A Harmadik Birodalom háborúban 9789633550274 [PDF]

Zitiervorschau

A HARMADIK BIRODALOM HÁBORÚBAN

RICHARD J. EVANS A HARMADIK BIRODALOM HÁBORÚBAN Hogyan taszították a nácik katasztrófába Németországot

Park Könyvkiadó

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Richard J. Evans: The Third Reich At War. Penguin Books Ltd, London, 2008 Fordította Szántó Judit A borítón: A háború tépázta Brandenburgi kapu, Berlin, 1945 májusa A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

Copyright © 2008 Richard J. Evans All rights reserved Hungarian translation © Szántó Judit 2013 ISBN 978–963–355–027–4 Magyar kiadás © 2014 Park Könyvkiadó, Budapest Borítófotó © Cultiris/AKG-Images Térképek © Bereznay András: www.historyonmaps.com A fordítást szakmai szempontból ellenőrizte Ungváry Krisztián Szerkesztette Zsolt Angéla és Szalay Marianne Felelős szerkesztő Szalay Marianne A szöveget gondozta Tóth Magdaléna és Markwarth Ágnes Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera A borítót, valamint a belső oldalakat tervezte és a könyvet tördelte Köböl Vera

Matthew-nak és Nicholasnak

ELŐSZÓ Ez a könyv a Harmadik Birodalomnak, Hitler és a nemzetiszocialisták Németországban létrehozott rendszerének történetét mondja el a második világháború kitörésétől, 1939. szeptember 1-jétől 1945. május 8-ig, a háború befejezéséig. Önálló kötetként is olvasható, mint Németország háború alatti története, egyszersmind azonban utolsó darabja egy trilógiának, amely A Harmadik Birodalom születésével kezdődik. Ez az első kötet a nemzetiszocializmus eredetével, eszméinek kialakulásával és 1933-as hatalomra jutásával foglalkozik. A sorozat második kötete, A Harmadik Birodalom hatalmon az 1933 és 1939 közötti békeéveket vizsgálja, amelyek során Hitler és a nemzetiszocialisták felépítették Németország katonai erejét, és felkészítették az országot a háborúra. Mindhárom kötet szemléletét A Harmadik Birodalom születésének előszavában vázolom fel, itt tehát nem szükséges részleteznem. A három kötet együttes törekvése, hogy átfogó képet adjon a nemzetiszocialista uralom alatti Németországról. A Harmadik Birodalom háború alatti története két speciális problémát vet fel. Az első viszonylag jelentéktelen. 1939 után Hitler és a nemzetiszocialisták mindinkább vonakodtak attól, hogy rendszerüket Harmadik Birodalomnak nevezzék; jobban kedvelték a Nagynémet Birodalom (Grossdeutsches Reich) kifejezést, hogy felhívják a figyelmet a határok 1939–40-ben bekövetkezett, nagymértékű kiterjesztésére. Én azonban az egység és a következetesség kedvéért más történészekhez hasonlóan úgy döntöttem, hogy továbbra is „Harmadik Birodalomról” beszélek; elvégre a nemzetiszocialisták nem tagadták meg nyíltan a kifejezést, inkább egyszerűen nem használták. A második probléma komolyabb. E könyv Németországra és a németekre koncentrál, tehát nem a második világháborúval, még csak nem is a második világháború európai történetével foglalkozik. Mindazonáltal természetesen ismertetnem kell a háború lefolyását, mint ahogy foglalkoznom kell az Európa meghódított részein bevezetett német intézkedésekkel is. Még egy ilyen terjedelmes könyv keretein belül sem lehetséges azonban egyforma figyelmet fordítani a háború minden fázisára és aspektusára. Ezért úgy határoztam, hogy a nagyobb fordulópontokra összpontosítok: Lengyel- és Franciaország meghódítására, valamint az angliai csatára a háború első évében; az 1941–42 telén vívott moszkvai ütközetre, az

1942–43-as sztálingrádi csatára és a német nagyvárosok folyamatos stratégiai bombázásának 1943-as kezdetére. Ennek során katonai és polgári személyek naplói és levelei segítségével megkíséreltem érzékeltetni, mit jelentett a németeknek e hatalmas konfliktusokban való részvétel. Reményeim szerint a könyv olvasói számára érthetővé válik majd, hogy miért az említett fordulópontokat választottam ki. A háborús évek német történelmének középpontjában a zsidók millióinak megsemmisítése áll a nemzetiszocialisták által „az európai zsidókérdés végső megoldásának” nevezett művelet keretében. A könyv részletesen beszámol e népirtási politika kialakulásáról és megvalósításáról, miközben elhelyezi a folyamatot a szlávok és a kisebbségek, például a cigányok, homoszexuálisok, csekélyebb súlyú bűnelkövetők és „aszociális elemek” elleni nemzetiszocialista faji politika tágabb kontextusában. Megkíséreltem egyes érintettek – túlélők és halálos áldozatok – tanúságtételét ötvözni azon személyekével, akik az elméletet a gyakorlatba átültették, beleértve a fontosabb haláltáborok parancsnokait is. A nyugat-európai országok zsidóságának deportálását és megsemmisítését a nemzetiszocialista birodalommal foglalkozó fejezet tárgyalja, az pedig, hogy a népirtásról milyen mértékben szereztek tudomást az egyszerű németek, és hogyan reagáltak rá, egy későbbi, a honi frontról szóló fejezetben szerepel. Az a tény, hogy a zsidók tömeges megsemmisítéséről a könyv jóformán valamennyi fejezetében szó van, a lengyelországi gettóknak a nyitófejezetben tárgyalt felállításától az 1945-ös „halálmeneteknek” a zárófejezetben olvasható bemutatásáig, kellőképpen tükrözi, hogy a szóban forgó jelenség megannyi szempontból milyen központi jelentőségű volt a hadban álló Harmadik Birodalom történetében. Akárhová nézünk, például még a 6. fejezetben tárgyalt zenei és irodalomtörténeti kitekintésben is, az elbeszélés megkerülhetetlen részét alkotja. Mindazonáltal fontos újra leszögezni, hogy ez a könyv a nemzetiszocialista Németország valamennyi aspektusát érinti, tehát nem elsősorban a zsidók megsemmisítésével vagy a második világháborúval foglalkozik, noha mindkettő lényeges szerepet játszik benne. A könyv azzal kezdődik, amivel A Harmadik Birodalom hatalmon végződik: Lengyelország 1939. szeptember 1-jei lerohanásával. Az 1. fejezet Lengyelország német megszállását tárgyalja ezen időpont és a Szovjetunió 1941es megtámadása között, különös tekintettel sok ezer lengyel és lengyel zsidó bántalmazására, kifosztására és meggyilkolására. A nemzetiszocialisták, sőt számos német szemében a lengyelek és a „keleti zsidók” alacsonyabb rendű emberi lénynek számítottak, és bár jelentős különbségekkel, de lényegében ugyanígy vélekedtek a németországi elmebetegekről és fogyatékosokról is, akiknek a Hitler berlini kancelláriájából irányított eutanáziaprogram keretében

végrehajtott tömeges meggyilkolását a fejezet utolsó része taglalja. A 2. fejezet nagyrészt a háború menetével foglalkozik, Nyugat-Európa 1940-ben bekövetkező meghódításától az 1941-es oroszországi hadjáratig. Ez a hadjárat alkotja a nemzetiszocialista szóhasználattal „az európai zsidókérdés végső megoldását” bemutató 3. fejezetben elbeszélt események hátterét is. A 4. fejezet a háborús gazdaságnak szenteli figyelmét, és megvizsgálja, hogyan uralkodott a Harmadik Birodalom a megszállt európai országokban, ahonnan kényszermunkások millióit szállította fegyvergyáraiba munkaerőként, és ahol elindította a nemzetiszocialista birodalom határain belül élő zsidók összefogdosását, deportálását és meggyilkolását. A Birodalom szétesése a sztálingrádi csatában, 1943 elején elszenvedett irtózatos német vereséggel kezdődött el, amit a fejezet zárórésze ismertet. Ugyanebben az évben a háború számos területén fordulat következett be: a szövetségesek offenzívájában, a stratégiai bombázásokban egymás után pusztultak el német kis- és nagyvárosok, Rommel hadserege Észak-Afrikában vereséget szenvedett, és összeomlott a Harmadik Birodalom legfőbb európai szövetségese, Mussolini olasz fasiszta állama. Ezek az események állnak az 5. fejezet középpontjában, amely a továbbiakban megvizsgálja, milyen hatással voltak a történések a fegyveres erőkre és a honi hadvezetésre. A 6. fejezet jórészt a hátországgal foglalkozik, és figyelemmel kíséri a vallási, társadalmi, kulturális és tudományos élet, illetve a háború kölcsönhatását. A fejezet vége a nácizmussal szembeni ellenállás megjelenéséről számol be, különös tekintettel a Harmadik Birodalmon belüli eseményekre. A 7. fejezet a „csodafegyverekről” tudósít, amelyek Hitler ígérete szerint megfordítják a háború menetét, majd rátér a Birodalom végső vereségének elbeszélésére, és röviden áttekinti a háború következményeit. A katonai események folyamatos elbeszélése átszövi az egyes fejezeteket: az 1. fejezet az 1939-es katonai akciókat mutatja be, a 2. fejezet 1940–41 háborús történéseit beszéli el, a 3. fejezet folytatja az 1941-es év háborús eseményeinek ismertetését, a 4. fejezet végigkíséri 1942 történéseit, az 5. fejezet az 1943-as év szárazföldi, légi és tengeri háborúját követi nyomon, a 6. fejezetben az 1944-es hadműveletek bontakoznak ki, az utolsó fejezet pedig beszámol a háború befejező hónapjairól, az 1945 januárjától májusáig terjedő időszakról. Ezt a könyvet arra szántam, hogy egyhuzamban, elejétől végéig elolvassák mint a maga összetett mivoltában is egységes, leírásokkal és elemzésekkel átszőtt elbeszélést; remélem, a történet különböző részeinek összefüggése és egymásra gyakorolt kölcsönhatása az események előrehaladtával mind világosabb lesz az olvasók előtt. A fejezetcímek nem tükrözik pontosan az adott részek tartalmát, inkább elgondolkodásra késztetnek; némely esetben pedig szándékosan többértelműek vagy ironikusak. Azoknak, akik a könyvet

egyszerűen referenciamunkaként kívánják használni, érdemes a mutatóhoz fordulniuk, mert ott a fő témák, a szereplők és az események helye, oldalszáma pontosan megtalálható. A bibliográfia a jegyzetekben említett műveket sorolja fel, és nem azzal a szándékkal készült, hogy elkalauzoljon a könyvben érintett témákkal kapcsolatos, kimeríthetetlen irodalomban. A könyv jelentős részben a közép- és kelet-európai országokkal foglalkozik. Az itteni helységeknek a különböző nyelvekben más és más a nevük és az írásmódjuk, Lvov lengyel város például oroszul is Lvov, ukránul azonban Lviv, míg a németek Lembergnek nevezték; hasonló változatai vannak a litván Kaunasnak, amely lengyelül Kovnó, a német Theresienstadtnak, amely csehül Terezín, vagy annak a városnak, amely a németeknek Reval, az észteknek pedig Tallinn. A nemzetiszocialista hatóságok Łódźot Litzmannstadtra keresztelték át, hogy a város lengyel identitásának minden nyomát eltöröljék, és több más városnak is német nevet adtak, így lett Chełmnóból Kulmhof, Oświęcimból Auschwitz. Ilyen helyzetben nehéz következetesnek lenni, ezért úgy döntöttem, hogy a tárgyalt korszakban általában használatos elnevezéssel élek. (A magyar kiadásban a korszakkal foglalkozó történeti szakirodalomban bevett földrajzi neveket használjuk, a helység- és személynevek átírásában az adott nyelv megfelelő ékezeteit, diakritikus jeleit alkalmazzuk. – A szerk.) A könyv előkészületei során rendkívüli szerencsémre hozzáférhettem a Cambridge-i Egyetemi Könyvtár bámulatos gyűjteményeihez csakúgy, mint a londoni Wiener Könyvtár és az ugyancsak londoni Német Történeti Intézet anyagához. A Melbourne-i Egyetem 2007-ben nagylelkűen meghívott a Miegunyah vendégkutatói program keretében, és így használhattam a modern német történelemnek azt a nagyszerű anyagát, amelyet a néhai és fájdalmasan hiányzó John Foster hagyatékából vásároltak az egyetemi könyvtár számára. A hamburgi Staatsarchiv der Freien- und Hansestadt és az ugyancsak hamburgi Forschungsstelle für Zeitgeschichte nagylelkű engedélye révén hozzáférhettem Luise Solmitz kiadatlan naplóihoz. Számos, különösen az Egyesült Államokban élő olvasó bátorítása döntő szerepet játszott abban, hogy mielőbb befejezzem a könyvet, habár ez tovább tartott, mint eredetileg képzeltem. Ugyancsak döntő szerepe volt több jó barát és kolléga támogatásának is. Ügynököm, Andrew Wylie és a Penguin Kiadó szerkesztője, Simon Winder munkatársaikkal együtt rengeteget segítettek. Chris Clark, Christian Goeschel, Victoria Harris, Sir Ian Kershaw, Richard Overy, Kristin Semmens, Astrid Swanson, Hester Vaizey és Nikolaus Wachsmann elolvasta az első fogalmazványokat, és számos hasznos javaslattal segített. Victoria Harris, Stefan Ihrig, Alois Maderspracher, David Motadel, Tom Neuhaus és Hester Vaizey ellenőrizte a jegyzeteket, és számos tévedéstől óvott meg. Bereznay Andrással, akinek térképei az érthetőség és a

pontosság mintaképei, kivételesen tanulságos munkát végeztünk. David Watson szerkesztői tapasztalata felbecsülhetetlen támogatást jelentett, Cecilia Mackayjel élvezet volt az illusztrációkon dolgozni. Christine L. Corton olvasta el gyakorlott szemmel a korrektúrát, és felsorolhatatlanul sok esetben nyújtott érdemi segítséget. Fiaink, Matthew és Nicholas, akiknek az előző kettőhöz hasonlóan ezt a befejező kötetet is ajánlom, számtalan alkalommal vidítottak fel e könyv írásakor, amelynek tárgya olykor szinte hihetetlenül megrázó és nyomasztó volt számomra. Mindannyiuknak mélységes hálával tartozom.

Cambridge, 2008 májusa R

J. E

ICHARD

VANS

1 „EMBERBŐRBE BÚJT VADÁLLATOK”

VILLÁMGYŐZELEM

I

1939. szeptember 1-jén az összesen hatvan német hadosztályból az első átlépte a Harmadik Birodalom és Lengyelország határát. A közel másfél millió katona csak azért tartott pihenőt, hogy Joseph Goebbels propagandaminisztériumának híradós operatőrei filmre vehessék, miként emelik fel a vámsorompót az előőrs vigyorgó katonái. Az előrenyomulás élén a német hadsereg öt páncéloshadosztályának harckocsijai haladtak, hadosztályonként mintegy 300, s ezt négy teljesen gépesített gyaloghadosztály kísérte. Mögöttük vonult a gyalogság többi része; tüzérségüket és felszerelésüket főként lovak vontatták, hadosztályonként nagyjából 5000, ami összesen mintegy 300 000 lovat tett ki. Bármilyen tekintélyt parancsoló volt is azonban ez a felvonulás, a németek technológiai ütőerejüket nem a szárazföldön, hanem a levegőben összpontosították. A tilalom, amellyel a versailles-i szerződés a német katonai repülőgépeket sújtotta, azzal járt, hogy amikor Hitler a háború kitörése előtt mindössze négy évvel visszavonta a szerződés főbb cikkelyeinek elismerését, a repülőgépgyártást úgyszólván a nulláról kellett kezdeni. A német repülők nemcsak felépítésükben voltak korszerűek; a német Kondor Légió ki is próbálta őket a spanyol polgárháborúban, és most számos ottani veterán vezette azt a 897 bombázót, 426 vadászrepülőt, valamint a különböző felderítő- és szállítógépeket, amelyek Lengyelország fölött az eget uralták. Ez a hatalmas haderő minimális esélyt hagyott a lengyel védekezésnek. A lengyel kormány, abban a reményben, hogy az angol–francia közbelépés megállítja az inváziót, egyszersmind vigyázva, nehogy a németek provokálásának látszatával maga ellen hangolja a világ közvéleményét, az utolsó percig halogatta fegyveres erői mozgósítását; ekként nemigen készültek fel rá, hogy ellenálljanak a német csapatok hirtelen, nagy erejű behatolásának. A lengyeleknek 1,3 millió emberük volt, de kevés harckocsival rendelkeztek, a felszerelésük pedig nagyrészt elavult. A németeknek 13-szor annyi gépesített és páncéloshadosztályuk volt, mint a lengyeleknek. A lengyel légierő mindössze 1

154 bombázót és 159 vadászgépet küldhetett harcba a beözönlő németekkel szemben. A légierő nagy része, főként a vadászok, elavult volt, a lengyel lovasdandárok pedig csak ekkoriban kezdték lovaikat gépekre cserélni. A német páncélosegységeket kivont karddal megrohamozó lengyel lovasszázadokról szóló történetek nagyrészt valószínűleg fikciók, de a felszerelésük közti aránytalanság tagadhatatlan. A németek háromfelől zárták körül Lengyelországot, követve azt a módszert, ahogy az év korábbi szakaszában Csehszlovákiát feldarabolták. Délen a németek csatlós állama, Szlovákia biztosított ugródeszkát az invázióhoz, sőt a szlovák állam, engedve a csábító ígéretnek, miszerint Lengyelország legyőzése után némi területi nyereséghez jutnak, még egységeket is rendelt a németek mellé, hogy velük együtt hatoljanak be Lengyelországba. Más német hadosztályok az északi határon, KeletPoroszország felől nyomultak be az országba, továbbiak pedig nyugat felől, a lengyel korridoron át, amelyet a békeszerződés hozott létre, hogy Lengyelországnak kijárata legyen a Balti-tengerre. A lengyel erők felvonulása túl széttagolt volt, hogy hatékonyan védhessék e határokat. Miközben a Stuka zuhanóbombázók felülről támadták a határok mentén felsorakozó lengyel haderőt, a német páncélosok és a tüzérség áthatolt az első vonalakon, elvágták a védekezőket, és megszakították az egymás közti kommunikációt. A német bombázók néhány napon belül eltüntették az égboltról a lengyel légierőt, elpusztították a lengyel fegyvergyárakat, tűz alá vették a visszavonuló csapatokat, és terrorizálták Varsó, Łódź és más városok lakosságát. Nyolcszázhúsz német repülő egyedül 1939. szeptember 16-án összesen 328 000 tonna bombát dobott le a védtelen lengyelekre, akiknek az egész országban mindössze 100 légvédelmi lövegük volt. A légitámadások hatása oly demoralizáló volt, hogy egyes körzetekben a lengyel katonák eldobálták fegyvereiket, és német szárazföldi parancsnokok kérték a bombázás felfüggesztését. Tipikus akciót nézett végig William L. Shirer amerikai tudósító, akinek sikerült engedélyt szereznie, hogy elkísérje a Gdynia lengyel balti-tengeri kikötőt támadó német erőket: 2



A németek minden fegyvert bevetettek: nagy löveget, kis löveget, harckocsit, repülőgépet. A lengyeleknek gépfegyveren és puskán kívül csupán két légelhárító lövegük volt, amelyeket kétségbeesetten próbáltak tüzérségi fegyverként használni a német géppuskaállások és tankok ellen. Erődítménnyé változtattak két nagy épületet, egy tisztiiskolát és a gdyniai rádióállomást, és az ablakokból tüzeltek géppuskával. Fél óra múlva egy német gránát eltalálta és lángba borította az iskola tetejét. Ezután a német gyalogság harckocsik

támogatásával – vagy vezetésével, mert az üvegen át így látszott – megrohamozta a dombot, és körülzárta az épületet… A gerinc fölött egy német hidroplán keringett, és kiszúrta az ágyúkat. Később csatlakozott hozzá egy bombázó, és mélyre ereszkedve együttesen géppuskatüzet zúdítottak a lengyel állásokra. Végül érkezett egy nemzetiszocialista bombázószázad. A lengyelek reménytelen pozícióba kerültek. 3



Hasonló akciók a német erők előrenyomulása során országszerte ismétlődtek. Egy héten belül a lengyel ellenállás felbomlott, parancsnoki struktúrája szétesett. Szeptember 17-én a lengyel kormány Romániába menekült, ahol a szerencsétlen minisztereket a hatóságok azonnal internálták. Az ország vezetők nélkül maradt. Párizsi és londoni lengyel diplomaták kezdeményezésére 1939. szeptember 30án emigráns kormány alakult, de az cselekvésképtelen volt. Az egyetlen, dühödt lengyel ellentámadás, amelyre szeptember 9-én a kutnói csatában került sor, legföljebb annyit ért el, hogy néhány napig késleltetni tudta Varsó bekerítését. Magában Varsóban a körülmények gyorsan romlottak. Chaim Kaplan zsidó tanító 1939. szeptember 28-án ezt jegyezte fel: 4



Mindenütt lótetemek hevernek. Az utca közepén zuhantak el, nincs senki, aki elszállítaná őket, és megtisztítaná az utat. Három napja rohadnak, undort keltve a járókelőkben. A városban dúló éhínség miatt azonban sokan megeszik a húsukat. Darabokat vágnak ki belőlük, és így csillapítják éhségüket. 5



A német inváziót követő kaotikus jelenetek egyik legelevenebb leírását egy lengyel orvos, Zygmunt Kłukowski vetette papírra. Az 1885-ben született orvos a háború kitörésekor főfelügyelője volt a Szczebrzeszyn városban működő Zamość megyei kórháznak. Kłukowski, az ellenállás és az emlékezés szükségétől vezérelve, naplót írt, amelyet a kórház különféle zugaiban rejtegetett. Szeptember második hetének végén feljegyezte, hogy az éjszaka kellős közepén özönlenek a menekülők a közeledő német csapatok elől a városba; a jelenet a következő években még sokszor fog ismétlődni Európa számos részén.

Az egész országút zsúfolva volt katonai konvojokkal, a legkülönbözőbb motoros járművekkel, lovas kocsikkal és gyalogosok ezreivel. Mind egy irányba haladtak: kelet felé. Virradatkor újabb gyalogszerrel és biciklin érkező embertömeg növelte a zűrzavart. Hátborzongató volt az egész. A pánikba esett tömeg csak tört előre,

nem tudva, hová és miért, nem is sejtve, hol ér majd véget ez az exodus. Nagyszámú piszkos, sáros személyautó, köztük több szolgálati limuzin próbálta megelőzni a teherautókból és szekerekből álló konvojokat. A legtöbb járművön varsói rendszám volt. Szomorú látvány volt, ahogy ez a sok magas rangú tiszt, köztük számos ezredes és tábornok családostul menekült. Sokan a személykocsik és teherautók tetején és lökhárítóin kuporogtak. Több járműnek betört az ablaka meg a szélvédője, másoknak a motorházteteje vagy az ajtaja sérült meg. Sokkal lassabban mozogtak az autóbuszok, köztük utasokkal zsúfolt új városi buszok Varsóból, Krakkóból és Łódźból. Ezután a legkülönfélébb lovas kocsik érkeztek, megrakva nagyon fáradt, éhes és piszkos nőkkel és gyerekekkel. A biciklisek többnyire fiatalemberek voltak, fiatal nőt csak ritkán lehetett látni köztük. A gyalogosok közt sokféle ember előfordult. Egyesek gyalog hagyták el otthonukat; másoktól erőszakkal elvették járművüket. 6



Kłukowski számítása szerint mintegy harmincezren menekültek ilyen körülmények közt a németek előrenyomulása elől. De a java még hátravolt. 1939. szeptember 17-én Kłukowski a zamośći piactéren egy német hangszóróból azt hallotta, hogy a Vörös Hadsereg, Németország beleegyezésével, átlépte Lengyelország keleti határát. A nem sokkal az invázió előtt, 1939. augusztus 24én kötött szovjet–német paktumhoz fűzött titkos záradékban a felek együttesen megállapodtak Lengyelország felosztásában a két állam között egy közösen kitűzött demarkációs vonal mentén, Hitler ezzel biztosította a maga számára a szovjet diktátor, Joszif Visszarionovics Sztálin passzív támogatását. A német inváziót követő első két hétben Sztálin a háttérben maradt, mivel éppen erői kivonásával foglalkozott egy Japánnal Mandzsúria ügyében kialakult konfliktusból, amely csak augusztus végén oldódott meg. De amikor kiderült, hogy a lengyelek ellenállása megtört, a szovjet vezetés felhatalmazta a Vörös Hadsereget, hogy kelet felől bevonuljon az országba. Sztálin megragadta az alkalmat, hogy visszaszerezze azt a területet, amely az 1917-es forradalom előtt Oroszországhoz tartozott, és amelyért Oroszország és az újonnan alakult lengyel állam közvetlenül az első világháború után elkeseredett harcot vívott. Most esély nyílt arra, hogy visszahódítsák. A lengyel haderő kétfrontos háborúra kényszerült, holott nem számolt ilyen eshetőséggel, és elkeseredett, de merőben értelmetlen hátvédharcokat folytatott, hogy késleltetni próbálja az elkerülhetetlent – ami hamarosan be is következett. A két, összemérhetetlenül erősebb hadsereg közé szorult lengyeleknek szemernyi esélyük nem volt. 1939. szeptember 28-án egy új szerződés határozta meg a végérvényes határt. Ekkorra 7

8

9

a Varsó elleni német ostrom már véget ért. 1200 repülőgép dobott le gyújtó- és egyéb bombákat a lengyel fővárosra. A hatalmas füstfelhő miatt pontosságról nem lehetett szó, ami számos polgári személy halálával járt. Reménytelen helyzetükben a város lengyel parancsnokai 1939. szeptember 27-én tűzszünetben egyeztek meg. A varsói helyőrség 120 000 katonája ígéretet kapott, hogy rövid és formális hadifogság után hazamehetnek, erre megadták magukat. Az utolsó lengyel katonai egységek 1939. október 6-án tették le a fegyvert. Első, még korántsem tökéletesített példája volt ez a „villámháborúnak”, a gyorsan mozgó hitleri Blitzkriegnek, amelyet harckocsik és gépesített hadosztályok vezettek, összehangolva az ellenséges katonákat terrorizáló és az ellenséges légierőt mozdulatlanságra kényszerítő bombázókkal, s az ellenséges vonalakon áttörő megsemmisítő csapások puszta gyorsaságával és erejével megbénították a konvencionálisabban gondolkodó ellenfelet. A villámháború teljesítménye a két fél veszteségeinek összehasonlító statisztikájából is megállapítható. A lengyelek összesen mintegy 70 000 katonát vesztettek a német támadók elleni akciókban és további 50 000 embert az oroszok ellen, miközben legalább 133 000 volt a sebesültek száma a németekkel történt összecsapásokban, és ismeretlen számú sebesültje volt a Vörös Hadsereg elleni akcióknak. A németek ezen túlmenően csaknem 700 000 lengyel hadifoglyot ejtettek, az oroszok további 300 000-et, a lengyel szárazföldi és légi erők 150 000 tagja menekült külföldre, elsősorban Nagy-Britanniába, és sokan közülük csatlakoztak a fegyveres erőkhöz. A németek vesztesége 11 000 halottra és 30 000 sebesültre, továbbá 3400 eltűntre rúgott, az oroszok mindössze 700 halottról és 1900 sebesültről adtak számot. Az adatok szemléletesen illusztrálják, hogy milyen egyenlőtlen konfliktus zajlott; ugyanakkor a németek vesztesége korántsem volt elhanyagolható, ha emberanyagban nem is, de felszerelésben. Nem kevesebb, mint 300 páncélozott jármű, 370 ágyú és 5000 egyéb jármű, továbbá tekintélyes számú repülőgép semmisült meg, és ezt a veszteséget csak részben ellensúlyozta a (többnyire sokkal kevésbé értékes) lengyel hadifelszerelés zsákmányolása vagy átadása. Mindez, ha szerény méretekben is, ám baljóslatúan vetítette előre a jövőt. Hitlert ekkor még nem zavarták efféle aggodalmak. Egy páncélvonatban berendezett mozgó főhadiszállásról követte a hadjáratot; a vonat először Pomerániában, majd Felső-Sziléziában állomásozott, ő pedig időnként autós terepszemlére vállalkozott, hogy biztos távolságból figyelje a harci fejleményeket. Szeptember 19-én bevonult Danzigba, ebbe a korábbi német városba, amelyet a békeszerződés a Népszövetség főhatósága alá helyezett; itt örömujjongással köszöntötték a népi németek, akik a változásban az idegen uralom alóli felszabadulásukat ünnepelték. Két rövid repülőutat tett Varsóba, 10

11

hogy megtekintse a pusztítást, melyet seregei végeztek, majd visszatért Berlinbe. A fővárosban nem volt sem díszfelvonulás, sem ünnepi beszéd, a győzelem azonban általános elégedettséget váltott ki. „Nem találkoztam olyan némettel, még a rendszert nem kedvelők körében sem, aki Lengyelország német feldúlásában bármi rosszat látna” – írta naplójában Shirer. Szociáldemokrata tudósítók azt jelentették, hogy a nép nagy tömegei nem utolsósorban azért támogatták a háborút, mert azt hitték: a nyugati hatalmak lengyelországi segítségének elmaradása azt jelenti, hogy Nagy-Britannia és Franciaország hamarosan békéért folyamodik; Hitler nagy harsonaszóval bejelentett „békeajánlata” pedig, amelyet október elején intézett e két országhoz, csak erősítette ezt a benyomást. Noha ajánlata gyors visszautasításba ütközött, a britek meg a franciák további tétlensége ébren tartotta a reményt, hogy rávehetők a háborúból való kilépésre. A nyugati hatalmakkal kötendő békeegyezmény híre ekkoriban úgy elharapózott, hogy a berlini utcákon még spontán ünnepi demonstrációkra is sor került. Ezenközben Goebbels propagandagépezete önmagán is túltett, hogy meggyőzze a németeket: annak fényében, hogy a lengyelek népirtással fenyegették a köztük élő népi németeket, az invázió elkerülhetetlen volt. A lengyel nacionalista katonai rezsim a két világháború közti években valóban súlyos diszkriminációt alkalmazott a német etnikai kisebbséggel szemben. 1939 szeptemberében, amikor a németek megtámadták az országot, a lengyel hatóságok annyira tartottak a front mögötti szabotázsakcióktól, hogy 10–15 000 népi németet letartóztattak és az ország keleti részébe hajtottak; a lemaradókat ütlegelték, és azokat, akik nem bírták a menetelést, agyonlőtték. Országszerte támadások érték a német kisebbséghez tartozókat, akiknek zöme, amióta az első világháború végén erőszakkal betagolták őket Lengyelországba, nem is leplezte, milyen szívesen visszatérne a Német Birodalomba. Összesen mintegy 2000 népi német veszett oda a tömeges kivégzésekben, illetve a menetelés alatti kimerültségben. Mintegy háromszázan haltak meg szeptember 3-án Brombergben (Bydgoszcz), ahol lövöldözés tört ki a visszaözönlő lengyel csapatok körében, akik a helyi lakosok partizántevékenységétől tartottak. Goebbels propagandaminisztériuma cinikusan kihasználta ezeket az eseményeket, hogy Németországban maximális támogatást nyerjen az invázióhoz. Sok németet sikerült is meggyőznie. Melita Maschmann, a Hitlerjugend női szárnyának, a Német Leányszövetségnek (Bund Deutscher Mädel, BDM) az egyik aktivistája őszintén hitt benne, hogy a háború erkölcsi jogosultságát nem csak a Versailles-ban elkövetett igazságtalanságok alapozzák meg, amelyek német nyelvű körzeteket ítéltek oda az új lengyel államnak; 12

13

14

15

16

ugyanerről győzték meg az újságok és a híradó beszámolói is a német ajkú kisebbség elleni többségi erőszakról. A fiatal lány azt hitte, hogy a brombergi „véres vasárnapon” a lengyelek 60 000 népi németet mészároltak le brutálisan, és feltette a kérdést: hogyan vehetnék Németországtól rossz néven, hogy fellépett ennyi gyűlölet, ennyi atrocitás ellen? Goebbels a megölt népi németek számát kezdetben összesen 5800-ra becsülte. Csupán 1940 februárjában emelték a hozzávetőleges létszámot önkényesen 58 000-re, valószínűleg Hitler személyes utasítására, s Melita Maschmann ezt az adatot idézte fel durva megközelítéssel. A szám azon túl, hogy a legtöbb németet meggyőzte az invázió jogosultságáról, felszította a lengyelországi német kisebbség gyűlöletét és bosszúvágyát korábbi uraival szemben. Hitler utasításaihoz híven ezeket a keserű indulatokat egykettőre egy olyan etnikai tisztogatási és tömegmészárlási kampány szolgálatába állították, amely messze túlszárnyalta mindazt, ami Ausztria és Csehszlovákia 1938-as német megszállása után történt. 17

18

19

20

II

Lengyelország elözönlése voltaképpen a harmadik sikeres bekebelezési művelet volt, amelyet a Harmadik Birodalom idegen terület ellen végrehajtott. 1938-ban Németország magához csatolta a független osztrák köztársaságot. Még ugyanebben az évben ellenállás nélkül vonult be Csehszlovákia német ajkú határ menti vidékeire. Mindkét manővert nemzetközi beleegyezés szentesítette, és az érintett területek lakossága egészében örömmel fogadta őket. Mindkettőt fel lehetett tüntetni a versailles-i szerződés igazolható revíziójának, tekintve, hogy ez a szerződés ugyan általános elvként a nemzetek önrendelkezését hirdette, de Kelet-Közép-Európa ezen részein a német anyanyelvűektől megtagadta ezt a jogot. 1939 márciusában azonban Hitler nyilvánvalóan megsértette az előző évi nemzetközi egyezményeket, amikor bevonult a már megcsonkított Csehszlovákiába, kettéosztotta, és a cseh részből létrehozta Cseh- és Morvaország Birodalmi Protektorátusát. A Harmadik Birodalom első ízben ragadta meg a hatalmat Kelet-Közép-Európának egy olyan számottevő területén, ahol nem élt jelentős számú német ajkú lakosság. Valójában ez volt az első lépés azon régóta dédelgetett nemzetiszocialista program megvalósítása felé, hogy a németeknek Kelet-Közép- és Kelet-Európában új életteret (Lebensraum) teremtsenek, ahol a szlávokat rabszolgamunkássá alacsonyítják, azzal a

feladattal, hogy élelemmel lássák el német uraikat. Az új protektorátusban a cseheket másodrendű állampolgárként kezelték, azokat pedig, akiket német földekre vagy gyárakba osztottak be, mint égetően szükséges munkaerőt, olyan szigorú jogi és rendőri ellenőrzés alá helyezték, amely jóval drákóibb volt, mint amilyet maguknak a németeknek is el kellett szenvedniük Hitler alatt. Ugyanekkor a csehek az újonnan (és névlegesen) függetlenné vált szlovákokkal együtt megtarthatták saját polgári közigazgatásukat, bíróságaikat és egyéb intézményeiket. A németeknek legalább egy része némi tiszteletet érzett a cseh kultúra iránt, a cseh gazdaság fejlettségét pedig senki sem tagadhatta. Lengyelországról és a lengyelekről a németek sokkal negatívabban vélekedtek. A 18. században a független Lengyelországot felosztották Ausztria, Poroszország és Oroszország között, és az ország szuverén államként csak az első világháború után támadt fel. Ebben az időben a német nacionalisták többségének az volt a véleménye, hogy a lengyeleket vérmérsékletük alkalmatlanná teszi önálló állami létre. A „polnische Wirtschaft” (lengyel módi) közkeletű német utalás volt a káoszra és a tehetetlenségre, és a tankönyvek általában gazdaságilag elmaradott, katolikus babonákba süllyedt országnak festették le Lengyelországot. Lengyelország elözönlésének kevés köze volt az ottani német nyelvű kisebbséghez, amely a lakosságnak mindössze három százalékát tette ki, ellentétben a Csehszlovák Köztársasággal, ahol a népi németek a lakosságnak majdnem negyedrészét alkották. A németek, akik e tekintetben hosszú írásos és elméleti hagyományra támaszkodtak, meg voltak róla győződve, hogy ők Lengyelországban a századok folyamán egy „civilizációs küldetés” terhét cipelték, és most itt az ideje, hogy újra magukra vegyék ezt a terhet. Hitlernek a háború előtt kevés mondanivalója volt Lengyelországról és a lengyelekről, a hozzájuk fűződő személyes viszonya bizonyos értelemben tisztázatlannak tűnt, ellentétben a csehek iránt régóta táplált ellenszenvével, amely már az 1914 előtti Bécsben kialakult. Gondolkodása akkor fordult élesen és koncentráltan a lengyelek ellen, amikor a varsói katonai kormány nem volt hajlandó engedni területi követeléseinek, ellentétben a csehekkel, akik 1938-ban előzékenyen hajoltak meg a nemzetközi nyomás alatt, és bizonyságát adták, hogy államuk széttagolásában és végül eltiprásában készségesen együttműködnek a Harmadik Birodalommal. A helyzeten csak rontott, hogy Nagy-Britannia és Franciaország nem volt hajlandó a lengyeleket a követelések, például Danzig német kézre adásának elfogadására ösztökélni. 1934-ben, amikor Hitler tíz évre szóló megnemtámadási szerződést kötött a lengyelekkel, lehetségesnek tűnt, hogy Lengyelország csatlós állammá váljon a leendő európai rendben, melyet a németek diktálnak. 1939-re azonban az ország komoly 21

22

akadállyá vált a Harmadik Birodalom keleti terjeszkedésének útjában. Ezért le kellett törölni a térképről, és könyörtelenül ki kellett zsákmányolni az eljövendő nyugati háború előkészületeinek fedezése érdekében. Még nem hozták meg a közvetlen teendőkről szóló döntést, amikor 1939. augusztus 22-én, az invázió végső előkészületei közepette, Hitler megosztotta vezető tábornokaival elképzelését a Lengyelországgal vívandó háborúról: 23



Erőnk gyorsaságunkban és kíméletlenségünkben rejlik. Dzsingisz kán nők és gyermekek millióit kergette halálba tudatosan és örömteli szívvel, a történelem azonban csak a nagy államalapítót látja benne… Parancsban adtam ki – és mindenkit agyonlövetek, aki ezt csak egy szóval is bírálja –, hogy a háború célja nem bizonyos vonalak elérése, hanem az ellenség fizikai megsemmisítése. Ennélfogva egyelőre csak keleten, halálfejes alakulataimat azzal az utasítással helyeztem készenlétbe, hogy könyörtelenül és bűntudat nélkül öljék a lengyel származású és nyelvű férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt… Lengyelország el fog néptelenedni, és németekkel fogjuk betelepíteni. 24



Ahogy Goebbelsnek mondta, a lengyelek „nem emberek, hanem állatok, teljességgel eltompultak és formátlanok… A lengyelek elképzelhetetlenül mocskosak.” Könyörtelenül le kell igázni őket. „A lengyeleken – mondta 1939. szeptember 27-én Alfred Rosenbergnek, a nemzetiszocialista párt ideológusának – van egy vékony germán réteg: de alatta ijesztő az anyag… A városokat vastagon lepi a piszok… Ha még néhány évtizedig Lengyelország uralkodott volna a régi német részek fölött, minden eltetvesedett és felbomlott volna. Most határozott és kemény uralkodói kézre volt szükség.” 1939 szeptemberében múltak a napok, majd a hetek, és a britek meg a franciák semmi jelét nem adták, hogy ténylegesen közbelépnének a lengyelek mellett, így Hitler önbizalma mind rohamosabban nőtt. A német csapatok sikerei csak fokozták az önnön sérthetetlenségébe vetett hitét. A Cseh–Morva Protektorátus megteremtésében stratégiai és gazdasági megfontolások játszották a fő szerepet, ám a hatalom lengyelországi megragadásakor Hitler és a nemzetiszocialisták első ízben hagyták elszabadulni faji ideológiájuk teljes erejét. A megszállt Lengyelországnak jutott a szerep, hogy a kelet-közép-európai új faji rend kísérleti terepévé váljék, és modellként szolgáljon ahhoz a rendszerhez, amelyet Hitler a következőkben az egész régióban: Belaruszban, Oroszországban, a balti államokban és Ukrajnában is meg akart honosítani. Így mutatkozott meg, mit jelent majd a gyakorlatban a keleten letelepítendő németek új „életterének” nemzetiszocialista fogalma. 25

26

27



1. térkép Lengyelország és Közép-Kelet-Európa a német–szovjet paktum idején, 1939–41 1939. október elején Hitler letett arról a kezdeti elképzeléséről, hogy az ország egy részén a lengyelek önkormányzatot vezethessenek be. A birodalom nagy darabokat hasított ki a lengyel területekből, melyeken két új birodalmi körzetet (Gau) hozott létre: Danzig–Nyugat-Poroszországot, amelynek élére Albert Forster, a nemzetiszocialista párt danzigi Gauleitere (körzetvezető) került, és a hamarosan Warthelanddá átkeresztelt Posent (Poznań), amelynek vezetője Arthur Greiser, a danzigi szenátus korábbi elnöke lett. Lengyelország további részeivel a már létező kelet-poroszországi és sziléziai birodalmi körzeteket toldották meg. Ezek az intézkedések a Harmadik Birodalom határait 150–200 kilométerrel tolták keletebbre. Összesen 90 000 négyzetkilométernyi területet csatoltak a Birodalomhoz, mintegy 10 millió lakossal, akiknek 80 százaléka lengyel volt (ideértve a zsidókat is). A maradék Lengyelország, közismert nevén a Főkormányzóság Hans Franknak, a náci párt jogi szakértőjének autokratikus uralma alá került; ő azzal szerzett hírnevet, hogy a húszas évek bűnügyeiben nemzetiszocialistákat védett, megalapította a Nemzetiszocialista Német Jogászok Szövetségét, majd 1934-ben birodalmi igazságügyi megbízottá lépett elő. Bár Hitlerhez feltétel nélkül lojális volt, többször is összecsapott Heinrich Himmlerrel és az SS-szel, akik nála sokkal kevésbé törődtek a jogi formaságokkal; lengyelországi kinevezése kényelmes módja volt félreállításának. Emellett jogi tapasztalatai alkalmassá tették a feladatra, hogy a nulláról indulva felépítsen egy új közigazgatási struktúrát. A Főkormányzóságban, amely a lublini körzeten kívül a varsói és krakkói régiók egyes részeit is magában foglalta, több mint 11 millió ember élt. Frank tartománya nem olyan „protektorátus” volt, mint Cseh- és Morvaország, hanem a Birodalmon kívüli, annak jogrendjétől független gyarmat, amelynek lengyel lakosai ténylegesen állam és jogok híján maradtak. Frank mint főkormányzó úgyszólván korlátlan hatalommal volt felruházva, és ebben a pozícióban a brutális és erőszakos szónoklásra való hajlama gyorsan alakult át a brutális és erőszakos cselekvés valóságává. Most, hogy a vezető közigazgatási pozíciókat Forster, Greiser és Frank foglalta el, az egész megszállt Lengyelország a nemzetiszocialista mozgalom kemény „öreg harcosainak” kezébe került, s róluk tudható volt, hogy fenntartás nélkül valósítják meg azt a szélsőséges nemzetiszocialista ideológiát, amely a megszállás vezérlő elve volt. Hitler 1939. október 17-én bejelentette szándékait vezető tisztségviselők egy kis csoportja előtt. Mint közölte, a Főkormányzóság független lesz a 28

Birodalomtól. „Kemény etnikai harc” fog ott zajlani, „amely nem tűr jogi korlátokat, és a módszerek nem férnek össze normális elveinkkel.” Kísérlet sem történik hatékony vagy rendezett kormányzásra. „»A lengyel módinak« továbbra is fenn kell maradnia.” A közlekedést és a kommunikációt biztosítani kell, mivel Lengyelország „előretolt ugródeszkája” lesz a Szovjetunió elözönlésének, amelyre valamikor a jövőben kerül sor. De egyebekben „el kell fojtani minden törekvést a lengyelországi helyzet stabilizálására”. A közigazgatásnak nem az lesz a dolga, hogy „az országot gazdaságilag és pénzügyileg szilárd alapokra helyezze”. Nem szabad alkalmat adni a lengyeleknek, hogy visszaszerezzék erejüket. „Meg kell akadályozni, hogy a lengyel értelmiség uralkodó osztállyá alakuljon. Az ország életszínvonalát alacsonyan kell tartani; számunkra csak munkaerő-tartalékként van haszna.” Ezt a drasztikus politikát vegyesen hajtották végre a helyi paramilitáris csoportok és az SS-különítmények. A háború legelején Hitler elrendelte egy Népi Német Önvédelmi Milícia lengyelországi felállítását, amely hamarosan az SS fennhatósága alá került. A milíciát, megszervezése után, NyugatPoroszországba vezényelték, élén Ludolf von Alvenslebennel, Heinrich Himmler adjutánsával, aki 1939. október 16-án így buzdította embereit: „Most ti vagytok itt a felsőbbrendű faj… Ne gyengék legyetek, hanem könyörtelenek, és takarítsatok el mindent, ami nem német, és ami akadályozhat bennünket az építés munkájában.” A milícia, anélkül hogy a katonai vagy polgári hatóságoktól bármilyen felhatalmazást kapott volna, nekilátott lengyel polgári személyek szervezett és tömeges kivégzésének, a népi németek elleni állítólagos atrocitások széles körű megtorlása címén. Alvensleben már 1939. október 7-én jelentette, hogy 4247 lengyellel szemben alkalmazták a „legsúlyosabb rendszabályt”. A kulmi (Chełmno) Klammerben (Klamry) csak az október 12. és november 11. közti hónapban mintegy 2000 férfit, nőt és gyermeket lőtt agyon a milícia. A dragassi (Dragacz) egyházközség Mniszek nevű városába a milicisták nem kevesebb, mint 10 000 környékbeli zsidót és lengyelt tereltek be, majd kavicsos gödrök szélére sorakoztatták és agyonlőtték őket. 1939. november 15én a zempelburgi (Sępólno Krajeńskie) körzetben, egy Karlshof (Karolewo) melletti erdőben a milicisták, német katonákkal együttműködve, újabb 8000 személyt lőttek agyon. Mire ezek az akciók 1940 elején véget értek, sok ezer további lengyel esett áldozatául a milicisták tombolásának. Konitz (Chojnice) nyugat-poroszországi városban például a lengyelek, katolikusok, zsidók és más, a nemzetiszocialista faji eszményeknek nem megfelelő elemek iránti gyűlölettől és megvetéstől fűtött helyi protestáns milícia szeptember 26-án kezdetnek negyven lengyel és zsidó személyt lőtt agyon, még csak tárgyalást sem színlelve – 1940 januárjára a zsidó és lengyel áldozatok száma elérte a 900-at. Az 1939 29

30

utolsó negyedében meggyilkolt 65 000 lengyel és zsidó áldozat mintegy felét a milíciák ölték meg, nemritkán bestiális körülmények között; ezek voltak a háború folyamán az első, polgári személyek ellen irányuló tömegkivégzések. 31

III

1939 folyamán Himmler, Heydrich és az SS más vezető alakjai hosszas vitát folytattak: hogyan szervezhetik meg a leghatékonyabban a Harmadik Birodalom létrejötte után ellenőrzésük alá vont különböző testületeket, beleértve a Biztonsági Szolgálatot (Sicherheitsdienst), a Gestapót, a bűnügyi rendőrséget (Kriminalpolizei) és a nagyszámú speciális hivatalt. Vitájukat Lengyelország közelgő lerohanásának perspektívája tette égetően időszerűvé. Világossá vált: ha azt akarják, hogy a rendőrség és a Biztonsági Szolgálat hatékonyan érvényesüljön a német hadsereg elsöprő erejével szemben, úgy a köztük lévő demarkációs vonalakat és a két szerv felelősségének megoszlását újonnan meg kell határozni. 1939. szeptember 27-én Himmler és Heydrich létrehozta a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt (Reichssicherheitshauptamt, RSHA), abból a célból, hogy a rendőrség és az SS valamennyi részét egységes, centralizált igazgatás alá vonják. A következő hónapok munkájának eredményeként a Főhivatal végül hét osztályra tagolódott. Közülük kettő (az I. és a II.) végezte a különböző tevékenységi körök adminisztrációját, a munkakörülményektől a személyi dossziékig. Az első igazgatót, Werner Bestet hamarosan, 1940 júniusában félreállította vetélytársa, Heydrich, és hatásköreit kevésbé becsvágyó jelöltek között osztották meg. Heydrich Biztonsági Szolgálata alkotta a III. és VI. osztályt, amely a belföldi, illetve a külföldi ügyeket intézte. A IV. osztályt alkotta a Gestapo, amelynek egyes csoportjai a politikai ellenfelekkel (IVA), az egyházakkal és a zsidókkal (IVB), a „védőőrizettel” (Schutzhaft, IVC), a megszállt területekkel (IVD) és a kémelhárítással (IVE) foglalkoztak. A bűnügyi rendőrség lett az V. osztály, a VII. osztály pedig a nemzetiszocializmussal szemben álló ideológiák vizsgálatával foglalkozott. Az egész hatalmas struktúra állandó mozgás és változás állapotában volt, soraiban belső vetélkedések dúltak, és működését időszakos személyi változások gyengítették. Ugyanakkor azonban több meghatározó személyiség bizonyos logikus rendről és folyamatosságról gondoskodott – elsősorban a legfőbb főnök, Reinhard Heydrich, továbbá Heinrich Müller, aki a Gestapo élén állt, Otto Ohlendorf, aki a III. osztályt

vezette, valamint Franz Six (VII. osztály) és Arthur Nebe (V. osztály). Rendeltetése és az alapítók szándéka szerint az RSHA független testület volt, amely létjogosultságát Hitler személyes kiváltságos hatalmának köszönhette, és apparátusa nem hagyományos, jogi képzettségű közhivatalnokokból, hanem ideológiailag elkötelezett nemzetiszocialistákból állt. Elvi alapjának egyik döntő eleme volt, hogy átpolitizálja a rendőrséget, amelynek sok magas rangú tisztje, Müllert is beleértve, nem annyira fanatikus náci, mint inkább főhivatású rendőr volt. A Birodalmi Biztonsági Főhivatal, amelyet egyértelműen különválasztottak a hagyományos közigazgatási struktúráktól, mindenütt közbelépett, ahol Heydrich szerint aktív és radikális jelenlétre volt szükség, mindenekelőtt a megszállt Lengyelország faji átrendezésében. Ez a folyamat most rohamos léptekkel haladt előre. Heydrich a jelentések szerint már 1939. szeptember 8-án közölte, hogy „meg akarjuk védeni a kisembereket, de az arisztokratákat, a lengyeleket és a zsidókat meg kell ölni”, és Hitlerhez hasonlóan türelmetlennek mutatkozott a hivatalos katonai bíróságokkal szemben, mert azok naponta csak 200 halálos ítéletet hoznak. Franz Halder, a hadsereg vezérkari főnöke úgy vélekedett: „a Führernek és Göringnek az a célja, hogy megsemmisítse és kiirtsa a lengyel népet”. 1939. szeptember 19-én Halder feljegyezte Heydrich megjegyzését, miszerint „teljes nagytakarítás lesz: zsidók, értelmiség, papság, arisztokrácia”. A háború előtt 60 000 nevet gyűjtöttek be a diplomások, az értelmiség köréből; ezeket mind meg akarták ölni. Brauchitsch és Hitler október 18-i találkozása megerősítette: a követendő politika célja „megakadályozni a lengyel értelmiséget abban, hogy új vezetői réteggé építse ki magát. Az alacsony életszínvonalat fenntartani. Olcsó rabszolgák. Az egész csőcseléket kiebrudalni a német területről. Teljes bomlást létrehozni.” Heydrich közölte az alárendelt parancsnokokkal, hogy Hitler elrendelte a lengyelországi zsidóknak a Főkormányzóságba való deportálását a művelt és képzett lengyelekkel egyetemben, ám elválasztva a politikai vezetőktől, akiket koncentrációs táborokba kell zárni. Ausztria és Csehszlovákia megszállásának tapasztalatából kiindulva és Hitler egyértelmű utasítására Heydrich öt (a szám később hétre emelkedett) különítményt (Einsatzgruppe) szervezett, hogy a hadsereg nyomában bevonulva lengyel földön is megvalósítsák a Harmadik Birodalom ideológiáját és politikáját. Vezetőiket egy speciális adminisztratív egység nevezte ki, amelyet Heydrich hozott létre, és parancsnokául Werner Bestet tette meg. A különítmények és különböző alegységeik (Einsatzkommando) élére kijelölt személyek a Biztonsági Szolgálat és a Biztonsági Rendőrség magas rangú tisztjei közül kerültek ki; többnyire művelt, iskolázott, harmincas éveik elején vagy 32

33

34

35

36

37

38

közepén járó középosztálybeli férfiak voltak, akik a weimari köztársaság idején csatlakoztak a szélsőjobbhoz. Az idősebb, magasabb rangú parancsnokok közül a húszas évek elején sokan szolgáltak az 1919–1922 között tevékenykedő, erőszakos különítményekben; ifjabb alárendeltjeiket pedig a harmincas évek elején, egyetemi tanulmányaik során vonták be az ultranacionalista, antiszemita szélsőjobboldali politizálásba. Tekintélyes részük, bár nem mindannyian, az 1919–1921-es felső-sziléziai konfliktusok idején paramilitáris egységek tagjaként heves lengyelellenes érzelmeket szívott magába, tekintve, hogy olyan területeken születtek, amelyeket erővel ruházott Lengyelországra a békeszerződés, avagy rendőrtisztekként szolgáltak a német–lengyel határ mentén. Best nem csupán azt várta el tisztjeitől, hogy érett, tapasztalt és hatékony köztisztviselők legyenek, hanem azt is, hogy rendelkezzenek valamilyen katonai múlttal. Jellegzetes, ha nem is minden tekintetben tipikus képviselője volt ennek az eszménynek Bruno Streckenbach SS-dandártábornok (Brigadeführer), aki 1902ben Hamburgban született egy vámtiszt fiaként. Mivel az első világháború idején túl fiatal volt ahhoz, hogy bevonuljon, 1919-ben csatlakozott a szabadcsapatok (Freikorps) egyikéhez, harcolt Hamburgban a baloldali forradalmárok ellen, majd részt vett az 1920. márciusi Kapp-puccsban. A húszas években különféle adminisztratív posztokat töltött be, 1930-ban belépett a nemzetiszocialista pártba, majd 1931-ben az SS-be; 1933 novemberében az SS Biztonsági Szolgálatának lett a tisztje. Ezután pályája meredeken ívelt felfelé: 1936-ban a hamburgi államrendőrség főnökévé nevezték ki, és pályafutása során elhíresült kegyetlenségéről. Éppen ez hívta fel rá Best figyelmét, aki 1939-ben megtette a Lengyelországban tevékenykedő I. különítmény vezetőjének. Streckenbach esetében az volt a szokatlan, hogy viszonylag csekély iskolázottsággal rendelkezett, hiszen alárendeltjei között számos doktor is volt. Másfelől azonban, hozzájuk hasonlóan, régóta szenvedélyes elkötelezettje volt a szélsőjobbnak. Streckenbachnak és az összesen mintegy 2700 embert felvonultató különítményeknek az volt a feladatuk, hogy az inváziót követően megteremtsék a német megszállás politikai és gazdasági biztonságát. Ez nem csupán „a lengyelországi lakosság vezető rétegének” kiirtásával járt; „az ellenséges területen, a harcoló egységek hátában, szembe kellett szállniuk minden, a Birodalommal és a németekkel ellenséges elemmel”. A gyakorlatban ez a különítményeknek tág teret adott a manőverezésre. Formálisan a hadseregnek voltak alárendelve, amely azt a parancsot kapta, hogy a taktikai helyzet függvényében legyen a segítségükre. Ez annyiban érthető volt, hogy a különítményeknek kémelhárítással, ellenállással, partizántevékenységgel és más 39

40

41

effélével kellett foglalkozniuk, ám a gyakorlatban, ahogy az SS kifejlesztette a letartóztatások, deportálások és öldöklések tömeges kampányát, nagyrészt a maguk útját járták. A különítmények megkapták azoknak a lengyeleknek a névsorát, akik az első világháború végén, a népszövetségi népszavazásokat kísérő zavargások idején valamilyen módon felléptek a sziléziai német uralom ellen. Lengyel politikusokat fogdostak össze, vezető katolikusokkal és a lengyel nemzettudat hirdetőivel egyetemben. 1939. szeptember 9-én Brombergbe (Bydgoszcz) érkezett Roland Freister nemzetiszocialista jogász, a birodalmi igazságügy-minisztérium államtitkára, azzal a céllal, hogy kirakatpereket rendezzen egy különbíróság előtt, amely az év végéig száz személyt ítélt halálra. A kórház igazgatója, dr. Zygmunt Kłukowski a naplójában feljegyezte a tömeges kivégzéseket, amelyeket körzetében a németek, a legcsekélyebb ürügyet is felhasználva, végrehajtottak lengyelek ellen – így például 1940. január elején tizenhét embert öltek meg. Mint diplomás értelmiségi, ő maga is különös veszélyben forgott, és állandóan rettegett a letartóztatástól. 1940 júniusában valóban elhurcolta a kórházából a német rendőrség. Az internálótáborban, ahová vitték, a lengyeleket büntetőgyakorlatokra kényszerítették, „bottal, korbáccsal vagy ököllel” verték, és piszokban, egészségtelen körülmények között tartották. A kihallgatáson az orvos azt mondta a németeknek, hogy a kórházában tífusz dühöng, ezért vissza kell mennie, nehogy a járvány a városra is átterjedjen, és esetleg őket is megfertőzze. („Magamban azt mondtam, »áldott legyen a tetű«”, írta később a naplójába.) Nos, a doktort haladéktalanul visszaengedték állítólag súlyosan fertőzött kórházába. Följegyezte, hogy mekkora szerencséje volt; megmenekült, nem verték össze, nem kellett körbefutkosnia a börtön gyakorlópályáján, és gyorsan kiszabadult. Az élmény, írta, „túlszárnyalt minden híresztelést. Azelőtt nem tudtam volna felfogni, hogy ilyen módszeresen lehet semmibe venni a személyes méltóságot; hogy lehet emberekkel rosszabbul bánni, mint az állatokkal, és hogy a gestapósok arcáról lerí: a fizikai bántalmazások szadista gyönyört gerjesztenek bennük. A foglyok azonban – folytatta – nagyszerűen viselkedtek. Senki sem könyörgött kegyelemért, a gyávaság legkisebb jele sem látszott senkin… Nyugodtan fogadták a sértegetést, a szidalmakat, a kegyetlen bánásmódot, abban a tudatban, hogy mindez csak a német népre hoz szégyent és gyalázatot.” A legbanálisabb vétségekért is könyörtelen megtorlás járt. Egy Wawer faluban történt esetről így számolt be egy varsói orvos: 42

43

44

45



Egy részeg lengyel paraszt belekötött egy német katonába, és az ezt követő verekedésben késsel megsebesítette. A németek megragadták

az alkalmat, és a sérelem megtorlása címén, minden megkülönböztetés nélkül valóságos orgiáját robbantották ki az öldöklésnek. Összesen 122 embert öltek meg. Mivel azonban a létszám valamilyen okból alatta maradt a falu lakosságára előre megadott kivégzési kvótának, a németek a helyi vasútállomáson feltartóztattak egy Varsóba tartó vonatot (amely rendes körülmények között ebben a helységben meg sem állt), kirángattak több utast, akik nem is sejtették, mi történt, és a helyszínen minden teketória nélkül kivégezték őket. Három halott négy napon át ott lógott lecsüngő fejjel az állomáson. A rémületes látvány fölé kifüggesztett hatalmas tábla beszámolt az áldozatok történetéről, és azzal fenyegetőzött, hogy hasonló sors vár minden helységre, ahol egy németet megölnek vagy megsebesítenek. 46



Egy harmincéves vezető rohamosztagos, egy személyben helyi tisztviselő részegen bement a hohensalzai (Inowrocław) börtönbe, előhurcolta a cellákból a lengyel foglyokat, és ötvenötöt közülük a helyszínen agyonlőtt, illetve agyonlövetett. Kollégái tiltakoztak az eset ellen Greiser Gauleiternél, mire Greiser ígéretet csikart ki az illetőből, hogy a következő tíz évben tartózkodni fog az alkoholtól. Ennél többet nem értek el. Egy másik incidens a Gdynia melletti Obluzében történt. Itt betörték a helyi rendőrség ablakát, minek következében letartóztattak ötven lengyel iskolásfiút. A fiúk nem voltak hajlandók megnevezni a bűnöst, mire megparancsolták a szüleiknek, hogy verjék meg őket a templom előtt. A szülők ezt megtagadták, így az SS-legények verték végig puskatussal a gyerekeket, majd tízet közülük agyonlőttek, és a holttesteket egy teljes napon át ott hagyták a templom előtt. 1939–40 telén nap mint nap előadódtak ilyen esetek, amelyekben vegyesen léptek fel reguláris német egységek, népi németekből álló milíciák, valamint a különítmények és a rendőrség egységei. A hadsereget ugyan nem utasították a lengyel értelmiség kiirtására, de a legtöbb katona és alacsonyabb rangú tiszt veszélyes és alattomos, alacsonyabb rendű lényeknek tartotta a lengyeleket, és ez elég volt hozzá, hogy az úgymond megelőző vagy megtorló akciók során számos lengyel értelmiségit, diplomást célba vegyenek. Tekintettel a lengyelek részéről megnyilvánuló kemény, bár nem hatékony ellenállásra, a német hadsereg parancsnokait fölöttébb nyugtalanította a csapataik elleni gerillaháború kilátása, és ahol erre utaló jelek mutatkoztak, ott drákói megtorló intézkedéseket léptettek életbe. 1939. szeptember 10-én von Bock vezérezredes így rendelkezett: „Ha a front mögött egy faluból lövöldözés hallatszik, és nem lehet kideríteni, melyik házból jött a lövés, az egész falut fel kell gyújtani.” Október 26-án, mire véget ért a katonai közigazgatás a megszállt Lengyelországban, 531 várost és falut 47

48

49

50

51

52

égettek porig, és 16 376 lengyelt végeztek ki. Az alacsonyabb rangú német katonákat félelem, megvetés és düh fűtötte, amikor a lengyelek ellenállásával találkoztak. Az invázió előtt sok egységnél buzdító beszédeket tartottak a tisztek, kidomborítva a lengyelek barbárságát, állatiasságát és ember alatti mivoltát. Franz Ortner lövész tizedes jelentésében kikelt az úgymond „lealjasult” lengyelek ellen, akik szerinte bajonettel szúrják le a csatatéren maradt német sebesülteket. Egy közlegény hazaírott levelében „állatiasnak” nevezte a népi németek elleni lengyel akciókat. A lengyelek „alattomosak”, „csalárdak”, „aljasok”, szellemileg elmaradottak, gyávák, fanatikusak, házak helyett „bűzlő lyukakban” laknak, és „a zsidóság vészes befolyása alatt” állnak. A katonákat felháborították a lengyelek életkörülményei: „Mindenütt rothadó szalma, doh, koszos edények és alsógatyák” – írta egyikük egy lengyel házról, ahová belépett, és megerősítette, hogy minden igaz, amit a lengyelek elmaradottságáról hallott. Az egyszerű katona magatartására tipikus példát találhatunk egy Gerhard M. nevű rohamosztagos naplójában, aki Flensburgban, 1914-ben született, és röviddel a háború előtt hívták be katonai szolgálatra. 1939. szeptember 7-én egysége egy lengyel faluban „gyáva orvlövészek” ellenállásába ütközött. Gerhard M. a háború előtt tűzoltó volt. Most ő és társai porig égették a falut. 53



Égő házak, síró nők, sikoltozó gyerekek. Nyomorúságos látvány. De a lengyelek ezt maguknak keresték. Az egyik primitív parasztházban még egy nőt is rajtakaptunk, amint egy lengyel géppuskát szerel. A házat átkutattuk és felgyújtottuk. Kis idő múlva körülvették a nőt a lángok, és megpróbált kijutni. De bármilyen nehéz volt, feltartóztattuk. Katonának akkor sem jár más bánásmód, ha szoknyát visel. A sikolyai még sokáig a fülemben csengtek. Az egész falu égett. Vigyáznunk kellett, hogy az utca közepén menjünk, mert mindkét oldalról heves hőség áradt az égő házakból. 54



A német hadsereg előrenyomulása során egyre ismétlődtek az ilyen jelenetek. Néhány nappal később, 1939. szeptember 10-én Gerhard M. egységére egy másik lengyel faluból tüzeltek, s ők ennek házait is felgyújtották.

