 1930-as években a mozi világszerte aranykorát élte, hála a hangosfilm és néhány színes alkotás megjelenésének. Németországban is gyorsan nőtt a nézők száma: 1932–33-ban egy átlagos német évente csak négy filmet nézett meg, ám 1937–38-ra ez a szám majdnem nyolcra nőtt, az éves jegyeladások száma pedig ugyanezen időszakban 240 millióról csaknem 400 millióra emelkedett. Az 1930-as évek elején és közepén igen sok neves filmcsillag és rendező emigrált Németországból: egyesek, például Marlene Dietrich, Hollywood vonzásának engedtek, mások, mint Fritz Lang, politikai okokból távoztak. A többség azonban maradt. Közülük talán a legismertebb, Emil Jannings a hollywoodi A hontalan hős (The Last Command) című filmben nyújtott alakításáért 1929-ben elnyerte minden idők első Oscar-díját. Németországba visszatérve hamarosan azon kapta magát, hogy egyre inkább politikai tartalmú filmekben szerepel – ilyen volt például a Gerhart Hauptmann jól ismert színdarabján alapuló Az uralkodó (Der Herrscher), amely az erőskezű vezetést dicsőítette egy gazdag, középosztályi – a Krupp családról mintázott – gyáriparos família történetében. A forgatókönyvet jegyző Thea von Harbou az 1920-as években több némafilmben is dolgozott, amilyen például a Fritz Lang rendezte Metropolis és a Dr. Mabuse volt, majd az 1930-as években a hangosfilmek új lendületet adtak pályájának. Új csillagok jelentek meg és váltak rendkívül népszerűvé a moziba járók körében, például a svéd születésű Zarah Leander; mások pedig, mint Theodor Loos német színész, láthatóan szinte minden filmben szerepet kaptak. Megjelent a rendezők új nemzedéke is – közülük talán Veit Harlan volt a legkiemelkedőbb –, akik filmre vitték a nemzetiszocialista propagandaüzeneteket. De a Harmadik Birodalom filmiparának nem minden tagja kerülhette el az ellenséges szándékú vizsgálódást. A párt 1935–36-ban arra biztatta a moziba járókat, hogy küldjenek be kérdéseket a vezető filmszínészek faji hovatartozásáról és politikai nézeteiről. Számos ilyen beadvány érkezett az egyik legnépszerűbb német sztárral, Hans Albersszel kapcsolatban, akiről az a szóbeszéd járta, hogy a felesége zsidó. A 272

273

pletykák igazak voltak, a színész felesége, Hansi Burg valóban zsidó volt, Albers azonban gondosan ügyelt arra, hogy Hansi a Harmadik Birodalom fennállása alatt mindvégig Svájcban maradjon, ahol nem eshetett baja. Goebbels ugyan tudta ezt, de Albers rendkívüli népszerűsége miatt nem tudott mit tenni, a propagandaminisztérium tisztviselői pedig állhatatosan tagadták Hansi Burg létezését. Albersnek, Janningsnek és a hasonló színészeknek fontos szerepük volt abban, hogy az 1930-as években a német film rendkívül népszerűvé vált. Az efféle sikerekkel szemben azonban ott állt a német filmipar gyors elszigetelődése. A német filmek iránti külföldi érdeklődés zuhanásszerűen csökkent, ami részben egyre erőteljesebb politikai tartalmuknak és romló minőségüknek volt tulajdonítható, részben és főleg pedig a külföldi forgalmazók mind ellenségesebb hozzáállásának – különösen ha e forgalmazók zsidók voltak, vagy politikailag ellenezték a német kollégáikat sújtó ellenőrző intézkedéseket. Az iparág szempontjából ennél is súlyosabb gond volt az, hogy Németország gyakorlatilag beszüntette a külföldi filmek forgalmazását. A külföldi filmeket érintő problémát kitűnően illusztrálja egy e tekintetben igencsak meglepő figura, a Németországban az 1930-as évek elején rendkívüli népszerűvé lett Miki egér, mely ekkortájt a játékfiguráktól a képregényekig számos termékről köszönt vissza. Egy pomerániai nemzetiszocialista napilap 1931-ben ugyan azt írta, hogy „a Miki egér a legpocsékabb, legnyomorúságosabb ötlet, amit valaha kiagyaltak”, ám ez a vélemény inkább kivételnek számított. A Miki egér oly népszerű volt a német mozilátogatók körében, hogy a náci filmcenzorok lényegében kénytelenek voltak engedélyezni Disney összes Bohókás szimfóniájának (Silly Symphonies) bemutatását is. A három kismalac különösen tetszett a cenzoroknak, mivel az egyik jelenetben – amit Disney később kivágott – a gonosz farkas vándorló kefeárus álcájában jelenik meg az egyik kismalac házánál, és olyan karikaturisztikus műorrot visel, amelyet a nácik rögtön zsidó jellegzetességnek értelmeztek. Az egyedüli kivétel Az őrült doktor (The Mad Doctor) volt, amelyben egy eszelős tudós Plútó kutyát próbálja keresztezni egy csirkével; elképzelhető, hogy a filmet azért tiltották be, mert a náci eugenikai elméletek kigúnyolásának lehetett érteni, bár valószínűbb, hogy egyszerűen túl ijesztőnek találták a gyermekek számára. Bármilyen népszerűek voltak is Németországban a Disney-rajzfilmek, hamarosan nehézség támadt körülöttük. Ennek főleg pénzügyi okai voltak. A fivére vállalkozásának pénzügyeit kezelő Roy Disney 1933. december 20-án új szerződést kötött az UFA-val Walt filmjeinek németországi forgalmazásáról, csakhogy a német kormány 1934. november 12-én négyszeresére emelte a külföldi filmekre kivetett vámot, így a forgalmazók minden egyes megvásárolt 274

275

külföldi film után 20 000 birodalmi márkát voltak kénytelenek befizetni. A kormány emellett igen szigorúan korlátozta a pénzkivitelt is, így az amerikai cégek gyakorlatilag nem tudták kivinni jövedelmeiket Németországból. Mindezen lépések következtében a Universal és a Warner Brothers felszámolták németországi vállalkozásaikat, a Disneynek pedig semmilyen anyagi haszna nem származott óriási németországi sikeréből. A helyzeten egyáltalán nem javított a szabályozás 1935. február 19-i módosítása sem. Ekkortól az importált filmekért német filmek exportjával kellett fizetni, csakhogy Németországban már nem készültek olyan filmek, amelyeket a külföldi forgalmazók be akartak volna mutatni. Az amerikai forgalmazók és az amerikai közönség náci antiszemitizmussal szembeni ellenszenve még akkor is megnehezítette volna a német filmek bemutatását, ha nem ez lett volna a helyzet. 1937 őszén lejárt a Disney UFA-val kötött szerződése; a helyzetet tovább rontotta, hogy a Disney Németországban addig felhalmozott jövedelmeit leírták – az egyik nagy forgalmazó csődje miatt részben abból fedezték a kiadásokat. Roy Disney berlini látogatása sem hozott megoldást, és 1939-ben már szinte egyáltalán nem lehetett Németországban Disney-rajzfilmet látni. Adolf Hitler e téren is a szerencsés kevesek közé tartozott, ugyanis propagandaminiszterétől, Joseph Goebbelstől 1937-ben 18 Miki egeres filmet kapott karácsonykor ajándékba. Az 1930-as évek második felére a német filmipar fölötti állami ellenőrzés még szorosabbá vált, főként a Filmhitelezési Bank révén, amelyet 1933 júniusában alapítottak, hogy a nagy gazdasági világválság miatt nehezebbé váló körülmények között is segítsen pénzt szerezni a filmgyártóknak. 1936-ban már ez a bank finanszírozta a német játékfilmek csaknem háromnegyedét, és egyáltalán nem idegenkedett attól, hogy visszatartsa a támogatást a nem megfelelőnek talált alkotásoktól. Eközben a propagandaminisztérium is vasszigorral ellenőrizte, hogy kit alkalmaznak és kit bocsátanak el a filmgyártás valamennyi ágában: e célt szolgálta az 1933. július 14-én alapított Birodalmi Filmkamara, amelyet egy közvetlenül Goebbels alá beosztott pénzügyi szakember vezetett. Ettől kezdve csak az kaphatott munkát a német filmgyártásban, aki tagja volt az immár tíz szakosztályt magában foglaló, s ezzel a németországi filmipar teljes spektrumát lefedő filmkamarának. A Birodalmi Filmkamara 1933-as létrehozása tehát fontos lépés volt a totális ellenőrzés irányában. Goebbels hatalma a következő évben tovább erősödött, amikor a két legnagyobb filmgyártó cég, az UFA és a Tobis pénzügyi válságba került, ezért államosították őket. 1939-ben állami finanszírozású cégek gyártották a német filmek közel kétharmadát. 1938-ban megalapították a Német Filmakadémiát, s attól kezdve itt folyt a filmkészítők, színészek, tervezők, írók, operatőrök és technikusok új nemzedékének technikai felkészítése, hogy ők már a 276

277

278

nemzetiszocialista rezsim szellemében végezzék munkájukat. A pénzügyi ellenőrzést jogi eszközök is támogatták, elsősorban az 1934. február 16-án elfogadott birodalmi filmtörvény, amely kötelezővé tette a forgatókönyvek előzetes cenzúráját. A törvény az 1920 óta működő cenzori irodákat a propagandaminisztérium egyetlen hivatalává olvasztotta össze, 1935-ös módosításával pedig Goebbels felhatalmazást kapott arra, hogy ezen intézmény megkérdezése nélkül is betilthasson bármely filmet. Az ösztönzés és a nézői várakozás irányítása céljából a filmek megkülönböztető minősítést kaphattak, s eszerint lehettek „művészileg értékesek”, „politikailag értékesek” stb. Goebbels szándékának megfelelően a náci Németországban rengeteg szórakoztató film készült. A propagandaminisztérium kategóriáit véve alapul a Németországban 1934-ben vetített filmek 55 százaléka volt vígjáték, 21 százaléka dráma, 24 százaléka pedig politikai jellegű film. Az arányok évről évre ingadoztak, és akadtak olyan filmek is, amelyeket egynél több kategóriába lehetett besorolni. 1938-ban azonban a filmeknek mindössze 10 százaléka minősült politikainak, 41 százaléka drámának és 49 százaléka vígjátéknak. A politikai filmek aránya tehát csökkent, miközben a drámáké erőteljesen nőtt. A mindennapokból való menekülést musicalek, kosztümös drámák, romantikus komédiák és más műfajok segítették, amelyek tompították az emberek érzékenységét, de akár üzenetet is hordozhattak. Műfajtól függetlenül valamennyi film meg kellett hogy feleljen a Birodalmi Filmkamara elveinek, és valóban sok alkotás dicsőítette az erőskezű vezetést, népszerűsítette a vér és föld paraszti értékeit, becsmérelte a nácik által gyűlölt csoportok tagjait, például a bolsevikokat és a zsidókat, vagy a látszólag nem politikai drámákban gonosztevőként állította be őket. A pacifista filmeket betiltották, és a propagandaminisztérium gondoskodott róla, hogy ideológiailag valamennyi film megfelelő legyen. Ennek jegyében például a Film-Courier magazin 1933. szeptemberi száma elítélte a weimari filmgyártást, amiért be merte mutatni a „metropolis látomásából épült és ártón gigászivá növekedett, pusztító, bomlasztó bűnözői osztályt” – ez egyértelmű utalás Fritz Lang olyan filmjeire, mint a Metropolis és az M – egy város keresi a gyilkost –, és biztosítja olvasóit arról, hogy a jövőben a bűnről szóló filmek nem a bűnözőre fognak összpontosítani, „hanem az egyenruhában és civilben járó hősökre”, akik az embereket szolgálják a bűnözés elleni harcban. Így tehát még a szórakoztatás is politikai színezetet kaphatott. Teljesen nyílt politikai propagandát folytattak a filmhíradók, különösen a Wochenschau, amelyet 1938 októberétől minden kereskedelmi célú filmvetítés előtt be kellett mutatni, és amely műsoridejének átlagosan a felében foglalkozott 279

280

281

282

politikai kérdésekkel, a fennmaradó időt pedig sport-, társasági, bulvár- és hasonló hírek töltötték ki. A stilizált, közhelyes, a harc és küzdelem náci nyelvezetétől átitatott, kíméletlenül agresszív hangú szöveggel kísért, sok esetben kifejezetten a filmezés céljából megrendezett eseményeket bemutató filmhíradó a legjobb esetben is csak hellyel-közzel volt kapcsolatban a valósággal. 1939-re az eredetileg különböző cégek (például az amerikai Fox Talking Weekly Review) tulajdonában lévő híradók lényegében egyformák voltak, s a propagandaminisztérium egy speciális irodája hangolta őket össze az 1936-os filmhíradótörvény alapján. A történésznek tehát, a nemzetiszocialista Németország történetére vonatkozó más vizuális forrásokhoz hasonlóan, a filmhíradókat is igen óvatosan kell használnia. Ami a korabeli nézőket illeti, a propagandaszándék a legnehezebb felfogásúak kivételével mindenki számára teljesen nyilvánvaló volt. 283

III

A németek többsége azonban elsősorban nem a filmhíradóból tudta meg, hogy mi zajlik az országban és a nagyvilágban: ennél sokkal fontosabb szerephez jutott a rádió, amelynek népszerűsége a weimari köztársaság idején igen gyorsan növekedett. A bemondóktól kezdve a mérnökökön át egészen az eladókig minden olyan személy, aki valami módon szakmai kapcsolatban állt a rádiózással, köteles volt belépni az 1933 őszén alapított Birodalmi Rádiókamarába. Ezzel a propagandaminisztérium teljes ellenőrzéshez jutott az alkalmazottak felvétele és elbocsátása fölött. A német rádiós műsorszórást már valamivel korábban a kormány irányítása alá helyezték, s 1934. április 1-jén a regionális rádióállomásokat is beolvasztották a Birodalmi Rádió vállalatba, közvetlenül a propagandaminisztérium fennhatósága alá. A nemzetiszocialisták a rádiókészülékek gyártására is kiterjesztették ellenőrzésüket, s jelentős összegű támogatást nyújtottak a gyártóknak azért, hogy olcsó néprádiót (Volksempfänger) állítsanak elő és forgalmazzanak. Ez mindössze 76 birodalmi márkába került, kisebb változata pedig 35 márkába. Ez az összeg egy kétkezi munkás heti átlagbérének felelt meg, és szükség esetén részletekben is lehetett fizetni. A készülékekből csak 1933-ban másfél millió darab készült. 1934-ben több mint hatmillió rádiót használtak Németországban, s 1939 közepére a német háztartások több mint 70 százalékának volt rádiója – ez volt a világon a

legmagasabb arány, amellyel még az Egyesült Államokat is megelőzték. Sok vidéki embert a rádió révén ért el először a rendszeres kormánypropaganda. A rádió terjedése tette lehetővé a rezsim számára, hogy üzenetét a lakosság olyan rétegeihez is eljuttassa, amelyek mindaddig viszonylag távol álltak a politika világától. Összesen több mint hétmillió néprádió készült; 1943-ban a német otthonokban működő rádiókészülékeknek az egyharmada volt ilyen típusú. A néprádió egyik sajátos tulajdonsága volt a korlátozott vételi hatótávolság, így a határ menti területeket leszámítva használóik nem hallgathattak külföldi adókat. Különleges alkalmakkor a rádiófelügyelők a köztereken, a gyárak műhelyeiben, az irodákban, az éttermekben és az iskolákban elhelyezett hangosbeszélőket a rádióra kapcsolták, hogy mindenki hallhassa Hitler beszédét. Ha megszólalt a sziréna, mindenkinek abba kellett hagynia, amit csinált, és a rádió mellé vagy a legközelebbi hangosbeszélő közelébe kellett mennie, hogy a többiekkel közösen hallgassa a szónoklatot. Emellett a lakosság köteles volt meghallgatni az este 7 és 8 óra között az összes állomáson egyszerre sugárzott „A nemzet órája” című műsort is. Sőt tervek készültek arra is, hogy országszerte 6000 hangszóró tornyot állítanak fel a közösségi rádióhallgatás elősegítése érdekében; az elképzelés megvalósítása azonban a háború 1939-es kitörésekor félbeszakadt. 284



4. térkép A rádiótulajdonosok aránya 1938 júliusában Goebbels már 1933. március 25-én azt mondta a rádiós szakembereknek és vezetőknek, hogy „a rádiót meg fogják tisztítani” a nonkonformista és balos elemektől, s arra kérte őket, hogy vállalják magukra ezt a feladatot, különben ő

fogja elvégezni helyettük. Nyárra aztán valóban „megtisztult” az éter, ami az elbocsátottaknak sok esetben komoly nehézségeket okozott. Az érintettek közé tartozott az 1903-ban született Jochen Klepper író, költő és újságíró is, aki ugyan nem volt zsidó, de a felesége igen, és ez a tény önmagában elég volt ahhoz, hogy gyanússá váljon. Ráadásul mély és őszinte protestáns hite ellenére korábban kapcsolatban állt a szociáldemokratákkal. Az állami ellenőrzés alatt álló rádiótól 1933 júniusában bocsátották el egy névtelen feljelentés alapján. Sok hasonló helyzetű emberhez hasonlóan őt is komolyan aggasztotta a jövője, a megélhetése. A regény- és versírás nem helyettesíthette rádiós jövedelmét, egyébként pedig valószínűnek tartotta, hogy ezután az írásait sem fogják kiadni. „Nem igazán hiszem, hogy a Deutsche Verlags Anstalt [Német Kiadói Intézet] kiállna mellettem – írta elkeseredetten. – Ugyan miként menthetne meg egy kiadó manapság egy szerzőt, ha az illető nem kifejezetten »a nemzet reményének« szócsöve?” Végül mégis megmenekült, mert munkát kapott az Ullstein Kiadóvállalat rádiós magazinjánál. Sokan mások emigráltak, vagy az anyagilag igen hátrányos korai visszavonulás mellett döntöttek. Goebbels azonban nem érte be pusztán személyi változásokkal. A már említett beszédében figyelemre méltó nyíltsággal jelentette ki a rádiós vezetők előtt: 285



Nincsen semmi, ami politikailag elfogulatlan volna. Az abszolút objektivitás elvének fölfedezése a német egyetemi professzorok kiváltsága – és nem hiszek abban, hogy a történelmet egyetemi professzorok csinálják. Nem is próbáljuk titkolni, hogy a rádió csakis a miénk, senki másé. A rádiót a mi ideológiánk szolgálatába állítjuk, itt egyetlen más ideológia sem kaphat hangot… 286



Goebbels azonban tudta, hogy a filmhez hasonlóan a rádióban sem tűrnék jól az emberek, ha kizárólag propagandán tartanák őket. 1933 májusától fokozatosan visszautasította a nemzetiszocialista párt vezetőit, akik a rádióban szerették volna hallatni a hangjukat, és a politikai beszédek sugárzásának számát havi kettőben maximalizálta. A rádiónak, mondta a propagandaminiszter, képzeletgazdagnak, frissnek és korszerűnek kell lennie. Mint 1933. március 25-én közölte a rádiós vezetőkkel: „Az első törvény: nem szabad unalmasnak lenni!” Műsoraikat – mondta – nem tölthetik meg indulókkal és hazafias beszédekkel. A képzeletüket kell használniuk. A rádiónak megvan az a lehetősége, hogy az egész népet a rezsim mellé állítsa. E figyelmeztetés ellenére azonban a rádiós hálózatokat eleinte nagy mennyiségű politikai propaganda közvetítésére használták – 1933-ban egyedül Hitler beszédeiből ötvenet sugároztak. 1934. május 1-jén a májusi 287

288

ünnepségekről szóló közvetítések – beszédek, dalok, felvonulási tudósítások és hasonlók – nem kevesebb mint 17 óra műsoridőt foglaltak el. Nem meglepő tehát, hogy a hallgatók ráuntak az efféle túlzásokra, és ha csak tehették, inkább külföldi adók műsorát hallgatták. Goebbels sokat ismételt tanácsa csupán fokozatosan talált célba. 1932 és 1939 között folyamatosan nőtt a zenei adások időtartama. 1939-re az „irodalmi” és „beszélgetős” műsorok óraszámát 7 százalékra fogták vissza; a műsoridő kétharmadát zene foglalta el, és a sugárzott darabok hétnyolcada nem komolyzene, hanem népszerű muzsika volt. Rendkívül közkedvelt volt az 1936-tól rendszeresen jelentkező kívánságkoncert, tele slágerekkel és szórakoztató zenével, amelyeknek stílusa lényegében nem változott a weimari idők óta. De még mindig akadtak olyanok, akik a zenét is unalmasnak találták, és hiányolták a weimari köztársaság idején rendkívül népszerűvé vált hangjátékokat. Amint az SS Biztonsági Szolgálata 1938-ban egy jelentésében elpanaszolta, „a rádióhallgatók elégedetlenségét” jól mutatja, hogy „szinte minden rétegük… a korábbi időkhöz hasonlóan rendszeresen hallgatja külföldi adók német nyelvű műsorait”. 289

290

IV

Goebbels nem tudta zökkenőmentesen folytatni sokoldalú kampányát, mellyel a német szellemet kívánta mozgósítani a Harmadik Birodalom és eszményei szolgálatában, a rendszerre oly jellemző módon ugyanis még azon a területen sem élvezett monopóliumot, amelyet a magáénak tartott. Már a propagandaminisztérium létrehozásához vezető tárgyalások során csalódás érte, mert bár szerette volna az oktatást is az ellenőrzése alá vonni, Hitler ezt a feladatot Bernhard Rustra és egy másik minisztériumra bízta. Ennél is nagyobb gondot okozott azonban neki, hogy a kultúra fölötti hatalomért folyamatos harcot kellett vívnia a párt önjelölt ideológusával, Alfred Rosenberggel, aki a saját feladatának tekintette a nemzetiszocialista ideológia elterjesztését a német kultúrában, méghozzá abban a bonyolult változatban, amelyet maga dolgozott ki. Az 1920-as évek végére Rosenberg lett a Német Kultúra Harci Szövetségének (Kampfbund für deutsche Kultur) vezetője – ez csak egyike volt a párton belül ekkor alakult számos specializált szervezetnek. A szövetség 1933-ban gyorsan cselekedve a saját ellenőrzése alatt nemzetiszocializálta a német színházi intézményeket. Rosenberg mindenáron érvényesíteni akarta az ideológiai 291

tisztaság elvét a német kultúra sok más területén is, ideértve a zenét és a képzőművészetet, az egyházakat, az egyetemi és értelmiségi életet – vagyis mindazon aspektusokat, amelyeknek Goebbels elképzelése szerint a propagandaminisztérium hatáskörébe kellett tartozniuk. A Német Kultúra Harci Szövetsége kicsi, de igen aktív szervezet volt. Taglétszáma 1932 januárjában 2100 főre rúgott, de egy évvel később elérte a 6000-et, 1933 áprilisában a 10 000-et, a következő év októberében pedig a 38 000-et. 1933 tavaszán és nyarának elején a zsidó és baloldali zenészek elleni támadások jó részét a Német Kultúra Harci Szövetsége szervezte vagy ösztönözte – a szervezetnek jelentős számú szélsőjobboldali zenekritikus és író is a tagja volt. Rosenberg emellett rendelkezett még egy igen hatásos propagandafegyverrel: a Völkischer Beobachter című nemzetiszocialista napilappal, amelynek ő volt a főszerkesztője. Goebbels helyzetét tovább nehezítette, hogy Rosenberg zenével és művészettel kapcsolatos nézetei sokkal közelebb álltak Hitleréihez, mint az övéi. A propagandaminiszter kulturális újítások iránti fogékonysága nemegyszer Rosenberg kezére játszott. Goebbels egyébként nem sokat foglalkozott Rosenberggel, akinek A 20. század mítosza (Der Mythos des 20. Jahrhunderts) című fő művét állítólag „filozófiai böffentésnek” nevezte. Rosenberg hivatala pusztán pártintézmény volt, Goebbelsnek ezzel szemben nagy előnye volt, hogy birodalmi propagandavezetőként a párt erejét, miniszterként pedig egy teljes államminisztérium hatalmát tudhatta maga mögött, méghozzá egy olyan minisztériumét, amely politikailag feddhetetlen volt, hiszen elkötelezett párttagok dolgoztak benne. Hitler nem tartotta különösebben nagyra Rosenberg politikai képességeit, talán a miatt a zűrzavar miatt, amit a sikertelen 1923-as müncheni sörpuccs után a párt vezetőjeként okozott. Ezért nem adott neki megbízást a kormányában. Mi több, bár osztozott Rosenberg jó néhány elnagyolt előítéletében, majdnem ugyanolyan lesújtó véleménnyel volt nagyképű, álfilozofikus elméleteiről, mint Goebbels. Soha nem is fogadta be bizalmas baráti körébe. 1933 nyarára a Német Kultúra Harci Szövetsége okozta rendzavarások kezdtek politikailag kényelmetlenné válni. Goebbelsnek 1933. szeptember 22-én sikerült elfogadtatnia egy rendeletet a Birodalmi Kulturális Kamara létrehozásáról, amelynek persze ő lett az elnöke. A propagandaminisztérium osztályainak megfelelően a kamarának hét részlege volt (ezeket külön is kamaráknak nevezték), amelyek az irodalommal, a színházzal, a zenével, a rádióval, a filmmel, a képzőművészettel és a sajtóval foglalkoztak. Egy részük korábban is létezett, például a Birodalmi Filmkamara, vagy ekkor volt alakulóban; most aztán monopolhelyzetű állami intézményekké 292

293

294

295

váltak. Ezzel a módszerrel Goebbelsnek sikerült a színházak feletti ellenőrzést is visszaszereznie Rosenbergtől. Az a jogi előírás, miszerint annak, aki e területeken kíván dolgozni, kamarai tagnak kell lennie, lehetővé tette Goebbels számára, hogy bármely olyan személyt kizárasson, akinek a nézetei elfogadhatatlanok a rezsim számára, Rosenberget pedig teljesen háttérbe szorította a kultúra terén. A propagandaminiszter arra is felhasználta a Birodalmi Kulturális Kamarát, hogy kedvezőbb nyugdíj feltételeket biztosítson a tagoknak, és kiszűrje a képzetlen vagy hozzá nem értő munkatársakat, bár ez utóbbi irányelven 1935-től kezdve érezhetően enyhítettek. Ugyanakkor nagy gondot fordított arra is, hogy a Birodalmi Kulturális Kamarát és annak szakmai kamaráit egyfajta kulturális önkormányzatként tüntesse fel. A propagandaminisztérium viszonylag laza ellenőrzést gyakorolt felettük, az igazi hatalom elvileg az azokat vezető rangos művészek, zenészek és írók kezében volt. Így Goebbels elnyerte a valamilyen módon a kultúrából megélő németek túlnyomó többségének a támogatását, márpedig jelentős tömegekről volt szó: 1937-ben például a Birodalmi Képzőművészeti Kamarának 35 000, a Birodalmi Zenei Kamarának 95 600, a Birodalmi Színházi Kamarának pedig 41 100 tagja volt. A Birodalmi Kulturális Kamarát 1933. november 15-én fényes ünnepség keretében, Hitler elnökletével avatták fel a Berlini Filharmonikusok koncerttermében; a zenét a Filharmonikusok nagynevű zenekara szolgáltatta előbb Wilhelm Furtwängler, aztán Richard Strauss vezényletével, majd Goebbels mondott beszédet, végül a kórus elénekelt egy részletet Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájából („Most serkenj, kegyes nép és zengd a víg hajnal énekét”). Rosenberg kárpótlásul 1934. január 24-én igen hangzatos, de valójában üres címet kapott: ő lett „a Führer képviselője a nemzetiszocialista pártnak az általános filozófiai és intellektuális képzéssel és oktatással kapcsolatos ügyeiben”. A Német Kultúra Harci Szövetsége, amelyet 1934-ben a semlegesebb Nemzetiszocialista Kulturális Közösség névre kereszteltek át, tovább küszködött, mintegy a barnaingesek kulturális megfelelőjeként, ám nem volt már igazi szerepe, hiszen sikerült megnyerni a nácizmus ellenfeleivel vívott csatát, s 1937-ben be is olvasztották a Német Munkafrontba. Rosenberg elvétve a későbbiekben is okozott némi fejfájást Goebbelsnek, de nem tudta komolyan veszélyeztetni a propagandaminiszter teljhatalmát a kultúrában – főleg azt követően, hogy Hitler makacs ellenségességének engedve Goebbels feladta addigi toleráns viselkedését a kulturális modernizmussal szemben. Nem Rosenberg volt azonban az egyetlen jelentős figura, akivel Goebbelsnek meg kellett vívnia. Az egykor képeslapfestésből élő Hitler élénken érdeklődött a képzőművészet iránt. Rajongott Richard Wagner zenéjéért, szinte rögeszmésen vonzódott az építészethez, és sok időt töltött azzal, hogy 296

297

298

magánmozijában filmeket nézett. Aztán ott volt Hermann Göring, aki porosz miniszterelnökként ellenőrzése alatt tartotta azokat a fontos kulturális intézményeket, melyeket a porosz állam finanszírozott és működtetett, bár arra kísérletet sem tett, hogy tágabb értelemben befolyásolja a kultúrpolitikát. Bernhard Rust oktatási miniszternek ugyancsak komoly beleszólása volt a kultúrpolitikába, különösen a fiatalokat érintő területeken. Neves zenészekből felállított egy bizottságot – a tagok közt olyan nevekkel, mint Wilhelm Furtwängler karmester és Wilhelm Backhaus zongoraművész –, hogy Berlinben minden koncertet és más zenei rendezvényt ellenőrizzenek és lényegében cenzúrázzanak. Rust alá tartoztak az olyan intézmények is, mint a zenei konzervatóriumok és a művészeti akadémiák. A jelek szerint legfőbb feladatának azt tekintette, hogy megakadályozza a propagandaminisztérium térhódítását saját illetékességi területén, ami valóban állandó veszély volt, hiszen a minisztérium eredetileg az oktatást is magának igényelte. Végül pedig ott volt a Robert Ley vezette Német Munkafront, amely a szakszervezetek 1933. májusi átvételekor nagyszámú művészt és zenészt olvasztott magába, azok szervezeteivel egyetemben, és úgy tűnt, mindenki ellen kész megvédeni a zenei életben így szerzett pozícióit. A különböző szervezetek és vezetőik közötti illetékességi viták annyira kiéleződtek, hogy az oktatási minisztérium 1933. július 15-én megkísérelte betiltani a művészeti kérdésekkel kapcsolatos nyilvános vitákat, de nem járt sikerrel. Nézetkülönbségeik és a részletekre vonatkozó véleményeik sokfélesége ellenére abban valamennyi nemzetiszocialista kulturális szervezet és vezető egyetértett, hogy a kulturális életből a lehető leggyorsabban el kell távolítani a zsidókat és a náci rezsim politikai ellenfeleit, valamint hogy meg kell semmisíteni a „kulturális bolsevizmust”. Abban viszont már gyakran összekülönböztek, hogy ezeket az elveket mely személyekre és alkotásokra kell alkalmazni. 1933-ban és a következő években mintegy 2000 művész, író, zenész, filmszínész és filmrendező, újságíró, építész és a kultúra más területein tevékenykedő személy hagyta el Németországot: egy részük azért, mert nem értett egyet a nemzetiszocialistákkal, sokan pedig azért, mert mint zsidókat megfosztották őket a megélhetésüket adó munkától. A zsidók Birodalmi Kulturális Kamarából való eltávolítása eltartott egy ideig, részben a gazdasági minisztérium tiltakozása miatt, mivel ott úgy vélték, hogy ez a lépés gazdaságilag nem kifizetődő; 1935 derekára azonban a tisztogatás befejeződött. A másként gondolkodóktól, nonkonformistáktól és a rezsim által fajilag nemkívánatos elemektől megtisztított német kultúrára és sajtóra egyre nagyobb mértékben a parancsuralom és az ellenőrzés várt, s ennek térhódítását cseppet sem hátráltatták a vezető náci politikusok hatalmi csatározásai. 299

300

IRODALOMMAL NÉMETORSZÁGÉRT

I

Az 1920-as években és az 1930-as évek elején kétség sem fért hozzá, melyik az országosan és nemzetközileg is legelismertebb német napilap. A Frankfurter Zeitung világszerte híres volt alapos és objektív tudósításairól, elfogulatlan véleményrovatáról és magas intellektuális normáiról. Ha volt olyan német lap, amelyhez az ország dolgairól tájékozódni kívánó külföldiek fordulhattak, ez volt az. Viszonylag szerény olvasóközönségét zömében magasan iskolázottak alkották, köztük egész sor fontos véleményformáló személyiség. A politikailag liberális lapnak hosszú ideig sikerült megőriznie függetlenségét azon sajtóbirodalmaktól, amelyek az Alfred Hugenberghez hasonló személyek vagy például az Ullstein és a Mosse család körül épültek fel. Szerkesztési és személyzeti politikáját nem egyetlen vezető határozta meg, hanem egy szerkesztőbizottság közös döntése. A weimari köztársaság idején azonban nehéz pénzügyi helyzetbe került, s kénytelen volt eladni részvényeiből egy ellenőrzést biztosító csomagot a hatalmas IG Farben vegyipari konszernnek, amely hamarosan gyengíteni kezdte a szerkesztői függetlenséget, elsősorban gazdaságpolitikai kérdésekben. 1932-ben aztán a szerkesztőségi cikkek már arról szóltak, hogy ideje lenne Hitlert és a nemzetiszocialistákat bevonni egy koalíciós kormányba, s hogy Németország megmentése érdekében autoriter irányban kellene módosítani a weimari alkotmányt. A szerkesztőség 1933 első hónapjaiban végleg beadta a derekát, az újság a Reichstag leégése után megjelenő cikkeiben a Kommunista Párt betiltását sürgette, és felszólított a nemzetiszocialistákat korábban bíráló hangvétel beszüntetésére. Liberális hírneve miatt azonban 1933. március 11-én mégis fegyveres rohamosztag tört be a kiadó épületébe; azzal fenyegetőztek, hogy betiltatják a lapot, ha nem áll be a sorba. Egymás után mondtak le a munkatársak, a szerkesztőbizottság a propagandaminisztérium nyomásának engedve elbocsátotta a zsidó alkalmazottakat; 1936 végére egyetlen zsidó sem dolgozott a lapnál – bár megtűrtek ott két félig zsidó származású munkatársat, és 301

két olyan személyt is, akiknek a házastársa volt zsidó. Látva, hogy merre haladnak a dolgok, a zsidó származású lapalapító, Leopold Sonnemann családja 1934. június 1-jén eladta részvényeit az IG Farbennek, amelynek részesedése a lap anyavállalatában így 98 százalékosra nőtt. A nemzetiszocialista rezsim ekkoriban még nem engedhette meg magának, hogy megsértse a vegyipari óriást, amelynek segítségére mindenképpen szüksége volt munkahely-teremtési és újrafegyverkezési programjaihoz. Az IG Farben eredetileg azért vásárolta be magát a lapba, hogy kedvezőbb képet alakítson ki magáról otthon és külföldön is azok körében, akiknek számított a véleménye, csakhogy a cég vezető személyiségei, például Carl Bosch, politikailag és kulturálisan is konzervatív beállítottságúak voltak, és nem szerették volna, hogy eltűnjenek a lap fő jellemzői. Ráadásul Hitler és Goebbels is nagyra értékelte a Frankfurter Zeitung nemzetközi hírnevét, és nem akarták túl radikális változtatások kikényszerítésével megriasztani a külföldet. Mindezen hatások eredményeként a lap jóval nagyobb cselekvési szabadságot élvezett a Harmadik Birodalom alatt, mint a sajtó többi szereplője. A lap külföldi tudósítói tehát egészen az 1930-as évek közepéig küldözgethették cikkeiket a nemzetiszocialisták világszerte megnyilvánuló bírálatáról. A szerkesztők pedig – különösen a Feuilleton kultúrával foglalkozó rovatában – nemegyszer elmulasztották leközölni a propagandaminisztériumból származó cikkeket, még akkor is, ha arra maga Goebbels adott utasítást. Megpróbáltak olyan írásokat is lehozni – olykor sikerrel –, amelyek a szerintük a nácik által két lábbal tiport emberi értékekre helyezték a hangsúlyt. A szerkesztőség 1933 és 1939 között érkezett 40 új tagja közül korábban többen a nemzetiszocialisták idején igencsak sínylődő sajtótermékeknél dolgoztak; voltak köztük szociáldemokraták, nacionalisták és katolikusok is. A háború utáni években olyan híres nyugatnémet újságírók kerültek ki közülük, mint Walter Dirks vagy Paul Sethe. Két jól ismert szerzőnek, Dolf Sternbergernek és Otto Suhrnak, bár feleségük zsidó volt, mégis sikerült megtartania állását. A szerkesztőség olyan, látszólag történelmi cikkeket közölt le Dzsingisz kánról és Robespierre-ről, amelyekben az átlagos intelligenciájú olvasó is azonnal észrevette a Hitlerrel való párhuzamot. Mestereivé váltak a rezsim számára nem kedvező tények és jelentések tálalásának, amihez ilyen szövegeket találtak ki: „semmi igazság sincs abban a pletykában, hogy…”, vagy olyan harsány címeket adtak, amelyek hevesen cáfolták az alattuk részletesen kifejtett történeteket. Hamarosan híre ment, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen sajtótermék, amelyben még ilyesmi olvasható, és az eladott példányszám ismét nőni kezdett. A Gestapo persze pontosan tudta, hogy a Frankfurter Zeitung olyan cikkeket hoz le, amelyeket „rosszindulatú agitációnak” kell tekinteni, és úgy 302

303

304

vélte, hogy „a Frankfurter Zeitung, akárcsak régebben, most is a zsidó érdekek képviseletének szenteli magát”. Leopold Sonnemann neve egészen 1938-ig ott szerepelt a lap fejlécében, akkor a kormány kifejezett utasítására elhagyták. „Olykor egészen elképesztő az a virtuozitás – panaszkodott a Gestapo egy másik alkalommal –, amellyel megkísérlik megváltoztatni a nemzetiszocialista eszméket és gondolatmeneteket, és módosítani próbálják a jelentésüket.” Idővel azonban – különösen 1936 után – a rezsim egyre inkább védekezésre kényszerítette a lapot. Elkerülhetetlenné vált, hogy újra meg újra kompromisszumra kényszerüljenek a propagandaminisztérium utasításai miatt. A közvetlen ellenállásra alig volt lehetőség. Henry Wickham Steed angol újságíró már 1933 augusztusában megjegyezte, hogy az egykor büszke liberális lap az új rezsim alatt a „szabadságtalanság eszközévé” vált. A külföldi sajtó hamar felhagyott azzal, hogy a Frankfurter Zeitung cikkeire hivatkozzék, mivel azokat akkorra nagyrészt már alig tudták megkülönböztetni a Goebbelsminisztériumból naponta kiadott téves információk és propagandaszólamok özönétől. 1938-ban aztán az IG Farben felismerte: többé nincs szükség arra, hogy befolyásolják a közvéleményt, hiszen Németországban gyakorlatilag már nem létezik közvélemény, ezért titokban eladta a céget a nemzetiszocialista párt tulajdonában lévő Eher Kiadó egyik leányvállalatának – még arra sem vette a fáradságot, hogy tájékoztassa erről az újság szerkesztőit vagy munkatársait. 1939. április 20-án a náci párt kiadómágnása, Max Amann születésnapi ajándék gyanánt Hitlernek adta a Frankfurter Zeitungot. A lap megszűnt a szabad, noha álcázott véleménynyilvánítás eszköze lenni; olvasótábora rohamosan csökkent, maga az újság 1943-ban meg is szűnt. Figyelemre méltó azonban, hogy milyen sokáig képes volt, ha csökevényes formában is, megőrizni függetlenségét. A propaganda és kultúra más területeihez hasonlóan az újságok munkatársai is központi ellenőrzés alá kerültek, amikor 1933 őszén létrejött a Max Amann vezette Birodalmi Sajtókamara. Aki nem volt tagja a kamarának, az nem is álmodhatott arról, hogy a lapkiadás területén dolgozzon. Amann az Eher Kiadó fejeként egyre több újságot tudott átvenni, mert kihasználta a gazdasági világválság alatt meggyengült pénzügyi helyzetüket, és mert csökkentette a rivális lapok bevételeit azáltal, hogy a kormány fizetett hirdetéseit a nemzetiszocialista sajtótermékekben jelentette meg. Azok az olvasók, akik nem akarták, hogy megbélyegezzék őket, amiért egy liberális újság előfizetői, inkább más lap után néztek. 1934 elejére a liberális Berliner Tageblatt egykor 130 000-es példány száma 75 000 alá csökkent, a nagy múltú Vossische Zeitungé pedig 80 000-ről 50 000 alá. A nemzetiszocialista sajtóbirodalom ugyanakkor jelentősre növekedett: 1933 elején még csupán 59 305

306

307

308

309

310

napilapjuk volt, összesen 782 121-es példányszámmal, az év végére a lapok száma 86-ra, a példányszám pedig több mint hárommillióra ugrott. 1934-ben felvásárolták a zsidó tulajdonú Ullstein Kiadót, amely Németország néhány legelismertebb napilapját jelentette meg. A Birodalmi Sajtókamara 1935. áprilisi szabályozása betiltotta a vallásos és „speciális érdekcsoportokat” képviselő lapokat, megtiltotta, hogy üzleti vállalkozások, alapítványok, társaságok vagy más szervezetek laptulajdonosok legyenek, és lehetővé tette, hogy felszámolják a pénzügyileg bizonytalan helyzetű vagy nem árja tulajdonosok kezében lévő sajtótermékeket, aminek eredményeként Amann 1935–36-ban további 500–600 lapot szüntetett meg vagy vásárolt fel. Így aztán 1939-re az Eher Kiadó lett a tulajdonosa vagy legalábbis irányítója a német napilapok és magazinok több mint kétharmadának. Miközben Amann a német sajtó felvásárlásán ügyködött, Goebbels és szövetségese, Otto Dietrich, a náci sajtóiroda feje azzal voltak elfoglalva, hogy kiterjesszék ellenőrzésüket a sajtóban megjelenő tartalmakra. Dietrich 1933. október 4-én egy új szerkesztői törvényt fogadtatott el, amely a szerkesztőket személyesen is felelőssé tette lapjuk tartalmáért, továbbá megvonta a tulajdonosok elbocsátási jogát, és szabályokat írt elő a sajtótermékek tartalmára vonatkozóan: a lapok semmi olyat nem közölhettek, „ami arra irányult, hogy akár belföldön, akár külföldön gyengítse a Német Birodalmat, a német nép közösségi akaratát, Németország honvédelmét, kultúráját, gazdaságát, vagy sértse mások vallási érzékenységét”. A törvény kötelezővé tette a Birodalmi Német Sajtószövetségben való tagságot, ezt azonban megvonhatták attól, aki megszegte a szakmai bíróságok előírta etikai kódexet. Ennek eredményeként a Hitler kancellári kinevezését követő két évben 1300 zsidó, szociáldemokrata és baloldali-liberális újságírónak tiltották meg hivatása gyakorlását. Goebbels tehát a szerkesztőkön és újságírókon keresztül ellenőrizte a sajtót, Amann pedig a sajtókamara és a tulajdonosok révén. Regionális és helyi szinten azonban, ahol közepes rangú náci tisztviselők ragadták magukhoz a kezdeményezést a sajtóirányítás terén, gyakran mindkét módszert egyszerre alkalmazták, főként olyankor, ha regionális lapkiadót kívántak létrehozni. Akár így, akár úgy kényszerítették ki a rivális lapok megszüntetését, azzal nem csupán felszámolták a helyi nemzetiszocialista lapok ideológiai konkurenciáját, hanem az utóbbiakat küszködő kisvállalkozásból sok esetben virágzó és jövedelmező sajtóvállalattá tették. A náci korszak újságjai közül toronymagasan kiemelkedett a párt saját napilapja, a Völkischer Beobachter. A német napilapok sorában ez volt az egyetlen országos jellegű sajtótermék, amely egyszerre jelent meg Münchenben és Berlinben. A pártvezetés szócsövének számító újság lényegében az 311

312

313

elkötelezett párthívek kötelező olvasmányává lett – meg mindenki másé is, aki arra vágyott, hogy megmondják neki, mit higgyen és gondoljon. Különösen nagy számban fizettek rá elő a tanárok, hogy cikkeiket felhasználhassák az óráikon, s olykor azért is, hogy mielőtt kritizálni merészelték volna diákjaik dolgozatainak vagy házi feladatainak stílusát vagy tartalmát, ellenőrizzék, vajon nem onnan emeltek-e át részleteket. A lap példányszáma az 1932-es 116 000-ről 1941-ben 1 192 500-re nőtt – ez volt az első német sajtótermék, amelyből napi rendszerességgel egymilliónál többet adtak el. Szerkesztője, Wilhelm Weiss 1933 után tényszerűbbé tette az újság tartalmát, ám eközben arra bátorította szerzőit, hogy alkalmazzanak kérkedő, fenyegető, diadalmas hangnemet, így hirdessék nap mint nap a náci hatalom arroganciáját és a párt elszántságát arra, hogy bárkit megsemmisítsen, akit önmagára nézve veszélyesnek tart. Arra azonban nem sikerült rávennie a pártot, hogy adjon pénzt teljes állású külföldi tudósítók kiküldésére, ezért a nemzetközi hírek terén kénytelen volt főként a hírügynökségektől átvett anyagokra hagyatkozni. A Völkischer Beobachtert egy sor más újság és magazin követte, melyek közül feltétlenül említést érdemel Julius Streicher szenzációhajhász Der Stürmerje, amelynek példányszáma 1937ben már 500 000 körül mozgott, holott három évvel korábban mindössze 65 000 volt – a növekedés jórészt a különféle náci szervezetek nagyobb volumenű megrendeléseinek volt köszönhető. Az utcákon is sokfelé volt kapható, s címoldalát reklámtáblákon helyezték el, hogy mindenki lássa. A lapnak a zsidók által végrehajtott állítólagos rituális gyilkosságokról és egyéb hasonló erőszakos cselekményekről szóló cikkei többnyire olyan nyilvánvalóan hazugok, a zsidó férfiak és nem zsidó nők szexbotrányait taglaló tudósításai pedig olyan egyértelműen pornográf jellegűek voltak, hogy sokan az otthonukban sem voltak hajlandók megtűrni a kiadványt; egyes számait a pártvezetés volt kénytelen betiltani. Másfelől viszont számos olvasó írt a lapnak, a hasábokon nyilvánosan feljelentette szomszédjait vagy ismerőseit, akik elmulasztották használni a Hitler-köszöntést, zsidókkal érintkeztek vagy a rendszert bíráló kijelentéseket tettek, és a Der Stürmer sajátosságai közé tartozott az is, hogy nyilvános petíciókat szervezett a zsidó vállalkozások bezáratása és más hasonló antiszemita lépések érdekében. A csoportos megrendeléseknek volt köszönhető a párt kevésbé szenzációhajhász magazinjainak igen nagy példányszáma is – a Der SA Mannból például az 1930-as évek közepén heti 750 000 példányt vásárolt a rohamosztagos mozgalom. Az egyéni előfizetők inkább a képes heti magazinokat választották, melyeknek cikkei és képei kevésbé voltak egyértelműen politikai jellegűek. Goebbels világosan kifejezte: a sajtó ellenőrzése azt jelenti, hogy az összes napilapnak és magazinnak egyazon vonalat kell követnie. Az addigi középutas 314

tartalom megfelelő irányba terelése céljából a propagandaminisztérium 1933 decemberében átvette a két fő hírügynökséget, a Hugenberg Távirati Uniót (Telegraphen-Union) és a konkurens Wolff Távirati Irodát (Wolffs Telegraphisches Bureau), s létrehozta belőlük a Német Hírirodát (Deutsches Nachrichtenbureau). Ez nem csupán a hazai és külföldi híreket szolgáltatta az összes lapnak, hanem megjegyzéseket és utasításokat is küldött a hírek értelmezésére vonatkozóan. A szerkesztők saját tudósítóik kivételével semmilyen más forrást nem használhattak. Goebbels rendszeres időközönként megtartott sajtótájékoztatókon közölte a szerkesztőkkel utasításait, ezeket azután táviratilag küldték meg a regionális hírirodákba, hogy az ottani szerkesztők is tudják, mihez kell tartaniuk magukat. Az utasítások gyakran tartalmaztak tilalmakat és parancsokat, hogy miről és hogyan kell írni. „Semmilyen körülmények között nem közölhetők Ludendorffot a Führer társaságában ábrázoló képek, és képeik együtt sem szerepelhetnek”, szólt az egyik ilyen utasítás 1935. április 6-án. „Von Ribbentrop nagykövet tegnap autóbalesetet szenvedett, amelyben súlyosan megsérült a legidősebb lánya. A nagykövet sértetlen maradt. A balesetről a német sajtó nem számolhat be”, szögezte le egyértelműen egy másik 1936. április 14-én. „A továbbiakban a zsidó származású vezető szovjet tisztviselők és politikusok neve előtt mindig fel kell tüntetni a zsidó szót, és korábbi zsidó nevüket is használni kell”, közölték a német sajtóval 1936. április 24-én. „A Központi Csoport SA-vezetőinek berlini tartózkodásuk alatt a Szabadkőműves Múzeumban tett látogatásáról tilos beszámolni”, utasították a szerkesztőket 1936. április 25-én. „Greta Garbóról pozitív hangnemben is írhatnak”, tudták meg – talán legnagyobb megkönnyebbülésükre – 1937. november 20-án. Rendkívül részletes útmutatást kaptak tehát, aminek az volt a célja, hogy kevés helyet hagyjon a szerkesztők saját ötleteinek. E lépések azonban nem voltak maradéktalanul eredményesek. Amint a Frankfurter Zeitung példája is mutatta, egy kellően intelligens és elszánt szerkesztő vagy tudósító még mindig talált módot a rezsimnek nem tetsző hírek közlésére vagy a rendszer intézkedéseinek burkolt bírálatára azzal, hogy olyan témákról írt, mint az ókori Görögország vagy Róma diktatúrái. 1935. április 20án egy helyi újság, a Schweinitzer Kreisblatt Hitler nagyméretű képével a címlapján jelent meg, de a fotót úgy helyezték el, hogy a Führer feje eltakarta az „itzer” betűket a címből, így ott csak a Schwein (németül: disznó) maradt. A Gestapo – amely három napra betiltotta a lapot – úgy vélte, ez a Führer sértő megjelenítése volt. Valószínűtlen egyébként, hogy a sértő elrendezés a véletlen műve lett volna. Mindazonáltal bármit sikerült is elérniük a Frankfurter Zeitung munkatársainak, a szerkesztők és újságírók többségében nem volt meg 315

316

317

az a képesség vagy hajlandóság, hogy az olvasóik elé tárt propagandaanyagokba bármilyen egyéni vagy független színt vigyenek. A napilapok száma 1932 és 1944 között 4700-ról 977-re csökkent, a magazinoké és egyéb periodikáké pedig az 1933-as 10 000-ről 1938-ig a felére esett. A megmaradók tartalma egyre egységesebb lett. Ráadásul ahogy a híreket azonnal, percre pontosan közlő rádió jelentősége nőtt, a lapok olyan problémával találták szembe magukat, amellyel azóta is küszködnek: hogyan tartsák meg olvasóikat, ha a híreik nem számítanak frissnek. Az újságolvasó közönség egyre hangosabban elégedetlenkedett, amint az a Gestapo szokásos megfigyelési jelentéseiből is kitűnik. „A sajtó egyszínűségét sokan elviselhetetlennek érzik – írta a kasseli Gestapo-iroda 1935. március havi jelentésében –, méghozzá elsősorban azok, akik nemzetiszocialista nézeteket vallanak.” Ráadásul, folytatódott a jelentés, az emberek nem értik, miért nem olvashatnak a sajtóban beszámolókat olyan dolgokról, amelyekről mindenki tud, de amelyeket a hatóságok a jelek szerint túl bizalmasnak tartanak a közlésre. Ez a legjobb módja annak, vélte a Gestapo, hogy elősegítsék a pletykák terjedését, vagy ami ugyanolyan rossz, arra késztessék az embereket, hogy a híreket a külföldi sajtóból szerezzék be – itt elsősorban a német nyelvű svájci lapokra gondoltak, amelyek egyre nagyobb számban fogytak nemcsak a nagyvárosokban, hanem a kisebb településeken is. A rendszer azonban e téren is megtette a szükséges lépéseket, és nem pusztán azzal, hogy hatalmával élve nemegyszer elkobozta a külföldről behozott sajtótermékeket. A Birodalmi Sajtókamara ellenőrizte a Német Vasútállomási Könyvárusok Szövetségét is, amely testület azt vallotta, hogy „a vasútállomások könyvárusainak legfőbb kötelessége a német eszmék terjesztése. Az állomásokon lévő könyvesboltok bérlőit utasítani kell arra, hogy tartózkodjanak mindentől, ami elősegíthetné a külföldi lapok értékesítését.” Ami az állomások kioszkjaira vonatkozott, az az utcai újságárusokra is érvényes volt. Ezen korlátozások életbe léptetése után a közönség érthető módon még bizalmatlanabb lett az újságokban olvasottakkal szemben – ezt tanúsítják a Gestapo 1934–35-ben született jelentései. Ezért aztán más hírforrások után néztek. Egyedül 1934-ben a nemzetiszocialista párt sajtótermékeinek példányszáma összesen egymillióval csökkent, és a trend a következő években tovább folytatódott volna, ha nem érkeznek a párt szervezeteitől a csoportos megrendelések. Kölnben a helyi nemzetiszocialista napilap 1934 januárjában 203 000 példányban fogyott, egy évvel később azonban már csak 186 000-ben, miközben ugyanebben az időszakban a helyi katolikus lapé 81 000-ről 88 000-re nőtt. Hasonló jelenségek voltak megfigyelhetők Németország más részein is. Így már kevésbé volt meglepő, hogy 1935. április 24-én életbe lépett az „Amannszabályozás”, amely lehetővé tette bármely lap engedélyének a visszavonását, ha 318

319

320

úgy vélték, hogy „tisztességtelen versenyt” folytat vagy „erkölcsi kárt” okoz az olvasóknak. A pártsajtó ezután valamivel jobban teljesített, de csak azért, mert a konkurenciát kiiktatták, az embereket pedig fenyegetésekkel és megfélemlítéssel rákényszerítették, hogy a megszűnt lapok helyett a párt újságjaira fizessenek elő. A sajtó feletti ellenőrzés tehát fokozatosan mind szorosabbá vált, ahogy a rezsim egyre újabb módszereket talált ki, melyekkel elfojthatta az elégedetlenkedők hangját. Az újságírók, szerkesztők és egyéb munkatársak folyamatosan nehéz döntésekre kényszerültek: meddig engedelmeskedhetnek a rezsim utasításainak anélkül, hogy végleg fel kelljen adniuk szakmai tisztességüket. Az idő múlásával azonban nem maradt más választásuk, mint meghátrálni, aki pedig erre nem volt hajlandó, annak kitették a szűrét. Goebbels, noha a rádiós szakembereknek és újságíróknak azt mennydörögte, hogy ne legyenek unalmasak, végső soron politikai kényszerzubbonyt húzott a rádióra és a sajtóra, aminek következtében jelentős tömegek panaszkodtak e két kulcsfontosságú véleményformáló médium egyhangúságára, az ott dolgozók pedig unalmas engedelmeskedésre kényszerültek. A propagandaminiszter 1934ben már elégedettségét fejezte ki az újságíróknak, amiért a sajtó helyesen reagál a napi eseményekre, anélkül hogy annak módjáról minden esetben utasítani kellene. Néhány évvel később azonban a rá jellemző cinizmussal állapította meg: „Akiben van még szikrányi becsület, az vigyázni fog arra, hogy ne legyen újságíró.” 321

322

323

II

1932 júniusában megjelent Mi lesz veled, emberke? című regényével Hans Fallada a weimari köztársaság utolsó szépirodalmi sikerkönyvét írta meg. A műből az első tíz hónapban 40 000 példány fogyott, nem kevesebb mint tíz napilap vette át és közölte le folytatásokban, filmet készítettek belőle, s kiadóját, Ernst Rowohltot a szinte biztos csődtől mentette meg. Már maga a cím is mintha azt foglalta volna össze, amit oly sok német érzett 1932 kétségbeejtő utolsó hónapjaiban, amikor úgy tűnt, nincs kiút a gazdasági válságból és a politikai patthelyzetből. Sok olvasó tudott azonosulni a regény főhősével, Johannes Pinneberg kistisztviselővel, akit megaláztatások egész sora ért. Bele kellett törődnie a ténybe, hogy a barátnője gyermeket vár. Feleségül kellett vennie a

nőt, noha annak apja kifejezetten ellenséges volt vele. Nagy nehézségek árán tudott csak lakást találni maguknak. A kisbaba megérkezése után alkalmazkodnia kellett a családi élethez. Aztán sok nehéz pillanat után szükségszerűen elvesztette az állását is, s bekerült a munkanélküliek gyorsan duzzadó tömegébe. Ámde a könyv sok más szereplőjével ellentétben ő nem próbálta bűncselekményekkel megkeresni a betevő falatot. A megpróbáltatások közepette is megőrizte tisztességét. Erre elsősorban azért volt képes, mert felesége a kezdeti ügyetlenkedések után igazi otthont teremtett számukra, amely menedéket jelentett a külvilág kegyetlensége és nehézségei elől. A könyv igazi főszereplőjévé végül a feleség, Angyalka válik; a kritikusok többsége szerint az ő ábrázolása volt a regény sikerének alapvető titka. Az 1893-ban Greifswaldban született, Hans Fallada néven publikáló Rudolf Ditzen nem volt nagy író, sem kiemelkedő irodalmi személyiség. Regényei és novellái elsősorban realizmusuk révén váltak népszerűvé, és azért, mert igen alaposan foglalkoztak a mindennapi élet dolgaival. Ditzen tősgyökeres német volt, aki nehezen tudott volna más országban boldogulni és dolgozni. Az emigráció ezért az ő számára szinte kizárt volt, egyébként alapvetően politikamentes és nem zsidó íróként nem is látott okot a távozásra. Egyetlen politikai pártnak sem volt tagja, a szórakoztató irodalom, amelyet művelt, esélyt sem adott arra, hogy olyan magasztos testületekbe kerülhessen be, mint például a Porosz Művészeti Akadémia, így az új rezsim nemigen talált benne kivetnivalót. Könyveit nem égették el azokon a máglyákon, melyeket 1933. május 10-én raktak német egyetemi városokban az irodalmi szabadságnak. Ámde az íráson kívül másból nem is tudott megélni, ráadásul alkoholizmusa meglehetősen sokba került. A weimari köztársaság idején ideg-összeroppanás, alkoholizmus, drogfüggőség és kisebb bűncselekmények miatt viszonylag sok időt töltött elmegyógyintézetben, illetve börtönben. Ott szerzett élményei szolgáltak alapul új, 1933 novemberében megjelent, Aki egyszer rabkoszton élt című regényéhez. Ditzen úgy érezte, ahhoz, hogy könyve megjelenhessék, szükség van egy előszóra is, amelyben leszögezi, hogy a műben bemutatott szörnyű igazságügyi és börtönviszonyok egy letűnt korra voltak jellemzőek. Nyilván ő maga is tisztában volt azzal, hogy ez az állítás pont a fordítottja az igazságnak, s még kiadója, Ernst Rowohlt is „túl behízelgőnek” tartotta. De persze Rowohlt is kénytelen volt kompromisszumot kötni. Korábban kiadott könyveinek legalább a felét betiltották, s cége fennmaradása érdekében rákényszerült, hogy helyettük a rendszer számára elfogadhatóbb műveket jelentessen meg, valamint olyan, közismerten jobboldali – bár nem nyíltan nemzetiszocialista – szerzőket foglalkoztasson, mint a nacionalista Ernst von Salomon, aki annak idején a fiatal weimari köztársaság zsidó származású liberális külügyminisztere, Walter 324

325

326

Rathenau meggyilkolása ügyében is gyanúba keveredett. Rowohlt eközben a színfalak mögött azon fáradozott, hogy amerikai vízumot szerezzen emigrálni kívánó zsidó szerzőinek, noha magánmunkaadóként egészen 1936-ig nem kellett elbocsátania zsidó alkalmazottait, így ekkor még nyugodtan megtarthatta néhány fontos munkatársát, például Ditzen zsidó szerkesztőjét, Paul Mayert. Minthogy kiadott műcímeinek listáját megkurtították, a jogok külföldi eladásából származó bevételei is jelentősen megcsappantak. Rowohlt, hogy javítson helyzetén, belépett a nemzetiszocialista pártba, bár titokban jó néhány szabadúszó zsidó gépírót, korrektort és volt kommunista illusztrátort alkalmazott. Mindez azonban nem menthette meg: cégét átvette az Ullstein, amely ekkorra már a náci Eher Kiadóhoz tartozott, Rowohltot pedig 1938 júliusában kizárták a Birodalmi Irodalmi Kamarából, és eltiltották a könyvkiadástól. Cége a Német Kiadói Intézethez került, amely később felszámolta. Rowohlt Brazíliába települt át, ahonnan azonban meglepő módon már 1940-ben visszatért Németországba, mivel úgy vélte, hogy Hitler rendszere az utolsókat rúgja. Mindez alaposan megnehezítette Ditzen életét, hiszen addig nagyban támaszkodott kiadója személyes segítségére. Visszavonult Mecklenburg eldugott részén lévő, szerény vidéki otthonába, s reménykedett abban, hogy mese- és gyermekkönyvírásból meg tud élni. Komolyabb, társadalmi témájú regényeiben igyekezett engedményekkel a rendszer kedvére tenni, miközben művei lényegi mondanivalóját megtartotta, és elkerülte, hogy kénytelen legyen cinkossá válni a rezsim heves antiszemitizmusában. Ez azonban nem volt könnyű dolog olyasvalaki számára, akinek a regényei a korabeli német életről szóltak. Ditzen például azzal is az egyensúlyra törekedett, hogy a Mi lesz veled, emberke? új kiadásából törölt minden, a barnaingesekre vonatkozó utalást. Egy erőszakos SA-legényt agresszív hajlamú focikapusra cserélt, a zsidó szereplőket viszont továbbra is kedvező színben tüntette fel. Nem volt hajlandó változtatni azokon a részeken sem, amelyek a hősnő, Angyalka kommunisták iránti szimpátiájára vonatkoztak. Aki egyszer rabkoszton élt című, új regényét azonban hevesen ostorozta a nemzetiszocialista sajtó, mivel szerintük együttérzéssel viszonyult az „elfajzott” bűnözőkhöz. Ditzen válaszul 1934-ben megírta új regényét, az ezúttal az Észak-Németország vidéki területein játszódó Volt egyszer egy gyerekünk címűt, amelyről azt remélte, meg fog felelni a nácik „föld és vér” eszméinek. A műből azonban hiányzott a legtöbb, e műfajra jellemző elem, mint például a földanya, a rasszizmus, az értelmiségellenesség és főként a föld mint a nemzeti megújulás forrásának gondolata (a főszereplő egész élete kudarc, és ez a történet végére sem változott meg). A rendszer egyre erősödő nyomásának hatására Ditzen egyensúlyozási kísérletei még hevesebb kilengéseket produkáltak. Következő regénye, az Egy 327

328

öreg szív útnak indul ugyan nem tartozik a legjobb művei közé, mégis bajba került miatta, mivel nem a nácizmust, hanem a kereszténységet ábrázolta a nép egyesítésének alapjaként. A könyv megjelenése után a Birodalmi Irodalmi Kamara „nemkívánatos szerzővé” minősítette, és bár e döntést hamar visszavonták, Ditzen depressziós rohamai kiújultak, s miattuk még kórházba is került. Egy másik regénye, az 1923-as infláció idején játszódó Farkas a farkasok között sokkal kedvezőbb fogadtatásra talált a nemzetiszocialisták körében („fantasztikus könyv”, írta Goebbels a naplójába 1938. január 31-én). Tetszést aratott a weimari köztársasággal szembeni, élesen kritikus hangneme, és az 1937-ben megjelent könyv szépen fogyott. Sikere nyomán született meg A vas Gusztáv (Der eiserne Gustav) című családregénye egy konzervatív fiákeresről, aki képtelen elfogadni, hogy az új taxik kiszorítják. A már eleve megfilmesítésre szánt mű – Emil Janningset szánták a főszerepre – Goebbels figyelmét is felkeltette. A propagandaminiszter Ditzen tiltakozása ellenére mindenáron azt akarta, hogy a filmben a történet időpontját tegyék későbbre, 1933-ra, s azt mutassa be, hogyan lesz a főhős nemzetiszocialista, a negatív főszereplő pedig kommunista. Bár Ditzen még erre a megalázó kompromisszumra is hajlandó volt, a forgatásra végül nem került sor, mivel Alfred Rosenberg hevesen tiltakozott az ellen, hogy Hans Fallada bármely művét megfilmesítsék, és hamarosan a könyvet is visszavonták a boltokból, minthogy a kritikák szerint „bomlasztó és romboló” hatású volt. A vas Gusztáv lett Ditzen utolsó szépirodalmi műve, mely a Harmadik Birodalom idején megjelent. Az iszákos (Der Trinker) című könyve, mely egyes szám első személyben mutatja be, hogy egy férfi hogyan válik alkoholistává, mindennel ellentétes volt, amivel a Harmadik Birodalom szerint az irodalomnak foglalkoznia kellett. A kézirat oldalain a sorok közé fejjel lefelé és a lapon keresztbe írva, hogy igen nehéz legyen kiböngészni, Ditzen hosszasan beszámolt saját életéről a nemzetiszocialisták alatt – a szöveget a rendszer maró kritikája és a szerző saját, kényszerű kompromisszumai miatt érzett bűntudata itatja át. Amikor ezen a művén dolgozott, a beszámíthatatlan bűnözők börtönében raboskodott. „Gyenge vagyok, tudom – írta anyjának nem sokkal a háború után –, de rossz az nem, az sohasem.” 329

III

Rudolf Ditzen megpróbáltatásai jól szemléltették, milyen korlátozottak is voltak a Németországban maradt írók lehetőségei. Csaknem az összes nemzetközi hírű német író – Thomas Mann, Heinrich Mann, Lion Feuchtwanger, Bertolt Brecht, Arnold Zweig, Erich Maria Remarque és sokan mások – külföldre távozott. Ott aztán hamar kiadói vállalkozásokat alapítottak, újraindítottak egy sor, hazájukban betiltott újságot, előadásokat és felolvasó körutakat tartottak, s igyekeztek felhívni a világ figyelmét a nácizmus veszélyeire. Számos, a nemzetiszocialista hatalomszerzést bemutató, ma már klasszikusnak számító szépirodalmi mű született ebben az emigráns közegben az 1930-as évek második felében, ilyen például Az Oppermann testvérek Feuchtwangertől vagy A wandsbeki hentesbárd Zweigtől. Némelyikük, például Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című műve azt a kérdést tette fel, miért nem akadályozta meg senki Hitler hatalomra kerülését, mások pedig, például Klaus Mann Mephistója, a Németországban maradók és a rendszerrel együttműködők személyes és erkölcsi motivációit boncolgatta. Mondani sem kell, ezek egyike sem kerülhetett forgalomba Németországban. Minden olyan író, aki a weimari köztársaság idején kapcsolatot tartott az antifasiszta mozgalommal, és nem hagyta el az országot, vagy megfigyelés alatt állt, vagy már börtönben volt. A legismertebb közülük talán Carl von Ossietzky pacifista újságíró és esszéista volt, a Die Weltbühne című, híres baloldali folyóirat szerkesztője, aki 1933. január 30-a előtt szünet nélkül gúnyolta Hitlert. A Harmadik Birodalom létrejötte óta koncentrációs táborokban sínylődő és az őrök súlyos bántalmazásait elszenvedő Ossietzky idővel egy nemzetközi kampány központi alakja lett – egyebek közt a Nobel-békedíjat is neki kívánták adni, amiért a világ elé tárta, hogy Németország az 1920-as évek vége óta titokban újrafegyverkezik. A kampánynak sikerült felhívnia a figyelmet Ossietzky megromlott egészségi állapotára, és meggyőznie a Nemzetközi Vöröskeresztet: gyakoroljon nyomást a rezsimre szabadon bocsátása érdekében. A külföldi sajtó tele volt az Ossietzky bántalmazását elítélő cikkekkel, s ez elérte a kívánt hatást: az írót 1936 májusában egy berlini kórházba szállították, hogy – amint a propagandaminisztérium nyilatkozatában állt – „ne adjanak alkalmat a külföldi sajtónak azzal vádolni a kormányt, hogy Ossietzky halálát okozta a börtönben”. Bár a német kormány mindent elkövetett, hogy megakadályozza, 1936 novemberében az írónak ítélték oda a Nobel-békedíjat. Ossietkyt azonban nem engedték Oslóba, hogy személyesen vehesse át a díjat. A képviseletében ott megjelent személy elsikkasztotta a kitüntetéssel járó pénzjutalmat, így abból Ossietzky egy vasat sem látott. Nem sokkal később Hitler megtiltotta, hogy német állampolgárok Nobel-díjat kapjanak, s helyette megalapította a Német Nemzeti Tudományos és Művészeti Díjat. Ossietzky nem tudta kiheverni a 330

táborokban elszenvedett rossz bánásmódot, s két, kórházban töltött év után, 1938. május 4-én elhunyt. Hamvasztásán csak a felesége és az orvosa lehetett jelen; a rezsim arról is gondoskodott, hogy földi maradványai jeltelen sírba kerüljenek. Ossietzky úgy vált az ellenzék jelképévé, hogy a weimari köztársaság bukása után egyetlen szót sem publikált. A Németországban maradók számára a rendszer nyílt bírálata rövid idő alatt lehetetlenné vált; a legaktívabb irodalmi ellenállást a száműzött kommunista írók – például Bertolt Brecht, Jan Petersen vagy Willi Bredel – tanúsították, akiknek műveit titkos pamfletek és kiadványok formájában csempészték külföldről Németországba. 1935-től azonban, amikor a Gestapo szétzúzta a földalatti kommunista ellenállást, az efféle tevékenység is megszűnt. Az országban maradó, politikailag kevésbé aktív íróknak olyan döntéseket kellett hozniuk, amilyenek súlyos lelki válságba sodorták Rudolf Ditzent is. Sokan közülük belső emigrációba vonultak: az emberek helyett a természet felé fordultak, a külső események leírását saját lelkiállapotuk megfigyelésével váltották fel, vagy teljesen eltávolodtak a jelen valóságától, s inkább régmúlt időkről vagy időszakhoz nem köthető témákról írtak. E módszer örve alatt némelyikük még burkolt rendszerkritikát is megengedett magának, vagy legalábbis olyan regényeket írt, amelyeket ekként lehetett értelmezni. Werner Bergengruen például A nagy zsarnok és a bíróság (Der Großtyrann und das Gericht) címet adta 1935-ben megjelent regényének, amelyet a nemzetiszocialista kritikusok mint „a reneszánsz kor Führer-regényét” méltatták, a szerző pedig, bár a felesége háromnegyed részben zsidónak minősült, további művek kiadására feljogosító különleges engedélyt kapott a Birodalmi Irodalmi Kamarától. Sokan azonban azért olvasták, mert bírálta a zsarnokságot, a terrort, a hatalommal való visszaélést, s bemutatta a bűnös zsarnokon idővel óhatatlanul úrrá levő megbánást is. Mielőtt a szerző folytatásokban közzétette volna regényét egy folyóiratban, a propagandaminisztérium cenzorai Kísértésre változtatták a címét, kihúzták belőle a Hitlerre utaló egyértelmű hasonlóságokat, például az építészet szeretetét, és töröltek minden utalást a politikai életre. Bergengruen volt olyan körültekintő, hogy cáfoljon minden olyan feltevést, mely kritikai vagy szatirikus szándékaira utalt – egyébként pedig tény, hogy művét már 1933 előtt írni kezdte, és eleve általánosságban szándékozott a hatalom kérdéseivel foglalkozni, nem a náci diktatúrát akarta közvetlenül támadni. Ám amikor ismét egy kötetben, rövidítések nélkül, a kicenzúrázott részek visszaemelésével, az eredeti címmel jelent meg, igazi bestsellerré vált. A Harmadik Birodalom politikai viszonyai olyan élt adtak mondanivalójának, amely a szerzőnek látszólag egyáltalán nem állt szándékában. A Bergengruenhez hasonló szerzők bírálatai a politikai paletta konzervatív 331

332

333

végéről érkeztek, és talán azért volt könnyebb átcsempészni őket, mert olyan íróktól származtak, akik baloldali társaikkal ellentétben soha nem ébresztettek gyanút. Friedrich Reck-Malleczewennek, a kiábrándult újságíró-színikritikusnak sikerült kiadatnia egy történelmi tanulmányt arról a rémuralomról, amelyet a 16. században Münster városában építettek ki a Jan Bockelson vezette anabaptisták. A Bockelson. Egy tömeghisztéria története (Bockelson. Geschichte eines Massenwahns. Berlin, 1937) címen megjelent műben nehéz lett volna nem észrevenni a párhuzamot Hitlerrel és az általa kiváltott tömeglelkesedéssel. Reck-Malleczewen, a viszonylag ismeretlen író, arisztokratikus modorban adta elő a tömegek iránti megvetését, amivel nem sok barátot szerzett magának. Egészen más volt a helyzet Ernst Jüngerrel, az egyik legkiemelkedőbb német jobboldali íróval. Acélviharban (In Stahlgewittern) című műve az első világháborús katonaélmények szemléletes és heroikus leírása révén igazi sikerkönyvvé vált, és Jünger az 1920-as években közel is került a nácikhoz, ám a Harmadik Birodalomban nem találta a helyét. A márványszirteken című kisregényében egy nehezen megfogható, szimbolikus világot mutatott be, néha a múltba, néha a jelenbe helyezve, középpontjában egy zsarnokkal, aki egy hanyatló demokrácia aláaknázásával került hatalomra, s az erőszak és a terror eszközével uralkodik. Jünger mindig – még 1945 után is – tagadta, hogy az írással politikai szándékai lettek volna, és tény, hogy a történet meghatározatlan, ipar nélküli környezete nemigen hasonlított a náci Németországra. A könyv 1939-ben jelent meg, egy év alatt 12 000 példányban kelt el, és jó néhányszor újra kellett nyomni. Sok olvasó mégis a náci rezsim elleni heves támadásként, egyfajta irodalmi ellenállásként értelmezte. A Harmadik Birodalom viszonyai közepette a társadalmi-politikai körülmények a szerző szándékainál sokkal nagyobb mértékben befolyásolhatták egy könyv fogadtatását. Jüngert talán azért hagyták békén, mert háborús hős volt, akit Hitler és Goebbels is csodált. Másoknak soha nem is volt szükségük védelemre. Bőven akadtak íróiparosok, akik készek voltak csak úgy ontani a német parasztok idillikus és mitikus világában játszódó „vér és föld”-regényeket, a náci panteon hőseit, például a meggyilkolt barnainges Horst Wesselt magasztaló műveket vagy a Németország Führerének nagyságát hirdető, szégyentelenül hízelgő költeményeket. A Birodalmi Kulturális Kamarában 1933. november 15-én tartott beszédében Goebbels – maga is egy regény szerzője – azt ajánlotta az íróknak, hogy tüntessék fel kedvező fényben Németország újjáéledését. Kiindulási megközelítésként az „acélos romanticizmust” jelölte meg. A rímfaragók a náci értékeket és a német szellem újjáébredését dicsőítették: „Nem parlamentben, kormánypalotában születik Németország”, írta Kurt Eggers 1934ben: 334

335

336



Hol a barna rög a termést hozza, hol a gyeplőt erősen a gazda fogja, ott születik Németország. Hol gép dübörög és vasat kalapálnak, ott születik Németország. Hol harci kiáltás zúg és menetel a század, ott születik Németország. Hol házat a szegény magának épít végre, hol a szem dacosan mered az ellenségre, hol gyűlöl a szív és az ököl remeg: ott sarjad az élet, az új, a remek, ott születik Németország. 337338



A weimari köztársaság idején a nemzetiszocialista dalok és versek fő célja az volt, hogy lelkesítsék a párt tagjait, miközben küzdelmüket vívják a gyűlölt dolgok – a köztársaság, a zsidók, a „reakció” és a parlamentarizmus – ellen. 1933-tól ezek helyét olyan alkotások vették át, amelyek az egész német népet igyekeztek megszólítani és harcba hívni a belső és külső ellenség ellen. Az izzó gyűlölet továbbra is jelen volt bennük, ám arra az új Németország, az új Birodalom és persze mindenekelőtt a Führer dicsőítésének émelyítő máza került. A képzeletében az egész német nép nevében szóló Fritz Sotke 1934-ben így kérlelte Hitlert:

Vigyél be minket. Ám ne legyen sima az út, vigyen bár szakadékon, kő- és jégsivatagon át, mi követni fogunk.

Kérd, követeld mindenünket, megadjuk, mert hiszünk benned.

Hűek leszünk, esküszünk. Senki sem old fel minket alóla – te magad sem – csupán a halál! Az lesz létünk beteljesülése. 339340



Az efféle költeményekben a felszín alatt gyakran ott bujkált a halál gondolata; ezek az önfeláldozás és a mártírium náci mítoszát az egész német nép általános alapelvévé emelték. Az ilyen versek szerzői között csak ritkán találjuk az irodalmi élet jól ismert alakjait. Németországban az 1920-as években és az 1930-as évek elején az egyik legjelentősebb irodalmi és művészeti irányzatnak az expresszionizmus számított; 341

legtöbb képviselője a baloldalról került ki, bár néhányan, mint Hanns Johst színműíró, 1933-tól a náciknak ajánlották fel szolgálataikat. Johst az új rezsim alatt a Birodalmi Irodalmi Kamara feje lett, és jelentős hatalomra tett szert. Az expresszionista és nemzetiszocialista értékekben valóban volt némi felületes hasonlóság, egyformán hirdették az érzelmek szabad áradását, az önkifejezést, a fiatalság erényeit, az iparosodott világ ártalmait, a burzsoázia banalitását, egyformán lázadtak az intellektus ellen az emberi szellem átformálásának céljából. Az expresszionizmus eredetisége azonban jórészt abból fakadt, hogy a nemzetiszocialistákkal ellentétben elvetette a naturalizmust, helyette a lélekből fakadó érzelmek közvetlen kifejezését helyezte előtérbe, s a külvilág valósághű ábrázolását gyakran teljesen elkerülte. Radikális és a hagyományokkal szakító stílusa összességében elfogadhatatlanná tette ezt az irányzatot a náci kulturális apparátus számára. Jó példa erre az expresszionistából nemzetiszocialistává átvedlett legismertebb irodalmi alak, Gottfried Benn. A már az 1920-as években is neves költőnek számító Benn-nek volt egy másik élete: orvosként dolgozott, és így fordult érdeklődése a fajhigiénia felé. A nemzetiszocialisták hatalomra kerülésében lehetőséget látott arra, hogy az eugenika elveit a gyakorlatba is átültesse. Bár korábban nem politizált, most hűséget fogadott az új birodalomnak, és nagy lendülettel vetette bele magát, hogy megtisztítsa az akadémiát a másként gondolkodó íróktól. Amikor Klaus Mann – a regényíró Thomas Mann száműzetésben élő fia, maga is kiváló író – szemrehányást tett neki ezért, Benn azt felelte, hogy csak a Németországban maradottak érthetik meg, milyen óriási alkotóenergia szabadult fel a Harmadik Birodalom létrejöttével. Bár költészete tiszta, emelkedett volt, és távol állt a mindennapi élet küzdelmeitől, Benn mégis nagyra értékelte, hogy a rezsim újjáéleszti a német természetbe és a vidéki életbe vetett hitet. Hitlerre úgy tekintett, mint aki helyreállítja a német méltóságot és becsületet. Ámde az akadémián végzett kezdeti tisztogatásokat követően Benn gyorsan kegyvesztetté vált. Helyzetét tovább rontotta, hogy megpróbált a zenei, képzőművészeti és irodalmi expresszionizmus védelmére kelni, amikor a nemzetiszocialista kulturális intézményrendszer azt célkeresztjébe vette. Igaz, igyekezett úgy eljárni, ahogy elképzelése szerint az az ősi ösztönökre ható, antiliberális, árja, 1914 szelleméből született nemzetiszocialista felfogásnak megfelelt, mégsem sikerült megváltoztatnia azoknak a véleményét, akik művét hazafiatlannak, túlzottan intellektuálisnak, perverznek és erkölcstelennek bélyegezték. „Ha van valaki, akire rámutathatnánk: ő az elfajzott művészetek gusztustalanságaiban orgiát ülő, élvhajhászó bolsevik szellem irányítója – mondta egyik kritikusa –, a pellengéren önt illetné meg az első hely.” Példának a költő „pornopoetikai” 342

343

műveit hozta fel, melyeknek ilyen címeket adott: Hús, A ringyók keresztes hadjárata vagy Szifilisz-kvartet. Bennt 1938 márciusában kizárták a Birodalmi Irodalmi Kamarából, nem adhatott ki több verset, de addigra – 1937 júliusában – állást vállalt a hadügyminisztériumban. 1934 januárjában a következőket írta: „Ami a jövőt illeti, természetesnek találom, hogy Németországban ne jelenhessen meg olyan könyv, amely megveti az új államot.” Akkor viszont már nem volt szava, amikor a saját könyvei kerültek ebbe a kategóriába, mivel esztétikai szellemüket az új államtól idegennek tekintették. Amint azt a Rudolf Ditzen és Gottfried Benn életét megkeserítő problémák is mutatták, a rezsimnek számos módszere volt polgárai irodalmi munkásságának ellenőrzésére. A Birodalmi Irodalmi Kamara-i tagság nem csupán az összes író, költő, forgatókönyvíró, drámaíró, kritikus és műfordító számára volt kötelező, hanem a kiadóknak, a könyvesboltoknak, az antikváriumoknak, a könyvtáraknak és minden más személynek, illetve szervezetnek is, aki és amely bármilyen módon kapcsolatban állt a könyvkereskedelemmel, a tudományos és műszaki kiadványokat is beleértve. A zsidókat kizárták, akárcsak a másként gondolkodókat és azokat, akiknek múltja politikailag gyanús volt. Ezt végrehajtandó számos cenzori intézmény jött létre, melyek tevékenységüket egy 1933. február 4-én – alig néhány nappal Hitler birodalmi kancellári kinevezése után – hozott rendeletre alapozták, ez ugyanis lehetővé tette, hogy a rendőrség „bármilyen könyvet lefoglaljon, amely veszélyezteti a közbiztonságot és a közrendet”. E fegyver birtokában a cenzoroknak szinte már nem is volt szükségük az 1933. február 28-án, a Reichstag leégése után hozott rendelet további jogosítványaira. A büntető törvénykönyv régóta rendelkezett a „veszélyes” könyvek elkobzásáról, emellett hosszú és jogilag megalapozott hagyománya volt a „szenny- és ponyvairodalom” (Schund- und Schmutzliteratur) elkobzásának és betiltásának is. Hamarosan megrohanták a könyvtárakat és a könyvesboltokat – ebben a műveletben számos különböző szervezet: a bűnügyi rendőrség, a Gestapo, a belügyminisztérium, a bíróságok, a helyi hatóságok, valamint a Lipcsében székelő Szenny- és Ponyvairodalmat Cenzúrázó Főhatóság alkalmazottai vettek részt. A Hitlerjugend, az SA és a náci diákszervezetek hasonló lelkesedéssel „gyomlálták ki” a zsidó, pacifista, marxista és más okból betiltott szerzők műveit. Kivette részét e tevékenységből a Rosenberg-féle Német Kultúra Harci Szövetsége és a Hivatalos Pártcenzúra Bizottság is; utóbbi feladata a pártkiadványok ellenőrzése volt. 1933 decemberéig ezek az intézmények több mint ezer művet tiltottak be. Az egyetemi városokban 1933. május 10-én rendezett könyvégetés után a könyvkereskedéssel foglalkozó szaklapban feketelista jelent meg: ezen 139 szerző 300 szépirodalmi alkotása és 68 szerző 344

345

346

120 politikai műve szerepelt, de a többi területre is készültek hasonló listák. Nem csak német könyvekkel foglalkoztak. Betiltották például Charles Dickens Twist Olivérjét és Sir Walter Scott Ivanhoe-ját, és tulajdonképpen minden olyan könyvet is, amely zsidó szerző műve volt, zsidó témával foglalkozott vagy amelynek zsidó szereplője volt. Ez nem azt jelentette, hogy minden külföldi könyvet betiltottak volna. A Harmadik Birodalomban számos külföldi szerző művei örvendtek nagy népszerűségnek, így például a „vér és föld”-regényeket író Knut Hamsuné, a társadalomkritikus John Steinbecké vagy a Horatio Hornblower képzeletbeli hajóskapitány alakját is megalkotó kalandregényszerző, C. S. Foresteré. A különféle cenzori testületek hatásköre közötti zavarok és átfedések ugyan bosszantóak lehettek a rendszeretők számára, ám a rendszer garantálta a nemkívánatos irodalom eltávolítását. Csak 1934-ben 4100 különböző nyomtatott művet tiltott be az összesen 40 cenzori testület. A Harmadik Birodalom első két-három évében sorra eltűntek Németország nyilvános könyvespolcairól a zsidó szerzők művei, a zsidó költőket pedig – amilyen Heinrich Heine is – az igazi német irodalom felszínes utánzóiként jellemezték. A nem zsidó német klasszikusok, mint Schiller vagy Goethe munkáit oly módon értelmezték újra, hogy megfeleljenek a rendszer ideológiájának. A színházak repertoárjából is kiszűrték a kellemetlenül zsidóbarát darabokat, például Lessing Bölcs Náthánját. A színházakat tulajdonképpen könnyebb volt ellenőrizni, mint a könyveket, hiszen az előadások nyilvánosak voltak. A feladatot az 1934. május 15-i színházi törvény a propagandaminisztériumra bízta, így Goebbelsnek kellett engedélyeznie minden színházat és előadást, beleértve a műkedvelő társulatokat is. A törvény emellett korlátozta e téren más szervezetek, például a rendőrség előjogait is. A Birodalmi Színházi Kamara dolga a színészek, rendezők és egyéb színházi dolgozók engedélyének kiadása volt, és persze a szokásos módon a zsidók és a politikailag megbízhatatlanok eltávolítása is. A kamara elnöke, Rainer Schlösser, a Birodalmi Irodalmi és Művész Színház igazgatója minden színház számára utasításba adta, hogy a programban négyszer annyi német műnek kell szerepelnie, mint külföldinek, az új színműveket pedig még a bemutatás előtt cenzúráztatta. Ennél nagyobb vitákat kavart, hogy a színházi kamara rendszeresen zaklatott egyes amatőr színtársulatokat, és néhány ízben be is tiltotta a működésüket, hogy így védje a gazdasági világválság miatt még mindig nehézségekkel küszködő hivatásos színházak anyagi érdekeit. A feldühödött helyi amatőr színjátszó társaságok panaszlevelekkel árasztották el a propagandaminisztert, aki 1935 márciusában végül felülbírálta a kamara döntését. Más területekhez hasonlóan Goebbels itt is nagyon ügyelt rá, nehogy 347

348

349

350

annyira messze menjen kulturális forradalmával, hogy az ideológiai megfelelőség megfojtsa a szórakoztatás igényét. A német színházakban így folytatódhattak a klasszikus darabok magas színvonalú előadásai, és a rendszertől elidegenedettek menedéket találhattak a gondolatban, hogy legalább itt még mindig él és virágzik a német kultúra. Egy nagy színész, Gustav Gründgens 1945 után azt nyilatkozta, hogy színháza a Harmadik Birodalom alatt a többi színházhoz hasonlóan a kulturális minőség szigete maradt a barbárság tengerében. Csakhogy ő maga egy nagy villában élt, amelyet korábbi zsidó tulajdonosától „árjásítottak”, s szoros kapcsolatban állt Hermann Göringgel és feleségével. Az olyan intézmények, mint a Müncheni Kamaraszínház, nem lettek a náci propaganda puszta eszközei, s alkalmazottaik között rendkívül alacsony maradt a párttagok aránya. No persze nem minden színház tudott ellenállni a nyomásnak. Bár a Müncheni Kamaraszínházban, ahol a Harmadik Birodalom idején játszott daraboknak nem egészen az 5 százaléka volt nyíltan vagy burkoltan nácinak nevezhető, a párttagok aránya csupán 8 százalékra rúgott, a Düsseldorfi Színházban ugyanez az arány jóval magasabb, 29 százalékos volt. Négy berlini, lübecki és bochumi színház tanulmányozásából az derült ki, hogy az 1933 és 1945 között játszott, összesen 309 darabjuknak mindössze a 8 százaléka közvetített náci ideológiát felismerhető formában. De még a rendszerhez legjobban igazodó színházak sem mutathattak be új, kritikus hangvételű vagy radikális jellegű darabokat, sem olyan színműveket, amelyeket korábban betiltottak. Követniük kellett a rezsim utasításait, legalábbis külsőleg, például előadásaik nyelvezetében és vizuális világában, de a müncheni pártvezetőkkel is jó kapcsolatokat kellett ápolniuk. Az, hogy a klasszikusokhoz fordultak, egyfajta menekülés volt, amit Goebbels nem is ellenzett különösebben, hiszen pontosan tisztában volt azzal, milyen politikai előnyökkel jár, ha engedik, hogy az emberek átmenetileg kikapcsolódjanak a politikai mozgósítás és propaganda szüntelen agymosásából. Goebbels a nagyobb színházakban még azokat a klasszikus előadásokat is megtűrte, amelyek – például Shakespeare egyes darabjai – olyan kérdésekkel foglalkoztak, mint a zsarnokság vagy a lázadás (bár A velencei kalmár története sokkal közelebb állt a náci kultúra híveinek szívéhez). Nem habozott azonban lecsapni egy másik területen, nevezetesen arra a radikális mozgalomra, amely a színház egy igazán náci változatát kívánta megteremteni. Ez a sajátos stílusú Thingspiel, azaz „gyűlésjáték” volt (a thing ógermán nyelven azt jelenti: ‘gyűlés’), amelynek divatja egy rövid ideig, a Harmadik Birodalom korai éveiben virágzott. Az e célra írt politikai és álskandináv drámákat kifejezetten az előadásokhoz épített szabadtéri színházakban adták elő. A rituális darabok drámai formába öntötték a nemzetiszocialisták hőskultuszát és a dicső halottak 351

352

magasztalását, ám szerves részük volt a közönség bevonása, a beszélőkórus és a weimari időszak kommunista ihletésű munkásszínházi mozgalmának néhány további eleme is. Egyes technikáik pedig annyira hasonlítottak az expresszionista dráma forradalmi vonásaihoz, hogy az már Goebbelsnek is sok volt. És bár 40-nél is több Thing-színház épült és több száz előadást tartottak, e darabok nem bizonyultak sem különösebben népszerűnek, sem jövedelmezőnek. Goebbels 1935 októberében megtiltotta, hogy a Thing szót a párttal kapcsolatban használják, a következő év májusában pedig a beszélőkórusok alkalmazása is tiltólistára került. Ez gyakorlatilag a mozgalom elfojtását jelentette, így az hanyatlani kezdett, s többé nem is tért magához. Goebbels úgy gondolta, hogy a dráma- és regényíróknak, valamint az egyéb íróknak az új idők szellemének megragadására kellene törekedniük, és nem a külső megnyilvánulásokkal kellene foglalkozniuk. Ez módot adott bizonyos manőverezésre. Aki ügyelt arra, hogy ne sértse meg a szabályokat, az ilyen körülmények között jelentős sikereket érhetett el az új művekre mindig éhes könyvvásárlók és könyvolvasók körében. Tagadhatatlan azonban az is, hogy az 1930-as évek Németországában a bestsellernek számító könyvek viszonylag nagy része foglalkozott a nácik szívéhez közel álló témákkal. Kuni TremelEggert 1933-ban megjelent, Barb című regényéből például tíz év alatt 750 000 példány kelt el, pedig az írónő lényegében csak annyit tett, hogy egy képzeletbeli történetbe foglalta a nők társadalmi helyére vonatkozó náci tanokat. A korszak talán legsikeresebb írója, Paul Coelestin Ettighofer Verdun, végítélet (Verdun. Das große Gericht) című könyvéből 1936 és 1940 között 330 000 példányt adtak el. Ettighofer regényei magabiztos válaszként születtek Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című, első világháborús művének komor realizmusára: a harcot magasztalták, s tele voltak a fronton tanúsított hősiesség és önfeláldozás ideológiailag fűtött ábrázolásával. Még nála is nyíltabban hirdette a nácizmust Karl Aloys Schenzinger 1932-ben megjelent, Hitler junge Quex című regénye, amelyből 1940-ig 244 000 példány kelt el – valószínűleg annak köszönhetően, hogy meg is filmesítették, és Németország-szerte minden moziban vetítették. Ami a „vér és föld”-regényeket illeti, Theodor Kroger Az elfeledett falu (Das vergessene Dorf) című művéből 1934 és 1939 között 325 000 példány kelt el, Gottfried Rothacker Falu a határon (Das Dorf an der Grenze) című könyvéből pedig 1936 és 1939 között 200 000 példány. Egyes rendkívül népszerű könyvek, mint Hans Zöberlein A lelkiismeret parancsa (Der Befehl des Gewissens) című regénye, melyből 1936 és 1943 között 480 000 példányt adtak el, olyan heves antiszemita szellemiséget árasztottak, ami még Hitler nézeteitől sem igen maradt el: a zsidókat gyakran csak „féregként” és más biológiai hasonlatokkal emlegette, azt sugallva az olvasónak, hogy velük csak 353

354

egy dolgot lehet kezdeni: ki kell irtani őket. Mivel egy sor, korábban népszerű szerzőt betiltottak, az efféle irodalomnak kisebb konkurenciával kellett megküzdenie, mint normál körülmények között. Ráadásul az újságokhoz és magazinokhoz hasonlóan a nyilvánvalóan politikai mondanivalót hordozó regényekből jelentős mennyiséget vásároltak fel a nemzetiszocialista párt szervezetei. Az efféle művek népszerűsítésére jelentős propagandaerőfeszítéseket fordítottak, így az lett volna a meglepő, ha nem fogynak jól. Azt, hogy mit is akarnak a nácik a könyvektől, jól szemléltették az 1934-től kezdve évenként megrendezett Német Könyvhéthez hasonló események. „Hatvanmillióan kapják majd fel fejüket október végén a könyveket hirdető dobpergésre”, jelentette ki az egyik fő szervező az 1935-ös könyvhét kapcsán. Ezek a „mozgósítási napok spirituális tekintetben hozzák belső katonai készültségbe népünket”. Egy másik ilyen alkalommal a Birodalmi Irodalmi Kamara alelnöke egy óriási, „A könyv: A szellem kardja” feliratú transzparens alatt szónokolva kijelentette: „A könyv fegyver. A fegyver a harcos kezébe való. Aki Németország harcosa, az nemzetiszocialista.” Ámde a kultúra más területeihez hasonlóan Goebbels itt is felismerte: szórakoztatásra van szükség, hogy az emberek elégedettek legyenek, és ne figyeljenek a jelen problémáira. Sikerült meghiúsítania Rosenberg törekvését, hogy a rendszer a nyíltan ideologizáló irodalmat helyezze előtérbe, és 1936-tól a sikerlistákat a népszerű irodalom uralta, melyben legfeljebb közvetetten volt jelen a politikai tartalom. Rendkívül sikeresek voltak Heinrich Spoerl vidám regényei, például A krampampuli (Die Feuerzangenbowle), amelyből 1933 és 1944 között 565 000 példány kelt el; e művek a weimari köztársaság kisemberét gúnyolták ki, aki képtelen alkalmazkodni a Harmadik Birodalom megváltozott környezetéhez. Ennél is többeket érdekeltek Schenziger tudományos regényei, amelyekben a közönség számára épp megfelelő arányban keveredett a „vér és föld”-irodalom nosztalgiája a korszerű találmányok és felfedezések, valamint az ipar fejlődésének dicséretével. Anilin című regénye a Harmadik Birodalom legnépszerűbb műve lett, 1937 és 1944 között 920 000 példány fogyott belőle, következő műve, az 1939-ben megjelent Fém (Metall) pedig 1943-ig 540 000-es példányszámot ért el. A nemzetiszocialista Németországban továbbra is kiadtak külföldi szerzőket, feltéve, hogy műveik nem sértették nyíltan a rezsim ideológiai érzékenységét; Trygve Gulbranssen közkedvelt regényei – az És az erdő örökké dalol, illetve a Björndal hagyatéka – a Harmadik Birodalom bukásáig együttesen több mint egymillió példányban keltek el. Egy másik világsiker, Margaret Mitchell Elfújta a szél című regénye 300 000 német vásárlót érdekelt az 1937-es német kiadást követő négy esztendőben, és ez csak a 355

356

357

legnépszerűbb volt az 1930-as években Németországba behozott sokféle amerikai mű közül. Több olyan is akadt, amely már 1914 előtt megjelent, és a rezsim számára többé-kevésbé elfogadható volt: ezek szintén százezres nagyságrendben fogytak. Ilyen könyveket főleg azok vásároltak, akik legalább képzeletben szerettek volna visszatérni egy normális és stabil világba. Hasonlóan kedvelték a jól ismert szerzők nyújtotta, megbízható élvezeteket: Karl May századfordulón született vadnyugati történeteiben például egyesek már a nemzetiszocialista értékek csíráit vélték felfedezni, s tény, hogy számos hithű náci olvasgatta őket, köztük maga Hitler is. Az egyszerű németeknek tehát nem nyomták le a torkán a nemzetiszocialista irodalmat, épp ellenkezőleg: maguk választhatták meg, mit akarnak olvasni, és az 1930-as évek közepétől kezdve választásuk túlnyomórészt olyan művekre esett, amelyek egyáltalán nem hirdették nyíltan a nemzetiszocialista eszméket. A rendszer azon törekvése, hogy a nemzetiszocialista eszméktől áthatott új embert hozzon létre, itt éppen olyan korlátozott sikereket ért el, mint a német kultúra más területein. 358

359

360

PERSPEKTÍVAPROBLÉMÁK

I

A weimari köztársaság idején nemcsak a német irodalomban, hanem a német képzőművészetben is az expresszionizmus volt az „új tárgyilagosság” (Neue Sachlichkeit) mellett a domináns mozgalom. Legszélesebb körben ismert személyiségének, Ernst Barlach szobrásznak a művészetére nagy hatást gyakorolt az első világháború előtti oroszországi látogatása során megismert primitív paraszti művészet. Barlach tömör, tömzsi, stilizált, szándékosan népieskedő emberalakjait eleinte fából faragta, de később más anyagokból, például gipszből és bronzból is megformázta. A szobrok monumentális, mozdulatlan hatását általában a testeket takaró stilizált köntösökkel vagy leplekkel érte el. Alkotásai igen népszerűek voltak, és 1918 után Németország számos városa kérte fel a művészt, készítsen számukra háborús emlékművet. Barlachot 1919-ben a Porosz Művészeti Akadémia tagjává választották, majd az 1920-as évek közepére befutott szobrásszá vált, s köztudott volt róla, hogy ellenséges érzelmeket táplál az absztrakt művészettel szemben, távolságot tart magával az expresszionista mozgalommal is, és makacsul ellenáll minden olyan próbálkozásnak, hogy a pártpolitikában elkötelezze magát. Mint várható volt, művészetét kedvelték a nemzetiszocialisták: Joseph Goebbels az 1920-as évek közepén még egy naplóbejegyzésében is elismerően szól egy szobráról, s később állítólag az otthonában is kiállított két kisebb Barlach-szobrot. A propagandaminiszter meghívta Barlachot és néhány más expresszionista művészt, köztük Karl Schmidt-Rottluffot a Birodalmi Kulturális Kamara megnyitására; Goebbels támogatását a berlini Nemzetiszocialista Diákszövetség kampánya is fölerősítette, melyet a zsidó művészektől és absztrakt művektől megtisztított expresszionizmuson alapuló, újfajta germán modernizmusért indítottak. Mindezen erőfeszítéseket azonban zátonyra futtatta egyfelől Alfred Rosenberg ellenségessége, másfelől pedig Barlach makacs ellenállása, hogy kompromisszumot kössön a rezsimmel. Rosenberg a Völkischer Beobachter 361

362

363

hasábjain gyalázta Barlachot és az expresszionistákat, a berlini diákokat pedig idejétmúlt forradalmároknak nevezte, és a kegyvesztett baloldali nemzetiszocialista Otto Strasserhez hasonlította őket. Barlach a maga részéről nem fogadta el a meghívást a Birodalmi Kulturális Kamara megnyitójára. Helyi szinten már nem sokkal ezután tapasztalhatta a rendszer ellenségességét, s 1933 januárját, Hitler birodalmi kancellári kinevezését követően egymás után mondták le a háborús emlékművekre szóló megbízásait, a műveit bemutató kiállításokat és könyvei kiadását. A háború halottainak ajánlott emlékműveit a jobboldali veteránszövetségek, például a Frontharcosok már az 1930-as évek elején bírálni kezdték, mivel a művész nem volt hajlandó az első világháború német katonáit hősi alakokként ábrázolni, amint a nemes ügyért életüket áldozzák. A germán rasszisták azzal vádolták, hogy a német katonákat alsóbbrendű szláv vonásokkal ruházta fel. Az erősen nemzetiszocialista kötődésű tartományban, Mecklenburgban élő Barlach egyre több névtelen levelet kapott, a kapujára gyalázkodó szövegeket tűzködtek. A ránehezedő nyomás alatt kötelességének érezte, hogy lemondjon egy korábban már elfogadott, a stralsundi emlékműre szóló megbízást. Részben azért maradt Németországban, mert bízott abban, hogy a Harmadik Birodalom tiszteletben fogja tartani a művészek alkotói szabadságát, részben pedig azért, mert munkájának jellege miatt máshol nem lett volna könnyű megélnie. De már 1933 májusának elejére elveszítette illúzióit. „E csodás korszak behízelgő gyávasága láttán az ember fülig vagy azon túl is elvörösödik, ha belegondol abba, hogy ő is német” – írta keserűen a fivérének. 1933–34-ben még nyilvánvalóbbá vált, hogy művészete a rendszer számára nem elfogadható. Az a háborús emlékműve, melyet a leghevesebben vitattak, nagyméretű, fából faragott alkotás a magdeburgi székesegyházban. A szobor előterében három alak emelkedik ki a talapzatból – egy sisakos csontváz, egy öklét szenvedőn összepréselő, lefátyolozott nő és egy fedetlen fejű férfi, karja közt gázálarccal, lehunyt szemmel, kétségbeesetten a halántékára tapasztott kézzel –, mögöttük pedig három stilizált, köpenybe burkolt katonaalak áll egymás mellett. A bekötözött fejű középső katona a háború évszámaival megjelölt nagy kereszten nyugtatja kezét, s ezzel ő az egész mű központi figurája. A sajtóban nem sokkal Hitler kancellári kinevezése után petíciók jelentek meg, melyek a szobor eltávolítását követelték – erre Alfred Rosenberg biztatott, aki a Völkischer Beobachter hasábjain 1933 júliusában úgy jellemezte az alakokat, mint „egy meghatározhatatlan embertípus apró, félbolond, mogorva külsejű, elfajzott variációit szovjet sisakban”. Hosszan elhúzódó tárgyalások kezdődtek a propagandaminisztérium, az egyház és a párt között a szobor 364