Hamarosan égő házak szegélyezték utunkat, és a lángok közül kihallatszott a bent rekedt bujkálók üvöltése. Az állatok bömböltek halálfélelmükben, egy kutya addig vonított, amíg el nem égett, de a legrosszabb az emberek jajveszékelése volt. Az szörnyű volt. Még ma is itt cseng a fülemben. De hát ránk lőttek, és így megérdemelték a halált. 55



1939 szeptemberétől így gyilkolták az SS-különítmények, a rendőri egységek, a népi németek paramilitáris csoportjai és a reguláris német katonák a polgári lakosságot az egész, németek megszállta Lengyelországban. Dr. Kłukowski, aki nem egy ilyen akciót figyelt meg, 1940 első hónapjaiban észrevette, hogy egyre több lengyel fiatal indul németországi munkára. Való igaz: 1940 elején a birodalmi élelmezési minisztérium a munkaügyi minisztériummal és a Négyéves Terv Hivatalával karöltve egymillió lengyel munkást igényelt a Birodalom gazdasága számára. Ezek 75 százalékára a komoly munkaerőhiányban szenvedő mezőgazdaságnak volt szüksége; ahogy Göring 1940. január 25-én parancsba adta, a munkásokat a Főkormányzóságból kell toborozni, s ha nem jelentkeznek önként, majd besorozzák őket. A megszállt Lengyelországban uralkodó nyomorúságos állapotok közepette a Németországba való költözésnek megvolt a maga vonzereje, így februárban több mint 80 000 lengyel munkást, egyharmadában nőket, önkéntes jelentkezés alapján különvonatokon Németországba szállítottak, elsősorban a Főkormányzóság területéről. Megérkezésük után azonban súlyosan diszkriminatív törvényeknek és korlátozó intézkedéseknek vetették alá őket. Németországi bánásmódjuknak hamar híre ment, és hatására gyorsan csökkenni kezdett az önkéntes jelentkezők száma, így aztán 1940 áprilisától Frank, hogy teljesítse a kvótát, kötelezővé tette a németországi munkavállalást. A lengyel fiatalok úgy próbálták elkerülni a német kényszermunkát, hogy egyre nagyobb számban az erdőkbe menekültek; ettől az időponttól keltezhetjük a lengyel földalatti ellenállási mozgalom kezdetét. Januárban az ellenállás sikertelen merényletet követett el a Főkormányzóság rendőrfőnöke ellen, és a következő hetekben a falvakban egymást érték a felkelések és a népi németek ellen elkövetett gyilkosságok. 1940. május 30-án Frank „pacifikálási akciót” indított: 4000 ellenállót és értelmiségit öltek meg, akiknek a fele már őrizetben volt, és végeztek mintegy 3000, köztörvényes bűnök miatt elítélt lengyellel is. A módszer azonban nem sok eredménnyel járt. 1940 februárjában még mindig csak 295 000 lengyel, többnyire hadifogoly dolgozott az „Óbirodalomban”, ami semmiképpen sem pótolta a német férfiak tömeges besorozása okozta munkaerőhiányt. 1940 nyarán már 700 000 lengyel dolgozott önkéntes vagy kényszermunkásként az Óbirodalomban, a következő évben további háromszázezren érkeztek. Frank a későbbiekben már rögzített kvótákat továbbított a helyi közigazgatásnak. Gyakran előfordult, hogy egy-egy falut bekerített a rendőrség, őrizetbe vette az összes fiatal férfit, a menekülőket pedig lelőtte. A városokban a rendőrség és az SS egyszerűen mozikban vagy más nyilvános helyeken, esetleg az utcán fogdosta össze a lengyel fiatalokat, és minden teketória nélkül elszállította őket. E módszereknek köszönhetően 1941 szeptemberében már több mint egymillió lengyel munkás dolgozott az 56

57

58

59

Óbirodalomban, és egy becslés szerint csak 15 százalékuk érkezett önként. A kényszermunkásnak besorozott lengyel fiatalok tömeges deportálásával párhuzamosan a német megszálló erők hatalmas fosztogató kampányba kezdtek. Kłukowski, amikor a németek az ő kórházából próbáltak lopni, azzal rázta le őket, hogy ismét tudtukra adta: több betege tífuszban szenved. De nem mindenki volt ilyen eleven észjárású vagy szerencsés helyzetű. A katonaság élelmének lefoglalását nem szabályozták részletes irányelvek; a csirkék eltulajdonításától csak karnyújtásnyira volt a konyhai eszközök rekvirálása vagy a pénz és az ékszer elemelése. Tipikus élményről emlékezik meg Gerhard M., akinek egysége egy lengyel városba bevonulva az utcán várta a parancsot: 60

61



Egy leleményes fickó felfedezett egy bedeszkázott kirakatú csokoládéboltot. Sajnos a tulajdonos nem volt ott, így hát hitelbe kipakoltuk az üzletet. Járműveinken magas halmokba gyűlt a csokoládé, míg végül többnek már nem maradt hely. A katonák teli pofával, vadul rágcsálva szaladgáltak. Roppantul tetszett nekünk, hogy ilyen olcsón vásároltunk. Aztán találtam egy másik boltot, ahol szép almák virultak. Azt is mind beraktuk a járművünkbe. Még egy citrommal és csokoládés keksszel megrakott doboz a biciklim csomagtartójára, és már tovább is álltunk. 62



A megszállt Lengyelország kirablásában maga a főkormányzó járt az élen. Frank meg sem próbálta titkolni mohóságát, sőt egyenesen rablóbárónak nevezte magát. Elkobozta a Potocki család birtokát nyaralónak, és akkora limuzinban furikázott hűbérbirtokán, hogy még kollégái, például Galícia kormányzója is szóvá tették. Hitlert majmolva a Zakopanéhoz közeli hegyekben felépíttette a Berghof utánzatát. Pazar lakomákat rendezett, és hamarosan akkora hasa lett, hogy dietetikussal kellett tanácskoznia, mert alig fért a díszegyenruhájába. A Birodalomhoz csatolt területeken hamarosan hivatalos, mintegy törvényes alapra helyezték a fosztogatást és rekvirálást. 1939. szeptember 27-én a lengyelországi német katonai kormányzás elrendelte a lengyel tulajdon általános elkobzását, majd 1939. október 5-én megerősítette a parancsot. 1939. október 19-én Göring bejelentette, hogy a bekebelezett területeken a Négyéves Terv Hivatala az összes lengyel és zsidó tulajdont lefoglalja. Ezt a gyakorlatot 1940. szeptember 17-én szentesítette egy új rendelet, amely központi ügynökséget állított fel Keleti Vagyonkezelő Főhivatal (Haupttreuhandstelle Ost) néven az elkobzott vállalatok kezelésére. 1941 februárjában ez a hivatal már 205 000 céget kezelt, kis műhelyektől a legnagyobb iparvállalatokig. 1941 júniusáig a hivatal a csatolt területeken a vállalatok 50 százalékát és a nagyobb 63

földbirtokok egyharmadát sajátította ki mindennemű kárpótlás nélkül. Ezen túlmenően a hadsereg nagyszámú gazdaságot foglalt le a katonák élelmezése céljából. Az elkobzások kiterjedtek az egyetemi laboratóriumok tudományos felszerelésére is, ezeket Németországba szállították. Még a varsói állatkert kitömött állatokból álló gyűjteményét is elvitték. Nagy ázsiója volt a fémeknek. Egy német ejtőernyős nem sokkal az invázió után azt jelentette, hogy a Visztula partján nagy ládák állnak, megrakva „óriási mennyiségű rézrúddal, ólommal, cinkkel. Mindent, ami csak elképzelhető, összecsomagoltak, hogy a Birodalomba szállítsák.” Ahogy egy ideig magában Németországban is történt, összeszedték a vas- és acéltárgyakat, többek közt a parkok kerítését, a kertkapukat, de még gyertyatartókat és serpenyőket is, hogy beolvasszák és felhasználják a fegyver- és járműgyártáshoz. 1940 januárjában, amikor beállt a téli hideg, dr. Kłukowski feljegyezte, hogy „a német rendőrség leszedte a báránybőr kabátokat az arra járó falusiakról, és egy szál kiskabátban hagyta őket”. Nem sokkal ezután a megszálló erők a falvakban razziáztak, és elkobozták a lakosság tulajdonában lévő valamennyi bankjegyet. 64

65

66

67

68

69

IV

Ezt a helyzetet a német hadsereg nem minden parancsnoka fogadta zokszó nélkül, kivált nem a magasabb rangúak, akikre a nemzetiszocializmus nem hatott olyan szélsőségesen, mint a katonai hierarchia alacsonyabb fokain állókra. Néhányan hamarosan kifogásolni kezdték, hogy alacsonyabb rangú tisztek önkényesen kivégeztettek lengyel polgári személyeket; de nem voltak ínyükre a német katonák fosztogatásai és erőszakos rekvirálásai sem, valamint a foglyok „brutális ütlegelését” is nehezményezték. „Pultusk mellett – jelentette egy német vezérkari tiszt – 80 zsidót kaszaboltak le vadállati módon. Hadbíróság elé került két olyan ember is, aki Brombergben fosztogatott, gyilkolt és nemi erőszakot követett el.” Az efféle akciók lassanként aggodalmat keltettek a hadsereg vezetésében. Franz Halder, a vezérkar főnöke már 1939. szeptember 10-én felfigyelt „a front mögött zajló mocskos cselekményekre”. Október közepén a parancsnokok panaszai olyan megegyezéshez vezettek, hogy az „önvédelmi milíciákat” fel kell oszlatni. Igaz, egyes vidékeken ez a művelet hónapokat vett igénybe. De ez nem nyugtatta meg a magasabb rangú tiszteket. 1939. október 25-én Walther von Brauchitsch, a szárazföldi haderő főparancsnoka élesen 70

71

megdorgálta tisztjeit lengyelországi viselkedésük miatt:

Bizonyos esetek nyugtalanítóan magas száma – amilyen az izgalmi állapotban vagy eszméletlen részegen elkövetett jogtalan elűzés, tiltott elkobzás, önző harácsolás, sikkasztás és lopás, a beosztottak bántalmazása vagy fenyegetése, az alárendelt egységre nézve a legkomolyabb következményekkel járó engedetlenség, férjes asszony megerőszakolása stb. – olyan képet fest a katonákról, mintha szabadon fosztogató zsoldosok módszereit (Landsknechtsmanieren) követnék, ezt pedig nem ítélhetjük el elég súlyosan. 72



Számos magas rangú tiszt osztotta ezt a véleményt, köztük olyanok, akiknek Hitlerbe és a nemzeti szocializmusba vetett hitéhez nem fért kétség. A hadsereg vezetőit aggasztotta, hogy rájuk terhelhetik a sorozatos tömeggyilkosságok felelősségét, ezért sok esetben nagyon is szívesen ruházták át ezt a felelősséget az SS Biztonsági Szolgálatához tartozó különítményekre, és szabad kezet adtak nekik. Ám egyre szaporodtak az olyan esetek, amikor rangidős tisztek felléptek az SS egységei ellen, azon az alapon, hogy megszegik a törvényt és a háborús konvenciókat, és a front hátában keltett nyugtalansággal veszélyeztetik a rendet. Von Küchler tábornok, a 3. hadsereg parancsnoka, elrendelte egy, az V. különítményhez tartozó rendőri egység lefegyverzését és őrizetbe vételét, amikor Mławában agyonlőttek néhány zsidó személyt, és felgyújtották házaikat. Ugyanő hadbíróság elé állította egy SS-tüzérezred néhány katonáját, akik egy híd megerősítésén dolgozó zsidók közül a munka végeztével ötvenet a zsinagógába tereltek, majd „ok nélkül” agyonlőtték őket. Hasonló rendszabályokat hoztak más tisztek is, egy esetben éppenséggel Hitler SStestőrségének (Leibstandarte-SS Adolf Hitler) egyik tagját vették őrizetbe. Brauchitsch szeptember 20-án Hitlerrel, szeptember 21-én pedig Heydrichhel találkozott, és megpróbálta tisztázni a helyzetet, de egyetlen eredményt ért el: október 4-én Hitler személyesen adott amnesztiát olyan bűnökre, amelyeket „a lengyelek rémtettei miatti elkeseredésből” követtek el. A katonai fegyelem mindazonáltal veszélybe került, és emiatt számos magas rangú tiszt mélységesen aggódott. A híresztelések gyorsan terjedtek a tisztikarban. 1939. december elején Hans Meier-Welcker kapitány, egy harmincas éveiben járó vezérkari tiszt kölni állomáshelyén értesült az atrocitásokról, és elgondolkodott: „Vajon hogy fogja az ilyesmi megbosszulni magát?” A megszállási politika legnyíltabb bírálatát Johannes Blaskowitz vezérezredes fogalmazta meg, aki jelentős szerepet játszott az invázióban, és 1939 októberében kinevezték a „Kelet Főparancsnokává” (Oberbefehlshaber 73

74

75

Ost), azzal a feladattal, hogy ő irányítsa a meghódított területek katonai közigazgatását. 1939. október 26-án formálisan véget ért a katonai kormányzás, és a hatalom a polgári közigazgatásra szállt; ekként már nem Blaskowitz volt a régió ura, de annak katonai védelméért továbbra is ő felelt. Kinevezése után néhány héttel hosszú memorandumot küldött Hitlernek, amelyben részletesen ismertette, milyen bűnöket és atrocitásokat követtek el az SS és a rendőrség egységei a parancsnoksága alá tartozó területen. Állításait hosszabban is kifejtette egy másik memorandumban, amelyet az 1940. február 15-én hivatalosan a főhadiszállására látogató hadsereg-főparancsnoknak készített. Ebben kontraproduktívnak minősítette és elítélte a zsidók és lengyelek tízezreinek megölését, ami – írta – külföldön is hátrányosan fogja érinteni Németország jó hírét, és csak a lengyel nemzeti érzés megerősödéséhez vezet, közben egyre több lengyelt és zsidót terelve az ellenállási mozgalomba – nem szólva arról, hogy a lakosság körében is súlyosan árt a hadsereg tekintélyének. Óvott „a korlátlan kegyetlenkedéstől és erkölcsi züllöttségtől, amely, ha meg nem fékezik, úgy hatol majd be a lehető legrövidebb időn belül az értékes német emberanyagba, mint ragályos kór”. Blaskowitz példa gyanánt számos gyilkosságra és fosztogatásra hivatkozott, amelyet az SS és a rendőrség egységei követtek el. „Minden katonát – írta – undorítanak és taszítanak a bűnök, amelyeket Lengyelországban a Birodalom és a német államhatalom képviselői követnek el. A vezérezredes a Führernek írt emlékeztetőjében rámutatott: a gyűlölet és a keserűség, amelyet ezek a bűntettek a lakosság körében keltenek, közös táborba terel lengyeleket és zsidókat a hódító ellen, és fölöslegesen veszélyezteti a katonai biztonságot meg a gazdasági életet. Hitler azonban csak legyintett az ilyen „gyerekes” skrupulusokra. Az Üdvhadsereg módszereivel nem lehet háborút vívni. Ahogy adjutánsának, Gerhard Engelnek megjegyezte: amúgy sem kedvelte soha Blaskowitzot, és nem is bízott benne; legjobb lenne eltávolítani posztjáról. Walther von Brauchitsch, a szárazföldi haderő főparancsnoka az alárendeltje feljegyzésében részletezett incidenseket mint „sajnálatos tévedéseket” bagatellizálta, és alaptalan „mendemondának” nevezve félresöpörte. Akárhogy is, egyértelműen pártolta a „máskülönben szokatlan, kemény intézkedéseket a megszállt területen élő lengyel lakossággal szemben”, mert szerinte ezekre szükség van a Hitler elrendelte „német élettér biztonsága” érdekében. Blaskowitzot, mivel fölöttesétől nem kapott támogatást, 1940 májusában felmentették parancsnoki tisztségéből; és bár ezután más hadszíntereken is magas beosztásokban működött, a hasonló tekintélyű tábornokokkal ellentétben soha nem kapta meg a marsallbotot. A tábornokok, akiket immár jobban izgattak a nyugati katonai események, 76

77

78

79

beadták a derekukat. Georg von Küchler tábornok 1940. július 22-i parancsában megtiltotta, hogy tisztjei bírálni merészeljék „küzdelmünket, melyet a Főkormányzóság lakosságával vívunk például a lengyel kisebbségek, a zsidók és az egyházi ügyek tárgyában. A keleti határaink mentén évszázadok óta tomboló ezen etnikai küzdelem »végső megoldása« – tette hozzá – különösen kemény eszközöket kíván.” Ezt a nézetet számos más magas rangú tiszt is osztotta, akiket leginkább a fegyelmezetlenség aggasztott. Ha tekintetbe vesszük a közkatonák, az altisztek és az alacsonyabb rangú tisztek többségének viszonyát a lengyelekhez, aligha meglepő, hogy a tisztek viszonylag ritkán léptek közbe az atrocitások megakadályozása érdekében. A lengyel hadjárat során ejtett közel 700 000 hadifogoly esetében például a német katonai hierarchia nem kívánta megszegni az 1929-es genfi egyezményt, mégis számos alkalommal fordult elő, hogy az őrök lelőtték az erőltetett menetekben lemaradozókat, megölték a legyengült vagy állni is képtelen foglyokat, avagy megfelelő élelem és ellátás nélkül szabadtéri táborokba zárták őket. 1939. szeptember 9-én Ciepielównál, félórás tűzpárbajt követően, egy gépesített német gyalogezred egyik százada 300 lengyel foglyot ejtett, mire az ezredparancsnok, akit felbőszített, hogy az összeütközésben tizennégy emberét vesztette el, felsorakoztatta a foglyokat, és géppuskával egy út menti árokba lövette őket. A későbbi lengyel vizsgálat további hatvanhárom hasonló incidensre bukkant, és számos esetre minden bizonnyal nem derült fény. Csupán a hivatalos katonai kivégzéseknek legalább 16 000 lengyel esett áldozatául; de van olyan becslés, amely 27 000-re teszi a számukat. 80

81

82

AZ ÚJ FAJI REND

I

Hitler már a háború előtt bejelentette, hogy Lengyelországot meg akarja tisztítani a lengyelektől, és a helyükbe németeket telepít. Lengyelországnak tehát Németország szempontjából ugyanaz lesz a szerepe, mint volt Ausztráliáé NagyBritannia és az amerikai Nyugaté az Egyesült Államok szempontjából: telepes gyarmat lesz, amelyből a fajilag alacsonyabb rendűnek tartott bennszülött lakosságot így vagy úgy eltávolítják, hogy a beözönlő felsőbbrendű fajnak helyet teremtsenek. Még csak újnak sem volt mondható az az ötlet, hogy Európa etnikai térképét népcsoportok ide-oda tologatásával erőszakosan megváltoztassák: már közvetlenül az első világháború után teremtődött rá precedens, amikor Törökország és Görögország között nagy létszámú kisebbségi népcsoportok jelentős cseréje ment végbe. 1938-ban Hitler is eljátszott a gondolattal, hogy a müncheni egyezménybe beiktat egy cikkelyt, amely előírja a népi németek „repatriálását” a maradék Csehszlovákiából a Szudétaföldre. A következő tavasszal, amikor a megcsonkított államot bekebelezte, rövid ideig egy még drasztikusabb ötletet fontolgatott: hatmillió csehet deportált volna keletre. Végül mindkét elképzelést elvetette. Lengyelországgal azonban más volt a helyet. Amikor az invázió perspektívája kirajzolódott, a nemzetiszocialista párt Faji és Áttelepítési Főhivatala, amelyet eredetileg Richard Walther Darré alapított abból a célból, hogy előmozdítsa a németországi városlakók átköltözését új gazdaságokba, mindinkább Kelet-Európa felé fordította figyelmét. Az „Egy nép, egy birodalom, egy vezér” (Ein Volk, ein Reich, ein Führer) mottó jegyében a nemzetiszocialista ideológusok azon töprengtek, hogyan hozzák vissza a Birodalomba a népi németeket a Kelet-Európa-szerte szétszórt, távoli településekről; s ekkor, 1939 őszén elkezdték számításba venni a lengyelek lakta tágas területeket is. 1939. október 7-én Hitler kinevezte Heinrich Himmlert a német népiség megerősítésének birodalmi biztosává (Reichskommissar für die Festigung deutschen Volkstums). Előző nap hosszadalmas beszédben köszöntötte a 83

Lengyelország fölötti győzelmet a Reichstag előtt, és kijelentette: eljött az idő „az etnográfiai viszonyok új elrendezésére s ezzel a nemzetiségek áttelepítésére annak érdekében, hogy e folyamat befejezésekor a mainál jobb választóvonalak jöjjenek létre”. 1939. október 7-én kelt rendeletében így utasította az SS vezérét: 84



(1) hozza haza azokat a külföldön élő német állampolgárokat és népi németeket, akik alkalmasak a Birodalomba való végleges visszatérésre; (2) vessen véget a lakosság azon idegen részei káros befolyásának, amelyek veszélyt jelentenek a Birodalomra és a német közösségre; (3) elsősorban a külföldről hazatérő német állampolgárok és népi németek áttelepítése révén hozzon létre új német kolóniákat. 85



Az 1939–40-es téli hónapokban Himmler bonyolult bürokratikus rendszert hozott létre e folyamat irányítására, felhasználva a nemzetiszocialista párt Fajpolitikai Hivatalának, valamint az SS Faji és Áttelepítési Főhivatalának előkészítő munkálatait. Csaknem azonnal megindult két hatalmas és erőszakos lakossági áttelepítés: a Birodalomhoz csatolt területekről eltávolították a lengyeleket, és a helyükbe hivatalosan azonosított népi németeket „repatriáltak” Kelet-Európa egyéb részeiből. A Németországhoz csatolt területek germanizálása azzal kezdődött, amikor 1939 decemberének első felében Posenben (Poznań) elfogtak 88 000 lengyelt és zsidót, vonaton a Főkormányzóságba szállították őket, és kirakták a semmibe. Az ép és jó erőben lévő férfiakat különválasztották, és Németországba vitték kényszermunkára. Senki sem kapott kárpótlást az otthonáért, a tulajdonáért, a vállalkozásáért vagy a vagyontárgyaiért. A tél közepén végrehajtott deportálás körülményei gyilkos hatásúak voltak: az elhurcoltak ki nem elégítő ruházatban, ellátatlanul, fűtetlen tehervagonokban tették meg az utat. 1939. december közepén, amikor az egyik rakomány Krakkóba érkezett, a hivatalos fogadó személyek negyven halálra fagyott gyerek testét emelték ki a vagonból. 1939 decemberének második hetében dr. Kłukowski nagyszámú poseni kitelepítettet kezelt szczebrzeszyni kórházában: 160 embernek, köztük „munkásoknak, gazdálkodóknak, tanítóknak, tisztviselőknek, bankároknak és kereskedőknek” húsz percet adtak a felkészülésre, mielőtt „felrakodták őket a fűtetlen vasúti kocsikba… A német katonák a végtelenségig brutálisak voltak. A kórházba felvett egyik betegemet, egy könyvelőt, olyan súlyosan megvertek, hogy hosszas kórházi ápolást igényel.” Egy 1070 deportáltból álló másik csoport, amely 1940. május 28-án érkezett, a doktor szerint „szörnyű állapotban volt. Az emberek reményvesztettek voltak, és beletörődtek sorsukba, különösen azok, 86

87

88

89

akiknek a gyermekeit munkatáborba vitték.” A deportálások folytatódtak, Kłukowski és társai már az érkezéskor kétségbeesetten próbáltak gondoskodni az áldozatok élelmezéséről, orvosi ellátásáról és elhelyezéséről. Az akció 1941 elején ért véget, addigra Posenból összesen 365 000 személyt deportáltak, és ugyanilyen akciók zajlottak le a korábbi Lengyel Köztársaság más vidékein is. Az akció több mint egymillió embert érintett, akiknek harmada zsidó volt. Ezek az emberek minden földi javukat, ingatlanukat, vagyonukat elvesztették. Mint Kłukowski írta, „köztük százszámra voltak gazdálkodók, akik egy óra alatt koldussá lettek”. Voltak, akik megfigyelték a Főkormányzóságba érkező lengyel deportáltakat. Köztük Wilm Hosenfeld, a német hadsereg tisztje, aki viszonylag gyenge egészségi állapota miatt közvetlenül nem vehetett részt a harcokban. Az 1895-ben Hessében született Hosenfeld addigi életében tanítóként működött. A német Wandervogel ifjúsági mozgalomban való részvétele vezette 1933-ban a barnaingesek közé, majd tagja lett a Nemzetiszocialista Tanítók Szövetségének és 1935-ben a náci pártnak is, de mély katolicizmusa már a harmincas évek közepén felülkerekedett náci elkötelezettségén. Mivel nyíltan szembeszegült Alfred Rosenberg keresztényellenes támadásaival, problémái támadtak a párton belül. 1939. augusztus 26-án behívták, s egy hónap múlva Lengyelországba helyezték, ahol részt kellett vennie egy hadifogolytábor építésében. A lengyel foglyok vallásossága fokozatosan felkeltette rokonszenvét. December közepén szembekerült egy szállítmány lengyel deportálttal, szerét ejtette, hogy beszélgessen néhányukkal, és történetük mélyen megrázta. Titokban ételt adott nekik, a gyerekeknek édességet. 1939. december 14-én naplójában rögzítette a találkozás felzaklató hatását: 90



Szeretném megvigasztalni ezeket a szerencsétlen embereket, és bocsánatukat kérni, amiért a németek így bánnak velük, ilyen irgalmat nem ismerő kegyetlenséggel, ilyen emberséget nem ismerő gonoszsággal. Miért szakítják ki ezeket az embereket az otthonukból, hiszen ki tudja, hol másutt lehetne őket elszállásolni? Egy teljes napon át állnak a hidegben vagy ülnek a motyóikon, szegényes holmijukon, és nem adnak nekik enni. Ebben rendszer van; nyílt szándék, hogy megbetegítsék, koldusbotra juttassák, cselekvésképtelenné tegyék és így elpusztítsák őket. 91



Kevés német gondolkodott így. Hosenfeld számos letartóztatást jegyzett fel, és rengeteg atrocitást a lengyelek ellen. Egy tiszttársa elmesélte, hogy szónoki kérdést intézett egy Gestapo-legényhez: „Azt hiszi, ilyen módszerekkel kedvet

csinálnak az embereknek az újjáépítéshez? Mire hazatérnek a koncentrációs táborokból, ők lesznek a németek legádázabb ellenségei!” „Azt hiszi – felelte a rendőr –, hogy egy is lesz, aki hazamegy? Az utolsó szálig lelőjük őket szökés közben!” Noha Göring aggódott, hogy az áttelepítési program szétzilálja a háborús gazdaságot, Himmler nem törődött a kifogásaival, és 1940 folyamán maga is deportáltatott több mint 260 000 lengyelt a Warthelandból és további ezreket más körzetekből, elsősorban Felső-Sziléziából és Danzig–NyugatPoroszországból. A warthelandi SS-vezetés félresöpörte a belügyminisztérium bürokratikus nézetét, miszerint bőven elég lesz, ha a megmaradt lengyeleket a német nemzetiség valamilyen alacsonyabb kategóriájába sorolják, és rávette Greiser Gauleitert, hogy állítson össze egy német etnikai listát. A germanizálásra alkalmasnak ítélt lengyeleket ezen a listán több kategóriába sorolták, voltak például nemzetiszocialista érzelmű népi németek, lengyel befolyás alá került németek és így tovább, és ehhez mérten juthattak különböző szintű előjogokhoz. 1941. március 4-én ezt a rendszert az egész megszállt területre kiterjesztették. Hamarosan egész bürokratasereg ugrott talpra, hogy a szóban forgó személyeket elnémetesítés szempontjából etnikai, vallási és más kritériumok alapján felmérje. Az SS-nek komoly fejtörést okozott az a körülmény, hogy az ellenállásban vezető szerepet játszó lengyelekben nézetük szerint „tetemes arányú északi vér folyik, szemben a fatalista szláv hajlamokkal, és ez tette őket kezdeményezésre képessé”. A kínálkozó megoldás az volt, hogy az ilyen családokból kiemeljék a gyermekeket, hogy megszabadítsák őket lengyel nacionalista szüleik hátrányos befolyásától. Ugyanebben a szellemben a csatolt területeken 1941 tavaszán bezártak minden lengyel árvaházat, és a gyerekeket az Óbirodalomba szállították. Ahogy Himmler egy 1940. május 15-ről keltezett és Hitler által jóváhagyott memorandumban megjegyezte, ekként „elhárulhat a veszély, hogy ennek a félállati keleti fajnak az ilyen jó vérű emberek jóvoltából vezető rétege legyen, ami ránk nézve veszélyt hordozna, hiszen azok velünk egyenrangúak lennének”. Elnémetesítésre alkalmasnak ítélt lengyel gyerekek ezreit küldték különleges németországi táborokba, ahol német nevet és iratokat kaptak (például hamisított születési bizonyítványt), majd egy féléves tanfolyamon német nyelvet tanultak, és beléjük sulykolták a nemzetiszocialista ideológia alapjait. A gyerekek közül sokan valóban árvák voltak: szüleiket lelőtték vagy kényszermunkára hurcolták. Jó néhányukat egyszerűen az utcán szemelték ki maguknak német rendőrök vagy SS-őrjáratok, esetleg olyan nők, akik önként jelentkeztek a Nemzetiszocialista Népjóléti Szervezetbe; ez a szervezet foglalkozott a gyerekek kisebbik részével, a hat és tizenkét év közöttiekkel (a többség, a hat éven aluliak, az SS „Életforrás” [Lebensborn] 92

93

94

nevű otthonaiba került). Az is megesett, hogy ideológiailag megfelelőnek talált német nevelőszülőket jelöltek ki számukra. Mindez egyfajta hivatalosan szentesített feketepiachoz vezetett, ahol kisbabákkal és zsenge korú gyerekekkel kereskedtek: gyerektelen német családok jutottak így kisgyerekekhez, akiket németként neveltek fel. A deportált gyerekek 80 százaléka soha nem tért vissza lengyelországi családjához. Forster, Danzig–Nyugat-Poroszország Gauleitere tisztában volt vele, hogy mind Hitler, mind Himmler a bekebelezett területek lehető leggyorsabb germanizálását kívánja, ezért összevissza, egész falvakat és kisvárosokat felíratott a népi németek hivatalos listájára. Az egyik áttelepítéssel foglalkozó tiszt a háború után felidézte, hogy valahányszor egy helyi polgármester vagy a nemzetiszocialista párt helyi vezetője megtagadta Forster parancsát, és nem volt hajlandó a hatáskörébe tartozó emberek 80 százalékát a listára vétetni, arra hivatkozva, hogy 80 százalékuk valójában lengyel, Forster maga szállt ki az érintett helységbe, és érvényt szerzett akaratának. Amikor az ekként toborzott emberek megkapták úti papírjaikat, túlnyomó többségük írásban mondott nemet a polgármesternek – ez azonban mit sem segített. 1942 végéig az ilyen akciók következtében Danzig–Nyugat-Poroszország körzetben a hatóságoknál 600 000 ember jelentkezett germanizálásra. Greiser, a Wartheland Gauleitere elítélte szomszédja és vetélytársa ilyetén praktikáit, és közölte Himmlerrel: „A Danzig– Nyugat-Poroszország birodalmi körzetében foganatosított etnikai politika veszélybe sodorja az enyémet…” Ám az önkényes germanizálás ennek ellenére folytatódott, mégpedig nemcsak az elcsatolt területeken, hanem egyre fokozódó méretekben a Főkormányzóságban is. 1943 elején városa számos más lengyel lakosához hasonlóan Zygmunt Kłukowskinak is ki kellett töltenie egy űrlapot, amelynek neve így hangzott: Folyamodvány a német származású lakosok személyi igazolványának kiállításához. A doktor piros tintával kihúzta a fejlécet, és lengyel nemzetiségűnek vallotta magát. Frank főkormányzót mindjobban bosszantotta, hogy tartományát nemkívánatos lengyel személyek lerakóhelyének használják. Már egy 1939. október végén keletkezett becslés is azt jósolta, hogy februárra a Főkormányzóság lakossága 10-ről 13 millióra duzzad. 1940 májusától Frank, egyetértésben Hitlerrel, felhagyott kezdeti politikájával: már nem tekintette a Főkormányzóságot a megcsonkított lengyel állam bázisának, hanem arra készült, hogy közép- vagy hosszú távon ezt a területet is a Birodalomhoz csatolják. Ezzel az új célkitűzéssel összhangban Frank mindinkább úgy tekintette a maga tartományát mint leendő német kolóniát, amelyet a német telepesek irányítanak, és a képzettség nélküli lengyelek szolgáltatják az olcsó és tetszés szerint 95

96

97

98

99

pótolható munkaerőt. „Mi itt minden idők legnagyobb szabású birodalmi eszményét gondoljuk el” – jelentette ki 1940 novemberében. Frank, bármennyire bőszítette is az SS független hatalma, gondoskodott róla, hogy a lengyelek semmi szín alatt ne részesüljenek a törvény védelmében. „A lengyelnek – jelentette ki 1940 decemberében – éreznie kell, hogy neki nem építünk törvényes államot; neki csak egy kötelessége van: hogy dolgozzon és tisztességesen viselkedjen.” Az elcsatolt területeken élő lengyelek számára is különleges törvényi előírásokat dolgoztak ki, amelyek fokozatosan (bár csak hiányosan) váltották fel a német megszállás korai hónapjainak önkényes terrorját. A lengyeleket drákói törvénykezésnek vetették alá, amely súlyosabb büntetést (munkatábort, testi fenyítést vagy éppen halálbüntetést) szabott ki rájuk olyan vétségekért, amelyekért német állampolgároknak csak börtön járt. Fellebbezéshez nem volt joguk, és bizonyos esetekben azért is halálos ítélet járt, ha valaki ellenséges megjegyzést tett a németekre. Ezek az 1941 decemberében bevezetett rendszabályok törvényerőre emelték azokat az eljárásokat, amelyeket a gyakorlatban már addig is – legföljebb önkényesen – alkalmaztak, és megfeleltek azoknak a brutális jogi formuláknak, amelyek a Birodalomban a lengyel és más külföldi munkások ellen már érvényben voltak. A lengyelek másodosztályú polgárok voltak, akiknek alárendelt helyzetét seregnyi helyi rendőri szabály domborította ki; ezek például előírták, hogy ha németekkel találkoznak az utcán, húzódjanak félre, és vegyék le a kalapjukat, vagy hogy az üzletekben és a piacokon elsőnek a németeket kell kiszolgálni. Az elnémetesítési program a Warthelanddal kezdődött, azon a címen, hogy a terület már 1918 előtt is Poroszországhoz tartozott, ámbár 1939-ben a lakosságnak mindössze 7 százaléka volt német. Már a 19. században, Bismarck alatt is lázas igyekezettel próbálták a porosz Lengyelországban a német kultúrát ápolni, és elfojtani a lengyelek nemzeti identitástudatát, ám korántsem mentek el olyan végletekig, mint az 1939-től fogva alkalmazott politika. Bezárták a lengyel iskolákat, színházakat, múzeumokat, könyvtárakat, könyvesboltokat, szerkesztőségeket, és minden egyéb lengyel kulturális és nyelvi intézményt, és betiltották a lengyel nyelv használatát. A lengyelek nem tarthattak sem gramofont, sem fényképezőgépet, és ha egy lengyel elment egy német színházba, őrizetbe vehették és bebörtönözhették. A közigazgatási kerületek, városok és falvak nevét németesítették, néha a lengyel név egyszerű lefordításával, néha közismert helyi németek nevét használva, de a korábban Poroszországhoz tartozó területeken lehetőség szerint visszatértek az 1919 előtti régi német nevekhez. Ugyanígy németesítették az utcaneveket és a hirdetményeket is. Greiser Gauleiter radikális támadást indított a katolikus egyház ellen, amely minden más intézménynél erősebben tartotta fenn az 100

101

évszázadok során a lengyel nemzeti identitást: elkobozta tulajdonát és vagyonát, bezáratta szervezeteit. Számos papot, szerzetest, egyházmegyei tisztségviselőt és egyházi funkcionáriust letartóztattak, a Főkormányzóságba deportáltak, elvittek a Birodalom valamelyik koncentrációs táborába, vagy egyszerűen agyonlőttek. Összesen mintegy 1700 lengyel pap került Dachauba: fele nem élte túl a fogságot. Greiser politikáját nemcsak Heydrich és Bormann helyeselte, hanem a közigazgatási személyzeti főnöke, August Jäger is, aki 1934-ben szerzett magának hírnevet mint a porosz evangélikus egyház nemzetiszocialistává alakítója. 1941 végén a lengyel katolikus egyházat törvényen kívül helyezték a Warthelandban. A többi megszállt területen beérték azzal, hogy többé-kevésbé elnémetesítették, noha a pápa már 1939. október 27-én kibocsátott enciklikájában tiltakozott a katolikus egyház üldözése ellen. A Főkormányzóságban a lengyel kultúra ellen is felléptek. 1939. október 27-én letartóztatták Varsó polgármesterét (később agyon is lőtték), november 6án pedig az egyetem és több krakkói felsőoktatási intézmény professzori karának 182 tagját vették őrizetbe, majd a sachsenhauseni koncentrációs táborba hurcolták. Egyetemeket, iskolai könyvtárakat, kiadókat, levéltárakat, múzeumokat és más lengyel kulturális központokat zártak be. „A lengyeleknek – jelentette ki Frank – semmi szükségük egyetemekre vagy középiskolákra: a lengyel területeket szellemi sivataggá változtatjuk.” „A lengyelek számára – mondta 1939. október 31-én – csak olyan oktatási lehetőséget teremtünk, amely feltárja előttük etnikai sorsuk reménytelenségét.” Frank csak olcsó, igénytelen szórakozást engedélyezett a lengyeleknek: erotikus látványosságokat, vígoperát és alkoholt. A lengyel zeneszerzők zenéjét (Chopinét is beleértve) betiltották, a lengyel nemzeti műemlékeket és szobrokat felrobbantották vagy lebontották. A lengyel kultúra elfojtásával egyidejűleg a lengyel oktatási normák ellen is támadást indítottak. Szczebrzeszynben, az általános mintát követve, a német katonai hatóság 1939. november 20-án bezárta a két helyi középiskolát, és többé meg sem nyitották őket. Kisvártatva a német közigazgatás a helyi elemi iskolákban is leszállította az oktatási normákat. Dr. Kłukowski 1940. január 25én feljegyezte: „A németek ma elrendelték, hogy az iskolaigazgatók szedjék be a tanulóktól a lengyel nyelvtani, történelmi és földrajzi tankönyveket. A gyerekek minden szczebrzeszyni iskolában, minden osztályban leadták a tankönyveket… Fel vagyok dúlva, és nagyon csüggedt vagyok.” De tartogatott a jövő még ennél is rosszabbat: 1941. április 17-én a doktor feljegyezte, hogy „a németek elszállítottak a gimnáziumok padlásáról minden könyvet és tanszert, majd felhalmozták az iskolák udvarán, és felgyújtották”. A lengyel értelmiségiek és pedagógusok minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy tanrenden kívül, titokban 102

103

104

105

106

107

108

nyújtsanak magasabb szintű oktatást, de a német megszállók tömeggyilkosságainak annyian estek közülük áldozatul, hogy igyekezetük csak korlátozott sikerrel járt, még ha szimbolikus jelentősége igen fontos volt is. Zygmunt Kłukowski nap mint nap feljegyezte naplójában lengyel írók, tudósok, művészek, zenészek és értelmiségiek, köztük számos barátja meggyilkolását. „Sokakat megöltek – írta 1941. november 25-én –, sokan most vívják haláltusájukat a német táborokban.” 109

110

II

A megfelelőnek ítélt lengyeleket tehát átsorolták németnek, ugyanakkor gyors ütemben tömegesen telepítettek be népi németeket, hogy átvegyék a gazdaságokat és vállalatokat, amelyekből a lengyeleket oly könyörtelenül kiebrudalták. Hitler már 1939. szeptember végén nyomatékos utasítást adott a lett- és észtországi, valamint a szovjetek uralta kelet-lengyelországi területeken élő népi németek „repatriálására”. A következő hónapokban Himmler nekilátott, hogy teljesítse a hitleri óhajt. Több ezer népi német költözött a Főkormányzóság elcsatolt részeibe, de legtöbbjüket a Szovjetunió ellenőrizte körzetekből telepítették át, egy sor, Himmler részvételével megkötött nemzetközi egyezmény alapján. Az 1940-es évek elején annyi német telepes érkezett a Főkormányzóságba és az elcsatolt területekre, hogy 1941 márciusától fogva újabb 400 000 lengyelt űztek el otthonából anélkül, hogy ténylegesen deportálták volna őket, és ekként a telepesek elszállásolásának gondja megoldódott. A következő hónapok és évek folyamán 136 000 népi német érkezett Kelet-Lengyelországból, 150 000 a balti államokból, 30 000 a Főkormányzóságból és 200 000 Romániából. A költözésre jobb körülmények és gondtalanabb élet ígéretével, valamint a szovjet kommunizmus és a román nacionalizmus elnyomásának fenyegetésével csábították őket. 1943 májusáig mintegy 408 000 személyt telepítettek le a Warthelandban és Lengyelország további elcsatolt területein, és további 74 000 fő érkezett az Óbirodalomba. Hogy megvizsgálják, ki érdemes az áttelepítésre, a félmillió bevándorlót, 50 000 szerencsés jelölt kivételével, átmeneti táborokban helyezték el, amelyekből az akció tetőfokán 1500 volt. Itt faji és politikai szűrésnek vetették alá őket; ezt a gyakorlatot 1940. május 28-án maga Hitler szentesítette. A táborokban, melyeket a lengyelektől lefoglalt, átalakított gyárakban, 111

kolostorokban vagy középületekben rendeztek be, a körülmények korántsem voltak eszményinek mondhatók, bár az illetékesek törekedtek rá, hogy a családok együtt maradjanak, és a javakért, amelyeket a telepesek kénytelenek voltak hátrahagyni, kárpótlást kaptak kötvényekben vagy tulajdonban. A łódźi rendőrség bevándorlási központjában működő SS Faji és Áttelepítési Főhivatal ellenőrei kirajzottak a táborokba, és munkához láttak. Ezek a hivatalnokok, akiknek mindössze négy hét alatt kellett elsajátítaniuk a fajbiológiai felmérés alapelveit, megkapták a vezérfonalat, benne huszonegy vázlatos fizikai (közülük tizenöt fiziognómiai) kritériummal. A bevándoroltakat megröntgenezték, orvosi vizsgálatnak vetették alá, lefényképezték, és kikérdezték politikai nézeteikről, családjukról, munkájukról és érdeklődési körükről. A mindezekből leszűrt osztályozás legfelső foka az „igen alkalmas” volt; akit ide soroltak, az „tisztán nordikus”, „tisztán fáliai” vagy „nordikus-fáliai” tulajdonságokat mutatott, s nem volt észrevehető „értelmi, jellembeli avagy veleszületett fogyatékossága”. A legalsó fokon állókat „etnikailag vagy biológiailag alkalmatlannak” minősítették, megjegyezve, hogy nem európai vérűek, testileg deformáltak avagy „társadalmilag nemkívánatosak, mert gyenge vagy nem megfelelő családból” származnak. Mindebből óhatatlanul következett, hogy az áttelepítési program igen lassan haladt. 1942 decemberéig a telepesek az elcsatolt területeken működő vállalatok 20 százalékát vették át, a Birodalomból jött németek 8 százalékát, a helyi németek 51 százalékát, és a leendő harctéri veteránok vagyonkezelői további 21 százalékot. A szóban forgó vidékek 928 000 gazdaságából negyvenhétezret vettek birtokba a telepesek; az összesen 9,2 millió hektárból 1,9 milliót a lengyelektől elkobozva németeknek adományoztak. Ám az 1,25 millió telepesből eddig az időpontig csak ötszázezret sikerült valóban letelepíteni; a nagy többség ilyen vagy amolyan táborban tartózkodott, ahol sok ezren már egy évnél is hosszabb időt töltöttek. Az elcsatolt területeken hivatalosan 3 millióan vallották magukat németnek, ám az új Nagynémet Birodalomban még mindig 10 millió lengyel élt. A germanizálási program már a negyedik évébe lépett, de még korántsem számított befejezettnek. Az 1943-as év folyamán is folytatódott a program, újabb lengyel falvak kötelező kiürítésével. A módszert Himmler is alkalmazta, hogy leszámoljon az Óbirodalom határain, például Luxemburgban élő, megbízhatatlannak ítélt csoportokkal. Lotaringiában összeszedték az olyan családokat, amelyekben a férj dezertált a német hadseregből, és Lengyelországba szállították telepesnek. 1941ben 54 000 szlovént vittek az osztrák határvidékekről lengyelországi táborokba, ahol harmincnyolcezret közülük fajilag értékesnek találtak, és telepesnek minősítettek. Amikor 1943 májusában Zygmunt Kłukowski átutazott két kiürített falun, Wielonczán és Zawadán, feljegyezte, hogy „most költöznek be a 112

113

114

115

német telepesek. Mindenütt német fiúkat látni Hitlerjugend-egyenruhában.” A doktor egészen 1943 júliusáig jegyezte fel az erőszakkal kiürített környékbeli falvakat, amelyek lengyel lakosságát egy közeli táborba szállították, augusztusban pedig a tábort is felkereste, ahol megállapította, hogy a szögesdrót mögé zárt foglyok rosszul tápláltak és betegnek látszanak; „alig mozognak, és ijesztően néznek ki”. A tábori kórház ágyaiban kettesével feküdt negyven, vérhasban és kanyaróban szenvedő, öt éven aluli gyerek, és „olyanok voltak, mint a csontváz”. Kłukowski felajánlotta, hogy néhányukat átviszi a saját kórházába, de ezt a német hivatalnokok nyersen visszautasították. A lengyeleket az ő városában, Szczebrzeszynben is egyre sűrűbben lakoltatták ki otthonukból, hogy az érkező német telepeseket elhelyezhessék. Zamość környékének elnémetesítését, amelyet Himmler Frank éles tiltakozása ellenében hajszolt keresztül, tulajdonképpen első résznek szánták egy átfogó programban, amely majd apránként az egész Főkormányzóságot érinti – de ez végül nem valósult meg. Ám menet közben még így is mintegy 110 000 lengyelt, a lakosság 31 százalékát kiűzték a lublini régióból, és tulajdonukat erőszakkal kisajátították. 1942 novembere és 1943 márciusa között Zamość környékének negyvenhét falvát ürítették ki, hogy az érkező németeknek helyet teremtsenek. Sok lengyel lakos az erdőkbe menekült, magával vitt annyit, amennyit elbírt, és csatlakozott a földalatti ellenálláshoz. 1943. július közepén Kłukowski szülővárosát, Szczebrzeszynt hivatalosan német településnek nyilvánították, és lefokozták faluvá. „A város utcáin – jegyezte fel Kłukowski, aki nem volt hajlandó elfogadni szülővárosa ilyetén megsértését – sok polgári ruhás németet, főképpen asszonyt és gyereket látni, megannyi új telepest.” Ezek számára új szolgáltatásokat vezettek be, köztük például egy óvodát is. A doktor hamarosan felfigyelt rá, hogy „német üzletek nyílnak; vannak német borbélyaink, szabóink, cipészeink, pékjeink, henteseink és szerelőink. Új éttermet nyitottak Neue Heimat (Új Haza) néven.” Azok a lengyelek, akik nem iratkoztak fel a népi németek jegyzékébe, másodrendű polgárok voltak, akiket kényszermunkásként alkalmaztak, és úgy kezeltek, mintha az életük fabatkát sem érne. 1943. augusztus 27-én Kłukowski jelentette egy nyolcéves lengyel kisfiú esetét, akire „egy gyümölcsösben találtak rá több, golyó ütötte sebbel. Bevitték a kórházba, ahol meghalt. Megtudtuk, hogy a fiú almát szedett, de az új tulajdonos, egy német lakatos, lelőtte, és ott hagyta vérbe fagyva, anélkül hogy bárkit értesített volna.” A Warthelandba költöző németeknek nemigen voltak gátlásaik a régióból az ő kedvükért elűzött lengyelekkel kapcsolatban. „Posen városa nagyon tetszik nekem – írta Hermann Voss anatómus, aki 1941 áprilisában tanszéket kapott a 116

117

118

119

poseni új Birodalmi Egyetem orvosi fakultásán; az intézmény a megszállt területek német oktatási rendszerének legfőbb büszkesége volt. – Ha nem volnának itt lengyelek, igazán nagyszerűen érezném magam.” 1941 májusában Voss feljegyezte naplójában, hogy a tanszékéhez tartozó krematóriumot lefoglalta az SS. Neki azonban nem volt kifogása ez ellen, ellenkezőleg: „Az Intézet pincéjében van egy krematórium, amelynek kizárólagos használója a Gestapo. Éjszakánként idehozzák az agyonlőtt lengyeleket, és elhamvasztják őket. Bárcsak az egész lengyel társadalmat hamuvá lehetne változtatni!” A keletről érkező bevándorlókon kívül az Óbirodalomból is mintegy 200 000 német költözött az elcsatolt területekre; köztük sok volt a gyerek és a serdülőkorú, akiket a német nagyvárosokból evakuáltak, hogy a bombázásoktól megkíméljék őket. Az utóbbiak közül ezreket helyeztek el katonai jellegű táborokban, ahol szigorú fegyelemnek, durvaságnak és nyers, korántsem iskolai stílusú nevelésnek voltak kitéve. 120

121



2. térkép Népi németek áttelepítése, 1939–43 Számos felnőtt azonban önként költözött az elcsatolt területekre, mivel eszményi terepet látott bennük a gyarmati stílusú telepesléthez, és magát gyakorta úttörőnek tartotta. Közéjük tartozott Melita Maschmann, akit 1939 novemberében a Hitlerjugend sajtótisztjeként küldtek a Warthelandba. Feltűnt neki, hogy a lengyel lakosságból mennyire hiányoznak az értelmiségiek, és ebből azt szűrte le, hogy a lengyel nyomorúságos, szegény, alulfejlett nép, amely alkalmatlan életképes állam megteremtésére. Magas születésszámuk azonban – ahogy ezt az iskolai „fajtudományi” órákon megtanulta – komoly fenyegetést jelent a német jövőre nézve. Mindamellett amikor az utcákon lengyel gyerekeket látott koldulni vagy szenet lopni a raktárakból, együtt érzett szegénységükkel és nyomorúságos helyzetükkel, ám a náci propaganda hatására később így írt:

Azt mondtam magamnak, ha a lengyelek minden eszközt felhasználnak a vitatott keleti tartomány megtartása érdekében, amelyre a németeknek mint Lebensraumra van szükségük, akkor az ellenségeink maradnak, és kötelességemnek tartottam, hogy elfojtsam azokat a magánjellegű érzelmeket, amelyek szemben állnak a politikai szükségszerűséggel… Ha „alacsonyabb rendű elemektől” kell területet elragadni, akkor egy olyan csoportnak, amelyik hozzánk hasonlóan vezetésre hivatottnak és kiválasztottnak hitte magát, nincsenek gátlásai.

Bár Maschmann elhatárolta magát az olyan németektől, akik minden fenntartás nélkül hisznek a németek Herrenvolk (uralkodó nép) voltában, a lengyeleket pedig a sors rendeléséből rabszolgának tartják, később mégis így írt: „Kollégáimmal együtt megtiszteltetésnek éreztük, hogy segíthetünk »meghódítani« ezt a területet nemzetünk s a német kultúra számára. Eltöltött bennünket a »kulturális küldetés« pökhendi lelkesedése.” Maschmannt és kollégáit azzal bízták meg, hogy mire az új német lakók megérkeznek, szedjék rendbe és takarítsák ki a lengyel gazdaságokat; emellett részt vettek az SS vezette kilakoltatásokban is, és nem kérdezték meg, hogy hová mennek az elűzött lengyelek. A távozóknak minden bútort és felszerelést ott kellett hagyniuk a német telepesek számára, de Maschmannék a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül vettek részt a gátlástalan zsákmányolásban. Az olyan területeken, ahol még nem kezdődött meg az áttelepítés, Maschmann hamisított rekvirálási paranccsal és pisztollyal felszerelve (bár lőni nem tudott vele) még 122

ágyakat, evőeszközt és egyéb cikkeket is rabolt a lengyel gazdáktól a majdan megérkező népi németek számára. Mindezt teljesen rendjén valónak találta, és a Warthelandban szerzett élményei hiánytalanul pozitívak voltak. Érzelmeiben osztozott sok más német nő is, aki önkéntesként kereste fel az elcsatolt területeket, vagy odahelyezték mint újonnan végzett tanítónőt, valamelyik náci nőszervezet alkalmazottját vagy feltörekvő köztisztviselőt. Mind a tárgyalt időszakban, mind sok esetben akkor is, amikor évtizedekkel később meginterjúvolták őket munkájukról, egyöntetűen civilizációs küldetésnek tartották a megszállt Lengyelországban kifejtett tevékenységüket, és elmondták, mennyire elborzadtak a lengyel lakosság szegénysége és környezetük mocskossága láttán. Ugyanakkor élvezték a vidék szépségét és azt a tudatot, hogy otthonuktól távol vesznek részt egy izgalmas misszióban. Mint középosztálybeli nők kielégülést találtak a deportált lengyelek gazdaságának és otthonának kitakarításában és csinosításában, és örültek, hogy a telepeseket otthonos környezettel fogadhatják. Lényegében mindükről elmondható, hogy a lengyelek és a zsidók szenvedéseit vagy nem látták, vagy elfogadták, vagy éppen indokoltnak tartották. 123

124

III

Melita Maschmann rózsás látomását, melyet a Kelet-Európában bontakozó, németek uralta új civilizációról szövögetett, élesen cáfolta a helyszín valósága. A gyilkosság, a lopás, a fosztogatás, a deportálás csak egy-egy elemét tette ki az összképnek. A Főkormányzóság német közigazgatásában burjánzott a vesztegetés és a korrupció. Az 1940-es Varsóban az a szóbeszéd járta, hogy ha egy zsidó 125 złoty kenőpénzt fizet egy tisztviselőnek, mentesítik a kényszermunka alól, 500-ért leveheti a sárga csillagot, 1200-ért árja származási igazolást vásárolhat, 10 000-ért kiengedik a börtönből, 150 000 złotyért pedig mindenre kiterjedően megszervezik olaszországi emigrációját (1940 júniusában, amikor Olaszország Németország oldalán belépett a háborúba, ez utóbbi szolgáltatás hirtelen abbamaradt). Az ilyen korrupciót nem utolsósorban az az intézményi káosz tette lehetővé, amelybe a főkormányzóság, 1939-es létrejöttétől kezdve, gyors iramban süllyedt. Hans Frank főkormányzó a krakkói régi királyi palotában berendezett fényűző főhadiszállásáról nagyhangú proklamációkat bocsátott ki, de tekintélyét folyamatosan aláásta vetélytársa, 125

Friedrich Wilhelm Krüger, a keleti SS- és rendőrfőnök. Krügert nemcsak Himmler és Heydrich biztatta tevékenyen, hanem maga Hitler is, aki szokása szerint ez esetben is jobban szerette, ha alárendeltjei egymással harcolnak a főhatalomért, semmint hogy gördülékeny, hatékony, felülről lefelé pontosan meghatározott parancsnoki hierarchiát alkossanak. Krüger hatásköre nem csak a rendőri tevékenységre terjedt ki: rá hárult Himmler lakosságáttelepítési programjának végrehajtása is. A Főkormányzóság lengyel lakosságát többé-kevésbé Frank bevonása nélkül terrorizálta, Frankot pedig aggasztani kezdte a lengyelek között a terror nyomában elharapózó gyűlölet és nyugtalanság. 1942-ben egyenesen úgy látszott, hogy a becsvágyó Krüger még az állásából is kibillentheti a főkormányzót. Amikor Radom polgári kormányzójának apját egy hivatalos autóban rajtakapták, hogy szőnyegeket, selymet, szeszes italokat és más árukat szállít a Főkormányzóságból a Birodalomba, a kormányzót korrupció miatt letartóztatták. A nyomozás, melyet Himmler indított el, gyorsan kiderítette, hogy ez az eset csak a jéghegy csúcsa. Számos, ha nem épp a legtöbb hivatalnok érintve volt az efféle praktikákban, az alaphangot pedig a főkormányzó adta meg. Himmler nyomozása megállapította, hogy maga Frank is gyarapította családtagjai jómódját, részben állami pénzekből, részben lopott javakból. Felfedeztek két jókora raktárt is, tele, többek között, szőrmével, csokoládéval, kávéval és szeszes italokkal, amelyek mind Frank és a Frank család részére voltak félretéve. A főkormányzó csak 1940 novemberében 72 kiló marhahúst, 20 libát, 50 csirkét, 12 kiló sajtot és még sok egyebet küldött haza az Óbirodalomba. Frankot Berlinbe rendelték, ahol HansHeinrich Lammerstől, a Birodalmi Kancellária miniszterétől, tehát a német polgári közigazgatás fejétől, alapos fejmosást kapott. Amikor a rendőrség további korrupciós eseteket tárt fel, Frank, hogy visszavágjon, előadás-sorozatot tartott német egyetemeken, elítélve az ellenfele és legfőbb kritikusa, Himmler vezette rendőrség túlhatalmát, de csak annyit ért el, hogy a felbőszült Hitler eltiltatta a nyilvános megszólalástól, és megfosztotta valamennyi párttisztségétől. Frank azonban ezt is átvészelte, és 1943 májusára, a Göring-féle Négyéves Terv Hivatalának támogatásával, kissé megkésve meggyőzte Hitlert: a kíméletlen rendőri erőszak annyi dühöt vált ki a Főkormányzóság lengyel lakosságából, hogy nem hajlandók rendesen dolgozni, nem szolgáltatják be az előírt mennyiségű élelmiszert, és szabotázzsal bomlasztják a gazdaságot. 1943. november 9-én Krügert egy kezelhetőbb rendőrfőnök váltotta fel. A korrupció tovább virult. A társadalom alsóbb szintjein a lengyelek egyre sivárabb életkörülményei következtében hatalmas feketepiac alakult ki. Egy becslés szerint a lengyel lakosság napi szükségleteinek több mint 80 százalékát a feketegazdaság fedezte. 126

A lengyel munkaadók kijátszották a németek által bevezetett fizetési szabályozást, és áruval fizettek munkásaiknak, avagy eltűrték a munkából való tömeges távolmaradást, amelyet 1943-ban már 30 százalékosra becsültek. A munkások meg sem engedhették maguknak, hogy heti két-három napnál gyakrabban jelenjenek meg a munkahelyükön, mivel a feketepiac túl sok idejüket vette igénybe. Egy egykorú, népszerű lengyel viccben két barát hosszú szünet után újra találkozik. „Na és mit csinálsz?” – „A városházán dolgozom.” – „És hogy van a feleséged?” – „Egy papírüzletben dolgozik.” – „És a lányod?” – „Ő egy üzemben.” – „Hát akkor hogy a csudában éltek meg?” – „Hál’ isten, a fiam munkanélküli!” A feketepiac szereplői nem csak a túlélés mesterségéhez értettek. Voltak, bár nem sokan, akik néhány hét alatt hatalmas profitot zsebeltek be. A lebukás veszélye természetesen nagy volt, de a legtöbben vállalták a kockázatot, mert nem volt más választásuk. Amellett többnyire csak követték német gazdáik példáját, akiknél a vesztegetés, a korrupció és az üzérkedés a mindennapi élet természetes velejárójának számított. Különösen az élelmiszer-ellátás területén burjánzott a feketepiac. Az élelmiszerhiány jóformán már az invázió másnapján fellépett, és a helyzetet csak tovább rontotta, hogy a visszavonuló lengyel katonai egységek felgyújtották a termést. Különösen súlyosak voltak a körülmények a Főkormányzóságban, ahová Lengyelország gyengébben termő vidékei kerültek. 1940-ben Kłukowski körzetében a német megszálló erők hozzáláttak, hogy összeírják a sertéseket és a helyi gazdaságok más jószágait, és elrendelték, hogy csak a német hadsereg részére szabad őket levágni, a helyi lakosok nem fogyaszthatnak belőlük. Az élelmiszerboltok előtti sorállás mindennapos látvány lett. A németek kvótákat szabtak a gazdáknak a nekik járó élelmiszerre, és megbüntették azokat, akik elmulasztották teljesíteni a szállítást. 1940 és 1944 között sok minden mással együtt a teljes lengyel hústermelés 60 százalékát és a gabonatermés 10 százalékát foglalták le a Birodalomban élő németek részére. Az élelmiszerellátás olyan siralmas volt, hogy még Frank is megijedt. Megoldotta, hogy 1940 első néhány hónapjában a Birodalomból szállítsanak gabonát, de a szállítmány java akkor is arra szolgált, hogy a német megszállókat táplálja. Másodsorban a létfontosságú intézményeknél, például a vasútnál dolgozó lengyelek jöttek számba, utánuk következtek az ukránok és a többi lengyel, és a sor legvégén álltak a zsidók. A varsói lengyeleknek megszabott fejadag 1941-re 669 kalóriára süllyedt; vessük ezt össze a németek 2612 kalóriájával (és a zsidóknak megítélt mindössze 184-gyel). Ezek a mennyiségek egyszerűen nem voltak elégségesek az életfenntartáshoz. Az egészségi helyzet gyorsan romlott, terjedtek az alultápláltsággal összefüggő betegségek, a halálozási ráta a magasba szárnyalt. A 127

128

129

130

131

132

133

legtöbb lengyel igyekezett más forrásokból beszerezni élelmiszer-szükségletét, és ez az út megint csak a feketepiachoz vezetett. Dr. Kłukowski kétségbeesetten állapította meg, milyen gyorsan bomlik fel a lengyel társadalom a szörnyűséges erőszak, rombolás és nélkülözés hatására. Vidéken rablóbandák portyáztak, betörtek a házakba, terrorizálták az ott lakókat, elvitték, ami mozdítható volt, megerőszakolták a nőket. A lengyelek egymást jelentették fel, elsősorban fegyverrejtegetésért. Sokan önként jelentkeztek németországi munkára, szaporodtak a kollaboránsok. Lengyel lányok német katonákkal álltak össze, és terjedt a prostitúció; 1940 novemberében Kłukowski harminckét nőt kezelt kórházában nemi betegséggel, és feljegyezte, hogy „vannak köztük egészen fiatalok, alig tizenhat évesek, akiket először megerőszakoltak, később megélhetésük biztosítására beálltak prostituáltnak”. „Terjed az alkoholizmus is – jelentette 1941 januárjában –, és persze egyre több a részeg verekedés, de a jelek azt mutatják, hogy a németeknek ez kifejezetten tetszik.” A lengyelek bekapcsolódtak a zsidó üzletek kifosztásába, és a háború előtti lengyel rendőrség tisztjei a németeknek dolgoztak. „Soha nem számítottam rá, hogy a lengyel lakosság morálja ilyen mélyre süllyedjen – írta a doktor 1940. február 19-én –, és hogy így kivesszen a nemzeti büszkeség.” „Hiányzik az egységes kiállás a németek ellen – panaszkodott két hónappal később –, és szaporodnak a híresztelések, intrikák, feljelentések.” 134

135

136

IV

Lengyelország problémái alig voltak kevésbé súlyosak azon a területen, ahová 1939. szeptember 17-én a Vörös Hadsereg vonult be, a német–szovjet paktum jegyében. A szovjetek 201 000 négyzetkilométernyi lengyel területet foglaltak el, amelyen 13 millió ember élt. A Vörös Hadsereg 200 000 lengyel hadifoglyot ejtett, közülük elsősorban azokat, akik az ország német részében éltek, hazaengedték, vagy délkelet-lengyelországi munkatáborokba helyezték, és építkezéseken dolgoztatták. A soraikban lévő tiszteket azonban a Szovjetunióba deportálták táborokba, ahol lengyel vámtiszteket, s melléjük rendőröket, börtönőröket és katonai rendőröket fogtak be, míg létszámuk el nem érte a tizenötezret. 1940 áprilisában és májusának elején közülük 4443 főt Moszkvából érkezett utasításra kisebb szállítmányokban elvitt a szovjet titkosrendőrség, az NKVD, és Szmolenszk közelében a katyńi erdőben tarkón lőtték és 137

tömegsírokba temették őket. A többi lengyel tisztet ugyancsak megölték. A tizenötezerből csak mintegy 450 főt kíméltek meg, akik vagy kommunisták voltak, vagy átnevelhetőnek minősültek. A többieket különböző helyszíneken lőtték agyon, vagy a táborokban végeztek velük, további 11 000 állítólagos ellenforradalmárral együtt. Egyes becslések a meggyilkoltak összlétszámát 20 000 körülire teszik; a pontos szám talán soha nem fog kiderülni. A legtöbb kivégzett tartalékos tiszt, szabadfoglalkozású értelmiségi, orvos, földbirtokos, köztisztviselő és hasonló volt. Elpusztításuk része volt egy sokkal szélesebb körű kampánynak, amelyet a szovjetek a lengyel nemzeti kultúra kiirtása céljából folytattak. Ezzel együtt a nemzetiségek heves erőszakban törtek ki, s Kelet-Lengyelország ukrán és belorusz nemzeti kisebbségeinek félkatonai egységei a szovjet megszállók buzdítására lengyelek ezreit mészárolták le. Egy csalárdul szervezett népszavazási komédia után a Szovjetunió bekebelezte a meghódított területeket; a gazdasági és társadalmi rendszert a szovjet modellhez alkalmazták, a vállalkozásokat és földbirtokokat kisajátították és államosították, és vezetésüket betelepített ukránokra és beloruszokra bízták. A lengyel emlékműveket és utcatáblákat eltávolították, a könyvesboltokat és kulturális intézményeket bezárták. A szovjet megszállás alatti Lengyelországban félmillió lengyelt vetettek börtönbe, sokukat ütlegelték, megkínozták, legyilkolták vagy kivégezték. Tömeges deportálások kezdődtek. A kiszemeltek közt egyaránt voltak politikai pártok tagjai, orosz és egyéb emigránsok, rendőrtisztek és börtönőrök, tisztek és a lengyel hadsereg önkéntesei, a katolikus egyház aktív laikus tagjai, arisztokraták, földbirtokosok, bankárok, gyárosok, szállodatulajdonosok és vendéglősök, menekültek, továbbá „külföldet megjártak”, sőt „eszperantisták és bélyeggyűjtők” is. Az elfoglalt területen úgyszintén letartóztattak és deportáltak csaknem minden lengyel értelmiségit. Sok esetben családjukat is elszállították velük együtt. A deportáltak létszámát összesen másfél millióra becsülik. 1940 első felében marhavagonokba zsúfolták őket, ahol csak állni lehetett, és hatalmas vasúti konvojokban szállították őket kazahsztáni és más távoli kolhozokba. Tízezrével tartóztatták le az olyan lengyeleket, akik az előző kormányt szolgálták, vagy nem voltak hajlandók alkalmazkodni a hódító marxista–leninista ideológiájához; ezeket koholt vádak alapján elítélték, és szibériai munkatáborokba küldték. A deportáltak mintegy harmada halt meg, mire az életben maradottakat 1941 júniusa, a Szovjetunió elleni német támadás után szabadon engedték. Ekkorra az elfoglalt Lengyelországban gyakorolt szovjet politika valamicskét enyhült; Moszkvát ugyanis mindinkább aggasztotta, hogy az ukránok esetleg támogatnák a lehetséges német inváziót, és így szűk korlátok között, de bátorították a lengyel 138

nemzeti azonosságtudatot, amelyhez eltörölhetetlenül hozzátartozott a németellenesség. Mindazonáltal a lengyelek számára a szovjet megszállás alig volt kevésbé katasztrofális, mint a német. A Lengyelország szovjetek megszállta részén élő 1,2 millió és az előrenyomuló németek elől menekülő mintegy 350 000 zsidó a terület szovjet meghódítását kezdetben megkönnyebbüléssel fogadta. Úgy gondolták, nemcsak a németek gyilkos rasszizmusa, hanem a lengyelek velük született antiszemitizmusa elől is védelemben lesz részük. Még a konzervatív, vallásos zsidók is üdvözölték a szovjet hatalomátvételt. Jelentős, bár később vitatott számú zsidó vállalt hivatalnoki szerepet a szovjet kommunista uralmi apparátusban, de bármennyen voltak is, ahhoz elegen, hogy a lengyel és ukrán nacionalistákat meggyőzzék róla: az egész zsidó közösség a gyűlölt szovjet kommunistáknak dolgozik. De csakhamar sorra letartóztattak és deportáltak olyan vagyonos zsidókat és másokat, különösen értelmiségieket és szabadfoglalkozásúakat, akik mint lengyel hazafiak nem voltak hajlandók szovjet állampolgárságért folyamodni, s ez eloszlatta a zsidó lakosságnak a szovjet uralomról táplált illúzióit. Három, Szibériába és más távoli szovjet területekre deportált lengyel állampolgár közül egy zsidó volt; becslések szerint százezren haltak bele a hányattatásokba. A baj azonban már megesett: amikor a Vörös Hadsereget később kiűzték a németek, az ott maradt zsidók drágán fizettek a szovjet hatalomátvétel iránti kezdeti lelkesedésükért. A körülmények pedig addig is oly rohamosan romlottak, hogy a németek megszállta lengyel területekről elmenekült zsidók lassan visszaszivárogtak otthonukba. A két megszállás között azonban lényegi különbség volt. Ellentétben a nemzetiszocialisták uralma alá került Nyugat-Lengyelországgal, keleten nem a lengyelek alkották a többséget. Itt a zsidókon kívül ukránok és beloruszok, elsősorban parasztok éltek, akiket a megszálló hatalom arra uszított, hogy keljenek fel az állítólagos fasiszta lengyel földbirtokos osztály ellen. A társadalmi forradalom hajszolása közben a szovjet hatalom kisajátította a lengyel tulajdont, államosította a bankokat, és felosztotta a nagybirtokokat a kistulajdonos parasztok között. Az állampolgári jogokat formálisan mindenkire kiterjesztették, és különösen a fiatalabb zsidók örömmel fogadták felszabadulásukat a lengyel ezredesek antiszemita megkülönböztetése alól. Amikor ezek a zsidók az új rendszerért lelkesedve beléptek a kommunista pártba, egyszersmind elvetették zsidó identitásukat. A lengyel eliteket mindkét megszálló hatalom a lengyel nacionalizmus élharcosainak tekintette, akiket össze kell zúzni és el kell távolítani, de a szovjetek elsősorban a politikai megsemmisítésükre törekedtek, ezért ugyan nem a szovjet határokon túlra, de az ország megközelíthetetlen, távoli területeire deportálták őket. Sztálin 139

140

szemszögéből a megszállt Lengyelországban a többség érdekeit szolgáló társadalmi forradalmat hajtottak végre; Hitler szemszögéből a megszállt Lengyelországban egy csekély kisebbség, a népi németek érdekeinek megfelelő etnikai forradalom ment végbe. A kapitalizmust, a tulajdont és a magánvállalkozást nem bolygatták, de lengyelek és zsidók számára ebben a berendezkedésben nem volt hely. 141

„BORZALMAS CSÜRHE”

I

Ha a lengyelek a Főkormányzóságban másodosztályú állampolgárok voltak, úgy a zsidók a német megszállók, katonák és polgári személyek, nemzetiszocialisták és nem nemzetiszocialisták egységes felfogása szerint emberi lénynek is alig minősültek. A németek olyan félelmet és megvetést hoztak magukkal a zsidókkal szemben, amelyet nagy többségükbe az előző hat és fél év szűnni nem akaró náci propagandája csöpögtetett. Ez idő alatt a németországi zsidók, akik a lakosságnak nem egészen 1 százalékát tették ki, növekvő kormányzati diszkriminációnak, javaik eltulajdonításának és időszakonként a nemzetiszocialista aktivisták erőszakrohamainak voltak kitéve. Fele részük kivándorolt; az ott maradtakat megfosztották állampolgári jogaiktól és megélhetésüktől, ellehetetlenítették a többi némettel való érintkezésüket, kényszermunkaprogramokba sorozták és sikeresen elszigetelték őket a német társadalomtól. 1938 novemberében országos méretű pogromsorozatot szerveztek ellenük, amelyben szinte valamennyi németországi zsinagógát elpusztították, összetörték zsidó tulajdonban lévő üzletek ezreinek kirakatait és berendezését, feldúltak zsidó lakásokat és házakat, 30 000 zsidó férfit letartóztattak és koncentrációs táborba zártak, ahol heteken át ütlegelték és terrorizálták őket, és amikor végül kiszabadultak, meg kellett ígérniük, hogy emigrálnak. Ezt követően a megmaradt németországi zsidóságot utolsó vagyontárgyaiból is kiforgatták. A folyamat, amelynek végére a nem zsidó németek már külön fajnak tekintették zsidó honfitársaikat – jóllehet a németországi zsidók magukénak vallották a német kultúra legfőbb értékeit, és úgy néztek ki, úgy öltöztek, mint minden más német –, fokozatos és egyenetlen volt, de 1939-ig hosszú utat tett meg. Amikor azonban a németek elözönlötték Lengyelországot, merőben más helyzettel találkoztak. 1939-ben valamennyi európai állam közül itt volt a legnagyobb a zsidók aránya: vallási hovatartozás szerint majdnem három és fél millióan voltak, azaz a lakosság 10 százalékát alkották. Több mint 142

háromnegyedük a lengyel városokban és nagyvárosokban élt. Egyedül Varsóban több mint 350 000-en voltak, azaz a főváros lakosságának majdnem 30 százalékát tették ki. 200 000-nél többen éltek Łódźban, ahol a lakosság teljes harmada közülük került ki. A Főkormányzóság városainak több mint 30 százalékában éppenséggel a zsidók voltak többségben. 85 százalékuk jobban beszélt jiddisül és héberül, mint lengyelül. Túlnyomó többségük a zsidó vallást gyakorolta. Sokan öltöztek másként, mint a keresztény lengyelek, és vallási okból szakállt vagy pajeszt viseltek. Felismerhető nemzeti kisebbséget alkottak, akikkel szemben az 1930-as évek második felében az antiszemita lengyel katonai kormány mind határozottabb megkülönböztetést alkalmazott. A legtöbb lengyel zsidó vagy boltos, kiskereskedő, kézműves és iparos vagy bérmunkás volt; kevesebb, nem egészen 10 százalékuk tartozott az értelmiséghez vagy a középosztály más sikeres tagjai közé. Sokan nagy szegénységben éltek, és 1934ben több mint a negyedük jótékonysági adományokból tartotta fenn magát. A területeken, amelyeket Németország 1939-ben elfoglalt, valamivel több, mint 2 millió zsidó élt, akik közül legalább 350 000-en azonnal elmenekültek Lengyelország keleti részébe, Litvániába, illetve Magyarországra. A betóduló németek „keleti zsidókat” láttak bennük, egy mindenestül idegen és megvetett kisebbséget, amelyet a legtöbben nem is tartottak európainak, és úgy vélték, még a németországi zsidóknál is nagyobb bizalmatlanságot és megvetést érdemelnek. Az is tény, hogy a lengyel határon 1938 októberében 18 000 lengyel zsidót kergettek át erőszakkal, akiket a rákövetkező év júniusában további 2000 követett. A nemzetiszocialisták Lengyelországban alkalmazták először a maga teljességében a faji elnyomás és megsemmisítés általuk kidolgozott politikáját, egy olyan gigantikus kísérlet keretében, amelyet később nagyobb méretekben ismételtek meg Kelet-Európa más részeiben. A lengyelországi német uralom könyörtelenül és kizárólagosan arra irányult, hogy előmozdítsa Németország nemzetiszocialista felfogás szerinti érdekeit, beleértve az úgynevezett faji érdekeket is. Lengyelországot a civilizáció előtti állapotba sodorták, természeti kincseit a végletekig kizsigerelték, a mindennapi életet tönkretették, zabolátlanul, önkényesen gyakorolták a hatalmat, a lengyeleket elkergették otthonukból – mindez utat nyitott ahhoz, hogy a lengyelországi zsidókkal szemben féktelen terrort alkalmazzanak. Mi több, az országban uralkodó káosz és Hitler oly sűrűn hangoztatott nézete, miszerint Lengyelországban a faji politikának elsőbbséget kell élveznie, a kezdetektől megkönnyítette, hogy a párt és az SS legfanatikusabb és legelszántabb elemei gyakorolják a korlátlan hatalmat. Az SS Biztonsági Szolgálatának Udo von Woyrsch vezette különítménye élen járt a zsidók elleni támadásokban. 1939. szeptember 8-án 143

144

145

Będzinben (Bendsburg) számos zsidó gyermeket gyilkoltak meg, és lángszórókkal gyújtották fel a helyi zsinagógát; a tűz a város zsidó negyedében a közeli házakra is átterjedt, és a különítmény katonái megkülönböztetés nélkül lőtték le az utcákon talált zsidókat. Mire eltávoztak, a város zsidó lakói közül mintegy ötszázan hevertek holtan. Woyrsch 1939. szeptember 11-én Krakkóban találkozott Heydrichhel és Streckenbachhal, akik közölték vele Himmler parancsát: a zsidókkal szemben a lehető legszigorúbb rendszabályokat kell alkalmazni, rá kell kényszeríteni őket, hogy hagyják el a német ellenőrzés alatti területet, és meneküljenek keletre. A különítmény megkettőzte igyekezetét, hogy terrorjával a zsidó lakosságot menekülésbe kergesse. A dynówi (Dünhof) zsinagógában elevenen megégettek egy csoport zsidót, és számos helységben rendeztek tömeges vérfürdőt. A közkatonák és az altisztek osztoztak a „keleti zsidók” elleni antiszemita előítéletekben, hiszen a náci propaganda 1933 óta ezt sugallta nekik. A németek szemléletét jól példázza Blaskowitz tábornok 8. hadseregének vezérkari főnöke, Hans Felber, aki 1939. szeptember 20-án a łódźi zsidókat „borzalmas, koszos és ravasz csürhének” nevezte, akiket deportálni kell. Ezzel csak visszhangozta Hitler benyomásait, aki 1939. szeptember 10-én felkereste a kielcei zsidó negyedet, ahol sajtófőnöke és kísérője, Otto Dietrich feljegyezte szavait: „Ennek a népségnek a megjelenése elképzelhetetlen… Felfoghatatlan piszokban élnek, olyan viskókban, ahol Németországban még egy csavargó se éjszakázna.” „Ezek már nem emberek, ezek állatok – jegyezte meg Goebbels, amikor 1939. november elején Łódźba látogatott. – Vagyis a feladatunk nem humanitárius, hanem sebészi. Itt radikális lépésekre van szükség, máskülönben Európa belepusztul a zsidó kórba.” Goebbels filmeseket küldött oda, hogy a német mozikban vetített heti filmhíradó számára forgassanak, a zsidó gyülekezeteket és rabbikat pedig kötelezték, hogy tartsanak speciális istentiszteleteket a német filmeseknek. A híradósok zsidó vágóhidakra is ellátogattak, hogy filmre vegyék a marhák rituális vágását. Az anyagot Goebbels felügyelete alatt állították össze, Hitler pedig személyes figyelmet szentelt egy, Az örök zsidó című, egész estés dokumentumfilmnek, amelyet egy évvel később, 1940 novemberében mutattak be. A faji gyűlölet és megvetés légköre, amelyre Hitler utasította tábornokait a háború kitörése előtt, felbátorította a katonákat, hogy a lengyel zsidóktól mindent elvegyenek, ami megtetszik nekik. A német hadsereg varsói bevonulása után a katonák azonnal hozzáláttak a zsidó üzletek kifosztásához, a zsidókat fegyverrel kényszerítették az utcán, hogy mindenüket odaadják. 1939. október 6-án Chaim Kaplan zsidó tanító feljegyezte naplójába, hogy német katonák 146

147

148

149

150

151

152

törtek be a lakásába, és megerőszakolták keresztény szolgálóját (azt hitte, a zsidó nőket a nürnbergi törvények miatt nem erőszakolják meg, de a gyakorlatban ez nem bizonyult akadálynak). Ezután megverték a lányt, hogy árulja el, hová rejtette a gazdája a pénzét (amit Kaplan addigra már elvitt a rejtekhelyről). A tanító azt is feljegyezte, hogy az utcán még tisztek is bántalmazzák a zsidókat, és durván levágják szakállukat. Zsidó lányokat kényszerítettek rá, hogy a blúzukkal tisztítsák meg a nyilvános illemhelyeket, és minden tekintetben szadistán viselkedtek Varsó zsidó lakóival. Zygmunt Kłukowski lopásokról és rablásokról adott hírt, amelyeket német katonák követtek el, s arról is beszámolt, hogy helyi lengyelek felbujtására és segítségével számos zsidó üzletet és lakást kifosztottak. A rablást gyakran gyújtogatás és öncélú rombolás követte, és ebben is lelkesen vettek részt a helybéliek, akiknek előítéleteit hosszú évek óta táplálta a lengyel nacionalisták antiszemita manipulációja és propagandája; a folyamatba a lengyel katolikus egyház tekintélyes képviselői is bekapcsolódtak. 1939. október 22-én Zamośćban, a Kłukowski lakhelyéhez legközelebbi nagyobb városban, német teherautók álltak elő, és elszállították a zsidó üzletek áruját. Nyolc nappal később német tisztek jelentek meg a város zsidó házaiban, és elvitték az ékszert meg a készpénzt. A rablók és fosztogatók egyre erőszakosabban bántak zsidó áldozataikkal. Zygmunt Kłukowski 1939. október 14-én azt is feljegyezte naplójában, hogy a németek berendezkedtek Zamośćban, és nyomban kiadták a parancsot a zsidóknak, hogy „söpörjék fel az utcákat, tisztítsák ki a nyilvános illemhelyeket, és töltsék fel az út menti árkokat… Kötelezték továbbá a zsidókat, hogy minden munkakezdés előtt végezzenek legalább fél órán át kimerítő tornagyakorlatokat, holott ez végzetes lehet, különösen idősebb emberek esetében.” „A németek rendkívül brutálisan bánnak a zsidókkal. – Levágják a szakállukat, néha a hajukat is kitépik.” 1939. november 14-én a város zsinagógáját felgyújtották, a szomszédos zsidó házakkal együtt. Mindez közvetlen utánzása volt az 1938. november 9-én és 10-én lejátszódott németországi pogromnak és következményeinek. Itt is busás bírságot hajtottak be a zsidó közösségen „kárpótlásként”. És 1939. december 22-től minden tíz évnél idősebb zsidónak sárga csillagot kellett viselnie a kabátja vagy ruhája ujján, és az üzleteknek is megkülönböztető jellel kellett jelezniük, hogy zsidó tulajdonban vannak-e vagy sem. A zsidókat csak zsidó orvosok kezelhették. Dr. Kłukowski 1940. március 29-én ezt írta naplójába: „Amikor zsidó beteghez hívtak, azon törtem a fejem, nem kémkedik-e valaki utánam. Szörnyen érzem magam. A recepten nem mertem feltüntetni a beteg nevét. Hát idáig jutottunk. Minden orvos legfőbb célja, hogy segítséget nyújtson, de ebből most bűn lett, amelyért börtön jár.” 153

154

155

156

157

158

159

160

Feltűnő volt, hogy ezeket az akciókat nem az SS, hanem a reguláris német hadsereg tisztjei és katonái hajtották végre. A városokban, ahová bevonultak, vigyorgó német katonák csoportosan lődöztek találomra a zsidó negyed házaira, vagy körülfogtak zsidó járókelőket, elsősorban férfiakat, kényszerítve őket, hogy kenjék be egymást ürülékkel, meggyújtották a szakállukat, disznóhúst erőltettek beléjük, vagy késsel metszették homlokukra a Dávid-csillagot. Sok egyszerű katona ekkor találkozott először lengyel zsidókkal, akik mintha egész megjelenésükkel hitelesítették volna a hat éven át beléjük sulykolt propaganda sémáit. Egy tizedes 1940 augusztusában ezt írta: ezek „valódi, szakállas, piszkos zsidók voltak, komolyan mondom, még annál is rosszabbak, mint ahogy a Der Stürmer lefestette őket”. Vagy ahogy 1939 decemberében egy másik tizedes írta: „ritkán láttam olyan fésületlen, rongyokban ólálkodó, piszkos, zsíros alakokat, mint ezek a zsidók. Olyanok voltak, mint a dögvész. Gonoszul néztek ránk, alattomos kérdéseket tettek fel, álnokul fontoskodtak; gyakran a pisztolyunk után kaptunk, hogy emlékeztessük ezeket a szaglászó, tolakodó figurákat, hol is vannak.” A háború kitörésekor egy zsidó tudós elhatározta, hogy lehetőségei szerint mindent feljegyez az utókornak a németek viselkedéséről. Az 1900-ban született Emanuel Ringelblum történészi diplomát, majd 1927-ben doktori fokozatot szerzett. Mint aktív baloldali cionista elhatározta, hogy mindent feljegyez, ami a német uralom alatti Varsóban történik a zsidókkal, és részletes naplót vezetett a mindennapi eseményekről. Ringelblum pontos és bőséges feljegyzései megemlékeztek a rablásokról, verésekről, lövöldözésekről és megaláztatásokról, amelyekkel a német katonák és SS-ek a zsidókat nap mint nap gyötörték. A megszállás első hónapjaiban napirenden volt a lengyel és zsidó nők elleni erőszak. „A Tłomackie tér 2. alatt – jegyezte fel 1940 elején – uraink és parancsolóink közül hárman megerőszakoltak néhány nőt; az egész ház visszhangzott a sikolyoktól. A Gestapót aggasztja ez a faji lealacsonyodás – hogy árják közösülnek nem árjákkal –, de félnek jelenteni.” Gyorsan terjedt a vesztegetés és a korrupció. „Csak a szegények mennek a táborba” – írta Ringelblum. Beszámolt arról is, hogy néha keresztény lengyelek sietnek olyan zsidók segítségére, akiket fiatal lengyel huligánok támadnak meg, de a németekkel szemben ezek is tehetetlenek. Ringelblum, miközben a zsidók helyzete egyre romlott, felidézte azt a fekete humort is, amellyel az üldözöttek könnyíteni igyekeztek terhükön. Egy anekdota szerint egy zsidó férfi hol nevet álmában, hol kiabál, mire a felesége felébreszti. „Azt álmodtam – mondta a férj –, hogy valaki azt firkálta a falra: »Üsd a zsidót! Le a rituális vágással!«” „És minek örülsz annyira?” – kérdezte az asszony. „Hát nem érted? Ez azt jelenti, 161