365

366

367

eltávolításáról, a Barlach elleni sajtóhadjárat pedig mind hevesebbé vált. Megvádolták, hogy zsidó, mire válaszul Barlach közölte: nem kíván nyilvános cáfolatot adni, mivel nem érzi sértőnek az állítást. A barátai azonban családfakutatást végeztek, és publikálták a bizonyítékokat, miszerint nem zsidó. Szomorúsággal tölti el a szívét, írta, hogy ilyesmire egyáltalán szükség lehet. Az emlékművet aztán 1934 vége felé eltávolították, és egy raktárban helyezték el. Széles körben terjedtek a vádak „némettelen” művészetéről, s ezek ellen Barlach azzal védekezett, hogy rámutatott: az ő művészete északnémet szülőföldje parasztságában gyökerezik. Az ekkor már a hatvanas évei derekán járó férfi nehezen értette, hogyan válthatnak ki a szobrai ilyen elvakult gyűlöletet. Hogy elhárítsa a támadásokat, Hindenburg halála után, 1934 augusztusában ő is aláírta azt a nyilatkozatot, amely támogatta, hogy az államfői feladatkör Hitlerre szálljon. Ez azonban nem békítette meg a nemzetiszocialista párt mecklenburgi vezetését, és az önkormányzat kezdte eltávolítani műveit az állami múzeumból. Barlach csodálói, akik közül jó néhányan lelkesen támogatták a nemzetiszocialista mozgalmat, nehezen tudták elfogadni ezt a bánásmódot. Melita Maschmann, a nemzetiszocialista lányszövetség tisztségviselője például nagyra tartotta a műveit, és nem értette, miért bélyegzik a művészt „elfajzottnak”. Végül azonban Barlach végképp kegyvesztetté vált, mivel művei ellentétben álltak a háború náci dicsőítésével, művészetében nem volt hajlandó a kompromisszumra, magabiztosan reagált a bírálatokra, és nem is leplezte a náci Németország kultúrpolitikája iránti ellenszenvét. A bajor rendőrség 1936-ban elkobozta a rajzait bemutató új könyvének összes példányát a kiadó müncheni raktárából. Az utasítást erre Goebbels adta ki: „Betiltottam Barlach őrült könyvét – írta a naplójába. – Ez nem művészet, hanem bomlasztó, tehetségtelen értelmetlenség. Undorító! Ez a méreg nem fertőzheti meg népünket!” A Gestapo még tovább ment a becsmérlésben, s a rajzokat „egy korunkhoz nem illő, bomlasztó művészeti koncepció bolsevik stílusú kifejezésének” nevezte. A könyv a tiltott művek listájára került. Noha Barlach továbbra is tiltakozott az őt ért igazságtalanságok ellen, egyre inkább elszigetelődött. 1937-ben kénytelen volt lemondani a Porosz Művészeti Akadémia tagságáról is. „Amikor az embernek nap nap után várnia kell a fenyegető, gyilkos csapást, a munka magától megszakad – írta. – Olyan vagyok, mint akit sarokba szorítottak, s a falka már a sarkában csahol.” Egészsége súlyosan megromlott, s 1938. október 24-én elvitte egy szívroham. A nemzetiszocialisták olyasfajta szobrászokért tudtak őszintén lelkesedni, mint Arno Breker. Az 1900-ban született Breker a Barlachénál fiatalabb 368

369

370

371

372

373

nemzedék tagja volt, s diákkorában több olyan szobrot is csinált, amelyeken egyértelműen érződtek az idősebb művész jegyei. 1927 és 1932 között Párizsban élt, ezalatt egyértelműen Aristide Maillol hatása alá került, s átvette az ő figuratív stílusát is. 1933 elején rövid ideig Rómában tartózkodott, s részt vett egy sérült Michelangelo-szobor restaurálásában. Itt ismerkedett meg Goebbelsszel, aki felismerte a tehetségét, és arra biztatta, térjen vissza Németországba. Breker hamarosan rendezte párizsi ügyeit, és engedett a kérésnek. Addig nem politizált, sőt mivel külföldön élt, nem is volt különösebben tájékozott a német politikában, onnantól fogva azonban hamar a nemzetiszocializmus bűvkörébe került. Stílusát főként nem germán hatások alakították – a klasszikus görög szobrászat, Michelangelo, Maillol. Egyes mellszobrai, például Max Liebermann impresszionista festő 1934-es büsztje, átütő erejűek, kifinomultak és tartalmas részletekben gazdagok. Hamarosan azonban lekerekítettebbé és személytelenebbé tette műveit, bensőséges jellegük átadta helyét a monumentalitásnak. Alakjai szívósságot, keménységet és agresszivitást sugalltak azok helyett a lágyabb emberi tulajdonságok helyett, amelyekkel az 1920-as években készült alkotásait ruházta fel. Az 1930-as évek derekán már leginkább hatalmas, csupa izom férfiaktokat készített – kőbe faragta az árja felsőbbrendű embert. Ennek hamarosan meg is lett az eredménye. Egy 1936-os versenyen, amelynek témája a sportteljesítmény volt, több pályaműve is díjat nyert, s ettől kezdve egymás után kapta az állami megbízásokat. 1937-ben belépett a nemzetiszocialista pártba, hogy tovább egyengesse pályáját. Bemutatták a Führernek is, aki Wagnert ábrázoló mellszobrát berchtesgadeni magánlakosztályában helyezte el. Hitler 1937. évi születésnapján Breker megkapta a „Hivatalos Állami Szobrász” címet, s mellé egy óriási műtermet negyvenhárom alkalmazottal, akiknek az volt a feladatuk, hogy segítsék a munkáját. Befolyásos személlyé vált, Göring és más náci vezetők is körülrajongták, s egyben minden bírálattól megvédték. Alkotásait előkelő helyen állították ki az 1937-es párizsi világkiállítás német pavilonjában. 1938-ban két hatalmas férfiaktot tervezett az újonnan épített Birodalmi Kancellária bejáratához: a Fáklyavivőt és a Kardvivőt. Ezt további művek követték, melyek közül az 1939-es Készenlét érdemel külön is említést. A szobor egy izmos férfialakot ábrázol, aki gyűlölettel tekint egy láthatatlan ellenfélre, s jobbjával kardot húz ki hüvelyéből, hogy harcolni kezdjen. Breker vagyonos ember lett, rengeteg kegyben és kitüntetésben részesült, egyebek közt több házat is kapott, óriási támogatásokat és persze igen magas összegeket köztéri alkotásaiért. Élettelen, embertelen, mesterkélt, leplezetlenül fenyegető pózokat öltő és egy elképzelt közös akaratot üresen és fellengzősen megtestesítő szobrai a Harmadik 374

Birodalom művészeti közízlésének jellegzetes példáivá váltak. Már-már gépies karakterük révén félreismerhetetlenül 20. századi alkotások; előretekintenek, a felé az újfajta ember felé, amelynek létrehozása a nemzetiszocialista kultúrpolitika egyik fő célja volt: ez az új ember nem gondolkodik, csupa erő, agresszivitás, és készen áll a háborúra. 375

II

Mire Breker a nagyközönség előtt ismertté vált, a Harmadik Birodalom kulturális vezetői lényegében már teljesen megszabadultak attól az absztrakt, modernista művészettől, amelyet előszeretettel neveztek „elfajzottnak”. Hitler saját ízlése ezen a téren talán a kultúrpolitika minden más területénél nagyobb szerepet játszott, leszámítva az építészetet. Egykor ő maga is művészként próbált megélni, de kezdettől fogva elvetette a modernizmus minden változatát. Hatalomra kerülése után politikává tette az előítéleteit. 1933. szeptember 1-jén a nürnbergi pártnagygyűlésen azt mondta, eljött egy új német művészet ideje. „A Harmadik Birodalom létrejötte – jelentette ki – szükségszerűen új igazodást ad a nép életének szinte valamennyi területén.” E „spirituális forradalom” hatásainak a művészetben is érződniük kell. A művészetnek az a dolga, hogy a nép faji lelkét tükrözze. A művészet nemzetköziségére vonatkozó nézet dekadens és zsidó, ezért elvetendő. Elítélte mindazt, amit szerinte „a primitivizmus kubistadadaista kultusza” és a kulturális bolsevizmus kifejez, s ehelyett meghirdette „az árja ember új művészeti reneszánszát”. Figyelmeztetett arra is, hogy a modernista művészek korábbi bűneit nem bocsátják meg: 376



A nemzetiszocialista mozgalomnak és az állam vezetésének a kultúra terén sem szabad eltűrnie, hogy a kóklerek és tehetségtelenek hirtelen színt váltsanak, s mintha mi sem történt volna, helyet foglaljanak az új rendszerben, s ott nagy hangon beszélhessenek a művészetről és a kultúrpolitikáról… Korábbi förtelmes alkotásaik vagy valóságos belső élményből fakadtak, amely esetben veszélyt jelentenek az egészségesek józanságára, és orvosi gondozást igényelnek, vagy egyszerűen csak pénzkereseti céllal készültek, amely esetben csalásban bűnösök, és egy másik, megfelelő intézményben van a helyük. Semmiképpen sem engedhetjük meg, hogy birodalmunk kultúráját az

efféle torz elemek fejezzék ki; ez ugyanis nem az ő államuk, hanem a miénk. 377



Ennek megfelelően 1933-ban nagyszabású tisztogatás keretében szabadultak meg a zsidó művészektől, az absztrakt művészektől, a félabsztrakt művészektől, a baloldali művészektől, és tulajdonképpen szinte minden olyan német művésztől, akinek volt valamiféle nemzetközi híre. Az új rezsim melletti hűségnyilatkozatok nem menthették meg azokat, akiknek korábbi munkáit Hitler nem szívelte, sőt még a legkorábbi időkből származó párttagság sem számított jó pontnak – így volt ez például Emil Nolde primitivista festő és szobrász esetében is. Az a néhány elismert művész pedig, aki, mint Ernst Barlach, a jobb idők reményében még kitartott, hamar kiábrándult. A zsidó, szociáldemokrata, liberális és baloldali múzeumigazgatókat 1933ban rövid úton leváltották, és megbízhatóbbnak tartott személyeket ültettek a helyükre. Az esseni Folkwang Múzeumot egyenesen egy SS-tisztre, Klaus Baudissin grófra bízták, s ő egyszerűen átfestette az épület híres freskóit, Oskar Schlemmer, a Bauhaus mozgalommal közeli kapcsolatban álló művész munkáit. De még az új múzeumigazgatók is kiállítottak olyan műveket, amelyek nem tetszettek a nemzetiszocialista párt szélsőségeseinek. A művészettörténész végzettségű Baudissin például 1935-ig a kiállítóteremben tartotta Oskar Kokoschka, Franz Marc és Emil Nolde alkotásait. A Bajor Állami Képtár igazgatója, Ernst Buchner, aki 1933. május 1-jétől volt tagja a nemzetiszocialista pártnak, azért harcolt, hogy engedélyezzék egy német zsidó művész, az impresszionista Max Liebermann műveinek kiállítását, 1935-ben pedig sikeresen állt ellen Bernhard Rust birodalmi oktatási és vallásügyi miniszter azon törekvésének, hogy eladják Van Gogh és a francia impresszionisták műveit; velük a nemzetiszocialistáknak lényegében az volt a bajuk, hogy nem németek. 1933-ban, amikor Hitler személyesen váltotta le a Nemzeti Galéria régóta hivatalban lévő, a modernizmus pártján álló igazgatóját, Ludwig Justit, utódja, Alois Schardt látványos új kiállítást rendezett a német művészet bemutatására, s Nolde és néhány expresszionista képeit is kitette a falra. A megnyitó előtt ellenőrzést tartó Bernhard Rust oktatási miniszter felháborodott ezen, azonnal menesztette az új igazgatót, s parancsot adott a kiállítás leszerelésére. Ezután az egyik kisebb berlini galéria Schardt vezetésével kiállítást szervezett Franz Marc alkotásaiból, de a Gestapo 1936 májusában a megnyitó napján bezáratta, mire Schardt emigrált az Egyesült Államokba. A Schardt helyébe lépő Eberhard Hanfstaengl volt müncheni galériaigazgató sem járt sokkal jobban: amikor Hitler meglepetésszerű látogatást tett a Nemzeti Galériában, és a falakon néhány expresszionista festményt is látott, azonnal kegyvesztetté vált. 1936. október 30378

án bezárták a Nemzeti Galéria új szárnyát, mert egy ott rendezett kiállításon Paul Klee művei is láthatók voltak. Hasonló bezárások mindenütt történtek. Az 1933 közepén kezdődött időszakban a galéria- és múzeumigazgatók – még azok is, akiket a nemzetiszocialisták neveztek ki – kulturális gerillaharcot vívtak a helyi náci vezetők ellen, amikor azt követelték, hogy ilyen vagy olyan festményeket távolítsanak el a falakról. Néhányuk, például Hanfstaengl, továbbra is vásárolt modern művészeti alkotásokat, bár ezeket diszkréten „kifelejtették” a múzeum nyilvános katalógusából. De hamarosan vége lett az efféle kompromisszumok és kerülőutak korszakának. A legfanatikusabb nemzetiszocialista galéria- és múzeumigazgatók kezdettől fogva rendeztek bemutatókat a kiállításokról visszavont expresszionista alkotásokból olyan címekkel, mint „Művészeti Rémségek Terme”, „A kulturális bolsevizmus képei”, „A dekadencia tükre a művészetben” vagy „November szelleme: művészet a bomlás szolgálatában”. Az így pellengérre állított művészek közt volt például Max Beckmann, Otto Dix és George Grosz, Ernst Ludwig Kirchner, Franz Marc, August Macke, KarlSchmidt Rottluff és Emil Nolde. Nem maradtak ki olyan, Németországban élő külföldi alkotók sem, mint Alexej von Jawlensky vagy Vaszilij Kandinszkij, és persze a más országokból származó kubisták és avantgárd művészek sem. Macke és Marc ilyen bemutatása különösen nagy vitákat kavart, ugyanis mindketten az első világháborúban, a fronton veszítették életüket, és a veteránszövetségek úgy vélték, feketelistára tételük sértő az emlékükre nézve. Az 1933-ban rendezett legkorábbi ilyen kiállítások némelyike heves tiltakozást váltott ki a művészetkedvelő közönségből, néhány embert emiatt le is tartóztattak. De az efféle ellenállás rövid idő alatt ellehetetlenült. Az 1930-as évek derekán már 16 városban voltak az említettekhez hasonló kiállítások, melyek közül a drezdai volt a legfontosabb – ezt 1935 augusztusában Hitler is felkereste. Alaposan szemügyre vette az ízlését sértő műveket, majd a nem sokkal később megrendezett nürnbergi pártnagygyűlésen ismét dörgedelmes szónoklatban ítélte el őket – ez már a harmadik eset volt, hogy a rendezvényt használta fel hívei művészeti eligazítására. Világos volt, hogy Goebbelsnek is be kell állnia a sorba, ha nem akarja, hogy Rosenberg, Rust és a többi antimodernista kezébe kerüljön a kultúrpolitika irányítása. 1936 júniusában ezért hát lépnie kellett. „A művészeti bolsevizmus borzalmas példáira hívták fel a figyelmemet – írta a naplójába, mintha azelőtt soha nem látta volna azokat a műveket. – Kiállítást akarok szervezni Berlinben az elfajzottság korszakának műalkotásaiból, hogy a nép is lássa, és megtanulja felismerni őket.” A hónap végére megszerezte Hitler engedélyét, hogy bemutatójához a 379

380

381

382

közgyűjteményekből rekviráljon „elfajzott német műalkotásokat az 1910 utáni időszakból” (abban az évben készült az első absztrakt festmény, a Münchenben élő orosz művész, Vaszilij Kandinszkij munkája). Még a propagandaminisztériumban is sokan vonakodtak részt venni e kiállítás előkészületeiben, amelynek politikai opportunizmusa még Goebbels mércéjével mérve is cinikusnak számított. Ám a propagandaminiszter tisztában volt vele, milyen olthatatlan ellenszenvet érez Hitler a modern művészettel szemben, ezért úgy döntött, cinkossá válik, noha ő maga nem osztotta ezt a nézetet. A kiállítás megszervezését Adolf Zieglerre, a Birodalmi Képzőművészeti Kamara elnökére bízták, aki maga is festő volt, és pedáns realizmussal megalkotott klasszikus aktjai után a „Fanszőrzet Birodalmi Mestere” gúnynevet kapta. Goebbels és Hitler megbízásának birtokában Ziegler és kísérete végigjárta a német múzeumokat és galériákat, s azok gyűjteményéből válogatta össze az új kiállításra szánt műveket. A múzeumigazgatók, köztük Buchner és Hanfstaengl, felháborodtak ezen, nem voltak hajlandók együttműködni, és arra kérték Hitlert, legalább fizessen kompenzációt, ha az elkobzott műveket később külföldön értékesítik. Az efféle ellenállás azonban tűrhetetlen volt, s Hanfstaengl el is veszítette miatta a berlini Nemzeti Galéria igazgatói székét. A müncheni múzeumokból 108 művet foglaltak le, s nagyjából ugyanennyit az ország más részeiről. Amikor 1937. július 19-én a régóta a német művészet fővárosának számító Münchenben megnyílt az Elfajzott művészet (Entartete Kunst) című kiállítás, a látogatók azt tapasztalták, hogy a mintegy 650 alkotást szándékosan rosszul helyezték el: ferdén lógtak a falon, rossz megvilágítást kaptak, kuszán összezsúfolták őket, alájuk pedig olyan jellegű címeket írtak, mint „Parasztok zsidó szemmel”, „A német nőiség megsértése” vagy „Istengúnyolás”. A falakra húzott átlós vonalak és graffitiszerű jelmondatok ironikus módon a kiállítás egyik első számú célpontja, a dadaista mozgalom technikáit idézték. Itt azonban az volt a cél, hogy felhívják a figyelmet: a kubisták és más hasonló alkotók torz perspektívái a liberális weimari pszichiáterek egyik kedvenc vitatémájára, az elmegyógyintézeti ápoltak alkotásaira hasonlítanak – ezt hangsúlyozta az elfajzott művészet elleni propaganda-hadjárat, amely szerint ilyen alkotások csak elfajzott emberi lényektől származhatnak. A kiállítást először Hitler járta végig, s beszédének, amelyet a nyilvános megnyitó előtti napon tartott, nagy részét az ott bemutatott művek elleni heves kirohanásnak szentelte: 383

384

385

386

387



Az emberi faj megjelenésben és vérmérsékletben még soha nem állt közelebb az ókorhoz, mint ma. A sport, a versenyek és harci játékok ifjú testek millióit acélozzák meg, s azok egyre inkább olyan

felépítésűvé válnak és olyan látványt nyújtanak, amelyhez hasonlót talán ezer éve sem láttunk, sőt amelyről álmodni is alig mertünk… Ez az emberi lény, művészetileg visszamaradott uraim, az új kor embertípusa. Erre önök mit hánynak itt össze? Torz nyomorékokat és kreténeket, kizárólag undor keltésére képes nőket, férfiakat, akik közelebb állnak az állathoz, mint az emberhez, és gyermekeket, akiket, ha ilyenek volnának, lényegében Isten átkának kellene tekintenünk! 388



Utasítást adott a belügyminisztériumnak, hogy vizsgálja ki azon hibás vizuális képességeket, amelyek szerinte szerepet játszhattak az efféle torz ábrázolások létrejöttében. Úgy vélte, hogy azok örökletes jellegűek. Tervei szerint a kubistákra és mindenki másra, aki nem volt hajlandó az emberek szolgai hűségű ábrázolására, sterilizálás várt volna. A kiállításon bemutatott alkotások kiválogatásakor valójában nem az esztétikai szempontok döntöttek, hanem az alkotók faji és politikai hovatartozása. A tárlatot kilenc szekcióra osztották fel, de ezek közül csak az első és az utolsó alapult szigorúan esztétikai kritériumokon. A többi inkább a választott témákat állította pellengérre, nem pedig azok ábrázolásmódját. Az első szekció „az ábrázolás barbarizmusával”, „a rikító színű festékpacákkal” és „a képzőművészetek alapkészségeinek szándékos megvetésével” foglalkozott. A másodikban istenkáromlónak ítélt képek voltak láthatók, a harmadikban pedig az anarchizmust és az osztályharcot hirdető politikai műalkotások. A negyedik szekció festményei gyilkosként vagy hadirokkantként mutatták be a katonákat. A katalógus szerint e képek célja az volt, hogy „kiirtsák az emberek tudatából az ott mélyen gyökerező tiszteletet a katonai erények, a bátorság, a hősiesség és a tettrekészség iránt”. Az ötödik szekciót az erkölcstelen és pornográf művészetnek szentelték (bár az idesorolható művek zöme állítólag túl visszataszító volt ahhoz, hogy a közönség elé tárják). A kiállítás hatodik szekciója „a faji tudatosság utolsó maradványainak megsemmisítését” mutatta be olyan képeken keresztül, amelyek állítólag négereket, prostituáltakat és hasonlókat állítottak faji eszményként a szemlélő elé. Hasonló témájú volt a hetedik szekció is, amelynek festményei és grafikái kedvező fényben tüntették fel „az idiótákat, a kreténeket és a bénákat”. A nyolcadik szekció zsidó művészek alkotásait gyűjtötte össze. Az utolsó és legnagyobb szekció pedig azokkal az „izmusokkal” – például dadaizmus vagy kubizmus – foglalkozott, amelyek jegyében Flechtheim, Wollheim és (szándékos elírással) kohngeniális társaik hosszú évekig ontották a művészetnek kikiáltott és szemérmetlen árakon eladott mázolmányokat. Mindez jól szemlélteti, hangsúlyozta a katalógus, hogy a modern művészet nem csupán múló divat volt: a zsidók és a kultúrbolsevikok 389

„tervszerű támadást indítottak a művészet léte és fennmaradása ellen”. A brosúra tíz illusztrált oldala közül ötön volt látható antiszemita mondanivaló, csak hogy még egyértelműbbé tegyék a kiállítás célját. A modernista művészet – ahogy akkoriban számos náci vitában elhangzott – elsősorban idegen, külföldi hatások terméke volt. A művészetnek vissza kellett térnie a német lélekhez. Ami pedig a modernizmust illeti, egy szerző így fogalmazta meg hőn áhított vágyát: „Az elfajzottság fulladjon saját mocskába, és senki se tanúsítson együttérzést a sorsa iránt.” A kiállítás elképesztően népszerűnek bizonyult, 1937 novemberének végéig kétmilliónál is többen tekintették meg. A belépés ingyenes volt, és nagyszabású sajtóhadjárat hívta fel az emberek figyelmét az ott látható borzalmakra. A lapok szerint a kiállított művek „egy melankolikus kor silány termékei”, a „múlt kísértetei” voltak, s egy olyan korból származtak, amikor „a bolsevizmus és a dilettantizmus ülte torát”. Harsány leírások és illusztrációk mutatták meg az olvasóknak, mire számíthatnak, ha elmennek a kiállításra. Oda egyébként – legalábbis az első hetekben – főleg München alsó középosztálybeli polgárai látogattak el, akik közül sokan még soha nem láttak kiállítást, és persze a hithű párttagok, akik alig várták az alkalmat, hogy átitatódjanak az antiszemita gyűlölködés újabb formájával. Az amúgy is lelkes közönség izgalmát tovább fokozta az a tilalom, hogy gyerekek és fiatalkorúak nem léphetnek be, mivel a kiállítás túlságosan sokkoló lenne a számukra. Ennek ellenére néhány fiatalnak sikerült bejutnia, köztük az akkor 17 éves Peter Guenthernek, aki júliusban járt ott. Apja liberális művészeti újságíró volt, 1935-ben kizárták a Birodalmi Irodalmi Kamarából, így Guenther elég sokat tudott a festményekről. A kiállítás légkörét ijesztőnek és megfélemlítőnek találta. A látogatók, írta később, hangos megjegyzéseket tettek a kiállított képek alkotóinak tehetségtelenségére, és arról beszéltek, hogy a műkritikusok, a műkereskedők és a múzeumigazgatók összeesküvést szőttek a nagyközönség megtévesztésére – ez utóbbi véleményt támasztotta alá az a tény is, hogy több kiállítási tárgyon árcédula volt, melyből kiderült, hogy mennyit fizettek ki értük „a dolgozó német nép adófilléreiből”. Erich Heckel egyik festményén egymillió márkás árcédula fityegett; azt azonban a kiállítók nem említették meg, hogy ezt az összeget 1923-ban, a hiperinfláció tetőpontján adták a képért, amikor ténylegesen igen keveset ért. Párttagokból szervezett csoportok keresték fel a kiállítást és küldtek táviratokat a propagandaminisztériumba efféle szövegekkel: „A képek mellé fel kéne lógatni a művészeket is, hogy minden német arcul köphesse őket.” Az egyik művész, Max Beckmann barátjának, Carola Rothnak feltűnt, hogy az idősebb látogatók fejcsóválva járták végig a kiállítást, ám a fiatalabb pártaktivisták és barnaingesek 390

391

392

393

csak nevettek a műveken, és kifigurázták őket. A gyűlölet és otromba gúnyolódás légkörében nem volt mód arra, hogy eltérő vélemények is megnyilvánuljanak; ez egyébként fontos eleme volt a kiállításnak, amely így a rezsim tömegpropagandájának újabb eszközévé vált. Amikor azonban az ifjú Peter Guenther később másodszor is felkereste a kiállítást, a légkört sokkal nyugodtabbnak találta, s mint írta, egyes látogatók hosszabban is elidőztek egyegy kép előtt, szemmel láthatóan tetszett nekik, és feltehetően gyanították: most látják utoljára. Összességében a kiállítás egyértelműen sikeres volt. A nemzetiszocialista kultúra oly sok más eleméhez hasonlóan ez is lehetőséget kínált az egyszerű, konzervatív polgároknak arra, hogy egyértelműen kifejezésre juttassák mélyen gyökerező előítéleteiket, amelyeket korábban haboztak volna bevallani. A kiállított művek alkotóinak jó része vagy külföldi volt, mint Pablo Picasso, Henri Matisse, Oscar Kokoschka, vagy már emigrált művész, mint Paul Klee vagy Vaszilij Kandinszkij. Néhányan azonban még mindig Németországban éltek, remélve, hogy idővel fordul a kocka, és rehabilitálják őket. Max Beckmann, aki még 1936-ban is rendezett önálló kiállítást Hamburgban, az Elfajzott művészet kiállítás megnyitójának rögtön a másnapján önkéntes száműzetésbe vonult Amszterdamba. Jómódúnak ugyan messze nem volt nevezhető, de továbbra is festett. A következő, nehéz években támogatókra is lelt együtt érző műkereskedők és külföldi csodálók személyében. Mások viszont nem voltak ilyen szerencsések. Ernst Ludwig Kirchner expresszionista művész, aki ekkoriban Beckmannhoz hasonlóan az ötvenes éveiben járt, az 1920-as évek óta legtöbb idejét Svájcban töltötte, de jövedelmének Beckmannénál sokkal nagyobb része származott a német műkereskedelemből. Egészen 1937-ig nem adta fel a reményt. Az év júliusában azonban kizárták a Porosz Művészeti Akadémiából, a Ziegler-bizottság pedig számos művét kobozta el a német közgyűjteményekből. Ezek közül 32 képét mutatták be az Elfajzott művészet kiállításon. Az ekkor már beteg Kirchner művészi téren elég régen utat tévesztett, és soha nem is talált vissza 1910-es, 1920-as évekbeli berlini fénykorához. Az ő számára ez volt az utolsó szalmaszál. „Mindig abban reménykedtem, hogy Hitler az összes német érdekeit képviseli – írta keserűen –, erre most meggyalázott oly sok komoly és kitűnő, német vérből származó művészt. Ez roppant szomorú az összes érintett számára, mert ők – mármint a komoly művészek – Németország hírének és becsületének öregbítéséért kívántak dolgozni, és ezt sikerrel meg is tették.” Kétségbeesését csak tovább mélyítette egy újabb elkobzási hullám, mely az ő műveit is érintette. 1938. június 15-én megsemmisítette svájci vidéki otthonában őrzött műveit, majd kiment a ház elé, 394

395

396

és szíven lőtte magát.

397

III

A rezsim eközben a döntéshozatali mechanizmusára oly jellemző módon arra is felhasználta a kiállítást, hogy törvényt fogadjon el, amely általánossá tette a tárlat megrendezésében megtestesülő politikát. Hitler már a kiállítás megnyitása előtti napon bejelentette, hogy a tolerancia időszakának vége:

Mostantól kezdve könyörtelen háborút vívunk azért, hogy kultúránkat megtisztítsuk az utolsó bomlasztó elemektől is… Most aztán – efelől biztosíthatom önöket – elkapjuk és eltávolítjuk a fecsegők, dilettánsok és csalók mindazon klikkjeit, amelyek egymást magasztalva segítik hozzá egymást a boldoguláshoz. Ezek a történelem előtti, özönvíz előtti kulturális ősemberek és művészetileg visszamaradott figurák felőlünk visszabújhatnak a barlangjukba, hogy ott folytassák nemzetközi firkálgatásukat. 398



A „fecsegőket” egyébként ekkorra már elhallgattatta Goebbels 1936. november 7-én kiadott rendelete, mely betiltotta a műkritikát, mivel az szerinte „valóságos ítélőbírósággá vált a művészet felett abban a korban, amikor a művészetet idegenek és zsidók uralták”. Helyettük megjelentek a „művészeti beszámolók”, amelyek a műtárgyak puszta leírására korlátozódtak. Egy olyan világban, ahol a nyilvános múzeumok és galériák valamennyi alkotást a propagandaminisztérium és a Birodalmi Képzőművészeti Kamara jóváhagyásával állítottak ki, a műkritikát könnyű lett volna egyben a rendszer kritikájának tekinteni. Biztosítandó, hogy a modernista alkotásokat többé ne mutathassák be nyilvánosan, Ziegler a nyitóbeszédében kijelentette, hogy az ország galériáit hamarosan megszabadítják az efféle felesleges tehertől. Goebbels nem sokkal később a Birodalmi Kulturális Kamarában arról beszélt, hogy a müncheni Elfajzott művészet kiállításon bemutatott ijesztő és borzalmas formák „elfuserált műalkotások”, „szörnyűséges és elfajzott teremtményei a tegnap embereinek”, „egy olyan korszak képviselőinek, amelyet intellektuálisan és politikailag is legyőztünk”. 1938. május 31-én életbe is lépett az elfajzott művészet alkotásainak elkobzásáról szóló törvény, amely visszamenőleg legalizálta az elfajzott művek lefoglalását nemcsak a galériákból és múzeumokból, hanem a 399

400

magángyűjteményekből is, méghozzá minden ellenszolgáltatás nélkül, leszámítva néhány kivételes esetet, amikor a lefoglalás „anyagi nehézségeket okozhatott volna”. Az elkobzási programot egy Adolf Ziegler vezette bizottság irányította, amelynek tagja volt Karl Haberstock műkereskedő és Hitler fotósa, Heinrich Hoffmann is. A bizottság országszerte 101 német művészeti galériát és múzeumot vizsgált át, ennek következményeképpen a lefoglalt festmények száma 5000-re, a grafikák, rajzok, fametszetek és akvarellek száma pedig 12 000-re nőtt. Néhány nem német alkotást visszaküldtek azoknak a külföldi múzeumoknak, illetve magánszemélyeknek, amelyek, illetve akik kölcsönadták őket a német múzeumoknak, mintegy negyvenet idővel visszaadtak, néhány további darabot pedig elcseréltek. A legértékesebb művek közül Hermann Göring tizennégyet megtartott magának: négy festményt Vincent Van Goghtól, négyet Edvard Munchtól, hármat Franz Marctól és egyet-egyet Paul Cézanne-tól, Paul Gauguintől és Paul Signactól. Ezeket aztán eladta, és a bevételből faliszőtteseket vásárolt Carinhallba, a kastélynak is beillő vadászlakba, amelyet első felesége emlékére építtetett; ez az illegális nyerészkedés már előrevetítette, hogyan fog viselkedni, ha más európai országok műkincseit is megkaparinthatja. Eközben a száműzetésben élő művészek és külföldi támogatóik ellenkiállításokat rendeztek „Huszadik Századi Német Művészet” címmel – a legnagyobbakat Londonban, Párizsban és Bostonban. Ezzel felhívták rá a figyelmet, hogy a Németországban betiltott művészek milyen nagy hírnévnek örvendnek külföldön. Az állandó devizaszűkében lévő náci rezsim nem hagyhatta figyelmen kívül a modernista német műalkotások iránti külföldi keresletet. Goebbels tárgyalásokat kezdett Wildensteinnel és más, Németországon kívül tevékenykedő műkereskedőkkel, Ziegler bizottságát pedig oly módon alakította át, hogy szorosabb ellenőrzést gyakorolhasson felette. 1938 májusában új bizottságot állított fel a propagandaminisztériumon belül három műkereskedő taggal és azzal a feladattal, hogy értékesítsék a lefoglalt műtárgyakat. A következő néhány évben – 1942-ig – több mint egymillió birodalmi márkát helyeztek letétbe a Reichsbank egy külön számlájára, amely összeg mintegy 3000 elkobzott mű eladásából származott. A legnyilvánosabb ügylet az az árverés volt, amelyet 1939. június 30-án rendeztek a luzerni Fischer Galériában, ahol Ernst Barlach, Marc Chagall, Otto Dix, Paul Gauguin, Vincent van Gogh, George Grosz, Ernst Ludwig Kirchner, Paul Klee, Max Liebermann, Henri Matisse, Amedeo Modigliani, Pablo Picasso, Maurice de Vlaminck és más alkotók 125 műve került kalapács alá. Harmincegy darab kivételével mind gazdára talált. A bevételek egy részét azok a múzeumok és galériák kapták meg, 401

402

403

404

amelyektől az eladott műveket elkobozták, de a zömét egy londoni számlára utalták át, hogy Hitler abból a magángyűjteményébe vásárolhasson festményeket. Így maradt fenn jó néhány az elkobzott műalkotásokból. Többségük azonban elveszett. A luzerni aukcióból befolyt összeg, alig több mint félmillió svájci frank, a napi árfolyamhoz képest is kiábrándítóan kevés volt. Mindenki tudta, hogy a rezsim nagy mennyiségű modern műalkotást kobzott el és próbál külföldön értékesíteni, és ez még a nyilvánosság kizárásával megkötött üzletek esetében is lenyomta az árakat. Max Beckmann Déli part című festményéért például mindössze 20 dollárt fizettek. Úgy tűnt tehát, a várt nagy haszon elmarad. Egymillió birodalmi márka addigra nem sokat ért. Bár két további árverést is terveztek, és egy kisebb aukciót 1939 augusztusában Zürichben meg is tartottak, s noha a magánszemélyek vásárlásai egészen 1942-ig folytatódtak, a háború fenyegető árnya miatt egyre kevésbé volt tanácsos nagy mennyiségű műkincset szállítani külföldre. Az eladásokat az is nehezítette, hogy Hitler egy berlini raktárban megtekintette a 12 167 megmaradt tételt, és megtiltotta, hogy akár egyetlen darabot is visszaküldjenek azokba a gyűjteményekbe, ahonnan származnak. Úgy tűnt, nemigen van más lehetőség, mint megsemmisíteni az eladatlan műveket. Ez ellen Zieglernek és bizottságának sem volt kifogása, hiszen az ő szemükben ezek az alkotások művészileg amúgy is értéktelenek voltak. Ezért aztán 1939. március 20-án 1004 olajfestményt és 3825 akvarellt, rajzot és grafikát halmoztak fel a berlini központi tűzoltóság udvarán, és elégették őket. A máglyát az emberek tudta nélkül rakták, az égetést nem kísérte semmiféle ceremónia, hivatalosan még csak be sem jelentették. Ettől függetlenül kísértetiesen hasonlított az 1933. május 10-i könyvégetésekhez, amikor a német egyetemi városok közterein zsidó, baloldali és modernista szerzők műveit lobbantották lángra. 405

406

407



5. térkép Elfajzott művészet kiállítások Németországban tehát fizikailag is megsemmisítették a modern művészetet. A modernista alkotásokat eltávolították a német gyűjteményekből, és máglyára vetették őket. Már csak az Elfajzott művészet kiállításon volt látható néhány

darab; ezek egy részéből vándorkiállítást szerveztek, amely a következő két évben jelentős számú nézőt vonzott más városokban is, például Berlinben, Düsseldorfban és Frankfurtban. A modernista művészeket száműzetésbe kergették, vagy megakadályozták, hogy műveiket nyilvánosan értékesítsék, illetve kiállítsák. Ámde az efféle alkotások mindezek ellenére sem tűntek el teljesen. Az SS biztonsági szolgálatának egy 1938-as jelentése szerint a magángalériákban és bemutatókon – főleg Berlinben – továbbra is kiállítottak „kultúrbolsevik” és „expresszionista” műveket. Egy 1938-as berlini pályázaton, panaszkodott az SS, „a fiatal művészek kiállítása javarészt elfajzottságról és tehetségtelenségről árulkodik, vagyis az ifjabb művésznemzedék egy része szembehelyezkedik a nemzetiszocialista művészetkoncepcióval”. A jelek tehát arra utaltak, hogy a nemzetiszocialista művészetszemlélet akkor sem diadalmaskodott magától értetődően, ha az alternatívát a maga valójában brutálisan megsemmisítették. De ez még nem volt minden. Az SS 1938-ban arról is beszámolt, hogy „a német művészeti közösség jelentős részében – legalábbis azoknál, akik nem tekinthetők egyértelműen nemzetiszocialista érzelműnek – ellenkezés tapasztalható a nemzetiszocialista művészetfelfogással szemben”. Különösen népszerűtlen volt a Birodalmi Képzőművészeti Kamara, amely iránt az SS jelentése szerint csaknem az összes német művész ellenszenvvel viseltetett. A szervezet igen kiterjedt jogokkal rendelkezett 42 000 tagja felett, akik közt voltak építészek, kerttervezők, belsőépítészek, képmásolók, műkereskedők, fazekasok, és szinte mindenki más is, akinek valamiféle köze volt a képzőművészethez. Annak, aki be akart lépni, jelentkezéskor bonyolult nyomtatványt kellett kitöltenie, amelyen fel kellett tüntetnie egyebek közt korábbi politikai szervezeti tagságait is, és nyilatkoznia kellett családtagjainak faji hovatartozásáról. Akit nem találtak méltónak a tagságra, az nem is folytathatott képzőművészettel kapcsolatos tevékenységet. Mivel sokan így nem tudtak megélni műveik eladásából, megalázó, alantas munkákat is kénytelenek voltak elvállalni. Oskar Schlemmer például 1939-ben katonai épületeken végzett álcázófestést. Eközben az Arno Brekerhez hasonló „német” művészek szekere minden addiginál jobban szaladt. Rengeteg bátorítást és támogatást kaptak a propagandaminisztériumtól, amely egész sor díjat és címet alapított a náci eszményt szolgáló alkotások művészeinek. A művészeti kiállítások immár országszerte olyan címeken nyíltak meg, mint „Vér és föld” vagy „A német akaratot formáló erők”, és gyakori témáik voltak a nemzetiszocialista vezetők – elsősorban persze Hitler – portréi. Az Elfajzott művészet kiállítás egyébként nem önálló bemutató volt, hanem a Münchenben egy nappal korábban 408

409

410

411

412

413

414

415

megnyitott Nagy Német Művészeti Kiállítás társrendezvénye. A továbbiakban évente megrendezték az óriási kiállítást, s a megnyitó előtt mindig a német kultúrát ünneplő nagyszabású felvonulást rendeztek München utcáin. A kiállítótermekben tájképek, csendéletek, portrék, allegorikus szobrok és egyéb alkotások voltak láthatók. A leggyakoribb témák között az állatok és a természet, az anyaság, az ipar, a sport, a paraszti élet és a vidéki mesterségek szerepeltek, ám talán meglepő módon hiányoztak a katonák és a hadviselés. Hatalmas, személytelen aktok, az állandóság és időtlenség feltűnő, megérinthetetlen és emberfeletti megtestesítői szolgáltak kontrasztként az elfajzottnak bélyegzett művészet nagyon is emberi dimenzióihoz. A kiállítandó alkotásokat Hitler előre megtekintette, és nagyjából az egytizedüket kihúzta a jóváhagyott művek listájáról. Elégedetlen volt, mert úgy találta, Ziegler bizottsága nem járt el elég szigorúan, ezért a végső válogatást fényképészére, Heinrich Hoffmannra bízta. A viszonylag kis nézőszám – a kiállítást alig több mint 400 000-en látták, miközben az Elfajzott művészet kiállítást Münchenben és az országos turnén majdnem hárommillióan tekintették meg – valószínűleg főként annak volt tulajdonítható, hogy a látogatóktól belépődíjat szedtek. De így is sikeres volt. Peter Guenther szerint a látogatók lelkesen dicsérték a szobrok és festmények kidolgozását, realisztikus, életszerű jellegét (még azokét is, amelyeket allegóriának szántak), és általában mély benyomást tettek rájuk a kiállítási tárgyak. No persze itt is igaz volt, legalábbis az ifjú Peter Guenther szerint, hogy sok látogató korábban még soha nem járt művészeti kiállításon. A nemzetiszocialista művészetpolitika elsősorban a hozzájuk hasonló embereket célozta meg. 416

417

418

419

420

IV

A Nagy Német Művészeti Kiállításnak egy e célra épített múzeum adott otthont, amelyet az ókori templomok stílusában tervezett Paul Ludwig Troost. A masszív, négyszögletes épület előtt sorakozó vaskos, négyzetes oszlopok nagyon távol estek attól a törékeny és finom neoklasszicista építészettől, amelyet Troost utánozni kívánt. Más nemzetiszocialista építményekhez hasonlóan ennél is az erő kifejezésre juttatása volt a legfőbb cél. A Német Művészet Háza (Haus der Deutschen Kunst) csupán egy volt a nagyszámú presztízsépítkezés közül, amelyeket Hitler rögtön 1933-as hatalomra kerülésekor elindított. Valójában az 421

1920-as évek eleje óta gondolkodott rajtuk. Hitler ugyan festőnek tartotta magát, de még inkább építésznek, és minden más művészeti ágnál nagyobb figyelmet szentelt az építészetnek. „Minden nagy korszak az épületeiben fejezi ki leginkább az értékeit – mondta 1938-ban. – Amikor a népek belsőleg nagy időket élnek meg, ezeket az időket külsőleg is igyekeznek kifejezni. E célból használt szavaik pedig a kimondott szavaknál is meggyőzőbbek: ezek kőbe öntött szavak!” A Harmadik Birodalom új középületei mind ebben a masszív, álklasszikus, monumentális stílusban épültek. Azokhoz a középületekhez hasonlóan, melyeket Hitler fiatalabb korában a bécsi Ringstrassén megfigyelt és lerajzolt, ezeknek is állandóságot és tartósságot kellett sugározniuk. Mindegyikükhöz felhasználták Hitler saját építészeti és művészi terveit. A Führer órákat töltött az építészekkel, hogy tökéletesítsék elképzeléseiket, modelleket tanulmányoztak, s megvitatták a stílus és a díszítés apró részleteit is. Troosttal már 1931–32-ben is dolgozott a müncheni Königsplatz átépítésének tervein, s hatalomra lépése után hozzáfogott a tervek megvalósításához. A Barna Házban működő régi pártközpont helyére egy gigászi Führer-épület és egy óriási adminisztrációs épület került, amelyekben hatalmas fogadócsarnokokat alakítottak ki, homlokzataikat pedig horogkeresztekkel és sasokkal díszítették. Mindkét épületen volt egy-egy erkély, ahonnan Hitler szónoklatot intézhetett az alatta várhatóan összegyűlő tömegekhez. A klasszikus külső ellenére a két épület építésénél és felszerelésénél a legkorszerűbb technológiákat alkalmazták, még a légkondicionálást is bevezették. Mellettük a náci halottkultusz megtestesülésének újabb jellegzetes példája állt: két templom, amely az 1923-as sörpuccsban elesett nemzetiszocialisták emlékét őrizte. Mindkettőben az áhítatos szentség légköre uralkodott, a frissen exhumált mártírok maradványait emelvényre állított nyitott szarkofágokban helyezték el, mellettük húsz fehér mészkő oszlop állt, lobogó fáklyák lángjától megvilágítva. A Königsplatz óriási, füves területét több mint 2200 négyzetméternyi gránitlappal burkolták le. „Itt valami újat hoztak létre – jegyezte meg egy kommentátor –, s ennek a legmélyebb jelentése politikai jellegű.” A jól szervezett, fegyelmezett tömegek itt gyűlhettek össze, hogy hűséget fogadjanak az új rendnek. Az egész építményrendszer, foglalta össze véleményét, „kővé vált ideológia”. A nemzetiszocialista kulturális vezetők, más területekhez hasonlóan, az építészet terén is érvényesítették nézeteik egyeduralmát. A Birodalmi Építészeti Kamarából hamar kizárták a zsidókat, ám noha az ultramodern építészettel szemben igen ellenségesek voltak, jóval lassabban léptek fel a modernisták ellen, akik közül néhányan, például Mies van der Rohe, egy ideig még Németországban maradtak, bár kénytelenek voltak tapasztalni, hogy 422

423

mesterségük gyakorlása egyre több nehézségbe ütközik. 1935-re azonban sikerült kiűzni a modernizmus kísérletezőbb változatait; Van der Rohe pedig New Yorkba emigrált. Az 1930-as évek közepére kimentek a divatból a weimari korszak épületei, például a modern lakóházak. A lakóházépítészet náci eszménye inkább egy népies, álparaszti stílust részesített előnyben: jó példát szolgáltattak erre a modern művészet fajelméletének vezető ideológusa, Paul Schultze-Naumburg házai. Ezek az építmények azonban csak a kertvárosba illettek, a szükség megkívánta, hogy a városok belső területein továbbra is többszintes lakóházakat építsenek, ám ezek a korábbi lapos tetők helyett nyeregtetőt kaptak, mivel azt „németesebbnek” hitték. Hitler a középületekben élte ki igazi szenvedélyét. Münchenben lerakták egy gigászi főpályaudvar alapjait, amely a tervek szerint a világ legnagyobb acélvázas építménye lett volna, a város látképében meghatározó szerepet játszó Frauenkirche kettős templomtornyánál is magasabb kupolával. München mellett más városokkal is azt tervezték, hogy a Harmadik Birodalom hatalmának és maradandóságának kőből emelt jelképeivé alakítják át őket. Hamburgban például a nemzetiszocialista párt regionális központját egy új felhőkarcolóban kívánták kialakítani, amely a New York-i Empire State Buildingnél is magasabb lett volna, és a tetején óriási, neonfénnyel megvilágított horogkereszt mutatta volna az irányt a közeledő hajóknak. Az Elba torkolatának közelében fekvő, Othmarschen nevű külvárost teljesen le akarták bontani, hogy helyet csináljanak a folyó felett átívelő, hatalmas függőhíd felhajtóinak és pilléreinek. Ez lett volna a legnagyobb híd a világon, sokkal nagyobb a tervekhez mintául szolgáló San Franciscó-i Golden Gate-nél. Berlinben óriási új repülőtéri terminált építettek Tempelhofnál több mint 2000 helyiséggel. A grandiózus, új repülésügyi minisztérium impozáns, márványpadlós folyosóit horogkeresztek és híres német pilóták emléktáblái díszítették. A 77 millió birodalmi márkáért felépült olimpiai stadion 100 000 nézője nemcsak sporteseményeket élvezhetett, hanem nemzetiszocialista nagygyűléseken is részt vehetett. A közelben itt is épült két torony a halottak – ez esetben az első világháborúban elesett német katonák – emlékére. Hitler 1938-ban megrendelést adott az új Birodalmi Kancelláriára, mivel az addig használt épületet túl szerénynek találta. Ez még a müncheninél is nagyobb és látványosabb építkezés volt. Fő terme csaknem 150 méter hosszú volt, azaz kétszer olyan hosszú, jegyezte meg Hitler, mint a versailles-i Tükörgaléria. Az 1939-ben átadott új Birodalmi Kancellária, állapította meg egy kommentátor, „a szuperhatalommá vált Birodalom kiválóságát és gazdagságát” hirdette. A gigantizmusnak, amely ezeket az 1950-es évek elejére – vagyis rendkívül rövid 424

425

426

427

428

idő alatt – befejezni tervezett projekteket jellemezte, nem csupán azt kellett jeleznie, hogy Németország erre az időpontra nagyhatalommá vált, hanem azt is, hogy a világ vezető hatalma lett. Az új Birodalmi Kancelláriát nem Hitler kedvenc építésze, Paul Troost tervezte, ő ugyanis 1934 januárjában meghalt. A feladatot egy fiatal újoncra, Troost munkatársára, Albert Speerre bízták, aki aztán központi szerepet játszott a Harmadik Birodalom későbbi éveiben. Speer 1905-ben Mannheimben született, és a szakemberek azon nemzedékéhez tartozott, amelynek ambícióira erősen rányomták bélyegüket az első világháború, a forradalom és a hiperinfláció keserű és kaotikus tapasztalatai. Apja is építész volt, így a család a magasan iskolázott német felső középosztályhoz tartozott. Speer Berlinben, Heinrich Tessenow alatt végezte építészeti tanulmányait, és szoros barátságba került mestere néhány más tanítványával. Tessenow arra nevelte őket, hogy nyitottan közelítsenek az építészeti kérdésekhez, nem támogatta sem a modernizmust, sem annak teljes elutasítását, viszont nagy hangsúlyt fektetett a formai egyszerűségre és annak fontosságára, hogy növendékeinek stílusa a német nép tapasztalataiban gyökerezzen. Az 1920-as évek második felének többi egyeteméhez hasonlóan a diákok körében erősen jobboldali szemlélet érvényesült, ez liberális háttere ellenére Speert is magába szippantotta. Hitler 1931-ben jó néhány egyetemistának tartott beszédet egy berlini sörözőben. A helyszínen jelen lévő Speer később így számolt be az élményről: „Magával ragadott a lelkesedés hulláma, amely – és ez szinte fizikailag érzékelhető volt – mondatról mondatra vitte magával a szónokot. Elsöpört minden kételyt, minden fenntartást.” Speer e hatások eredményeként belépett a nemzetiszocialista pártba, és nagy lendülettel vetette bele magát a pártmunkába. Jelentkezett a Nemzetiszocialista Gépjárművezető Testületbe (NS-Kraftfahrerkorps), s eljátszott az SS-be való belépés gondolatával is, bár ezt végül elvetette. 1932ben már önálló építészként dolgozott, és használni kezdte pártbeli összeköttetéseit is, hogy megbízásokhoz jusson. Goebbels felkérte, hogy segítsen átépíteni és felújítani a propagandaminisztériumot, amelynek épületét a 19. század neves építésze, Friedrich von Schinkel tervezte, és amelyben Goebbels beköltözésekor egy csapat barnainges segítségével súlyos károkat okozott. Nem túl meglepő módon a propagandaminiszter elég rossz véleménnyel volt Speer azon erőfeszítéséről, hogy őrizzék meg, ami még megmaradt Schinkel klasszikus belső tereiből, s néhány hónappal azután, hogy a fiatal építész végzett a munkával, újabb átépítést rendelt el, de most már sokkal grandiózusabb stílusban. A fiatal építész következő munkája azonban sokkal sikeresebb volt. A propagandaminisztériumban a szeme elé kerültek azok a tervek, amelyek 1933. május 1-jére, a nemzeti munka napjának a berlini Tempelhof repülőtérre 429

430

tervezett megünneplésére készültek. Közölte, hogy fantáziátlannak találja őket, mire megbízták, hogy dolgozza át a terveket. Sikeres újításai – például az óriási lobogók, horogkeresztek és fényszórók használata – meggyőzték Goebbelst, így őt kérte fel látványtervezőnek az ugyanabban az évben megrendezett nürnbergi pártnagygyűléshez is. Speer alkotta meg 1934-ben, égnek irányított reflektorokkal, a „fény katedrálisa” hatást, amely annyira lenyűgözte a külföldi vendégeket. Hamarosan már ő újította fel a nemzetiszocialista párt különböző irodáit, és Goebbels új házát is átépítette a Berlintől nem messze lévő Wannsee partján. Speert felvillanyozta a nemzetiszocialista vezetőket körüllengő céltudatosság. Rendkívül keményen dolgozott, és igen gyorsan elvégezte a rá bízott feladatokat. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a még mindig csak a húszas évei végén járó építész komoly nevet szerezzen magának a nemzetiszocialisták vezető köreiben. A Hitler által igen nagyra tartott Troost halála szélsebesen bejuttatta Speert a Führer személyes környezetébe. Hitler őt nevezte ki személyes építészeti tanácsadójává, mivel szüksége volt valakire, akivel úgy beszélgethetett az építészetről, hogy nem kellett megadnia neki azt a tiszteletet, amit Troosttal szemben mindig szükségesnek érzett. Speer valósággal megszédült e kitüntető figyelemtől, s a családjával együtt Hitler Berchtesgaden fölött lévő bajorországi nyaralója közelébe költözött. Gyakori vendég volt a Führer hegyi menedékében, s magával ragadták Hitler elképzelései a monumentális méretű, de az ókor klasszikus stílusában megvalósítandó épületekről. Hamarosan egyre ambiciózusabb tervek kidolgozását bízták rá – közülük sok még Hitlernek az 1920-as évek első feléből származó vázlatain alapult. Megbízták például, hogy építse át és bővítse ki a nürnbergi pártnagygyűlések helyszínét; e célból az 1930as évek végétől egy sor impozáns, igen költséges új épület munkálatait kezdték meg. A tervekben szerepelt egy 405 000 fő befogadására alkalmas stadion, egy 60 000 ülőhelyes kongresszusi csarnok, valamint két óriási felvonulási tér, az oszlopokkal övezett Zeppelin- és Mars-mező – ezeken 250 000, illetve 500 000 ember férhetett el állva. Eközben megtervezett és felépített egy újabb óriási, bombasztikus építményt: az 1937-es párizsi világkiállítás német pavilonját. Speer hatalmas, álklasszicista tornyát tíz barázdált, felül párkányzattal összefogott oszlop alkotta. Valósággal eltörpült mellette a többi pavilon – a szovjetekét is beleértve –, egyedül az Eiffel-torony múlta felül, amely a kiállításnak helyet adó sugárút végén állt. Az oszlopok közül éjjelente vörös horogkeresztek világítottak. A torony melletti hosszú, négyszögletes, ablaktalan főcsarnok a megtörhetetlen egység képét sugározta a világba. Belső terét Paul Westheim, száműzetésben élő német műkritikus hátborzongató, profetikus látomással krematóriumhoz hasonlította, ahol a kémény helyét a torony vette 431

432

433

át.

Az ilyen és hasonló propagandaépítmények építészeként elért sikerei alapján Hitler 1938. január 30-án Speert nevezte ki a nemzet fővárosának építészeti főfelügyelőjévé, s azzal a feladattal bízta meg, hogy 1950-ig váltsa valóra a Führer megalomániás terveit: alakítsa át Berlint a Germania nevű világfővárossá. A várost katonai díszszemlék rendezésére alkalmas széles sugárutak tengelye vágta volna ketté. Középre egy 120 méter magas – a párizsi Arc de Triumphe-nál kétszer magasabb – diadalívet terveztek. A fő sugárút a Nagy Csarnokhoz vezetett volna, amelyet egy világrekordnak számító, 250 méter átmérőjű kupolával kívántak lefedni. Mind a négy sugárút végébe egy-egy repülőtér épült volna. A terveket maga Hitler készítette jó néhány évvel korábban, és első találkozásukat követően többször megvitatta Speerrel. Most elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa őket. Építményeinek az örökkévalóságig fenn kellett maradniuk, hogy a Harmadik Birodalom dicsőségét hirdessék még jóval az után is, hogy Hitler letűnt a színről. Az új sugárutakhoz kilakoltatásokkal és a régi lakóépületek eldózerolásával teremtettek helyet, s egyes szakaszokat idővel át is tudtak adni a forgalomnak. Közben a terveket új épületekkel egészítették ki, például az új Birodalmi Kancelláriával; Speer hamarosan elkészíttette annak méretarányos modelljét, s Hitler a következő években hosszú órákig tanulmányozta azt építésze társaságában, kisebb-nagyobb módosításokat végzett rajta, és közben sajnálkozott, hogy miért is nem lett inkább építész. Az 1930-as évek közepén Speer már egy tekintélyes építészeti cég élén állt, s az ott szerzett vezetői tapasztalatoknak nagy hasznát vette, amikor a háború alatt váratlanul sokkal nagyobb és fontosabb feladatkörben találta magát. Leglátványosabb építményeinek jó része nem kizárólag a saját műve volt, hanem egy egész csapat közös alkotása, amelynek tagjai – különösen Hans Peter Klinke, akivel Speer együtt tanult Tessenownál – legalább olyan fontos szerepet játszottak a kreatív munkában, mint ő maga. A cég épülettervei egyébként messze nem voltak eredetiek, sőt még csak különösebben nemzetiszocialista stílusúnak nevezhetők sem: a korszak városépítészete más országokban is előszeretettel vett példát a klasszikusokról. A városok mértani alakzatok mentén, széles sugárutakkal és hatalmas középületekkel történő átépítése sem volt új gondolat; Speer Berlinre vonatkozó tervei például sok szempontból döbbenetesen hasonlítottak az Egyesült Államok szövetségi fővárosa, Washington belvárosára – ott is nagy, oszlopsoros, ragyogó fehér kőből faragott neoklasszicista épületek szegélyeznek egy széles központi sugárutat. A nemzetiszocialista városépítészetet és városrendezést nem stílusának klasszikus gyökerei tették egyedülállóvá, hanem rögeszmésen gigászi méretei. Egyetlen 434

435

olyan eleme sem volt, amely nagyon különbözött volna a másutt álló középületektől, de mindnek sokkal nagyobbnak kellett lennie bárminél, amit a világ addig látott. Ez már azokon a modelleken is szembeötlő volt, amelyek tanulmányozására Speer oly sok időt fordított Führerével együtt. Egy alkalommal bizalmasan megmutatta őket 75 éves édesapjának, a nyugalmazott építésznek. „Nektek teljesen elment az eszetek” – jelentette ki az idős férfi. 436

A DISSZONANCIÁTÓL A HARMÓNIÁIG

I

Amikor Joseph Goebbels propagandaminiszter 1933 novemberében létrehozta a Birodalmi Zenei Kamarát, valóságos puccsot hajtott végre azzal, hogy meggyőzte Richard Strausst: vállalja el a szervezet elnöki tisztét. Strauss már jóval korábban kivívta a rezsim tetszését, ugyanis sietősen átvett egy karmesteri posztot, amelyet eredetileg a zsidó Bruno Walternak szántak. Strauss nem kedvelte Waltert, és sikerült meggyőzni őt arról, hogy ha nem ugrik be, a zenekar – a Berlini Filharmonikusok – fontos bevételektől esik el, mivel a közönség távol fog maradni koncertjeiktől. A rezsim persze a saját hasznára fordította a történteket. Nem sokkal később Strauss ismét beugrott egy letiltott karmester, ezúttal Fritz Busch helyére, majd az olasz antifasiszta Arturo Toscaninit helyettesítette, aki politikai okokból nem vállalt fellépést a Bayreuthi Ünnepi Játékokon. Nem lehetett tehát kérdéses lojalitása az új rendszer iránt. Az ekkor 70 éves karmester és zeneszerző a korábbi évtizedekben nemzetközi hírnévre tett szert Németország híres komponistájaként, s népszerűségével és tehetségével is magasan kiemelkedett a többi zenész közül. Pontosan tisztában volt önnön kiválóságával és történelmi szerepével. Zenéje gazdag, késő romantikus stílusú volt, a modernista vagy atonális muzsika meglehetősen távol állt tőle. Amikor egyszer megkérdezték, mi a véleménye Arnold Schönberg atonális zenéjéről, Strauss azt felelte, zeneszerző kollégája jobban tenné, ha inkább havat lapátolna. Páratlan hírneve ellenére Strauss pontosan tisztában volt azzal is, hogy bármennyire igyekezett, nem sikerült elérnie azt a magaslatot, melyen nagy elődei, például Bach, Beethoven, Brahms vagy Wagner állnak. („Talán nem is vagyok első osztályú zeneszerző – ismerte el egyszer lemondóan. – Másodosztályú zeneszerzőnek viszont elsőrangú vagyok.”) Apja, egy bajor bírósági tisztviselő törvénytelen fia, muzikalitásának köszönhetően híres kürtössé vált, ám Strausst származásának tudata társadalmi helyét illetően bizonytalansággal töltötte el, amitől soha nem sikerült teljesen megszabadulnia. 437

438

439

Az 1864-ben született zeneszerző látványos társadalmi és anyagi sikereket ért el II. Vilmos császársága alatt, és a weimari köztársaság idején érthető módon kifejezetten konzervatív politikai nézeteket vallott. Harry Kessler esztéta följegyezte róla, hogy egy 1928-as magánebéden elítélően szólt a weimari köztársaságról, és diktatúra létrehozását sürgette, bár Kessler – jóindulatúan – úgy vélte, a zeneszerző talán ironikusnak szánta a megjegyzését. Strauss kapva kapott a lehetőségen, hogy a német zenei szakma fejévé válhat. Őt megillető jogként fogadta el a Birodalmi Zenei Kamara elnöki székét. Sok éven át kampányolt és végzett szervezői munkát a zenészek javára olyan ügyekben, mint a szerzői jogok érvényesítése, ami a rádiók és lemezjátszók korában minden addiginál súlyosabb gondot jelentett. Dühítette a weimari köztársaság látszólagos képtelensége arra, hogy megvédje a német zenei hagyomány pozícióit egyfelől a népszerű zene, az operettek, a musicalek és a dzsessz áradata, másfelől pedig az atonális és modernista zene térhódítása ellen, és úgy gondolta, a Harmadik Birodalom gordiuszi csomóként vágja majd át a jogi eljárásokkal járó zűrzavart és késlekedést, s megadja neki és a szakmának azt, amit kérnek. Strauss tehát tapasztalt kultúrpolitikus volt, és valamiféle viszonzást várt Goebbelstől a lojalitásáért. A propagandaminiszter nem okozott neki csalódást: 1934-ben központi állami hivatalt hozott létre a zenei szerzői jogok védelme céljából, és csatlakozott a berni szerzői jogi egyezményhez is, amely a zeneművek védettségét a szerző halála után 30-ról 50 évre növelte. Strauss másik ténykedése – ahhoz próbálta terepnek felhasználni a Birodalmi Zenei Kamarát, hogy az olcsó operettek, a dzsessz és a szórakoztató könnyűzene iránti ellenszenvét hivatalos politikává tegye – viszont jóval kevésbé tetszett Goebbelsnek. A kamara Strauss által kinevezett tisztviselői Goebbels emberei mellett labdába sem rúghattak a bürokratikus belharcok és a politikai intrika sötét művészetének terén. A minisztérium képviselői hamarosan arra panaszkodtak, hogy a kamara irányítása nem megfelelő. Strauss nem tudta megvédeni magát, mivel sokszor volt távol, ideje jó részét lekötötte a zeneszerzés. Nemigen tudott kijönni alelnökével, Wilhelm Furtwänglerrel, a kiváló karmesterrel sem. Ráadásul – és ez döntő fontosságú volt – hamarosan mindketten szembekerültek a rezsimmel a zsidó zenészek alkalmazásának kérdésében. Fiatalabb éveiben Strauss számos becsmérlő megjegyzést tett a zsidókra, és Furtwängler is elfogadta a jobboldali közhelyeket a „zsidó bolsevizmusról” meg a zsidók „gyökértelenségéről”. Ámde sok más, nem fanatikus, hanem inkább csak alkalmi antiszemitához hasonlóan ez egyiküket sem akadályozta meg abban, hogy alkalomadtán zsidókkal dolgozzanak együtt. Strauss esetében ez az 1927-ben elhunyt Hugo von Hofmannsthal 440

441

442

szövegkönyvírót és Stefan Zweiget, a népszerű írót jelentette, akivel 1933–34ben gond nélkül dolgozott együtt A hallgatag asszony című új operáján. Alfred Rosenberg elérkezettnek látta az alkalmat, hogy meggyengítse Goebbels hatalmát a zenei élet felett, s nem csupán arra hívta fel a figyelmet, hogy A hallgatag asszony szövegkönyvét egy zsidó írta, hanem arra is, hogy a bemutatónak helyszínt adó operaház igazgatójának a felesége is zsidó. Strauss mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy Zweig neve is szerepeljen a műsorfüzetben, így felelősségre vonták az igazgatót, aki kénytelen volt lemondani. Ami az Ausztriában élő Zweiget illeti, ő már korábban aláírt egy tiltakozó nyilatkozatot a rendszer politikája ellen, akárcsak Thomas Mann, a Harmadik Birodalom egyik leghangosabb bírálója. Zweig kijelentette, hogy nem hajlandó tovább együttműködni Strauss-szal, és nem járul hozzá, hogy műveit bemutassák abban a Németországban, amely ilyen hevesen üldözi zsidó társait. Strauss egy 1935. június 17-én kelt levelében igyekezett rábeszélni Zweiget véleménye megváltoztatására. Nem azért lett a Birodalmi Zenei Kamara elnöke – írta –, mert támogatja a rezsimet, hanem „egyszerű kötelességérzetből”, és „hogy megakadályozza még rosszabb dolgok bekövetkeztét”. Csakhogy a Gestapo ekkor már figyeltette Zweiget, és a leveleit is felbontották. Strauss levele is a kezükbe került, s az arról készített másolatot elküldték a Birodalmi Kancelláriára. Strausst ekkoriban már gyakran érték támadások a rezsim különböző képviselői részéről, nemcsak a Zweiggel való együttműködése miatt, hanem azért is, mert a műveit egy zsidó tulajdonban lévő kiadónál jelentette meg, és mert egy zsidó zenészt bízott meg az opera zongoraátiratának elkészítésével. Minthogy Goebbels egyébként is elégedetlen volt a Birodalmi Zenei Kamara nem elég erőskezű vezetésével, a növekvő nyomás hatására ekkor úgy döntött, meneszti Strausst. A zeneszerző 1935. július 6-án értesítést kapott, hogy „megromlott egészségi állapotára” hivatkozva nyújtsa be lemondását a Birodalmi Zenei Kamara elnökségéről. A hallgatag asszonyt a második előadás után törölték a programból, és a Harmadik Birodalom fennállása alatt többé nem is adták elő. Strauss, hogy mentse A hallgatag asszony bukását, 1935. július 13-án magánlevelet írt Hitlernek, és kihallgatást kért tőle. Az elfogott levelet, amelynek alapján lemondatták, írta, valójában „rosszul értelmezték, úgy… mintha én… nem jól érteném az antiszemitizmust vagy a nép egységének fogalmát”. Hitler válaszra sem méltatta. A zeneszerző ezután Goebbelshez próbált bejutni, de ott is kurta elutasításra talált. Bizalmas körben keserűen jegyezte meg: „Szomorú az a nap, amelyen egy hozzám hasonló hírű művésznek holmi kis miniszterecskétől kell engedélyt kérnie ahhoz, hogy mit komponáljon és adjon elő. Én is a »szolgák és pincérek« nemzetéhez tartozom, s szinte 443

444

irigylem Stefan Zweiget, akit faji okokból üldöznek.” Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy megpróbáljon visszatérni. Ő komponálta az 1936os berlini olimpia hivatalos himnuszát, csakhogy azt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság rendelte meg tőle, és nem a német kormány. A megbízás, valamint a himnusz sikere ráébresztette Goebbelst, hogy Strauss nemzetközi elismertsége még hasznos lehet a rendszer számára, ezért engedélyezték, hogy mint Németország kulturális nagykövete külföldre utazzon, s ismét fogadja a külföldi zeneértő közönség tetszésnyilvánítását. A propagandaminiszter megszervezte számára, hogy maga vezényelhesse művét az 1938-as düsseldorfi Birodalmi Zenei Fesztiválon, azt is jóváhagyta, hogy a művész díjakat odaítélő zsűrikben szerepeljen, sőt nem maradtak el a rezsim díjai és születésnapi jókívánságai sem. Strauss újabb operákat mutatott be, köztük 1938-ban A béke napja (Friedenstag) címűt, amelyet eleve a rezsim szája íze szerint írt, s amelynek szövegkönyvét a garantáltan árja Joseph Gregortól rendelte meg (bár sokkal kevésbé tartotta tehetségesnek, mint előző munkatársait). Mindez azonban sovány vigasz volt arra a bánatra, hogy kicsöppent a hatalmi centrumból, ahol most az új idők szavát jobban megértő zeneszerzők élvezték a rendszer kegyeit. 445

II

De hogy kik is voltak ezek a zeneszerzők, az 1933-ban korántsem volt egyértelmű. A nemzetiszocialista párttagság politikai értelemben csupán másodrangú szempont volt. Ami igazán számított, az elsősorban a szóban forgó zeneszerző – legyen bár élő vagy holt – faji hovatartozása volt. A náci tanok a zsidókat felszínesnek tartották, akikből hiányzik az eredetiség és a valódi kreativitás, de még ennél is rosszabb – folytatódtak az okfejtések –, hogy bomlasztó, elfajzott és romboló hatást gyakorolnak az igazi, német hagyományokban gyökerező zenére. Felix Mendelssohnról például azt mondták, hogy bár igen sikeresen utánozza az eredeti német zenét, a muzsikája nem az igazi; Gustav Mahlert az elfajzás és bomlás komponistájának nevezték; Arnold Schönberg atonális zenéje pedig disszonanciájával okozott súlyos károkat a harmonikus német faji közösségnek. A propagandaminisztérium kifejezetten bátorította minden olyan kiadvány megjelenését, amely segíthetett a hangverseny járó közönség körében aláásni az efféle zeneszerzők jó hírét. Sokféle munka jelent meg, az olyan áltudományos értekezésektől kezdve, mint

Richard Eichenauer Zene és faj című, 1932-ben kiadott könyve, egészen a „szótárakig”, mint az 1935-ös Zenei zsidó ábécé. A zenei szaksajtóban és a lapok kulturális rovataiban rendszeresen megjelenő cikkek tovább erősítették az efféle könyvek mondanivalóját. De a nemzetiszocialista zenetudósok nem érték be pusztán szavakkal. Hans Severus Ziegler, a weimari Nemzeti Színház igazgatója 1938 májusában, a müncheni Elfajzott művészet kiállítástól megihletve, az első Birodalmi Zenei Találkozó programjának keretében kiállítást szervezett Düsseldorfban Elfajzott zene címmel. A Rosenberg-iroda munkatársainak segítségével Ziegler csapatot toborzott karikaturistákból, technikusokból, tervezőkből és más szakemberekből, és nagyszabású kiállítást hozott létre, amelyben külön szekciót kaptak a zsidó zeneszerzők, karmesterek, zenekritikusok és zenetanárok, a modernisták, az atonális zene művelői és még sokan mások. „Amit az »Elfajzott zene« kiállításhoz összegyűjtöttünk – dörögte a megnyitóünnepségen –, az ékesen szemlélteti az igazi boszorkányszombatot és a felszínes, spirituálisan művészkedő kultúrbolsevizmust, valamint a félemberek diadalát, az arrogáns zsidó pimaszságot és a teljes szellemi leépülést.” A kiállítás megoldást talált arra is, hogyan lehet megmutatni az embereknek az efféle muzsika igazi mivoltát: ehhez hat zenehallgató fülkét rendeztek be, ahol a látogatók külön e célra készített hanglemezekről hallgathattak részleteket Arnold Schönberg, Ernst Křenek és mások műveiből. Különösen népszerű volt az a fülke, ahol Kurt Weill Háromgarasos operájából játszottak részleteket. Hosszú sorok kígyóztak előtte, bizonyítva a darab tartós népszerűségét azon közönség körében, amelyet immár fél évtizede megfosztottak hallgatásának lehetőségétől. Ugyanakkor jó ok van feltételezni, hogy a kiállítás más elemei csak igazolták a modernistákat soha nem is kedvelő konzervatív zenei ízlésű közönség előítéleteit. Ez a lépés, valamint a mögötte húzódó radikális szándék nem nagyon tetszett Goebbelsnek, ő ugyanis szívesebben szabályozta az előadásokat a Birodalmi Zenei Kamara révén. „Dr. Ziegler »Elfajzott zene« kiállítását sokan bírálják – állapította meg a naplójában. – El fogom távolíttatni a kifogásolható részeit.” A kiállítás végül alig három hét után bezárt. Eközben a kamarán belül létrehozták a Birodalmi Zenei Cenzúrahivatalt, és listákat tettek közzé a betiltott zeneszerzőkről és művekről, többek közt a zsidó Irving Berlin darabjairól. A listán szereplő komponisták műveit és az ott felsorolt zenedarabokat nemcsak élőben nem volt szabad előadni, hanem rádiósugárzásukat is letiltották, és hanglemez formájában sem volt szabad értékesíteni őket. Mendelssohn sajátos problémát okozott, mivel számos műve igen népszerű volt. Egyes karmesterek alkalmanként még előadták a műveit – Furtwängler például 1934 februárjában, a zeneszerző születésének 125. 446

447

448

449

évfordulója alkalmából három tételt vezényelt Mendelssohn Szentivánéji álom című szvitjéből a Berlini Filharmonikusokkal. A lapok azonban egy szóval sem említették meg ezt, így csak azok tudtak róla, akik ott voltak a koncerten. 1936 novemberében Sir Thomas Beecham brit dirigens a Londoni Filharmonikusokkal vendégelőadást tartott a lipcsei Gewandhausban, s engedélyt kért és kapott a város konzervatív polgármesterétől, Carl Goerdelertől, hogy megkoszorúzhassa az angol–német zenei kapcsolatokért a 19. században oly sokat tett Mendelssohn emlékművét. Amikor azonban a koncert másnapján elmentek az emlékműhöz, annak csak hűlt helyét találták: a helyi pártvezető a szabadságon lévő Goerdeler távollétét kihasználva elszállíttatta és darabokra zúzatta. Goerdeler annyira feldühödött ezen, hogy hazatérése után nem sokkal lemondott a polgármesteri tisztségről, és attól fogva egyre ellenségesebbé vált a náci rezsimmel szemben. Ami Mendelssohnt illeti, sorsában ez lett a fordulópont. Ezt követően még ha elő is adták a zenéit, a nevét nem említették meg. 1938-ra sikerült teljesen eltüntetni Mendelssohn nevét a zenei kiadók és lemezcégek katalógusaiból, s darabjait szinte egyáltalán nem játszották közönség előtt. 1933 és 1944 között különböző zeneszerzők nem kevesebb mint 44 alkalommal próbáltak meg Mendelssohn kompozíciója helyett új kísérőzenét szerezni a Szentivánéji álom című darabhoz, de ezek egytől egyig gyengébben sikerültek, amint azt az előadásokról író kritikusok nemegyszer kénytelenek voltak beismerni. Nem zsidó zeneszerzők közismert művei is tiltólistára kerülhettek, ha szövegüket zsidó írta – például Heinrich Heine, akinek Loreley című verse Schubert megzenésítésében oly széles körben ismert volt, hogy a rezsim megpróbálta elhitetni a közvéleménnyel: az valójában népdal, nem pedig egy zsidó költő műve. Másfajta gondot jelentettek Wolfgang Amadeus Mozart operái. A legnépszerűbbek közül háromnak – Così fan tutte, Figaro házassága, Don Giovanni – ugyanis nemcsak a szövege származott a zsidó Lorenzo da Pontétól, hanem egy zsidó karmester, Hermann Levi német fordításában adták elő őket. Rosenberg hivatala ezért megbízta a nem zsidó Siegfried Anheissert, hogy készítsen új fordításokat, s hamarosan Németország-szerte azokat használták, így sikerült elterelni a figyelmet arról, hogy az eredeti szöveg írója zsidó. De Rosenbergnek azt az utasítását, hogy „árjásítsák” Händel oratóriumait, mert meglehetősen sok ószövetségi történet található bennük, a Goebbels-féle Birodalmi Zenei Kamara már ellenségesen fogadta, és 1934. szeptember 19-én megtiltotta e művek szövegének megváltoztatását. Ez azonban nem akadályozhatta meg, hogy Händel Júdás Makkabeusát a zsidó nevek és ószövetségi utalások nélkül, A hadvezér címen adják elő. Nem zsidó zeneszerzők is kivívhatták Rosenberg hivatalának haragját, ha bármilyen tekintetben modernistának vagy atonálisnak minősültek, illetve ha a 450

451

zenéjük valamiféle vitát keltett. Ha nem németekről volt szó, a Birodalmi Zenei Kamara nem igazán törődött vele, hogy játsszák-e a műveiket vagy sem. Ezért az 1930-as években például Igor Sztravinszkijnak – az Elfajzott zene kiállítás leghevesebben kigúnyolt szerzői egyikének – az ismétlődő támadások ellenére is viszonylag gyakran adták elő a műveit. A németországi előadásokat maga a zeneszerző is támogatta, sőt legendás üzleti érzékével még azt is elérte, hogy különleges engedély alapján a jogdíjakat egyenesen Párizsba utalják át neki, ahol már az első világháború előtt letelepedett. Ami a külföldi zeneszerzőket illeti, a propagandaminisztérium a diplomáciai kapcsolatokat is mindig szem előtt tartotta, ezért nem tiltották be Bartók Béla modern műveit. Bartók ugyanis magyar volt, Magyarország pedig Németország szövetségese. Ám maga Bartók hevesen antifasiszta nézeteket vallott, ezért megváltoztatta németországi kiadóját, amikor „árjásították”, kifejezte szolidaritását a betiltott zeneszerzőkkel, tiltakozott a propagandaminisztériumnál, amikor megtudta, hogy ő nem szerepel az Elfajzott zene kiállításán, ennek ellenére zenéjét Sztravinszkij műveihez hasonlóan továbbra is játszották Németországban. Ám ha a szóban forgó zeneszerző német volt vagy akár osztrák (ami a nemzetiszocialisták szemében egy és ugyanannak számított), a dolog egészen más megítélés alá esett. A rezsim kipécézte Arnold Schönberg tanítványait, mivel kitartottak a tizenkét fokú (dodekafón) atonalitás mellett. Anton Webern zenéje kezdettől fogva tiltólistán volt, 1934 novemberében pedig, amikor Erich Kleiber Berlinben előadta az Alban Berg akkor még befejezetlen, Lulu című operájából írt zenekari szvitet, óriási felháborodás támadt, és a dühös közönség soraiból „Heil Mozart!” kiáltások harsantak fel. Az egyik neves kritikus, HansHeinz Stuckenschmidt kedvező bírálatot írt a műről az egyik berlini lapba, mire kizárták a Birodalmi Irodalmi Kamarán belül működő Német Zenekritikusok Szövetségéből, és a továbbiakban nem kapott megbízást. Stuckenschmidt már azzal is ellenségeket szerzett magának, hogy nem volt hajlandó megváltoztatni kedvező véleményét a Sztravinszkijhoz hasonló szerzőkről. Az eset után hiába próbált munkát találni Németországban, s végül kénytelen volt Prágába költözni. Az előadás karmesterét, Erich Kleibert kétségbe ejtette a mű előadásának ellenséges fogadtatása, ezért két hónappal később Argentínába emigrált. Berg műveit a Harmadik Birodalomban soha többé nem adták elő nyilvánosan. Persze az is kétségtelen, hogy a botrányban szerepe volt a Lulu kissé szenzációhajhász jellegének, hiszen a műben bőven esett szó prostitúcióról, és Hasfelmetsző Jack is szerepelt benne. Schönberg egy másik nem zsidó tanítványának, Winfried Zillignek, aki szintén nem mondott le a tizenkét fokú skála használatáról, bár viszonylag megőrizte a tonális jelleget, sikerült elkerülnie a cenzúrát, s karmesterként és zeneszerzőként is tovább dolgozhatott. 452

453

Művei részben a paraszti életről, az önfeláldozó hősiességről és más, a náci ideológiához közel álló témákról szóltak. Itt, akárcsak egy-két más komponista esetében is, a mondanivalót fontosabbnak ítélték a formánál. Egy hírhedt esetben azonban sem a forma, sem a mondanivaló nem bizonyult a hatóságok számára elfogadhatónak, noha első pillantásra mindkettő összeegyeztethetőnek tűnt a nemzetiszocialista esztétikával. Paul Hindemith a weimari köztársaság idején talán a legfontosabb német modernista zeneszerzőnek számított, s az 1920-as években a zenei élet fenegyerekeként ismerték, 1930 körül azonban áttért a sokkal könnyebben emészthető neoklasszicista stílusra. Ezt 1933-ban a nemzetiszocialista kulturális vezetés néhány befolyásos alakja, köztük Goebbels is felismerte, és a propagandaminiszter nagyon szerette volna Németországban tartani a Strauss után második legnagyobb német komponistának tekintett művészt. A Harmadik Birodalom első éveiben megbízták Hindemithet, hogy írjon operát saját Mathis, a festő című szövegkönyvéhez, amelynek főszereplője egy középkori német művész, a nemzetiszocialista művészettörténészek körében igen nagyra tartott Mathias Grünewald. A mű a festő forradalmi küzdelméről szól, amellyel a németek jelentős művészének akarja elismertetni magát, és az opera csúcspontján az állam, amely végre felismeri tehetségét, a védőszárnyai alá veszi. A zenében újonnan megjelenő romanticizmus a szerző komoly erőfeszítéseiről tanúskodik, hogy akadémikus stílusát a szélesebb közönség számára is érthetőbbé tegye. Hindemith, bár nem csinált titkot belőle, hogy a náci hatalomátvétel előtt ellenezte a fasizmust, a jelek szerint úgy döntött, marad, és vállalja a kockázatot. 1933 novemberében ki is nevezték a Birodalmi Zenei Kamara zeneszerzői szekcióját vezető tanács tagjává. Furtwängler és a Berlini Filharmonikusok 1934. március 12-én bemutatták a Mathis, a festő zenéjéből készült, háromtételes szimfonikus művet. További előadásokat is kitűztek, lemezfelvételt terveztek. Úgy tűnt tehát, semmi akadálya sincs annak, hogy Hindemith váljon a Harmadik Birodalom leghíresebb modern zeneszerzőjévé. Goebbels azonban nem számolt a kultúrpolitikai életben tevékenykedő örök riválisa, Alfred Rosenberg mesterkedéseivel. 1934 folyamán a zenei sajtó – nagyrészt Rosenberg ösztönzésére – egész sor vitriolos támadást intézett Hindemith ellen korábbi zenei stílusa és politikai nézetei miatt, és mind nagyobb nyomást gyakoroltak a rádióállomásokra és hangversenyszervezőkre műveinek betiltása érdekében. E kampányra válaszul Wilhelm Furtwängler november 25én az egyik napilapban határozottan kiállt a zeneszerző mellett. Sajnos azonban a karmester elkövette azt a hibát, hogy általános jelleggel kelt ki a Hindemith műveit a náci sajtóban feljelentőkkel szemben. „Hová is jutnánk – tette fel a 454

455

költői kérdést –, ha a legtágabban értelmezett politikai feljelentéseket alkalmaznánk a művészetre?” Az ügy tovább eszkalálódott, amikor Furtwängler a cikk megjelenésének estéjén a berlini Állami Operaházban, Wagner Trisztán és Izolda című operájának előadásán a pulpitusra lépett. A közönség tüntetőleg demonstrálta támogatását, hiszen nyilvánvalóan érezte, hogy a dirigens a művészi szabadság elnyomása ellen lépett fel. Goebbels és Göring is jelen volt az előadáson, így tanúi lettek e szimpátiatüntetésnek, s ezzel az ügy sokkal magasabb szintre emelkedett. Goebbels a rezsim kultúrpolitikájával szembeni nyílt tiltakozás hatására Rosenberg mellé állt. Kikényszerítette, hogy Furtwängler lemondjon a berlini Állami Operában, a Berlini Filharmonikusoknál és a Birodalmi Zenei Kamarában betöltött tisztségeiről, ami december 4-én meg is történt. Ettől kezdve a karmesternek szabadúszóként kellett megkeresnie a kenyerét. A propagandaminiszter december 6-án a Sportpalotában beszédet tartott az alkotóművészek előtt, s közölte: Furtwängler ugyan bejelentette, hogy Hindemith zenei provokációjának korszaka lejárt, csakhogy „az ideológiai kisiklások nem bocsáthatók meg pusztán azért, mert ifjúkori baklövésnek nevezzük őket”. Az a tény, hogy Hindemith „tiszta német származású”, jól mutatja, „milyen mélyen berágta magát fajunk testébe a zsidó-intellektuális métely”. A hirtelen bukástól megdöbbent Furtwängler 1935. február 28-án találkozott Goebbelsszel, és sajnálkozását fejezte ki azok miatt a politikai következtetések miatt, amelyeket egyesek eredeti cikkéből levontak. Biztosította a minisztert, hogy egyáltalán nem állt szándékában bírálni a rezsim kultúrpolitikáját. Goebbels 1936. július 27-én már a következőket írta a naplójába: „Hosszan elbeszélgettem Furtwänglerrel a wahnfriedi kertben. Józanul és értelmesen mondta el valamennyi aggályát. Nagyon sokat tanult, és immár teljesen velünk van.” 1935 áprilisában Furtwängler új, vendégkarmesteri minőségében lépett fel a Berlini Filharmonikusokkal. Távollétében elbocsátották a zenekar utolsó zsidó tagjait is, akiknek megtartásáért vezető karmesterként még sikeresen lobbizott, Furtwängler viszont igen jól boldogult új pozíciójában. 1939-ben az e munkájából és más forrásokból származó bevétele jóval meghaladta a 200 000 birodalmi márkát – ez körülbelül százszorosa volt egy kétkezi munkás évi átlagbérének. Ennek ellenére fontolóra vette a Németországból való távozást, különösen hogy 1936 elején vezető karmesteri állást kínáltak neki a New York-i Filharmonikusoknál. Göring azonban világossá tette, hogy ha elfogadja az ajánlatot, többé nem térhet vissza Németországba. Az Egyesült Államokban egyébként heves bírálatokat váltott ki Furtwängler előző évi kapitulációja Goebbels előtt, ráadásul ő vezényelte Wagner Trisztán és Izoldáját az 1935-ös nürnbergi pártnagygyűlésen is, ahol a 456

457

458

németországi zsidó közösséget igen keményen sújtó rasszista törvényeket hirdettek ki. Immár nemcsak a New York-i Filharmonikusok zsidó támogatói, hanem sokan mások is hangot adtak nemtetszésüknek, és a zenekar bojkottjával fenyegetőztek arra az esetre, ha mégis kinevezik a német karmestert. Ha Furtwänglernek valóban szándékában állt elhagyni Németországot, és az Egyesült Államokban elfogadni egy rangos állást, akkor ezt már túl sokáig halogatta. Így aztán maradt, amiért meg is kapta a rezsim elismerését. Hindemith határozatlan idejű szabadságra ment berlini tanári állásából, de egy darabig még Németországban maradt, és azzal próbált javítani a helyzetén, hogy nyilvánosan eltávolodott az atonális zenétől, és hűségesküt tett Hitlernek. A zenei oktatás terén tett erőfeszítései szintén hasznosnak tűnhettek a rezsim számára. Az országos zenei életben jelentéktelennek számító, kisebb koncerteken továbbra is játszották a műveit, sőt a Göring vezette légierőtől új megbízást is kapott. A sajtóban azonban folytatódtak az ellene irányuló támadások, az operaigazgatók és koncertszervezők pedig a Mathis, a festő körül kirobbant vita miatt nemigen merték műsorra tűzni a darabjait. A döntő szempont azonban az volt, hogy Hitler soha nem tudta megbocsátani neki azt a kétes hírnevet, melyet az 1920-as évek végén Neues vom Tage (Napi hírek) című operájával szerzett. A Führer az 1936-os nürnbergi pártnagygyűlésen mondott beszédében arra szólította fel a nemzetiszocialistákat, hogy kettőzzék meg erőfeszítéseiket a művészet megtisztítása érdekében. A propagandaminisztérium erre azonnal betiltotta Hindemith összes művének előadását, harmóniáról szóló értekezését pedig kiállították az 1938-as Elfajzott zene tárlaton. Hindemith haladéktalanul Svájcba emigrált, ahol még annak az évnek májusában sor került a Mathis, a festő ősbemutatójára. Onnan aztán a zeneszerző az Egyesült Államokba utazott tovább. Végső soron nem azok az erőfeszítései számítottak, melyekkel művészileg a rezsim bizalmába akart férkőzni, hanem azok a radikális művei, amelyek az 1920-as években nagy vitákat kavartak, mert erre a nemzetiszocialista vezetők még egy évtized múlva is emlékeztek. Helyzetét nehezítette, hogy felesége félig zsidó származású volt. Nem tudták megbocsátani korábbi együttműködését Bertolt Brechttel, mint ahogy a más zsidó művészekkel közös munkáit sem. Mindez megkönnyítette Rosenbergnek és támogatóinak a dolgát, akik Hindemithet használták fel eszközül, hogy lazítsák Goebbels ellenőrzését a zenei és képzőművészeti élet felett. Ebben az esetben sikerrel is jártak, ám a kultúrpolitika szélesebb frontján nem sokat értek el. Rosenberg 1939-re lényegében elvesztette érdeklődését a kultúra iránt, s helyette a külpolitika felé fordult. 459

460

III

Bár a nemzetiszocialistáknak nem volt könnyű eldönteniük, hogy milyen zenét ne kedveljenek, milyen karmestereket és zeneszerzőket ne favorizáljanak, arra nézve még nehezebb volt valamiféle következetes politikát kialakítaniuk, hogy milyen zenét támogassanak. A Harmadik Birodalom zenetudósainak minden elméleti erőfeszítése ellenére sem hozott létre markáns nemzetiszocialista zenei stílust. Azok a zeneszerzők alkottak zavartalanul, akik nem voltak zsidók, közérthetőbb stílusban szólaltak meg, vagy a rezsim kedvelt témáit dolgozták fel, például a paraszti életet, a nemzeti hősök tetteit. Az így létrejött zeneművekben azonban képtelenség bármilyen közös vonást felismerni. Azonkívül alig volt – ha egyáltalán volt – olyan komponista, akire egyáltalán ne hatott volna a nemzetiszocialisták gyűlöletének tárgya, a modernista stílus. Werner Egk például Sztravinszkij jellegzetes stílusában komponált, s a felhasznált bajor népzenei dallamokat gyakran disszonáns közegbe ágyazta. 1935-ben bemutatott operája, A varázshegedű (Die Zaubergeige) mégis elnyerte a rezsim tetszését, mert a paraszti élet báját és nyugalmát ábrázolta. A történet a negatív főszereplő, Guldensack (Pénzeszsák) machinációi körül bonyolódik – egy ilyen figurát a Harmadik Birodalomban szinte magától értetődően zsidónak tekintettek. A Rosenberghez hű kritikusok ugyan morgolódtak egy kicsit, de hamar lecsendesítették őket, Egk pedig azzal koronázta meg diadalát, hogy kijelentette: egyetlen német zenemű sem lehet olyan bonyolult, hogy ne lehessen előadni egy nemzetiszocialista pártgyűlésen. Következő operájában, a Peer Gyntben, Ibsen azonos című drámájának viszonylag szabad feldolgozásában is kvázi zsidók a negatív szereplők, akik torz és elfajzott manók formájában jelennek meg. Hitler is megtekintett egy előadást, és bár abban nemcsak Egk szokásos, sztravinszkiji disszonanciái hangzottak fel, hanem például tangó és némi dzsesszes utalás is, annyira nagy hatást tett rá, hogy utána kijelentette: Egk méltó utódja Richard Wagnernek. Sztravinszkij hatása a disszonanciát elítélő Carl Orff zenéjén is érződött. Orff a weimari köztársaság idején heves kirohanásokat intézett az olyan modernista zeneszerzők ellen, mint Hindemith. A rezsim támogatását először azzal nyerte el, hogy nagyszabású zeneoktatási programot indított az iskolákban, és ezt sikeresen meg is védte Rosenberg támogatóinak maradi bírálataival szemben, akik ellenezték a nem hagyományos hangszerek használatát. A program ugyan nagymértékben a népzenén alapult, ám túl összetett és ambiciózus volt, semhogy komolyabb hatása legyen azokban az 461

462

intézményekben, amelyekbe szánták, például a Hitlerjugendben. Orff igazi hírnevét az 1937 júniusában bemutatott Carmina Burana című kantáta alapozta meg. A középkori világi versekre épülő zene – melynek fő jellemzője az erőteljes, egyszerű ritmus, a monodikus ének és az erős ütős kíséret – primitivizmusával, gyakran trágár nyelvezetével, a németet helyenként fölváltó latin nyelvű szövegeivel felkeltette a Rosenberg köré gyűlt konzervatív kritikusok gyanakvását. Orff azonban pedagógiai munkájával befolyásos támogatókat szerzett, miközben Rosenberg presztízse gyengülőben volt. A frappáns és eredeti, ugyanakkor egyszerű és könnyen érthető Carmina Burana azonnal sikert aratott, és Németország-szerte mindenütt játszották. Ekkora hatást későbbi szerzeményei ugyan nem váltottak ki, de Orff jövedelme és hírneve immár biztosított volt. Ha létezik a Harmadik Birodalomban zenemű, amely színvonalas is, és a náci kulturális eszményeknek is megfelelt, a Carmina Burana az: kezdetleges hangzásai, brutális, repetitív ritmusai, középkori szövegei és népies dallamai, zsibbasztó, szüntelen lüktetése, az elmét megmozgató elemek teljes kizárása elsöpörték a nácik által megvetett modernitást és intellektualitást, és visszavezették a kultúrát a távoli, paraszti múlt kezdetleges egyszerűségéhez. Végül azonban bármilyen népszerűek voltak is a Carmina Buranához hasonló művek, a zenei panteonban mégis a második helyre szorultak a múlt ama nagy komponistáinak művei mögött, akiket Hitler annyira csodált. Valamennyi között a fő kedvenc Richard Wagner volt. Hitler már az első világháború előtt, Linzben és Bécsben töltött évei alatt rajongója lett operáinak, amelyek egy hősi germán múlt mitikus képzetével töltötték meg a fejét. Wagner ráadásul írt egy hírhedt pamfletet is A zsidóság a zenében címmel. Ugyanakkor a zeneszerző Hitlerre gyakorolt hatását sokan eltúlozzák. Hitler soha nem utalt Wagnerre mint antiszemitizmusának forrására, és arra sincs bizonyíték, hogy olvasta volna a mester bármely írását. Csodálta a komponista nehéz időkben tanúsított bátorságát, de soha nem nyilatkozott úgy, hogy eszméinek lekötelezettje volna. Ha Wagner hatott is a nemzetiszocialistákra, azt nem ennyire közvetlenül tette, és hatása egyrészt azon csoport antiszemita elveiből eredt, amelyet halála után az özvegye, Cosima gyűjtött maga köré, másrészt pedig az operáiban ábrázolt mitikus világból. Wagner és a nemzetiszocialisták lényegében ugyanazt a kulturális teret foglalták el, s azt a mitikus német nacionalizmus töltötte ki. Hitlernek a Wagner és zenéje iránti odaadó rajongása teljesen nyilvánvaló volt. Már az 1920-as években összebarátkozott a zeneszerző angol menyével, Winifreddel és annak férjével, Siegfried Wagnerrel, akik Bayreuthban, a Wagner által építtetett nagy operaházban gondozták a zeneszerző szentélyét. A házaspár a szélsőjobboldali eszmék elkötelezett támogatója volt, s 463

a Harmadik Birodalom egyfajta kulturális arisztokráciájának megszemélyesítőivé váltak. Hitler 1933-tól kezdve minden évben ellátogatott a Bayreuthi Ünnepi Játékokra, ahol tíz napon át adják elő Wagner zenedrámáit. Csak úgy öntötte a pénzt az operaházba, amelyet a propagandaminisztérium helyett saját személyes felügyelete alá vont. Sorra avatta föl a Wagner-emlékműveket, s úgy igyekezett telt házat biztosítani a Wagner-előadásokra, hogy utasította beosztottjait: vegyenek nagyobb tételben jegyeket a munkatársaiknak. Még arra is javaslatot tett, hogy az operaházat építsék át grandiózusabb stílusban, s az ötlettől csak akkor állt el, amikor Winifred Wagner meggyőzte, hogy a meglévő épület különleges akusztikáját, amelyet a zeneszerző külön művei előadásához tervezett, a nagyobb tér tönkretenné. Gyakran beleszólt magukba az előadásokba is, bár eléggé kiszámíthatatlanul. Személyes támogatása azzal járt, hogy Bayreuthot sem Goebbels, sem Rosenberg, sem a Harmadik Birodalom más kultúrpolitikusa nem vonhatta saját ellenőrzése alá, így Winifred Wagner és a fesztivál vezetői szokatlanul nagy kulturális autonómiát élveztek, még a Birodalmi Színházi Kamarába sem kellett belépniük. Szabadságukat azonban olyan módon használták fel, hogy az teljes mértékben összhangban legyen a Harmadik Birodalom szellemiségével. Az évenkénti Bayreuthi Ünnepi Játékok Hitler-fesztivállá változott, ahol egy erkélyről a Führer köszöntötte a közönséget, az ő arcképe volt látható a műsorfüzet címlapján, a szállodai szobák nemzetiszocialista propagandaanyagokkal voltak tele, a színház körüli utcákat pedig horogkeresztes lobogók sokasága díszítette. Goebbels és más náci vezetők többször is elégedetlenkedtek Hitler Wagner iránti, szerintük meglehetősen különc szenvedélye miatt. A Führer ragaszkodott ahhoz is, hogy a nürnbergi pártnagygyülést minden évben Wagner Nürnbergi mesterdalnokokjának díszelőadásával nyissák meg. 1933-ban ezer ingyen jegyet osztatott ki a párt tisztségviselőinek, ám páholyába lépve szinte teljesen üres nézőtér látványa fogadta: a párttagok úgy döntöttek, az estét inkább a város számos sörözőjének és kávézójának egyikében töltik iszogatással, semhogy öt órán át komolyzenét hallgassanak. Hitler dühbe gurult, és járőröket küldött szét a városban, hogy ráncigálják ki őket az ivóhelyekről, de a színház még így sem telt meg. A következő évben is hasonló volt a helyzet. Az iskolázatlan párttisztviselők, bár szigorú parancsba kapták, hogy el kell jönniük, a véget nem érő előadás alatt sorra elaludtak, s csak a végén riadtak fel, hogy aztán mérsékelten lelkes tapssal köszöntsék az operát, amelyet nem értékeltek és nem is értettek. Hitler ezután felhagyott a próbálkozással, és a belépőjegyeket inkább az érdeklődő közönség körében értékesítették. Wagner zenéje, bár Hitleren kívül a pártvezetésben szinte senkit sem érdekelt, a kultúra minden területére 464

465

466

kihatott. Kezdő zeneszerzők óriási mennyiségben bármely alkalomra, kívánság szerint ontották a Wagnert utánzó, de attól színvonalban messze elmaradó műveket. A filmek, a rádió és a filmhíradók is efféle muzsikával voltak tele. Könnyen lehet, hogy többek közt a túltelítődés miatt csökkent a Harmadik Birodalom idején Wagner népszerűsége mind az operaházak, mind a közönség körében. Az 1932–33-as idényben 1837 alkalommal adták elő műveit, ám 1938– 39-ben már csak 1327-szer, miközben a Verdi-előadások száma 1265-ről 1937– 38-ban 1405-re, a Puccini-előadásoké pedig 762-ről 1013-ra nőtt. 1932–33-ban a legnépszerűbb operák 15-ös listáján – amelyet Bizet Carmenje vezetett – négy Wagner-mű is szerepelt (a harmadik, negyedik, ötödik és hatodik helyen), de 1938–39-ben ugyanerre a listára, amelyet ekkor Leoncavallo Bajazzók című operája vezetett, már csak egy Wagner-mű fért fel, a tizenkettedik helyre. Ami a leggyakrabban játszott 20. századi zenekari műveket illeti, 1933 után Richard Strauss mögött a második helyezést a betiltott Gustav Mahler muzsikája helyett az összeférhetetlen, konzervatív és mélyen antiszemita Hans Pfitzner hagyományos, késő romantikus darabjai vették át. A külföldi komponisták, például Sibelius, Debussy és Respighi szerzeményeit továbbra is játszották, és persze egyre többször szólaltatták meg a náci zenei panteon olyan, mára feledésbe merült nagyságainak darabjait is, mint Paul Graener vagy Max Trapp. Ehhez nyilvánvalóan egy sor kompromisszumra volt szükség a rezsim politikai és faji törekvései, a zenehallgató közönség továbbra is alapvetően konzervatív ízlése, valamint a hangversenytermek és operaházak fenntartásához szükséges kereskedelmi igények között. A komolyzenei koncertek és a hangversenyek ellenőrzése viszonylag egyszerű volt. Sokkal nehezebb volt figyelemmel kísérni, hogy mi történik az egyes otthonokban. A német emberekben igen mélyen gyökerezett a zenei kultúra, nagy hagyománya volt a közös családi vagy baráti zenélésnek és éneklésnek. Nem kétséges, hogy ahol nem füleltek éles hallású szomszédok vagy tömbvezetők, ott az emberek továbbra is szívesen játszották a zongorájukon Mendelssohn közkedvelt Dalok szöveg nélkül sorozatának darabjait, hiába minősítette ezeket a náci sajtó „gügyögésnek”. 1933-ban a Gleichschaltung a zeneklubokat, kórusokat, műkedvelő kamarazenekarokat és a gazdag német zenei kultúra elválaszthatatlan részét képező egyéb kisméretű, helyi jellegű szerveződéseket sem kerülte el, de kisebb csoportok még így is találkozhattak, és privát környezetben olyan zenét játszhattak és hallgathattak, amihez kedvük volt, feltéve persze, hogy elég alaposan megfontolták, kit hívnak meg. Megtehették, hiszen a Birodalmi Zenei Kamara előzetes cenzúrája csak az újonnan megjelenő művek kottájára terjedt ki. Ha valaki otthon Mendelssohnt zongorázott, az aligha volt a rezsimmel szembeni ellenállásnak tekinthető, és egyébként sem számított 467