162

163

164

165

166

167

hogy visszatértek a régi szép idők! Megint a lengyel az úr!” A lengyelektől megszokott zaklatást még csak el tudták viselni, de a németek embertelenségét már nem. „Egy német rendőrtiszt beállít egy zsidó családhoz, s el akarja vinni, amit lát. Az asszony kiabálni kezd, hogy özvegy, kis gyereke van. A rendőr azt mondja: nem visz el semmit, ha a nő kitalálja, melyik szeme van üvegből. A nő eltalálja, hogy a bal. Erre a rendőr: »Honnan tudja?« »Mert az olyan emberien néz« – feleli az asszony.” Varsón kívül a hadsereg egységei Lengyelország számos vidékén ejtettek zsidó túszokat, és sűrűn lőttek agyon zsidókat egyesével is és csoportosan is. Azt az 50 000 lengyel hadifoglyot, akit a hadsereg zsidónak minősített, a többiekhez hasonlóan munkára osztották be, de olyan mértékben éheztették és bántalmazták őket, hogy 1940 tavaszáig már huszonötezren elpusztultak közülük. Chaim Kaplan 1939. október 10-én feljegyezte, hogy zsidó férfiakat szednek össze és hurcolnak kényszermunkára. Frank valóban elrendelte, hogy a Főkormányzóságban vezessék be a zsidók kötelező munkaszolgálatát, és munkatáborokat állíttatott fel, ahol az utcán vagy rendőri razzián elfogott zsidó férfiakat iszonyatos körülmények között tartották. 1940 szeptemberében egy orvosi jelentés megállapította, hogy a bełżeci munkatáborban a szállás sötét, nyirkos, és ellepik a férgek, a munkások 30 százalékának nincs cipője, nadrágja, ingje, hetvenöten alszanak egy 5×6 méteres helyiség padlóján, a túlzsúfoltság miatt egymás hegyén-hátán. A barakkokban nincs sem szappan, sem illemhely, az embereknek éjjelente a padlóra kell üríteniük, mivel a viskót nem hagyhatják el. A fejadagok a legkevésbé sem felelnek meg az elvégzendő nehéz fizikai munkának, amely főleg útépítésből és a folyópart megerősítéséből áll. Az egyre romló helyzetet higgadtan vázolta fel naplójában egy Dawid Sierakowiak nevű zsidó iskolás fiú. „A német megszállás első jelei… – jegyezte fel 1939. szeptember 9-én. – Zsidókat fognak le árokásásra.” Bár az iskola már megkezdődött, a fiút otthon tartották a szülei, mert attól féltek, hogy a németek letartóztatják. Két nappal később a fiú „verésekről és rablásokról” számolt be, megjegyezve, hogy kifosztották azt az üzletet is, ahol az édesapja dolgozott. „A helyi németek azt csinálnak, amit akarnak.” A németek bezárták a zsinagógát, és a boltosokat arra kényszerítették, hogy a zsidó vallási ünnepeken is tartsanak nyitva, amiről Dawid megjegyezte: „Lerombolják az alapvető emberi szabadságjogokat.” Az édesanyjának minden reggel öttől két órát kellett sort állnia a pékség előtt, hogy kenyérhez jusson, s ezzel kapcsolatban Sierakowiak megemlítette, hogy a németek zsidókat ragadnak ki a sorból. Apja elvesztette állását, a németek bezárták a fiú iskoláját, és neki nap mint nap öt kilométert kellett gyalogolnia a másik iskoláig, mert a családnak már nem volt pénze 168

169

170

171

villamosra. 1939. november 16-ától kezdve a többi zsidóhoz hasonlóan Dawid is kénytelen volt sárga karszalagot hordani az utcán; december elején a karszalagot 10 centiméter átmérőjű sárga Dávid-csillag váltotta fel, amelyet a jobb mellen és a háton a jobb váll alatt kellett viselni. „Estére új munkánk akadt – írta. – Letéptük a karszalagokat, és felvarrtuk az új díszítéseket.” Amikor leesett az első hó, az új iskolája is bezárt, és a tanúlók hazavihették a tankönyveket. „Én a zsidók történetét kaptam meg németül, továbbá néhány német verseskötetet, latin szövegeket és két angol könyvet.” Ezután Dawid Sierakowiak szemtanúja lett, amint a németek zsidókat vernek az utcán. A helyzet szinte napról napra rosszabbra fordult. A következő év őszén számos lengyel városban, így Szczebrzeszynben is, döbbenetes méretűvé vált a zsidók elleni utcai erőszak. 1940. szeptember 9-én Kłukowski feljegyezte: 172



Ma délután a szobám ablakánál állva csúf eseményt nézhettem végig. A kórházzal szemben van néhány kiégett zsidó ház. Az egyiknél egy zsidó férfi és néhány zsidó nő állt, amikor arra jött egy csoport német katona. Az egyikük hirtelen megragadta az öregembert, és bedobta a pincébe. A nők jajgatni kezdtek. Néhány percen belül újabb zsidók érkeztek, de a katonák teljes nyugalommal továbbmentek. Az incidenst nem tudtam mire vélni, de néhány perc múlva az öregembert behozták hozzám a sérülése ellátására. Így tudtam meg, hogy a németek megjelenésekor elfelejtette levenni a kalapját. A német előírások szerint ugyanis a zsidóknak az utcán vigyázzba kell állniuk a német katonák előtt, és a férfiaknak le kell venniük a kalapjukat. 173



Kłukowski nem egyszerűen a megszálló erő önkényes hatalomgyakorlását nézte végig a megvetett kisebbség fölött. Amit látott, végterméke volt egy Berlinből indult, hosszú politikai folyamatnak, amelyet a Harmadik Birodalom központjának új intézményi struktúrái segítettek elő. A következő években ezek a struktúrák egyre nagyobb jelentőségre tesznek majd szert. 174

II

A nemzetiszocialisták Lengyelországra kidolgozott terve eredetileg három települési övezettel – némettel, lengyellel és zsidóval – számolt, amelyek

egyenként három tömbre, nagyjából nyugatira, középsőre és keletire oszlanának. A megvalósítás korántsem volt az SS kizárólagos előjoga: a hadsereg vezérkarának hadtápfőparancsnoka már 1939. szeptember 13-án elrendelte, hogy a Dél hadseregcsoport deportálja az összes zsidót Felső-Szilézia keleti részébe, arra a területre, amelyet aztán rövidesen a Vörös Hadsereg foglalt el. Hamarosan azonban az akció központosítottabb formát öltött. Másnap Heydrich feljegyezte, hogy Himmler csakhamar átfogó politikát fog javasolni Hitlernek „a lengyelországi zsidókérdés megoldására, erről egyedül a Führer dönthet majd”. 1939. szeptember 21-ére Hitler jóvá is hagyott egy deportálási tervet, amelyet a következő tizenkét hónap folyamán kell megvalósítani. A zsidókat, különösen a mezőgazdaságban dolgozókat haladéktalanul össze kell szedni. Valamennyiüket – több mint félmillió főt – deportálni kell az elcsatolt területekről a megmaradt 30 000 cigánnyal, valamint Prága, Bécs, továbbá a Birodalom és a Protektorátus más részeinek zsidóságával együtt. Heydrich szerint ez lépés a „végső cél” felé, amelyet gondosan titokban kell tartani; ez a cél Németország és a meghódított keleti területek zsidóságának áttelepítése volt egy megfelelő rezervátumba. A művelet irányítását Adolf Eichmannra, a Prágában székelő SS Zsidó Kivándorlási Központ (Reichszentrale für jüdische Auswanderung) vezetőjére bízták. Eichmann energikusan látott munkához; megszerezte a deportálási tervhez a regionális főhivatalnokok beleegyezését, és a San folyó menti Niskóban átmenőtábort állított fel. 1939. október 18-án több mint 900 zsidó férfi hagyta el vonaton a Cseh–Morva Protektorátusban lévő Ostravát, két nappal később pedig Bécsből indult el egy szerelvény 912 zsidó férfival, ám Niskóban nem volt hely, hogy elszállásolják őket. Egy részüket barakképítésre fogták, a többieket egy SS-különítmény kísérte néhány kilométeren át, majd őrök kergették őket tovább, és lövöldözés közepette azt kiabálták: „Menjetek át a vörös testvéreitekhez!” 1939. szeptember 28-án azonban Himmler megegyezett a Szovjetunióval a népi németek áttelepítése ügyében az elcsatolt területekre, és ez véget vetett az egész akciónak, nem utolsósorban azért, mert a keletről érkező német bevándorlók miatt szükség volt a szállítóeszközökre és a személyzetre. Másfelől, ahogy Hitler rámutatott, a niskói körzetben létesítendő nagy zsidó rezervátum meghiúsítaná azt a tervet, hogy a szóban forgó területet a Szovjetunió majdani megtámadásához hídfőként használják. Eichmann grandiózus elképzelése tehát füstbe ment. Az ide szállított és fölöslegessé vált zsidók maradtak, ahol voltak. Rögtönzött szállásokon tengődtek egészen 1940 áprilisáig, amikor is az SS távozásra szólította fel őket, mondván: menjenek haza, ahogy tudnak. Ez végül csak háromszázuknak sikerült. Az elgondolást mindazonáltal nem minősítették kudarcnak, hiszen kiderült, hogy igenis lehetséges nagyszámú zsidót a Birodalomban vagy a 175

Protektorátusban lévő otthonukból keletre deportálni, nem utolsósorban oly módon, hogy az akció gyilkos célját különféle eufemizmusokkal álcázzák, mint „önkormányzó kolóniákba vagy rezervátumokba való áttelepítés”. Eichmannt kinevezték a Birodalmi Biztonsági Főhivatal IVD-4 főosztálya vezetőjévé, hozzá tartozott az „evakuálás” és az „áttelepítés” átfogó irányítása. Bár a tervezett rezervátumhoz nem sikerült létrehoznia a megfelelő intézményi feltételeket, ez nem szervezői alkalmatlanságból, hanem szándékosan történt. A cél lényegében az volt, hogy a németországi és a német megszállás alatt élő közép-európai zsidókat egyszerűen leszállítsák a vonatról, és magukra hagyják: boldoguljanak, ahogy tudnak. Ahogy Hans Frank megjegyezte: „Végső soron igazi gyönyörűség, hogy fizikailag bánhatunk el a zsidó fajjal. Haljanak meg minél többen. Birodalmunknak győzelem, hogy lesújthat rájuk. Hadd érezzék a zsidók, hogy megjöttünk.” A Főkormányzóság vezető tisztségviselői 1939. november 20-án látogatást tettek Cyców faluban, s az erről szóló jelentés megállapította: „Az erősen mocsaras terület Schmidt körzeti kormányzó szerint megfelelne zsidó rezervátumnak. Ez az intézkedés alaposan megtizedelné őket.” Ahogy a Német Külügyi Intézet egyik tagja 1939 decemberében Lengyelországból jelentette: „ezen alsóbbrendű lények megsemmisítése az egész világ érdekeit szolgálná”. Ugyanő úgy gondolta: legjobb, ha ezt „természetes úton”, például éheztetéssel és betegségek terjesztésével érik el. A következő hónapokban a Birodalmi Biztonsági Főhivatal, a Német Külügyi Intézet és más hatalmi központok különböző alternatív terveket vázoltak fel a közép-európai zsidók áttelepítésére: közvetve vagy közvetetten mind a zsidók változatos módszerekkel való tömeges kiirtását irányozta elő. 1940 februárjában és márciusában Heydrich parancsára Stettin (Szczecin) lényegében teljes, ezerfőnyi zsidó közösségét deportálták, olyan borzalmas körülmények között, hogy útközben csaknem egyharmaduk belepusztult az éhségbe, a hidegbe és a kimerültségbe. 1939-ben, 1940-ben és 1941 első négy hónapjában nem összehangolt akciók keretében több mint 63 000 zsidót deportáltak a Főkormányzóságba, közülük háromezernél többen Elzászból, több mint hatezren Badenból és a Saar-vidékről, kétszáznyolcvanan pedig éppenséggel Luxemburgból jöttek. Egyik ilyen deportálásban sem alkalmaztak valamilyen módszeres és nagyobb szabású politikai tervet; többnyire türelmetlen helyi nácik kezdeményezték őket, elsősorban a Wartheland Gauleitere, Arthur Greiser, akit az az ambíció fűtött, hogy a maga területét a lehető leghamarabb megszabadítsa a zsidóktól. A niskói terv elvetélt, és a háborús nyomás, valamint a körülmények lendülete miatt a Lengyelországba irányuló áttelepítések mértéke és üteme csökkenőben volt. Ám a közép-európai zsidók kelet-lengyelországi rezervátumba való erőszakos áttelepítése továbbra is napirenden maradt. Első 176

177

lépésben Hitler a Birodalom és az elcsatolt területek teljes megmaradt zsidóságát a lengyel nagyvárosokban létesítendő gettókba akarta koncentrálni; Himmlerrel és Heydrichhel megegyeztek abban, hogy ez megkönnyítené esetleges elűzésüket. William L. Shirer amerikai tudósító 1939 novemberében mindebből azt szűrte le, hogy „a náci politika egyszerűen a lengyel zsidók kiirtásában áll”, elvégre mi más következménye lehetne a gettósításnak? Ha a zsidók nem jutnak létfenntartáshoz, hogyan maradhatnának életben? 178

179



3. térkép Zsidó gettók a németek megszállta Lengyelországban, 1939–44

III

Németországban már az 1938. november 9–10-i pogromok utóhatásaként szóba kerültek a gettók. Mivel a legtöbben sejtették, hogy a gettók nem lesznek hosszú életűek, Berlinből nem is érkeztek központi utasítások a berendezésükre. Heydrich javaslata szerint a zsidókat a nagyvárosok bizonyos kerületeiben kellene elszigetelni, de ennek megvalósítását homályban hagyta. Hans Frank, aki tudta, hogy az ő közigazgatási hálózata távolról sincs felkészülve ekkora tömegű nincstelen menekült fogadására és kezelésére, igyekezett megakadályozni a warthelandi zsidóság deportálását a Főkormányzóságba, így Greiser a fent jellemzett politika keretében önállósította magát. Elrendelte, hogy a Warthelandban megmaradt zsidókat Łódź városának északi részében „zárt gettóba” költöztessék; ebben a szegény kerületben már tekintélyes számú zsidó élt. 1939. december 10-én a körzeti közigazgatás felvázolta a gettó határait, s terveket készített az ott élő nem zsidók kiköltöztetésére, az élelmiszer-ellátásra, valamint egyéb cikkek és szolgáltatások biztosítására. 1940. február 8-án őrök jelentek meg a gettó leendő határainál, és korlátokat állítottak fel, hogy elzárják a területet. Dawid Sierakowiak feljegyezte, hogy a városban már decemberben hozzáláttak a zsidók tömeges letartóztatásához. „Mindenütt mindenki becsomagolt a hátizsákjába, megrakta fehérneművel és más ruhadarabokkal, és háztartási eszközökkel. Mindenki borzalmasan ideges.” Sok zsidó elmenekült a városból, talicskán húzva maga után a legszükségesebb holmit. Mire 1940. április 30-án–május 1-jén végeztek a gettó lezárásával, a város eredeti, 220 000 főnyi zsidó lakosságából mintegy 162 000-en kerültek a korlátokon belül. A kerület, ahol lakniuk kellett, olyan szegényesen volt ellátva a legalapvetőbb kényelmi és tisztasági berendezésekkel, hogy több mint 30 000 lakásban nem volt folyó víz, és a csatornarendszerbe sem voltak bekötve. Így aztán hamarosan mintegy igazolódott a német felfogás, amely a zsidók fogalmához a piszkot meg a betegséget társította. 1939. szeptember 21-én Heydrich írásba foglalta, hogy minden gettót idősebb és tekintélyesebb zsidó személyiségekből álló tanácsnak kell működtetnie, élén egy elnökkel. Ezek az emberek, úgymond, túszként kezelendők, hogy életveszélyes helyzetüknél fogva megakadályozzanak a gettóban mindennemű nyugtalanságot vagy lázadást; zsidó rendőrséget kell felállítaniuk, hogy rendet tartsanak; ők felelnek a közösség mindennapi létéért; listákat kell összeállítaniuk az ott élőkről; gondoskodniuk kell az élelem és egyéb cikkek elosztásáról; és mindenekelőtt végre kell hajtaniuk a német közigazgatás utasításait. A łódźi gettó vezetőjének a németek Chaim Rumkowskit választották, aki a város zsidó árvaházainak elöljárójaként működött. A hetvenes éveit taposó Rumkowski külsőleg tökéletesen megfelelt a 180

181

182

183

184

185

szerepnek: fehér hajú, de épkézláb, egészséges és energikus ember volt, arcát és arckifejezését a kortársak gyakran nemesnek, fenségesnek, sőt királyinak írták le. Egy-kettőre átvette a parancsnokságot, mi több, valósággal a gettó diktátora lett. Speciális, kizárólag a gettó használatára szánt pénzt nyomatott, menzákat, óvodákat, szociális szolgáltatásokat szervezett, és kialkudta a német hatóságoknál, hogy a gettó lakói hasznos munkát végezhessenek. Ehhez feldolgozásra alkalmas nyersanyagokat kellett a gettóba hozatni, gondoskodni kellett szakképzetlen zsidó munkaerőről a gettón kívüli építkezésekhez, és olyan jövedelemre kellett szert tenni, amelyért alapvető élelmiszereket és egyéb árukat vásárolhatnak, vagyis biztosítják a gettó lakosságának életben maradását. 1940 októberére Rumkowski nagyjából mindent elért, amit akart, együttműködésben Łódź pragmatikus német polgármesterével és annak gettóigazgatójával, egy brémai üzletemberrel, aki csökkenteni akarta a közpénzeknek a zsidók fenntartására fordítandó hányadát, a zsidók 70 százaléka tudniillik e közpénzek nélkül nem maradt volna életben. Rumkowskiéknak sikerült legyőzniük az ellenállást a német közigazgatáson belül, amelynek képviselői a gettóban mindenekelőtt eszközt láttak a zsidó lakosság felmorzsolására. Rumkowski azonban a két német vezető jóváhagyásával ipart és műhelyeket telepített a gettóba, amely ekként gyarapította a német háborús gazdaságot. Ám a hatalom a fejébe szállt. Testőröktől körülvéve járt-kelt a gettóban. Mindvégig nélkülözhetetlenné tette magát a németeknél, ezzel azonban széles körben rosszallást, sőt gyűlöletet keltett a zsidó közösségben – miközben másfelől bizonyos hitelességgel léphetett fel a túlélés bajnokának szerepében. A Főkormányzóságban Hans Franknak, minden brutális retorikája ellenére, csakhamar szembe kellett néznie a legalább hozzávetőleges rendteremtés problémájával – hiszen ezerszámra özönlöttek birodalmába a mindenükből kiforgatott zsidók. Erős és többé-kevésbé sikeres nyomást gyakorolt Berlinre, hogy állítsák le a tömeges szállítmányokat, ugyanakkor azonban ő is hozzálátott olyan gettók létesítéséhez, amelyekben koncentrálható a zsidó lakosság, míg tovább nem űzik őket valamilyen, egyelőre meg nem nevezett, még keletebbre fekvő területre, ahol majd várja őket a rezervátum. A Főkormányzóság első gettóját 1939 decemberében Radomskóban hozták létre, és ezt számos további követte. Voltak köztük kisméretűek, voltak, amelyek csak néhány hónapig álltak fenn, de a legnagyobbak hamarosan tartós állapotra rendezkedtek be, mivel a łódźi gettóhoz hasonlóan belőlük is a gazdasági hasznosítás központjai lettek. Különösen így volt ez 1940 januárja után, amikor is Frank bejelentette, hogy a Főkormányzóságot ezentúl senki se tekintse pusztán a zsákmányolás célpontjának, mivel immár hozzá kell járulnia a Birodalom gazdaságához. 1940. május 19-én Frank elrendelte, hogy a varsói zsidókat a város egy 186

187

188

kizárólagosan zsidóknak szánt körzetébe kell tömöríteni. Az akciót kezdetben azzal a cinikus állítással igazolta, miszerint a zsidókat közegészségügyi okokból kell karanténba zárni; de a nemzetiszocialisták jellegzetes módján azzal is vádolta őket, hogy feketepiaci üzérkedésükkel ők gerjesztik az inflációs drágulást. A nyár folyamán felfüggesztették a gettó falainak építését, mivel Frank abban reménykedett, hogy a zsidókat Madagaszkárra szállítják; októberben azonban az építkezés újra elindult. Mire 1940. november 16-ára a gettó körülzárása befejeződött, a városban élő zsidók többségét már beterelték a gettóba. Az akciót irtózatosan kegyetlen jelenetek kísérték, amint Emanuel Ringelblum is megörökítette: 189

190



A Chłodną és Żelazną utca sarkán azokat, akik nem elég gyorsan veszik le a kalapjukat a németek előtt, tornamutatványokra kényszerítik; utcaköveket vagy cserepeket kell súlyzónak használniuk. Az idősebb zsidókkal is fekvőtámaszokat végeztetnek. Papírt tépetnek össze velük, bedobálják a sárba, és fölszedetik a darabokat; amikor aztán az áldozat lehajol, ütlegelni kezdik. A lengyel negyedben a zsidóknak le kell feküdniük a földre, és rájuk taposnak. A Leszno utcában egy katona leszállt a szekeréről, és verni kezdett egy arra közeledő zsidót, majd ráparancsolt, hogy feküdjön a sárba, és csókolja meg a kövezetet. – A gonosz hulláma gördült át a városon, mintha valamilyen felső jeladásnak engedelmeskedne. 191



Egy német tisztviselő jelentése szerint a gettó kialakításához részint a már meglévő falakat használták fel, részint utcákat, ablakokat, ajtókat falaztak el. „A falak – tette hozzá – három méter magasak, és további méterrel emeli meg őket a tetejükön elhelyezett szögesdrót. A gettót emellett motoros- és lovasrendőrőrjáratok őrzik.” A lengyel és a német rendőrség tizenöt ellenőrző pontról szabályozta a bejövő és kimenő forgalmat. A gettónak volt egy nagyobb és egy kisebb része; a kettőt elválasztó „árja” utca fölé a zsidók számára fahidat emeltek. A falakon belül a gettó a Łódźban már bevált minta szerint működött. Az élén a zsidó tanács állt, melynek elnöke a helyi zsidó közösség egyik vezető tagja, a hatvanas évei derekán járó Adam Czerniaków mérnök lett. A naphosszat munkálkodó és fáradozó Czerniaków megtett minden tőle telhetőt, hogy kihasználva a német megszálló hatóságok közti súrlódásokat, apró engedményeket harcoljon ki, és szüntelenül felhívta a németek figyelmét a gettóban uralkodó nyomorúságos állapotokra. Fölöttébb kritikusan szemlélte 192

Rumkowskinak, a łódźi zsidó tanács elnökének nagyzoló modorát és korrupt módszereit („beképzelt, üresfejű ember, és veszélyes is, mivel a hatóságok előtt folyton azt hangoztatja, hogy az ő birodalmában minden rendben van”). Czerniaków magatartása oda vezetett, hogy az SS két ízben is letartóztatta, először 1940. november 4-én, majd 1941 áprilisában. Megkínozták és megalázták, mégsem volt hajlandó felhagyni csökönyös próbálkozásaival, hogy védje a gettó lakóinak érdekeit, jóllehet csak ritkán sikerült a németekből engedményeket kicsikarnia; az ígéreteket pedig, amelyeket hosszas tárgyalások végén tettek, többnyire megszegték. „Úgy látom – írta 1941. november 1-jén –, mindez a vesződség hiábavaló. A fejem forog, a gondolkodásom összezavarodik. Nincs egyetlenegy pozitív eredmény sem.” A varsói gettó létrehozása azzal járt, hogy a város lakosságának közel harmada a város területének 2,4 százalékába zsúfolódott. 1941 első három hónapjában a környező területekről további 66 000 zsidót szállítottak be, vagyis nagyjából 445 000 ember szorongott körülbelül 400 hektáron. Hivatalos német becslés szerint a népsűrűség kétszerese volt a város többi részén élőkének, s ez lakásonként 15 főt, avagy helyiségenként 6–7 főt jelentett; egy-egy 24 négyzetméteres szobában nemegyszer 25–30 főt kellett elszállásolni. A tüzelőhiány miatt sok lakásban még a legnagyobb téli hidegek idején sem volt fűtés. A varsói zsidóság halálozási aránya az 1939-es 1 ezrelékről 1941-ben 10,7-re emelkedett. Łódźban azonban még magasabb volt: 1940-ben 43,3, a rákövetkező évben 75,9. Különösen sérülékenyek voltak a gyerekek: csak 1941 júniusában a varsói gettó menhelyein élő gyerekek közül minden négyből egy meghalt. Az ő helyzetük olyan szörnyű volt, hogy számos család megpróbálta a gyerekeit a gettón kívül élő nem zsidó családokra bízni. Egyre több elárvult gyerek kóborolt a gettó utcáin. Mint Emanuel Ringelblum írta: „Rémisztő, egyszerűen szörnyűséges benyomást keltenek a jajongó gyerekek… akik koldulni próbálnak, és sírnak, mert nincs hol aludniuk. A Leszno és Markelicka utca sarkáról éjszakánként keserves gyereksírás hallatszik; minden éjjel hallom, és hajnalig nem jön álom a szememre. Az az egy-két garas, amelyet minden este adok nekik, nem nyugtatja meg a lelkiismeretemet.” Új csúcsokat ostromolt a halálozási arány 1941 tavaszán, amikor a varsói gettó összezsúfolt, megtetvesedett lakossága körében tífusz tört ki. „Az ember közönyösen megy el a holttestek mellett – ismerte be Emanuel Ringelblum 1941 májusában. – A tetemek csak pőre csontvázak, a csontokat csak vékony bőrréteg fedi.” Stanisłav Royzicki a gettót járva „rémálomszerű figuráknak, valamikori emberi lények kísértetének” látta az ott élőket, és feljegyezte „a szemüregek körül kiugró csontokat, a sárga arcszínt, a tartás nélkül lecsüngő bőrt, az ijesztő 193

194

195

196

197

198

soványságot és senyvedést. És tetejébe ez a nyomorúságos, rémült, nyugtalan, apatikus és beletörődő arckifejezés…” A kórházi ágyakban kettesével vagy hármasával feküdtek a betegek. 1941 őszén a kórházak naponta 900 tífuszos esetet kezeltek, további hatezren odahaza feküdtek betegen. Terjedt a tuberkulózis is, a fertőzött vízellátás pedig sok embernél okozott hastífuszt. A rossz táplálkozás meggyengítette a betegségekkel szembeni ellenállást, és az orvosi ellátás nem tudott megbirkózni ezekkel a jelenségekkel. A varsói gettó lakóit a gettó egész fennállása alatt elkerülhetetlenül kísértette a halál; a falak között mintegy száznegyvenezren pusztultak el. 1941. szeptember elején Zygmunt Kłukowski keresztülvillamosozott a gettón, és naplójában beszámolt a zsidók rettenetes életkörülményeiről és magas halálozási arányáról. „Szinte lehetetlen megérteni – írta –, hogyan történhet meg ilyesmi.” Közben, ahogy Ringelblum feljegyezte, egy német filmes stáb kereste fel a gettót, és olyan jeleneteket vett fel az otthoni közönség számára, amelyekben barátságos német katonák lépnek közbe, hogy megvédjék a zsidókat a lengyel rendőrség kegyetlenkedéseitől. Az éhezés következtében megromlottak a társas kapcsolatok is. Az emberek összeverekedtek a maradékokon, élelmiszerjegyeket hamisítottak, kitépték az ételt a másik kezéből, és menekülés közben felfalták. Családok kaptak hajba a fejadagokon, az újonnan érkezők mindenüket eladták, hogy a feketepiacon ennivalót vehessenek. Kisgyerekek bújtak ki a gettóból ott, ahol a falat szögesdrót helyettesítette, és vállalva, hogy az őrök lelőhetik őket, belopóztak a városba, hogy ennivalót gyűjtögessenek. A gettón kívül dolgozó brigádok munkásai gyakran csempésztek be ételt, szervezett csempészbandák pedig egyfajta gerillaháborút vívtak a német őrökkel. Mintegy 28 000 különböző korú zsidónak sikerült a gettón kívül búvóhelyet találni, elsősorban nem zsidó lengyelek segítségével, felhasználva a németek megérkezése előtt kialakult társadalmi kapcsolatokat, barátságokat, ismeretségeket. Sok szülő is megkísérelte gyermekeit a gettó határain túl helyezni biztonságba. Ezeket a gyerekeket padlásokon, pincékben rejtegették vagy „árjának” tüntették fel, de az élet számukra mindenképpen veszélyes volt; sokukat elfogták, és ha a szüleik, mint oly gyakran, már nem éltek, börtönszerű árvaházakba csukták. Voltak lengyelek, akik anyagi haszon fejében bújtattak zsidókat, voltak, akik pusztán emberségből; mások, ha felfedezték valakiről, hogy zsidó, feladták az illetőt a német rendőrségnek. Ismét mások még arra is hajlandók voltak, hogy olyan szakmákban, melyeket sikerült közhasznúnak feltüntetniük, zsidókat foglalkoztassanak, sőt több zsidót alkalmaztak, mint ahányra szükségük volt, és nem engedték, hogy a németek elhurcolják őket. A háborút túlélt 11 000 varsói 199

200

201

202

203

zsidó közül a legtöbben lengyel pártfogóiknak köszönhették életüket. Ezek a lengyelek azonban, akik a fenti és még sok egyéb módon segítették a zsidókat, szerény kisebbséget alkottak; sokszoros többségben voltak az antiszemiták, akik készségesen és nyereségvágyból részt vettek a gettó létrehozásában és a zsidó lakosságnak a város többi részéből való eltávolításában. A lengyel zsidókat sújtó gyilkos német politikával szemben nem foglalt egyértelműen állást sem a nacionalista földalatti Honi Hadsereg, sem a Londonban tartózkodó emigráns lengyel kormány, sem a lengyel katolikus egyház; sőt ennek inkább az ellenkezője volt igaz, minthogy a lengyelországi zsidó lakosságot mindhárom intézmény a „bolsevizmus” híveinek tartotta. Ahogy a lengyel egyháznak az emigráns kormányhoz 1941 nyarán küldött félhivatalos jelentése megfogalmazta, a németek „megmutatták, hogy a lengyel társadalmat meg lehet szabadítani a zsidó pestistől”. A lengyel rendőrségnek is megvolt a maga szerepe a gettó szigorú elszigetelésében. Wilm Hosenfeld 1941 szeptemberében elment a gettó mellett, és feljegyezte: 204



A gettó falaiban vízátvezető csövek vannak, és a gettón kívül élő zsidó gyerekek ezeken keresztül krumplit csempésznek be. Észrevettem, ahogy egy lengyel rendőr megver egy kisfiút, akit rajtakapott ezen a műveleten. Amikor megláttam a gyerek kabátja alól kimeredő összeaszott lábát, és megfigyeltem rémült arcát, határtalan szánalom vett erőt rajtam. Nagyon szerettem volna a nálam lévő gyümölcsöt nekiajándékozni. 205



Az ilyen gesztusokért azonban még egy német tiszt esetében is olyan szigorú büntetés járt, hogy Hosenfeld nem vállalta a kockázatot. Ám még ez a néma együttérzés is rendkívül ritka volt. A gettót gyakran keresték fel német tisztviselők, katonák, rendőrök és SS-legények, akik kedvük szerint ütlegelték vagy botozták meg az útjukba kerülő zsidókat. Amikor 1941 egy februári napján Chaim Kaplan kinézett az ablakán, azt látta, hogy az utcán egész sokaság menekül vad pánikban „egy tűzvörös képű náci gyilkos elől, akinek minden mozdulata izzó dühről tanúskodott, és súlyos léptekkel tört előre, hogy kerítsen egy áldozatot. A kezében korbács volt.” Végül belebotlott egy koldusba, és könyörtelenül püfölni kezdte, majd amikor a koldus a földre esett, rátaposott, és „húsz percen át rugdosta és ütlegelte” még akkor is, amikor a szerencsétlen már rég halott volt. „Nehéz volt megérteni e szadista jelenség titkát”, írta naplójába Kaplan.

Elvégre az áldozat idegen volt, nem holmi régi ellenség; nem szólt gorombán a némethez, megérinteni pedig még annyira sem merte. Akkor honnan ez a kegyetlen harag? Hogyan támadhat meg valaki egy idegent, egy hús-vér embert, aki olyan, mint ő, hogyan sebesítheti és taposhatja meg, hogyan boríthatja el testét sebekkel, zúzódásokkal, vágásokkal a legcsekélyebb ok nélkül? Hogyan lehetséges ez? Pedig hát esküszöm, hogy mindezt a saját szememmel láttam. 206



A német megszálló erőkből sokaknak alkalmat kínált a gettó, hogy a megtorlás legcsekélyebb veszélye nélkül kiéljék elképzelhetetlenül erőszakos hajlamaikat a tehetetlen zsidókon. Egyes németek rendszeresen áthajtottak a gettón, és áldozatot kerestek maguknak. Másokat csak az érdeklődés vezérelt: fényképeztek, olykor beállított fotókat készítettek propagandacélokra. A lengyel emigráns kormány szerint a „Kraft durch Freude” náci szabadidős szervezet még turistautakat is szervezett a gettóba, s az ottani körülmények, amelyeket éppen a németek teremtettek, a rongyos, éhező, betegségek emésztette zsidók látványa megerősítette a nézelődőket felsőbbrendűségük tudatában. A kutnói gettó láttán Melita Maschmann döbbenten észlelte a magas drótkerítés mögé rekesztett emberek letargikus szegénységét. A dróton át kolduló gyerekek nyújtogatták kezüket. 207



A gyerekek nyomorúsága láttán elszorult a torkom. De összepréseltem a fogaimat. Apránként megtanultam, hogyan kapcsoljam ki ilyen helyzetben a „magánjellegű érzéseimet”. Ez borzalmas, mondtam magamban, de a zsidók elűzése egyike azon sajnálatos dolgoknak, amelyeket el kell fogadnunk, ha azt akarjuk, hogy a „Wartheland” németté váljon.

Maschmann megfigyelte, ahogy német vasúti tisztviselők a kerítéshez lépnek, és úgy bámulják a zsidókat, mint állatokat az állatkertben. Amit láttak, az a német elnyomás műve volt, őket azonban megerősítette a „keleti zsidók” elleni előítéleteikben. Ahogy a hadsereg egyik altisztje írta 1941. június 30-án: 208



Áthajtottunk a zsidók és a járványok negyedén. Nem tudom leírni e környezetnek és lakóinak állapotát… A fűszeresek, trafikok és italüzletek előtt sok százan álltak sorban… Útközben láttuk, ahogy egy ember minden látható ok nélkül összeesik; minden bizonnyal az éhség terítette le, hiszen ebből a szedett-vedett népségből naponta számosan halnak éhen. Vannak, akik háború előtti holmijukban még elég jól öltözöttek, de sokan zsákokba és rongyokba burkolóznak. Az éhség és

a szegénység szörnyű összképe ez. Gyerekek és asszonyok futnak utánunk, és azt süvöltik: „Kenyeret, kenyeret!” 209



Ritkán akadt olyan német tiszt, mint Wilm Hosenfeld, aki 1941 elején hivatalos ügyben járt a gettóban, ahol „borzalmas állapotokat” talált, és megjegyezte, hogy „mindez bennünket vádol”. A nyomorúságos és gyakran rettenetes állapotok ellenére a gettók lakóinak sikerült megőrizniük valamilyen kulturális, vallási és társas életet, noha a fennmaradáshoz szükséges munka kényszere megnehezítette a sabbat megtartását, és a kétségbeejtő higiéniai körülmények közt a legtöbb zsidó nem tudta megőrizni a személyi tisztaság hagyományos normáit. Varsóban színészek és zenészek színielőadásokat és hangversenyeket rendeztek, Łódźban pedig Rumkowski maga szervezte a kulturális tevékenységeket, és – mint Adam Czerniaków naplóbejegyzéseiből tudjuk – rendszeresen eljárt a kamarazenei koncertekre, és még 1942. június 6-án is azt fontolgatta, hogy előadat egy operát, a Carment vagy talán a Hoffmann meséit. A varsói gettó egyik legfontosabb programját Emanuel Ringelblum történész szervezte meg: felkért különféle politikai meggyőződésű embereket, hogy naplókból, levelekből, emlékiratokból, interjúkból és egyéb dokumentumokból archívumot állítsanak össze, hogy megörökítsék az utókor számára a gettó történetét. Erejéből még arra is futotta, hogy tanulmányt írjon lengyelek és zsidók háború alatti viszonyáról, miközben megpróbált életben maradni a gettó egyre elviselhetetlenebb körülményei között. 210

211

IV

Magában Németországban a megmaradt zsidó lakosság helyzete a háború első két évében folyamatosan romlott. Létszámuk 1939 szeptemberében a nemzetiszocialisták hivatalos faji osztályozása szerint 207 000 volt, többségük középkorú és idős ember. Fokozatosan minden tulajdonuktól megfosztották és a német társadalomból a szó szoros értelmében kirekesztették őket; valamiféle közösségi életet csak saját szervezeteik segítségével tarthattak fenn. A Németországban maradt fiatalabb zsidó férfiakat már jóval a háború kitörése előtt behívták kényszermunkára. Ez a gyakorlat 1940 folyamán is folytatódott; az érintetteket nehéz és piszkos fizikai munkára vették igénybe, például

árokásásra vagy hóeltakarításra. Tavasszal azonban, amikor megbukott a lublini körzetben létesítendő zsidó rezervátum terve, ugyanakkor a fegyvergyártásban súlyos munkaerőhiány mutatkozott, megváltozott a módszer. A katonaköteles korú zsidó férfiaknak megtiltották az ország elhagyását, nehogy fegyvert fogjanak Németország ellen, a tizenöt és ötvenöt év közötti férfiak, valamint a tizenöt és ötven év közti nők számára pedig kötelezővé tették, hogy munkára jelentkezzenek. 1940 októberére már 40 000 zsidó dolgozott a különféle kényszermunkaprogramokban, egyre többen a háborúval összefüggő iparágakban. 1941. március 22-én Goebbels fel is jegyezte naplójában, hogy 30 000 berlini zsidó dolgozik fegyvergyárakban („ki hitte volna, hogy erre valaha sor kerül?”). A zsidó munkaerő olcsó volt, a lengyel vagy cseh munkásokkal ellentétben számukra nem kellett szállásról gondoskodni, mint ahogy tolmácsok és fordítók alkalmazására sem volt szükség. 1933-tól kezdve Németország zsidó lakosságának a fele elhagyta az országot, és most, hogy a zsidó munkaerőre egyre nagyobb szükség lett, már nem volt olyan fontos, hogy emigráljanak. 1940-ben már csak mintegy 15 000 zsidó személy talált menedéket valamelyik semleges országban. Körülbelül ezren jutottak el Brazíliába a vatikáni segítséggel 1939-ben kapott vízumokkal, amerikai adományozók költségén. És bármily meglepően hangozzék, Csiune Szugihara japán konzul, aki 1939 és 1941 között hol Litvániában, hol Prágában, hol Königsbergben állomásozott, és fő feladata a katonai ügyek megfigyelése volt, saját kezdeményezésére japán tranzitvízumokat kezdett osztogatni minden hozzá forduló zsidónak. Igaz, magába Japánba így sem léphettek be, de a dokumentummal megajándékozott mintegy 10 000 zsidónak talán a fele később illegálisan eljutott az Egyesült Államokba, Kanadába és más célországokba. Folytatódott a Palesztinába irányuló illegális bevándorlás is, mégpedig a Gestapo jóváhagyásával, ám az ottani brit mandátumi hatóságok akadályokat gördítettek az emigránsok útjába, nehogy a palesztinokat elidegenítsék. 1940 novemberében nem engedtek be egy zsidó menekültekkel teli hajót, amely a Dunán és a Feketetengeren át tette meg az utat. A menekülteket áttették egy másik hajóra, hogy az szállítsa őket vissza Romániába, de a hajó felrobbant és elsüllyedt, ami 251 utas életébe került. A brit hatóságok csak ekkor engedték meg, hogy a túlélők partra szálljanak, és letelepedjenek. Sanghaj nemzetközi szerződés szerint működő kikötője ezzel szemben nemigen korlátozta a bevándorlást, és 1941 decemberéig, a csendes-óceáni háború kitöréséig nyitott maradt. 1941 nyaráig több mint 25 000 zsidó menekült szállt itt partra, olyan európai országok polgárai, akik Magyarországon vagy Skandinávián át a transzszibériai vasúton, majd onnan hajón utaztak Sanghajba. A Németországban maradottak túlnyomó része most Berlinben 212

213

214

koncentrálódott. Rendkívül nehéz helyzetük ellenére fenntartottak valamiféle társadalmi és kulturális életet, nem utolsósorban a Zsidó Kulturális Szövetségnek (Jüdischer Kulturbund) köszönhetően, amely könyveket és folyóiratokat adott ki, hangversenyeket, színházi előadásokat, felolvasásokat rendezett, és filmeket is bemutatott. Mindezt természetesen jóvá kellett hagynia a szervezet nemzetiszocialista elöljárójának, Hans Hinkelnek, aki azonban a „német” kulturális örökség terjesztésétől eltiltotta a Szövetséget. A szűkös háborús körülmények közt egyre nehezebbé vált az élet, különösen Berlinen kívül. A zsidó közösség általános érdekeit a Birodalomban a Németországi Zsidók Birodalmi Szövetsége (Reichsvereinigung der Juden in Deutschland) képviselte, amely Hitler határozott utasítására azt a feladatot kapta, hogy jótékonyságot gyakoroljon, megszervezze az oktatást és a tanoncképzést, intézze a kivándorlási ügyeket, és ahol lehet, munkaalkalmakat szerezzen a zsidó közösség tagjainak. 1939 januárjában a Szövetség nemzetiszocialista utasításra beolvadt a Birodalmi Szövetségbe, nem utolsósorban azért, hogy anyagi eszközeit a zsidó kivándorlás támogatására fordítsák. A Birodalmi Szövetség, valamint a berlini és bécsi vallási szervezetek képviselőiből új végrehajtó bizottságot állítottak fel. Mindazonáltal a Zsidó Kulturális Szövetség kínálatának színvonala az anyagi források megcsappanása ellenére is magas maradt. Francia klasszikus drámákat vittek színre Moliére-től és másoktól, Mahler és Csajkovszkij szimfóniáit adták elő, és kamarazenei együttesek léptek fel vidéki városokban zsidó közönség előtt. A zsidó felekezethez tartozók körében a vallási élet is folytatódott, bár a németországi zsinagógáknak az 1938. november 9–10-i pogromban történt lerombolása után a vallásgyakorlás lehetőségei erősen megfogyatkoztak. Tényleges gettó a Birodalmon belül nem létesült, de 1940 és 1941 folyamán a zsidókat apránként kilakoltatták és úgynevezett „zsidó házakba” költöztették, ahol egyre zsúfoltabb körülmények között kellett élniük; helyzetük visszatükrözte mindazt, ami ugyanebben az időszakban a megszállt Lengyelország zsidóságát sokkal nagyobb méretekben és sokkal kegyetlenebből sújtotta. A hatóságok egy 1939. április 30-án hozott törvényből indultak ki, amely lehetővé tette, hogy a háztulajdonosok kilakoltassák zsidó bérlőiket, amennyiben van más lakhatási lehetőségük. Ennek alapján a városi hatóságok hozzáláttak a zsidó lakosság koncentrálásához, segítségül híva ugyanennek a törvénynek egy másik cikkelyét, amely viszont kötelezte a zsidó ház- és lakástulajdonosokat zsidó bérlők befogadására. Sok esetben az úgynevezett lakhatási lehetőséget használaton kívüli barakkok és hasonló építmények jelentették: a Köln melletti Müngersdorfban 2000 zsidót költöztettek egy omladozó erődbe, ahol egy helyiségre húszan jutottak. A háború kitörése után harmincnyolc ilyen „lakótábort” létesítettek. A háborúval az is együtt járt, hogy 215

216

a német zsidóktól elkobozták a rádiót, majd 1940-ben a telefont is. Egyre soványabb jövedelmükre újfajta adókat vetettek ki. Megvonták tőlük a cipő-, ruha- és textiljegyet. Seregnyi új rendőri szabályozás és határozat nehezítette az életüket, és növelte a törvénysértés valószínűségét. A háború kitörését követően a német zsidókat nyomban kijárási tilalomnak vetették alá, és szigorúan szabályozták azokat az órákat is, amikor bevásárolhattak. Csak kijelölt, „árja” tulajdonban lévő üzleteket kereshettek fel meghatározott napszakokban (zsidó üzlet már nem létezett). Élelmiszerből és ruhából sokkal kisebb fejadagot kaptak, mint a nem zsidók, csokoládét egyáltalán nem vehettek. 1939 októberében Himmler bejelentette, hogy a rendeleteket megszegő, az utasításoknak nem engedelmeskedő vagy az államnak és diktátumainak bármilyen módon ellenálló zsidókat letartóztatják és koncentrációs táborba küldik. Ennek megfelelően nőttek a rendőrség és az egyéb hatóságok lehetőségei a zsidók zaklatására és üldözésére. A Rajna menti Krefeld városban például, ahol a háború előtt a zsidókat érintő bűnesetek a Gestapo ügyeinek 20 százalékát tették ki, a háború kitörése után az ilyen esetek aránya 35 százalékra emelkedett, 1941 tavaszán pedig Himmler bejelentette, hogy minden koncentrációs táborba zárt zsidó a háború végéig ott is marad. Hitler már 1940 októberében személyesen intézkedett két olyan, német zsidókból álló csoport deportálásáról, amelynek tagjai a délnyugati tartományokban, Badenben, a Saar-vidéken és Pfalzban éltek. A művelet végrehajtásával a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt bízták meg. A zsidókat részletes rendőrségi listák alapján fogdosták össze, és autóbuszokba terelték. Fejenként egy 50 kilós bőröndöt vihettek magukkal, továbbá ágyneműt és élelmet, és legföljebb 100 birodalmi márkát tarthattak meg. Hátrahagyott lakásuk, bútoraik, értéktárgyaik a Birodalom tulajdonába mentek át. Korábban, 1940. július 16-án, amikor Franciaország vereségét követően a németek megszállták Elzász-Lotaringiát, ugyanez a sors érte a tartomány zsidó közösségét. A Saar-vidéket, Pfalzot és Elzász-Lotaringiát a nemzetiszocialista párt egyetlen körzetévé egyesítették, és az volt a cél, hogy teljesen zsidómentesítsék. Az embereket áthajtották a francia határon, és a megszállás alá nem eső zóna táboraiba hurcolták; később sokukat elszállították a Főkormányzóságba. A francia hatóságok megígérték, hogy a többieket rövidesen Madagaszkár francia gyarmatra viszik. Rajtuk kívül ekkor még nem volt más zsidó, akit német területről deportáltak, de idesorolandók Schneidemühl (Pila) és Stettin zsidó lakosai is, akiket az előző év februárjában telepítettek Lublinba, valamint azok, akiket Bécsből és a Protektorátusból vittek Niskóba. Németország többi részében a megmaradt zsidó lakosság mellett volt egy jelentős csoport, amelyet mint „vegyes fajút” (Mischling), vagyis fele- vagy 217

218

negyedrészben zsidót határoztak meg. Közülük sokakra, bár nem mindegyikükre érvényesek voltak azok a diszkriminatív rendszabályok, amelyeket a nemzetiszocialisták az előző hat évben vezettek be. Nem dolgozhattak állami fenntartású munkahelyeken, beleértve az iskolai tanítást és a helyi közigazgatást; ám, legalábbis 1941-ig, szolgálhattak a hadseregben. A félzsidók nem házasodhattak nem zsidókkal, és ha a zsidó vallást gyakorolták, színtiszta zsidónak számítottak. Másfelől az a zsidó személy, akinek házastársa „árja” volt, a rezsim legtöbb antiszemita intézkedésétől megmenekülhetett, feltéve, ha gyermekeit – ha voltak – nem zsidó hitben nevelte. Ha nem voltak gyermekeik, akkor is járt nekik bizonyos mentesség, feltéve, hogy nem gyakorolták a zsidó vallást. A szóban forgó házaspárok közé tartozott Victor Klemperer, a francia irodalom nyugalmazott professzora, és nem zsidó felesége, Eva, korábbi zongoraművész. Mivel Klemperer terjedelmes naplói szerencsésen fennmaradtak, részletesen rekonstruálható, hogyan élt ekkor a házaspár. Klemperer a hivatalos magyarázat szerint nem zsidósága miatt vesztette el állását, hanem mert posztja fölöslegessé vált, így hát kapott egy csekély nyugdíjat, hogy legyen miből megélnie. Drezdai lakos lévén 1939-ben eltiltották a drezdai könyvtárak látogatásától, nem használhatta a város szolgáltatásait, és zsidó személyazonossági igazolványt kellett kiváltania, amelyben keresztnevéhez hozzáillesztették az „Israel” nevet. Immár nem foglalkozhatott semmivel, csak emlékiratain és naplóin dolgozott, és ápolta Drezda elővárosban, Dölzschenben lévő házát és kertjét. Talált magának más foglalatosságot is: összeállította a nácizmus jellegzetes kifejezéseit, s szójegyzékének az LTI – Lingua Tercii Imperii, azaz A Harmadik Birodalom nyelve – címet adta. Kéziratait és naplóit rendszeresen elhelyezte egy nem zsidó barátnőjüknél, Annemarie Köhler orvosnőnél, aki a Drezda melletti Pirnában vezetett klinikát. A háború kezdetben nem zavarta meg Klemperer életét. Házát ugyan átkutatta a Gestapo, rádiót és tiltott irodalmat keresve, de a tisztek elég udvariasan viselkedtek. Legfőbb gondja az volt, hogy a kormány mint zsidóra rá is jelentős különadókat terhelt. 1939. december 9-én azonban értesítették a házaspárt, hogy házukat bérbe kell adniuk egy helyi zöldségkereskedőnek, aki ott majd üzletet nyit; nekik pedig át kell költözniük egy speciális, zsidóknak fenntartott ház kétszobás lakrészébe, és ezen más családokkal kell osztozniuk. Az 1940. május 26-án életbe lépő bérleti szerződés alapján Klempererék többé meg sem közelíthették régi házukat, amelynek értékét 16 600 birodalmi márkában állapították meg (az összeget Klemperer nevetségesen csekélynek találta); de ha netán el akarták volna adni, a zöldségesnek vétójoga volt. Nem telt bele sok idő, és az új lakó maga keresett ürügyet, hogy eladhassa a házat. A Caspar David Friedrich Strasse 15b alatti Zsidók Házában, egy különálló, 219

220

„ugyanazon sorson osztozó emberekkel telezsúfolt” villában Klemperert közben mindinkább ingerelte, hogy „idegenek folytonosan, kicsinyesen beavatkoznak” az életébe, és fájdalmasan nélkülözte a könyveit, amelyeket raktárban kellett elhelyeznie. Pattanásig feszültek az idegek és a kedélyek, Klemperer „szörnyűséges szóváltásba” keveredett a ház egy lakójával, aki azzal vádolta, hogy túl sok vizet használ. Klempererék, ahányszor csak tehették, nagy sétákat tettek, bár a bevásárlás szüntelen megaláztatásokkal járt („mindig borzalmasan érint, ha fel kell mutatnom a ZS-igazolványt”). A nem zsidó cégeknek nem engedélyezték a házhoz szállítást, így mindenért, még a tejért is el kellett menni a boltba. Így zajlott Klempererék élete majdnem egy éven át, míg 1941 júniusában le nem csapott a szerencsétlenség. Hála a minden részletre odafigyelő pedantériának, amely csak növeli naplói értékét, Klemperer nem utolsósorban azért vészelhette át ezt az időszakot, mert aprólékos gondossággal betartott minden szabályt és rendelkezést, amely a zsidókat a Harmadik Birodalomban sújtotta. „A háború eddigi tizenhét hónapjában – írta – mindig a legnagyobb figyelmet fordítottuk az elsötétítésre.” Egy februári estén azonban, amikor sötétedés után hazaért sétájából, ráeszmélt, hogy elfelejtette feltenni a sötétítőspalettákat, a szomszédok pedig jelentették a rendőrségen, hogy a szobájában világosság van. Klemperert nyolcnapi elzárásra ítélték, holott még soha nem hallott róla, hogy bárkit is bebörtönöztek volna, amiért első ízben vét az elsötétítési szabályok ellen. „Semmi kétség, hogy ezt kizárólag az igazolványomon álló ZS-nek köszönhettem.” 1940. június 23-án, kegyelmi folyamodványának elutasítása után jelentkezett a rendőrségen, hogy megkezdje büntetése letöltését. Lenn, a cellák föld alatti világában elkobozták a könyveket, amelyeket magával hozott, hogy gyorsabban múlassa az időt, és olvasószemüvegét is elvették. Az őrök durván siettették, hogy elfoglalja a 89-es cellát, amelynek berendezése egy összehajtható ágyból, egy asztalból, néhány edényből és evőeszközből, egy törülközővel és szappannal ellátott mosdótálból, valamint egy vécéből állt (az utóbbit napjában kétszer kívülről húzták le). Az idő, „e 192 óra rettenetes üressége és mozdulatlansága” mintha az örökkévalóságig nehezedett volna rá. Mivel nagyon jól tudta, hogy nem utolsósorban zsidósága miatt zárták be, azon kezdett töprengeni, kijut-e valaha innen élve. 221

222

V

A háború első két évében radikalizálódó nemzetiszocialista faji politikának és gyakorlatnak nem csak zsidók és lengyelek estek áldozatul. Miközben lerohanták Lengyelországot, a Közép- és Kelet-Európa faji átrendezésére irányuló terveket kiterjesztették Németország mintegy 26 000 cigány lakosára is. 1939 szeptemberére Robert Ritter kriminológusnak sikerült meggyőznie Himmlert, hogy a cigányok, különösen a vegyes fajúak, veszélyt jelentenek a társadalomra, és az SS-vezér utasította a bűnügyi rendőrség regionális hivatalait, hogy állítsanak fel külön egységet a „cigánykérdés” kezelésére. Egy további paranccsal betiltotta a cigányok és „árják” közti házasságot, és vagy 2000 cigányt speciális táborokba vitetett. A háború kitörésekor Heydrich megvonta az engedélyt a cigányoktól, hogy Németország nyugati határai közelében gyakorolják vándormesterségeiket. E környék helyhatóságai azonban már korábban magukhoz ragadták a kezdeményezést, és elűzték területükről a cigányokat, mert hagyománya volt annak az aggodalomnak, hogy háború idején a cigányok kémkednek. Ugyanez a félelem vezetett oda, hogy a már besorozott cigányokat elbocsássák a hadseregből. 1939 novemberében a cigány nőket törvényileg tiltották el a jóslástól, azzal az indokkal, hogy hamis jóslatokat terjesztenek a háború végéről (amelynek időpontja természetesen igencsak érdekelte a jósnőkhöz forduló németek nagy többségét). Nagyszámú cigány nőt el is szállítottak a ravensbrücki női koncentrációs táborba. Himmler már 1938 decemberében szóba hozta „a cigánykérdés végső megoldását”, és ez a cél vezérelte Heydrichet is, amikor 1939. szeptember 21-én közölte vezető beosztottaival, hogy ne csak a zsidókat, hanem a cigányokat is deportálják Németországból Kelet-Lengyelországba. Az ügy érdekében rendezett népszámlálás alkalmából a németországi cigányok nem hagyhatták el akkori tartózkodási helyüket; a rendbontókat koncentrációs táborral fenyegették. Később bizonyos korlátok között visszakapták mozgásszabadságukat, amely a megélhetést kereső cigányok számára elsőrendűen fontos volt; de az engedményeket rendkívül szűkre szabták. 1940 januárjában Himmler hozzálátott kiűzésük részletes tervének kidolgozásához. A cigányokat összeszedték és gyűjtőtáborokba helyezték. 1940 májusában közülük mintegy két és fél ezret átszállítottak a Főkormányzóságba; az összesen hét gyűjtőállomást a Rajna-vidéken, Hamburgban, Brémában és Hannoverben állították fel. Megengedték, hogy valamelyes poggyászt is vigyenek magukkal, élelmezték és orvosi ellátásban részesítették őket, de hátrahagyott tulajdonukat és javaikat csakhamar lefoglalták és elkobozták. Miután megérkeztek a Főkormányzóságba, városokba, falvakba és munkatáborokba irányították őket, bár az egyik vonat valahol a szabadban állt meg, a cigányokat őreik kikergették a vagonokból, és sorsukra hagyták. 223

224

225

Rengeteg cigány pusztult el alultápláltságban vagy betegségben, különösen a táborok kemény feltételei között, sokan pedig egy Radom melletti mészárlásnak estek áldozataiul. A legtöbb esetben azonban szabadon mozoghattak, és voltak, akik ilyen-olyan munkát is találtak. Sokan arra használták a mozgásszabadságot, hogy hazaszökjenek Németországba, ahol általában elfogták őket, de Lengyelországba nem kellett visszamenniük. A zsidók tervezett deportálásához hasonlóan a cigányok elűzése is hamarosan abbamaradt; Frank ugyanis tiltakozott a Főkormányzóságba irányuló további tömeges deportálások ellen, és Franciország meghódítása után értelmét vesztette az az állítólagos katonai érdek, amelynek nevében a cigányokat el kellett távolítani a Birodalom nyugati határairól. A Németországban maradt cigányokat ekkor tehát békén hagyták, bár az ép és egészséges férfiakat egyre nagyobb számban kötelezték kényszermunkára. A háború kitörésével a zsidókéhoz hasonlóan a németországi cigányok helyzete is drasztikusan megromlott. Világosan felismerték, hogy Németországban hosszabb távon nincs jövőjük, és ha tömeges deportálásukra mégis sor kerülne, azt erőszak, kegyetlenség és mészárlás fogja kísérni. A lengyelországi érdekösszeütközések, valamint a gyorsan változó háborús helyzet ideiglenesen véget vetettek kiűzetésüknek; a német cigányság lélegzetvételnyi szünethez jutott. Hitler azonban semmilyen értelemben nem mondott le arról a kinyilvánított szándékáról, hogy a birodalmat valamennyi zsidótól és cigánytól megszabadítsa. 226

„ÉLETRE ÉRDEMTELEN ÉLETEK”

I

1939. szeptember 22-én a megszállt Lengyelországban egy 5–600 főnyi félkatonai SS- és rendőrcsoport, melyet Johannes Schäfer danzigi SS-vezető alapított, a konradsteini (Kocborowo) elmegyógyintézet előtt elmebetegeket rakott fel egy teherautóra, és egy közeli erdőbe szállította őket. Az erdőben kivégzőhely volt, ahol már sok ezer lengyelt lőttek agyon. Az SS egy gödör szélén felsorakoztatta a kórházi ruhát viselő elmebetegeket – némelyiken még kényszerzubbony is volt –, majd óbirodalmi Gestapo-tisztek egymás után tarkón lőtték őket. A betegek a gödörbe zuhantak, és az őrszemélyzet vékony réteg földdel fedte be testüket. A következő néhány hét folyamán több ilyen szállítmány érkezett az elmegyógyintézetből, és az újabb betegek is erre a sorsra jutottak, míg mintegy 2000 szellemi fogyatékost ki nem végeztek. A rokonoknak azt mondták, hogy az áldozatokat más intézményekbe helyezték át, de ennek épp az ellenkezője volt igaz: Silberhammer (Srebrzysk), Mewe (Gniew) és Riesenburg (Prabuty) intézményeiből szállítottak Konradsteinbe szellemi és testi fogyatékos gyermekeket, és ott végeztek velük. Ugyanez történt másutt is. Schwetzben (Świecie) és Konitzban (Chojnice) német rendőri egységek és népi német „önvédelmi” osztagok hajtották végre az öldöklést, 1939 novemberében pedig Stralsundból, Treptow an der Regából (Trzebiatów), Lauenburgból és Ueckermündéből szállítottak betegeket a nyugat-poroszországi Neustadtba (Wejherowo), ahol őket is agyonlőtték. A Warthelandban Greiser Gauleiter három nagyobb pszichiátriai kórházat ürített ki, és a lengyel, valamint a zsidó betegeket legyilkoltatta a VI. különítménnyel. Különleges halálnemet tartogattak a treskaui (Owińska) kórház betegeinek. Posenba szállították, majd a helyi Gestapo főhadiszállásául szolgáló erőd egy lezárt szobájába vezették őket, ahol tartályokból kibocsátott szénmonoxid végzett velük. Ez volt a történelemben az első eset, amikor egy közönséges szobában rendeztek tömeggyilkosságot. Az erődben további gyilkosságokra is sor került; egy ízben, 1939 decemberében Himmler is 227

megjelent, hogy figyelemmel kísérje a műveletet. 1940 elején, e gyilkolási kampány befejezéséül, újabb elmegyógyintézeti ápoltakat szállítottak a warthelandi Kostenbe (Kościan), ahol teherautók hátuljában berendezett gázkamrákba rakták fel, majd a környékre kihajtva megfullasztották őket. Mire 1940 januárjában az akció első szakasza véget ért, a pszichiátriai kórházak, valamint a szellemi és testi fogyatékosokat gondozó intézmények betegei közül mintegy 7700 főt öltek meg, s velük együtt nagyszámú prostituáltat Gdingenből (Gdynia) és Brombergből (Bydgoszcz), továbbá Preussisch Stargardba (Starogard) való cigányokat. Az ilyen események aligha maradhattak titokban. Dr. Kłukowski 1940 februárjában értesült a gyilkosságsorozatról. „Nehéz elhinni ilyen borzalmakat”, írta. A gyilkolás a következő hónapokban is folytatódott. 1940 májusában és júniusában 1158 német és mintegy 300 lengyel személyt vittek el a keletporoszországi Soldau elmegyógyintézetéből, s egy Herbert Lange vezette különleges egység teherautókban kipufogógázzal meggyilkolta őket. Ez az egység ugyanígy végzett az elcsatolt területek intézményeinek sok száz ápoltjával; a gyilkosok minden egyes áldozatért tíz márka prémiumban részesültek. Az öldöklés kiterjedt a łódźi gettóban fogva tartott szellemi fogyatékosokra is; innen egy német orvosi bizottság vitt el negyven embert, akiket 1940 márciusában egy közeli erdőben lőttek agyon, és 1941. július 29-én egy másik csoportot ért ugyanez a sors. Ekkorra a gettóban már olyan iszonyatos állapotok uralkodtak, hogy egyes zsidó családok könyörögtek a kórháznak, vegyék fel szellemileg fogyatékos rokonaikat, noha ez súlyos kockázattal járt. Eichmann és Lange emberei e különféle akciókban összesen jóval több mint 12 000 beteget öltek meg. Ezek a gyilkolások olyan háborús viszonyok közt zajlottak, amelyek keretében a német katonai egységek, az SS-különítmények és a népi németekből álló helyi milíciák sok ezer további lengyelt és zsidót lőttek agyon, ám minőségileg mégis sajátos jegyek jellemzik őket. Posenben például szerepet játszhatott az az igény, hogy a Waffen-SS egységeinek elszállásolásához helyet teremtsenek, és voltak esetek, amikor a gyilkosságok következtében felszabadult szálláshelyeket balti német telepeseknek adományozták. Az ilyen gyakorlatias megfontolások azonban többnyire másodlagos jelentőségűek voltak, vagy csak ürügyül szolgáltak az akciók racionálisnak tetsző igazolásához. A gyilkosságok révén felszabaduló hely semmilyen arányban nem állt a keletről érkező telepesek számával. Az öldöklések igazi oka nem volt sem gyakorlati, sem haszonelvű – az ok ideológiai volt. Az egymást követő akciókra biztonsági megfontolások sem szolgáltattak meggyőző indokot. Ellentétben a lengyel értelmiségiekkel, az áldozatokat nem lehetett azzal gyanúsítani, hogy veszélyt 228

229

230

231

jelentenének a német megszállásra, avagy gátolhatják a régió hosszú távú elnémetesítését. Sokatmondó, hogy a kisszámú munkaképesnek ítélt ápoltat megkímélték és Németországba szállították. A többiek „szociális ballasztnak” minősültek, életük „életre érdemtelen” volt, tehát a lehető leggyorsabban el kellett tenni őket láb alól. 232

II

Mint Himmlernek a poseni erőd halálkamrájában tett látogatása is mutatja, a berlini nemzetiszocialista vezetők nagyon is jól tudták, mi történik, sőt a kezdetektől fogva ők gondoskodtak az ideológiai impulzusról is. A radikális eugenikusok írásainak sugallatára Hitler legalábbis a húszas évek közepétől úgy vélte, Németország faji egészsége és katonai hatékonysága érdekében az „elfajzottakat” ki kell iktatni az öröklési láncból. Már az 1929-es nürnbergi pártkongresszuson kijelentette: „Ha Németországban évente egymillió gyermek születne, és a leggyengébbek közül hetven-nyolcvanezret eltávolítanának, akkor végső soron talán valóban megerősödne az ország.” 1933. július 14-én a rezsim kötelezővé tette a sterilizálást olyan németek számára, akik szerinte veleszületett fogyatékosságban, például „erkölcsi gyengeelméjűségben” szenvednek; ez utóbbi kritériumba a szociális deviancia számos formája belefért. Mire a háború kitört, mintegy 360 000 személyt sterilizáltak. 1935-ben ezt tetézték az eugenikai indokú abortusz törvénybe iktatásával. Hitler azonban már jóval ez előtt ennél radikálisabb eljárásokat is fontolgatott. Hans-Heinrich Lammers, a Birodalmi Kancellária vezetője szerint az 1933. július 4-én hozott törvénybe az elmebetegek megsemmisítésére irányuló cikkelyt is be akart iktatni, de mivel ez túl sok vitára adott volna okot, letett róla. 1935-ben azonban, ahogy háziorvosa, Karl Brandt felidézte, közölte Gerhard Wagnerrel, a Birodalom orvosi vezetőjével, hogy amikor háború lesz, „az egész világ a háborús cselekményekkel foglalkozik majd, és az emberi élet értéke mindenképpen kevesebbet nyom a latban”, és akkor végre fogja hajtani ezt az intézkedést. 1936-tól a pszichiátriai intézetek élére egyre több SS-orvost neveztek ki, az egyházi fenntartású szervezetekre pedig nyomást gyakoroltak, hogy betegeiket világi intézményekbe helyezzék át. 1936 végén–1937 elején titkos testület létesült a Führer kancelláriáján belül Örökletes Egészségügyi Problémák Birodalmi Bizottsága néven, azzal a feladattal, hogy törvényt hozzanak egy 233

234

235

öröklésegészségügyi bíróság (Erbgesundheitsgericht) felállítására. Ekkoriban már az SS Das Schwarze Korps című újságja is nyíltan sürgette az „életre érdemtelen életek” elpusztítását, és bizonyíték van rá, hogy számos Gauleiter a maga térségében már készülődött az intézményekben élő betegek meggyilkolására. Mindez arra vall, hogy a fogyatékosok kivégzésére irányuló komoly előkészületek már ebben az időszakban megindultak. Az elképzelésekből 1939 nyarán lett valóság. Már májusban, amikor javában zajlott a felkészülés a Lengyelország elleni háborúra, Hitler megteremtette az adminisztratív kereteket a szellemileg fogyatékos gyermekek elpusztításához. A feladatot az Örökletes Egészségügyi Problémák Birodalmi Bizottságára osztotta, amelynek nevét időközben pontosították, és most a Birodalmi Bizottság a Súlyos Örökletes és Veleszületett Betegségek Tudományos Nyilvántartására nevet viselte. A precedenst vagy ürügyet egy Hitlerhez intézett kérvény szolgáltatta: egy apa írta, akinek 1939 februárjában világra jött fiú csecsemője súlyos fogyatékossággal született – hiányzott a fél lába és fél karjának egy része, és visszatérő görcsökben rángatózott. Az apa azt kívánta, hogy a csecsemőt öljék meg, de a lipcsei kórházi orvos, akihez először fordult, megtagadta a kérést, nehogy gyilkosságért bíróság elé állítsák. Az ügy dossziéját a Birodalmi Kancellária és Hitler személyi titkársága a Führer elé terjesztette. Hitler magát Brandtot utasította, hogy utazzon Lipcsébe, konzultáljon a helyi kollégákkal, és ha ezután ő is megerősíti a diagnózist, ölje meg személyesen a gyermeket. Brandt hamarosan jelentkezett Hitlernél, és bejelentette: sikerült rábeszélnie a helyi orvosokat, hogy 1939. július 25-én ők végezzenek a csecsemővel. Hitler most hivatalosan is felkérte Brandtot, hogy a Führer kancelláriájának főnökével karöltve készítsenek elő minél tevékenyebben egy nagyobb szabású programot a szellemi vagy testi fogyatékos gyermekek megölésére. Hitler személyi orvosa, Theo Morell, aki részt vett a tervezésben, felvetette, hogy a meggyilkolt gyermekek szülei szívesebben vennék, ha a halálhírben természetes okokra hivatkoznának. Az előkészületi időszak végső szakaszába bekapcsolódott a Führer kancelláriájának vezetője is, egy Philipp Bouhler nevű, harminckilenc éves régi nemzetiszocialista, aki éveken át építette ki a hivatalt, és fokozatosan számos kormányzati szférára kiterjesztette befolyását, amellett rengeteget merített a Hitlerhez intézett sok ezer kérvényből, amelyekkel hivatalból ő foglalkozott. Bouhler ekkor összehívott tizenöt-húsz orvost, köztük számos pszichiátriai intézmény vezetőjét, hogy megvitassák a tervezett gyilkolási programot. Noha az első lépés a gyermekeket érintette, Hitler, Bormann, Lammers, valamint Leonardo Conti, a párt egészségügyi hivatalának főnöke, aki Gerhard Wagnernek, a Birodalom orvosi vezetőjének 1939. március 25-én bekövetkezett halála után a „birodalmi egészségügyi 236

vezető” címet is viselte, úgy határoztak, hogy a programot Conti irányításával a felnőttekre is kiterjesztik. Az 1939. augusztus 31-én elfogadott határozat immár valamennyi szellemi és testi fogyatékost érintette, és néhány kivételes esettől eltekintve hivatalosan véget vetett a szóban forgó betegek sterilizálásának. Hitler szemszögéből nézve a Führer-titkárság ideális közeg volt a gyilkossági program megtervezéséhez és megvalósításához. Hitler személyi hivatala lévén nem volt alárendelve a pártnak, mint a pártkancellária, és nem volt része a közszolgálatnak, mint a Birodalmi Kancellária; tehát sokkal könnyebb volt az eutanáziáról szóló tárgyalásokat titokban tartani, mint ha azok az említett két intézmény hivatalosabb, bürokratikus légkörében folytak volna. Morell memorandumot terjesztett Hitler elé a fogyatékosok kiirtásának hivatalos törvényi szentesítéséről, és Hitler személyesen hagyta jóvá az elgondolást. Bouhler hivatalának utasítására az igazságügy-minisztérium büntetőjogi reformmal foglalkozó, hivatalos bizottsága olyan törvényt dolgozott ki, amely minden büntetőjogi következmény alól felmenti azokat, akik gyógyíthatatlan és intézménybe utalt szellemi fogyatékosokat gyilkolnak meg. A jogi, orvosi és eugenikai bürokrácia még hónapokon át hosszadalmasan tanácskozott; a tervezetet egyre-másra helyesbítették és finomították. Hitler azonban túl lassúnak és szőrszálhasogatónak találta ezeket a végtelenbe nyúló tárgyalásokat. Akárcsak a bizottság valamennyi tervét, a beterjesztett törvényjavaslatot is ad acta tették. Hitler, akit a késlekedés egyre türelmetlenebbé tett, engedett Bouhler nyomásának, miszerint az akcióért viselt felelősséget Conti helyett ismét a Führer titkárságára ruházzák, és 1939 októberében aláírta a parancsot, amely Bouhlert és Brandtot bízta meg, hogy „terjesszék ki a név szerint megjelölendő orvosok hatáskörét annak érdekében, hogy az emberi számítás szerint gyógyíthatatlan betegeket, állapotukat a legkritikusabban felmérve, kegyes halálban részesítsék”. Noha ez nem volt hivatalos rendelet, a parancs mégis törvényerővel bírt egy olyan alkotmányos rendszerben, amelyben vezető alkotmányjogászok régóta bizonygatták, hogy Hitlernek még a szóbeli kinyilatkoztatásai is jogilag kötelező érvényűek. Mindazonáltal az elővigyázat kedvéért a parancsot bemutatták Gürtner birodalmi igazságügy-miniszternek, hogy minden lehetséges vádemelésnek elejét vegyék; de eltekintve néhány válogatott személytől, akit beavattak, az ügyet titokban tartották. Hitler rá akart világítani, hogy a rendelet abból a háborús szükségletből fakad, miszerint a német faj tisztaságán ilyenkor fokozottan kell őrködni, és ezért korábbra, 1939. szeptember 1-jére, vagyis a háború kitörésének napjára hozta a kibocsátás dátumát. Az aláírás valóságos időpontjában Lengyelországban már javában zajlott a felnőtt betegek meggyilkolása, de ez nem történt volna meg, ha Pomeránia, 237

238

239

Danzig–Nyugat-Poroszország és Kelet-Poroszország regionális vezetői nincsenek tisztában a Berlinben már meghozott döntésekkel. Magában Németországban a program eredetileg a gyermekek ellen irányult. A Birodalmi Bizottság a Súlyos Örökletes és Veleszületett Betegségek Tudományos Nyilvántartására, amely szigorúan titkosítva Bouhler kancelláriájában működött, 1939. augusztus 18-án elrendelte minden „hibás alkatú” újszülött kötelező nyilvántartásba vételét. A rendelet kiterjedt a Down-kóros, microcephaliás, végtaghiányos, koponya- és gerinctorzulásos, agyszélhűdéses és más hasonló betegségekben szenvedő csecsemőkre, és magában foglalt olyan, bizonytalanul meghatározott állapotokat is, mint az „idiotizmus”. Az orvosok és a bábák két márkát kaptak minden esetért, amelyet fölötteseiknek jelentettek, elöljáróik pedig elküldték a szóban forgó csecsemők listáját egy Bouhler irodájához közeli postafiók címére. A jelentéseket a Führer kancelláriájának három orvosa dolgozta fel. Ezek az orvosok, ha az illető gyermeket megsemmisítésre ítélték, a nyilvántartási űrlapot + jellel látták el, és így küldték tovább a legközelebbi közegészségügyi hivatalnak, amely ezután elrendelte a csecsemő gyermekkórházba utalását. Kezdetben csak négy ilyen kórház működött, de később újabbak is létesültek, míg végül számuk már harmincra emelkedett. Ez az egész nyilvántartási, szállítási és megsemmisítési procedúra kezdetben nem a már kórházban vagy gondozóintézményben élő csecsemők és gyermekekre vonatkozott, hanem olyanokra, akik otthonukban, a szüleikkel éltek. A szülőkkel közölték, hogy gyermekeik kifogástalan ellátásban fognak részesülni, sőt azzal kecsegtették őket, hogy amennyiben a gyermekek egy specializált klinikára kerülnének, ott akár meg is gyógyulhatnak, vagy legalább javulás áll majd be állapotukban. Minthogy a diagnózisok elfogultan hangsúlyozták az örökletességet, a családok jelentős része szegény és tanulatlan volt, és sokakat közülük már megbélyegeztek mint „aszociális” vagy „örökletesen alsóbbrendű” elemeket. Azokat, akik tiltakoztak gyermeküknek a családi otthonból való eltávolítása ellen, megfenyegették, hogy megvonják tőlük a segélyt. Valóban: 1941 márciusától fogyatékos gyermekek után már nem járt családi pótlék, és 1941 szeptemberétől a gyerekeket erőszakkal is el lehetett venni a vonakodó szülőktől. Néhány intézményben tiltották a szülői látogatást, azzal az ürüggyel, hogy a találkozás hatására a gyerekek nehezebben szoknák meg új környezetüket; más szülőknek eleve nehezére esett volna a látogatás, tekintve hogy sok ilyen központ távoli vidékeken létesült, és tömegközlekedéssel bajosan lehetett megközelíteni. Miután a szociális és orvosi szervek felvettek egy gyereket, speciális kórtermekben helyezték el, és elszigetelték a többi betegtől. A legtöbb ilyen gyilkolóközpont úgy hajtotta végre feladatát, hogy az áldozatokat halálra éheztették, vagy ételükbe túladagolt nyugtatószert, luminált 240

241

kevertek. Néhány nap múlva a gyerekek egyre nehezebben lélegeztek, és hamarosan hörghurutot vagy tüdőgyulladást kaptak. Előfordult, hogy ilyenkor sem részesültek orvosi ellátásban; máskor halálos morfiuminjekciókkal ölték meg őket. Egy tanító, akit 1939 őszén meghívtak az Eglfing-Haar otthon megsemmisítőosztályának megtekintésére, később tanúvallomásában elmondta, hogy Hermann Pfannmüller, az igazgató – régi nemzetiszocialista és a kényszereutanázia sokéves pártolója – nyíltan a tudomására hozta: jobban szereti, ha a gyermekek természetes halállal pusztulnak el, semmint halálos injekciók következtében, mert ha az utóbbi módszer kitudódna, külföldön ellenséges megjegyzésekre adna okot. 242



Beszéd közben ő [Pfannmüller] és az osztály egyik ápolónője kiemelt egy gyermeket a kiságyból. Az igazgató úgy mutatta fel, mint egy döglött nyulat, és szakértő modorban, szája körül cinikus gúnymosollyal, valami ilyesmit konstatált: „Ennél az esetnél például még két-három napig el fog tartani.” Még most is magam előtt látom ezt a kövér, gunyorosan vigyorgó embert, húsos kezében a nyöszörgő csontvázzal, más, ugyancsak az éhhalál küszöbén lévő gyermekek között. A továbbiakban a gyilkos rámutatott, hogy nem egyszerre, hirtelen vonják meg az ételt, hanem lassan csökkentik a fejadagokat. 243



Hasonló elvek alapján folytatódott ez a program a háború nagy részében, s becslések szerint mintegy 5000 gyermekkel végeztek. Az elszállítás és megsemmisítés felső korhatárát fokozatosan emelték, először nyolc, majd tizenkét, végül tizenhat évre, sőt a gyakorlatban ennél is idősebbekre is lecsaptak. Számos gyereknek és serdülőnek a fejlődési nehézségeken kívül nemigen volt más baja. A programba nagyszámú egészségügyi tisztviselőt és orvost kellett bevonni, így aztán jellegét és célját orvosi körökben egyre többen megismerték. Tiltakozni kevesen tiltakoztak, és az ilyenek nem is voltak hajlandók részt venni a programban; de elvi alapú kritikát még ők sem fogalmaztak meg. Az orvosi szakma, különösen a pszichiátria nemcsak 1933 óta, hanem már sokkal korábban meggyőződéssel vallotta, hogy a fogyatékkal élők egy kisebbsége teljes joggal minősül „életre érdemtelennek”, és ha az a cél, hogy ne vesszenek kárba a Harmadik Birodalom erőfeszítései a német faj megerősítésére, akkor az ilyen személyeket feltétlenül ki kell iktatni az öröklődési láncból. A sterilizációs programba lényegében az egész orvosi szakma bekapcsolódott, és innen sokak számára csak egyetlen kurta lépés vezetett a nem önkéntes eutanáziához. Az 244

ilyen orvosok véleményét jól tükrözte a vezető orvosi szakfolyóirat egy 1942-es cikke. „Az új német orvos” című írás azt bizonygatta: az orvosi szakmának, különösen háború idején, amikor Németország legjobb és legbátrabb fiai vesznek oda a harctéren, az a dolga, hogy „leszámoljon a saját népe kebelén belül a kontraszelekcióval”. „A csecsemőhalandóság – folytatta a szerző – valójában szelekciós folyamat, amely az esetek többségében az alkatilag alacsonyabb rendűeket sújtja.” Az orvosokra vár, hogy a természet egyensúlyát eredeti formájában állítsák helyre. A gyógyíthatatlanok elpusztítása nélkül nem gyógyulna meg a betegek többsége, és a nemzet egészsége sem javulna. Számos érintett orvos még a háború után is büszkén nyilatkozott korábbi tevékenységéről, fennen hangoztatva, hogy az emberi haladást segítették elő. 245

III

Hitler 1939 októberében kibocsátott retrospektív eutanázia parancsa, amely a törvényesség mázával ruházott fel egy már július végén megszületett döntést, nemcsak gyermekekre vonatkozott, hanem a kórházakban és hasonló intézményekben tartózkodó felnőttekre is. A gyilkolási program ilyen értelmű kiterjesztését szintén tervezgették már a háború előtt. A „T4 akció” fedőnevű műveletet, amelyet parancsnoki központjáról, a Führer Tiergartenstrasse 4. alatt működő titkárságáról neveztek el, a kancellária egyik tekintélyes munkatársára, Viktor Brackra bízták. Az 1904-ben született, tehát harmincas évei közepén járó Brack, egy orvos fia, végzett agronómus volt, aki az apja szanatóriumához tartozó birtokot igazgatta. 1929-ben lépett be mind a nemzetiszocialista pártba, mind az SS-be, élvezve annak előnyeit, hogy apja ismeretségben volt Heinrich Himmlerrel, sőt Himmler egyik gyermekét is ő segítette világra. Az 1930-as évek elején az ifjabb Brack gyakran vezette Himmler autóját, majd Bouhler adjutánsává és később személyzeti főnökévé nevezték ki, és Bouhler Berlinbe is magával vitte. Brack úgyszintén lelkes híve volt a kényszer-eutanáziának, és a háború után kijelentette, hogy az humánus meggondolásokon alapult. Mindamellett ezek a meggondolások az elkövetés idején nem voltak olyan hatékonyak, hogy Brack fel ne ismerje: amit művel, gyilkosságnak is felfogható; ezért valahányszor a program végrehajtásában részt vett, a „Jennerwein” álnevet használta, helyettese, Werner Blankenburg pedig, aki 1942-ben a frontra vezényelt Brackot követte posztján, a „Brenner” álnévvel leplezte kilétét. 246

Brack hamarosan egész bürokratikus hálózatot épített ki a T4 akció ügyeinek intézésére; ezen belül voltak ködösítésre rendelt, ártatlan elnevezésű szervezetek, amelyek a művelet nyilvántartási, szállítási, személyzeti és pénzügyi vonatkozásaival foglalkoztak. A program orvosi ágazatának élére Brack dr. Werner Heydét nevezte ki. Az 1902-ben született Heyde orvosi tanulmányai megkezdése előtt Észtországban egy szabadcsapategységben harcolt, majd 1926-ban diplomát szerzett. Szoros kapcsolatot tartott a szélsőjobbal, és 1933-ban Himmler őt kérte fel, hogy végezzen pszichológiai elemzést annál a Theodor Eickénél, aki később a dachaui koncentrációs tábor parancsnoka lett; Eicke tudniillik korábban hevesen összetűzött Josef Bürckel pfalzi Gauleiterrel, aki ezért elmegyógyintézetbe záratta. Himmler örült Heyde pozitív szakvéleményének, és ettől kezdve határozottan támogatta az orvost. Ez után az esemény után, 1933 májusában Heyde belépett a nemzetiszocialista pártba, és 1936-ban tiszti rangot szerzett az SS-ben. Az 1930-as években sterilizációs ügyekben többször is fellépett orvosi döntőbíróként, és a koncentrációs táborok lakóiról is adott szakvéleményt. 1932-ben a Würzburgi Egyetem felvette oktatói testületébe, és hamarosan a Gestapo is az ő tanácsait kérte ki pszichiátriai ügyekben. Előadásokat tartott az örökletes (vagy annak hitt) betegségekről, és ő lett a feje a nemzetiszocialista párt Fajpolitikai Hivatala helyi szervezetének. 1939-ben Würzburgban egyetemi tanárrá nevezték ki. Egyszóval jellegzetes példája volt annak az orvosnak, aki nem konvencionális módon csinált karriert, hanem a nemzetiszocialista medicina ideologikus berkeiben tört érvényesülésre, és tökéletesen alkalmasnak látszott a gyilkolási program irányítására. Heyde, Brandt, Conti és mások, akik már 1933. július végén, Bouhler kulcsfontosságú tanácskozásán bekapcsolódtak a felnőtteket érintő kényszereutanázia-programba, csakhamar megbeszéléseket kezdtek a végrehajtás legcélszerűbb módjáról. Hitler mintegy 70 000 beteg megölését írta elő, ám a gyerekek meggyilkolásánál alkalmazott módszerek túl lassúak voltak, és túlontúl alkalmasak rá, hogy felkeltsék a közvélemény gyanúját. Brandt kikérte Hitler véleményét, és később azt állította: amikor a Führer megkérdezte tőle, mi a leghumánusabb módja a betegek megölésének, ő a szén-monoxiddal való elgázosítást javasolta, amit már számos orvos javasolt neki. A módszernek az öngyilkosságokról és otthoni balesetekről szóló sajtóbeszámolók révén is híre ment, s a szóban forgó eseteket a rendőrség kellő alapossággal felderítette. Így hát Bouhler hivatala megbízta Albert Widmann 1912-ben született SS-tisztet, a Birodalmi Bűnügyi Rendőrhivatal Bűnözéstechnikai Intézetének (ma Igazságügyi Orvostani Intézetnek mondanánk) vezető vegyészét, hogy dolgozza ki az úgymond, „emberbőrbe bújt vadállatok” tömeges leölésének legcélszerűbb 247

248

módját. Widmann felismerte, hogy ehhez légmentes helyiségre van szükség, és építtetett is egy ilyet a régi brandenburgi városi börtönben, amely az új, brandenburg-gördeni büntetőintézet 1932-es megnyitása után üresen maradt. Az SS építőmunkásai egy 3×5 méteres, 3 méter magas, csempézett cellát hoztak létre, amely zuhanyozóra emlékeztetett, hogy elaltassa az idehurcoltak félelmét. A falba gázvezetéket illesztettek, annak lyukain áramlott a helyiségbe a szénmonoxid. Utolsó simításként helyére került a légmentes ajtó; a beleillesztett kis üvegablakon át lehetett figyelni, mi történik odabenn. Mire – valószínűleg 1939 decemberében – elkészült a gázkamra, Posenben már lezajlottak az ottani elgázosítások, amelyeket maga Himmler is megszemlélt: a módszert minden bizonnyal Widmann vagy valamelyik munkatársa javasolta a Posenben állomásozó SS-tiszteknek; közülük legalább egynek vegyészmérnöki végzettsége volt, és kapcsolatban állt az Óbirodalom vezető vegyészeivel. Christian Wirth, Himmler egyik beosztottja és a stuttgarti rendőrség vezető tisztviselője többekkel együtt részt vett az első elgázosítások brandenburgi bemutatóján; jelen volt még Bouhler, Brandt, Conti, Brack és a T4 berlini főhadiszállásának jó néhány más munkatársa és orvosa. Sorban lestek be a kis ablakon, mialatt odabenn nyolc beteget öltek meg szén-monoxiddal. Az adagolást Widmann végezte, és el is magyarázta, hogyan kell kiszámítani a megfelelő dózist. A módszert valamennyien jóváhagyták. Néhány további beteg, akinek Brandt és Conti halálosnak vélt injekciót adott be, nem halt meg azonnal – később őket is elgázosították –, így a megjelentek azt szűrték le, hogy Widmann módszere gyorsabb és hatékonyabb. Ettől kezdve a brandenburgi gázkamra rendszeresen üzemelt, és falai között 1940 szeptemberéig gyilkolták a betegeket. Nyomában további gázkamrák épültek, így az 1940 januárja és decembere között működő grafenecki (Württemberg) elmegyógyintézetben; 1940 májusától a Linz melletti Hartheimban, valamint a hesseni Hadamarban, amelynek gázkamrája a grafenecki pótlására 1940 decemberében nyílt meg. Mindhárom esetben korábbi kórházakról volt szó, amelyeket a T4 átvett, és kizárólag megsemmisítési központként működtetett. De olyan kórházakban is berendeztek gázkamrát, amelyek továbbra is ellátták egyéb funkcióikat. Ilyen intézmény működött a szászországi Sonnensteinben és a Saale menti Bernburgban; az előbbiben 1940 júniusában, az utóbbiban 1940 szeptemberében üzemelték be a gázkamrát. A bernburgi egyszersmind az eredeti brandenburgi létesítményt is pótolta. Minden egyes központ egy adott régió betegeinek elpusztításáért felelt. A helyi elmegyógyintézeteknek és fogyatékosokat gondozó intézményeknek részletes jelentést kellett küldeniük a T4 hivatalába, valamint nyilvántartási űrlapokat a régóta ápolt betegekről, a skizofrénekről, az epilepsziásokról, a 249

250

251

gyógyíthatatlan vérbajosokról, a szenilisekről, a közveszélyes őrültekről, továbbá mindazokról, akik agyvelőgyulladásban, Huntington-kórban és „bármilyen típusú gyengeelméjűségben” szenvedtek (ez utóbbi igencsak tág és bizonytalan kategória volt). A szóban forgó intézmények számos orvosa, legalábbis kezdetben, nem ismerte e rendelkezések igazi célját, de csakhamar észbe kellett kapniuk. A formanyomtatványokat politikailag megbízható fiatal orvos szakértők értékelték, akiket a helyi nemzetiszocialista pártiroda is javasolt – a T4 hivatalának ajánlott jelöltek közül csak egy elenyésző kisebbség utasította vissza a felkérést –, a rostálást pedig egy tekintélyesebb tisztségviselőkből álló csapat végezte. Az alapvető kritérium nem orvosi, hanem gazdasági természetű volt: képes-e a beteg produktív munkára, vagy sem? Ez a kérdés további, illetve más jellegű gyilkolási akciókban is döntő jelentőségű volt, és kiemelkedő szerepet játszott olyankor is, amikor a T4 orvosai felkeresték az űrlapok továbbítását elmulasztó intézményeket. A gazdasági értékelés mögött azonban nyilvánvaló volt a program ideológiai tartalma: a T4 szemszögéből nézve olyan személyekről volt szó, akiket a német faj hosszú távú megifjodása érdekében ki kell irtani. Ezért terjedt ki a gyilkosságokra szóló parancs például az epilepsziásokra, süketnémákra és vakokra is; csak a kitüntetett háborús veteránokat mentesítették. A gyakorlatban azonban ezek a kritériumok erősen önkényesek voltak, mivel az űrlapok igen kevés részletre tértek ki, és feldolgozásuk túl gyors és tömeges volt. Hermann Pfannmüller például 1940. november 5. és december 1. között 2000 beteget értékelt ki, vagyis napi átlagban 121-et, és ugyanakkor ellátta az Eglfing-Haar állami kórház igazgatói feladatait is. Egy másik szakértő, Josef Schreck 1940 áprilisa és az év vége között 15 000 formanyomtatványt dolgozott fel, néha egy hét alatt 400-at is, miközben ő is eleget tett kórházi kötelezettségeinek. Egyikük sem fordíthatott néhány másodpercnél többet élet vagy halál kérdésének eldöntésére. Az űrlapokon három ifjabb szakértő a halálra piros plusz, az életre kék mínusz jelzéssel utalt, illetve alkalmanként kérdőjellel további megfontolás szükségességére. Ezután az űrlapok három tekintélyesebb orvos valamelyikéhez kerültek megerősítésre vagy helyesbítésre; az ő döntésük végleges volt. A T4 hivatala a feldolgozott űrlapok alapján összeállította a halálra ítéltek névsorát, továbbította a szállítási irodának, ez pedig értesítette az intézményeket, ahol a szóban forgó személyek tartózkodtak. Ezután kijelölték a hivatal valamelyik munkatársát, hogy előkészítse az aktust. A listákat néha olyan önkényesen állították össze, hogy a rajtuk szereplő betegek egynémelyikét az adott intézmény igazgatója kifejezetten jó munkaerőnek tartotta; így nemegyszer megesett, hogy ezeket a helyszínen más betegekkel pótolták, teljesítendő az előírt kvótát. Jelentést kellett küldeni azokról a betegekről is, akik nem voltak 252

német állampolgárok, vagy a vérük nem volt „német vagy azzal rokon”. Ez elsősorban a zsidó betegeket jelentette, akikkel kapcsolatban 1940. április 15-én különleges utasítást bocsátottak ki; ennek értelmében a következő két és fél évben mintegy ezer zsidó beteget gázosítottak el vagy vittek a megszállt Lengyelországba, hogy ott végezzenek velük. Ilyenkor arra hivatkoztak, hogy az „árja” személyzet panaszkodott rájuk, és nem kötelezhető az ápolásukra. A pszichiátriai kórházak más igazgatóival egybehangzón Hermann Pfannmüller 1940. szeptember 20-án, a megfelelő időpontban, büszkén jelentette, hogy az utolsó zsidó beteget is megölték vagy továbbszállították, és így intézménye immár „zsidómentés”. Bármilyen kategóriába sorolták is a megsemmisítendő betegeket, az eljárás nagyjából ugyanaz volt. A kijelölt napon nagy szürke buszok álltak elő – ilyeneket használt a posta a vidéki tömegközlekedésben –, hogy elszállítsák a betegeket. Bár a T4 orvosai és funkcionáriusai egyre ismételgették, hogy ezek a betegek nem épelméjűek, és nem képesek sem önrendelkezésre, sem arra, hogy felismerjék, mi történik velük, a megsemmisítésre kijelöltek nagy többségére ez egyáltalán nem volt igaz. Egyesek kezdetben örültek annak, hogy az autóbuszok változatosságot hoznak az életükbe, és elhitték a személyzet állítását, hogy kirándulni mennek, sokan azonban nagyon is tisztában voltak vele, hogy a halálba hurcolják őket. Az orvosok és az ápolónők nem mindig ügyeltek az álcázásra, és a szóbeszéd hamarosan bejárta Németország elmegyógyintézeteit és gondozóintézményeit. „Ismét rettegésben élek – írta a családjának egy stettini intézmény nőbetege –, mert megint itt jártak a buszok… A buszok tegnap is itt voltak, meg nyolc nappal ezelőtt is, és megint elvittek sok embert oda, ahová az ember nem is gondolná. Ettől úgy kiborultunk, hogy mindnyájan sírtunk.” Amikor egy reichenaui nőbetegtől, aki éppen felszállt a buszra, az egyik ápolónő „Viszontlátásra!” felkiáltással búcsúzott, a beteg megfordult, és azt felelte, „nem fogjuk egymást viszontlátni”, mert ő tudta, milyen sorsot szánt neki a hitleri törvény. „Itt jönnek a gyilkosok!” – kiáltotta egy emmendingeni beteg, amikor a busz befutott. A személyzet gyakran erős nyugtatókkal injekciózta be a szorongó betegeket, akiket így már-már kómás állapotban raktak fel a buszokra. Egyes betegek azonban tiltakoztak az injekció ellen, attól tartva, hogy mérget fecskendeznek beléjük. Mások, amikor a buszhoz kísérték őket, fizikai ellenállást tanúsítottak, és a brutális erőszak, amellyel felléptek ellenük, csak növelte a többiek félelmeit. Sokan, amikor feltaszigálták őket, csillapíthatatlan zokogásban törtek ki. Amikor a betegek megérkeztek a célállomásra, az eléjük siető személyzet valamiféle fogadóhelyiségbe terelte őket, ahol le kellett vetkőzniük. Személyazonosságuk ellenőrzése után felületes orvosi vizsgálat következett, 253

254

amelynek legfőbb célja az volt, hogy az orvosok ötleteket gyűjtsenek a halál okának hitelesen hangzó feltüntetéséhez. Akiknek fogaiban értékes aranytöméseket találtak, azoknak a hátára vagy a vállára keresztet rajzoltak. Ezután azonossági számot bélyegeztek vagy ragasztottak rájuk, majd lefényképezték őket (hogy majd szemléltethessék feltételezett fizikai vagy szellemi alacsonyabbrendűségüket), s végül, továbbra is meztelenül, a zuhanyozónak álcázott gázkamrába vezették őket. Azok, akik még mindig szorongtak, nyugtató injekciót kaptak. Amikor mind a kamrában voltak, bezárták az ajtókat, és a személyzet bebocsátotta a gázt. A betegek halála a legkevésbé sem volt békés vagy emberséges. Egy hadamari megfigyelő, aki benézett a kukucskálón, később így számolt be a látottakról:

40 vagy 50 férfit láttam, akiket szorosan összezsúfoltak a szomszéd helyiségben, és most lassan haldokoltak. Egyesek a földön feküdtek, mások magukba roskadtak, sokan kitátották a szájukat, mint aki nem kap levegőt. Haláluk módja annyi szenvedéssel járt, hogy nem beszélhetünk emberséges ölésről, annál is kevésbé, mivel számos áldozatnak lehettek világos pillanatai, amikor felfogták, mi történik velük. 2–3 percig figyeltem a procedúrát, aztán távoztam, mert nem bírtam tovább a látványt, és rosszul lettem. 255



A betegeket általában tizenöt-húszas csoportokban ölték meg, bár időnként sokkal több embert zsúfoltak a tömött kamrákba. Nagyjából öt perc elteltével elvesztették eszméletüket, húsz perc múlva halottak voltak. A személyzet várt egy-két órát, aztán ventilátorokkal kiszellőztették a helyiséget. Megérkezett egy orvos, hogy megállapítsa a halált, majd „fűtőknek” (Brenner) nevezett szolgálatosok szétválasztották az egyes testeket, és elvonszolták őket a „halottaskamrába”. Itt egyes kiszemelt hullákat felboncoltak; ezt vagy fiatal orvosok végezték patológiai tudásuk tökéletesítése érdekében, vagy olyan szakemberek, akiket megbíztak, hogy emeljenek ki különböző szerveket, és továbbítsák őket egyes kutatóintézetekhez tanulmányozás céljából. A fűtők kiverték a kereszttel megjelölt áldozatok szájából az aranyfogakat, és becsomagolva továbbították őket a T4 hivatalának. Ezután a holttesteket fém raklapra helyezték és a krematóriumba vitték, ahol gyakran hajnalig tartott, amíg a fűtők elhamvasztották őket. 256



4. térkép A „T4 akció” gyilkossági központjai, 1939–45 Az áldozatok családját és rokonait csak a gyilkossági központba való átszállítás után értesítették a helyváltoztatásról. Egy további levélben az új 257

intézmény közölte, hogy a beteg épségben megérkezett, de figyelmeztette a rokonokat, hogy szerettük teljes beilleszkedéséig mellőzzék a látogatást. Mire a család megkapta ezt a levelet, a beteg természetesen már halott volt. Valamivel később értesítették őket, hogy a beteg szívrohamban, tüdőgyulladásban, tüdőbajban vagy hasonló betegségben hunyt el; e halálokok listáját a T4 hivatala állította össze, és felhasználták az érkezéskor végzett orvosi vizsgálat adatait is. Az orvosok, akik tudták, hogy bizonyos értelemben törvényellenesen járnak el, álnéven írták alá a halotti bizonyítványt; még a dátumot is meghamisították, hogy úgy tűnjön, a halál nem az érkezés napján, hanem napokkal vagy hetekkel később következett be. A bejelentés késleltetésének mellékhatásaként az intézmény nyereségre is szert tett, mivel az áldozatok tényleges halála és a halotti bizonyítvány kiállítása közti időben továbbra is megérkeztek a segélyek, nyugdíjak és családi adományok. A családok megkapták az urnát is, amely állítólag szerencsétlen hozzátartozóik hamvait tartalmazta; valójában a fűtők csak belelapátoltak néhány maréknyit abból a halomból, amely az éppen sorra került csoport elhamvasztása után a krematóriumban összegyűlt. Tájékoztatták a rokonokat arról is, hogy az áldozatok ruháját elküldték a Nemzetiszocialista Népjóléti Szervezetnek; valójában a jobb darabok a műveletet lebonyolító személyzet ruhatárát gazdagították. A hibátlan megtévesztési manőverhez térképek is tartoztak, amelyeken a személyzet színes gombostűvel jelölte meg az egyes áldozatok lakóhelyét; így ha egy helyen túl sok gombostű gyűlt össze, a halál helyét át lehetett tenni egy másik intézménybe. Mi több, a gyilkolási központok még a halottak névsorát is cserélgették egymás közt, hogy minél tökéletesebben eloszlassák a gyanút. Maximális erőfeszítéseket tettek az egész folyamat titokban tartására; a személyzet nem léphetett kapcsolatba a helyi lakossággal, és meg is eskették őket, hogy a meghatalmazott tisztségviselőkön kívül senkinek nem beszélnek arról, mi folyik a falak közt. „Aki nem hallgat – mondta Christian Wirth a hartheimi fűtőknek –, az koncentrációs táborba kerül, vagy golyót kap a fejébe.” A megsemmisítő-központokban a légkör gyakran ellentmondott a hideg számítás benyomásának, amelyet az általuk termelt rengeteg formanyomtatvány és dokumentum keltett. A gyilkosságok végrehajtói megemelt szeszadagot kaptak, és gyakran berúgtak. A jelentések szerint alkalmi szerelmi kalandokba is bocsátkozhattak, hogy eltereljék a figyelmüket a halál mindent átható bűzéről. Hartheimben a személyzet mulatsággal ünnepelte a tízezredik helyi hamvasztást. A krematóriumban gyűltek össze egy frissen elgázosított áldozat meztelen holtteste körül, amelyet hordágyra fektettek, és teleszórtak virággal. A személyzet egyik tagja papnak öltözött, és rövid szertartást celebrált, majd sört osztottak a jelenlévőknek. Mindent összevéve Hartheimben nem kevesebb, mint 258

20 000 személyt gázosítottak el, s ugyanennyit Sonnensteinben; Brandenburgban és Bernburgban együttesen 20 000-et; Grafeneckben és Hadamarban összesen szintén ugyanennyit; az áldozatok összlétszáma tehát 80 000 fő volt. 259

IV

Bármilyen sűrű titok övezte a kényszereutanázia-programot, a T4 bürokratáin és a megsemmisítő-központokon túli világ előtt nem sokáig maradhatott észrevétlen. A Hadamar közelében élők felfigyeltek rá, hogy nem sokkal az újabb szállítmányok megérkezése után füstfelhők szállnak fel az intézmény kéményeiből, a személyzet tagjai pedig bevásárláskor vagy a helyi kocsmákban, ahová ritka szabadnapjaikon ellátogattak, óhatatlanul elkottyintottak valamit a munkájukról. Mások látták, amint a lakóhelyükre érkező autóbuszok elviszik a szellemi fogyatékosokat; 1941 elején egy ízben megesett, hogy Absberg városkában nem a megfelelő intézmény kapuin belül, hanem a főtéren, a helybeliek szeme láttára rakodták fel a betegeket a buszokba, és amikor a betegek ellenkezni próbáltak, a jól megtermett segéderők pedig erőszakkal tuszkolták fel őket, a nézők méltatlankodni kezdtek, sírtak és szitkozódtak. Még szélesebb körben terjedt a gyanú a megsemmisítő-központba hurcoltak hozzátartozói között. Egyesek örömmel fogadták gyermekeik vagy eltartottaik halálának eshetőségét; a kevésbé éles szeműek hagyták, hogy az intézményektől érkező csalárdul megnyugtató üzenetek eloszlassák aggályaikat. A legtöbb szülőnek és rokonnak azonban megvolt a maga hálózata, és az orvosi rendelőben vagy a kórházi látogatások alkalmából megismerkedtek olyanokkal, akik hasonló helyzetben voltak. Ők, amikor értesültek róla, hogy szerettüket áthelyezték Hartheimbe vagy Hadamarba, ösztönösen tudták, mi fog történni. Néha megkísérelték hazavinni a beteget, mielőtt a szállítólistára került volna. Egy anya, amikor meghallotta, hogy a fiát áthelyezték, így írt az intézmény igazgatójának: „Ha a fiam már halott, akkor kérem a hamvait, mert Münchenben mindenféle híresztelések keringenek, és ezúttal tisztán akarok látni.” Egy másik asszony, nagynénje Grafeneckbe való átszállítása alkalmából, ezt írta a hivatalos értesítés margójára: „Néhány napon belül meg fog jönni az értesítés szegény Ida haláláról is… Rettegek a következő levéltől… Még csak a sírját sem kereshetjük fel, és az ember azt se tudja, az elküldött hamvak tényleg Ida hamvai-e.” Amikor a halálról szóló hivatalos értesítés megérkezett, a félelem mind gyakrabban 260

dühbe csapott át. Az egyik meggyilkolt beteg nővére azt kérdezte az eredeti intézmény igazgatójától, egyáltalán miért kellett elszállítani a fivérét, ha annyira beteg volt, hogy rögtön az elszállítás után meghalt. Kizárt, hogy „az előző napon betegedett volna meg”. „Végül is nem állatról, hanem egy szegény, beteg emberi lényről van szó, akinek segítségre van szüksége!” Egyes igazságügyi tisztségviselők is felfigyeltek az intézmények betegei közt a sűrű halálozásra, sőt voltak ügyészek, akik azt fontolgatták, felkérik a Gestapót a halálesetek kivizsgálására. Egyikük sem ment el azonban odáig, mint Lothar Kreyssig brandenburgi bíró, aki gyámsági és örökbefogadási ügyekkel foglalkozott, amellett háborús veterán és a német Hitvalló Egyház tagja volt. Kreyssig akkor fogott gyanút, amikor bírósági gyámság alatt álló, tehát az ő felelősségi körébe tartozó személyeket, akik egyszersmind pszichiátriai betegek is voltak, egyre nagyobb számban szállítottak el az őket gondozó intézményből, és a jelentések szerint röviddel ezután hirtelen elhaláloztak. Kreyssig Gürtner igazságügy-miniszterhez fordult, hogy tiltakozzon az általa törvénytelennek és erkölcstelennek nevezett tömeggyilkossági program ellen. Levelére és a helyi igazságszolgáltatás képviselőinek hasonló kérdéseire az igazságügy-miniszter azzal válaszolt, hogy újabb törvény fogalmazására törekedett, amely valójában felmenti a gyilkosokat, a javaslatot azonban maga Hitler ejtette el, mondván, hogy az ügy nyilvánosságra kerülése veszélyes fegyverhez juttatná a szövetséges propagandát. 1941. április végén az igazságügy-minisztérium szervezésében Brack és Heyde tartott eligazítást a bírósági és ügyészségi vezetőknek, hogy megnyugtassa lelkiismeretüket. Kreyssiget időközben megbeszélésre hívta egy fontos minisztériumi személy, Roland Freisler államtitkár, és tájékoztatta, hogy a kivégzéseket Hitler rendelte el. Kreyssig nem nyugodott bele ebbe a magyarázatba, levelet intézett körzete pszichiátriai kórházainak valamennyi igazgatójához, tudtukra adva, hogy a megsemmisítő-központokba való áthelyezések törvényellenesek, és megfenyegette a címzetteket, hogy amennyiben az ő illetékességi körébe tartozó bármelyik betegüket elszállítanák, törvényes útra tereli az ügyet. Neki, jelentette ki, törvény adta kötelessége, hogy védje a rábízott személyek érdekeit, sőt az életét is. A Gürtnerrel folytatott újabb megbeszélés sem győzte meg arról, hogy nem neki van igaza, így 1941 decemberében kényszernyugdíjazták. A kampány leállítását célzó kísérleteivel Kreyssig magára maradt. Az aggódó ügyvédek és ügyészek kétségeit a minisztérium eloszlatta, és semmilyen peres eljárásra nem került sor. A vallási vezetők aggályai talán szélesebb körökben vertek hullámot. Bár 1936-tól kezdve nagyszámú beteget helyeztek át állami intézményekbe, azért igen sok szellemi és testi fogyatékost ápoltak egyházi intézményben és otthonban, illetve az egyházak laikus szociális és jóléti 261

262

intézményében – az evangélikusoknál a Belső Misszióban, a katolikusoknál a Caritas Egyesületben. A Belső Misszió által fenntartott pszichiátriai intézetek számos igazgatója próbálta késleltetni a betegek nyilvántartásba vételét és elszállítását. Külön ki kell emelni Paul Gerhard Braune lelkészt, egy ilyen württembergi kórházcsoport igazgatóját, aki segítségül hívta Friedrich von Bodelschwingh lelkészt, a protestáns népjóléti szervezetek nagynevű személyiségét is. Bodelschwingh vezette a híres bielefeldi Bethel Kórházat, és egyértelműen megtagadta, hogy betegeit a halálba hurcolják. Körzetének pártvezetői nem voltak hajlandók letartóztatni, mivel nemcsak országos, de nemzetközi hírnévnek is örvendett, amit annak köszönhetett, hogy önzetlenül ragaszkodott a caritas keresztényi elveihez. A döntetlenre álló meccs kellős közepén, 1940. szeptember 19-én, nem sokkal éjfél után repülőgép jelent meg a kórház fölött, és bombákat dobott le: tizenegy fogyatékos gyermek és egy ápolónő lelte halálát. Goebbels habozás nélkül utasította a sajtót, hogy keljen ki a britek barbarizmusa ellen. „Gyermekgyilkosság a Bethelben – Felháborító bűntény” – harsogta a Deutsche Allgemeine Zeitung főcíme. Hogy is pécézhették ki a britek éppen a keresztényi irgalomnak ezt a közismert központját? – tette fel a kérdést az államilag ellenőrzött média. Bodelschwingh annál inkább érzékelte a helyzet fonákságát. „Talán ítéljem el az angolok cselekedetét – kérdezte a helyi közigazgatási vezetőtől –, hogy rövidesen egy sokkal nagyobb méretű gyerekgyilkosságban vegyek részt a Bethelben?” Két nappal a támadás után egy német tisztviselő, William L. Shirer amerikai tudósító egyik hírforrása felkereste az újságírót a szállodai szobájában, kikapcsolta a telefont, és elmondta, hogy a Gestapo gyilkolja le az elmegyógyintézetek lakóit. Határozottan utalt rá, hogy a Bethel Kórházat egy német gép bombázta, amiért Bodelschwingh megtagadta az együttműködést. November végére Shirer vizsgálódása eredménnyel járt. „Gonosz történet – jegyezte fel naplójában. – A német kormány módszeresen semmisíti meg a Birodalom szellemileg fogyatékos népességét.” Az egyik hírforrása 100 000-ben jelölte meg az áldozatok számát, ám Shirer ezt túlzásnak találta. Az amerikai riporter kinyomozta, hogy a gyilkosságok Hitler írásos parancsára zajlanak, és a Führer kancelláriája irányítja az akciót. Informátorai azt is megfigyelték, hogy jó néhány grafenecki, hartheimi és sonnensteini beteg gyászjelentését a hozzátartozók kódolt nyelven fogalmazzák meg, amelyből kiviláglik, hogy tudják, mi történt: „Most kaptuk meg a hihetetlen hírt… Többheti bizonytalanság után… A hamvasztás megtörténte után kaptuk a szomorú hírt…” A német újságolvasók, gondolta Shirer, tudják, hogyan kell a sorok közt olvasni, ezért aztán most be is tiltották a gyászjelentéseket. Azt szűrte le, hogy a program „a szélsőséges nemzetiszocialisták műve, akik elhatározták, hogy a gyakorlatba 263

264

ültetik át eugenikai és szociológiai ötleteiket”. Bodelschwingh és Braune felkereste Brackot, hogy tiltakozzanak az öldöklés ellen, majd amikor Ferdinand Sauerbruch, a híres sebész is csatlakozott hozzájuk, Gürtner birodalmi igazságügy-miniszternél lobbiztak. Egyik megbeszélés sem vezetett eredményre, így aztán Braune részletes dossziét állított össze a gyilkosságokról, és elküldte Hitlernek, a jelek szerint abban a hitben, hogy a Führer nem tud semmiről. Hosszú és részletes fejtegetései végén Braune a program felfüggesztését kérte. „Ha az emberi élet ilyen keveset számít, nem veszélyezteti majd ez az egész nép erkölcsiségét?” – tette fel a szónoki kérdést. Azt a választ kapta, hogy Hitlernek nem áll módjában a program leállítása. 1940. augusztus 12-én Braunét a Gestapo letartóztatta és bebörtönözte, de röviddel később, már október 31-én szabadlábra helyezték, azzal a feltétellel, hogy abbahagyja a kampányát. Theophil Wurm, Württemberg evangélikus püspöke 1940. július 19-én levélben szólította fel Frick belügyminisztert a gyilkolás abbahagyására: 265



A Führer és a párt mind a mai napig a pozitív kereszténység talaján áll, amely magától értetődőnek tekinti a szenvedő néptársainkkal való együttérzést és emberhez méltó ellátásukat. Ha egy olyan komoly ügyet, amilyen szenvedő és gondozásra szoruló néptársaink százezreinek sorsa, pusztán a múlékony hasznosság szempontjából kezelnek, és e néptársak könyörtelen kiirtásának jegyében döntik el, úgy szakítanak a kereszténységgel, azzal a hatalommal, amely a német nép egyénenkénti és közösségi életét meghatározza… Ezen a csúszós lejtőn nincs többé megállás. Az Úr nem hagyja, hogy kigúnyolják. 266



A püspök, amikor a válasz elmaradt, 1940. szeptember 5-én újabb levelet írt, amelyben ezt a kérdést tette fel: „Tud erről az ügyről a Führer? Netán jóváhagyta?” Ezekkel az akciókkal az volt a baj, hogy legföljebb néhány bátor ember művei voltak, és így nem lehetett hatékony következményük; a Harmadik Birodalomban nem bontakozott ki szélesebb körű ellenállás. A katonaikonzervatív ellenállás tudott a gyilkosságokról, és határozottan elítélte őket, de képviselői már korábban és egyéb okokból is bírálták a rendszert. Bodelschwingh és a hozzá hasonlók nem ellenezték a Harmadik Birodalom minden megnyilvánulását. A Hitvalló Egyház, amelyet a rezsim évek óta üldözött, ekkorra kockázatos helyzetbe került. A protestáns lelkészek és szociális munkások vagy a nemzetiszocialista érzelmű német keresztények közé tartoztak, vagy belesüppedtek a belharcokba, amelyek 1933 óta szaggatták az evangélikus 267

268

egyházat. A meggyilkolt betegek felét a protestáns és katolikus intézményekből válogatták ki, és nemritkán az intézmények vezetőinek jóváhagyásával szállították el őket. A Belső Misszió országos vezetői is hajlandók voltak megbékélni az öldökléssel, de csak ha olyan betegekre korlátozódik, „akik már nem alkalmasak a szellemi felépülésre vagy a társadalomba való beilleszkedésre”. Ez a kompromisszum még Bodelschwinghnek is elfogadható volt, amennyiben betű szerint tartalmazza valamely nyilvánosságra hozott törvény. Másfelől felhasználta az alkalmat, hogy saját intézményében a szelekciókba pontos és részletes biztosítékokat építsen be, amelyek főleg arra voltak jók, hogy a végtelenségig elnyújtsák az egész procedúrát. Bizonytalanság, tanácstalanság és kétségbeesés dúlta fel a lelkészek lelkiismeretét, miközben arról tanakodtak, helyénvaló-e, ha nem emelik fel tiltakozó szavukat az állam ellen, amelynek alapvető legitimációját egyikük sem vitatta. Nem okoznak-e kárt az egyháznak, ha nem emelnek szót egybehangzóan? Ha viszont tiltakoznak, nem azt érik-e el vele, hogy az állam átveszi a Belső Misszió intézményeit? Sokan attól tartottak, hogy a nyilvános tiltakozás eszményi ürügyül szolgálhatna az államnak az egyházüldözés további fokozására. Az ügyben számos gyűlést és tanácskozást rendeztek, ezek egyikén Ernst Wilm lelkész, a Hitvalló Egyház tagja és Bodelschwingh korábbi, Bethel kórházi munkatársa, a következőket jegyezte fel: „Kötelességünk közbelépni és vállalni a felelősség ránk eső részét betegeinkért… nehogy bárki azt mondhassa: »A gyilkosok kezében voltam, és ti csak vállat vontatok.«” Így értékelte a helyzetet 1940 végén és a rákövetkező év nagy részében Ernst Wilm, egyike azoknak, akik mindenestül elutasították a gyilkosságokat. 269

270

V

A rendszer már jó ideje a katolikus egyházat is tűz alatt tartotta. Számos laikus szervezetét megszüntették, sok papot letartóztattak és bebörtönöztek. Romokban volt már a rezsimmel való megegyezés, amelyet XI. Pius pápa 1933-ban konkordátumban szentesített. Az egyezmény, szándéka szerint, megvédte az egyház németországi pozícióját, azzal a feltétellel, hogy a papság tartózkodik mindennemű politikai tevékenységtől. 1939-re a vezető német főpapok igencsak összehúzták magukat, nehogy a helyzet tovább romoljon. Mindazonáltal a katolikus egyház, a pápával az élen, sokkal egységesebb testület volt, mint 271

amilyenné protestáns megfelelője valaha is válhatott, és volt néhány dogmája, amelyről nem volt hajlandó alkudozni. A pápaság már szót emelt a fajilag alkalmatlannak minősített elemek németországi sterilizálása ellen, és nem látszott valószínűnek, hogy behunyt szemmel nézné, amint ez a politikai vonal a szó szoros értelmében vett gyilkosságokig eszkalálódik. A sterilizációs programot a német püspökök is elítélték, és útmutatókat bocsátottak ki, amelyekben leszögezték, meddig mehetnek el e tárgyban a katolikus orvosok, ápolónők és egyéb egészségügyi alkalmazottak; igaz, a gyakorlatban az érintettek nem tartották tiszteletben ezeket az útmutatókat. 1939. március 2-án új pápa került a pápai trónra, XII. Pius néven. Az 1920-as évek folyamán, még mint Pacelli bíboros, ő képviselte Németországban a Vatikánt, hibátlanul olvasott és gördülékenyen beszélt németül, és a háború előtt fontos szerepet játszott a konkordátum megszegése ellen tiltakozó pápai üzenetek megfogalmazásában. 1939 októberében, Summi Pontificatus című első enciklikájában felszólította a német államot, hogy ne próbálja elmozdítani helyéről Istent mint az emberi élet döntőbíráját. Ám katolikus részről csak 1940 nyarán kezdtek tiltakozni a fogyatékosok megsemmisítése ellen, azt követően, hogy a mozgalom első szikrája a Bethel Kórházban történt, heves visszhangot keltő események során kipattant. A Bethel Kórház Clemens August von Galen püspök egyházmegyéjében működött; a püspök 1933–34-ben egyezséget kötött ugyan a rezsimmel, de ezt a háború idején kritikusabb állásfoglalás váltotta fel, különösen egyes nemzetiszocialista vezetők, mint Alfred Rosenberg és Baldur von Schirach keresztényellenes ideológiai támadásai következtében. Galen, akit Bodelschwingh már bőséges információkkal látott el, 1940. július 28-án levelet írt Adolf Bertram bíborosnak; ebben részletesen beszámolt a gyilkosságokról, és erkölcsi állásfoglalást sürgetett az egyház részéről. Más püspökök is nyugtalankodni kezdtek. Conrad Gröber freiburgi érsek 1940. augusztus 1-jén Hans-Heinrich Lammershez, a Birodalmi Kancellária fejéhez fordult, tolmácsolva olyan világi keresztények panaszát, akiknek rokona szerepelt az áldozatok között. Az érsek figyelmeztetett, hogy a gyilkosságok ártanak Németország külföldi hírének, és felajánlotta, hogy fedez minden költséget, „amely a megsemmisítésre ítélt szellemi fogyatékosok további gondozásában az államra hárul”. Számos olyan intézményt, amelynek betegeit a halálba hurcolták, a legfőbb katolikus jóléti szervezet, a német Caritas Egyesület működtetett, és ezek vezetői is sürgetően kérték a katolikus hierarchia tanácsát. Az 1940. augusztus 11-én Fuldában megrendezett püspöki konferencia ismét Lammersnek címezte a gyilkosságok elleni tiltakozását, majd megbízta a Caritast képviselő Heinrich Wienken püspököt, hogy személyesen ismertesse 272

273

274

álláspontjukat. A belügyminisztériumban a T4 munkatársai megpróbálták igazolni az öldöklést, Wienken azonban az ötödik parancsolatot idézte („Ne ölj!”), és figyelmeztette őket, hogy amennyiben a gyilkossági programot nem függesztik fel, az egyház a nyilvánosság elé viszi az ügyet. A következő gyűlésen azonban Wienken visszakozott, és csak annyit kért, hogy mielőtt a betegeket kiválasztják a halálra, mérjék fel alaposabban az állapotukat. Egyébként attól ijedt meg, hogy állásfoglalásával veszélyeztetheti a Dachauban őrzött katolikus papok szabadulására irányuló erőfeszítéseket. Rendreutasítást kapott Michael Faulhaber bíborostól, aki keményen tudtára adta, hogy az őt aggasztó kérdések merőben esetlegesek az emberi lényeken elkövetett gyilkosságokhoz képest. „Ha a dolgok a mostani iramban folytatódnak – figyelmeztetett a bíboros –, a kivégzési műveletek fél éven belül befejeződnek.” Az állítólag Wienken által beterjesztett megfontolásra, miszerint Morus Tamás írásaiban helyeselte a fogyatékosok megölését, Faulhaber gúnyosan azzal válaszolt, hogy lám, az angolok meg a középkor hirtelen példaképpé léptek elő, s ilyen alapon a boszorkányégetésekre és a strassburgi zsidóellenes pogromokra is lehetne hivatkozni. A tárgyalások végül megszakadtak, mivel a belügyminisztérium semmit sem volt hajlandó írásba foglalni. 1940. december 2-án a Vatikán határozatban szögezte le, hogy „ártatlan személyeket szellemi vagy fizikai károsodás miatt tilos közvetlenül megölni”, mert ez „ellentmond a természeti és isteni törvényeknek”. A német egyházi hierarchia ennek ellenére úgy döntött, hogy nem ajánlatos folytatni az akciót. 1940. augusztus 2-án Bertram bíboros első számú tanácsadója így óvta az egyházat: „Minden meggondolatlan vagy elsietett lépés messze ható és megsemmisítő következményekkel járhat a pasztorációra és az egyházi ügyekre nézve.” Bertram 1940. augusztus 5-én közölte Galennel: a bizonyítékok nem elég nyomósak ahhoz, hogy igazolják a tiltakozást, így Galen csupán 1941. március 9-én tette közzé hivatalos hírlevelében a vatikáni határozatot. Végül az bírta rá a nyílt megszólalásra, hogy szülővárosában, Münsterben a Gestapo papokat vett őrizetbe, és jezsuita tulajdont foglalt le, hogy elszállásolja azokat, akiket egy bombatámadás hajléktalanná tett. Ezek az események győzték meg Galent arról, hogy az óvatosság, amelyet Bertram egy évvel korábban javasolt, értelmét vesztette. 1941. július 6-án, 13-án és 20-án tartott szentbeszédeiben kikelt az egyházi ingatlanok Münsterben és környékén végrehajtott lefoglalása ellen, elítélte a Gestapót, amiért szerzeteseket, apácákat, valamint laikus testvéreket lakoltatott ki, és tetejébe még az eutanáziaprogramot is bírálta. A rendőrség, hogy megfélemlítse és elhallgattassa a püspököt, házkutatást tartott a kolostorban, ahol a nővére, Helene von Galen élt, sőt a hölgyet letartóztatta és 275

276

277

278

279

egy pincébe zárta; a bátor teremtés azonban kimászott az ablakon, és megszökött. Galen immár szívvel-lélekkel készen állt a harcra. Negyedik szentbeszédében, 1941. augusztus 3-án sokkal messzebb ment, mint korábban. Erre a marienthali intézmény káplánjának titkos látogatása tüzelte fel, Heinrich Lackmann atya ugyanis elmondta, hogy most fogják betegeiket a halálba vinni, és arra kérte püspökét, tegyen valamit érdekükben. Galen felismerte a készülő bűntényt, és abból indult ki, ami igaz is volt: törvényes kötelessége, hogy leleplezze. Említett beszédében először ismét a papok letartóztatására és az egyházi javak elkobzására hivatkozott, majd hosszan foglalkozott az eutanáziaprogram elítélésével. Olyan részleteket sorolt fel, amelyekre július 6-i beszédében csak célzott, egyéni esetekre tért ki, és hozzátette: dr. Conti, a birodalmi egészségügyi vezető „köntörfalazás nélkül elismerte, hogy Németországban szántszándékkal megöltek már nagyszámú szellemi fogyatékost, és a jövőben továbbiak megölésére készülnek”. Az ilyen gyilkosságok, jelentette ki, törvénytelenek. Amikor megtudta, hogy a Münster melletti Marienthal kórházából már az előző hónap végén elszállították a betegeket, az államügyészhez írott levelében megvádolta a gyilkosságok felelőseit. Az ember, közölte most gyülekezete tagjaival, nem olyan, mint a kiöregedett ló és tehén, amelyet, mivel már nem venni hasznát, levágnak. Ha ezt az elvet emberekre is alkalmazzák, „akkor alapvetően megnyílt az út minden improduktív személy – a gyógyíthatatlan betegek, a munkában vagy a háborúban megrokkantak – lemészárlása felé, és nyitva az út, hogy mire megöregszünk, elgyengülünk és improduktívak leszünk, valamennyiünket megöljenek”. Ilyen körülmények között, tette fel a szónoki kérdést, „ki bízhatna többé az orvosában”? A felsorolt tények szilárd bizonyítékokon nyugodtak. A katolikusoknak, jelentette ki a püspök, kerülniük kell az olyanokat, akik káromolják az Istent, megsértik vallásukat, vagy közreműködnek ártatlan férfiak és nők megölésében – mert ha nem így tesznek, cinkossá válnak. A szentbeszédek, főleg az utolsó, óriási szenzációt keltettek. Galen kinyomtatta őket pasztorációs üzenetként, és a plébániatemplomokban felolvastatta. A britek megszereztek egy példányt, és a BBC német nyelvű adása sugározta egyes részleteit; a másolatokat pedig röpcédula formájában szórták le Németországban, továbbá több nyelvre lefordítva osztották szét Franciaországban, Hollandiában, Lengyelországban és Európa más részeiben. A másolatok számos háztartásba eljutottak. Néhányan tiltakoztak vagy munkahelyükön tárgyalták meg kollégáikkal a gyilkosságok ügyét. Sokakat emiatt letartóztattak és koncentrációs táborba vittek, köztük néhány papot, akik részt vettek a másolatok készítésében és terjesztésében. Galen akciója más 280

281

püspökökbe is bátorságot öntött; Antonius Hilfrich limburgi püspök például 1941. augusztus 13-án az ugyancsak katolikus Gürtner igazságügy-miniszternek írt tiltakozó levelet, amelyben a gyilkosságokat „égbekiáltó igazságtalanságnak” nevezte. A mainzi püspök, Albert Stohr az élet kioltása ellen prédikált. A Harmadik Birodalom létrejötte óta ez volt a legerősebb, legnyíltabb és legnagyobb tömegeket mozgósító tiltakozási mozgalom, amely a nácik politikai akciói ellen kibontakozott. Maga Galen megőrizte nyugalmát, és beletörődött a vértanúsorsba. De nem történt semmi. Galen fellépése olyan széles körű nyilvánosságot kapott, hogy a nemzetiszocialista vezetők, bármennyire dühöngtek is, nem mertek eljárni vele szemben. Meyer Gauleiter levélben kérte Bormannt, hogy akasszák fel a püspököt, és Bormann készségesen egyet is értett vele. De amikor Hitlernek és Goebbelsnek beszámolt a fejleményekről, mindketten arra az álláspontra jutottak, hogy ha Galenből mártírt csinálnak, az további nyugtalanságot szítana, ezt pedig egy háború kellős közepén nem engedhetik meg maguknak. Majd ha vége a háborúnak, jelentette ki Hitler, elintézik a püspököt. Az egyszerű münsteri párttagok viszont értetlenül kérdezték: miért nem csukják börtönbe a püspököt, aki nyilvánvalóan áruló? A kormány válasza kétértelmű volt. 1941 augusztusában kezdtek vetíteni egy Vádolom! (Ich klage an) című filmet, amelyben egy sclerosis multiplexben szenvedő szép, fiatal nő kifejezi óhaját, hogy véget akar vetni szenvedéseinek. Hosszas vitákon megbeszélik, hogy helyes vagy helytelen-e ez a lépés, majd férje és egy barátjuk halálba segítik. A vita érintette a kényszer-eutanázia kérdését is, amelyet a film egyik jelenetében egy egyetemi tanár részletesen igazol. Mint az SS Biztonsági Szolgálata jelentette, a filmet 18 millióan tekintették meg, és sokan benne látták a választ Galen prédikációira; nem hiába toldott be egyes jeleneteket maga Viktor Brack, a T4 hivatal főmunkatársa. Az idősebbek, és különösen az orvosok meg a komolyabb műveltségűek elutasították a film mondanivalóját, de a fiatalabb orvosok egyetértettek vele, feltéve, ha az eutanáziát orvosi személyzet végzi megfelelő vizsgálat után; ezt az elvet egyébként a legtöbb egyszerű ember is magáévá tette. Sok jogász vélekedett úgy, hogy a filmben ábrázolt asszisztált öngyilkossághoz gondosabb jogi alátámasztásra volna szükség, a legtöbb ember pedig csak az önkéntes eutanáziát fogadta el. Ha a kijelölt áldozat „gyengeelméjű” volt – ezzel a kategóriával a film egyáltalán nem foglalkozott –, a közvélemény ragaszkodott hozzá, hogy csak a hozzátartozók beleegyezésével lehessen megölni. Az SS Biztonsági Szolgálatának jelentése szerint a katolikus papok sorra látogatták plébániájuk közösségének tagjait, hogy lebeszéljék őket a film megtekintéséről. Az egyszerű embereknek nem voltak kétségeik a film célját illetően. „A film igazán érdekes – jegyezte meg egyikük –, de minden úgy történik benne, ahogy 282

283

284

az elmegyógyintézetekben, ahol most nyírják ki az összes bolondot.” A burkolt üzenetet, amely igazolta a T4 gyilkossági programját, a közönség szemmel láthatóan nem fogta fel. Ezek után mégis az történt, hogy a programot leállították. Hitler közvetlen parancsa, amely 1941. augusztus 24-én jutott el Brandthoz, majd rajta keresztül Bouhlerhoz és Brackhoz, további intézkedésig felfüggesztette a felnőttek elgázosítását, noha Hitler ugyanekkor arról is intézkedett, hogy a gyerekgyilkosságok, amelyek sokkal kevesebb áldozatot érintettek, és ezért kevesebb figyelmet keltettek, a jövőben is folytatódjanak. A nemzetiszocialista vezetők, ha vonakodva is, beadták a derekukat; Galen szentbeszédei és az azok kiváltotta széles körű reakció miatt a kampány folytatása további nyugtalanságot keltett volna. Az ápolónők és a segédszemélyzet, különösen a betegeket és fogyatékosokat gondozó katolikus intézményekben, komoly formában kezdték szabotálni a nyilvántartást. A gyilkolási program immár közismertté vált, és az áldozatok hozzátartozói, barátai, szomszédai sem titkolták rossz érzéseiket, mi több, egyértelműen a nemzetiszocialista vezetéshez és ideológiához kötötték az ügyet. Jóllehet a naiv lelkek, mint például Wurm püspök, még mindig elhitték, hogy Hitler nem tud semmiről, nagyon is valós volt a veszély, hogy részben a Führert fogják felelőssé tenni miatta. 1941 közepére már Himmler és Heydrich is bírálta az akció „végrehajtásában mutatkozó tévedéseket”. No meg a 70 000 áldozat tervezett kvótáját a művelet már amúgy is elérte. Ezek a megfontolások azonban végső soron nem csökkentik Galen fellépésének jelentőségét. Nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, mi történt volna, ha megfogadja egyházi feljebbvalóinak tanácsát, és nem emeli fel hangját az elmebetegek és fogyatékosok meggyilkolása ellen. A nemzetiszocializmus azonban, valahányszor kevés vagy semmilyen ellenállást nem tapasztalt, mindig is nekiállt politikáját radikalizálni, ezért legalábbis lehetséges, sőt valószínű, hogy az akció jóval az eredeti kvóta teljesítésén, azaz 1941 augusztusán túl is folytatódott volna; és még ha a személyzet egy része át is költözött volna Lengyelországba (ami valóban megtörtént), könnyen találtak volna új embereket a hadamari és más gázkamrák üzemeltetésére. Végül világossá vált, hogy a nácik a legkevésbé sem mondtak le arról a szándékukról, hogy megszabadítsák a társadalmat a fölöslegesnek ítélt tehertől, de 1941 augusztusától elhatározták, hogy a kampányt, ha egyáltalán, lassabban és kevésbé szembeötlően fogják folytatni. A szellemi fogyatékosok, a pszichiátriai intézetek sokéves ápoltjai és mások, akiket a rezsim „ballasztegzisztenciának” minősített, egyszerűen túl szorosan épültek bele a német társadalom központi hálózataiba, hogysem könnyűszerrel elszigetelhessék és eltüntethessék őket; tetejébe a T4 szakértői is 285

286

287

288

túl önkényesen jártak el, és tevékenységük túl sok értelmes, tettre kész embert érintett, akik tudták, mi történik körülöttük, és másoknak is beszámoltak róla. Ugyanez azonban nem állítható a német társadalom más üldözött csoportjairól, például a cigányokról vagy a zsidókról. Őróluk Galennek egyetlen szava sem volt, és ritka kivételtől eltekintve hallgattak róluk az egyházak más képviselői is. Hitler az egész epizódból nem azt szűrte le, hogy népes csoportok nagybani megsemmisítését nem tanácsos elrendelni, hanem csupán annyit, hogy ha a jövőben valamelyik kisebbségellenes akcióra fény derül, ne legyen róla írásos parancs. És a T4 programot körülvevő eufemisztikus propaganda, a megtévesztések, az áldozatok és hozzátartozóik megnyugtatása, a gyilkosság helyett a „különleges kezelés” kifejezés használata és a gázkamra zuhanyozónak álcázása a jövőben, az újabb és nagyobb méretű tömeggyilkosságok idején is megmarad majd, sőt erősödik. A kényszer-eutanázia kampánya nyílt titok volt, az embereket pedig az eufemizmusok és körülírások választás elé állították: vagy mindent bevesznek, és nem néznek szembe azzal, ami történik, vagy leásnak a szépítések valódi jelentéséig (ami aligha lehetett nehéz vagy problematikus vállalkozás). Ám az utóbbi esetben valóban súlyos választás elé kerülnek: cselekedjenek-e, vagy hallgassanak. Mire 1941 augusztusában az eredeti gyilkossági program leállt, az orvosi és ápolószemélyzet nagy részét már belekeverték a gyilkológépezet működtetésébe. Az elkötelezett orvosok kezdetben kis létszámú csoportja törvényszerűen bővült, mígnem általános orvosok, pszichiáterek, szociális munkások, kórházi személyzet, segédszemélyzet, ápolónők és igazgatók, sofőrök és még sokan mások is bekapcsolódtak, amit elősegített a hivatali rutin, a hasonló beosztásúak nyomása, a propaganda, a rábeszélés, a sokféle jutalom. A T4 akció folyamán kialakult a tömeggyilkosság gépezete, az áldozatok kiválogatásától a maradványok és a hátrahagyott holmi gazdasági értékesítéséig. Ez a gépezet komor hatékonysággal működött. Mivel ezen a téren már bizonyságot tett eredményességéről, most készen állt rá, hogy más ügyekben és sokkal szélesebb skálán újra alkalmazzák. 289

VI

A tömeggyilkosságok, amelyek útjára 1939 őszén a Harmadik Birodalom mind Németországban, mind Lengyelország megszállt területein lépett, korántsem következtek a háború kitöréséből, még akkor sem, ha a nemzetiszocialista

vezetés szerint ebben a háborúban Németország léte forgott kockán. Még kevésbé eredtek „a hadviselés barbarizálódásából”, valamiféle élet-halál harcból, amelyet nehéz körülmények között kellett volna megvívni egy könyörtelen ellenséggel szemben. Lengyelország lerohanása kedvező körülmények között, szép időben ment végbe, olyan ellenséggel szemben, amelyet megvető könnyedséggel söpörtek félre. A támadást végrehajtó katonaságot nem kellett politikai sulykolással meggyőzni arról, hogy az ellenség óriási fenyegetést jelent Németország jövőjére nézve, mert egyértelmű volt, hogy ilyesmiről a lengyelek esetében szó sem lehet. A hadsereg alsóbb szintjein érintetlen maradt az eredendő csoportos lojalitás: nem kellett azzal a durva és perverz fegyelmezési rendszerrel pótolni, amely a katonai értékeket faji ideológiával váltotta fel. Majdnem minden, ami később, 1941 júniusától, a Szovjetunió lerohanását követően történt, kisebb méretekben már megtörtént majd’ két évvel korábban, a Lengyelország elleni invázió során. Az SS Biztonsági Szolgálatához tartozó különítmények már a kezdet kezdetén behatoltak az országba, összeszedték a politikailag nem kívánatos elemeket, és vagy agyonlőtték, vagy koncentrációs táborba küldték őket; zsidókat öltek; összefogdosták a helyi férfiakat, és Németországba szállították őket kényszermunkára; módszeresen űzték az etnikai tisztogatás, valamint a kegyetlenül végrehajtott lakossági áttelepítések politikáját. Ezek az akciók nem voltak leszűkíthetők az SS-re. Mindjárt a kezdettől bekapcsolódtak a nemzetiszocialista párt tisztségviselői, SA-legények, polgári köztisztviselők, de különösen a hadsereg alacsonyabb rangú tisztjei meg a közkatonák, és kellő időben csatlakoztak a más országokból Lengyelországba költöztetett német telepesek is. Lengyelek és elsősorban zsidók ütlegelése és meggyilkolása mindennapossá vált, de ennél is feltűnőbb volt az a szélsőséges gyűlölet és megvetés, amelyet a közönséges német katonák tanúsítottak irántuk. Ezek nem vesztegették az időt; rögtön elkezdték az utcán látott zsidók rituális megalázását, nevetés és gúnyolódás közepette tépték le szakállukat, és a nyilvánosság előtt kényszerítették őket lealacsonyító tettekre. Éppilyen látványos volt a beözönlő németeknek az a nézete, hogy a lengyelek és a zsidók minden tulajdona szabadon rabolható hadizsákmány. Különösen a zsidó tulajdon elorzása vagy lefoglalása terjedt el országszerte. A németeket ebben időnként a helyi lengyelek segítették és bátorították, noha gyakran őket is kirabolták. Mindezek az akciók természetesen a hivatalos politikát tükrözték, és legfelülről irányították őket, hiszen maga Hitler jelentette ki, hogy Lengyelországot mindenestül el kell pusztítani, értelmisége és szakembergárdája megsemmisítendő, lakosságából pedig képzetlen helótákat kell csinálni, akiknek az élete szinte semmit nem ér. A lengyel és zsidó tulajdon kisajátítását 290

291

közvetlenül Berlinből rendelték el, akárcsak a bekebelezett területek elnémetesítését, a lakosság áttelepítését és a zsidók gettóba zárását. Mindazonáltal a betelepülő németek, érzékelve e központilag diktált politika irányát, buzgón kezdeményeztek önállóan is, szadista kegyetlenkedéseikkel gyakran túllépve az utasításokon – és ez a jelenség magyarázatot igényel. Németországban mélységesen mély gyökereket eresztett a lengyelekkel szembeni általános gyűlölet és megvetés; de ugyanígy éreztek az ukránok, beloruszok és oroszok, és még inkább a „keleti zsidók” iránt. Hasztalan csöpögtette az első világháború előtt a szociáldemokrata munkásmozgalom a munkásosztály széles rétegeibe az emberi egyenlőség és az emancipáció eszméit, a gyakorlatban ezek az elvek az ilyen kisebbségekre nem vonatkoztak. Az átlagos dolgozók nagy tömegei a lengyeleket meg az oroszokat elmaradottaknak, primitíveknek, műveletleneknek tartották; a cári Oroszország gyakori antiszemita pogromjait a német munkások éppen mint e felfogás bizonyítékát emlegették. A barbár Kelet betörésétől való félelem fontos szerepet játszott a szociáldemokraták meggyőzésében, hogy 1914-ben megszavazzák a háborús hiteleket; és amikor a Szovjetunióban létrejött a kommunista diktatúra, ezek a hiedelmek csak megerősödtek és elmélyültek. A legtöbb német, köztük, ironikus módon, sok művelt és kulturálisan beilleszkedett német zsidó szemében a lengyel „keleti zsidók” még elmaradottabbaknak és primitívebbeknek tűntek. Az 1920-as évek elején ez utóbbiak létszámukhoz képest kiáltóan aránytalan indulatokat keltettek, amikor néhányuk Németországban keresett menedéket az oroszországi polgárháború tombolása elől. A nemzetiszocialista propaganda, amely szüntelenül terjesztette az ilyen sztereotípiákat, az 1930-as években addig gerjesztette a szlávokkal és a keleti zsidókkal szembeni előítéleteket, amíg csak igen sok német, kivált az ifjabb nemzedék, már emberszámba sem vette őket. 1933-tól nyers erőt, keménységet, brutalitást, agresszivitást, kegyetlenséget neveltek bele a német fiatalok egy egész nemzedékébe, és ha a nemzetiszocialista oktatás és propaganda sikere változó volt is, e téren komoly eredményeket ért el. A nemzetiszocializmus arra tanított, hogy a hatalomnak mindig igaza van, hogy mindent a győztesek visznek, és a fajilag alacsonyabb rendűek az erő szabad prédái. Nem meglepő, hogy a zsidókkal szemben a német katonák ifjabb nemzedéke viselkedett a legkegyetlenebbül és legerőszakosabban. Ahogy Wilm Hosenfeld írta a fiának Lengyelországból 1939 novemberében: „A zsidók azt mondják: »Öreg katona jó, fiatal katona rémes.«” Amit a támadó és megszálló németek 1939 szeptemberétől Lengyelországban műveltek, az nem annyira a háború, mint inkább a hosszú távú ideológiai nevelés következménye volt; beléjük oltották a mélyen gyökerező meggyőződést, miszerint a szlávok és a keleti zsidók nem teljes értékű emberek, és a politikai ellenségnek nincs 292

293

semmilyen joga. Tipikus képviselője volt ennek a felfogásnak Gotthard Heinrici tábornok. Heinrici nem volt fanatikus náci, hanem tetőtől talpig hivatásos katona, aki leveleiben laza természetességgel kapcsolta össze a szlávokat meg a zsidókat a szennyel és a férgekkel. „Mindenütt poloskák és tetvek mászkálnak körülöttünk – írta feleségének Lengyelországból 1941. április 22-én –, meg borzalmas zsidók, karjukon Dávid-csillaggal.” Sokat elárul, hogy a német megszállóknak a zsidókkal és a lengyelekkel szembeni bánásmódjában történelmi párhuzamot fedezett fel. „A lengyelek és zsidók rabszolgaként dolgoznak – írta néhány nappal később. – Itt senki sem vesz róluk tudomást. Minden olyan, mint az ókorban, amikor a rómaiak meghódítottak más népeket.” A Főkormányzóság szerinte „igazán Európa szemétdombja”, tele „félig beroskadt, rozoga, piszkos házakkal, az ablakok mögött a rongyos függönyök merevek a kosztól”. Bizonyosra vehető, hogy Heinrici soha nem járt hazája szegényebb vidékein. Neki, mint oly sok társának, a mocsok szláv és lengyel jelenség volt. „Ha csak kilép az ember az utcára – jelentette Lengyelországból 1941 áprilisában –, máris úgy érzi, tele van tetvekkel és bolhákkal. A zsidó sikátorokban akkora a bűz, hogy kilépve muszáj orrot fújni és tisztítani, hogy megszabaduljunk a belélegzett förtelemtől.” Amikor tehát a német erők megtorolták a lengyeleken az invázióval szembeni ellenállást, azaz túszokat szedtek, polgári személyeket lőttek agyon, eleven embereket égettek el, porig romboltak paraszttanyákat, és még folytathatnánk a sort, nem katonai szükségszerűség vezérelte őket: a faji gyűlölet és megvetés ideológiáját szolgálták, amely egyáltalán nem volt jellemző rájuk, amikor nyugatabbra fekvő országokat rohantak le. A faji és politikai, valóságos vagy képzelt ellenséggel szembeni erőszak a Harmadik Birodalomban már jóval a háború előtt mindennapossá vált. A lengyelekkel és különösen a zsidókkal szemben 1939 szeptemberétől elharapózó kegyetlenség csupán folytatta és fokozta a Harmadik Birodalomban már polgárjogot nyert gyakorlatot; és ugyanez mondható el a fosztogatás és a kisajátítás lengyelországi elterjedéséről is. Hitler és a nemzetiszocialista vezetők gondolkodásában ennek a gyakorlatnak az volt az alapvető értelme, hogy elhárítsa a zsidó jelenlét állítólagos veszélyét, és elejét vegye annak, hogy a „honi front” felforgató elemei „hátba szúrják” a német erőket. Szerintük az első világháborút Németország e miatt a „tőrdöfés” miatt vesztette el, s most is erre akarták felvértezni az országot faji politikájukkal. A megszállt Lengyelországgal szembeni bánásmódban ilyen és hasonló megfontolások vezérelték a nemzetiszocialistákat; az országot eleve ugródeszkának szánták a Szovjetunió elleni, régóta tervezett invázióhoz. 294

295

296

297

298

299

Nyilvánvalóak voltak ezek a megfontolások az elmebetegek és fogyatékosok elleni, 1939 nyarán kezdett tömeggyilkosságokban is. Ezek sem voltak pusztán a háború termékei, és még kevésbé tekinthetők – mint egyesek feltételezték – ama véletlenszerű kérvény folyományának, amelyet egy fogyatékos csecsemő szülei intéztek Hitlerhez. Ellenkezőleg, ezt az akciót is régóta tervezték, ennek árnyékát vetítette előre a majdnem 400 000, úgymond „alkalmatlan” német sterilizálása a háború előtt: Hitler ezt a programot is már tíz évvel korábban körvonalazta, és a harmincas évek közepén kezdték előkészíteni. Ugyancsak előre programozott volt a német megszállók erőszakos fellépése Lengyelországban: logikusan következett a nácikat békeidőben jellemző politikából, amelyet most újszerű, rettegést keltő formában kiterjesztettek és fokoztak. Nem egészen két év alatt intézkedéseiket egyre újabb területekre terjesztették ki, egyre nagyobb szabású formában. Eközben Hitlernek és a nemzetiszocialistáknak, bármennyire lefoglalta is őket a rögeszmés etnikai tisztogatás és az „élettér” bővítése, szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy 1939 szeptemberében nem csupán Németország politikai és etnikai határainak rég vágyott keleti kiterjesztése kezdődött el, hanem – számukra kevésbé örvendetesen – belebonyolódtak egy világháborúba, amelyben Nagy-Britannia és Franciaország egyesült ereje állt velük szemben, azé a két európai országé, amelyek a legnagyobb gyarmatbirodalommal rendelkeztek, és az 1914–18-as háborúban legyőzték Németországot. Hitler a végsőkig reménykedett, hogy ezt a konfliktust elkerülheti, és szabad kezet kap, hogy békésen elpusztítsa Lengyelországot. Most azonban új problémával nézett szembe: mit kezdjen Németország nyugati ellenségeivel? 300

2 FORGANDÓ HADI SZERENCSE

„A GONDVISELÉS MŰVE”