468

469

470

törvénysértésnek. Sőt még a nyilvános zenélésben is volt némi mozgástér. A Birodalmi Zenei Cenzúrahivatal betiltott műveinek listája főleg a dzsesszel foglalkozott, és még az 1939. szeptember 1-jén megjelent második kiadásában is mindössze 54 tétel szerepelt. Minthogy a zene a legelvontabb művészet, egy diktatúrában azt a legnehezebb ellenőrzés alatt tartani. A Harmadik Birodalom kulturális döntnökei tudni vélték, mit akarnak: ideológiai behódolást az operában és a dalokban, ahol pedig nem voltak szavak, amik elárulják a szerző nézeteit, ott egyszerű tonalitást és a disszonancia hiányát. Kulturális ideológiájuk a tonalitást és az egyszerűséget árja zenei jellegnek tekintette, az atonalitást és az összetettséget pedig zsidó vonásnak. Ámde a zsidó muzsikusok és zeneszerzők elbocsátásának és betiltásának nem sok hatása volt a zenei életre, leszámítva persze, hogy kitörölték belőle legkiválóbb és legérdekesebb alakjainak egy jelentős részét. Mert végső soron mi is a tonalitás, mi is a disszonancia? A technikai jellegű meghatározások sehová sem vezettek, hiszen a zeneszerzők Bach és Mozart, sőt még régebb óta is igen bőségesen alkalmazták a technikai értelemben vett disszonanciát. Az atonalitás szélsőségei, különösen Arnold Schönbergnek és tanítványainak tizenkét fokú módszere persze szentségtörésnek számítottak, a tonális romanticizmus, amelyet egyebek közt Hans Pfitzner és Richard Strauss művei képviseltek, pedig támogatást élvezett. De a legtöbb zeneszerző e két szélsőség között helyezkedett el. Keskeny mezsgyén kellett egyensúlyozniuk az elfogadás és az elutasítás között, s gyakran rá voltak utalva a párt nagy hatalmú tagjainak pártfogására – akár helyi, akár országos szinten –, hogy elejét vegyék a kritikáknak. Ily módon bizonyos fokig még a Paul Hindemithhez és Werner Egkhez hasonló elismert művészek is sakkfigurákká váltak Goebbels, Rosenberg és más nemzetiszocialista vezetők hatalmi játszmáiban. Azt a muzsikust vagy zeneszerzőt pedig, aki átlépte a határt, és a politika birodalmába tévedt, még Goebbels modernitás iránti szimpátiája sem menthette meg. Goebbels különösen tisztán látta, hogy a német kultúra más területeihez hasonlóan a zene is menedéket nyújt a mindennapok megpróbáltatásai elől. Ahogy a szórakoztató filmek vetítésére és a könnyűzene rádiós közvetítésére biztatott, ugyanúgy arra is rájött, hogy a közkedvelt komolyzenei darabokból rendezett előadások nyugtató és figyelemelterelő hatásúak, és segítenek az embereknek megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy a Harmadik Birodalomban élnek. Ami a közönséget illeti, lehetséges, hogy – mint olvashatjuk – sokan a nemzetiszocialista propagandától eltérő értékekre leltek Furtwängler koncertjein, ám ha így volt is, azok az értékek a lelkükbe zárva maradtak. Minthogy a zene a való világhoz képest elvont jelenség, nehéz elképzelni, hogyan is lehetett volna másképp. Mindenesetre Goebbels felfogása szerint a zenében, akárcsak a többi 471

472

művészetben, viszonylagos függetlenséget kellett biztosítani az alkotóművész számára. Lehetett benne tisztogatásokat végezni és cenzúrázni, ahogy meg is tették, lehetett bátorítani és támogatni, de a zene végső soron a zenészek dolga volt – az állam nyilvánvalóan nem volt rá alkalmas, hogy elvégezze helyettük a munkát. A propagandaminisztérium pályázatokkal, támogatásokkal és jobb jogdíjfeltételekkel igyekezett segíteni a muzsikusokat. 1938-ban a fizetés- és nyugdíjrendszer teljes átalakítása sokat segített abban, hogy új zenészek vállaljanak szerepet a gazdasági válságot nagyon megsínylő szakmában. Olyan sokan hagyták el az országot, váltak a tisztogatások áldozatává vagy hagytak fel mesterségük gyakorlásával, hogy immár zenészhiány fenyegetett, és a helyzetet tovább súlyosbította az olyan nagy szervezetek gyors bővülése, mint a hadsereg, az SS és a Munkafront, amelyek egyre több katonai és egyéb zenekart alkalmaztak. Mindez hozzájárult a német zenei élet tartós virágzásához, a kiváló zenekarok továbbra is csodásan játszottak a nagy karmesterek irányításával, bár mind a játszott darabok, mind az őket vezénylő élvonalbeli dirigensek száma kisebb volt, mint 1933 előtt. Sokan azonban úgy gondolták, hogy nincsenek új nagy zeneszerzők. Ezt a nézetet Strauss is osztotta, de legföljebb csak annyiban hatott rá, hogy tovább erősítette az önnön fontosságáról alkotott, addig is megingathatatlan véleményét és azt a meggyőződését, hogy ő a nagy német zeneszerzők szellemi örököse. „Én vagyok a hegyvonulat utolsó hegye – jelentette ki. – Utánam csak a síkság következik.” 473

IV

Hiába csökkent az 1930-as évek közepétől Alfred Rosenberg befolyása a kultúrára, az sem menthette meg a Harmadik Birodalomban legtöbbet kritizált és legtöbbet gyalázott zenei műfajt, a dzsesszt. A nemzetiszocialisták elfajzottnak, a német zenei identitástól idegennek bélyegezték, a dekadencia legkülönbözőbb formáival hozták kapcsolatba, s fajilag alsóbbrendűnek nevezték az afroamerikai és zsidó dzsesszt, szvinget és egyéb hasonló könnyűzenét – hatalomra kerülésük pillanatától kezdve elszánt dühvel üldözték. A külföldi dzsesszmuzsikusok önszántukból vagy kitoloncolási végzéssel távoztak az országból, 1935-ben pedig azt is megtiltották, hogy a német zenészek a weimari köztársaság idején divatba jött idegen művészneveket használják. A rezsim első évében még úgyahogy megtűrt dzsessz-klubokban egyre gyakoribbá váltak a razziák, s azokban

a Gestapo és a Birodalmi Zenei Kamara mind nagyobb számú ügynöke, illetve hivatalnoka vett részt, akik azzal félemlítették meg a zenészeket, hogy kamarai tagságukat igazoló iratokat követeltek tőlük, és elkobozták kottáikat, ha tiltólistás zsidó zeneszerzők, például Irving Berlin műveit játszották. A rádióadások szigorú ellenőrzésével gondoskodtak róla, hogy a könnyűzene ne legyen túl dzsesszes, a lapok pedig nagy fegyvertényként kürtölték világgá a „néger zene” eltüntetését az éterből. Nyáron barnaingesek járőröztek azokon a vízpartokon, ahová előszeretettel jártak ki a fiatalok hordozható lemezjátszóikkal, és ha azt hallották, hogy dzsessz szól, széttaposták a törékeny sellaklemezeket. Azok a komolyzenei szerzők, akik dzsesszritmusokat is felhasználtak, mint például a fiatal Karl Amadeus Hartmann, azt tapasztalták, hogy zenéiket teljesen betiltották. Hartmann Németországban nem tudott megélni, de a hazáját sem akarta elhagyni, így kizárólag a külföldi koncertek és lemezeladások jogdíjaiból jutott jövedelemhez, ám mivel a külföldi sajtó a Harmadik Birodalom bírálói közé sorolta, helyzete meglehetősen veszélyessé vált. Csak a rendszertől jórészt elidegenedett, jómódú és befolyásos rokonai és barátai segítségével tudott megélni. Nem volt hajlandó engedményeket tenni a Harmadik Birodalom zenei egyszerűséget és direktséget követelő ízlésének, sőt zeneszerzési leckéket vett Schönberg legszélsőségesebb modernista tanítványától, Anton Weberntől, amivel tovább fokozta kívülállását. Hartmann ugyanakkor nagyon ügyelt arra, hogy kerülje a nyilvánosságot, és mivel egy sor dologban, például a Hitler-köszöntés használatában megfelelt a rendszer elvárásainak, sikerült elkerülnie, hogy gyanúba keveredjen. Egyik szimfonikus költeményét a dachaui koncentrációs táborba hurcolt – akkorra talán halott – barátainak ajánlotta, de gondoskodott róla, hogy az 1935-ös prágai bemutatón az ajánlás csak a kotta eredeti példányán legyen látható, amelyet a karmester – Hartmann személyes jó barátja – használt, így a nemzetiszocialisták soha nem szereztek róla tudomást. A klasszikus zenében könnyű volt felismerni és mint oda nem illőt elítélni a dzsesszes ritmust. A könnyűzene java része azonban – mint Hitler kedvence, az operett vagy a kávéházi sanzonénekesek, báregyüttesek, tánczenekarok számai – általában nem volt sem klasszikus, sem dzsessz, hanem valahová a kettő közé esett. Azt a fajta könnyűzenét, amelyet a berlini tánctermekben, éjszakai klubokban, bárokban és hasonló helyeken játszottak, sokkal nehezebb volt ellenőrizni, nem utolsósorban azért, mert rendkívül nehéz volt egyértelmű határvonalat húzni, hogy mi minősül dzsessznek vagy szvingnek, és mi nem. Az efféle helyeken gyakran megforduló, sokszor jómódú, felső osztálybeli fiataloknak általában sikerült elhárítaniuk a Gestapo vagy a Birodalmi Zenei Kamara ügynökeinek ellenséges érdeklődését. A mellékutcák kis üzleteiben 474

bárki feltűnés nélkül vásárolhatott importált dzsesszlemezeket, s annyira még Goebbels is tisztában volt a dzsessz és a szving népszerűségével, hogy a késő éjszakai rádióadásokban megengedje néhány szám lejátszását. Hiszen ha a német rádióállomásokon nem lehetett volna dzsesszt fogni, a Radio Luxembourg adásaiban bárki könnyen ráakadhatott, s Goebbels attól tartott, hogy a hallgatók ott a zenén kívül politikailag nemkívánatos tényközlő műsorokkal is találkozhatnak. A propagandaminiszter régi pártfogója volt a berlini Scala varietéműsorainak, s ott a 3000 fős közönséget nemcsak az égig emelt lábakkal bravúrozó híres tánckar kápráztatta el, hanem olyan, betiltott zeneszerzők dallamai is, mint az amerikai zsidó George Gershwin. Goebbels nagyon megrökönyödött, amikor 1937 májusában Julius Streicher Der Stürmerje élesen bírálta ezt a műsort – pedig a vélemény nem volt alaptalan. Ha Goebbels stábja telefonon értesítette a szórakozóhelyet, hogy aznap a propagandaminiszter is a közönség soraiban lesz, a vezetőség gyorsan megváltoztatta a műsort, hogy abban ne maradjon semmi, ami a náci ízlést sértené. Goebbels ezután mindenesetre alapos tisztogatást végzett a Scala vezetőségében, és olyan műsor összeállítására kényszerítette őket, amelyet a helyettese nem sokkal később már mint „laposat” jellemzett. A dzsessz és a szving részben azért volt gyanús a rezsim szemében, mert úgy gondolták, ezek a zenék szexuális szabadosságra bátorítják a fiatalokat. De ellenezték e műfajokat a hivatásos társastánctanárok is, akik szerettek volna megszabadulni az 1937 nyarán divatba jött szving fenyegetésétől. A Hitlerjugend is ferde szemmel nézett a szvingre, helyette inkább a német néptáncokat erőltették. A helyi hatóságok hamarosan tiltani kezdték az új divatot. A gazdag hamburgi üzletember és értelmiségi elit aranyifjai azonban nyilvánosan is kifejezték, hogy megvetik az effajta vaskalaposságot, a legújabb és legelegánsabb brit divat szerint kezdtek öltözni, ruhájukat a brit lobogóval díszítették, hónuk alatt a The Timesszal jártak-keltek, s angolul üdvözölték egymást, valahogy így: „Hallo, old swing boy!” (Helló, szvinges öregem!) A klubokban, bárokban és privát rendezvényeken szvingzenére táncoltak és a betiltott dzsesszlemezeket hallgatták. Eszük ágában sem volt politikai tiltakozást hirdetni, csakhogy a Harmadik Birodalomban minden politika volt. Az ifjú szvingelők 1937-ben átléptek egy fontos határvonalat, amikor úgy döntöttek: nem tesznek eleget a Hitlerjugend élén álló Baldur von Schirach 1936. december 1-jei felszólításának, miszerint minden fiatal német köteles belépni a szervezetébe. Ennél is súlyosabb bűnnek számított, hogy a szvingelők társaságában szabadon elegyedtek nem zsidók, félig és egészen zsidók, ami már a rezsim faji politikája durva megsértésének minősült. Magatartásuk, ami kezdetben az ifjonti kulturális önfejűség megnyilvánulása volt, így politikai 475

476

tiltakozássá vált – de mindez majd csak a háború idején fordult komolyra. A szájharmonika története kiválóan szemlélteti, mekkora fejetlenség és ésszerűtlenség dúlt a nemzetiszocialisták zenei politikájában, ahol a meghatározások gyakran önkényesek voltak, az elfogadás és elutasítás pedig sok esetben a döntéshozó szeszélyén múlt. Az 1920-as években Németország világelső volt e szerény kis hangszer gyártásában. Az 1920-as évek közepénvégén a német szájharmonika-export tette ki e hangszer világkereskedelmének 88 százalékát. Ennek javát a Trossingen nevű sváb kisvárosban működő Hohner cég adta, amely ezen időszakban évi 20–22 millió szájharmonikát gyártott – a világ termelésének több mint a fele származott innen. Az árut szinte teljes egészében az Egyesült Államokban értékesítették. Ekkorra azonban jó néhány piac telítődött, a gazdasági válság pedig csökkentette a keresletet. A cég kénytelen volt a németországi eladások növelésével próbálkozni. Sajnálatos módon azonban a konzervatív komolyzenész társadalom rendkívül rossz véleménnyel volt erről a hangszerről, közönségesnek és amatőrnek kiáltották ki. Sikerült is elérniük, hogy 1931-ben minden porosz iskolában betiltsák a szájharmonikát. A Hohner család amerikai stílusú reklámhadjárattal vágott vissza, melyben a főszerepet Max Schmeling német nehézsúlyú ökölvívó vígan szájharmonikázó fotói vitték, s ellentámadásba lendülve igyekeztek meggyőzni a zenei világot arról, hogy hangszereik nem bomlasztó hatásúak. A náci hatalomátvétel után Ernst Hohner, bár korántsem volt meggyőződéses nemzetiszocialista, belépett a pártba, mert azt remélte, hogy sikerül befolyást szereznie. Azzal kampányolt a szájharmonika mellett, hogy fontos szerepet játszik a népzenében, az egyszerű embereknek is kedvelt hangszere, és a barnaingesek meg a Hitlerjugend tagjai könnyen játszhatnak rajta a tábortűz körül. A taktika azonban nem vált be. Először is, a népzene a rádiós műsoridőnek csupán a 2 és fél százalékát tette ki. Másodszor, a sok tekintetben még mindig tradicionalista vezetésű Német Zenei Kamara arra az álláspontra helyezkedett, hogy a szájharmonika modern hangszer, nem része a hagyományos német zenei kultúrának. Arra is felhívták a figyelmet, hogy dzsesszegyüttesekben is használják, ami nyilvánvaló bizonyítéka alkalmatlanságának. A Hitlerjugend ezek után betiltotta a szájharmonika-csoportokat, és bár a tagok egyénileg még játszhattak a hangszeren, több mint valószínűnek tűnt, hogy előbb-utóbb teljesen el fogják hallgattatni. A végén aztán már senki sem tudta, hogyan kellene besorolni a hangszert, vagy talán nem is nagyon törődtek vele. Hohner és vállalata fennmaradhatott, sőt Trossingenben szájharmonika-iskolát is nyitottak abban a hiú reményben, hogy idővel a szájharmonika is egyenlő státusra emelkedik a hagyományosabb hangszerekkel. A zenei világban alkalmazott 477

rengeteg szabályozás és ellenőrzés, valamint a belharcok tehát itt is patthelyzetet eredményeztek. A náci ideológia világában még egy olyan szerény kis hangszernek sem sikerült helyet találni, mint a szájharmonika. 478

V

A modern rezsimek közül a Harmadik Birodalom öndefiníciójában játszotta a legnagyobb szerepet a művészet és a tömegkultúra. Hitler jóval több időt szentelt beszédeiben ezeknek a kérdéseknek, mint bármelyik más 20. századi diktátor. Igaz, a nemzetiszocialisták számtalan jelképet és szertartást átvettek a fasiszta Olaszországtól, mint ahogy a sztálini Szovjetunióra és a francói Spanyolországra is jellemző volt az egyedi testek egyöntetű tömeggé fegyelmezése. Ezek a rezsimek mind a propaganda eszközévé silányították a művészetet, s kiirtották – vagy legalábbis megpróbálták kiirtani – a kreatív másként gondolkodás valamennyi jelét. Lesújtottak a modernista kulturális tevékenység összetett és elitista jegyeire, a művészekre, írókra és zenészekre pedig a tömegek számára is könnyen felfogható, egyszerű stílust igyekeztek ráerőltetni. A Szovjetunió szocialista realizmusa sok szempontból hasonló volt a Harmadik Birodalom – nyugodtan nevezhetjük így – rasszista és nacionalista realizmusához. Amint az 1930-as évek elején, jóval a Hitler hatalomra kerülése előtt folytatott propaganda-hadjáratok is bebizonyították, a hang és látvány kiváltotta pozitív érzelem nagy hatású politikai fegyver. Ezt a tényt az összes politikai csoportosulás megpróbálta kihasználni – még a higgadt szociáldemokraták is – abban a hitben, hogy a tömegtársadalomban a régebbi korok racionális, verbális és intellektuális módszerei már nem elegendőek. A Harmadik Birodalomban a kulturális propaganda fegyvere az államhatalom kezébe került, ugyanúgy, ahogy a sztálini Szovjetunióban. A művész, az író természetéből adódóan individualista, márpedig az individualizmus ellen a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom is könyörtelen háborút vívott azon az alapon, hogy a művészet egyetlen elfogadható feladata a tömegek lelkének kifejezése. Mindkét rezsim a zenét találta a legnehezebben ellenőrizhető művészetnek, így aztán egyes zeneszerzők, például Prokofjev vagy Sosztakovics, továbbra is a maguk egészen egyedi stílusában komponáltak, a megregulázásukra irányuló időszakos próbálkozások és annak ellenére is, hogy olykor ők tettek engedményeket politikai irányítóik kulturális diktátumainak. Az építészetben az a stílus, amelyet 479

Troost, Speer és társaik részesítettek előnyben, majdnem olyan volt, mint a korszak európai és amerikai középületeinek látványvilága, csak éppen monumentálisabb méretben. Hitler szélsőségesen ellenséges volt a kulturális modernizmussal szemben, ami nagyban különbözött az olasz fasiszták jóval megengedőbb hozzáállásától – ez utóbbi persze nem is csoda, hiszen az ő ideológiájuk egyik fő forrása a futuristák művészetpolitikája volt. Az 1934-es berlini olasz futurista kiállítás számos náci művészeti kommentátorból ellenérzést váltott ki, s nem rejtették véka alá azon véleményüket, hogy nem akarnak még egyszer ilyen „művészeti bolsevizmust” látni – pedig az alkotók mind kiálltak a fasizmus mellett. Utólag visszatekintve Speer épületeire, Breker szobraira, Egk zenéjére vagy Riefenstahl filmjeire világossá válik, hogy a nemzetiszocialista kultúra kora kultúrájának része volt, felismerhetően az 1930as évekhez tartozott, s nem régebbi korokhoz próbált visszanyúlni. Ilyen tekintetben a Harmadik Birodalom kultúra- és művészetszemlélete tehát korántsem volt egyedülálló. Ámde mégis volt benne valami különleges. Hitler fiatalkorának és ambícióinak ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy a későbbiekben is határozott érdeklődést tanúsított a képzőművészet iránt. A modernizmus ellen szüntelenül ismételgetett dörgedelmei minden bizonnyal kulcsfontosságú szerepet játszottak abban, hogy Goebbels viszonylagos toleranciája helyett 1937től kezdődően a politika a modernizmus minden formáját elfojtotta. Azt azonban mégsem jelenthetjük ki, hogy Hitler más területeken is személyesen irányította volna a kultúrpolitikát. Wagner-rajongásától eltekintve nem tanúsított különösebb érdeklődést a zene vagy annak értelmezése iránt – igaz, a zene alapvetően absztrakt jellege egyébként is megnehezítette náci szempontok szerinti besorolását elfogadható vagy elfogadhatatlan kategóriába –, és bár az 1930-as évek vége felé föllelkesítette Anton Bruckner zenéje, ez nem tartott sokáig. Késő este ugyan szívesen nézett régi filmeket, és Leni Riefenstahlt személyesen utasította Az akarat diadalának leforgatására, de nemigen szólt bele a filmszakma dolgaiba, azt nagyrészt Goebbelsre hagyta, akárcsak a rádiót és az irodalmat is. A propagandaminiszternek e területeken számos vetélytárssal kellett megküzdenie, elsősorban természetesen Alfred Rosenberggel, ám a rengeteg belharc ellenére a rezsim létrejötte után viszonylag hamar, legkésőbb 1935 első hónapjaira sikerült megszereznie minisztériuma számára az ellenőrzést. Könnyű volna itt a Harmadik Birodalom kulturális életének bonyolultságára és ellentmondásaira hivatkozni, hiszen valóban mindig akadtak olyan marginális esetek, amelyeket a nemzetiszocialisták nehezen tudtak megoldani, vagy más esetek, amelyekben döntéseik szinte teljesen önkényesek voltak, s – ma már látjuk – bármi más is lehetett volna a kimenetelük. A 480

481

482

művészek, írók, zenészek számtalan különféle stratégiát alkalmaztak a náci kulturális diktatúra túlélésére, a teljes behódolástól – amelyet a művészetük érdekében szükségszerűnek tartott minimális kompromisszumok formájában valósítottak meg – a belső emigráción át egészen a teljes hallgatásig, amelyet nem mindig a rezsim kényszerített ki. A Harmadik Birodalomban sokak félelme ellenére sem tiporták el teljesen a normális kulturális életet. Az emberek továbbra is hallgathatták Beethoven szimfóniáit, elmehettek állami pénzből fenntartott galériákba, hogy ott gyönyörködjenek régi nagy mesterek festményeiben, olvashatták a klasszikusok irodalmi műveit, sőt egy-egy dzsesszklubba vagy olyan táncos szórakozóhelyre is ellátogathattak, ahol a legújabb szvingszámokat játszották. Goebbels eléggé körmönfont politikus volt ahhoz, hogy felismerje: az embereknek szükségük van ilyesmire, hogy elmenekülhessenek a mindennapi gondokból, ezért hagyott nekik némi mozgásteret. A Harmadik Birodalomban azonban a művészet helyzetét továbbra is a felülről vezérelt kulturális diktatúra határozta meg. Amint az Elfajzott művészet kiállítás is megmutatta, az esztétikai és stilisztikai megfontolásoknak viszonylag csekély szerep jutott ebben a kultúrpolitikában. Sokkal fontosabbak voltak a politikai és ideológiai tényezők. Bármit tett is a művészet a múltban, a nemzetiszocialisták biztosítani akarták, hogy a jelenben alkotott művek ne legyenek ellentétesek alapvető értékeikkel, s legyenek alkalmasak a támogatásukra. Ilyen alaptétel volt a nemzetiszocialista kultúrpolitikában az antiszemitizmus, a zsidók eltávolítása a kulturális életből, a militarizmus előmozdítása, valamint a pacifizmus és a társadalomkritika elfojtása. De idetartozott az árja faj tökéletesítése és az alkalmatlanok, illetve gyengék háttérbe szorítása; a paraszti élet, a mitikus „vér és föld” eszme újraalkotása; a személyes és önálló kreativitás megsemmisítése, valamint a nemzet és az árja faj közös szükségleteit kielégítő, személytelen kulturális termelés elősegítése is. A nemzetiszocialista kultúra tetőpontját talán a hatalom dicsőítése jelentette, s ez az építészetben valósult meg a legszembeötlőbb módon. A kezdettől fogva alkalmazott faji és politikai megkülönböztetés miatt sorra hagyták el az országot a legkiválóbb s nemzetközileg is legelismertebb írók, festők, zenészek. Akik maradtak, azokat elhallgattatták, jelentéktelenné tették, kompromisszumokra kényszerítették, vagy a nácik legfőbb céljának szolgálatába állították, ami nem volt más, mint alkalmassá és késszé tenni a nemzetet és az országot a háborúra. Ennek érdekében a nemzetiszocialisták példátlan erőfeszítésekkel juttatták el a tömegekhez azt, amit kultúrának tekintettek: olcsó rádiókat forgalmaztak, gyárakban hangversenyeket tartottak, mozgó filmszínházakkal a legtávolabbi falvakba is elvittek filmeket, busszal szállították az embereket az Elfajzott 483

484

művészet kiállítás borzalmainak megtekintésére, és még hosszan sorolhatnánk. A Harmadik Birodalomban a kultúra már nem a szűk elit kiváltsága volt, épp ellenkezőleg: a rezsim szándéka szerint a német társadalom és a német élet minden területét át kellett hatnia. A nemzetiszocialisták kultúrpolitikája tulajdonképpen éppen olyan volt, mint más területeken alkalmazott politikájuk, és osztozott annak ellentmondásaiban is. Alapvetően az is politikai jellegű volt, ahogy Hitler értékelte és értette a művészetet. A művészetet végső soron addig kellett egyszerűsíteni, amíg a hatalom dicsőségének szimpla kifejezőjévé, a propaganda közönséges szócsövévé nem vált. Az ilyen jellegű vádakra számítva mondta Goebbels 1935. június 17-én a következőket: 485



A nemzetiszocialista mozgalomnak … az az álláspontja, hogy a politika valójában a legnagyszerűbb és legnemesebb művészeti ág. Hiszen ahogy a szobrász a vésőjével életet lehel a holt kőbe, ahogy a festő elevenné teszi a festéket, és ahogy a zeneszerző a mennyet is elbűvölő melódiákká fűzi össze az élettelen hangjegyeket, ugyanúgy a politikus és az államférfi feladata sem más, mint hogy élő néppé alakítsa át az alaktalan tömeget. Művészet és politika tehát így tartoznak össze. 486

487

A nácizmus esztétizálta a politikát, ugyanakkor politizálta a művészetet. „Gyakran vádolnak minket azzal – mondta Goebbels –, hogy a német művészetet a puszta propaganda szintjére silányítjuk; de hogyan lehetséges ez? Talán a propaganda valami olyasmi, amihez más dolgokat le lehet silányítani? Hát a propaganda, ahogyan mi értelmezzük, nem szintén egyfajta művészet?” Művészet és propaganda egyek – folytatta –, s az a céljuk, hogy véghezvigyék az egész német nép spirituális mozgósítását:

A nemzetiszocializmus nem csupán politikai doktrína, hanem valamennyi közügyben totális és mindent felölelő általános látásmód. Így tehát természetes, hogy egész életünket arra kell alapoznunk. Reméljük, hogy eljön majd a nap, amikor már senkinek sem kell beszélnie a nemzetiszocializmusról, mivel az belélegzett levegőnkké válik! A nemzetiszocializmushoz nem elég a száj – szívvel és kézzel kell cselekedni érte. Mindenkinek belül kell hozzászoknia ehhez a magatartáshoz, saját meggyőződésévé kell tennie, mert csak akkor fogja felismerni, hogy a nemzetiszocializmusból kisarjadt a kultúra új akarása, és hogy ez az akarat szerves meghatározója egész nemzeti

létezésünknek.

488



E kampány részeként a náci jelvények, jelek, szavak és fogalmak át- meg átjárták a mindennapi életet. A nemzetiszocialista eszmények nemcsak a filmeket, rádióműsorokat, újságokat, szobrokat, festményeket, az irodalmat, a költészetet, az építészetet és a magas kultúrát irányították egyre jobban – vagy szorították a maguk szabta határok közé –, hanem a hétköznapi kultúrát is. Az ideológiai mozgósítás zászlót lengető és horogkeresztet felvonultató napjai – például Hitler születésnapja vagy birodalmi kancellári kinevezésének évfordulója – után a hétköznapi életet is átitatták a nácizmus elvei és tanai. Victor Klemperer megfigyelése szerint 1935-től a rezsim arra buzdította az embereket, hogy a hónapokra új, pszeudogermán nevet használjanak. A mindig lelkes Luise Solmitz így is tett, s naplójában a hagyományos latin eredetű hónapneveket felváltotta a Julmond, a Brechmond és így tovább. A hirdetés és a formatervezés is kezdte beépíteni a nemzetiszocialista jelképeket és átvenni a jóváhagyott stílust. A külföldi reklámügynökségeket betiltották, és létrehozták a szokásos mechanizmusokat, amelyek arról gondoskodtak, hogy a plakátok és hirdetések mind stílusukban, mind eredetükben németek legyenek. A fogyasztói termékeket a művészeti alkotásokhoz hasonlóan a rezsim követelményei szerint reklámozták. A hétköznapi tárgyak gyorsan politikai színezetet nyertek. Az éles szemű Victor Klemperernek már 1933 márciusában feltűnt, hogy a gyógyszertárban vásárolt fogkrém tubusán horogkereszt látható. Nem kellett hozzá sok idő, és az üzletek polcain megjelentek a horogkereszttel díszített lágytojás-tartók, hajtűk, ceruzák és teáskészletek, a gyermekek pedig olyan ajándékokat kaphattak, mint a rohamosztagosokat formázó ólomkatonák, a Horst Wessel-dalt játszó zenedobozok vagy az olyan kirakók, amelyek például a következő rejtvény megoldását kérték: „Rakd helyes sorrendbe a betűket, hogy egy nagy vezető nevét kapd: L-I-T-R-E-H.” Az 1920-as évek kedvelt Bauhaus bútorai a fegyverekhez szükséges acélcsöveket használtak volna fel, ezért az ideológia és a gazdasági kényszer érdekházasságából megszülettek az áltermészetes stílusú lakkozott fabútorok – azért áltermészetesek, mert bár olyannak látszottak, mintha kézi munkával készültek volna, valójában ipari módszerekkel, tömegesen gyártották őket. Még az olyan, ideológiailag semlegesnek tűnő területek sem maradhattak ki a folyamatból, mint a tájkertészet és a kertrendezés: a mértani formáknak és az idegen növényeknek menniük kellett, helyüket átvette az őshonos német fajokon alapuló természetes kompozíció. A cigarettás kártyák gyűjtői olyan albumba ragaszthatták szerzeményeiket, amely „a Harmadik Birodalom küzdelmét” mutatta be, magukon a kártyákon pedig a Hitlerrel 489

490

491

492

493

494

495

kapcsolatos témák kerültek túlsúlyba: Hitler egy szőke kisfiúval beszélget (A Führer szeme – az apa szeme), Hitler és a technika, Hitler és Hindenburg, és persze Hitler és a munkások. Egy nemzetiszocialista művészeti magazin 1937ben így írt erről: „Egy kor kulturális légkörét nem a nagyszabású művek, hanem a mindennapi dolgok határozzák meg.” A politika esztétizálása azt az illúziót keltette, hogy a társadalmi, nemzeti és gazdasági problémákat azonnal, pusztán az akarat által fogják megoldani. Ez elterelte az emberek figyelmét az 1930-as évek első felének súlyos gazdasági válságától még mindig szenvedő Németország zord realitásáról, s helyette képzelt világokat és mítoszokat, valamint a kormány és politikája iránti színpadias lelkesedést tárt eléjük, és azt a túlnyomórészt hamis érzést keltette bennük, hogy egy új világban élnek. Az 1930-as évek Németországának fejlett ipari kultúrájában ezekhez az illúziókhoz olyan pszeudoarchaikus bizonyosságot kellett kelteni, mint a „föld és vér”, a klasszikus művészet modellje, a hagyományos, tonális zene és a hatalmas, masszív középületek; ám ezek kivitelezéséhez a legkorszerűbb eszközöket használták fel, a rádiótól és a filmtől kezdve egészen az újszerű nyomtatási eljárásokig és modern építészeti módszerekig. Ennek jó része megdöbbentően újszerűnek tűnhetett a német falvakban vagy kisvárosokban élő átlagember számára. A propagandaminisztérium irányítása alatt a nemzetiszocialista kultúra legfőbb célja azonban az volt, hogy kiirtsa az egyéni gondolatokat és érzelmeket, s egyetlen engedelmes, fegyelmezett tömeggé formálja a németeket – nagyjából olyanná, amilyennek a Riefenstahl-féle Akarat diadalában voltak láthatók. E cél megvalósulása csak lassan bontakozott ki, részben a kultúrpolitika irányának kezdeti bizonytalansága, részben pedig a párton belüli rivalizálás miatt; ám az 1937–38-ban megindult határozott radikalizálódás végül már tisztán kirajzolta a nemzetiszocialista kultúrpolitikát. Ekkorra a német társadalom gyakorlatilag összes véleményformáló szervét átvette Goebbels és propagandaminisztériuma, összehangolták őket, megtisztították a vélt és valós másként gondolkodóktól, árjásították és teljes ideológiai, pénzügyi, adminisztratív ellenőrzés alá vonták. A közvélemény mint olyan lényegében megszűnt; amit a mozivásznon lehetett látni, a rádióban hallgatni vagy az újságokban, magazinokban és könyvekben olvasni, az igen kevés és csupán kisebb részleteket érintő kivételtől eltekintve a rezsim véleményét tükrözte. A Gestapo, valamint a helyi és regionális vezetők rendszeres jelentései folyamatosan tájékoztatták Goebbelst, Himmlert és a többi náci vezetőt a nép véleményéről, lehetővé téve, hogy a propagandaminisztérium szükség esetén célzott propaganda-hadjáratokkal megfelelő módosításokat tegyen. A propaganda nélkülözhetetlen kiegészítője volt a terrornak és a megfélemlítésnek a nyílt véleménykülönbségek elfojtásában és a rezsim 496

497

498

tömegtámogatásának kialakításában. E tekintetben a propagandaminisztérium a rezsim egyik legfeltűnőbben sikeres szerve volt. A náci propaganda olyan mélyen és olyan átfogóan itatta át a német tömegeknek szánt sajtót, hogy még az írott és beszélt nyelvre is hatással volt. Victor Klemperer drezdai otthonában külön dossziéban gyűjtötte a nemzetiszocialista nyelvezet – az LTI, azaz Lingua tertii Imperii, vagyis a Harmadik Birodalom nyelvének – sajátosságait. Olyan szavak, amelyek egy normális, civilizált társadalomban negatív hangulatúak lettek volna, a nácizmus alatt azzal éppen ellentétes jellegűvé váltak, állapította meg; így például a személyekre alkalmazott „fanatikus”, „kegyetlen”, „könyörtelen”, „hajthatatlan” és „kemény” jelzők nem helytelenítőnek, hanem dicsérőnek számítottak. A német nyelvben túlburjánzottak a szuperlatívuszok, hogy minden, amit a rezsim tesz, a legjobb és a legnagyobb legyen, eredményeit pedig példátlannak, egyedülállónak, történelmi jelentőségűnek és páratlannak nevezhessék. A kormány statisztikái gyorsan inflálódtak, s messze túllépték a hihetőség határát. A döntések mindig véglegesek voltak, a változtatások minden esetben az örökkévalóságnak szóltak. A Hitlerrel kapcsolatban használt nyelvezet, állapította meg Klemperer, rengeteg vallási hasonlatot tartalmazott; az emberek „hittek benne”, ő volt a megváltó, a megmentő, a Gondviselés eszköze, szelleme átjárta a német nemzetet, mely ebben a szellemben létezett, a Harmadik Birodalom volt a német nép örökös és örökké fennmaradó királysága, az ügyért életüket áldozókat pedig vértanúként tisztelték. A nemzetiszocialista intézmények rövidített vagy mozaikszavas neve befurakodott a német nyelvbe, míg végül az emberek magától értetődően, gondolkodás nélkül tudták használni ezeket beszélgetés közben. De a legfontosabb változás talán az volt, hogy a nácizmus elárasztotta a német nyelvet harci hasonlatokkal: az emberek csatáztak az állásokért, küzdöttek a létért, harcoltak a kultúráért. A náci propagandagépezet kezében a német nyelv harsánnyá, agresszívvá és militaristává vált. Már a hétköznapi dolgokról is olyan kifejezésekkel társalogtak, amelyek jobban illettek volna a harcmezőre. Magát a nyelvet is mozgósítani kezdték a háború érdekében. Ha a nyelv strukturálja az érzékenységet, és egy adott társadalom szókincse szabja meg, hogy mi az, ami egyáltalán elgondolható, akkor a Harmadik Birodalom jó úton haladt afelé, hogy a másként gondolkodásnak még a lehetőségét, az ellenállásnak még az ötletét is kiirtsa, hogy a valóra váltásról már ne is beszéljünk. De az akkor élők gondolkodása természetesen még Hitler hatalomra kerülése előtt alakult ki, és a nagy erejű kulturális hagyományokat, amelyeken katolikusok, szociáldemokraták vagy kommunisták milliói is osztoztak, nem lehetett egyik napról a másikra kitörölni az emlékezetből. Sőt 499

500

még az 1932-ben és 1933-ban Hitlerre szavazó sok millió német között is bőven akadtak olyanok – valószínűleg ők alkották a többséget –, akik nem a teljes náci ideológiai csomagot kívánták megszavazni. Sok középosztálybeli választó jelentős részben azért adta voksát a nácikra, mert az 1930-as évek elejének választási kampányaiban szándékosan homályosan fogalmaztak arról, mit kívánnak tenni hatalomra kerülésük után. Az 1932-es választáson a nemzetiszocialisták elsősorban protestszavazatokat kaptak, azaz az emberek nem annyira valami mellett, hanem inkább valami ellen szavaztak. Bármilyen hatásos, kifinomult és mindent átható volt is Goebbels propagandagépezete, nem győzhette meg az embereket arról, hogy Hitler Harmadik Birodalmának szép új világában adják fel összes fontos értéküket és eszményüket. Ráadásul elég sokan voltak olyanok is, akik elunták, hogy a rezsim minduntalan megkövetelte a néptől politikájának és vezetőinek támogatását. „A kultúrpolitika terén mutatkozó óriási hiperaktivitást – jelentette a potsdami Gestapo már 1934 augusztusában – részben tehernek és némileg kényszernek érzékelik, s ez okból vagy elvetik, vagy szabotálják.” A helyi kulturális kezdeményezéseket ellehetetlenítették a „koordináció” során létrehozott óriási tömegintézmények, és csak tovább rontott a helyzeten, amikor a vezetői elvet az élet minden terén bevezették. „Az egész sematizált, így semmi sem hoz sikert, hiszen a siker mindig egyéni.” A tömeges lelkendezést, amit a rendszer olyan alkalmakkor követelt meg, mint Hitler születésnapja, a választások és a népszavazások, május 1-je és egyéb ünnepek, az emberek legalább annyira félelemből, mint szívből teljesítették, ám lassacskán belefáradtak abba, hogy folyton gyűlésekre és demonstrációkra kell járniuk, jelentette a potsdami körzeti Gestapo-iroda két hónappal később, 1934 októberében. Goebbels erőfeszítéseivel, amelyeket, mint láttuk, azért tett, hogy a rádiós, filmes, irodalmi és művészeti propaganda vonzó legyen, annyit ért el, hogy az emberek elvesztették érdeklődésüket, mivel az egyéni kreatív kezdeményezéseket elfojtották, a cenzúra drasztikusan csökkentette a kulturális élet változatosságát, és a nácizmus kulturális kínálatának egyhangúsága gyorsan unalmassá vált. Még a nürnbergi nagygyűlések is sokat veszítettek lelkesítő erejükből, noha az ott megjelenők Hitler legfanatikusabb és leglelkesebb támogatói voltak. A Németországban dolgozó illegális szociáldemokraták 1937ben csak kicsit túlozták el az optimizmust, amikor az alábbi beszámolót küldték a kialakult helyzetről a prágai száműzetésben működő pártvezetésnek: 501

502



Az első két-három évben a nemzetiszocialista közszellem a tetőponton volt, és a lakosság is nagy figyelmet fordított a Führer bejelentéseire, amelyekben általában meglepetések is elhangzottak. Amikor a párt

aktivistái zárt oszlopban meneteltek a vasútállomás felé, nemritkán fordult elő, hogy az utcán férfiakból, nőkből és főként fiatalokból álló csoportok éljenezték hangosan és lelkesen a párt katonáit. De ez a múlté. Hosszú távon még a legnagyszerűbb erődemonstrációkat is meg lehet unni. Az elkoptatott beszédek olyan ismerőssé váltak, hogy az túlzásnak tűnik. Hitler korábbi szavazói már nem megváltó erőt látnak a pártban, hanem egy könyörtelen, bármire képes szervezet mindent elnyomó hatalmi apparátusát. Az emberek csendben nézik, ahogy a Nürnbergbe rendelt pártalakulatok elmasíroznak mellettük. A makacsabb hívektől ugyan hallani még egy-egy „Heil!” kiáltást, de az is elhal, mert senki sem visszhangozza. Ami a lakosságot illeti, ez a propaganda is olyan, mint minden más: puszta eszköz arra, hogy pénzt csikarjanak ki belőlük. Mindig ugyanaz a kép: katonaság, menetelő oszlopok és zászlókat lengető csoportok. Néha kevesebb van belőlük, néha több. Az emberek csak egy pillantást vetnek rájuk, aztán mennek a dolgukra. 503



Úgy tűnt tehát, hogy Goebbelsnek nem sikerült megvalósítania célját: a német nép hosszú távú spirituális mozgósítását. Az esetek többségében – a fanatikus náci aktivisták viszonylag kis csoportját leszámítva – legfeljebb azt a fajta tompult alkalmazkodást érte el, amelyet 1933-ban olyannyira nem talált kielégítőnek. A nemzetiszocialisták propagandája azokon a területeken volt a leghatékonyabb, ahol átfedés volt saját ideológiájuk és más ideológiák között. Ez egyes csoportoknál, illetve területeken nagyobb volt, másutt kisebb. A konzervatív nacionalista felső osztályok esetében az átfedés annyira nagymértékű volt, hogy olyan politikusok, mint Franz von Papen alkancellár, Werner von Blomberg védelmi miniszter, Franz Gürtner igazságügy-miniszter vagy Lutz Schwerin von Krosigk pénzügyminiszter 1933-ban önként léptek koalícióra a nemzetiszocialistákkal, és a következő években minden fenntartásuk ellenére is a kabinet tagjai maradtak. Néhányan, mint Papen, fokozatosan rájöttek, hogy a saját és a nemzetiszocialisták nézetei közötti különbségek nagyobbak, mint eredetileg gondolták; mások, mint Gürtner, a propaganda és az események nyomása alatt fokozatosan hozzáidomultak a rendszerhez. A rezsim antimarxista és antikommunista propaganda-hadjárata széles körű támogatást kapott a középosztálybeli németek körében, s ebben nem kis szerepe volt annak az undornak, amit hol a „Szovjet Németország” szószólóinak hevesen forradalmi szónoklatai váltottak ki belőlük, hol pedig a szociáldemokraták unalomig ismételgetett hűségnyilatkozatai azon marxista elméletek mellett, melyek a 504

kapitalista társadalom létező intézményeinek szocialista megbuktatását hirdették. Igen széles körű volt az 1919-es békemegállapodással szembeni nacionalista harag, a szilárd hit, hogy a weimari évek súlyos és mély megosztottsága után Németországnak 1914 szellemében újra kell egyesülnie, és nagy volt a vágyakozás egy erőskezű, bismarcki vezető iránt. Az antiszemitizmus a weimari években terjedt el a német kultúrában, bár a szervezett munkásosztályt nemigen fertőzte meg; a szláv népek visszamaradottságába vetett hit a kommunistáktól jobbra szinte általánosnak számított; a fekete-afrikaiak faji alsóbbrendűségének nézete pedig gyakorlatilag egyetemes volt. A nemzetiszocialista propagandának ezeken a területeken sikerült a meglévő meggyőződésekre és értékekre építenie, és olyan új konszenzust kialakítania, amely talán a német nép nagyobbik felére terjedt ki, ugyanakkor soha és semmilyen kérdésben nem vált általánosan elfogadottá. Ráadásul azzal is meggyőzően tudott operálni, hogy bizonyos eseményeket meglévő félelmekre és előítéletekre hivatkozva értelmezett. A rezsimnek 1933-ban a Reichstag felgyújtására adott magyarázata például nem volt különösebben hihető, és a tárgyaláson nyilvánosan is bebizonyosodott, hogy nem igaz. Ennek ellenére azokat, akik a kommunistáktól eleve rettegtek, könnyen meg lehetett győzni, hogy Van der Lubbe egy forradalmi összeesküvés eszközeként cselekedett, amikor felgyújtotta a törvényhozás épületét. Hasonlóképpen a Hitler és Göring parancsára a hosszú kések éjszakáján elkövetett gyilkosságok teljesen nyilvánvalóan törvénytelenek voltak, ám a németekben élt a hagyomány, hogy a törvény az állam alkotása, továbbá rengetegen féltek attól, hogy további forradalmi erőszakra kerülhet sor, hiszen a jelek szerint a barnaingesek arra készültek, s ez így együtt a legtöbb embert meggyőzte Hitler tettének jogszerűségéről. Sőt a rezsimnek sikerült figyelemre méltóan rövid idő alatt kiépítenie Hitler körül a tévedhetetlenség mítoszát, a bírálatokat és elégedetlenkedést a beosztottjaihoz terelni, s az ő személyére a legkülönfélébb irreális vágyakat és reményeket kivetíteni. Hitler lett a Führer, a párt felett, sőt majdnem a politika felett álló Vezér. A németek túlnyomó többsége szemében – ideértve sok millió egyébként másképp gondolkodó katolikust és kommunista munkást – Hitler a Führer volt, aki soha nem tévedett. Ahol azonban a náci propaganda mélyen gyökerező nézetekbe ütközött, ott sokkal nehezebben tudott hatni. Ennek megfelelően azok körében volt a legsikeresebb, akiknek nem volt határozott, kialakult véleményük – vagyis elsősorban a fiataloknál. Ráadásul bármit állítottak is a propagandisták, az embereknek eléggé pontos képük volt a valós gazdasági és társadalmi helyzetről. Nem esett nehezükre nem elhinni a propagandaminisztérium hangzatos állításait. Az osztálykülönbségek eltörléséről, az egységes nemzeti közösség létrehozásáról 505

vagy a gazdaság csodálatos talpra állásáról szóló bejelentések nem sokat jelentettek számukra, ha saját helyzetükben kevés javulást tapasztaltak az 1930as évek elejének különösen rossz időszakához képest. Más szóval tehát, ha konkrét kérdésekről, például a gazdaság helyzetéről vagy Németország világban elfoglalt helyéről volt szó, a propaganda hatásossága nem kis részben azon múlt, hogy mennyire volt köze az igazsághoz. A siker támogatókat és a céljaiba vetett hitet hozott a rezsimnek, a kudarc viszont kételyeket ébresztett az állításaival és a politikájával kapcsolatban. Ámde, állították a nemzetiszocialisták, az idő nekik dolgozik. A németek gondolkodásának és cselekedeteinek behálózása nem csupán a jelen propagandájának erejétől és kifinomultságától függ. Hosszabb távon az oktatási rendszer átformálásával ifjú németek olyan új nemzedékét nevelhetik ki, amely nem ismeri az értékeknek más forrását a nácizmuson kívül. Csakhogy volt még egy terület, ahol az efféle értékek akkor is makacsul kitartottak, amikor a marxizmust, a szocializmust és a többi politikai és társadalmi meggyőződést már rég sikerült kiirtani: ez a terület a vallás volt. A Harmadik Birodalom 1933-ban politikai megfontolásokból és óvatosságból abbahagyta az egyházak és a hozzájuk kapcsolódó világi intézmények elleni támadásokat. Ahogy azonban magabiztossága nőtt, figyelme ismét a kereszténység felé fordult, és olyan megoldást keresett, amellyel vagy az új Németország igényeire tudja átformálni, vagy – ha ez nem sikerül – végképp leszámolhat vele. 506

3 A LELKEK ÁTFORMÁLÁSA

HITKÉRDÉSEK

I

A nemzetiszocialistáknak nagyon nem volt ínyére Németország felekezeti megosztottsága, s a világi területeken – a politikában, a kultúrában és a társadalomban – alkalmazott „egységesítő” elveikhez hasonlóan sokan közülük egyetlen nemzeti vallást tartottak volna ideálisnak egyetlen nemzeti egyházzal. Úgy hitték, a megosztottság a weimari köztársaság idején mélyült el, az oktatással, a jóléti ügyekkel, a vegyes házasságokkal és a helyi vallási felvonulásokkal kapcsolatos, elkeseredett viták során, s mindez aláaknázta a nemzet akaratát. A párt hívei úgy vélték, a német evangélikus egyház csaknem ideális eszköze lehet a nép vallási egyesítésének. A lutheránusokat és kálvinistákat a 19. század eleje óta egyesítő evangélikus egyház a katolikussal szemben nem kötődött különösebben egyetlen, Németországon kívüli testülethez vagy intézményhez sem, amilyen például a Vatikán. Politikailag régóta szélsőségesen konzervatív volt. A bismarcki birodalom idején lényegében az állam egyik szerveként tevékenykedett; Poroszországban a király – aki egyben a német császári trónon is ült – volt az ottani evangélikus egyház feje, aki nem hagyott kétséget afelől, hogy feltétlen hűséget vár el egyháza minden tagjától a fennálló hatalom iránt. A német nacionalisták a Német Birodalmat protestáns államnak tekintették, e meggyőződésüket az évtizedek során sokféle módon ki is fejezték – Bismarck 1870-es évekbeli katolikusüldözésétől egészen addig az olykor gyilkos ellenségességig, amit a német csapatok Franciaország és Belgium 1914-es megszállásakor katolikus papokkal szemben tanúsítottak. A német protestáns papság az első világháborút a katolikus franciák és belgák, valamint az ortodox oroszok elleni keresztes hadjáratnak igyekezett beállítani, és teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a nacionalizmus és a protestantizmus sokak számára egyazon érme két oldala. Martin Niemöller berlini lelkipásztor életútja kitűnő példa arra, hogyan olvasztotta egybe a német protestantizmus uralkodó irányzata a hazafiasságot, a militarizmust és a vallásosságot. Niemöller 1892-ben született egy lutheránus 507

508

lelkész fiaként – bár apját még kálvinistának keresztelték. Kadétként lépett be a német haditengerészethez, az első világháborúban tengeralattjárókon szolgált, s 1918 júniusában parancsnokká nevezték ki. Háborús visszaemlékezései ugyan nem irodalmi remekművek, de ugyanaz a fanatikus harci szellem árad belőlük, mint Ernst Jünger Acélviharban című könyvéből – Niemöller nagy élvezettel ecsetelte például, hogyan süllyesztették el az ellenséges teherhajókat. 1918 novemberében, miután a rádión hírét vette, hogy a háborúnak vége és a monarchia összeomlott, befutott Kielbe, s azt kellett tapasztalnia, hogy, mint később írta, „idegen lett a saját hazájában”. Nem volt hol „gyülekezniük a nemzeti gondolkodásúaknak”, akik „szemben álltak e »forradalom« bábjátékosaival”. Egy ideig egy gazdaságban dolgozott, s itt vált meggyőződésévé, hogy személyesen is részt kell vállalnia abban, hogy megmentse nemzetét a szerinte mindent elborító spirituális katasztrófától, ezért lelkészi tanulmányokba kezdett Vesztfáliában. Aktív szerepet vitt a nacionalista diákligában, s támogatta a sikertelen Kapp-puccsot is, amely 1920 márciusában a köztársaság megdöntésével próbálkozott. Részt vett egy 750 fős diákszabadcsapat alapításában, amelyet a térségben tevékenykedő baloldali Vörös Hadsereg ellen hívtak életre. Később egy másik szélsőjobboldali katonai csoportnak, az Escherich Szervezetnek is tagja lett. 1923-ban fivéreivel együtt ott volt Albert Leo Schlageter nacionalista szabotőr koporsóvivői között; Schlagetert a Ruhr-vidék megszállása idején francia katonák lőtték le Düsseldorfban. Niemöller egyértelműen szemben állt a weimari köztársasággal, és ugyanígy elutasította az 1919-es békemegállapodást. A nacionalista megújulásról szőtt elképzelése azonban legalább annyira spirituális volt, mint amennyire politikai jellegű. Az 1923-as nagy infláció idején közmunkásnak állt – vasúti pályamunkásként dolgozott –, hogy el tudja tartani a családját, és csatlakozott a protestáns egyház Belső Misszió nevű jóléti részlegéhez. Itt nagyon sok értékes ismeretet szerzett Németország szociális gondjairól, hasznos szervezési tapasztalatokra tett szert, és egész Németországra kiterjedő kapcsolatrendszert épített ki a protestáns közösségen belül. 1931-ben ő lett Berlin elegáns villanegyedének, Dahlemnek a harmadik lelkésze. Rá jellemző módon ugyanannyi figyelmet fordított kerületében az alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartozó szolgálókra és kertészekre, mint a nagy és előkelő házakban élő gazdag és művelt családok tagjaira. Az olyan elkötelezett jobboldali, de populista lelkipásztorokra, mint Niemöller, különösen nagy hatással volt a nemzetiszocializmus vonzereje, így 1933 márciusában ő is Hitlerre szavazott. Már egy 1931-es rádióadásban is sürgette egy, az egész nemzetet összefogó vezető színre lépését, és 1933-ban úgy vélte: ez Adolf Hitler személyében 509

510

megérkezett. Akkoriban tartott prédikációiban ő is használja az egységes, pozitív szemléletű kereszténység elfogadására felhívó nemzetiszocialista szólamokat, mert hirdetői szerint győzhető le végre a Németországot oly hosszú időn át gyötrő vallási megosztottság. Visszhangozta azt a nemzetiszocialista állítást is, hogy a zsidók aránytalanul nagy befolyásra tettek szert a weimari köztársaságban. 1935-ös prédikációiban már a zsidók mérgező világtörténelmi befolyásáról szónokolt, amelyet az őket Krisztus megfeszítése óta sújtó átok következményének vélt. A Niemöllerhez hasonló nacionalista protestánsok szemében a marxizmus volt az ellenség, függetlenül attól, hogy kommunista vagy szociáldemokrata köntösben jelent-e meg. A marxizmus ateista tanai már jóval a 19. század vége előtt kezdték eltávolítani a munkásosztályt a kereszténységtől. A protestánsok közül sokan – még olyan jelentős személyiségek is, mint Theophil Wurm lutheránus püspök – e folyamat megfordulásának lehetőségét látták a Harmadik Birodalom létrejöttében, főleg azért, mert a nemzetiszocialista párt programjának 24. pontja „pozitív keresztény” jellegűnek nevezte a mozgalmat, és harcot hirdetett a „zsidó materializmus” ellen. Így aztán a Harmadik Birodalom fennállásának első hónapjaiban a föllelkesült protestáns lelkészek több ízben is tartottak látványos, tömeges keresztelőket olyan gyerekek számára, akik a weimari években megkereszteletlenek maradtak, sőt sor került néhány tömeges házasságkötésre is, ahol olyan barnaingeseket adtak össze a párjukkal, akiknek a régi rendszerben csak polgári esküvőjük volt. Az 1930-as évek elején elért választási sikerekben a 40 milliós, azaz a Birodalom lakosságának közel kétharmadát kitevő protestáns felekezet volt a nemzetiszocialista párt legmegbízhatóbb támasza, méghozzá az összes társadalmi rétegben. A nemzetiszocialista szavazók jelentős része korábban a lényegében a protestánsok pártjának tekinthető nacionalisták híve volt. A rendszer ki is használta ezt. 1933ban nagyszabású ünnepséget szerveztek Luther Márton születésének 450. évfordulója alkalmából, ám emlékét úgy alakították át, hogy a nagy egyházújító lényegében pártjuk előfutárának tűnjön. Sok protestánsra nagy hatást tettek az olyan álrestaurációs események, mint az 1933. márciusi Potsdam-nap, amelyet szándékosan a helyőrségi templomban rendeztek, hogy ezzel is hangsúlyozzák a protestáns vallás és a porosz hagyományok együttélését. Mindennek fényében, és ismerve az egyház fölötti állami ellenőrzés hosszú történetét, egyáltalán nem meglepő, hogy 1933-ban komoly kísérletek történtek az evangélikus egyház náciasítására. Hitler a jelek szerint az evangélikus egyházat egy újfajta nemzeti egyházzá szerette volna tenni, hogy a rendszer faji és nacionalista tanainak szócsövévé váljék, s idővel a katolikusok tömegét is 511

512

513

514

515

516

meg kívánta nyerni a nemzetiszocialista ügynek. A kulcsszerepet ebben a Német Keresztények (Deutsche Christen) nevű lobbicsoportnak szánta, amelyet 1932-ben kezdtek szervezni a papság nemzetiszocialistákat támogató tagjaiból. A csoport korántsem volt elhanyagolható kisebbség: az 1930-as évek derekára az evangélikus egyház vagy 600 000 híve csatlakozott hozzá. A porosz egyházi választásokon 1932 novemberében a helyek egyharmadát szerezték meg. Ennek köszönhetően ideális helyzetbe kerültek ahhoz, hogy az egész egyház fölött átvegyék az ellenőrzést; ezt a szándékukat 1933 áprilisának elején, egy berlini tömegtalálkozón jelentették be. Ahogy a kormány Németország szövetségi struktúráját igyekezett központosítani a tagállamok „koordinálásával”, úgy kívánták a Német Keresztények elérni, hogy szűnjön meg az evangélikus egyház szövetségi felépítése, és az addigi 28 autonóm regionális egyház helyett egy központosított, nemzetiszocialista ellenőrzés alatt álló „birodalmi egyház” jöjjön létre. Ezt az egyházat – Hitler nyilvános támogatásával – hamarosan létre is hozták, ám a többségi szavazattal megválasztott birodalmi püspököt, Friedrich von Bodelschwinghet alig néhány hét után megbuktatták, s helyére a nemzetiszocialisták jelöltje, Ludwig Müller került. Az 1933. július 23-i egyházi választásokon a Goebbels minisztériuma által és a sajtó hathatós propagandájával támogatott Német Keresztények elsöprő győzelmet arattak. E lépések eredményeként olyan protestánsok kerültek hatalomra, akiknek már jóval a nemzetiszocialista hatalomátvétel előtt is az volt a kinyilatkoztatott céljuk, hogy fellépjenek „a zsidók németországi küldetésével” szemben, elutasítsák a „keresztény kozmopolitizmus szellemét”, és harcoljanak a „faji keveredés” ellen küldetésük, „a fajunkhoz illő Krisztus-hit” kialakítása jegyében. Az efféle nézetek széles körű támogatásra leltek a protestáns papság és teológusok körében. A bajor protestáns egyház már 1933 áprilisában elrendelte, hogy Hitler születésnapja tiszteletére lobogózzák föl az épületeit. Nyárra a gyülekezetek hozzá is szoktak a palást helyett SA-, sőt SSegyenruhában prédikáló Német Keresztények lelkészeinek látványához és a különleges szertartásokhoz, amelyeken a rohamosztagok zászlóit és más jelképeit szentelték föl – ezek az egyenruhák részben azzal a céllal parádéztak a szertartásokon, hogy minden szinten megfélemlítsék az evangélikus egyházat, és nyomást gyakoroljanak rá. Mindazonáltal a Német Keresztények semmiképpen sem voltak opportunisták és nem a félelem vezérelte őket; épp ellenkezőleg, a csúcspontot jelentették a német protestantizmus és a német nacionalizmus azonosulásának hosszú ideje tartó folyamatában. Nagy lelkesedéssel aggatták ki a horogkeresztes zászlókat templomaikra, ezt a jelképet vésették az új harangokba, s olyan rítusokat és szertartásokat vezettek be, amelyek a protestáns 517

518

519

hit és a Harmadik Birodalom együttélését voltak hivatottak ünnepelni. A protestáns egyház koordinációjában egyéb tényezők mellett fontos szerepe volt annak, hogy August Jäger ügyvédet nevezték ki a poroszországi evangélikus egyházak állami biztosává. Jäger kijelentette, hogy azt a munkát, amit Luther kezdett meg, Hitler fejezi be. Mint mondta, „együtt munkálkodnak a német faj üdvén”. Jézus „az északi faj fáklyájaként villant fel az elfajzottság tüneteitől gyötrődő világban”. Összhangban a „vezérelvvel” (Führerprinzip) Jäger a porosz egyház valamennyi választott testületét feloszlatta, és sok tisztviselő helyére Német Keresztényeket ültetett. Ludwig Müller birodalmi püspök eközben egy csapat rohamosztagos segítségével megszállta az evangélikus egyház igazgatási központját. Szeptemberre egyre nőtt a birodalmi egyházon belüli nyomás, hogy bocsássák el az összes zsidó származású egyházi alkalmazottat. A nyomásgyakorlásban különösen nagy szerepet játszottak az egyszerű lelkészek, köztük is az alsó középosztálybeli vagy iskolázatlan családokból származó fiatalok, valamint azok, akiknek egész életére rányomta a bélyegét a háború, továbbá azok a keleti határvidéken szolgáló, erős faji tudatú lelkipásztorok, akiknek szemében a protestantizmus volt a német kultúra védőbástyája a lengyelek katolicizmusával és az oroszok ortodox hitével szemben. Az ilyen emberek harcias egyházra áhítoztak, amely agresszívan terjeszti az igét – egy keresztes háborút vívó egyházra, amelynek tagjai Jézus és a haza kőkemény, szívós és rendíthetetlen katonái. Az erőtől duzzadó kereszténység különösen azokat a fiatal férfiakat vonzotta, akik gyűlöletesnek találták a jótékonysági, népjóléti és irgalmas tevékenységeket folytató egyház elpuhulását. Az ő szemükben a bűnre és megbocsátásra összpontosító hagyományos pietista felfogás, amelyben központi szerepet kapott Krisztus szenvedése és színeváltozása, végtelenül ellenszenves volt. Ők olyan Krisztusképet követeltek, amely hősi példaképként állhat a világ német férfiúi előtt, itt és most. Ezért aztán Hitlerben a nemzet megváltóját látták, aki a nemzeti újjáébredés révén elhozza majd a társadalom újbóli kereszténnyé válását. 520

521

522

II

1933. november 13-án, a protestáns egyházban aratott győzelmük megünneplésére 20 000 Német Keresztény gyűlt össze a berlini Sportpalotában, s azt követelték, hogy szabaduljanak meg minden olyan lelkésztől, aki még nem

tett hitet az új rezsim mellett. Ugyanezen a találkozón Reinhold Krause, az egyház regionális vezetője felvetette, hogy távolítsák el a Bibliából a „zsidó” Ószövetséget, az Újszövetséget pedig „tisztítsák meg Pál rabbi kisebbrendűségi teológiájától”. Kijelentette, hogy Krisztus szelleme közeli rokonságban áll az északi faj szellemével, a kereszt pedig zsidó jelkép, amely elfogadhatatlan az új birodalomban. Beszédét azonban nem fogadta osztatlan egyetértés. A protestáns papság jelentős része, bármennyire konzervatív volt is politikailag, úgy vélte, hogy az egyházi tagság szempontjából a vallásnak kell számítania, nem pedig a fajnak. Egyre jobban aggasztotta őket a nemzetiszocialista eszmék gyors térhódítása az egyházban és az autonómia ebből fakadó csökkenése. Dietrich Bonhoeffer 27 éves berlini teológus már 1933 áprilisában fölemelte a szavát annak érdekében, hogy az egyház zsidó hitről áttért tagjai azonos státust kapjanak. Bonhoeffer az egyházi választásokra készülve tevékeny szerepet vállalt a Német Keresztényekkel szembeni – sikertelen – ellenállás megszervezésében. Az ellenzéki gondolkodású lelkészek hamarosan csoportokba szerveződtek, majd regionális zsinatokat hoztak létre. Közöttük volt Martin Niemöller, aki, bármennyire szimpatizált is a rezsimmel, úgy vélte, az egyház rasszista átpolitizálódása immár veszélyezteti a protestáns kereszténység általa vallott hagyományos felfogását. 1933. szeptember 11-én néhány lelkésztársával együtt létrehozta a Lelkészi Segélyegylet (Pfarrernotbund) nevű szervezetet. A Bonhoeffer és Niemöller vezette segélyegyletet 1933 végére csaknem 6000 lelkész támogatta. A tiltakozások nyomán elkezdődött az autonóm egyházkerületi szervezetek újjáalakulása is, ami szembement az egyetlen nemzeti testületben való egyesítés elvével. A lázadó mozgalom hirdetői elsősorban iskolázott, középosztálybeli lelkészek voltak. A berlini egyházközség hozzájuk csatlakozó és mellettük kitartó lelkészeinek negyede maga is lelkész- vagy teológuscsaládból származott; az ő meghatározó élményük nem a háborús szolgálat volt, és bár nacionalistaként gondolkodtak, szemükben a vallás mindig elsőbbséget élvezett a politikával szemben. Csupán 5 százalékuk volt tagja a nemzetiszocialista pártnak, szemben a berlini Német Keresztények lelkészeinek 40 százalékával. Az ellenzék jó része a középporosz tartományokból származott, vagyis Németország vitatott hovatartozású keleti határvidékeitől távol nőtt fel. Elutasították a Német Keresztények Szentírással ellentétes teológiai újításait, s mozgalmukat mindenekelőtt a Biblia-körökre alapozták, amelyekben a nők voltak többségben, s ez szintén ellentétes volt a Német Keresztények férfidominanciájú mozgalmának elveivel. A lázadók meggyőződését az egyre inkább a bibliai fundamentalizmus felé sodródó áhítatosság határozta meg, amit egyértelműen elutasított a korábban a liberálisokhoz vagy a 523

524

szociáldemokratákhoz tartozó néhány lelkész, akik emiatt is távol tartották magukat a mozgalomtól. Müller birodalmi püspök azzal próbálta gyengíteni a rebelliseket, hogy elrendelte: szentbeszédben még csak megemlíteni is tilos a vitát. Néhány másként gondolkodó ellen fegyelmi eljárást indított, a több mint egymilliós tagságú protestáns ifjúsági szervezeteket pedig beolvasztotta a Hitlerjugendbe. Ugyanakkor tüntetőleg kilépett a Német Keresztények közül is, hogy ezzel bizonyítsa pártatlanságát. Mindez azonban nem sokat ért. Az ellenzéki lelkészek dacoltak az utasításaival, és prédikációikban szót emeltek az egyház náciasítása ellen. Immár teljesen elutasították a birodalmi egyházat, s megalapították rivális szervezetüket, a német Hitvalló Egyházat (Bekennende Kirche). Az új egyház 1934 májusában rendezett barmeni találkozóján Karl Barth teológus irányításával elvi nyilatkozatot fogadott el, amelyben elvetette az „árjaparagrafust”, s kinyilvánította a Bibliába vetett hitét. A svájci állampolgárságú, Bonnban dolgozó Barth nem sokkal később kénytelen volt visszatérni hazájába, de írásai, amelyekben a rendszer terjeszkedésével szembeni ellenállásra és a Biblián alapuló tiszta vallás követésére buzdította a protestánsokat, továbbra is nagy hatást gyakoroltak híveire. Emiatt Müller birodalmi püspök nem sokkal a Sportpalotában rendezett nagygyűlés után kötelességének érezte leváltani Krausét, és visszavonta az ellenzékkel szemben hozott fegyelmi intézkedéseket, ami jókora fejetlenséget okozott a Német Keresztények körében, s egy egy évnél is jóval hosszabb, vitáktól terhes időszak kezdetét jelezte. Hamarosan már Müller birodalmi püspöki pozícióját is többé-kevésbé értelmetlenné tette a Hitvalló Egyház azon lépése, amellyel 1934. november 22-én létrehozott egy koordinációs feladatokkal megbízott központi testületet: a „német evangélikus egyház ideiglenes vezetését”. A Hitvalló Egyházhoz csatlakozó egyik lelkész ekkor így nyilatkozott: „A most uralkodók csakis a saját tetteikről és a saját egojukról beszélnek, ám soha nem ejtenek szót az istenfélelemről, ez oknál fogva a Harmadik Birodalom nem lesz képes nagyon sokáig fennmaradni.” Egy frankföldi lelkészről pedig feljegyezték, hogy vasárnapi szentbeszédében a következőket mondta: „Az igazi keresztény nem lehet egyszerre nemzetiszocialista is, az igazi nemzetiszocialista nem lehet egyszerre keresztény is.” Martin Niemöller prédikációiban aztán végképp nem lehetett nem észrevenni a rendszerrel szembeni ellenségességet. Dahlemi egyházközségében valóságos tömegeknek beszélt – egy ízben legalább 1500 híve zsúfolódott be a templomba –, s név szerint megemlítette Goebbelst, Rosenberget és Gürtnert mint az ellenszegülő lelkészek bebörtönzésének felelőseit; többször is felolvasta azon lelkészek listáját, akiket letartóztattak vagy eltiltottak hivatásuk gyakorlásától; az 525

526

527

1937. január 30-án, Hitler birodalmi kancellári kinevezésének negyedik évfordulóján tartott prédikációja Pál apostol börtönbe vetéséről szólt; s külön könyörgéseket tartott a munkájukat elvesztett nem árjákért. A Gestapo aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy 1935. november 9-én, az 1923-as sörpuccs évfordulóján a potsdami körzetben 242 templom mulasztotta el kitűzni a horogkeresztes lobogót. Politikai rendszerek jönnek és mennek, hirdette egy másik lelkész, egyedül Isten örök. A Gestapo azt is megállapította, hogy az effajta prédikációkat hallgató gyülekezetek gyakran a nemzetiszocializmus legkülönfélébb ellenségeiből állnak – nem csupán „alkalmazkodásra képtelen régi tisztekből”, nagybirtokosokból és hasonlókból, hanem szabadkőművesekből, sőt akadnak köztük „egykori kommunisták is, akik hirtelen rájöttek, hogy a lelkük mélyén templomba járó hívők”. Egy másik Gestapo-jelentés egy Marburgban terjedő dalról tett említést: 528

529



Kommunisták voltunk régen, stahlhelmesek, szocdemek, ma hitvalló keresztények, náciknak ellenfelek. 530531



Az ellenzéki erőket mind nagyobb számban vonzotta a Hitvalló Egyház, s egyesek már úgy látták: valós veszélyt jelent a nemzetiszocialista rezsimre. Ámde a Hitvalló Egyház mégsem vált olyan általános ellenzéki központtá, amilyen a protestáns egyház lett az 1980-as évek végén a Német Demokratikus Köztársaságban. Hitler és a náci vezetők továbbra is túl érzékeny területnek tekintették a vallást ahhoz, hogy tényleges erővel támogatni merjék Müller politikáját. Tömegtüntetéseket váltott ki például, amikor Jäger megpróbálta leváltani Theophil Wurm és Hans Meiser lutheránus püspököket, a tiltakozók közt szép számmal akadtak párttagok is, s ez a lépés sok támogatót elidegenített a nemzetiszocializmustól a württembergi és frankföldi gazdálkodók körében. A püspököket hamarosan visszahelyezték hivatalukba. A nemzetiszocialista vezetők tehát kénytelenek voltak beletörődni, hogy a Német Keresztényeknek nem sikerült belülről véghezvinniük az evangélikus egyház koordinálását. Mindazonáltal a Hitvalló Egyház vezető alakjai között jó néhányan azt bizonygatták, hogy hűségesek a Harmadik Birodalomhoz, és hogy semmilyen politikai jellegű tevékenységet nem folytatnak. Még 1934-ben, a konfliktus tetőpontján is szokatlannak számított a Hitvalló Egyház radikálisabb gondolkodói közé tartozó Dietrich Bonhoeffer azon kritikus álláspontja, miszerint „az álmodozók és a Niemöllerhez hasonló naivak még mindig önmagukat hiszik az igazi nemzetiszocialistának”. Azon a véleményen volt, 532

533

hogy kevés olyan tagja van az egyháznak, aki kész lenne elkötelezettségét a nácizmussal szemben előbb-utóbb szükségszerűvé váló ellenállássá szélesíteni. Akárhogyan is, 1937-re a protestáns egyházat vagy mélyen megosztotta a Német Keresztények és a Hitvalló Egyház párhuzamos léte, így Berlinben, Vesztfáliában és a Rajna-vidéken, vagy az egyház továbbra is a Német Keresztények kezében volt, mint Észak-Németország nagy részén. Az egyszerű protestáns hívek közül sokan bele is fáradtak az elkeseredett belső csatározásokba, s inkább teljesen elfordultak az egyháztól; e néma többséget a bibliai fundamentalizmus és a náciasított egyház egyformán taszította. Ráadásul a vita legfontosabb oka – a Német Keresztények azon követelése, hogy a faji szempontból nem árjának minősülöket zárják ki az egyházból – a hitvalló lelkészek egy részénél nem az antiszemitizmus elvi elutasításából táplálkozott, hanem más meggondolásból. Ők úgy tartották, a megkeresztelt zsidók szükségképpen nem zsidók többé, azokkal pedig nem törődtek, akik nem voltak megkeresztelve. Niemöller 1935-ben nyilvánosan kijelentette, hogy a zsidókat örök átok sújtja, minthogy ők az okai Krisztus keresztre feszítésének. Ugyanezen az alapon viszont azt is sürgette, hogy a Harmadik Birodalom hagyjon fel az üldözésükkel: ha Isten már ítélkezett felettük, akkor az ember nem avatkozhat be a maga gyűlölködésével, és különben is, nem maga Krisztus mondta-e a keresztényeknek, hogy szeressék ellenségeiket? Niemöller ezzel a nácik saját érveit kívánta ellenük fordítani. A zsidók, állította, túl büszkék voltak faji identitásukra (vagyis hogy „Ábrahám magjából” származnak) ahhoz, hogy meghallják Jézus igéjét; most pedig a németeket készteti arra a faji büszkeség, hogy ugyanerre az útra lépjenek, s így felmerül annak lehetősége, hogy ők is örökre átkozottá válnak. Az efféle érvelések visszatekintve antiszemitának tűnhetnek, ám a korszak érvrendszerében egészen másfajta gyakorlati következményekkel jártak. A zsidó gyerekeket keresztelő vagy az Ószövetség erényeiről prédikáló lelkészeket a Német Keresztények „zsidópásztoroknak” gúnyolták, s el kellett tűrniük ellenfeleik ismételt gyalázkodását és sértéseit. Az 1930-as években valós és jelentős volt a különbség a Német Keresztények és a Hitvalló Egyház között. Az evangélikus egyházat mint állami intézményt 1933-ban kötelezték arra, hogy fogadja el az „árjaparagrafust”, és tizennyolc érintett lelkészét bocsássa el (további tizenegyen mentességet kaptak, mert harcoltak az első világháborúban). Az egyház hosszú évtizedeken át fáradozott azon, hogy zsidókat térítsen keresztény hitre, ám ezek az erőfeszítések most egyre nagyobb ellenérzést váltottak ki a szervezeten belül is. A Hitvalló Egyház egyébként részben ezen intézkedés elleni tiltakozásból született, mivel az kifejezetten ellenséges 534

535

536

537

érzéseket ébresztett egyes helyi lelkészekben. A Német Keresztények faji alapú, nyílt rasszizmusa sok protestáns hívőt is nyugtalanított. Jochen Klepper író, költő és rádiós, akinek a felesége zsidó volt, már 1933 márciusában felemelte szavát a rendszer antiszemitizmusa ellen. A „nemzeti forradalom” nem kevesebbet ért el, írta naplójában, mint azt, hogy kialakult egyfajta „pogromhangulat”. A hívő protestáns Klepper az antiszemitizmust nem a kereszténység természetes velejárójának tekintette, hanem éppen ellenkezőleg, a kereszténység bibliai öröksége megcsúfolásának: „Nem vagyok antiszemita – írta –, mert aki hívő, az nem lehet az. Nem vagyok filoszemita sem, mert aki hívő, az nem lehet az. Hiszek viszont Isten misztériumában, abban, hogy a zsidókon keresztül nyilvánult meg nekünk, s ez oknál fogva nem tehetek mást: szenvedek, amiért az egyház eltűri azt, ami jelenleg folyik.” Ámde a politikai megfontolások még azokat is óvatosságra intették, akik magukra vállalták, hogy intézményi szinten szállnak szembe a Német Keresztényekkel. Niemöller is „önmérsékletre” intette a nem árja lelkészeket. Azon általános tendencia jegyében, hogy bárki hibáztatható, csak Hitler nem, a Hitvalló Egyház egy másik lelkésze bírálta a „vezérelv” fölbukkanását az egyházban, és megjegyezte, hogy Istentől már kaptak egy Vezért – a gondokról nem ő, vagyis nem Hitler tehet, hanem a birodalmi püspök. Ezenfelül ha egy vidéki gyülekezet egy emberként átlépett a Hitvalló Egyházba, azt a potsdami körzet Gestapo-jelentése így magyarázta: „A gazdálkodók hagyományos módon akarják megtartani egyházi ünnepeiket; azok hozzátartoznak helyi szokásaikhoz, és elképzelhetetlen, hogy megváljanak tőlük.” Ami igaz volt a vidéki körzetekre, az ugyanúgy igaz lehetett a kisebb-nagyobb városok egyre zsugorodó gyülekezeteire is, amelyekből a munkásosztály tagjai rég eltűntek már, de amelyek még mindig népszerűek voltak a konzervatív gondolkodású kézművesek, nagypolgárok és arisztokraták körében. A Gestapo-jelentés azt is hozzáteszi: a kormány nem tett meg mindent, hogy legyőzze az emberekbe nevelt ilyen tradicionalizmust. Valójában nehéz volt elképzelni, mi egyebet tehetett volna a kormány. A Német Keresztényeknek a német protestantizmus és a nemzetiszocialista rasszizmus összeolvasztására tett kísérlete lényegében kudarcot vallott. 538

539

540

541

542

III

Eközben a Hitvalló Egyház vezető alakjait, például Niemöllert megfigyelés alá helyezték, lelkészeit egyre gyakrabban zaklatták hivatalosan, ráadásul egyes templomai fölött erőszakosan próbálták meg visszaszerezni az ellenőrzést a Német Keresztények, akikhez egyébként igen sok protestáns maradt hű, egészen 1945-ig. A rezsim nem könnyen viselte el a kudarcot, melyet az egyház megregulázása terén vallott. Hitler vonakodva ugyan, de lemondott azon tervéről, hogy létrehozza a Harmadik Birodalom hivatalos állami egyházát. Ehelyett utasítást adott egy új egyházügyi minisztérium felállítására. Az intézmény 1935 júliusában kezdte meg működését a 48 éves Hanns Kerrl irányításával, aki 1925-ben lépett be a pártba, s 1933-tól a szervezet következő évi feloszlatásáig a porosz igazságügy-minisztériumot vezette. Az új minisztérium széles körű felhatalmazást kapott, amellyel Kerrl nem is habozott élni, hogy megrendszabályozza az ellenszegülő lelkészeket. Szigorú megtorló intézkedéseket alkalmazott a Hitvalló Egyházzal szemben, különösen BerlinBrandenburgban, ahol a másként gondolkodók a legerősebbek voltak. A lelkészeket eltiltották a prédikálástól, megvonták a fizetésüket, nem taníthattak iskolában. Az összes teológushallgatót kötelezték, hogy lépjenek be a náci szervezetekbe. Az egyik legfontosabb protestáns könyvkiadót lefoglalták, Münchenben pedig lebontottak egy protestáns templomot. Niemöllert letartóztatták, és 1937 végére már 700-nál is több protestáns lelkész volt börtönben. Bűnük az volt, hogy nem engedelmeskedtek az állam utasításának, és továbbra is prédikáltak, illetve gyűjtöttek a Hitvalló Egyház javára, továbbá megszegtek egyéb hivatalos rendeleteket és szabályokat. 1935-ben 122 lelkipásztort tartóztattak le a potsdami körzetben, amiért felolvasták a Hitvalló Egyház zsinatának nyilatkozatát, bár később mindegyiküket szabadon engedték. Hazaérkezésükkor a rohamsisakosok – egy pillanatra kiszakadva a barnaingesek közül – néhol lelkes szimpátiatüntetéssel fogadták őket. „Eddig a Hitvalló Egyház elleni összes lépés elégtelen volt, s csupán annyit ért el, hogy lelkészeik még engedetlenebbé váltak” – volt kénytelen beismerni a Gestapo. Niemöller tárgyalása is kudarcba fulladt, a lelkészt az összes súlyosabb vád alól fölmentették. Egész sor tanú igazolta hazafiasságát, s még maga Niemöller is kijelentette, hogy korántsem tekinti magát a nemzetiszocialisták politikai ellenfelének. Azonnal szabadon is bocsátották. De amikor 1938. március 2-án kilépett a börtön kapuján, már várta a Gestapo. Hitler személyesen adott parancsot újbóli letartóztatására, s a lelkész a sachsenhauseni koncentrációs tábor egyik magánzárkájába került. 1939 szeptemberében, a háború kitörésekor fölajánlotta, hogy újból belép a haditengerészethez, de elutasították. Ő mindazonáltal továbbra is kitartott azon állítása mellett, hogy lázadása tisztán vallási jellegű. Letartóztatását és fogva tartását széles körben elítélték. Naponta 543

544

545

imádkoztak érte – nemcsak a Hitvalló Egyházon belül, hanem más országok protestáns gyülekezeteiben is, ahol mint a keresztény eszmék mártírjára tekintettek rá. A rezsim számára nemzetközi téren is kínossá vált, hogy a bíróság felmentő ítélete ellenére továbbra is fogva tartják. Hitler, hogy tompítsa a világ minden részéből érkező bírálatok élét, egynapos eltávozást engedélyezett Niemöllernek, hogy meglátogathassa haldokló édesapját. Az a tény, hogy a Führer személyes foglya volt, egyes alkalmakkor bizonyos kiváltságokhoz juttatta a lelkészt, ami szintén a világ közvéleményének megbékítését szolgálta. Néhányszor megengedték, hogy a felesége meglátogassa, s amikor egy ilyen alkalom után híre ment megromlott egészségi állapotának, a kirobbanó heves tiltakozások nyomán javítottak a napi ellátmányán. Ám amikor Niemöller felesége 1939-ben közvetlenül Hitlertől kérte férje szabadon bocsátását, a Führer azt felelte: ha elengednék, olyan ellenzéki csoportot gyűjtene maga köré, amely az államot is veszélyeztetné. No persze Niemöller sem kerülhette el azokat a mindennapos megaláztatásokat és bántalmazásokat, amelyeket a táborlakóknak az SS-őröktől el kellett szenvedniük. A rossz bánásmód elviselésében tanúsított türelme és Istenbe vetett hitének állandó hangoztatása hatalmas erkölcsi tekintélyt szerzett neki fogolytársai körében, akikkel kivétel nélkül egyformán, mint egy gonosz rendszer áldozataival bánt. Ekkor, a tábor zsidó foglyainak szenvedését látva tagadta meg korábbi antiszemita nézeteit. A zsidókkal pontosan ugyanúgy kellene bánni, mondta egy fogolytársának, mint a többi némettel: tévedett, amikor korábban azt hirdette, hogy korlátozni kellene polgári jogaikat. Bár a táborban viszonylag könnyű feladatokat kapott, például fát kellett vágnia, igen gyakran megverték, amihez a legcsekélyebb ürügy is elegendő volt. Az 1930-as évek végén egy alkalommal, amikor a nevét kérdezték, azt felelte, hogy ő Niemöller lelkész, mire addig verték, amíg ki nem kényszerítették belőle ezt a mondatot: „Niemöller vagyok, a disznó.” Mint egy fogolytársa nem sokkal ezután följegyezte: 546



Fél lábon kellett ugrálnia az őrök között, néha guggolásban. Közben ütlegelték is, hogy fürgébben mozogjon. Egy nap nyilván Isten nevét említette (bár én nem hallottam), mert az egyik őr felordított: „A Schweinehund az ő Drecksgottjához (mocskos Istenéhez) könyörög. Azt szeretném én látni, hogy az kisegíti innen!” Néha a táborparancsnok vagy más tisztek is megálltak nézni a játékot. Olyankor az őrök, az elismerő nevetés hatására, még jobban rázendítettek. 547



1941-ben felmerült, hogy Niemöller esetleg áttér a katolikus vallásra, ezért Hitler három katolikus pappal együtt Dachauba szállíttatta, ahol lényegesen jobb körülmények között élhetett, majdnem a háború végéig. Szabadon bocsátására azonban sosem volt komoly kilátás, főleg amikor Niemöller úgy döntött, mégsem veszi föl a katolikus hitet. Ezalatt egyházközségében, Berlin elegáns Dahlem negyedében ismét a Német Keresztények kerekedtek felül, a vezető lelkipásztor, Niemöller karizmája mellett háttérbe szorult Eberhard Röhricht ugyanis megragadta a kínálkozó alkalmat, és végképp kiűzte az egyházközségből a Hitvalló Egyház híveinek legelszántabb csoportját. Élete későbbi szakaszában letartóztatására és bebörtönzésére visszatekintve Niemöller megbánta a rezsimnek tett engedményeit, s hibáztatta magát, amiért kizárólag a szűken vett vallási érdekek vezérelték. Nyilatkozatában, amely minden más tetténél jobban hozzájárult, hogy neve fönnmaradjon a világban, a következőket mondta: 548

549



Először elvitték a kommunistákat, de én hallgattam, hiszen nem voltam kommunista. Aztán elvitték a szociáldemokratákat, de én hallgattam, hiszen nem voltam szociáldemokrata. Aztán elvitték a szakszervezetiseket, de én hallgattam, hiszen nem voltam szakszervezetis. Azután elvitték a zsidókat, de én hallgattam, hiszen nem voltam zsidó. És amikor eljöttek, hogy elvigyenek, már senki sem maradt, aki szót emelhetett volna értem. 550



Bármilyen hatásosan fejezte is ki utólag Niemöller a megbánását, e híres kijelentése jól szemlélteti, mennyire szűk maradt a látóköre, és továbbra is milyen mély volt Németország felekezeti megosztottsága. Volt ugyanis egy csoport, amelyről semmit sem mondott: a katolikusok. 551

KATOLIKUSOK ÉS POGÁNYOK

I

Hitler csodálta a katolikus egyházat, amelynek birodalmi kancellári kinevezésekor mintegy 20 millió német híve volt – ez a lakosság egyharmadát jelentette, főként a déli és a nyugati területeken –, de ugyanakkor tartott is tőle. Bismarckhoz hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a katolikusok nem teljesen elkötelezettek a nemzeti ügy mellett, mivel egyházuk nem a német államnak tartozik hűséggel, hanem Rómának. Más nemzetiszocialista vezetők, akik katolikus családból származtak, mint Joseph Goebbels, szintén bizonyos fokú áhítattal tekintettek a katolikus egyház hatalmas és bonyolult szervezetére és azon képességére, amellyel meggyőzi híveit hitvallása helyességéről. Hitler csodálta, hogy milyen elkötelezettséget ad a cölibátus a papoknak, és milyen szoros kapcsolatot tud az egyház kiépíteni az egyszerű emberekkel. Himmler helyettese, Reinhard Heydrich viszont, szigorú katolikus neveltetése elleni lázadásból, olyan gyűlölettel viseltetett az egyház iránt, amelyre csak a fanatikus szó illik. Heydrich 1936-ban a nácizmus két fő ellenségének a zsidókat és a – főleg a Centrum Párton és hasonló politikai szervezeteken keresztül működő – katolikus egyházat nevezte meg. A katolikus egyház, nemzetközi szervezet lévén, szükségszerűen bomlasztó hatást gyakorol a német nép faji és spirituális integritására, állította. Ráadásul a protestánsokkal ellentétben a katolikusokat nagyrészt egyetlen politikai párt – a Centrum Párt – képviselte, amelynek szavazói (megint csak más pártok híveivel ellentétben) még az 1930-as évek elején is lojálisak maradtak, és ellenálltak a nácizmus vonzásának. A nemzetiszocialisták ezért nagyrészt a klérust okolták, hiszen a papok igen hevesen emelték föl szavukat a párt ellen, sok esetben lényegében megtiltották a katolikusoknak, hogy belépjenek, és arra biztatták gyülekezetüket, hogy szavazzanak továbbra is a Centrum Pártra, illetve annak bajor megfelelőjére, a Bajor Néppártra. Sok – ha ugyan nem a legtöbb – nemzetiszocialista vezető ezért kulcsfontosságúnak tartotta, hogy a németországi katolikus egyházat a lehető leggyorsabban teljes behódolásra kényszerítsék a rezsim előtt. 552

553

554

A katolikus közösség már 1933-ban beleegyezett, hogy elhagyja a Centrum Pártot, amely azután engedelmesen föl is oszlatta magát néhány más, nyíltan politikai jellegű szervezettel, például a Katolikus Szakszervezetekkel együtt. Azt azonban elvárták, hogy a katolikus felekezet egyéb laikus szervezetei megőrizhessék függetlenségüket. Ez a kilátás sok katolikus szemében ésszerűnek tűnt, hiszen a nemzetiszocialista rezsim és a Vatikán 1933 júliusában kötött konkordátumában az egyház ígéretet kapott a katolikus világi intézmények megóvására, cserébe kötelezettséget vállalt arra, hogy távol tartja magát a politikától. A konkordátum azonban rendkívül homályosan fogalmazott ebben a kérdésben, és a rezsim már 1933 nyarán megkezdte a katolikus világi szervezetek ingatlanainak elkobzását, magukat a szervezeteket pedig megszűnésre kényszerítette – ha nem tették meg önként. Július 20-tól egyetlen napilap sem nevezhette magát katolikusnak (az összes újság „német” lett), 1933. szeptember 19-én pedig a Heinrich Himmler vezette bajor politikai rendőrség betiltotta „a katolikus szervezetek mindennemű tevékenységét”, kivéve az ifjúsági csoportok rendezvényeit, a templomi kórusok próbáit és a jótékonysági szervezetek adománygyűjtő programjait. A fejleményektől megriadt Bertram érsek október 4-én Boroszlóban tájékoztatta XI. Pius pápát azokról a problémákról, amelyeket a nemzetiszocialisták totális ellenőrzésre törekvésével kapcsolatban előre látott: a katolikus lapok betiltásáról, az állam beavatkozásáról az egyház jótékonysági tevékenységébe; az önkéntes katolikus társaságok betiltásáról vagy „koordinálásáról”. Az egyház másik vezető alakja, Michael Faulhaber bíboros nyilvánosan tiltakozott a nem árja katolikusokkal szembeni támadások ellen, bár azokat a lépéseket, amelyeket a rezsim a nem katolikus zsidók ellen tett, egy szóval sem bírálta. A Vatikánban Pacelli bíboros, Németország korábbi pápai nunciusa, aki ekkor XI. Pius pápa államtitkáraként szolgált, panaszt tett a német külügyminisztériumnál, és azzal fenyegetőzött, hogy nyílt tiltakozó levelet tesz közzé. De semmiféle gyakorlati lépés nem történt. A németországi katolikus vezetés hatásosabb megoldásnak vélte, ha a rezsimet támogató általános nyilatkozatokat ad ki, remélve, hogy azok gátat szabnak a további katolikusellenes lépéseknek. Így aztán a freiburgi Gröber érsek 1933. október 10-én nyilvánosan kijelentette, hogy „teljes mértékben az új kormány és az új birodalom mögött állok”, majd ezt a fölvállalt hűséget felhasználva próbálta elérni, hogy a badeni nemzetiszocialista hatóságok beszüntessék az egyház elleni támadásokat. Ámde a vezetés nem tiltakozhatott túl hevesen a számukra hátrányos lépések ellen, mivel azzal a politika vizére evezett volna – márpedig a konkordátumban kifejezett ígéretet tett arra, hogy ettől tartózkodik. 555

556



6. térkép Felekezeti hovatartozás 1936-ban A nemzetiszocialista vezetők tisztában voltak azzal, milyen veszélyekkel járhat, ha megtámadják a katolikus közösség mélyen gyökerező intézményeit és hagyományait, ezért lassan és óvatosan jártak el. Még Himmler is arra adott

utasítást 1933. november 2-án, hogy az ő parancsa nélkül semmilyen intézkedést ne hozzanak a katolikusok ellen. A Gestapo megkezdte a katolikus tevékenységek megfigyelését – a miséket is beleértve –, és különösen nagy figyelmet fordított azon hívőkre, akik korábban fontos szerepet játszottak a Centrum Pártban, illetve a Bajor Néppártban; hosszú listákat állítottak össze azokról a katolikusokról, akiket továbbra is a rezsimmel szemben állóknak véltek. A nemzetiszocialista vezetést különösen nyugtalanította, hogy a katolikus ifjúsági szervezetek továbbra sem voltak hajlandók felszámolni magukat, ami azt jelentette, hogy a túlnyomórészt katolikus területeken a Hitlerjugend alig tudott terjeszkedni. Márpedig az ifjabb nemzedékek fölötti ellenőrzés döntő fontosságú volt a jövő építéséhez. Baldur von Schirach, a Hitlerjugend vezetője 1934. március 15-én elítélte a katolikus ifjúsági szervezetek megosztó hatását, és arra biztatta a szülőket, hogy az ő mozgalmába írassák be gyerekeiket. Ugyanakkor buzdítani kezdte a Hitlerjugend egységeit, hogy álljanak le verekedni a rivális katolikus csoportokkal, vagyis visszatért az utcai erőszakhoz, ami 1933 első felében országos szinten olyan jól bevált. Hogy milyen súlyos a helyzet, arra az egyházi vezetés akkor eszmélt csak rá, amikor az SS az 1934-es hosszú kések éjszakáján berlini irodájában agyonlőtte Erich Klausenert, az Actio Catholica nevű fontos világi szervezet főtitkárát, valamint Adalbert Probstot, a Katolikus Ifjúsági Sportszövetség országos igazgatóját. Münchenben az áldozatok között volt Fritz Gerlich, a Der gerade Weg (Az Egyenes Út) című katolikus hetilap szerkesztője, a rezsim egyik közismert kritikusa. Arról is pletykáltak, hogy a Centrum Párt volt vezetője, Heinrich Brüning egykori birodalmi kancellár is szerepelt a halállistán, ám ő akkor éppen Londonban volt, és szerencsésen elkerülte sorsát. Ezek az események pontosan akkor zajlottak, amikor Hitler és a katolikus vezetés személyes tárgyalásokat folytatott a katolikus világi szervezetek jövőjéről, így jelentésük felől senkinek nem lehetett kétsége. Ámde az egyházi vezetés nem emelte föl szavát a gyilkosságok ellen, sőt az evangélikus egyházzal együtt megkönnyebbülésének adott hangot, amiért megbuktak az állítólag erkölcstelen barnainges radikálisok, például Röhm, s látszólag beérte azzal a magyarázattal, hogy az áldozatok öngyilkosok lettek, vagy szökés közben érte őket a lövés. 557

558

559

II

Nem sokkal ezen események után meghalt a konzervatív protestáns hit egyik legbefolyásosabb képviselőjének tekintett Hindenburg, és véget ért a nemzetiszocialisták kísérlete, hogy a Német Keresztények elvei alapján egységes nemzeti egyházat hozzanak létre. Mindez lehetőséget teremtett a katolikusellenes politika gyors eszkalációjára. Ebben az időben kezdődött heves vita Alfred Rosenberg nemzetiszocialista ideológus keresztényellenes írásairól is. Rosenberg nyíltan elvetette a keresztény vallás egy sor központi doktrínáját, például azt, hogy a lélek halhatatlan vagy Krisztus megváltotta az embert az eredendő bűntől. A 20. század mítosza című könyvében a katolicizmust a zsidó klerikalizmus kreálmányának nevezte, majd eszméit tovább részletezte az 1930as évek közepén megjelent más könyveiben is. Szavai még a Német Keresztényeket is megbotránkoztatták, s arra kérték Hitlert – hasztalan –, hogy utasítsa el ezt az elvet. Rosenberg művei azonnal fölkerültek a katolikus egyház által betiltott könyvek listájára, és dühödt reakciót váltottak ki a német katolikus papságból. Számos pamflet, könyv, gyűlés és szentbeszéd ítélte el Rosenberg tanításait és átkozta ki a nemzetiszocialista párton belüli támogatóit. A rezsim azonban mint magánvéleményre tekintett Rosenberg könyveire, és nem érezte szükségét annak, hogy elhatárolódjon tőlük. Azt is fölismerték viszont, hogy a vita hatására a katolikus közösség fokozottabb ellenállást tanúsít a nemzetiszocialista ideológiával és intézményekkel szemben, és megnehezíti, hogy azok behatoljanak a soraikba. Egy 1935. májusi Gestapo-jelentés így fogalmazott: „A szószéken most már sok pap helyezkedik kimondottan kritikus álláspontra Rosenberg Mítoszával és Napjaink népbutítóinak (An die Dunkelmänner unserer Zeit) című új könyvével szemben. Átkokat szórnak az új kor szellemére, az istentelenekre és a pogányokra, amin a nemzetiszocializmust értik.” A Rosenberg nézeteivel kapcsolatos vita hamarosan a nemzetiszocialista vezetés számára jóval veszélyesebb formát öltött, a katolikus püspökök ugyanis nyilvánosan is megfeddték az ideológust, híveiket pedig arra utasították, hogy tagadják meg elveit. 1935. március 19-én kelt húsvéti üzenetében Clemens von Galen münsteri püspök heves támadást intézett Rosenberg könyve ellen. „Újra vannak pogányok Németországban – figyelmeztetett, majd bírálta Rosenberg faji lélekre vonatkozó elképzelését. – Az úgynevezett örök faji lélek a valóságban nem létezik” – jelentette ki. Rosenberg 1935 júliusának elején, egy münsteri nagygyűlésen vágott vissza Galennek, amire válaszul példátlanul sok münsteri katolikus jelent meg azon a minden év júliusában megrendezett körmeneten, amelyen megemlékezek egy fél évszázados eseményről – a helyi templom megmenekült a bismarcki üldöztetéstől –, illetve egy kerek évfordulóról is: abban az esztendőben volt 400 éve, hogy legyőzték a reformáció idején a 560

561

562

városban rémuralmat bevezető anabaptistákat. A megszokotthoz képest kétszer annyi, tizenkilencezer katolikus jelent meg és éltette a püspököt, aki elszánt nyilatkozatban fogadta meg, hogy soha nem fog behódolni az egyház ellenségei előtt. A nemzetiszocialista párt helyi szervezete erre plakátokat ragasztott ki, amelyeken tagadta, hogy szándékában állna újra bevezetni az egyház függetlenségét megnyirbáló bismarcki politikát, miközben vezetői arról tájékoztatták Berlint, hogy Galen elégedetlenséget szít, s azzal is megvádolták, hogy beavatkozik a politikába. Galen egyenesen Hitlernek írt levelet, amelyben panaszt tett egyes nemzetiszocialista vezetők, például Baldur von Schirach papság elleni támadásai miatt. Semmi sem jelezte tehát, hogy lehetőség volna valamiféle kompromisszumra. Himmler és a Gestapo ezért aztán tovább szorították a hurkot az egyház körül: szigorították a katolikus világi szervezeteket és intézményeket sújtó intézkedéseket, korlátozták a nyilvános gyűléseket, cenzúrázták a még megmaradt katolikus lapokat – egyes számaikat teljesen be is tiltották –, és megbízható nemzetiszocialistákat helyeztek a katolikus sajtó vezető pozícióiba. Hermann Göring és a birodalmi belügyminiszter, Wilhelm Frick is fölemelte a hangját a „politizáló katolicizmus” ellen, s kijelentették, hogy a katolikus világi szervezetek fennmaradása összeférhetetlen a korszellemmel. 1935 vége felé Goebbels és a propagandaminisztérium is beszállt a vitába, és korrupciós vádakat kezdett hangoztatni a katolikus szervezetekkel szemben – ugyanúgy, ahogy 1933-ban a szakszervezetekkel tette. Csakhogy ezek az új módszerek sem érték el a kívánt hatást, azaz nem gyengítették meg hitükben a katolikusokat. A Gestapo arról számolt be, hogy a papság a gyóntatás és egy családlátogatási program révén olyan sikeresen ellensúlyozza a vádakat, hogy a hívek, főként vidéken, a falvakban, „már hazugságnak vagy legalábbis igen erős túlzásnak vélik, ami az újságban áll”. A katolikus papok kemény ellenállást tanúsítottak a fiataloknak a Hitlerjugendbe, illetve annak női megfelelőjébe, a Német Leányszövetségbe való beléptetésével szemben, néhol állítólag még a feloldozást is megtagadták azoktól a lányoktól, akik a katolikus lányegyletek helyett a szövetséget választották. Egyre több incidens alakult ki. A katolikus gyülekezetek leplezetlen dühvel reagáltak a helyi pártvezetők azon próbálkozásaira, hogy eltávolítsák a vallásos jellegű szobrokat a középületekből, például a halottasházakból, a látogatóba érkező katolikus méltóságokat pedig a horogkeresztes lobogó helyett tüntető módon templomi zászlókkal fogadták. A barnaingesek tömegtüntetéseket szerveztek, például Rosenheimben, ahol egy tanár elbocsátását követelték, amiért megbüntette a templomba nem járó diákjait („Dachauba vele!” – harsogták). Az egyház, 563