I

1939. november 8-án este nyolc óra körül Hitler megérkezett a Bürgerbräukeller nevű müncheni sörözőbe, ahonnan 1923-ban elindította sikertelen puccsát. A program szerint itt kellett megtartania éves beszédét a Gauleiterek és a nemzetiszocialista mozgalom „régi harcosai” előtt. Ám ezen az 1939-es gyűlésen alig egy röpke órát szónokolt – aztán, általános meglepetésre, váratlanul a pályaudvarra indult, hogy Berlinbe utazzon. A Birodalmi Kancelláriára várták, hogy részt vegyen a Franciaország tervezett lerohanásáról szóló tanácskozáson; a manővert két nappal korábban halasztották el a kedvezőtlen időjárás miatt. A „régi harcosok” csalódottak voltak, amiért Hitler, szakítva régi szokásával, nem maradt ott, hogy fél órácskát eltársalogjon velük. A legtöbben lassan elbaktattak, a vagy százfőnyi személyzet pedig nekilátott a takarításnak. Kilenc óra húsz perckor, nem egészen fél órával Hitler távozása után, hatalmas robbanás rázta meg a termet. A karzat és a tető beomlott, a léghuzat kivert ajtót-ablakot. Három ember a helyszínen életét vesztette, öten később haltak bele sérüléseikbe, hatvanketten megsebesültek. Sokan köhögve és köpködve, zúzódásokkal és véresen, porosan támolyogtak elő a roncsok közül, és úgy gondolták, brit légitámadásnak estek áldozatául. Csak apránként döbbentek rá, hogy a robbanást egy bomba okozta, amelyet a terem egyik központi oszlopába rejtettek. Hitlernek akkor vitték meg a hírt, amikor a vonata Nürnbergben megállt. Először azt hitte, tréfáról van szó. Amikor azonban látta, hogy körülötte senki sem nevet, ráeszmélt, hogy hajszál híján menekült meg a haláltól. Mint kijelentette, a Gondviselés ismét vigyázott rá, mert az előtte álló feladatokra tartogatja. Számos kérdés azonban nyitva maradt. Ki a felelős e hitvány merényletért? – kérdezgették a nemzetiszocialista vezetők. A háború már a harmadik hónapjában volt, így a válasz kézenfekvőnek tűnt: csakis a brit titkosszolgálat lehet a háttérben. Hitler személyesen adta ki az utasítást két brit ügynök elrablására, akiket Heydrich SS Biztonsági Szolgálatának főnöke, Walter

Schellenberg már megfigyelés alatt tartott Venlo holland határvárosban: majd ők feltárják a merénylet körülményeit. Schellenberg kapcsolatba lépett az ügynökökkel, és találkozásra bírta rá őket olyan SS-tisztekkel, akiket a britek a német katonai ellenállás képviselőinek hittek. Az SS emberei lelőttek egy holland tisztet, aki megpróbált közbelépni, és mielőtt bárki megállíthatta volna őket, átcsempészték a brit ügynököket a német határon. Berlinben aztán rávették őket, hogy szolgáltassák ki a kontinensen ténykedő számos ügynöktársuk nevét, ám a gyilkossági kísérlet egyéb körülményeire nem tudtak fényt deríteni. Goebbels propagandagépezete egykettőre ontotta a brit titkosszolgálatot leleplező anyagokat. Az igazság csak akkor kezdett derengeni, amikor DélNémetországban a határrendőrség letartóztatott egy Georg Elser nevű, harmincnyolc éves asztalost, aki megfelelő iratok nélkül próbálta átlépni a svájci határt. Megmotozták, átkutatták a holmiját, és találtak egy képeslapot, mely a sörözőt, a robbanás színhelyét ábrázolta, továbbá a bombához készült vázlatokat. Elsert nyomban átadták a helyi Gestapónak. Amikor a robbanás híre eljutott a Gestapo irodájához, a rendőrök összeillesztették az adatokat, és Elsert Münchenbe küldték kihallgatásra. Először senki sem hitte el, hogy az asztalos önszántából, magányosan járt el. Letartóztattak egy sor gyanúsítottat, s a nyomozásnak szárnyakat adtak a hullámban érkező feljelentések, amelyek a merényletkísérlet színhelyének közelében látott gyanús figurákat lepleztek le. A Gestapo müncheni székhelyén megjelent Heinrich Himmler is, aki lovaglócsizmájával többször is belerúgott Elserbe, és parancsot adott, hogy verjék meg. Elser azonban továbbra is makacsul hajtogatta, hogy a kezdeményezés egyedül őtőle származott. A Gestapo még azt is megparancsolta neki, hogy építse fel a bomba pontos másolatát, és legnagyobb ámulatukra meg is tette. Végül egymás között kénytelenek voltak elismerni, hogy az asztalos magányosan cselekedett. Georg Elser alacsony származású, hétköznapi ember volt, brutális, erőszakos apja mélységes ellenszenvet ébresztett benne a zsarnokság iránt. Valamikor tagja volt a Kommunista Párt égisze alatt működő Vörös Frontharcosok Szövetségének (Roter Frontkämpferbund), ezért nehezen talált munkát a Harmadik Birodalomban, és balszerencséjéért Hitlert okolta. Münchenben először felderítette a sörcsarnokot, ahol majd Hitler megtartja évi szónoklatát, majd hozzáfogott a merényletkísérlet előkészítéséhez. Hosszú hónapokon át lopkodott munkaadóitól robbanószereket, gyújtószerkezetet és más felszerelést, még egy kőbányába is sikerült elszegődnie, hogy megfelelő anyagokra tegyen szert. Lopva méréseket végzett a sörözőben, bár kísérlete, hogy ott kapjon állást, kudarcot vallott. Minden este kilenc óra tájban ott vacsorázott, majd zárás előtt elrejtőzött egy raktárhelyiségben, s az éjszakai és 301

302

hajnali órákban aprólékos figyelemmel munkába vette az egyik tartóoszlopot, amelyet a robbanáshoz kiszemelt. Titkos ajtót illesztett a faburkolatba, üreget vájt a téglákba, az üregekbe helyezte a robbanószereket meg a gyújtószerkezetet, és készenlétbe állította az e célra beszerzett időzítőt. Két hónappal később, 1939. november 2-án elhelyezte a bombát, majd három éjszaka elmúltával az időzítőt is, amelyet nyolcadika estéjére, 9 óra 20 percre állított be; elképzelése szerint Hitler ekkor beszéde közepén tart majd. Ha Hitler nem rövidíti meg szónoklatát, hogy Berlinbe utazzon, a bomba valóban végzett volna vele. Ahogy az SD hízelgően jelentette, a merénylet hatására a közvélemény egyöntetűen a britek ellen fordult. „A merényletkísérlet következtében a lakosság széles köreiben még erősebb lett a Führer iránti szeretet, a háború megítélése még pozitívabb lett.” Ez a hatás oly széles körű volt, hogy William L. Shirer amerikai újságíró azt feltételezte, a merényletet maguk a nácik rendezték meg népszerűségük fokozása céljából. Máskülönben, töprengett Shirer, miért „illantak volna el a fejesek?”, ahelyett hogy ott maradtak volna csevegni? Ez az elmélet azonban, noha későbbi történészek is átvették, éppoly kevéssé alapult valós tényeken, mint a nemzetiszocialisták ellenteóriája, miszerint a merényletet a britek szervezték. Magát Elsert a sachsenhauseni koncentrációs táborba szállították, egy szabályszerű bírósági tárgyaláson ugyanis köztudottá vált volna, hogy egyedül cselekedett; Hitler és a nemzetiszocialista vezetők azonban fenn akarták tartani a látszatot, miszerint az asztalos csupán láncszem volt a brit titkosszolgálat szervezett akciójában. Elser állhatatosan nem volt hajlandó mást vallani, mint a színtiszta igazat. Ám az illetékesek, arra számítva, hogy esetleg meggondolja magát, a táborban különleges bánásmódban részesítették, és két szobát biztosítottak neki saját használatra. Rendszeresen ellátták cigarettával, és nem bánták, ha citerázással múlatja idejét; ám fogolytársaival nem elegyedhetett szóba, és látogatókat sem fogadhatott. Halála azonban értelmetlen lett volna, ha a nácik nem csikarják ki belőle a számukra megfelelő vallomást, ilyen vallomásra pedig az asztalos ezután sem vállalkozott. 303

304

305

306

307

II

A gyilkossági kísérlet éppen akkor következett be, amikor Hitler, Lengyelország meghódításának káprázatos sikere után, a Nagy-Britanniával és Franciaországgal

való konfliktusra fordította figyelmét. Mindkét ország nyomban a támadás után hadat üzent Németországnak, de az első perctől tisztában voltak vele, hogy vajmi keveset tehetnek a lengyelekért. A harmincas évek közepére már alaposan felfegyverkeztek, de a fegyvergyártás ritmusát csak 1936-ban gyorsították fel, és még időre volt szükségük. Úgy hitték, kezdetben csupán védelmi háborúra kell számítaniuk, és csak később mehetnek át támadásba, akkor, amikor emberanyagban és hadifelszerelésben már versenyre kelhetnek a németekkel. Ez volt a „furcsa háború”, a drôle de guerre, avagy a Sitzkrieg időszaka, amelynek során minden hadviselő nemzet feszülten várta az igazi küzdelem pillanatát. 1939. október 9-én Hitler közölte a német fegyveres erőkkel, hogy amennyiben a britek nem hajlandók kompromisszumra, Nyugaton támadást fog indítani. A német hadsereg vezetése azonban figyelmeztette, hogy a lengyelországi akció túl sok erőforrást emésztett fel, és időbe telik, amíg rendezik soraikat; nem is szólva arról, hogy a franciák meg a britek a lengyeleknél félelmetesebb ellenség lesznek. Hitlert bosszantotta ez az óvatosság, és az 1939. november 23-i tanácskozáson emlékeztette az összegyűlt főtiszteket, hogy a tábornokok éppily nyugtalanul fogadták a Rajna-vidék remilitarizálását, Ausztria bekebelezését, Csehszlovákia lerohanását és a többi vakmerő vállalkozást, pedig azok végül diadallal zárultak. A háború végső célja, jelentette ki már nem először, „a keleti élettér” meghódítása. Ha ez nem sikerül, úgy a német nép kihalásra van ítélve. „A Szovjetunióval csak akkor szállhatunk szembe – intette a jelenlévőket –, ha nyugaton szabadon mozoghatunk.” A Szovjetunió a következő két évben katonailag még gyenge lesz, tehát most van itt az idő, hogy biztosítsák Németország nyugati határait, és elkerüljék a kétfrontos háborút, amely 1914– 18-ban úgy megnyomorította az országot. Angliát, jelentette ki, csak akkor verhetik meg, ha Franciaországot, Belgiumot és Hollandiát, valamint a Csatorna partvidékét már elfoglalták. Ennek pedig mihamarabb meg kell történnie. Németország most erősebb, mint valaha. Több mint száz hadosztály áll készen a támadásra. Az utánpótlás helyzetével semmi gond. Nagy-Britannia és Franciaország még nem készült el a fegyverkezéssel. Mindenekfölött – így Hitler – Németországnak van egy olyan tényezője, amely verhetetlenné teszi: ő maga. „Meg vagyok győződve értelmem és döntőképességem erejéről… A Birodalom sorsa egyedül rajtam múlik… Semmitől sem fogok visszariadni, és elpusztítok mindenkit, aki szemben áll velem.” A sors, nyilatkoztatta ki, felpezsdülve a két héttel korábbi sörcsarnoki merénylet fiaskójától, az ő pártján áll. „Még a jelen fejleményben is a Gondviselés kezét látom.” A felső katonai vezetés tábornokait elborzasztotta Hitler szerintük felelőtlen agresszivitásának e legfrissebb kitörése. Időre van szükségük, bizonygatták, hogy több újoncot képezzenek ki, és megjavítsák vagy pótolják a lengyel 308

309

hadjáratban kárt szenvedett vagy tönkrement felszerelést. Franz Halder vezérkari főnök annyira megrémült, hogy ismét csatlakozott összeesküvést forraló tiszttársaihoz, a hadsereg kémelhárításában meglapuló elégedetlen személyekhez, valamint néhány, ugyancsak mozgolódó köztisztviselőhöz és politikushoz, akikkel együtt először 1938 nyarán, Csehszlovákia tervbe vett lerohanása miatt került szembe Hitlerrel. Halder egy ideig a testén elrejtett töltött revolverrel járkált, abban a reményben, hogy adott alkalommal lelőheti Hitlert, és csak azért nem használta fegyverét, mert belévésődött, hogy a Führer előtt tett esküjéhez hű maradjon, és mert tudta, hogy a közvélemény és a hozzá beosztott fiatalabb tisztek nem támogatnák. 1939 novemberében az összeesküvők újból Hitler és legfőbb segítői letartóztatására készültek, azzal az elgondolással, hogy Göringet teszik meg az állam fejének, mivel köztudott volt, hogy neki súlyos kétségei vannak a Nagy-Britannia és Franciaország elleni háborúval kapcsolatban. 1939. november 23-án azonban Hitler ismét beszédet intézett tábornokaihoz. „A Führer – jegyezte fel egyikük – a lehető legerőteljesebben foglalt állást mindenfajta defetizmus ellen.” Beszéde „bizonyos rosszkedvről tanúskodott a hadsereg vezetőivel szemben. »A győzelmet – mondta – nem lehet kivívni, ha csak várakozunk!«” Haldert elfogta a pánik, mert azt hitte, Hitler megneszelte az összeesküvést, és végleg kihátrált belőle. A hálózat szétesett. Mivel az összeesküvők között hiányos volt a kommunikáció és az összehangolás, és a Hitler letartóztatását követő időszakra nem is voltak konkrét terveik, koncepciójuk kezdettől fogva homokra épült. A konfrontáció végül amúgy is szükségtelennek bizonyult, mivel Hitler 1939–40 telén a kedvezőtlen időjárás miatt minduntalan az offenzíva elhalasztására kényszerült. Nyugat-Európa nagy területein sártengerré változtatták a terepet a szüntelen esőzések; a német harckocsik és nehéz szállítóeszközök nem mozoghattak volna azzal a gyorsasággal, amely a lengyel hadjáratban kulcsszerepet játszott. A több hónapos halogatás azonban a német háborús előkészületek szempontjából jótékonynak bizonyult, Hitler fontos változtatásokat eszközölhetett a fegyverkezési programon. Az 1930-as évek vége felé már elrendelte egy hatalmas légierő megteremtését, repülőgépüzemanyagból azonban csak kevés tartalék volt. 1939 nyarán az acél és más nyersanyagok, valamint a képzett tervezőmérnökök hiánya az építési program drasztikus lefaragásához vezetett. A repülőgépgyártásnak emellett a páncélosokkal és a csatahajókkal kellett versengenie az elsőségért. 1939 augusztusában Hitler a légügyi minisztérium beható lobbizásának következtében ráállt, hogy a Junkers–88 bombázók gyártását ismét a lista élére helyezze. A hajóépítési program visszanyesése azt is lehetővé tette, hogy Hitler a lőszergyártásban, különösen a tüzérségi lövedékek területén sokkal erősebb 310

311

ütemet diktáljon. Ettől kezdve a háború végéig a repülőgép- és lőszergyártásra fordították a fegyvergyártási források kétharmadát. Ezek a változások azonban lassan éreztették hatásukat a tervezés és a gyártás folyamatában: új tervrajzokat kellett készíteni, gépeket átállítani, felszerelést gyártani, létező gyárakat átszervezni és újakat nyitni. Minthogy a munkásokat behívták a hadseregbe, munkaerőhiány lépett fel, s minthogy kevesebbet fektettek be a német vasutakba, nem volt elég gördülőállomány a fegyverek, alkatrészek és nyersanyagok szállításához, és az üzemek szénellátása is komolyan akadozott. Időbe telt, hogy ezeket a nehézségeket leküzdjék. A lőszergyártás csak 1940 februárjában indult jelentős növekedésnek. 1940 júliusára a német fegyvergyártás megkettőződött. Addigra azonban Hitler türelme elfogyott: elégedetlenkedni kezdett a fegyveres erők irányítása alatt álló fegyvergyártással és annak felelősével, Georg Thomas vezérőrnaggyal. 1940. március 17-én új, lőszerügyi minisztériumot hozott létre, s élére kedvenc mérnökét, Fritz Todtot állította, aki az 1930-as években megvalósította főnöke egyik dédelgetett tervét, az új autópálya-rendszert. A hadsereg beszerzési osztályának vezetőjét, Karl Becker tábornokot annyira elkeserítette ez a fejlemény, illetve nyomában a szervezetének állítólagos alkalmatlanságát terjesztő suttogó kampány, melyet a háttérből részben az új rendszerben lehetőséget látó nagy fegyvergyártó vállalatok, például a Krupp cég kürtöltek szét, hogy főbe lőtte magát. Todt azonnal bizottsági rendszert állított fel, s az egyes bizottságok, élükön nagyiparosokkal, a fegyvergyártás egy-egy területéért feleltek. A fegyvergyártásnak a következő hónapokban észlelhető fellendülése nagyrészt az előző beszerzési rendszer érdeme volt: ők szabadították fel az olyan szűk keresztmetszeteket, mint egyes létfontosságú nyersanyagok, például a vörösréz és az acél hiánya. Ám a dicsőséget egyes-egyedül Todt aratta le. 312

313

314

315

III

A német–szovjet paktum és a Lengyelország lerohanását követő további tárgyalások eredményeként a németek nemcsak Kelet-Lengyelországot és a balti államokat engedték át a szovjet befolyási övezetnek, hanem Finnországot is. 1939 októberében Sztálin azt követelte, hogy a finnek adják át a Szovjetuniónak a Leningrádtól északra eső vidéket, valamint a Halász-félszigetet, cserébe KeletKarélia egy jelentős darabjáért. A tárgyalások azonban 1939. november 9-én

megszakadtak. November 30-án a Vörös Hadsereg támadásba ment át, kommunista bábkormányt hozott létre egy finn határvárosban, és velük íratta alá az egyezményt a Sztálin követelte terület átengedéséről. Ekkor azonban a szovjet vezető szempontjából rosszra fordultak a dolgok. Az 1930-as évek tisztogatásaiban számos nagy tekintélyű szovjet tábornokot kivégeztek, így a felkészületlen szovjet csapatok megsínylették az alkalmas vezetés hiányát. Már beállt a tél, és a fehérbe öltözött finn katonák, akik fürgén siklottak a sítalpakon, manőverezésben felülmúlták a szovjet újoncokat, akik nem sajátították el a mély hóban vívott küzdelem tudományát. Mi több, egyes szovjet tisztek a gyávaság jelének tartották az effajta álcázást, és akkor sem folyamodtak hozzá, amikor módjuk lett volna rá. A Vörös Hadsereg csak támadásra kiképzett egységei egyenesen nekirohantak a Mannerheim-vonal beton lövészárkaiba telepített géppuskafészkeknek, és sokszor az utolsó emberig elhullottak. Az erődítményrendszert építői Carl Gustav Mannerheimről, a finn főparancsnokról nevezték el. 316



5. térkép Szovjet területi nyereségek, 1939–40 „Úgy csapnak agyon minket, mint a legyet” – panaszolta 1939 decemberében a finn fronton egy szovjet gyalogos. Mire a konfliktus véget ért, több mint 126 000 szovjet katona esett el, és további 300 000 embert küldtek haza a frontról sebesülés, betegség vagy fagyás miatt. De a finnek veszteségei is súlyosak, sőt arányosan még súlyosabbak voltak: ötvenezren estek el, negyvenháromezren megsebesültek. Mindazonáltal kétség sem fért hozzá, hogy a finnek alaposan helybenhagyták a szovjeteket. Katonáik nemcsak erős nemzeti szellemtől fűtött bátorságról és elszántságról tettek tanúságot, hanem leleményesnek is bizonyultak. Követve Franco csapatainak spanyol polgárháborús példáját, üres szeszes italos üvegeket töltöttek meg kerozinnal és egyéb vegyszerekkel, kanócot dugtak beléjük, majd meggyújtva hajították őket a közeledő szovjet tankokra, amelyek rögtön lángba borultak. „Nem tudtam, hogy egy tank ilyen sokáig ég” – mondta egy finn veterán. Új nevet is találtak a lövedéknek: a szovjet külügyminiszter tiszteletére elkeresztelték „Molotovkoktélnak”. Végül azonban győzött a túlerő. A második offenzíva kudarca után Sztálin óriási erősítéseket dobott be, ugyanakkor ejtette finn bábkormányát, és tárgyalásokat ajánlott a Helsinkiben székelő törvényes finn rendszernek. 1940. március 12-ről 13-ra virradóan a finnek, számot vetve az elkerülhetetlennel, hozzájárultak a békeszerződéshez, amely az ország déli részéből lényegesen nagyobb területet engedett át a Szovjetuniónak, mint amennyit eredetileg követelt. Bár végül vereséget szenvedtek, és területükön szovjet katonai bázis is létesült, a finnek megőrizték függetlenségüket. Szívós és hatékony ellenállásuk leleplezte a Vörös Hadsereg gyengeségeit, és meggyőzte Hitlert, hogy semmi oka félnie tőlük. Sztálin szemszögéből Finnország mostantól alárendelt ütközőállamként szigeteli majd el a Szovjetuniót minden harci cselekménytől, amelyre Németország és a szövetségesek között Skandinávia területén sor kerülhet. A háborús kudarcok és katasztrófák ugyanakkor rábírták a szovjet vezetőt, hogy a kegyvesztett és a tisztogatásnak áldozatul esett korábbi tiszteket visszahívja az aktív szolgálatba, méghozzá vezető pozíciókba; a vereségek emellett átfogó erejű katonai reformokra sarkallták tábornokait, akik azt remélték, hogy ha a Vörös Hadsereg legközelebb akcióba lép, jobb teljesítményt fog nyújtani. Időközben azonban a finnországi konfliktus, valamint a brit–francia beavatkozás elmaradása Hitler figyelmét Norvégiára terelte. Az ország tengeri kikötőiben létfontosságú bázisokat lehetne berendezni a német tengeralattjárók Nagy-Britannia elleni hadműveleteihez; emellett rajtuk keresztül lehetne a 317

318

semleges Svédországból Németországba szállítani az olyannyira szükséges vasércet, különösen télen, amikor a narviki kikötő nem fagy be. Hitler szemében még sürgetőbbé tette a Norvégia elleni csapást két további körülmény: egyfelől Franciaország megtámadása még nem szerepelt a közeljövő napirendjén, másfelől elképzelhető volt egy megelőző célzatú brit rajtaütés. A német tengerészet élén álló Erich Raeder nagyadmirális, felidézve, milyen következményekkel járt az első világháborúban, hogy Németország nem ellenőrizte az északnyugat-európai partokat, 1939 októberében már ugyancsak sürgette Hitlernél a norvégiai akciót. Raeder, hogy a talajt előkészítse, kapcsolatba lépett Vidkun Quislinggel, a Norvég Fasiszta Párt vezérével. Az 1887-ben született Quisling, egy lelkész fia, az ott elérhető legjobb érdemjegyekkel végezte el a katonai akadémiát, és huszonnégy évesen már tagja volt a hadsereg vezérkarának. 1931 és 1933 között honvédelmi miniszter volt az Agrárpárt vezette kormányban; ez a nacionalista tömörülés nem sokkal korábban alakult meg a hárommilliós ország mezőgazdasági kisközösségeinek érdekképviseletére. A gyors iparosítás hatására a nagyobb városokban radikális kommunista munkásmozgalom alakult ki, ami a parasztok körében nagy riadalmat keltett. Ekkoriban Quisling már nyíltan hirdette az északi faj felsőbbrendűségét, és felhívta a figyelmet a kommunizmus veszélyére; önmagát pedig a paraszti érdekek szószólójának tüntette fel. 1933 márciusában, a kormány bukásakor Quisling megalapította saját Nemzeti Egység mozgalmát, és a Németországban frissen berendezkedett náci rezsimtől kölcsönzött jelszavakkal, például a vezérelvvel (Führerprinzip) ruházta fel. Az 1930-as években Quisling mozgalma egy helyben toporgott. Valósággal aláaknázta a norvég szociáldemokratáknál bekövetkezett fordulat: a párt a közép felé mozdult, és a munkások, valamint a parasztok érdekeinek összebékítésére törekedett. Meg is lett a jutalma: 1936-tól parlamenti többséget szerzett. Quisling ekkor a nemzetiszocialistákkal lépett kapcsolatba. 1940 elején Hitlerhez látogatott, és megpróbálta rávenni, támogasson egy fasiszta puccsot, amelyet ő maga vezetne. Mivel a norvég nép szemlátomást minden támogatást megtagadott Quislingtől, a németek szkeptikusan fogadták a kérést. Arról azonban Quislingnek sikerült meggyőznie Hitlert, hogy a szövetségesek minden valószínűség szerint megtámadják Norvégiát, és két nappal a találkozó után Hitler megparancsolta, hogy dolgozzák ki egy megelőző csapás terveit. Quisling 1940. április 4-én Koppenhágába utazott, hogy megbeszélést folytasson egy német vezérkari tiszttel; részletesen tájékoztatta Norvégia védelmi előkészületeiről, és megjelölte a támadáshoz legelőnyösebb pontokat. Bármilyen katasztrofális volt Quisling árulása, a szövetségesek propagandájának egy szempontból kapóra jött: a Quisling nevet, talán mert könnyű volt kiejteni, 319

ezentúl ráhúzták minden árulóra, így helyettesítve a nehézkesebb „ötödik hadoszlopot”, amelyet először a spanyol polgárháborúban használtak, de a brit propagandisták szerint a legtöbben már bizonyosan elfelejtettek. 1940. március elsején Hitler kiadta a hivatalos parancsot az invázióra (kódnevén a Weser-gyakorlatra). Kézenfekvő földrajzi okokból a támadás Norvégián kívül Dániára is kiterjedt. Azt az ellenvetést, miszerint Norvégia is, Dánia is semleges, és minden bizonnyal az is maradna, Hitler félresöpörte; megjegyezte viszont, hogy a védelem gyengesége miatt viszonylag csekély haderőre lesz szükség. 1940. április 9-én a németek hajnali 5.25-kor dél felől átlépték Dánia szárazföldi határát, miközben az Ålborgban partot érő légideszantegységek elfoglalták a dán légierő legfőbb bázisát, és további öt ponton szállt partra a tengerészgyalogság; az öt pont egyike Koppenhága volt, amelynek védőit teljes meglepetésként érte a támadás. Az egyetlen probléma akkor merült fel, amikor a Schleswig-Holstein hadihajó megfeneklett. Reggel 7.20-kor a dán kormány beletörődött az elkerülhetetlenbe, és elrendelte az ellenállás beszüntetését – az invázió nem egészen két óra alatt végbement. Norvégiában azonban a benyomuló csapatok komolyabb ellenállásba ütköztek. A Trondheim és Narvik felé tartó német szállítóhajóknak sikerült elkerülniük a lesben álló briteket, de a kedvezőtlen időjárás szétszórta a tizennégy rombolóból, két hadihajóból (a Scharnhorstból és a Gneisenauból), valamint egy nehézcirkálóból, az Admiral Hipperből álló kísérőflottát. A Renown nevű brit harci cirkáló összecsapott a két német hadihajóval, és olyan komoly kárt tett bennük, hogy visszavonulásra kényszerültek, ám a brit hajók túl messze voltak a norvég partoktól ahhoz, hogy a német főerőt megakadályozzák a norvég fjordokba való behatolásban. A parti ütegek tettek ugyan némi kárt a német flottában, és elsüllyesztették a Blücher nevű, épp ekkorra hadrendbe állított, modern nehézcirkálót, de ez nem hátráltatta a német csapatokat, és elfoglalták valamennyi nagyobb norvég várost, a fővárost is beleértve. Még így sem ment minden simán; 1940. április 10-én és 13-án a brit flotta két támadásban elsüllyesztett tíz német rombolót, amelyek Narvikban és környékén horgonyoztak. Elvesztettek a németek tizenöt szállítóhajót is, és így arra kényszerültek, hogy a 108 000 katonából és ellátmányukból álló erősítést egy 270 kereskedelmi hajóból álló flotta szállítsa át Dániából, további 30 000 főt repülőgépről dobtak le. Nem volt elég szállítóhajó, függtek a légi szállítástól, így az eredeti invázió híján nem tudták felmutatni azt az elsöprő erőfölényt, amelyre szükség lett volna. Ez a helyzet, valamint a túlnyomórészt hegyes-völgyes norvég terepviszonyok lehetővé tették, hogy a norvégok legalább szembeszálljanak a benyomuló német erőkkel. Az invázió nehézségeit tetézte, hogy a németek már Oslo megszállásakor, 320

321

322

azaz április 9-én Quislinget tették meg az új, németbarát kormány fejének. Több régebbi párthíve, akit miniszterként nevezett meg, nyilvánosan visszautasította a csatlakozást, a törvényes kormány pedig kereken elítélte fellépését. A király az ellenállás folytatására szólított fel, és a kormánnyal együtt elhagyta Oslót. A hadsereg és a norvég nép nagy többsége, amelyet felháborított a minden választói támogatást nélkülöző német bábfigura rájuk erőltetése, a király mellett állt. És gúnykacaj fogadta Quisling 1940. május elsején meghirdetett „nemzeti forradalmát”, amikor is proklamációjában árulónak bélyegezte a királyt meg a kormányt, amiért kiárusították az országot a Nagy-Britanniát működtető zsidóknak, és Norvégia jövőjét az úgynevezett „germán sorsközösségben” határozta meg. Az inváziót követően a norvég katonák hősiesen vették ki részüket a Narvikért és a többi nyugati kikötőért vívott harcokban; a dolgok szemlátomást másként alakultak, mint a németek tervezték. A britek azonban még sokkal rosszabbul jártak. Április 14-én és 17-én a brit erők a partvonal közepén lévő két ponton, a Francia Idegenlégió és néhány lengyel egység támogatásával, partra szálltak, de nem kaptak eligazítást, merre induljanak tovább. Sok katona nem volt kellően felszerelve a téli harcokhoz, és nem voltak hótalpaik; másokat úgy lehúzott a nehéz téli holmi, hogy alig tudtak mozogni. És ami a döntő: a britek híján voltak a hatékony légi támogatásnak, a német gépek pedig irgalmatlanul bombázták őket. Sok késedelem közepette a szövetségesek 1940. május 29-én bevették Narvikot, ekkor azonban befutott a rég esedékes német erősítés, és amikor június 4-én a levegőből váratlanul megtámadták és elsüllyesztették a Glorious brit repülőgép-anyahajót, fedélzetén a gépek egész sorával, kiderült, hogy milyen bizonytalanok a brit pozíciók. A Narviktól délre állomásozó szövetséges erők már visszavonultak, június 8-án pedig a magát Narvikot tartó csapatok a kikötő elpusztítása után ugyancsak hazahajóztak. Egy nappal előbb a norvég király és kormánya száműzetésbe indult a Devonshire cirkálón; hátrahagyott üzenetükben tűzszünetre szólítottak fel, de egyértelművé tették, hogy hazájuk és a Harmadik Birodalom, további értesítésig, hadiállapotban marad egymással. A németek a felmerülő nehézségek ellenére diadalmaskodtak, mégpedig egy párját ritkító, összehangolt légi, tengeri és szárazföldi támadásnak köszönhetően. Immár övék volt a kontinens északnyugati partjainak jelentős része, ahol egy sor tengeri bázist alakítottak ki elsősorban a tengeralattjárók részére, amelyekre az Amerikából érkező brit ellátmányok megsemmisítése céljából égető szükségük volt. Azon túl, hogy a svéd vasércszállítmányok útját biztosították, a névleg még semleges Svédországot ténylegesen egy német kliensállam pozíciójába kényszerítették. A svéd hatóságok már a norvégiai hadjárat folyamán is hozzájárultak, hogy a német utánpótlás svéd területen át 323

324

jusson célba, a továbbiakban pedig német katonák százezreit is átengedték. A svéd hajógyárak hadihajókat építettek a német haditengerészetnek, és a svéd gazdaság, ha tehette, gyakorlatilag a németek minden rendelését teljesítette. Ezzel szemben, ahogy William L. Shirer naplójában feljegyezte, a szövetségesek hadművelete elejétől végig „katasztrófának” bizonyult. A britek addig halogatták tervüket, hogy a kulcsfontosságú norvég kikötők elé aknákat telepítsenek, míg lekéstek róla. A brit hadsereg és a Királyi Haditengerészet között rosszul működött az összehangolás. A katonai tervezés zavaros és logikátlan volt. A brit erők nem sokkal a partraszállás után megalázó visszavonulásra kényszerültek. Narvikban végzetes habozás késleltette az előrenyomulást, aminek következtében nem számíthattak a meglepetés hatására, és a német erősítés a helyszínre érhetett. Mindez a britek további háborús erőfeszítései szempontjából sem ígért sok jót. Nem véletlen, hogy Hans Meier-Welcker Wehrmacht-tiszt már 1940. március 21-én azt írta naplójába, hogy az egyszerű németek körében optimista a hangulat, és biztosra veszik, hogy nyárra véget ér az egész háború. Londonban nem sokat várattak magukra a vádaskodások. Amikor Neville Chamberlain miniszterelnök az alsóházban igazolni próbálta hadvezetési teljesítményét, erőtlen védekezése senkit sem győzött meg. Clement Attlee, az ellenzéki Munkáspárt vezére köntörfalazás nélkül a tárgyra tért: „Nem pusztán Norvégiáról van szó – jelentette ki. – Norvégia csak a korábbi balsikerek tetőpontja. Az emberek azt mondják, az ügyek intézéséért elsősorban olyan személyek felelősek, akiknek egész pályája kudarcok majdnem szakadatlan láncolatából áll. Norvégia csak követte Csehszlovákiát és Lengyelországot. A mottó mindenütt az, hogy »lekéstünk«.” Attlee-nak ezt a jellegzetesen nyers helyzetértékelését sokan osztották. Az ellenzéki Munkáspárt elhatározta, hogy a kérdésről szavazást kényszerít ki. A 615 tagból 486-an szavaztak. Mintegy 80 konzervatív távol maradt a vitáról, feltehetően azért, hogy tartózkodhassanak; az a 40, aki jelen volt, az ellenzékkel szavazott. A 213 főnyi kormánytöbbség 80-ra zsugorodott. Chamberlain meghajolt az elkerülhetetlen előtt: másnap mint megtört ember lemondott. Nem telt el egy év, és meghalt. Az a politikus, akiben a legtöbben az utódját látták, Lord Edward Halifax külügyminiszter, a felsőház tagja nem vállalta a megbízatást; úgy vélte, mégpedig teljes joggal, hogy az országot nem lehet a Lordok Házából vezetni, így a választás Winston Churchillre esett. Mint az Admiralitás első lordja, hivatalosan ő felelt a norvégiai összeomlásért, és a sorsdöntő vitában valóban védelmeznie kellett a kormány teljesítményét, a bíráló hangok nagyrészt mégis megkímélték, mivel széles körben elterjedt az a nézet, hogy vakmerőségét megbénította mások óvatoskodása. A kinevezése idején hatvanöt éves Churchillnek volt háborús tapasztalata: részt vett a 19. század végén a szudáni háborúban, és 1914–18 325

326

327

között ott volt az első világháborúban is. Az évek során számos kormányhivatalt töltött be, de a második világháború kitörése előtti évtized java részében nemigen hallatta hangját a Házban. Független, már-már ellenzéki híre miatt elszigetelődött a kormánytól, és különállását csak növelte a Harmadik Birodalom elleni metsző kritikája és az újrafelfegyverzés szüntelen sürgetése. Most azzal kezdte munkáját, hogy a kormányt nemzeti egységkormánnyá bővítette. Megválasztása utáni első alsóházi beszédének üzenetében sem tűrt megalkuvást. Nagy-Britannia, mondotta, a végsőkig harcolni fog. 328

IV

A Dánia és Norvégia elleni német támadás előhírnöke volt a Franciaország és a Benelux államok ellen indítandó sokkal nagyobb szabású hadműveletnek. A meglehetősen konvencionális és hosszú hónapokon át mérlegelt eredeti haditerv háromirányú támadást irányzott elő Franciaország, Belgium és Hollandia ellen; ez csökkent később két fő irányra, ám ezt is át kellett dolgozni. Belgiumban ugyanis elfogtak egy kényszerleszállást végrehajtó vezérkari tisztet, aki elmulasztotta megsemmisíteni a haditervet, így a dokumentum az ellenség kezébe került. Hitler visszament hát a terepasztalhoz, és érvelni kezdett egy egyszeri, koncentrált, meglepetésszerű áttörés mellett, mégpedig az Ardennek erdős, dimbes-dombos vidékén keresztül, amelyet általában kedvezőtlen tankterepnek tartottak, ezért a franciák csak felületesen védték. Ennek a megoldásnak az lenne az előnye, hogy így nem kell támadást indítani a francia– német határ mentén kilométereken át húzódó és alaposan megerősített Maginotvonal francia lövegállásai ellen. A hadsereg főparancsnokságának kezdeti kétségei eloszlottak, amikor Erich von Manstein tábornok részletesen kiállt az új, rögtönzésszerű terv mellett, és álláspontját a vezérkar által szervezett hadijátékok és szimulációk is megerősítették. Az 1887-es születésű Manstein, akinek becsvágya annyira ingerelte Halder tábornokot, hogy korábban áthelyezte Stettinbe frontszolgálatra, közeli munkatársa volt annak a Gerd von Rundstedt tábornoknak, aki Lengyelország meghódításának tervezési munkálatait vezette. Manstein új tervének másodlagos célja az volt, hogy Rundstedt Dél hadseregcsoportjának jusson a Franciaország elleni hadjárat oroszlánrésze. Manstein 1940. február 17-én tárgyalt Hitlerrel, és bebizonyította, hogy gondos tervek alapján igenis áthatolhat az Ardenneken egy jelentős gépesített haderő,

onnan pedig a német főerőknek a La Manche csatornához kell továbbnyomulniuk, hogy dél felől vágják el a szövetséges csapatokat. Ezalatt északabbra egy másik inváziós erő hatol be Belgiumba és Hollandiába, megtévesztve a szövetségeseket, akik majd azt hiszik, hogy onnan várható a fő csapás. Ekként a brit expedíciós haderőt és a francia hadsereget északról is, délről is körülzárják, és a tengernek szorítják. Május elejére megszűntek az esőzések, a norvégiai hadjárat nyilvánvalóan közeledett a győzelmes befejezéshez, eljött hát a pillanat. A német csapatok 1940. május 10-én vonultak be Hollandiába; egy részüket ejtőernyőn dobták le, a zömük pedig egyszerűen átlépte a szárazföldi német–holland határt. A holland hadsereg a délen állomásozó angol–francia erőktől eltávolodva visszavonult; a maga nyolc, gyengén felszerelt hadosztályával, melyek ráadásul a szövetséges csapatoktól függetlenül harcoltak, nem szállhatott szembe a sokkal jobban kiképzett német hadsereggel. Az 1940. május 14-én Rotterdam ellen végrehajtott légi rajtaütés, amely elpusztította a városközpontot, és sok száz polgári lakost megölt, meggyőzte a hollandokat, hogy a további vérontást elkerülendő, tanácsosabb, ha megadják magukat. A következő napon ez meg is történt. Vilma királynő és a kormány Londonba menekült, hogy a Csatornán túlról folytassák a harcot. Ugyanekkor a német ejtőernyősök és a vitorlázógépekről ledobott különleges erők elfoglalták a kulcsfontosságú hidakat és védelmi állásokat, és biztosították a Belgiumba vezető főbb utakat. A belga védőcsapatokat, amelyek nem hangolták össze akcióikat a segítségükre induló britekkel és franciákkal, gyorsan megfutamították. Az invázió váratlan volt, és rémületes. William L. Shirer nem győzött csodálkozni a német előrenyomulás gyorsaságán. Amikor egy újságírócsoporttal beljebb utazott az országba, Tongres városában, a súlyos bombakárt szenvedett vasútállomás körül „mindenfelé a földből kitépett és összevissza csavarodó vasúti síneket, kisiklott vagonokat és mozdonyokat” látott. „Maga a város teljesen kihalt volt. Két-három éhes kutya szaglászott bánatosan a romok között, szemlátomást vizet, ételt és a gazdájukat keresték.” Folytatva útjukat, nehézkesen mozgó menekültek sorai mellett haladtak el. Ahogy Shirer feljegyezte: „Öregasszonyok cipeltek erőtlen karjukban egy vagy két csecsemőt, az anyák pedig a család holmiját vonszolták. A szerencsések kerékpáron próbálták egyensúlyozni javaikat. A valóban szerencsés keveseknek szekerük volt. Az arcok? Kábák, rettegők, vonásaik bánatba és szenvedésbe dermedtek, de őrizték méltóságukat.” Louvainba (Löwen) érve azt látta, hogy ismét rommá lett az egyetemi könyvtár, amelyet az első világháborúban tudatosan, bosszúból gyújtottak fel a német katonák a városban tapasztalt ellenállás miatt, majd amerikai segítséggel újjáépült, és megtelt könyvekkel. „A nagy könyvtárépület – jegyezte fel Shirer 1940. május 20-án – teljesen kiégett. A 329

330

romok még füstölnek.” Goebbels propagandagépezete rögtön kapott az alkalmon, hogy a briteket vádolja az épület felgyújtásával, de a helyi német városparancsnok vállvonogatva tudatta Shirerrel, hogy „nagy harcok voltak a városban… Utcai csaták zajlottak, tüzérséggel, bombákkal.” Azt is közölte, hogy az összes könyv elégett. A német előrenyomulás súlyos harcok közepette folytatódott. A belga hadsereg a rendelkezésére álló huszonkét hadosztállyal szívósabban állt ellen, mint a hollandok – de végül őket is megsemmisítették. 1940. május 28-án III. Lipót belga király megadta magát, anélkül hogy döntéséről a britekkel vagy a franciákkal tanácskozott volna. Visszautasítva kormánya javaslatát, hogy kövesse őket a londoni emigrációba, Belgiumban maradt. A németek a háború végéig házi őrizetben tartották. A belga király kapitulációs döntését nagymértékben befolyásolták a délebbre lezajlott események. 1940. május 10-én, Hollandia és Belgium megtámadásával egy időben hatalmas német haderő kezdte meg előrenyomulását az Ardennekben. A franciák magabiztosan hitték, hogy képesek ellenállni egy német behatolásnak, hiszen újrafelfegyverzésük rohamléptekkel haladt, és 1940 elejére mintegy 3000 modern és hatékony harckocsijuk volt, szemben a mintegy 2500, általában gyengébb minőségű német páncélossal, és mintegy 11 000 tüzérségi lövegük a németek 7400 lövege ellenében. Összesen 93 francia és 10 brit hadosztály állt készenlétben a 93 német hadosztállyal szemben. A franciáknak 1940 tavaszán határaikon belül 647 vadászgépük, 242 bombázójuk és 489 felderítőgépük volt, és ehhez járult a britek 261 vadásza, 135 bombázója és 60 felderítőgépe. Ez összesen majdnem 2000 harci repülőt jelentett. A német légierőnek ugyanekkor 3578 üzemképes harci gépe volt, de ha a holland és belga légierőt is számításba vesszük, ez önmagában nem volt elég az ellenfelek legyőzéséhez. Ám a nem sokkal korábban megérkezett 500 modern amerikai repülőgép ellenére sok francia gép volt elavult, és sem a britek, sem a franciák nem tanulták meg légierejüket a szárazföldi erők taktikai támogatására használni, ahogy a németek tették Lengyelországban. Következésképp a német zuhanóbombázók Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban képesek voltak elpusztítani az ellenség légvédelmét, szétverni kommunikációját, és megszerezni a légi fölényt, mielőtt a szövetséges légierő ellenakciót indíthatott volna. Ráadásul a szövetségesek számos gépüket tartalékban állomásoztatták, a német légierő viszont bevetette majdnem teljes hadműveleti erejét. Vakmerő szerencsejáték volt ez, amelynek során a németek nem kevesebb, mint 347 gépet vesztettek, köztük a Hollandiában és Belgiumban bevetett ejtőernyős csapatszállítók és vitorlázórepülők legtöbbjét. A kockázatvállalás azonban látványosan kifizetődött. A francia hírszerzés sötétben tapogatózott a német támadás időpontját 331

332

333

illetően. Egyes előkészületekre felfigyeltek, de az adatokat senki nem illesztette egymáshoz összefüggő képpé, és a tábornokok most is abból indultak ki, hogy a németek az elfogott, de immár időszerűségüket vesztett terveket fogják alkalmazni. Első világháborús tapasztalataikból merítve a francia katonai vezetők nem tudták felmérni, milyen gyorsan mozognak és milyen messzire jutnak a német páncéloshadosztályok. Az 1914–18-as, lövészárkokban vívott állóháború után rohamos fejlődésnek indult a légierő és a páncélosok hatékonysága, a hadviselés hangsúlya a védekezésről a támadásra tolódott, és ezt a szövetségesek oldalán kevesen gondolták végig. A francia tábornokok a jobb áttekintés kedvéért messze a frontvonal mögött tartózkodtak, megsínylették a rossz kommunikációt, és megkésve reagáltak a gyorsan pergő eseményekre. Hamarosan 57 hadosztályt összpontosítottak északon, hogy visszaszorítsák a német támadást, amelyet Hollandia és Belgium felől vártak. Itt azonban a németek mindössze 29 hadosztályt vonultattak fel, és míg a franciák további 36 hadosztályt állítottak fel a Maginot-vonal mentén, német részről itt csupán 19 hadosztály gyülekezett. A legnagyobb és legjelentősebb német haderőt – 45 hadosztályt, köztük a legjobban kiképzett és legjobban felszerelt egységeket – az ardenneki áttörésben vetették be. Nem meglepő, hogy északon, legalábbis kezdetben, a francia védelem keményen állta a sarat, és Hannurnál, a történelem első tankcsatájában, egy napra megállították a németeket. A kérdés azonban igazából délebbre dőlt el, ahol Ewald von Kleist tábornok 134 000 katonát, 1222 páncélost, 545 lövészpáncélost és majdnem 40 000 teher- és személyautót vezetett át az Ardennek szűk, erdős völgyein abban az akcióban, amelyet „Európa addigi legnagyobb közlekedési dugójának” neveztek el. A vállalkozás rendkívül kockázatos volt. A német páncéloserőből lényegében semmi nem maradt tartalékban. A kudarccal Németország megsemmisítő ellentámadásoknak tette volna ki magát. Ahogy Fedor von Bock vezértábornagy, az északról támadó B hadseregcsoport tehetséges, bár konzervatív parancsnoka a tervezett ardenneki áttörésről értesülve kijelentette: „Világos, hogy ki kell fulladnia, hacsak a franciák búcsút nem vesznek a józan eszüktől.” A németeket azonban nem hagyta cserben a szerencséjük. A négy, egyenként majdnem 400 kilométeres oszlop lassan, kínkeservesen kúszott végig a szűk utakon a Meuse folyó felé. Gyakran kellett csikorogva leállniuk. A forgalomirányítók könnyű gépeiken repültek oda-vissza az oszlopok fölött, hogy felismerjék, hol fenyeget a torlódás veszélye. A harckocsik ki voltak szolgáltatva az üzemanyag-állomásoknak, amelyeket az élen haladó egységek létesítettek előre kijelölt pontokon. A legénységnek és a páncélosok vezetőinek három napon és éjszakán át kellett megszakítás nélkül haladniuk; az elit harci 334

335

egységeket agyontömték amfetaminokkal (a katonák „páncéloscsokoládénak” nevezték), hogy ébren maradjanak. A bármikor felfedezhető és sebezhető oszlopok béna kacsaként kínálták magukat a szövetséges légitámadásoknak. És mégis elérték céljukat, mert a szövetségesek nem ismerték fel bennük a német főerőt. Csak 1940. május 13-án vették őket tűz alá a franciák, amikor már elérték a Meuse folyót; ez volt az első igazi kísérlet a megállításukra. Kleist nem kevesebb, mint ezer repülőgépet utasított a francia állások bombázására; a gépek teljes nyolc órán át, több hullámban támadtak, felőrölve a franciák harci morálját, és visszavonulásra vagy fedezékbe kényszerítették őket. A németek ekkor sok száz gumicsónakot raktak vízre, és csapataik három helyen értek partot a túloldalon, rombolva a francia védelmi állásokat, és a bal parton olyan erősen megvetették a lábukat, hogy a mérnökök hidat építhettek, amelyen aztán a páncélosok is átkeltek a folyón. Ez volt a mindent eldöntő áttörés. Igaz, ekkor a német erők még ki voltak téve az ellentámadásnak, de a franciák ismét túl lassan reagáltak, és újból meglepődtek, amikor Kleist emberei, ahelyett hogy keletre fordultak és a Maginot-vonalat támadták volna hátulról, nyugat felé indultak. Ez volt Manstein híres „sarlóvágása”, amely azt célozta, hogy a szövetséges erőket északon, Belgiumban marasztalja, szemközt a benyomuló német csapatokkal, hogy aztán együttes erővel a tengerbe kergessék őket. Mire a francia páncélosok elérték a Meuse-t, a német harckocsik hatalmas túlerőben voltak. Az előbbiek közül sokból kifogyott a benzin, és a legtöbbjük elpusztult. A szövetséges légierő messze, Közép- és Észak-Belgiumban volt, és amikor végre megérkezett, nehezen találta meg a szárazföldi célpontokat. Ugyanekkor súlyos károkat tett a szövetséges gépekben a német légvédelem tüze: 71 bombázójukból a britek 30at vesztettek. Eközben a német páncélosok sebesen nyomultak előre a nyílt síkságon. A német parancsnokokat sok esetben úgy magával ragadta a támadás lendülete, hogy gyorsabban haladtak és messzebbre jutottak, mint ahogy óvatosabb fölötteseik kitűzték. A front felé menetelő francia katonák csodálkoztak, hogy hogyan kerültek a németek ilyen messze nyugatra. A francia hadvezetés mélységesen megrendült. A vezérkar főhadiszállásán a tábornokok könnyekre fakadtak, amikor a német előrenyomulás sikeréről és gyorsaságáról értesültek. 1940. május 15-én reggel Paul Reynaud francia miniszterelnök felhívta Churchillt, és jelentette: „Megvertek bennünket.” A franciák túlságosan exponálták magukat Belgiumban, és így nem maradtak bevethető tartalékaik. 1940. május 16-án Churchill Párizsba érkezett, hogy nagy sietve tanácskozzon a francia vezetőkkel. „Teljes levertség volt írva minden arcra” – jegyezte fel később. Maurice Gamelin tábornok, a francia főparancsnok kétségbeesetten közölte, hogy nem áll módjában ellentámadást szervezni: „Alulmaradtunk 336

létszámban, alulmaradtunk felszerelésben, alulmaradtunk módszerben” – jelentette ki, szavait, ahogy Churchill később feljegyezte, „reménytelen vállvonogatással” kísérve. 1940. május 19-én Reynaud elmozdította Gamelint, aki oly végzetesen rászolgált kockázatkerülő hírnevére, és helyére az 1935-ben nyugalomba vonult Maxime Weygand tábornokot, az első világháború nagy tiszteletnek örvendő veteránját nevezte ki. De már késő volt. Másnap az első német páncélosok elérték a Csatornát. A Belgiumban rekedt szövetséges seregeket immár három oldalról körülzárták a németek; a negyedik a tenger volt. Weygand úgy gondolta, hogy egy északról és délről indított egyidejű támadással megtörheti a német páncélosok előrenyomulását, de csakhamar kiderült, hogy a kaotikussá vált helyzetben nem lehet szó összehangolt offenzíváról. Amikor a belga királlyal találkozott, Weygand helyesen mérte fel, hogy Lipót már feladta a küzdelmet. A britek és a franciák közötti kommunikáció ténylegesen összeomlott. Csődöt mondott minden kísérlet, hogy utolérjék Lord Gortot, a brit főparancsnokot. Az északi erőket irányító francia tábornok meghalt egy autóbalesetben, és nem találtak megfelelő helyettest. A tervezett ellentámadás kölcsönös vádaskodások közepette meghiúsult. A britek mindinkább úgy érezték, hogy a franciák tehetetlenek, a franciák pedig, hogy a britek megbízhatatlanok. Belgium május 28-i kapitulációjával csak tovább romlott a helyzet. Reynaud a hírek hallatán „elfehéredett a dühtől”, míg David Lloyd George, az első világháborús brit miniszterelnök azt írta: „Nehezen képzelhető el sötétebb és mocskosabb hitszegés és perfídia, mint amit a belga király elkövetett.” Miközben a háromszoros német páncélostámadás észak és nyugat felé tört, hogy találkozzon a kelet felől, azaz Belgiumon át előrenyomuló többi német erővel, az angolok és a franciák megkezdték visszavonulásukat Dunkerque felé. 337

338

339



6. térkép Nyugat-Európa német meghódítása, 1940 Gamelin elmozdításának napján a brit kormány, mintegy számítva a fenti fejleményekre, flottát kezdett gyűjteni, igénybe véve jóformán minden csónakot és hajót, amelyet a brit partok mentén találtak és idejében a helyszínre juttathattak – így készültek fel az evakuálásra. A német zuhanóbombázók szüntelen támadásai közepette 860 vízi jármű – köztük mintegy 700 brit – tört utat magának a La Manche csatornán a dunkerque-i partokig, és kis híján 340 000 katonát szállított át Angliába. Ezek között majdnem 200 000 volt a brit, a többi főként francia. Sokkal kevesebben menekültek volna meg, ha Hitler nem állítja meg személyes paranccsal a német előrenyomulást, mivel Göring kérkedőn biztosította, hogy gépei úgyis elintézik a szövetséges katonákat, Rundstedt pedig azt javasolta, hogy adjon kimerült katonáinak némi pihenőt, mielőtt dél felé, Párizs ellen indulnának. Sem Brauchitsch, a hadsereg parancsnoka, sem Fedor von Bock, az északi fronton harcoló B hadseregcsoport parancsnoka nem értették ezt a lépést. Bock közölte Brauchitschcsal, hogy a támadást sürgősen folytatni kell, „máskülönben megeshet, hogy az angolok az orrunk előtt szállítanak el Dünkirchenből mindent, amit akarnak”. Hitler azonban azzal a Rundstedttel értett egyet, aki örült az alkalomnak, hogy a főparancsnokok feje fölött érvényesítse tekintélyét. Mire Brauchitsch rábeszélte, hogy folytassák a támadást, már javában zajlott az evakuálás, és az elfáradt németek nem bírtak a védekező katonák heves ellenállásával. „Dünkirchennél – jegyezte fel Bock nem is palástolt bosszúsággal 1940. május 30-án –

az angolok folytatják a kivonulást, még a nyílt tengerpartról is! Mire végül odaérünk, ők már messze járnak! Az, hogy a fővezér feltartóztatta a páncélosegységeket, súlyos tévedésnek bizonyult! Mi továbbra is támadunk. A harc kemény, az angolok szívósak, mint a bőr, és a hadosztályaim végtelenül kimerültek. 340



Amikor a küzdelemnek vége szakadt, Bock felkereste a helyszínt. Csodálkozva tapasztalta, mennyi betonbunker és szögesdrót kerítés védelmezte Dunkerque-et, és megdöbbent az ellenség felszerelésének minősége láttán.

Az angolok visszavonulási útvonala leírhatatlan látványt nyújt. Töméntelen járművet, tüzérségi löveget, páncélozott kocsit és felbecsülhetetlen mennyiségű katonai felszerelést halmoztak fel és toltak egymásba a lehető legkisebb helyen. Megpróbáltak mindent elégetni, de siettükben ez csak helyenként sikerült. Egy hihetetlenül jól

felszerelt hadsereg anyaga hever itt, amelyre mi, szegény ördögök, csak irigykedve és álmélkodva tekinthetünk. 341



Két nappal később Dunkerque végül megadta magát. A hátvédet alkotó 40 000, többnyire francia katona kitartott és fogságba esett. Weygand a briteket hibáztatta, amiért az embereit otthagyták, habár az evakuálás az utolsó brit katona elszállítása után még két napig folytatódott. Akárhogy is, a franciák viszonylag későn értek a helyszínre, így logikus volt, hogy ők alkossák a hátvédet. Weygand mindazonáltal keserű dühvel támadta Churchillt, amiért nem volt hajlandó több repülőt vagy csapatokat küldeni Franciaország megmentésére. A britek viszont el voltak szánva, hogy nem veszélyeztetik a Brit-szigetek védelmét további gépek vagy katonák feláldozásával, és megvetették a francia tábornokokat és politikai vezetőket, mert túl érzelmesnek, gyengének és defetistának tartották őket. Egy brit tábornok a legsúlyosabb helyzetben sem fakad sírva. A kapcsolatok a mélyponthoz közeledtek, és egy ideig nem is javultak. A németek, miután átcsoportosítottak, kijavították, amit kellett, és kipihenték magukat, megindultak dél felé 50 gyalogos és 10, bevallottan megfogyatkozott páncéloshadosztállyal. Útjukban 40 francia gyaloghadosztály, valamint 3 páncéloshadosztály megmaradt erői álltak. 1940. június 6-án a német erők átkeltek a Somme folyón. Három nappal később bevették Rouent. A francia kormányt Párizstól délre szétszórtan elterülő vidéki kastélyokba evakuálták, ahol nehézkes volt a kommunikáció, a működő telefon ritkaságszámba ment, és a helyváltoztatást jóformán lehetetlenné tették az országutakat elárasztó menekültek véget nem érő menetoszlopai. 1940. június 12-én, a Párizs elhagyása utáni első kormányülésen Weygand bejelentette a döbbent minisztereknek, hogy a további ellenállás értelmetlen, és legfőbb ideje fegyverszünetet kérni. Weygand úgy gondolta, ha a németek megtámadják az Egyesült Királyságot, a britek nem lesznek képesek kitartani, ezért hát semmi értelme, hogy a francia kormány Londonba emigráljon. Továbbá, ahogy mindinkább a többi tábornok, Weygand is hajlott arra a nézetre, hogy az összeomlásról a civil politikusok tehetnek; a hadseregnek tehát az a kötelessége, hogy tisztességes békét kössön az ellenséggel. Csak így gátolhatják meg, hogy Franciaországban anarchia és forradalom törjön ki, mint 1870-ben egy korábbi, ugyancsak a németektől elszenvedett vereség után; csak így állhatnak az ország erkölcsi újjászületése élére. Reynaud már segítségül hívta az első világháborús verduni csata hősét, a koros Philippe Pétain tábornagyot mint afféle kultikus figurát, és Pétain most támogatta ezt az elképzelést. „Én nem hagyom el a francia földet – jelentette ki –, és vállalom a szenvedést, amely a hazára és fiaira vár. Ebből a szenvedésből 342

sarjad majd a francia újjászületés… Az én szememben a fegyverszünet az örök Franciaország tartós megmaradásának szükséges feltétele.” 1940. június 16-án, egy újabb, ezúttal Bordeaux-ban megtartott kormányülés után Reynaud, aki a fegyverszünet ellenzőjeként elszigetelődött, leköszönt miniszterelnöki posztjáról; maga Pétain lett az utóda. 1940. június 17én Franciaország új vezetője bejelentette a rádióban, hogy ideje beszüntetni a harcot, és békéért folyamodni. A konfliktusban mintegy 120 000 francia katona halt meg vagy tűnt el (10 500 holland és belga, valamint 5000 brit katonával együtt), tehát igenis sokan harcoltak, meghazudtolva azt az állítást, miszerint az 1930-as évek politikája aláásta a franciák nemzeti büszkeségét. Ám Pétain bejelentése után sokan feladták. A másfél millió német fogságba esett francia katona fele ekkor adta meg magát. Az olyanokat, akik tovább akartak harcolni, nemegyszer tettleg bántalmazta a polgári lakosság. A konzervatívok, mint Pétain, aki irtózott a harmadik köztársaság demokratikus intézményeitől, nem látták be, miért kellene az ilyen intézmények védelmében az utolsó csepp vérig harcolni. Sokan közülük csodálták Hitlert, és úgy érezték, a vereség alkalmat nyújt nekik, hogy Franciaországot Németország képére teremtsék újjá. Erre hamarosan meg is kapták a lehetőséget. 343

344

V

Franciaország ezalatt majdnem teljes káoszba süllyedt. A menekülők tömeges exodusa déli irányban söpört végig az országon. Irène Nemirovsky emigráns orosz írónő, aki zsidó üzletember apjával tizennégy évesen menekült el a bolsevik forradalom elől, és Franciaországban telepedett le, szemléletesen ábrázolta „a porban taposó, fejveszett sokaságot”. A legszerencsésebbek „taligát vagy gyerekkocsit toltak, avagy taliga helyett durván összeeszkábált, kerekekre szerelt négy deszkát, amely szatyrok, rongyos ruha vagy alvó gyerekek súlya alatt roskadozott”. A zsúfolt utakon autók próbálták átküzdeni magukat, „amelyek a kipattanásig meg voltak rakva csomagokkal és bútorokkal, gyerekkocsikkal és kalitkákkal, ládákkal és ruháskosarakkal, és mindegyik tetejére matrac volt kötözve”, és „ingatag állványhegyeknek” hatottak. „Végtelen, lassú mozgású folyam áramlott Párizs felől: autók, teherautók, kordék, biciklik, meg a földjüket otthagyó gazdák könnyű lovas kocsijai.” A német invázió gyorsasága és hatalmas méretei miatt hivatalos kiürítési tervek 345

346

nem léteztek. Az 1914-es német rémtettek emlékei és a bombázások rettenetes hatásairól keringő hírek tömeghisztériához vezettek. Egész városok maradtak üresen: Lille lakossága néhány nap alatt 200 000-ről állítólag 20 000-re fogyott, Chartres-é 23 000-ről 800-ra. A fosztogatók üzletekbe és lakásokba törtek be, és vitték, ami megtetszett nekik. Délen a biztonságot ígérő szállások zsúfolásig teltek menekültekkel. Bordeaux-ban, amely rendes körülmények között 300 000 lakosnak adott otthont, néhány héten belül kétszer ennyien szorongtak, és a máskor mindössze 30 000 lakosú Pau teherbírását 150 000 menekült tette próbára. A számítások szerint összesen 6–8 millió ember menekült el otthonából az ország lerohanása alatt. A társadalmi struktúrák recsegtek-ropogtak vagy épp összeroppantak ekkora tömegek súlya alatt. Csak lassan indult meg a visszatérés az elhagyott otthonokba. A demoralizáció megsemmisítő hatással volt a francia politikai rendszerre is, amely, mint láttuk, szétesett a megpróbáltatásokban. Amikor a németek 1940. június 14-én bevonultak Párizsba, ott is elhagyott negyedek várták őket. Az autók dudáinak szokásos kakofóniája helyett csak egy marhacsorda bőgése hallatszott, amelyet az észak felől Párizson át menekülők valamelyike hagyott el a város szívében. A német katonák, akármerre jártak francia földön, kifosztották az elhagyott városokat és falvakat. „Itt minden kapható, akár egy nagyáruházban, csak éppen ingyen” – számolt be Elbeufben szerzett élményeiről Hans Meier-Welcker 1940. június 12-én: 347



A katonák mindent átkutatnak, és elviszik, ami megtetszett nekik és mozdítható. Zsákszámra emelik le a kávét a teherautókról. Ingek, harisnyák, takarók, csizmák és számtalan egyéb holmi hever szanaszét, csak választani kell. Máskor gondosan megőrzött dolgokat szedhetünk itt össze az utcákon és a földön. A katonák járműveket is simán megkaparinthatnak. Mindenfelé motorok duruzsolása hallatszik: most kapcsolják be őket az új sofőrök, akiknek még ismerkedniük kell szerzeményükkel. 348



A franciákat már nem lehetett volna jobban megalázni. De tartogatott ennél rosszabbat is a jövő. Az első világháború francia parancsnokának, Foch marsallnak a személyes vasúti kocsiját, amelyben 1918. november 11-én aláírták a fegyverszünetet, Hitler személyes parancsára felkutatták. Kiderült, hogy helyéről elmozdítva múzeummá építették át, most azonban a Führer óhajára egy német munkáscsapat lebontotta róla a múzeum falait, majd visszavontatták a compiègne-i erdőbe, oda, ahol a fegyverszünet aláírásakor állt. William L. Shirernek, aki ott volt a németek érkezésekor, feltűnt, hogy Hitler arca „izzik a bosszúvágytól”, „rugalmas léptei” pedig diadalérzést tükröznek. Ugyanazon az

ülésen foglalt helyet, ahol 1918-ban a győztes Foch, így pózolt a fényképészeknek, majd megvetőn felállt és eltávozott, átadva a terepet a Hessből, Göringből, Ribbentropból és a katonai vezetőkből álló küldöttségnek, hogy felolvassák a fegyverszünet feltételeit, és aláírassák a dokumentumot a csüggedt franciákkal. Az egyezség értelmében 1940. június 24-ének reggelén megszűnt minden harc. Franciaországot kettéosztották: északi és nyugati részeire terjedt ki a megszállt övezet, délen és keleten pedig névleg autonóm állam jött létre, amelyet Pétain marsall már megalakult kormánya vezetett új székhelyéről, Vichy fürdővárosból; e kormány törvényeit és rendeleteit országos érvénnyel ruházták fel. A német erők a történelem legnagyobb bekerítő hadműveletét vitték végbe. A következőkben már egyetlen győzelmük sem volt ilyen nagyszabású, miközben az elesettek számát tekintve olcsóbb sem (nem egészen ötvenezren haltak meg vagy tűntek el). Kis híján másfél millió foglyot ejtettek, többet, mint a háború bármely más katonai akciója során. A siker arról győzte meg Hitlert és vezető tábornokait, hogy ugyanezt a taktikát a jövő katonai akcióiban, nevezetesen a következő évben a Szovjetunió elleni invázióban is kamatoztathatják. Németország ősellenségét sárba tiporták; bosszút álltak Versailles-ért. Hitler magánkívül volt a boldogságtól. 1940. június 28-án még hajnal előtt titokban Párizsba repült merőben magántermészetű turistaútra, építésze, Albert Speer és Arno Breker szobrász társaságában. Felkeresték az Operát, ahol tiszteletükre díszkivilágítást rendeztek, az Eiffel-tornyot, amely háttérként szolgált a három férfi napkeltekor készült, kötetlen jellegű fotójához; az Invalidusok dómját és a Montmartre művésznegyedét. „Életem álma volt, hogy meglássam Párizst – mondta Speernek Hitler. – El sem mondhatom, milyen boldog vagyok, amiért az álom megvalósult.” Mivel a látogatással igen elégedett volt, elárulta az építésznek, hogy gyakran tervezgette: földig romboltatja a francia fővárost. De most, hogy a két férfiú grandiózus tervei alapján a német főváros, Berlin Germánia néven új világvárossá alakul, meggondolta magát. „Párizs csak árnyék lesz – mondta később. – Akkor meg minek lerombolni?” Hitler többé nem tért vissza a francia fővárosba. A győzelmi parádét otthon rendezték meg. 1940. július 6-án hatalmas, éljenző tömegek árasztották el a berlini utcákat, és az útvonalra, amelyen a Führer a pályaudvarról majd a kancelláriáig halad, ezrével szórták a virágcsokrokat az emberek. Amikor odaért, egymás után többször is kihívták az erkélyre, hogy fogadja az alant gyülekezők ezreinek tapsviharát. William L. Shirer feljegyezte, hogy amikor Franciaország megtámadását bejelentették, nem volt különösebb izgalom. Nem gyülekeztek tömegek a kancellária előtt, ahogy az szenzációs események idején megszokott 349

350

351

352

volt. „A legtöbb német, akivel találkoztam – írta 1940. május 11-én –, a hír hallatán mély depresszióba esett.” Ahogy korábbi külföldi válságok idején is előfordult, az emberek között elterjedt a szorongás, hogy hová vezet mindez, s ezt festette alá a rettegés: mi lesz, ha a szövetségesek bombázni fogják a német városokat? De ahogy ez korábbi alkalmakkor is történt, a megkönnyebbülés, amiért Hitler látszólag minden erőfeszítés nélkül elérte célját, összefolyt a nemzeti büszkeség érzetével, és e kettőből szárnyalt fel az ujjongás, amely ezúttal minden korábbinál mámorosabb volt. Tipikusnak nevezhető az 1919-ben, Rajna-vidéki középosztálybeli családban született Lore Walbnak, ez idő szerint a Müncheni Egyetem történészhallgatójának reakciója. „Hát nem óriási ez az egész? – tette fel a szónoki kérdést, mint sokan mások, amikor 1940. május 21én naplójában beszámolt a győzelmekről. – Igazából csak most mérhetjük fel Führerünk nagyságát. Államférfiúi géniuszáról már bizonyságot tett, de hadvezérként ugyanilyen géniusz… Ha ő a vezérünk, a háború csak győzelemmel végződhet! Erről szilárdan meg van győződve mindenki.” 353

354



7. térkép Franciaország felosztása, 1940 „A német katonák győzelmét határtalan csodálat övezi – jelentette 1940. május 23-án az SD –, és ezt olyanok is osztják, akik a hadjárat kezdetén

355

bizonyos távolságtartást és szkepszist tanúsítottak.” Belgium kapitulációja – folytatódott a jelentés – „mindenütt a legnagyobb lelkesedést váltotta ki”, a német katonák párizsi bevonulása pedig „eddig nem látott mértékben lelkesítette fel a lakosságot a Birodalom minden részében. Számos város főterén és sok-sok utcájában az emberek hangosan mutatták ki örömüket, és a lelkesedés nem egy érzelmes jelenethez vezetett.” „A minapi lelkesedés – jelentik 1940. június 20án –, mint minden alkalommal, most is úgy hat, mintha ennél nagyobb már nem is létezne, és mégis, valahányszor új alkalom adódik, a nép még elsöprőbben fejezi ki örömét.” Pétain bejelentését, miszerint a franciák bedobják a törülközőt, számos német város terein spontán ujjongó sokaság fogadta. Az első világháború veteránjai álmélkodtak, hogy milyen gyors volt a győzelem. Még a rezsimet ellenzők is bevallották, hogy nem csekély büszkeség tölti el őket, és közölték, hogy az általános ujjongás légkörében nem képesek folytatni a földalatti ellenállást, bármit értettek is ezen. Wilm Hosenfeld katolikus tisztet, aki oly élesen bírálta a németek lengyelországi politikáját, hogy feleségének azt írta: „néha szégyelltem, hogy német katona vagyok”, most magukkal ragadták a hírek. „Fiacskám, ó, kisfiam – írta a fiának 1940. június 11-én –, ki ne lett volna boldog, hogy ebben részt vehetett?!” Hamburgban Luise Solmitz, egy konzervatív tanítónő osztozott az általános eufóriában: „Nagyszerű, nagyszerű napja ez a német népnek – írta naplójába 1940. június 17-én, amikor hallotta a bejelentést, hogy Pétain békéért folyamodik. – Mindnyájunkat elöntött a boldogság és a lelkesedés.” Ezzel a győzelemmel „hihetetlenül nagy nemzeti sorsfordulat köszönt be, régóta dédelgetett nemzeti álmok válnak valóra”. Ehhez képest a háttérbe vesznek a mindennapi háborús gondok, amelyek eddig csaknem kitöltötték naplóját. Csak akkor tartott egy kis gondolkodási szünetet, amikor eszébe jutott az az üldözés, amelynek ő és zsidó férje, Friedrich ki vannak téve, annak ellenére, hogy őket „a kiváltságos vegyes házasság kategóriába” sorolták: „A sikerek olyan óriásiak, hogy a fényük vetette árnyék is egyre sötétebb és fenyegetőbb lesz.” 356

357

358

359

360

VI

Franciaország legyőzésével tetőzött a német nép körében Hitler 1933 és 1945 közötti népszerűsége. Az emberek bizakodva várták, hogy most majd NagyBritannia is békét kér, és a nyár végére a háborúnak is vége lesz. Ám a kérdés,

hogy ezután mi következzék, nem is volt olyan egyszerű; annál is kevésbé, mivel Hitler viszonya a britekhez alapvetően kétértelmű volt. Egyfelől csodálta a brit világbirodalmat, amely a harmincas-negyvenes években a legnagyobb volt a Földön, és továbbra is óriási területeket foglalt el a glóbuszon; továbbá az angolokat a németek „angolszász” vérrokonainak tartotta, akiket a faji sors logikája a végén a németekkel közös táborba fog vezetni. Másfelől tisztában volt vele, hogy a brit politikában bizonyos igen befolyásos erők az általa vezetett Németországban mélységes veszélyt látnak a brit birodalomra nézve, olyan veszélyt, amelyet mindenáron fel kell tartóztatni. Az előző év szeptemberében ezek az erők szorították rá Neville Chamberlain miniszterelnököt közvetlenül a lengyelországi invázió után a Németország elleni hadüzenetre. Hitler azt is tudta, hogy a Konzervatív Párt több vezető személyisége, elsősorban Lord Halifax, a külügyminiszter még most is a konfliktus békés megoldását áhítja, és reménykedett, hogy a szóban forgó politikusokat valamilyen módon meggyőzheti a béketárgyalások időszerűségéről. A háború első hónapjaiban Hitler Anglia-politikája az agresszió és a megbékélés között ingadozott. Még akkor is reménykedett a különbéke megkötésében, amikor Churchill miniszterelnöki kinevezése ezt sokkal valószínűtlenebbé tette, miközben balsiker esetére tovább kovácsolta inváziós terveit. Ribbentrop külügyminiszter szívvel-lélekkel az inváziót pártolta. Az volt az elképzelése, hogy Nagy-Britannia megtámadása és legyőzése után visszahozza a trónra a korábbi VIII. Edward királyt, aki 1936-ban, amikor bejelentette, hogy egy elvált amerikai asszonyt kíván nőül venni, kénytelen volt lemondani az öccse javára, és ezt követően mint windsori herceg száműzetésbe vonult. A herceg nem sokkal a trónról történt leköszönése után ellátogatott Németországba, és úgy hírlett, a hivatalos személyeket a náci köszöntés egy módosított változatával üdvözölte. Több alkalommal is kifejtette, hogy nagyra értékeli mindazt, amit értelmezése szerint a nemzetiszocialista Németországban tenni próbálnak; 1940-ben pedig, mihelyt hallgatóságot talált, rendre előadta, hogy a britek lényegében elvesztették a háborút, és legfőbb ideje békét kötni a nemzetiszocialistákkal. 1940 nyarának elején, amikor a herceg és felesége Portugáliában élt, Ribbentrop megbízta Walter Schellenberget, azt az SShírszerzőtisztet, aki már a venlói ügyben is jól megállta a helyét, hogy rabolja el és Spanyolországon át hozza Németországba a hercegi párt. Ribbentrop, a maga pecsenyéjét sütögetve arra is gondolt, hogy a windsori herceg elrablása megnehezítené a Nagy-Britanniával kötendő különbékét. A náci terv azon fordult meg, hogy sikerül-e meggyőzni a házaspárt, hogy veszélyben vannak: brit titkos ügynökök akarják elrabolni és talán meg is ölni őket, nehogy a németek kezébe kerüljenek. Spanyol fasisztákat toboroztak a semlegességpárti 361