564

565

566

567

568

569

panaszolta 1937 júliusában a felső-bajorországi régió vezetése, kezd „állam lenni az államon belül”. A helyi nácikat különösen bőszítette, hogy „az egyház képviselői a szószékről, a lehető legnyilvánosabb módon buzdítanak töretlen ellenállásra”. A rezsim politikájának még a kormányon belül is voltak következményei: amikor Hitler 1937. január 30-án ünnepélyes keretek között kitűzte az aranyozott pártjelvényt a kormány még nem nemzetiszocialista tagjainak zakójára, a közlekedési és postaügyi miniszter, a hithű katolikus Paul von Eltz-Rübenach báró nem volt hajlandó azt elfogadni, s Hitler szemébe mondta, hogy hagyjon föl az egyházzal szembeni megtorló intézkedésekkel. A Führer annyira feldühödött a kínos közjátékon, hogy szó nélkül kiviharzott a teremből, a fürge észjárású Goebbels pedig ott helyben lemondatta az engedetlen minisztert. Volt egy terület, ahol a konfliktus nyílt tiltakozásba csapott át. Oldenburg déli részén, egy mélyen katolikus, falusi régióban az embereket már eleve fölzaklatta, hogy csökkentették az iskolai hitoktatás óraszámát, és hogy a tartomány oktatási minisztere védelmébe vette Rosenberg katolikusellenes dörgedelmeit. November 4-én a miniszter tovább súlyosbította a helyzetet, ugyanis megtiltotta az új iskolaépületek fölszentelését, s parancsot adott minden vallási jelkép – például a kereszt (és ugyanígy a Luther-portré) – eltávolítására az összes állami, önkormányzati és egyházközségi kezelésben lévő épületből, az iskolákat is ideértve. A helyi katolikus papság a szószékről tiltakozott a lépés ellen. November 10-én 3000 háborús veterán gyűlt össze megünnepelni a hősök napját (Volkstrauertag), és meghallották, amint egy pap fogadalmat tesz: soha nem fogja eltűrni, hogy eltávolítsák az iskolákból a keresztet. Inkább harcba száll a rendelet ellen, mondta a tömegnek, és ha kell, meg is hal az ügyért, ahogy a veteránok bajtársai tették az első világháborúban. Aznap reggel és este a helyi templomok harangjait is megkongatták, szintén a tiltakozás jeleként. Tömegek által aláírt kérvényeket nyújtottak be ünnepélyesen a tartományi oktatási minisztériumhoz. A házakon és iskolákon lévő kereszteket feldíszítették, a templomtornyokra nagyméretű kereszteket állítottak, s éjjelente villanykörtékkel világították ki őket. A hívek sorra léptek ki a nemzetiszocialista pártból, s tiltakozásul feloszlatta magát egy egész barnaingesosztag. Egy gyűlésen, 7000 egyszerű polgár színe előtt, a párt körzetvezetője kénytelen volt bejelenteni a rendelet visszavonását. Erre ismét megkongatták a templomok harangjait, hálaadó miséket tartottak, s az egész egyházmegyében – amely jóval nagyobb volt az érintett körzetnél – megjelentették Galen püspök pásztorlevelét, amelyben ismertette az ügyet, kifejezte örömét a győzelem felett, és megfogadta, hogy nem fog közösködni Krisztus ellenségeivel. Az ügy maradandó károkat okozott a náci párt dél-oldenburgi pozícióiban, ahol az 1938-as 570

571

képviselőválasztásokon a párt lényegesen kevesebb, 92 százaléknyi szavazatot kapott, szemben az 1936. márciusi 99 százalékkal. Pacelli bíboros, a Vatikán államtitkára már a konkordátum aláírása előtt is rendszeresen küldözgetett hosszú és igen részletes panaszokat tartalmazó leveleket Rómából a német kormánynak az említettekhez hasonló jogsértések miatt; több száz esetet sorolt fel, amikor a barnaingesek katolikus világi szervezeteket zártak be, pénzt és eszközöket koboztak el, keresztényellenes propagandát folytattak, katolikus kiadványokat tiltottak be, és így tovább. A német kormány válaszul közölte a Vatikánnal, hogy a marxizmus és kommunizmus elleni harcához nélkülözhetetlen a német nép egysége, amihez véget kell vetni a felekezeti megosztottságnak. A katolikus papok gátolják ezt a küzdelmet, mivel nyilvánosan az „ördög keresztjének” bélyegzik a horogkeresztet, nem hajlandóak használni a karlendítéses üdvözlést, a barnaingeseket elkergetik a templomi szertartásokról, és folyamatosan megsértik a konkordátumot azzal, hogy a rendszer elleni politikai kirohanásokkal tűzdelik meg szentbeszédeiket. A rezsim ezért sok fronton folytatta háborúját a katolikus közösség infrastruktúrája ellen. Kézenfekvő célpontnak számítottak a katolikus ifjúsági szervezetek, amelyeknek 1934 májusában másfél millió tagjuk volt – a cserkészektől kezdve egészen a különféle katolikus sportegyletekig –, hiszen ezek gyakran kerültek összetűzésbe a Hitlerjugenddel, bár az efféle incidensek rendszerint csak egymás sértegetésében merültek ki. A rezsim szemében a katolikus ifjúsági szervezetek „antinacionalisták és anti-nemzetiszocialisták” voltak, ezért fel kellett számolni őket. Az ilyen szervezetek tagjaira egyre nagyobb nyomás nehezedett annak érdekében, hogy lépjenek ki, s csatlakozzanak inkább a Hitlerjugendhez. A Birodalmi Színházi Kamara 1935től egyre gyakrabban tiltott be egyházi támogatású zenei és színházi rendezvényeket arra hivatkozva, hogy azok pénzügyileg és ideológiailag is konkurenciát jelentenek a nemzetiszocialisták szponzorálta hangversenyeknek és színielőadásoknak. 1937-ben a betlehemes játékokat is betiltották azzal az ürüggyel, hogy a katolikus politikai propaganda megnyilvánulásai, ezért ellentétesek a konkordátum pontjaival. Pacelli ezen és sok más területen is folytatta a német kormány kioktatását: terjedelmes, részletes és kemény hangvételű feljegyzésekkel bombázta a rezsimet. Amikor pedig Goebbels megindította kampányát az egyház állítólagos pénzügyi korrupciója ellen, a Berlin és Róma közti szóváltások hangneme sokkal kiélezettebbé vált. Úgy tűnt, a kapcsolat a nyílt ellenségesség felé tart. A Vatikán arra panaszkodott, hogy a németországi templomokban állandóan megfigyelik a hatóságok a szertartásokat és a szentbeszédeket: „Minden lépés, 572

573

574

575

576

minden szó, minden tett körül ott lebeg a besúgók visszataszító jelensége.” A katolikus papok az ország számos pontján bonyolódtak nagyrészt teljesen spontán szócsatákba a helyi pártvezetőkkel és tisztviselőkkel a párt azon kitartó erőfeszítései miatt, hogy koordinálja a felekezeti iskolákat és a katolikus ifjúsági szervezeteket. Az 1930-as évek közepére a körzeti állami tisztviselők jelentései szerint az efféle csatározás volt a nyílt politikai nézeteltérések egyedüli oka az országban. Kenyértörésre akkor került sor, amikor az eszkalálódó konfliktus miatt megrettent német püspöki kar néhány rangos tagja, köztük Bertram, Faulhaber és Galen püspök, 1937 januárjában Rómába utazott, s panaszt tettek a Vatikánnál a nemzetiszocialisták ellen a konkordátum megszegése miatt. A pápa támogatásáról biztosította a lépésüket, ezért Faulhaber el is készítette egy pápai enciklika vázlatát, amelyet azután Pacelli a német kormánnyal folytatott hosszas levelezéséből merítve alaposan kibővített, és összefoglalta benne a Szentszéknek az elmúlt néhány évben számtalanszor fölemlegetett panaszait. Az iratot a pápa is jóváhagyta, így azt becsempészték Németországba, tizenkét különböző helyen titokban kinyomtatták, aztán kerékpáros vagy gyalogos fiúk elvitték a plébánosoknak, hogy 1937. március 21-én gyakorlatilag az összes német katolikus templomban felolvassák a szöveget. A német nyelvű, Mit brennender Sorge („Égető aggodalommal”) kezdetű dokumentum elítélte a nemzetiszocialisták egyházra zúdított „gyűlöletét” és „rágalmait”. Noha a nagyrészt teológiai nyelvezetű szöveget az egyszerű emberek nehezen érthették, mondanivalója így is eléggé világos volt. A rezsim egyházpolitikájával kapcsolatban XI. Pius pápa – Pacelli bíboros szavain keresztül – egyáltalán nem kertelt. „Mindenki”, mennydörögte, 577

578



„aki egy népet, államot vagy államformát, a hatalom letéteményeseit vagy az emberi közösség egyéb alapértékeit – amelyek a földi rendben fontos és tiszteletet parancsoló helyet foglalnak el – e földi értékek sorából kiveszi, minden norma, így a vallási értékek fölébe helyezi, és bálványimádattal isteníti, az felborítja és meghamisítja a dolgok Isten által alkotott és parancsolt rendjét.” 579



A hívők számára a vallás örök értékeinek mindenek felett állóknak kell lenniük – állt az enciklikában. Ámde a német kormány, hogy aláássa ezen értékeket, „megsemmisítési harcot” vív az egyház ellen:

Rejtett és nyílt kényszerintézkedésekkel, megfélemlítéssel, gazdasági, szakmai, polgári és más hátrányok kilátásba helyezésével nyomás alá helyezik a katolikusok és különösen a katolikus tisztviselők bizonyos

osztályának hithez való hűségét, mely nyomás éppannyira jogellenes, mint amennyire emberileg méltatlan. 580



Ezen elítélő szavakon feldühödve, és megriadva, amiért a katolikus egyház képes volt országos méretű tiltakozást szervezni anélkül, hogy akár a Gestapo is bármire gyanakodott volna, Hitler parancsot adott az enciklika összes példányának elkobzására, az azt birtokló valamennyi személy letartóztatására, az újabb kiadások betiltására és a nyomtatásukban részt vevő vállalkozások bezárására. Himmler, akinek hatalma tovább nőtt azzal, hogy 1936-ban kinevezték a német rendőrség fejévé, ekkor intenzívebb kampányba fogott az egyház ellen. Helyettesével, Reinhard Heydrichhel titkos ügynököket épített be az egyházi szervezetekbe, és fokozta a papság rendőri zaklatását. További szigorításokkal sújtották az egyházi sajtót, korlátozták a zarándoklatokat és a körmeneteket, s még a katolikus házassági és szülői tanácsadást is betiltották, mivel itt a dolgokat nem a nemzetiszocialista nézőpontnak megfelelően tárgyalták. 1938-ra megszüntették a katolikus ifjúsági szervezetek többségét arra hivatkozva, hogy „az állammal szemben ellenséges írások” terjesztéséhez nyújtottak segítséget. 1938 januárjában betiltották az Actio Catholicát is, amelynek németországi vezetői állítólag kapcsolatban álltak Kaas prelátussal, a Centrum Párt korábbi vezetőjével. Bajorországban és Szászországban csökkentették a katolikus egyház állami támogatását, s bezártak több rendházat, vagyonukat pedig elkobozták. Megugrott a házkutatásoknak és a „politizáló” papok letartóztatásának a száma, és egymás után kerültek bíróság elé olyan, nagy nyilvánosságot kapó ügyek, amelyekben papokat vádoltak „a szószéken elkövetett visszaéléssel”. Rupert Mayer jezsuita pap letartóztatása és az ezt követő bírósági tárgyalás hívei felháborodott tüntetését váltotta ki, a müncheni Szent Mihály-templomban pedig, nem törődve a következményekkel, könyörgő imákat mondtak érte. Néhány pap továbbra sem volt hajlandó behódolni, s folyamatosan érkeztek jelentések olyanokról, akik megtagadták a karlendítéses üdvözlést, a gyerekeket pedig arra buzdították, hogy a „Heil, Hitler!” helyett „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”-sal köszönjenek. A Harmadik Birodalom fennállása alatt ebben a huzavonában a rendőrség és az állami hatóságok a németországi katolikus papoknak több mint az egyharmadát sújtották valamiféle adminisztratív büntetéssel – ez akár a koncentrációs tábort, az internálást is jelenthette. Világos tehát, hogy az enciklika sem ért el közvetlen hatást, legfeljebb tovább rontotta a viszonyt az egyház és a rezsim között. A kampány nem korlátozódott a rendőrségre és az igazságszolgáltatásra – kivette abból a részét egyebek közt Goebbels birodalmi propagandaminiszter is. 581

582

583

584

Az enciklika kiadása után még intenzívebbé tette a már 1935 közepén elindított propaganda-hadjáratát a katolikus papok állítólagos szexuális botrányai miatt. 1935 novemberében 15 szerzetest állítottak bíróság elé, akik az ország nyugati részében egy elmegyógyintézetben állítólag vétettek a homoszexualitást tiltó törvény ellen – a sajtó szerint olyan állapotok uralkodtak ott, amelyek „rosszabbak voltak Szodománál és Gomoránál is”. Súlyos börtönbüntetést szabtak ki rájuk, és a sajtó hosszasan taglalta ügyüket. Hamarosan más papok ellen is büntetőeljárások indultak katolikus gyermekotthonokban és hasonló intézményekben kiskorúak ellen állítólag elkövetett szexuális vétségek miatt. 1936 májusában a sajtó 200 Ferenc-rendi szerzetes koblenzi tárgyalásáról számolt be, akiket hasonló bűnökkel vádoltak. Az efféle történetek jól illettek a homoszexualitást elítélő nemzetiszocialista nézetekhez, s gyakran az egész címoldalt elfoglalták az országos lapokban. Azok az ügyek, amelyekben lányok elleni szexuális vétség gyanújával tartóztattak le katolikus papokat vagy szerzeteseket, kisebb nyilvánosságot kaptak. A sajtó a pederasztiapereknek adta a legnagyobb teret, s azt állította, hogy a rendházak egy eltiprandó, „visszataszító járvány melegágyai”. 1937 áprilisára – írták, és hogy ebben mennyi volt az igazság, azt nehéz lenne megmondani – ezernél is több pap, szerzetes, barát várt ítéletre efféle vádak miatt. A bulvársajtó nem fogta vissza magát, és olyan címeket adott az efféle eseteknek, mint „Isten házát bordéllyá és bűnbarlanggá züllesztették”, azt követelve, hogy a katolikus egyház „vesse le az álarcát”, amivel nem különösebben burkolt módon arra utaltak, hogy a homoszexualitás és a pedofília az egyház egészét jellemzi, s nem csak elszigetelt esetekben fordul elő. A tárgyalásokat elsősorban a propagandaminisztérium tervezte meg, amely részletes jelentéseket küldött a birodalmi igazságügyminisztériumba, kitérve arra, hogy az állítólagos bűnösöket a nyilvánosság lehető legnagyobb bevonásával állítsák bíróság elé. Különösen felháborító, állította a sajtó, hogy az egyház mártírként próbálja beállítani a vádlottakat. Egyre újabb tárgyalások következtek, és a propagandaminisztérium folyamatos kampányt épített fel, amelyben az egyházat szexuálisan romlottnak és a fiatalok oktatására méltatlannak igyekezett beállítani. Egyéb szexuális bűncselekményekről alig-alig számoltak be, amivel azt a benyomást kívánták kelteni, mintha ilyesmi kizárólag az egyházon belül fordulna elő, ahol – sugallták – ez gyakorlatilag elkerülhetetlen mellékterméke a papok számára előírt cölibátusnak. A katolikus egyház „kelés az egészséges faj testén”, amelyet el kell távolítani, harsogta a nemzetiszocialista sajtó egyik cikke. A kampány csúcspontja a birodalmi propagandaminiszter dühödt hangvételű beszéde volt, amelyet 1937. május 28-án a párt 20 000 híve előtt 585

586

587

588

589

590

tartott, és amelyet az országos rádió élőben sugárzott. Goebbels heves kirohanásokat intézett a „nemzeti lélek” katolikus „megrontói és megmérgezői ellen”, és azt ígérte, hogy „ezt a szexuális járványt gyökerestül kiirtják”. Közölte a hallgatósággal, hogy a katolikus egyház állításával ellentétben nem koholt vádakon alapuló koncepciós perek folynak, hanem – a sajtó szavaival élve – szükségszerű „leszámolás” zajlik az igaz németek veleszületett erkölcsi tartása nevében „a rendházak és testvériségek örökletesen beteg csuhásaival”. Az állam a német nép erkölcsének módszeres bomlasztásával kénytelen szembenézni. Ha pedig a püspökök továbbra is vitatnák a tényeket, akkor őket is bíróság elé fogják állítani. „Itt, a mi körünkben nem a vatikáni törvények érvényesek – figyelmeztette az egyházat –, hanem a német nép törvényei.” A kampány a propagandaminisztérium jellegzetes terméke volt: fogta az igazság egy kis elemét, amely valóban jelen lehetett a vádak némelyikében, és aránytalanul felnagyította, méghozzá olyan politikai célok érdekében, amelyeknek nem vagy csak alig volt közük a szóban forgó esetekhez. Goebbels szándéka az volt, hogy meggyőzze az egyszerű katolikusokat az egyház mint intézmény romlottságáról és erkölcstelenségéről. Konkrétabban, a tárgyalások állandó propagandahátterére, az ehhez társuló rendszeres rendőri zaklatásra és megfélemlítésre alapozva a nemzetiszocialisták tartós kampányt indítottak a felekezeti iskolák bezárása és szekuláris állami vagy önkormányzati iskolákkal való fölcserélése érdekében. Ebben segítséget kaptak a szülők szavazataitól, amelyeket a már megszokott választási módszerekkel biztosítottak. A szülőket előre kinyomtatott nyilatkozatok aláírására kényszerítették, miszerint „nem akarom, hogy gyermekem iskolai oktatását vallási békétlenség szítására használják fel”, és ezzel az „Egy Vezér, egy nép, egy iskola” jelmondatot támogatták. Bertram püspök már 1936 elején panaszt tett Hitlernél a „példátlan terror” miatt, ami „Bajorországban, Württembergben és másutt folyik. Azokat, akik a felekezeti iskolákra szavaznak, az állam ellenségének bélyegzik.” Kérése azonban süket fülekre talált, és a nagyszabású helyi propagandával is támogatott kampány tovább folytatódott. „Nem hagyjuk, hogy a lelkész tovább tanítson minket!” – mondták a gyerekek az egyik jelentős nemzetiszocialista napilap 1937. május 25-i cikke szerint, amely a következő címmel jelent meg: „Egy egész iskolai osztály védi meg magát a reverendás szexuális bűnözőtől.” Nem kellett hozzá sok idő, hogy érezhetővé váljon a kampány hatása: 1934ben a müncheni gyerekek 84 százaléka volt beíratva felekezeti iskolákba, ám ez az arány 1937 végére alig 5 százalékra csökkent. Ezt az eredményt, panaszolta a müncheni egyházmegye vezetése, „teljességgel igazságtalan és törvénytelen eszközökkel érték el”, például „leírhatatlan terrorizmussal, amely ellentétes a jog 591

592

593

594

és az igazság valamennyi elvével”, beleértve a jóléti támogatások megvonását azoktól, akik nem voltak hajlandók az iskolák felszámolására szavazni. 1939 nyarára az összes németországi felekezeti iskolát állami (formálisan önkormányzati) iskolává alakították át, az egyház kezelésében lévő magániskolákat vagy bezárták, vagy államosították, az ott dolgozó papokat és szerzeteseket pedig elbocsátották. Egyre gyakoribbá vált, hogy lelkészeket és papokat nem engedtek elemi iskolákban tanítani. A hittanórák számát is folyamatosan csökkentették. Ugyanezen évben a Nemzetiszocialista Tanárszövetség arra utasította tagjait, hogy ne vegyék át a hittanoktatást a tanítástól eltiltott papoktól; de nem mindenki engedelmeskedett. 1939-re a szakiskolákban már mindössze heti fél órára redukálták a vallási oktatást, és sok helyütt ez olyan szellemben folyt, mely például azt hangsúlyozta, hogy Jézus nem volt zsidó. Azokat a szülőket, akik tiltakoztak e lépések ellen – mert akadtak ilyenek bőven a protestánsok és a katolikusok között is –, a helyi hatóságok panaszaik visszavonására kényszerítették, az iskolákban pedig különleges találkozókra hívták be őket, ahol nyomást gyakoroltak rájuk annak érdekében, hogy gyerekeiket a hittan helyett ideológiai oktatásra járassák, sőt azzal is megfenyegették őket, hogy ellenkező esetben elvesztik az állásukat. Az oktatási minisztérium hasonló szellemben terveket készített az egyetemek teológiai tanszékeinek összevonására vagy megszüntetésére, s 1939-től a tanárképző főiskolákon a berlini minisztérium utasítására nem töltötték fel a megüresedő teológiatanári állásokat. Néhány területen, különösen Württembergben, ahol Mergenthaler tartományi oktatási miniszter hevesen keresztényellenes volt, még a hitoktatás teljes betiltására is kísérletet tettek, hogy helyette náci világnézeti ismereteket tanítsanak. A rezsimnek ugyan nem sikerült teljesen felszámolnia a vallásoktatást, de 1939-re teljesen egyértelművé vált, mik a hosszú távú céljai. A németországi katolikus egyház hatalma és befolyása – a protestánséhoz hasonlóan – 1939-re jelentősen meggyengült. A megfélemlítések és zaklatások hatására az egyház egyre kevésbé merte kritizálni a rendszert, attól tartva, hogy a helyzet tovább rosszabbodhat. A bebörtönzés széles körben alkalmazott fenyegetése, számolt be egy helyi kormányzati tisztviselő 1937 vége felé, „óvatos önmérsékletre késztette a papságot”. Egyes területeken a Gestapo vette át az egyházellenes kampányt, és sikerült is rövid idő alatt kiszorítania a katolikus egyházat a közéletből. Másutt 1938 közepétől arról szóltak a jelentések, hogy általános „békülékenység tapasztalható az egyházi ügyek terén”. Pacelli bíboros Rómából továbbra is végtelen hosszúságú panaszlevelekkel bombázta a német kormányt, amelyet a konkordátum 595

596

597

598

599

folyamatos megszegésével vádolt. Hitler 1937 szeptemberében ugyan komolyan fontolóra vette a konkordátum nyílt felmondását, végül azonban mégis elállt szándékától. Az 1930-as évek végének egyre kényesebb nemzetközi helyzetében túl kockázatos lépés lett volna kiváltani a Vatikán ellenségességét és a katolikus államok – elsősorban Ausztria – tiltakozását. Bizalmasan azonban a külügyminiszter sem rejtette véka alá azon véleményét, hogy a konkordátum „idejétmúlt”, mivel számos pontja, különösen ami az oktatásra vonatkozik, „teljességgel ellentétes a nemzetiszocializmus alapelveivel”. Sokkal könnyebb volt apránként, lopva cselekedni, s inkább elkerülni a konkordátumnak még az említését is. Hitler a nyilvánosság előtt továbbra is az egyház lojalitását kérte, egyben emlékeztetett arra, hogy még mindig jelentős állami támogatásban részesül. Magánbeszélgetésekben azonban világossá tette, hogy hosszú távon teljesen külön kívánja választani a katolikus egyházat az államtól, meg akarja vonni tőle az állami adókból származó támogatást, és a protestáns egyházzal együtt teljesen önkéntes alapon működő szervezetté fogja tenni. A katolikusok általában mit sem sejtettek e szándékokról. Bármilyen elkeseredett volt is a konfliktus, az nem járt együtt a katolikus közösségnek a Harmadik Birodalomtól való általános elidegenedésével. Sok katolikus igen kritikusan viszonyult a nemzetiszocialista párthoz, különösen a Rosenberghez hasonló fanatikusokhoz, de mindez alig befolyásolta a Hitlerről alkotott véleményüket. A katolikus közösség Bismarck óta vágyott rá, hogy a német nemzet teljes jogú részének fogadják el, és ez tompította ellenérzéseit a rendszer keresztényellenes politikájával szemben, amelyről sokan amúgy is azt gondolták, hogy csak a radikálisok erőltetik, Hitler tudomása vagy jóváhagyása nélkül. Ez persze önámítás volt. Rosenberg 1938 szeptemberében kijelentette: mivel a fiatalok immár szinte teljesen a Hitlerjugend és a náci elvek szerint működő oktatási rendszer ellenőrzése alatt állnak, hosszú távon megtörhető az egyház hatalma a hívei felett, s a katolikus egyház és a Hitvalló Egyház jelenlegi formájukban eltűnnek majd az emberek életéből. Ez az óhaj Hitlernek sem volt ellenére. 600

601

III

Bármilyen drámainak tűnhetett is a konfliktus eszkalálódása, az valójában nem volt új, s még csak nem is kizárólag Németországra volt jellemző. Ahogy az 1930-as évek idősebb szociáldemokrata nemzedéke, úgy idősebb katolikus

papjai előtt sem volt ismeretlen az üldöztetés. Bismarck az 1870-es években eltökélt támadást indított a németországi katolikus egyház ellen, több száz katolikus papot tartóztattak le és vetettek börtönbe, és egész sor olyan intézkedést vezettek be a papsággal szemben, melyek mind a világi ellenőrzés fokozását szolgálták. Nagyjából ugyanebben az időben hasonló politikát folytatott a szekularizáló kormány Franciaországban és Olaszországban is, ahol az újonnan létrehozott államok – az egyesített olasz királyság, illetve a francia harmadik köztársaság – szintén kiragadta a papság kezéből az oktatás fölötti ellenőrzést, s állami iskolák állami alkalmazott tanáraira bízta. Az efféle lépéseket ezekben az országokban is nagyszabású propaganda-hadjáratokkal igazolták a katolikus papság állítólagos erkölcstelensége ellen; különösen a gyóntatást vették célba, mondván, ott a papok intim titkokat szednek ki fiatal nőkből. E konfliktusokat részben IX. Pius pápa robbantotta ki, részben táplálta is őket azzal, hogy Quanta Cura kezdetű, 1864-es enciklikája függelékében, a Syllabus errorumban elítélte a szekularizációt és a modernséget, illetve hogy nyáját mindenekelőtt az egyházhoz való hűségre szólította fel a pápai tévedhetetlenség kinyilatkoztatásával (Pastor aeternus, 1871). A 20. században a keresztény egyház üldözése Mexikóban és Oroszországban erősödött fel először a két országban lezajlott forradalmak nyomán. Egy gondolkodásában az állam jelentőségét kisebbítő nemzetközi szervezet – az egyház – összezúzása fontos tényező lehetett egy új nemzet vagy új politikai rendszer kialakításakor. A 19. század végén és a 20. század elején Nyugat-Európa-szerte falusi tanítók és falusi papok csatáztak a fiatalok elméjéért. Az 1930-as években az állam és az egyház között kitört harc tehát egyáltalán nem volt újdonság. Új jelenségnek talán az számíthatott, hogy a nemzetiszocialisták a racionális szekularizmust is elvetették. Más esetekben ugyanis az egyházak üldözése nem párosult egy alternatív egyház előtérbe helyezésével. Akármilyen erőteljes volt is egy állam ideológiája, az akkor is szekuláris, földhöz ragadt ideológia volt. A Harmadik Birodalomban azonban nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. Vajon mi léphetett volna a németországi egyházak helyébe, ha majd végleg eltűntek? Ebben a kérdésben a nemzetiszocialista vezetők nézetei is megoszlottak. Hitler és Goebbels vallási nézeteiben maradt még valamennyi a kereszténységből, bár meglehetősen bizarr formában, és 1934–35, a Német Keresztényekkel folytatott kísérlet kudarca után az is érezhetően meggyengült. Még Rosenberg is hajlandó volt keresztényellenes álláspontja ellenére kivételt tenni a Német Keresztényekkel, sőt támogatta is őket, legalábbis addig, amíg világossá nem vált, hogy képtelenek maguk alá gyűrni az evangélikus egyházat. Az ideológus eredetileg egyébként is csodálta Luthert, egyes tanait egy középkori misztikustól, Eckhart mestertől vette át, és úgy vélte, a fajilag 602

feljavított kereszténységet bele lehetne olvasztani az új germán vallásba, amely egyáltalán nem fog igényt tartani papok szolgálataira, s kizárólag az árja faj érdekében fog tevékenykedni. Ámde azzal, hogy az 1930-as évek derekán nyíltan felszólalt egy ilyen vallás érdekében, a nemzetiszocialista párton belüli keresztényellenes tendenciák első számú szószólójává vált. A 20. század mítosza több mint egymillió példányban kelt el , bár Hitler utóbb tagadta, hogy az a párt doktrínájának hivatalos kinyilatkoztatása volna. „Sok Gauleiterhez hasonlóan magam sem olvastam sokat belőle”, jegyezte meg. A könyv szerinte „érthetetlenül bonyolult stílusban íródott”, s csak akkor kezdett jobban fogyni, amikor Faulhaber bíboros nyilvánosan elítélte, és felkerült az egyház által tiltott könyvek listájára. Bár a náci vezetők nem rágták át magukat a Mítoszon, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy felhasználják gondolatait politikájuk támogatására – így tett például Baldur von Schirach, amikor 1934-ben a fiatalokat a katolikus ifjúsági szervezetekből való kilépésre és a Hitlerjugendhez való csatlakozásra buzdítva kijelentette: „Rosenberg útja a német ifjúság útja.” 1935 júliusában, a Rosenberg egyházellenes kirohanásaival kapcsolatos viták tetőpontján a Nemzetiszocialista Diákszövetség bernaui találkozóján az egyik szónok kijelentette: „Az ember vagy nemzetiszocialista, vagy elkötelezett keresztény.” Mint kifejtette, a kereszténység „a faji kötelékek és a nemzeti faji közösség feloldását hirdeti… el kell utasítanunk az Ó- és az Újszövetséget, mivel a mi számunkra egyedül a náci eszmények döntőek. A mi számunkra csak egy példa van, Adolf Hitler, és senki más.” Az efféle keresztényellenes nézetek széles körben elterjedtek a Hitlerjugendben, és egyre fontosabb szerepet játszottak a fiatalok ideológiai átnevelését célzó pártprogramban. Azoknak a gyerekeknek például, akik a kölni nemzetiszocialista népjóléti szervezettől kaptak ebédet, evés előtt és után olyan áldást kellett mondaniuk, amelyben Isten nevét a Führerével helyettesítették. Egy freusbergi edzőtábor iskolás résztvevőinek azt mondták, hogy a pápa „félig zsidó”, és hogy gyűlölniük kell „a kereszténység keleti és zsidó, fajidegen tanításait”, amelyek összeegyeztethetetlenek a nemzetiszocializmussal. Egy 12 éves Hitlerjugend-tag anyja pedig az alábbi szöveget találta a táborból egy este hazatérő fia zsebében – a dalt a Hitlerjugend az 1934-es nürnbergi pártnagygyűlésen nyilvánosan is énekelte: 603

604

605

606

607

608



Mi, a Hitlerjugend, vígan valljuk, kereszténységet nem akarjuk! Adolf Hitler, a vezérünk majd közbenjár értünk.

Papi ármány többé be nem kerít minket, Hitler gyermekeit. Horst Wessel a példa, nem Krisztus a törvény, vesszen a szenteltvíz meg a tömjén!

Követjük a zászlót, viseljük az inget, folytatjuk méltón elődeinket. Keresztény, katolikus nem vagyok, az SA-val tűzön-vízen át haladok!

A negyedik versszakban pedig ez áll:

Vegyék el az egyházat, nem bánom, a horogkereszt a megváltásom.” 609610



Ez a propaganda legalábbis részben azt a célt szolgálta, hogy fölszámolják a keresztény ifjúsági szervezeteket, és tagjaikat a Hitlerjugendbe szervezzék be. Ugyanakkor hevesen keresztényellenes etikát is terjesztett, amelynek virulenciáját és hatásosságát nem szabad alábecsülni. Friedrich ReckMalleczewen 1936 augusztusában megfigyelte a Hitlerjugend egy fiatal tagját, amikor belépett egy müncheni tanterembe:

pillantása a tanári asztal fölött függő feszületre esett, ifjú és lágy vonású arca egy pillanat alatt eltorzult a dühtől, letépte a falról azt a jelképet, amelynek Németországban katedrálisokat és a Máté passió csodás dallamait szentelték, s az ablakon át az utcára hajította… ezzel a kiáltással: „Feküdj ott, mocskos zsidó!” 611



A nemzetiszocialista vezetésnek Schirachon kívül is voltak más, nyíltan keresztényellenes tagjai. A párton belüli leplezetlen pogányság, amelyet az 1920-as évek derekán Erich Ludendorff hirdetett meg, akkor sem tűnt el, amikor Ludendorff 1925-ben megalapította a Tannenberg Szövetséget, majd két évre rá kizárták őt a pártból. Robert Ley, a Munkafront vezetője még Rosenbergnél is tovább ment a kereszténység megvetésében és Krisztus istenségének elutasításában, bár a pótvallás alapításában nem támogatta az ideológust. A náci elit még következetesebben pogány alakja volt Richard Walther Darré, a párt mezőgazdasági szakértője, akinek „vér és föld” ideológiája oly nagy hatást gyakorolt Heinrich Himmlerre. Darré meggyőződéssel vallotta: a középkori teutonokat meggyengítette, hogy áttértek a kereszténységre, amit szerinte az elpuhult dél-európai latinok erőltettek rájuk. Maga Himmler éppen Darré 612

613

hatására hagyott fel korábbi keresztény hitével. Az SS-re vonatkozó, 1933 utáni terveiben a feketeinges faji elitnek – bizonyos fokig a jezsuiták mintájára – valamiféle vallásos renddé kellett átalakulnia. Az ezt összefogó eszmék alapjául a sötét germán középkorból szedtek össze állítólagos pogány hiedelmeket és szertartásokat. 1937-ben így írt erről egy SS-terv: „A kereszténységgel való végső összecsapás korában élünk. Az SS küldetésének része, hogy a következő ötven évben nem keresztény ideológiai alapot adjon a német népnek a jelleméhez illő életmódhoz.” Ezt az alapot részben a viking vagy germán pogány vallásból, részben wagneri jelképekből, részben pedig kitalált elemekből keverték ki. Az SS saját házassági szertartást dolgozott ki rúnákkal, tűztartó tállal, a háttérben Wagner-zenével és a bizarr ceremóniát uraló Nap jelképeivel. Himmler parancsba adta, hogy az SS-tagok családjai ne a karácsonyt, hanem inkább a nyárközép ünnepét üljék meg. A kereszténység, jelentette ki Himmler jóval később, 1942. június 9-én, „a legnagyobb járvány”; az igaz erkölcs nem az individuum szellemének felmagasztalása, hanem az én megtagadása a faj szolgálatában. Erkölcsi értékek csakis abból származnak, ha az egyén tudja, hol a helye az „értékes” öröklődés láncolatában, és ez milyen kötelezettségeket ró rá. Amikor világossá vált, hogy nem fog megvalósulni kezdeti törekvésük, és nem tudják létrehozni az egész Harmadik Birodalomra kiterjedő, egységes, a Német Keresztények elvein alapuló egyházukat, a nemzetiszocialista vezetők kezdték arra biztatni a párttagokat, hogy formálisan is tagadják meg a keresztény egyházat. Rosenberg nem túl meglepő módon már 1933-ban kilépett az egyházból; Himmler és Heydrich 1936-ban tették meg ezt, s egyre több Gauleiter követte a példájukat. A belügyminisztérium rendeletet hozott, amelynek értelmében az egyházból kilépők „istenhívőnek” (gottgläubig) mondhatják magukat, a párt pedig utasításba adta, hogy tisztségviselői ne tölthessenek be egyidejűleg tisztséget a katolikus, illetve a protestáns egyházban. Az SA tagjainak 1936-ban megtiltották, hogy a templomi szertartásokon egyenruhát viseljenek, majd 1939 elején az összes párttagra kiterjesztették a tilalmat. 1939-re a berliniek több mint 10 százaléka, a hamburgiak 7,5 százaléka, néhány más nagyváros lakóinak pedig 5–6 százaléka regisztráltatta magát „istenhívőnek” – a kifejezés különféle vallásos meggyőződéseket takarhatott, a pogányságot is beleértve. Valószínű, hogy túlnyomó többségük párttag volt, hiszen például az SS-ben 1938-ra a 25 százalékot is meghaladta az „istenhívők” aránya. A folyamatot jelentősen felgyorsította egy fokozódó intenzitású intézkedéssorozat, amely mögött Rudolf Hess irodájának energikus és erőteljesen keresztényellenes vezetője, Martin Bormann állt. A papoknak és lelkészeknek például megtiltották, hogy részt vállaljanak a párt ügyeiben, sőt 614

1939 májusától kezdve párttagok sem lehettek. De még mindig nagy utat kellett megtenni ahhoz, hogy a lakosság egésze részt vegyen a mozgalomban. „Nem engedjük pogánnyá tenni magunkat” – hallotta egy hesseni nő megjegyzését a Gestapo egyik ügynöke. A „Német Hit Mozgalom”, amely egy új, északi és indiai rítusokon, jelképeken és szövegeken alapuló faji vallást hirdetett, soha nem rendelkezett 40 000-nél több hívővel, a többi újpogány csoport, mint Ludendorff ezoterikus Tannenberg Szövetsége, pedig még ennyivel sem. De bármennyire népszerűtlenek voltak is általában ezek a mozgalmak, azért a nemzetiszocialista párt az 1930-as évek végére már jó úton haladt afelé, hogy minden kapcsolatot megszakítson az intézményes kereszténységgel. Rosenberg és Goebbels között állandó küzdelem zajlott, hogy ez a folyamat a „Német Keresztények” egy erősen módosított formája vagy inkább a nyílt pogányság felé vezessen-e; az előbbi hivatala többször is megpróbált szigorítani azokon a kiadványokon, amelyek a régi eszmét – a nácizmus és a kereszténység egyesítésén alapuló birodalmi egyház létrehozását – hirdették, az utóbbi, tőle egyáltalán nem idegen módon, lazábban kezelte a kérdést. Goebbels összefogott a Führer kancelláriavezetőjével, Philipp Bouhlerrel, aki egyben a Nemzetiszocialista Irodalom Védelmére Létrehozott Hivatalos Vizsgálóbizottságot is vezette. A bizottság Goebbels által is jóváhagyott feladata az volt, hogy ellenőrizze a nemzetiszocialista párt kiadványainak ideológiai helyességét. Rosenberg többször is kísérletet tett arra, hogy átvegye Bouhler bizottságának vezetését, mivel azt ideológiailag engedékenynek tartotta, ám nem járt sikerrel, legfeljebb taktikai győzelemmel, például néha rá tudta venni Hitlert, hogy lépjen közbe bizonyos kiadványok ellen. A bonyolult játék egy újabb, bár jóval kevésbé tehetséges résztvevője, Hanns Kerrl egyházügyi miniszter a protestantizmus és a nemzetiszocializmus összeegyeztetésének gondolatát próbálta népszerűsíteni, ám ez a nézet már 1935-ös kinevezésekor is elavult volt, az a tény pedig, hogy a Hitvalló Egyház oly makacsul ellenszegült a terveinek, meggyengítette és sebezhetővé tette a radikálisabb vezetők, például Himmler és Rosenberg támadásaival szemben. Minisztériuma több kísérletet tett arra, hogy érvényteleníttesse a katolikus egyházzal kötött konkordátumot, de ez is kudarcba fulladt, mivel Hitler diplomáciai megfontolásokból nem tartotta tanácsosnak ezt a lépést. Kerrl befolyása 1939-re gyengülőben volt. Bebizonyosodott, hogy képtelen gyakorolni az egyházpolitika fölötti monopóliumot, amelynek érdekében minisztériumát – legalábbis látszólag – létrehozták. 615

616

617

618

619

IV

A nemzetiszocialista egyházpolitika tehát a háború kitörése előtt bizonyos fokig zavaros és rendezetlen volt. Ideológiailag nyilvánvalóan távolodott a kereszténységtől, bár még igen nagy utat kellett volna megtenni ahhoz, hogy az új pogány alternatíva akár csak a párton belül is általánosan elfogadottá váljon. De egy cél az ideológiai belharcok közepette is kezdettől fogva világos volt: a rezsimnek eltökélt szándéka, hogy csökkentse, vagy ha lehetséges, teljesen meg is szüntesse az egyházak alternatív – a rendszerével szemben álló – ideológiát kínáló szerepét. E cél elsőbbsége sehol sem nyilvánult meg világosabban, mint abban, ahogy a rezsim az egyik kicsi, de szorosan összetartó szektával bánt: a Komoly Bibliakutatók (Ernste Bibelforscher) néven is ismert Jehova Tanúival. Mivel a szekta tagjai fogadalmat tettek, hogy kizárólag Jehovának engedelmeskednek, kereken megtagadták, hogy hűségesküt tegyenek Hitlernek. Nem voltak hajlandók használni a „német üdvözlést”, nem jártak politikai rendezvényekre, nem vettek részt a választásokon, és megtagadták a sorkatonai szolgálatot. Noha mozgalmuk elsősorban a szerényebb körülmények között élők, azaz az alsó középosztály és a munkásság körében volt népszerű, és így tagjai kapcsolatba kerültek volt kommunistákkal és szociáldemokratákkal is, semmi valóságalapja sem volt a Gestapo azon állításának, hogy pusztán a munkásmozgalom ellenállási csoportjainak fedőszervezete lettek volna. A mozgalom inkább a háború utáni időszak azon kicsi, antiliberális politikai szektáira emlékeztetett, amelyekből maga a nemzetiszocializmus is kinőtt. A rendőrség számára ugyanilyen fontos volt az a tény is, hogy a szervezetet Németországon kívülről, az Egyesült Államokból irányították; a mozgalom brooklyni központja az európai fasizmus legkorábbi nyilvános bírálói közé tartozott, és a spanyol polgárháborúban is a köztársaságiakat támogatta. Egyáltalán nem meglepő, hogy a nemzetiszocialista párt szervezetei és a Gestapo tisztjei durva megfélemlítéssel és erőszakkal igyekeztek engedelmességre kényszeríteni a Jehova Tanúit. Ez azonban csak elmélyítette makacsságukat. 1936-ban a luzerni nemzetközi konferenciájukon a német kormányt erőteljesen bíráló határozatot fogadtak el, s ezen fölbátorodva olyan brosúrákat kezdtek terjeszteni, melyeket a rezsim lázító propagandának bélyegzett. A rendőrség letartóztatásokkal és bírósági eljárásokkal reagált: 1937re a szászországi Freibergben működő különleges bíróság munkájának már több mint a felét a szektatagok ellen indított ügyek tették ki, és máshol is jelentős volt ez az arány. A Jehova Tanúi a börtönben sem voltak hajlandók megtagadni hitüket vagy kompromisszumot kötni a világi állammal. Bár egyes börtönigazgatók és tisztviselők pusztán ártalmatlan bolondokat láttak bennük, mások igen komoly erőfeszítéseket tettek az „agymosásuk” érdekében; a türingiai Eisenach 620

621

börtönének vezetője például rendszeres átnevelő foglalkozásokat tartott nekik. Az 1938-ban indított kísérlet azonban egy év elteltével semmilyen lényegi eredményt nem tudott felmutatni, ezért abba is hagyták. A szekta tagjai úgy látták, az üldöztetéssel és a büntetésekkel Isten csupán a hitüket teszi próbára. Sokan közülük az ismételt büntetések ellenére sem voltak hajlandók dolgozni a börtönben. Mások ennél is tovább mentek. Amikor a jehovista Otto Grashof – ő négyéves börtönbüntetését töltötte Wolfenbüttelben, mivel megtagadta a katonai szolgálatot, és egy másik fiatalembert is ugyanerre próbált rábeszélni – hírét vette, hogy családját kilakoltatták, gyerekeit pedig állami gondozásba vették, éhségsztrájkba kezdett. A brutális módszerekkel végzett kényszertáplálásnak nem sok hatása volt, és 1940 elején az addigra 40 kilósra lefogyott férfi meghalt. A jogi retorzióknak tehát nem volt hatásuk a jehovistákra. Elszántságukat nagyban erősítették a köztük fennálló szoros rokoni és közösségi kötelékek. A rendőrséget és az SS-t bosszantotta, hogy nem tudják megtörni őket, ezért börtönből való szabadulásuk után egyre többüket vitték egyenesen koncentrációs táborba. Még az igazságügyi minisztérium egy magas rangú tisztviselője is bírálta az igazságszolgáltatást, amiért nem képes kellő komolysággal foglalkozni a szekta jelentette veszéllyel. A jehovisták létszáma, állította, az országban megközelíti a kétmillió főt – ez durva túlzás, hiszen 30 000-en sem voltak –, és szervezetük a kommunisták fedőszervezeteként tevékenykedik, bár talán mondani sem kell, hogy erre semmiféle bizonyítéka nem volt. A Gestapo azonban újabb letartóztatássorozatot indított el. A Harmadik Birodalom bukásáig mintegy 10 000 jehovistát börtönöztek be, közülük 2000-en koncentrációs táborokba kerültek, ahol mintegy 950-en meg is haltak. De szenvedéseik itt is csak újabb jámbor, önfeláldozó cselekedetekre, mártíriumra késztették őket. Sok tekintetben igazi mintafoglyok voltak: ügyeltek a tisztaságra, fegyelmezettek és szorgalmasak voltak. Ennek ellenére Rudolf Höss, aki az 1930-as évek végén a sachsenhauseni táborban szolgált mint magas rangú SS-tiszt, jelentésében azt írta, hogy a Jehova Tanúi nem hajlandók vigyázzba állni, részt venni a szemléken, levenni a sapkájukat vagy egyéb módon fejezni ki tiszteletüket az őrökkel szemben, szerintük ugyanis egyedül Jehovát illeti meg tisztelet. Akit megkorbácsoltak, az még több verést kért, hogy így fejezze ki jámborságát. Akit arra kényszerítettek, hogy nézze végig a katonai feladatokat megtagadó vagy a behívóparancsnak nem engedelmeskedő más jehovisták kivégzését, az könyörgött, hogy ő is vértanúvá válhasson. Höss jelentése szerint Himmlerre oly nagy hatást gyakorolt a fanatizmusuk, hogy gyakran állította őket példaként az SS tagjai elé. A Jehova Tanúi volt azonban az egyetlen vallási csoport, amely 622

623

624

rendíthetetlen ellenállást tanúsított a náci állammal szemben. Bármilyen bátor volt is a nagy egyházak jó néhány vezetője és számos egyszerű tagja, a szűken vett valláson kívüli kérdésekben egyikük sem fordult szembe a Harmadik Birodalommal. A Gestapo feltételezhette ugyan, hogy a katolikus papok és a hitvalló lelkészek kenetteljes beszédei a nemzetiszocializmussal szembeni nyílt szembenállást palástolják, a valóság azonban az volt, hogy az egyházak igen sok kérdésben csendben maradtak. A katolikus és az evangélikus egyház már jóval a nemzetiszocialisták hatalomra kerülése előtt is konzervatív politikai állásponton volt. A bolsevizmustól és a forradalomtól való félelmeiket csak tovább fokozták a spanyol polgárháború elején érkezett beszámolók, melyek szerint a köztársaságiak tömegével mészárolják le a papokat, s mindez megerősítette őket azon nézetükben, hogy ha a nemzetiszocializmus elbukna, könnyen valami még rosszabb léphetne a helyébe. Németország mély és sokszor ellenséges felekezeti megosztottsága elképzelhetetlenné tette, hogy a katolikusok és a protestánsok egyesítsék erőiket a rezsim ellen. A katolikusok attól kezdve igyekeztek bizonyságát adni a német állam iránti hűségüknek, hogy azt Bismarck az 1870es években kétségbe vonta. A protestánsok a bismarcki birodalom idején az állam ideológiai támaszának számítottak, és hosszú éveken át igen erősen azonosultak a német nacionalizmussal. Mindkét egyház lelkesen üdvözölte a marxista, kommunista és liberális politikai pártok visszaszorítását, a művészetben, irodalomban és filmekben megnyilvánuló „erkölcstelenség” elleni támadást, és a rezsim politikájának sok más elemét is. A katolikusok és a protestánsok körében komoly hagyományai voltak az antiszemitizmusnak, így az egyházakat a rendszer zsidóellenes lépései sem késztették nyílt tiltakozásra. Legfeljebb arra voltak hajlandók, hogy saját híveik soraiban óvják a megtért zsidókat, de sokszor még ebben is kétértelműen viselkedtek. Ennek ellenére a nemzetiszocialisták továbbra is úgy tekintettek az egyházakra, mint a saját eszméikkel szembeni ideológiai ellenállás legerősebb és legszívósabb központjaira. Ha sikerül megnyerni ellenük az ideológiai harcot, gondolták, könnyű lesz a német népet egységes náci tömeggé formálni. Bár számos kudarcot szenvedtek el az egyházzal való szembenállásuk során, 1939ben nagyon úgy tűnt, hogy végül valóban ők kerülnek ki győztesen a küzdelemből. A rezsim sok alacsonyabb rangú tisztviselője jutott arra a meggyőződésre, hogy az egyházak elleni harc egyetlen módja a kereszténység egy vonzó alternatívájának a kidolgozása lenne. „Létre kellene hozni egyfajta miszticizmust – sürgette egy Gestapo-jelentés már 1935-ben –, amely még annál is nagyobb vonzerőt gyakorolna a tömegekre, mint amit a keresztény egyház épített ki egy – elavult – hagyomány tárgyaival, amelyeket aztán egy idegen mágia légkörével vett körül és a kor patinájával vont be.” Bármennyire 625

elterjedt is az efféle nézet az elkötelezettebb nácik körében – itt főként Heinrich Himmlert érdemes említeni –, Hitler és Göring erősen szkeptikus maradt a Göring szavával „Wotan és Thor meg a német menyegző abszurditása” és hasonlók újjáélesztésével szemben. Bernhard Russ nemzetiszocialista oktatási miniszter is dühödten szidalmazta azokat, akik „a Walhallát próbálják a keresztény mennyország helyére” tolni. 1938. szeptember 6-án Hitler is hozzászólt a vitához, s beszédében támadást intézett azon kísérletek ellen, melyek a nácizmust valamiféle vallássá formálnák: 626



A nemzetiszocializmus hűvös tan, amely a valóságra épül, és a legpontosabb tudományos ismereteken és azok mentális kifejeződésén alapul. Tágra nyitottuk a nép szívét ezen tan befogadására, most is ezen fáradozunk, és nem áll szándékunkban olyan miszticizmust ébreszteni az emberekben, amely kívül esik tanunk céljain… A nemzetiszocialista mozgalom ugyanis nem valamiféle kultikus mozgalom, hanem faji és politikai filozófia, amely kizárólag faji megfontolásokban gyökerezik. Nem misztikus kultuszt jelent tehát, hanem a vér által egybekötött nép művelését és irányítását. Mi nem tartunk fenn csarnokot a kultusz számára, csak az emberek számára. Ugyanígy nincs helyünk az imádságra, csak olyan helyünk van, ahol összegyűlhetünk, és olyan terünk, ahol végigvonulhatunk. Nincs kultuszhelyünk sem, csak sportarénánk és játékterünk… A nemzetiszocialista mozgalomban nem tűrhető meg a túlvilág okkult kutatóinak bomlasztó tevékenysége.

A nácizmus, foglalta össze, a természet ama törvényeinek tiszteletén alapul, amelyeket viszont Isten alkotott; középpontjában pedig az a teremtmény áll, akit Isten a Föld urává tett, nevezetesen az ember. A nácizmus az emberiség érdekeinek szolgálatán keresztül Istent szolgálja. „Az egyetlen kultusz, amelyet elismerünk, a természetes dolgok ápolása, s ezáltal azon dolgoké, amelyek Isten akaratából léteznek.” Az évek során sok megfigyelő tekintett úgy a nemzetiszocializmusra, mint egyfajta politikai vallásra. Több vonása – a vallási jellegű nyelvezet, szertartások és jelképek, a megkérdőjelezhetetlen és megváltoztathatatlan dogma, a Hitlert mint megváltót, a német népet a gyengeségtől, elfajzottságtól és romlottságtól megszabadító messiást övező imádat, a zsidók egyetemes ellenségként való démonizálása, a nagy ígéret, hogy a Németország 1918-as veresége után kétségek közt vergődő egyén a hívek ragyogó, új közösségében fog újjászületni – valóban erősen emlékeztet egy vallásra, melyet megfosztottak 627

628

természetfeletti elemeitől, és az emberek lakta való világra alkalmaztak. A nemzetiszocialisták nem riadtak vissza attól, hogy úgy alakítsák át a tízparancsolatot vagy a hiszekegyet, hogy az megfeleljen egy olyan nemzeti katekizmus céljainak, amely a Németországba és annak vezetőjébe vetett hitet sulykolja, és attól sem féltek, hogy Hitlerről és első követőiről, például Göringről és Goebbelsről szólva ahhoz hasonló kifejezéseket használjanak, amilyenekkel a Biblia Jézusról és tanítványairól beszél. „Egyszer meghallottátok egy férfi hangját – mondta Hitler a híveinek 1936. szeptember 11-én, a nürnbergi pártnagygyűlésen –, és az a hang egyenesen a szíveteken kopogtatott, felébresztett benneteket, ti pedig követtétek azt a hangot.” Ennek a minden bizonnyal kiszámított mondatnak az lehetett a célja, hogy mély benyomást tegyen mindazokra, akik az azokban a kaotikus időkben tapasztalt szörnyű nehézségek miatt összezavarodtak, és valamiféle megoldást kerestek. Az is nyilvánvaló, hogy minél inkább törekedett a Harmadik Birodalom az egyházak koordinálása helyett a megsemmisítésükre, annál inkább öltött a rezsim vallásos színezetet. Óvatosnak kell azonban lennünk, nehogy túlzásba essünk a vallási hasonlattal. Ugyanilyen könnyű lenne a nemzetiszocialistákat katonai szervezetnek látni, hiszen ott a vereség totális győzelemmé változtatásának ígérete, az egy ütemre menetelő nemzet képe, amely megsemmisíti ellenségeit, a kétkedőket pedig beleolvasztja az erősen motivált katonai tömegbe, ott a hierarchikus parancsnoki struktúra, amelynek élén egy nagy katonai vezető áll, és így tovább; és bár a vallás és a katonaság között gyakran volt kapcsolat a történelemben, ugyanolyan gyakran hatottak egészen különböző és kölcsönösen ellenséges erőként. A nemzetiszocializmus mint ideológia nem volt vallás – nemcsak azért, mert Hitler szerint nem volt az, és nem is csak azért, mert az igazi vallásokkal ellentétben semmit sem mondott a túlvilágról, az öröklétről vagy a halhatatlan lélekről, hanem azért sem – és ez még fontosabb –, mert túlságosan zavaros volt ahhoz, hogy vallás legyen. A nemzetiszocialista vezetők nem azzal töltötték az idejüket, hogy megvitassák ideológiájuk apró részleteit, ahogyan a középkori skolasztikusok vagy éppen modern megfelelőik, a marxista–leninista filozófusok tették. A nácizmusnak nem volt szent könyve, amelyből az emberek mindig kiolvashatták volna az aznapra rendelt tanítást – holott a sztálini Szovjetunió bürokratái pontosan így szemezgettek Marx, Engels és Lenin műveiből. Hitler Mein Kampfja ugyan egyetlen könyvespolcról sem hiányozhatott, ám túl szószátyár, túlságosan csapongó és túl önéletrajzi jellegű volt ahhoz, hogy hasonló szerepet töltsön be. A nácizmus ígéretei között nem szerepelt valamiféle végső győzelem sem, amelyet egy mennyországszerű állapot követett volna; 629

630

631

632

inkább örökös küzdelmet, véget nem érő konfliktust hirdetett. Vonzerejében a nagy világvallásokkal vagy a nagy politikai ideológiákkal, például a szocializmussal és a kommunizmussal ellentétben nem volt semmi egyetemes: kizárólag az emberiség egy kis részének, a németeknek szólt, s mindenki mást kizárt kedvezményezettjei közül. A 20. század közepének konzervatív filozófusai gyakran állították, hogy a nácizmus politikai vallásként elégítette ki sok millió olyan német vallásos hit iránti igényét, akiket reményvesztetté tett a modern kor világiassága. Ámde a mozgalom vonzereje nem írható le ilyen egyszerűen. Katolikusok milliói ellenezték vagy maradtak viszonylag immúnisak a csábításával szemben. Protestánsok milliói viszont – köztük a legelkötelezettebbek, például a Német Keresztények jó része – nem fordultak szembe vele. További milliók álltak ellen ideológiai varázsának annak ellenére, hogy a német munkásmozgalom ateista és antiklerikális politikai hagyományai között nőttek fel. A vallás nem szükségszerűen jelenti a demokrácia, a racionalitás vagy a tolerancia elvetését; mint egyes történészek rámutattak, a munkásmozgalomnak is megvoltak a maga lobogói, szertartásai, dogmája és eszkatológiája, mindez mégsem akadályozta a szociáldemokratákat a demokrácia, a racionalitás és a tolerancia követésében. Végül pedig a dogmatizmus, a nagy vezérbe vetett hit, az intolerancia vagy a jelen rossztól való jövőbeli megváltás ígérete sem kizárólag a vallásos gondolkodás és viselkedés sajátja. Tény, hogy a nemzetiszocializmus használt vallási jellegű jelképeket és szertartásokat, ám ez többnyire külsőség volt, nem pedig a tartalom maga. „Hitler tudatosan elbitorolta a vallási szerepeket – írta egy történész –, de ez talán a keresztény hagyományok iránti gyűlölet furcsa kifejeződése volt nála: a hitehagyott gyűlöletéé.” A nemzetiszocialista meggyőződés valós magja az a tudományba – pontosabban a tudományról alkotott nemzetiszocialista elképzelésbe – mint a cselekvés alapjába vetett hit volt, amelyről Hitler is beszélt 1938 szeptemberében. A tudománynak nem Isten, hanem az emberi faj – persze mindenekelőtt a német faj – érdekeire és jövőjére kell figyelnie egy olyan világban, ahol a fajok és az egyének között a darwini versengés megkerülhetetlen törvényei uralkodnak. Ez az erkölcs egyetlen kritériuma, amely felülbírálja a szeretetnek és együttérzésnek a nagy világvallásokban mindig oly fontos szerepet játszó elvét. Végső soron tehát a nácizmus politikai vallásként való felfogása nem pusztán leíró jellegű, hanem túlságosan átfogó is ahhoz, hogy hasznos legyen, s nagyon keveset mond el a működéséről, vagy arról, hogy miféle vonzerőt gyakorolt a német társadalom különböző csoportjaira. A Harmadik Birodalom kudarca azon a téren, hogy valamiféle pótlékot találjon a kereszténység helyett, valamint az erre irányuló próbálkozásainak erőtlensége sehol sem mutatkozott meg olyan 633

634

635

egyértelműen, mint az ország ifjúságával – Németország jövőjével – kapcsolatos politikájában.

AZ IFJÚ NEMZEDÉK MEGNYERÉSE

I

Majdnem minden tanterem falán ott függ Adolf Hitler arcképe. A lépcsőfordulóban elhelyezett emléklap mellett a Führer egy különösen értékes, a Nölting Alapítvány támogatásával beszerzett portréja foglalja el a díszhelyet. A tanárok és a diákok minden óra elején és végén német üdvözléssel köszönnek egymásnak. A fontosabb, rádión is közvetített politikai beszédeket a diákok az iskola nagytermében hallgatják végig.

Erről számolt be egy wismari állami gimnázium igazgatója az 1933–34-es tanév végén – vagyis abban az évben, amikor az ő megfogalmazása szerint „fel kellett nőni az új nemzetiszocialista állam gondolatvilágához”. Az alkalmazkodás folyamatát azonban megkönnyítette, hogy a tanári kar belépett a Nemzetiszocialista Tanárszövetségbe, a diákok pedig a Hitlerjugendbe, tette hozzá. A folyamatot elősegítette egy sor új szabályozás és irányelv is, melyet a berlini kormány és Németország más területeinek állami hatóságai hoztak. Már 1933. július 30-án központi rendelet jelent meg a „történelemtankönyvek irányelveiről”, s a történelemórákat attól kezdve „a hősiesség germán formája” köré kellett építeni, és „kapcsolatba kellett hozni a vezérelvvel”. A diákoknak hamarosan már olyan témákról kellett dolgozatokat írniuk, mint „Hitler, a német egység megvalósítója”, „A nacionalista forradalom mint az új korszak kezdete”, „A »Hitlerjunge Quex« című film mint műalkotás” vagy „Német vagyok (s e szó büszkeséget és kötelességet jelent)”. Egy tanuló fantáziája igencsak meglódult, amikor 1934-ben „Adolf Hitler mint kisfiú” címmel kellett fogalmazást írnia: 636



Adolf Hitler már kisfiúkorában sem volt otthon ülő típus. Szívesen játszott és birkózott a többi fiúval a szabadban. Vajon miért maradt el ma ilyen sokáig? Édesanyja nyugtalanul járkált fel-alá a tűzhely és az asztal között, a fejét csóválta, oda-odapillantott az órára, s azon töprengett, ugyan miben sántikálhat Adolf. Néhány órája még az

ablakból látta, ahogy egy tucat más fiúval elindult valamerre – a társai mind egy fejjel magasabbak voltak a kis Adolfnál, és adott esetben nagyon csúnyán helyben tudták volna hagyni. Aztán kivágódott az ajtó, és beviharzott Adolf, púpokkal a fején és karcolásokkal az arcán, mégis csillogó szemmel, s így kiáltott: „Anyám, a fiúk ma engem választottak meg tábornokukká!” 637



Egy másik gyerek, egy általános iskolai tanuló a „Barbárok voltak-e germán őseink?” kérdés hallatán rögtön tudta, hogyan állíthatja párhuzamba a távoli múltat a közelmúlttal: „Az az állítás, hogy germán őseink barbárok voltak – írta –, éppen annyira hazugság, mint például az, hogy egyedül a németek felelősek a világháborúért. Bebizonyosodott, hogy a germán törzsek már a kőkorban is igen magas kulturális szinten álltak.” A nemzetiszocialista halálkultusz is beszivárgott az iskolákba, mivel a tanulóknak Horst Wesselről és a náci ügy más mártírjairól kellett fogalmazásokat írniuk. „Nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik a mozgalomért estek el – vetette papírra egy tizennégy éves diák 1938ban, majd hozzátette –: s ha erre gondolunk, eszünkbe kell jusson a saját halálunk is.” A dolgozatokban bőven akadtak olyan kérdések is, amelyekre válaszul a legkülönbözőbb korú iskolás gyerekeknek azt az antiszemita szennyet kellett visszaöklendezniük, amelyet a rezsim beléjük töltött. Az általános iskolás Erna a Streicher-féle Der Stürmerhez küldte be megjelentetésre fogalmazását, mert, mint bevallotta, lelkes olvasója a lapnak. „A zsidók a mi balszerencsénk” című dolgozatában a következőket írta: „Sajnos még ma is sokan vannak, akik azt mondják: »A zsidók is Isten teremtményei, ezért őket is tisztelnünk kell.« Csakhogy mi erre azt feleljük: »A férgek is állatok, mégis kiirtjuk őket.«” Előfordult persze, főleg a munkásnegyedekben, hogy egy-egy diák másféle álláspontra helyezkedett. 1935-ben például 638

639



egy órán, amelyet a háború hősi halottjainak szenteltek, a tanár megjegyezte, hogy nagyon sok zsidó is elesett. Egy fiatal nemzetiszocialista erre rögtön rávágta: „A félelembe haltak bele. A zsidóknak nincs német hazájuk!” Ekkor egy másik tanuló így szólt: „Ha Németország nem a hazájuk, és ők mégis meghaltak érte, akkor ez már több, mint hősiesség.” 640



Egy másik diák 1938-as dolgozatában viszont már jól tükröződött az éveken át tartó egysíkú ideológiai nevelés hatása. „A zsidók – fogalmazott – nem alkotnak önálló fajt, az ázsiai vagy keleti fajból származnak, némi néger beütéssel.” Majd

úgy folytatta, hogy a weimari köztársaság idején a magasabb rangú köztisztviselők 60 százaléka volt zsidó (ez a becslés sokszorosa a tényleges értéknek), „a színházak pedig teljesen elzsidósodtak”, ami szintén szélsőséges és közönséges túlzás. Ennek ellenére „még soha senki nem látott zsidót dolgozni, mivel egyetlen céljuk az, hogy nem zsidó embertársaiktól kicsalják nehezen megkeresett pénzüket”. A zsidók, szólt a végkövetkeztetés, „voltak azok, akik a mélybe taszították a német népet. De ennek az időnek most vége.” Ezek a dolgozatok jól jelzik a tanításban bekövetkezett éles, felülről vezényelt irányváltást. Wilhelm Frick belügyminiszter 1933. május 9-i utasítása úgy rendelkezett, hogy a történelemnek a legfontosabb helyre kell kerülnie az iskolákban. Az Allgemeine Deutsche Lehrerzeitung (Német Tanárok Általános Lapja) 1933. augusztus 9-én liberális téveszmének minősítette azt az elgondolást, hogy a történelem oktatásának objektívnak kell lennie. A történelem célja megtanítani az embereket arra, hogy az életet mindig is a küzdelem uralta, hogy a faj és a vér központi szerepet játszott és fog is játszani a múlt, a jelen és a jövő minden eseményében, és hogy a népek sorsát vezérük képességei döntik el. Az új tanítás központi témái közé tartozott a csatában tanúsított bátorság, a nagyobb ügyért való önfeláldozás, a Führer határtalan csodálata és Németország ellenségeinek, a zsidóknak a gyűlölete. Az efféle témák sok más tantárgy oktatásában is megjelentek. A biológiát például 1933 végétől úgy formálták át, hogy foglalkozzon „az öröklődés törvényeivel, a faji tanokkal, a faji higiéniával, valamint családismerettel és népesedéspolitikával”. Az elemi iskolai olvasókönyvek borítóján, címoldalán vagy mindkettőn megjelent Hitler képe, többnyire gyerekek társaságában. Az egészen kicsi gyerekeknek efféle verseket kellett megtanulniuk: 641

642

643



Vezérem! Úgy ismerlek, úgy szeretlek, mint apámat-anyámat. Mindig szót fogadok neked, mint apámnak-anyámnak. Ha megnövök, segítségedre leszek, mint apámnak-anyámnak, És örömet szerzek majd neked. 644645



Az olvasókönyvek, például az 1936-ban kiadott Német olvasókönyv, tele voltak történetekkel a Führernek segítséget nyújtó gyerekekről, a paraszti élet egészséges erényeiről vagy a sok gyereket nevelő árja családok boldogságáról. Nagy kedvenc lett Hitler sajtófőnöke, Otto Dietrich története arról, hogy Hitler micsoda bátorságot tanúsított, amikor 1932 áprilisában, az elnökválasztási kampány során repülőgépe óriási viharba került. A Führer higgadtsága átragadt Dietrichre és a fedélzeten lévő többi nemzetiszocialista vezetőre, és

646

lecsillapította rettegésüket a légörvények dobálta gépen. Az 1930-as évek közepére már alig akadt olyan alsó tagozatos olvasókönyv, amely ne tett volna pozitív összefüggésben említést legalább egy nemzetiszocialista intézményről. Az egészen kicsiknek készült képeskönyvek a zsidókat sötét helyeken ólálkodó, ördögi alakokként ábrázolták, akik alig várják, hogy rávethessék magukat a gyanútlan, szőke német gyerekre. A weimari idők néhány tankönyve egy darabig még széles körben használatban maradt, bár helyi vagy iskolai szinten egyre gyakrabban cenzúrázták őket, s a tankönyveket ellenőrző állami bizottságokat 1933-ban alaposan megrostálták, majd elkötelezett nemzetiszocialistákkal töltötték fel. A körzeti oktatási hatóságoktól folyamatosan érkeztek az utasítások, s az ország különböző részein tevékenykedő nemzetiszocialista tanárszervezetek is adtak ki kiegészítő oktatási anyagokat. Így aztán a tanárok nagy vonalakban már néhány hónappal a nemzetiszocialista hatalomátvétel után tisztában voltak vele, hogy mit és hogyan kell tanítaniuk. Egy 1934 januárjában kiadott utasítás kötelezővé tette az iskolákban a diákok „nemzetiszocialista szellemben” történő nevelését. E cél érdekében a Nemzetiszocialista Tanárszövetség boroszlói szervezete például 1936 elejéig száznál is több brosúrát adott ki, amelyek olyan témákkal foglalkoztak, mint „A horogkereszt 5000 éve” vagy „A zsidó és a német ember”. Ezeket egységesen 11 pfenniges áron vásárolhatták meg a gyerekek. Egyes iskolákban a tanárok úgy igyekeztek nyomatékot adni a témának, hogy cikkeket olvastak fel nekik Julius Streicher Der Stürmerjéből. Mindezt egész sor kormányzati követelmény is támogatta, kezdve attól, hogy az ország összes tanulójának az iskolája nagytermében összegyűlve kellett végighallgatnia Hitler rádióbeszédeit, egészen odáig, hogy 1934-től kötelezővé tették a goebbelsi propagandaminisztérium iskolafilm-propagandája által kijelölt filmek megtekintését, köztük a fiatalok számára különösen vonzónak vélt alkotásokét, mint a Hitlerjunge Quex vagy a Hans Westmar. Minden egyes iskola könyvtárát alaposan átfésülték, az ideológiailag nem megfelelő műveket eltávolították, s helyettük nemzetiszocialista könyveket raktak ki a polcokra. Egyre gyakoribbak lettek a tanítási szünetek, a gyerekek tanáraikkal nem győzték ünnepelni a különféle nemzetiszocialista alkalmakat, például Hitler születésnapját vagy a náci mozgalom mártírjainak emléknapját. Az iskolai üzenőtáblák náci plakátokkal teltek meg, s ezek a Harmadik Birodalom egészen korai időszakától hozzájárultak a tanulók befolyásolásához. A regionális kezdeményezéseket 1935-től központi irányelvekkel fejelték meg, amelyek évről évre más tantárgyak tanítását szabályozták. 1938-tól aztán minden évben és majdnem minden tantárgyra kiadtak ilyen irányelveket – 647

648

649

650

651

652

azokra is, amelyeknek nem volt közvetlen ideológiai tartalmuk. A német nyelv tanításában efféle témákra kellett összpontosítani: a beszéd mint a faj terméke, a német szókincs mint a német nemzeti tudat eszköze, a beszédmód mint a jellem kifejezése. Még a fizika oktatásában is a katonai vonatkozású témákat helyezték előtérbe, például a ballisztikát, az aerodinamikát és a rádiókommunikációt, bár persze az alapelvek megtanításához többnyire nem voltak egyértelmű politikai támpontok. A biológiában a faj tanulmányozására helyeződött a legnagyobb hangsúly. 1935-től megjelentek az oktatási minisztérium utasításainak megfelelően kidolgozott elemi iskolás számtankönyvek, melyeknek egyik központi eleme az úgynevezett szociális számtan volt. Ez olyan feladatokat tartalmazott, amelyek feltűnés nélkül sulykolhatták a gyerekekbe az ideológiát – például egy egyszerű összeadási feladatban azt kellett kiszámolniuk, mennyibe kerül az államnak egy elmebeteg gyógyintézeti ellátása. Egy másik feladat így szólt: „A német lakosságban a becslések szerint 4/5-öt tesz ki az észak-vesztfáliai vér aránya. Közülük egyharmad tekinthető szőkének. E becslések alapján hány szőke lehet a 66 milliós német népességben?” Ahogy egy tanári kézikönyv fejezetcímei elárulják, a földrajzot is a náci ideológiához igazították, hogy a legnagyobb hangsúly „az otthon, a faj, a hősiesség és a szerves fejlődés fogalmára kerüljön”. Az éghajlatot összekapcsolták a fajjal, és a tanárokat arról tájékoztatták, hogy a kelet tanulmányozása kiváló módszer a „zsidókérdés” megismerésére. Számtalan földrajzkönyv vert a diákok fejébe olyan fogalmakat, mint az élettér (Lebensraum) vagy vér és föld, s egyben a német faji felsőbbrendűség ideológiáját is terjesztették. A világtérképek és az új tankönyvek a geopolitika fontosságát hangsúlyozták, s ezzel ki nem mondva ugyan, de az „egy nép, egy birodalom” fogalmát támogatták, vagy azt követték nyomon, miként terjeszkedtek a középkori germán törzsek Kelet-Közép-Európában. 653

654

655

656

657

658

659

660

II

Mindezen fejlemények ellenére a tanároknak bizonyos helyzetekben még mindig maradt némi terük a manőverezésre. Sok falusi iskola igen apró volt, és az elemi iskolák többsége 1939-ben is csak egy vagy két osztállyal működött. Az itt dolgozó tanítók némi szabadsággal értelmezhették a központi tananyagokat. Sőt a jelek szerint néhány tankönyvszerző hallgatólagosan összejátszott az oktatási

minisztérium hivatalnokaival, és műveikbe jó adag ideológiailag semleges anyag került, így azok a tanárok, akik a tanítást az ideológiai nevelésnél előbbre tartották, bizonyos mértékben szabadon választhattak. A Nemzetiszocialista Tanárszövetség elemi iskolai tanítók számára 1938-ban kiadott kézikönyve ki is emelte, hogy a tanterv magját továbbra is a három alapvető készségnek (olvasás, írás, számtan) kell alkotnia. A gyerekek jobban szolgálhatják majd a nemzetet, jelentette ki a szerző, ha először elsajátítják az írást, olvasást és számolást, és csak utána foglalkoznak másodlagos fontosságú kérdésekkel. Az intelligensebb diákok, mint Joseph Beuys szobrász és performanszművész, aki ekkor járt iskolába az ország egy nyugati, katolikus többségű területén, később úgy emlékezett vissza, hogy könnyen meg tudták különböztetni azokat a tanáraikat, akik „a felszín alatt szemben álltak a rezsimmel”. Az ilyen pedagógusok könnyen letagadható gesztusokkal fejezték ki olykor a nemtetszésüket, például szokatlan módon végezték a karlendítéses üdvözlést. Egy kölni iskola tanára minden reggel ironikusan mutatta be a tisztelgést, ezekkel a szavakkal: „Heil, ti ősi germánok!” Sokan azt is nyilvánvalóvá tették, hogy csak megjátsszák a náci ideológia iránti elkötelezettséget. Ámde az efféle kétértelmű viselkedés károsan hathatott a tanításra. Egy tizenhat éves lány, aki 1939-ben elhagyta Németországot, így számolt be erről: a gyerekek pontosan tudták, hogy sok tanáruk 661

662

663

664



kénytelen volt nemzetiszocialistának tettetni magát, hogy megtarthassa az állását, ráadásul a férfi tanárok legtöbbjének családja is volt, amelyet el kellett tartania. Aki előléptetésre vágyott, annak ki kellett mutatnia, milyen remek nemzetiszocialista, függetlenül attól, hogy hitt-e abban, amit mondott, vagy sem. Az utolsó két évben nagyon nehezemre esett bármilyen tanítást elfogadni, mert soha nem tudhattam, mennyire hisz a tanár abban, amit nekünk mond. 665



No persze az igazán nyílt egyet nem értés jóval a háború előtt lehetetlenné vált az iskolákban. Állami alkalmazottként a tanárok az 1933. április 7-én elfogadott, a hivatásos közszolgálat visszaállításáról szóló birodalmi törvény hatálya alá estek, s a politikailag megbízhatatlan pedagógusokat hamar azonosította Bernhard Rust porosz oktatási miniszter vizsgálóbizottság-hálózata – Rust egyébként maga is tanár volt, s Dél-Hannover és Braunschweig nemzetiszocialista Gauleitere. Poroszországban a bizottságok, melyeket teletűzdeltek aktív nemzetiszocialistákkal, és egyébként is a Gauleiterek és a helyi náci tisztviselők ellenőrzése alatt álltak, 1065 férfi középiskolai 666

igazgatóból 157-et váltattak le, 515 férfi vezetőtanárból 37-et, 11 348 férfi tanárból pedig 280-at. Ugyanott a középiskolák 62 női igazgatójából 23-at találtak ideológiailag alkalmatlannak posztja betöltésére – ez 32 százalékos arányt jelent. Egyes területeken ennél is magasabb volt az arány. A szociáldemokraták és kommunisták egyik központjának számító Berlinben például 622 vezető tanár közül 83-at bocsátottak el, az olyan haladó szellemű intézményeket pedig, mint a munkások lakta Neukölln negyedben működő Karl Marx Iskola, nemzetiszocialista felügyelet alatt szervezték át, ami ebben az esetben a 74 tanár közül 43-nak az elbocsátásával járt. Azokat a zsidó tanárokat, akiket 1933 áprilisában nem bocsátottak el, 1935-ben kényszernyugdíjazták; két évvel később pedig hivatalosan is megtiltották, hogy zsidók vagy „félzsidók” nem zsidó iskolákban tanítsanak. Általánosságban azonban viszonylag csekélynek volt mondható az elbocsátottak aránya. Az a tény, hogy a nem zsidó tanárok közül csak ilyen keveset távolítottak el, egyértelműen jelzi, hogy a tanárok túlnyomó többsége nem táplált ellenérzéseket a náci rezsimmel szemben. Sőt 1933-ban a pártban és annak felső vezetésében a nagyobb létszámú szakmai csoportok közé tartoztak, ami egyebek közt abbéli elégedetlenségükre utalt, hogy a weimari köztársaság, a gazdasági világválság alatt, a kiadáscsökkentő lépések során tömeges bércsökkentéseket és elbocsátásokat hajtott végre. A tanárból lett Gauleiter, Hans Schemm által 1927 áprilisában alapított Nemzetiszocialista Tanárszövetség tagsága gyorsan nőtt: 1933. január végén mindössze 12 000 főt számlált, de az év végére elérte a 220 000-et; a tanárok az új rezsim iránti lojalitásuk e nyilvánvaló kifejezésével igyekeztek biztosítani állásukat. 1936-ra az összes iskolai tanár 97 százaléka, azaz mintegy 300 000 fő lépett be, a következő évben pedig a szervezetnek, ha megkésve is, de sikerült magába olvasztania az összes még megmaradt szakmai szövetséget. Némelyiket egyszerűen megszüntették – a Katolikus Tanárok Szövetségével például 1937ben ez történt. Bizonyos szakterületek specializálódott tanári munkaközösségei vagy külön, vagy a Nemzetiszocialista Tanárszövetség alcsoportjaiként maradhattak fenn. A szövetségnek eleinte egy rivális szervezettel, a Wilhelm Frick belügyminiszter támogatását élvező Német Pedagógusok Közösségével kellett versengenie, de végül győztesen került ki a küzdelemből. 1936. május 6tól hivatalosan is a szövetség lett felelős a tanárok ideológiai képzéséért, s egykét hetes politikai oktatótanfolyamokat szerveztek számukra az e célból kialakított táborokban. 1939-ben a német iskolákban oktató tanárok közül már 215 000 vett részt ilyen gyakorlaton, amelyben más náci táborokhoz hasonlóan igen fontos szerep jutott a katonai jellegű kiképzésnek, a testi erőpróbának, a 667

668

669

670

menetelésnek, az éneklésnek és hasonlóknak. A táborokban a tanároknak katonai jellegű egyenruhát kellett viselniük. A tanárokat nem csak fölülről kényszerítették a náci irányvonal követésére. Elég lehetett egy óvatlanul elejtett szó az osztályban, hogy a tanárt letartóztassák. Egyszer például egy 38 éves Ruhr-vidéki tanárnő a 12 éves tanítványai előtt mondott el egy viccet, de rögtön rájött, hogy a rendszerrel szemben kritikus hangvételűnek is értelmezhetik, és megkérte a diákokat, hogy ne szóljanak róla otthon. Az egyik gyerek azonban, aki valamiért haragudott rá, elmesélte a viccet a szüleinek, akik azonnal értesítették a Gestapót. Nemcsak a tanárnőt hallgatták ki – ő egyébként tagadta, hogy szándékában állt volna sértő megjegyzést tenni az államra –, hanem öt diákot is. Egyikük azt mondta, hogy az előző tanárukat jobban szerették, különben sem ez volt az első eset, hogy a letartóztatott nő politikai viccet mesélt az osztályban. A tanárnőt 1938. január 20-án a düsseldorfi különleges bíróság elé állították, bűnösnek találták és pénzbírságra büntették, de beszámították a háromhetes előzetes letartóztatását is. Az állásából persze már hetekkel korábban, az ügy kirobbanása után elbocsátották. Az iskolai órákat áthatották az ilyen-olyan politikai kényszerek, és valószínűleg nagy volt a feljelentéstől való rettegés. Ha egy tanár gyanúba keveredett, számíthatott a tanfelügyelő gyakori látogatására, és jelentették, hogy annak a tanárnak, aki megpróbálta tompítani a felsőbb utasítások szerint egyre jobban elnáciasodó tananyag élét, „alaposan meg kellett fontolnia minden szavát, hiszen a régi »párttársak« gyerekei árgus szemekkel figyelték, mikor nyílik alkalom arra, hogy fel jelentsék”. A megfelelési kényszer persze mindkét irányban hatott; amelyik gyerek elmulasztotta a kötelező „Heil Hitler!” köszöntést, azt könnyen megbüntethették. Egyszer egy nemzetiszocializmussal szimpatizáló, de társainak szigorú titoktartást ígérő lány kiderítette, hogy katolikus iskolatársainak „H.u.S.n.w.K.” köszöntése azt jelenti: „Heil und Sieg, nie wieder Krieg”, azaz „Éljen és győzelem, soha többé háborút”: az eset nyomán teljes körű rendőrségi nyomozás indult. A rendszer nagy hangsúlyt fektetett a testi nevelésre és a katonás fegyelemre, ami ugyanolyan jól jött a régi vágású, szigorú fegyelmet tartó tanároknak, mint a szadistáknak no meg az újsütetű nemzetiszocialistáknak. Ahogy a katonai szellem mindjobban átjárta az oktatási rendszert, úgy vált az iskolában egyre gyakoribbá a testi fenyítés és a verés. „A tanár úr óráin – írta egy igazgató elismerően az egyik beosztottjáról – csípős porosz szél fúj, amely nincs ínyére a lusta és tétlen tanulóknak.” Azok a gyerekek, akik nem az előírt egyenes tartással ültek, nem vágták feszes vigyázzba magukat, amikor megszólították őket, vagy bárminemű „puhaságot és lazaságot” tanúsítottak, a nemzetiszocialista és a tekintélyelvű tanároknál egyaránt bajba kerülhettek. 671

672

673

Ugyanakkor a tanároknak folyamatos bírálatokat kellett eltűrniük a minden rendű és rangú náci aktivistáktól, de még magától Hitlertől is, és említhetjük itt Baldur von Schirach birodalmi ifjúsági vezető beszédeit is, amelyekből egy tanári csoport szerint „sütött a megvetés a tanári szakma iránt”. Azt írták, e nyílt semmibevevés következtében „többé már senki nem akar tanár lenni, hiszen a szakmát a legmagasabb rangú vezetők is így kezelik, és egyáltalán nem tisztelik”. Ez a megjegyzés nem volt üres panasz. A kormányzat tartós nyomást gyakorolt az intézményekre, hogy tartsák alacsonyan a fizetéseket azzal a céllal, hogy több pénz maradjon más állami kiadásokra, például a fegyverkezésre, s ez még inkább elriasztotta a fiatalokat a pályától. A falusi iskolák tanítói egyre nehezebben tudtak megélni, mivel elestek hagyományos mellékjövedelmüktől, amelyre faluírnokként tettek szert, de az egyház és a párt között egyre élesedő konfliktus miatt fizetett templomi orgonistának vagy karvezetőnek se mehettek el. Egyre több tanár vonult korengedményes nyugdíjba vagy váltott pályát. 1936-ban 1335 betöltetlen elemi iskolai állás volt, de 1938-ra ez a szám már megközelítette a 3000-et, s a tanárképző főiskolákon évente végző 2500 fő messze nem volt elég az iskolarendszerben a becslések szerint évente megüresedő 8000 hely betöltésére. Ennek következtében 1938-ra az iskolák átlagos osztálylétszáma 43-ra nőtt – 1927-ben ez 37 volt –, és a középiskolai tanárok közül már csak minden tizennegyedik volt fiatalabb negyvenévesnél. A pályán kitartó tanárok hamarosan elveszítették azt a hatalmas lelkesedést, amellyel oly sokuk üdvözölte a Harmadik Birodalom létrejöttét. Az iskolai élet militarizációja egyre fokozódó kiábrándultsághoz vezetett. „Már a hadügyminisztérium alosztálya vagyunk”, mondogatták a jelentésekben idézett tanárok 1934-ben. A nevelőtáborok, amelyekben kötelező volt részt venniük, különösen népszerűtlenek voltak. Egyre több időt kellett tiszti kiképzéseken és hadgyakorlatokon tölteniük. Az iskolaigazgatók és más vezetők életét megkeserítette a legkülönfélébb hivatalokból érkező, és sokszor egymásnak is ellentmondó szabályok és utasítások véget nem érő áradata. Egy szociáldemokrata megfigyelő 1934 vége felé drámai szavakkal ecsetelte a helyzetet: 674

675

676

677

678

679

680



Lényegében elveszett mindaz, amit a tanári szakma több mint egy évszázad kemény munkájával felépített. Csak a külső héj maradt meg; az iskolaépületek, a tanárok és a tanulók még ott vannak, de a szellem és a belső szervezet eltűnt. Tudatosan, felülről rombolták le őket. Az iskolákban többé nem gondolnak a helyes munkamódszerekre, sem a tanítás szabadságára. Van helyettük zsúfoltság és verés, vannak előírt tanulási módszerek és nyugtalanítóan szabályozott tananyagok. A

tanulás szabadsága helyett megkaptuk az elképzelhető legszűkebb látókörű tanfelügyeletet, a tanárok és a tanulók pedig kémkednek egymás után, nem szólhatnak szabadon, nincs meg a belső, személyes empátia. Az egészet áthatotta a katonai szellem és fegyelem. 681



Nagy valószínűséggel minden iskola tanári karában akadt két-három fanatikus nemzetiszocialista, aki bármikor kész volt feljelenteni kollégáit, ha a hivatalostól eltérő nézeteknek adtak hangot. A tapintatosabbak még nyíltan figyelmeztették is munkatársaikat: ha valami helytelent mondanak, azt nekik jelenteniük kell. A tanári szobát, amely rég nem volt már eleven intellektuális viták helyszíne, a legszívesebben elkerülték volna. Egy brémai jelentés szerint egy vezető tanár „éles hangon bírálta azokat, akik megsértik a döntések titkosságát, névtelen leveleket írogatnak és küldözgetnek a politikai rendőrségnek”, és azt követelte, hogy állítsák le „ezt a támadást a becsületünk ellen, és hagyják abba az aljas feljelentéseket”, amivel meglehetősen komor képet festett az ország tanári szobáinak megváltozott hangulatáról; személye egyben ritka kivétel volt a szabály alól. Az iskolaszékek és a szülői egyesületek demokratikus intézményekből rövid idő alatt a hatalomgyakorlás eszközévé váltak; 1936-tól nem engedélyezték, hogy a vezető tanárokat a meglévő tanári állományból nevezzék ki, hanem kívülről hozták a tantestület nyakára. Ez tovább erősítette a már 1934-ben bevezetett „vezérelvet”, csak ebben az esetben a „vezér” az iskola vezetője volt, „kísérete” pedig a tanárokból állt, akiknek immár semmilyen beleszólásuk nem volt az iskola működtetésébe; egyszerűen engedelmeskedniük kellett a fentről kapott parancsoknak. Sok iskolában kiöregedett barnaingesek jelenlétét is el kellett tűrniük a tanároknak; ezeket jobb esetben gondnokként, máskor azonban hatalmi pozícióban alkalmazták. Minden iskolába két-három ilyen „iskolai asszisztenst” neveztek ki, hogy segítsék a tanárokat, akik közül sokan zokon vették, hogy még az órákra is beülnek, mivel – joggal – politikai kémeket láttak bennük. A legtöbb ilyen asszisztens szakképzetlen volt, és sokukat különösebben iskolázottnak sem lehetett nevezni. Ideológiai közbeavatkozásaik hamar hírhedtté váltak. „Az iskolai asszisztens – tréfálkoztak egymást közt a tanárok – olyan, mint a vakbél: semmire sem jó, ám igen lobbanékony.” 682

683

684

685

686

III

Ahogy telt az idő, a nemzetiszocialista párt beleunt az állami oktatás belső struktúrájából adódó tehetetlenségbe, és a rendszert megkerülve más módszereket kezdett keresni az ifjúság befolyásolására. Ezek között a legfontosabb az 1933 előtt más szervezetekhez, például a Nemzetiszocialista Német Diákszövetséghez képest még viszonylag sikertelen náci mozgalom, a Hitlerjugend volt. A Hitlerjugend létszáma akkoriban nem versenyezhetett azzal a hatalmas ifjúsági tömeggel, mely a protestáns és katolikus ifjúsági szervezetekben, más politikai pártok ifjúsági tagozataiban és mindenekelőtt a Wandervogel első világháború előtti hagyományára visszanyúló, laza szerveződésű, szabad ifjúsági mozgalmakban tömörült. A nem nemzetiszocialista ifjúsági szervezetek mellett egyszerűen eltörpült az 1930-ban mindössze 18 000, de két évvel később is alig 20 000 tagot számláló Hitlerjugend. 1933 nyarára azonban a nácik, ahogy a társadalom életének más területein, itt is felszámolták a rivális csoportosulásokat – kivételt csak a katolikus ifjúsági szervezetek jelentettek, amelyeknek feloszlatása, mint láttuk, jóval tovább tartott. A fiúkra és lányokra óriási nyomás nehezedett, hogy lépjenek be a Hitlerjugendbe, illetve valamely társult szervezetébe. A tanárok kötelesek voltak a kiválasztott diákokkal fogalmazást íratni arról, hogy „Miért nem vagyok a Hitlerjugend tagja?”, azoknak a tanulóknak pedig, akik nem léptek be, a tanteremben a tanáraiktól, a játszótéren a diáktársaiktól kellett elviselniük a szüntelen gúnyolódást. Végső esetben néha még a tanulmányaik befejezését igazoló záróbizonyítványt is megtagadták tőlük, ha addigra sem váltak a szervezet tagjává. A munkaadók lehetőleg csak Hitlerjugend-tagokat alkalmaztak gyakornokként, amivel anyagilag is megszorongatták a végzéshez közeledő diákokat. 1936 júliusától hivatalosan is csak a Hitlerjugend volt jogosult arra, hogy sportlétesítményeket bocsásson az összes 14 év alatti gyerek rendelkezésére, és számukra sporttevékenységeket nyújtson, majd nem sokkal később ezt a jogosítványát a 14–18 éves korosztályra is kiterjesztették, ami lényegében azt jelentette, hogy a sportlétesítmények elérhetetlenné váltak azok számára, akik nem voltak a Hitlerjugend tagjai. A tagok viszont külön iskolai szabadnapot kaptak tevékenységeikhez. Az effajta nyomásgyakorlás hamar éreztette hatását. A Hitlerjugend szervezetében 1933 végén már 2,3 millió 10 és 18 év közötti fiú és lány vett részt. E a szám 1935 végére megközelítette a négymilliót, 1939 elejére pedig elérte a 8,7 milliót. Mivel a 10–18 év közötti teljes német lakosság létszáma ekkor 8,87 millió volt, a Hitlerjugend és társszervezetei gyakorlatilag a teljes ifjú nemzedék hűségét a magukénak tudhatták, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy zsidó gyerekeket nem vettek föl. A Hitlerjugend 1936. december 1-jével hivatalosan elismert oktatási intézménnyé vált, s megszűnt a birodalmi 687

belügyminisztériumhoz való korábbi alárendeltsége. Ettől kezdve autonóm szervezetként működött, amely vezetőjén, Baldur von Schirachon keresztül közvetlenül a Führernek tartozott elszámolással. 1939. március 25-én 10 éves kortól jogilag kötelezővé tették a tagságot, és azok a szülők, akik elmulasztották felvétetni a gyereküket, pénzbírságra számíthattak, az azt tettleg megakadályozok pedig akár börtönbe is kerülhettek. A nemzetiszocialisták mindenekelőtt a Hitlerjugenden és társszervezetein keresztül kívánták felépíteni a jövő új német generációját. Hitler már a Mein Kampfban is hosszasan körvonalazta nézeteit a Németországban létrehozandó faji állam oktatásának jellegéről és céljairól. Így fogalmazott: „A nép államának nem szabad minden oktató munkáját a tudás puszta átadására fordítania, elsődleges célja az abszolút egészséges testek kiformálása kell hogy legyen. A szellemi képességek fejlesztése csupán másodlagos.” Azt követi a jellemépítés, aztán az akaraterő kibontakoztatása és a felelősség örömének begyakorlása. „Egy olyan nép, amelyet testileg elfajzott, akaratgyenge, gyáva és pacifista tudósok alkotnak, nem fogja az egeket ostromolni.” A formális felsőbb oktatás haszontalan. „Az ifjú agyat nem szabad olyan dolgokkal terhelni, amelyeknek a 95 százalékát nem is tudja használni.” Az elvont tantárgyakat csak „az anyag megkurtításával” szabad tanítani, és úgy kell kialakítani, hogy a faj érdekeit szolgálják: a történelem tanításából például ki kell hagyni a céltalan részleteket, és inkább a hazafias nevelésre kell összpontosítani. A testi nevelés és a jellemépítés csúcspontja a katonai szolgálat lesz, amely valójában az oktatás utolsó szakasza. Az iskola legfőbb célja „beleégetni a faji érzéket és faji érzést a fiatalok ösztöneibe, értelmébe, szívébe és agyába”. Ezeket a megoldásokat, ahogyan láttuk, a nemzetiszocialista hatalomátvétel után el is kezdték alkalmazni a német iskolákban, s olyan náci oktatáselméleti szakemberek pedagógiai tanait vették hozzá alapul, mint a korszak tanárképző intézményeiben jól ismert Ernst Krieck. Ámde az alap- és középfokú oktatási rendszer még a központosítás és a teljes állami ellenőrzés dacára is csak korlátozottan volt alkalmas e célok elérésére. Hitler erről a következőket mondta az 1935-ös nürnbergi pártnagygyűlésen: 688

689

690

691



A mi szemünkben a jövő német ifjának karcsúnak és ruganyosnak kell lennie: fürgének, mint az agár, szívósnak, mint a bőr, és keménynek, mint a Krupp-acél. Újfajta emberi lényt kell fölnevelnünk, olyan férfiakat és nőket, akik fegyelmezettek és kicsattanóan egészségesek. Arra vállalkoztunk, hogy olyan oktatásban részesítjük a német népet, amely fiatalkorban kezdődik, és soha nem ér véget. A gyerekkel veszi kezdetét, és egészen az „öreg harcosig” tart. Senki sem mondhatja

majd, hogy van olyan időszak az életében, amikor teljesen magára maradt. 692



A Hitlerjugend tagjainak szó szerint meg kellett tanulniuk ezt a beszédet, s föl kellett azt mondaniuk, amikor felvonták a horogkeresztes lobogót. A Hitlerjugendben megállás nélkül folyt a német fiatalok indoktrinációja. Noha szervezeti életében sokat vett át a korábbi ifjúsági mozgalmaktól, azaz tagjai rendszeresen túráztak, táboroztak, közös énekléseket, rituálékat, szertartásokat, sportrendezvényeket és játékokat tartottak, az irányítás egyértelműen felülről érkezett, nem maguk a fiatalok döntöttek, ahogyan a régi ifjúsági mozgalomban. Itt a „vezérelv” érvényesült, melyet Schirach és a Birodalmi Ifjúsági Vezetés gyakorolt. A szervezet szigorú irányelvekben szabta meg, mit és hogyan kell csinálni. Minden egyes belépőt köteleztek arra, hogy személyes hűségesküt tegyen Hitlernek. A szervezetben jogi következmények terhe mellett kötelező volt képzésen részt venni. Minden korcsoportnak minden évre megvolt az előírt tanmenete, olyan témákkal, mint „Germán istenek és hősök”, „20 év küzdelem Németországért”, „Adolf Hitler és harcostársai” vagy „A nép véröröksége”. Náci dalokat kellett énekelni, náci könyveket olvasni. Gondosan összeállított információs csomagok tájékoztatták a vezetőket arról, mit mondjanak az összegyűlt gyerekeknek és fiataloknak, s további anyagokat nyújtottak ideológiai nevelésükhöz. Az évek múlásával egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a katonai kiképzésre. A legfiatalabb jelentkezőknek is orvosi és edzettségi vizsgálaton kellett megfelelniük, és csak ezután válhattak teljes jogú taggá. Amikor Hitler 1938. február 20-án fölsorolta a szervezet főbb egységeit, egyebek közt a következőket mondta: 693

694



A Hitlerjugend haditengerészeti részlegéhez 45 000 fiú tartozik. A gépesített Hitlerjugend 60 000 fiúból áll. A vitorlázórepülős kiképzésben a Jungvolk 55 000 tagja vesz részt. 74 000 tag tartozik a Hitlerjugend repülőegységeihez. Csak 1937-ben 15 000 fiú tette le a vitorlázórepülői vizsgát. Jelenleg 1 200 000 Hitlerjugend-tag részesül kisöbű lövészeti kiképzésben, amiben 7000 oktató segíti őket. 695



Ekkorra a kiképzés lényege az volt, hogy a fiúkat megtanították többek között díszlépésben vonulni, a morzeábécét használni, térképet olvasni, a lányokat pedig harctéri ápolói feladatokra és légoltalmi teendőkre okították. Mindennek eredményeként – jelentették bizonyos titkos hírforrások Prágába, a száműzetésben működő szociáldemokrata vezetésnek – még ha az idősebb fiúk megőriztek is valamennyit szociáldemokrata, kommunista vagy 696

katolikus szüleiktől tanult meggyőződésükből, a fiatalabbak „kezdettől kizárólag a nemzetiszocialista szellem emlőin nevelkedtek”. A szegény munkásgyerekek számára a közös nyaralások, a sportlétesítmények használata és más, addig elérhetetlen dolgok jelentették a Hitlerjugend vonzerejét. Néhányan izgalmas élményekre és bizonyosfajta önbecsülésre leltek a szervezetben. Vitathatatlanul fontos szerepet játszott az idealizmus is abban, hogy oly sok fiatal szülei akarata ellenére is elkötelezte magát az ügy mellett. Melita Maschmann 1933. március 1-jén titokban lépett be a Német Leányszövetségbe, mert tudta, hogy konzervatív szülei nem helyeselnék. Megpróbálta átrágni magát olyan ideológiai alapműveken, mint Hitler Mein Kampfja vagy Chamberlain könyve, A 19. század alapjai, de sikertelenül. Később azt állította: sok más felső középosztálybeli barátjához hasonlóan ő is csak átmeneti túlkapásoknak vélte a nemzetiszocialisták agresszióját és antiszemitizmusát, s arra számított, hogy e jelenségek hamarosan eltűnnek. A Német Leányszövetség ugyanakkor célt adott az életének, és a valahová tartozás érzésével ajándékozta meg, így minden idejét arra fordította, noha ez az iskolai tanulmányai rovására ment, és kétségbe ejtette a szüleit. Ámde, írta később, „a politika iránt csupán mellékesen érdeklődtem, és még azt is egyedül kényszerből”. A fiúknál is megvolt a hatása annak, hogy nevelésükben akkora hangsúlyt fektettek a versengésre és a küzdelemre, a hősiességre és a „vezérelvre”, a sportban éppúgy, mint minden másban. Egy szociáldemokrata megfigyelő 1934 őszén írta le az alábbi esetet, ami nyilván nem volt egyedülálló: 697

698

699

700



A házamban lakó egyik elvtársunk 13 éves fia a Hitlerjugend tagja. Nemrég hazajött egy kiképzésről, és azt kérdezte az apjától: „Miért nem védtétek meg magatokat annak idején? Benned nem volt egy csepp hősiesség sem, megvetlek. A ti szociáldemokráciátok nem való másra, csak arra, hogy miszlikbe aprítsanak benneteket, mivel egyetlen hős sem akadt köztetek!” Az apja így felelt: „Semmit sem értesz.” De a fiú csak nevetett rajta, és azt hitte el, amit a vezetőjéről hallott. 701



A régi szociáldemokratákon úrrá lett a csüggedés. Egy egész nemzedék nő fel úgy, mondta egyikük, „hogy fogalma sincs a munkásmozgalomról, és állandóan csak »hősökről és hősiességről« hall. A fiatalok nemzedéke egyáltalán nem kíváncsi arra, amit mi mondhatnánk nekik.” A katonai kiképzés és ideológiai nevelés e nagyszabású programja ellenére a Hitlerjugend mégis meglehetősen vegyes hatást gyakorolt a fiatalabb generációra. Minél jobban eltávolodott az egy ügyért létrejött, önkéntességen alapuló mozgalomtól, s minél inkább az állam érdekeit szolgáló kötelező 702

intézménnyé vált, annál kevésbé találta vonzónak az ifjabb nemzedék. Az ideológiai nevelés sokszor meglehetősen felületes maradt, mivel a Hitlerjugendcsoportok vezetői nagyobbrészt nem olyan művelt gondolkodók voltak, mint a régi ifjúsági mozgalmak vezetői, hanem inkább a brutális és értelmiségellenes barnainges hagyományokat követték. Így aztán a rájuk bízott ifjak zömének nem voltak biztos fogalmai „a nemzetiszocializmus eszméjéről”. Egy intellektuálisabb ifjúsági vezető így töprengett: ha, mondjuk, egy háborús vereség következtében újabb rendszerváltás történne, akkor a fiatalok legtöbbje „különösebb belső konfliktusok nélkül tudna alkalmazkodni az új helyzethez”. Sokakat az vonzott a Hitlerjugendbe, hogy a sportra oly nagy hangsúlyt fektettek, de ez egyben gátolta is a teljes ideológiai átnevelést, mivel a fiúk és lányok jó részét kizárólag a sportolási lehetőségek érdekelték. A testmozgás egyébként sem volt ínyére minden gyereknek. Különösen népszerűtlen feladatnak számított az adománygyűjtés, már csak azért is, mert ez a kötelezettség egyre inkább részévé vált az iskolai életnek is. Mivel a kirándulások néha vasárnap reggel fél 8-kor kezdődtek, és egész nap tartottak (korántsem véletlenül, mivel így a vallásos résztvevők nem tudtak templomba menni), máskor pedig szerda este 8-ra tették a kötelező tornát, nem csoda, ha a fiatalok szabad időre vágytak, amikor saját kedvteléseiknek hódolhatnának. Csakhogy az előre meg nem szervezett túrázást és a fiatalok spontán tevékenységeit, amelyek oly jellemzők voltak az 1933 előtti ifjúsági mozgalmakra, most kifejezetten tiltották. 1934 szeptemberében Hamburg egyik munkásnegyedének Hitlerjugendvezetősége terjedelmes feljegyzést küldött a szervezet tagjainak, valamint szüleiknek, és ebben egyebek közt az alábbiakra panaszkodott: 703