és a Nagy-Britanniához fűződő kapcsolatok megromlásától tartó Francokormány háta mögött; ezeknek az lett volna a dolguk, hogy mihelyt a hercegi pár átlépte a határt, eltüntessék őket. A terv azonban óhatatlanul belegabalyodott a náci hatalmi politika országon belüli hálójába, és sem Schellenbergnek, sem senki másnak nem volt igazán szívügye a siker, amely a gyűlölt Ribbentropnak hozott volna fényes diadalt. Végül a herceg és a hercegné lékelte meg a tervet, elfogadták ugyanis Churchill ajánlatát, hogy a herceg vállalja el a Bahamaszigetek főkormányzói tisztét. Ezzel a herceg és felesége több ezer kilométer távolságra került az efféle intrikáktól. Schellenberg fölöttese, Reinhard Heydrich gratulált az ifjú hírszerzőtisztnek, amiért a Ribbentroptól kapott megbízatást a látszólagos lelkesedés és a tehetetlenség éppen megfelelő arányú vegyítésével szabotálta el. Eközben Hitler a hadsereg és a haditengerészet vezetőivel tanácskozott az esetleges invázió gyakorlati kivitelezéséről. A német flotta a norvég hadjáratban súlyos veszteségeket szenvedett. Három cirkálót és tíz rombolót elsüllyesztettek, két nehézcirkáló és egy hadihajó olyan súlyosan károsodott, hogy használhatatlanná vált. 1940 nyarán Raeder admirálisnak mindössze egy nehézés két könnyűcirkáló, valamint négy romboló állt rendelkezésére. Ezzel a siralmasan elégtelen erővel aligha lehetett fölénybe kerülni a La Manche csatornán, amelyet a Királyi Haditengerészet öt csatahajója, tizenegy cirkálója és harminc rombolója védett, és számíthattak egy további komoly tengeri erő támogatására is, amely Gibraltárból egy intésre odahajózhatott. Emellett Franciaország kapitulációja után a németek elmulasztották az alkalmat, hogy kibővítsék saját tengeri erőforrásaikat a francia flottával. 1940. július 3-án brit hajók egy merész hadmozdulattal, amely csak fokozta a francia közvélemény felháborodását, a francia ellenőrzés alatti Algériában támadást intéztek az Orán melletti, mersz-el-kbíri francia tengerészeti támaszpont ellen, nehogy a francia tengeri haderő a németek kezére jusson; a támadásban több hadihajó megsérült, és elesett 1250 francia tengerész. Raedernek ekként túl kevés hadihajó állt rendelkezésére. Minimális ellenintézkedésként arra lett volna szükség, hogy a németek a Királyi Légierő megsemmisítésével teljes légi fölényt szerezzenek a Csatorna fölött, mivel a brit tengeri túlerőt csak így lehetett volna többé-kevésbé semlegesíteni. Hosszú megfontolás után Hitler július 16-án aláírt egy inváziós útmutatót, de csak „szükség esetére”, és három nappal később, a Reichstag gondosan megtervezett ülésén megismételte a briteknek szóló korábbi békeajánlatát. A feltételek azonban olyan homályosan voltak megfogalmazva, hogy Churchill kormánya egy órán belül visszautasította az ajánlatot. William L. Shirernek, aki egy katonai és polgári tisztségviselőkből álló csoporttal rádión hallgatta végig az 362

363

364

ajánlatról és elutasításáról szóló híradást, feltűnt, milyen megdöbbenést váltott ki az esemény. A jelenlévők – jegyezte fel – „nem hittek a fülüknek. Egyikük rám ripakodott: »Maga érti ezt? Megérti ezeket a bolond angolokat? Most mondanak nemet a békére?«” „A németek, akikkel beszélek – írta Shirer másnap –, egyszerűen nem értik a dolgot. Ők békét akarnak. Nem kívánnak még egy olyan telet, amilyen a tavalyi volt. Nagy-Britanniával semmi bajuk… Biztosak benne, hogy ha erőpróbára kerül sor, Nagy-Britanniát is ki fogják készíteni. De a békének jobban örülnének.” Voltak németek, akikből a békeajánlat brit részről történt elutasítása elkeseredett gyűlöletet és bosszúvágyat váltott ki; ennek forrása a csalódás volt, amiért a háború végül mégsem fejeződik be. „Soha nem voltam különösebben gyűlölködő – írta Lore Walb diáklány a naplójába 1940. június 17-én –, de egyvalamit szívből kívánok: bárcsak a Führer ezúttal ne lenne olyan emberséges, és móresre tanítaná az angolokat – mert egyedül ők a felelősök azért a sok szerencsétlenségért és nyomorúságért, amely annyi emberre zúdult.” Hitler még mindig reménykedett, hogy Churchillt meg fogják dönteni saját kormányának különbékepárti tagjai. A valóságban azonban erre esély sem volt. Nemcsak Churchill, de a kormány is tudta, hogy a Nyugat-Európát jelenleg uraló Németországgal kötendő béke módot adna rá, hogy a németek mindinkább beleavatkozzanak Nagy-Britannia belügyeibe, még harsányabban követeljék a zsidóság elleni kemény politikát, és támogassák Quisling lehetséges brit megfelelőjét, Sir Oswald Mosley fasiszta politikust; hosszabb távon pedig aláássák és lerombolják a brit függetlenséget, különösen, ha időközben sikerül legyőzniük a Szovjetuniót. Hitler békeajánlatairól újra meg újra bebizonyosodott, hogy nem „korunk békéjét” hozzák meg, hanem – ahogy Csehszlovákia példája megmutatta – csak további követelésekhez vezetnek, és 1940 júliusára már nemigen akadt brit politikus, aki ezzel kapcsolatban illúziókat táplált volna. Hitler, bár vonakodását egész környezete észlelte, mégis hozzálátott NagyBritannia megtámadásának előkészítéséhez. Az Oroszlánfóka hadművelet tervein már az elmúlt tél óta dolgoztak. A Csatorna és az Északi-tenger kikötőiben 2000 lapos fenekű folyami bárkából álló flottát gyűjtöttek össze (amelyek többsége legföljebb teljes szélcsend esetén próbálkozhatott volna a tengeri átkeléssel), partraszállási gyakorlatokat tartottak, és a Csatorna partján tájékoztató jelzéseket helyeztek el a behajózási pontokról. Walter Schellenberg kézikönyvet állított össze a német katonáknak és tisztviselőknek, tájékoztatva őket azokról a brit intézményekről, amelyekkel az előrenyomulás során találkozhatnak. A fegyveres erők magasabb rangú tisztjei szkeptikusak voltak. 365

366

367

368

369

A haditengerészet, figyelmeztetett Raeder, legkorábban szeptember közepére lesz harcra kész, de a legokosabb, úgymond, az lenne, ha várnának a következő év májusáig. Franz Halder vezérkari főnök végtelenbe nyúló vitákat folytatott a tengerészeti tervezőkkel a partraszállás legalkalmasabb helyszínéről. A hadsereg széles fronton akart partra szállni, hogy maximalizálja a hadászati előnyt, a tengerészet ezzel szemben keskeny front mellett kardoskodott, hogy minimalizálja a Királyi Haditengerészet támadásának veszélyét. De akárhogy döntenek is, az invázióhoz akkor tisztíthatják meg az utat, ha megsemmisítik Nagy-Britannia légvédelmi rendszerét. Hitler ezért augusztus elsején aláírta a parancsot a Nagy-Britannia elleni légicsapások megkezdésére. A norvégiai és franciországi események magabiztossá tették: hitt a levegőből és a tengerről indított kettős invázió elvi megvalósíthatóságában, feltéve, ha repülőgépei versenytárs nélkül uralják az eget. A Csatorna és az Északi-tenger fölötti brit tengerészeti ellenőrzés még állíthat olyan akadályt, amilyennel szárazföldi támadás esetén nem kell számolni, de ha nem védi őket a légierő, akkor a német zuhanóbombázók simán elboldogulnak a Királyi Haditengerészet hajóival. 1940. június 5–6-tól már hajtottak végre német gépek kisebb méretű bombázásokat brit célpontok ellen; július 10-től ezek a támadások súlyosabbak, augusztus 18-tól még intenzívebbek lettek. Elszórt támadások irányultak kisebb és nagyobb városok ellen, ám augusztus közepétől a fő csapás a Királyi Légierő vadászrepülő-támaszpontjait vette célba. A britek gyengeségéről szóló mítosszal szemben a két erő aránya kiegyensúlyozott volt: 1940. augusztus közepén 1379 brit vadászpilóta állt bevetésre készen mintegy 870 német vadászpilótával szemben, noha a brit pilóták az ország legkülönbözőbb pontjain állomásoztak, a németek viszont a Csatorna mentén koncentrálódtak. A német bombázók védelme a vadászokon múlt, felszerelésük ahhoz gyenge volt, hogy manőverezéssel megbénítsák és lelőjék a megállításukra küldött brit vadászgépeket. A britek viszont két, a világ leggyorsabb és legmodernebb gépei közé tartozó típust állítottak ki, a Hurricane-t meg a Spitfire-t, amelyek tömeges előállítása lélegzetelállító iramban zajlott, Nagy-Britannia védelmének erősítésére. Ezek jóval a támadó német erők megérkezése előtt szálltak fel, hála az 1935-ben kifejlesztett radar alkalmazásának, a német rádióüzenetek lehallgatásának, valamint a Csatorna partjai mentén állomásozó több ezer megfigyelőnek. A német gépek így folyamatosan lekéstek arról, hogy a brit vadászokat a földön semmisítsék meg. Miközben Délkelet-Anglia fölött az eget ide-oda szabdalták az ádáz légi párharcok fehéren fénylő kondenzcsíkjai, fokozatosan kiderült, hogy a németek nem fogják elérni céljukat. Bár a legfontosabb német vadászgép, a Messerschmitt Me–109 20 000 láb magasság fölött bizonyítottan felülmúlta brit 370

371

megfelelőit, ezt az előnyét nem tudta kihasználni, mert a bombázók védelme érdekében alacsonyabban kellett repülnie, olyan magasságban, ahol a Spitfire és a Hurricane gyorsabban fordult, könnyebben dőlt be és manőverezhetőbb volt. A Messerschmitt Me–110 típusú, a bombázóegységek kíséretére rendelt nehéz vadászgép még kevésbé tudott kitérni a gyorsan mozgó brit vadászok támadásai elől. A német légierőt általában arra a célra is tervezték, hogy szoros támogatásban részesítse a földi erőket, és csak üggyel-bajjal szokott hozzá a bombázószázadok légi védelméhez. A támadás elindításához szükséges légibázisokat sietősen, úgyszólván rögtönözve kellett felépíteni ÉszakFranciaország frissen meghódított területein, az utánpótlást nehéz volt megszervezni, és a javítások túl sok időbe teltek. A két erő vadászpilótái között szakértelem vagy minőség dolgában nem volt különbség, de mindkettőből viszonylag kevés volt. Ám ha a brit pilóta gépét lelőtték, és ki kellett ugrania, biztonságos brit környezetben ért földet, és később folytathatta a harcot, a német pilóta helyzete viszont egész más volt. A csata kimenetelét kiolvashatjuk a veszteséglistából. 1940. augusztus 8. és 31. között majdnem 900 német gépet, köztük legalább 443 vadászt lőttek le, egy valamivel hosszabb időszakban, augusztus 6-tól szeptember 2-ig pedig 444 brit gép veszett oda. A britek könnyűszerrel pótolták veszteségeiket, hiszen 1940. szeptember 6-án 738 Hurricane-jük és Spitfire-jük állt bevetésre készen, szemben az augusztus 23-i csupán 672 darabbal. Szeptember elejére a briteknek kétszer annyi bevetésre kész pilótájuk volt, mint a németeknek, és ami döntő: ekkorra a német repülőgyártás már jócskán elmaradt a brit mögött. 1938 áprilisában, közvetlenül Ausztria német bekebelezése után a brit kormány erőteljes gyorsítást hajszolt keresztül, hogy a következő két évben 12 000 új harci repülőgépet építsenek, így 1940 második felére a britek kétszer annyi vadászgépet állítottak elő, mint a németek. Ám ugyanekkor a német légierő parancsnokai, különösen a két leginkább érintett, Albert Kesselring vezértábornagy, valamint Hugo Sperrle vezértábornagy, a spanyolországi Kondor Légió korábbi vezetője, egészen más hírszerzői adatokat kaptak a csata kimeneteléről. A hozzájuk eljuttatott információk szerint az összes brit vadászrepülő fele pusztult el, míg a német vadászoknak csak 12 százaléka, azaz 791 gép 169-cel szemben. Számos német pilóta úgy tudta: győztek. William L. Shirer 1940. augusztus 17-én egy belga kávéházban találkozott egy Messerschmitt-vadászpilótával – az illető nem is tűnt nagyzoló fajtának –, és már akkor lenyűgözve hallgatta a fiatalember nyugodt helyzetértékelését: „Már csak két hét, és végeztünk a RAF-fal. Tizennégy nap, és a briteknek nem lesz több repülőjük.” Ulrich Steinhilfer, egy Me–109 fiatal pilótája, féktelen lelkesedéssel számolt be bevetéseiről édesanyjának. Amikor 372

373

374

1940. augusztus 19-én egy manstoni repülőteret támadott, ezt írta: „Megcéloztam egy üzemanyagtartályt, amely éppen egy Spitfire-t töltött fel, aztán egymás után két további Spitfire-t. A tartály felrobbant, és körülötte minden lángba borult. A másik két Spitfire magától gyulladt ki. Csak most fogom fel, mekkora hatalma van egy pilótának ezzel a négy géppuskával.” Derűlátása augusztus utolsó napjára sem hagyta cserben. „Az egyik mai bevetésem – írta édesanyjának – földi célpont, Detling ellen irányult, de két menetben légi közelharcban is volt részem. A századunk hármat ütött ki veszteség nélkül, a Csoport teljesítménye tíz lett. Így kell ennek lennie, hiszen a harci tapasztalatunk és a hozzáértésünk egyre gyarapodik. Hajrá!” Berlinben ezt az optimizmust szó szerint értelmezték. Ezért szeptember elején úgy gondolták, itt az ideje, hogy elindítsák a támadás következő szakaszát, azaz az angol nagyvárosok tömeges bombázásával megsemmisítsék a brit ipart és közlekedést, valamint a britek harci szellemét. Ilyenfajta bombázásokra addig is volt már példa, bár még nem összehangolva; mindenesetre a londoni East End ellen 1940. augusztus 24-én intézett támadást a Királyi Légierő másnap este Berlin bombázásával viszonozta. Bár ez utóbbi nem okozott súlyosabb károkat, a német fővárosban mély megdöbbenést váltott ki, Hitler pedig annyira felháborodott, hogy szeptember 4-én a berlini Sportpalotában tartott beszédében kijelentette: ha a Királyi Légierő néhány ezer bombát dob le a német nagyvárosokra, „akkor mi – egymillió kilót fogunk ledobni egyetlen éjszakán! És ha ők kijelentik, hogy egyre sűrűbben támadják majd a mi városainkat, akkor mi az ő városaikat eltöröljük a föld színéről!” Ám a háború e szakaszában sem a brit, sem a német légitámadásokra nem illett Hitler augusztus 1-jén használt kifejezése: ezek nem voltak „terrortámadások”. Ezt a taktikát azért említette, hogy egyszersmind rámutasson: a szóban forgó kifejezést csak az ő egyértelmű utasítására szabad használni. Erre pedig csak jóval később, 1942. április 4-én adott utasítást, amikor a britek először intéztek súlyosabb légitámadást egy nem katonai célpont, nevezetesen az észak-németországi Lübeck város ellen. Bármit állítottak is a propagandisták, a gépek legénysége mindkét oldalon arra kapott utasítást, hogy a bombát csak akkor oldják ki, ha megfelelő gazdasági vagy katonai jelentőségű célpontot látnak – amilyenek például a londoni dokkok. A gyakorlatban természetesen az ilyen parancsok csak részben voltak reálisak, hiszen a bombázás korabeli eszközeivel ilyen fokú pontosságot nem lehetett elérni. Amellett London bombázása már majdnem két héttel Hitler szeptember 4-i beszéde előtt megkezdődött. A különbség most a légitámadások gyakoriságában és intenzitásában rejlett. Szeptember 7-én 350 bombázó fényes 375

376

377

378

nappal intézett támadást a londoni dokkok ellen, és súlyos károkat okozott. Mind a bombázóknak, mind a kísérővadászoknak magasan kellett repülniük, hogy elkerüljék a légvédelmi ágyúkat, így a britek a part menti repülőterekről nyugat felé vonták vissza vadászegységeiket, hogy időt nyerjenek a megfelelő magasság eléréséhez, és állandóan váltott légi őrjárattal készültek fel a német bombatámadásokra. Emelkedés közben a brit pilóták megtévesztő adatokat rádióztak magasságukról, hogy a német vadászpilótákat félrevezessék, és viszonylag alacsony repülési magasságra kényszerítsék. Mindez csökkentette a brit veszteségeket, a németek pedig hamarosan arra kényszerültek, hogy veszteségeik minimalizálása érdekében főleg éjszaka támadjanak. 1940. szeptember 7. és október 5. között a német légierő 35 nagyszabású támadást indított; közülük 18 irányult London ellen. Csupán a szeptember 7. és 15. közötti héten 298 német gépet lőttek le, szemben a 120 brittel. Szeptember 15-én több mint 200 bombázó támadta Londont, jelentős vadászkísérettel. 158 bombázó célhoz ért, a többiből néhányat útközben lőttek le, mások különböző okokból visszatérésre kényszerültek. A főváros fölött 300 Hurricane-nel és Spitfire-rel keveredtek harcba; a brit vadászok 34 bombázót és 26 vadászt lelőttek, számos további német gépet találat ért. A Junkers–88-asok, a német bombázóflotta fő erősségei lassúak voltak, és túl kicsik ahhoz, hogy valóban hatékony bombaterhet szállítsanak, emellett hiányzott belőlük a kellő manőverezhetőség és védekezőképesség a brit vadászok elhárításához. További bombázók, mint a Heinkel–111 és a Dornier–17 nemcsak viszonylag kis méretűek voltak, de sok tekintetben elavultak is; idővel a Junkers–88 váltotta fel őket, bár az sem volt hibátlan. A német bombázóerő egyszerűen nem volt képes megfelelni feladatának. Csupán egyetlen támadásból, a szeptember 15-iből az eredeti 200 bombázó negyede nem tért vissza. Az ilyen arányú veszteség tarthatatlan volt. A németek egyre jobban kifogytak a vadászgépekből és még inkább a pilótákból. Ulrich Steinhilfer, aki új és korszerűsített Me–109-esén „nagyszabású támadást” kísért London fölé szeptember 17-én, így jegyezte fel: a vadászok részéről „meglepően erős ellenállásba ütköztünk”. 1940. szeptember 29-én, „amikor Londonba értünk és megkezdődött a közelharc, hirtelen azt észleltem, hogy a mi századunkból csak öt gép van velem, ellenünk viszont körülbelül harminc-ötven Spitfire”. Steinhilfer csak azért menekült meg, mert a brit vadászok fontosabb célpontot fedeztek fel, és továbbrepültek. Októberben azt írta apjának, hogy a csoportjában „a régi legénységből már csak tizenketten maradtak”; tapasztalatlan újoncokat nem vihetnek a csatába, nehogy elveszítsék őket, és van egy új típusú Spitfire, amelyik olyan gyors, hogy „a mi Me gépünk alig bír vele lépést tartani… 379

380

381

382

abszolút fölényről többé nem esik szó”. „Légierőnk vezetése – jegyezte fel Franz Halder vezérkari főnök egy helyzetmegbeszélés után – mintegy 100 százalékkal becsülte alá az angol vadászokat… Négyszer ennyire van szükségünk, hogy megverjük az angolokat.” 1940. október 27-én magát Steinhilfert is lelőtték, így kihullott a sorból, és a háború hátralévő idejét hadifogságban töltötte. A vadászcsatát a németek elvesztették. 1940. szeptember 14-én, az Oroszlánfóka hadművelet, vagyis a NagyBritannia elleni invázió eredetileg kitűzött kezdetének előestéjén, Hitler összehívta a fegyveres erők vezetőit, és beismerte: „Megannyi sikerünk ellenére az Oroszlánfóka előfeltételei egészében még hiányoznak… A sikeres partraszállás egyenlő a győzelemmel, ehhez azonban totális légi fölényre van szükség,” és ezt még nem érték el. Az Oroszlánfóka hadműveletet meghatározatlan időre elhalasztották. Raeder rábeszélte Hitlert, hogy folytassák az éjszakai bombázásokat, különösen London fölött, hogy megsemmisítsék a város katonai és gazdasági infrastruktúráját. A légitámadásokat a polgári lakosság harci szellemére tett hatással is indokolták. A döntést Németországban sokan üdvözölték. „Most indult meg igazán az Anglia elleni megsemmisítő háború – jegyezte be elégedetten naplójába Lore Wald 1940. szeptember 10-én. – Adja Isten, hogy hamarosan térdre kényszerüljenek!” Az angliai légi csatában, amelyet Londonban Blitznek neveztek, összesen mintegy 40 000 brit polgári személy halt meg. A harci szellem azonban nem csorbult. Most a német vadászok és a vadászbombázók nagy magasságban repültek – egyedül 1940 októberében 253 ilyen támadásra került sor –, s ez az új fortély azt szolgálta, hogy egyszerre őrölje fel a polgári lakosság morálját és a brit vadászok erejét. Október folyamán 146 Spitfire és Hurricane veszett oda. A Királyi Légierő taktikája azonban azonnal alkalmazkodott az új helyzethez: magasan repülő őrjáratokat szerveztek, így a németek ugyanebben a hónapban 365 gépet, főleg bombázót vesztettek. Az ország belsejében lévő Coventry város ellen novemberben intézett támadás, amelyben majdnem 450 bombázó vett részt, lerombolta az egész városközpontot, például a középkori székesegyházat; 380 polgári személy vesztette életét, és 865 volt a sebesültek száma. A brit hírszerzés elmulasztott tájékoztatni a készülő akcióról, és a város a szó szoros értelmében védtelen volt. Ez azonban a ritka mulasztások egyike volt. A német bombázókat a legtöbb esetben erős és jól előkészített ellenállás fogadta. Raeder is belátta, hogy az ilyen támadások kevés eredményt hoznak, és rábeszélte Hitlert, hogy 1941. február 19-től helyezze át a bombázásokat a brit kikötőkre. Számos ilyen akcióra sor került, ám a brit éjszakai légvédelem is gyorsan erőre kapott, amikor bevetették a 383

384

385

386

radart és a radarvezérlésű fegyvereket. 1941 májusára a bombázások méretei jelentősen csökkentek. Bár a bombázó hadjárat elején némileg megingott a brit polgári lakosság harci szelleme, de nem morzsolódott fel. Churchillt a brit közvélemény részéről nem érte olyan különösebb nyomás, amely békét sürgetett volna. A brit repülőgépgyártás nem károsodott súlyosabban. 600 német bombázót lőttek le. Az átlagos német embereket aggasztani kezdte a konfliktus kimenetele. „A háború kezdete óta most először ingott meg örök optimizmusom – írta naplójába Lore Walb 1940. október 3-án. – Anglia ellen nem jutunk előbbre.” És 1940 decemberében Hans Meier-Welckernek titkon meg kellett állapítania, amit előtte már sok más németnek is, hogy semmi jel nem utal „az angol nép harci szellemének összeomlására”. Hitler most először vesztett nagyobb jelentőségű csatát. A következmények messzire ágaztak. 387

388

389

„BETEGES BECSVÁGY”

I

Amikor kiderült, hogy a német légierő nem veszi át az uralmat a Nagy-Britannia és a kontinens közötti légtérben, Hitler egyéb módszerek után nézett, hogy a csökönyös briteket térdre kényszerítse. Figyelme a Földközi-tenger térsége felé fordult, elképzelhetőnek tartotta ugyanis, hogy Olaszországot, a vichyi Franciaországot és Spanyolországot csatasorba állíthatja a britek tengeri hatalma és az ottani brit tengerészeti támaszpontok ellen. Október végén rendezett is egy sor ilyen értelmű tanácskozást, de kézzelfogható eredmény nem született. Franco tábornok, az agyafúrt spanyol vezető köszönetet mondott ugyan Hitlernek a spanyol polgárháborúban nyújtott segítségért, de nem ígért semmit; csak annyit mondott, hogy akkor száll majd be a háborúba Németország oldalán, amikor neki tetszik. Szerinte a háború még nem dőlt el, és nyíltan kigúnyolta Hitlert, amiért a németek azt hiszik, Nagy-Britannia hamarosan kapitulál. Még ha sikeres lenne is az invázió, jelentette ki, a Churchill-kormány visszahúzódna Kanadába, és onnan harcolna tovább a Királyi Haditengerészet segítségével. Amellett nagyon is lehetséges, hogy az Egyesült Államok Churchill mellé áll; hiszen Franklin D. Roosevelt elnök már 1940. szeptember 3-án aláírta azt az egyezményt, amelynek értelmében ötven rombolót ad kölcsön a brit haditengerészetnek. Hitler vonakodott rákényszeríteni a vichyi Franciaországot, hogy engedje át a spanyoloknak észak-afrikai gyarmati területei egy részét; ennek híján viszont nem volt a kezében szinte semmi érték, amit felajánlhatott volna Francónak a háborúba való belépés fejében, és ezt a spanyol diktátor nagyon jól tudta. „Ezek az emberek elviselhetetlenek – jegyezte meg külügyminiszterének Franco a megbeszélés után. – Azt akarják, hogy lépjünk be a háborúba, cserébe a semmiért.” A találkozó eredménytelenül zárult. Ribbentrop dühösen kelt ki Franco, a „hálátlan, gyáva alak” ellen, és a segítség teljes megtagadását fukar köszönetnek nevezte mindazért, amit Németország a polgárháborúban tett érte. Hitler pedig néhány nappal később azt mondta Mussolininek, hogy „inkább húzatná ki három-négy fogát”, semhogy újabb 390

391

kilenc órát tárgyaljon a spanyol diktátorral. Nem járt jobban Hitler Pétain marsallal és miniszterelnökével, Pierre Lavallal sem. Ők a Nagy-Britannia megtámadásához nyújtandó francia segítségért konkrét ígéretet kértek, hogy új gyarmati területeket kapnak a vichyi Franciaország részére. A találkozó úgy ért véget, hogy egyik fél sem ígért a másiknak semmit. Még rosszabb volt a helyzet Olaszországban. Benito Mussolini, a fasiszta diktátor a harmincas évek végén közel került ugyan a német politikához, de az 1939 szeptemberében kitört háborúba nem bonyolódott bele. Becsvágya, hogy a Földközi-tenger térségében új római birodalmat teremtsen, tovább erősödött, amikor 1936-ban legyőzte és magához csatolta Etiópiát, és utána sikeresen vett részt Franco oldalán az 1936-tól 1939-ig tartó spanyol polgárháborúban. Ekkoriban már versenybe szállt Hitlerrel, és 1938 késő őszén német stílusú faji törvényeket vezetett be. Pályáját még Hitler tanítómestereként kezdte, most azonban hovatovább a tanítványa lett. Minden egyes német külpolitikai siker azzal fenyegetett, hogy az olasz fasizmus háttérbe szorul. 1939 márciusában, amikor Németország megszállta a megcsonkított Csehszlovákiát, Mussolini kötelességének érezte, hogy ő viszont Albániát rohanja le, azt az országot, amelyet a színfalak mögött már Olaszország kormányzott, de formailag még független volt. Ezzel az új római birodalom kirakójátékában újabb elem került a helyére. Alig egy évvel később, 1940. június 10-én, amikor Hitler már egész Nyugat-Európára kiterjesztette hatalmát, Olaszország végre belépett a háborúba, abban a reményben, hogy megszerezheti a Földközi-tenger déli partja mentén elterülő brit és francia gyarmatok jelentős részét. Mivel a vichyi Franciaország ténylegesen a Harmadik Birodalom szövetségese volt, az olasz igény teljesítése nemigen tűnt reálisnak. Az olasz diktátort minden ceremónia nélkül kizárták a compiègne-i vasúti kocsiban rendezett tárgyalásokról, és a francia flottára bejelentett igényét Hitler már azelőtt elutasította, hogy a britek Mersz-el-Kbírnél megsemmisítették volna. Az ingerült és csalódott Mussolini körülnézett: hol kínálkozik újabb alkalom a maga római birodalmának felépítésére. A lehetőséget a Balkánon találta meg. 1940. október 28-án, anélkül hogy Hitlert előre tájékoztatta volna, az albán határon át olasz sereget küldött Görögországba. A Führer tombolt haragjában. A terep nehéz volt, az időjárás szörnyű, és a tél közeledtével csak rosszabbnak ígérkezett. Az egész vállalkozás fölösleges kitérőnek látszott. Hitler joggal aggályoskodott. Az olasz katonák kiképzése gyatra volt, létszámuk elégtelen, felkészültségük hiányos. Nem látták el őket megfelelő öltözékkel, hogy dacolhassanak a hegyvidéki havazásokkal. Híján voltak a tengerészeti támogatásnak, amely lehetővé tette volna a Norvégiában és 392

393

394

Dániában olyan jól bevált kombinált hadműveleteket. Nem voltak térképeik, hogy átsegítsék őket az albán–görög határvidék úttalan területein. A parancsnoki elképzelés sem volt egységes. Az olasz külügyminisztériumnak nem sikerült megakadályoznia, hogy a támadás híre idő előtt kiszivárogjon, így a görögök megszervezhették a védekezést. Az olaszokat néhány napon belül minden vonalon visszaverték. 1940. november 14-én a görögök ellentámadást indítottak, öt brit repülőszázad támogatásával; ezek kulcsfontosságú olasz kikötőket és kommunikációs vonalakat bombáztak. Mussolini hadseregét néhány héten belül Albánia belső területeire szorították vissza. Mintegy félmillió emberükből az olaszok majdnem 39 000 főt veszítettek, 50 000-nél több volt a sebesült, több mint 12 000-en fagyásoktól szenvedtek, és további 52 000 főt kellett különböző egyéb okokból szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítani. Az invázió fiaskónak bizonyult. Bár a propaganda megkísérelte retorikával álcázni a katasztrófát, Mussolini megaláztatása ékesszólóbb már nem is lehetett volna. Minden szempontból célszerűbb lett volna, ha az olaszok Görögország helyett Máltát támadják meg, esetleg Gibraltárral és Alexandriával együtt, hogy a briteket megfosszák döntő fontosságú földközi-tengeri haditengerészeti bázisaiktól. Mussolini azonban nem vett tudomást erről a stratégiai szükségszerűségről. 1940. november 11-én az olasz hadiflotta felét tette működésképtelenné a Tarantónál egy anyahajóról indított brit légitámadás. Néhány hónappal később, 1941. március 28-án a Bletchley Parkban működő kódfejtő központ elolvasta az olasz haditengerészet egy üzenetét, és a brit haditengerészet a földközi-tengeri Matapan-foknál elsüllyesztett három olasz cirkálót és két rombolót, amelyek Görögországnak utánpótlást szállító brit konvojokat akartak megtámadni. A brit erők mindössze egyetlen repülőgépet vesztettek. A modern és jól felszerelt olasz flotta maradéka a háború további részében a kikötők közelében vesztegelt, hogy elkerüljék a további veszteségeket. Jóval ezelőtt az olaszok kísérletet tettek, hogy gyarmatukból, Líbiából megtámadják a brit ellenőrzés alatti Egyiptomot, ám ezt visszaverte egy csekély, mindössze 35 000 főnyi, ám jól kiképzett angol–indiai erő, amely 1940 decemberében 130 000 foglyot ejtett, és 380 tankot is zsákmányolt. Mind közül talán a legsúlyosabb megaláztatás 1941 áprilisában következett be, amikor az etióp fővárosban, Addisz-Abebában állomásozó olasz megszállók megadták magukat egy vegyes összetételű szövetséges erőnek, amely ebben az eredeti, 1935–36-os olasz hódító háborúnál sokkal rövidebb hadjáratban sikeresen visszaszerezte a gyarmatot fasiszta uraitól. A brit hírszerzés annyi olasz haditervet fejtett meg, s olyan részletes információkat gyűjtött az olaszok csapatmozgásairól és felállásáról, hogy a brit parancsnokok jó előre értesültek 395

396

397

mindenről, amit az ellenség még csak tervezett. A 92 000 olasz és 250 000 abesszin katonából álló erőre végül döntő vereséget mért 40 000, brit vezetés alatt álló afrikai katona. Az abesszin császárt, Hailé Szelassziét diadalmasan helyezték vissza trónjára, a szövetséges erők pedig 1941 májusára lerohanták Eritreát és Olasz Szomáliföldet, és ezzel egész Északkelet-Afrika a szövetségesek birtokába került. Olyan totális volt az olasz összeomlás, hogy Hitlernek nem sok választása maradt: közbe kellett lépnie. 1941. január 19-én Mussolini megérkezett a Berghofra, kétnapos megbeszélésre. Az olaszok kudarcai teljesen átalakították a két diktátor viszonyát. Hitler azelőtt bizonyos tiszteletet tanúsított korábbi mestere iránt, és most is igyekezett tapintatot mutatni, de vitán felül állt, hogy ő és környezete némi megvetéssel néznek Mussolinire. 1941. február 6-án Hitler utasította Erwin Rommel tábornokot, hogy mentse meg az észak-afrikai helyzetet. Az 1891-ben, középosztálybeli családban született Rommel nem tartozott a tipikus német tábornokok közé. Az első világháborúban magas kitüntetésekben részesült hadvezér 1937-ben egy gyalogsági taktikáról szóló könyvével is figyelmet keltett. Franciaország meghódításában egy páncéloshadosztály vakmerő vezetésével ugyancsak érdemeket szerzett. Az újonnan alapított Afrika Korps élére kinevezve 1941. február 12-én azzal a feladattal érkezett Tripoliba, hogy meggátolja a további olasz összeomlást Líbiában. Bár névleg az olasz parancsnokság alá tartozott, nem sokat törődött az olasz tábornokokkal. Jól kiképzett katonái gyorsan alkalmazkodtak a lapos, jellegtelen, homokos terep megkívánta sajátos harci feltételekhez. Rommelnek sikerült megszereznie az Egyesült Államok kairói katonai attaséjától bizonyos kódok német megfejtését, így előre tájékozódott a brit hadmozdulatokról; eközben a feletteseinek küldött üzenetei gyakran mást tartalmaztak, mint amit valójában tenni készült. Katonái, a légi és a páncélos hadviselés kombinálásában szerzett tapasztalataikkal felvértezve, gyorsan akcióba lendültek, és visszaszorították a brit erőket, amelyeket meggyengített, hogy számos kitűnő harcost át kellett csoportosítani Görögországba a várt német invázió elleni védekezéshez. 1941. április elsejéig Rommel akkora sikereket ért el, hogy tudomást sem vett a berlini parancsokról, és több száz kilométeren át hajtotta tovább seregét, mígnem megközelítették az egyiptomi határt. Halder úgy vélte, Rommel „teljesen megőrült”: túl széles frontot nyitott, kitéve magát az ellentámadásnak. Élesen bírálta a tábornok „beteges becsvágyát” is. A britek új parancsnokot küldtek Afrikába, megerősítették állásaikat, és ellentámadást indítottak. Rommel, való igaz, durván megnyújtotta utánpótlási vonalait, és visszavonulásra kényszerült. Hamarosan sikerült azonban további páncélosokat és üzemanyagot 398

399

400

szereznie, és 1942 júniusában bevette a legjelentősebb líbiai kikötőt, Tobrukot. A győzelem arra indította Hitlert, hogy vezértábornaggyá léptesse elő; ő volt e rang legfiatalabb viselője a német hadseregben. Ebben a hadjáratban, ahol gyorsan kellett mozogni a sivatag hatalmas pusztaságain, Rommel mélyen Egyiptom belsejéig kergette vissza a briteket. Elérhető közelségbe került a Szuezicsatornához, amivel egy fő brit utánpótlási vonalat fenyegetett, s lehetőséget nyitott a Közel-Kelet hatalmas olajmezőinek elérésére. Rommelt széles körben, és nemcsak Németországban, de NagyBritanniában is, hősnek tartották. Pedig hát győzelmei új alkalmakat kínáltak a nemzetiszocialistáknak és szövetségeseiknek, hogy a faji felsőbbrendűséget hirdető harckocsijaikat védtelen kisebbségek ellen fordítsák. Az Afrika Korps diadalai borzalmas szenvedést hoztak a zsidókra, akik Észak-Afrika nagyobb városaiban, gyakran ősidők óta fennálló közösségekben éltek. Tunézia (korabeli nevén Tunisz) 50 000 zsidó otthona volt, és mihelyt a németek elfoglalták az országot, lakóhelyüket feldúlták, javaikat elkobozták, értéktárgyaikat elrabolták, a fiatal férfiakat pedig – több mint 4000-et – a fronthoz közeli munkatáborokba hurcolták. Az, hogy német katonák tunéziai zsidó nőket erőszakoltak meg, korántsem ment ritkaságszámba. Walter Rauff, a Gestapo főnöke, akit a keleteurópai véres övezetből helyeztek Tuniszba, egykettőre a terror uralmát honosította meg a helyi zsidók körében. Sokukat brutálisan bántalmazták, de néhányukat elrejtették együtt érző arabok. Nem volt sokkal jobb a zsidók helyzete a vichyi Franciaországhoz tartozó szomszédos gyarmatokon, Marokkóban és Algériában sem. Csaknem közvetlenül a rendszer 1940-es megalakulása után elbocsátottak 1500 zsidót a Francia Idegenlégióból, majd elnyelte őket a munkatáborok gyorsan növekvő hálózata, amelyek száma csakhamar 100 fölé szökött. A táborokban a legkülönbözőbb nemzetek fiaival, lengyelekkel, görögökkel, csehszlovákokkal találkozhattak, és embertelen körülmények között robotoltak olyan építkezéseken, mint például az új transzszaharai vasút. Vichynek az anyaországban már bevezetett, szigorúan megkülönböztető törvényeit Francia Észak-Afrikában is alkalmazták. A tengelyhatalmak megszállása alatt összesen talán 5000 észak-afrikai zsidó pusztult el, az összlétszám durván 1 százaléka. Ez a szám sokkal nagyobb lett volna, ha a foglyokat a Földközi-tengeren át el lehetett volna szállítani a német megszállás alatti Lengyelország megsemmisítő-központjaiba. Mialatt e drámai fejlemények zajlottak, a németek úgy próbáltak hozzájutni a Közel-Kelet létfontosságú olajtartalékaihoz, hogy Irakban nyugtalanságot szítottak a brit uralom ellen. 1941 nyarán azonban a briteknek sikerült viszonylag simán úrrá lenni a mozgolódáson, és e sikerre alapozva ragadták el Szíriát a vichyi rendszertől. Hitler, minthogy terve meghiúsult, kénytelen volt 401

402

olyan ígéreteket tenni, amelyeket az adott pillanatban semmiképpen sem tudott betartani. Hadzs Amin al-Husszeini, Jeruzsálem főmuftija az iraki felkelés bukása után Berlinbe menekült, ahol Hitler 1941. november 28-án azzal az üres hitegetéssel fogadta, hogy megsemmisíti a palesztinai zsidó telepeket. A propagandaminisztérium, nehogy az arabokat megsértse, még azt is megpróbálta, hogy az „antiszemita” szót a médiában a „zsidóellenes” kifejezéssel helyettesítse – elvégre az arabok is szemiták. Rommel győzelmei mindenesetre biztosították, hogy a Közel-Kelet gazdag olajmezői megközelítésének álma még ne hunyjon ki. 403

404

II

Az olaj utáni hajsza nem korlátozódott Észak-Afrikára és a Közel-Keletre. 1940. május 27-én, káprázatos nyugati sikerei utóhatásaként, a Harmadik Birodalom monopóliumot szerzett Románia olajkészletei fölött. Júliusra a Nagy-Britanniába irányuló román olajszállítmányok, amelyek korábban a ploieşti-i olajmező kitermelésének közel 40 százalékát tették ki, teljesen abbamaradtak. Károly román király diktatúrája azonban, amely ezeket az üzleteket bonyolította, bajba került, amikor Hitler arra kényszerítette a királyt, hogy engedje át Észak-Erdélyt Németország szövetségesének, Magyarországnak, délen pedig további területeket adjon át Bulgáriának (a bolgárok erre azért kaptak ígéretet, mert a német erőknek Bulgárián kellett áthaladniuk Görögország felé). Az előző évben kötött német–szovjet paktum részeként Károlynak Besszarábiáról és ÉszakBukovináról is le kellett mondania a Szovjetunió javára. 1940. szeptember 6-án az engedmények miatt felháborodott lakosság nyomására a király lemondásra kényszerült; letaszította trónjáról a Ion Antonescu vezette hadsereg, a fasiszta Vasgárdával karöltve. Egy új, a katonaság erőteljes támogatását élvező koalíciós kormány élén ezután Antonescu lett a miniszterelnök. 1941 elején azonban a Vasgárda heves felkelést robbantott ki az új kormány ellen, dühét különösen az ország 375 000 főnyi zsidósága ellen fordítva, mivel minden alap nélkül őket hibáztatta az elveszett területek átengedéséért. Horia Sima vezetésével a vasgárdisták Bukarestben randalíroztak, zsidókra vadásztak, akiket kivittek az erdőbe, és agyonlőttek. Sima emberei 200 zsidó férfit a vágóhídra hurcoltak, meztelenre vetkőztettek, majd még élő testüket alávetették annak a vágóhídi munkafolyamatnak, amellyel normál körülmények között az állatokat ölték meg, 405

s tetemüket nyakuknál fogva húskampókra akasztották, „emberi fogyasztásra alkalmas” címkével ellátva. Volt rá némi bizonyíték, hogy a lázadást az SS támogatta, abban a reményben, hogy így szorosabban ellenőrizhetik az izgága balkáni államot; Antonescu azonban két nap múlva gyorsan elfojtotta a zendülést, és ezzel az ország katonai diktátora lett. Horia Simának el kellett hagynia az országot, és Németországban talált menedéket. Az új rendet meghamisított népszavazás erősítette meg. A katonacsaládból származó Antonescu, maga is hivatásos katona, aki ekkoriban ötvenes éveiben járt, jó kapcsolatot épített ki Hitlerrel, akire személyében is komoly benyomást tett. A román vezetőnek többek között sikerült rábírnia a nemzetiszocialistákat, hogy szüntessék be a Vasgárda támogatását; ezzel a tagságot kiszolgáltatta a kormány kényének-kedvének. Hitler viszonzásul meglebegtette az ígéretet, hogy a románok visszakaphatják a Szovjetuniónak átengedett jókora területeket, sőt ennél még többet is. A két ország szoros szövetségre lépett. Német csapatok vonultak be Romániába, az ország azonban nem csak névleg maradt független. 1941-re a román nyersolajtermelés majdnem 50 százalékát német tulajdonban lévő cégek adták, és a kőolajtermékek exportja az előző évihez képest csaknem megháromszorozódott. Hitler nem utolsósorban e készletek biztonsága érdekében határozott úgy, hogy az olaszokat ki kell szabadítani a szomszédos Görögországban felmerült problémáik hálójából. Az összetett, soknemzetiségű jugoszláv királyságban azonban Hitlernek nehézségei támadtak. 1941. március 25-én a jugoszláv kormány engedett a német nyomásnak (ami többek között azzal járt, hogy Pál régensherceget a Berghofra rendelték, ahol Hitler a szokásos prepotens módon kezelte vendégét), és formálisan szövetségre lépett Németországgal; ekként a helyére került Görögország közelgő inváziójához a diplomáciai háttér egy újabb eleme. A vonakodó jugoszláv kormány ígéretet harcolt ki arra nézve, hogy a német erők úton Görögország felé nem fognak átvonulni az országon, és Jugoszláviát nem szólítják fel semminemű katonai segítségnyújtásra. Jóakarata jutalmául arra is ígéretet kapott, hogy mihelyt a németek Görögországot meghódították, övé lesz Szaloniki görög kikötője. Csakhogy a jugoszláv tisztikar szerb tagjai hallani sem akartak a német szövetségről; bizonyítva látták, hogy a kormányban túl erős a horvát befolyás, amellett szívvel-lélekkel elkötelezték magukat a szövetségesek ügyének, és már az első világháború óta ellenséges érzületeket tápláltak Németországgal és Ausztriával szemben. Szerb tisztek államcsínyt szerveztek, megdöntötték a régensherceget, és a mindössze tizenhét éves II. Pétert kiáltották ki uralkodóvá. Az eseményt Belgrád utcáin ujjongó szerb tüntetések üdvözölték. Többpárti kormány alakult, amely kezdetben, számítva Berlin várható 406

reakciójára, a szerbek és horvátok közti súlyos nézetkülönbségek elsimításával bajlódott. A mondott reakció nem sokáig váratott magára. Hitler dühöngve rendelte magához a német hadsereg és légierő vezetőit, és kijelentette, hogy az árulást Jugoszlávia szétzúzásával torolják meg: az országot „villámhadművelettel” fogják lerohanni, „irgalmat nem ismerő keménységet” tanúsítva. Olaszország, Magyarország és Bulgária területi nyereséghez fognak jutni a legyőzött ország rovására, és a horvátok elnyerik függetlenségüket. A Görögország elleni támadás terveit a lehető legrövidebb időn belül úgy kell átdolgozni, hogy együtt járjon Jugoszlávia párhuzamos meghódításával. Lengyelország után megjelent tehát egy újabb állam, amely vele, a Führerrel dacolni mer: ezt az államot is mindenestül el kell pusztítani. 407

408



8. térkép Háború a Földközi-tenger vidékén, 1940–42 A Németország szövetségeseivel, Magyarországgal és Olaszországgal történt szükséges egyeztetések után a német 12. hadsereg 1941. április 6-án hatolt be Jugoszlávia déli és Görögország északi részébe, április 8. és 10. között pedig a német, magyar és olasz erők megtámadták Jugoszlávia északi részét is. Létszámfölényük, továbbá korszerűbb páncélosalakulataik és felszerelésük révén a 800 repülőgéppel is támogatott német erők felülkerekedtek ellenfeleiken. A jugoszláv hadsereg ugyan egymillió főt számlált, de felszerelése gyatra, vezetése elégtelen volt, és etnikai nézeteltérések is dúltak soraiban, így csakhamar összeomlott. Miközben a német bombázók letarolták Belgrádot, a jugoszláv fővárost, a német páncéloshadosztályok és a gyalogság gyorsan nyomultak előre. 1941. április 12-én bevették a fővárost, mire a jugoszláv kormány öt nappal később kapitulált. Háromszáznegyvennégyezer jugoszláv katona került hadifogságba. Német részről összesen 151 volt a halottak száma. Ezalatt a görögök, akiket egy brit expedíciós haderő is támogatott, keményebb ellenállást tanúsítottak, de a légi fölény és a modern páncélosok már kipróbált és bevált kombinálása itt is diadalmaskodott. A görög hadseregtől elszakadt brit erők a kiürítés mellett döntöttek, és a sietve összeállított flottának, a német gépek állandó zaklatása közepette, április végére sikerült a partokról mintegy 50 000 katonát elszállítani, bár a vállalkozásnak több hajó áldozatául esett. Az események úgy kétségbe ejtették a görög miniszterelnököt, hogy április 18-án főbe lőtte magát, és 1941. április 27-én a német csapatok bevonultak Athénba. A király és a kormány időközben már Krétára menekült, és ugyanide vonultak vissza a megmaradt görög, brit és egyéb szövetséges erők. 1941. május 20-án azonban német légideszanterők értek földet a szigeten, és gyorsan elfoglalták a főbb repülőtereket, ahová egymás után érkeztek a további német egységek. A sziget brit parancsnoka nem vette elég komolyan a légvédelem fontosságát. Vadászrepülők híján nem tudta megállítani az egyre sokasodó csapatszállító gépek érkezését. Május 26-ra belátta, hogy a helyzet reménytelen. Teljes káoszban megkezdődött az evakuálás. A hézagtalan légi fölény birtokában a német gépek elsüllyesztettek három brit cirkálót és hat rombolót, majd május 30-án az evakuálás megszakítására kényszerítették a szövetségeseket, akiknek mintegy ötezer embere maradt a szigeten. A Bletchley Parkban megfejtett német katonai jelzések alapján a krétai parancsnokot hiába figyelmeztették a küszöbönálló támadásra, ő szárazföldön és levegőben egyaránt védtelen volt. Azt, hogy erőit a támadás várható pontjaira átcsoportosítsa, megtiltották, hátha a német parancsnokok ebből arra következtetnének, hogy jelzéseiket megfejtik. 409

Több mint 11 000 brit katona fogságba esett, majdnem 3000 katona és tengerész elesett. Brit szempontból az egész hadművelet katasztrófa volt. Churchill és tanácsadói kénytelenek voltak beismerni, hogy eleve tévedés volt csapatokat küldeni Görögországba. Bármily látványosak voltak is azonban a győzelmek, a németeknek sokba kerültek. A görögök és szövetségeseik elszántan küzdöttek, és a német támadók sem úszták meg veszteségek nélkül. Krétán a 17 500 német támadóból 3352 fő esett el, s ez arról győzte meg a német fegyveres erőket, hogy Málta vagy Ciprus ellen ne rendezzenek hasonló, légideszant-akciót. „Büszke ejtőernyősegységünk – írta egy katona a győzelem után – soha nem tért magához a Krétán elszenvedett óriási veszteségekből.” S ami még súlyosabb: a meghódított területeken való berendezkedés hamarosan igencsak bonyodalmasnak bizonyult. Miközben Bulgária bevonult Kelet-Macedóniába és Nyugat-Trákiába, kiűzve onnan százezernél több görögöt, akik helyett – egy kegyetlen „etnikai tisztogatás” során – bolgár telepeseket hozott be, Görögországban bábkormány alakult, hogy fenntartsák a függetlenség látszatát. Az igazi hatalom a német hadseregé volt, amely megszállta a szárazföld kulcsfontosságú stratégiai pontjait, valamint a szigetek egy részét, elsősorban Krétát, illetve az olaszoké, akik az ország többi részét ellenőrizték. Amikor a német csapatok fáradtan, éhesen, ellátatlanul bevonultak Athénba, ingyenes étkezést követeltek a vendéglőkben, kifosztották a házakat, ahová elszállásolták őket, és megállították a járókelőket, hogy óráiktól és ékszereiktől megszabadítsák őket. A város egyik lakosa, Minosz Douniasz zenetudós feltette a kérdést: 410

411

412



Hová lett a hagyományos német tisztesség? Tizenhárom évig éltem Németországban, és senki nem csapott be. És most egyszer csak – tolvaj lett belőlük. A házakból elvisznek mindent, amin a szemük megakad. Pisztolakisz házából elvitték a párnacihákat, és értékes gyűjteményükből elemelték az antik krétai darabokat. A környék szegény házaiból lepedőket és pokrócokat loptak. Más negyedekből olajfestményeket cipelnek el, de még a fém kilincsgombokat sem hagyják a helyükön. 413



Mialatt a közkatonák ellopták, amit lehetett, a hadtáptisztek nagy mennyiségű élelmiszert foglaltak le, továbbá pamutvásznat, bőrt és még sok egyebet. Elkoboztak minden fellelhető olívaolaj- és rizskészletet. A megszállás első három hetében 26 000 darab narancsot, 4500 citromot és 100 000 szál cigarettát szállítottak el Khiosz szigetéről. A Krupp, az IG Farben és a hasonló cégek

ügynököket menesztettek a helyszínre, hogy olcsón felvásárolják a kötelezően eladásra kínált bányászati és ipari felszereléseket. Az ország gazdasága elleni ilyen kíméletlen támadás következtében Görögországban tömeges lett a munkanélküliség, és a hadműveletek okozta károk miatt már amúgy is magas élelmiszerárak csillagászati magasságba szöktek. A fosztogatás és a rekvirálások oda vezettek, hogy a parasztok eldugdosták terményeiket, és rátámadtak a városból érkező rekviráló hivatalnokokra. A helyi katonai parancsnokok megkísérelték, hogy a terményeket saját körzetükben tartsák, nehezítve vagy akár el is vágva a nagyobb városoknak szánt szállítmányok útját. Bevezették a jegyrendszert. És míg az olaszok a helyzet enyhítésére soron kívüli élelmiszer-szállítmányokat kezdtek küldeni Görögországba, a berlini hatóságok ezt megtagadták, mondván, hogy az ilyen segítség a német lakosság élelmezését veszélyeztetné. Athén utcáit hamarosan éhező és alultáplált emberek lepték el. Tüzelőt sem lehetett kapni, hogy 1941–42 hideg telén legalább fázniuk ne kelljen az embereknek. Koldusok könyörögtek az utcákon kenyérért, voltak, akik a szeméttartályokat túrták fel valami maradékért, és sokan kétségbeesésükben füvet ettek. A német tisztek mulatságból maradékokat dobáltak le az erkélyről, és nézték, ahogy a gyerekfalkák verekszenek egy-egy darabért. Az embereket és különösen a gyerekeket különböző betegségek támadták meg, és egyre többen az utcán haltak meg. 1941–42 telén a halálozási ráta a korábbi ötszörösére vagy éppen hétszeresére ugrott. A Vöröskereszt becslése szerint 1941 és 1943 között negyedmillió görög halt meg az éhezés és a vele összefüggő betegségek következtében. Észak-Görögország hegyei között fegyveres bandák támadták meg a németek utánpótlási útvonalait, és akadtak német áldozatok is; a körzeti német katonai parancsnok megtorlásképpen négy falut gyújtatott fel, és 488 görög polgári személyt lövetett agyon. Krétán az ott rekedt brit katonák ellenállásba kezdtek, és ennek során elraboltak egy német tábornokot. Hogy a német hadsereg kegyetlen megtorlásai eredményesek voltak-e, az bizonytalan. A görög nép tartós éhezése és kimerültsége következtében a megszállás első évében kevesen próbálkoztak fegyveres ellenállással, és egységes vezetésről sem beszélhetünk. 414

415

416

III

A megszállt Jugoszláviában a helyzet alapvetően más volt, mint Görögországban. Az ország, ez az első világháború végén létrejött mesterséges képződmény, egy államon belül egyesített számos etnikai és vallási csoportot, és a közösségek ebből eredő ádáz villongásai és versengései a német invázió első percétől teljes erővel felszínre törtek. A Német Birodalom magához csatolta az osztrák határtól délre eső Szlovénia északi részét, Olaszország pedig az adriai partvidéket kebelezte be egészen a dalmát szigetekig (és néhányat azok közül is magához ragadott), továbbá Montenegró legnagyobb részének közigazgatását is kisajátította. Albánia, amely 1939 áprilisa óta az olaszok tulajdonában volt, délkeleten tett magáévá egy jelentős területet, benne Koszovó és NyugatMacedónia nagy részével, és Montenegró egy darabját is magához vonta, ugyanakkor Magyarország megkapta a Bácskát és egyéb területeket, amelyek 1918-ig hozzá tartoztak (leszámítva a Temesközt), a bolgárok pedig elragadták a görögöktől Macedónia legnagyobb részét, és bevonultak Macedónia jugoszláv területeire is. Macedónia megmaradt része kettévált. Hitler ragaszkodott szövetségesei megjutalmazásához és Szerbia megbüntetéséhez. 1941. április 10én, azon a napon, amelyen a német erők bevonultak Belgrádba, Ante Pavelić horvát fasiszta vezér a németek bátorításával kikiáltotta a független Horvátországot, amely magában foglalt minden, horvátok lakta területet, Boszniát és Hercegovinát is beleértve. Az új, független állam sokkal nagyobb volt, mint a megcsonkított Szerbia. Pavelić azonnal szövetségre lépett Németországgal, és hadat üzent a szövetségeseknek. Mint hasonszőrű norvég eszmetársa, Quisling, Pavelić is szélsőséges politikus volt, akit a nép csak elenyésző mértékben támogatott. Amikor 1929-ben Sándor király egy tüntetési hullám után, amelynek során a szerb rendőrség számos horvát nacionalistát megölt és szerb uralom alatti diktatúrát vezetett be, Pavelić mint nacionalista ügyvéd megalapította szervezetét. A mozgalom, amely „usztasák” (felkelők) néven vált ismertté, leglátványosabb akcióját 1934-ben vitte véghez: ügynökei, macedóniai terroristákkal karöltve, meggyilkolták a hivatalos látogatáson Franciaországban tartózkodó jugoszláv királyt és a francia külügyminisztert. Az ezt követő üldöztetés arra kényszerítette Pavelićot, hogy olaszországi emigrációjából irányítsa embereit. Olaszországban az usztasa szervezetet tősgyökeres fasiszta mozgalommá alakította, amelynek faji ideológiája a horvátokat nem szlávoknak, hanem „nyugatiaknak” tekintette. Pavelić azt a missziót szánta mozgalmának, hogy a katolikus keresztény Nyugatot megvédje az ortodox szlávok, az ateista bolsevikok és a zsidók veszélyétől. Az 1940-es évek elején mindazonáltal úgy becsülték, hogy a 6 millió jugoszláviai horvátból mindössze 40 000 támogatója volt. Hitler eredetileg Vladko Mačeket, a mérsékelt Horvát Parasztpárt vezetőjét 417

szánta az új állam élére, de amikor ő nemet mondott a javaslatra, választása Pavelićra esett, aki ekkor tért vissza a száműzetésből, és kihirdette az egypártrendszert Horvátországban. Hozzáfogott, hogy a városi proletariátus alatti rétegekből fiatalokat toborozzon az usztasák közé, és csaknem azonnal széles körű etnikai tisztogatásba kezdett: terrorhoz, sőt népirtáshoz folyamodott, hogy elűzzön az új államból kétmillió szerbet, 30 000 cigányt és 45 000 zsidót, vagy a katolikus hitre térítse őket, hogy legalább névleg horvátok legyenek. Az ultranacionalista diákok, a horvát nacionalista papok, különösen a ferences rendi szerzetesek lelkesen kapcsolódtak be az akcióba. Már 1941. április 17-én megszületett a rendelet, miszerint mindenki, aki a múltban, a jelenben és a jövőben vétett vagy véteni fog a horvát nemzet becsülete ellen, hazaárulásban bűnös, és halál vár rá. Egy további rendelet árjának nyilvánította a horvátokat, és eltiltotta őket attól, hogy nem árjákkal házasságot kössenek. Törvényen kívül helyezte zsidó férfiak és horvát nők nemi kapcsolatát, bár ugyanez fordítva nem került szóba. Azokat, akik nem minősültek horvátnak, megfosztották az állampolgárságuktól. Bár az új hazaárulási törvényt a városokban legalábbis színleg betartották, faluhelyen az usztasák a törvényességnek még a látszatával sem törődtek. 1941 júliusában Glina városában vagy 300 szerbet, köztük nőket és gyerekeket agyonlőttek, majd amnesztiát ajánlottak a környező falvak lakóinak, ha katolizálnak. 250-en jelentkeztek a glinai ortodox templomban a ceremóniára, de amikor beléptek, nem a katolikus pap fogadta őket, hanem az usztasa milícia, és megparancsolta, hogy feküdjenek le. Ezt követően szöges bottal szétverték a fejüket. 1941 nyarán és őszén hasonló borzalmas tömeggyilkosságok zajlottak szerte az új Horvátországban. Több alkalommal szerb falusi lakosokat tereltek a helyi templomba, az ablakokat bedeszkázták, és az épületet porig égették, a benne tartózkodókkal együtt. Horvát usztasák szerb férfiak szemét tolták ki, és a nők mellét zsebkéssel vágták le. Az első horvátországi koncentrációs tábor 1941. április végén nyílt meg, és június 26-án törvényben írták elő, hogy az egész országban ilyen táborok hálózata létesüljön. A táborok célja nem az volt, hogy elkülönítsék a rendszer ellenségeit, hanem hogy az etnikai és vallási kisebbségeket kiirtsák. Becslések szerint egyedül a jasenovaci táborcsoportban több mint 20 000 zsidó pusztult el. A haláleseteket elsősorban az alultápláltság és különböző betegségek idézték elő, de az usztasa milicisták, akiket egyes ferences rendi barátok is bujtogattak, az éjszakai tömeggyilkosságok során sokakat kalapáccsal vertek agyon. A loborgradi táborban 1500 zsidó nőt ért ismétlődő nemi erőszak a parancsnok és a személyzet részéről. Amikor a Stara Gradiška-i táborban tífusz tört ki, a táborvezető betegeket helyezett át a fertőzésmentes Dakovóba, hogy az ottani foglyok is elkapják a betegséget. 1941. július 24-én az udbinai káplán így írt: 418

419

„Eddig, testvéreim, a kereszttel és a breviáriummal munkálkodtunk hitünkért, de most eljött az idő, hogy ugyanezt revolverrel és puskával tegyük.” A horvát katolikus egyház feje, Alojzije Stepinac érsek, az ortodox „szakadárok” ádáz ellenfele kijelentette, hogy a szerb ortodox iga lerázásában Isten keze munkált. 1941. május 18-án Pavelićot még magánkihallgatáson is fogadta a pápa. Később azonban Stepinac indokoltnak találta, hogy tiltakozzon az erőszakos és nyilvánvalóan terrorral kicsikart áttérések ellen, habár a gyilkosságokat csak 1942-ben ítélte el, amikor is kiűzték a ferences rendből azt a Filipović atyát, aki Jasenovacban gyilkos különítményeket vezetett. 1943-ra az érsek már elítélte a még életben lévő horvátországi zsidók nyilvántartásba vételét és megsemmisítőtáborokba hurcolását – ezzel azonban meglehetősen elkésett, eddig az időpontig ugyanis valószínűleg 30 000 zsidót öltek már meg, az ország legtöbb cigány lakosával együtt (az utóbbiak közül sokan a Száván épülő gát embertelen munkakörülményeinek estek áldozatul), eközben a meggyilkolt szerbek számát a legmegbízhatóbb becslések 300 000-re teszik. Ezek a tömeggyilkosságok főleg Olaszországban keltettek borzadályt, mivel az atrocitásokról részletesen beszámolt az a több ezer szerb és zsidó menekült, aki átszökött a dalmát határon. Az olasz hadsereg be is hatolt horvát területre, azzal a kinyilvánított szándékkal, hogy megvéd minden ott található kisebbséget; a legtöbb áldozaton azonban már nem segíthettek. Hosszabb távon a horvát népirtás keserű, mély és tartós nyomokat hagyott a szerbek emlékezetében. Még akkor sem merült feledésbe, amikor az 1990-es években a háború utáni jugoszláv állam összeomlott, és mind Szerbia, mind Horvátország visszanyerte függetlenségét. 420

421

IV

Hitler csak fél szívvel készült Nagy-Britannia elözönlésére a tenger felől, ami nem utolsósorban arra vallott, hogy már 1940 júliusa előtt is egy sokkal fontosabb terv: a Szovjetunió meghódítása foglalkoztatta. Ez a terv már a húszas évek elején is gondolkodásának középpontjában állt. Mein Kampf (Harcom) című önéletrajzi politikai értekezésében megalkuvást nem tűrően fejtette ki, hogy a németeknek „életteret” kell szerezniük Kelet-Európában. Ugyanezt katonai vezérkara előtt is számos alkalommal megismételte; legerősebb ilyen megnyilatkozása 1933. február 3-án hangzott el, amikor a hadsereg vezetői előtt

egyértelmű ígéretet tett, hogy valamikor a jövőben háborút indít Kelet-Európa germanizálása céljából. 1940. július 21-én, amikor megbeszélésre hívta a fegyveres erők parancsnokait, Halder feljegyzései szerint kijelentette, hogy „az orosz problémát kézbe kell venni. Kezdjék meg a szellemi előkészítést.” A Vörös Hadsereg eltiprásához, úgymond, 80–100 hadosztályra lesz szükség; az egész gyerekjáték lesz Franciaország lerohanásához képest. Már korábban is leszögezte a Wehrmacht főparancsnokságán, hogy Franciország lerohanásához képest ez csak annyi lesz, mint amikor a gyerekek a homokozóban játszanak. A hadsereg voltaképpen már addig is végzett megvalósíthatósági vizsgálatokat, és arra a következtetésre jutott, hogy a következő év tavasza előtt az inváziót nem lehet végrehajtani. Most további tanulmányok készültek, azon az alapon, hogy a támadásra 1941 májusában kerül sor. A kétfrontos háború kilátása Hitlert nem rettentette el. Franciországot kiiktatták, Nagy-Britannia minden jel szerint közel áll az összeomláshoz. A Vörös Hadsereget megtizedelték a sztálini tisztogatások, a Finnországgal vívott háborúban pedig reménytelenül cselekvésképtelennek bizonyult. A szlávok különben is alacsonyabb rendű emberek, akik nem képesek komolyabb ellenállást kifejteni egy felsőbbrendű fajjal szemben – és a bolsevizmus csak tovább gyengítette őket. Hitler a bolsevizmusban a zsidóság világ-összeesküvésének eszközét látta, amelynek sikerült rabigába hajtani és saját akaratához idomítani a szlávokat. Ez a felfogás természetesen számos okból inkább a fantázia szüleménye volt, nem utolsósorban azért, mert Sztálin maga is antiszemita volt, 1939-ben többek között a zsidósága miatt bocsátotta el külügyminiszterét, Litvinovot. Hitler mégis úgy gondolkodott: ha a fajilag felsőbbrendű nyugati nemzetek olyan könnyen csődöt mondtak, akkor miféle esélyei lehetnek a szlávoknak? „Az oroszok alacsonyabb rendűek – közölte Brauchitschcsal és Halderrel 1940. december 5-én. – A hadseregüknek nincs vezetése.” A német fegyveres erőknek legföljebb négy-öt hónapra lesz szükségük, hogy szétzúzzák a Szovjetuniót. Eltekintve az „élettér” ideológiai elsőbbségétől, voltak a Szovjetunió megtámadásának pragmatikus okai is. Az egész 1940-es évben és 1941 első felében a Harmadik Birodalom nagymértékben ki volt szolgáltatva a keleteurópai szállítmányoknak. A Ribbentrop és Molotov szovjet külügyminiszter által 1939. augusztus 24-én aláírt megnemtámadási szerződés ekkor természetesen még érvényben volt. Sőt 1940. november 12-én Hitler meghívására Molotov személyesen is megjelent Berlinben, hogy megbeszéléseket folytassanak a további együttműködésről. 1941. január 10-én a Szovjetunió új kereskedelmi egyezményt írt alá, amely megkettőzte a Harmadik Birodalomba szállítandó ukrán gabona mennyiségét, ami ironikus módon arról 422

423

424

425

győzte meg Hitlert – ha még egyáltalán meggyőzésre szorult –, hogy a Szovjetunió jóformán korlátlan élelmiszerkészletekkel rendelkezik, ami pedig a további hadviseléshez és a Harmadik Birodalom jövőjéhez egyaránt nélkülözhetetlen. Az a tény tehát, hogy Sztálin engedményeket tett a német kereskedelem igényeinek, alig vagy egyáltalán nem befolyásolta a német támadás időzítését. Akármit kínáltak volna a szovjetek, Hitlernek nem állt szándékában, hogy lemondjon terveiről. 1940. december 18-án elrendelte: a fegyveres erők álljanak készenlétben, hogy egy tavasszal elindítandó gyors hadjárat keretében szétzúzzák a Szovjetuniót. A Führer viszonylagos sietsége nem utolsósorban abból adódott, hogy Nagy-Britanniát nem sikerült megvernie. Úgy gondolta: könnyen lehet, hogy 1942-ben az Egyesült Államok is belép a háborúba a szövetségesek oldalán – ha Németország addigra megverte a szovjeteket, erős tárgyalási pozícióba kerül az amerikaiakkal szemben. Ebben a helyzetben Japánnak is lenne késztetése, hogy háborúra lépjen Amerikával, megszüntetve a nyugati területeire leselkedő jelentős veszélyt; a britek pedig még inkább elszigetelődnének, és végül talán mégiscsak tárgyalóasztalhoz kényszerülnének. „Ha azonban Oroszországot szétzúzzuk – mondta tábornokainak Hitler 1940. július 31-én –, megsemmisülne Anglia minden reménye, hogy a helyzet megváltozhat.” „Tudja, azok az angliai urak nem hülyék – jegyezte meg Fedor von Bock vezértábornagynak 1941. január elején. – Be fogják látni, hogy semmi értelme folytatniuk a háborút, amikor Oroszországot megvertük, és az oroszok már kiléptek a háborúból.” Továbbá, tette hozzá néhány héttel később, az inváziót Anglia veresége előtt kell megindítani; ha utána kezdenének hozzá, a német nép nem támogatná. A támadás kódnevét Hitler maga találta ki: így lett Barbarossa hadművelet, Barbarossa Frigyes 12. századi német-római császár és német keresztes hadvezér után. A tervek mind részletesebbé váltak, ám a támadásba bevetendő hadosztályok száma bizonytalan volt, végül nagyjából kétszázban állapodtak meg. A Vörös Hadseregnek a támadók ellen felsorakozó erői nagyjából ugyanennyien voltak, ám Hitler és katonai vezetői úgy képzelték: minőségben sokkal hitványabbak a németeknél. Igaz, a felszerelést tekintve a Vörös Hadsereg a határ menti övezetben tűzerőben jelentős mértékben túltett ellenfelein, majdnem háromszor annyi tüzérségi fegyvere és ugyanennyivel több páncélosa volt. A szovjet erők még a levegőben is jelentős számbeli fölényben voltak: kétszer annyi harci géppel rendelkeztek, mint a németek és szövetségeseik. Ám a felszerelés jó része elavult volt, új tankmodelleket és tüzérségi fegyvereket még nem gyártottak jelentős mennyiségben, és Sztálinnak 426

427

428

429

a harmincas években végrehajtott tisztogatásai súlyosan érintették a repülőgépés lőszergyártás termelési igazgatóit és tervezőit csakúgy, mint a katonai parancsnokokat és a légierő vezető tisztjeit. Ugyanakkor a németek felkészülése rendkívül alapos volt. Hitlert annyira felajzotta a páncéloshadosztályok sikere Franciaország meghódításában, hogy elrendelte: a fegyvergyártás összpontosítson a tankokra. 1940 nyara és 1941 nyara között a német hadsereg páncéloshadosztályainak száma megkettőződött, és ezt kiegészítette a lövészpáncélosok gyártásának hasonló iramú növekedése – ezekkel, az előny teljes kiaknázása céljából, a rendkívül mobil páncélgránátosok gyorsan tudták követni a tankokat. A Szovjetunió megtámadását megelőző évben a német fegyvergyártás teljes erejével arra összpontosított, hogy megteremtse az eszközöket egy villámgyorsan mozgó, klasszikus háborúhoz; a franciaországi invázió előtti időszakról ez sokkal kevésbé mondható el. E folyamat támogatására a termelés az immár bőséges készletekben felhalmozott lőszerről a géppuskákra és a tábori tüzérségi eszközökre tért át. Noha a Fritz Todt, Georg Thomas és Hermann Göring irányítása alatt álló különböző beszerzési és gazdasági parancsnokságok egymás között folyamatos bürokratikus belharcokat vívtak, a Harmadik Birodalom fegyvergyártása a Barbarossa hadművelethez vezető hajszolt rohamban ezen okoknál fogva nem csekély hatékonysággal folyt. 1941 első felében megjavították a megszállt Lengyelország vasúti és egyéb kommunikációs rendszereit, és a határ menti területeken utánpótlási készleteket halmoztak fel. A stratégiai tervek végül úgy szóltak, hogy a határ menti szovjet erőket elvágják és megsemmisítik, ezt a műveletet pedig gyors előrenyomulás követi egészen az Arhangelszket Asztrahánnal összekötő vonalig. Északon Finnország, amely tele volt keserű indulatokkal az 1940-es „téli háborúban” a Szovjetuniónak átengedett területek miatt, beleegyezett, hogy mozgósítja tizenhat hadosztályból álló, újonnan szervezett és a legújabb német felszereléssel ellátott hadseregét, bár céljai nem mutattak túl az elvesztett területek visszaszerzésén. Délen Románia járult hozzá tizennyolc hadosztállyal az invázióhoz. A román csapatokhoz egy kisebb magyar erő is csatlakozott, de ezeket a két ország közötti rossz viszony miatt el kellett szigetelni egymástól. A magyaroknak csupán 160 harckocsijuk volt, melyek részben már az abesszíniai háborúban is elavultnak számítottak, hat zászlóalj kerékpáron közlekedett, és minden egység felszerelése elképesztően korszerűtlen volt. Sokkal többet nyomott a latban, hogy Magyarország igen gyorsan a németek fontos kőolajforrása lett, és a háború közepéig meg is maradt Románia után a második legjelentősebbnek. A magyarok részvételét nem utolsósorban a kormányzó, 430

431

432

433

434

Horthy Miklós tengernagy azon aggodalma indokolta, hogy a románok egy lépéssel megelőzik őket, és visszaszereznek valamennyit abból a területből, amelyet 1940-ben át kellett adniuk a magyaroknak. Hasonlóképpen a szlovákiai német csatlósállam, amely két hadosztályt küldött főként a front mögötti megszálló feladatokra, szintén a németek jóindulatát akarta megszerezni a további magyar területi követelések ellenében. Mussolini 60 000 olasz katonája magában az invázióban nem vett részt; ám a kormányfőt homályos remény fűtötte, hogy a háborút követő békekötésekben a németek kedvezően bírálják majd el az olasz igényeket. A leningrádi fronttevékenységbe 45 000 spanyol antikommunista önkéntes is be akart kapcsolódni, őket az ideológiai elkötelezettség vonzotta a hadszíntérre, Franco pedig, hogy kimutassa Hitler iránti háláját, amiért a polgárháborúban hatalomhoz segítette, jóváhagyta vállalkozásukat – kijutni azonban csak néhány ezren tudtak. Az önkéntesek aligha tartották viccesnek, hogy érkezésükkor a német légierő fogadásukra kirendelt zenekara tévedésből a köztársaságiak – legyőzött polgárháborús ellenfeleik – nemzeti himnuszát játszotta. Bulgária, Németország balkáni szövetségese óvatosabb politikát követett, mint a magyarok meg a románok. III. Borisz cár, aki sok egyéb mellett az ország katonai és külpolitikai ügyeit is irányította, elég realista volt, hogy felismerje: paraszti származású sorkatonákból álló hadserege nem alkalmas a modern hadviselésre, és nem is áll érdekében, hogy az otthonától távol csatározzon. Borisznak kényesen kellett egyensúlyoznia. Mint egy ízben megjegyezte: „A hadseregem németpárti, a feleségem olasz, a népem oroszpárti. Én vagyok ebben az országban az egyetlen bolgárpárti.” Borisz mohón vett részt Görögország és Jugoszlávia feldarabolásában, és a bolgár erők által megszállt területeken gyorsan hozzálátott az oktatási rendszernek és a közélet más szféráinak „elbolgárosításához”. Trákia elcsatolása azonban jelentős ellenállásba ütközött, amely 1941 szeptemberének végén felkelésbe torkollt. Borisz némi joggal azt állította, hogy a felkelés elfojtásához szüksége van a hadseregre; a hadsereg otthon is maradt, és a következő hónapokban 45–60 000 görögöt ölt meg; más görögöket pedig elűztek vagy áttelepítettek. A cár azonban ugyanilyen komolyan vette a fasiszta republikánusok belső lázadásának veszélyét. Részben ennek elhárítására, részben a német nyomásnak engedve 1940 októberében antiszemita törvényeket hozott: megtiltotta a zsidók és nem zsidók közti nemi kapcsolatot, és kizárta a zsidókat számos értelmiségi és ipari foglalkozásból. Ugyanakkor a bolgár törvényhozás óvakodott faji alapon meghatározni a zsidókat, és sokan bújtak ki a törvények szorításából azzal, hogy – gyakran csak papíron – áttértek a keresztény vallásra. Emellett a törvényeket nem is alkalmazták túl szigorúan. A zsidók például kötelesek lettek volna a ruhájukon „zsidó csillagot” viselni, de az 435