704

705



Nem jelentek meg teljesíteni a feladatokat, és nem is hoztok föl semmilyen mentséget a távollétre. Inkább a szórakozást kergetitek. Ismét felütötte a fejét köztetek a „liberális-marxista én”, és megtagadjátok a nemzetiszocialista „mi”-t. Vétkeztek a nemzet érdekei ellen. Kivonjátok magatokat a szolgálat alól, mert inkább elmentek egy ismerős esküvőjére, mert túl vagytok terhelve az iskolai feladatokkal, vagy mert kerékpározni támadt kedvetek. Az iskolában viszont a Hitlerjugend-szolgálattal mentegetőztök, amiért nem csináltátok meg a leckét. 706



A leggyűlöltebb tevékenység az idők során egyre inkább előtérbe kerülő katonai kiképzés volt. Schirach ugyan kijelentette, hogy „az önkormányzatiság elve” fog érvényesülni, ugyanúgy, mint a régi ifjúsági mozgalmakban, de a 707

708

szervezetet valójában felnőttek irányították. A Hitlerjugend tagjait barnainges felnőttek képezték ki, akik arra kényszerítették a fiatalokat, hogy edzettségüket fokozandó jeges vízbe merüljenek, télen nem megfelelő öltözékben küldték őket hosszas gyakorlatokra, hogy megtanulják elviselni a fizikai nehézségeket, a parancs megtagadását pedig egyre brutálisabban büntették. Egyes beszámolók szerint a fiúkat már kisebb vétségek miatt is vesszőfutásra ítélték, sőt olykor fémrudakkal verték. Több orvos is panaszt tett, hogy a hosszú, kimerítő gyakorlatok, a megrakott hátizsákkal való éjszakai menetelések és a megfelelő táplálás nélkül végzett katonai kiképzés károsítja a fiatalok testi és szellemi egészségét. Szociáldemokraták számoltak be arról, hogy sok fiatal távol maradt az esti gyakorlatozástól vagy nem fizette be a tagdíját, így kizárták a szervezetből, s csak akkor lépett be újra, amikor egy állás vagy az egyetemi felvételi miatt szüksége volt a tagsági igazolványra. Egy szászországi jelentésben így írtak 1938-ban: „A fiúk mesterien mesélik a legfrissebb vicceket a náci intézményekről. Ha csak tehetik, végiglazsálják a szolgálatot. Amikor pedig a szabad idejükben valamelyiküknél összegyűlnek játszani, megvetéssel beszélnek a szolgálati beosztásról.” A gyerekek gyorsan ráuntak a hosszúra nyúló estékre, amikor a tábortűz mellett hazafias dalokat kellett énekelniük. „Legtöbbjük – jelentette egy szociáldemokrata – legszívesebben már az első dal után hazamenne.” A hetente egyszer, este fél 8 és fél 10 között rendezett felvonulásokon különösen alacsony volt a részvétel. De a szervezet nem sokat tehetett a távolmaradók ellen. Amíg fizették a tagdíjukat, nem lehetett kizárni őket, s amint a Német Leányszövetség egyik tagja megjegyezte, sok fiatal „többé-kevésbé csak fizető tag”, hiszen egy tizenöt évest „sok más dolog is érdekel”. Azokat a tizenéves fiatalokat, akik már munkahelyen dolgoztak, különösen fárasztották a kiképzéssel töltött órák. Az ifjúsági mozgalmak egyik legkedveltebb tevékenysége, a sátorozás is egyre népszerűtlenebb lett, mivel mindinkább katonai jellegűvé vált. Egy táborból hazatérő fiatal így panaszkodott: 709

710

711

712



Alig volt szabad időnk, mindent katonai rend szerint kellett csinálnunk. Reggel ébresztő, szemle, zászlófelvonás, torna és mosakodás, majd reggeli, aztán „cserkészjátékok” ebédig, és ez így ment tovább egészen estig. Többen haza is mentek a táborból, mert értelmetlennek tartották az egész hercehurcát. A táborlakók között nem alakult ki szorosabb kapcsolat, a bajtársiasság szinte teljesen hiányzott, mindent a parancs és az engedelmesség határozott meg… A táborvezető egy idősebb Hitlerjugend-megbízott volt, amolyan

kiképző őrmester típus. Nevelési erőfeszítései kimerültek az odavakkantott utasításokban, a cserkészgyakorlatok megtartásában és az általános parancsolgatásban… A tábort a lázas aktivitás és az izomerő eltúlzott kultusza jellemezte, nem adott spirituális élményt vagy akár közösen alakított aktív időtöltést. 713



Egy másik egykori Hitlerjugend-tag, néhány évvel később visszaemlékezve az ott töltött időkre, bevallotta, hogy tízéves korában, amikor belépett, még „lelkes” volt, hiszen „melyik fiút ne hozná tűzbe, ha csodás eszmények, a bajtársiasság, a hűség és a becsület lehetősége tárul fel előtte”? Hamarosan azonban már „indokolatlannak” találta „a kényszert és a feltétlen engedelmességet”. Egy másik visszaemlékezés szerint unalmasak voltak „a végtelen katonai menetgyakorlatok”, a legapróbb szabályszegésért kirótt büntetések pedig sokakat elkeserítettek, mégsem panaszkodott senki, hiszen a továbbjutás egyetlen lehetősége az volt, ha bizonyságot adtak a keménységükről. Ennek aztán nem is maradt el a hatása: „Attól a pillanattól kezdve, hogy megtanultunk járni, belénk sulykolták a szívósságot és a vak engedelmességet.” Még a fiatal nemzetiszocialisták is „csalódottak és elégedetlenek” voltak. A felszín alatt tovább éltek az ifjúsági mozgalom hagyományai, a lázadó hajlamú fiúk megtanulták a régi, immár betiltott túrázódalokat, s akik a Hitlerjugendtáborokban azokat dúdolták, felismerték egymást, egy csoportba verődtek, s ha módjukban állt, saját programokat szerveztek. Ámde más szociáldemokrata megfigyelők igyekeztek lehűteni a felhorgadó reményeket, s borús hangvételű jelentéseikben arról számoltak be, hogy a fiatal nemzedék mind jobban elveszíti kapcsolatát szülei-nagyszülei értékeivel, s a Hitlerjugend és az iskolai ideológiai oktatás hatására a nemzetiszocialista eszme karmaiba kerül. A Hitlerjugend és az egyre inkább nemzetiszocialista elvek szerint működő iskolarendszer minden súlyos hiányossága ellenére sikerrel vert éket a saját fiatalkori normáikhoz és meggyőződéseikhez valamilyen mértékben még mindig ragaszkodó szülők, illetve az életük minden egyes szakaszában ideológiai agymosásnak kitett gyerekek közé. A szociáldemokrata megfigyelő szomorúan jegyezte meg: 714

715

716



A nemzetiszocialistákkal szemben álló szülők rendkívül nehezen tudnak hatni a gyerekeikre. Talán arra kérik a gyereket, hogy ne beszéljen az iskolában arról, amit otthon hall, ez esetben azonban a gyerek azt gondolja: „Aha, a szüleimnek titkolniuk kell, amit gondolnak. Bezzeg a tanár mindent kimondhat hangosan. Nyilván neki van igaza.” De az is lehet, hogy a szülők úgy adnak hangot a véleményüknek, hogy nem figyelmeztetik a gyereket, és letartóztatás

vár rájuk, vagy a legjobb esetben behívatja őket a tanár, és ordítva feljelentéssel fenyegetőzik. „Küldd be apádat az iskolába” – ez a szokványos válasz, ha a gyerekben gyanús kételyek vagy kérdések merülnek fel. Ha pedig az apa egy ilyen látogatás után elhallgat, azzal azt a benyomást keltheti a gyerekben, hogy a tanár meggyőzte őt az igazáról, ami sokkal rosszabb, mint ha eleve semmit sem mondott volna. 717



Ennél is nyugtalanítóbb jelentések érkeztek olyan esetekről, amikor a szülő ellenezte a Hitlerjugend-tagságot, a gyerek pedig megfenyegette, hogy feljelenti a hatóságoknál, ha akadályozni próbálná részvételét a szervezet találkozóin. A kamaszok hamar rájöttek, milyen remekül bosszanthatják volt szociáldemokrata szüleiket, ha harsány „Heil Hitler!”-rel köszönnek nekik a „Jó reggelt!” helyett. „Ekként aztán a háború minden családban megjelenik – jegyezte meg egy régi munkásmozgalmi aktivista felesége. – Az egészben az a legrosszabb, hogy az embernek már a saját gyerekei előtt is ügyelnie kell a nyelvére.” Így tehát az állam és a párt fokozatosan aláásta a család szocializáló és nevelő funkcióit. E bírálatok Baldur von Schirachhoz is eljutottak, aki azzal az állítással próbált visszavágni, hogy sok szegény és munkásgyereknél egyébként sem tapasztal igazi családi életet. A középosztálybeli szülőket pedig, akik a leghangosabban panaszkodtak, amiért gyerekeik sok időt töltenek az otthonukon kívül, mert annyi a teendőjük a Hitlerjugendben, illetve a Német Leányszövétségben, arra figyelmeztette, hogy „a Hitlerjugend azért gyűjtötte egy közösségbe a nemzetiszocialista fiatalokat, hogy egyfajta családot adjon a német nép ezen élményektől mindeddig megfosztott, legszegényebb fiainak és lányainak”. Az efféle érvelés azonban nagy valószínűséggel csak fokozta a munkásszülők ellenérzéseit. Sokan arra panaszkodtak, hogy a gyereknevelés már nem valami nagy élvezet. A Hitlerjugendben megkövetelt egyenruhák és felszerelések meglehetősen sokba kerültek, és cserébe semmit sem kapnak. „Manapság sok szülő gratulál a gyerektelen pároknak, amiért nincs gyerekük. A szülőknek újabban nem jut más, csak gyerekeik táplálásának és öltöztetésének kötelezettsége; a nevelésük elsősorban a Hitlerjugend feladata.” Valaki hallotta, amint egy „régi harcos” keserűen panaszkodik Hitlerjugend-aktivista fiára: „A fiamat teljesen elidegenítették tőlünk. Régi frontkatona lévén ellenzem a háborút, ennek a fiúnak viszont a háború a mindene, semmi más nem érdekli. Szörnyű, de néha az az érzésem, hogy a fiam kém a családban.” A Hitlerjugend-tagság általános hatása az volt, panaszolta néhány szociáldemokrata megfigyelő, hogy a fiatalok „eldurvultak”. A viták eleve elfojtása, a katonai fegyelem, a testi képességekre és a versengésre helyezett 718

719

720

721

hangsúly a fiúkat agresszívvá és erőszakossá tette, főként az olyan társaikkal szemben, akik valamilyen okból nem léptek be a Hitlerjugendbe. Ha vonaton utazott egy csoportjuk, azzal szórakoztak, hogy sértegették és fenyegették a kalauzt, aki nem üdvözölt minden utast „Heil Hitler!”-rel, mielőtt elkérte volna a jegyét. A vidéken szervezett táborok gyakran váltottak ki felzúdulást és panaszáradatot a helyi gazdákból, mivel gyümölcsöskertjeiket megkopasztották. A gyerekek kiképzése annyira goromba módszerekkel zajlott, hogy gyakoriak voltak a különféle sérülések. Az ökölvívás hirtelen divattá vált, anélkül hogy ehhez megfelelő edzők álltak volna rendelkezésre, úgyhogy elharapózott a durva verekedés: „Minél több vér folyt, annál jobban lelkesedtek a legények.” Egy szociáldemokrata megfigyelő megállapította, hogy akárcsak az SA-ban, a hadseregben és a birodalmi munkaszolgálatban, úgy a Hitlerjugendben is tért hódít a kegyetlenkedés. „Amilyenek a vezetők és ahogy bánnak a rájuk bízottakkal, az állattá alacsonyítja le az emberi lényeket, és a szexualitásból mocskot csinál. Sokan kapnak nemi fertőzést. A Hitlerjugend számos egységében havonta rendeznek »szexparádét«, amit az idősebbek a háborúból ismernek.” A Hitlerjugend elzárkózott a szexuális felvilágosítástól, mondván, az a szülők feladata. A táborvezetők homoszexuális viselkedésével összefüggő ügyeket eltussolták; a sajtónak tilos volt megszellőztetni az ilyesmit, holott a gondozóintézetekben dolgozó katolikus papok elleni, többnyire koholt vádakat nagydobra verte. Egy különösen súlyos eset 1935-ben éppen akkor történt, amikor Goebbels megindította az egyház szexbotrányait leleplező kampányát: egy Hitlerjugend-táborban egy fiút több társa megerőszakolt, majd halálra késelték, hogy ne beszélhessen. A fiú anyja tudomást szerzett a történtekről, és levelet írt Mutschmann birodalmi Gauleiternek, mire az rögtön elrendelte a szerencsétlen asszony letartóztatását és bebörtönzését, hogy megakadályozza a botrány kipattanását. Azokat a szülőket, akik panaszt emeltek a tábori bánásmód ellen, vagy a gyerekeiket a saját érdekükben kivették a szervezetből, nagy valószínűséggel rögtön megvádolták, hogy bomlasztják a Hitlerjugendet, vagy azzal a fenyegetéssel hallgattatták el, hogy gyerekeiket állami gondozásba veszik. 1934 júliusában nem kisebb személyiség, mint Heinrich Himmler fogott össze Schirachhal, hogy megerősítse a Hitlerjugend fegyelmét, s e célból létrehozta a szervezet belső rendőrségét, de annak az lett az egyetlen kézzelfogható eredménye, hogy új toborzási lehetőséget adott az SS-nek. A Hitlerjugend fegyelmezetlensége különösen káros hatásúnak bizonyult az iskolákban. A szervezet tizenéves aktivistáit roppant magabiztossá tették a központi kormányzat megnyilvánulásai, miszerint nekik kiemelkedő szerepük lesz az ország jövőjében, és egyébként is hozzászoktak, hogy náluk fiatalabb 722

723

724

725

gyerekek egy-egy osztálynál jóval nagyobb csoportjának parancsoljanak, így aztán egyre arrogánsabban viselkedtek idősebb diáktársakkal is. Ahogy egy Hitlerjugend-vezető maga is beismerte: „A vezetés azzal, hogy szüntelenül legyezgeti az önbizalmukat, egyfajta nagyzási hóbortot alakít ki a fiúkban, úgyhogy semmilyen más tekintélyt nem hajlandók tisztelni.” A Hitlerjugend és az iskolák konfliktusában fokozatosan az előbbi kerekedett felül. Tagjai már az iskolában is egyenruhában jártak, így a tanárok az osztályokban egyre nagyobb számú olyan gyerekkel találták szembe magukat, akik öltözékükkel nyíltan hirdették, hogy elsősorban egy kívülről irányított szervezethez tartoznak. Magabiztosságukat tovább erősítette az az 1934. januári rendelet, amely az iskolákkal azonos státusú oktatási intézménnyé tette a Hitlerjugendet. A kamaszkori lázadást a szocializációt szolgáló intézmények – az iskola, a szülők, a család és az egyház – ellen fordították. A háború után az egykori Hitlerjugendtagok a velük készült interjúkban pontosan felidézték, hogyan emelte iskolai tekintélyüket az, hogy ehhez a szervezethez tartoztak. 1939-ben még az SS Biztonsági Szolgálata is aggodalmának adott hangot a Hitlerjugend és a tanárok közti viszony elmérgesedése miatt. Egy szociáldemokrata megfigyelő már 1934-ben arról számolt be, hogy egy alkalommal, a szokásos hétfő reggeli gyűlésen, amikor az egész iskola együtt énekelte el a himnuszt, majd levett sapkával nézte végig a náci lobogó felvonását, egy Hitlerjugend-iskolavezető közölte hatvanéves tanárával, aki a dermesztő téli hidegben a fején hagyta a kalapját, hogy ha ezt még egyszer meg meri tenni, akkor följelenti. Csak kevés tanár volt olyan leleményes, hogy a feljelentés veszélye nélkül szerezze vissza az irányítást – mint például egy kölni középiskola matematikatanára, aki különösen fogós számtani kérdést adott fel az óráján egyenruhában megjelenő két Hitlerjugend-vezetőnek, mondván: „A Hitlerjugend vezetőiként jó példát kell mutatnotok, s bizonyára meg tudjátok oldani ezt a feladatot!” 726

727

728

729

730

731

732

IV

A Harmadik Birodalom iskolarendszere hivatalosan Bernhard Rust alá tartozott, akit 1933-ban neveztek ki Poroszország oktatási és vallásügyi miniszterévé. Eredetileg Rust is tanár volt, de egészen korán belépett a nemzetiszocialista pártba, s 1925-ben már Dél-Hannover és Braunschweig Gauleitere lett. Hitler kancellári kinevezésekor ötvenéves volt, azaz valamivel idősebb a többi náci

vezetőnél, akik jellemzően a harmincas éveikben vagy a negyvenes éveik elején jártak. 1934. május 1-jén azután őt nevezték ki az újonnan létrehozott birodalmi tudományügyi és oktatási minisztérium élére, amely 1935 elején magába olvasztotta a porosz – és lényegében az összes többi – oktatási minisztériumot, a vallási ügyek és az egyházak pedig a szintén új, s mint e fejezet elején láttuk, Hanns Kerrl vezette birodalmi egyházügyi minisztérium fennhatósága alá kerültek. Az oktatási minisztérium 1937. augusztus 20-án központi ellenőrzés alá vonta valamennyi tanár véglegesített kinevezését, 1939-ben pedig felállította a Birodalmi Vizsgahivatalt, amely az összes oktatási intézmény vizsgáit felügyelte. 1937. március 20-án racionalizálták a középiskolai rendszert, amit a tanárok régóta sürgettek, és amit már a weimari köztársaság idején is tervbe vettek. Három alapvető iskolatípust hoztak létre: az első az élő nyelvekre és a bölcsészeti tárgyakra fektette a legnagyobb hangsúlyt, a második a természettudományok és a technika oktatására, a harmadik pedig elsősorban a klasszikus műveltségre. A kormány 1938. július 6-án újabb törvényt adott ki, amely az 1927-ben létrehozott porosz iskolarendszer egy újabb elemét terjesztette ki az egész országra, és nyolc év tankötelezettséget írt elő minden gyereknek – ez előrelépést jelentett például Bajorországban, ahol addig csak hét év volt kötelező, de visszalépésnek minősült a hagyományosan kilenc év tankötelezettséget előíró Schleswig-Holsteinben. Ugyanez a törvény tartalmazta a központilag meghatározott tantervet is, amelynek része volt a mindenki számára kötelező „faji oktatás”. Hitler születésnapján, 1933. április 20-án Rust három Nemzetpolitikai Nevelő Intézetet, azaz „Napolát” (Nationalpolitische Erziehungs-Anstalt) alapított – ezek bentlakásos iskolák voltak, s a versailles-i békeszerződés értelmében feleslegessé vált egykori porosz kadétiskolákban kezdték meg működésüket azzal a céllal, hogy kiképezzék a Harmadik Birodalom jövőbeni irányító új elitjét. A döntésben szerepet játszhatott az is, hogy Hindenburg kedvében járjanak, az elnök ugyanis ilyen kadétiskolában kezdte meg katonai pályafutását. 1939-re már 19 Napola működött. Feladatuk a katonai kiképzés volt, s istállókkal, motorkerékpárokkal, vitorlásokkal és hasonlókkal is fölszerelték őket, vagyis az ott tanuló diákokat határozottan arisztokratikus jellegű sportokba kívánták bevezetni, hogy így is erősítsék elitista önképüket. A végzett diákok többnyire a fegyveres erőkhöz, az SS-hez vagy a rendőrséghez kerültek, tiszti rangban. A hallgatókat elsősorban faji kritériumok alapján válogatták ki, amelyek tekintetében egy szakképzett orvos vizsgálata volt a döntő. Sokat nyomtak a latban a jellemvonások is – ezeket a felvételi vizsga során figyelték meg, amely főként versenysportokból állt, hogy a jelentkezők 733

734

735

736

737

738

bizonyíthassák bátorságukat és agresszivitásukat. Rust minisztériumának tisztviselői azonban ahhoz is ragaszkodtak, hogy a Napolákban a rendes, központilag előírt tananyagot is megtanítsák, elvégre ezek állami oktatási intézmények voltak. Hitler az 1934-es és az 1935-ös pártkongresszuson is kiállt azon véleménye mellett, hogy a politikai oktatás a párt dolga, nem pedig az állami intézményeké vagy állami alkalmazásban lévő tanároké. E nézettel összhangban a Napolákat korábbi oktatási tapasztalattal nem rendelkező SS- és SA-tisztek irányították. A vezetőség egy párhuzamos „oktatói kart” is kinevezett ebből a körből, amely a diákokkal a rendes tanórákon foglalkozó, képzett pedagógusok mellett végezte munkáját. Valamennyi oktatónak és tanárnak rendszeres képzésen kellett részt vennie, a diákok pedig minden évben néhány hétig a mezőgazdaságban vagy az iparban dolgoztak, hogy ne veszítsék el kapcsolatukat a néppel. Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között hamarosan egyre nehezebb lett elegendő képzett tanárt találni. A Napolákban sok oktató azért vállalt feladatot, mert korábban porosz kadétiskolában tanított, s némely igazgató szándékosan fel is elevenítette az egykori porosz katonai oktatás bizonyos hagyományait. 1934-re már a náci vezetésben is voltak olyanok, akik világosan látták, hogy a Napola inkább a régi porosz hagyományok reakciós feltámasztása, semmint a Harmadik Birodalom új elitjét kinevelő, modern intézmény. Úgy tűnt, az intézményrendszer fontosabb feladatnak tartja a hadsereg tisztekkel való ellátását, mint az államvezetés utánpótlását. Az iskolák napi ügyeiért felelős vezető, a pedagógus végzettségű Joachim Haupt a weimari köztársaság idején több cikkben is sürgette egy új, a faji és politikai képzés köré épülő oktatási rendszer bevezetését. Ámde a hosszú kések éjszakája után az SS támadást intézett Haupt ellen, nem különösebben félreérthető célzásokat téve homoszexualitására, s azt állítva, hogy Rust azért akar megszabadulni tőle, mert túlzottan reakciós. Így aztán 1935-ben Hauptot leváltották, a Napolák felügyeletét pedig egy magas rangú SS-tisztre, August Heissmeyerre bízták. Idővel ezen létesítmények teljesen az SS ellenőrzése alá kerültek. Új típusú állami oktatási intézményként azonban nem voltak különösebben sikeresek, ráadásul a színvonaluk sem volt elég magas ahhoz, hogy a rezsimet ellássák a jövő vezetői elitjével. 739

740



7. térkép Náci elit iskolák Amint ezek az események is szemléltették, Rust nem volt valami hatékony, ha a náci hatalmi struktúra nagykutyáival került szembe. Időnként depressziós rohamok törtek rá, amelyek a mániás derűlátás és az agresszivitás időszakaival

váltakoztak, s emiatt igen nehezen tudott következetes politikát folytatni; beosztottjai nem bíztak benne, sőt gyakran akadályozták is utasításai végrehajtását. Rust maga nem volt képes szembeszállni a pártvezetés legfelső köreiben működő agresszív, ragadozó természetű vetélytársaival. Emellett fokozatosan rosszabbodó arcizombénulás is kínozta, ami egyre erősebb fájdalommal járt, s ez tovább csökkentette a konkurenciával szembeni ellenálló képességét. Napoláit hamarosan háttérbe szorította két sokkal inkább ideológiai jellegű intézmény, amelyeket a Napolákkal ellentétben nem az állam működtetett, hanem kezdettől fogva a párt szerveinek ellenőrzése alatt álltak. Baldur von Schirach birodalmi ifjúsági vezető és Robert Ley, a Német Munkafront feje 1937. január 15-én közös bejelentést tettek, amely szerint Hitler a kérésükre utasítást adott az Adolf Hitler Iskolák felállítására – ezek a Hitlerjugend irányítása alatt álló középiskolák voltak, tantervüket az ifjúsági szervezet határozta meg, a bennük folyó tevékenységet pedig a nemzetiszocialista párt körzetvezetői felügyelték. Rust dühödt tiltakozása ellenére a két vezető már 1937. április 20-án megalapította az első Adolf Hitler Iskolát. Szándékuk az volt, mondta Ley, hogy a jövőben senki se juthasson vezető pozícióhoz a pártban, ha nem ezen intézményben folytatja tanulmányait. Az Adolf Hitler Iskolák diákjainak kétharmada bentlakó volt. A tananyagot a Hitlerjugend szabta meg, s a tanterv még a Napoláknál is nagyobb hangsúlyt fektetett a testi és a katonai oktatásra. A Napolákhoz hasonlóan az Adolf Hitler Iskolákban sem folyt semmiféle hitoktatás. A vizsgákat eltörölték, rendszeresen tartottak viszont „teljesítményheteket”, amikor a diákok egymással vetélkedtek az összes szakterületen. Ezek az ingyenes iskolák 12 éves kortól fogadtak Németország minden részéből Hitlerjugend-tagokat, s hamarosan a felfelé irányuló társadalmi mobilitás eszközévé váltak, hiszen diákjaik 20 százaléka „munkásosztálybelinek” minősíthető háttérből került ki. A tanulók kiválasztásának eleinte csupán fizikai kritériumai voltak, ám 1938-ra világossá vált, hogy súlyos gondokat okoz, ha figyelmen kívül hagyják a szellemi képességeket, a tanulók meglehetősen nagy hányada ugyanis még a viszonylag egyszerű politikai fogalmakat sem volt képes megérteni, hiába próbálkoztak a tanárok. Ettől kezdve tehát a felvételi eljárás egyéb előírásai mellett bizonyos tanulmányi követelményeket is teljesíteni kellett. Az első két évben kinevezett tanárok – valamennyien Hitlerjugend-vezetők – nem voltak különösebben hozzáértők, ezért 1939-től kizárólag egyetemen szerzett, szabályos tanári diplomával rendelkezők oktathattak itt. Leynek az volt az elképzelése, hogy a nemzetiszocialista párt minden egyes körzetében legyen egy ilyen iskola, amelynek működését a körzetvezető felügyeli; a pártvezetés azonban azzal 741

742

743

744

hárította el az ötletet, hogy túl költséges lenne a párt számára, így a terv végül sosem teljesedett ki. 1938-ban az egész országból mindössze 600 tanulót vettek fel, sokkal kevesebbet, mint eredetileg szerették volna. Az iskolaépületek építését soha nem fejezték be, így az intézmények egészen 1941-ig nagyrészt a sonthofeni SS-rendvártól bérelt épületekben működtek. A rendvár (Ordensburg) a Schirach és Ley megálmodta pártalapú oktatási rendszer következő állomása volt. Ide kizárólag az Adolf Hitler Iskolákban végzett diákokat vettek fel, ám a jelentkezőknek a felvétel előtt szakképzésen vagy egyetemi oktatásban kellett részt venniük, továbbá bizonyítaniuk kellett személyes és ideológiai alkalmasságukat. Ezekben az iskolákban nemhogy tandíjat nem kellett fizetni, de a diákok még zsebpénzt is kaptak. Három ilyen rendvár volt, amelyeket az ország eldugott vidékein építettek fel. A legkiválóbb német építészek tervezték őket fényűző stílusban. Az építkezések 1934 márciusában kezdődtek, az épületeket két évvel később adták át. Az elképzelés szerint az iskolák összefüggő rendszert alkottak az oktatásban és a képzésben. A diákok az első évet a pomerániai Krössinsee mellett álló Falkenburgban (ma: Złocieniec) töltötték, ahol fajbiológiai oktatásban részesültek és különféle sporttevékenységeket folytattak; a második évben a Rajna fölé magasodó Eifelhegységben épült Vogelsang volt az otthonuk, ahol túlnyomórészt sportokkal foglalkoztak; a harmadik évre pedig a bajorországi Allgäu régió hegyei közt álló Sonthofenbe költöztek, ott további ideológiai képzést kaptak, és veszélyesebb sportokat, például hegymászást űztek. A rezsim tervei közt szerepelt egy negyedik rendvár is Marienburgban, ahol a diákok Kelet-Európáról tanultak volna, valamint egy „legfőbb iskola” a bajorországi Chiemsee partján, ahol kutatásokat folytattak volna, továbbá itt képezték volna ki a rendvárak és az Adolf Hitler Iskolák tanárait is. A rendvárak elit diákjainak addig is minden évben három, nem összefüggő hónapot a párt körzeti szervezeteinél kellett dolgozniuk, hogy gyakorlati politikai tapasztalatot szerezzenek, a rendvárakban pedig rendszeresen tartottak rövid továbbképzéseket a nemzetiszocialista párt tisztségviselőinek, emellett ezek oktatóközpontként is szolgáltak az Adolf Hitler Iskolák tanárai számára. Amint a név is sugallja, a rendvárak létesítésével az volt a cél, hogy megalkossák a középkori lovag- és szerzetesrendek modern változatát: egy fegyelmezett, egységes és az ügynek elkötelezett csoportot. E szándék nyomatékosítása érdekében a diákokat Junkereknek (a. m. nemesi származású ifjú) nevezték. A rendvárak az Adolf Hitler Iskolákkal együtt alkották azt a rendszert, amellyel a párt hosszú távra kívánt gondoskodni a vezetőiről. Szabályos egyetemi mércével mérve a rendvárakban nyújtott oktatás színvonala nem volt különösebben magas. A testedzésre aránytalanul nagy 745

746

747

figyelmet fordítottak, a tananyag erősen ideológiai töltetű volt, így ezeket az intézményeket nem lehetett a hagyományos felsőoktatás valós vetélytársainak tekinteni, ráadásul a diákok kiválasztásának szempontjai között a szellemi képességek szinte egyáltalán nem szerepeltek. A Vogelsang rendvár 1939 júliusában lesújtó kritikát kapott egy belső pártjelentésben, amely pellengérre állította az ott végzettek szellemi képességeit, és súlyos kételyeknek adott hangot, hogy az illetők képesek volnának értelmesen ismertetni a náci ideológiát, majd hozzátette: „Az eseteknek csak egy elenyésző hányadában párosulnak a sugárzó egészséghez és duzzadó erőhöz említésre érdemes intellektuális képességek.” Goebbels Der Angriff című lapja már 1937-ben kétségbe vonta az intézmények hatékonyságát, amikor egyik újságírója fültanúja volt az elsők közt végzett hallgatók egyike „erős ideológiai színezetű előadásának, ám annak lényegi mondandója szinte egyáltalán nem volt. Egyáltalán, a megfelelő embereket válogatták be oda?” – tette fel a célzatos kérdést. Két évvel később Vogelsangban kaotikussá vált a helyzet, mert kiderült, hogy a rendvár parancsnoka, Richard Manderbach – akinek legfőbb érdeme az volt, hogy 1924ben ő alapította Siegerland körzet első rohamosztagos egységét – legkisebb gyermekét titokban megkereszteltette egy katolikus templomban. Manderbach ugyan tagadta, hogy tudtával történt volna a dolog, de a Junkerek durva rigmusokkal, énekekkel és kiáltásokkal fogadták az étkezőben és a tantermekben, s azt akarták tudni, ugyan miért közösködik „pápával és pappal”. A rendet csak a parancsnok 1939. június 10-i leváltása után sikerült helyreállítani. Amint a Sonthofenben működő Adolf Hitler Iskola egyik diákja, Hardy Krüger későbbi hollywoodi filmszínész beszámolt róla, a hallgatókba azt sulykolták, hogy ők lesznek a jövő náci Németországának vezetői, így aztán nem csoda, hogy nem tűrték el az ideológiai hibákat. Egy olyan légkörben, amely keménységre és könyörtelenségre ösztönzött, szinte természetes volt, hogy az idősebb fiúk megfélemlítették és bántalmazták a fiatalabbakat, az általános szellem pedig kegyetlen és durva volt. Ugyanaz az elgondolás, amely az Adolf Hitler Iskolák, a rendvárak és kisebb mértékben a Napolák létrehozásában játszott szerepet, egy újabb elit iskolában is tetten érhető volt: ez volt a Nemzetiszocialista Középiskola, melyet Ernst Röhm és az SA égisze alatt alapítottak. A barnaingesek szervezetének tulajdonában lévő magániskola 1934 januárjában nyílt meg a Würmsee (ma: Starnbergi-tó) partján, s csak néhány hónapja működött, amikor Röhmöt Hitler parancsára agyonlőtték. Az iskola igazgatója kétségbeesésében úgy próbálta megóvni az intézményt, hogy előbb a párt kincstárnoka, Franz Xaver Schwarz védelmébe ajánlotta, majd Rudolf Hess hivatalát kereste fel, ahol Martin Bormann volt az egyik fő tisztségviselő. Hess 1939. augusztus 8-án új néven – 748

749

az NSDAP Feldafingi Birodalmi Iskolája (Reichsschule der NSDAP Feldafing) – újraindította, s ez lett a legsikeresebb nemzetiszocialista elit iskola. A birtokon vagy 40 villa volt, amelyek egy részét korábbi zsidó tulajdonosaiktól kobozták el. Az iskola a Nemzetiszocialista Tanárszövetség szakmai ellenőrzése alatt állt, s tanulói és tanítói egyaránt automatikusan SA-tagok lettek. Az iskolának nagy hatalmú támogatói voltak a párt legfelsőbb köreiben, így különösebb nehézség nélkül sikerült bőkezű finanszírozáshoz és első osztályú felszerelésekhez jutnia, a pedagógusi kontrollnak köszönhetően pedig sokkal színvonalasabb volt az oktatás, mint más elit iskolákban, annak ellenére is, hogy a tananyagban itt is aránytalanul nagy szerepet kapott a sport, a testedzés és a jellemfejlesztés. Bírálói viszont váltig állították, hogy a diákok – gyakran magas rangú párttisztségviselők gyerekei – csak azt tanulták meg, hogy miként legyen belőlük aranyifjú. Mindent figyelembe véve azonban egyik elit iskola színvonala sem ért fel ahhoz a mércéhez, melyet Németország nagy múltú gimnáziumai állítottak. Megközelítésükben eklektikusak és gyakran ellentmondásosak voltak, és hiányzott belőlük az átgondolt oktatási koncepció, amelynek jegyében egy hatékonyan tevékenykedő, jövőbeli elitet lehetett volna kiképezni egy olyan magasan fejlett ország számára, mint Németország. A háború előestéjén összesen 6000 férfi és 173 női diákjával a 16 Napola, a tíz Adolf Hitler Iskola és az egy Birodalmi Iskola a bentlakásos iskolarendszernek együttesen is csak kis részét tette ki, hiszen ugyanekkor, azaz 1939 szeptemberében az egyéb bentlakásos iskoláknak összesen 36 476, vagyis hatszor annyi fiú- és lánytanulója volt. Mindazonáltal a második világháború előestéjén a Napolák, az Adolf Hitler Iskolák és a rendvárak alacsony oktatási színvonala az állami iskolarendszerbe is kezdett átszivárogni. A szokványos tantárgyak jelentősége egyre csökkent, miközben a testnevelésre és sportra fordított órák száma 1936-ban heti háromra, majd 1938-ban heti ötre nőtt, s az ideológiai oktatás és a háborúra való felkészítés háttérbe szorította a műveltségi és tudományos tantárgyakat. A gyerekek persze továbbra is megtanultak írni, olvasni és számolni, a gimnáziumokban és az egyéb középfokú oktatási intézményekben pedig ennél jóval többet is, ám az oktatás színvonala kétségtelenül folyamatosan csökkent. 1939-re azt panaszolták a munkaadók, hogy az iskolákból kikerülő végzősök nyelvi és számtani tudása gyenge, és hogy „az érettségizettek tudásszintje egy ideje csökken”. Ez azonban cseppet sem aggasztotta a rezsimet. Amint a Nemzetiszocialista Tanárszövetséget 1935-ig vezető Hans Schemm kijelentette: „Oktatásunk célja a jellem formálása.” Korábban túl sok tudást igyekeztek a gyerekek fejébe tömni – mondta elítélően –, ami a jellemformálás rovására ment. 750

751

752

753

754

„Inkább kapjunk 10 fonttal kevesebb tudást, de 10 kalóriával több jellemet!” Nem maradt hatás nélkül a tanári szakma mind súlyosabb demoralizálódása, a mind nyomasztóbb tanárhiány és az osztályok létszámának ebből fakadó növekedése sem. Mint láttuk, a Hitlerjugend rendkívül bomlasztónak bizonyult a hivatalos oktatásra nézve. Egy szociáldemokrata jelentés már 1934-ben megállapította, hogy „az iskolát állandóan megzavarják a Hitlerjugend eseményei. A tanárok szinte hetente kénytelenek ez okból elengedni tanulókat az órákról.” Az sem számított sokat, hogy 1936-ban eltörölték az állami ifjúsági naphoz kapcsolódó kötelező ünnepségeket, bár az ezekre való felkészülés egy becslés szerint évi 120 órát vett el a tanulásból. Az iskolákban uralkodó katonai fegyelem ellenére számos jelentés érkezett fegyelemsértésről és rendbontásról, a tanulók közti erőszakos cselekményekről és a tanárokkal szembeni engedetlenségről. Egy szociáldemokrata így fakadt ki 1937-ben: „Többé már azt sem mondhatjuk, hogy a tanárnak tekintélye van, hiszen a Hitlerjugend taknyos kölykei döntik el, mi történjen az iskolában, ők irányítanak.” Ugyanebben az évben egy majna-frankföldi tartomány tanárai arról panaszkodtak a Nemzetiszocialista Tanárszövetség helyi szervezetének küldött szokásos féléves jelentésükben, hogy a tanulók hozzáállása az oktatáshoz 755

756

757

758



ismételten alapos okot ad a panaszra és a jövővel kapcsolatos aggodalmakra. Széles körben jellemző a munkakedv és a kötelességtudat hiánya. Sok iskolás úgy gondolja, elég nyolc éven át tétlenül ücsörögnie, mert akkor is át fog menni a záróvizsgákon, ha jócskán elmarad az elvárt szellemi színvonaltól. A Hitlerjugend és a Deutsches Jungvolk egységeiben nincs támogatottsága az iskolának, éppen ellenkezőleg, azoknak a tanulóknak az iskolai engedetlensége és lustasága a legszembeötlőbb, akik e szervezetekben vezető pozíciót töltenek be. Kénytelenek vagyunk jelenteni, hogy az iskolai fegyelem érezhetően és aggasztó mértékben romlik. 759



Az oktatás színvonala 1939-re határozottan csökkent. Mint egy szociáldemokrata megfigyelő 1937 júniusában rosszkedvűen megjegyezte, igazán csak egyvalami számított. „Akár játék vagy munka közben figyeljük meg a fiatalokat, akár elolvassuk fogalmazásaikat, meglátogatjuk őket otthonukban, átnézzük az órarendjüket, akár azt követjük nyomon, mit tesznek a táborokban, mindig egyetlen akarat uralja ezt az egész, gondosan megtervezett és egyre hatékonyabban üzemelő masinériát: a háború akarása.” 760

HARC AZ ÉRTELEM ELLEN

I

A nemzetiszocialisták 1933 után jelentős erőfeszítéseket tettek azért, hogy az iskolarendszert a saját céljaikhoz igazítsák, ám abban kevesebb igyekezetei mutattak, hogy nézeteiket az egyetemekre is rákényszerítsék. A rezsim csak 1934-ben, a birodalmi oktatási minisztérium megalakulása után kezdte központi – de még ekkor is meglehetősen laza – ellenőrzés alá vonni az egyetemeket. Bernhard Rust oktatási miniszter nemcsak gyenge és határozatlan volt, de nem is igazán érdekelték az egyetemek. Javíthatatlan tétovázása hamarosan tréfák tárgyává lett az egyetemi professzorok körében, s azzal viccelődtek, hogy a kormány új, igen kicsi mértékegységet vezetett be: egy rust annak az időtartamnak felel meg, amely egy rendelet beiktatása és eltörlése között telik el. De a felsőoktatás a többi nemzetiszocialista vezetőt sem foglalkoztatta különösebben. Amikor Hitler 1936 januárjában, a Nemzetiszocialista Diákszövetség megalakulásának tizedik évfordulója alkalmából beszédet mondott a diákok előtt, alig tett említést egyetemi ügyekről; azután pedig soha többet nem beszélt egyetemistákból álló hallgatóságnak. Amikor azonban Rudolf Hess Führer-helyettes hivatala, amely valójában az ambiciózus kabinetfőnök, Martin Bormann ellenőrzése alatt állt, elkezdett érdeklődést tanúsítani az egyetemi oktatói kinevezések iránt, a Harmadik Birodalomra jellemzően a felsőoktatás is a párton belüli rivalizálás terepévé vált. A kutatások finanszírozásáért a belügyminisztérium volt felelős, de egyetemi kérdésekbe a Gauleiterek is beleszóltak. Az SA szeretett volna minél több diákot toborozni; a Nemzetiszocialista Diákszövetség pedig élenjárt az egyetemi élet náciasításában. A minisztériumnak az volt az álláspontja, hogy a diákszövetség elsődleges feladata a hallgatók és a friss diplomások ideológiai képzése, az egyetem irányítása azonban a rektor dolga, hiszen az oktatási minisztérium 1935. április 1-jei irányelvei szerint ő az intézmény vezetője, akinek utasításait az összes alkalmazott és diák köteles követni. A valóságban azonban másként festett a dolog, az oktatási minisztérium 761

gyengesége miatt ugyanis ezt az elvet nem lehetett következetesen alkalmazni. Az egyetemi oktatói kinevezések jogáért állandó küzdelem folyt a minisztérium, a rektor, a Nemzetiszocialista Diákszövetség, a professzorok és a helyi pártvezetők között, akik mind maguknak követelték az egyetemek politikai ellenőrzésének jogát. Az iskolákban tevékenykedő Hitlerjugendhez hasonlóan a Nemzetiszocialista Diákszövetségbe tartozó hallgatók sem riadtak vissza attól, hogy megnevezzék és megszégyenítsék a náci vonalhoz nem igazodó oktatóikat. Egy hamburgi professzor 1937-ben arra panaszkodott, hogy az elmúlt néhány évben nem volt olyan diákgyűlés, „amelyen a professzori kart ne illették volna megvető kifejezésekkel, s ne emlegették volna őket egy »megcsontosodott« társadalom tagjaiként, akik nem alkalmasak az egyetemista fiatalok oktatására és vezetésére”. A diákszövetség élére 1936-ban új elnök került, Gustav Adolf Scheel, aki 1933 előtt is sikeres zaklató és megfélemlítő hadjáratot folytatott a Heidelbergi Egyetem egyik pacifista professzora, Emil Julius Gumbel ellen. Scheel az összes diákegylet beolvasztásával tovább erősítette a diákszövetséget, s ugyanezt szolgálta annak hivatalos elismertetése is, hogy a szervezetnek joga van kiválasztani saját vezetőit és önállóan irányítani saját ügyeit. Az új elnök kitűnő kapcsolatokat ápolt Hess hivatalával, így könnyedén el tudta hárítani az oktatási minisztériumnak a befolyása gyengítésére tett próbálkozásait. Mivel a diákszövetség minden egyetem szenátusában is képviseltette magát, immár bizalmas információkhoz is hozzájuthatott a lehetséges kinevezésekkel kapcsolatban. Nem is habozott kifejezni véleményét, hogy kit akar az egyetemi oktatók közt látni és kit nem. Mivel világos volt, hogy ha a diákok nem kedvelnek egy új rektort, akkor képesek – és hajlandók is – nagyon megnehezíteni az életét, az oktatási minisztérium 1937-től kötelességének érezte, hogy előzetesen konzultáljon a diákok képviselőivel, így Scheel és szervezete az eddigieknél is nagyobb mértékben szólhatott bele az egyetemek működésébe. Ámde a Nemzetiszocialista Diákszövetség befolyásának is megvoltak a határai. Bár a diákegyleti választásokon jóval 1933 előtt is Németország-szerte rendre elsöprő győzelmeket aratott, valójában viszonylag kicsi szervezet volt, amelynek tagsága még közvetlenül Hitler kancellári kinevezése előtt sem érte el a 9000 főt. Mivel sokan közülük a diákszövetség női tagozatához tartoztak, vagy nem egyetemi felsőoktatási intézményben tanultak, mások pedig a Harmadik Birodalmon kívüli német nyelvű egyetemekre jártak, a német egyetemeken tanuló férfi tagok száma valamivel kevesebb mint 5000 volt, vagyis a teljes egyetemi diákság nem egészen 5 százalékát tette ki. A hatalomátvétel alatt és után gyorsan nőtt a létszám, amiben fontos szerepe volt az 1933-as szociális és intézményi koordinációt kísérő terrornak és opportunizmusnak. A túlnyomórészt nacionalista szellemű német diákság határtalan lelkesedéssel fogadta, amikor a 762

763

764

rezsim, kezdeti időszakában, nekiállt újjáéleszteni 1914 szellemét. Ámde a Nemzetiszocialista Diákszövetségnek ekkor egy vetélytárssal is meg kellett küzdenie. 1933 tavaszán sok diák csatlakozott az SA-hoz, és amikor Hitler 1933 szeptemberében utasításba adta, hogy az SA feladata a diákság átpolitizálása, a barnaingesek létrehozták saját központjaikat az egyetemeken, s nyomást gyakoroltak a diákokra, hogy lépjenek be. A Heidelbergi Egyetemen például év végére a diákok több mint fele jelentkezett az SA-ba. A belügyminisztérium 1934 elején tette kötelezővé az egyetemi hallgatók számára a barnaingesek szervezte katonai kiképzést. Nem sokkal később már hosszú órákat töltöttek e tevékenységgel, s ennek hatása a tanulmányi eredményeiken is meglátszott. Az egyetemi vezetés drámai színvonalcsökkenést tapasztalt annak nyomán, hogy a diákok napokat vagy akár heteket töltöttek tanulmányaiktól távol, vagy az éjszakai kiképzést követően kimerülten jelentek meg az előadásokon. S ez még nem minden. A Kieli Egyetem rektora 1934. június 15-én így panaszkodott az oktatási miniszternél:

Fennáll a veszélye annak, hogy „az értelem elleni harc” címén az SA egyetemi hivatala az értelmiség ellen vív harcot. Fennáll továbbá annak a veszélye is, hogy az első három szemeszter diákjai az „érdes, katonás hangnem” mottója alatt olyan hangnemet ütnek meg, amely sok esetben már messze nem egyszerűen érdes, hanem… kifejezetten mocskosnak mondható, és nem is értelmezhető másképp.

Egyes barnainges vezetők egyenesen azt mondogatták a szervezet egyetemista tagjainak, hogy elsődleges kötelességük a rohamosztagosokhoz köti őket, tanulmányaik pusztán szórakozásnak tekintendők, azt a szabad idejükben kell végezni. Az efféle kijelentések azonban gyorsan fokozódó ellenállást váltottak ki a diákok többségéből. Wolfgang Donat országos diákvezetőt 1934 júniusában „ordítozás, dobogás és fütty” fogadta, amikor beszédet próbált mondani a Müncheni Egyetemen, miközben néhány oktatót, akik voltak olyan bátrak, hogy becsempészték előadásaikba a rezsim egy csipetnyi bírálatát, hangosan megtapsolták. Akadtak egyetemek, ahol verekedések törtek ki a nemzetiszocialista aktivisták és más diákok között. Nem véletlen, hogy ezek az 1934 júniusában zajló események egybeestek a rendszer első nagy válságával. A hó végi hosszú kések éjszakája, az SA lefejezése megnyitotta az utat a diákságon belül a náci szervezés átfogó reformja előtt. Rudolf Hess Führer-helyettes hivatala vette át a Nemzetiszocialista Diákszövetség irányítását, átalakította a szervezet vezetését, az SA október 765

végére lényegében eltűnt az egyetemekről, s a barnaingesekkel folytatott kiképzés helyét átvették a jóval kevésbé megerőltető sportfoglalkozások. A Nemzetiszocialista Diákszövetség tagsága gyors növekedésnek indult, 1939-re a férfi hallgatóknak már az 51 százaléka belépett, a nőknél pedig 71 százalékos volt az arány. A diákszövetségnek ekkorra sikerült legyőznie a makacs ellenállást a hagyományos diák bajtársi egyesületekben, amelyek 1933-ban együttesen a férfi hallgatók több mint a felét tudhatták soraikban. Más konzervatív testületekhez hasonlóan a diák bajtársi egyesületek is élesen szemben álltak a weimari köztársasággal, s támogatták a náci hatalomátvételt; valószínű, hogy tagjaik többsége már 1933 nyarára belépett a pártba. Ezzel egyidejűleg azonban kötelezték őket a „vezérelv” alkalmazására az addigi kollektív vezetés helyett, a legmagasabb vezető posztokra nemzetiszocialistákat kellett helyezniük, s meg kellett válniuk minden olyan tagjuktól, aki akár csak nyomokban zsidó volt, valamint a tanulmányaik után pártoló tagságba átlépők (korabeli kifejezéssel: „öregurak”) közül a zsidóktól, akik anyagi támogatást nyújtottak a társaságoknak, így jelentős beleszólásuk volt ügyeikbe. A diáktársaságok arisztokratikus hangneme és hagyományos függetlensége nem volt ínyére a náci vezetőknek, így amikor a legexkluzívabb heidelbergi bajtársi egyesület néhány tagja részegen megzavarta Hitler egyik rádióbeszédét, néhány nappal később pedig egy fogadóban evés-ivás közben fennhangon tanakodtak arról, vajon a Führer „késsel, villával vagy a mancsával” eszi-e a spárgát, Baldur von Schirach Hitlerjugend-vezető nagyszabású sajtóhadjáratot indított ellenük, és parancsba adta, hogy a Hitlerjugend tagjai a jövőben nem csatlakozhatnak ilyen szégyenletesen reakciós szervezethez. Mivel ez a lépés ellentétes volt a Birodalmi Kancelláriát vezető Hans Heinrich Lammers – maga is kiemelkedő és befolyásos „öregúr” – közismert nézeteivel, a kérdés végül Hitlernél kötött ki. A Führer 1935. június 15-én egy kétórás monológban, melyet náci méltóságoknak tartott, világossá tette: az az óhaja, hogy a nemzetiszocialista államban még meglévő társaságok sorvadjanak el, hiszen egy letűnt, arisztokratikus kor maradványai. Hitler és Hess 1936 májusában nyíltan is elítélték a diák bajtársi egyesületeket, s megtiltották, hogy a párt tagjai azokban is tagok legyenek. Lammers is megérezte az idők szelét, s lemondott a társaságok védelméről, azok pedig a tanév végére vagy feloszlatták magukat, vagy beleolvadtak a Nemzetiszocialista Diákszövetségbe. 766

767

II

A Nemzetiszocialista Diákszövetség az 1930-as évek derekára tehát a diákság egyetlen szervezetévé vált, és gyakorlatilag minden más diákképviseleti testületet félresöpört az útjából. Eközben azonban az egyetemi hallgatók száma gyors ütemben csökkent. A weimari köztársaság idején a diákok elégedetlenségének egyik fő tényezője az egyetemek súlyos túlzsúfoltsága volt, az 1914 előtt született, nagy létszámú korcsoportok ugyanis ekkorra jutottak el a felsőoktatásig. A Harmadik Birodalom alatt azonban látványosan csökkent az egyetemi diákság létszáma: a csúcspontot jelentő 1931-es 104 000 fővel szemben 1939-ben csupán 41 000-en voltak. A műszaki egyetemeken is csak valamivel volt kevésbé drasztikus a csökkenés: a létszám az 1931-es 22 000 főről nyolc év alatt valamivel több mint 12 000-re esett vissza. Az általános hanyatláson belül egyes szakokon különösen súlyos visszaesést tapasztaltak. A joghallgatók például 1932-ben még a teljes diákság 19 százalékát tették ki, ám arányuk 1939-re 11 százalékra csökkent. Hasonló trend volt megfigyelhető a bölcsészkarokon is, ahol 1932-ben az elsőévesek 19 százaléka kezdte meg tanulmányait, hét évvel később viszont már csak 11 százalékuk. A természettudományos képzésben is volt csökkenés, még ha nem is ilyen mértékű: ugyanebben az időszakban a teljes diákság 12 százalékáról a 8 százalékára változott a részarányuk. A teológia talán meglepő módon elég stabilnak bizonyult a maga 8–10 százalék körüli részesedésével, a közgazdászhallgatók részaránya pedig még némi növekedést is mutatott: 6-ról 8 százalékra emelkedett. Az igazi nyertes azonban az orvostudomány volt: már 1932-ben is az orvosi karokra járt az egyetemisták egyharmada, 1939-ben pedig csaknem minden második diák orvosnak tanult, hiszen a részarányuk 49 százalékos volt. E változások tényleges léptéke akkor válik jól érzékelhetővé, ha felidézzük, hogy az egyetemisták összlétszáma ugyanezen időszakban kevesebb mint a felére esett vissza, a második világháborút megelőző időszakban tehát joggal beszélhetünk válsághelyzetről, különösen a jogász- és a bölcsészképzés terén. A jelenségnek több oka is volt. A rezsim a bölcsészetet és a jogot is folyamatosan támadta, amivel csökkentette vonzerejüket az egyetemre készülők szemében. Össztűz zúdult 1933-tól kezdve a közszolgálatra is, amely hagyományosan a jogászok egyik fő felvevőpiaca volt, s amelynek befolyása és presztízse – a párt befolyásának és presztízsének felívelésével egy időben – egyre csökkent. Az 1930-as években a bölcsészek legtöbbjének munkát adó tanári pálya népszerűsége is hanyatlásnak indult – erről már esett szó korábban. Ezzel szemben ugyanebben az időszakban, amikor a rezsim a faji higiéniát állította belpolitikája középpontjába, látványosan javult az orvosi szakma társadalmi és politikai helyzete, a zsidó orvosok eltiltása pedig nagyszámú álláshelyet teremtett a frissen végzett árja orvosoknak. 768

769



8. térkép A német egyetemek hanyatlása, 1930–39 A női hallgatók körében messze legkedveltebb bölcsészettudományi szakokon tapasztalt visszaesés részben azoknak az intézkedéseknek

tulajdonítható, amelyekkel a rezsim megnehezítette a nők egyetemre való bekerülését. Hitlernek az volt az álláspontja, hogy a lányok oktatásának fő célja az anyaságra való felkészítés. 1934. január 12-én a Wilhelm Frick vezette belügyminisztérium a német felsőoktatási intézmények és iskolák túlzsúfoltsága ellen 1933. április 25-én hozott törvény alapján elrendelte, hogy a gimnáziumokban leérettségizett lányok közül legfeljebb tizedannyian tanulhatnak tovább a felsőoktatásban, mint az érettségit tett fiúk közül. Az év tavaszán nagyjából 10 000 gimnazista lány felvételizett az egyetemekre, ám a rendelet értelmében csak 1500-an juthattak be, s ennek következtében 1936-ra felére csökkent az egyetemre járó nők száma. Az elit nemzetiszocialista oktatási intézményekbe, azaz az Adolf Hitler Iskolákba és a rendvárakba nem vettek fel lányokat, bár az állami elit iskolák, a Napolák némelyikébe igen. Emellett a német középiskolai rendszer 1937-ben elrendelt átszervezése teljesen meg is szüntette a lányok klasszikus gimnáziumi oktatását. A lányokat eltiltották a latin tanulásától – pedig e nyelv ismerete követelmény volt az egyetemi felvételin –, s az oktatási minisztérium mindent elkövetett annak érdekében, hogy a háztartástan oktatása felé terelje őket, amelyre már létezett egy külön leányiskola-típus. Ezenkívül a lányok csak egyetlen más középiskolai képzésfajtát választhattak: a nyelvoktatásra koncentráló leányiskolát, de a háztartástant ott sem lehetett megkerülni. 1938 áprilisától minden olyan lánynak, aki ezen akadályok ellenére is le tudta tenni a felvételi vizsgát, kötelezővé tettek egy „háztartási évet”, csak azután kaphatták meg az érettségi bizonyítványt és mehettek tovább az egyetemre – feltéve, hogy ott a kvótát még nem töltötték be. A felsőoktatásban tanuló nők száma az 1932–33-as, valamivel több mint 17 000-ről 1939-re 6000 alá csökkent – a visszaesés jóval nagyobb mértékű volt, mint a férfi hallgatók esetében: az egyetemista nők aránya majdnem 16 százalékról valamivel több mint 11 százalékra csökkent. Később ugyan megkísérelték megfordítani a tendenciát, mert az újrafegyverkezésre összpontosító gazdaságban nőni kezdett a diplomás női munkaerő iránti kereslet, de ennek a beavatkozásnak lényegében semmiféle hatása nem volt, hiszen szembement az 1933-tól kezdve hozott többi intézkedéssel, melyeknek célja az volt, hogy kiszorítsa a nőket az egyetemekről. A német felsőoktatási intézmények és iskolák túlzsúfoltsága ellen 1933. április 25-én elfogadott törvény eleinte csak a zsidó hallgatókra vonatkozott, de a birodalmi belügyminisztérium ugyanezen év decemberében bejelentette, hogy a következő évben várhatóan leérettségiző mintegy 40 000 gimnazista közül mindössze 15 000 kerülhet be a német egyetemekre. A munkanélküliség még mindig igen magas volt, és helytelen lenne a fiataloknak egyetemre menni, ha nincs esély rá, hogy utána el is tudnak helyezkedni. Az intézkedés azonban csak 770

771

két félévet élt meg, mivel az oktatási minisztérium 1934. májusi megalapításával az egyetemek kikerültek a belügyminisztérium illetékességi köréből, és az új minisztérium hamar eltörölte a korlátozásokat, sőt még azoknak is engedélyezte az újbóli jelentkezést, akik az előző évben elestek a lehetőségtől, feltéve hogy munkanélküliek voltak, és politikailag megbízhatónak számítottak. Az efféle intézkedéseknél talán nagyobb hatása volt a náci vezetés megvetésének, melyet oly gyakran kifejezett az egyetemek, valamint az ott tanítók és tanulók iránt. Hitler 1938 novemberében heves támadást intézett az értelmiségiek ellen, s nem sok kétség lehetett afelől, hogy az egyetemi tanárokat és professzorokat is közéjük sorolta. Kijelentette, hogy az értelmiségiek alapvetően megbízhatatlanok, haszontalanok, sőt veszélyesek, s szembeállította elfojthatatlan individualizmusukat és állandó gáncsoskodásukat a tömegek ösztönös és feltétlen szolidaritásával. „Ha az értelmiségi osztályainkra pillantok, akkor, azt hiszem, sajnos szükségesek, máskülönben egy nap, nem is tudom, ki lehetne irtani őket, vagy valami hasonló – de sajnos szükség van rájuk.” Azt azonban nem mondta, hogy meddig. Aki olvasta a Mein Kampfot, annak számára egyértelmű volt, hogy mennyire megveti Hitler az értelmiséget, amelyet nagyban felelősnek tartott az 1918-as katasztrófáért. Ez persze óhatatlanul oda vezetett, hogy az egyetemi oktatók egyre nagyobb hányada vált kiábrándulttá, a lehetséges diákoknak pedig egyre kevésbé volt kedvük jelentkezni. Az 1933 előtti Németországban a diploma egyet jelentett a társadalmi elismertséggel és a szakmai sikerességgel. Most azonban már nagyon sokan nem így látták. Kétség nem férhetett ahhoz, hogy a Harmadik Birodalomban a német egyetemek hanyatlásnak indultak. A diákok száma csökkent, számos kiváló tudóst és oktatót elbocsátottak, és sok esetben másodrangú szakemberekkel helyettesítették őket. Számos kutatói és oktatói hely maradt betöltetlen. A visszaesés már Hitler hatalomra kerülése előtt megkezdődött, a tömeges munkanélküliség ugyanis elvette a fiatalok – főleg a fiatal nők – kedvét az egyetemi tanulástól, hiszen alig volt rá esély, hogy végzés után sikerüljön elhelyezkedniük. Számított az is, hogy az első világháborús években a születésszám a háború előttinek a felére csökkent, s ez a korábbiaknál jóval kisebb korcsoport 1934-től érte el azt az életkort, amikor egyetemre jelentkezhetett. A rezsim pedig nem próbálta gyengíteni azt a hatást, amelyet a demográfiai mutatók gyakoroltak az egyetemi hallgatók létszámára, hanem éppen ellenkezőleg, komoly erőfeszítéseket tett a felerősítéséért. Végül pedig a hivatásos hadsereg óriási léptékű bővítése, a sorkötelezettség 1935-ös bevezetése igen sok jól fizetett állást teremtett a nagy presztízsű tiszti testületben. 1933-ban a középiskolát végzett fiatalembereknek csupán a 2 százaléka lépett be a hadseregbe, ám ez az arány 1935-re 20 százalékra, 1937-re pedig 28 százalékra 772

773

774

nőtt. Ekkorra az egyetemre vágyóknak legalább két évet kellett várniuk az érettségi után, hogy megkezdhessék felsőfokú tanulmányaikat, mivel előbb teljesíteniük kellett a kötelező katonai szolgálatot. A húszas éveik derekán járó fiatalok közül pedig sokan torkig voltak az állástalansággal. Számítások szerint a zsidók egyetemekről való kitiltása további 3–4 százalékkal csökkentette a hallgatói létszámot, s mint láttuk, a női hallgatókat sújtó intézkedéseknek is komoly jelentőségük volt. Az egyetemi tanulmányok vonzerejét tovább csökkentette a Nemzetiszocialista Diákszövetség azon döntése, hogy minden érettségizett fiatal köteles meghatározott időtartamú munkaszolgálatot végezni a Birodalomnak, mielőtt megkezdhetné egyetemi tanulmányait. 1934 tavaszától hat hónap munkaszolgálatra köteleztek mindenkit, akit fölvettek az egyetemre, az első- és másodéves hallgatóknak pedig 10–10 hetet kellett dolgozniuk egy munkatáborban. A cél az volt, hogy az egyetemistáknál is elindítsák azt a fajta jellemformálást, amely az iskolákban oly fontos szerepet kapott. Bernhard Rust 1933 júniusában a következőket mondta berlini diákoknak: „Aki kudarcot vall a munkatáborban, az egyben azt a jogot is elveszíti, hogy majdan diplomásként vezesse Németországot.” A diákok voltak az elsők, akiket a Harmadik Birodalomban ilyen intézkedésekkel sújtottak. Részben azt várták el tőlük, hogy így, a gyakorlatban is kifejezzék elkötelezettségüket az új Németország építése iránt, részben pedig azt, hogy leküzdjék a magasan iskolázottakra gyakran jellemző sznobságot és intellektuális arroganciát. Ennek érdekében a munkaszolgálat szervezői ügyeltek arra, hogy a diákok aránya soha ne haladja meg a 20 százalékot az egyes táborokban. Az osztály nélküli faji közösség kialakítását célzó új politika azonban csúfos kudarcot vallott. A táborokban szolgáló diákok túlnyomó többsége – mint a diákszövetség egy 1933. novemberi feljegyzése is panaszolta – gyűlölte a régi hadseregből szalasztott, „állandóan pöffeszkedő”, „ordítozó őrmesterféléket”, akik úgy irányították a táborokat, hogy társadalmi kisebbrendűségi érzéseiket a fiatalokon vezették le. A szigorú, katonás fegyelem, a gyalázkodó beszéd és a megfélemlítés volt az iskolázatlan táborvezetők leggyakoribb módszere a diákok megalázására. Egy táborlakó később így emlékezett vissza ezekre az emberekre: 775

776



Unatkoztak, esténként leitták magukat a sárga földig, aztán velünk szórakoztak… Három-négy órával a takarodó után kirángattak bennünket az ágyból, hálóruhában kellett masíroznunk, aztán körbefuttatták velünk a tábort. A barakkba visszatérve előbb az ágy alá kellett bújnunk, majd fel kellett mászni a szekrény tetejére, s közben a helyzethez illőnek tűnő ostoba dalocskákat kellett énekelnünk. 777



A hosszú órákon át tartó, semmiféle szakértelmet nem kívánó fizikai munka, például utak építése vagy mocsarak lecsapolása, amit ráadásul meglehetősen szerény fejadagok mellett kellett végezni, nagyon kimerítette a főleg középosztálybeli diákokat. Ráadásul állandóan ugratta, bosszantotta, szidalmazta és gonosz tréfák célpontjává tette őket a jellemzően földműves- vagy munkáscsaládból származó többi táborlakó, akik sokkal jobban hozzá voltak szokva a nehéz fizikai munkához. A diákok számára a feje tetejére állt a világ, s szolidaritás helyett inkább gyűlölet, megvetés és keserűség ébredt bennük a többi társadalmi osztály iránt. Az egyetem előtti munkaszolgálattal ráadásul nem is értek véget a diákok megpróbáltatásai. Tanulmányaik alatt egyre nagyobb nyomás nehezedett rájuk, hogy a szünidőben hosszú heteket dolgozzanak fizetés nélkül a gyárakban vagy a földeken. Ez igen népszerűtlen volt az egyetemisták körében, amit az alacsony részvétel is tükrözött – 1936-ban a diákságnak mindössze 5 százaléka végzett ilyen munkát. Himmler 1939-ben utasítást adott, hogy 25 000 diák vegyen részt a nyári betakarításban, mivel a feszült nemzetközi helyzet miatt a szokásos lengyel vendégmunkások nem álltak a mezőgazdaság rendelkezésére. Az intézkedés széles körű elégedetlenséget keltett, s néhány egyetemen nyílt tiltakozásokra is sor került. Végül a Gestapo lépett közbe, és néhány diákot le is tartóztattak. Ennek ellenére csak 12 000 egyetemista vett részt az aratásban, a többiek mind megtalálták a módját, hogy kibújjanak a kötelezettség alól. Azok az intézkedések sem hoztak sikert, amelyek meg akarták honosítani az egyetemeken a munkatáborok szellemét. A nemzetiszocialista ellenőrzés alá került diákszervezetek „bajtársházak” létrehozását szorgalmazták, ahol a diákok együtt lakhattak volna, nem pedig magánszállásokon, mint 1933-ig. Ezzel nem utolsósorban az volt a cél, hogy kiszorítsák a bajtársi egyesületeket, mivel a bajtársházakat éppen az ő létesítményeikben akarták kialakítani. A társaságok azonban kihasználták minisztériumi kapcsolataikat – sok ott dolgozó magas rangú tisztviselő maga is valamilyen bajtársi egyesület pártoló tagja volt –, hogy megakadályozzák a kezdeményezést, sőt még a Nemzetiszocialista Diákszövetség sem állt mellé. Végül maga Hitler is beavatkozott, s 1934 novemberében kijelentette, hogy a bajtársi egyesületek szállásai homoszexualitásra ösztönöznének. A bajtársi egyesületek 1936-os megszüntetése azonban új esélyt adott az ötlet megvalósítására – ez alkalommal a Nemzetiszocialista Diákszövetség égisze alatt. 1939-ben már nem kevesebb mint 232 bajtársház működött, és népszerűségük jelentősen megnőtt, amikor lemondtak az addig kötelező negyed 7-es ébresztőről és a reggeli tornáról. Ám a heti három estén tartott, ugyanolyan kevéssé kedvelt ideológiai oktatások 778

779

rendszere megmaradt. Számos diákra ilyen vagy olyan nyomást gyakoroltak annak érdekében, hogy költözzenek be a bajtársházakba, amelyeket ők egyszerűen szociális intézménynek tekintettek. Az iskolában és a Hitlerjugendben hosszú éveken át hallgatták a végtelenségig ismételt, intellektuálisan igen sekélyes ideológiai oktatást, ezért az egyetemen végképp nem vágytak ugyanerre. A hamburgi bajtársházak vezetői 1937-ben arra panaszkodtak, hogy „a diákok belefáradtak már mindenfajta politikai oktatásba”, egy lelkes marburgi náci diák pedig 1939-ben adott hangot csalódottságának amiatt, hogy „a Nemzetiszocialista Diákszövetség bajtársházaiban a régi diáktársaságok életmódját tartják fenn”. Egy würzburgi náci diákvezető 1938ban így foglalta össze a helyzetet: „Manapság nagyon kevés a politikailag fanatikus ember az egyetemen. Vagy megkeményedtek, vagy megcsömörlöttek.” 780

III

A Nemzetiszocialista Diákszövetség nem érte be azzal, hogy a kötelező munkatáborok, a munkaszolgálat és a bajtársházak intézménye révén próbálja megváltoztatni a diákélet élményét. Azt is megkísérelte befolyásolni, hogy mit tanítsanak az egyetemeken. 1936-ban egyértelművé tette,

hogy közbe fogunk avatkozni ott, ahol nem a nemzetiszocialista világnézet az alapja és a kiindulópontja a tudományos kutatásnak, és ahol a professzor a tudományos anyagokban és a tantárgyaiban nem hajlandó magától megmutatni diákjainak ezeket az ideológiai kiindulási pontokat. 781



A nemzetiszocialista párt vezetői soha nem untak bele ezen nézet ismételgetésébe, bár a hangsúly változott: hol brutális nyíltsággal szóltak az olyan túlfűtött szónokok beszédeiben, mint Hans Frank, hol pedig színleg mérsékelten és rugalmasan, a Bernhard Rusthoz hasonló tétova személyiségek megnyilvánulásaiban. Egyértelmű volt, hogy az egyetemen ugyanazt a célt kell elérni, mint az iskolában: hogy a nemzetiszocialista ideológia álljon az oktatás és a kutatás középpontjában. Több egyetemen is új, a fajtudománnyal, faji higiéniával, hadtörténettel és őstörténettel foglalkozó katedrákat és tanszékeket hoztak létre, s 1933 és 1945 között a német egyetemek felén alapítottak német

folklórkutatói posztokat. Az új állások zömét egyébként a rektorok kezdeményezték, nem az oktatási minisztérium utasította őket erre. A Németország 1937-es határain belül működő huszonhárom egyetem közül 1939re tizenkettőnek volt fajtudományi tanszéke. Az új tanszékek és állások jelentős ráfordítással jöttek létre, és olyan tudományterületek presztízsét növelték, amelyekkel 1933 előtt az élvonalbeli német egyetemek nem nagyon foglalkoztak. Az új kutatási és oktatási témákat sok egyetemen speciális előadássorozatokkal egészítették ki, amelyek részben az adott tárggyal, részben a nemzetiszocializmus politikai eszméivel foglalkoztak. Néhol kötelező volt a diákoknak elvégezniük ezeket a kurzusokat, csak aztán tehették le rendes vizsgáikat. Heidelbergben például Ernst Krieck, az egyik neves náci professzor – 1937-től az egyetem rektora – tartott előadásokat a nemzetiszocialista világnézetről. Hasonló oktatás folyt máshol is. A kezdeti lelkesedés azonban hamar alábbhagyott, az egyetemek sorra szüntették be az ilyen kurzusaikat, és az 1930-as évek közepére az előadásoknak már 5 százaléka sem volt nemzetiszocialista című, illetve tartalmú. Az 1933-as tisztogatásokat túlélt professzorok és előadók zöme továbbra is azt és úgy tanított, mint korábban, a náci ideológiának csak minimális engedményeket tettek – ami miatt a nemzetiszocialista érzelmű hallgatók rendszeresen panaszkodtak is. Véleményük sok esetben egybecsengett a nemzetiszocialista párt tisztviselőinek kijelentéseivel: korántsem volt példa nélküli a párt Fajpolitikai Hivatalát vezető Walter Gross 1936-os vádaskodása, amiért „a neves tudósok és professzorok gyakran rendkívül kínosan próbálják nemzetiszocialistának mutatni magukat”. 1945 után sok volt egyetemista úgy emlékezett vissza, hogy oktatóik többnyire a régi iskolát követő professzorok voltak, akik csak felszínesen tették magukévá a náci ideológiát. A Nemzetiszocialista Diákszövetség megpróbált változásokat kikényszeríteni azzal, hogy alternatív tanmenetet állított össze témaspecifikus csoportok (Fachschaften) formájában, ezt diákok vezették, és a rendes órákon kívül nyújtottak alapos náci oktatást. Ezek a csoportok azonban nem voltak népszerűek, nagyrészt azért, mert a diákok nem engedhették meg maguknak, hogy távol maradjanak a kötelező óráikról, így aztán kétszer olyan sokat kellett dolgozniuk, ha itt is jól akartak teljesíteni. A foglalkozások ellenérzést váltottak ki az előadókból is, s hatékonyságukat az a körülmény is rontotta, hogy gyakran az egyetemi oktatókat is be kellett vonni a munkába, hiszen a diákok nem rendelkeztek a szükséges tudással. Sok egyetemi órán továbbra is lehetséges volt a viszonylag nyílt vita, az oktatók elég könnyen el tudták kerülni a náci ideológiát a szakmai jellegű témákban, akár még a filozófiában is, hiszen Arisztotelésszel vagy Platónnál kapcsolatban úgy is meg lehetett vitatni az 782

783

784

erkölcs és a lét alapvető kérdéseit, hogy abba ne kelljen bevonni a nemzetiszocializmus fogalmait és terminológiáját. Így tehát a nácik csak meglepően korlátozott mértékben voltak képesek saját ideológiai céljaikra fordítani az egyetemeket. A tanítás a legtöbb területen viszonylag jelentéktelen változtatásokkal folytatódhatott. A náci érában készült doktori disszertációk tanulmányozása azt mutatja, hogy legfeljebb 15 százalékuk volt nyelvében és megközelítésében egyértelműen nemzetiszocialistának nevezhető. A „régimódi”, „sznob” és „elitista” professzorok nyíltan is kifejezték megvetésüket azokkal a jöttmentekkel szemben, akiket a rezsim ültetett be az egyetemekre; az utóbbaik energiáit pedig általában annyira lekötötte az egyetem ügyeinek intézése, hogy nem sok idejük maradt nézeteik terjesztésére a diákok körében. Másfelől a náci mozgalomban olyan erős volt az értelmiségellenesség, hogy a párt számos vezető alakja – Hitlert is beleértve – gyakran tette nevetség tárgyává ezeket a nézeteket, és olyan obskúrusnak tartotta őket, hogy politikailag nem tulajdonított nekik komoly jelentőséget. Sem Bernhard Rust, sem Alfred Rosenberg – az oktatásért és az ideológiáért felelős két pártvezető – nem volt politikailag elég ügyes, sem elég eltökélt ahhoz, hogy ki tudta volna játszani az agyafúrt professzorokat, akik az egyetemi belharcok évtizedei során tökélyre fejlesztették az intrika és a képmutatás művészetét. Ha új tanszék alakult a nemzetiszocialisták egyik vesszőparipájának a tanulmányozására, abban a konzervatív professzorok örömüket lelték, hiszen így népszerűtlen kollégáik tudományos mellékútra terelődtek – ez történt például akkor is, amikor Martin Spahn, egy összeférhetetlen történész 1934-ben saját geopolitikai tanszéket kapott a Kölni Egyetemen. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra: a történettudományi tanszék megszabadult a rendkívül népszerűtlen Spahntól, aki egy olyan területre került, ahol nemigen kellett érintkeznie régi kollégáival, másrészt az egyetem egyértelmű jelét adhatta elkötelezettségének a rezsim geopolitikai eszméi mellett. Általánosságban a náci ideológia túl szegényes, túl kezdetleges, meglehetősen önellentmondásos és végső soron irracionális volt ahhoz, hogy tényleges hatása legyen a tanításra és a kutatásra az egyetemek kifinomult szintjén. A próbálkozás, hogy az egyetemi oktatókat – más szakmák hasonló szervezeteihez képest igen későn, 1934 decemberében – a Nemzetiszocialista Német Előadók Szövetségében gyűjtsék össze, elbukott, nem utolsósorban a szövetség vezetője, Walter „Bubi” Schultze alkalmatlansága miatt. Schultze azzal érdemelte ki a Führer háláját, hogy az 1923-as sikertelen puccs idején helyre rakta kificamodott vállát. Rosszul leplezett intrikálásával azonban rengeteg ellenséget szerzett, az oktatási minisztériummal is összerúgta a port, 785

786

787

788

szervezetéről pedig az volt a professzorok véleménye, hogy nemkívánatos módon avatkozik be az ő szakmai hatáskörükbe. A szövetség anyaszervezete, a nemzetiszocialista párt 1934 júliusában alapított felsőoktatási bizottsága sem volt sikeresebb, mivel olyanok vezették, akiknek semmi tekintélyük nem volt a tudományos életben. Az a megoldás nem jöhetett szóba, hogy a tanárokhoz hasonlóan a professzorokat is munkatáborokba küldjék ideológiai kurzusra. Saját tudományterületük biztonságában elég lesújtó véleménnyel voltak a nemzetiszocialisták értelmiségellenességéről. A nacionalista tudósok, például Martin Heidegger filozófus is, hamar elvesztették kezdeti lelkesedésüket a náci kulturális forradalom iránt, mert nyilvánvaló lett, hogy az új rezsimnek egyáltalán nem áll szándékában pusztán önmagáért megújítani a német tudományt és felsőoktatást. 1939-ben a meggyőződéses és eltökélt nemzetiszocialista tudósként ismert Ernst Krieck is azt kérdezte: „Megváltozott volna a professzor? Nem, csak éppen 1933 szelleme szállt ki belőle, vagy legalábbis a tudományából, bár más tekintetben egész jól érzi magát.” Az efféle általánosítások persze nem voltak érvényesek minden esetre; egyes egyetemeken a nemzetiszocializmus erősebb volt az oktatói karon belül, mint máshol. Jéna, Kiel és Königsberg például a náci oktatás és kutatás viszonylag erős központjának számított, a katolikus területek egyetemein viszont kevésbé volt jelentős a befolyás; a Bonni Egyetem a más felsőoktatási intézményekből kényszerrel áthelyezett professzorok gyűjtőhelyévé vált, az itteni diákságon belül pedig többségben voltak a katolikus és konzervatív csoportosulások, amíg az 1930-as évek közepén a nemzetiszocialisták fel nem oszlatták őket. Bonnban az oktatói helyeknek csak egy kis részét, legfeljebb az 5 százalékát töltötték be fanatikus nácik, további 10 százalékot tettek ki a párt elkötelezett hívei, a többiek felszínes szimpatizánsok, semlegesek vagy olyan tudósok voltak, akik szemben álltak a rezsimmel. Az meglehetősen szokatlan volt, hogy a 380 bonni professzornak közel a negyede viszonyult ellenségesen a nemzetiszocializmushoz, az viszont nem, hogy a tanszéki kinevezések még 1933 után is tudományos és oktatói kritériumok alapján zajlottak, hiszen így ment ez a többi német egyetem zömében is. A Birodalmi Biztonsági Főhivatal 1938-as vizsgálata érthetően borús megállapításra jutott: „Szinte minden egyetemen hallani panaszt az előadók passzivitására, sokan elutasítanak minden politikai vagy ideológiai munkát, mely szűken vett szakterületükön kívül esik.” 789

790

791

IV

A nemzetiszocialisták tehát megpróbálták saját politikai ideológiájuk kifejezőeszközeivé formálni a tudomány hagyományos ágait, ám sehol nem tapasztaltak egyértelműbb nehézséget, mint a fizikában. Pedig itt igazán komoly erőfeszítéseket tettek a náciasítás érdekében, amiben a német tudomány jeles alakja, a heidelbergi katedráról 1931-ben nyugdíjba vonult Philipp Lenard járt az élen. Az 1862-ben egy borkereskedő fiaként Lénárd Fülöp néven Pozsonyban született tudós a rádióhullámok felfedezője, Heinrich Hertz mellett tanult, s 1905-ben Nobel-díjat kapott a katódsugarakkal kapcsolatos, úttörő jellegű munkájáért. Ám a Nobel-díj ellenére szíve mélyén erősen neheztelt Wilhelm Röntgenre, aki az ő munkáját felhasználva fedezte föl a róla elnevezett sugárzást; a katódsugarak jellegét meghatározó J. J. Thomson brit fizikust pedig azzal vádolta, hogy ellopta, később pedig háttérbe szorította az ő azonos téren elért eredményeit. Lenard karizmatikus és népszerű előadó volt, s munkássága révén nagy hírnévre tett szert egész Németországban. Nagyon fontosnak tartotta a gondosan megtervezett és pontosan kivitelezett kísérleteket, és nem szerette elméleti munkára fecsérelni az idejét. Thomson iránti gyűlölete a britek iránti általános ellenszenvvé erősödött, miközben német nacionalizmusa, amelyet szülőhelyén, a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Pozsonyban szívott magába, 1914-ben sovinizmusba, az első világháború végére pedig antiszemitizmusba csapott át. Mindezen tényezők hatására leplezetlen dühvel reagált, amikor 1919 májusában empirikusan is igazolták az általános relativitáselméletet, s ezzel Albert Einstein egy csapásra világhírűvé vált. A pacifista, zsidó és elméleti tudós Einstein, aki a weimari köztársaságot támogatta, egy személyben testesítette meg mindazt, amit Lenard a legjobban gyűlölt. S ha ez nem lett volna elég, az elméletének helyességét bebizonyító tudósok mind britek voltak. A relativitáselmélet körül később kirobbant vitában Lenard vezette azt az oldalt, amely Einstein elméletét „zsidó csalásnak” nevezte, és igyekezett ellene mozgósítani a fizikusokat. Hamarosan a nemzetiszocialisták karjaiban kötött ki: amikor 1922-ben nem volt hajlandó részt venni a meggyilkolt Rathenau külügyminiszter hivatalos gyászünnepélyén – nem sokkal korábban ő maga is hangot adott azon véleményének, hogy a minisztert el kellene tenni láb alól –, a szakszervezetek tüntetni kezdtek ellene, s a rendőrség egy időre kénytelen volt a biztonsága érdekében őrizetbe venni. Egyeteme nem akarta engedni, hogy folytassa a munkáját, ám végül megváltoztatták a döntésüket, elsősorban azon jobboldali diákok nyomására, akiknek köreivel Lenard egyre szorosabb kapcsolatba került. 1924-ben nyíltan méltatta Hitler előző évi sörpuccsát, és bár 1937-ig nem lépett be a nemzetiszocialista pártba, minden egyéb tekintetben a mozgalom hívének számított; aktív szerepet vállalt az olyan csoportok tevékenységében, mint a Rosenberg-féle Német Kultúra 792

Harci Szövetsége. Leplezetlen lelkesedéssel fogadta a Harmadik Birodalom létrejöttét, örömmel üdvözölte a zsidó professzorok eltávolítását az egyetemekről, 1936–37-ben pedig kiadta négykötetes Német fizika című tankönyvét, amelytől minden jel szerint azt remélte, hogy az új, faji alapokon nyugvó, a relativitás zsidó tanát a német tudományból végleg száműző „árja fizika” alapműve lesz. Mivel azonban ekkor már elég idős volt, nem vállalhatta magára az árja fizikáért folytatott harc vezetését. Ez a feladat barátjára és közeli munkatársára, Johannes Starkra hárult, aki maga is tehetséges, ám rendkívül kötekedő természetű kísérleti fizikus volt – ő fedezte fel például a Stark-effektust, azaz a színképvonalak elektromos térben történő felhasadását. Lenardhoz hasonlóan ő is nacionalista volt, aki szintén szembefordult Einsteinnel, részben annak 1914 és 1918 között tanúsított pacifizmusa és internacionalizmusa miatt. A modern fizikával és különösen az Einstein eredményei nyomán túlsúlyba kerülő elméleti fizikával szembeni egyre fokozódó ellenségessége az 1920-as években erősen gátolta a karrierjét; amikor pedig nem sikerült elhelyezkednie, a weimari köztársaságot okolta balsorsáért, és szoros kapcsolatot épített ki néhány vezető náci ideológussal, például Hans Schemm-mel és Alfred Rosenberggel. Ennek eredményeként Wilhelm Frick belügyminiszter 1933. május 1-jével Starkot nevezte ki a Kaiser Wilhelm Fizikai és Technológiai Intézet elnökévé, egy évvel később pedig a Német Kutatási Alap (Deutsche Forschungsgemeinschaft) elnöki címét is megkapta. E minőségében nagy összegű, kutatásokra szánt állami támogatások elosztásáról dönthetett. Hatalmi pozícióiból Stark összehangolt kampányt indított azért, hogy a tudományos posztokra az árja fizika támogatóit neveztesse ki, s oly módon formálja át a fizikai kutatások támogatását és finanszírozását, hogy annak révén a modern elméletekkel, például a relativitással vagy a kvantummechanikával foglalkozók ne juthassanak állami pénzekhez. Stark azonban az ellenséggyártásban is igen hatékonynak bizonyult. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy magára haragítsa az oktatási minisztérium néhány vezető tisztviselőjét, az SS-t (amelynek faji és genealógiai kutatásait tudománytalannak bélyegezte) és a párt bajorországi körzetvezetőjét, Adolf Wagnert. Ráadásul maguk a „német” fizikusok is megosztottak voltak, hiszen Lenard az alapkutatásokat támogatta, Stark viszont úgy vélte, hogy a fizikai eredményeket a technológiában kellene alkalmazni. De talán mindennél fontosabb volt az a tény, hogy ha az árja fizikáról lehántották a politikai vitákat és az antiszemita kirohanásokat, akkor nem sok maradt belőle, és még a megmaradt nézetek is zavarosak és ellentmondásosak voltak. A kvantummechanika és a relativitáselmélet túl hasznosak voltak ahhoz, semhogy figyelmen kívül lehetett volna hagyni őket, és más fizikusok azzal vették el 793

794

Lenard kritikáinak az élét, hogy ezek az elméletek valójában kulcsfontosságú északi fogalmakat testesítenek meg, és éppen a zsidó materializmus elvetésének számítanak. A fizikusok többsége ezért elvetette Lenard és Stark ötleteit, az árja fizikusok pedig eléggé nehézkesen hódítottak teret. 1939-ben is csak hatot mondhattak magukénak a 81 kinevezéses fizikai oktatói poszt közül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a befolyásuk megszűnt volna. Jellemző diadaluk volt az a kampány, amelyet a kvantummechanika terén végzett úttörő munkájáért 1932ben Nobel-díjjal jutalmazott Werner Heisenberg ellen indítottak. Az 1901-ben született Heisenberg a modern fizika olyan nagy alakjai mellett tanult, mint Niels Bohr és Max Born, s már 1927-ben kinevezték a Lipcsei Egyetem elméleti fizika professzorává. A konzervatív nacionalista nézeteket valló, de politikailag nem aktív Heisenberg sok más kollégájához hasonlóan úgy vélte, hogy a német tudományban a zsidó kutatók elbocsátásával okozott károkat csak azzal lehet orvosolni, ha a hozzá hasonló tudósok Németországban maradnak. Az árja fizikusok azonban másként vélekedtek erről. Intenzív kampányt indítottak ellene, amikor 1937-ben őt jelölték a Müncheni Egyetem elméleti fizikai tanszékvezetői posztjára. Stark a nemzetiszocialista sajtóban nyílt támadást intézett Heisenberg ellen azon koholt ürüggyel, hogy a megvetett Einstein követője; pedig Einstein egyáltalán nem hitt a kvantummechanikában. A támadás azonban nyilvánvaló fenyegetést jelentett magára a fizikára is. Heisenberg nyilvánosságra hozta a válaszát, amelyet hetvenöt neves fizikus írt alá – ez a Harmadik Birodalom viszonyai között szinte példátlan kiállásnak számított. A fizikusok ismét megerősítették azon álláspontjukat, hogy a természeti törvények elméleti tisztázása nélkül, pusztán kísérleti úton nem lehet előrelépést elérni. Az árja fizikusok lépései, jelentették ki, ártanak a tudományterületnek, és elveszik a diákok kedvét a tanulmányozásától. Már amúgy is túl kevés fiatal fizikus maradt Németországban. Ezután a nyílt támadások véget értek, de az árja fizikusok a háttérben megszerezték Reinhard Heydrich, az SS Biztonsági Szolgálata főnökének, valamint a Nemzetiszocialista Német Egyetemi Tanárok Szövetsége müncheni szervezetének a támogatását ahhoz, hogy megakadályozzák Heisenberg kinevezését. Heisenberg válaszul kihasználta azt a tényt, hogy családja ismerte Heinrich Himmler családját, mert mindkettejük apja egy időben volt tanár Münchenben. A tudós az anyját kérte meg, hogy járjon közben Himmler anyjánál az érdekében, aminek eredményeként az SS vezetője 1938 júliusában gondoskodott róla, hogy nevét tisztára mossák. Végső soron azonban mégis Stark és hívei győztek. 1939. december 1-jétől a müncheni tanszék vezetését nem Heisenbergre, hanem Wilhelm Müllerre bízták, holott ő még csak nem is fizikus volt, hanem aerodinamikai szakember, és a kinevezés alapjául szolgáló legfőbb érdeme 1936795

ban kiadott Zsidók és tudomány című könyve volt, amely a relativitáselméletet zsidó szélhámosságnak állította be. A Müncheni Egyetemen hamarosan teljesen megszűnt az elméleti fizika oktatása, ami nagy örömére szolgált az ezzel eddigi legnagyobb diadalukat arató árja fizikusoknak. Nem volt még egy hagyományos tudományág, amelyet akkora erőfeszítéssel próbáltak volna náciasítani jeles képviselői, mint a fizikát – ez alól talán csak a biológia kivétel. Történt ugyan egy meglehetősen gyönge próbálkozás a „német matematika” megteremtésére, amely az algebra helyett a geometriára helyezte volna a hangsúlyt, mondván, az közelebbi kapcsolatban áll az árja faji típusban megtestesülő ideális emberi formához, ám ezt a matematikusok többsége obskúrus és jelentéktelen ötletnek tekintette, és nem is nagyon törődtek vele, így aztán a kísérlet hamvába holt. A „német kémia” létrehozására, más tudományágakhoz hasonlóan, nem a rezsimtől vagy a nemzetiszocialista hatóságoktól, hanem maguktól a tudósoktól indult ki egy homályos kezdeményezés, de ennek sem lett különösebb hatása. Ez az árja fizikánál kevésbé antiszemita irányzat inkább a „nyugati” racionalizmust támadta a német romantikusok körében kedvelt szerves természetfogalom újjáélesztése alapján; eredményei azonban nem voltak túl meggyőzőek, nem utolsósorban azért, mert az árja kémikusok között még egy Lenardhoz vagy Starkhoz hasonló kaliberű személyiség sem akadt. A tudomány náciasítására irányuló próbálkozások közös vonása az absztrakcióra és a formalizmusra irányuló jellegzetes nemzetiszocialista gyanakvás volt, amely leginkább az „elfajzott művészettel” szembeni heves hivatalos kirohanásokhoz hasonlítható. Ámde az „elfajzott tudományt” sokkal nehezebb volt tetten érni és összefüggésbe hozni a kultúrpolitikában a liberális és baloldali irányzatokkal. Végül túl is élte a támadásokat, bár nem sértetlenül. A Harmadik Birodalom idején, 1933 és 1939 között egyértelműen romlott a német egyetemeken folyó tudományos kutatás és oktatás színvonala. Ennek részben az volt az oka, hogy igen sok kiváló zsidó tudós volt kénytelen emigrálni, részben pedig az, hogy a német tudomány fokozatosan elszigetelődött: tudósai egyre kevesebbet vettek részt nemzetközi konferenciákon, egyre kevesebb vendégprofesszor érkezett, illetve ment külföldre, és általában, egyre csökkentek kapcsolatai a világ tudományos közösségével, ami pedig mindig is kulcsfontosságú szerepet játszik az új eredmények születésében. 1933 után drámai mértékben csökkent a német egyetemekre látogató tudósok száma azokból az országokból, melyek a tudományos kutatás terén élenjártak. Heisenberg már 1936-ban arra panaszkodott dán kollégájának, Niels Bohrnak, hogy egyre inkább elszigetelődik. Más országok kutatói és tudományos intézményei, a zsidó 796

797

798

799

tudósok elbocsátása elleni tiltakozásul, mind kevesebb kapcsolatot tartottak német kollégáikkal, akiknek külföldi utazásait egyre inkább korlátozták vagy politikai célokra használták fel. Lemondták az egyetemi könyvtárak előfizetését is olyan fontos nemzetközi szakfolyóiratokra, amelyek – mint például a brit Nature – akár csak a legcsekélyebb bírálatot is kinyilvánították a Harmadik Birodalommal szemben. Mindeme nehézségek ellenére a tudományos kutatás nem sorvadt el és nem is szűnt meg a náci Németországban. Igaz ugyan, hogy az egyetemeken esett a színvonal, ám Németországban az egyetemeknek soha nem is volt monopóliumuk a kutatás terén. A 19. századtól kezdve a modern nagyvállalatok, például a villamossági, a gép- és a vegyiparban tevékenykedő cégek nagymértékben támaszkodtak saját kutató-fejlesztő részlegeikre, ahol magasan képzett és jól fizetett tudósok dolgoztak olyan újításokon, melyek vállalatukat a világpiac vezető helyén tartották. De talán ennél is fontosabb volt, hogy az állam óriási összegekkel támogatta a tudományos kutatóintézeteket nemcsak az egyetemeken belül, hanem azokon kívül is egy sor testületen, például a Német Kutatási Alapon (Deutsche Forschungsgemeinschaft, DFG) és a Kaiser Wilhelm Társaság szervezetén keresztül (utóbbi 1949-ben Max Planck Társaság néven alakult újjá). Nem meglepő, hogy a Harmadik Birodalom a támogatások túlnyomó részét katonai, illetve háborús technológiák kutatására, új fegyverek és szintetikus üzemanyagok kifejlesztésére fordította. Komolyan finanszírozták az orvostudományt is, a biológiában pedig egyebek közt a terméshozamok javítását, a műtrágyák és a műszálak kifejlesztését célzó kutatásokat támogattak. Amikor az újrafegyverkezés és a háborús felkészülés egyre sürgetőbbé vált, egyre nagyobb összegekhez jutottak a tudományos közösség azon részei, amelyek képesek voltak hozzájárulni e folyamatokhoz. A változásokra jellemző, hogy Heisenbergnek és munkatársainak sikerült elfogadtatniuk, hogy a korszerű katonai technológiák kifejlesztéséhez szükség van az elméleti fizikára, és azt is elérték, hogy 1936-ban leváltsák Johannes Starkot a Német Kutatási Alap éléről, mivel az elméleti fizikával szembeni csökönyös ellenségessége gátolta a háborús kutatások finanszírozását. A kormány jelentős mértékben megnövelte a Német Kutatási Alap és a Kaiser Wilhelm Társaság részére juttatott összegeket, ám csak azzal a feltétellel, ha a kedvezményezettek igazolni tudták, hogy munkájuk hozzájárul Németország háborús felkészítéséhez. Természetesen más országokban és más időkben is gyakori, hogy a kormány kutatási támogatásait az állam számára hasznosnak tartott területekre összpontosítja, s e tendencia soha nem kedvez a művészeteknek és a bölcsészettudománynak. Ámde a Harmadik Birodalom támogatásainak összegére, intenzitására és céltudatosságára nemigen találunk 800

801

máshol párhuzamot. Az ország tudományos kutatói közössége rendkívül nagy létszámú volt – a lakosság lélekszámához viszonyítva 1933-ban a legnépesebb lehetett a világon. Az államilag finanszírozott kutatóintézetek és a vállalatok kutatási-fejlesztési részlegei még a Harmadik Birodalom alatt is kiemelkedő eredményeket értek el. Idetartozott például az atommaghasadás létrehozása, Otto Hahn és Lise Meitner 1938-as teljesítménye; egy sor fontos gyógyszer, például a Demerol és a metadon, valamint a szarin ideggáz megalkotása; olyan technikai eszközök kifejlesztése, mint a sugárhajtómű, az elektronmikroszkóp, az elektronikus számítógép; olyan nagyszabású találmányok, mint az acél hidegsajtolása, az infravörös légi fényképezés, az elektromos megszakító, a magnetofon, a röntgencső, a színesfilm-kidolgozás, a dízelmotor vagy az interkontinentális ballisztikus rakéta. Azt is állították, hogy a világűrből észlelhető első televíziós sugárzás Hitler beszédének közvetítése volt az 1936. évi olimpiai játékok megnyitójáról. Egyfelől tehát a Harmadik Birodalom az iskolákban és az egyetemeken továbbra is a katonai képzésre helyezte a legnagyobb hangsúlyt, és ezzel gyengítette az egyéb tanulmányokat, másfelől teljes odaadással támogatta a legkorszerűbb és legfejlettebb tudományos kutatásokat és fejlesztéseket, amennyiben igazolható volt, hogy a legcsekélyebb mértékben is hasznosak lehetnek abban az európai háborúban, amelyet a rezsim középtávon ki akart robbantani. 802

V

A hagyományos tudományos megközelítés nem utolsósorban azért élhetett tovább a német egyetemeken, mert e tudományos témákat összetettségük és kifinomultságuk miatt nem volt könnyű besorolni a nemzetiszocialista ideológia kezdetleges kategóriáiba. A történelemtudományban például a jónevű professzorok makacsul ellenálltak azon náci erőfeszítéseknek, hogy a múlt tanulmányozását „vér és föld” alapú, faji megközelítésben folytassák. Az olyan ideológusok, mint Alfred Rosenberg, azt követelték, hogy a történelem oktatása az iskolákhoz hasonlóan az egyetemeken is a politikai propaganda és az ideológiai képzés eszköze legyen, s adja fel a tudományos kutatáson alapuló objektivitás hagyományos elveit. A német történészek körében a 19. század dereka óta bevett dolog volt a szakszerű, forrásokon alapuló kutatás, illetve az a nézet, miszerint az állam a történelem legfőbb hajtóereje. Most viszont a 803

történettudósok arról értesültek, hogy például Nagy Károly német volt – egy olyan korban, amikor számos történész szerint merő anakronizmus egyáltalán németekről beszélni –, s annak alátámasztását várták el tőlük, hogy a történelmi változás és fejlődés alapja a faj. Egyesek készségesen elfogadták Nagy Károly német voltának gondolatát. Albert Brackmann Kelet-Európa-szakértő még azzal is megpróbálkozott, hogy bagatellizálja a kereszténység Nagy Károlyra és tetteire gyakorolt hatását. A hagyományos gondolkodású tudósok azonban, mint például Hermann Oncken, kitartottak amellett, hogy a történettudomány célja az igazság keresése, függetlenül az eredmények ideológiai következményeitől. Egy másik történész, a nemzetiszocialistákat az 1932. júliusi választásokon nyíltan támogató Johannes Haller 1934 novemberében kijelentette, hogy „a mitikus múltszemléletet” magukévá tevő kollégái lényegében harakirit követnek el: „Ahol ugyanis a mítoszok szava dönt, ott a történettudománynak már nincs mit mondania.” Így aztán számos, egyetemen oktató történész ellenállt, amikor a rezsim olyan intézmények létrehozásával akarta forradalmasítani tudományágukat, mint a náci Walter Frank vezette Új Németország-történeti Birodalmi Intézet. Az új intézet nem is lett sikeres. Alig tudott kutatási eredményeket produkálni, leszámítva a zsidókérdéssel foglalkozó részleget, amelynek vezetője, Karl Alexander von Müller még az első világháború végén, Münchenben került kapcsolatba Hitlerrel. Müller 1935-ben átvette a liberális Friedrich Meineckétől a szakma legrangosabb folyóirata, a Historische Zeitschrift szerkesztését. Eltekintve azonban néhány, a „zsidókérdésről”, a külföldön élő németség történetéről és egy-két más témáról szóló, rövid beszámolótól, a folyóirat továbbra is változatlanul olyan szakcikkeket közölt, amelyek hagyományos történettudományi kérdéseket taglaltak, részletes levéltári kutatások alapján. A történettudományi szervezetekben és kutatóintézetekben is bevezették a „vezérelvet”, ez azonban a gyakorlatban nem sokat számított; a már eleve rendkívül hierarchikus szerveződésű szakmában a jelentős professzorok igen nagy hatalommal bírtak. A történészek országos szervezete már 1933-ban fölvett néhány neves nemzetiszocialistát az igazgatótanácsába, aztán 1936-ban az oktatási minisztérium fennhatósága alá került. Ettől kezdve a nemzetközi történészkonferenciákon részt vevő német küldöttek kiválasztásában nagyobb szerepet kaptak a politikai szempontok, a szervezet évenkénti konferenciáin pedig Walter Frank intézetének nemzetiszocialista történészei kerültek túlsúlyba. E változások fő következménye azonban az lett, hogy az egyetemeken oktató történészek inkább el sem mentek ezekre a konferenciákra, s a többség apátiája oda vezetett, hogy az 1937-es országos kongresszus után többet nem tartottak ilyen rendezvényt. Amint az SS Biztonsági Szolgálata a következő évben 804

805

806

megállapította, a történészek túlnyomórészt beérték azzal, hogy „tovább szerkesztgessék a régi tudományos enciklopédiákat, s újabb adalékokkal gyarapítsák az egyes korszakokra vonatkozó ismereteket”. Nemigen volt észlelhető jele a nemzetiszocialista fogalmak és módszerek térhódításának. Úgy tűnt tehát, a történésztársadalmat alapvetően nem befolyásolta a náci rezsim, és sikerült az új értelmiségellenességgel szemben is megőriznie a múlt nagy német történettudósainak örökségét. De amikor a történészek, különösen az idősebb tudósnemzedékek tagjai kijelentették, hogy a történettudomány apolitikus, ezen a weimari köztársaság oly sok konzervatívjához hasonlóan azt értették, hogy nem kötődhet pártpolitikához – arról azonban szó sem volt, hogy ne lenne politikai tartalma. Az ő szemszögükből a hazafiasság politikailag közömbös fogalom volt, Németország 1871-es, bismarcki egyesítése politikailag közömbös volt, és az az állítás, hogy nem Németország a felelős 1914-ért, a háború kirobbanásáért, szintén politikailag közömbös volt. A múlt tudományos, objektív megközelítése csodálatos módon illeszkedett a jelen iskolázott német burzsoáziájának nacionalista előítéleteihez. Hiszen szinte mindenkinek a szemében alapigazságnak számított például az, hogy a középkorban a keleti irányú germán terjeszkedés civilizációt vitt a szláv népek közé. Ez a szemlélet objektív ténynek tekintette: Németország történelmi küldetése, hogy Európa e részét civilizálja, tehát jogos az olyan szláv országok jelenkori leigázása, mint Lengyelország vagy Csehszlovákia. Senkinek eszébe sem jutott elgondolkozni azon, hogy a történelmet visszamenőleg kell értelmezni, nem pedig előrefelé. Így bár 1933 előtt egyetlen kinevezett történészprofesszor sem volt tagja a nemzetiszocialista pártnak, az egyetemek náci átvétele után szinte egyikük sem mondott le politikai meggyőződésből vagy lelkiismereti okokból, mivel ennek nem érezték szükségét. Az objektivitás hagyományos, rankei fogalmát azonban nem minden történész fogadta el – különösen a fiatalabb tudósnemzedékek körében. Egyikük, Hans Rothfels nyíltan elutasította a szerinte „álláspont nélküli objektivitás tendenciózus téveszméjét”, s helyette „a tudomány és az élet” tudatos egyesítését javasolta a jelenben. De még az objektivitást e szerint elvető fiatalabb történészek is kitartottak amellett, hogy a kutatásban meg kell tartani a tudományosság mércéjét, és szembe kell szegülni a történettudomány propagandává alakítására tett kísérletekkel. Rosenberg, Himmler és a többi keményvonalas ideológus így komoly ellenállásba ütközött, amikor megpróbálták elfogadtatni a történészekkel a történelem faji értelmezését, a „vér és föld” mítoszát vagy a pogány, keresztényellenes és hasonló nézeteiket. Maga 807

808

809

810

Hitler szívesebben méltatta a német katonai dicsőséget és a múlt nagy nemzeti hőseit. Ez a nézőpont a professzorok számára is sokkal elfogadhatóbb volt. Annak ellenére, hogy néhány fiatalabb történész a náci vagy náci jellegű ideológia jegyében az egyszerű nép populista beállítottságú történelme iránt tanúsított érdeklődést, ekkoriban Németországban, akárcsak Európa sok más országában, a diplomácia- és a hadtörténet képviselte a tudomány fő irányát, és széles körben elfogadott volt az a nézet, hogy a nagy emberek életrajzának megírása a történészek egyik legfontosabb feladata. A történettudós jellemző típusa volt Gerhard Ritter freiburgi professzor, aki az 1930-as években a történészszakma egyik legkiválóbb képviselője lett. 1888ban született művelt, középosztálybeli családban, s egész életére rányomta bélyegét az a tapasztalat, amelyet a hadsereg tisztjeként 1916-ban, a somme-i csatában szerzett. Hazafiasságát jókora adag józan realizmus árnyalta, és bár soha nem szűnt meg a versailles-i békeszerződés felülvizsgálatát követelni, illetve a németek háborús bűnösnek való beállítása ellen tiltakozni, többször is figyelmeztetett arra, mennyire felelőtlen dolog a háborús uszítás, és milyen veszélyesek az üres hazafias szónoklatok. A korszellem ellenére soha nem érintette meg az antiszemitizmus, és nem bízott a nemzetiszocialisták populizmusában – inkább egy elitista politikakoncepció híve volt, amely kizárta volna a műveletlen és felelőtlen tömegeket a teljes politikai részvételből. Hitler hatalomra jutása után Ritternek a rendszerhez fűződő viszonya a feltételes támogatás és a korlátozott szembenállás között ingadozott. Harcias és bátor ember volt, aki nem félt védelmébe venni elbocsátott vagy üldözött zsidó diákjait és kollégáit. Egyértelműen támogatta Hitler bel- és külpolitikájának számos elemét, miközben állandóan abban reménykedett, hogy sikerülhet a rezsimet kevésbé radikális irányban megreformálni. Amint 1936-ban megjelent Nagy Frigyes-életrajzában írta, a németek nagyon helyesen „megtanulták feláldozni politikai szabadságuk egy részét” azért „az előnyért, amit az egy nagy nemzetállamhoz való tartozás kínál”. Bizalmas körben a náci rezsim számos elemét bírálta, könyvei és cikkei viszont általánosságban a rendszer céljait szolgálták, mivel nagy hangsúlyt helyeztek például a német nemzeti egységre és a múlt nagy német alakjainak életére, még ha az ezekkel kapcsolatos nézőpontja nem is mindig egyezett teljesen a náci vezetésével. Más tudományágak is különösebb nehézség nélkül megtalálták a módját, hogy megfeleljenek a rezsim tágabban értelmezett követelményeinek, ugyanakkor megőrizzenek legalább valamennyit tudományos önállóságukból. A Heidelbergi Egyetem Szociológia és Közgazdaság-tudományi Karán végzett munka fő iránya például a népesedéssel, az agrár-közgazdaságtannal kapcsolatos kutatás, valamint a homályos elnevezésű „geopolitikai kutatás” volt; utóbbi célja 811

812

a Birodalom majdani terjeszkedéséhez és a német élettér növeléséhez kapcsolódó ismeretgyűjtés volt. A szociológusok az aprólékos empirikus munkára esküdtek, és nem nagyon foglalkoztak a véresszájú náci ideológusokkal, akik fanatizmusukkal próbáltak feljebb jutni a ranglétrán. Hasonló jelenségek voltak megfigyelhetők más egyetemeken is. A német nyelv és irodalom egyetemi szintű oktatásában és kutatásában a nemzetiszocialista időszak professzorai és előadói az irodalom- és nyelvtörténetre összpontosították figyelmüket, mint olyan területekre, amelyekben jól nyomon követhető a német szellem és a német faji identitás alakulása a századok során. E hagyományt állították szembe azokkal a veszélyekkel, melyeket az idegen hatások jelentettek, például a lektűrirodalom vagy az amerikai tömegkultúra. Ez a nézet ugyan nemzetiszocialistának tűnhetett, valójában azonban az e területen tevékenykedő tudósok zöme már az első világháború előtt is így vélekedett. Nehezebb helyzetben voltak a teológiai karok, amelyek hagyományosan katolikus és protestáns intézetekre tagozódtak. A protestáns teológiai fakultásokon heves viták dúltak a Német Keresztények és a Hitvalló Egyház hívei között. A Bonni Egyetemen, ahol a Hitvalló Egyház vezető teológusa, Karl Barth volt az eszmei irányító, 1933 áprilisában a Német Keresztények közé tartozó Christian Emil Pfennigsdorfot választották meg dékánnak. Pfennigsdorf a kar tizennégy oktatója közül három év alatt tízet bocsátott el vagy helyeztetett át, és helyükre a saját támogatóit ültette, aminek következtében a fakultás hamarosan szinte hallgatók nélkül maradt. A bonni katolikus fakultáson a nemzetiszocialista párt katolikus egyházzal szembeni ellenségessége jeleként az állami hatóságok nem engedélyezték a nyugdíjazás miatt megüresedett helyek betöltését. Ennek következtében 1939-ben a kar tizenkét oktatói állásából nyolc betöltetlen volt, s a tanítást csak az tette lehetővé, hogy a nácik által felszámolt müncheni fakultás két professzorát akaratuk ellenére áthelyezték ide. Hasonló zűrzavaros helyzetek más egyetemeken is előálltak. Kirívó különbséget mutatnak ehhez képest az orvosi karok, amelyek a nemzetiszocializmus alatt a legfontosabb egyetemi fakultássá váltak. 1935-ben az összes egyetemi oktatónak nagyjából az egyharmadát tették ki az itt tanító szakemberek, és az orvostudományi karok abszolút egyetemi dominanciáját jól jelzi az a tény, hogy 1933 és 1945 között az egyetemi rektorok 59 százaléka az orvosszakma képviselői közül került ki. A rezsim orvosképzés iránti élénk érdeklődése már 1933-ban megmutatkozott, amikor Hitler kinevezte Fritz Lenzet a Berlini Egyetem ekkor alapított fajhigiéniai professzori posztjára. Német egyetemen ez volt az első ilyen kinevezés, de gyors ütemben követték hasonlók más egyetemeken is, ahol pedig nem hoztak létre külön professzorátust, ott kurzusokat szerveztek a témából. A fajhigiénia tudományos értelemben 813

814

815

meglehetősen gyenge lábakon álló tan volt, és helyzetét sajnálatos módon tovább rontotta, hogy az új oktatói helyekre pályázók sok esetben inkább ideológiai fanatizmusukról voltak híresek, nem pedig tudományos alkalmasságukról. A tehetségesebb diákok gúnyt űztek az ilyen oktatókból a hátuk mögött, de sokszor még ők sem voltak képesek megfelelni a legegyszerűbb vizsgákon sem – például árjaként azonosítottak olyan skandináv habitusú személyeket, akik valójában zsidók voltak. De az efféle vizsgák képtelensége sem vette el a náci professzorok kedvét attól, hogy időt és energiát fordítsanak a faji tanulmányokra. A Giesseni Egyetemen például az 1933-ban részben a nemzetiszocialista párt támogatásával létrejött Örökletes Egészség és Fajmegőrzés Intézete (Institut für Erbgesundheits- und Rassenpflege) 1938-ban teljes jogú tanszékké vált alapítója, az NSDAP „öreg harcosa”, Heinrich Wilhelm Kranz irányításával. 1920-ban, a Kapp-puccsot követően az akkor még orvostanhallgató Kranz egy szabadcsapat tagjaként részt vett tizenöt türingiai munkás hidegvérű agyonlövésében. Szemészorvos volt, és semmiféle tudományos antropológiai tapasztalattal nem rendelkezett, ez azonban nem gátolta abban, hogy a párton belüli összeköttetéseit kihasználva építgesse saját kis birodalmát a faji kutatások terén. Bár oktatóinak szakértelme gyakran hagyott maga után kívánnivalót, a tanított anyag pedig tudományosan igencsak kétes értékű volt, az 1930-as években a legtöbb orvosi kar elfogadta a fajhigiénia elveit. De a nemzetiszocialisták nem csak ezt próbálták ráerőltetni az orvosképzéssel foglalkozó egyetemekre. Gerhard Wagner, már 1933 előtt a Nemzetiszocialista Orvosok Szövetségének, 1936-tól pedig a Birodalmi Orvosi Kamarának a vezetője, Rudolf Hess közeli munkatársa lelkes híve volt az alternatív gyógyászatnak. Wagner támogatta azokat a náci radikálisokat, akik az Új Német Gyógyításnak nevezett, gyógynövényeken és más természetes módszereken alapuló holisztikus megközelítést hirdették. Nem is titkolta megvetését az egyetemeken tanított hagyományos orvostudomány mechanikus, tudományos megközelítése iránt, s elutasította a mesterséges gyógyszerektől való függőséget. 1934 júniusában Drezdában egyetemi klinikát nyitott azzal a céllal, hogy az Új Német Gyógyítás naturopátiás módszereit népszerűsítse. Később egy sor speciális tanfolyamot is szervezett. Szintén ő alapította 1933-ban Münchenben azt a közegészségügyi tisztviselők továbbképzésére szolgáló akadémiát, ahol a fajhigiénia a tananyag szerves része volt. A „népegészség” hamarosan az egyetemek orvosi karain is tantárggyá vált. Wagner azzal is igyekezett alátámasztani saját tevékenységét, hogy rendszeresen – és sokszor sikeresen – beavatkozott az orvosképzésben alkalmazott oktatók minisztériumi kinevezésébe, 1933–34-ben ugyanis számos hely üresedett meg a zsidó oktatók elbocsátása miatt. A Bonni Egyetemen például 1933-tól a tizenhét kinevezéses 816

817

oktatói helyből tizenkettő vált üressé; az 1945-ig kinevezett tizennégy új professzor közül tíz aktív nemzetiszocialista volt, ők alkották a kar domináns hatalmi csoportját. Az új oktatók sok esetben sem kutatóként, sem orvosként nem értek fel elődeikhez. Mindazonáltal 1938-ra olyan súlyossá vált a hiány az orvosprofesszori állások betöltésére alkalmas képzett jelöltekből, hogy az oktatási minisztérium marasztalni kezdte a nyugdíjba készülő oktatókat. Berlinben például a kiváló nőgyógyász, Walter Stoeckel kinevezését 67 esztendős kora ellenére újabb két évvel meghosszabbították, mivel senkit sem találtak a helyére. A képzett orvosok és sebészek számára ugyanis ekkorra jobb kilátásokat és nagyobb kutatói szabadságot jelentett, ha az iparban vagy a fegyveres erőknél helyezkedtek el. A problémát tetézte, hogy az olyan területeken, mint a fajhigiénia, a hallgatók nagy száma miatt egyre gyakrabban kellett más területek specialistáira bízni az oktatást. A Harmadik Birodalom hatása tehát az oktatás minden terén katasztrofális volt. „A tudományos tevékenység már nem elengedhetetlen” – jegyezte fel Victor Klemperer a naplójába 1933 októberében azzal kapcsolatban, hogy az egyetemén heti két délutánon minden előadást töröltek, mivel katonai gyakorlatokra kellett az idő. Egy olyan rezsimben, amely az intellektus megvetésére épült, ez persze aligha volt meglepő. A nemzetiszocialisták az oktatási rendszert elsősorban eszköznek tekintették arra, hogy beleneveljék a fiatalságba saját világnézetüket, de még ennél is fontosabb szerepet szántak neki a katonai kiképzésben és a háborús felkészítésben. Mindent, ami az útjukba állt, legyen az a kutatás szabadsága, a kritikus gondolkodás vagy az alapkutatások fontossága, félreállítottak vagy eltiportak. A háborús előkészületek térnyerésével egyre nőtt a fegyveres erőkben az orvosok iránti igény, aminek következtében 1939-ben le is rövidítették a medikusképzés időtartamát. Pedig az oktatás színvonalára addig is igen rossz hatással volt az, hogy a klasszikus orvostudományi tantárgyak időkeretét az új tárgyak, például a fajhigiénia miatt megkurtították, nem is beszélve a diákok változatos pártfeladatairól, mint a munkatáborokban teljesített szolgálat vagy az SA tevékenységében való részvétel. Ferdinand Sauerbruch sebész már 1935-ben panaszkodott az újonnan fölvett medikusállomány silányságára, szerinte sokan csak azért kerülhettek be, mert ők vagy a szüleik párttagok voltak. Sok helyen enyhítettek a vizsgakövetelményeken – erre is volt bizonyíték –, hogy a diákok sikeresen tudják venni az akadályt. Ha már egy fajhigiéniai disszertáció is elég volt ahhoz, hogy valaki sikeresen zárja orvosi tanulmányait, akkor érthető volt, hogy a hagyományos értékek Sauerbruchhoz hasonló hívei miért aggódnak annyira a német orvosi szakma jövője miatt. Mindazonáltal a tapasztalt és neves professzorok más területekhez 818

819

820

hasonlóan az orvostudomány terén is nagyjából ugyanúgy végezték kutatói és oktatói tevékenységüket, mint korábban. Wagner, bármennyit gyalázta is a hagyományos orvostudományt, kénytelen volt ráébredni, hogy az orvosok nélkülözhetetlenek a nemzetiszocialisták eugenikai terveinek megvalósításához. Megriadt az Új Német Gyógyítás híveinek azon ötletétől, hogy teljesen számolják fel az orvosi karokat. A német orvostudományi kutatások a korábbi évtizedekben egyébként is világszerte elismerést vívtak ki, és igen hatásos nacionalista érvek szóltak amellett, hogy e dicső hagyományt megpróbálják folytatni. A számos szakterületen folyó komoly kutatásoknak egyértelmű jelentőségük volt a katonaság fertőző betegségeinek megelőzésében, illetve a német lakosság általános egészségi állapotának javításában. Így a kutatások a Harmadik Birodalom alatt sem álltak le. 1939-ben Gerhard Domagk patológusnak ítélték oda a Nobel-díjat a bakteriális fertőzések ellen hatásos szulfonamid gyógyszerek kifejlesztéséért (a rezsim azonban megtiltotta neki, hogy elfogadja az elismerést). A fajilag megfelelő német népesség egészségének és termékenységének javítása érdekében a rezsim jelentős támogatást nyújtott a megelőző orvostudománnyal kapcsolatos, valamint a fő halálozási okokat vizsgáló kutatásokhoz. Egy náci epidemiológus volt például az, aki megállapította a dohányzás és a tüdőrák kapcsolatát, s 1939 júniusában kormányhivatalt alapított a dohányfogyasztás visszaszorítására. A párt és a kormány hivatalai komoly erőfeszítéseket tettek a rákkeltő anyagok, például az azbeszt, valamint a veszélyes kártevőirtók és az élelmiszer-színezékek betiltása érdekében. A légierő létesítményeiben 1938-tól tilos volt a dohányzás, s ezt 1939 áprilisában a postákon és a nemzetiszocialista párt irodáiban is dohányzási tilalom követte. Könyvek, pamfletek és plakátok figyelmeztettek a dohányzás veszélyeire, s nem győzték hangsúlyozni, hogy Hitler soha életében nem vett a szájába pipát, szivart vagy cigarettát. A Führer alkohollal sem élt, és a nácik hasonló hévvel küzdöttek a sör, a bor és az egyéb szeszes italok túlzott fogyasztása ellen. Itt nem sokat számított, hogy a dohánygyárosok, sörfőzők, borászok és szeszpárlók nagy valószínűséggel maguk is a párt tagjai voltak, s jelentős összegekkel támogatták a szervezetet: az árja faj egészségének megőrzése mindennél fontosabb cél volt. Az efféle intézkedések azzal jártak, hogy az orvoskutatók kevésbé figyeltek oda a nemzetiszocialista egészségpolitika árnyoldalaira. A faj egészségének javítása ugyanis nemcsak efféle kutatást és betegségmegelőzést jelentett, hanem, mint később látni fogjuk, a fajt és annak jövőjét fenyegető állítólagos negatív hatások kiküszöbölését is kényszer-sterilizálás, végül gyilkosság útján – mindezt a semleges hangzású „megelőző orvoslás” címszava alatt. A fajhigiénia és eugenika megjelenése az orvosképzésben hatással volt az orvosi etikára is, mivel 821

822

más témákkal foglalkozó kutatóorvosok is elfogadták azt a nézetet, hogy a fajilag alsóbbrendű vagy „szubhumán” személyek legitim módon használhatók orvosi kísérletekhez. Az orvostudománynak és a vele összefüggő más tudományágaknak mérhetetlenül nagy súlya és presztízse volt a Harmadik Birodalomban, ami egyes kutatókat arról győzött meg, hogy a tudomány nevében bármit meg lehet tenni – nemcsak akkor, ha az közvetlen kapcsolatban áll a világméretű hatalmi harcot vívó nemzet boldogulásával, hanem akár még az alapkutatás elvont világában is. E hitüket erősítette a rezsim hagyományos erkölccsel szembeni ellenszenve is. A mélyen gyökerező keresztény nézetek, amelyek az orvosi etika alapjául szolgáltak, és amelyeket általánosabb jelleggel sok millió német vallott a magáénak, a nemzetiszocialisták szemében csak újabb akadálynak tűntek az árja faji szellem mozgósításának útjában. Sehol sem volt egyértelmű bizonyíték arra, hogy a náciknak sikerült volna megsemmisíteniük a német tömegek erkölcsi és kulturális identitásának forrásait, hogy azokat a saját világnézetük iránti feltétlen lelkesedéssel helyettesíthessék. Csakhogy egy politikai rendszerhez való hűség – még egy olyan szélsőséges rendszer esetében is, mint a Harmadik Birodalom – sohasem kizárólag az ideológiai azonosuláson múlik. Fontosabbak az anyagi tényezők, legalábbis a hagyományos politikában. A nemzetiszocialisták a modern idők legkatasztrofálisabb gazdasági válsága idején – és nagyrészt annak következtében – kerültek hatalomra. Ha sikerül kirángatniuk Németországot a tömeges munkanélküliség és gazdasági kilátástalanság ingoványából, amelybe az 1920-as évek végén süllyedt, az már önmagában is elég lehet ahhoz, hogy a nép támogassa a Harmadik Birodalmat, még ha közben közönyös marad is annak nagyobb szabású vallási, kulturális és oktatási céljaival szemben. 823

4 JÓLÉT ÉS ZSÁKMÁNYSZERZÉS

„A MUNKACSATA”

I

Hitler kormánya 1933. június 27-én törvényt léptetett életbe egy új úttípusról: a birodalmi autópályákról. A tervezett kétsávos utaknak Németország nagyvárosait kellett egymással összekapcsolniuk, olyan közlekedési hálózatot teremtve ezzel, amely az embereket és az árukat példátlan gyorsasággal és közvetlenséggel juttathatta célba. Az elképzelés egyébként Olaszországból származott, ahol már 1924-ben megépült az első ilyen út. 1926-tól Németországban is felmerült az ötlet, hogy magánvállalkozásban épített úttal kellene összekapcsolni Hamburgot, Frankfurtot és Bázelt, sőt tervek is készültek, ám a gazdasági világválság miatt semmi sem lett az elképzelésből. Hitler azonban a kancellári kinevezése után szinte azonnal újra felkarolta az ötletet. 1933. február 11-én, a berlini autókiállításon elmondott beszédében kijelentette, hogy a jövőben az országos autópálya-rendszer állapota lesz a jólét fokmérője. Maga is lelkes autórajongó volt, aki az előző évek választási kampányai alatt autóval járta be széltébenhosszában az egész országot, s a vezetést – vagy legalábbis az autós utazást – olyan esztétikai élménynek tekintette, amely messze felülmúlja azt, amit a repülőgép vagy a vonat nyújthat. Éppen ezért az új autópályák nyomvonalát festői tájakon át kellett kijelölni, és azok mentén pihenőhelyeket kellett kiépíteni, hogy az utazók megállhassanak, kinyújtóztathassák a lábukat, és gyönyörködhessenek a német tájban. A Hitler által a munkálatok irányításával 1933. június 30-án megbízott Fritz Todt szemében az autópályák még faji célt is beteljesítettek, hiszen összeköttetést teremtettek a gépjárművön közlekedő német lélek és hazája csodás erdői, hegyei és mezői között, továbbá azt is kifejezték, milyen nagy örömét leli a germán faj az új technológia nyújtotta kalandban, gyorsaságban és izgalmakban. Elsősorban Todtnak volt köszönhető, hogy Hitler a magáévá tette az elképzelést. Az építőmérnöki végzettségű és tapasztalatú férfi jó ideig dolgozott a müncheni Sager und Woerner aszfaltútépítő cégnél, s 1923 elejétől tagja volt a nemzetiszocialista pártnak. 1891-ben született a sváb Pforzheimben, műszaki 824

tanulmányokat folytatott, s az első világháborúban a légierőnél szolgált. A párt iránti elkötelezettsége főként Hitler iránti csodálatából táplálkozott. A müncheni puccskísérlet kudarca után Todt kerülte az aktív politizálást, s inkább a karrierjét építgette, 1932-ben azonban tartalékos SA-tag lett, egyben a párt előző évben létrehozott szervének, a Német Építészek és Mérnökök Harci Szövetségének a vezetője. Más szakképzett tagokhoz hasonlóan ő is úgy tekintett a pártra, mint egy határozott, energikus és modern mozgalomra, amely le fog számolni a weimari köztársaság tétovaságával, és egy olyan új jövő felé indítja el Németországot, ahol a társadalmat, a kultúrát és a gazdaságot a német faj érdekében központosított tudomány és technika fogja szolgálni. A Gottfried Federhez hasonló közgazdasági gondolkodók gépesítéssel és ésszerűsítéssel szembeni ellenségességét – amely a munkahelyek féltéséből fakadt – a párton belül azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy nagyszabású új építési programokat javasolt: az autópályatervet éppen 1932 decemberében nyújtotta be a pártvezetéshez. Elképzelései ekkorra jelentős támogatást kaptak, hiszen Hitler helyettese, Rudolf Hess hivatalának műszaki főtanácsadójává nevezték ki. Amikor Hitler bejelentette az autópálya-építési program elindítását, nagyrészt Todt ötleteinek a megvalósítására tett javaslatot. Hitler 1933. szeptember 23-án végezte el az első kapavágást a régóta tervezgetett Hamburg–Bázel autópálya építkezésén; 1935 májusában át is adták a Frankfurt és Darmstadt közötti első szakaszt, 1938 nyarára pedig 3500 kilométernyi út készült el a program keretében. Az autópályák bizonyultak a Harmadik Birodalom propagandacélú munkálatai közül a legtartósabbnak, hiszen mind a mai napig megvannak. Hitler személyesen is nagy érdeklődést tanúsított az autópályák nyomvonala iránt, s néha be is avatkozott és megváltoztatta őket, ha úgy vélte, nem a legszebb tájakon haladnak át. Ragaszkodott ahhoz is, hogy minden híd és benzinkút tervét személyesen hagyja jóvá. Ezek jó része a modernizmus merész példája volt, és tervezésükkel Hitler a mérnökök helyett építészeket bízott meg – még a Bauhaus egykori vezetője, Mies van der Rohe is nyújtott be tervet két benzinkúthoz. Az autópályák modernsége, a folyók és szurdokok fölött átívelő óriási, egyszerű hidak s a dombok közt kanyargó és síkságokat átszelő, végtelenül hosszúnak tűnő, kétsávos, osztott pályás utak a Harmadik Birodalom legnagyszerűbb alkotásai közé tartoztak. Todt arra utasította a tervezőket, hogy a töltéseket és bevágásokat minél jobban olvasszák be a környezetbe, a szegélyeket őshonos növényekkel ültessék be, az utakat pedig úgy alakítsák ki, hogy a vezetők és utasaik is zavartalanul rálássanak a tájra. Ámde ezek az utak valójában mégsem a német lélek és táj összeolvadását jelképezték, hanem a technika győzelmét a természet fölött – és a propaganda is ezt a benyomást erősítette, hiszen úgy ünnepelte őket, 825

826

mint az egyiptomi piramisok modern megfelelőit, s lenyűgöző koncepciójukban még a középkori katedrálisokat és a kínai Nagy Falat is felülmúló alkotásokat. Carl Theodor Protzennek egy autópályahidat ábrázoló illusztrációján ez a jelmondat állt: „Irtsd ki az erdőt – robbantsd fel a sziklát – szeld át a völgyet – győzd le a távolságot – építs utat a német tájban!” 827



9. térkép Az autópálya-hálózat Todt tervei más szempontból sem alakultak egészen úgy, ahogy elképzelte. Az 1938-ra elkészült 3500 kilométeren felül 1945-ig már csak további 500 kilométer utat fejeztek be, mivel az építési erőforrásokat ekkor már inkább olyan építkezésekre fordították, amelyek közvetlenebb kapcsolatban álltak a küszöbönálló háborúval; a védelmi minisztérium meg is vétózta a stratégiailag nem jelentős utakat, és a katonai utaknak követelt elsőbbséget olyan stratégiailag kiemelt területeken, mint Kelet-Poroszország. Az efféle beavatkozások, valamint a háború utáni további késlekedések miatt a Hamburg–Bázel autópálya végül is 1962-ben készült el. Ráadásul 1939 előtt a lakosságnak csak kis része tudta élvezni ezeket az utakat, mivel Németország Nyugat-Európa egyik legkevésbé motorizált társadalma volt. 1935-ben a német lakosság mindössze 1,6 százalékának volt autója, miközben ugyanez az arány Franciaországban 4,9 százalék, Nagy-Britanniában 4,5 százalék, Dániában pedig 4,2 százalék volt. Sőt e téren még Írország is megelőzte Németországot a maga 1,8 százalékos arányával. Mindezek az adatok persze eltörpültek az Egyesült Államok autótulajdonosi mutatói mellett, hiszen ott már ekkor is a lakosság egyötödének – 20,5 százalékának – volt gépkocsija. A berlini autókiállításon mondott beszédében Hitler nem csupán az autópálya-építési program elindítását jelentette be, hanem azt is, hogy népszerűsíteni fogják az autósportot, és csökkentik a gépkocsik adóját. Ennek eredményeként egyedül 1933 márciusa és júniusa között 40 százalékkal nőtt a gépjárműiparban foglalkoztatottak száma. Az autógyártás 1932-ről 1933-ra megduplázódott, majd 1935-re ismét a kétszeresére nőtt. Évente jóval több mint negyedmillió autó készült, és az árak lényegesen alacsonyabbak voltak, mint az 1920-as évek végén. Ugyanakkor a Németországban eladott külföldi autók aránya az 1928-as 40 százalékról hat év alatt 10 százalék alá csökkent. Az utakon közlekedő személygépkocsik száma az 1932-es alig több mint félmillióról 1936-ig közel egymillióra nőtt. 1936 elején még az anyagi helyzete miatt egyre jobban aggódó Victor Klemperer is vett magának autót – igaz, hamarosan közel került ahhoz, hogy megbánja döntését. 1936. április 12-én ezt írta: „Az autó felemészti a szívemet, az idegeimet, az időmet és a pénzemet. Nem annyira a csapnivaló vezetési tudásom vagy az efölötti idegeskedés a baj, és nem is a forgalom nehézségei, inkább az, hogy a jármű soha nincsen rendben, valami mindig elromlik benne.” Azt azonban még neki is el kellett ismernie, hogy az új autópályák „lenyűgözőek”. 1936. október 4-én, amikor végigautózott az egyiken, lelkesen jegyezte föl, hogy a feleségével „csodálatos látványban” volt részük, s 828

829

830

831

832

833

834

„néhányszor még az óránként 80 kilométeres sebességet is megkockáztattam”. Az autótulajdonosok számának növekedése ellenére azonban a német társadalom motorizálódása még 1939-re sem jutott sokat előre, s erős túlzás volna azt állítani, hogy ezekben az években az autógyártás adott volna lendületet a német gazdaság megerősödésének. Tény persze, hogy 1938-ra a német járműgyártás növekedési üteme az összes többi európai országét megelőzte, de még így is csak minden 44 németre jutott egy autó, miközben Nagy-Britanniában és Franciaországban 19 emberre. Az utazások és az áruszállítás zömét továbbra is a német vasút bonyolította le, amely akkor az ország legnagyobb munkaadója volt. A vasút szintén központi irányítás alá került, és kiegészítő támogatásokban részesült, amiből 1932 és 1938 között a villanymozdonyok (meglehetősen kicsi) számát 50 százalékkal, a tolatómozdonyokét pedig 300 százalékkal növelhette. Összességében azonban a vasút ebben az időszakban krónikus alulfinanszírozottsággal küszködött. A vasútigazgatóság féltette az áruszállításban betöltött vezető helyét, és sikerült 1935 januárjáig elhalasztatnia a teherjárművek értékesítése utáni adózást – de amint ez megtörtént, a teherjárművek gyártása sokkal gyorsabb ütemben kezdett növekedni, mint a személygépkocsiké: 1934–35-ben 263 százalékkal, szemben az autók 74 százalékával. A gépkocsi mindazonáltal ezután is fontos szerepet játszott Hitlernek a német műszaki jövőről alkotott képében, amelynek egyebek közt a szinte általános gépkocsi-tulajdonlás is része volt. Még az 1920-as években, a Landsbergben töltött börtönbüntetése idején akadt a kezébe egy cikk „Németország motorizációjáról”, az 1930-as évek elején pedig már egyszerű vázlatokat is rajzolt egy kisméretű családi autóról, amely 1000 birodalmi márkánál is olcsóbb lesz, és így a lakosság túlnyomó többsége meg fogja tudni venni. A nagy autógyárak kétkedve fogadták az elképzelést, ezért Hitler Ferdinand Porsche versenyautó-tervezőhöz fordult, aki 1937 végére el is készült egy prototípus tervével. A gyártást Hitler személyes kérésére a Német Munkafront – a szakszervezetek nemzetiszocialista pártutódszervezete – finanszírozta, és 1938-ban hatalmas autógyártó csarnokot épített. Ily módon végre sikerült megtörni az amerikai tulajdonú Opel és Ford Művek addigi dominanciáját a kisautók németországi piacán. A Népautónak vagy a KdF (Kraft durch Freude) mozgalom alapján „Örömben az erő” autónak nevezett gépkocsiból Hitler elképzelése szerint évente egymillió darabnak kellett készülnie, s „Autót mindenkinek!” jelmondattal nagyszabású reklámkampányt indítottak, hogy a munkások fizetésük egy részét ilyen járműre tegyék félre. A kampány igen sikeresnek bizonyult. Egy Észak-Rajna–Vesztfáliában 835

836

837

838

839

tevékenykedő szociáldemokrata megbízott 1939 áprilisában a következőket jelentette:

A Népautó bejelentése sok német számára nagy és kellemes meglepetés volt. Valóságos KdF autópszichózis alakult ki. A gépkocsi hosszú időn át vezető beszédtéma volt a német lakosság minden rétegében. Egy időre minden nyomasztó bel- és külpolitikai probléma háttérbe szorult. A szürke német hétköznapokat elnyomta a jövő zenéje. Akárhol bukkant fel Németországban az új KdF autó próbadarabja, tömeg gyűlt össze köré. Az a politikus, aki mindenkinek autót ígér, a tömegek embere, feltéve hogy a tömegek hisznek az ígéretében. Márpedig, legalábbis ami a KdF autót illeti, a németek nagyon is hisznek Hitlernek. 840



Hitler 1939. február 17-én, a berlini nemzetközi autókiállításon látható büszkeséggel személyesen mutatta be az egyik első darabot, és barátnőjének, Eva Braunnak is ajándékozott egy ilyen autót a születésnapjára. Bár a Harmadik Birodalom idején nem indult meg a sorozatgyártás, az autó kiállta az idők próbáját: a háború után Volkswagen, azaz Népautó néven került forgalomba. Az emberek inkább csak „Bogárként” emlegették gömbölyded formája miatt, amely még Hitler eredeti terveiből származott, s a 20. század második felében a világ egyik legnépszerűbb személyautója lett. 841

II

A motorizált társadalom létrehozása nem csupán nagyszabású jövőkép volt – jóval közvetlenebb kedvező hatásokat is vártak tőle. Fritz Todt kiszámolta, hogy az autópálya-építések 600 000 munkahelyet teremtenek, nemcsak a helyszíneken, hanem az építőanyagok előállításával foglalkozó iparágakban is. 1935 júniusában csak az útépítéseken már vagy 125 000-en dolgoztak, tehát a program valóban teremtett munkahelyeket, bár kevesebbet, mint amennyire jó néhányan számítottak. A nemzetiszocialisták az 1930-as évek elején nem utolsósorban azon ígéreteik erejének köszönhették elképesztő választási sikereiket, hogy kihúzzák Németországot a katasztrofális gazdasági válságból. 1933 januárjában hatmillióra rúgott a regisztrált munkanélküliek száma, további hárommillióan pedig, köztük sok nő, egyszerűen eltűntek a foglalkoztatási 842

statisztikákból. 1929 közepén húszmillió németnek volt munkája, ám ez a szám 1933 januárjára 11,5 millióra csökkent. Ráadásul sokan átmeneti jelleggel voltak alkalmazásban, vagy kénytelenek voltak eltűrni munkaidejük és fizetésük csökkentését. A tömeges munkanélküliség megfosztotta a szakszervezeti mozgalmat legfontosabb tárgyalási eszközétől, a sztrájktól, és 1933 első hónapjaiban az új rezsim számára nagyon megkönnyítette a mozgalom szétzúzását. Mindazonáltal a Hitler kancellársága alatt 1933. január 30-án alakult koalíciós kormány közleménye szerint a németek munkához juttatása volt a legsürgetőbb teendő. Hitler már 1933. február 1-jén, legelső rádióbeszédében kijelentette, hogy új kormányának egyik legfontosabb feladata „a német munkás megmentése a munkanélküliség óriási és mindent felölelő támadásától”. „Négy éven belül végleg le kell győzni a munkanélküliséget” – mondta. A kormány fel tudta használni azokat a munkahelyteremtő programokat, melyeket az elődei indítottak el. Mivel Németország 1931 nyarán gyakorlatilag lemondott az aranyalapról, az állam nyugodtan önthetett pénzt a gazdaságba azzal a céllal, hogy megpróbálja újjáéleszteni. Kurt von Schleicher tábornok kérészéletű kormánya a szakszervezetek nyomásgyakorlására 1932 végén különösen jelentős lépéseket tett ebben az irányban, amihez felhasználta az elődei, Franz von Papen és Heinrich Brüning alatt készült terveket. Papen 300 millió birodalmi márkát tett hozzáférhetővé adóutalványok formájában út- és lakásépítésre, valamint mezőgazdasági fejlesztésekre, Schleicher viszont már 500 millió márkát injektált közvetlenül a gazdaságba ugyanezen célokra; a nemzetiszocialisták aztán 1933 nyarán 600 millióra növelték ezt az összeget. A program a gyakorlatban 1933. január 28-án indult el, így a nemzetiszocialisták aratták le érte a babérokat. A tervek nagyrészt Günter Gereke közgazdásztól származtak, aki 1932. december 15-én lett birodalmi munkahely-teremtési kormánybiztos, és ezt a pozícióját 1933-ban is megtartotta. 1933. április 27-én Franz Seldte munkaügyi miniszter már azt jelenthette be, hogy az állástalanok száma több mint félmillióval csökkent. Ez részben szezonális hatásoknak volt tulajdonítható, hiszen a téli mélypont után újra egyre több embert alkalmaztak, de szerepet játszottak benne a gazdasági kilábalás 1932 utolsó hónapjaiban észlelhető jelei is. Hitler kormánya szerencsés módon jó időben került hatalomra. Persze a nemzetiszocialista pártnak is voltak ötletei ezen a téren. Az 1920as pártprogram még meglehetősen baloldali jellegű terveket tartalmazott a gazdaság megújítására, beleértve a magáncégek széles körű államosítását, így amikor tíz évvel később a hatalom megszerzése elérhető távolságra került, Hitler és a pártvezetés kénytelen volt keményen megdolgozni azért, hogy meggyőzzék a gyáriparosokat és a pénzembereket: az eltelt időben sokkal érettebbé váltak a 843

844

845

nézeteik. A párt adminisztratív vezetője, Gregor Strasser 1930-ra gazdaságpolitikai részleget hozott létre, amely szoros kapcsolatokat épített ki az üzleti élet képviselőivel, és komoly energiákat fordított a jövőbeli munkahelyteremtési elképzelések kidolgozására. Az 1932. júliusi választások előtt a nemzetiszocialisták már igen sikeresen kampányoltak azon javaslatukkal, hogy a munkanélküliség csökkentése érdekében nyújtsanak állami támogatást nagyszabású közmunkaprogramokhoz, például mocsarak lecsapolásához, csatornák építéséhez, szűzföldek termővé tételéhez és hasonlókhoz. Kijelentették, hogy Németországnak saját magát kell kirángatnia a gazdasági válságból; nem várhat tovább arra, hogy a nemzetközi kereskedelem növekedésnek induljon. Seldtének további, még ambiciózusabb elképzelései is voltak, amelyek a munkaerő-igényes közmunkaprogramokhoz szánt új államkötvény kibocsátásán alapultak. A kormány el is fogadta az ötletet, és 1933. június 1-jén meghozta az első munkanélküliség-csökkentő törvényt, amely a birodalmi pénzügyminisztérium államtitkáráról, Fritz Reinhardtról elnevezett első Reinhardt-program keretében további egymilliárd márkát fordított közmunkákra. Az 1933. szeptember 21-i második munkanélküliség-csökkentő törvény, a második Reinhardt-program, 500 millió márka hitelt tett hozzáférhetővé magánvállalkozások (elsősorban építőipari cégek) számára új projektek elindításához és új munkások alkalmazásához. Ezen programokat összesítve, és hozzávéve néhány további, kisebb léptékű intézkedést, a kormány a számítások szerint 1933 végéig több mint 5 milliárd márkát tett elérhetővé a munkahelyteremtési programokra; ebből az összegből 1936 elejéig mintegy 3,5 milliárdot fel is használtak. Ily módon tehát rendkívüli mértékben megnövelte a Schleicherkormánytól az év elején átvett kezdeményezés viszonylag szerény dimenzióit. A rezsim emellett tervezetet dolgozott ki a még a Papen-kormány alatt, 1932 szeptemberében elindított lakásvásárlások, -átalakítások és felújítások támogatására, hogy ezzel is segítse az építőipar fellendülését. Végül pedig jelentős összegeket különített el az elszegényedett térségek, elsősorban a mezőgazdasági területek támogatására; ezt a lépést már az a hátsó szándék vezérelte, hogy minél több gyárat telepítenek ki a nagyvárosokból a majdani háború kitöréséig, annál kevesebb kárt tehetnek az ipari termelésben az ellenséges bombázások. Az új rezsim emellett gyors intézkedéseket hozott annak érdekében, hogy csökkentse a munkaerőpiacon jelen lévő álláskeresők számát, s ezáltal azon munkaképes korú személyek számát, akiknek alapján a munkanélküliség arányát mérik. E téren a legjelentősebb program a házassági hitelek meghirdetése volt az 846

847

848

849

1933. június 1-jei első munkanélküliség-csökkentő törvényben, amit később további szabályozásokkal egészítettek ki. A legfeljebb 1000 birodalmi márkás, kamatmentes kölcsönt házasodni készülő fiatal párok igényelhették, ha a menyasszony a törvény kihirdetését megelőző két évben legalább hat hónapot dolgozott. A kölcsön folyósításának fejében az esküvő előtt ott kellett hagynia az állását, és nem is térhetett vissza a munkaerőpiacra, amíg a tartozást teljes egészében vissza nem fizették – kivéve ha közben a férje elvesztette a munkáját. A törlesztési feltételek jól jelzik, hogy a kormány ezt nem rövid távú tervnek szánta: elég volt havonta a felvett összeg 1 százalékát visszafizetni, tehát a maximális törlesztési idő közel nyolc és fél év volt. A gyakorlatban kevesen vették fel a lehetséges legnagyobb összeget – az átlagos hitel 600 márka volt, ami egy ipari munkás évi átlagbére egyharmadának felelt meg. A programot azonban jóval vonzóbbá tette – és egyben új céllal bővítette ki – az 1933. június 20-i kiegészítő rendelet, amelynek értelmében a házaspár minden születendő gyermeke után elengedték a törlesztendő tőke egynegyedét. Négy gyermekkel tehát már semmit sem kellett visszafizetni. A kölcsönt természetesen csakis igazoltan árja párok vehették fel, így a Harmadik Birodalom oly sok más intézkedéséhez hasonlóan eredeti rendeltetése mellett ez a program is faji célt szolgált. A jelentkezőknek az 1933. július 26-i újabb kiegészítő rendelet szerint orvosi alkalmassági vizsgálaton kellett részt venniük, és nemigen számíthattak kérelmük kedvező elbírálására, ha valamelyikük örökletes betegségben szenvedett, csavargónak, aszociálisnak vagy alkoholistának minősült, illetve ha kapcsolatban állt valamilyen ellenzéki mozgalommal, például a Kommunista Párttal. Emellett az ipari termelés élénkítése és a pénz megfelelő elköltése érdekében a kölcsönt nem készpénzben folyósították, hanem bútorok és háztartási eszközök vásárlására felhasználható utalványok formájában. Az az ötlet, hogy a férfiak munkanélküliségét a nők munkaerőpiacról való kivonásával csökkentsék, 1933-ban már nem számított újdonságnak. Az 1924-es stabilizáció, illetve az 1930–32-es gazdasági válság idején az állami költségcsökkentő intézkedések jegyében elbocsátották a közszolgálatból az úgynevezett kettős keresőket – vagyis azokat a férjezett nőket, akik férjük jövedelmét egészítették ki a munkáért kapott fizetéssel –, és a magánszektorra is hasonló nyomást gyakoroltak. A weimari köztársaság összes politikai pártja egyetértett abban, hogy a nő helye a női választójog bevezetése ellenére elsősorban otthon van, a családja mellett. A nemzetiszocialisták ugyanazt mondták, amit a többiek, csak hangosabban, kitartóbban és kíméletlenebből. Oly sok más területhez hasonlóan itt is Hitler adta meg az alaphangot. Mint 1934. szeptember 8-án, egy nemzetiszocialista nőtalálkozón kijelentette, a női emancipáció gondolata „a zsidó értelmiségiek” találmánya, és alapvetően nem 850

851

852

német. Németországban, közölte, a férfi világa az állam, a nőé pedig „a férje, a családja, a gyermekei és az otthona”, majd így folytatta:

Nem tartjuk helyesnek, hogy a nő beleavatkozzon a férfi világába, a férfi szférájába. Szerintünk az a természetes, ha ez a két világ elkülönül egymástól. Az egyikhez tartozik az érzések ereje, a lélek ereje; a másikhoz a víziók, a keménység, a határozottság és a cselekvőkészség ereje. 853



Goebbels már 1929-ben megfogalmazta ugyanezt, bár más hangnemben: „A nő küldetése az, hogy szép legyen, és gyermekeket hozzon a világra… A tojó kicsinosítja magát a párjának, és kikölti neki a tojásokat. A párja ezért cserébe magára vállalja az élelemszerzést, őrködik, és elriasztja az ellenséget.” Ez egyebek közt azt is jól szemlélteti, mennyire nem értett Goebbels a madártanhoz, hiszen nagyon sok madárfajnál, például a pávánál vagy a paradicsommadárnál a hím visel feltűnő tollazatot, és olyanok is akadnak, például a császárpingvin, ahol a hím költi ki a tojásokat. Jellemző Goebbelsre az is, hogy a nő kötelességeként említette a szépséget, miközben Hitlert ez a jelek szerint soha nem izgatta különösebben. A lényeg azonban világos volt, a természetrajzi hasonlat pedig árulkodó. „A német újjászületés férfidolog”, fogalmazott egy, a náci ideológia alapjait ismertető kiadvány 1933-ban. A nőnek otthon a helye. A házassági kölcsönök programja és a háztartáson kívül dolgozó nők elleni harc tehát a munkanélküliségi adatok javítása mellett a náci ideológiának is központi eleme volt. Ahogy elindult a program, a náci propagandisták azonnal kiemelkedő sikerként ünnepelték. A rendszer működésének első teljes évében, 1934-ben csaknem negyedmillió kölcsönt folyósítottak. Ez a szám 1935-ben alig több mint 150 000-re esett vissza, 1936-ban viszont ismét 170 000 fölé nőtt, s ekkorra az újonnan kötött házasságoknak nagyjából az egyharmadát segítették állami hitelek. Ezek valóban tekintélyes számok. Ámde a munkanélküliségre gyakorolt hatás jóval elmaradt attól, amit a nemzetiszocialisták hirdettek. A nők korántsem mindig ugyanazokat a munkahelyeket foglalták el, mint a férfiak, így ha egy nőt kivontak a munkaerőpiacról, azzal ritkán szabadult fel egy férfinak való állás. A nemek aránya a gazdaságban az 1920-as és 1930-as években érezhetően megváltozott, bár alapvető jellemzői nem nagyon tértek el a 19. század végi helyzettől. A munkásnak minősített dolgozók kevesebb mint egynegyede volt nő. Ezen belül elsősorban a textil- és ruházati iparban, valamint az élelmiszeriparban volt magas az arányuk. A háztartási cselédek zöme szintén nő volt, és a „családi segítők” körében is magasabb volt az arányuk. Ezzel szemben az ipar húzóágazataiban igen kevés nőt alkalmaztak. A házassági 854

855

856

kölcsönök tehát elsősorban az összesített munkanélküliségi statisztikákra hatottak; a valóságban az állástalan férfiak számára nemigen teremtettek lehetőséget a munkába való visszatérésre, hiszen aligha akadt olyan munkanélküli kohász vagy építőmunkás, aki hajlandó lett volna takarítóként vagy szövőgyári dolgozóként elhelyezkedni, akármilyen kétségbeejtő volt is a helyzete. Ráadásul a házassági kölcsön felvételét az 1932 második felében meginduló, ingatag, bár később egyre határozottabb gazdasági kilábalás keretei között kell vizsgálni. A válság éveiben, amikor az apák vagy a férjek elveszítették állásukat, korábban nem dolgozó nők jelentek meg a munkaerőpiacon; amikor azonban a férfiak kezdtek újra munkát találni – elsősorban az újrafegyverkezés szempontjából kiemelkedő fontosságú nehéziparban –, ezek a nők otthagyták állásukat, s még örültek is, hogy megszabadultak a háztartás és gyermeknevelés, valamint a főállásban végzett munka kettős terhétől. Sokan a gazdasági válság miatt késleltették a házasságkötést, illetve a gyermekvállalást. A kölcsönfolyósítás első évben megmutatkozó kimagaslóan nagy aránya azt jelzi, hogy a kölcsön felvevőinek jelentős része e kategóriába tartozhatott. Eszerint döntésüket a kormány ösztönzésétől függetlenül hozták meg. A nemzetiszocialisták hamarosan fennhangon kezdték hirdetni, hogy az ilyen intézkedések drasztikusan csökkentették a német gazdaságot és társadalmat az 1920-as évek vége óta sújtó, katasztrofális mértékű munkanélküliséget. Az 1934-es hivatalos statisztikák már azt mutatták, hogy a munkanélküliségi ráta kevesebb mint a fele volt a két évvel korábbinak; 1935-ben mindössze 2,2 millió munkanélkülit tartottak számon, 1937-ben pedig egymilliónál is kevesebbet. Hitler merész ígérete, miszerint a hivatalba lépésétől számított négy éven belül megoldja a munkanélküli-kérdést, látszólag tökéletesen valóra vált. A nemzetiszocialisták szüntelen, harsogó propagandáját, amely szerint hamarosan „teljes győzelmet aratnak a munkacsatában”, széles körben elfogadták és elhitték. Ez 1933 májusától kezdve számos kétkedőt és szkeptikust állított a kormány oldalára, és újult lelkesedéssel töltötte el a Harmadik Birodalom támogatóit. A Hitler iránti bizalom, az a meggyőződés, hogy valóban újjáépíti a német gazdaságot, az első hónapokban fontos szerepet játszott abban, hogy a rezsimet ilyen széles körben elfogadták. Ez lett volna tehát „Hitler gazdasági csodája” – mint sokan sugallták –, amely legyőzi a munkanélküliséget, és keynesi élénkítő módszerekkel – a hiány merész fokozásával, a befektetések jelentős növelésével, valamint a jólét és az életszínvonal fölemelésével – kihozza a gazdaságot a válság mélységeiből? Ez vetette volna el a magot, amelyből a háborús pusztítás után, az 1950-es években szárba szökkent a nyugatnémet gazdasági csoda? 857

858

859

Ekkorra persze, ha csak lassan is, de már világszerte megindult a gazdasági kilábalás. Németországban a folyamatot erősítette az üzleti életben gyorsan erősödő bizalom: ez annak volt köszönhető, hogy a Harmadik Birodalom a jelek szerint politikailag sokkal stabilabb volt, mint elődei, továbbá hogy gyorsan szétzúzta a szakszervezeti mozgalmat, s ezáltal a munkaadók úgy érezhették, sokkal nagyobb a mozgásterük, mint korábban. Ráadásul 1929–31 között, a gazdasági világválság éveiben a problémákat tovább súlyosbította a munkanélküliség, mivel ekkor fejezték be az iskolát és léptek be a munkaerőpiacra az első világháború előtti népes korosztályok, 1932-től viszont a helyzet megfordult, mert ekkor a háborús évek jóval kisebb létszámú korcsoportjai érték el a nagykorúságot. 1914 és 1918 között kétmillióval kevesebb gyermek született Németországban, mint az a statisztikai trendek alapján várható lett volna, miközben ugyanebben az időszakban 40 százalékkal megnőtt a gyermekhalandóság, elsősorban a háborús élelmiszerhiány következtében. A munkaerőpiacnak jót tett, hogy ennek következtében kevesebb volt az új munkakereső. Az a benyomás, hogy a nemzetiszocialisták rendkívül szerencsések voltak, amiért éppen a gazdasági fellendülés kezdetén kerültek hatalomra, tovább erősödik, ha ráébredünk, hogy sokat dicsőített intézkedéseik egy része szinte nem is tett többet, csak helyreállította a válság előtti állapotokat. A lakásépítésben például az 1936-ban átadott új vagy felújított lakások száma – 310 490 – igazán lenyűgözőnek tűnhet, ám ez még mindig elmarad a weimari köztársaság alatt, 1929-ben elért 317 682-től. A kormány az 1928-ban lakásépítési támogatásokra szánt egymilliárd márkás keretet 1934-re szinte a nullára csökkentette, és erőforrásait a javításokra összpontosította. Ezen túlmenően az új építőipari munkások magas száma főként a nagy – sok esetben kötelező – földmunkaprogramokban való részvételből eredt, s ennek semmi köze sem volt a lakásépítéshez. A rezsim korántsem riadt vissza a számokkal való bűvészkedéstől. Most már nemcsak azokat számították alkalmazásban állónak, akiket munkaszolgálatra vezényeltek, hanem a gazdaságokban dolgozó, a munkaügyi rendszerben korábban nem regisztrált családtagokat és lényegében fizetetlen segítőket is, akiknek a többsége egyébként nő volt. Az e csoportokba tartozókat egyáltalán nem tekinthetjük a munkaerőpiac aktív résztvevőinek; nem kaptak rendszeres fizetést, amiből eltarthatták volna magukat vagy a családjukat. E számítás szerint Németországban ekkoriban legalább másfél millió „láthatatlan” munkanélküli volt, és a munkanélküliek teljes száma – melyet a náci statisztikusok alig több mint kétmilliónak mondtak – valójában sokkal közelebb állt a négymillióhoz. Egy korabeli megfigyelő 1935 januárjában is úgy vélekedett, hogy Németországban több mint négymillió embernek nincs 860

861

862

863

munkája. Persze voltak a statisztika manipulálásának finomabb módszerei is. Az alkalmi munkásokat immár állandó alkalmazásban lévőnek tekintették. 1933 januárja és 1934 decembere között a segélyből élő, tartósan munka nélküliek száma a félmilliósnál nagyobb lélekszámú városokban több mint 60 százalékkal csökkent, ami nagyszerű eredmény volt, legalábbis papíron. Ez azonban jelentős mértékben annak volt köszönhető, hogy a „segélyezett munkanélküliek” számát a munkaközvetítő irodákban állásért jelentkezők száma alapján határozták meg, holott korábban azt vették figyelembe, hány embernek folyósítanak segélyeket a jóléti szolgálatok. Hamburgban például a munkaközvetítők 1934 márciusának végén 54 000 segélyezett munkanélkülit tartottak számon, miközben a jóléti szolgálat közel 60 000 főről tudott. Emellett új szabályozásokat léptettek életbe, amelyek csökkentették a munkaidőt a kereskedelem és az ipar egyes ágazataiban, így a vállalatok több embert voltak kénytelenek alkalmazni, igaz, azon az áron, hogy a náluk dolgozók bérét jelentősen megkurtították. A munkaközvetítők általában csak rövid távú megbízásokat tudtak adni; továbbra is nagyon kevés volt az állandó munka. A fiatal férfiakra és sok nőre nagy nyomás nehezedett, hogy jelentkezzenek „önkéntes munkaszolgálatra”, vagy vállaljanak mezőgazdasági munkát, ám a parasztok sokat bosszankodtak a tapasztalatlanságuk miatt, és leginkább csak éhes szájat láttak bennük. Aki erre nem volt hajlandó, azt a jóléti kifizetések megvonásával, kényszermunkával vagy akár börtönnel is megfenyegették. Egyes területeken a 18 és 25 év közötti összes munkanélküli fiatalembert begyűjtötték, és választási lehetőség elé állították: vagy kimennek dolgozni a földekre, vagy azonnal elveszik a segélyüket. Az efféle munkáért azonban olyan csekély fizetés járt, hogy a résztvevők a korábbi segélyüknél is kevesebbet kerestek, és ha e programok keretében az otthonuktól távol kellett élniük, továbbra is szükségük volt segélyre, hogy fedezni tudják a többletkiadásokat. Még a kiemelt beruházásként kezelt autópálya-építéseken is olyan rosszak voltak a munkakörülmények, olyan silány minőségű volt az étel, és olyan hosszú volt a munkanap, hogy az ott dolgozók gyakran tiltakoztak – előfordult, hogy felgyújtották a barakkokat. A nagyszabású projektekre kirendeltek közül sokan – például fodrászok, utazó ügynökök vagy irodai dolgozók – teljesen alkalmatlanok voltak a nehéz fizikai munkára. Gyakoriak voltak a balesetek; az egyik építkezési helyszínen az ismétlődő tiltakozó akciók miatt a 700 munkás közül néhány hónap alatt harminckettőt letartóztattak; a leghangosabb tiltakozókat Dachauba küldték „átnevelésre”, és persze azért, hogy a többieket csendes meghunyászkodásra késztessék. Az efféle intézkedések a szigorú munkaügyi ellenőrzéssel és a szakszervezetek fölszámolásával együtt 864

865

866

867

segítettek alacsony szinten tartani a reálbéreket. Az úgynevezett önkéntes munkaszolgálat valójában nem a nemzetiszocialisták találmánya volt: a program a hatalomra kerülésük előtt is létezett, s keretében már 1932-ben 285 000 férfit foglalkoztattak. Ez a szám 1935-ig 422 000-re nőtt, ám a résztvevők közül sokan városlakók voltak, akiket idényjelleggel alkalmaztak a mezőgazdaságban olyan munkákra, például betakarításra, amelyeket egyébként a helybéliek is elvégeztek volna. Tehát igaz ugyan, hogy ezek a programok végső soron csökkentették a hivatalos statisztikákban figyelembe veendő munkanélküliek számát, valójában nem eredményezték a lakosság vásárlóerejének általános növekedését. A tájékozottabb megfigyelők azt is észrevették, hogy az élénkülés nem terjedt ki a fogyasztási cikkek piacára, ahol a termelés még 1935 májusában is 15 százalékkal maradt el a hét évvel korábbitól. A kiskereskedelmi forgalom 1933 és 1934 között csökkent, mert a béreket továbbra is alacsony szinten tartották, miközben az élelmiszerek és a ruházati cikkek ára folyamatosan nőtt. A munkahelyteremtés klasszikus, keynesi elmélete, amelyet a Papen-kormány – legalábbis elvileg – alkalmazni próbált, úgy kísérel meg új lendületet adni a gazdaság növekedésének, hogy állami hitelekkel és munkahely-teremtési programokkal több pénzt juttat a dolgozóknak, ami növeli a fogyasztói keresletet, és serkentőleg hat a termelésre, ennek eredményeként még többen jutnak munkához, és így tovább, amíg a kilábalási folyamat önfenntartóvá nem válik. Két és fél évvel Hitler hatalomra kerülése után azonban még mindig nem sok jele volt annak, hogy ez bekövetkezne. 868

III

A nemzetiszocialista munkahely-teremtési program célja valójában nem az általános gazdasági fellendülés elindítása volt, hanem valami egészen más. A valódi célokat Hitler 1933. február 8-án magyarázta el minisztereinek:

Németországnak a következő öt évet a német nép újbóli felfegyverzésére kell fordítania. Minden egyes államilag támogatott munkahely-teremtési programot abból a szempontból kell megítélni, hogy szükség van-e rá a német nép újbóli felfegyverzéséhez. Mindig és mindenhol ennek az elvnek kell az előtérben állnia… Németország

világban elfoglalt helyét a német fegyveres erők helyzete fogja meghatározni. És ezen múlik a német gazdaság világban elfoglalt helye is. 869

870

Az autópályákat, tette hozzá, részben „stratégiai elvek” alapján építik. Amikor Hitler 1933. május 29-én bemutatta a nagyiparosoknak autópálya-építési terveit, még azt az ötletet is fölvetette, hogy azokat vasbeton tetővel kellene megépíteni, hogy a front felé dübörgő tankoknak és páncélozott csapatszállító járműveknek védelmet nyújtsanak az ellenséges légitámadásoktól. Végül aztán a nyomvonalak messze kerültek a háborúban elképzelhető frontoktól, az útburkolat pedig vékonyabb lett, hogysem elbírja a tankokat és az egyéb nehéz katonai járműveket. Az utak vakítóan fehér felülete olyan biztos tájékozódási pontot kínálhatott az ellenséges pilótáknak, hogy háború esetén álcázó festéssel tervezték ellátni őket. Ám bármilyen nagy ideológiai, esztétikai és propagandajelentőséget tulajdonítottak is az autópályáknak, az építésük mögött rejlő szándék – nem csupán Hitler, hanem a vezető tervező, Fritz Todt elméjében is – elsősorban stratégiai jellegű volt. Hitler arra is felhívta a figyelmet, hogy szerinte létfontosságú, bár közvetett jelentősége van a járműipari motorgyártásnak Németország hadászati jövője szempontjából. „A gépkocsik és a repülőgépek közös alapja a motorgyártás – jelentette ki. – Ha például nem fejlesztettük volna ki a dízelmotort a gépjárművekhez, gyakorlatilag lehetetlen lett volna megalapozni a repülésben való hasznosítását.” A gépkocsigyártás felfuttatása révén az üzemeket rövid idő alatt át lehet majd állítani katonai célú termelésre, a motorgyártók hasznából pedig finanszírozható lesz a repülőgépmotor-fejlesztés. „Németország motorizálása” valójában csak újabb hamis náci szólamnak bizonyult, az 1930-as évek közepétől ugyanis, amikor mind több erőforrást fordítottak a katonai termelésre, lelassult az autógyártás növekedése: az évente gyártott gépkocsik száma stagnálni kezdett, és 1938-ban már nem is tudták kielégíteni a keresletet. A nagyszabású reklámkampánnyal támogatott program, amelynek keretében rengeteg munkás tette félre heti bére egy részét egy „Örömben az erő” autó majdani megvásárlására, a valóságban csak arra szolgált, hogy több túlórát vállaljanak, és hozzájáruljanak az újrafegyverkezés finanszírozásához. 1939 végére 270 000 fő kölcsönzött ilyen módon összesen 110 millió márkát az államnak, s végül összesen 340 000-en fektettek pénzt a programba. Egyikük sem kapott ezért cserébe Volkswagent. A gyárat, ahol az autó készült volna, 1939 szeptemberében haditermelésre állították át. A katonai vezetés úgy vélte, a gépkocsigyártás bővítése nélkülözhetetlen előfeltétele a fegyveres erők későbbi gyors motorizálásának. Általánosabban, az olyan 871

872

873

874

alapiparágaknak, mint a vas- és acélgyártás vagy a gépgyártás, elsőbbséget kellett kapniuk a fogyasztási cikkeket előállító iparágakkal szemben, hiszen nélkülözhetetlenek voltak az újrafegyverkezéshez. Azzal pedig, hogy a németeket – különösen a német férfiakat – munkához juttatták, megkeményítették és munka nélküli lézengőből potenciális katonává változtatták őket. E cél érdekében fontosabb volt, hogy alaposan megfegyelmezzék, mint hogy jól megfizessék őket. A táborok, amelyekben a fiatal férfiak a segélynél is alacsonyabb bérért gürcöltek az önkéntesnek mondott (valójában messze nem önkéntes) munkaprogramok keretében, Hitler szemszögéből nézve főként azért voltak fontosak, mert fölkészítették lakóikat a majdani háború várható nélkülözéseire. Hitler rövidebb távú céljai között szerepelt a fegyvergyártás újbóli beindítása, azt ugyanis az 1919-es békeszerződésben a német fegyveres erőkre kiszabott korlátozások hosszú éveken át lényegében teljesen megtiltották. A hadsereg, az SA és az SS vezetői előtt 1934. február 18-án tartott beszédében kijelentette, hogy nagyjából nyolc éven belül szükséges lesz „Keleten további életteret teremteni a növekvő lakosságnak”, mivel akkorra várhatóan elfogy a gazdaság felfutásának lendülete. Mivel „a nyugati hatalmak aligha néznék ezt tétlenül, … szükség lehet arra, hogy gyors és döntő erejű csapásokat mérjünk előbb a Nyugatra, azután a Keletre”. Ennek megfelelően az újrafegyverkezéssel 1942-ig el kellett készülni. Ez azonban igen nagy munkát jelentett. Németországnak 1933-ban lényegében nem volt légiereje, nem voltak nagyobb hadihajói, sem tankjai és más, alapvető katonai felszerelései, hadseregének létszámát pedig 100 000 főben maximálták. Hitler már 1933 februárjában elindított egy újrafegyverkezési programot, lehetőség szerint munkahelyteremtésnek álcázva (a felújított Schleicher-program, mondta február 9-én, „elsősorban a nemzeti véderőt fejlesztő munka leplezését szolgálja. Különösen a közvetlenül előttünk álló időszakban kell nagy figyelmet fordítani az efféle álcázásra.”) A hadsereg 50 millió márkát kért a Schleicherprogramból a bővítés első lépéseire, amit az 1932-ben felvázolt elképzeléseknek megfelelően kívántak végrehajtani, a légügyi biztos pedig valamivel több mint 43 millió márkára tartott igényt. Ezek az összegek azonban roppant szerénynek tűntek Hitler szemében, aki úgy vélte, „milliárdokat” kell az újrafegyverkezésre fordítani, és azt a lehető leggyorsabban kell végrehajtani, hogy át tudják vészelni a kezdeti nehéz időszakot, amikor Németország ellenségei ráébrednek, hogy mi is történik, de az országnak még nincs elegendő ereje például egy lengyel támadás elhárítására. A katonai vezetőknek végül sikerült meggyőzniük Hitlert arról, hogy az újrafegyverkezés kezdeti fázisában ennél többet nem lehet tenni. A kancellár végül 1933 áprilisában elrendelte, hogy a gazdasági újjáépítési 875

876

877

programon belül, az erőforrások elosztásakor a katonaságnak elsőbbséget kell élveznie, és a fegyveres erők maguk rendelkezhetnek az újrafegyverkezési keretükkel. A hadsereg jegyzéket állított össze 2800 olyan cégről, amelyektől fegyvereket lehetett rendelni: 1934-ben ezek a teljes vas- és acélgyártás, gép- és gépjárműipar több mint felét tették ki. A gazdasági világválság következtében az üzemek messze nem használták ki termelési kapacitásukat, így a kezdeti fegyverrendelések sokszor a gyártás felfuttatásával is teljesíthetők voltak, és nem igényeltek jelentősebb beruházásokat. A német ipar beruházási szintje 1932-ben az 1928-as érték 17 százalékát sem érte el, ekkor azonban növekedésnek indult: 1933-ban meghaladta a 21 százalékot, 1934-ben elérte a 40, 1935-ben pedig a 63 százalékot. Szinte azonnal megkezdődtek a német légierő létrehozását előkészítő munkálatok. 1934-ben kidolgoztak egy gyártási menetrendet, amelynek értelmében 1939-re 17 000 repülőgépet kellett legyártani; jó részüket utasszállítónak álcázták, de úgy, hogy amikor eljön az ideje, könnyen bombázóvá lehessen átalakítani őket. A repülőgépek 58 százalékát hivatalosan „gyakorlógépnek” tüntették fel, bár ez meglehetősen átlátszó trükk volt. 1935ben már 72 000 fő dolgozott a repülőgépgyártásban – 1933 elején ugyanez a szám még a 4000-et sem érte el. Hasonlóan járt el a Krupp-művek is, amikor 1933 júliusában nagyszabású programot indított mezőgazdasági vontatók (értsd: harckocsik) gyártására. Az Auto Union cég 1934-ben új, katonai járműgyártó részleget hozott létre, amelyet könyvelésében a semmitmondó központi iroda néven szerepeltetett. A haditengerészet 1933 novemberében több mint 41 millió márka értékben rendelt katonai felszerelést, további 70 millió márkáért pedig hajókat. Néhány nagyvállalat, például a berlini Borsig vagy a hannoveri Bochumer Verein, puskát és ágyút kezdett gyártani. Aminek meg is lett a hatása a foglalkoztatottságra. A Mauser fegyvergyár 1933 januárjában 800-ról 1300-ra növelte alkalmazottai számát; a lövegeket és géppuskákat gyártó Rheinmetall 1933 első négy hónapjában szintén 500 főt vett fel. Hasonló folyamatok zajlottak több száz más német cégnél is. Ez a lázas tevékenység általánosabban is kedvező hatással volt az iparra, hiszen a vas- és acélgyártóknak, a szén- és ércbányáknak, valamint a gépipari vállalatoknak is növelniük kellett a termelésüket, munkásokat kellett fölvenniük, hogy lépést tudjanak tartani a fegyverkezéssel összefüggő iparágak gyors keresletnövekedésével. A kormány 1934 végén, amikor a munkanélküliségi ráta a hivatalba lépésekor mért érték fele alá csökkent, fel is függesztette egyes munkahelyteremtő programjait. Ettől kezdve már nem volt szükség ilyen intézkedésekre ahhoz, hogy a munkanélküliek maradéka is el tudjon helyezkedni. 878

879



10. térkép A munkanélküliség csökkenése, 1930–38 A munkanélküliségi adatok csökkentése terén az utolsó lépést a kötelező katonai szolgálat 1935. májusi bevezetése jelentette. Hitler már 1933 októberében arról érdeklődött a brit nagykövetnél, vajon beleegyezne-e

kormánya a német hadsereg létszámának az akkori érték háromszorosára, 300 000 főre való növelésébe; a hadsereg pedig gyorsan kihasználta az 1932. december 11-én aláírt nemzetközi megállapodást: ez javaslatot tett arra, hogy a versailles-i békeszerződés lefegyverzési paragrafusait helyettesítsék egy olyan új egyezménnyel, melynek értelmében Németország egy nemzetközi biztonsági rendszer tagjaként a többiekkel egyenlő jogokat élvezhet. Az 1934 folyamán indított toborzási kampányok, amelyekre eredetileg azért került sor, hogy ily módon toborozzanak több ezer főt az újonnan felállított légierőbe, végeredményben 240 000 főre növelték a hadsereg létszámát. Ez azonban nem volt elég. Hitler 1933. február 3-án ígéretet tett a hadseregnek, hogy visszaállítja a sorkötelezettséget. A franciaországi kötelező katonai szolgálat időtartamának javasolt meghosszabbítását használva ürügyül március 15-én, a Birodalmi Védelmi Tanács ülésén ezt hivatalosan is bejelentette, amivel még a jelen lévő tiszteket is sikerült meglepnie. Attól kezdve minden fizikailag alkalmas, nem zsidó, tizennyolcadik évét betöltött, az előírt hat hónap munkaszolgálatot már teljesített német férfi köteles volt egy évet szolgálni a fegyveres erőknél – az időtartamot 1936 augusztusában két esztendőre növelték. A német vezérkar becslései szerint így 1936. június 12-én a fegyveres erők létszáma 793 000 fő lehetett (a tartalékosokat és a nem harci feladatokat ellátókat is ideszámítva); közvetlenül a háború előtt már csaknem háromnegyed millió fő teljesített aktív katonai szolgálatot, a tartalékosok száma pedig meghaladta az egymillió főt. A német kormány 1935 tavaszán hivatalosan is bejelentette, hogy légierővel (Luftwaffe) rendelkezik, ahol ekkorra 28 000 tiszt és sorállományú katona szolgált; ez a szám 1939 augusztusára 383 000-re nőtt. A haditengerészet újrafegyverkezése lassabban haladt – eleinte az 1932 novemberében készült tervek szerint folytak a fejlesztések, de aztán itt is fölgyorsultak az események. 1933-ban 17 000 tengerésztiszt és matróz szolgált, ami alig 2000 fővel haladta meg az előző évi értéket, de a háború kezdetére ez a szám csaknem 79 000-re nőtt. Ez a növekedés teljesen megszüntette a munkanélküliséget a fiatalok körében. Hitler és a nemzetiszocialista vezetés 1936 után már nem is tartotta említésre érdemesnek a „munkacsatát” – a német nép túlnyomó többsége azt rég nyert ügynek könyvelte el. 880

881

882

IV

Hitler 1933. januári kancellári kinevezésekor a német kormány veszélyes pénzügyi helyzetben volt. A német történelem legkatasztrofálisabb gazdasági válságának több mint három esztendeje alatt az előzőleg regnáló kormányok kénytelenek voltak jelentősen megnyirbálni az állami kiadásokat. A csődök, a tönkremenő vállalkozások és a tömeges munkanélküliség miatt a nemzeti össztermék rendkívül nagy mértékben visszaesett, és drámai módon csökkentek az adóbevételek. Ezt a helyzetet nem lehetett egyik pillanatról a másikra orvosolni. 1938-ban például az állami kiadások a nemzeti jövedelem 35 százalékát tették ki. Az államkincstárba az adókból befolyó 17,7 milliárd birodalmi márka a 30 milliárdra rúgó állami kiadásoknak alig több mint a felét fedezte. Hogyan sikerült a rezsimnek finanszíroznia a nagyszabású újrafegyverkezési és munkahely-teremtési programokat? Erre egyedül az általuk „kreatív hitelgenerálásnak” nevezett módszer nyújtott lehetőséget. Az ilyesfajta politika tabunak számított volna a hagyományos közgazdász-társadalomban, hiszen súlyos inflációs veszélyeket rejt, márpedig senki sem akarta, hogy megismétlődjön az 1923-as, elszabadult hiperinfláció. A Reichsbank elnöke, Hans Luther sem nézte jó szemmel a kormány azon törekvését, hogy a deficit növelésével finanszírozza az újrafegyverkezést. A pénzügyi ortodoxia e főpapjának politikai múltja is volt, hiszen egy ideig birodalmi kancellárként tevékenykedett. Annyira féltette a Reichsbank nemzetközileg garantált semlegességét, hogy személyesen tiltakozott Hitlernél, amikor a barnaingesek 1933. január 20-án horogkeresztes lobogót tűztek ki a bank épületére. Emiatt a nemzetiszocialisták összeférhetetlennek tartották, ezért Hitler 1933 márciusának közepén Hjalmar Schachtot ültette a helyére – azt a pénzügyi „varázslót”, akinek oroszlánrésze volt az infláció 1923 végi megfékezésében. Schacht nem igazán illett a Harmadik Birodalom többi vezetője közé. A hivatalos rendezvényeken, amikor a többi miniszter csizmában és egyenruhában parádézott, ő szürke polgári öltönyt, keményített inggallért, nyakkendőt, sötét felöltőt és keménykalapot viselt. Vékony termete, jelentéktelen külseje és keret nélküli szemüvege kissé befelé fordulónak, amolyan tudósembernek mutatta, amivel szintén kirítt a rezsim nyers erőtől duzzadó vezetői közül. Sőt a háttere is egészen más volt. 1877 januárjában született egy szerény körülmények közt élő családban. A keresztségben a Horace Greeley Hjalmar Schacht nevet kapta: apja hét évet az Egyesült Államokban töltött, és annyira csodálta Horace Greeleyt, a New York Herald Tribune alapítóját, a „Menj Nyugatra, fiatalember!” jelszó szülőatyját, hogy a fiát is róla nevezte el. A Hjalmar név, amelyen Németországban ismerték, hagyományosnak számított édesanyja régi, hamburgi és schleswig-holsteini családjában. Az egyik neves hamburgi középiskolába járt, majd Lujo Brentano professzornál politikai gazdaságtant tanult a Müncheni 883

Egyetemen. Belekóstolt az újságírásba is, Párizsban megtanult franciául, majd doktori disszertációt írt a brit gazdaságtanról. A múltja tehát változatos és kozmopolita volt. Később a császári időszak olyan nagy közgazdászaival és szakértőivel dolgozott együtt, mint Hans Delbrück és Gustav Schmoller. Gondolkodásmódja a Nemzeti Liberális Párthoz vonzotta, s dolgozott a Kereskedelmi Egyezmény Szövetségnek is, így került kapcsolatba Georg von Siemensszel, a Deutsche Bank alapítójával. Ez az ismeretség juttatta be a pénzügyi világba, ahol igen gyorsan kapaszkodott felfelé a ranglétrán. Szerepet játszott az 1914–18 közötti háborús erőfeszítések gazdasági irányításában, de semmiképpen sem volt jobboldali nacionalistának tekinthető, sőt ha hihetünk neki, 1938-ban azért vált el első feleségétől, mert az radikális nácibarát nézeteket vallott. A weimari köztársaság idején inkább a demokratákhoz húzott. Schacht 1923 vége felé birodalmi pénzügyi kormánybiztosként végzett tevékenységével szerzett hírt magának – e posztra az akkori pénzügyminiszter, Hans Luther nevezte ki. A megtiszteltetést valószínűleg annak köszönhette, hogy a megelőző években egy sor nagyobb bank igazgatójaként igen kiterjedt kapcsolatokat épített ki pénzügyi körökben. A hiperinfláció letörésében elért sikerének köszönhetően tették meg a Reichsbank elnökévé, amikor a poszt előző birtokosa 1923. november 20-án váratlanul elhunyt. Itt megszilárdította a róla kialakult pénzügyi csodatevő képet – először azzal, hogy sikerült megőriznie a járadékmárka (Rentenmark) stabilitását, utána pedig azzal, hogy – a szélsőjobboldal zajos nemtetszés-nyilvánításaitól kísérve – kulcsszerepet játszott a jóvátétel-fizetés újratárgyalásában a Young-terv alapján. Amikor az 1930-as évek elején a kormány újra egyezkedni kezdett a terv néhány eleméről, amelyeket szerinte eredeti formájukban kellett volna megtartani, Schacht lemondott, és átmenetileg nyugdíjba vonult. Ez arra utalt, hogy közelebb került a nacionalista szélsőségesek politikájához, és tény, hogy ekkorra kilépett a Demokrata Pártból, bár az is igaz, hogy más politikai szervezetnek nem lett tagja. Hitlernek 1931 elején Hermann Göring egy estélyén mutatták be, és a náci vezető kedvező benyomást tett rá. A politikai és gazdasági elit sok más tagjához hasonlóan ő is úgy vélte, hogy Hitler radikalizmusa megszelídíthető, csak olyan, konzervatívabb szemléletű és tapasztaltabb személyiségeknek kell mellette állniuk, amilyen ő maga is. Hitler a rendelkezésre álló pénzügyi vezetők közül Schachtot találta a legjobbnak. Azért volt rá szüksége, hogy biztosítsa a pénzt az újrafegyverkezési programhoz, és ügyeljen arra, hogy az állami kiadások gyors növekedése ne okozzon nehézségeket. Schachtnak még csak a nemzetiszocialista pártba sem kellett belépnie. Később – másokhoz hasonlóan – azt állította: azért fogadott el ilyen magas kormányposztot, mert csak így akadályozhatta meg, hogy valami 884

885

még rosszabb történjen. Valójában azonban a politikai nézetei ekkorra sokkal közelebb kerültek Hitler tanaihoz. Talán nem volt az erőszak tömegeket lázító hirdetője, de ahhoz eléggé radikális nacionalistává vált, hogy teljes szívvel támogassa a rezsim elsődleges célját, azaz Németország lehető leggyorsabb újrafelfegyverzését. 1933 márciusának végére ki is gondolt egy leleményes megoldást a hiány finanszírozására. Négy nagyvállalat egymillió márkás alaptőkével létrehozta a Fémipari Kutatóintézetet (Metallurgisches Forschungsinstitut), amely engedélyt kapott az úgynevezett Mefo-váltók kibocsátására – ezekért az állam vállalt garanciát, és a Reichsbank váltotta be őket. A bank ezután az általa leszámítolt váltóknak megfelelő mennyiségű pénzt nyomtatott. 1934 és 1936 között a hadsereg fegyvervásárlásainak 50 százalékát fizették ilyen váltókkal. Mivel a Reichsbank a váltók fejében pénzt nyomott, a forgalomban lévő bankjegyek értéke 1938 márciusának végére hatmilliárd márkával nőtt; ekkorra nagyjából 12 milliárd Mefo-váltót használtak fel. Schachtot aggasztotta az efféle lépések inflációt gerjesztő hatása, és 1937-ben le is állította a további Mefováltók kiadását; ezután inkább adóutalványokat és kamatmentes kincstárjegyeket használtak. A Birodalom eladósodottsága eközben kis híján kezelhetetlenné vált – ám ezt sem Hitler, sem gazdasági vezetői nem tartották különösen fontosnak. Ők ugyanis a deficit finanszírozását rövid távú megoldásnak látták; a tartozásokat a belátható jövőben végrehajtott területi terjeszkedésből kívánták visszafizetni. Hitler pedig a gyors újrafegyverkezés mellett szorgalmasan dolgozott egyéb lépéseken, hogy ez ne csupán lehetséges legyen, hanem – ahogy ő látta – a lehető legnagyobb gazdasági előnyökkel járjon. Hitlernek kezdettől fogva az volt a célja, hogy Németország gazdaságilag önellátó legyen. A jövendő háborúra készülve a német gazdaságot meg kellett szabadítani minden importfüggőségtől. Hitler az első világháborúban látta, milyen hatással volt Németországra a szövetségesek blokádja: a lakosság rosszul táplált és elégedetlen volt, a fegyvergyártást pedig ellehetetlenítette az alapvető nyersanyagok hiánya. Nem akarta, hogy ez még egyszer megtörténjen. Az „autarkia” – a nemzetiszocialisták ezt a kifejezést használták az önfenntartásra – az 1920-as évek elejétől alapeleme volt a náci gazdasági gondolkodásnak. Hitler politikai-önéletrajzi könyve, a Mein Kampf gazdaságinak nevezhető részében nagy szerepet kapott e kérdés tárgyalása. Az autarkia szorosan összefüggött a náci politika egy másik alapgondolatával: azzal, hogy Kelet-Európában „életteret” kell hódítani, ami Hitler szerint biztosíthatja a német városi lakosság élelmiszer-ellátását. Ezért aztán a nemzetiszocialista politika kezdettől fogva arra törekedett, hogy kivonuljon a nemzetközi piacokról, külkereskedelmi tevékenységét pedig olyan, például délkelet-európai országokra összpontosítsa, 886

amelyek egy nap a náci birodalom részei lesznek. A világgazdaság jelenlegi, válságos állapotában, mondta Hitler 1933 februárjában katonai vezetők előtt, értelmetlen lenne az export növelésére törekedni; a német gazdaság tartós és biztos felépülésének egyedüli útja az, ha keleten „életteret” hódítanak maguknak, ezért az erre való felkészülésnek minden mással szemben elsőbbséget kellett élveznie. A Harmadik Birodalom az élelmiszer-ellátás belföldi autarkiáját az 1933. szeptember 13-án alapított Birodalmi Élelmezési Korporáció (Reichsnährstand) révén kívánta megvalósítani. A „vér és föld” ideológusa, az immár a Birodalmi Földművesvezető (Reichsbauernführer) címet viselő Richard Walther Darré vezette korporáció jellegzetes nemzetiszocialista szervezet volt, „vezérelven” alapuló hierarchikus felépítéssel: számos különböző – körzeti, községi – szinten neveztek ki parasztvezetőket. Az elképzelés, melyet a mezőgazdasági érdekvédők régóta sürgettek, a termelőket, a nagykereskedőket, a kiskereskedőket és a fogyasztókat egyetlen láncolatban kívánta egyesíteni, amely kiküszöböli egymás kizsákmányolásának a lehetőségét, és mindenkinek igazságos üzletet biztosít. Így például a halászatban a halászokat, a halfeldolgozókat, a nagykereskedőket, az elosztókat és a halkereskedőket egyetlen, Berlinből irányított szervezetbe tömörítették, és ugyanígy jártak el a mezőgazdaság más ágazataival is, a gyümölcstermesztőktől kezdve a gabonatermelőkig. E bonyolult szervezeteket importügynökségek támogatták, hogy védjék bizonyos termékek hazai termelőit, a szankciók megszegőit pedig súlyos pénzbírsággal vagy akár börtönnel büntették. Ily módon ellenőrizni lehetett az egész nemzeti élelmiszer-termelést és -ellátást, rögzíteni lehetett az árakat, s a termelők érdekében lehetett meghatározni a mennyiségeket és a kvótákat. A független testületnek szánt Birodalmi Élelmezési Korporációt Darré bizonyos szempontból eszköznek tekintette, amellyel a parasztok megerősíthetik gazdasági érdekeiket, és kivívhatják méltó helyüket az új Németországban. De a szervezet valójában a fasiszta Olaszország korporatív állami intézményeit képezte le. Ezek a társadalom és a gazdaság adott területein mindenkit egybefogtak egy olyan szervezetben, amely – legalábbis elméletileg – a kölcsönös szembenállást kölcsönös együttműködésre cserélte, s a valós és lehetséges konfliktusforrások kiiktatása révén közösségérzetet teremtett. A Birodalmi Élelmezési Korporáció azonban problémákkal terhelt intézménynek bizonyult. Darré ideológiai elképzelése – egy olyan eljövendő Németország képe, amely a parasztgazdák egészséges és stabil közösségén alapszik – egyre inkább háttérbe szorult az autarkia és az újrafegyverkezés jóval sürgetőbb szempontjai mellett. Az általános gazdaságpolitikával összhangban a Birodalmi Élelmezési Korporációnak is alacsonyan kellett tartania az árakat, 887

888

889

korlátoznia a behozatalt (az állati takarmányét is), és fejadagrendszerrel szabályoznia a fogyasztást. Az árak ellenőrzése csökkentette a gazdák hasznát, így munkásaikat nem voltak képesek úgy fizetni, mint a gépesített nagygazdaságok. A vas- és acélhiány, valamint a meglévő készletek fegyvergyártásra fordítása jelentősen korlátozta a mezőgazdasági gépek előállítását, holott egyedül azok helyettesíthették volna az egyre fogyatkozó munkaerőt – már ha a gazdák ki tudták volna fizetni a gépeket. Schacht 1934 szeptemberében „termeléscsatát” indított azzal a céllal, hogy az élelemtermelésben önellátóvá tegye Németországot, s ebben a Birodalmi Élelmezési Korporációnak is szerepet juttatott. A sikert azonban nem volt könnyű elérni. A gabonaraktárak, silók és hasonlók építéséhez nyújtott támogatás segített valamennyit, ezt azonban bőven ellensúlyozta az, hogy jelentős mezőgazdasági területeket foglaltak le autópályák, repülőterek, laktanyák és gyakorlóterek számára, illetve hogy a mezőgazdasági munkásokat átirányították a városokba, fegyverkezéssel összefüggő tevékenységet végző üzemekbe. 1933 és 1938 között 140 falut szüntettek meg és 225 községet telepítettek át a katonaság kötelező földfelvásárlásai miatt, az utolsó két békeévben pedig a Nyugati Fal néven ismert erődítményrendszer építése következtében 5600 gazdaság néptelenedett el és összesen 130 000 hektár föld maradt parlagon. A gabonahozamok általában még az 1913-as szintet sem érték el, a kereslet a sertéshús és a gyümölcsök iránt 10–30 százalékkal, a baromfihús és a tojás iránt 30 százalékkal, a zsír, a vaj és a margarin iránt 50 százalékkal, a hüvelyesek iránt akár 60 százalékkal, a növényi olajok iránt pedig több mint 90 százalékkal haladta meg a belföldi kínálatot. 1936 őszére, ahogy a kereslet egyre inkább meghaladta a kínálatot, más területekhez hasonlóan itt is jelentős hiányokhoz vezetett, hogy a gyártókapacitásokat a fogyasztási cikkekről a fegyverekre és azokkal összefüggő termékekre állították át, továbbá hogy a nem katonai célú importot jelentősen korlátozták. Az árak ennek megfelelően emelkedni kezdtek. Már 1934 végén árügyi biztost neveztek ki – a konzervatív Carl Goerdelert, Lipcse polgármesterét –, ám a javasolt gyógymódot, azaz az újrafegyverkezés lelassítását azonnal elutasították, hivatala pedig lényegében kizárólag propagandacélokat szolgált. Hogy ne ismétlődjön meg az 1920-as évek elején átélt rettenetes infláció, a kormány 1936. október 26-án elrendelte az árak kötelező érvényű befagyasztását. 1937. január 1-jével fejadagrendszert vezettek be a vajra, a margarinra és a zsírra. Így tehát már nemcsak a termelők érezték a helyzet romlását, hanem a fogyasztók is. Mivel Darré mezőgazdasági miniszter is volt, egyet kellett értenie ezekkel az intézkedésekkel. Valahányszor ütköztek az állam és a Birodalmi Élelmezési Korporáció érdekei, az utóbbiak sorolódtak hátrébb. Ráadásul 1936-ra teljesen 890

891

világossá vált, hogy az ország semmivel sem került közelebb az élelmiszerönellátáshoz. A Birodalmi Élelmezési Korporáció a párt és az állam között őrlődött. Formálisan ugyan egyikhez sem tartozott, ám sorra veszítette el funkcióit, ahogy a két oldal érvényesítette az érdekeit. Darré csillaga gyorsan leáldozott. Helyettese, Herbert Backe meggyőzte Göringet és Himmlert arról, hogy Darré az elméletek embere, aki álomvilágban él, márpedig az élelmiszeripari önfenntartás megvalósítása csak egy olyan szakértőnek sikerülhet, mint ő, Backe. Ráadásul állandó küzdelmet vívott Robert Leyjel a mezőgazdasági munkások érdekeinek képviseletéért, ami tovább gyengítette a Birodalmi Élelmezési Korporáció pozícióit a vidéki társadalomban. Ley a párt birodalmi szervezetvezetőjeként ráadásul arra is képes volt, hogy különféle funkciókat vonjon meg Darré szervezetétől – például az oktatás és képzés terén –, amivel a szervezetnek a Munkafrontba való beolvasztását készítette elő. Darré megkísérelte megerősíteni csökkenő hatalmát, ezért engedett az autarkia követelményének; 1936. június 26-án például támogatott egy olyan törvényt, amely lehetővé tette, hogy az állam erőszakkal is egyesítse a kisgazdaságokat, ha ezáltal nagyobb és jobban működő egység jön létre. Emellett kénytelen volt átengedni a szervezeti tagok szociális és kulturális ellátását a pártnak és a párt szervezeteinek. Sorsát végül az pecsételte meg, hogy elképzelései népszerűtlenek voltak a parasztság körében. Göring és Backe jelentős energiákat fordított a hazai élelmiszer-termelés föllendítésére: intézkedéseik között szerepelt például olcsó gépvásárlási hitelek nyújtása a gazdáknak, a műtrágyaárak csökkentése, anyagi ösztönzők bevezetése a gabona, a tojás és más hasonló élelmiszerek előállítása érdekében, valamint olyan termékek termelésének elrendelése, mint a textilgyártáshoz nyersanyagot adó rostnövények, például a len, továbbá növényi olajok vagy állati zsiradékok. Megpróbálták orvosolni az egyre súlyosabb mezőgazdasági munkaerőhiányt is. A Harmadik Birodalom megalakulásától kezdve fiatalok százezreit küldték a földekre, hogy így próbálják ellensúlyozni a tartós munkáshiányt, csakhogy a programban részt vevők jelentős része túl fiatal volt, túl gyenge vagy túlságosan tájékozatlan a vidéki élet dolgaiban, így nem lehetett különösebb hasznukat venni. Még a koncentrációs táborokból is kivezényeltek rabokat lápos területek művelhetővé tételére. Darré korántsem ezt képzelte, amikor létrehozta a paraszti hitbizományok rendszerét és a Birodalmi Élelmezési Korporációt. A háború előestéjére eredeti elképzelései lényegében semmivé váltak. Németország 1939-re bizonyos élelmiszerek, például a kenyér, a burgonya, a cukor és a hús tekintetében valóban önellátó lett, ám továbbra is sok olyan termék volt, elsősorban a zsiradékok, a hüvelyesek (a lencse kivételével) vagy a tojás, ahol a keresletet csak jelentős mértékű behozatallal lehetett kielégíteni. A 892

893

mezőgazdasági munkások száma 1933 és 1939 között 1,4 millióval csökkent, részben a külföldi vendégmunkások elmaradása miatt, részben pedig azért, mert folyamatos volt az elvándorlás a városokba, ahol jobban fizető munkák kínálkoztak. A művelésbe újonnan bevont földek nem voltak elegendőek, így nem számítottak sokat. A lovak takarmányának – az állati erővel történő szállítás még 1938-ban is fontos szerepet játszott a hadseregben – 30 százalékát importálni kellett. A terméshozamok 1939-ben sem voltak lényegesen jobbak az 1913-asnál. A háborút közvetlenül megelőző időszakban a Németországban fogyasztott élelmiszerek nagyjából 15 százaléka még mindig külföldről származott. A nemzetiszocialista vezetők szemében ez is csak azt igazolta, hogy a hiány pótlásához szükség van a keleti élettérre. Ugyanakkor az a tény, hogy a Schacht által kötött kereskedelmi megállapodások alapján olcsó élelmiszereket importáltak Délkelet-Európából, lehetővé tette Hitler és Göring számára a még szigorúbb intézkedések elkerülését, amelyekkel a parasztgazdákat is teljesen alárendelték volna az autarkia diktátumainak – és ezzel még inkább elidegenítették volna őket. A parasztok aligha hagyták volna, hogy hadigazdaságba szorítsák vagy újfajta jobbágy sorba kényszerítsék őket az állam szükségleteinek kielégítése céljából. Így aztán Darré eredeti intézkedéseinek egy része érvényben maradt, és ha a gazdálkodók 1939-ben visszatekintettek az elmúlt hat évre, helyzetük egyértelmű javulását látták: 1933hoz képest a mezőgazdaságból származó jövedelmük átlagosan 71 százalékkal nőtt. Ez ugyan jócskán elmaradt az iparban dolgozók jövedelmének növekedésétől, de a háború előtti időszakban így is kétségtelenül jobb helyzetben voltak, mint az 1920-as évek végén. A német fogyasztók már nem lehettek ennyire elégedettek. A kormány a háborús készülődés jegyében jelentős készleteket igyekezett felhalmozni, s mind több mezőgazdasági dolgozót és mesterembert küldött a fegyvergyártással összefüggő iparágakba, így egyre több élelmiszerre vezették be a fejadagrendszert. A vajat és a zsírt régóta jegyre adták; 1939 kora tavaszától pedig már a gyümölcsöt és a kávét is csak jegyért lehetett kapni. Az alma a fán rothadt meg, mert akik leszedték volna, azokat átirányították a gyárakba. A lakosságot arra biztatták, hogy szedje maga a gyümölcsöt, a téli hónapokra pedig készítsen befőttet. Az élelmiszerkészleteknek az sem tett jót, hogy az 1930-as évek derekán a kedvezőtlen időjárás miatt egymás után többször is gyenge volt a termés: 1938 tavaszán például egy váratlan hideghullámban rengeteg gyümölcsfáról fagyott le a virág, s ugyanebben az évben súlyos száj- és körömfájás járvány pusztított a német szarvasmarhák körében. A kávéimport egyre csökkent, mert az importőröknek nem jutott deviza, hogy bevásároljanak. A búza- és rozshiány miatt a pékeket is központi ellenőrzés alá vonták, s 894

895

896

utasították őket, hogy csak „homogenizált kenyeret” süssenek, amihez rosszabb minőségű lisztkeveréket használtak. Fehér kenyeret csak az vásárolhatott, aki megfelelő orvosi igazolást tudott felmutatni. Annak érdekében, hogy az emberek ne tudják kijátszani a tejvásárlásra engedélyezett kvótát, és ne kerülhessenek közvetlen kapcsolatba a termelőkkel, 1939. január 1-jétől az összes tejtermelőt arra kötelezték, hogy a tejet központi gyűjtőhelyeken adják le. Ugyanez év tavaszán a hírek szerint Münchenben húsvét hetében egyáltalán nem lehetett tojást kapni, az elberfeldiek pedig nem tudtak húsvéti kalácsot sütni, mert nem volt zsír. Szász háziasszonyoknak tanfolyamot tartottak, hogyan kell „magyar halgulyást” (azaz halászlét) főzni, mivel az igazi gulyáshoz szinte beszerezhetetlen volt a hús. 1939. március 28-án a berlini Dönhoffplatzon a Hertie Áruház húspultját csak azért nyitották ki, hogy a regisztrált vevők kiválthassák heti zsírfejadagjukat, de sem friss, sem fagyasztott húst nem tudtak a vevőknek kínálni. Az áruhiány miatt persze föllendült a ritkább élelmiszerek feketepiaca. A berlini piacokon reggel hétre elfogyott a gyümölcs – az árbiztosok mindig csak ez után szálltak ki ellenőrizni, hogy az árusok betartják-e a hivatalos árhatárokat. Különösen nehéz volt olyan importgyümölcshöz jutni, mint a narancs vagy a banán. Csak a jómódú koránkelők engedhették meg maguknak a szabályok kijátszását – még ha az árak jóval meghaladták is a hatósági maximumot. A Ruhr-vidéken sok munkás hetente mindössze egyszer jutott húshoz. Egy szociáldemokrata megfigyelő 1939 májusában ezt jelentette: „A nép a legkülönfélébb élelmiszerek és a tartós ruházat hiánya miatt szenved. Mindazonáltal ez nem kelt semmiféle nyugtalanságot, leszámítva talán a boltok előtti sorban állást, ami mostanra mindennapossá vált.” 897

ÜZLET, POLITIKA, HÁBORÚ

I

Hitler és a náci vezetés még az olyan intervenciós intézmények ellenére is, amilyen a Birodalmi Élelmezési Korporáció, a piacgazdaság szigorú ellenőrzése révén kívánta irányítani a gazdaságot, és nem államosítással vagy állami irányítással. Így például a rezsim nyomást gyakorolt az IG Farben vegyipari óriásra, hogy szén hidrogénezésével fejlesszen ki és gyártson repülőgépüzemanyagot, ezzel is csökkentve Németország függőségét az olajimporttól. 1933. december 14-én alá is írták a megállapodást, miszerint a cég évente mintegy 300 000 tonnát fog ebből előállítani, aminek fejében az állam a következő tíz évre vállalja e mennyiség megvásárlását. Ha egy cég nem volt hajlandó engedni a követelésnek, a rezsim közbelépett és rendet teremtett – így történt például Hugo Junkers repülőgépgyártóval, aki 1933 végén kénytelen volt az államnak eladni két cégében meglévő többségi részesedését, mivel ellenállt a kormány felszólításának, hogy a polgári repülőgépek gyártásáról térjen át a katonaiakéra. 1935 áprilisában bekövetkezett halála után mindkét céget államosították, bár csupán rövid időre. A gazdasági minisztérium emellett kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy egyes kulcsfontosságú területeken kartellek jöjjenek létre, mert az állam így könnyebben tudta irányítani és ellenőrizni a háborús termelés növekedését. De a nemzetiszocialista gazdasági szóvivők még az állami intervenció ilyen fokozódása ellenére is azt hangsúlyozták, hogy Németország megmarad szabad piacgazdaságnak, ahol az állam kizárólag irányít és kitűzi a fő célokat. Hitlernek ezért – legalábbis eleinte, amikor a fő cél a „munkacsata” és a gazdaság újrafegyverkezésre való átállítása volt – szüksége volt az üzleti körök önkéntes együttműködésére. Nem volt tehát meglepő, hogy a nehéz természetű gazdasági miniszter, a nacionalista Alfred Hugenberg kikényszerített távozása után az üzleti élet egyik vezető alakját tette erre a posztra: az Allianz biztosítótársaság vezérigazgatóját, Kurt Schmittet. Schmitt 1886-ban született, egy viszonylag szerény körülmények közt élő orvos családjában. Az egyetemen, ahol kereskedelmi jogot tanult, lelkes 898