436

az állami tulajdonban lévő üzem, amelynek a csillagokat elő kellett volna állítani, túl keveset gyártott, és az a néhány zsidó, aki hordani kezdte a csillagot, látva, hogy senki más nem tesz így, hamar megvált tőle. A cár kénytelen volt feloszlatni az ország szabadkőműves páholyait, ezek ugyanis kedvenc célpontjai voltak a nemzetiszocialista és fasiszta összeesküvési elméleteknek, az ügy azonban csak bosszantotta a minisztereket, akik között sok volt a szabadkőműves. A cár ugyanakkor érzékelte, hogy az orosz kolosszus a küszöbén fenyeget, és kőkeményen megtagadta, hogy a szovjet frontra csapatokat küldjön. Bulgária hadat üzent ugyan a nyugati szövetségeseknek, de a Szovjetuniónak nem. Hitler, akiben Borisz személye részben bosszúságot, részben csodálatot keltett, „nagyon intelligens, sőt ravasz embernek” nevezte, Goebbels viszont, valamivel nyersebben, mint „agyafúrt, alattomos fickót” jellemezte. Hiába volt tehát változatos nemzeti összetételű a Barbarossa hadművelet, lényegében német hadműveletként valósult meg. Amikor Kelet-KözépEurópában beállt a hóolvadás, és a talaj fölengedett, a német fegyveres erők emberek és eszközök hatalmas tömegeit indították útnak a szovjet határ felé. 1941 májusában és júniusának elején Zygmunt Kłukowski feljegyezte, hogy lengyelországi lakókörzetén német katonák és járművek végtelen menetoszlopai vonulnak át; csak június 14-én öt-hatszáz járművet számlált össze. Sztálin sietve megpróbálkozott egy meddő kísérlettel a németek megbékítésére: megnövelte az 1941 januárjában kötött kereskedelmi egyezmény keretében Németországba induló ázsiai gumi- és egyéb szállítmányokat. Dogmatikus marxista–leninistaként Sztálin meggyőződéssel hitte, hogy a hitleri rezsim a német monopolkapitalizmus eszköze, ha tehát ő a német tőke minden óhaját teljesíti, nem lehet közvetlen ok a támadásra. Az előző év elején kötött német– szovjet paktum kereskedelmi cikkelyei értelmében a Szovjetunió szállította Németország foszfátszükségletének majd’ háromnegyedét, az azbesztimport több mint kétharmadát, a krómércnek ennél valamivel kevesebb mennyiségét, a mangánszükséglet több mint felét, a nikkelbehozatal több mint egyharmadát, és ami még e tételeknél is sokkal fontosabb volt: a kőolajimport több mint egyharmadát. Sztálin maga vétózta meg azokat a javaslatokat, amelyek a lengyel demarkációs vonalat átlépő támadásokkal akadályozták volna meg a németek nagyszabású katonai készülődését. A szovjet titkos ügynököktől, sőt a moszkvai német követség egyes tagjaitól érkező jelentések Sztálint arról győzték meg, hogy a németek csupán azért keménykednek, mert gazdasági engedményeket akarnak kicsikarni tőle. Sztálin ugyanakkor felmérte, és 1941. május 5-én Moszkvában, a végzős 437

438

439

440

441

katonaiskolások előtt el is mondta, hogy „a háború Németországgal elkerülhetetlen”. Molotov talán elhalaszthatná két vagy három hónappal, de addig is létfontosságú, hogy „átképezzük hadseregünket és parancsnokainkat, és a támadás szellemében iskolázzuk őket”. Ez azonban nem volt szándéknyilatkozat; inkább csak a jövőre vonatkozó szónoki üzenet, amelyet a fiatal tiszteknek szánt. Sztálin nem hitt benne, hogy a Vörös Hadsereg 1942, sőt talán 1943 előtt készen állna a németekkel való leszámolásra. A vezérkar rövid távon nem készült Németország megtámadására. Noha a németek nagyszabású és rafinált megtévesztési tervet készítettek igazi szándékuk leplezésére, a szovjet hírszerzés mind több pontos jelentést küldött, melyek az invázió időpontját nagyjából 1941. június 22-re tették. Sztálin azonban nem akart odafigyelni. Azok a korábbi jelentések, amelyek szerint az inváziós terveket 1940. május 10én léptetik hatályba, a maguk idejében pontosak voltak, mégis tévesnek bizonyultak, mivel a németek elhalasztották a Barbarossát, hogy előbb Görögországot és Jugoszláviát hódítsák meg. Hitler később Mussolinit hibáztatta a következményekért, de vitathatatlan, hogy a kelet-közép-európai időjárás azokban a hetekben még akkor sem kedvezett volna a Szovjetunió elleni támadásnak, ha a Führer nem kényszerül beavatkozásra, hogy olasz szövetségesét kimentse a dél-európai zűrzavarból. Ez a helyzet azonban oda vezetett, hogy a jóslásra vállalkozó szovjet ügynökök minden hitelességüket elvesztették. Sztálin a maga szűk látóterű, gyanakvó észjárásával arra a következtetésre jutott, hogy a brit kapitalista erők, egyetértésben az emigráns lengyel kormánnyal, szándékosan látják el hamis információkkal a német szándékokat illetően, azért, hogy beugrassák őt a háborúba. A Führer bizonyosan nem fog támadni addig, amíg a Nagy-Britanniával való konfliktusát el nem rendezte. Amikor 1941. június 21-én egy volt kommunista német dezertőr átúszott egy folyón, hogy felvilágosítsa a túlparton álló oroszokat, miszerint egysége parancsot kapott a másnap reggeli támadásra, Sztálin megparancsolta, hogy „dezinformáció” terjesztéséért azonnal végezzék ki. 442

443

444

445

A BARBAROSSA HADMŰVELET

I

Mialatt Berlinben egyre lázasabban zajlottak az invázió előkészületei, Hitler hivatalos helyettesét, Rudolf Hesst mindinkább aggasztotta a kétfrontos háború kilátása, amelynek baljós történelmi megfelelői, kivált az 1914–18-as példa, állandóan jelen voltak a nemzetiszocialista vezetők gondolkodásában. A Hitlerért szolgaian rajongó Hess nem alaptalanul volt meggyőződve róla, hogy Franciaország meghódítása óta a Führer legfőbb célja Nyugat-Európában nem más, mint Nagy-Britanniát a tárgyalóasztalhoz ültetni. Hess soha nem tartozott a legélesebb eszű nemzetiszocialisták közé, és most folyamatosan veszített a befolyásából; a háború kitörése, azaz 1939 szeptembere óta egyre ritkábban jutott be Hitlerhez, és hivatalának nem csekély hatalma mindinkább becsvágyó helyettese, Martin Bormann kezébe került. Hesst nem vonták be a Barbarossa hadművelet tervezésébe, de tulajdonképpen a külpolitikában soha nem is kapott szerepet – holott ő úgy képzelte, nagyon is alkalmas volna rá. Mestere, Karl Haushofer, a geopolitikai elmélet kutatója csöpögtette belé a meggyőződést, miszerint Nagy-Britanniát a sors arra szánta, hogy Németország oldalán vegyen részt a bolsevizmus elleni világméretű küzdelemben. A Führer helyettesének sértődött és kusza elméjében ekkor vakmerő terv öltött formát: ő maga fog elrepülni Nagy-Britanniába, hogy a békéről tárgyaljon. Ha megegyezéssel a tarsolyában tér haza, visszaszerezheti Hitler kegyét, és biztosítja Németország hátát a Szovjetunió elleni közelgő támadás idejére. Hitler kifejezett tiltása ellenére Hess titokban továbbra is csiszolta repülőgép-vezetői tudását. Beszerzett magának egy Messerschmitt Me–110-est, térképeket és időjárási grafikonokat rendelt Németországról, az Északi-tengerről és Nagy-Britannia északi részéről. 1941. május 10-én este hatkor felöltötte szőrmével bélelt pilótaöltözékét, és a Messerschmitt-művek augsburgi repülőteréről elindult északnyugati irányban a Brit-szigetek felé. Öt órával később Glasgow közelében ugrott ki ejtőernyővel a gépéből, amely pilóta nélkül továbbrepülve lángba borult és lezuhant. Ő maga, 446

meglehetősen ügyetlenül, egy mezőre esett, ahol megszólította egy mezőgazdasági munkás. Alfred Hornként mutatkozott be, és közölte: üzenetet hozott a közelben lakó Hamilton hercegnek. Az arisztokrata a háború előtt az Angol–Német Baráti Társaság tagja volt, és Karl Haushofer Albrecht nevű fia korábban azt mondta Hessnek, hogy érdemes a béke kezdeményezésével először a herceghez fordulnia. Ez a tanács egyszerre leplezte le a Haushofer fiú tudatlanságát és Hess naivitását. Hamilton valójában egyáltalán nem volt jelentősebb figura a brit politikai életben. Ekkoriban a Királyi Légierő alezredeseként szolgált, tehát merőben valószínűtlen volt, hogy német békekezdeményezések készséges továbbítójaként lépjen fel. Amikor Hess kérését tolmácsolták neki, elment a Honi Gárda őrszobájára, ahová a Führer helyettesét időközben beszállították, és egykettőre felismerte, hogy a nemzetiszocialista párt helyettes vezetőjével áll szemben. A vakmerő repülőúttól megviselt Hess olyan zavarodott lelkiállapotban volt, hogy még csak meg sem kísérelt különbékéről tárgyalni a herceggel, csak annyi jutott eszébe, hogy megismételje Hitlernek az előző év júliusában elhangzott homályos „békeajánlatát”. Ezután Skóciába küldték Ivone Kirkpatrick diplomatát, aki 1933 és 1938 között a berlini nagykövetségen dolgozott, és jól beszélt németül, hogy kérdezze ki Hesst; neki valamivel több információt sikerült kiszednie a váratlan vendégből. Mint jelentésében írta, „Hess Hitler tudtán kívül repült ide, hogy meggyőzze az illetékeseket: mivel Anglia ezt a háborút nem nyerheti meg, a legbölcsebb, ha máris békét kötnek.” Hess a legtöbb embernél jobban ismerte Hitlert, és biztosíthatta Kirkpatrickot, hogy a Führernek nincsenek tervei a brit birodalmat illetően. Mindez elég gyöngécske szöveg volt. „Ami a hadműveleteket illeti – állapította meg befejezésül Kirkpatrick –, nem tűnik úgy, mintha Hesst a német kormány valóban bizalmába avatta volna.” A háború hátralévő éveiben Hesst különböző helyeken tartották fogva, így a londoni Towerban is. Önmagától kapott „küldetése” merőben értelmetlen volt, és nem tükrözött egyebet, csupán saját zavaros gondolkodását és kezdetleges valóságérzékét. Hitler maga semmit sem tudott Hess repülőútjáról, amíg a Führer-helyettes egyik adjutánsa, Karl-Heinz Pintsch 1941. május 11-én déltájban meg nem érkezett a Berghofra, hogy átadja Hessnek a Führerhez intézett levelét. Ebben Hess ismertette szándékait, és tájékoztatta vezérét, miszerint mire ezeket a sorokat olvassa, ő már Angliában lesz. Amennyiben Hitler helytelenítené vállalkozását, írta, akkor egyszerűen írja csak le mint őrültet. A britektől még semmilyen hír nem szivárgott ki. Az elképedt Hitler azonnal hívatta Bormannt, Göringet pedig telefonon sürgette, hogy haladéktalanul induljon hozzá Nürnberg melletti kastélyából. „Szörnyű dolog történt” – közölte. Rettentően aggasztotta 447

448

449

a lehetőség, hogy a britek jelentik be elsőnek az újságot, és ezzel Mussolininek, valamint Németország további szövetségeseinek azt sugallják, hogy ő, Hitler a hátuk mögött különbékét próbálna kötni Nagy-Britanniával. Jóváhagyott egy rádióközleményt, amelyet még aznap este nyolckor beolvastak: a szöveg, Hess javaslatát megfogadva, a repülőutat a Führer-helyettes elmezavarának és hallucinációinak számlájára írta. Ezenkívül még azt is tudatták a német néppel, hogy Hess a Brit-szigetek felé repült, de valószínű, hogy útközben lezuhant. 1941. május 13-án a BBC bejelentette Hess Skóciába érkezését és ezt követő őrizetbe vételét. Időközben Hitler sajtófőnöke, Otto Dietrich tanácsára egy második közleményt is eljuttattak a német rádióhoz, amely hangsúlyozta Hess szellemi zavarodottságát és tévképzeteit. Goebbels, aki ezen a napon, de valamivel később érkezett meg a Berghofra, úgy gondolta, ez az indoklás csak betetőzi a katasztrófát. „A Führert nagyon megviselte az eset – írta. – Pillanatnyilag még zavaros az egész.” Majd hozzátette: „Micsoda látványosság a világnak: a Führer utáni második ember egy elmebeteg!” Hitler, mihelyt értesült Hess szökéséről, eltörölte a Führer-helyettesi posztot, Hess hivatalát átkeresztelte pártkancelláriára, amelyet továbbra is Bormann vezetett, a korábbi szürke eminenciás, Hess immár tényleges jogkörével. Ez a lépés tetemesen megnövelte Bormann hatalmát. Fennmaradt még a kérdés: hogyan tálalják az eseményt? Hitler összehívta a Berghofra a Birodalom valamennyi vezetőjét és a körzeti pártvezetőket. 1941. május 13-án előttük is megismételte, hogy Hess elmebajban szenved. Érzelmesen folyamodva a jelenlévők lojalitásához, kijelentette, hogy Hess becsapta és elárulta őt. A beszéd végén, ahogy a jelen lévő Hans Frank néhány nap múlva főkormányzóságbeli munkatársai előtt megjegyezte, „a Führer megrendültebb volt, mint amilyennek valaha láttam”. Ahogy Goebbels megérezte, az a tény, hogy a Führer-helyettes hosszú éveken át elmezavarban szenvedett, nem vetett különösebben jó fényt sem Hitlerre, sem a rendszerére. Számos párttag először nem volt hajlandó elhinni az újságot. „Depresszió és bizonytalanság” – ahogy a hivatásos nemzetiszocialista megfigyelők rögzítették, ez volt az uralkodó lelkiállapot. „Senki nem hiszi el, hogy beteg lett volna” – jelentette egy helyi funkcionárius a bajor ebermannstadti körzetből. Fedor von Bock vezértábornagy sem beszélt a „titokzatos történetről” senki olyannal, aki a hivatalos változatot elhitte volna. „Miért nem mond semmit a Führer a Hessügyről? – kérdezte Victor Klemperer jó barátnője, Annemarie Köhler. – Igazán kellene, hogy mondjon valamit. Miféle mentségre fog hivatkozni? Hogy Hess évek óta beteg volt? Akkor nem lett volna szabad meghagyni a helyettesének.” Lore Walb, aki történelmet hallgatott a Heidelbergi Egyetemen, hasonlóképpen 450

451

452

453

454

455

gondolkodott. „Ha Hess valóban régóta beteg volt (időnként elmebajban szenvedett?), akkor miért tarthatta meg vezető pozícióját?” – tette fel a kérdést. A jelek szerint a legtöbben együtt éreztek Hitlerrel, amiért a helyettese elárulta. Szorongásukat, értetlenségüket, bizonytalanságukat viccekkel ütötték el. „Szóval maga az őrült?” – kérdezi az egyik vicc szerint Churchill, amikor Hess meghallgatásra érkezik a miniszterelnöki irodába. „Nem – feleli Hess –, én csak a helyettese vagyok.” „Brit sajtójelentés: »Ma megtudtuk, hogy Hess valóban nem épelméjű. Vissza akar menni Németországba.«” „A berliniek állítólag azt mondogatják: »Azt már régóta tudjuk, hogy a kormányunk őrült. De hogy be is ismerik – ez valami új!«” 456

457

458

II

Hitler rosszkor jött időpazarlásnak tekintette azt a bő hetet, amelyet a Hess-ügy rendezésére kellett fordítania. 1941. május közepén azonban a nemzetiszocialista vezér már visszatért terveihez, hogy Kelet-Európában „életteret” teremtsen. A leggátlástalanabbul a vele ebédelő vagy vacsorázó asztaltársaságnak címzett hosszadalmas monológokban fejtette ki, hogy milyennek képzeli e hatalmas, Lengyelországtól, Ukrajnától és Belorussziától az európai Oroszország területein át a Kaukázusig nyúló térség jövőjét. 1941. július elejétől Bormann utasítására ezeket le is jegyezték; Hitler beleegyezésével ezt egy Heinrich Heim nevű pártfunkcionárius végezte, aki diszkréten meghúzódott a helyiség egyik sarkában (őt időnként egy másik alacsonyabb rangú pártalkalmazott, Henry Picker váltotta fel). A jegyzeteket később tollba mondták egy gyorsírónak, s így kerültek Bormannhoz, aki korrigálta és az utókor számára elraktározta őket. A terv szerint Hitler halála után majd kiadják ezeket a feljegyzéseket, hogy azok, akik az Ezeréves Birodalom élén követik, vezérfonalként tanulmányozhassák, mit gondolt nagy vezérük egy egész sor politikai és ideológiai problémáról. A monológok, bármilyen önismétlőek és unalmasak, valóban értékes felvilágosításokat nyújtanak mindarról, amit Hitler általában és szélesebb értelemben politikáról és ideológiáról gondolt. Ilyen irányú nézetei az évek során keveset változtak, így hát amit 1941 nyarán előadott, jól érzékelteti, miket gondolhatott már tavasszal is. 1941 júliusában Hitler azzal szórakoztatta magát, hogy légvárakat építgetett vendégei számára Kelet-Európa jövőjéről. Ha majd a hódítás befejeződött, 459

magyarázta, a németek hatalmas területeket kebeleznek be, hogy ezzel biztosítsák faji fennmaradásukat és terjeszkedésüket. „A kiválasztódás törvénye igazolja ezt a szünet nélküli küzdelmet, mivel lehetővé teszi, hogy a legalkalmasabb maradjon fenn.” „Józan ésszel felfoghatatlan, hogy egy magasabb rendű nép kínkeservesen tengődjön egy számára túl szűk térben, miközben amorf tömegek, amelyek semmivel sem gazdagítják a civilizációt, végtelen területeket foglalnak el egy olyan földön, amely a leggazdagabb a világon.” A Krím és Ukrajna déli része, mondta, „kizárólagosan német gyarmat lesz”. A jelenlegi lakosságot „kiszorítják”. Ami a Kelet többi részét illeti – jelentette ki –, nos, egy maroknyi angol indiaiak milliói fölött uralkodott, és így lesz ez a németekkel is Oroszországban. 460

461

462



A német telepeseknek szép, tágas gazdaságokban kell élniük. A német szolgáltatások csodás épületekben működnek, a kormányzók palotákban laknak majd… A város körül, harminc-negyven kilométeres mélységben, csinos falvak övezete helyezkedik el, amelyeket a legjobb utak kötnek össze. Ami ezen túl van, az egy másik világ lesz: ott az oroszokat hagyjuk élni, ahogy nekik tetszik. Csak az a fontos, hogy mi uralkodjunk fölöttük. Forradalom esetén le kell dobnunk egy pár bombát a városaikra, és az ügy már el is van intézve. 463



Sűrű úthálózatot építünk, folytatta, „amelyet egész hosszában német városok díszítenek”, és e városok körül „rendezkednek majd be a telepeseink”. Egész Nyugat-Európából, sőt Amerikából is érkeznek majd a német vérű telepesek. Az 1960-as évekre már húszmillióan lesznek, s az orosz városokat átengedik a „szétesésnek”. „Száz év múlva – jelentette ki Hitler – Európa nyelve a mi nyelvünk lesz.” Nem utolsósorban ez okból cserélte 1940 őszén a gót betűket latinra minden hivatalos levelezésben és kiadványban. Néhány hónappal később visszatért az új német Keletről alkotott látomásához. Új vasutakat kell építeni, hogy „gyors kapcsolatok” létesüljenek a nagyobb városok között egészen Konstantinápolyig. 464

465



Közvetlen vonatokat képzelek el, amelyek óránként kétszáz kilométeres átlagsebességgel teszik meg az utat, de e célra jelenlegi gördülőállományunk nyilvánvalóan alkalmatlan. Nagyobb vasúti kocsikra lesz szükség – valószínűleg emeletesekre, hogy a felső szint utasai csodálhassák a tájat. Ez feltehetően maga után vonja, hogy sokkal szélesebb nyomtávú vonalak épüljenek, mint a most

használatosak, és a vonalak számát is meg kell kettőzni, hogy a forgalom bármekkora növekedésével lépést tartsanak… Csak így valósíthatjuk meg terveinket a keleti területek kiaknázására. 466



Az új vasúti rendszert Hitler hatsávos autópályák hasonlóan ambiciózus hálózatával akarta kiegészíteni. „Mit számít majd a Krímig az ezer kilométeres távolság – tette fel a kérdést –, ha óránként nyolcvan kilométerrel tehetjük meg az autópályán, és két nap alatt könnyen odaérhetünk?” Már látni vélte az időt, amikor „birodalmi autópályán utazhatunk Klagenfurtból Trondheimbe és Hamburgból a Krímbe!”. Ahogy fejlődött a forgatókönyv, úgy maradt le az orosz társadalom. „Oroszországgal összehasonlítva – jegyezte meg Hitler – még Lengyelország is civilizált országnak tűnt.” A bennszülött lakossággal szemben a németek nem fognak „bűnbánatot” tanúsítani. „Nem játszunk majd gyermekgondozót; a szóban forgó emberek iránt az égvilágon semmi kötelezettségünk nincs.” Orvosi vagy oktatási szolgáltatásokban nem lesz részük; nemcsak az oltást és más megelőző rendszabályokat tagadják meg tőlük, hanem elhitetik velük, hogy az oltások ártanak az egészségüknek. Az ilyen nézetek burkoltan arra utaltak, hogy az orosz társadalom előbb-utóbb megsemmisül és kihal, a többi szláv, tehát belorusz, ukrán és lengyel társadalommal együtt. Száz év múlva Kelet-Európa vidékén a szláv lakosság helyén „német parasztok milliói” élnek majd. 1941 elejére már az is világos volt, hogy mit jelent mindez konkrétumokra lefordítva. Heinrich Himmler, az SS főnöke 1941 januárjában a wewelsburgi kastélyban közölte az SS vezetőivel: a Szovjetunió elleni háborúnak az a célja, hogy 30 millióval csökkentsék a szláv népességet. Ezt a számadatot később más nemzetiszocialista vezetők is megismételték; Hermann Göring például 1941. november 15-én így tájékoztatta Ciano olasz külügyminisztert: „Ebben az évben Oroszországban összesen 20–30 millióan fognak éhen halni.” Erre a 30 millió emberre tehát – és nemcsak az oroszokra, de a németek által ellenőrzött körzetek többi lakosára is – éhhalál várt, mégpedig nem hosszabb távon, hanem a jelenben és a legközelebbi jövőben. A szovjet nagyvárosokat, amelyek közül nem egyet Sztálin brutális és erőszakos iparosítása hozott létre a harmincas években, halálra akarták éheztetni, miközben a meghódított területek gyakorlatilag teljes élelmiszer-termelését részben a támadó német seregek táplálására, részben az otthoni élelmezési normák fenntartására szánták – nehogy a második világháborúban is felüsse fejét az az alultápláltság és éhínség, amely (Hitler szerint) oly gyászos szerepet játszott a német honi front első világháborús összeomlásában. Ennek az „éhségtervnek” a kidolgozója elsősorban Herbert Backe, a mezőgazdasági minisztérium államtitkára volt, ez a keményvonalas 467

468

469

470

471

náci, aki hosszú éveken át dolgozott együtt magával a miniszterrel, Richard Walther Darréval, a parasztkérdés vezető náci ideológusával, és Heydrichhel is személyes jó viszonyt ápolt. A tervet jóváhagyta Georg Thomas tábornok is, aki a haderő központi irányításában a fegyverellátás parancsnoka volt. 1941. május 2-án az érintett minisztériumok államtitkárainak Thomas tábornokkal folytatott tárgyalásán egyetértés alakult ki, hogy a fegyveres erőknek a meghódított keleti területekkel kell eltartatniuk magukat, és az a következtetés született, miszerint, „semmi kétség, X millió ember fog éhen halni, ha azt, amire szükségünk van, kivisszük az országból”. Ezek az elképzelések öltöttek konkrét formát az úgynevezett Általános Keleti Tervben (Generalplan Ost), amelyet 1941. június 21-én Himmler rendelt a német népiség megerősítésének birodalmi biztosa (Reichskommissar für die Festigung deutschen Volkstums) hivatalától. A terv első változatát 1941. július 15-én adta át a megrendelőnek Konrad Meyer professzor, a telepítéspolitikára szakosodott hivatal tudós szakértője. A szöveget további vita és csiszolás után 1942 májusában véglegesítették, Hitler jóváhagyta, és 1942 júliusában a Birodalmi Biztonsági Főhivatal annak rendje-módja szerint magáévá tette. Az Általános Keleti Terv, amely immár a Harmadik Birodalom hivatalos politikája volt, a lengyel lakosság 80–85 százalékának, az ukránok 64 százalékának és a beloruszok 75 százalékának eltávolítását javasolta, vagy oly módon, hogy keletebbre űzik őket, vagy úgy, hogy a betegségekre és az alultápláltságra bízzák pusztulásukat. Ha a szóban forgó területek zsidó lakosságát számításon kívül hagyjuk, a terv legalább 31 millió embert akart kiszakítani otthonából, minden bizonnyal egy gyilkosan erőszakos kirablás során; egyes becslések, amelyek a tervezett népességnövekedést is számításba veszik, a fogyatékot nem kevesebb, mint 45 millió főben állapítják meg. A terv szerint húsz éven belül nemcsak a Németországhoz csatolt lengyel területek, hanem a Főkormányzóság, Lettország, Észtország, sőt egész Kelet-Közép-Európa nagyobb része is teljes egészében német lesz: a szlávoktól mentesített térséget 10 millió német fogja benépesíteni, Németország határait pedig ténylegesen ezer kilométerrel keletebbre tolják. Himmler és az SS mindezt úgy állították be, mint a középkori teuton keresztes lovagok civilizációs küldetésének folytatását és betetőzését úgy, hogy ezt a küldetést a 20. század feltételeihez alkalmazva korszerűsítik és modernizálják. Az új német telepesek Meyer szerint nem maradi hagyományőrzők lesznek, hanem a legújabb gépekkel ellátott, haladó gazdálkodók, az általuk odaadóan létrehozott mezőgazdasági csodaország pedig jóllakatja és mindennel ellátja az új, hatalmas méretekre kiterjesztett Németországot. Gazdaságaik erősen hasonlítanak majd az otthoni birodalmi hitbizományi birtokokhoz. Egyharmaduk nyugalomba vonult SS-tisztekből 472

473

474

kerül majd ki, akik gondoskodnak az egész vállalkozás ideológiai és katonai alátámasztásáról. Hozzájuk csatlakoznak majd Délnyugat-Németország túlzsúfolt paraszti régióinak földművelői, hiszen bennszülött munkaerő többé nem létezik majd. A terv számításba vette Hitler látomását is a nagy, modern, fejlett kommunikációval összekapcsolt városokról és ipari központokról; s azt tűzte ki célul, hogy ezekben a németekkel betelepített új régiókban a mezőgazdasági populáció az összlakosságnak csupán egyharmadát alkossa. Meyer a terv megvalósításához szükséges beruházás teljes összegét nem kevesebb, mint 40 milliárd birodalmi márkára taksálta, amit Himmler 67 milliárdig, Németország 1941-es GDP-jének kétharmadáig tornászott fel, vagyis az újonnan betelepítendő területek minden egyes négyzetkilométerére félmillió birodalmi márkát kellett volna fordítani. Ezt a hatalmas összeget különböző forrásokból akarták előteremteni: az állami költségvetésből, az SS pénzalapjaiból, a helyhatóságoktól, a vasúttól, a magánszektorból. A terv célkitűzése egyenesen letaglózó volt. Olyan mértékű rombolást irányzott elő, amilyet az emberiség történelme során soha még csak el sem képzeltek. A Szovjetunió lerohanása összehasonlíthatatlanul nagyobb területen kívánta alkalmazni azt az embertelen és gyilkos politikát, amelyet Lengyelországban már a háború kezdete óta életbe léptettek: az etnikai alapú deportálást és ki-, illetve betelepítést, a lakosság átköltöztetését, az elnémetesítést, a kulturális népirtást, valamint a szlávok létszámának csökkentését kisajátítás, kiéheztetés és betegség által. Hitler, a nemzetiszocialisták és a vezérkar legtöbb tábornoka a lengyelekben alig látott többet alacsonyabb rendű szlávoknál, a Szovjetunió azonban fenyegetést jelentett, mivel szláv lakosságát szerintük a „zsidóbolsevik” világ-összeesküvés könyörtelen és ravasz vezetői kormányozzák, a német faj és a német civilizáció aláaknázásának szellemében. Hitler a lengyelek és vezetőik iránt csak megvetést érzett, eközben azonban ismételten kifejezte személyes csodálatát Sztálin iránt, akit 1941 júliusában „a világtörténelem egyik legrendkívülibb alakjának” nevezett. „Sztálin is megérdemli feltétlen tiszteletünket – tudatta asztaltársaságával egy évvel később. – A maga módján vagány fickó! Nagyon jól ismeri példaképeit, Dzsingisz kánt és a többieket…” Egy másik alkalommal kijelentette: „Sztálin félig vadállat, félig óriás… Ha még tíz évet hagyunk neki, úgy söpörte volna el Európát, mint annak idején a hunok.” És 1941. március 17-én a hadsereg vezetői előtt rámutatott: „A Sztálin által kinevelt értelmiséget meg kell semmisíteni.” Ahogy a lengyel értelmiséget kiirtotta, úgy most szovjet megfelelőjének szánta ugyanezt a sorsot. 1941. március 30-án Hitler bővebben is kifejtette ezt a nézetét egy beszédben, melynek lényegi pontjait Halder tábornok feljegyezte. Az eljövendő háború nem lesz 475

476

477

478

479

közönséges háború: „Két világnézet összecsapása lesz. Megsemmisítő ítélet a bolsevizmus fölött, amely nem különbözik a társadalomellenes bűnözéstől. A kommunizmus rettenetes veszély a jövőre. Szakítani kell a katonai bajtársiasság álláspontjával. Egyszer és mindenkorra, a kommunista nem bajtárs. Ez megsemmisítő háború.” A Vörös Hadseregben szolgáló politikai biztosokkal különösen nem szabad úgy bánni, mint katonákkal: ezek bűnözők, akik ennek megfelelő elbánást igényelnek. Hitler „a bolsevik komisszárok és a kommunista értelmiség megsemmisítését” követelte, és figyelmeztetett: „A konfliktus alapvetően különbözik majd a nyugati konfliktustól.” 480

481

III

1941. május 19-én a katonaságnál afféle sorvezetőt osztottak szét, amely előírta, hogy az invázió legyen „könyörtelen, energikus akció a bolsevik agitátorok, milicisták, szabotőrök és zsidók ellen”, és „totálisan irtson ki mindennemű aktív és passzív ellenállást”. Hatalmas jelentőséget tulajdonítottak a „zsidók” mint külön kategória listába vételének. A német hadseregnek ezzel engedélyezték, hogy ahol csak zsidóval találkozik, mindet megölje, azon az alapon, hogy egytől egyig résztvevői a bolsevik ellenállásnak. Lengyelország meghódításakor már bebizonyosodott, milyen gyilkos és gyakran szadista erőszakot alkalmaznak a reguláris német csapatok a „keleti zsidókkal” szemben – a Szovjetunió elleni invázió arra volt hivatva, hogy ezt az erőszakot összehasonlíthatatlanul nagyobb méretekben újratermelje. A terv kitért a foglyok tudatos lemészárlására is; ez bizonyosodott be különös hangsúllyal 1941. június 6-án, amikor Wilhelm Keitel vezértábornagy, a Fegyveres Erők Főparancsnokságának (Oberkommando der Wehrmacht, OKW) vezetője parancsot bocsátott ki, miszerint a Vörös Hadsereg valamennyi politikai biztosát, akiket „a barbár, ázsiai harcmodor értelmi szerzőinek” nevezett, elfogásuk után haladéktalanul agyon kell lőni. Mire eljött a támadás ideje, már rég elcsitultak a magas rangú tiszteket, például a Lengyelországban tevékenykedő Johannes Blaskowitzot nyugtalanító kétségek; Hitler parancsai ellen nyíltan egyetlen tábornok sem emelt kifogást. A tisztikar hagyományos antikommunizmusát és antiszemitizmusát csak fokozta a sokéves szüntelen náci propaganda és ideológiai sulykolás. Lengyelországi élményeik nyomán hozzáedződtek a gondolathoz, hogy a szlávokat és a zsidókat a lehető legbrutálisabban kell kezelni. Csak nagyon kevesen, például Fedor von 482

483

Bock vezértábornagy vagy Henning von Tresckow alezredes utasították suba alatt a tisztjeiket, hogy ne vegyenek tudomást a komisszárok és a polgári lakosok megölését elrendelő parancsról, mivel az ellentétes a nemzetközi joggal, vagy árt a katonai fegyelemnek, vagy ezt is, azt is sérti. A tábornokok túlnyomó többsége azonban a hierarchia legaljáig továbbította a parancsot. Von Brauchitsch vezértábornagy, a Szárazföldi Haderő Főparancsnokságának (Oberkommando des Heeres, OKH) vezetője már 1941. március 27-én, tehát Hitler beszéde előtt olyan utasítást adott, miszerint „a csapatoknak tisztában kell lenniük azzal a ténnyel, hogy a konfliktus két faj között zajlik, és a szükséges szigorral kell eljárniuk”. A katonákat ennek megfelelően utasították egy olyan nagyszabású propagandakampány keretében, amely törvényszerűen magában foglalta „a világ zsidósága elleni küzdelmet, mivel ez a faj a világ minden népét Németország ellen [próbálja] mozgósítani”. A szokásos szabályokat felrúgták. A tisztek nemcsak tisztek voltak, hanem a „zsidó bolsevizmus elleni faji küzdelem” vezetői. Ahogy Erich Hoepner tábornok 1941. május 2-án a csapataihoz intézett parancsban írta: 484

485

486



Az Oroszország elleni háború alapvető része a német nép létért vívott küzdelmének. A németek régi harca ez a szlávok ellen, az európai kultúra védekezése a moszkovita, ázsiai özönvíz ellen, s védekezés a zsidó bolsevizmus ellen. E küzdelemnek arra kell irányulnia, hogy porrá zúzza a mai Oroszországot, következésképpen példátlan keménységgel kell megvívni. 487



Számos más tábornok is kibocsátott hasonló parancsot, köztük Walter von Reichenau, Erich von Manstein és Karl-Heinrich von Stülpnagel (később, mellesleg a fentebb idézett Hoepner tábornokkal együtt, a katonai ellenállás egyik tagja). A Horst Wagner vezérhadbiztos és Reinhard Heydrich, az SD főnöke közti megbeszélések eredményeképpen az 1941. április 28-án kibocsátott katonai parancs felhatalmazta az SS-t, hogy a komisszárrendelet és hasonló, front mögötti „biztonsági” feladatok végrehajtása érdekében saját kezdeményezése alapján járjon el. Négy SS bevetési csoport, az A, B, C és D jelű különítmény egyenként 600–1000 főnyi legénysége állt készenlétben, hogy négy, északtól délig terjedő zónában kövessék a hadsereget Oroszországba. Mögöttük kisebb SS- és rendőri egységek vonultak. Végül a jóval a frontvonal mögötti, polgári ellenőrzés alá helyezett területeken SS-zászlóaljak gondoskodnak majd a „biztonságról”. A rendőri erők 25 zászlóaljában 420 tiszt és 11 640 közrendőr szolgált, akiket önkéntes jelentkezők közül választottak ki, és ideológiai 488

kiképzésüket az SS vállalta. A legtöbben harmincas éveikben jártak, tehát fiatalabbak voltak az átlagos katonáknál. A tisztek egy jelentős része a weimari köztársaság viharos kezdeti éveiben szabadcsapatokban szolgált. Sokan közülük régóta voltak a rendőrségnél, és az egyértelműen jobboldali rendvédelmi rendőrségből (Ordnungspolizei) kerültek ki; ez utóbbi is a weimari időkben létesült, főleg a baloldali paramilitáris alakulatok szította mozgalmak elfojtására. Az emberanyag egy része náci barnainges vagy Lengyelországban toborzott, német etnikumú „önvédelmi milicista” volt. Végül a zászlóaljak egy csekély hányadát tartalékos rendőrökből verbuválták. Mind önkéntesek voltak, az SS gondosan átvilágította őket, és olyan ideológiai képzésben részesültek, amely súlyos adag antiszemitizmust is tartalmazott; továbbá speciálisan a Szovjetunióban való szolgálatra válogatták őket. Legtöbben az alsó középosztályból származtak; a feltételezés szerint a rendvédelmi rendőrség tagjai kisvállalkozók voltak, és távollétükben a feleségük tovább űzte a szakmát. 1941. május közepétől vettek részt kiképzésen a Lipcse melletti Pretzsch Határrendőri Iskolájában, ahol az ideológiai oktatásnak meg kellett erősítenie őket a szlávok és zsidók elleni, már meglévő előítéleteikben. Későbbi történészek ellentétes állításaival szemben korántsem voltak „egyszerű átlagemberek” vagy „átlag németek”. 1941. július 2-án a különítmények és a rendőrzászlóaljak tudomására hozták, hogy ki kell végezniük minden kommunista funkcionáriust, népbiztost, „párt- vagy állami funkciót betöltő zsidót” és „egyéb radikális elemeket (szabotőröket, propagandistákat, orvlövészeket, orgyilkost, agitátort stb.).” A parancs, mely szerint a zsidóknak „csak” egy meghatározott kategóriáját kell agyonlőni, első látásra mérsékeltebb hozzáállásra utal, mint amilyet a hadseregnek előírtak. A különítményesek figyelmét elsősorban azokra hívták fel, akiket Hitler mint a kommunista értelmiség és a zsidó elit tagjait azonosított, miközben Heydrich és a nemzetiszocialista vezetők legnagyobb része, továbbá a hadsereg jó néhány tábornoka ezt a két kategóriát többé-kevésbé azonosnak tekintette. Ezen túlmenően a parancs csak a férfiakat vette célba, ahogy eleinte Szerbiában is történt, ámbár a nőket és a gyerekeket sem mentesítette egyértelműen. Továbbá a zsidóknak a kommunistákkal való azonosítását nemcsak a sokéves antiszemita propaganda segítette elő, hanem az a tény is, hogy a szovjet elit kulcsfontosságú posztjain, a titkosrendőrséget is beleértve, valóban a zsidók alkották a legnagyobb nemzetiségi csoportot, és ezt a tényt soha nem is rejtették el a közvélemény elől. Az érintettek, legalábbis a német betörésig és az azt kísérő antiszemita atrocitásokig, egytől egyig rég megtagadták zsidó etnikai és vallási gyökereiket, és teljes mértékben azonosultak a bolsevizmus nemzetek fölötti, világi ideológiájával. Emellett az 489

490

olyan, rosszul meghatározott kategóriák, mint például a „propagandisták” vagy az „agitátorok” megnevezés, nyílt felszólítást jelentettek valamennyi zsidó férfi megölésére, mivel a náci ideológia elvi alapon vallotta, hogy minden zsidó férfi e kategóriákba tartozik. Végül az a mód, ahogy a lengyelországi zsidó lakossággal nemcsak az SS, hanem a hadsereg is bánt, erőteljesen sejtette, hogy a különítmények (vagyis az Einsatzgruppék) és a rendőrzászlóaljak kezdettől fogva nem lesznek válogatósak az agyonlövendő zsidók személye vagy létszáma tekintetében. 491

IV

1941. június 22. korai óráiban véget értek a tervezésre fordított hosszú hónapok. Hajnali negyed négykor, éppen pirkadat előtt az év e legrövidebb éjszakáján, hatalmas tüzérségi zárótűz dördült el a Balti-tengertől dél felé több mint 1500 kilométeren át húzódó front mentén. Hárommilliónál is több német katona, valamint félmillió román és a többi szövetséges ország harcosa lépte át számos ponton a szovjet határt, az északi, Finnországgal közös határvonaltól egészen le a Fekete-tengerig, a déli hátországig. Felszerelésük 3600 harckocsiból és rohamlövegből, 600 000 gépjárműből, 700 000 tábori ágyúból és egyéb tüzérségi fegyverből állt. A front mögött 2700 repülőgép gyülekezett, a német légierő teljes állományának nagyobbik fele. Amikor az első gépesített szárazföldi támadások megindultak, 500 bombázó, 270 zuhanóbombázó és 480 vadászgép szállt a magasba és indult előre, hogy elpusztítsák a szovjet katonai repülőtereket. Az emberiség történelmében addig még soha nem gyűlt össze ekkora támadó haderő. A katonai célkitűzés az volt, hogy bekerítő műveletek egész sorozatával ejtsék csapdába és semmisítsék meg a szovjet haderőt, és szorítsák vissza a Dnyeper és a Dvina folyók vonaláig, vagyis a betörés helyétől mintegy 500 kilométerre. A 66 szovjet repülőtér elleni német légicsapások csupán ezen az első napon több mint 1200 szovjet repülőgépet pusztítottak el, majdnem mindegyiket még azelőtt, hogy fel tudtak volna szállni. Az első héten a német légierő több mint 4000 szovjet gépet rongált meg úgy, hogy javítani már nem lehetett. Légitámadások zúdultak egész sor nagyobb városra is, Białystoktól Tallinnig, Kijevtől Rigáig. Az eget már a németek uralták, így a három fő hadseregcsoport továbbnyomulhatott páncélosaival; élvezték a zuhanóbombázók támogatását, követte őket a gyorsan mozgó gyalogság; rendre áttörték a Vörös 492

Hadsereg védelmét, és hatalmas veszteségeket mértek a rosszul felkészült szovjet erőkre. Az invázió első hetében a Közép hadseregcsoport döntő áttörést hajtott végre, és egy sor ütközetben bekerítette a Vörös Hadsereg egységeit. Július második hetének végére a németek már 600 000 hadifoglyot ejtettek. Ugyanekkorra több mint 3000 szovjet löveget és 6000 harckocsit vettek birtokba vagy semmisítettek meg; de az is előfordult, hogy a szovjet katonák egyszerűen otthagyták ezeket. A Vörös Hadsereg első lépcsőben felvonult 164 hadosztályából 89 kiesett a küzdelemből. A német erők bevették Szmolenszket, és továbbnyomultak Moszkva felé. Az Észak hadseregcsoport elfoglalta Lettországot, Litvániát és Észtország nagy részét, és közeledett Leningrádhoz (Szentpétervár). A Dél hadseregcsoport Kijev felé tört, lerohanva Ukrajna mezőgazdasági és iparvidékeit. A finn csapatok, német egységek támogatásával, elvágták a murmanszki kikötőt, és északról tartottak Leningrád felé, messze délen pedig német és román csapatok elfoglalták Besszarábiát. A szovjet erők szétzilálásában döntő tényező volt a meglepetés és a gyorsaság. A német csapatok naponta akár 50 kilométert is megtettek, néha többet is. Az invázió, írta feleségének 1941. július 11-én Gotthard Heinrici tábornok, „számunkra azt jelenti, hogy rohanunk, rohanunk, amíg a nyelvünk is kilóg, és utána megint csak rohanunk, rohanunk, mindig rohanunk”. Albert Neuhaus közkatona elcsodálkozott „a járműoszlopokon, amelyek nap mint nap, óráról órára gördülnek tova. Mondhatom neked – írta feleségének 1941. június 25-én –, ilyesmi az egész világon csak egyszer történik. Az ember újra meg újra a fejéhez kap, és azon tűnődik, honnan kerül elő ez a végtelen milliónyi jármű.” A száraz nyári hőségben a hatalmas német páncélososzlopok óriási, fojtogató porfelhőket kavartak fel. „A por rövid időn belül ujjnyi vastagon borítja az arcomat meg az egyenruhámat” – írta egy katona már az invázió első napján. Heinrici tábornok azt tapasztalta, hogy kocsija olyan utakon halad, „ahol az ember bokáig porban gázol. Minden lépés, minden mozgó jármű áthatolhatatlan porfelhőket ver fel. A menet útját sárgásbarna felhők jelzik, amelyek hosszú fátyolként csüngenek az égből”. A teljes gőzzel folytatódó előrenyomulásban a Vörös Hadsereg az egész fronton káoszban omlott össze. Kommunikációs vonalait elvágták, a közlekedés csődöt mondott, a lőszer, a felszerelés, az üzemanyag, a pótalkatrészek és még sok minden más gyorsan elfogyott. Az invázióra fel nem készített tisztek még csak nem is sejtették, hol csapnak le a németek legközelebb, és gyakran páncéltörő tüzérség sem állt rendelkezésükre, hogy tompítsák a közeledő német harckocsik rohamát. A Vörös Hadsereg tankjainak többsége nem volt rádiókészülékkel fölszerelve, és legénységük alacsony 493

494

495

496

497

kiképzési szintje és motivációja miatt műszaki teljesítőképességük igencsak behatárolt volt. Az 1941-ben bevetett összesen 23 000 páncélosból több robbant le magától, mint ahányat az ellenség harcképtelenné tett. A rádiós kommunikációt a finn háború óta nem korszerűsítették, és a kódolása olyan primitív volt, hogy a német lehallgatók minden nehézség nélkül megfejtették. S ami talán a legnagyobb baj: az orvosi ellátás képtelen volt megbirkózni a tengernyi halottal és kezelni a sok-sok ezer sebesültet. Megfelelő katonai tervezés híján a tiszteknek, illetve politikai helyetteseiknek nemigen jutott más az eszébe, mint hogy körültekintés nélkül nekiugorjanak a németeknek, ám a roham, ahogy megjósolható volt, katasztrófába torkollt. Mivel a németek előzetesen tönkretették a front mögötti utakat, a vasutat és a hidakat, rendezett visszavonulásról aligha lehetett szó. A demoralizált katonák teljes zűrzavarban és kétségbeesésben menekültek; a Vörös Hadseregben csillagászati magasságba szökött a dezertőrök száma. 1941. június végén, mindössze három nap alatt, a szovjet titkosrendőrség majdnem 700 dezertőrt fogott el, akik a délnyugati fronton dúló csatából szöktek meg. „A visszavonulás vak rémületet váltott ki – írta a Belorusz Kommunista Párt első embere Sztálinnak 1941. szeptember 3-án –, a katonák pedig halálosan fáradtak, még tüzérségi tűzben is elalszanak… Már az első bombázásnál felbomlik a harcrend, sokan csak beszaladnak az erdőbe, a front környékén az egész erdős terület tele van szökevényekkel. Sokan eldobják a fegyvereiket, és hazamennek.” 498



9. térkép A Barbarossa hadművelet és a keleti front, 1941 Valamelyes fogalmat alkothatunk a szerencsétlenség mértékéről Nyikolaj Moszkvin szovjet politikai biztos naplójából, amely megörökíti, milyen gyors volt az átmenet az optimizmusból („biztos, hogy győzni fogunk”, írta 1941. június 24-én) a néhány héttel későbbi kétségbeesésbe („Mit mondjak a fiúknak? – teszi fel borúsan a kérdést önmagának 1941. július 23-án. – Egyre csak hátrálunk.”). 1941. július 15-én még agyonlőtte egysége első dezertőrjeit, de a szökések folytatódtak, és a hónap végén, amikor megsebesült, már beismerte: „Teljes erkölcsi összeomlás szélén állok.” Egysége eltévedt, mivel nem voltak térképeik, és embereinek többsége elesett egy német támadásban; a mozgásképtelen Moszkvin két társával elbújt az erdőben, várva, hogy kimentsék. Néhány paraszt rá is talált, a felgyógyulásáig ápolták, majd bevonták az aratási munkálatokba. Moszkvin, amikor jobban megismerte őket, rájött, hogy egy csepp lojalitás sincs bennük a sztálini rendszer iránt. Legfőbb céljuk az volt, hogy életben maradjanak. A csaták után a harctérre rohantak kifosztani a holttesteket. De hát mire mentek volna a Sztálinhoz való hűséggel? 1941 augusztusában Moszkvin találkozott a Vörös Hadsereg néhány katonájával, aki megszökött a német hadifogolytáborból. „Azt mondják, nincs fedél és nincs víz, az emberek sorra halnak az éhezéstől és a betegségektől, sokuknak se rendes ruhája, se cipője sincs.” Kevesen sejtették, írta Moszkvin, mit jelenthet a német fogság. A valóság sötétebb, mint bárki elképzelhette volna. A felsőbb parancsok értelmében a német hadseregnek egyáltalán nem állt érdekében, hogy szovjet foglyok százezreit életben tartsa. Hitler és a hadsereg vezetői eleve elrendelték, hogy a Vörös Hadseregbe beosztott komisszárokat a helyszínen agyon kell lőni. A frontparancsnokok végrehajtották az utasítást, vagy átadták az érintetteket az SS-nek „különleges kezelésre”. Tízezreket szállítottak németországi koncentrációs táborokba, és ott kivégzőosztag elé állították őket. Az első hetekben a fogságba esett egyszerű sorkatonák közül is sokat agyonlőttek. „Most csak nagyon kevés foglyot ejtünk – írta feleségének Albert Neuhaus 1941. június 27-én –, és elképzelheted, hogy ez mit jelent.” Ahogy számos katona jelezte leveleiben, a hadjárat első heteiben az olyan szovjet katonák számára sem volt kegyelem, akik megadták magukat. Akiket megkíméltek, azok sem jártak sokkal jobban. 1941 októberében Zygmunt Kłukowski végignézte, ahogy egy 15 000 szovjet hadifogolyból álló menetoszlop átvonul lakóhelyén. Amit látott, elborzasztotta: 499

500

501

502

503

504



Csontváznak tűntek mind, emberi lények alig mozgó árnyainak. Soha

életemben nem láttam ilyet. Emberek rogytak le az útra, az erősebbek a karjuknál fogva cipelték a gyengébbeket. Nem embereknek, inkább kiéheztetett állatoknak látszottak. Összeverekedtek az árokban látott almacsutkán, nem törődve a gumibotozó németekkel. Voltak, akik keresztet vetettek és letérdeltek, úgy koldultak ennivalóért. A konvojt kísérő katonák könyörtelenül ütlegelték őket, sőt nem is csak a foglyokat, hanem az ott álldogálókat is, akik ennivalót próbáltak adni nekik. A gyászos csapat elvonulása után lovas kocsikon vitték a járásképtelen foglyokat. Hogy emberi lényekkel ilyen hihetetlenül lehessen elbánni, azt csak a német etika teszi lehetővé. 505



Másnap, amikor foglyok újabb menetoszlopa vánszorgott át a helységen, a helybéliek kenyeret, almát és más ennivalót raktak ki nekik a kövezetre. Kłukowski feljegyezte: „A foglyok összeverekedtek az ennivalón, és rá sem hederítettek a konvojt kísérő katonákra, akik lőni kezdtek rájuk.” Az őrök először elvitették a helybéliekkel az ennivalót, aztán hozzájárultak, hogy az adományokat felrakják a szekérre és szétosszák a foglyok között, akik Kłukowski szerint még csak nem is emberi, hanem állati csontvázakra emlékeztettek. Számos szovjet hadifogoly már a táborba vezető úton belehalt az éhezésbe és a kimerültségbe. Walter von Reichenau vezértábornagy megparancsolta, hogy az őrök lőjenek le „minden foglyot, aki összeesik”. Egyeseket vonaton szállítottak, de erre a célra csak nyitott tehervagonok voltak, ami, különösen a tél beálltával, katasztrofális következménnyel járt. Zárt vagonokat csak 1941. november 22-étől indítottak, azok után, hogy a Közép hadseregcsoport egyik szállítása alatt 5000 fogolyból 1000-en már az utazásba belehaltak. Ám egy hivatalos német jelentés a következő hónapban így is rámutatott, hogy „a foglyok 25–70 százaléka” útközben elhalálozott, nem utolsósorban azért, mert egyáltalán nem kaptak enni. A frontvonal mögött létesített táborok a nevükre sem voltak méltók. Sok tábor nem volt egyéb szögesdróttal körülvett nyitott földterületnél. Ilyen hatalmas tömegű fogoly elhelyezésére úgyszólván semmilyen előkészületet nem tettek, senki sem foglalkozott azzal, hogyan kapjanak a foglyok élelmezést és orvosi ellátást. Egy fogoly, akinek sikerült megszöknie és visszatérnie a szovjet vonalakhoz, elmondta rendőrségi kihallgatóinak, hogy egy lengyelországi táborba zárták, amely tizenkét blokkból állt, mindegyikben 1500–2000 fogollyal. A német őrök lőgyakorlataikhoz céltáblának használták őket, rájuk uszították kutyáikat, fogadásokat kötöttek, hogy melyik kutya fogai hagyják a legsúlyosabb sérüléseket. A foglyok éheztek. Ha az egyik meghalt, a többiek rávetették magukat a holttestre, és felfalták. Egy 506

alkalommal tizenkét embert lőttek agyon kannibalizmusért. Az emberek megtetvesedtek, gyorsan terjedt a tífusz. A könnyű nyári egyenruha nem védte őket a keserves téli hidegtől. 1942 februárjára az eredeti 80 000-ből már csak 3000-en voltak életben. Ugyanezek az események ismétlődtek más táborokban is a front mögött. Xaver Dorsch, a Todt Szervezet (Organisation Todt) egyik tisztviselője 1940. július 10-én, minszki látogatása alkalmából azt tapasztalta, hogy a hadsereg 100 000 hadifogolynak és 40 000 polgári személynek, a város majdnem teljes férfilakosságának nagyjából akkora tábort létesített, mint amekkora „Berlinben a Wilhelmplatz”: 507



Ezen a térségen a foglyok olyan szorosan zsúfolódnak egymáshoz, hogy alig bírnak mozogni, és ott kell könnyíteni magukon, ahol állnak. A reguláris katonaság csupán egy százada őrzi őket. Az őrség csekély száma azt jelenti, hogy a táborban csak a legkegyetlenebb erőszakkal tarthatják fenn a rendet. A hadifoglyok élelmezése lényegében megoldhatatlan probléma. Egyesek már hat-nyolc napja nem ettek. Éhségük halálos apátiához vezet, amelyben már csak egy rögeszméjük marad: valami ennivalóhoz jutni… A tehetetlen őrségnek, amely éjjelnappal, váltás nélkül teljesíti kötelességét, egyetlen nyelv áll rendelkezésére: a pisztoly nyelve, és ezzel könyörtelenül élnek is. 508



1941 végéig több mint 300 000 szovjet hadifogoly pusztult el. Wilm Hosenfeldet sokkolta, ahogy az orosz foglyokat hagyják éhen halni. Ezt a politikát „oly visszataszítónak, embertelennek és egyszersmind gyermekdeden ostobának” találta, „hogy az ember csak mélységes szégyent érezhet, amiért ilyesmire képesek vagyunk”. A környéken lakók felajánlották, hogy segítenek a foglyok élelmezésében, de a német hadsereg ezt nem engedélyezte. Franz Halder vezérkari főnök 1941. november 14-én feljegyezte, hogy „naponta számos fogoly hal éhen. Rettenetes látvány, de úgy látszik, pillanatnyilag semmit sem tehetünk értük.” A politika megváltoztatásához inkább gyakorlati, semmint erkölcsi megfontolások vezettek. 1941. október végén a német hatóságok előtt lassan felderengett, hogy a szovjet foglyokat kényszermunkásként is felhasználhatnák, és intézkedtek, hogy rendes, noha továbbra sem elegendő ennivalót, ruhaneműt és szállást kapjanak. Sokakat (habár nem mindenkit) használaton kívüli üzemekben és börtönökben helyeztek el; de sokan még 1942 januárjában is földbe vájt üregekben éltek. 1943-ban a helyzet ismét romlani kezdett, bár már nem érte el a háború első hónapjainak abszolút mélypontját; ekkorra már szovjet 509

510

511

512

kézen is volt annyi német hadifogoly, hogy a német hadvezetés megtorlásoktól tarthatott. A háború egész ideje alatt a német erők mintegy 5,7 millió szovjet foglyot ejtettek. A hivatalos német kimutatások szerint közülük a háború végéig 3 000 000 fő, vagyis a teljes létszám 58 százaléka pusztult el. Az összehasonlítás kedvéért: abból a mintegy 2 millió hadifogolyból, akiket a Vörös Hadsereg ejtett főleg a háború későbbi időszakában, 356 687, vagyis 18 százalék nem érte meg a békét. Ez sokszorosan meghaladta a német fogságban lévő brit, francia és más nemzetiségű katonák halálozási arányát, amely egészen a háború utolsó, kaotikus hónapjaiig 2 százalék alatt maradt – nem is szólva azokról a németekről, akik a nyugati szövetségesek fogságába kerültek. A szovjet táborokban sínylődő német katonák magas halálozási aránya viszont pont olyan volt, mint a Szovjetunióban és különösen a Gulag-rendszerben uralkodó borzalmas körülmények között tartott foglyoké, akiknek helyzetét tovább rontották a háborús pusztítások, majd közvetlenül a háború után a rossz termés évei, ám a foglyul ejtők bosszúvágya nem játszott ebben különösebb szerepet. Semmi sem bizonyítja, hogy a német foglyokkal a legcsekélyebb mértékben is rosszabbul bántak volna, mint a szovjet táborok többi foglyával, leszámítva, hogy mint „fasisztákat”, politikai átnevelő programoknak vetették őket alá. Ezzel szemben a német fogságban lévő szovjet katonák pusztulása közvetlenül a náci faji tanokból következett. Ezek a tanok, amelyeket a német tisztikar túlnyomó többsége magáénak vallott, mint alacsonyrendű, feláldozható és bárkivel pótolható fajra tekintettek a szlávokra, akiket nem érdemes életben tartani, amíg nem tudnak minden éhes németet jóllakatni. Bizonyos értelemben ez volt az Általános Keleti Terv megvalósításának első szakasza. Csak kevés német tiszt tiltakozott a szovjet hadifoglyok ilyen kezelése ellen. Közéjük tartozott Fedor von Bock vezértábornagy, a Közép hadseregcsoport főparancsnoka, aki 1941. október 20-án a következőket jegyezte fel: „Szörnyű benyomást kelt az a sok tízezer orosz hadifogoly, aki jelentéktelen őrizet alatt menetel Szmolenszk irányába. Ezek a szerencsétlenek kimerülten vánszorognak a teljes kiéhezettség és a halál felé, sokan teljesen legyengülve vagy holtan esnek össze útközben. Megtárgyalom ezt a katonai parancsnokokkal – tette hozzá –, bár segíteni aligha lehet rajtuk.” És még Bock, a hagyományosan „korrekt” porosz tisztnek ez a mintapéldánya is végső soron inkább azzal törődött, miként lehet megakadályozni a foglyok szökését, nehogy csatlakozzanak a partizáncsoportokhoz, amelyeket a németek gyors előrenyomulása miatt a front mögött csapdába esett szovjet katonák ezrei hoztak létre. Amikor megszemlélte a nyakig sáros foglyok gyászos menetét, ekként vonta le a tanulságot: „Szigorúbban kell őket felügyelni és őrizni, mert különben mi magunk tápláljuk a partizánmozgalmat.” A Bock-szabású főtisztek közötti nyugtalanságot Hitler 513

514

515

beszédei oszlatták el, melyek szerint a szovjet hadifoglyokkal nem úgy kell bánni, mint rendes katonákkal, hanem mint faji és ideológiai ellenséggel. Ami pedig az alacsonyabb rangú tiszteket illeti, akik nap nap után feleltek a foglyokért, ők különösebb skrupulus nélkül nézték végig a halálukat. A felszabadult és a Szovjetunióba visszatért hadifoglyok – másfél milliónál is jóval többen – szélsőségesen hátrányos helyzetbe kerültek, mivel Sztálin már 1941 augusztusában olyan parancsot adott ki, amely hazaárulónak bélyegezte azokat, akik megadták magukat. A hazatérőket először megszűrte a szovjet katonai kémelhárítás, ezután pedig sokukat a Gulag munkatáboraiba szállították. Sztálin halála után Georgij Zsukov, a Szovjetunió marsallja hasztalan próbálta rehabilitálni a volt hadifoglyokat, csupán 1994-ben rehabilitálták őket hivatalosan. 516

517

V

1941. június 22-én, hajnali fél négykor Georgij Zsukov, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke telefonált Sztálin dácsájába, és felverte álmából a szovjet vezetőt. A németek, közölte, a határ mentén ágyútűz alá vették a Vörös Hadsereg állásait. Sztálin nem akarta elhinni, hogy általános invázióról volna szó. Valamivel később, a délelőtt folyamán azt mondta a Moszkvában összehívott polgári és katonai vezetőknek, hogy Hitler bizonyára nem is tud az egészről; alighanem a német fegyveres erők vezetőinek összeesküvéséről van szó. Csak amikor a moszkvai német nagykövet, Friedrich Werner von der Schulenburg gróf a Kremlben átnyújtotta Molotov külügyminiszternek a hadüzenetet, akkor jött rá Sztálin, hogy Hitler becsapta. Kezdetben döbbent volt, zavart és tanácstalan, de hamarosan összeszedte magát. 1941. június 23-án a kremlbeli íróasztalánál dolgozott hajnali 3 óra 20-tól este 6 óra 25-ig; információkat gyűjtött, és intézkedett egy legfelső parancsnokság felállításáról, hogy ez az új szervezet irányítsa a hadműveleteket. Ám ahogy teltek-múltak a napok, a német előrenyomulás méretei és gyorsasága ismét egyre jobban leverte. Június végén visszament a dácsájába, de előbb még a maga utánozhatatlanul durva módján kijelentette: „Minden elveszett. Feladom. Lenin megalapította az államunkat, mi pedig elbasztuk.” Nem intézett szózatot a szovjet néphez, nem állt szóba alárendeltjeivel, még a telefont sem vette fel. A német gépek röpcédulákat szórtak a Vörös Hadsereg frontvonala fölé, miszerint

Sztálin halott. Amikor a Politikai Bizottság küldöttsége a dácsába ért, Sztálin, egy karosszékbe roskadva, azt kérdezte: „Miért jöttek ide?” Mikojan és Berija, a küldöttség két tagja a rettenettől borzadva ismerte fel: Sztálin azt hiszi, hogy le akarják tartóztatni. Hitler és vezénylő tábornokai meg voltak győződve róla: a szovjet rendszer olyan rossz állapotban van, hogy csak jó erősen meg kell lökni, és összeomlik; ezért mindent feltettek a Vörös Hadsereg gyors szétzúzására. Mint elődeik 1914ben, ők is azt hitték, hogy a hadjárat jóval karácsony előtt véget ér. Nem állomásoztattak tartalékban komolyabb erőket, és nem intézkedtek a fronton elvesztett katonák és felszerelés pótlásáról. A hadjáratban részt vevő pilóták arra számítottak, hogy szeptember elejéig visszahelyezik őket nyugatra, ahol ismét a britek ellen fognak harcolni. Az első hetek káprázatos győzelmei is azt sugallták: igazuk van. A szovjet haderőt, semmi kétség, szétverték. Hitler osztozott az általános örömmámorban. 1941. június 23-án Berlinből elutazott új főhadiszállására, a kelet-poroszországi Rastenburgba. Az erdők mélyén megbúvó jókora épületegyüttesnek saját vasúti leágazása volt; ezen gördült be időnként Göring fényűző különvonata. A főhadiszállás az előző év ősze óta volt épülőben. Területén számos bunker és pavilon állt, amelyeket a levegőből álcáztak, hogy környezetük elől is rejtve maradjanak. Volt ott számos barakk az őrszemélyzetnek, étkezőhelyiség és tanácsterem. Leszállópálya tette lehetővé, hogy könnyű gépek szállítsák a központi főhadiszállásra és onnan vissza azokat a személyeket, akiknek sürgős dolguk volt. A közelben két további, kerítéssel elzárt épületegyüttest a fegyveres erők vezetői és tervezéssel foglalkozó munkatársai használtak. Hitler „Farkasodúnak” (Wolfsschanze) nevezte el főhadiszállását, utalva a húszas években ráragadt Wolf névre. Itt tájékoztatták a fegyveres erők vezetői a hadihelyzetről, itt adta elő ebéd és vacsora közben terjengős monológjait, amelyeket Bormann parancsára lejegyeztek az utókor épülésére. Hitler nem akart itt néhány hétnél többet tölteni. „A keleti háborút lényegében már megnyertük” – jelentette ki Goebbelsnek 1941. július 8-án; de ezzel csak visszhangozta a katonai vezetők véleményét. Franz Halder vezérkari főnök már július 3-án megjegyezte, hogy a Vörös Hadseregnek nincsenek bevethető tartalékai, és hangot adott eufórikus örömének. Naplójában ezt írta: „Igazán nem túlzás tehát, ha kijelentem: az Oroszország elleni hadjáratot 14 nap alatt megnyertük.” Hitler 1941. július 16-ára megbeszélést hívott össze, hogy felkészüljenek a meghódított területek kormányzására. Az ügy legfőbb felelőse névleg Alfred Rosenberg, a nemzetiszocialista párt főideológusa volt, akit kineveztek az elfoglalt keleti területek birodalmi miniszterévé, balti német származása miatt ugyanis alkalmasnak látszott erre a posztra. Rosenberg hivatala azt tervezte, 518

519

520

hogy az oroszok ellensúlyozására kooptálni fogják a terület szovjet alávetettségben élő néhány nemzetiségét, különösen az ukránokat. Ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Hitler nemcsak a hadsereget, hanem a Himmler vezette SS-t és a Göring irányítása alatt álló Négyéves Terv Hivatalát is kivonta Rosenberg hatásköréből. És nemcsak Himmler és Göring, hanem Hitler maga sem óhajtotta kooptálni a meghódított területek lakóit a nemzetiszocialista Új Rendbe; mindhárman arra készültek, hogy ezeket a milliókat leigázzák, és vagy deportálják, vagy megsemmisítik. E cél érdekében nevezte ki Hitler Erich Kochot, Kelet-Poroszország Gauleiterét Ukrajna birodalmi főbiztosává (Generalkomissar) azzal a megbízással, hogy legyen minél keményebb, sőt kegyetlenebb. Koch örömmel engedelmeskedett a parancsnak. A Keleti Területek Főbiztosságának hatásköre a korábbi balti államokra terjedt ki, Belorussziában ugyancsak birodalmi főbiztos kormányzott. Koch e két megfelelője, Hinrich Lohse és Wilhelm Kube egyaránt gyengének és korruptnak bizonyultak, és később ugyanúgy semmibe vették őket, mint Rosenberget. Ennélfogva az SS még inkább szabad kezet kapott, mint Lengyelországban, és azt tehette az újonnan elfoglalt területeken, amit akart. Hitler tisztában volt azzal, hogy a meghódított területek helyi lakosságának faji leigázására és kiirtására irányuló ultraradikális tervei elidegeníthetik a világ közvéleményét. Mint 1941. július 16-án kifejtette, a propagandának hangsúlyoznia kell: a német erők azért foglalták el a régiót, hogy helyreállítsák a rendet és a biztonságot, és felszabadítsák a szovjet uralom alól. A német népnek úgy adták el az inváziót mint a „zsidó bolsevizmus” elleni háború döntő fázisát, s egyszersmind preventív lépést a Németország elleni szovjet támadás megelőzésére. 1941. szeptember 17-én Hitler még azt is előadta asztaltársaságának, hogy ő előre látta, miszerint „1941 folyamán Sztálin támadásra térhet át”, Goebbels pedig már július 9-én feljegyezte, hogy Hitler kikelt „a vezető bolsevik klikk ellen, amely le akarta rohanni Németországot”. Nem dönthető el, hogy ezek a kijelentések mennyiben tükrözték Hitler és Goebbels igazi véleményét. Mindketten tudták, hogy szavaikat megörökítik az utókor számára: Hitler szavait Bormann gyorsírói jegyezték fel, Goebbels mondanivalóját a titkárnői, mert ekkorra már nem foglalta írásba naplóját, inkább tollba mondta, és szerződést írt alá, miszerint a halála után kiadhatják. Az egyszerű németek tömegeit mindenesetre a fenti értelmezéssel etették. Az invázió bejelentése a legtöbb németet csaknem teljes meglepetésként érte. Számos korábbi esetben a háború közelségét egyértelművé tette az ellenséges propagandának az az egyre gyorsuló lavinája, amelyet Goebbels médiagépezete a várható ellenségre zúdított. Ezúttal azonban Hitler meg akarta téveszteni Sztálint, nehogy hitelt adjon a támadásra vonatkozó híreknek. A 521

522

523

Szovjetunió megtámadását megelőző hónapokban szó sem volt ilyen jellegű propagandáról, sőt június közepén éppenséggel azt rebesgették, hogy Sztálin hivatalos németországi látogatásra készül. A legtöbb német polgár figyelme még most is a britekkel zajló konfliktusra összpontosult, és reménykedtek egy esetleges megállapodásban. Így hát nem meglepő, hogy a Barbarossa-terv hatályba lépése az emberekből vegyes reakciót váltott ki. Lore Walb egyetemi hallgató hibátlanul ragadta meg naplójában a közhangulatot. Az emberek, írta, „erős szorongással és csüggedéssel vannak eltelve, de egyidejűleg valahogy megkönnyebbülve sóhajtanak fel”: a Németország és a szovjet bolsevizmus közötti, taktikailag szükséges, de politikailag hamis szövetség felbomlásával legalább kitisztult a levegő. Ebermannstadt vidékies bajor körzetének helyhatóságai azt jelentették, hogy az emberek „aggodalmas képet vágnak”, és szoronganak, „hogy a háború ismét a távoli jövőbe nyúlhat”. Luise Solmitz is úgy vélekedett, hogy a Szovjetunió megtámadása egy véget nem érő háború előhírnöke. Jochen Klepper újságíró, akit a Bulgáriában és Romániában állomásozó német erők tartalékos tisztjeként soroztak be, így írt: „Valamennyiünknek az az első gondolata, hogy meddig fog tartani a háború, de ezt kiszorítja az a meggyőződés, hogy Oroszországgal előbb vagy utóbb le kellett számolni.” Egyesek amiatt aggódtak, hogy Hitler nagyobb falatba harapott, mint amekkorát le tud nyelni. 1941. június 22-én a szüleinél látogatóban járó Melita Maschmann éppen elsétált egy sörkert mellett a Boden-tó partján, amikor meghallotta, hogy Hitler a rádióban bejelenti a Szovjetunió megtámadását. Később felidézte, hogy a bejelentés hatására először félelem és szorongás fogta el. A kétfrontos háború soha nem bizonyult jó ötletnek, és az oroszokat még Napóleon sem tudta megverni. 524

525

526

527



Körülöttem az emberek gondterheltnek látszottak. Kerültük egymás tekintetét, inkább messzire elnéztünk a tó fölött. A szürke ég alatt a túlpart ködbe burkolózott. A felhős nyári délelőtt hangulata valahogy örömtelen volt. Még szólt a rádióban a bejelentés, amikor eleredt az eső. Álmatlan éjszaka volt mögöttem, és fáztam. Mély lehangoltságban mentem tovább a parton. A víz szürkén, közönyösen csapkodta a rakpartot. Oroszország megtámadásának egy következménye biztosan lesz. A háború hosszú évekig el fog tartani, és talán mérhetetlenül nagyobb áldozatokat követel. 528



A német haderő lehengerlő győzelmei, amelyeket a médiumok 1941. június 29től egyfolytában szétkürtöltek, egyeseket jobb kedvre derítettek, sokakat pedig

arról győztek meg, hogy a háború talán mégsem lesz olyan hosszú; de a túlnyomó többségnél a lelkesedést továbbra is elnyomta az aggodalom. Néhány héttel később, 1941. augusztus 29-én egy ebermannstadti tisztviselő feltűnő őszinteséggel így foglalta össze a reakciókat: azok száma, „akik szenvedélyesen, fanatikus lelkesedésből követik az események alakulását, elhanyagolhatóan csekély. A nagy tömeg ugyanolyan sóvárgással várja a háború végét, mint beteg a gyógyulását.” 529

530

NAPÓLEON NYOMDOKAIN

I

Sztálin, néhány nappal azután, hogy kétségbeesetten visszahúzódott dácsájába, ismét ura volt idegeinek, ha ugyan egyáltalán elvesztette fölöttük az uralmat. Egyesek úgy gondolták, azért szigetelte el magát a külvilágtól, mint századokkal korábban Rettegett Iván, hogy kimutassa nélkülözhetetlenségét. Megalakult az Állami Honvédelmi Bizottság, az élén magával Sztálinnal. Visszavonulása alkalmat adott rá, hogy átgondolja szerepét. 1941. július 3-án, ugyanazon a napon, amelyen Franz Halder megvallotta naplójának azt a véleményét, hogy a német erők máris győztek, Sztálin első ízben intézett rádióüzenetet a szovjet néphez: nem mint kommunista diktátor, hanem mint hazafias vezető. „Fivéreim és nővéreim! Barátaim!” – így kezdte beszédét, merőben új hangnemben, majd továbbment, és beismerte: a Vörös Hadsereg nem volt felkészülve a támadásra. A németek, jelentette ki, „gonoszok és hitszegők… és alaposan felfegyverkeztek tankkal és tüzérséggel”. De nem fognak rajtunk felülkerekedni. A szovjet népnek meg kell szerveznie a polgári védelmet, és mozgósítania kell minden energiáját az ellenség legyőzésére. A vonalak mögött partizáncsapatokat kell alakítani, hogy minél nagyobb kárt és káoszt okozzanak. Az emberek úgy érezték: a hallgatást, a hazugságokat, a kitérő válaszokat végre valamifajta igazmondás váltotta fel. A kommunista pártpropaganda immár nem a forradalom, hanem a szülőhaza védelmét hangsúlyozta. A Pravda elhagyta fejlécéről a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszót; a helyén most az állt: „Halál a német megszállókra!” Nyikolaj Moszkvin 1941. szeptember 30-án azt jegyezte fel, hogy „a helyi lakosság hangulata határozottan megváltozott”. Korábban sok fenyegetés érte, hogy feljelentik a németeknél, most viszont az emberek – megtudva, hogy a megszálló hatóságok azért tartják fenn a kollektív gazdaságokat, mert így könnyebb begyűjteni a Németországba szállítandó gabonát – megtértek a hazafiasság ügyéhez. A beszéd hazafias buzdítása már csak azért is hatásos volt, mert az emberek kezdtek megismerkedni a német megszállás keserű valóságával. A 531