899

900

901

902

tagja volt egy párbajkör jellegű bajtársi szövetségnek. Tanulmányai végeztével rövid ideig a bajor közszolgálatban dolgozott Gustav Ritter von Kahr alatt, aki később a bajor szélsőjobboldal hírhedt alakja lett. Schmitt nem sokkal a háború kirobbanása előtt lépett be az Allianz müncheni fiókjához. Rendkívül keményen dolgozott, de nem lehetett szürke aktakukacnak nevezni. A biztosítást humánusabb módon közelítette meg, személyesen közvetített a károsultak és a biztosítottak között, s ezzel jelentősen sikerült csökkentenie a céget terhelő költséges perek számát. Cseppet sem meglepő módon igen gyorsan haladt felfelé a ranglétrán, s karrierje fölívelését még a háború sem tudta jelentősen megtörni – ő is részt vett a harcokban, de egészen korán megsebesült, és leszerelték, mert sebe újra meg újra elfertőződött, így nem térhetett vissza a frontra. Alig 34 évesen lett vezérigazgató. Beosztottjai biztatására hamarosan rászokott az elegáns és drága, csináltatott öltönyökre, s Berlin úri klubjaiban remek kapcsolatokat épített ki a felső tízezer tagjaival. Vezetése alatt az Allianz gyorsan növekedett egy sor olyan felvásárlás és egyesülés révén, amelyek az 1920-as évek elején az üzleti élet sok területén jellemzőek voltak. Más üzletemberekhez hasonlóan Schmitt is elégedetlen volt azon körülményekkel, amelyek közt a magánvállalkozásoknak a weimari köztársaság idején működniük kellett, és a Birodalmi Magánbiztosítói Szövetségen keresztül a biztosítási szektort szabályozó törvény megreformálásáért lobbizott. E tevékenysége révén számos vezető politikussal került kapcsolatba, akik közül sokakat sikerült lenyűgöznie hozzáértésével, határozottságával és nyilvánvaló pénzügyi érzékével. Az 1930as évek elejére viszonylag híres közszereplővé vált. A Brüning által létrehozott gazdasági tanácsadó testületben tanúsított teljesítményével csak tovább öregbítette hírnevét. Brüning és Papen is felajánlotta neki a pénzügyminiszteri posztot. Ezeket az ajánlatokat azért utasította el, mert úgy vélte, az adott gazdasági helyzetben nem tudná sikeresen ellátni a feladatot. Ekkorra Schmitt fölvette a kapcsolatot a nemzetiszocialista párttal. 1930 novemberében – akárcsak valamivel később Schacht – ő is egy vacsorán találkozott Göringgel, és nagy hatást gyakoroltak rá a politikus nézetei. Nem sokkal később gyakran segített Göring jelentős étvágyának és szomjának csillapításában, és cége költségén rendszeresen „munkaebédekre” hívta meg berlini éttermekbe. Hamarosan Hitlerrel is találkozott. A nemzetiszocialista ügynek az az ígéret nyerte meg, hogy felszámolják a kommunizmus fenyegetését, és véget vetnek a weimari éra szüntelen pártpolitikai csatározásainak. Schmitt, aki a saját képességei révén, a saját erejéből került magasra, nem kötődött olyan szorosan a hagyományos konzervatív politikához, mint az üzleti és közszolgálati szférából kikerült kollégái. A nemzetiszocialisták hatalomra kerülése után fel is hagyott addigi óvatosságával, és 1933 tavaszán 903

belépett a pártba – Hitler április 20-i születésnapján már vállalati ünnepséget vezetett. Osztotta a német elit előítéleteit, miszerint túl sok a zsidó a közszolgálatban, az értelmiségi pályákon, a bankszektorban, a pénzügyi világban és az igazságszolgáltatásban; velük kapcsolatban a „kellemetlen” jelzőt használta a leggyakrabban. Egyetértett Göring egy magánbeszélgetésen elhangzott indítványával, hogy a zsidókat meg kell fosztani szavazati joguktól, és minden olyan pozíciótól, ahol németek fölött lehet hatalmuk. Göringhez fűződő kapcsolata nyárra látványos eredményt hozott. Hitlert, aki Hugenberg helyére épp új birodalmi gazdasági minisztert keresett, Göring meggyőzte, hogy okos húzás volna a posztot az üzleti élet valamelyik vezető képviselőjének adni. Hitler így Schmittnek ajánlotta fel a miniszterséget, aki 1933. június 30-án le is tette a hivatali esküt – abban a hitben, hogy mivel a politikai helyzet stabilizálódott, ő is megfelelően tudja ellátni feladatát. Noha igyekezett megszilárdítani a helyzetét – például azzal, hogy belépett az SS-be –, hamar kiderült, hogy Schmitt nem ellenfél a náci hatalmi csatatér nagyágyúi, például Goebbels, Ley vagy akár Darré számára, akik néhány hónapon belül a gazdaság jelentős szeleteit vonták ki minisztériumának fennhatósága alól. Egyes beosztottjaival is meggyűlt a baja, például Gottfried Feder nemzetiszocialista gazdaságteoretikussal, aki 1920-ban beírta a párt programjába a „kamatrabszolgaság eltörlését”. Schmitt azon bejelentéseit és utasításait, hogy az állami és regionális vezetők ne veszélyeztessék a gazdaság kilábalását a zsidó vállalkozások elleni akciók támogatásával, a sajtó rendre figyelmen kívül hagyta – és általában ugyanígy tettek a „régi gárda” tagjai is. A legsúlyosabb gond azonban az volt, hogy Schmitt elszántan ellenezte az általa „nem produktívnak” tartott újrafegyverkezési kiadásokat, valamint az olyan látványos, de szerinte haszontalan ötleteket, mint az autópályák. Véleményére azonban e téren sem hallgattak. Helytelenítette a nemzetiszocialisták túlzó sikerpropagandáját a gazdasági fellendülésről, a munkanélküliség felszámolásáról és más hasonló témákról is. Kezdte kudarcnak tekinteni saját tevékenységét. Minden irányból egyre nagyobb nyomás nehezedett rá, s 1934. június 28-án súlyos szívrohamot kapott, a következő év január 30-ával pedig lemondott posztjáról. Hamarosan visszatért a biztosítási szakmába. Rájött, hogy nem neki való a politika, s a későbbiekben ellenállt minden olyan próbálkozásnak, amellyel el akarták tántorítani attól a szakterülettől, amelyhez a legjobban értett. Schmitt helyét 1934. augusztus 3-tól megbízottként, 1935. január 30-tól pedig véglegesen Hjalmar Schacht vette át, aki ekkorra bizalmasan egyértelművé tette Hitler számára, hogy elődjével ellentétben a gazdasági helyzettől függetlenül kiemelt fontosságú kérdésként fogja kezelni az újrafegyverkezést. 904

905

Schacht gyakorlatilag diktátori hatalmat kapott a gazdasági ügyek felett. Egyik első dolga az volt, hogy kitette Federt a minisztériumból, és megszabadult a párt olyan tagjaitól is, akik a hadsereg panaszai szerint saját elképzeléseiket igyekeztek megvalósítani a gazdaságirányításban. A következő négy hónapban minisztériumának égisze alatt egy új intézményrendszert hozott létre: minden vállalkozásnak kötelező volt belépnie a hét birodalmi csoport (ipar, kereskedelem, bankszektor stb.) egyikébe, s a csoportokon belül aztán szakosodott és regionális alcsoportokat is kialakítottak. A minisztérium így – a Feder által dédelgetett antikapitalista ötletek helyett – a már meglevő magánvállalkozások bevonásával határozottabb lépéseket tehetett az újrafegyverkezési politika érdekében. A fellendülőben lévő fegyverkezésnek azonban már ekkor mutatkoztak kellemetlen hatásai. A hazai ipari termelés felfuttatásával az állam és a hadsereg egyre inkább letérítette útjáról az addig exportorientált, főleg fogyasztási javakat termelő ipart. Ez a tény, továbbá a világkereskedelem folytatódó mélyrepülése, illetve a brit és amerikai szankciók, melyeket a zsidóüldözések miatti tiltakozásul léptettek életbe Németországgal szemben, oda vezetett, hogy a német export értéke az 1933 utolsó negyedévében mért 1260 millió birodalmi márkáról 1934 második negyedévére 990 millió birodalmi márkára esett vissza. Ezzel egy időben gyors ütemben növekedett a behozatal, ahogy folyamatosan erősödött a németországi kereslet az olyan termékek iránt, mint a gumi, a kőolaj vagy a pamut. A nyersanyagimport 1932 dereka és 1934 eleje között 32 százalékkal lett nagyobb, miközben az exportból származó bevételek 15 százalékkal csökkentek. A helyzetet tovább rontotta, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok hagyta leértékelődni nemzeti valutáját, de a nemzetiszocialista kormány elődeihez hasonlóan nem volt hajlandó ugyanígy tenni, mivel attól tartott, hogy az felpörgetné az inflációt. A német termékek emiatt drágábbak lettek a világpiacon, ezért a többi ország egyre inkább más forrásokat keresett az áruk beszerzésére. A Németországba irányuló bevitel ugyanakkor olcsóbb lett, ami nagyobb mennyiségek vásárlására ösztönözte a német cégeket. A német fizetési mérleg 1934-ben deficitbe fordult. Az ország külföldi eladósodottsága egyre nőtt, arany- és valutatartalékai pedig január és szeptember között több mint 50 százalékkal csökkentek. A fokozatosan bevezetett valutakvóták és korlátozások sem nyújtottak lényegi segítséget a gyorsan romló helyzetben. A Reichsbank végül 1934. június 14-én hat hónapra felfüggesztette az összes hosszú és középtávú külföldi hitel törlesztését. Hjalmar Schacht, Németország frissen felkent „gazdasági diktátora” ezen problémák orvoslására 1934. szeptember 19-én „Új Tervet” jelentett be, s 906

907

908

909

910

eszerint a kereskedelemnek attól kezdve bilaterális alapon kellett folynia. Ez egyfajta cserekereskedelmet jelentett Németország és a többi állam között, s csak olyan országokból importálhattak árukat, ahová jelentősebb német export is irányult. „Az újrafegyverkezési program megvalósítása a német politika előtt álló feladat” – jelentette ki Schacht 1935. május 3-án. Ennek fedezésére a német importot a lehetőségek szerint azokra a fegyverkezéssel kapcsolatos nyersanyagokra és élelmiszerekre kellett korlátozni, amelyeket Németország nem tudott előállítani. Délkelet-Európa különösen alkalmas régiónak tűnt a kétoldalú kereskedelemre. A Balkánra összpontosított figyelem közelebb hozhatta az eljövendő kelet-közép-európai nagynémet kereskedelmi övezet – a Mitteleuropa (Közép-Európa) projekt – régi álmának megvalósulását. Arról nem is beszélve, hogy háború esetén biztonságosabb lehetett, mint a meglévő, észak és nyugat felé irányuló kereskedelmi kapcsolatok ápolása. Egyébként pedig a tengerentúli kereskedelem visszafogása csökkenthette Németország függőségét a brit kereskedelmi flottától, és ez a változás még jól jöhetett abban az esetben, ha a jövőben háború tör ki a két ország között. 911



11. térkép A Harmadik Birodalomba exportáló főbb országok

Túlságosan sok nyersanyagot kellett importálni a földkerekség távoli részeiről, és az Új Terv célja az volt, hogy csökkentse Németország függőségét ezen forrásoktól. Huszonöt megfigyelő hivatalnok ügyelt az Új Terv betartására, s az Európából Németországba irányuló bevitelt az 1928-as 7,24 milliárd birodalmi márkáról tíz év alatt 2,97 milliárd birodalmi márkára sikerült csökkenteni; ugyanezen idő alatt a délkelet-európai import aránya a teljes behozatalon belül 7,5 százalékról 22 százalékra nőtt. A hadsereg azonban hamarosan arra kezdett panaszkodni, hogy bár Schachtnak valóban sikerült pénzt szereznie az újrafegyverkezés kezdeti lépéseinek finanszírozására, a gazdaságot nem tudta felkészíteni a háborúra. Az importkorlátozások vészesen leapasztották Németország belső nyersanyag-, érc- és szénkészleteit, az import pótlására szolgáló próbálkozások – textíliák készítése hazai termesztésű növényekből, műgumi és szintetikus üzemanyagok előállítása, hazai olajkészletek felkutatása – pedig csak igen korlátozott eredményeket hoztak. Hitler úgy látta, elérkezett az idő, hogy jóval radikálisabban avatkozzon bele a gazdaságba – ezt a lépést azonban már nem lehetett Schachtra bízni, hiszen ő nem is titkolta azt a véleményét, hogy a német gazdaság 1936-ban elérte lehetőségeinek a határát: eddig tudta finanszírozni az újrafegyverkezést és a háborús mozgósítást. 912

913

II

Hermann Göring 1936. szeptember 4-én terjedelmes feljegyzést olvasott fel a kormánynak, amelyet Hitler az Új Terv csődjére utaló egyre több bizonyíték miatt készített. Jellemző módon széles kitérőket tett különféle történelmi és politikai témákban, mielőtt a tárgyra tért volna: a gazdaságot fel kellett készíteni a háborúra. Ahogy Hitler mondta, a politika „a nemzetek küzdelme a létért”. Ebben a küzdelemben a Szovjetunió egyre nagyobb veszéllyé kezdett válni. „A bolsevizmus lényege és célja, hogy megsemmisítse az emberiség azon rétegeit, amelyek eddig a vezetőket adták, s helyükre világszerte a zsidóságot ültesse.” Németországnak az ellene való küzdelem élére kellett állnia, hiszen a bolsevizmus győzelme „a német nép megsemmisülését” jelentené. Az eljövendő harcra való felkészülés tehát mindennél előbbre való, jelentette ki Hitler, minden más kérdés másodrendű. „A német fegyveres erőknek négy éven belül bevethetőnek kell lenniük. A német gazdaságnak négy éven belül alkalmasnak kell lennie a háborúra.” Hitler sorra vette szokásos gazdasági nézeteit is:

Németország túlnépesedett, és nem képes a saját forrásaiból kielégíteni a táplálékszükségleteit; a megoldást új élelmiszerek és nyersanyagok szerzése érdekében az élettér növelése jelenti. De nem lehet nyersanyagot felhalmozni a háborúra, mert a szükséges mennyiség túl nagy lenne. Ezért tehát az üzemanyagok, a műgumi, a mesterséges zsiradékok, a vas, a fémpótló anyagok és hasonlók termelését olyan szintre kell növelni, hogy az kiszolgálja a háborút. Takarékosságra van szükség az élelmiszer-készletekben, burgonyából például többet nem szabad snapszot főzni. A lakosságtól is elvárható az áldozathozatal. Kötelező gazdasági tervet készíteni. A vállalatok érdekeit a nemzet érdekeinek kell alárendelni. A pénzüket külföldön rejtegető üzletembereket ki kell végezni. Azzal, hogy Göring a kormány elé tárta a feljegyzést, heves támadást indított Schacht és szövetségese, Goerdeler árügyi biztos azon nézete ellen, hogy a gazdaság 1936-os megtorpanása az újrafegyverkezési program lassításával orvosolható. Épp ellenkezőleg, mivel „a Szovjetunióval való leszámolás elkerülhetetlen”, a programot tovább kell gyorsítani. Sokkal szigorúbb ellenőrzés alá kell vonni a gazdaságot és a valutaexportot. Göring azt is elárulta, hogy a Führer őt bízta meg annak a négyéves tervnek a végrehajtásával, amelyet Hitler szeptember 9-én, a párt nagygyűlésén fog bejelenteni. Schacht kezdett fölöslegessé válni. Egy 1936. október 18-i rendelet hivatalossá is tette Göring elsőségét. Így kapott hatalmát arra használta föl, hogy új szervezetet hozzon létre a gazdaság háborús felkészítésére. A szervezet hat részlege a nyersanyagok gyártásával és elosztásával, a munkaerő koordinálásával, az árak ellenőrzésével, a valutával és a mezőgazdasággal foglalkozott. Göring a munkaügyi és a mezőgazdasági minisztérium legmagasabb rangú közalkalmazottait bízta meg a négyéves terv szervezetén belül a hatáskörükbe tartozó két részleg vezetésével. Ily módon a két minisztériumot is bevonta a négyéves terv alá, ami egyben a két miniszter, Walther Darré és Franz Seldte megkerülését jelentette. Göring tevékenysége Schacht helyzetét is meggyengítette: a gazdasági minisztert aznap, amikor a terv a kormány elé került, kényszerszabadságra küldték. Schacht hamarosan tapasztalhatta, hogy a négyéves terv keretében hozott politikai döntésekhez nem kérik ki a gazdasági minisztérium véleményét. Tiltakozása azonban hatástalan maradt. Hatalmának elvesztése egyre jobban elkeserítette, s közben mindjobban aggasztotta, hogy a katonai és a nyersanyagtermelést szerinte nem megfelelő pénzügyi megalapozottsággal gyors ütemben fokozzák. 1937. október 8-án levelet írt Hitlernek, melyben kifejtette véleményét, hogy a Harmadik Birodalomban csak egy vezetője lehet a gazdasági ügyeknek, és azt is nyilvánvalóvá tette, hogy erre ő maga a legalkalmasabb. Egyértelmű volt, hogy a levélben burkoltan ugyan, de lemondással fenyegetőzik. Csakhogy Hitler ekkorra minden bizalmát elvesztette Schacht iránt, akinek 914

915

gazdasági realizmusát roppant bosszantónak találta. 1937. október 25-én a haditengerészetet vezető Erich Raeder tengernagy hivatalos kérést intézett a hadügyminiszterhez, Werner von Blomberg vezértábornagyhoz, hogy vegye rá Hitlert: legyen személyesen ő a döntőbíró a hadsereg, a haditengerészet és a légierő között, amely szervezetek állandóan versengtek egymással a nem kielégítő vas-, acél-, üzemanyag- és egyéb készletekért. Hitler válaszul megbízta Blomberget, hogy szervezzen találkozót 1937. november 3-ra a Birodalmi Kancelláriára, hogy egy szűk csoportnak körvonalazhassa átfogó stratégiáját. Itt a Führeren kívül csak Raeder, Blomberg, Werner von Fritsch tábornok, a hadsereg főparancsnoka, valamint Herman Göring, a légierő feje és Konstantin von Neurath külügyminiszter voltak jelen. Hitler szárnysegédje, Friedrich Hossbach ezredes jegyzeteket készített a találkozóról, s ezeket később bizonyítékként használták arra, hogy Hitler már ekkor háborút tervezett a nem túl távoli jövőre. Valójában ez idő tájt még nem volt meg a konkrét terv, noha bizonyos szándékok léteztek. Hitler fő célja az volt, hogy megértesse hallgatóságával, mennyire nagy szükség van az újrafegyverkezésre, hiszen elsősorban Kelet-Közép-Európában küszöbönáll a fegyveres konfliktus. Szavainak jó része ismerősen csenghetett hallgatói előtt, hiszen korábban is tett már hasonló kijelentéseket. A Hossbach-feljegyzés szerint Hitler azt mondta: „A német külpolitika célja az, hogy biztosítsa, megőrizze és növelje a faji néptömeget (Volksmasse). A kérdés tehát nem más, mint a terület.” Ezen persze azt értette, amit mindig is: Kelet-Közép- és Kelet-Európa meghódítását, mert ez megoldhatta a német faj növekedési problémáját – igaz, „előreláthatóan csak egy-három nemzedéknyi időre”, ami után további, talán tengerentúli terjeszkedés lesz szükséges, és a brit birodalom várható összeomlása miatt lehetséges is. A nyersanyag- és élelmiszerhiány részletes áttekintése után Hitler arra a konklúzióra jutott, hogy „az autarkia sem az élelmiszerhelyzetben, sem a gazdaság egészében nem tartható fenn”. A megoldás, főleg az élelmiszerkészletek tekintetében, az, hogy „mezőgazdasági célokra használható területeket kell szerezni” Európában, méghozzá hódítással, amibe hallgatólagosan az ott élők eltávolítása vagy létszámának csökkentése is beletartozik. „Németország problémája csak erő alkalmazásával oldható meg” – jelentette ki. Hitler ezután arra figyelmeztetett, hogy más nemzetek is kezdenek fölzárkózni a fegyverkezésben, a belföldi élelmiszerválság pedig hamarosan kritikus pontot érhet el. Hossbach megjegyezte, hogy Hitler beszédébe új hang vegyült: a saját egészsége miatti aggodalom. „Ha a Führer még élni fog akkor, az a megmásíthatatlan szándéka, hogy legkésőbb 1943–45-re megoldja Németország területi problémáját.” Sőt hamarabb is kész lenne katonai lépésekre, ha Franciaország meggyengülne egy súlyos belső válságtól, vagy 916

háborúba bonyolódna egy másik állammal. Akárhogy is, amikor kitör a háború, Németország egyik első dolga lesz Ausztria és Csehszlovákia megszállása, hogy csökkentse a délkelet felől fenyegető veszélyt. Kétmillió ember kényszerrel történő eltávolítása Csehszlovákiából és egymillióé Ausztriából további élelmiszerkészleteket szabadítana fel a németek számára. A britek és a franciák valószínűleg nem avatkoznának be, tette hozzá, a lengyelek pedig semlegesek maradnának, legalábbis addig, amíg Németország győzedelmes marad. Hitler megoldása az ellátási nehézségekre tehát nem az újrafegyverkezés visszafogása volt, hanem a javasolt élettérhódítás ütemének felgyorsítása. Így aztán a találkozón jelen lévők egy részének kételyei ellenére az eddiginél is eszeveszettebb tempóban folytatta az újrafegyverkezést. Schachtnak és szövetségeseinek – a találkozó résztvevői között is voltak néhányan – az óvatosságát egyszerűen félresöpörték. Németország gazdasági problémáinak megoldását elhalasztották a keleti élettér létrehozásáig. Hitler ezen álláspontja Schacht helyzetét végleg tarthatatlanná tette. 1937. november 26-án a kancellár elfogadta lemondását a gazdasági miniszteri posztról. A gazdaságot ettől kezdve ténylegesen Hermann Göring irányította. A hónap elején lefolytatott vita világossá tette: Göringnek az a dolga, hogy szüntessen meg minden olyan tényezőt, amely fékezi az újrafegyverkezést, bármilyen gazdasági problémát okoz is ez. A változások eredményei rövid idő alatt érezhetővé váltak. Az újrafegyverkezés tovább gyorsult. Ahogy Schacht előre jelezte, a háborús előkészületek 1938-as költségei egyértelműen kezdtek ellenőrizhetetlenné válni: ebben az évben 9137 millió birodalmi márkát költöttek a hadseregre, szemben az 1933-as 478 millióval; 1632 milliót a haditengerészetre, szemben az öt évvel korábbi 192 millióval; és 6026 milliót a légierőre, szemben az 1933-as 76 millióval. Az adminisztrációs költségeket, valamint a Mefo-váltók beváltását is figyelembe véve az újrafegyverkezés költségei, amelyek 1933-ban a nemzeti jövedelem mindössze 1,5 százalékát tették ki, 1934-re 7,8 százalékra, 1936-ra 15,7 százalékra, 1938-ra pedig 21 százalékra nőttek, miközben ugyanezen idő alatt a nemzeti jövedelem is majdnem megduplázódott. A Harmadik Birodalom pénzügyi mérlege 1932-ben szerény többletet mutatott, 1933-ban azonban már 796 millió birodalmi márkás hiányt kellett elkönyvelni, ami 1938-ra közel 9,5 milliárdra nőtt. Schacht a Reichsbank elnökeként 1939. január 7-én a többi igazgató aláírásával is támogatott magánlevélben fordult Hitlerhez, amelyben arra figyelmeztetett, hogy „a közkiadások túlerőltetése” rövid idő alatt „az infláció fenyegető veszélyéhez” vezethet. „Az állami kiadások korlátlan növelése ellehetetleníti a költségvetés rendbetételére tett minden próbálkozást. Az adóprés óriási mértékű meghúzása ellenére az állam pénzügyei csődközeli 917

918

helyzetbe kerülnek, s ez tönkreteszi a jegybankot és az általa kibocsátott pénzt is.” Hitler válaszul néhány nappal később, 1939. január 20-án őt és az egész igazgatótanácsot leváltotta. Schachttal közölte, hogy többé már nem illik bele a dolgok általános, nemzetiszocialista rendjébe. Schacht hosszú szabadságra utazott Olaszországba, majd hazatérve visszavonult a közélettől. Első feleségének halála után elvette a müncheni Német Művészet Házának egy nála harminc évvel fiatalabb munkatársát, és 1941-es svájci nászútja után csendes életet élt vidéki otthonában (bár megtartott néhány, többé-kevésbé üres címet, például a tárca nélküli miniszterséget is). Utóda a propagandaminisztérium volt államtitkára, Walther Funk lett, akit Göring ültetett a gazdasági miniszteri székbe 1938. február 15-én. Funk később a Reichsbank irányítását is átvette, s így mindkét intézmény a négyéves terv ellenőrzése alá került. Egyáltalán nem meglepő módon az, amit Schacht és igazgatótársai (néhányukat később visszahelyezték a posztjára) „közpénzekből való gátlástalan költekezésnek” neveztek, zavartalanul, sőt az addiginál is őrültebb tempóban folytatódott. 1939. június 15-én egy új törvény minden, a pénznyomtatást korlátozó intézkedést fölszámolt, amivel Schacht legszörnyűbb félelmei igazolódtak be. A Führer és a náci vezetés azonban egyáltalán nem törődött ezzel. Arra számítottak, hogy Kelet-Európa megszállása és meghódítása fedezni fogja a költségeket. Hitler 1934 februárjában azt mondta, hogy az újrafegyverkezést 1942-ig be kell fejezni. A négyéves terv bejelentésekor a határidőt 1940-re hozták előre. Németország gazdasági problémáit, ahogy azt Hitler mindig is mondta, most már egyértelműen csak a háború oldhatta meg. 919

920

III

Az Új Tervről a négyéves tervre való 1936-os váltás arról tanúskodott, hogy Hitler egyre sürgetőbbnek érezte célja elérését. Valójában egyiket sem lehetett a szó igazi értelmében vett tervnek nevezni. Schacht, aki a Harmadik Birodalom első éveiben a gazdaság mindenható ura volt, legalább pontosan értette a gazdaság és az állami pénzügyek összefüggéseit. Göring azonban, bármilyen sok energiát és ambíciót fordított is erre a célra, és bármilyen jók voltak is a hatalom működésével kapcsolatos ösztönös megérzései, nem volt képes így átlátni a helyzetet. Nagyon keveset tudott a gazdaságról és a pénzügyekről. Nem határozott meg egyértelmű fontossági sorrendet – nem is tehette, hiszen Hitler is

állandóan változtatta a véleményét, hogy a fegyveres erők melyik ága – a légierő, a haditengerészet vagy a hadsereg – élvezzen elsőbbséget a források elosztásában. Sorra készültek az új tervek, hogy aztán még ambiciózusabbak váltsák fel őket. A gazdaság irányítása terén az egymást átfedő és egymással vetélkedő hatáskörök okozta káoszt egy magas rangú hivatalnok később mint „a négyéves terv szervezeti dzsungelét” jellemezte. Alapvető ellentmondás volt az elhúzódó háború miatti autarkiára való felkészülés és a küszöbönálló konfliktusra hivatkozva végrehajtott, nyakló nélküli újrafegyverkezés között, és ezt soha nem is sikerült feloldani. Nem álltak rendelkezésre az ésszerű tervezési rendszer kidolgozásához szükséges statisztikai információk sem. Igen összetett szerkezete ellenére – idetartozott többek közt egy főtanács is, amelynek elvileg az érintett minisztériumok tevékenységének összehangolása és harmonizálása volt a feladata – a négyéves terv valójában nem volt más, mint alkalmi kezdeményezések sorozata. Tény azonban, hogy bizonyos fokig ezek is sikeresek voltak. A széntermelés mennyisége például 1936 és 1938 között 18 százalékkal nőtt, a lignité 23 százalékkal, a kokszé 22 százalékkal. Németország 1938-ban már 70 százalékkal több alumíniumot termelt, mint két évvel korábban, s az Egyesült Államokat is megelőzve világelső lett. 1932-ben az ország textilszükségletének csupán az 5,2 százalékát tudták hazai forrásból fedezni – márpedig a szövet nélkülözhetetlen egyebek közt az egyenruhához is –, ám a műselyem és más műszálak fokozódó előállításának köszönhetően ez az arány 1936-ra 31, 1939-re pedig 43 százalékra nőtt. Az a cél is közel járt a megvalósuláshoz, hogy felszámolják Németország üzemanyagimportfüggőségét, hiszen 1937 és 1939 között a kőolaj-kitermelés 63 százalékkal, a szintetikus üzemanyagok előállítása pedig 69 százalékkal nőtt. Hitler 1937-ben bejelentette „két gigantikus buna- (műgumi-) gyár” létesítését, amelyek hamarosan képesek lesznek a teljes német gumiigény fedezésére. A látványos adatok mögött azonban az rejlett, hogy a négyéves terv nem volt képes Németországot teljesen önellátóvá tenni 1940-re. Először is, a terv nem oldotta meg az ország krónikus fizetésimérleg-problémáját. Igaz ugyan, hogy 1937-ben megugrott az export, de aztán 1938-ban ismét visszaesett, mivel a német gyártók jobban bíztak a biztonságos és jövedelmező hazai megrendelésekben, mint termékeik kockázatos világpiaci megmérettetésében. A behozatal pedig mindkét évben meghaladta a kivitelt, tovább csökkentve Németország amúgy is súlyosan megcsappant valutatartalékait. Főleg talán emiatt volt, hogy Schacht egyre jobban elidegenedett a rezsimtől, amelyet pedig a kezdetektől fogva oly hűségesen szolgált. Az import a távozása után is kulcsfontosságú maradt néhány területen. Igaz ugyan, hogy a német alumíniumgyárak nagymértékben növelték a termelésüket, ám ehhez szinte 921

922

kizárólag importból származó nyersanyagokat használtak fel. A jó minőségű acélhoz is olyan ötvözőfémek kellettek, amelyeket csak máshonnan tudtak beszerezni. A bunagyártás 1938-ban is csupán 5 százalékban fedezte a német gumifelhasználást: mindössze 5000 tonnányit állítottak elő belőle, holott a célkitűzés 29 000 tonna volt. Németország kőolaj-felhasználásának még 1939ben is a fele származott importból. A keleti terjeszkedés új olajmezőket tehetett hozzáférhetővé Németország számára, de a gumihiányon semmit sem enyhített. A hazai termelés ezen felfutásával szemben pedig ott állt a kereslet óriási mértékű növekedése, elsősorban a fegyveres erők részéről. A hadsereg, a flotta és a légierő az újrafegyverkezést eredetileg Németország védelmi megerősítése eszközének tekintette, de a hosszú távú cél mindig is egy keleti háború volt. Ludwig Beck tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke az előző nyári páncéloshadgyakorlatok sikerei alapján már 1935. december 30-án egy mozgékonyabb hadsereg létrehozását követelte, amihez növelni kellett a harckocsiezredek és a gépesített csapatok számát. 1936 derekán azt tervezték, hogy a békeidőkben fenntartott harminchat hadosztályból három páncélos-, négy pedig gépesített gyalogoshadosztály lesz. E fejlesztésekhez azonban elképesztő mennyiségű acélra volt szükség, az egységek működtetése pedig rengeteg üzemanyagot igényelt. A haditengerészeti erők fejlesztése kevésbé volt fontos, mivel Hitler fő célja rövid és középtávon Európa – elsősorban Kelet-Európa – meghódítása volt. Hosszú távon azonban, amint kiadatlan második könyvében is utalt rá, egy titáni, transzkontinentális összecsapást képzelt el az Egyesült Államokkal, amihez nélkülözhetetlen volt a jelentős erejű hadiflotta. 1937 tavaszán ezért az építendő csatahajók számát négyről hatra növelte, a munkálatok befejezését pedig 1944-re tűzte ki. Emellett építeni kellett négy törpe csatahajót is (ezt 1939-ben három csatacirkálóra módosította), a munka ütemét pedig jelentősen felgyorsította, ahogy a Nagy-Britanniával vívandó háború fenyegetése egyre közelebb került. A haditengerészetre fordított összegek az 1932-es 187 millió birodalmi márkáról két év alatt 497 millióra, 1936-ra 1161 millióra, 1939-re pedig 2390 millióra nőttek. A hajóépítés 1936-ban a haditengerészeti összkiadásnak csaknem a felét tette ki, bár ez az arány a háború előtti időszakban a kiadásoknak már csupán a negyede volt, ekkorra ugyanis legénység is kellett a hajókra, és lőszereket is kellett gyártani az ágyúkba. A tervezett hadiflotta teljes éves üzemanyagfogyasztását még 1938-ban is hatmillió tonna tüzelőolajra és kétmillió tonna dízelolajra becsülték, holott ekkoriban a teljes német kőolaj-felhasználás mindössze hatmillió tonna volt, aminek alig a fele származott hazai forrásokból. A légierő bővítésének tervei ennél is ambiciózusabbak voltak, és nagyon hamar hasonló korlátokba ütköztek. A hadsereg és a hadiflotta tiltakozásai ellenére, 923

melyek a repülőgépet lényegében csak kiegészítő feladatok ellátására tartották alkalmasnak, Hitler 1933. május 10-én megalapította a birodalmi légügyi minisztériumot a volt vadászpilóta, Hermann Göring irányításával. Tehetséges és energikus államtitkára, Erhard Milch – a Lufthansa egyik volt igazgatója – segítségével Göring rögtön elfogadta azt a tervet, amelyet a Lufthansa egy másik igazgatója, Robert Knauss készített. E terv a Franciaország és Lengyelország elleni kétfrontos háború megvívására alkalmas, önálló légierő létrehozásáról szólt. Knauss úgy érvelt, a sikerhez kulcsfontosságúak a nagy hatótávolságú bombázók. 1935-re átszervezték a repülőgépgyártást, s számos cég szállította az alkatrészeket, amivel sok időt takaríthattak meg az olyan nagy repülőgépüzemek, mint a Junkers, a Heinkel vagy a Dornier. A minisztérium hamarosan fölvette tervei közé a védekező célú vadászgépek hadrendbe állítását is. 1934 júliusában egy hosszú távú program 1938. március végéig 2000 vadászgép, 2000 bombázó, 700 zuhanóbombázó, több mint 1500 felderítő repülőgép és több ezer kiképző- és gyakorlógép elkészítésére tett javaslatot. 1937-re azonban világossá vált, hogy a vas- és acélhiány súlyos akadályokat gördít ezen elképzelések elé. A bombázók konstrukciójának állandó változtatgatása tovább lassította a munkát – olyannyira, hogy 1938-ban kevesebb gép készült, mint egy évvel korábban: 5600 helyett 5200. Eközben a vasércbehozatal az 1933-as valamivel több mint 4,5 millió tonnáról 1938-ig csaknem 21 millió tonnára nőtt; az újrafegyverkezési törekvések gátolták az autarkiára irányuló erőfeszítéseket. A külföldi valutákkal kapcsolatos megszorítások azonban nagyban korlátozták a hiány importból való pótlását. A hadsereg 1939-ben – egy későbbi amerikai vizsgálat megállapításai szerint – „gumi- és üzemanyag-takarékosság céljából kénytelen volt drasztikusan korlátozni a gépjárművek használatát”. Acélból 1937-ben is csak feleannyit kapott, mint amennyire igénye volt. A lőszerekből sem volt elegendő, és túl kevés laktanya épült ahhoz, hogy el tudják helyezni a gyorsan növekvő emberállományt. A haditengerészet egyszerűen nem kapott elég acélt hajóépítési programja megvalósításához. A légierő 1937-ben harmadannyi acélhoz jutott, mint amennyire gyártási tervei megvalósításához szüksége lett volna. Göring 1938 októberében mégis bejelentette, hogy ötszörösére növelik a légierőt – ez a légiflotta olyan hatalmas lett volna, hogy üzemeltetéséhez a világ teljes ismert repülőgépbenzin-termelésének a 85 százalékát importálni kellett volna. Közel 20 000 harci és tartalék repülőgépnek kellett harcra kész állapotban lennie a közelgő háború kezdetére, amelyet 1941 végére vagy 1942 elejére terveztek. A háború tényleges kirobbanásakor a légierőnek mindössze 4000 bevethető repülőgépe volt. Ez persze tekintélyes erőt képviselt, különösen a hat évvel korábbi helyzethez képest, de messze elmaradt Göring céljaitól. 924

925

926

1939-re a nyersanyagok hiányának egészen groteszk következményei kezdtek mutatkozni a német emberek mindennapi életében. A rezsim 1937-től kezdődően a fémhulladékok gyűjtésére biztatta a lakosságot, hogy ezzel is segítse a vas- és acélipar mohó nyersanyagigényének kielégítését. Hazafias kötelességgé vált a régi vagy nem használt fémtárgyak beszolgáltatása a hatóságoknak. Wilhelm Ziegler személyében birodalmi biztost is kineveztek a gyűjtés – majd egyre fokozódó mértékben a rekvirálás – megszervezésére. A biztos 1938-ban elrendelte a Birodalom összes fémkerítésének leszerelését. Egyenruhás barnaingesek döntötték ki a gyárakat, templomokat, temetőket és parkokat övező kerítéseket. A vas lámpaoszlopok helyére fából készültek kerültek. A családi kriptákat körülvevő vaskorlátokat rohamosztagos bandák szerelték le, s ugyanők a gyárakat és munkahelyeket is átfésülték drótok, csövek és más, használaton kívüli fémtárgyak után kutatva. Hitlerjugend-tagok keresgéltek magánházak pincéiben és padlásain, s összeszedték az elfeledett óntányérokat, a használaton kívüli fűtőtesteket, a régi kulcsokat és hasonlókat. Mindenütt helyi bizottságokat alakítottak a fémhulladékgyűjtés megszervezésére. A nem katonai célú fémfelhasználást szigorúan szabályozták, és súlyos pénzbírságot szabtak ki például azon építési vállalkozókra, akik az újonnan épített házakba a régimódi cserépkályha helyett fémcsövekkel működő központi fűtést telepítettek. Ha vécét építettek be valahol, a kifolyócsőnek cserépből kellett lennie, nem vasból. A háztulajdonosok és önkormányzatok fából készült szerkezetekkel igyekeztek pótolni az elkobzott fém lámpaoszlopokat és kerítéseket – csakhogy fából is hiány volt, ami a papírban is hiányt okozott. Az építkezéseket utasították a fafelhasználás 20 százalékos csökkentésére, a vidéki lakosságtól pedig azt kérték, hogy az egyéb célokra is használható fa helyett inkább tőzeggel tüzeljen. A háztartási célokra szolgáló szénre is fejadagrendszert vezettek be. Hivatalosan korlátozták az órások által felhasználható arany mennyiségét. Lassacskán kialakult a mosógépek és más háztartási berendezések fém alkatrészeinek feketepiaca. Néha már lopták a rezet és az egyéb fémeket, és a fegyvergyártóknak adták el – e cégeknek olyan égető szükségük volt a nyersanyagokra, hogy nemigen kérdezősködtek az eladásra kínált holmi eredete felől. 927

IV

Az újrafegyverkezési program idővel a nyersanyaghiány mellett a munkaerőpiacon is egyre komolyabb gondokat okozott. A szén- és a vas előállításával, a gépek, fegyverek és lőszerek gyártásával foglalkozó vállalkozások az összes elérhető szakmunkást és betanított munkást felszippantották, így a rezsim kénytelen volt átgondolni a női munka kérdését. A nehéziparban ugyan aligha boldogulnának a nők, de minden bizonnyal képesek arra, hogy több irodai munkát vegyenek át, vagy a gazdaság olyan, korszerű szektoraiban dolgozzanak munkásként, mint a vegyipar, a villamossági ipar és általánosabban a fogyasztási cikkek gyártása. A kormány 1936–37-ben kiadott egy sor rendeletet, amelyekben visszavonta azon követelményét, hogy a házassági kölcsönt igénybe vevő nőknek ott kell hagyniuk az állásukat, és új helyen sem vállalhatnak munkát. Ez, mint várható volt, azonnal megnövelte a kölcsönigénylések számát, és a női munkával kapcsolatos politika alapvető megváltozását jelezte. Csak egyetlen olyan terület volt, ahol a korlátozások – bár véletlenül – szigorúbbá váltak. A birodalmi igazságügyi minisztérium 1936 augusztusában tartott konferenciája után – ahol egyebek közt szóba került a nők igazságszolgáltatásban betöltött helye is – Martin Bormann megkérdezte Hitlertől, megengedhető-e, hogy nők ügyvédként praktizáljanak. Hitler egyértelműen elutasító választ adott: nő nem lehet sem bíró, sem ügyvéd; akinek jogi végzettsége van, annak számára a közszolgálatban kell munkát találni. E területtől eltekintve azonban a nők máris tömegesen tértek vissza a munkába. A női orvosok száma az 1934-es 2814-ről (a teljes orvosi kar 6%-át tették ki) 1939 elejére 3650-re (7%) nőtt, s 42 százalékuk volt férjezett. Még jellemzőbb, hogy az iparban dolgozó nők száma 1933 és 1938 között 1 205 000-ről 1 846 000-re nőtt. A fokozódó vidéki munkaerőhiány miatt a gazdaságokban is egyre többet kellett dolgozniuk a női családtagoknak. A régi szakszervezetek helyébe lépő Német Munkafront, annak tudatában, hogy jóléti és egyéb támogatásokat kell nyújtania főleg a gyermeket is nevelő dolgozó nőknek, egyre nagyobb nyomást gyakorolt a munkaadókra, hogy létesítsenek bölcsődéket és óvodákat női alkalmazottaik kisgyermekei számára, és úgy szabályozzák a női dolgozók munkaidejét és munkakörülményeit, hogy ne károsodjon az egészségük. A négyéves terv szervezete 1938 februárjában jelentette be, hogy minden olyan, 25 év alatti nőnek, aki az iparban vagy a szolgáltatószektorban kíván munkát vállalni, előbb egy évig egy gazdaságban (vagy ha férjezett, egy háztartásban) kell dolgoznia. A tíz hónappal később kibővített program 1938 júliusára 66 400, 1939 júliusára pedig további 217 000 fiatal nőt mozgósított. Ez a rendszer sokkal sikeresebb volt, mint a különböző náci nőszervezetek lényegében ugyanezen célból népszerűsített önkéntes munkaszolgálatai; azok keretében 1939-ben mindössze 36 000 fiatal nő dolgozott, főként 928

929

930

gazdaságokban. Egyikük volt Melita Maschmann, a Német Leányszövetség aktivistája, aki Kelet-Poroszország egy mezőgazdasági részén teljesített munkaszolgálatot. Itt olyan mértékű szegénységgel és elmaradottsággal találkozott, ami teljesen ismeretlen volt a felső középosztálybeli berlini lány számára. A kemény fizikai munkával töltött hosszú órák mellett csak kevés idő jutott sportolásra, politikai továbbképzésre és közös éneklésre. Mindazonáltal a Német Leányszövetség elkötelezett tagjaként felemelőnek, sőt inspirálónak találta az élményt. Később így vallott erről:

A táborunk közössége olyan, mintha kicsiben modellezte volna az általam elképzelt népközösséget. Teljességgel sikeres modell volt. Sem azelőtt, sem azután nem ismertem ilyen nagyszerű közösséget, még akkor sem, ha azok összetétele egyöntetűbb volt is. Voltak közöttünk parasztlányok, diákok, gyári munkáslányok, fodrászok, iskolások, irodisták és így tovább. … A tábort egy kelet-poroszországi földműves lánya vezette, aki sohasem utazott még el szűkebb pátriájából. Bár szinte egyetlen idegen szót sem tudott rendesen kiejteni, senkinek sem jutott volna eszébe, hogy ezért kinevesse. Ránevelt bennünket arra, hogy mindenki mindenkit elfogadjon olyannak, amilyen, mert megismertük egymás erősségeit és gyengéit, és mindenki igyekezett segítőkész és megbízható lenni. A népközösség e modelljét olyan intenzív boldogsággal éltem át, hogy az mélységes derűlátással töltött el, amihez makacsul ragaszkodtam egészen 1945-ig. Ez az élmény tartotta bennem a lelket, így minden ellentétes bizonyíték dacára hittem abban, hogy táborunk eszménye egy nap végtelenül nagyobb léptékben is valóra válik – ha nem a következő, akkor a majdani nemzedékek életében. 931



A gazdák azonban nem sok hasznát vették a tapasztalatlan városi lányoknak. Ráadásul a gazdaság egészét tekintve a férjezett nők kétharmada még közvetlenül a háború előtt, 1939-ben sem volt munkában állóként regisztrálva. Ha dolgoztak is, azt gyakran bejelentetlenül, részmunkaidős takarítóként vagy családsegítőként tették, főleg vidéken. 1939-ben a hajadon felnőtt nőknek ugyanakkor több mint a 90 százaléka volt állásban. Ennek ellenére az iparban dolgozó nők számának növekedése nem tartott lépést az ipari alkalmazott férfiak számának növekedésével, sőt 1933 és 1939 között az iparban dolgozók körében csökkent is a nők aránya, valamivel több mint 29 százalékról kicsit több mint 25 százalékra. A Munkafront erőfeszítései, hogy a cégeket rávegye a dolgozó anyákat segítő intézmények 932

létesítésére, túlnyomórészt eredménytelenek maradtak. A potenciális női munkaerő mozgósítását akadályozta a rezsim vezetőinek újra meg újra elismételt álláspontja, miszerint a nő legfontosabb feladata gyermekeket szülni és felnevelni a Birodalom számára. A házassági kölcsön és a gyermekszámtól függő, hozzá kapcsolódó kedvezmények, valamint a férfi-munkanélküliségnek az újrafegyverkezés következtében beálló látványos javulása olyan hatással járt, hogy a nők nem látták szükségét, hogy a család ellátása mellett a gyári munka nehézségeit is elviseljék. A kormány 1937 vége felé arra is kísérletet tett, hogy az iskolát befejező lányokat háztartástant és gyermekgondozási ismeretekre taníttassa, mielőtt a munkaerő-piacra lépnének. Valójában sem a férfiak, sem a feleségek, sem maga a rezsim nem tartotta helyénvalónak, hogy a nők a nehéziparban, a vas- és acélfeldolgozásban vagy más, a fegyverkezéssel kapcsolatos iparágakban általában férfimunkának tekintett feladatokat lássanak el. Noha a fegyveres erők igyekeztek nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy mozgósítsák azt az óriási potenciális munkaerőt, amit – egy magas rangú munkaügyi hivatalnok 1939 júniusában tett kijelentése szerint – a 3–5 millió fizetett munkanélküli nő jelentett, ám a gazdaság érdekei és az ideológiai meggyőződés közötti ellentét 1939 előtt lehetetlenné tette a nők bevonását a háborús termelésbe. A színfalak mögött Hitlert és a nemzetiszocialista vezetőket egy másik potenciális probléma is aggasztotta. Mivel meg voltak győződve arról, hogy Németország az első világháborút nem a lövészárkokban, hanem a hátországban veszítette el, szinte rögeszmésen igyekeztek elkerülni az 1914 és 1918 közötti események megismétlődését, vagyis a szolgálatot teljesítő katonák családjának szegénységbe és nélkülözésbe süllyedését. Úgy vélték, e nehézségek tudata demoralizálta a csapatokat, és tette fogékonnyá általában a lakosságot a bomlasztó elemek és a forradalmárok csábító szavaira. 1918 szelleme az 1930-as évek végén mindvégig ott lebegett a náci háborús előkészületek fölött. A nők gyárakba toborzása konkrét formát adhatott volna neki. Ha kitör egy új háború, a harcba szólított férfiak elszántabban küzdenének, ha tudnák, hogy feleségüknek nem kell hosszú órákon át a lőszergyárban robotolniuk, hanem a Harmadik Birodalom a gondjukat viseli, akárcsak a gyermekeiknek. Mindez azt jelentette, hogy 1936-tól, amikor az újrafegyverkezés miatt nőni kezdett a kereslet bizonyosfajta munkaerő iránt, a rezsimnek másutt kellett munkaerőt keresnie. Ez elsősorban külföldi munkaerőt jelentett. 1933-tól a más országokból érkező munkások toborzását, illetve ellenőrzésük szinte minden más elemét is központilag a munkaügyi minisztérium hatáskörébe utalták, és olyan korábbi szabályozások és törvények alá rendelték, amelyek elsőbbséget adtak a német munkásoknak, a vendégmunkásokat pedig másodrendű állampolgári státusba 933

934

süllyesztették. 1938 nyaráig a vendégmunkások zöme szakképzetlen volt, s részben a súlyos mezőgazdasági munkáshiány enyhítésére, részben pedig építkezési munkára toborozták őket. Java részük lengyel és olasz idénymunkás volt. 1936–37 és 1938–39 között a vendégmunkások száma 274 000-ről 435 000-re nőtt. A vendégmunkások azonban meg is terhelték a gazdaságot, mivel keresetüket az igencsak szűkösen rendelkezésre álló külföldi valutában küldték haza. Emiatt korlátozni kellett a létszámukat, hacsak nem sikerül olyan megoldást találni, amellyel megakadályozható, hogy rontsák a német fizetési mérleget. 1938–39-re aztán kezdett kirajzolódni egy megoldás, a gazdaság oly sok más kérdéséhez hasonlóan a külföldi háborús hódításokra alapozva. Ezek az új külföldi munkások kényszermunkások, hadifoglyok vagy más csoportok tagjai lehettek olyan országokból, mint Lengyelország vagy Csehszlovákia, ha egyszer Németország megszerezte fölöttük az ellenőrzést. E területeken különösen szigorú rendőri rendszert kívántak bevezetni annak érdekében, hogy a lakosság azt tegye, amit parancsolnak neki. Az ilyen jellegű szabályozásokat már 1938 augusztusában bevezették, majd 1939 júniusában tovább szigorították, a háború alatt pedig egészen szélsőséges formákban alakították át. Mindezek az intézkedések azonban ekkor még nemigen enyhítettek azokon a közvetlen problémákon, amelyeknek az orvoslására hozták őket. A német gazdaságot 1938–39-ben sújtó nehézségek a négyéves terv eredendő ellentmondásosságáról tanúskodtak. Annak alapvető célja ugyanis az volt, hogy Németországot az 1914–18-ashoz hasonló, elhúzódó háborúra való felkészülés jegyében önellátóvá tegye élelmiszerből és nyersanyagból – Hitler soha nem feledkezett meg az első világháború példájáról. Arra számítottak, hogy valamikor az 1940-es évek elején törhet ki egy általános európai háború, amelynek fő eleme ugyan a keleti területek megszállása lenne, de ennek során szembekerülnének a hagyományos ellenségnek számító Franciaországgal és talán Nagy-Britanniával is. Csakhogy az újrafegyverkezés felgyorsításával a terv olyan feszültségeket és hiányokat okozott, amelyek csak úgy voltak orvosolhatóak, ha a katonai lépések dátumát előbbre hozzák, s ezzel friss nyersanyag- és élelmiszerkészletekre tesznek szert a meghódított területekről, például Ausztriából és Csehszlovákiából. Ez persze azt jelentette, hogy az általános háború még azelőtt kitörhet, hogy Németország teljesen felkészült volna rá. Az eljövendő háborúnak gyorsnak és döntő erejűnek kellett lennie, mivel a gazdaság 1938-ban és 1939-ben nyilvánvalóan nem volt olyan állapotban, hogy képes legyen fenntartani egy elhúzódó háborút. Ez a megoldás már 1937-ben világos volt Hitler számára, Friedrich Hossbach feljegyzése szerint ugyanis azt közölte egy találkozón a katonai vezetőkkel, hogy amikor a közeljövőben „rávetik magukat a csehekre”, azt „villámgyorsan” kell 935

936

937

végrehajtani. A gazdaság felkészültsége egyszerűen nem tett volna lehetővé egy hosszan elnyúló konfliktust. Megszületett a villámháború, a Blitzkrieg elképzelése. Ámde sem a gazdasági tervezés, sem a katonai technológia, sem a fegyvergyártás nem tett semmit annak érdekében, hogy ez meg is valósulhasson.

V

A négyéves terv bevezetése a gazdaságba való állami beavatkozás gyors eszkalálódását jelezte. Nem az ipar, hanem a rezsim határozta meg a prioritásokat, és léptetett életbe olyan mechanizmusokat, hogy a vállalkozások biztosan teljesítsék az előírtakat, bármilyen következményekkel járjanak is azok rájuk nézve. A terv stábjának vezető tagjai – Göringtől kezdve az olyan körzetvezetőkön át, mint Walter Köhler és Adolf Wagner, egészen az „öreg harcos” Wilhelm Kepplerig és másokig – mind keményvonalas nemzetiszocialisták voltak, akik nagyrészt kiszorították a gazdaság irányításából Schacht korábbi, hagyományos felfogást valló közgazdász munkatársait. Mivel a tervben igen nagy hangsúlyt kapott a mesterséges üzemanyagok és a műgumi, valamint a mezőgazdaságban használható műtrágyák és a ruházati cikkekhez és egyenruhákhoz szükséges műszálak gyártása, továbbá e feladatokat mind az e termékek előállításával megbízott IG Farben vegyipari óriásra bízták, nem meglepő, hogy a cég néhány jelentős tisztviselője is fontos szerepet játszott a négyéves terv irányításában. A legprominensebb közülük az egyik igazgató, Carl Krauch volt, akit a terv keretében végzett kutatási-fejlesztési tevékenységek irányításával bíztak meg, de akadtak mások is, például Johannes Eckell, a vegyi részleg vezetője. Nyilvánvaló, hogy ezeket az embereket mindenekelőtt a szakértelmük miatt vonták be a munkába; de az is biztos, hogy a kinevezést részben cégük érdekében vállalták el. Némely történészek emiatt a négyéves tervet „IG Farben-tervként” emlegetik, s a fegyverkezési és autarkiaprogramok lendületét jórészt a nagyvállalat profitéhségének tulajdonítják. A háború után a cég huszonhárom vezetőjét állították bíróság elé Nürnbergben azzal a váddal, hogy összeesküvést szőttek a háború előkészítésére és kirobbantására. Végül ugyan fölmentették őket e vád alól, ám a szakirodalomban jelentős irányzatot képviselnek azok a művek – nem csak marxista történészek munkái –, amelyek nagymértékben teszik felelőssé a német nagyvállalatokat és különösen az IG Farbent, amiért 1933 és 1939 között háborúba hajszolták Németországot és

938

Európát. Általánosabban pedig rengeteg marxista és neomarxista szerző vélekedett úgy mind akkoriban, mind később, főleg az 1950-es és 1960-as években, hogy a Harmadik Birodalom gazdaságpolitikáját – és azon keresztül kül- és katonapolitikáját – kapitalista érdekek vezérelték. Ámde egyes marxista történészek már az 1960-as években is előálltak azzal az érveléssel, hogy a gazdaságban, legalábbis a náci Németországban, a „politika primátusa” érvényesült, és a fő paramétereket az ideológia határozta meg, nem pedig a kapitalista önérdek. A valóság azonban az, hogy a Harmadik Birodalom gazdaságát nehéz kategóriákba sorolni. Sőt, puszta irracionalitása miatt, bizonyos értelemben mint rendszert sem igen lehet leírni. Felületesen szemlélve a német négyéves terv nem kis hasonlóságot mutat a sztálini Szovjetunió ötéves tervével. Ámde egyértelmű, hogy a nemzetiszocialista gazdaságtervezést nem úgy alakították ki, hogy a munkásosztály érdekeit szolgálja, ahogyan az a Szovjetunióban történt (legalábbis papíron). Miközben Sztálin vezetése alatt a szovjet tervezés többé-kevésbé felszámolta a szabadpiacot és a szabad vállalkozásokat, náci megfelelőik békén hagyták a vállalkozásokat – az IG Farbenhez hasonló óriásokat éppúgy, mint a kis boltokat és a kézművesműhelyeket. Az is igaz persze, hogy a nemzetiszocialista szólamoknak, különösen az 1920-as években, még határozott antikapitalista jellegük volt, így nem meglepő, hogy a vállalkozások csak Hitler 1933. januári kancellárrá választása után kezdték el támogatni a pártot. A következő hónapok, a szakszervezeti mozgalom szétverése azután sok vállalkozót győzött meg arról, hogy helyesen döntöttek, amikor az új rezsim mellé álltak. Az idő múlásával azonban az üzletemberek kénytelenek voltak rájönni, hogy a rezsim céljai egyre távolabb kerülnek az övéiktől. Ezek közt az egyre szédítőbb ütemű újrafegyverkezés és a háborús felkészülés volt a legfontosabb. Az üzleti szféra eleinte szívesen alkalmazkodott ehhez a célhoz, hiszen új és nagyobb megrendeléseket hozott a számára. A gazdaság fegyverkezésnek köszönhető élénküléséből még a fogyasztási cikkek gyártói is hasznot húztak. De ahogy a rezsim igényei néhány éven belül kezdték felülmúlni a német ipar kapacitását, a nagyiparosok kételyei is felerősödtek. Kevesen mertek azonban olyan éles hangon reagálni e fejleményekre, mint Fritz Thyssen acélmágnás, aki 1933 előtt egészen szélsőségesen támogatta a nemzetiszocialista pártot, hogy aztán hat évvel később ugyanannyira kiábránduljon belőle. Thyssen 1939-ben keserű szavakkal ítélte el a gazdaság állami irányítását, és azt jósolta, hogy a nácik hamarosan agyonlövik a négyéves terv feltételeit nem teljesítő ipari vezetőket – ahogyan az a Szovjetunióban történt a hasonló poszton lévőkkel. A háború kitörése után Thyssen külföldre 939

940

941

menekült, a Gestapo elkobozta a vagyonát, majd később Franciaországban letartóztatták és koncentrációs táborba zárták. Sokan osztoztak riadalmában, amiért az állam beavatkozik a gazdasági életbe. Az aggodalom legfőbb oka a négyéves terv volt. Göring, a hazai nyersanyagkészletek növelésére törekedve, először is alaposan lehordta a gyárosokat önző hozzáállásukért, hogy a haszonszerzés érdekében exportálnak, ahelyett hogy a német újrafegyverkezés céljait szolgálnák, aztán saját kezébe vette a feladatot: államosította a privát vasérckészleteket, átvette az ellenőrzést az összes, magántulajdonban lévő acélmű fölött, és megalapította a Hermann Göring Műveket (Reichswerke Hermann Göring). Az 1937 júliusában létrejött, állami tulajdonú és irányítású, salzgitteri székhelyű vállalat feladata a gyenge minőségű német vasérc feldolgozása volt – a magáncégek erre a rendkívül magas önköltség miatt nem lettek volna hajlandók. A Hermann Göring Művek állami pénzekből fizette ki a költségeket, például a szén kokszosítását, az egyéb nyersanyagokat és a munkaerőt, s ezzel versenyre kényszerítette a magáncégeket. Ezzel azt kívánták elérni, hogy megdráguljon a német vas és acél, és emiatt nehezebb legyen exportálni – ám éppen ekkor az export volt a legjövedelmezőbb. Ennél is nagyobb baj volt, hogy a Hermann Göring Művek elkezdte bekebelezni az ugyanezen a területen tevékenykedő kisebb vállalatokat, majd 1938 áprilisában a Rheinmetall-Borsig fegyvergyárat is. A hatalmas Thyssen-konszern államosítása egy átfogóbb folyamat része volt, amelynek során Göring rákényszerítette az ipart az autarkia és az újrafegyverkezés céljainak szolgálatára. A nehéziparban érdekelt gyárosok, például a hivatali ideje alatt titokban Schacht által is támogatott Egyesült Acélművek (Vereinigte Stahlwerke AG) vezetői hevesen tiltakoztak az állami tulajdonlás és ellenőrzés ilyen mértékű növelése, valamint az államilag finanszírozott konkurencia megjelenése ellen. Intrikákat szőttek, hogy megbuktassák a négyéves tervet, és vitát kezdeményeztek arról, hogyan lehetne elérni az állami ellenőrzés csökkentését. Göring azonban lehallgatta titkos találkozóikat és telefonjaikat, aztán magához hívatta az összeesküvők két vezetőjét, és lejátszotta nekik a beszélgetéseikről készült hangfelvételeket. A nagy nyomás meg persze a letartóztatással és a koncentrációs táborral való nem különösebben burkolt fenyegetés megtette hatását, s a megfélemlített, csalódott és megosztott gyárosok végül behódoltak. Sok tekintetben jellegzetes képviselőjük volt Gustav Krupp von Bohlen und Halbach acélmágnás és fegyvergyáros, aki a Ruhr-vidéki központból, Essenből irányította a céget 1906 óta, amikor beházasodott a családba. A Kruppokat régi és szoros kapcsolatok fűzték a porosz államhoz, amelyet fegyverekkel láttak el. II. Vilmos császár személyesen engedélyezte Gustavnak, hogy a család 942

943

örökösnőjével, Berthával kötött házassága után a Krupp nevet is fölvegye. A gyároscsaládból származó, de addig karrierdiplomataként tevékenykedő Gustav attól kezdve a cég megóvását tekintette élete fő feladatának. Merev, hideg, kimért és hajthatatlan férfi volt, aki hosszú órákat dolgozott a cég sikere érdekében. Fáradozásait óriási fegyverrendelésekkel jutalmazták, amelyek eredményeként 1917-ben a cég termelésének 85 százalékát tették ki a háborús termékek. Nem politizált ugyan aktívan, de a gyárosok zöméhez hasonlóan ő is konzervatív nacionalista volt; a vállalat felügyelőbizottságának elnöke 1909-től Alfred Hugenberg volt, akivel nagyon sok mindenben egyetértett. Paternalista nézeteket vallott, munkásainak lakást, jóléti és egyéb juttatásokat adott, cserébe viszont vállalniuk kellett, hogy nem lépnek be a szakszervezetbe és nem folytatnak politikai tevékenységet, s úgy gondolta, hogy az államnak is valahogy így kellene viselkednie: viselje gondját a tömegeknek mindaddig, amíg hűek hozzá. A háborút követő infláció idején jóval nehezebb lett a cég dolga, s még nehezebb az 1923-as francia megszállás alatt, amikor Gustavot, minthogy állítólag ellenállásra bujtott fel, hét hónapra börtönbe zárták. A cég azonban fennmaradt, és sikerült átállnia a békeidőben szükséges áruk termelésére – amíg le nem sújtott rá az 1929-es gazdasági világválság. 1933-ra a vállalatcsoport szén- és acéltermelése gyakorlatilag az 1927-es szint felére esett vissza, az Essenben foglalkoztatott munkások száma pedig 49 000 főről alig több mint 28 000-re csökkent. Ezen események azonban nem tették Gustav Kruppot a nemzetiszocializmus támogatójává. Épp ellenkezőleg, meglehetős visszatetszéssel szemlélte a mozgalom demagógiáját, s inkább Franz von Papen radikális-konzervatív kormányát támogatta. Fontosságát tovább növelte, hogy ő vezette a Német Birodalmi Iparszövetséget, azaz a munkaadók országos szervezetét, amelynek nevében erőteljesen lobbizott az autarkia gondolata ellen, s inkább egy olyan erős állam kialakítását szorgalmazta, amely elnyomja a szakszervezeteket, csökkenti a jóléti kiadásokat, és megteremti a gazdasági kilábaláshoz szükséges politikai stabilitást. Sokakhoz hasonlóan eleinte ő is úgy vélte, hogy Hitler 1933. január 30-i kancellári kinevezésével csak egy újabb kérészéletű weimari kormány született. A következő választásokon anyagilag is Papent és a Néppártot támogatta abban a hiú reményben, hogy sikerül elérni a konzervatív erők győzelmét. Thyssen és az új rezsim más támogatóinak nyomására azonban kénytelen volt beleegyezni az iparszövetség „koordinálásába”. Amikor 1933-ban zsidó származása miatt minden posztjától megfosztották és száműzetésbe kényszerítették az iparszövetség egyik legismertebb alakját, a kölni Paul Silverberget, Krupp tüntetőleg meglátogatta őt új, svájci otthonában. A náci hatalom első éveiben nem is lépett be a 944

nemzetiszocialista pártba, és bár ő lett az igazgatója a pártot 1933 júniusától kezdve rendszeresen jelentős összegekkel támogató a Német Gazdaság Adománya Adolf Hitlernek (Adolf-Hitler-Spende der deutschen Wirtschaft) nevű programnak, ezt nem utolsósorban azért vállalta, hogy elhárítsa a Gauleiterek, barnainges hordák és helyi pártvezetők mohó követelőzését, amivel a gyárosoktól és más munkaadóktól igyekeztek alkalmi „adományokat” kicsikarni. Egyik látogatója, aki 1934 vége felé Berlinben felkereste, arról számolt be, hogy az iparmágnást kétségbeejtette a párt uralmának önkényes jellege. „Higgye el nekem – mondta –, rosszabb helyzetben vagyunk itt, mint Timbuktuban a bennszülöttek.” Összességében Krupp mégsem volt elégedetlen a Harmadik Birodalommal, legalábbis az első néhány évben nem. Megnyugtatta, hogy a kormányban olyan személyek is ülnek, mint Papen és Schacht, hogy a fegyveres erők olyan főtisztek vezetése alatt állnak, mint Blomberg és Fritsch, hogy a gazdasági minisztérium viszonylag ortodox politikát folytat, és legfőképpen hogy egyre több megrendelés érkezik, aminek eredményeként cégének nyeresége 1935-re gyakorlatilag megduplázódott, s az Essenben foglalkoztatott munkások száma az 1932. októberi 26 360-ról két év alatt 51 801-re nőtt. Hamarosan azonban erősödni kezdett benne az a meggyőződés, hogy az új rezsim alatt nincs a cégének akkora mozgástere, amennyit ő kívánt volna. A vállalat növekedésében fontos szerepet játszott az export, például több nagy fegyvermegrendelés Törökországból és Latin-Amerikából, és Kruppot annyira aggasztotta a német autarkia megvalósítására irányuló állami igyekezet, hogy 1935-ben nyíltan is felszólalt ellene. Továbbra is sokféle terméket gyártott, s a fegyverek csak egy részét képezték a teljes kínálatnak. 1937-től kezdve mind aggasztóbbnak találta a négyéves terv nehéziparra gyakorolt káros hatásait, a nemzetközi kereskedelemmel szembeni ellenségességét, az állami tulajdon részarányának növelésére való igyekezetét, és mindenekelőtt a Hermann Göring Művek ténykedését. A vállalat profitjának növekedése jelentősen lelassult. A cég Krupp által áhított függetlenségét nagymértékben korlátozta a rezsim rögeszmés háborús igyekezete, ráadásul a Krupp-művek minden bizonnyal fontos szerepet játszott volna egy ilyen háborúban. A kormánytól kamatmentes hitelt kapott kapacitásbővítésre, de ennek az volt az ára, hogy attól fogva az állam határozta meg, mit termeljenek az új gyártósorokon. A dolgok egyáltalán nem Krupp reményeinek megfelelően alakultak, s Gustav már 1937-ben elkezdte átadni az irányítást a fiatalabb vezetőknek, bízva abban, hogy azok agresszívabban próbálják majd megvédeni a cég érdekeit, mint ő. 1941-ben agyvérzést kapott – ezt újabbak is követték –, s kénytelen volt visszavonulni a vállalat vezetésétől. Ezután magatehetetlenül élt még 1950-ig, nagyrészt mit sem tudva arról, hogy 945

946

mi folyik körülötte. Azt gondolhatnánk, hogy egy olyan cég, mint az IG Farben, amelynek termékei központi szerepet játszottak a rezsim autarkiás terveiben, volt olyan jó helyzetben, hogy hasznot húzzon a Harmadik Birodalomból. 1933-tól fogva egyre jobban nőtt a befolyása a kormány gazdaságpolitikájának kidolgozására és megvalósítására. A konszern már 1935. szeptember 5-én megkezdte a háborús előkészületeket, és katonai összekötő irodát nyitott a hadigazdaságra való felkészülés koordinálására. Ugyanakkor eltúlozni sem szabad a konszern jelentőségét, mivel a terv keretében folyósított kifizetéseknek legfeljebb a negyedét kapta meg, és a vegyipar német gazdaságon belüli részesedése sem növekedett jelentősen a Harmadik Birodalom idején. A fémfeldolgozás, a vas- és acélgyártás és a bányászat mindig is központibb szerepet kapott az újrafegyverkezési programban. Ráadásul az IG Farben kénytelen volt a rezsim katonai igényeinek megfelelően módosítani termékskáláját. Az igen keresett buna (műgumi) gyártásának feltételeiről folytatott bonyolult és látszólag végeláthatatlan tárgyalások tökéletesen illusztrálják, milyen mély szakadék tátongott az elsősorban a profitot szem előtt tartó üzleti világ és a négyéves terv között, amely az újrafegyverkezésen és az autarkián kívül semmivel sem törődött. Az IG Farben azért vonakodott, mert minimális szinten akarta tartani a költségeit. 1939 őszére a német bunatermelés nem sokkal haladta meg a tervezett 30 000 tonna kétharmadát, miközben szeptemberben a gumikészletek – az időközbeni termelést is figyelembe véve – alig két hónapnyi hadviselésre voltak elegendőek. Az óvatosság azonban kifizetődő volt, hiszen az óriásvállalat végül jól jött ki a négyéves tervből, noha növekedési üteme nem érte el a fellendülés elején tapasztalt lendületet. 1933 és 1936 között a vállalat nettó profitja 91 százalékkal, 1936 és 1939 között pedig 71 százalékkal nőtt. A konszern terv szerinti öt legfontosabb termékcsoportjának – üzemanyagok, fémek, gumi, műanyagok és a robbanóanyagokhoz szükséges nitrogénvegyületek – részaránya az IG Farben teljes forgalmán belül az 1936-os 28 százalékról 1939-ig majdnem 33 százalékra nőtt; ebben az időszakban e termékekből származott a cég bevételeinek több mint 40 százaléka; igaz, e termékcsoportok kifejlesztésének költségeit teljes egészében maguknak kellett állniuk. Így tehát sem a terv nem függött döntően az IG Farbentől, sem az IG Farben a tervtől. A nagyvállalkozások vitathatatlanul hasznot húztak az újrafegyverkezésből és általánosabban a már a nemzetiszocialista hatalomátvétel előtt megindult természetes felvirágzásból, mindenekelőtt pedig abból a lendületből, amit az újrafegyverkezés a gazdaság egészének adott. Schacht pénzügyi politikája merész és leleményes volt, de pénzügyi tekintetben viszonylag ortodoxnak 947

948

számított. 1938-ra azonban túlhaladottá vált, és mivel a szabad vállalkozások profitorientáltsága immár lehetetlenné tette az újrafegyverkezés további fokozását, a rezsim elkezdte a saját kezébe venni a dolgokat. Hitlernek az újrafegyverkezés kérdésében tanúsított kíméletlen elszántsága azzal a következménnyel járt, hogy a négyéves tervvel igen nagy mértékben beleavatkozott a gazdaság működésébe. A nemzetiszocialista párt és különböző szervezetei, mint a Munkafront, 1938-ra Hitler útmutatásai alapján óriási gazdasági vállalkozásokat hoztak létre, hogy a rezsim hatalompolitikai céljainak érdekében megkerüljék a hagyományos kapitalista működési módszereket. Az autógyártásban a Volkswagen cégnek kellett az élre törnie; a vas- és acélgyártásban a Hermann Göring Műveknek. Törvények és jogszabályok valóságos áradatával igyekeztek korlátozni az árakat, kikényszeríteni a vállalkozások racionalizálását, a befektetéseket a háborús ágazatokba terelni, termelési kvótákat bevezetni, irányítani a külkereskedelmet, és még hosszan sorolhatnánk a célokat. Ahogy Hitler és alvezérei felismerték a pénzügyi világ realitásait, szép csendben elfelejtették a párt programjában lefektetett és később is többször megismételt ígéreteket a német bankok és tőzsdék államosításáról. Pénzre volt szükségük, annak biztosításához pedig bankokra. Mindazonáltal a rezsim a pénzügyi intézmények fölött is egyre szorosabbá és átfogóbbá tette ellenőrzését annak érdekében, hogy tőkét irányítson az újrafegyverkezési programba. 1939-re számos törvény szabályozta a hitelezést, a jelzálog-hitelezést, a kölcsönöket és a bankokat úgy, hogy igencsak nehéz legyen pénzt fektetni bármibe, ami nem függ össze az újrafegyverkezéssel. Az üzletembereknek egyre több idejét emésztette föl a rájuk rótt állami szabályozások és követelmények kezelése. Ilyenek voltak a termelésre és a kereskedelemre vonatkozó, egyre részletesebb utasítások. A gépjárműipar felügyeletével megbízott Adolf von Schnell ezredes például 1939. március 2-án egy egész sor rendeletben szabta meg, hogy hány különböző modell gyártható. Így ugyanis lehetségessé vált a pótalkatrészgyártás racionalizálása és árának mérséklése, valamint a katonai járművek gyorsabb és hatékonyabb javítása. Az addigi 113 különböző teherautó és furgon helyett csak 19 modell gyártását engedélyezték, és azt is meghatározták, hogy melyik vállalat melyiket állíthatja elő. Ahogy egy kritikus hangvételű megfigyelő megállapította, „az iparban megmaradt ugyan a magántulajdon”, ám nagyon kevés hely maradt „a vállalkozói kezdeményezéseknek, amelyeket az állami utasítások erőteljesen háttérbe szorítanak”. Nem csoda, hogy egyesek úgy vélték, a nemzetiszocializmusban kezd ismét előretörni a szocializmus. 949

950

951

A GAZDASÁG ÁRJÁSÍTÁSA

I

A nemzetiszocialista ideológia „szocialista” felében, az 1920-as évek elején valóban volt bizonyos fokú ellenségesség a nagyvállalatokkal szemben, amihez általában jókora adag antiszemitizmus is társult. A weimari köztársaság utolsó éveiben Hitler mindent elkövetett, hogy ezt elbagatellizálja. Így cseppet sem meglepő módon nem is maradt belőle más, mint a tartós gyűlölet a zsidóknak a német gazdaságban betöltött szerepe miatt, amit a nemzetiszocialisták saját céljaik érdekében még el is túloztak. A Harmadik Birodalom gazdaságtörténete tulajdonképpen elválaszthatatlan a zsidók állami kisemmizésének történetétől – a modern kori történelemben kevés ilyen nagyszabású zsákmányszerző kampányt ismerünk. Az ideológiai elvekkel összhangban az 1933 előtti náci propaganda egyik fő célpontja az áruház volt, ahol az emberek a 19. század végétől kezdve olcsón vásárolhattak sokféle, nagy tömegben gyártott árut. Számos ilyen áruház alapítói voltak zsidók, valószínűleg azért, mert a szövetkereskedelemben és néhány hasonló kiskereskedelmi ágban valóban magas volt a zsidó kereskedők aránya. A leghíresebb ilyen vállalkozást a Wertheim család tagjai alapították 1875 után, amikor Ida és Abraham Wertheim kis ruha- és iparcikküzletet nyitott Stralsundban. Hamarosan beszállt a kisvállalkozásba öt fiuk, és új kiskereskedelmi rendszert vezettek be, amelynek fő elemei a nagy forgalom, az alacsony haszonkulcs, a rögzített ár, a széles áruválaszték, az áruk visszaadására, illetve cseréjére való jog és a kizárólag készpénzes fizetés voltak. A cég gyorsan növekedett, 1893–94-ben nagyméretű, új épületet emeltek Berlin Kreuzberg negyedében, az Oranienstrassén, majd hamarosan további három üzletet nyitottak a fővárosban. A Wertheim újfajta vásárlási élményt kínált, világos és tágas, tetszetős kialakítású üzleteiben, segítőkész eladókkal, az olcsó és a luxusáruk elegyével vágyat is keltett a vásárlás iránt. Modern szemlélettel viszonyult a munkaerőhöz és a jóléti ellátáshoz is; Németországban az elsők között tette például kötelező érvénnyel munkaszüneti nappá a vasárnapot

valamennyi alkalmazottja számára. Nem a Wertheim volt az egyetlen zsidó család, amelyik áruházláncot alapított; 1882-ben például Hermann Tietz unokaöccse, Oscar nyitott hasonló elvek szerint működő kis boltot Gerában. Ez is igen sikeresnek bizonyult, és 1930-ra a családnak már ötvennyolc áruháza volt országszerte, köztük a híres berlini KaDeWe (Kaufhaus Des Westens, azaz Nyugati Áruház). Az 1928-ban évi 490 millió márkás forgalmat lebonyolító és 31 450 főt alkalmazó Tietz-áruházlánchoz képest Wertheimék ekkori hét áruháza, 10 450 alkalmazottjával és 128 millió birodalmi márkás forgalmával viszonylag szerény vállalkozásnak tűnik. Népszerűségük ellenére ezek az áruházak a teljes német kiskereskedelmi forgalomnak még az 1920-as évek végén is csak kevesebb mint az 5 százalékát bonyolították le. Az ellenük intézett antiszemita kirohanások 1914 előtt a kiskereskedelmi szövetségeken belül is viszonylag visszafogottak voltak. A helyzet a weimari köztársaság korai éveinek gazdasági nehézségei közepette változott meg. A nemzetiszocialista párt 1920-as programjának 16. pontja kifejezetten a kis üzletek tulajdonosainak megnyerését célozta azon követelésével, hogy „azonnal államosítsák a nagyáruházakat, s azokat csekély bérleti díj ellenében adják át a kereskedelemmel foglalkozó kisvállalkozóknak”. 1932-ben pedig egy alsó-szászországi helyi választási pamflet arra biztatta a kiskereskedőket, hogy lépjenek be a pártba, mivel csak így védhetik meg magukat a Woolworth-lánc újabb „vámpírüzleteinek” megnyitásától, amelyek a „finánctőke” nevében kívánták tönkretenni őket. 1933 márciusában SA-legények törtek be a Woolworth gothai áruházába, és teljesen szétverték; de több más áruházat is megtámadtak az országban, függetlenül attól, hogy ki volt a tulajdonosuk. Braunschweigben egy helyi áruház éttermét pisztolyos barnaingesek lőtték rommá. Kevésbé drámai követelésként a Harmadik Birodalom első hónapjaiban gyakran elhangzott, hogy zárják be az áruházakat vagy adóztassák „halálra” őket. A gazdasági minisztérium és a nemzetiszocialista vezetés azonban hamar rájött, hogy ha bezárnák ezeket a sok tízezer embert alkalmazó vállalkozásokat, az súlyos csapást mérne a „munkacsatára”. Hess közbelépett, hogy megvédje az áruházakat, az 1933. április 1-jei, zsidó üzletek ellen meghirdetett országos bojkottnak pedig csak ezen az egy napon volt érezhető hatása. Mindazonáltal hamarosan az áruházak is kezdték érzékelni a kevésbé feltűnő formában megnyilvánuló diszkriminációt. Amikor például a pénzügyminisztérium 1933 nyarán megkezdte a házassági kölcsönök vásárlási kuponok formájában történő folyósítását, azokat sem az áruházakban – függetlenül attól, hogy zsidó tulajdonban voltak-e vagy sem –, sem pedig zsidó 952

953

954

955

956

957

kézben lévő egyéb vállalkozásoknál nem lehetett beváltani. Egy hivatalos jelentés becslése szerint az érintett üzletek és vállalkozások 1934-ben legalább 135 millió birodalmi márkától estek el. 1933 közepétől kezdve az áruházak (megint csak tulajdonosaiktól függetlenül) és a zsidó vállalkozások nem reklámozhatták magukat a sajtóban. Ez a gazdasági válság okozta forgalomcsökkenéssel együtt már komoly nehézségeket okozott számukra. A Hermann Tietz-üzletek forgalmának visszaesése 1933-ban a 41 százalékot is elérte, és a vállalat kénytelen volt 14 millió márkás bankhitelt felvenni. Az üzletet közvetítő Schmitt gazdasági miniszter mindenképpen el akarta kerülni a látványos csődöt, ami 14 000 munkahely megszűnésével, a beszállítók egyik fő vevőjének kiesésével és a cégnek már addig is hitelező bankok megkárosításával járt volna. De a hitel feltételei között szerepelt a cégvezetés „árjásítása”, vagyis el kellett távolítani a zsidó tulajdonosokat, igazgatókat és más vezető tisztviselőket. A Tietz fivéreket hosszadalmas auditot követően 1934-ben szorították ki végleg az üzletből, mindössze 1,2 millió birodalmi márkás kártérítéssel. Schmitt a biztonság kedvéért Hitler beleegyezését is megszerezte az átalakításhoz. Az áruházak attól kezdve Hertie néven működtek tovább, ami ügyesen utalt az alapítókra, miközben azt is mindenki számára egyértelművé tette, hogy a vállalkozás immár új alapokon működik; Leonard Tietz áruházai pedig a semleges hangzású Kaufhof (Vásárlóudvar) nevet kapták. Ezen események hatására a Wertheim család úgy döntött, lépéseket tesz érdekei védelmében. Az igazgatótanácsba beválasztották a család régi barátját, Emil Georg von Stauss bankárt, aki személyesen ismerte Hitlert és Göringet, és többféle módon is támogatta a nemzetiszocialista pártot. Az ő védelmének köszönhetően hiúsultak meg a rohamosztagosok próbálkozásai arra, hogy bezárják a boroszlói Wertheim Áruházat. A párt és különösen annak szakszervezeti ága, az Üzemi Sejtszervezet (NS Betriebszellenorganisation) aktivistáinak azonban sikerült elérniük, hogy Georg Wertheim többé ne léphessen be a saját áruházaiba. 1934-től valóban egyikbe sem tette be a lábát, s hamarosan a vállalat felügyelőbizottsági üléseiről is elmaradt. Hogy elkerülje a Tietz családot sújtó csapások megismétlődését, részvényeit (és néhai öccse részvényeinek egy részét) feleségére, a nem zsidó Ursulára íratta át. Hamarosan az asszonyé lett a vállalkozás részvényeinek többsége, de ez sem húzta ki a céget a bajból. Mivel a Hertie és más hasonló üzletláncok sikeresen hárították el a további náci támadásokat annak igazolásával, hogy nem állnak zsidó tulajdonban, a helyi nemzetiszocialisták, valamint a kormány és a pártszervezetek ellenségessége sokkal célzottabban irányulhatott azokra a láncokra, például a Wertheimre, amelyek tulajdonosai között még mindig voltak zsidók. A propagandaminisztérium 1936 elején, egy volt boroszlói alkalmazott 958

feljelentése alapján bezáratta az összes Wertheim Áruház könyvosztályát, noha a cég ekkorra már legalább 2500 betiltott könyvet vett le a polcairól. Staussnak sikerült visszavonatnia a rendeletet, de csak azon az áron, hogy a cég 24 000 birodalmi márkás támogatást adott a Német Schiller Alapítványnak. Amikor Georg Wertheim és fia egy személyes találkozón az efféle nyomásgyakorlásra panaszkodtak a gazdasági miniszternél, Schacht így felelt: „Együtt kell üvölteniük a farkasokkal.” Az üvöltés pedig érezhetően erősödött 1936-ban. Wertheim forgalma még növekedett is, miközben a vetélytársai mind visszaesést tapasztaltak. Ennek talán az lehetett az oka, hogy a rivális láncok zsidó vezetőinek és alkalmazottainak eltávolítása után tapasztalatlan személyek kerültek a helyükre, de az is elképzelhető, hogy a Wertheim cég volt az egyetlen, amelynek épségben sikerült megőriznie jól ismert és bizalmat ébresztő imázsát, nevét és stílusát. Mindazonáltal Stauss, akinél a jövedelmét drága nyaralásokra költő Ursula ekkorra letétbe helyezte a Wertheim-részvényeit, először a családhoz tartozó kisebb részvényeseket kényszerítette rá, hogy részvényeiket jóval a tényleges érték alatti árfolyamon adják el nem zsidóknak, majd egyértelművé tette Georg és Ursula számára, hogy Hess hivatala csak úgy engedi az asszonynak megtartani a részvényeit, ha elválnak; 1938-ban ezt meg is tették. Amikor Hitler 1938-ban azzal bízta meg Stausst, hogy vásároljon berlini telkeket az új Birodalmi Kancellária felépítéséhez, a bankár egy olyan területet választott, ahol Wertheim néhány ingatlana állt, majd ezeket alulértékeltette a bankokkal, és kierőszakolta Wertheimnél, hogy adja el őket néhány éppen lejáró bankhitel fedezetéül. 1938-ban a cégnek már nem voltak zsidó tulajdonosai, mindkét zsidó igazgatóját kiszorították, és az utolsó harmincnégy zsidó alkalmazottat is elbocsátották; nincs rá bizonyíték, hogy kaptak volna bármilyen végkielégítést, szemben a más áruházláncoknál dolgozó kollégáikkal. A gazdasági minisztériummal folytatott egyeztetések után Stauss beleegyezett, hogy az áruházak nevét Wertheimről AWAG-ra változtassák. Ez a Tietznél alkalmazotthoz hasonló, bár talán kevésbé egyértelmű kompromisszum volt. A legtöbben úgy vélték, az új név az A. Wertheim AG (Albrecht Wertheim AktienGesellschaft, azaz Albrecht Wertheim Részvénytársaság) rövidítése. Valójában azonban az Allgemeine Warenhaus Aktien-Gesellschaft (Általános Áruház Részvénytársaság) rövidítése volt, tehát már nyomokban sem utalt a családra. A már nyolcvanévesnél is idősebb, szinte teljesen vak Georg Wertheim 1939. december 31-én hunyt el. Özvegye egy évvel később hozzáment Arthur Lindgenshez, az új vállalat felügyelőbizottságának egy nem zsidó tagjához. 959

960

II

Az áruházak sorsa kicsiben szemlélteti, hogyan változtak meg a nemzetiszocialisták prioritásai 1920 után. Kezdetben kifejezetten antikapitalista nézeteket vallottak, de ezt előbb a gazdasági szükségszerűség nevében enyhítették, majd teljesen fel is váltották azon elszánt igyekezetükkel, hogy teljesen kiszorítsák a zsidókat a német gazdaságból. Maguk az áruházak nem szűntek meg, sőt a zsidó tulajdonosok elleni kampány új lehetőségeket teremtett a nem zsidó vállalatoknak tevékenységeik bővítésére. Ha az országnak az 1920as években és az 1930-as évek elején tapasztalt gazdasági nehézségeit mind a zsidók okozták, ahogy a nemzetiszocialisták állították, akkor elég megszabadítani az üzleti életet a zsidók gazdasági befolyásától, s máris rendbe jönnek a dolgok. Minek magát az üzleti életet támadni? Az 1933. április 1-jei bojkott a párt ilyetén szándékait hirdette. Bár a bojkott lakossági támogatottsága viszonylag csekély volt, a párt helyi csoportjai folytatták a zsidó üzletek és vállalkozások zaklatását – jó példái voltak ennek a boroszlói Wertheim Áruház ellen irányuló próbálkozások. A rohamosztagosok rendszeresen antiszemita szlogeneket festettek a zsidó tulajdonú üzletek kirakatára, hogy elvegyék tőlük az emberek kedvét, illetve hogy a helyi hatóságokat más beszerzési források felé irányítsák. Az efféle lépések lehetséges gazdasági hatásaitól megriadva a kormány és a párt egy sor hivatalos figyelmeztetést adott ki. 1933 októberének elején még Hitler is nyilatkozott az ügyben, és kifejezetten engedélyezte a közalkalmazottak számára, hogy zsidó tulajdonú boltokban és áruházakban vásároljanak. Az 1933-as karácsonyi szezonban sok helyen mégis SA-bandák álltak a zsidó boltok előtt, s táblákon hirdették, hogy aki belép, az a német faj árulója. Egyre több piacról tiltották ki a zsidó kereskedőket, a zsidó cégek többé nem hirdethettek, az önkormányzatok megszakítottak minden üzleti kapcsolatot a zsidó tulajdonban lévő vállalkozásokkal, s 1934 tavaszán tovább szélesedett a bojkott. Az intézkedéseket gyakran erőszak is kísérte, az egyszerű kirakatbetöréstől egészen a vesztfáliai Ahaus zsinagógája elleni bombamerényletig. A csúcspontot azonban az a tömegtüntetés jelentette, amelyen a mindössze 5600 lakosú, frankföldi Günzenhausen 1500 polgára vett részt. A helyi nemzetiszocialista vezető hevesen antiszemita szónoklatától feltüzelt tömeg betört a város zsidó lakosainak házaiba és lakásaiba, s harmincöt embert hurcolt el a helyi börtönbe, ahol egyiküket később felakasztva találták meg. A német fogyasztók nemigen támogatták a bojkottot. Victor Klemperer 961

1934 júniusában a naplójában beszámolt egy esetről: Falkenstein lakói, amikor megtorlással fenyegették őket, ha a helyi zsidó boltokat támogatják, átszoktak a közeli Auerbach zsidó üzleteibe, hiszen ott nem ismerhették fel őket; az auerbachiak pedig a falkensteini zsidó boltokban vásároltak. Hermann Göringet még 1936-ban is látták a müncheni Bernheimer szőnyegboltban időzni, ahol végül két szőnyeget vásárolt nem kevesebb mint 36 000 márkáért. A helyi rendőri jelentések szerint ugyanabban az évben a müncheni Sally Eichengrün Textilháznál a februári leárazások idején hosszú sorok alakultak ki a bejárat előtt. Mindkét említett cég zsidó tulajdonban volt. Az SD a következő évben arra panaszkodott, hogy az emberek – főleg a katolikus területeken – továbbra is figyelmen kívül hagyják a pártnak a zsidó üzletek bojkottálására hívó felszólításait. De a pártaktivistákat ez sem tántorította el. Sokukat az üzleti vetélytársak kiiktatásának vágya vezérelte, már csak azért is, mert a fogyasztás a mélyponton volt. 1934-ben is rendszeresek voltak az erőszakos bojkottkampányok, s a karácsonyi bevásárlási időszakban minden addiginál erőteljesebbé váltak. Novemberben a baden-badeni náci NSDAP-körzet vezetése például a következő fenyegető levelet küldte egy játékbolt zsidó tulajdonosának: 962

963

964



Nem fogjuk eltűrni, hogy az önök nem árja játékboltja SA- és SSjátékfigurákat árusítson. Az embereket ez zavarja, sokat panaszkodtak miatta. Ezért tehát követeljük, hogy sürgősen távolítsák el zsidó boltjukból az SA- és SS-játékfigurákat, máskülönben nem lesz módunkban garantálni a közrendet és a nyugalmat. 965



Frankfurt am Mainban december 23-án és 24-én civil ruhás párttagok állták el a zsidó tulajdonban lévő boltok és áruházak bejáratát, sértéseket vagdostak a vevők fejéhez, s meg is verték azokat, akik ennek ellenére megpróbáltak bemenni. Bezúzták a kirakatokat, s amikor megérkezett a rendőrség, hogy letartóztassa őket, olyan fenyegetővé vált a viselkedésük, hogy a rendőrök kénytelenek voltak elővenni a fegyvereiket. Ez a kampány azonban csak előjátéka volt annak a sokkal szélesebb körű gazdasági terrorhullámnak, amelynek során a helyi pártszervezetek tagjai a jóléti kifizetések megvonásával fenyegettek meg mindenkit, akit zsidó kézben lévő üzletbe láttak belépni. Az állami és önkormányzati alkalmazottakat sok helyen egyszerűen eltiltották az efféle boltoktól. Az ilyen lépések főleg Pomeránia, Hessen és Közép-Frankföld kisvárosaiban voltak jellemzőek. Marburgban nagy csoport diák hatolt be egy zsidó tulajdonú cipőboltba, kizavarták a vevőket, az árut pedig elrabolták vagy tönkretették. Büdingenben az 1935. április 18-áról 19-ére virradó éjszakán szinte az összes zsidó kézben lévő üzlet kirakatát betörték. Sok más helyen is sor került 966

hasonló incidensekre. 1935 nyarán, alighogy elültek ezek az akciók, újabb antiszemita kampány söpört végig az országon a zsidó üzletek ellen: Münchenben például május 25-én a városközpont valamennyi érintett üzletét bojkott alá vették, s az SS civil ruhás tagjai néhol az üzletekbe is berontottak, és megverték az eladókat. Az akció akkor ért véget, amikor a bojkott résztvevői meg akartak rohamozni egy rendőrőrsöt, ahol egy letartóztatott társukat fogva tartották. A kormányt alkotó miniszterek különféleképpen reagáltak ezekre az eseményekre. Neurath külügyminiszter például azt mondta a kollégáinak, hogy az antiszemita incidensek egyáltalán nem fogják befolyásolni a külföldi közvéleményt, és az se fogja javítani Németország nemzetközi megítélését, ha véget vetnek nekik. Hjalmar Schacht gazdasági miniszter ezzel szemben kijelentette, hogy rendkívül aggasztónak tartja a történtek hatását a gazdaságra, beleértve a más országokkal való gazdasági kapcsolatokat is. Amikor a brandenburgi Arnswalde pártszervezete „Áruló” felirattal kitette egy hirdetőtáblára a Reichsbank helyi fiókigazgatója feleségének fényképét, mert az asszonyt egy zsidó kézben lévő üzletben látták vásárolni, Schacht tiltakozásul bezáratta a bank ottani fiókját. 1935. augusztus 18-án, egy königsbergi beszédében a következőket mondta: „Uram, kímélj meg a barátaimtól! Mármint azoktól az emberektől, akik a sötétség leple alatt hősiesen kirakatokat törnek be, s a nép árulójának bélyegeznek minden németet, aki zsidó üzletben mer vásárolni.” Ámde bármit mondott is Schacht később, elvben ő sem ellenezte a zsidók üzleti életből való kiszorítását. Mint két nappal később néhány miniszternek és magas rangú tisztviselőnek magyarázta, „ha hagyják folytatódni ezt a törvénytelenséget, az magát az újrafegyverkezést is megkérdőjelezi”. Fejtegetésének tetőpontja – a találkozóról készült jegyzőkönyv szerint – az a kijelentés volt, hogy „az NSDAP programját végre kell hajtani, de csakis a jog, a rendeletek alapján”. Schacht egyetértett a Gestapóval és a párt képviselőivel abban, hogy a továbbiakban rendezett, jogszerű módszerekkel kell korlátozni a zsidók üzleti tevékenységét, a zsidó üzleteket nyilvánosan meg kell jelölni, a zsidó vállalkozásokat az állami szerződésekből ki kell zárni. Voltaképpen teljes mértékben osztotta a német burzsoázia jelentős részére jellemző antiszemita előítéleteket, s még 1953-ban is volt olyan megjegyzése, hogy a weimari köztársaság idején a zsidók „idegen szellemet” vittek be a német kultúrába, és a közélet számos területén jutottak aránytalanul nagy szerephez. Készségesen együttműködött a Reichsbank zsidó tisztviselőinek „a hivatásos közszolgálat visszaállításáról szóló törvény” alapján történő elmozdításában, és nyilvánosan is kiállt a rezsim 1933 és 1935 között hozott antiszemita törvényei mellett; csak 967

968

969

970

a nyílt erőszakot utasította el. Voltak persze kevésbé agresszív módszerek is, melyekkel nyomást lehetett gyakorolni a zsidó cégekre, és ezek sok esetben jóval hatásosabbnak is bizonyultak. Az olyan nemzetiszocialista szervezetek, mint az SA, a DAF, vagy maga a párt jelentős gazdasági befolyással rendelkeztek azáltal, hogy nagy megrendeléseket adhattak építkezésekre, bútorokra, zászlókra, egyenruhákra és számtalan egyéb árura, illetve szolgáltatásra. Ezeket kezdettől fogva felhasználták a zsidókkal szembeni diszkriminációra. Kiváló példa volt erre a cipőgyártás. A Harmadik Birodalom alatt ez az iparág, nem meglepő módon, óriási hasznot húzott a csizmák iránti kereslet rendkívüli mértékű megnövekedéséből. Ezeket a megrendeléseket csakis nem zsidó vállalatok kaphatták meg – ámde az iparágban a zsidó cégek domináltak, s emiatt azonnal szükségessé vált az árjásításuk. Hitler kancellári kinevezése után rögtön kampány indult a felerészben zsidó tulajdonú Salamander cipőgyár ellen, amely mintegy 2000 cipőkereskedő kisvállalkozással állt szerződéses kapcsolatban – ezeknek nagyjából a negyede volt zsidó kézben. Már március végén is voltak olyan boltjaik, amelyeket az SA-legények kifosztottak és bezártak, miközben a náci sajtó bojkottot szervezett a cipőgyár ellen azzal a (minden alapot nélkülöző) váddal, hogy megrövidíti a vevőit, és elérte, hogy a cég semmilyen megrendelést ne kapjon a párt szervezeteitől. Az eladások zuhanni kezdtek. A részvények felét birtokló zsidó család felismerte, hogy válsághelyzet fenyeget, ezért egymillió márkáért eladta a részesedését annak a nem zsidó családnak, amelyiké a cég másik fele volt. A Salamander ezután elbocsátotta összes zsidó alkalmazottját, leváltotta a felügyelőbizottság zsidó tagjait, és felmondta szerződéseit a zsidó tulajdonú fióküzletekkel, amelyeknek a 20 százaléka 1934 végére már amúgy is nem zsidó kézbe került. Ekkor rögtön véget ért a sajtóhadjárat, a bojkott és a bezárási hullám, és a cég forgalma újra növekedésnek indult. Hogy a cég tulajdonosait vagy igazgatóit nyíltan antiszemita eszmék vezérelték volna, azt ezúttal semmi nem bizonyítja; egyszerűen engedtek a gazdasági realitásnak, melyet a párt és a barnaingesek helyi szervezetei alakítottak ki. Ahol másfajta gazdasági megfontolások domináltak, ott a helyi és körzeti pártszervezetek akár önmérsékletre is inthettek. Hamburgban például – e kikötőváros érdekei nem estek egybe a rezsim újrafegyverkezési és autarkiás prioritásaival – a helyi gazdaság sokkal lassabban lábalt ki a világválságból, mint az ország más részei. A tartósan fennálló gazdasági nehézségek, amelyeknek fontos szerepük volt abban, hogy az 1934. augusztus 19-i népszavazáson meglepő módon a hamburgiak 20 százaléka mondott „nemet” Hitler államfői önjelölésére, különösen érzékennyé tették Karl Kaufmann Gauleitert a város gazdaságát megzavaró valamennyi tényezővel szemben. Hamburgban több mint 971

1500 zsidó vállalkozás működött, és ezek zöme jóval tovább maradhatott fenn, mint hasonló vállalkozások a Harmadik Birodalom más részein. A hamburgi kereskedőelitet finoman szólva nem hozta lázba a rezsim antiszemita politikája – olyannyira, hogy egyes vezető gazdasági intézmények, például a kereskedelmi kamara, egyszerűen nem voltak hajlandók információkkal szolgálni arról, hogy mely vállalkozások zsidó tulajdonúak és melyek nem. A város még 1934-ben is egy zsidó nyomdával készíttette tájékoztató kiadványait. Az idősebb kereskedők és vállalkozók hagyományosan igen nagy ellenszenvvel viseltettek az állam minden olyan próbálkozásával szemben, amellyel be akart avatkozni az üzleti életbe, s az árjásítást egy nagyobb szabású államosítás előjelének tekintették. 1938-ra azonban megváltozott a hozzáállásuk. Ekkorra a legkonzervatívabb Hanza-kereskedők számára is teljesen egyértelművé vált, hogy a nemzetiszocialista rezsim tartós lesz, a gazdasági kilábalás pedig eljutott arra a pontra, ahol a zsidó vállalkozások eltávolítása már nem veszélyeztette annyira a gazdasági stabilitást. De a legfontosabb tényező az volt, hogy a devizaügyletek 1936–37-ben egyre fokozódó korlátozása miatt jó néhány zsidó tulajdonú export-import cég volt kénytelen lehúzni a rolót Hamburgban. 1936. augusztus 1-jén egész sor vizsgálótestület jött létre Reinhard Heydrich vezetésével, köztük a Devizarendőrség (Devisenfahndungsamt), valamint annak egy helyi megfelelője. Ezek lehetővé tették a hatóságok számára bármely olyan vállalkozás állami igazgatásba vételét, amelyről gyanítható volt, hogy segíti a tőke kimenekítését Németországból. Az e testületekben dolgozók vallomásokat hamisítottak, koholt kihallgatási jegyzőkönyveket állítottak össze, és feljelentették a Gestapónál a zsidó vállalkozások nevében eljáró ügyvédeket. Tevékenységük eredményeként 1936 decembere és 1939 októbere között 1314 lefoglalási utasítást adtak ki hamburgi zsidó vállalkozások ellen. Az efféle lépéseket erősen antiszemita nyelvezetű magyarázatokkal indokolták a feljegyzésekben és egyéb belső iratokban, amelyekben gyakran hivatkoztak a „zsidók gátlástalanságára”, a „zsidó feketézőkre” és hasonlókra. A hamburgi Körzeti Pénzügyi Hivatal elnöke 1936-ban „a nép parazitájaként” jellemzett egy zsidó gyanúsítottat. Az államnak tehát megvolt a maga szerepe, de 1936-ban egy újabb szereplő, a nemzetiszocialista párt körzeti gazdasági tanácsosa is színre lépett, hogy kivegye a részét a zsidó vállalkozások árjásításából. A tanácsos hivatala Hamburgban nagyobb mértékben vett részt a folyamatban, mint Németország más részein, bár jogilag erre semmiféle felhatalmazása nem volt. Vagyonkezelőket nevezett ki a zsidó cégekhez, és ragaszkodott az összes még megmaradt zsidó alkalmazott azonnali elbocsátásához. A megszerzett vállalkozások vételárát szándékosan lenyomta, nem utolsósorban azzal a követeléssel, hogy az eladásuknál ne vegyenek 972

973

tekintetbe semmiféle „jó hírnevet”, hiszen ilyennel (mondta a hivatal) egy zsidó cég eleve nem rendelkezhet. A hivatalban csupa magasan képzett fiatalember dolgozott: egytől egyig hithű nemzetiszocialisták voltak, igen kevés üzleti tapasztalattal – például dr. Gustav Schlotterer (26 éves), Carlo Otte (24 éves) és dr. Otto Wolff (25 éves). A hamburgi Árjásítási Irodát vezető közgazdász, Karl Frie mindössze 19 évesen lépett be a tanácsos hivatalához. Könyörtelenségük – amely oly jellemző volt a közvetlenül az első világháború előtt született, s az infláció, a forradalom, a politikai instabilitás és a gazdasági válság éveiben felnőtt nemzedék tagjaira – nem tűrt ellenállást. Nem kellett hozzá sok idő, és kezdeti vonakodása után a Hamburgi Kereskedelmi Kamara sem gördített akadályt az árjásítási program elé. Elrendelte, hogy vizsgálják felül a zsidó cégek 1938 előtti összes adásvételi megállapodását, és az eladóval fizettessék vissza a vételárnak a „jó hírnév” alapján megállapított hányadát. Az egész folyamatban nem is az volt a legszembeötlőbb, ahogyan a párt gazdasági tisztviselői az ügyet kezelték, hanem inkább az állami szervek részvételének a mértéke – márpedig ez utóbbiak, ha lehet, még az előbbieknél is gátlástalanabbak voltak. A jogi rendszerhez hasonlóan itt is csak igen korlátozottan alkalmazható vagy talán teljesen el is vethető a „kettős állam” elképzelése, ahol a „normatív” állam hagyományos intézményei betartják a jogi normákat, Hitler „felségjogi államának” új, csak félig legális apparátusa pedig aláássa azokat. A zsidók gazdasági életből való kiszorításában egész sor állami szervezet vett részt. Ez persze bizonyos értelemben nem meglepő, hiszen az ott dolgozó közalkalmazottak azok közül kerültek ki, akik a saját intézményeikben korábban, 1933–34-ben már közreműködtek a zsidók eltávolításában. Az 1934. október 16-i adóreform például előírta, hogy minden adótörvénynek a nemzetiszocialista világnézetet kell tükröznie, és hogy az egyes esetek elbírálásánál a nemzetiszocialista elvek szerint kell eljárni. Ettől kezdve a zsidó vállalkozásoktól gyakran követeltek „befizetetlen adókat”, hiszen az adószabályokat szabadon értelmezhették úgy, hogy az hátrányosan érintse ezeket a cégeket. Az árjásítás e folyamata tehát már 1933-ban megkezdődött, s nem akkor és főleg nem azért vette kezdetét, amikor és amiért Schachtot 1936-ban eltávolították a gazdaságirányítás éléről. 1935. november 26-án például Schacht írt alá egy rendeletet, amely eltiltotta a zsidó tőzsdealkuszokat foglalkozásuk gyakorlásától, s 1935 utolsó két hónapjában többször is szorgalmazta a zsidók gazdasági tevékenységét korlátozó törvények kidolgozását. A hamburgi zsidó vállalkozások sorsa szempontjából oly fontos devizakorlátozási törvények is nagyrészt Schachttól származtak, és a Reichsbank 1936. október 14-én arra utasította a fiókjait, hogy kezdjenek vizsgálatot a devizaügyletekkel kapcsolatban, ha más nem teszi meg azt. Az árjásítás tehát nem egyszeri, 974

975

976

hanem hosszan tartó folyamat volt, amely hol lelassult, hol felgyorsult, de soha nem állt le. 977

III

A négyéves terv 1936-tól kezdve kétségtelenül fölgyorsította az egész folyamatot. Hitler följegyzése, amellyel létrehozta a tervet, a szokásos módon a „nemzetközi zsidóságot” nevezte meg mint a bolsevik fenyegetés mögött megbúvó rejtett erőt, s olyan törvényeket követelt, amelyek anyagilag is felelőssé tették az összes németországi zsidót minden olyan kárért, amit bármely zsidó a német gazdaságnak okozott – például azzal, hogy külföldön valutatartalékokat halmozott föl; e vétségre Hitler halálbüntetést követelt. A devizarendőrség, amely oly végzetesnek bizonyult a hamburgi zsidó vállalkozásokra nézve, a négyéves terv előfutárától, Göring Nyersanyag- és Valutastábjától származott, amelyet 1936 tavaszán állítottak fel. 1936-ban a további zsidóellenes gazdasági intézkedések tárgyában rendszeresen hívtak össze miniszteri szintű tanácskozásokat, aminek eredményeként az év végén újabb törvényeket fogadtak el, melyek a zsidó kézben lévő pénzek külföldre juttatását illegálisnak minősítették. Bírósági eljárások sora indult, és jó néhány embert ítéltek börtönbüntetésre, bár kivégzésekre nem került sor. E törvények alapján a pénzösszegek külföldre juttatásának a gyanúja is elegendő volt ahhoz, hogy ezeket az összegeket elkobozzák. Ezek teremtettek jogi alapot ahhoz, hogy a következő hónapokban és években egyre több esetben sajátítsanak ki vagyonokat. A terv olyan elemeit, mint a nyersanyagok elosztásának kvótarendszere, szintén a zsidó cégek hátrányos megkülönböztetésére használták fel. A kormány módosított egy olyan rendeletet, melyet még Brüning alatt hoztak a nagyobb összegű tőke Németországból való kimenekítésének megakadályozására: az addigi 200 000 birodalmi márkáról 50 000 birodalmi márkára csökkentette az érvényességi határösszeget, s azt az eladott ingatlanok becsült értéke, nem pedig az eladásukból származó tényleges bevétel alapján határozta meg. Emiatt a kivándorló zsidók a gyakorlatban sokkal többet veszítettek a Brüning-féle rendeletben előírt 25 százalékos adónál. Ez az adónem 1932–33-ban nem egészen egymillió márka bevételt hozott az államnak; 1935– 36-ban majdnem 45 milliót; 1937–38-ban több mint 80 milliót; 1938–39-ben pedig 342 milliót. Emellett a külföldi átutalásokra az azokat kizárólagos joggal 978

intéző Német Leszámítoló Bank (Deutsche Golddiskontbank) 20 százalékos díjat számított fel; a díjat 1935 júniusában 68 százalékra, 1936 októberében 81 százalékra, 1938 júniusában pedig 90 százalékra emelték. A zsidó vállalkozások és magánemberek módszeres kifosztásában tehát nemcsak az egyéb vállalkozások és a nemzetiszocialista párt vettek részt, hanem az állam és annak intézményei is. Szórványosan ugyan, de még mindig előfordultak helyi bojkottok és támadások, főként a karácsony előtti időszakban, miközben a Berlinben hozott törvények és rendeletek mindjobban ellehetetlenítették a zsidó vállalkozásokat. Egyre jellemzőbbé vált, hogy a kényszerből eladott cégeket mélyen a piaci ár alatt értékesítették; letartóztatással és koholt, az adott vállalkozás tevékenységével semmilyen összefüggésben nem álló vádak alapján börtönnel fenyegették meg azt, aki nem volt hajlandó belemenni ebbe. Suhl városában például a párt helyi vezetője, Fritz Sauckel 1935-ben letartóztatta és börtönbe juttatta a Simson fegyvergyár zsidó tulajdonosát, mivel az nem volt hajlandó potom összegért megválni a vállalkozásától; ezután Hitler egyértelmű fölhatalmazására hivatkozva a céget egy e célból létrehozott alapítvány kezelésébe adta, úgymond a nemzet védelme érdekében. A tulajdonos az állítólagos adósságai miatt semmiféle kártérítést nem kapott. 1936. január 1jére sok zsidó bankárt szorítottak ki az üzleti életből – és olyanok is sokan voltak, akiknél betelt a pohár, s önként számolták fel bankjukat, hogy emigráljanak. Németország mintegy 1300 magánbankjának nagyjából a negyede szüntette be tevékenységét; a bezárt 300 bank túlnyomó többségének tulajdonosa zsidó volt. Csak néhány nagyobb pénzintézet, például a hamburgi M. M. Warburg tartott ki makacsul 1938-ig, jórészt azért, mert ezt a zsidó közösséggel és a cég hagyományaival szemben kötelességének érezte. Mindaz, ami a bankszakmában történt, persze korántsem volt kivételes. Ekkorra már az összes zsidó vállalkozásnak az egynegyedét felszámolták vagy árjásították. 1938 júliusára az 1933-ban még 50 000 körülire becsült zsidó üzletből mindössze 9000 maradt Németországban. A Harmadik Birodalom létrejöttekor hozzávetőlegesen 100 000 zsidó tulajdonú vállalkozás volt az országban – 1938 júliusára ezeknek a 70 százalékát árjásították vagy zárták be. A különféle szabályozások még a legszerényebb zsidó magánvállalkozásokat is ellehetetlenítették. 1936 nyarán például hivatalos regisztrációs kötelezettséget írtak elő az ószeresek számára, aminek eredményeként 2000–3000 zsidó házalót tiltottak el ezen mesterség gyakorlásától. 1933 után az árjásítás a legtöbb helyen többé-kevésbé folyamatosan zajlott. Marburgban például a város hatvannégy zsidó tulajdonú vállalkozásából 1933979

980

981

982

983

984

985

ban tizenegyet árjásították vagy számoltak föl, 1934-ben hetet, 1935-ben nyolcat, 1936-ban kilencet, 1937-ben hatot, 1938 első három negyedévében pedig ötöt. Göttingenben 1933-ban ötvennégy zsidó kézben lévő vállalkozás működött, amiből 1938 elejére negyvennyolcat árjásították vagy zártak be. Ezen a ponton minden érintett számára világos volt, hogy a folyamat az utolsó szakaszához érkezett. A dolgok elősegítése céljából Göring és a belügyminisztérium 1938. április 26-án rendeletet adott ki, amely minden zsidót, illetve a zsidó személyek minden nem zsidó házastársát arra kötelezte, hogy tegyen bevallást az 5000 márka értéket méghaladó hazai és külföldi vagyonáról, majd belső vitákat kezdeményeztek a zsidók teljes kizárásáról a gazdaságból. Újabb rendeletek születtek, amelyek megtiltották, hogy a zsidók árverésvezetőként tevékenykedjenek, fegyvert tartsanak vagy azzal kereskedjenek, vagy – igazán súlyos csapásként – állami vállalatoktól jutalékot vegyenek fel. Ekkorra a zsidó vállalatokra nehezedő nyomás gyakorlatilag elviselhetetlenné vált. A helyi hatóságok utasításai alapján 1937 őszétől táblákat vagy feliratokat helyeztek el a zsidó vállalkozások előtt, amelyek mindenki számára világossá tették tulajdonosaik faji hovatartozását, és szinte felszólítottak a zaklatásra, bojkottra, támadásra. 1938 januárja és októbere között közel 800 céget árjásítottak, köztük 340 gyárat és 22 magánbankot. Ezután azonban fölgyorsult a tempó. 1938 februárjában még 1680 független zsidó iparos volt Münchenben, de a számuk október 4-re 666-ra esett vissza, s ezek kétharmadának is külföldi útlevele volt. Elérhető közelségbe került tehát a zsidók végleges eltávolítása a német gazdaságból, és számos német vállalkozás, illetve egyén állt készen arra, hogy lefölözze a hasznot. 986

987

A ZSÁKMÁNY ELOSZTÁSA

I

1938. április 6-án egy müncheni üzletember, aki szaktanácsadóként vett részt az árjásításban, kemény hangvételű levelet írt a helyi kereskedelmi és iparkamarának. Így kezdte: ő maga „nemzetiszocialista, tagja az SA-nak, és őszinte csodálója Hitlernek”. Mindazonáltal:

annyira megundorodtam a zsidók ellen alkalmazott kegyetlen… és kényszerítő módszerektől, hogy mostantól fogva semmilyen módon nem vagyok hajlandó részt venni az árjásításokban, annak ellenére, hogy ezzel tekintélyes tanácsadói díjtól esem el… Tapasztalt, becsületes és egyenes üzletemberként többé képtelen vagyok tétlenül végignézni, ahogy sok árja üzletember, vállalkozó és hasonló szégyentelenül igyekszik a lehető legolcsóbban, nevetséges árakon megszerezni a zsidó gyárakat, üzleteket stb. Ezek az emberek olyanok, mint a keselyű, véres szemmel és a mohóságtól lógó nyelvvel csapnak le, hogy zsidó tetemekből lakmározzanak. 988



Az árjásítás valóban komoly meggazdagodási lehetőséget kínált a nem zsidó vállalkozásoknak és vállalkozóknak, és sokan nem haboztak kihasználni ezt. Az szinte természetes volt, hogy amikor egy-egy zsidó vállalkozást felszámoltak, a gazdaság azonos ágában tevékenykedő nem zsidó vállalkozások elégedetten nyugtázták a konkurencia csökkenését. Ez minden szinten így volt. 1939 januárjában például Hamburgban állítólag 2000 üzlethelyiség állt üresen az árjásítás miatt – ezt a tényt a város Nemzetiszocialista Kereskedői Szövetségének vezetője büszkén jelentette be. Mivel a zsidó üzleti vállalkozások többsége meglehetősen kicsi volt, bezárásuk elsősorban a mérsékelt nagyságú nem zsidó vállalkozásoknak kedvezett. A rezsim tulajdonképpen törekedett is erre, és például egyes hamburgi üzletláncokat, mint a Bottina cipőkereskedéseket vagy a Feidler-féle harisnyaboltokat nem egyben, hanem üzletenként értékesítette. 989

Ezt azonban akkoriban nem sokan vették észre. A kis üzletek tulajdonosai még nehezteltek is, mert a rezsim ígéretei ellenére nem zárta be az áruházakat és nem darabolta fel a nagy üzletláncokat. Egyikük 1938-ban így panaszkodott: „Az áruházak, függetlenül attól, hogy zsidók vagy árják, olyan cégek, amelyek tisztességtelen versenyt folytatnak a kisvállalkozásokkal.” Egy berlini üzletember 1939-ben külföldön járt, s onnan írt levelet a száműzetésben működő szociáldemokrata vezetésnek, amelyben azt állította, hogy a zsidó vállalkozásokat túlnyomórészt a nagyvállalatok szerzik meg. „Ez a folyamat óriási mértékű ipari és pénzügyi erőkoncentrációhoz vezetett a gazdaság minden ágában, s a nagy konszernek vezetői lelkiismeret-furdalás nélkül élnek is ezzel az erővel.” Ámde a nagy cégek eleinte haboztak, nehogy túl agresszívan mozduljanak rá a koncra. A zsidó kézben lévő nagyvállalatok és konglomerátumok kevésbé voltak kitéve a helyi bojkott és támadás veszélyének, mint a kisebb, független vállalkozások, és a rezsim – legalábbis a Harmadik Birodalom korai éveiben – igyekezett nem túl nagy nyomás alá helyezni őket, mert szüksége volt rájuk a gazdasági fellendüléshez és az újrafegyverkezéshez, és mert jelentős részük nagy nemzetközi ismertségnek örvendett. A zsidók tehát 1933 után is ott maradhattak egy darabig az olyan cégek igazgatótanácsában, mint a Mannesmann vagy az IG Farben. A Deutsche Bank felügyelőbizottságának még 1938 júliusában is volt egy zsidó tagja, bár az illető már az előző évben külföldre távozott. Az ilyesmi azonban inkább csak kivétel volt. A legtöbb vállalkozás már korábban engedett a nyomásnak, és megszabadult zsidó igazgatóitól, felügyelőbizottsági tagjaitól és alkalmazottaitól. A Dresdner Bankban folyó belső árjásítás tulajdonképpen a csődbe ment Danatbank 1931-es beolvasztása után megkezdett létszám-leépítési politika folytatása volt, csak éppen annyi különbséggel, hogy most elsősorban a zsidó alkalmazottak ellen irányult. A bank azért kényszerült erre, mert 1933. május 9-én úgy bővítették ki az április 7-i törvényt, hogy hatálya kiterjedjen „a jogilag elismert köztestületekre és azokkal egyenértékű intézményekre és vállalkozásokra”, ami voltaképpen igen sokféle intézményt jelentett. A bank alkalmazottaitól olyan űrlapok kitöltését követelték meg, amelyekben részletesen kellett nyilatkozniuk vallási és faji hátterükről, háborús szolgálatukról és más hasonló kérdésekről. A szabályozás lehetővé tette az intézmények számára, hogy „nélkülözhetetlenségre” hivatkozva megtartsák egyes alkalmazottaikat, így a bank is el tudta kerülni azt a káoszt, amit a tömeges és egyidejű elbocsátások okoztak volna; ám a gazdasági minisztérium 1934. június 30-a után nem adott ki több ilyen engedélyt. Az év végére az összes zsidó távozott a bank felügyelőbizottságából; 1935 októberéig a nem nélkülözhetetlen zsidó alkalmazottak 80 százalékától megszabadultak, s egy évvel később egyáltalán 990

991

992

nem dolgoztak zsidók a banknál. Ezeket az intézkedéseket minden bizonnyal örömmel fogadták a bank fiatal, nem zsidó munkatársai, hiszen így olyan előléptetések vártak rájuk, amelyekre másként csak jó néhány évvel később került volna sor. Az 1933–34-ben zsidósága miatt lemondásra kényszerített hét csúcsvezető helyére olyan harmincas, illetve negyvenes éveik elején járó férfiak kerültek, akiket enélkül biztosan nem léptettek volna elő. A megüresedett posztok új birtokosai nem sok együttérzést tanúsítottak elődeik iránt. Csak néhány olyan vállalkozás volt – a legérdekesebb talán az IG Farben –, ahol a zsidó alkalmazottakat inkább külföldi leányvállalatokhoz helyezték át, hogy ne veszítsék el a megélhetésüket. De bármi lett is a sorsuk, a zsidó vezetőknek a német üzleti életből való eltávolítása segítette egy új, fiatal vezetői elit felemelkedését, s ez a háború kitörésének idejére már kezdte átvenni a stafétabotot az idősebb nemzedéktől. Az Allianz biztosítótársaság, amelynek vezetője, Kurt Schmitt a gazdasági miniszteri poszton Schacht elődje volt, szintén igyekezett elkerülni az elbocsátásokat. Kifejezetten jól bánt két zsidó igazgatójával, amikor azok kénytelenek voltak lemondani. Ugyanakkor a cég nem tanúsított különösebb ellenállást, amikor a náci sajtó és a Birodalmi Biztosítási Felügyelet nyomást gyakorolt rá, hogy szabaduljon meg a zsidó alkalmazottaktól, és szakítsa meg a kapcsolatot a zsidó értékesítőkkel és ügynökökkel. Az Allianznál például az történt, hogy a stuttgarti fiók egyik ügynöke, Hans Grünebaum szerződését 1933-ban öt évvel, 1936-ban pedig újabb öt évvel meghosszabbították, miáltal a szerződés 1941-ig érvényessé vált. Ez azonban ellenséges megjegyzéseket váltott ki a helyi sajtóból, majd fenyegető hangvételű levél érkezett az NSDAP Gauleiterének hivatalából is. A cég azzal védekezett, hogy a zsidó ügyfelekhez zsidó ügynökök kellenek, de a nemzetiszocialistákat ez egy cseppet sem hatotta meg. Grünebaum szerződését végül 1938 júniusának elején felbontották, de a cég egy összegben kifizette neki azt a 35 000 birodalmi márkát, amelyet jutalékként 1939 végéig kapott volna, bár nem tudni, ebből mennyit sikerült magával vinnie, amikor Amerikába emigrált. Ekkorra egyébként a kormánynak a zsidó utazó ügynököket, ingatlanügynököket és hasonlókat foglalkozásuktól eltiltó rendelkezései gyakorlatilag amúgy is véget vetettek az effajta üzleti kapcsolatoknak. A jelek szerint néhány nagyvállalat a Harmadik Birodalom korai éveiben még tisztességes árat kínált a zsidó vállalkozásokért, ez történt például akkor, amikor a Henkel felvásárolta a zsidó kézben lévő Északnémet Komlófeldolgozó Vállalatot. Emiatt a Gauleiterek gazdasági tanácsosai akkor is gyakran visszautasították a szerződéseket, ha nyilvánvaló volt, hogy a vevőnek van 993

994

995

996

elegendő pénze, szakértője az érintett területnek, s fajilag és politikailag is elfogadható. Dél-Vesztfáliában például a szerződések túlnyomó többségét visszadobták újratárgyalásra, mivel túl magasnak találták az ajánlott vételárat. Ahogy azonban fokozatosan nőtt az árjásítás lendülete, a nagyvállalatok – különösen a viszonylag fiatal cégek – egyre inkább megszabadultak kezdeti aggályaiktól, és csatlakoztak a nyerészkedők táborához. A Wertheim-áruházak esetéhez hasonlóan ezt belülről is le lehetett vezényelni, ilyenkor a zsidó igazgatók készítették elő a terepet a nem zsidó igazgatók számára; a 260 nagyvállalat közül, mely 1936 végéig zsidó tulajdonból nem zsidó kézbe került, mindössze néhányat vásárolt fel egy másik cég. Ámde 1936-tól az értékesítendő zsidó vállalkozások nagy száma miatt a nagyobb cégek is figyelni kezdték az üzleti lehetőségeket, és 1937-ben sokan már lelkesen csaptak le az alkalomra. Így vette át például a Mannesmann gépipari óriás a Wolf Netter und Jacobi nevű fémipari vállalatot, amelynek forgalma 1936–37-ben meghaladta a 40 millió birodalmi márkát; emellett a Mannesmann tagja volt annak a konzorciumnak is, amely megszerezte az esseni Stern fémhulladék-feldolgozót (ez utóbbi vállalkozás tulajdonosa a cég szerződéseinek felbontása után volt kénytelen az eladás mellett dönteni). Egyes esetekben az árjásítás kiutat jelentett a rezsim politikája okozta gazdasági nehézségekből; ez főként a fogyasztási cikkeket előállító iparágakban volt jellemző. Az önmagát még 1933ban árjásító Salamander cipőgyárra a négyéves terv idején nagy nyomás nehezedett, hogy bőrcipőt exportáljon külföldi valutáért, a hazai piacon értékesített lábbelikhez pedig használjon bőrhelyettesítő anyagokat. Csakhogy a szűkös bőrkészleteket 1934 óta szigorú rendszerben osztották el, így a Salamander számára ésszerű lépés volt létrehozni egy sor egymásra épülő kombinátot azzal, hogy zsidó tulajdonú cserzőüzemeket és bőrgyárakat vásárolt fel, például 1936-ban az offenbachi Mayer & Sohnét. Az ellenkező irányban lépett a Carl Freudenberg bőrfeldolgozó, amikor felvásárolta a zsidó kézben lévő Tack cipőgyárat, amely ellen 1933-ban is több ízben intéztek támadásokat és szerveztek bojkottot a párt helyi tagjai. 1937-re gyakorlatilag az összes németországi nagyvállalat beszállt a zsákmány felosztásába. Az Allianz például feladta korábbi húzódozását, és egyre cinikusabban használta ki a cégük feladására kényszerülő zsidó biztosítók nehéz helyzetét. Amíg még lehetséges volt, az Allianz jelzáloghiteleket is nyújtott a zsidó ingatlanok és vagyonok megvásárlóinak. A bankok is tekintélyes összegekhez jutottak az efféle eladások jutalékaként. 1935-ben például, amikor a nagy rádiógyártók közé tartozó berlini Aron Werke Elektrizitäts GmbH zsidó tulajdonosa – többször megjárva a koncentrációs tábort – beadta a derekát, és 997

998

999

1000

1001

1002

beleegyezett, hogy eladja a céget a Siemens-Schuckertnek és egy másik társaságnak, a Deutsche Bank 188 000 birodalmi márkát keresett jutalékként. A nagy bankok hamarosan versengtek egymással a jövedelmező üzletért. A Deutsche Bank 2 százalék jutalékot számított föl az efféle ügyletek lebonyolításáért, s ily módon 1937 és 1940 között több millió márka bevételhez jutott. Hasonló módon a Commerzbank is bizományosként járt el a zsidó vállalkozások vevői nevében; pusztán az üzleti logika is ezt diktálta, hiszen az előbbieknek már nem adhatott hitelt. A zsidó vállalkozók sem segítségre, sem tanácsokra nem számíthattak; épp ellenkezőleg, mivel a Commerzbanknak egy szemmel láthatóan növekvő piacon kellett az azonos tevékenységet folytató többi bankkal versenyeznie egy olyan időszakban, amikor mindinkább szűkültek a lehetőségek az ipari és kereskedelmi befektetések területén, a cég maga kezdeményezte a kapcsolatfelvételt olyan vállalatokkal, amelyektől aztán sikeres ügylet esetén jutalékot kaphatott. 1938-ra az árjásítási ügyletek a nagybankok mindennapos tevékenységének szerves részévé váltak. Sokkal jövedelmezőbb lehetett persze közvetlenül részt venni a zsidó tulajdonú cégek árjásításában. Helmut Horten áruházlánca például nagyrészt az árjásítás folyamata révén épült ki. Természetesen akadtak az efféle ügyleteknek talán az egyötödében olyan esetek is, amikor a vevő a zsidó üzletember barátja vagy szimpatizánsa volt, aki az eredeti tulajdonos rábeszélésére emelt áron vette meg a vállalkozást (így leplezve a jó hírnév tiltott beszámítását). Máskor a hivatalos vételár mellett titokban további összegek is gazdát cseréltek, ahol pedig ez nem volt lehetséges, a zsidó tulajdonos egyszerűen a barátokra vagy a szimpatizánsokra bízta vállalkozását, hogy vigyázzanak rá a Harmadik Birodalom bukásáig, bármikor következzen is az be. A Harmadik Birodalomban, főként az 1930-as évek vége felé, a tisztességes vételár megfizetése és ezáltal az alapvető üzleti etika betartása gyakorlatilag bűncselekménynek számított, ezért egyes tisztességes üzletemberek megkerülték az árjásítási szabályokat és rendeleteket, s titokban, illegálisan, az adásvételi iratokban e tényt fel nem tüntetve havi juttatást fizettek a zsidó tulajdonosnak, sőt volt, aki svájci órákat és aranyláncokat csempészett Amszterdamba, hogy a zsidó eladó emigrálása után vegye ott át őket. Mások, például a Degussa vegyipari vállalat, egy ideig még a helyükön hagyták az árjásított vállalatok zsidó vezetőit, bár nem annyira erkölcsi, mint inkább üzleti megfontolásból, ugyanis nagyra értékelték szaktudásukat és üzleti kapcsolataikat. A vevők egy jóval nagyobb része, talán a 40 százaléka nem próbálta meg kijátszani a szabályokat. Megfizették az ekkorra szokásossá vált minimális árat: kihasználták a vagyon és a készletek tudatos leértékelését, hogy jó üzletet 1003

1004

1005

1006

kössenek. Minden jel arra vall, hogy ezeket az ügyleteket tökéletesen jogszerűnek tekintették – olyannyira, hogy a háború után sokan őszinte felháborodással reagáltak, amikor az így megszerzett vállalkozások korábbi zsidó tulajdonosai kártérítési követelést nyújtottak be. A harmadik, szintén nagyjából 40 százalékot kitevő kategóriába tartozók (sokan köztük a nemzetiszocialista párt aktív tagjai) kifejezetten ösztönöztek az árjásításra, és igyekeztek a lehető legjobban leszorítani a vételárat. Hamburgban például a Nivea kézkrémet gyártó Beiersdorf cég konkurensei fizetett hirdetéseket adtak fel a helyi sajtóban és cédulákat osztogattak a vásárlóknak, miszerint „Aki Nivea terméket vesz, az zsidó vállalatot támogat”. Néhányan még a fenyegetőzéstől, a zsarolástól vagy akár a Gestapo bevonásától sem riadtak vissza. Jellemző eset történt 1935 nyarán Fürstenwaldéban, ahol egy üzlet zsidó tulajdonosa hosszas tárgyalások után beleegyezett üzlete eladásába, bár a vevő, egy nem zsidó üzletember, mindvégig lejjebb akarta vinni a vételárat. Amikor az eladó az ügyvédi irodában az utolsó találkozón átvette a pénzt a vevőtől, kinyílt az ajtó, belépett két Gestapo-tiszt, és közölték, hogy a pénzt az „állam ellenségeinek” tulajdonjogát korlátozó törvény alapján elkobozzák. A bankjegyeket elvették a zsidó eladótól, akit a hatóság képviselőivel való szembeszegülésért letartóztattak. A vevő eközben kitiltotta őt és családját nemcsak a vállalkozásból, hanem a műhely fölött lévő lakásukból is, holott a szerződés szerint azt jogukban állt volna megtartani. A külföldi tulajdonosok is kivették a részüket vállalatuk munkaerejének árjásításából. Mivel féltették helyzetüket a nyilvánvalóan nacionalista rezsim alatt, némelyikük a nemzetiszocialisták 1933-as hatalomra kerülése után gyorsan megvált zsidó alkalmazottaitól. A későbbi British Petroleum német leányvállalata, az Olex ügyvezető igazgatója már 1933 tavaszának vége felé elbocsátotta zsidó alkalmazottait, illetve korlátozta a szerződésüket. Ugyanezen év során a svájci Geigy vegyipari vállalat igyekezett hivatalos igazolást szerezni arról, hogy a cég árja, hogy folytathassa „a nemzeti mozgalom jelképeinek” készítéséhez használt festékek értékesítését a nemzetiszocialista párt részére. Olyan nagy, külföldi tulajdonú vállalatok, mint az amerikai General Motors leányvállalataként működő Opel vagy a Ford Motor Corporation német cége, szintén követték az árjásítási politikát, és megszabadultak zsidó alkalmazottaiktól. Emellett mindkét említett cég hagyta, hogy haditermelésre alakítsák át gyárait, noha a devizakiviteli korlátozások következtében nem tudták eljuttatni a profitot az amerikai központba. A korlátozások miatt tehát nem sok értelme volt annak, hogy a külföldi tulajdonú társaságok is beszálljanak a zsidó vállalkozások megszerzéséért vívott küzdelembe. 1007

1008

1009

1010

Ez a küzdelem az érintettek némelyikének ténykedése nyomán a zsarolás, a kényszerítés, a korrupció és a zsákmányszerzés alvilági mocsarába süllyedt. Tény, hogy Göring mint a négyéves terv vezetője és Hess mint a Führer helyettese utasítottak arra, hogy az árjásítást legális módszerekkel kell végrehajtani, és hogy a párt tisztviselői nem juthatnak anyagi előnyökhöz a folyamat során; ezt a parancsot azután más náci vezetők is megismételték, például Heinrich Himmler vagy Robert Wagner badeni körzetvezető. De már az efféle figyelmeztetések gyakoriságából és követelőző hangneméből is nyilvánvaló volt, hogy a párt tisztviselői túlságosan is készek arra, hogy a zsidó vállalkozások kisajátítását saját anyagi előnyükre használják ki. A közepes és alacsony rangú náci aktivisták nem is tűrték volna el, hogy az állam mélységesen lenézett intézményei, illetve a törvények útját állják a zsidók elleni harcnak, és a várható zsákmányra gyakran úgy tekintettek, mint a weimari köztársaság „küzdelmes éveiben” tanúsított önfeláldozásuk méltó jutalmára. Különben is úgy okoskodtak, hogy a zsidók a német fajtól lopták a pénzüket és a vagyonukat. Az országos szintű és nagyrészt összehangolatlan tömeges erőszak, amely 1933 első felében oly jellemző kísérőjelensége volt a nemzetiszocialista hatalomátvételnek, jó alkalmat kínált a barnaingeseknek, hogy aranyat és ékszereket tulajdonítsanak el a zsidó otthonokból, s olykor addig kínozták a tulajdonost, amíg át nem adta a széf kulcsát. A letartóztatott zsidókat nemritkán nagy összegű „óvadék” fejében bocsátották szabadon, s a pénz rögtön el is tűnt az intézkedő SA- vagy SS-tagok zsebében. Azokat a boroszlói párttisztviselőket, akiket azért tartóztattak le, mert erőszakkal fenyegetőzve próbáltak pénzt kicsikarni zsidókból, az államügyész gyorsan felmentette, mondván, cselekedeteiket csak „a túlzott nemzetiszocialista buzgalom” vezérelte. A hosszú kések éjszakája, azaz 1934. június vége után az efféle akciók többé-kevésbé megszűntek, bár a következő nyáron még előfordult néhány eset. A zsidó vállalkozások árjásítása viszont, különösen ott, ahol a Gauleiterek gazdasági hivatalai álltak mögötte, sokkal nagyobb haszon szerzését tették lehetővé. Türingiában például a gazdasági hivatal 10 százalékos jutalékot csípett le minden árjásítási ügylet vételárából, úgymond, az adminisztrációs költségek fedezésére; ezzel a módszerrel összesen több mint egymillió birodalmi márkát szedtek össze. Külön pártszámlát nyitottak ennek a pénznek, amiből a párt kitüntetett tagjainak juttattak, hogy újabb zsidó vállalkozásokat vehessenek meg, amikor azok eladóvá válnak. Így kapott „Ulrich Klug párttárs” 75 000 birodalmi márkás „kölcsönt” egy cementgyár megvételéhez, vagy „Ignaz Idinger párttárs” 5000 birodalmi márkát az oberhofi Blum Szálloda árjásításához. Hasonló módszereket más régiókban is alkalmaztak. A pénz visszafizetését persze soha nem várták el. A nemzetiszocialista párt magasabb rangú tisztviselői igen 1011

komoly vagyonra tettek szert az efféle módszerekkel. Karl Kaufmann, a párt hamburgi körzetvezetője „árjásítási hozzájárulást” követelt az eladóktól és a vevőktől is, hogy aztán a pénzből felvásárolja például a Siegfried Kroch Vegyipari Művek összes részvényét. Württemberg-Hohenzollern Gau oktatási körzetvezetőjének pedig egy palabányára sikerült rátennie a kezét, s ez egy csapásra a tízszeresére növelte éves jövedelmét. Kisebb léptékben ugyan, de a párt egyszerű aktivistái is részesedhettek az árjásítás anyagi előnyeiből: a pénzből például lottóárusítási engedélyeket, dohányárudákat és hasonlókat vásárolhattak. A nyerészkedés hivatalosan persze tilos volt, így nem csoda, hogy névleg többnyire a vezető helyi pártfunkcionáriusok közeli rokonai voltak a vevők. Így tett például Gerhard Fiehler, aki egy zsidó cipő- és bőráruboltot vásárolt a bátyja, München polgármestere közvetítésével. Sok ilyen esetben teljesen egyértelmű volt, hogy az adott náci tisztviselő családja összehangoltan cselekszik. A törvényeket nem nyíltan megszegő, inkább csak megkerülő efféle tevékenységek azonban könnyen átcsaphattak egyértelmű törvényszegésbe: náci tisztviselők csalással szereztek pénzt zsidóktól segítség vagy védelem hamis ígéretével, vagy kenőpénzt fogadtak el, hogy segítsenek megkerülni az emigrációt megnehezítő pénzügyi szabályokat. Még nagyvonalúbban kezelték a kenőpénzeket azok az üzletemberek, akik zsidó vállalkozások felvásárlásával igyekeztek kedvezőbb helyzetbe kerülni. Egy aacheni ingatlanügynök, aki a zsidó ingatlanok árjásításából jelentős haszonra tett szert, azt mondta egy amerikai tisztnek: „Ha az ember üzletelni akart a nemzetiszocialisták alatt, akkor minden kormányhivatalban kellett lennie barátjának, de a nyílt vesztegetés túl veszélyes lett volna. Közvetett úton kellett eljárni.” Kedvelt módszere volt, hogy a megfelelő pártfunkcionáriusokat drága helyre vitte vacsorázni, és finom borokat rendelt nekik, vagy a helyi pártelit törzskocsmáiban és törzskávéházaiban mindenkit körbeitatott. „Nagyon sokba került – ismerte be –, de végül sikerült szert tennem a megfelelő ismeretségre.” 1012

1013

II

Az árjásítás csupán egy része volt a zsákmányszerzés, a kisajátítás és a sikkasztás gyorsan növekvő, hatalmas rendszerének a Harmadik Birodalom alatt. Mindez legfelül kezdődött, magával Hitlerrel. Először is, Hindenburg halálát

követően Hitlernek sikerült rátennie a kezét az elnök hivatalos forrásaira. Az ezekből finanszírozott kifizetéseket korábban a pénzügyminisztérium belső ellenőrzése mellett, a Reichstag jóváhagyásával lehetett csak teljesíteni – és ugyanez volt érvényes a birodalmi kancellár kiadási keretére is. Mivel azonban a Reichstagot lényegében kasztrálták, a sajtó és a tömegmédia pedig semmilyen módon nem kritizálhatta a kormány tevékenységét – hogy a Hitlert övező s vele kapcsolatban semmiféle bírálatot meg nem tűrő, elképesztő személyi kultuszról ne is beszéljünk –, immár semmi akadálya sem volt annak, hogy a Führer arra költse ezt a pénzt, amire kedve tartja. Néhány magasabb rangú közalkalmazott aggálya ellenére Hitler egyre szabadabban osztogatta a pénzt. Ezt felismerve a náci vezetők sorra ajánlottak a figyelmébe a bőkezűségét megérdemlő célpontokat. Hitler a belügyminiszter és egy munkatársa javaslatára a kancellári keretből már 1933 őszén havi 300 birodalmi márkás nyugdíjat adott tizenhét olyan embernek, akiket a nemzetiszocialista mozgalom „rasszista és antiszemita előfutárainak” tekintett. Ott volt közöttük például Richard Ungewitter stuttgarti író, aki számos könyvet adott ki ilyen címekkel: A zsidók kiszolgálásától a szabadságig vagy Hogyan aknázták alá a zsidók a fajt? 1936-ra Hitler ez irányú nagylelkűsége azokra is kiterjedt, akiket a weimari köztársaság idején hazaárulónak minősülő tevékenység miatt börtönbüntetésre ítéltek. Száznál is több férfi és nő kapott havi 50 és 500 birodalmi márka közötti összegű járadékot a pártnak tett különleges szolgálataiért. Az ilyen adományokkal Hitler világossá tette, hogy azokat a rasszista és antiszemita propagandistákat és pártaktivistákat kívánja kárpótolni, akik a párt hatalomra kerülése előtt áldozatokat hoztak az ügyért. Ezzel egyben a barnaingesek és az „öreg harcosok” önképét is igazolta, akik a nagy ügy önzetlen mártírjainak tartották magukat, és szimbolikusan, sőt anyagilag is az új rendszerhez kötötte őket. Nem feledkezett meg a hadseregről sem, amelynek tiszti kaszinói gyakran kaptak katonai témájú vagy épp a Führert ábrázoló olajfestményeket. Ezenfelül Hitler 1937 júliusától kezdve évi 100 000 birodalmi márkát különített el hivatalos keretéből arra, hogy „a fegyveres erők tisztjei pihenőkúrára menjenek”. A fegyveres erők elégedettségének fenntartása természetesen nagyon fontos volt, különösen a hosszú kések éjszakája, Von Schleicher tábornok meggyilkolása után; Hitler jelentős összegeket fordított arra is, hogy növelje az olyan nyugalmazott tisztek nyugdíját, mint Von Reuter altengernagy, aki 1919. június 21-én Scapa Flow-nál parancsot adott a magát megadó német flotta elsüllyesztésére. August von Mackensen, aki az 1930-as évek közepére a császári hadsereg utolsó életben maradt tábornagya volt, s így különösen fontos szimbolikus alaknak számított a hadsereg szemében, nagyvonalú adómentes adományt kapott: egy jókora birtokot a prenzlaui körzetben, s mellé 350 000 1014

birodalmi márkát a szükséges felújításokra. A monarchista Mackensen kötelességének érezte, hogy levélben kérjen elnézést a száműzetésben élő II. Vilmostól az ajándék elfogadásáért, az ő nézetei szerint ugyanis kizárólag a császárnak állt jogában efféle adományokat adni. Mint várható volt, ez cseppet sem hatotta meg az excsászárt, s attól kezdve árulóként tekintett a tábornagyra. Hitler egy sor más arisztokrata földbirtokost is bőkezűen támogatott, hogy segítsen adósságaik visszafizetésében – egyben megakadályozza, hogy szövetkezzenek a volt császárral. Eme nagyvonalúság megkönnyítése érdekében az állami költségvetésből Hitler személyes rendelkezésére bocsátott összegek folyamatosan nőttek, és 1942-ben már elérték a döbbenetes 24 millió birodalmi márkát. Hitler ehhez még hozzáadhatta a Mein Kampf eladásaiból származó jogdíjakat is – a könyvet a nemzetiszocialista párt szervezetei nagy tételben vásárolták, és gyakorlatilag minden család könyvespolcán ott kellett lennie, így aztán csak 1933-ban 1,2 millió birodalmi márka bevételt hozott. 1937-től kezdve Hitler jogdíjat kapott a postabélyegeken szereplő arcképéért is – Hindenburgban ilyen igény fel sem merült –, s egyszer maga a postaügyi miniszter adott át neki egy 50 millió birodalmi márkáról szóló csekket, amint az eseményen jelen lévő Speer később beszámolt róla. A bevételeket növelte a német ipar és kereskedelem formálisan önkéntes és 1933-tól minden évben folyósított „Adolf Hitler Adománya”, valamint azok a jogdíjak is, amelyeket a Führer-beszédeket leközlő lapok fizettek. Jelentős összegek származtak a hálás nemzetiszocialisták végrendeletében Hitlerre hagyott javakból is. Mindezt összeadva nyilvánvaló volt, hogy Hitlernek nincs különösebb szüksége a szerény, 45 000 birodalmi márkás kancellári fizetésre és évi 18 000 birodalmi márkás költségtérítésre; ezért aztán már kancellársága elején lemondott a fizetésről és a költségtérítésről is. E propagandisztikus gesztussal az volt a célja, hogy mindenkivel érzékeltesse azt az önzetlen odaadást, amelynek szellemében az országot vezeti. Amikor azonban a müncheni adóhivatal 1934-ben emlékeztette arra, hogy az előző évről áthúzódóan több mint 400 000 birodalmi márka adótartozása van, a tapintatlan hivatalnokok kellemetlen helyzetbe kerültek, az eljárást rövid úton megszüntették, s a Hitler adóhátralékát tartalmazó iratokat megsemmisítették. E szolgálatért hálából Hitler egy éven át havi 2000 birodalmi márkás adómentes fizetéskiegészítéssel jutalmazta az adóhivatal vezetőjét, Ludwig Mirrét. Hitler személyes helyzete – az tehát, hogy ő mint a Harmadik Birodalom karizmatikus vezetője gyakorlatilag felette áll a törvényeknek – nemcsak neki, hanem másoknak is felmentést adott a pénzügyi tisztesség szokásos szabályai alól. Közvetlen beosztottai nem valamiféle választott testületnek köszönhették pozíciójukat, hanem csakis Hitlernek, s rajta kívül senki másnak nem tartoztak 1015

1016

1017

elszámolással. A személyes kapcsolatoknak ez a rendszere aztán újra meg újra megjelent a politikai ranglétrán, egészen annak legalsó fokáig. A végeredmény óhatatlanul egy hatalmas és folyamatosan növekvő korrupciós hálózat volt, s a pártfogás, a nepotizmus, a vesztegetés, az adott, vett és önként nyújtott szívességek hamarosan kulcsfontosságúvá váltak a rendszer egészének összetartásában. 1933 után a párt híveinek további hűségét személyes szívességek óriási rendszerével vásárolták meg. A nemzetiszocialista párt sok százezer munkanélküli aktivistája számára ez elsősorban az álláshoz jutást jelentette. Rudolf Hess már 1933 júliusában állást ígért mindazoknak, akik 1933. január 30-a előtt léptek be a pártba. Ugyanezen év októberében a Birodalmi Munkanélküli-biztosítási és Munkaközvetítő Hivatal úgy szervezte át erőfeszítéseit, hogy állást tudjon kínálni mindazoknak, akiknek a párttagsági könyve alacsonyabb sorszámot viselt 300 000-nél, akik több mint egy éven át töltöttek be felelős pozíciót a pártban, illetve akik már 1933. január 30-a előtt is tagjai voltak az SA-nak, az SS-nek vagy a Stahlhelmnek. Ez a lépés némi elégedetlenséget okozott, hiszen a párt taglétszáma már 1930 végén meghaladta a 300 000-et, így a később csatlakozottak közül sokan nem kerültek be ebbe a körbe. A gyakorlatban azonban ezek az intézkedések nem sokat számítottak, hiszen aki bármilyen alapon régi nemzetiszocialistának mondhatta magát, az valószínűleg úgyis bejutott e kiváltságosok közé, az ambiciózus fiatal párttagok pedig, akiknek már volt állásuk, még jobb munka megszerzésére használták fel ezt a lehetőséget. A Birodalmi Postaszolgálat 1937-ben 30 000 „kiváló nemzetiszocialistának” adott munkát, a hadügyminisztériumban pedig azon 2023 nemzetiszocialista közül, akik 1935 végére állandó és jól fizetett állami állást töltöttek be, korábban mindössze 369-en voltak munkanélküliek. A saját emberek álláshoz juttatásának rendszerével valójában egy Poroszországban és másutt is honos, régi gyakorlatot vettek át, ezeken a helyeken ugyanis az állam automatikusan alkalmazta a hadsereg nyugdíjba vonuló tiszthelyetteseit, elsősorban a rendőrségnél, de a közszolgálat egyéb szektoraiban is. Más volt azonban ezt az elvet az SA és a nemzetiszocialista párt tagjaira alkalmazni, hiszen őket azért jutalmazták, mert egy politikai párt tagjai voltak, nem pedig az állam korábbi szolgái. Ráadásul a feladat hatalmas volt és hirtelen jött. 1933 októberére a nemzetiszocialista párt 10 000 tagja számára talált munkát Berlinben, a közszolgálatoknál betölthető „fehérgalléros” állások 90 százalékát pedig „öreg harcosok” kapták meg. Ha a helyi SA-tagok ajánlották egyik bajtársukat egy állásra, igencsak bátor munkaadónak kellett lennie annak, aki elutasította a jelentkezőt, függetlenül attól, hogy az illető mennyire volt alkalmas az adott munkára. Az állami alkalmazásba kerülők pártban, az SA-nál vagy az SS-nél töltött idejét beszámították szolgálati éveikbe, így az

előléptetéseknél egyértelmű előnybe kerültek kollégáikkal szemben. Az így kiosztott állások némelyike kétségtelenül szinekúra volt. 1933 júliusában például a barnainges Paul Ellerhusent, a fuhlsbütteli koncentrációs tábor parancsnokát – aki egyébként képzetlen hivatalnok volt, és 1929 óta nem tudott elhelyezkedni – államtanácsosi rangban kinevezték Hamburg birodalmi biztosának személyi titkárává; nem sokkal később áthelyezték egy még jobban fizetett állásba, a város ifjúsági hivatalához, bár ott csak ritkán jelent meg dolgozni, a beszámolók szerint ugyanis szinte állandóan részeg volt. Németország-szerte sok hasonló eset fordult elő. Az SA emberei bőven találhattak maguknak munkát a városi közműveknél – a gázműveknél, a vízműveknél és másutt –, gyakran a szükséges létszámon felül is. A hamburgi betegbiztosítási alapnál végzett ellenőrzés megállapította, hogy ott az indokoltnál 228 fővel több adminisztrátor dolgozik. Régi párttagok ezrei kaptak kényelmes állást a tömegközlekedésben: a hamburgi helyiérdekű vasút 1933–34ben több mint ezret vett fel közülük, bár hogy valóban szükség volt-e rájuk, az egészen más kérdés. A gazdák hamburgi körzetvezetője, Herbert Duncker például évi 10 000 márkát kapott „a hamburgi elektromos művek mezőgazdasági tanácsadójaként” anélkül, hogy akár csak egyszer bement volna megnézni, mit is kell ott csinálni. Lényegében tehát az állami vállalatoknak kellett támogatniuk a nemzetiszocialista pártot és annak szervezeteit. Hasonló nyomás nehezedett sokféle magánvállalatra is. Eközben az 1934-ben és 1938-ban hozott törvények mentesítették a párt tagjait minden olyan kár megtérítése alól, amelyet 1933-ban a szakszervezeteknek és más intézményeknek okoztak, és ha 1934. január 1-je előtt pénzügyi nehézségbe kerültek, büntetés nélkül rendezhették a tartozásukat. Ezzel szemben a Kommunista és a Szociáldemokrata Párt volt aktivistáinak álláskérelmeit rendre elutasították, egészen addig, amíg a fegyvergyártás munkaerőigénye olyan nagy nem lett, hogy a korábbi politikai tevékenységtől nagylelkűen eltekintettek. Nem lehetett szokatlan Willi Erbach képzett szakmunkásnak, a Szociáldemokrata Párt egykori félkatonai szervezete, a Reichsbanner egykori tagjának a tapasztalata: 1933-ban politikai tevékenysége miatt elbocsátották, és csak három évvel később, 1936-ban tudott újra elhelyezkedni, amikor a munkaközvetítő váratlanul állást talált neki az esseni Krupp-műveknél. Ez idő alatt nála sokkal képzetlenebb munkások is könnyedén kaptak munkát, feltéve hogy tagjai voltak a nemzetiszocialista pártnak. Az „önsegélyezésre” minden szinten akadt lehetőség, még az olyan egyszerű barnaingeseknél is, akik pénzkazettákat, bútorokat, ágyneműket és egyéb holmit tulajdonítottak el az 1933. május 2-án feldúlt szakszervezeti irodákból, illetve a letartóztatott személyek otthonából. Elég jellemző eset a Müncheni Diákszövetséget vezető Friedrich Oskar Stäbelé, aki egy sor belső 1018

1019

1020

harc után került 1933 szeptemberében az Országos Diákszövetség élére. Diadalát azzal ünnepelte meg, hogy a diákszövetségi tagdíjakból ruhákat, autókat és más hasonló holmikat vett magának, sőt egy rezesbandát is felfogadott és fizetett a saját szórakoztatására. Berlinben a helyi diákszövetség a tagok befizetéseiből nem kevesebb mint hét gépkocsit vásárolt a vezetőinek személyes használatra. 1933 elejétől kezdve hatalmas tömegű pénz és egyéb érték folyt be a párthoz, és csak kevesen voltak képesek ellenállni a csábításnak, hogy elvegyenek belőle. A párt kincstára azonban nem nézte jó szemmel az ilyen sikkasztást, s 1934. január 1-je és 1941. december 31-e között 10 887 hűtlen kezelési ügyet vitt bíróság elé; ezek részben magát a pártot, részben pedig a párt különböző szervezeteit érintették. A könyvelés ellenőrzése és a pénzügyek irányítása szinte szükségszerűen zűrzavaros volt az 1933-as helyzetben, amikor a nemzetiszocialista párt és annak számtalan alárendelt csoportja szinte robbanásszerűen növekedett. Nem meglepő, hogy a pártba 1933 első néhány hónapjában belépő 1,6 millió fő között szép számmal akadtak olyanok is, akik a meggazdagodást remélték ettől a lépéstől. 1021

1022

III

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a nemzetiszocialista tisztviselők, mivel ömlött a számlájukra a pénz, hamarosan a hierarchia minden szintjén olyan életszínvonalat értek el, amilyenről 1933 előtt nem is álmodhattak. A legfelső vezetés tagjai is közéjük tartoztak. Joseph Goebbels propagandaminiszter például 1932-ben mindössze 619 birodalmi márka éves jövedelmet vallott be az adóhatóságnak. Néhány év múlva azonban már évi 300 000 birodalmi márkát keresett a Das Reich című náci magazinnak hetente írt vezércikkeivel – ez az összeg összehasonlíthatatlanul több volt a szokásos újságírói honoráriumoknál, és a gyakorlatban inkább a magazint kiadó Max Amann által fizetett éves kenőpénznek volt tekinthető. Goebbels jövedelme 20 százalékát üzleti költségként írta le, noha semmiféle ilyen kiadása nem volt. A propagandaminiszter ebből a pénzből egyebek közt villát vásárolt magának a berlini Schwanenwerder-szigeten – miután az előző tulajdonost, Charlotte Herz zsidó orvost rákényszerítették, hogy adja el neki. Berlin városa 1936-ban egy másik ingatlant is átadott Goebbelsnek élethosszig tartó használatra: ez a Bogensee partján állt, és a propagandaminiszter 2,2 millió birodalmi márkát

költött a kibővítésére és a felújítására. 1938-ban eladta a schwanenwerderi ingatlant Alfred Ludwig nagyiparosnak, aki rögtön – és díjmentesen – bérbe is adta neki. Ennek ellenére a közvélemény Goebbelst a kevésbé korrupt nemzetiszocialista vezetők között tartotta számon, akárcsak Albert Speert, aki tervezői díjaiból, a Munkafrontot vezető Robert Ley szokásos karácsonyi ajándékaiból, valamint a párt vezetőinek nyújtott adókedvezmények jóvoltából már a háború előtt milliomos lett. Mind közül a leghírhedtebb Hermann Göring volt, aki Carinhall nevű vadászlakját több mint 15 millió birodalmi márkáért bővíttette ki és újíttatta fel az adófizetők pénzéből. A palotának is beillő ingatlan fenntartása évente közel félmillió birodalmi márkába került, szintén az adófizetőknek. Göringnek ezenfelül volt egy másik vadászlakja Kelet-Poroszországban, egy villája Berlinben, egy nyári lakja Obersalzbergben, egy kastélya, a Burg Veidenstein és további öt vadásztanyája, s akkor még nem is említettük magánvonatját, amely egyebek közt tíz autót és egy mobil pékséget is szállított, Göring két vagont elfoglaló magánlakosztálya pedig a fényűző bútorok és szerelvények beépítése előtt is 1,32 millió birodalmi márkájába került az államnak. A Birodalmi Gépkocsigyártók Szövetségétől 1937-ben egy háromnegyed millió birodalmi márka értékű jachtot kapott saját használatra. Göring az említett ingatlanokban óriási és folyamatosan bővülő műgyűjteményt állított ki, ennek igazán nagyszabású gyarapítására a háború adott neki lehetőséget. Más náci vezetőkhöz hasonlóan ő is sikeresen titkolta el jövedelme nagy részét az adóhatóság elől, a fennmaradó részre pedig jelentős kedvezményeket kapott; az adóelkerülést aztán 1939-ben még könnyebbé tette az a rendelet, amely a birodalmi miniszterek és a birodalmi nemzetiszocialista pártvezetők adóügyeit kizárólag a közép-berlini és az észak-müncheni gazdasági hivatal alá rendelte, ahol biztosak lehettek abban, hogy ügyeiket számukra kedvezően intézik. A látványos költekezés nem csupán a minden diktatúrára jellemző személyes korrupció jele volt, hanem kifejezte a náci felső vezetők azon vágyát is, hogy mindenki számára láthatóvá tegyék: ők Németország új urai. Sok Gauleiternek lett kedvenc hobbija a vadászat, és gyakran olyanok is vásároltak maguknak vadászterületeket, akik korábban semmiféle érdeklődést nem tanúsítottak az arisztokrácia eme sportja iránt. Hamburg Gauleitere, Karl Kaufmann e téren sem akart elmaradni kollégáitól, ám eleinte nem sokat tehetett, hiszen városi hűbérbirtokán nem volt vadászatra alkalmas terület. Ámde 1937ben létrehozták Nagy-Hamburgot, amelynek a várostól északra egy erdő is a része volt, s ez meghozta számára az áhított lehetőséget. Az erdőt azonnal védett területté nyilvánította, vadakat telepített bele, tizenegy kilométer hosszú kerítéssel zárta el a nagyközönség elől, aztán bérbe vette a várostól, saját 1023

1024

használatra. Más nemzetiszocialista vezetők Hitler példáját követve sorra vásárolták régi nagy festők műveit, valamint a Nagy Német Művészeti Kiállításon szereplő új alkotásokat, amelyeket aztán fényűző villáik és vadászlakjaik falaira aggattak fel – nem azért, mert ennyire rajongtak a művészetért, hanem mert ez egyértelműen jelezte a náci hierarchián belül elfoglalt helyüket. Amikor a nemzetiszocialista vezetők és beosztottaik tehetetlen és kiszolgáltatott emberekkel kerültek szembe, korrupciójukhoz, aligha meglepő módon, lopás és zsarolás társult. A náci aktivisták úgy érezték: a zsidók, a kommunisták, a „marxisták” és „a Birodalom egyéb ellenségei” iránt érzett gyűlöletük feljogosítja őket arra, hogy tetszésük szerint kifosszák és sanyargassák áldozataikat. Az 1933-as erőszakos hatalomátvétel idején rendőri segéderőként alkalmazott barnainges bandák gyakran végeztek „házkutatást”, amely azonban inkább csak ürügyül szolgált a rablásra. A koncentrációs táborok tisztjei és parancsnokai mint saját tulajdonukra tekintettek a műhelyekre, ahol a foglyok dolgoztak, s onnan bútorokat vittek a szállásukra, képeket a falaikra, és így tovább. A lichtenburgi koncentrációs tábor parancsnoka például a foglyokkal újraköttette a könyveit, cipőket és csizmákat varratott magának és a családtagjainak, levélszekrényeket és vasalódeszkákat csináltatott az otthonába. A táborok alacsonyabb rangú őrei arra kényszerítették a foglyokat, hogy spárgát és epret lopjanak nekik a konyhakertből, ételt „szerveztek” maguknak a konyháról, és a tábori kantinból is eltüntették a pénzt. Aki balszerencséjére táborba került, az szinte biztos lehetett benne, hogy a magával vitt pénzét és személyes holmiját el fogják lopni. Buchenwald parancsnoka, Karl Koch 1938ban nem kevesebb mint 200 000 birodalmi márkányi pénzt és árut kobzott el a táborba érkező zsidó foglyoktól; az összeg egy részét szétosztotta az alárendeltjei között, de a zömét a saját számláján helyezte el. Ha egy viszonylag magasabb rangú személy efféle vétségek miatt bíróság elé került, az nagy valószínűséggel inkább az óvatlanságának volt betudható, és nem feljebbvalói feddhetetlenségének. Robert Schöpwinkelt, a Német Szállodatulajdonosok és Fogadósok Birodalmi Szövetségének magas rangú tisztviselőjét és két fontos alárendeltjét 100 000 márka elsikkasztása miatt bíróság elé állították és elítélték, de ennek fő oka az volt, hogy korruptságuk meghaladta a szokásos mértéket. Viselkedésük szakmai körökben olyan hírhedtté vált, hogy a Bad Godesberg-i Rheinhotel Dreesen tulajdonosa személyesen az ott gyakran megszálló Führerhez folyamodott: ha nem tesznek valamit Schöpwinkel megregulázására, az összes Rajna-vidéki fogadós elidegenedhet a rezsimtől. Néhány ehhez hasonló bírósági üggyel a Harmadik Birodalom, szemben a weimari köztársaság alatt hatalmon lévő elődeivel, a 1025

1026

1027

korrupció elleni küzdelem elszánt harcosának állította be magát. Az effajta korrupció ugyanis az esetek nagy részében rejtve maradt a sajtó elől, elburjánzását elősegítette, hogy sem a sajtó, sem semmiféle köztestület nem gyakorolt ellenőrzést a kormány, illetve a párt felett; hogy a rezsim hatalmának erősen személyes jellege volt; és hogy a nemzetiszocialisták általában is idegenkedtek a formális adminisztratív struktúráktól és szabályoktól. Az 1930-as évek elejének és közepének válságos gazdasági környezetében a hatalom gyors útnak tűnt a meggazdagodáshoz, és a nemzetiszocialista pártnak kevés olyan felelős beosztású tagja volt, aki képes lett volna ellenállni a kínálkozó lehetőségeknek. Korrupciós történetek és pletykák terjedtek a lakosság körében. Victor Klemperer 1934 szeptemberében egy Hitlerjugend-taggal – egyik barátja fiával – folytatott beszélgetéséről számolt be naplójában: a fiú elmesélte, hogy a csoportvezetők elsikkasztották azt a pénzt, amit a tagok a kirándulásokra fizettek be, s különféle luxuscikkeket vettek belőle maguknak, még motorkerékpárt is. Erről persze mindenki tud, tette hozzá. A korrupció fertője, amelyben a gazdaság 1933 után gyorsan elmerült, a keserű humor kiapadhatatlan forrása lett a lakosság körében. A „reakciós” meghatározása például így hangzott: „Az, akinek jól fizetett állására szemet vet egy nemzetiszocialista.” Göring egyenruhák és címek iránti vonzódásán különösen sokat gúnyolódtak. Úgy tartották, egy „gör” „azt a bádogmennyiséget jelenti, amit egy ember elbír a mellkasán”. Római látogatásáról és vatikáni tárgyalásáról Göring a vicc szerint a következő táviratot küldi Hitlernek: „Küldetés teljesítve. Pápa leváltva. Tiara és pápai ornátus pont jó méret.” Egy másik vicc szerint egy éjszaka Göring felesége arra ébred, hogy a férje meztelenül áll az ágy mellett, és a marsallbotjával hadonászik. „Te meg mit művelsz?” – kérdezi a nő. „Előléptetem az alsógatyámat nadrággá” – feleli Göring. A korrupcióról szóló viccek még a színpadon is megjelentek: 1934-ben Wilhelm Finck kabarészínész a berlini Die Katakombe műsorán szereplő számában náci köszöntésre emelt karral állt, miközben egy szabó méricskélte. „Milyen legyen a zubbony? – kérdi a szabó. – Pánttal és zsinórral?” „Csak nem kényszerzubbonyra gondol?” – feleli Finck. „Na és milyen zsebet óhajt?” „Legyen jó nagy a nyílása, ma az a divat” – jön a válasz. A kabarét nem sokkal később Goebbels utasítására bezárták, Fincket pedig koncentrációs táborba hurcolták. A korrupciós viccekből Hitlert a nyilvános beszédben és magántársaságokban általában egyaránt kihagyták, s elsősorban a beosztottjai, különösen az egyes körzetekben parancsoló „kis Hitlerek” korrupciójára panaszkodtak. Egy jellemző viccben a Goebbels gyerekeket egymás után hívják meg teára Göringhez, Leyhez és a párt más vezetőihez. Otthon minden látogatás után lelkendezve számolnak be a csodálatos tortákról, süteményekről és más 1028

finomságokról, amikkel traktálták őket. Hitlernél azonban csak malátakávét és aprósüteményt kapnak, mire odahaza megkérdezik: „Apu, a Führer nincs benne a pártban?” Ám a humor ellenére széles körben elterjedt az az érzés, hogy a nemzetiszocialisták 1939-re valóban jelentős eredményeket értek el a gazdaság terén. Elvégre a német gazdaság gyorsabban állt talpra a válság után, mint más országoké. Németország külföldi adósságai stabilizálódtak, a kamatlábak az 1932-es szint felére csökkentek, a tőzsde magához tért a gazdasági válság sokkjából, a nemzeti össztermék ugyanezen időszakban 81 százalékkal nőtt, az ipari befektetések és a termelés pedig végre ismét elérte az 1928-as szintet. A weimari évek két gazdasági mumusát, az inflációt és a munkanélküliséget is sikerült legyőzni. Mindezt a gazdaság egyre fokozódó állami irányítása mellett érték el, amely 1939-re példátlan mértékűvé vált. De bármit állítottak is a propagandaszólamok a munkacsatáról, a náci gazdaságpolitika legfőbb hajtóereje Hitler, a pártvezetés és a fegyveres erők azon, minden másnál erősebb vágya volt, hogy felkészüljenek a háborúra. 1936 második feléig ezt úgy sikerült megvalósítaniuk, hogy nem váltott ki különösebb ellenkezést az üzleti világból. Amikor azonban érezhetővé vált a négyéves terv hatása, és az újrafegyverkezési hajsza kezdett túlnőni a gazdaság lehetőségein, a gazdaság szereplői körül egyre szorosabbra fonódott a korlátozások és az ellenőrzés hálója. Baljóslatúbb fejleményként a magánvállalkozásokat egyre jobban lehagyták azok az állami vállalatok, amelyeket a kapitalizmus profitközpontúságát elutasító rezsim hozott létre és működtetett. Ám bármire gyanakodtak is a rendszer kritikusai, e jelenségek egyike sem utalt arra, hogy a nácik visszatértek volna a kezdeti időkben hirdetett szocialista elvekhez. Azokat az elveket már rég maguk mögött hagyták a nemzetiszocialisták, akik valójában nem is voltak szocialisták. A Harmadik Birodalom soha nem törekedett olyan állami tulajdonra és központosított gazdaságtervezésre, mint a sztálini Szovjetunió. A rezsimet éltető darwini elméletek azt diktálták, hogy az egyének és a vállalkozások közötti versengés legyen a gazdaság irányító elve, mint ahogy a politika és a közigazgatás irányító elve is az állam és a párt különböző szerveinek versengése volt. Hitler voltaképpen azt akarta biztosítani, hogy a cégek az ő személyesen kitűzött általános politikai céljainak megvalósításáért vetélkedjenek. Csakhogy ezek az elvek alapvetően ellentmondásosak voltak. Egyfelől ott volt az autarkia, amelynek hosszú háborúra kellett felkészítenie Németországot, másfelől pedig ott volt az újrafegyverkezés, amelynek kíméletlen hajszolása éles ellentétben állt a nemzeti önellátás diktátumával. Ha a náci rezsimet a saját céljai szerint vizsgáljuk, akkor az 1939 nyaráig elért sikereit a legjobb esetben is csak 1029

1030

1031

részlegesnek nevezhetjük. A nagyszabású háborúra tett előkészületei nem voltak kielégítőek, fegyverkezési programját nem fejezte be, a krónikus nyersanyaghiány nem tette lehetővé, hogy a tankokból, hajókból, repülőgépekből és fegyverekből tervezett mennyiségeket akár csak megközelítse, és a helyzetet tovább rontotta, hogy Hitlerből hiányzott a képesség a fegyverkezési program tartós és ésszerű prioritásainak felállítására. A helyzet megoldása a fosztogatás volt. Az a korrupció, sarcolás, kisajátítás és nyílt rablás, mely a rezsim és urai, illetve minden rendű és rangú kiszolgálói tevékenységét jellemezte az árjásítási program során, a nemzetiszocialistáknak a nem árjának tekintett emberek tulajdonával és megélhetésével szembeni magatartásában a zsákmányszerzést tette vezérelvvé. Mint Hitler többször is egyértelműen kifejtette, a német gazdaságban 1933 és 1939 között kialakult óriási feszültségek végső soron csak a keleti élettér meghódításával oldhatók fel. Ahogy a hatalom megkaparintása után a párt „öreg harcosait” a weimari köztársaság „küzdelmes évei” alatt hozott áldozataikért pénzzel, állással, ingatlannal és kiemelkedő jövedelemmel jutalmazták, úgy kívánták ugyanezt az elvet jóval nagyobb léptékben kiterjeszteni egész Németország és Európa többi részének gazdaságára: a háborúra való felkészülés áldozatokat követel a német néptől, ám ha elkövetkezik a háború, akkor a jutalom egy hatalmas, új kelet-európai birodalom lesz, amely példátlan gazdagságot hoz, a belátható jövőben biztosítja a nemzet élelmiszer-ellátását, s egy csapásra megoldja Németország valamennyi gazdasági nehézségét. Addig azonban a német népnek kellett áldozatokat hoznia. A rezsim minden erejével azon volt, hogy a termelés minél jobban felfusson, miközben a fogyasztást szigorúan kordában tartotta. A zsír, a vaj és más élelmiszerek – hogy az olyan luxuscikkről, mint az importált gyümölcs, már ne is beszéljünk – hiánya 1939-re a mindennapi élet megszokott része lett. Az embereket állandóan arra buzdították, hogy járuljanak hozzá ehhez vagy ahhoz a megtakarítási programhoz. A megtakarításokat államkötvénybe, kölcsönelismervénybe és adójóváírásba forgatták, hogy hozzáférhetők legyenek a fegyverkezés céljaira. A lakosságnak szüntelenül azt szajkózták, hogy takarékoskodjon, ne pedig költsön. Az önfoglalkoztatók számára kötelező nyugdíjprogramokat indítottak, s jelentős összegeket kellett a biztosítótársaságokhoz befizetniük, hogy aztán a kormány ehhez a pénzhez is hozzáférjen, és újrafegyverkezésre fordítsa. A kormány intézményei és a hadsereg eközben egy évet is jóval meghaladó késéssel fizette ki a vállalkozókat, amivel kényegében rejtett kölcsönhöz jutottak tőlük. A fegyvergyártásban vagy fegyverkezési programokban érintett kis- és közepes vállalatoknál ez néha olyan súlyos pénzforgalmi nehézséget okozott, hogy olykor még a munkások bérét sem tudták idejében kifizetni. A rezsim mindezt 1032

1033

a szokásos frázisokkal indokolta, és a német faji közösség boldogulása érdekében hozott áldozatnak állította be. De vajon létező valóságnak fogadták-e el az emberek ezt a közösséget? Teljesítette-e a Harmadik Birodalom a nemzetiszocialisták ígéretét, felszámolta-e a weimari demokráciát megbénító osztályellentéteket és gyűlöletet, s összefogta-e a német népet a nemzeti egységben való újjászületés és a közös ügyért vívott küzdelem jegyében? Nagyrészt ezen ígéret teljesülésén múlott a rezsim népszerűsége és sikere.

5 A NÉPKÖZÖSSÉG MEGTEREMTÉSE

VÉR ÉS FÖLD

I

Friedrich Reck-Malleczewen számára a Harmadik Birodalom azt jelentette, hogy a csőcselék került hatalomra, és az összes társadalmi tekintély megbukott. Noha Reck-Malleczewen arisztokrata életet élt régi kastélyában, 11 hektáros, felsőbajorországi birtokán, valójában tősgyökeres északnémet volt; mint egy müncheni lapnak 1929-ben elmondta, származása és hűsége nem Bajorországhoz, hanem az ősi porosz arisztokráciához köti. A mélységesen konzervatív és sznob Reck-Malleczewen erős nosztalgiával gondolt vissza azokra a szép napokra, amikor Bismarck még nem rángatta be a foggalkörömmel tiltakozó junkereket a modern világba, a náci Németország iránt pedig különösen heves megvetést érzett. Vidéki menedéke viszonylagos biztonságában nyugodt szívvel vallhatta meg naplójában mindazt az ellenszenvet, amit a dolgok új rendjével szemben táplált. Így fogalmazott: „Kegyetlen majmok hordájának foglya vagyok.” Hitlert „mocsoknak” tartotta, akit le kellett volna lőnie, amikor lehetősége volt rá – 1932-ben ugyanis találkozott vele a müncheni Osteria étteremben, ahol a revolverével védte magát egy dühöngő csoporttal szemben. Hitler beszédét hallgatva Reck-Malleczewen legfőbb benyomása az volt, hogy a Führer „primitíven ostoba”. Úgy nézett ki, „mint egy villamoskalauz”, arcán „egészségtelen zsírpárnák lötyögtek; teste megereszkedett, rossz volt a tartása, erőtlen volt, petyhüdt, kocsonyás, beteges”. Az emberek mégis imádták ezt a „tisztátalan … förtelmet”, ezt a „hatalomtól megrészegült skizofrént”. ReckMalleczewen nem bírta elviselni a „birkamód s végtelenül ostobán »Heil!«-t bömbölőket, … a hisztérikus nőstényeket, transzba esett serdülőket, az egész népet, mely az üvöltő dervisek lelkiállapotába került”. Mint 1937-ben írta: „Az ember ennél mélyebbre már nem süllyedhet. Ez a csőcselék, amelyhez nemzeti hovatartozásom engem magamat is köt, nincs tisztában önnön lealjasulásával, és még arra is képes, hogy minden egyes embertársától megkövetelje: üvöltsön együtt a tömeggel, … ugyanúgy aljasodjon le.” A náci vezetőkről Reck-Malleczewen úgy vélte, „mocskos kis burzsoák, … 1034

1035

akik odatelepedtek kiebrudalt uraik asztalaihoz”. A német társadalom általános állapotáról 1938 szeptemberében az alábbi keserű szavakat vetette papírra:

A tömegember peroxidozott szőke nőstényével úgy menetel az emésztéstől az alvásig, mint egy robot, és szorgosan gyártja a gyermekeket, hogy fenntartsa a termeszvár folyamatos működését. Szóról szóra ismétli el a Nagy Manitu kinyilatkoztatásait, feljelent vagy feljelentetik, meghal vagy halálba küldik, és így vegetál tovább… De még csak nem is az a legelviselhetetlenebb, hogy a világot elfoglalták a Neander-völgyiek. Az a legelviselhetetlenebb, hogy ez a Neander-völgyi horda a maroknyi megmaradt igazi embertől is megköveteli: legyenek szívesek ők is barlanglakóvá válni, s ha ellenszegülnek, fizikai megsemmisítéssel fenyegeti őket. 1036



Reck-Malleczewen bölcsen minden éjjel elrejtette naplóját a birtokán, valahol az erdőben vagy a mezőn, s a rejtekhelyei gyakran váltogatta, nehogy a Gestapo rátaláljon. Különösen kétségbe ejtette az, ami az arisztokrácia ifjabb nemzedékével történt. 1939 elején ellátogatott egy divatos berlini éjszakai szórakozóhelyre, s látta, hogy tele van „vidéki nemes fiúkkal, akik egytől egyig SS-egyenruhát viselnek”: 1037



Remek szórakozásnak találták, hogy a pezsgősvödörből jégdarabokat csúsztassanak a velük lévő hölgyek dekoltázsába, aztán társaik üdvrivalgása közepette előhalásszák a szörnyű mélységből. Egymással oly hangosan kiabáltak, hogy minden bizonnyal még a Marson is jól lehetett hallani, ráadásul az első világháború és a szabadcsapatok időszakának stricizsargonjában – abban a zsargonban, amivé a nyelv az elmúlt húsz évben vált… E férfiakat látva mintha abba az áthidalhatatlan mélységbe bámultam volna bele, amely elválaszt bennünket a hajdani világtól… Az első, ami szembeötlik, arcuk ijesztő üressége. Aztán időről időre felvillan a szemük. Ennek a fénynek azonban semmi köze sincs a fiatalsághoz. E nemzedék jellegzetes tekintete ez, melyben állatias és teljességgel hisztérikus vadság tükröződik vissza.” 1038



Mintha csak a jövőbe látott volna, azt írta: ezek az emberek „készek volnának Leonardo festményeit is hamuvá égetni, ha azokat Führerük elfajzottnak bélyegezné”. De még „ennél rosszabb dolgokat is elkövetnek majd, és az egészben az a legszörnyűbb, legrettentőbb, hogy képtelenek lesznek megérezni

létük mélységes züllöttségét”. Ősi és becsületes családokból származó arisztokraták fogadtak el üres címeket egy olyan rendszertől, amely lealjasította őket, és szégyent hozott nagy hírű nevükre. „Ez a nép megőrült, és drágán meg fog fizetni az őrületéért.” A hagyományos morális és társadalmi rend a feje tetejére állt, s ezért mindenekelőtt magát Hitlert okolta. „Minden egyes múló órával jobban gyűlöllek – mondta a nemzetiszocialista vezetőnek 1939 augusztusában, persze csak a naplójában. – Annyira gyűlöllek, hogy boldogan áldoznám fel az életemet a halálodért, boldogan állnék végzetem elébe, ha láthatnám a tiédet, ha magammal ránthatnálak a mélybe.” Volt valami szokatlan abban a hevességben, amivel Reck-Malleczewen megvetette és lenézte az elnáciasodottnak látott tömegeket. Némely megfigyelésének élessége és frappánssága talán szélsőségesen marginális helyzetének tudható be. Amit 1929-ben a müncheni lapban nemesi őseiről mondott, az éppoly hamis volt, mint a baltikumi arisztokráciához kötődő, szerteágazó családfája. A valóságban egyszerűen Fritz Recknek hívták, nagyapja még fogadósként kereste a kenyerét, s bár apja elég nagy tekintélyt és vagyont szerzett, sőt 1900-ban a porosz képviselőházba is beválasztatta magát, közrendű lévén csak az alsóházba tudott bekerülni, nem pedig a nemesség tagjai számára fenntartott felsőházba. Maga Reck-Malleczewen orvos volt, de ideje java részét az írásnak szentelte – keze alól sorra kerültek ki regények, színdarabok, újságcikkek, filmforgatókönyvek és egyéb művek. Fantasztikus múltat kreált magának, például számos különböző hadszíntéren szolgált, sőt a brit gyarmati hadseregnek is tagja volt, ám ebből egy szó sem volt igaz. Reck-Malleczewen arisztokrata múltjának meséjét, mely a jelek szerint sem gyanakvást, sem ellenérzést nem keltett azokban a körökben, ahol mozgott, a nyilvánosság előtt tanúsított hírhedten felsőbbrendű és arrogáns viselkedése tette hihetővé. Társadalmi és magánéletében egyaránt a porosz junker álarcát viselte. Teljesen őszintén hitt azonban a maga arisztokratikus jellemében s a ranggal és kultúrával megáldott felső társadalmi réteg erényeiben. Ám bármilyen sok kitalált részlet szerepelt is naplójában, Hitler és a nemzetiszocialisták iránti gyűlölete minden kétséget kizáróan valódi volt. Reck-Malleczewen konzervativizmusa sokkal szélsőségesebb volt, mint általában az igazi ősi porosz arisztokráciáé. Pontosan látta, hogy a fiatalabb nemzedékben már csak igen kevesen gondolkodnak hozzá hasonlóan. A weimari években szokatlanul mély generációs ellentét alakult ki a német arisztokrácián belül. Az idősebb nemzedék tagjai, akiket megfosztottak a bismarcki érában birtokolt anyagi és társadalmi hátterétől, a régi szép idők visszatértére vágyakozott. Ők jellemzően gyanakvással és riadalommal tekintettek a nemzetiszocialisták hazug egyenlőséget hirdető szólamaira. Az ifjabb nemzedék 1039

1040

1041

viszont megvetette a régi monarchiát, amiért 1918-ban harc nélkül adta meg magát. Az 1930-as évek elején úgy látták, a nemzetiszocialista párt egy új vezetői elit kialakításának eszköze lehet. Az arisztokráciát, amelyhez tartoztak, nem a rang és a méltóság tudata által összekovácsolt státuscsoportnak tekintették, hanem lényegében fajnak, az évszázados tenyésztés termékének. Ez a nézet uralkodott az 1920-as évek elején a 17 000 tagot számláló Német Nemesek Szövetségében (Deutsche Adelsgenossenschaft) is, és ezért tiltották meg – a teljes arisztokrácia alig 1,5 százalékát kitevő – zsidó nemeseknek a belépést. De ez a vélekedés azért nem volt általános. A túlnyomórészt DélNémetországban élő katolikus nemesség távol tartotta magát a faji gondolkodástól, és amikor a Harmadik Birodalom mind nagyobb nyomást kezdett gyakorolni a katolikus egyházra, sokan közülük mellé álltak. De még a fiatalabb bajor nemességen belül is viszonylag kevesen voltak azok, akik – bár élesen szemben álltak a weimari köztársasággal – követték volna északnémetországi protestáns társaikat az SS-be. Ők otthonosabban érezték magukat más jobboldali szervezetekben, például a Stahlhelmben. Az idősebb nemesek az ország minden részén elsősorban monarchisták voltak – sőt a Német Nemesek Szövetsége sokáig előírta tagjainak a monarchia helyreállítása melletti nyílt elkötelezettséget, bár erről a Harmadik Birodalom idején kénytelenek voltak lemondani. Másfelől viszont sok arisztokrata találta vonzónak a nemzetiszocialisták kommunizmus- és szocializmusellenességét, a „vezérelv” hangsúlyozását és a burzsoá kultúra elleni kirohanásokat. Az ifjabb nemzedék számára a fegyveres erők gyors növekedése új lehetőséget kínált, hogy társadalmi osztályuk hagyományait követve elhelyezkedjenek a tisztikarban. A pomerániai és poroszországi nemesek jelentős részének tetszett a német élettér kelet-európai bővítésének nemzetiszocialista terve is, mert úgy látták: ez visszahozza őseik keleti hódításainak dicső korát. A nemzetiszocialisták pontosan tudták, hogy szükségük van a lakosság konzervatív rétegeinek szavazataira is, ezért az 1930-as évek elejének választásain gyakran indítottak színeikben nemesi származású személyeket. A Hohenzollern-család fiatalabb tagjai élenjártak a nemzetiszocialisták támogatásában: Ágost Vilmos porosz királyi herceg már jóval 1933 előtt belépett a rohamosztagosok közé, és tiszti rangot szerzett, Frigyes Vilmos királyi herceg pedig az 1932-es elnökválasztások előtt arra biztatta az embereket, hogy ne Hindenburgra, hanem Hitlerre szavazzanak. Noha a barnaingesek és jó néhány „öreg harcos” továbbra is mélységes megvetést tanúsított mindazon dolgok iránt, amelyek szerintük a német nemesség dekadens elfajzottságát igazolták, Hitler fölismerte, hogy a fiatalabb nemzedék nélkülözhetetlen lesz az új, hatalmasra duzzasztott tisztikarban, a 1042

külszolgálatot pedig a régi tekintély mázával vonhatja be. Még a Német Nemesek Szövetségének fennmaradásához is hozzájárult, természetesen koordináltan, náci vezetés alatt. Ámde amint úgy érezte, hogy nem kell kesztyűs kézzel bánnia a konzervatívokkal, rögtön egyértelművé tette, hogy megfontolni sem hajlandó a monarchia helyreállítását. A volt császár születésnapja alkalmából Berlinben rendezett nemesi ünnepségeket már 1934-ben is barnainges bandák zavarták szét, több monarchista társaságnak pedig betiltás lett a sorsa. Az idősebb német nemesek megmaradt reményei akkor szálltak el végleg, amikor Hindenburg meghalt – sokan ugyanis abban reménykedtek, hogy ez lesz a megfelelő alkalom a monarchia visszaállítására –, és Hitler megszerezte az államfői hatalmat. Miközben Hitler egyre hűvösebben bánt az arisztokráciával, ezt bőven ellensúlyozta Heinrich Himmler birodalmi SS-vezető irántuk tanúsított egyre nagyobb lelkesedése. Szép sorban nyugdíjazták az SS idősebb nemzedékének tagjait, akik közül sokan a weimari köztársaság korai éveiben a különítményesek erőszakos cselekedeteiben is részt vettek, és a helyükre tanult, nemesi származású személyeket vettek föl. A náci populisták ugyan hevesen ostorozták a „puhány” és „elfajzott” arisztokráciát, Himmler azonban úgy gondolta, a századok óta követett szigorú párválasztási szabályoknak a német faj továbbfejlődéséhez kellett vezetnie. Véleményét hamarosan meg is osztotta a német arisztokrácia erre fogékony rétegeivel. Néhányan, például Mecklenburg nagyhercege vagy Vilmos hesseni herceg, már 1933. január 30-a előtt beléptek az SS-be, ám a fiatal arisztokraták most valósággal megrohanták a szervezetet felvételi kérelmükkel. Így tett a porosz katonai nemesség nem egy tagja, például Von der Goltz és Von Podbielski báró. 1938-ra az SS magas rangú tisztjeinek már csaknem az egyötöde volt nemesi származású, az alacsonyabb rangúaknak pedig az egytizede. Himmler az arisztokráciához fűződő kapcsolatok megszilárdítása céljából meggyőzte az összes fontosabb német lovas szövetséget – a felső osztályok sportolásának, kizárólagos társadalmi érintkezésének rezervátumait –, hogy csatlakozzanak az SS-hez. Még a politikai nézeteik sem számítottak, amit az idősebb SS-veteránok nem is néztek jó szemmel. A német lovas bajnokságokat ezután rendre az SS lovasai nyerték, holott addig mindig a magánlovasklubok győztek. Voltak azonban olyanok – különösen a weimari köztársaság idején lecsúszott személyek –, akik aktívabb és elkötelezettebb szerepet vállaltak. Jellemző példa erre Erich von dem Bach-Zelewski, aki 15 évesen háborús szolgálatra jelentkezett, majd beállt egy szabadcsapatba, de 1924-ben náci eszmék hirdetése miatt leszerelték a hadseregtől. Ezután egy taxitársaságot, majd egy gazdaságot vezetett. 1930-ban belépett a nemzetiszocialista pártba és az SS-be. 1933 vége felé már gyorsan 1043

emelkedett fölfelé a ranglétrán. Hasonló karriert futott be egy másik fiatal nemes, Ludolf von Alvensleben, a szabadcsapatok egykori tagja, aki a háború után elvesztette lengyelországi birtokait, az azok után kapott kárpótlást az infláció vitte el, majd egy autógyártó céggel próbálkozott, de az is csődbe ment. Ilyen volt Karl von Eberstein báró is, aki az 1920-as években utazási ügynökként próbált megélni. Reck-Malleczewen megfigyelése, melyet a berlini éjszakai szórakozóhelyen tett, éleslátásról és jó ítélőképességről árulkodott: a junkerarisztokrácia fiatalabb tagjai közül valóban sokan csatlakoztak a Himmlerféle új német elithez. Mások – főként azok, akik beléptek a hadseregbe vagy a külszolgálatba – eleinte ugyan lelkesek voltak, de idővel keservesen kiábrándultak a rezsimből. 1044

II

A német arisztokrácia hagyományosan a földből élt. Bár a nemesség az évek során jelentős – bizonyos területeken több mint jelentős – szerepre tett szert a hadseregben, a közszolgálatban, sőt az iparban is, legtöbbjük számára az 1920-as és 1930-as években is a föld maradt a jövedelem, a társadalmi rang és a politikai befolyás fő forrása. Paul von Hindenburg birodalmi elnöknél különösen nagy befolyása volt a porosz földbirtokosoknak; velük tartott társasági kapcsolatot, amikor a kelet-poroszországi Neudeckben lévő birtokán időzött. A nyilvánosságban is beszédtéma volt az a sok külön kedvezmény, melyet a kormány a Hindenburghoz hasonló nagybirtokosoknak adott, például a keleti vidékek mezőgazdasági termelőinek nyújtott segélyek formájában. A nemzetiszocialisták szemében azonban nem a nagybirtokosok alkották a vidéki német társadalom alapját, hanem a kisparaszti gazdaságok tulajdonosai. A nemzetiszocialista párt 1920-as programjának 17. pontja egyenesen olyan földreformot követelt, amely „megfelel nemzetünk szükségleteinek”, s javasolta egy olyan törvény megalkotását, mely lehetővé teszi „a földek kárpótlás nélküli, a közösség számára hasznos célokra való lefoglalását”. A programnak ez az eleme – az áruházak bezárását követelő 16. pont után – látszólag a nagybirtokok ellen irányult. A nemzetiszocializmus bírálói viszont úgy állították be, mintha a párt a parasztgazdaságokat is kisajátítással fenyegetné, így aztán Hitler 1928. április 13-án „pontosítást” volt kénytelen közzétenni ezen ponttal kapcsolatban – ami azért érdekes, mert a programban felsoroltakat ekkor már úgy emlegették,

mint végleges, megváltoztathatatlan és vitathatatlan követeléseket. A 17. pont, jelentette ki Hitler, egyszerűen a zsidó földspekulánsokról szól, akik nem a közjó érdekében szereznek földet, hanem nyerészkedési célból. A parasztoknak nem kell félniük: a nemzetiszocialista párt elkötelezett a magántulajdon szentségének elve mellett. E nyilatkozattól megnyugodva az észak-németországi parasztság – amelyet kétségbeesésbe kergetett a mezőgazdaságnak már a nagy gazdasági válság előtt bekövetkezett összeomlása – 1930-tól nagy tömegben szavazott a nemzetiszocialista pártra. A földbirtokos nemesség viszont inkább a nacionalistákat támogatta, mivel úgy látták, a nemzetiszocializmus nem kínál nekik eleget. Érdekeiket mindazonáltal jól képviselték az 1933. január 30-án létrejött koalícióban. A nacionalistákat vezető Alfred Hugenberg nemcsak gazdasági, hanem egy személyben mezőgazdasági miniszter is lett, és hamarosan egy sor intézkedést hozott azzal a céllal, hogy kihúzza támogatóit és általában a német parasztságot a gazdasági ingoványból, amelybe süllyedtek. Megtiltotta, hogy a hitelezők 1933. október 31-ig érvényesítsék a jelzálogot az eladósodott gazdaságokon, megemelte a főbb mezőgazdasági termékekre kivetett importvámot, június 1-jén kiadott rendeletéivel pedig törölt bizonyos tartozásokat. Hugenberg a tejtermelők védelmében 40 százalékkal csökkentette a margarintermelést is, s annak gyártásához kötelezővé tette bizonyos mennyiségű vaj felhasználását. Ez utóbbi lépés hatására rövid idő alatt 50 százalékkal nőtt a zsiradékok, köztük a vaj és a margarin ára, és a minisztert széles körből rengeteg bírálat érte, ami újabb szög volt Hugenberg politikusi koporsójában. Június végére a koordináció folyamata rég megregulázta a fő mezőgazdasági érdekcsoportokat, s elérte Hugenberg nacionalista pártját is. A miniszter a hónap végén minden tisztségéről lemondott, s végleg eltűnt a politikai süllyesztőben. A helyére Richard Walther Darré került, a párt mezőgazdasági szakértője, a „vér és föld” szlogen szülőatyja. Darré fő célkitűzése nem csupán az volt, hogy a mezőgazdaságnak jobb pozíciót szerezzen a gazdasági életben, hanem hogy a német parasztságot tegye a német faji erő fő forrásává. Könyveiben – A parasztság mint az északi faj életforrása (Das Bauerntum als Lebensquell der nordischen Rasse, 1928) és Új arisztokrácia a vér és föld alapján (Neuadel aus Blut und Boden, 1930) – Darré azzal érvelt, hogy a német faj alapvető jellemvonásait a kora középkori parasztságtól kapta, amelyet még nem nyomott el a földbirtokos arisztokrácia, épp ellenkezőleg, lényegében egységes faji közösséget alkotott vele. A nagybirtokok léte pusztán funkcionális, nem fejezi ki tulajdonosaik semmiféle intellektuális vagy jellembeli felsőbbrendűségét. E nézetek igen nagy hatást gyakoroltak Heinrich Himmlerre, aki Darrét tette meg a Faji és Letelepedési Főhivatal (Rasse- und Siedlungshauptamt, RuSHA) 1045

1046

1047

igazgatójává. Himmler elképzelésének, miszerint Németországot egy új faji arisztokráciának kell uralnia, sok közös vonása volt Darré nézeteivel, legalábbis kezdetben. Darré eszméi Hitlernek is megtetszettek, aki ezért 1930-ban fölkérte, hogy lépjen be a pártba, majd kinevezte az újonnan létrehozott, a mezőgazdasággal és a parasztsággal foglalkozó részleg vezetőjévé. Darré 1933ra nagy és jól szervezett propagandagépezetet fejlesztett ki azzal a céllal, hogy a parasztok körében terjessze az örömhírt: döntő szerepük lesz a hamarosan létrejövő Harmadik Birodalomban. Emellett sikerült olyan sok nemzetiszocialistát beszivárogtatnia a különféle mezőgazdasági érdekcsoportokba, például a Birodalmi Földszövetségbe, hogy már az új rezsim első hónapjaiban meg tudta szervezni azok koordinálását. Mire Hugenberg lemondott, gyakorlatilag Darré ellenőrizte a náciasított országos parasztszövetséget, s mezőgazdasági miniszteri kinevezése csak megszilárdította a vagy kilencmillió paraszt és mezőgazdasági munkás – eltartottjaikkal együtt a teljes német lakosság körülbelül 30 százaléka – vezetőjének pozíciójában. Kinevezése után alig néhány hónappal készen állt a céljait szolgáló intézkedések meghozatalára. A Birodalmi Élelmezési Korporáció (Reichsnährstand) létrehozása mellett az új örökösödési törvényekre koncentrált, amelyek a parasztság fennmaradását voltak hivatottak biztosítani és egy új társadalmi rendet kialakítani. Németország egyes részein, főként a délnyugati területeken, az örökösödési szokások és törvények értelmében a gazda halála után a földjeit egyenlő arányban osztották fel a fiai között. Ez oda vezetett, hogy életképtelenül apró parcellák alakultak ki, és a kisparasztok proletarizálódtak. Darré eszménye egy olyan Németország volt, amelyben önfenntartásra alkalmas méretű gazdaságok működnek. Ahelyett tehát, hogy a földeket egyenlő arányban osztanák fel az örökösök között, vagy azok – mint Németország nagy részén szokás volt – a legidősebb fiúra szállnának, a legjobb megoldásnak azt vélte, ha az egész földet a legerősebb és legrátermettebb örökös kapná meg. A földeket így a családokban tartanák, azok nem kerülnének a piacra. Az új törvény segítségével az évek során a természetes kiválasztódás egyre inkább megerősítené a parasztságot, míg végül képes lesz betölteni a neki rendelt szerepet, s Németország vezető kasztjává emelkedik. Darré e nagyra törő cél érdekében 1933. szeptember 29-én elfogadtatta a birodalmi védett birtokokról szóló földtörvényt, amely megalkotói szerint fölelevenítette a hitbizomány, azaz az elidegeníthetetlen örökség régi német szokását. A törvény hatálya az összes, 7,5 és 125 hektár közötti gazdaságra kiterjedt. Ezeket az úgynevezett birodalmi védett birtokokat többé nem lehetett eladni, megvásárolni vagy felosztani, sem adósság fejében lefoglalni, és nem is lehetett rájuk jelzálogjogot bejegyeztetni. Kölcsön biztosítékául sem lehetett őket használni. A törvény rendkívüli 1048

1049

szigorítást jelentett a földpiacon – de irreális volt. A korlátozások nagyrészt abból az elvont és idealizált képből táplálkoztak, melyet Darré a derék és önfenntartó parasztgazdákról alkotott. Csakhogy Németországban az évszázadok óta alkalmazott felosztó öröklődés eredményeként sok ezer apró gazdaság jött létre, másfelől viszont a nagybirtokosok földvásárlásai következtében igen sok olyan birtok alakult ki, amelyek nagysága meghaladta a 125 hektárt. A törvény hatálya így csupán 700 000 gazdaságra, azaz a gazdaságok 22 százalékára terjedt ki, amelyek az összes német mezőgazdasági terület és erdő 37 százalékát alkották. Mintegy 85 százalékuk a skála alsó végéhez tartozó, 20 és 50 hektár közötti birtok volt. Egyes vidékeken – különösen Mecklenburgban és a nagybirtokok dominálta Kelet-elbai-síkságon, illetve az ország délnyugati régiójában, ahol a földek ekkorra rendkívül nagy mértékben elaprózódtak – a törvény elég kevés gazdaságot érintett, és nem is volt különösebben nagy hatású. Közép-Németországban viszont igen jelentős következményei lehettek a bevezetésének. Darré reményei szerint a törvény alapján föld nélkül maradt örökösök problémáját az oldotta volna meg, hogy az érintettek keleten alapíthatnak új gazdaságot. Ezzel a német konzervatívok szívének kedves hagyományt elevenített föl, a keleti területek „gyarmatosítását”, egy lényeges különbséggel: azt a területet, amelyet Darré be kívánt telepíteni, hogy ezáltal ott a kicsi és önfenntartó gazdaságokból új társadalom alakuljon ki, már elfoglalták a nagy és közepes junkerbirtokok. Darré 1934. május 11-én nyíltan is fölemelte szavát a birtokok jelenlegi tulajdonosai ellen, akik szerinte a századok során tönkretették a kelet-elbai területek parasztságát, és kisparasztok sokaságát süllyesztették zsellérsorba. Itt az ideje, jelentette ki, hogy visszaadjuk a parasztoknak azokat a földeket, amelyeket a junkerek elraboltak tőlük. Persze amióta feladták a nemzetiszocialista párt programjának 17. pontjában megfogalmazott szándékot a nagybirtokok kisajátítására és kisparasztok közötti felosztására, még Darré sem hozhatott ilyen kényszerítő erejű intézkedéseket. Ehelyett tehát azt javasolta, hogy az állam ne nyújtson semmiféle segítséget a nehéz pénzügyi helyzetbe került földbirtokosoknak – ez egyébként nem állt távol Hitler álláspontjától sem, aki 1933. április 27-én kijelentette, hogy a csődbe ment nagybirtokokat föld nélküli német parasztokkal kell betelepíteni. Darré ambiciózus elképzelései csak részben valósultak meg, viszont roppant népszerűtlenné tették személyét a lakosság számos rétegében, beleértve a parasztság jelentős részét. Ráadásul Hitler ugyan hajlandó lett volna hagyni a csődbe menő nagybirtokok felosztását, de a német mezőgazdaság problémáinak megoldását elsősorban a keleti élettérhódítások útján kívánta megoldani. Az ő nézete szerint tehát a betelepítéssel meg kellett várni, amíg Németország 1050

1051

kiterjeszti a fennhatóságát Lengyelországra, Fehéroroszországra és Ukrajnára. Egyébként is, bármilyen hangosan hirdette is az egalitárius nézeteket, Hitlernek esze ágában sem volt tönkretenni a porosz földbirtokos arisztokrácia létének gazdasági alapját. Sok gazdasági szakértő felismerte, hogy a junkerbirtokok, amelyeknek jó része a 19. század vége óta sikeresen ésszerűsítette és modernizálta működését és irányítását, sokkal hatékonyabb élelmiszer-termelők a kisparaszti gazdaságoknál, s hogy a jelen élelmiszer-ellátásának biztonsága nem áldozható fel egy majdani faji utópia oltárán. A gyakorlatban ezért az Elbától keletre létrehozott új kisgazdaságok száma a weimari köztársaság utolsó éveihez képest nem nőtt jelentősen. A birodalmi védett birtokokról szóló törvényben kisemmizett örökösök túlnyomó része nem jutott új földhöz a program alapján, és egyébként is, a délnémet dombvidéken élő katolikus parasztok egy jelentős hányadát enyhén szólva sem lelkesítette a gondolat, hogy Pomeránia vagy Kelet-Poroszország távoli, sík és egyhangú partvidékére költözzön, ahol nincsenek rokonai, s ahol idegen, furcsa nyelvjárást beszélő protestánsok veszik körül. 1052



12. térkép Birodalmi védett birtokok Darré elődje, Alfred Hugenberg adósság-jóváírási programjának keretében a kormány 650 millió birodalmi márkát fizetett ki a parasztgazdák és a birtokosok fizetőképességének helyreállítására. Ez jóval több volt annál a 454

milliónál, amit a weimari kormány 1926 és 1933 között hasonló célokra fordított. A birodalmi védett birtokokról szóló törvény hatálya alá eső, eladósodott gazdák egyszerre megszabadultak attól a veszélytől, hogy birtokaikat lefoglalhatják. Ámde az ilyen birtokok tulajdonosai sok esetben éppen azért nem kaptak hitelt, mert nem ajánlhatták fel gazdaságukat biztosítékként. Mivel pedig akadtak köztük olyanok is, akik újonnan szerzett biztonságukat kihasználva a hiteleiket sem voltak hajlandók visszafizetni, a szállítók és kereskedők egyre inkább kizárólag készpénzfizetést voltak hajlandóak elfogadni tőlük. Az új törvény tehát az addigihoz képest megnehezítette a gazdák számára a drága gépek beszerzését éppúgy, mint a földjeikkel szomszédos kis parcellák felvásárlását. Egy gazda így panaszkodott: „Ugyan mi hasznunk van egy apáról fiúra szálló gazdaságban, amely úgy 30 év múlva megszabadul az adósságaitól, ha a jelenben nem juthatunk pénzhez, mert senki sem hajlandó hitelezni nekünk?” Egyre erősödött az elégedetlenség és a harag a gazdák leendő örökségüktől egyik pillanatról a másikra megfosztott fiai és lányai körében is; sokan közülük egész életükben fizetés nélkül dolgoztak a családi birtokon, arra számítva, hogy egy nap majd öröklik apjuk földjeinek egy részét, ám az új törvény egy csapásra szertefoszlatta a reményeiket. A gyermekeik nehéz helyzetével együtt érző gazdák nem követhették azt a – főleg az elsőszülöttségi jogot biztosító területeken elterjedt – szokást, hogy a birtokot elzálogosítva szerezzenek pénzt, amit aztán végrendeletükben a föld örökléséből kizárt gyermekeikre hagytak hozományként vagy készpénz formájában. Egy vidéki jegyző 1934 tavaszán arról tett jelentést, hogy a törvény életbelépése óta csak a hozzá tartozó területeken húsz eljegyzést bontottak fel, mivel a menyasszonyok apja immár nem tudott pénzt szerezni a hozományra. Ráadásul a nem öröklő gyermekek akkor is nehezebben vásárolhattak saját földet, ha volt is rá pénzük, hiszen a törvény azzal, hogy vagy 700 000 gazdaságot kivont az ingatlanpiacról, jelentősen felhajtotta a birodalmi védett birtokokról szóló törvény alá nem eső birtokok árát. A sors fintoraként a törvény nem hagyott más választást a gazdák örökségből kizárt fiai és lányai számára, mint hogy vidékről a városokba költözzenek, vagyis éppen az ellenkezőjét tegyék annak, amit Darré el kívánt érni. A törvény korlátozásai olyan szigorúak voltak, hogy sok családi védett birtok gazdája úgy érezte, már nem is a tulajdonosa saját földjének, csupán a kezelője. Az automatikus öröklési szabályok eltörlése a családokon belül is komoly feszültségeket gerjesztett. A gazdák a jelentések szerint úgy vélték, a törvény „elkeseredett testvérviszályra teremt lehetőséget”, és „emiatt gyakoribbak lesznek az egygyermekes családok” – vagyis a törvény hatása egy újabb téren is ellentétes volt azzal, amire Darré számított. Bajorországban 1934 vége felé 1053

1054

1055

három hónapos börtönre ítéltek egy gazdát, aki körzetének legrégibb párttagja volt, mégis nyilvánosan kijelentette, hogy Hitler nem földműves és nincsenek gyermekei, máskülönben nem hozott volna ilyen törvényt. Szavait a bíróság előtt is elismételte, bár az eredetileg elhangzott durva obszcenitások nélkül. Más parasztok maguk fordultak a bírósághoz, mivel meg kívánták támadni a birtokukat védetté nyilvánító döntést. 1934 nyarára a parasztgazdák már mindenütt szembefordultak a náci agrárpolitikával; Bajorországban a vásárnapokon állítólag olyan ellenséges volt a légkör a párttal szemben, hogy a helyi csendőrök nem mertek beavatkozni, az ismertebb nemzetiszocialisták pedig messze elkerülték a gazdákat, tudván, hogy dühös kérdésekkel árasztanák el őket. De még az olyan területeken is, mint Schleswig-Holstein, ahol 1930 és 1933 között a vidéki lakosság túlnyomó része a nácikra szavazott, az a hír járta 1934 júliusára, hogy a gazdák elkeseredettek, főleg a disznóik felvásárlási ára miatt. Egy észak-németországi szociáldemokrata ügynök ugyanekkor ezt jelentette: 1056



Oldenburg és Kelet-Frízföld közép- és nagybirtokosai korábban kifejezetten lelkesedtek a nemzetiszocialistákért, mára viszont szinte egyhangúan elutasítják őket, s inkább visszatérnek régi, konzervatív hagyományaikhoz. A kelet-frízföldi marhatenyésztők és gazdag poldergazdák esetében ez főként a birodalmi védett birtokokról szóló törvénynek tulajdonítható, a középbirtokosok és a földművesek körében pedig a tej- és tojástermelés központi szabályozásának. 1057



A gondot itt az jelentette, hogy a gazdák nem adhatták el a megtermelt tejet és tojást közvetlenül a fogyasztóknak, ezt csak a Birodalmi Élelmezési Korporáció bonyolult rendszerén keresztül tehették meg, aminek az lett a következménye, hogy egy liter tejért a korábbi 16 pfennig helyett csak 10-et kaptak, a nagykereskedők ugyanis ragaszkodtak a 10 pfenniges haszonhoz, a maximális megengedett ár pedig 20 pfennig volt. Nem meglepő, hogy a hatóságok legnagyobb bosszúságára hamarosan kialakult a tej és a tojás feketepiaca; válaszul egyre több lett a razzia, nagy mennyiségben foglaltak le „fekete” tejet és tojást, és sorra tartóztatták le az érintetteket. Az idősebb parasztok még jól emlékeztek 1933-ból Darré hangzatos ígéreteire, s a lakosság szinte bármely más rétegénél nyíltabban és bátrabban adtak hangot elégedetlenségüknek; úgy tűnt, túl fontosak ahhoz, semhogy a rendszer keményen fel merjen lépni velük szemben. A náci szónokokat továbbra is kifütyülték a gazdák találkozóin; egy ilyen alkalommal, 1937-ben, Sziléziában a beszélő elveszítette a türelmét, és közölte hallgatóságával, hogy hamarosan 1058

majd a Gestapo tanítja meg őket arra, mi az a nemzetiszocializmus, mire a jelenlévők egyszerűen felálltak, és hazamentek. A gazdák nemcsak az alacsony felvásárlási árak, a munkaerő elmenekülése, a gépek, a műtrágya és hasonlók drágasága miatt panaszkodtak, hanem azért is, mert a Birodalmi Élelmezési Korporáció tisztviselői busás fizetéseket vittek haza, miközben semmi mást nem tettek, csak nehezítették a vidékiek dolgát. Más németekhez hasonlóan köztük is sokan voltak, akiknek elegük lett a párt és különféle szervezetei állandó adomány- és hozzájárulásköveteléséből. Különösen hangosak voltak a birodalmi védett birtokok tulajdonosai,