532

hadifogolytáborok borzalmairól szóló elbeszélések, a szemtanúk beszámolói a polgári személyek tömeges agyonlövéséről és a falvak felgyújtásáról olyan elszánt harci kedvet ébresztettek a továbbra is hátráló szovjet katonákban, amelynek a háború első, kaotikus napjaiban nyoma sem volt. Amikor Kurszk városa elesett, a németek összefogdosták az egészséges férfilakosságot, szögesdróttal elkerített, fedetlen területekre hajtották őket élelem és víz nélkül, majd gumibotot lóbáló német őrök felügyelete alatt munkára fogták valamennyiüket. „Az utcák üresek – állt egy szovjet hírszerzői jelentésben. – Az üzleteket kifosztották. Nincs folyóvíz és nincs elektromos áram. Kurszk összeomlott.” Minszk, ahogy Fedor von Bock írja, alig több „rom- és törmelékhalmaznál, amelyben a helyiek étlen-szomjan bolyonganak”. Más nagyobb és kisebb városok is hasonló sorsra jutottak. Német megszállóik a maguk számára foglalták le az élelmezési cikkek zömét, és tudatosan űzték a kiéheztetés politikáját, pedig a helyzet már eleve válságos volt, hiszen a visszavonuló szovjet csapatok elvitték az élelmiszer-tartalékot. Hitler kijelentette: feltett szándéka, hogy „Moszkvát és Leningrádot földig rombolja, nehogy a lakosság ott maradjon, és egész télen nekünk kelljen etetnünk őket. Ezeket a városokat a légierő fogja megsemmisíteni.” Sokan elmenekültek a közeledő németek elől – Kijev lakossága például 600 000 főről 300 000-re csökkent –, és hamarosan a megszállt területeken maradók számára is a túlélés lett a legfőbb célkitűzés. A német katonai hatóságok egymás után bocsátották ki a rendeleteket: kijárási tilalmat rendeltek el, fiatal férfiakat hívtak be kényszermunkára, elkobozták a téli ruházatot, és megtorlásul az állítólagos gyújtogatásokért vagy szabotázscselekményekért civilek százait lőtték agyon. A német katonák éppoly féktelenül fosztogattak, mint annak idején Lengyelországban. Gotthard Heinrici tábornok 1941. június 23-án csípősen jegyezte fel: „Embereink mindenütt lószerszám után kutatnak, és elviszik gazdáiktól a lovakat. Nagy jajveszékelés és siránkozás a falvakban. Így »szabadul fel« a lakosság.” A katonák az élelmiszer lefoglalásában alapos és mindenre kiterjedő munkát végeztek. 1941. július 4-én ezt írta Heinrici: „De a vidéket hamarosan tarra fogják zabálni.” A katonák viselkedése még azokat is gyorsan elidegenítette, akik eredetileg úgy üdvözölték őket mint felszabadítóikat a sztálini zsarnokság alól. „Bárcsak az embereink egy kicsivel is rendesebbek és józanabbak volnának! – panaszkodott Hans Meier-Welcker. – Mindent elvesznek a parasztoktól, amire kedvük támad.” Meier-Welcker végignézte, ahogy a katonák csirkét lopnak, méhkasokat törnek szét, hogy a lépsejtekhez hozzáférjenek, és rávetik magukat egy csapat libára az egyik tanya udvarán. Megpróbálta fegyelmezni a fosztogatókat, de ez kárba veszett fáradság volt. 533

534

535

536

537

538

539

A front egy másik szakaszáról 1941. augusztus 31-én ezt jelentette egy katonatiszt:

A lakosság Orsában, Mogiljovban és más helységekben is nemegyszer panaszt emelt, amiért a német katonák elviszik a javaikat, holott képtelenség, hogy a szóban forgó cikkekre nekik maguknak volna szükségük. Többek között egy zokogó, kétségbeesett orsai asszony elmondta nekem, hogy egy német katona leszedte a kabátot a karjában tartott hároméves kisgyermekéről. Azt is elpanaszolta, hogy felgyújtották a lakását, és ő soha nem hitte volna, hogy a német katonák olyan könyörtelenek lehetnek, hogy kisgyermekek ruháit veszik el. 540



A hadsereg főhadiszállásáról érkező megannyi parancs, amely büntetéssel fenyegette az ilyen tettek elkövetőit, holt betűk halmaza maradt. Vityebszkben a katonák nyolc híján elvitték a városi közösség 200 marháját, és csak tizenkettőért fizettek. Hatalmas mennyiségű készleteket tulajdonítottak el, köztük egymillió furnérlemezt egy helyi épületfatelepről és 15 tonna sót egy raktárból. Amikor hidegre fordult az idő, a katonák bútorokat kezdtek elcipelni a lakóházakból tűzifának. Délen a magyar katonák állítólag „mindent elvittek, ami nem volt odaszegezve”. A helyiek „osztrák hunok” néven emlegették őket. Sok ezer katonát szállásoltak be erőszakkal városi polgárokhoz, akiket aztán kiettek a vagyonukból vagy kitúrtak a házukból. Sok nő kétségbeesésében a prostitúciót választotta. Egyes körzetekben a német katonák körében a nemi betegségek előfordulása 10 százalékra szökött fel. Bár a keleten szolgáló katonák számára 200 hivatalos katonai bordélyt létesítettek, ez nem sokat segített a helyzeten. A nemi erőszak nem ment ritkaságszámba, és noha ezt a hadsereg nem bátorította tudatos politikai céllal, a hadbíróságokon a mindenféle kihágásért elítélt másfél millió katona közül csak 5349 főt vádoltak nemi bűncselekménnyel, többnyire a női áldozatok panaszának következtében. A bíróságok elnézően ítélték meg ezt a kihágást, 1941. június 22. után pedig a fosztogatás és lopás miatti letartóztatások száma még csökkent is. A hadsereg nyilvánvalóan szemet hunyt a keleten szolgáló katonák bűncselekményei fölött mindaddig, amíg ezek nem érintették a harci szellemet. A rablás és a nemi erőszak együtt járt a szándékos rombolással. A német hadsereg egységei a Szentpétervár körüli palotákban azzal szórakoztak, hogy géppuskasorozatokat eresztettek a tükrökbe, és a falakról leszaggatták a selyem- és brokátborítást. Elvitték és beolvasztatták a peterhofi palota híres szökőkútjait díszítő bronzszobrokat, és tönkretették a szökőkutakat működtető gépezeteket. Szándékosan kipécézték azokat a házakat, amelyekben valaha az 541

orosz kultúra kiemelkedő képviselői éltek: Tolsztoj Jasznaja Poljana-i otthonában kéziratokat égettek el a kályhákban, Csajkovszkij házát pedig feldúlták, és a padlóra hányt kézírásos kottákon katonai motorbiciklivel hajtottak át. A hadsereg kezdettől fogva szélsőségesen brutális megtorlási politikát alkalmazott. A német egységek, akárcsak Szerbiában, a legcsekélyebb állítólagos szabotázscselekmény megtorlásául is végiggázoltak egy sor ukrán, belorusz és orosz falun, felgyújtották a házakat, lövöldöztek az ott élőkre. Lelkifurdalás nélkül pusztították az amúgy is lakhatásra alkalmatlan hajlékokat. „Ha nem láttuk volna a saját szemünkkel, milyen primitív körülmények között élnek az oroszok – írta haza az anyjának Hans-Albert Giese közkatona 1941. július 12-én –, nem hittük volna el, hogy ilyesmi egyáltalán létezik… Saját otthoni tehénistállóink mintha aranyból volnának, ha összehasonlítjuk őket az oroszok házainak tisztaszobájával. Ez a csürhe talán még a cigányoknál is rosszabb.” Néhány nappal később az orosz falvak lakóit „bozótban élő négereknek” nevezte. A magasabb rangú katonatisztek ugyanígy megvetették az orosz polgári lakosságot. Manstein, jellegzetes módon, mint a nyugati civilizációtól távol eső országról írt a Szovjetunióról, Rundstedt pedig szüntelenül arra panaszkodott, hogy milyen mocskosak a szállások, amelyekkel a front déli szakaszán be kell érnie. Tisztek és közkatonák egyaránt úgy vélték, az arra lakók állatiasak, ázsiaiak, eltompultak és babonásak, vagy pedig ravaszok és becstelenek.” Gotthard Heinrici a Szovjetunió területére lépve úgy érezte, egy másik univerzumba érkezett: „Azt hiszem, csak akkor lehetne méltányos az ítéletünk, ha nem fokozatosan, a tulajdon lábunkon hatolunk beljebb ebbe az országba, hanem egy tengeri hajóúton látogatnánk el a földgolyónak egy idegen fertályára, elhagynánk saját partjainkat, és elvágnánk azt a belső köteléket, amely otthonunk megszokott dolgaihoz fűz.” Egyfajta negatív turizmus volt ez a katonák számára. Ahogy egyikük a meghódított területekről írta: „Aligha van egyetlen emberünk is, aki ebben a nyomorúságos országban ne gondolna gyakran és örömmel a saját Németországára és otthoni szeretteire. A helyzet itt még rosszabb, mint Lengyelországban. Itt mindenütt csak piszok és irtózatos szegénység uralkodik, egyszerűen nem lehet megérteni, hogyan élhetnek emberek ilyen körülmények között.” Ennélfogva nem számított, milyen durván bánnak ezekkel a nyomorult, már-már nem is embernek tekintett teremtményekkel. Polgári lakosok százait tartották fogva túszként, és a partizántevékenység következő megnyilvánulása után rendszerint agyonlőtték őket. „A háborút a maga teljes tragikumában éljük itt meg – írta tapasztalatairól Alois Scheuer, az 1909-ben született, tehát a katonák idősebb nemzedékéhez 542

543

544

545

546

tartozó tizedes. – Ez az emberiség legnagyobb szerencsétlensége, és az embereket durvává és brutálissá teszi.” Csak a feleségére és gyermekeire való emlékezés és a katolikus hite akadályozta meg abban, „hogy ne váljak tudatomban és lelkemben csaknem érzéketlenné”. A civilek elleni német katonai erőszak csakhamar elsöpörte a támogatást, amelyet a behatolók kezdetben a helyi lakosság részéről tapasztaltak. A partizán-ellenállás további megtorlásokat váltott ki, ami újabb százakat sodort a partizánokhoz, és így hágott egyre magasabbra az erőszak. „A háborút mindkét fél nagy kegyetlenséggel vívja” – ismerte be Albert Neuhaus 1941 augusztusában. Néhány hónappal később ugyanő számolt be egy hétköznapi epizódról, amely korábban is gyakran előfordult. „Egy faluban, amelyen ma délután áthaladtunk, katonáink felakasztottak egy nőt egy fára, amiért a német katonák ellen bujtogatott. Az ilyenekkel rövid úton elbánunk.” Neuhaus buzgó fényképész volt, semmi rosszat nem talált abban, hogy lefotózza a fán lógó állítólagos partizánnőt, és a képet hazaküldje a feleségének. A német csapatok mindenfelé porig égették a falvakat, és ezerszámra lőttek agyon civileket. Olyan gyorsan nyomultak előre, hogy a Vörös Hadsereg számos egységét elvágták; ezek aztán a front mögött harcoltak tovább, a helybeliekkel partizáncsapatokat szerveztek, és a hátországban zaklatták az ellenséget. Ettől felbőszültek a német katonák, mert akárcsak 1939-ben Lengyelországban, méltánytalannak tekintették az ilyen inzultusokat. „Elkóborolt katonák bujkálnak mindenütt az erdőségekben meg a számtalan tanyán, és gyakran hátulról lövöldöznek – írta Gotthard Heinrici tábornok 1941. június 23-án, alig egy nappal az invázió kezdete után. – Az oroszok alattomosan vívják ezt a háborút. A mi embereink nemegyszer irgalom nélkül eltakarítják őket.” 1941. július 6án így írt: „Embereink vernek és lőnek mindenkit, aki barna egyenruhában tűnik fel a környéken.” 1941. november 7-én kénytelen volt figyelmeztetni tolmácsát, Beutelsbacher hadnagyot, aki nagy buzgalommal végzett ki valódi vagy képzelt ellenállókat, hogy „ne akasszon partizánokat az ablakomtól száz méternél közelebbre. Kora reggel nem nyújtanak valami szép látványt.” Az ilyen borzalmak hatására mind a szovjet katonák, mind a polgári személyek egyre fogékonyabbak lettek Sztálin újszerű hazafias üzenetére, és harcba szálltak. Sztálin buzdítására egyre több fiatalember vette be magát az erdőkbe, szervezett partizáncsapatot, támadott német berendezéseket, és gyorsította az erőszak és a megtorlás bűvös körforgását. 1941 végére a megszállt területek polgári lakosságából sokan döntöttek úgy, hogy támogatják a szovjet rendszert, megszívlelve Sztálin felhívását, hogy hazafihoz illőn védekezni kell a könyörtelen idegen betolakodó ellen. A partizán-ellenállás erősödése együtt járt 547

548

549

550

551

552

553

554

555

a Vörös Hadsereg harci teljesítményének látványos javulásával. A Vörös Hadsereg nehézkes parancsnoki rendszerét egyszerűsítették, új csapattestek jöttek létre, s ezek gyorsabban reagáltak a németek taktikai előrenyomulására. A szovjet parancsnokokat utasították, hogy a német páncélosok támadásának valószínű pontjain koncentrálják páncéltörő tűzerejűket. Ez az újragondolási folyamat kitartott 1942-ben és 1943-ban, de a folytatódó német akciókra való hatékony reagálás alapjait már 1941 végére lefektették. Az Állami Honvédelmi Bizottság átszervezte a mozgósítás rendszerét is, hogy célszerűbben használják fel az 1938-as általános sorozási törvény alapján összeírt 14 millió tartalékost. A német betörést követő néhány hét folyamán rendkívüli gyorsasággal mozgósítottak több mint 5 millió tartalékost, és további mozgósításokra is sor került. Az iram olyan gyors volt, hogy a legtöbb új hadosztályt és dandárt csupán puskákkal tudták felfegyverezni, részben azért is, mert a hadiipari üzemeket hatalmas arányokban költöztették át. Ukrajna ipari régióiban leszerelték a gyárakat, és a biztonság érdekében az Urál hegységtől keletre telepítették át őket. Június 24-én speciális áttelepítési tanács létesült, és július elejére már megkezdődött a költözés. Német felderítőgépek jelentették, hogy megmagyarázhatatlan tömegben mozognak a vidéken vasúti kocsik. A Donmedence egyik városának fémkohászati üzemeit például a nem sokkal korábban az uráli Magnyitogorszkban létrejött ipari központba telepítették át, és ehhez a művelethez 8000 tehervagont használtak. 1941 júliusa és novembere között összesen 1360 fegyver- és lőszergyárat helyeztek át keletre, félmillió vasúti kocsi segítségével. E komplex művelet vezényletével Alekszej Koszigint bízták meg, aki fáradhatatlanul hatékony szervezőként jogosan szerzett hírnevet, és ennek köszönhette, hogy a háború után magas pozícióba került. Amit nem lehetett elszállítani – a szénbányákat, erőműveket, mozdonyjavító műhelyeket, sőt a Dnyeper folyó egyik hidroelektromos gátját –, azt lerombolták vagy szabotázzsal tették tönkre. A felperzselt föld politikája hatalmas erőforrásoktól fosztotta meg a német behatolókat, pedig ezekre számítottak. Ám a folyamatos kiürítésekkel együtt ez a rombolás azzal is járt, hogy a Vörös Hadseregnek 1941–42 telét nagyrészt a meglévő felszereléssel kellett végigharcolnia, míg az új vagy átköltöztetett ipari központokban megindulhatott a futószalag. Sztálin továbbá drasztikus etnikai tisztogatásokat rendelt el, hogy eltávolítsa a hadszíntérről azokat az elemeket, melyeket ő és a szovjet vezetés potenciális felforgatóknak tekintett. Ukrajnából 1941 szeptemberétől több mint 390 000 népi németet deportáltak keletre. A Szovjetunióban összesen majdnem másfél millió népi német élt. 15 000 szovjet titkosrendőr csapott le a Volga vidékére, hogy hozzáfogjon az ott élő népi németek kiűzéséhez, és 1941. augusztus közepére már 50 000 főt távolítottak el. Hasonló akciók zajlottak a 556

Volga alsó folyásánál, ahol nagy, német származású közösség élt. 1941. szeptember közepén a nagyobb városokban is megindult a népi németek kitelepítése. 1942 végéig több mint 1 200 000 személyt deportáltak Szibériába és más távoli régiókba. Nagyjából 175 000-en pusztultak el a rendőri brutalitás, az éhezés és betegségek következtében. Az üldözöttek közül sokan nem is beszéltek németül, csak távoli őseik révén minősültek németnek. Ez azonban mit sem számított. Célba vettek más etnikai csoportokat is – a lengyeleket, mint láttuk, tömegesen deportálták már 1939-től kezdve, és a háború későbbi szakaszában eltávolítottak közel félmillió csecsent és egyéb kaukázusi kisebbségieket is azon a címen, hogy állítólag együttműködtek a németekkel. A német erők előrenyomulásával egyidejűleg a szovjet titkosrendőrség a németek majdani útvonalába eső börtönökben módszeresen legyilkolta az összes politikai foglyot. Az egyik kivégzőosztag megjelent a lucki börtönben, mely egy bombázásban megsérült, felsorakoztatta a politikai foglyokat, és 4000 embert legéppuskázott. Csak Nyugat-Ukrajnában és NyugatBelorussziában mintegy 100 000 foglyot lőttek agyon, döftek le szuronnyal, vagy öltek meg a celláikba dobott kézigránáttal. Az ilyen akciók, függetlenül a háború menetére gyakorolt hatásuktól, elkeseredett gyűlölettartalékokat halmoztak fel, amelyek igen rövid időn belül iszonyatos bosszúálláshoz vezettek. 557

II

A német katonai vezetők hamarosan felismerték a szovjetek fentebb leírt, különböző formákban megnyilvánuló ellenállási szándékát, amely legfelülről indulva a hierarchia legaljáig érvényesült, és egykettőre arra is rádöbbentek, hogy a háború mégsem ér véget heteken belül. A Közép hadseregcsoportnak hatalmas szovjet erőket sikerült bekerítenie, de északon és délen a Vörös Hadsereg csak hátrálásra kényszerült, és a németek előrenyomulása lelassult. A Vörös Hadsereg korántsem bomlott fel, hanem módot talált rá, hogy friss tartalékokat juttasson el a frontra, és helyi szinten már sikeres ellentámadásokra is futotta erejéből. Jóval július vége előtt Fedor von Bock vezértábornagynak már ismétlődő szovjet ellentámadásokat kellett visszavernie. Az oroszok „kezdenek elszemtelenedni” – jegyezte fel. „A győzelmet még nem vívtuk ki!” „Az oroszok hihetetlenül szívósak!” Egy propaganda-röpiratban egy közkatona 558

ezt írta: A katonáknak nap mint nap el kell viselniük „a bolsevik hordák fülsiketítő üvöltését. Ezek mintha a földből nőnének ki sűrű tömegekben.” Ki kell emelni azokat a veszélyes ellentámadásokat, amelyeket Zsukov és Tyimosenko szovjet parancsnokok indítottak 1941. július 10-én Szmolenszk körül, a Minszkből Moszkvába vezető úton, a Dnyeper folyótól keletre, azzal a céllal, hogy feltartóztassák Heinz Guderian tábornok páncéloscsoportjának előrenyomulását a főváros felé. A silány felszereléssel ellátott, rosszul összehangolt, a rendszeres utánpótlást nélkülöző szovjet erők ellenállása meghiúsult, de lelassította a németek mozgását, és mind emberanyagban, mind felszerelésben súlyos veszteségeket okozott Guderian erőinek, amelyek utánpótlási vonalai sokkal hosszabbak voltak a kelleténél. Bock nézetét, miszerint az oroszok megdöbbentően szívósak, az egyszerű katonák is osztották. A német erőknek állandó zaklatást és ismétlődő támadásokat kellett elviselniük. „Az oroszok nagyon erősek, és kétségbeesetten küzdenek – írta feleségének Gotthard Heinrici tábornok 1941. július 20-án. – Egyszer csak váratlanul megjelennek, és elözönlik a terepet, lőnek, oszlopokat, személyautókat, futárokat stb. támadnak meg… Veszteségeink tekintélyesek.” Semmi kétség: a hónap végéig a németek több mint 63 000 embert vesztettek. 1941. július 22-én feleségéhez írott levelében Heinrici beismerte: „Az ember általában nem érzi úgy, hogy az oroszok ellenállási készsége megtört volna, vagy hogy a nép el akarná kergetni bolsevik vezetőit. Jelen pillanatban az a benyomásunk, hogy a háború, még ha Moszkva elesik is, valahol e végtelen terület mélységeiben folytatódni fog.” A következő néhány hét folyamán Heinrici a leveleiben visszatérően fejezi ki ámulatát az oroszok „csodálatos ellenállási ereje” és elképesztő „szívóssága” láttán. „Az egységeik már félig megsemmisültek, de ők új emberekkel töltik fel ezeket, és újra támadnak. Hogyan képesek erre, az meghaladja értelmemet.” A német katonai hírszerzésnek nem sikerült felderítenie a Dnyepertől keletre állomásozó óriási létszámú szovjet tartalékot, ahonnan folyamatosan új egységeket juttattak a frontra. Alig egy hónappal az invázió után a vezető német tábornokok felismerték, hogy a Szovjetunió a Harmadik Birodalom „első komoly ellenfele”, amely „kimeríthetetlen emberi erőforrásokkal” rendelkezik. Augusztus 2. körül Halder tábornok már azon törte a fejét, hogyan szerezzen téli öltözéket a német katonáknak. Kilenc nappal később már komolyan aggódott: 559

560

561

562

563

564

565

566

567



A helyzet egészét áttekintve egyre világosabb lesz, hogy lebecsültük az orosz kolosszust, amely az önkorlátozásnak a totalitárius államokra annyira jellemző teljes hiányával készült a háborúra. Ez a következtetés egyaránt vonatkozik gazdasági és szervezőerejére,

közlekedési rendszerére és mindenekelőtt közvetlenül a hadműveleti képességeire. A háború kezdetén nagyjából 200 ellenséges hadosztállyal számoltunk. Most már 360-ban gondolkodunk. Igaz, ezek a hadosztályok nincsenek úgy felfegyverezve és felszerelve, ahogy mi ezeket a szavakat értelmezzük, és taktikai szempontból gyakran siralmas a vezetésük. De jelen vannak. És ha egy tucatot közülük elpusztítottunk, akkor az oroszok újabb tucattal állnak elő. 568



Ám még Haldernek e borús statisztikája is lényegesen alábecsülte az ellenfél erejét. Emellett a német csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek: 1941. július végére az inváziós haderő 10 százaléka halott volt, megsebesült vagy eltűnt. 1941. augusztus 15-én Halder komoran vonta le a konklúziót: „Tekintettel erőink gyengeségére és a végtelen terekre, soha nem tudunk sikert aratni.” A hadjárat első hónapjaiban a Vörös Hadsereg bevetette hatalmas tartalékállományát, hogy pótolja az elesett vagy foglyul ejtett katonák millióit, ezzel szemben a német fegyveres erők kis híján felemésztették a rendelkezésükre álló emberanyagot, és nagyon kevés friss egységet tudtak a frontra küldeni. Július végén Guderian páncélosai továbbnyomultak, és elfoglalták a Dvina és a Dnyeper folyók közti területet, de a túl hosszan elnyúló német erők védelmében hézagok támadtak, a Vörös Hadsereg pedig, megújult harci szellemtől fűtve, ellentámadások egész sorozatába kezdett. Ezek hatására Fedor von Bock vezértábornagy, a Közép hadseregcsoport parancsnoka komolyan aggódni kezdett. Miközben tartottak a könyörtelen rohamok, Bock kénytelen-kelletlen elismerte, hogy „katonáink fáradtak, és a tisztikart ért súlyos veszteségek következtében a szükséges állhatatosság is hiányzik belőlük”. „Jószerével semmi tartalékállományom sincs, hogy bevessem az ellenség erőkoncentrációjával és szüntelen támadásaival szemben” – ismerte el 1941. július 31-én. És augusztus első hetének végén komolyan nyugtalanította, hogy „az állandó támadások hatására katonáink harcképessége lassú csökkenésben van”. Ilyen körülmények között – morfondírozott – hogyan folytathatnák emberei valaha is az előrenyomulást? A fentiektől függetlenül a terepen való mozgás is sokkal nehezebb volt, mint annak idején Franciaországban, Hollandiában vagy Belgiumban. Kövezett út kevés volt, és egymástól nagy távolságokra estek; az egész Szovjetunió hatalmas területén összesen csupán 65 000 kilométert tettek ki. Ahogy egy katona megjegyezte: még ezeken az utakon is annyi volt a kátyú, hogy az ő egysége inkább menetelt az útszéli árokban. A széles nyomtávú vasútra nehezen lehetett áthelyezni a nyugat-európai gördülőállományt, és a Vörös Hadsereg jóformán az összes szovjet mozdonyt, áru- és személyszállító vagont 569

570

571

eltávolította, a síneket, hidakat és viaduktokat pedig vagy lerombolta, vagy szabotázscselekményekkel tette használhatatlanná. És az országban még ezektől a problémáktól elvonatkoztatva is túl kevés volt a vasútvonal ahhoz, hogy a németek hatalmas emberanyagát és utánpótlását megfelelő gyorsasággal lehessen szállítani. A német terepjáró- és teherautó-gyártás az 1930-as évek motorizációs lendülete ellenére viszonylag még mindig elégtelen volt, és a motoros járművek használatát ettől függetlenül is korlátozta az üzemanyaghiány. Ilyen körülmények között a németek és szövetségeseik a szállításhoz, az ágyúk vontatásához, a lőszer széthordásához és az ellátmánnyal vagy utánpótlással megrakott szekerek húzásához igen gyakran lovakat vettek igénybe. A lovak sokszor jobban megbirkóztak azokkal a sáros és csalóka csapásokkal, amelyeket Kelet-Európában útnak neveztek. „Adjunk hálát Istennek a lovainkért!” – kiáltott fel Meier-Welcker néhány hónappal később:

Sokszor ők az utolsók és egyedüliek, akikhez folyamodhatunk. Nekik köszönhető, hogy átvészeltük a telet, még ha ezrével pusztultak is el a kimerültségtől, az abrak hiányától és az irtózatos megerőltetéstől. Különösen fontosak a lovak ezen az idei esős nyáron és jelenlegi, gyakran sűrű erdővel benőtt, mocsaras és járhatatlan terepünkön. Körzetünkben a motorizált csapategységek az elmúlt télen és tavasszal is teljesen tehetetlenek voltak. 572



Ám a lovak is lassúak voltak, és többnyire alig mozogtak gyorsabban, mint az emberek. A hatalmas tömegű gyalogság, mint mindig, most is a két lábán vánszorgott. Miközben az invázió folytatódott, a szinte megszakítás nélküli bevetések mindinkább elnyűtték a német légierőt. 1941. július végére csak alig valamivel több, mint 1000 repülőgép volt üzemben. A légi fölény nem sokat számított, ha túl kevés volt a bombázókból ahhoz, hogy a szovjet haditermelést jelentősebben hátráltassák. Oroszország hatalmas kiterjedése azt sem tette lehetővé, hogy a német légierő – bármilyen hatékony volt taktikai szempontból – tartós légi fölényre tegyen szert. Amikor a Stuka zuhanóbombázók előbukkantak az égből, motorjuk sivítása megrémítette ugyan az ellenséges gyalogságot, de ha őket támadták vadászok, rendkívül sebezhetőnek bizonyultak, a leggyakrabban bevetett bombázótípusoknak, a Dornier 17-nek és a Junkers 88-nak pedig rövid volt a hatótávolságuk ahhoz, hogy szovjet létesítmények ellen igazán hatékonyak legyenek. Ekkorra a német hadsereg vesztesége – a halottaikkal, a sebesültjeikkel és az eltűntekkel – meghaladta a 213 000 főt. A talpon maradtakat pedig, ahogy Bock is megfigyelte, hovatovább megviselte az egy

hónapja tartó szakadatlan harci tevékenység. A páncélosok és páncélozott csapatszállító járművek pótalkatrészei fogytán voltak. 1941. július 30-án a hadsereg főparancsnoksága elrendelte, hogy állítsák le az előrenyomulást, és hajtsanak végre átcsoportosítást. Az invázió, alig egy hónappal megindulása után, egyre többet veszített lendületéből. A támadóerőket úgy osztották három, Észak, Közép és Dél hadseregcsoportra, hogy ezek széles frontszakaszon nyomuljanak előre; ebben a döntésben fő szerepet játszott a hatalmas és áthatolhatatlan Pripjaty-mocsár, amely az invázió körzetében terült el. Az elképzelés azonban azzal járt, hogy a német fegyveres erők nem mérhettek az ellenségre egyetlen összpontosított, megállíthatatlan, megsemmisítő csapást. Már 1941 augusztusában világossá vált, hogy szó sem lehet egyidejű előrenyomulásról mindhárom fronton. Választani kellett, hová helyezzék a támadás következő fázisának súlypontját: északra-e, Leningrád irányába, középre, Moszkva irányába, avagy délre, Kijev felé. A vezető német tábornokok Moszkva felé nyomultak volna tovább, híven a klasszikus porosz katonai doktrínához, miszerint mindig az ellenség súlypontját kell célba venni. Hitler azonban, aki határtalanul megvetette az orosz katonákat, ezt nem tartotta szükségesnek. Számára a legfőbb cél az volt, hogy megszerezze a Szovjetunió nyugati területeinek gazdasági erőforrásait; a szovjet állam, vélte, így is, úgy is összedől. A Franciaországban és egész Nyugat-Európában aratott győzelmek után Halder és a hozzá hasonlóan gondolkodó tábornokok nem érezték magukat olyan erősnek, hogy a Führerrel szembeszálljanak. 1941. augusztus 21-én, hosszas viták után, Hitler elvetette a hadseregnek azt a kérését, hogy nyomuljanak tovább Moszkva felé. Ehelyett elrendelte, hogy a tábornokok vonjanak el erőket a Közép hadseregcsoporttól, hogy délen tegyék hatékonyabbá a támadást; vegyék be Kijevet, biztosítsák Ukrajna mezőgazdasági forrásait, majd törjenek tovább a Krím felé, hogy az oroszok ne teremthessenek légibázist a román olajmezők elleni támadásokhoz. Ugyanakkor középről további egységeket és erőforrásokat vontak el, hogy növeljék a Leningrád elleni támadás eredményességét. Németország finn szövetségeseinél azonban nem volt elég emberi erőforrás, mi több, politikai akarat sem, hogy a szovjet erőket a régi orosz–finn határnál sokkal messzebbre szorítsák vissza, a német előrenyomulást pedig igencsak lelassította a szovjetek heves ellenállása. A csalódott Hitler 1941. szeptember 22-én jelentette be elhatározását, hogy „Pétervár városát eltörlöm a föld színéről. Nem áll érdekemben, hogy Szovjet-Oroszország veresége után ez a nagyváros tovább létezzen.” A fenyegetés azonban üres hencegésnek bizonyult. Ekkor Fedor von Bock vezértábornagy felhívta telefonon Haldert, és közölte: a déli szektorra való összpontosítás hibás elképzelésből fakad, 573

574



mindenekelőtt azért, mert megkérdőjelezi a kelet felé irányuló támadást. A Háborús Irányelvek mindig rámutatnak, hogy nem Moszkva elfoglalása a lényeg. Én nem akarom elfoglalni Moszkvát! Én az ellenséges hadsereget akarom megsemmisíteni, márpedig e hadsereg zöme itt áll előttem!! A dél felé történő elfordulás, bármily nagyszabású legyen is, mellékvágányra terel bennünket, mert megkérdőjelezi a legfőbb hadműveletet, azt tudniillik, hogy még a tél beállta előtt elpusztítsuk az orosz fegyveres erőket, és semmivel sem visz közelebb a célhoz!!! 575



A csalódott tábornok csak naplója oldalain vezethette le dühét: „Ha a keleti hadjárat, megannyi sikere után, most sivár védekezésre vált, arról nem én tehetek.” Ugyanígy bosszankodott Halder is, aki naplójában a célpont áthelyezése kapcsán bírálta „a Führer parancsainak cikcakkjait”. Kezdetben azonban Hitlernek a közép meggyengítését célzó döntése nem okozott problémát. A Közép és a Dél hadseregcsoport páncélozott hadosztályai, Heinz Guderian vezényletével, áttörték a szovjet vonalakat, visszaverték az augusztus végén és szeptember elején indított masszív ellenoffenzívát, további 665 000 foglyot ejtettek, és zsákmányukat 884 harckocsi, valamint több mint 3000 ágyú egészítette ki. Szeptember végén és októberben Kijev, Harkov, valamint Középés Kelet-Ukrajna területeinek nagy része német kézre került, és 1941. november 21-én a német erők bevették a Don menti Rosztovot is. Ekként kézzelfogható közelségbe került az a cél, hogy elvágják a Vörös Hadsereget a kaukázusi olajszállítmányoktól és a Donyec-medence ipari erőforrásaitól. Ebben a háborúban ez a két fegyvertény került fel a legnagyobb német katonai győzelmek lapjaira. Kijev elfoglalása előtt a halottakban, sebesültekben vagy sérülés miatt leszereltekben mért német veszteség kis híján elérte a 400 000-et, és a német tankok fele vált használhatatlanná vagy került javítás alá. Bock úgy üdvözölte a hadműveletet mint „ragyogó sikert”, de hozzátette, hogy „az oroszok főereje töretlenül áll velem szemben, és – mint eddig is – nyitva marad a kérdés, hogy sikerül-e a tél beállta előtt szétzúznunk, és kihasználnunk a győzelmet oly módon, hogy ebben a háborúban Oroszország már ne térhessen magához.” Hitler úgy gondolta: erre még mindig van mód. 1941. szeptember 23-án azt mondta Goebbelsnek, hogy a német erőknek sikerült megvalósítaniuk a várva várt áttörést. Most már hamarosan bekerítik Moszkvát, Sztálinnak muszáj lesz békéért folyamodnia, ez pedig óhatatlanul Nagy-Britanniát is tárgyalóasztalhoz kényszeríti. Nyitva az út a végső győzelemhez! Hitler azonban nem számított rá, hogy ez hamarosan bekövetkezik. Már beletörődött, hogy a háború a következő 576

577

578

579

tavaszig folytatódik. Ám az előző hónapok hatalmas győzelmei derűlátóvá tették: biztosra vette, hogy a háború legkésőbb 1942 közepére véget ér. Jelentős számú egységet helyeztek vissza a Közép hadseregcsoporthoz, amely friss utánpótlással megerősítve és észak felől további csapatokkal gyarapodva kezdhetett újra menetelni Moszkva felé. Bock kívánsága tehát teljesült. 1941 októberében 2 millió német katona és 2000 páncélos nyomulhatott a légierő fokozott támogatásával a szovjet főváros felé. Ebben a friss hadjáratban, amelyet Tájfun hadműveletnek neveztek el, ismét bekerítették a Vörös Hadsereg erőit, 673 000 hadifoglyot ejtettek, és óriási mennyiségű felszerelést zsákmányoltak. Hitler, amikor Münchenben 1941. november 8-án, az elvetélt 1923-as sörpuccs évfordulóján, beszédet intézett a hagyományos évi találkozóra összegyűlt körzeti pártvezetőkhöz és „régi harcosokhoz”, kijelentette: „Soha még nem zúztak össze és vertek meg egy óriási birodalmat olyan rövid idő alatt, mint mi SzovjetOroszországot.” Ám ez is csak illúzió volt. A sokhetes késedelem végzetesnek bizonyult. Sokan gondolták úgy visszatekintve, hogy ha a német erők augusztusban és szeptemberben nekiindulnak Moszkva felé, valóban bevehették volna a szovjet fővárost, még akkor is, ha egyre nagyobb problémát okozott volna, hogy szabadon tartsák utánpótlási vonalaikat, miközben egyre távolabbra kerülnek nyugaton lévő bázisaiktól. És eközben, ahogy Bock szerette volna, hatalmas, talán végzetesen demoralizáló veszteségeket okozhattak volna a Vörös Hadsereg főerőinek. Ez azonban végső soron utólagos és eleve torz okoskodás volt. Bock, Halder és a hozzájuk hasonló tábornokok, akik akkor is, később is a Moszkva előtt koncentrált szovjet erők megsemmisítésének víziója mellett kardoskodtak, mindenekelőtt azt a dogmatikus porosz katonai hagyományt képviselték, amelyben felnőttek, és amelynek jegyében életük java részét töltötték: azt a hagyományt, amely a katonai műveletek megkoronázásaként a támadást írta elő, és minden hadjárat egyetlen méltó befejezésének az ellenséges haderők teljes megsemmisítését tartotta. Bock szinte mindenkinél jobban tudta, hogy emberei fáradtak, egységei megfogyatkoztak, ellátmány csak megszakításokkal érkezik, és a felszerelés nem alkalmas egy téli hadjárathoz. De a német hadsereg sok más magasabb rangú parancsnokához hasonlóan őt is kísértette a marne-i csata és a nyugati offenzíva 1914-es kudarcának emléke, és akárcsak Hitler, ő is el volt szánva, hogy mindez többé nem ismétlődhet meg. Végül, ugyancsak Hitler szellemében, végzetesen alábecsülte az ellenség erejét. Noha tudta, mekkora tartalékaik vannak a szovjeteknek ember- és hadianyagból, ezt a szempontot könnyedén félresöpörte; mint ahogy később, az erőire mért megannyi veszteség ellenére sem számolt a Vörös Hadseregben izzó megújhodott harci szellemmel. 580

581

582

583

III

Októberre igazolódott Bock félelme: a szovjet vezetés újragondolta és újjászervezte egész hadviselését. Sztálin – miután drákói parancsokat bocsátott ki a szolgálatelkerülők és dezertőrök megbüntetésére, Dmitrij Pavlovot pedig, aki az invázió kezdetén a Vörös Hadsereg nyugati frontjának parancsnoka volt, sommásan hadbíróság elé állíttatta és kivégeztette – felismerte és 1941 októberében tisztjei előtt ki is fejtette, hogy a katonákat „nem erőszakkal, hanem meggyőzéssel” kell motiválni. Hogy aztán utasítását a gyakorlatban is megvalósították-e, az erősen kétséges. Ettől kezdve parancsnokainak nagyobb cselekvési szabadságot engedélyezett a rájuk tartozó hadműveletek vezetésében. Közben elolvasta Kutuzov cári tábornok életrajzát, aki Napóleon támadásakor feladta Moszkvát, és úgy látta, ha ő elhagyná Moszkvát, azzal pánikot keltene. Más dolog felégetni egy kis 19. századi várost, és megint más átengedni azt a sűrűn lakott, óriási települést, amivé a modern szovjet főváros vált. Kijelentette: „Nem lesz evakuáció. Maradunk a győzelemig.” A Sztálin vezette új Állami Honvédelmi Bizottság lassanként úrrá lett a helyzeten. 1941. október 10-én Sztálin Georgij Zsukovot nevezte ki a fővárost védő csapatok parancsnokává. Miközben Bock gyors iramban nyomult Moszkva felé, Zsukov nagyjából egymillió főnyi hadereje defenzívába kényszerült. Moszkva egyes negyedeiben a lakosság körében kitört a pánik, noha a bombázás szörnyűségeitől megmenekültek, a német gépek ugyanis a szárazföldi szovjet csapatok elleni támadásokra összpontosították erőfeszítéseiket. Éppen ekkor érkeztek meg a heves őszi esők, amelyek az alap nélküli orosz utakat járhatatlan sártengerré változtatták. 1941. október 15-én Guderian tudatta Bockkal, hogy egy időre szüneteltetnie kell az előrenyomulást. Ennek nem csak az ellenség kemény ellenállása volt az oka. Gondot okozott „az utak leírhatatlan állapota is, amely a motorizált járműveket szinte mozdíthatatlanná teszi”. Meier-Welcker így írt: „Mivel az utak és csapások átmenetileg járhatatlanok, nem kapunk sem üzemanyag-, sem lőszer-, sem élelmiszer-szállítmányt, és a katonák azt eszik, amit találnak, főleg krumplit, maguk sütik a kenyerüket, és maguk vágják le a helyi jószágot.” Amikor 1941. október 16-án Heinrici tábornok végighajtott a környék egyik útján, „süppedő, megfeneklett vagy lerobbant motoros járművek összefüggő sorát” látta, amelyek „reménytelenül a sárba ragadtak”. Mellettük csaknem ugyanannyi döglött ló hevert az iszapban. A tábornoknak el kellett ismernie: „Az útviszonyok miatt ma egyszerűen leálltunk.” Október végén a német seregek már három hete rostokoltak a 584

585

586

587

588

sárban. Zsukov megragadta az alkalmat, hogy rendet teremtsen. Október 19-én statáriumot hirdetett, és a Volga folyó mögé kilenc tartalék hadsereget vonultatott fel. Jóllehet ezek főként zöldfülű újoncokból és korábban alkalmatlannak minősített emberekből álltak, összesen mégiscsak 900 000-en voltak, és Sztálin Zsukovval együtt azt remélte, hogy meg fogják akadályozni a németek kísérletét Moszkva bekerítésére. Emellett Richard Sorge, Sztálin tokiói hírszerzője nem sokkal 1941. október 18-i letartóztatása előtt azt jelentette, hogy a japánok nem fogják megtámadni a Szovjetuniót (más terveket forgattak a fejükben), és Sztálin ezúttal hitt neki. További, hasonló tartalmú hírszerzői jelentéseket követően döntő átcsoportosításokra került sor. Október 12-én Sztálin elrendelte, hogy küldjenek Kelet-Szibériából nyugatra 400 000 tapasztalt katonát, 1000 harckocsit és 1000 repülőt, és Moszkva mögött foglalják el harci állásaikat; a helyükbe pedig éppen elegendő újonnan besorozott katonát állítottak, hogy elrettentsék a japánokat, ha netán meggondolnák magukat. Az új erősítésekre, melyeket Sztálin a fővárosba rendelt, a németek egyáltalán nem számítottak, és helytállásuk perdöntőnek bizonyult. Bock vezértábornagy a legrosszabbtól tartott: „A hadseregcsoport feldarabolása és a borzalmas időjárás oda vezetett, hogy megrekedtünk – írta 1941. október 25-én. – Ily módon az oroszok időt nyertek megtépázott hadosztályaik feltöltésére és védelmük megerősítésére, hiszen a Moszkva körüli rengeteg utat és vasútvonalat ők birtokolják. Ez bizony nagy baj!” 1941. november 15-re, amikor lassan beállt a tél, a talaj úgy megszilárdult, hogy Bock folytathatta előrenyomulását. A páncélosok és páncélozott járművek ismét nekilódultak, elvágták a Moszkva–Volga-csatornát, és a külvárosoktól számított 30 kilométeren belül alakították ki állásaikat. Hamarosan azonban havazni kezdett, és december 4-én éjjel a hőmérséklet mínusz 34 fokra zuhant. A felszerelések befagytak, a katonák elégtelen téli ruházatát átjárta a hideg. A következő éjszakán a hőmérő még tovább esett, egyes helyeken mínusz 40 fok is volt. Az orosz tél kellős közepén a német katonák, akiket magabiztos parancsnokaik egy legkésőbb őszre befejeződő hadjáratra készítettek fel, fáztak és elkeseredettek voltak. „Mindegyik hadsereg – jegyezte fel Bock már november 14-én – arra panaszkodik, hogy milyen nehezen jut el hozzájuk az utánpótlás, gondoljunk akár ennivalóra, akár lőszerre, akár üzemanyagra, akár téli ruhadarabokra.” Goebbels birodalmi propagandaminiszter hamarosan téli ruhagyűjtő akciót indított a katonák részére. Hitler december 20-án személyes felszólítással buzdított, és Goebbels még aznap este igen gyakorlatiasan rádión tette közzé a legszükségesebb cikkek listáját. December végén gyapjú- és szőrmeholmit koboztak el a német zsidóktól, és továbbították a fronton 589

590

591

fagyoskodó katonáknak. De mindehhez már késő volt, meg aztán a szállítási nehézségek következtében a ruházati cikkek jó része el sem jutott a frontig. Meier-Welcker 1942. január végén már csak reménykedni tudott, hogy a „gyapjúkollekció” legalább a következő télen megérkezik hozzájuk. A német katonákon egyre sűrűbben mutatkoztak fagyások. „A lábuk úgy megdagadt – írta –, hogy a csizmájukat fel kell vágni. Így derül ki, hogy a lábfejük, de legalábbis a lábujjaik kékek vagy feketék, és súlyos fagyás kezd terjedni rajtuk.” A magasabb rangú tábornokok tisztában voltak a problémával, de vak optimizmusukban azt hitték, ha majd elfoglalják az orosz nagyvárosokat, köztük Moszkvát és Leningrádot, meleg téli szállásra vonulhatnak, és a probléma megoldódik. A tél azonban beállt, és ők még mindig a nyílt sztyeppén táboroztak. Ahogy Heinrici tábornok írta, a szél „tűszúráshoz hasonlóan döfködi az ember arcát, és átfúj a meleg sapkán és kesztyűn. A szemünkből úgy folyik a könny, hogy jószerével semmit sem látunk.” Az egyik gyaloghadosztályban 1941. december 20. és 1942. február 19. között a katonák 13 százaléka esett ki fagyás miatt. Az emberek, akik heteken át nem moshatták ki és nem válthatták ruháikat, piszkosak voltak, és megtetvesedtek. „Mindenkin nyüzsögnek a tetvek, mindenkinek viszket a teste, és vakarózik – írta Heinrici. – Sokakon gennyező sebek vannak az örökös vakarástól és kaparástól. Sokan a hideg földön való fekvéstől hólyag- és bélfertőzést kaptak.” Katonái „a végsőkig kimerültek”. A szovjet csapatoknak viszont megfeleltek ezek az állapotok, mert okulva a Finnország elleni keserves téli háborúból, felszerelésük tökéletesen alkalmazkodott a rettenetes időjárási viszonyokhoz; a sítalpon mozgó zászlóaljak frissen siklottak a hófödte talajon, a könnyűlovasság gyorsan nyomult előre a tankok számára járhatatlan, átvizesedett talajon. A német védelmi taktika több feltevésen alapult. Először is abból indult ki, hogy ha elegendő erő áll készen a mélységben való védekezéshez, akkor az ellentámadások visszaverhetők; másodszor azzal számolt, hogy a Vörös Hadsereg főleg gyalogságot vet majd be; harmadszor pedig feltételezte, hogy a parancsnokok megválaszthatják a maguk harci terepét, és szükség esetén taktikai visszavonulást hajthatnak végre. Mindezek a feltevések az első perctől tévesnek bizonyultak, és hozzájárultak a német erőkre váró katasztrófához. 1941. december 5-én Zsukov ellenoffenzívát rendelt el. Kezdetben a német harapófogókat vette célba Moszkvától északra és délre, hogy kiküszöbölje a bekerítés veszélyét. Elrendelte, hogy a szovjet erők ne vesztegessék az időt és az emberéletet megerősített állások elleni frontális támadásokra, hanem fedezőerőket hátrahagyva egyszerűen haladjanak el az ilyen állások mellett, és vágják el a németek visszavonulási útvonalát. 1941. december 7-én Bock feljegyezte, hogy a november közepén kialakult hadszíntérhez képest 592

593

594

595

huszonnéggyel több szovjet hadosztály áll szemben vele. Az esélyei rohamosan csökkentek. Az ellátatlan, megfogyatkozott, tartalék nélkül maradt, fáradt és elcsigázott csapatokat nem lehet elég gyorsan hadrendbe állítani ahhoz, hogy felvehessék a harcot egy olyan ellenséggel, „amely kimeríthetetlen embertömegei mérlegelés nélküli bevetésével hajtja végre az ellentámadást”. Bocknak, mivel nem tudta elszánni magát, hogy folytassa-e vagy félbeszakítsa az előrenyomulást, nem volt jobb ötlete, mint hogy erősítést szorgalmazó üzenetekkel bombázza Haldert. Másnap Hitler felismerte a helyzet komolyságát, és leállította az előrenyomulást. Eközben Bock tétovasága a katonákat is elbizonytalanította. Ha nem nyomulhatnak tovább, akkor mihez kezdjenek? A harci szellem egyre romlott. Alois Scheuer káplár már 1941. november 30-án így írt feleségének Moszkvától 60 kilométerre lévő állásából: 596

597



Félsötétben ülök a bajtársakkal a fedezékben. Fogalmad sincs, milyen mocskosan és eszelősen nézünk ki mind, és micsoda kínszenvedés lett számomra ez az élet. Szavakkal már le sem lehet írni. Csak egy gondolatom maradt: mikor jutok ki ebből a pokolból? … Egyszerűen túl sok nekem, amiben itt részt kell vennem. Lassan tönkremegyünk mindnyájan. 598



1941 karácsony napján Scheuer úgy becsülte, hogy eredeti századának 90 százaléka nincs már köztük – meghaltak, megsebesültek, eltűntek, megbetegedtek vagy fagyásoktól szenvednek. Már saját lábujjai is feketednek. Ezeket a borzalmakat végül túlélte, és kitartott egészen 1943 februárjáig, amikor elesett; addig továbbra is a keleti fronton harcolt. A vad hóviharokban, amelyek leszaggatták a német tábori telefonvezetékeket és eltorlaszolták az utakat, Bock emberei kezdtek megzavarodni. A visszavonuláshoz egyetlen vasútvonal állt rendelkezésükre, az utakat mozdíthatatlanná vált páncélosok és járművek állták el, sokukat ott is kellett hagyni, amikor Zsukov váratlan, megdöbbentő ellentámadása hátrálásra kényszerítette a német erőket. Északabbra és délebbre, Tyihvinnél és Rosztovnál indított kisebb ellentámadások megakadályozták, hogy a németek erősítést küldjenek a frontra. A német tankok és páncélozott járművek sok esetben kifogytak az üzemanyagból. A lőszer, a fejadagok ugyancsak fogytán voltak. A harci gépek nem tudtak repülni a kavargó hóesésben. 1941. december 16-án Zsukov, miután a fővárostól északra és délre visszaszorította az előrenyomuló német erőket, átfogó előretörést parancsolt nyugat felé. Tíz napon belül a németek kétségbeejtő helyzetbe kerültek. „Nehéz nap áll mögöttünk” – írta Meier-Welcker december 26-án: 599

600



Bénultan a hótól és különösen a hófúvásoktól, gyakran méterről méterre ásva ki magunkat, olyan járművekkel és felszereléssel mozogva, amelyek semmiképp sem alkalmasak az orosz télhez, hátunkban a lendületesen nyomuló ellenséggel, telve aggodalommal, hogy az embereket idejében biztonságba juttassuk, hogy kimentsük a sebesülteket, és ne hagyjunk hátra túl sok fegyvert és felszerelést az ellenségnek – mindez súlyosan megpróbálta a katonákat és a vezetést. 601



Minden másnál rosszabbak voltak „a hóviharok, amelyek egykettőre járhatatlanná tették az éppen kiásott utakat”. Az oroszok előrenyomulása megállíthatatlannak bizonyult. „Kiváló téli felszereléssel ellátva ott vannak mindenütt, áttörve a széles hézagokon, amelyek frontvonalunkban keletkeztek – jegyezte meg Heinrici december 22-én. – Láttuk ugyan a bekerítés közelgő katasztrófáját, de fentről újra és újra megállást parancsoltak.” Ha azonban nem akarták, hogy teljesen elvágják őket, nem volt más választásuk, mint tovább hátrálni. Az eredmény: rendezett visszavonulás helyett teljes káosz. „Visszavonulni hóban-jégben – írta Heinrici – teljes egészében napóleoni helyzet. És hasonlóak a veszteségek is.” 602

603

IV

Bocknak és a többi magasabb rangú parancsnoknak szembe kellett néznie a nagyszabású offenzíva kudarcával, és nemigen tudták, mitévők legyenek. Az egyik percben visszavonulást rendeltek el, a következő percben jobbnak ítélték, ha megállnak. Guderian elismerte: nem tudja, hogyan szabadítsa ki a hadsereget jelen helyzetéből. Bock habozott, és képtelen volt megfelelő védelmi pozíciókat kiépíteni az átteleléshez, ugyanakkor szinte abszurd derűlátással ítélte meg a további előrenyomulás esélyeit. Úgy gondolta: a „visszavonulni” vagy „nem visszavonulni” problémája inkább politikai, mint katonai természetű. A tábornokok kétségbeesése hovatovább megbosszulta magát. A Moszkva előtt veszteglő német hadsereg krízise kiváltotta a fegyveres erők legfelső rétegében a háború első komolyabb megrázkódtatását. Elsőnek Gerd von Rundstedt marsallnak, a Dél hadseregcsoport parancsnokának kellett mennie. Őt Hitler Walther von Brauchitsch vezértábornagy közvetítésével arra utasította:

akadályozza meg, hogy Ewald von Kleist tábornok bajba került páncélozott hadosztályai tovább hátráljanak Rosztov környékéről, mint amennyire a Führer engedélyezi. Rundstedt azonban attól félt, hogy ez esetben a hadosztályokat bekerítik, és nem vállalta a feladatot. Hitler 1941. december elsején bocsátotta el Rundstedtet, és posztjára Walter von Reichenau vezértábornagyot nevezte ki. Ám amikor december 2-án és 3-án személyesen ellátogatott a körzetbe, elismerte, hogy Rundstedtnek volt igaza, ettől azonban még nem helyezte vissza tisztségébe. Reichenau kinevezése sem volt sokáig érvényben, mivel a vezértábornagyot 1942. január 17-én elvitte egy szívroham. Halála jelzés volt a hadvezetésre – megannyi ötvenes-hatvanas férfira – nehezedő súlyos szellemi és fizikai megterhelésről. December elején a már betegeskedő Rundstedt is szívrohamot kapott, bár ez nem bizonyult halálosnak. A következő, akinek összeomlott az egészsége, maga Bock volt. Már december 13-án arról panaszkodott Brauchitschnak, hogy „fizikailag mélyponton van”. „Az »orosz betegség« és a vitathatatlan túlerőltetés annyira tönkretett – írta néhány nappal később –, hogy attól kell tartanom, nem tudok helytállni parancsnoki tisztemben.” December 16-án engedélyt kért Hitlertől, hogy betegszabadságra menjen; kettejük esetleges nézeteltérése azonban nem került szóba. Bock, mielőtt december 19-én elhagyta volna a frontot, átadta a Közép hadseregcsoport parancsnokságát Günther von Kluge vezértábornagynak, és megparancsolta embereinek, hogy tartsák a vonalat. Mint naplójába feljegyezte, Hitlerrel való találkozása 1941. december 22-én „nagyon baráti volt”. Hogy valódi és nem holmi diplomáciai betegségben szenved, már ezen a találkozáson igazolódott: Bock arra kérte a Führert, hogy mihelyt felépült, hadd kapjon újra parancsnoki kinevezést a fronton, ami csakhamar meg is történt. 1941. december 16-án sor került a legjelentősebb változásra a legfőbb katonai vezetők körében: Hitler elfogadta Walther von Brauchitschnak, a hadsereg főparancsnokának lemondását. Brauchitschot megingatták Führerének és tábornokainak ellentmondó követelései, és nem tudott megbirkózni a vereség terhével. November közepén ő is szívrohamot kapott. Hitler némi vita után úgy határozott: nem valamelyik másik tábornok, hanem ő maga lesz Brauchitsch utóda. Bejelentését, miszerint Brauchitsch után maga veszi át a hadműveletek irányítását, a megviselt német katonák közül sokan megkönnyebbüléssel fogadták. „Miután Brauchitsch betegség miatt lemondott – írta feleségének Albert Neuhaus 1941. december 27-én –, a Führer most maga vette kézbe a sorsunkat. És ő majd tudja, hogyan állítsa katonáit oda, ahová kell.” Megkönnyebbülten sóhajtottak fel a tábornokok is. Végre lekerült a vállukról annak felelőssége, hogy kiszabadítsák a hadsereget a Moszkva előtti zűrzavaros helyzetből. Guderian is reménykedett, hogy Hitler, „a maga megszokott 604

605

606

energiájával… gyorsan és energikusan” lép majd fel; egy harckocsizó parancsnok, Hans-Georg Reinhardt tábornok pedig örömét fejezte ki, amiért „a Führer parancsa végre majd tisztázza, mi a legközelebbi teendő”. Csak néhányan maradtak továbbra is szkeptikusak, például Heinrici tábornok, aki 1941. december 20-án azt írta feleségének, hogy Hitler most ugyan átvette a parancsnokságot, „de alighanem ő sem lesz képes rá, hogy a helyzetet megfordítsa”. A többi tábornok azonban, kevés kivétellel, úgy gondolta, hogy Hitler mint katonai parancsnok már 1940-ben bizonyságot tett géniuszáról, és bizakodtak, hogy ő majd átvágja a gordiuszi csomót. Hitler nagy buzgalommal fogott neki a döntéshozatalban keletkezett űr betöltésének. Megparancsolta, hogy nyugatról hozzanak erősítést, és utasította a keleti fronton szolgáló katonáit, hogy az erősítés megérkezéséig tartsák állásaikat. Négy nappal később pedig így szólt a Közép hadseregcsoport tisztjeihez: „Minden lehető eszközzel, akár a legkeményebbekkel is, bele kell oltanunk katonáinkba a fanatikus elszántságot, hogy megvédjék a földet, ahol jelenleg állnak.” 1941. október 20-án így figyelmeztetett: „A Napóleon visszavonulásával kapcsolatos szóbeszéd azzal fenyeget, hogy valósággá válik.” Napóleon visszavonulása a francia császár számára a vég kezdetét jelentette. Vele azonban ez nem fog megtörténni. Felszólítása az állások tartására nemcsak egyértelműségével hatott a hadseregre, hanem valamelyest a harci szellemet is erősítette. Másfelől álláspontjának merevsége befolyással volt a kisebb arányú, taktikai visszavonulásokra is, amelyeket pedig a front különböző szakaszain kialakult kétségbeejtő helyzet időnként megkövetelt. Különösen Gotthard Heinricit nyomasztották egyre inkább az állások kőkemény megtartását követelő parancsok, amelyek újra meg újra a körülzárás veszélyével fenyegettek. „Folytatódik a katasztrófa” – írta feleségének 1941. karácsony estéjén: 607

608



És ezt felül, Berlinben, ott a csúcson senki sem akarja elismerni. Akit az istenek el akarnak veszejteni, azt először megvakítják. Ezt mindennap újólag tapasztaljuk. Ámde merő presztízsokokból senki sem meri elszánni magát, hogy egy lépést is hátráljon. Nem akarják beismerni, hogy Moszkva előtt a seregük már teljesen körül van zárva. Nem hajlandók elhinni, hogy az oroszok igenis képesek ilyesmire. Teljes vakságukban a szakadékba zuhannak. És négy hét múlva úgy fogják végezni, hogy Moszkva előtt elveszítik a seregüket, később pedig az egész háborút. 609



Heinrici kikelt feljebbvalói ellen, akik nem voltak hajlandóak elrendelni a

610

visszavonulást, „attól való félelmükben, hogy megsértik a legfelső vezetést”. Így indult útjára az a hosszú életű legenda, amelyet a háború után Hitler számos életben maradt tábornoka ismételgetett, miszerint ha a Führer hagyta volna, hogy tegyék a dolgukat, ők kivívták volna a győzelmet. A háborúk megnyeréséhez, jelentették ki, profi hadvezetés szükséges; egy Hitler-szerű mégoly tehetséges amatőr közbeavatkozása csak végromláshoz vezethet. Az igazság azonban egészen más volt. A tábornokok 1941 őszén és telének elején vakon ragaszkodtak a támadáshoz, nem építették ki az átteleléshez szükséges védelmi állásokat, naiv optimizmust tanúsítottak az immár általuk is elszántnak és jól felszereltnek ítélt ellenséggel szemben, csökönyösen nem vonták le a következtetést a katonáik növekvő fáradtságából, az utánpótlás egyre akadozott, a felszerelés jó része alkalmatlan volt a keservesen hideg orosz télben, és mindez decemberre olyan helyzetet teremtett, amelyben a kétségbeesés és a határozatlanság megbénította őket. Hitler ugyan stabilizálta a helyzetet, ám a tábornokok iránti megvetése tovább nőtt. „Újabb drámai jelenet a Führerrel – jegyezte fel naplójában Halder 1942. január 3-án –, aki kétségbe vonta, hogy a tábornokok alkalmasak volnának minden bátorságukat összeszedve kemény döntéseket hozni.” Hitler elhatározta, hogy többé nem engedélyez tábornokainak semmilyen cselekvési szabadságot. Wilhelm von Leeb lovag, vezértábornagy, az Észak hadseregcsoport parancsnoka egyszer csak Hitler támadásainak középpontjában találta magát, amiért 1942. január 12-i megbeszélésükön, a további veszteségek elkerülésére, engedélyt kért bizonyos, szerinte védhetetlen állások feladására. Hitler, akit ebben Halder is támogatott, úgy vélte, ez meggyengítené a hadseregcsoport északi szárnyát, és még jobban megnehezítené a következő nyári hadjáratot. Amikor a tábornoknak nem sikerült érvényre juttatnia az álláspontját, benyújtotta lemondását, amelyet Hitler január 16-án el is fogadott. Utódával, Georg von Küchler tábornokkal Halder határozottan közölte: elvárják tőle, hogy engedelmeskedjen a Hitler főhadiszállásáról érkező parancsoknak. Immár súlyos következményekkel járt, ha valaki nem engedelmeskedett Hitler parancsainak. Heinz Guderian tábornok 1941. december 20-án kereste fel Hitlert, hogy engedélyt kérjen a visszavonuláshoz. A Führer azt felelte: rá kell bírnia a katonákat, hogy beássák magukat, és védekezzenek. Guderian vitába szállt vele: a talaj öt láb mélységben keményre fagyott. Akkor a katonáknak fel kell áldozniuk magukat, replikázott Hitler. Az ő álláspontját támogatta Kluge és Halder is, akik, akárcsak Bock, nem rokonszenveztek a pökhendi, nyakas páncélostábornokkal, és a nézeteltérésben jó alkalmat láttak, hogy megszabaduljanak tőle. Guderian, megtagadva Kluge kifejezett parancsát, nagyobb visszavonulási műveletet hajtott végre, és parancsnokának a szemébe 611

612

mondta: „A jelen rendhagyó körülmények között úgy fogom vezetni a csapataimat, hogy felelhessek érte a lelkiismeretemnek.” Kluge úgy vélte, inkább a feljebbvalóinak tartozik felelősséggel, és tudatta Hitlerrel, hogy vagy Guderiannak kell távoznia, vagy ő távozik. 1941. december 26-án Guderian megkapta a felmentését. A vezénylő tábornokok közötti szolidaritás hiánya végzetesen aláásott minden kísérletet, hogy állást foglaljanak Hitlerrel szemben, aki mereven ragaszkodott az ellenálláshoz, mindenáron. Erich Hoepner, a páncéloscsapatok tábornoka találóan jegyezte meg: „A »fanatikus akarat« egymagában kevés. Az akarat megvan. Az erő hiányzik.” A XX. hadtest bekerítése láttán Hoepner engedélyt kért, hogy egy védhetőbb vonalig húzódhasson vissza. A Közép hadseregcsoport új parancsnoka, Günther von Kluge vezértábornagy megígérte, hogy továbbítja a kérést Hitlernek, és utasította Hoepnert, hogy készüljön fel az azonnali visszavonulásra. Hoepner ebből azt a következtetést vonta le, hogy Hitler igent fog mondani a kérésére, és mivel nem akarta további késlekedéssel kockáztatni a katasztrófát, hozzákezdett a visszavonuláshoz, és 1942. január 8-án délután útnak indította katonáit. Kluge elképedt, rettegni kezdett Hitler várható reakciójától, és azonnal jelentést tett eljárásáról a Führernek, aki még aznap este elbocsátotta Hoepnert a hadseregből, és még a nyugdíjat is megtagadta tőle. Ezekkel a személyi változásokkal, amelyek a parancsnoki hierarchia alsóbb szintjeire is kiterjedtek, Hitlernek sikerült engedelmességre bírnia a hadsereg legfőbb parancsnokait. Mostantól az ő akaratát fogják végrehajtani. Öntelten hirdetett professzionalizmusuk Moszkva előtt megbukott. A hadműveleteket mostantól Hitler irányítja. A tábornokok fölötti győzelmével immár megengedhette magának, hogy lazítson, és ne ragaszkodjon mereven az állások védelméhez. 1942 januárjának közepére Kluge vezértábornagy megszerezte Hitler jóváhagyását a frontvonalak sorozatos kiigazításához, s az engedély kiterjedt számos „téli pozíciókba” történő helyi visszavonulásra is. A harc folytatódott, mivel a Vörös Hadsereg szüntelenül támadta a német utánpótlási vonalakat védő állásokat. Heinrici tábornok, aki az orosz támadások kifulladásáig kitartott, komoly hírnevet szerzett a védekezési taktika mestereként; ez a hírnév lebegte őt körül a háború végén is, amikor Hitler rábízta Berlin védelmét. Mindazonáltal a Moszkva előtti katasztrófa méretét valamennyien világosan látták. Zsukov addig a pontig szorította vissza a németeket, ahonnan két hónappal korábban a Tájfun hadműveletet elindították. A német hadsereg számára ez, Franz Halder tábornok szavai szerint, „két világháború legnagyobb válsága” volt. A német fegyveres erők óriási veszteségeket szenvedtek. 1939-ben a németeknek csak 19 000 halottjuk volt, 613

614

615

616

617

1940 valamennyi hadjáratában pedig teljes veszteségük mindössze 83 000-re rúgott; ez természetesen elég súlyos veszteség volt, de nem pótolhatatlan. 1941ben azonban 357 000 német katona esett el vagy tűnt el harc közben, és közülük 300 000-en a keleti fronton. Ezeket a hatalmas veszteségeket nem egykönnyen lehetett pótolni. A katasztrófát egyedül Sztálin elhatározása enyhítette, miszerint az egész front mentén támadni fognak, ahelyett hogy előnyét kihasználva és minden erejét összpontosítva a visszavonuló Közép hadseregcsoportot rohamozta volna meg. Akármennyit nyomultak is előre a németek 1941. június 22-től kezdve, céljaikat semmilyen tekintetben nem érték el. A Barbarossa hadművelet első heteinek fennhéjázó optimizmusát a válság növekvő érzékelése váltotta fel, amely Hitler részéről a vezénylő tábornokok ismétlődő elbocsátásában tükröződött. Most először derült fény arra, hogy a német haderő sebezhető. Moszkva után Hitler még mindig optimistán ítélte meg a győzelem esélyeit – de azt már tudta, hogy később következik be, mint ahogy eredetileg elképzelte. A Szovjetunió megtámadása visszavonhatatlanul megváltoztatta a háború arculatát. A nyugaton aratott könnyű győzelmek sorozatát keleten egyre baljósabb küzdelem követte. A szovjet front eseményei mellett eltörpült mindaz, ami Franciaországban, Dániában, Norvégiában vagy a Németalföldön történt. 1941. június 22-től a német fegyveres erők legalább kétharmadát mindenkor a keleti front kötötte le. A keleti fronton és a front mögött többen harcoltak és estek el, mint 1939 és 1945 között az összes többi hadszíntéren, a Távol-Keletet is beleértve. A küzdelem puszta méretei is rendkívüliek voltak, mint ahogy mindkét fél fogcsikorgató elszántsága és ideológiai fanatizmusa is annak nevezhető. A hadiszerencse végső soron nem más hadszíntéren, hanem a keleti fronton dőlt el. 618

619

620

3 „A VÉGSŐ MEGOLDÁS”

„SE SZÁNALOM, SE KÖNYÖRÜLET”

I

Amikor 1941. június 27-én Lothar von Bischoffshausen hadnagy, hivatásos katonatiszt megérkezett a litvániai Kaunasba, egy út menti benzinkút előtt nevető és éljenző tömeget, férfiakat, nőket, gyerekeket vett észre. Felébredt benne a kíváncsiság, és megállt, hogy megnézze, mi történik. Az 1897-ben született, számos kitüntetést elnyert tényleges katona, 1920-ban tiszti különítményes, korántsem volt holmi liberális humanista, de ahogy a csoporthoz közeledett, a látvány még őt is megrázta:

A benzinkút betonudvarán egy középmagas, szőke, huszonöt év körüli férfi állt, bunkósbotra támaszkodva. A karvastagságú bunkó a melléig ért. Lába előtt mintegy tizenöt-húsz halott vagy haldokló hevert. Egy csőből állandóan folyt a víz, amely a vért a csatornába mosta. Néhány lépéssel a férfi mögött, fegyveres civilek őrizete alatt, úgy húsz férfi állt, s várta néma beletörődéssel a kegyetlen kivégzést. Egy kurta intésre némán előbbre lépett a következő, akit aztán a fiatal férfi a legbestiálisabb módon agyonvert a bunkósbottal. Minden ütést a közönség lelkes kiabálása kísért. 621



Bischoffshausen észrevette, hogy némely asszony felemeli gyermekét, hadd lásson jobban. Később vezérkari tisztek elmesélték neki, hogy a gyilkosságsorozat a helybéliek „spontán bosszúakciója volt a nemrég véget ért orosz megszállás kollaboránsai és árulói ellen”. Valójában, ahogy más szemtanúk jelentették, az áldozatok egytől egyig zsidók voltak. Egy német fotósnak sikerült az eseményről képeket készíteni. Katonai passzusát lobogtatva elhárította egy SS-legény kísérletét a film elkobzására, és így megörökítette a cselekményeket az utókor számára. Bischoffshausen jelentette a vérfürdőt feljebbvalóinak. Bár kiderült, hogy az SD tagjai már 1941. június 24. óta tartózkodnak a környéken, és könnyű volt kitalálni, hogy közreműködtek a vérengzésre való felbujtásban, a helyszínen állomásozó német hadsereg

vezénylő tábornoka kijelentette, hogy ez litván belügy, és nem volt hajlandó közbelépni. A látvány, amely Bischoffshausent Kaunasban fogadta, nem volt véletlenszerű, elszigetelt vagy spontán erőszakcselekmény. Mihelyt a német erők behatoltak a Szovjetunióba és a határral szomszédos területekre, nyomukban megjelent az SD négy különítménye és a nekik alárendelt kommandós egységek, valamint a velük szorosan együttműködő rendőrzászlóaljak, és hozzáláttak, hogy Heydrich parancsa értelmében öldökölni kezdjék a polgári ellenállókat, a Kommunista Párt tisztségviselőit és a zsidókat, köztük a zsidó hadifoglyokat, hogy kiirtsák a „zsidó bolsevikok” ellenállását vagy felforgató akcióit. A gyilkosságokat eleinte lehetőleg olyan helybéliekkel hajtatták végre, akikről a nácik feltételezték, hogy fellázadnak vélelmezett kommunista és zsidó elnyomóik ellen. Walther Stahlecker, az A különítmény parancsnoka 1941. október közepén azt jelentette, hogy Heydrich utasításának értelmében megindultak a helyi lakosok „öntisztító akciói”, más szóval azok a zsidóellenes pogromok, amelyeket hazafias szellemű litvánok spontán fellépésének állítottak be. Fontosnak tartották, hogy „szilárdan megalapozva és az utókor előtt is bizonyíthatóan mutassuk be a tényt, miszerint a felszabadult lakosság saját kezdeményezésére alkalmazta a legkeményebb rendszabályokat a bolsevik és zsidó ellenséggel szemben, anélkül hogy a német fél erre bármilyen felismerhető utasítást adott volna”. „Eleinte – írta Stahlecker a továbbiakban – meglepően nehéznek bizonyult egy megfelelően nagyszabású pogrom megszervezése”, de végül egy helyi bolsevikellenes partizánvezérnek „utalásokat tettek erre”, anélkül hogy „kifelé felismerhető lett volna bármilyen német megbízás vagy bujtogatás. Litván partizánok az első pogrom során június 25–26-a éjjelén több mint 1500 zsidót intéztek el, felgyújtottak több zsinagógát, és egy hatvan épületből álló zsidó lakónegyedet is felégettek. A következő éjszakákon 2300 személyt tettek ugyanígy ártalmatlanná… A Wehrmacht-parancsnokságok tájékoztatást kaptak, és teljes megértéssel fogadták eljárásunkat, s ezután az öntisztító akciók zavartalanul zajlottak le.” A német megszállás első néhány napjában sok helyütt került sor ilyen jellegű pogromokra. A balti államokban már 1940 tavasza óta szította az antiszemitizmust a szovjet megszállás, amelynek során a nemzeti elitet és a nacionalistákat üldözték, letartóztatták, deportálták vagy megölték. Sztálin arra buzdította az orosz és zsidó kisebbségeket, hogy vegyenek részt e három új szovjet állam – Lettország, Litvánia, Észtország – felépítésében. A Lett Kommunista Párt Központi Bizottságának kétharmada volt orosz vagy zsidó származású, noha mint minden kommunista, természetesen ezek is megtagadták etnikai és vallási gyökereiket, és a bolsevik internacionalizmust tették 622

623

624

magukévá. A nemzetiszocialisták a balti népeket nem tartották alacsonyabb rendű szlávoknak, hanem hittek benne, hogy potenciálisan asszimilálhatók a német felsőbbrendű fajba. E három országban mindazonáltal csak a szélsőséges nacionalisták egy parányi kisebbsége vezette le a szovjet megszállás alatt felhalmozódott kommunistagyűlöletét a helyi zsidóságon. Az A különítménynek például 400 rigai zsidó megöléséhez segédrendőröket kellett hívnia a helyi lakosok helyett. Több mint valószínű. hogy ugyanezt az eljárást kellett követni más környékeken, például Mitauban (Jelgava) is, ahol az 1150 főnyi helyi zsidóságot a jelentés szerint „kivétel nélkül a lakosság intézte el”. Végül Észtországban a zsidó lakosság száma oly csekély – mindössze 4500 fő – volt, hogy ilyen akciókra nem is nyílt lehetőség, és a legtöbb zsidó biztonságos menedékre talált. Mire a német csapatok Észtországba értek, a különítmények és más egységek Lettországban és Litvániában különben is áttértek arra, hogy a zsidókkal maguk végezzenek. Garsden (Gargždai) litván határvárosban, ahol a Vörös Hadsereg keményen ellenállt a német csapatokkal szemben, a rendfenntartás ügyét a memeli német határrendőrségre bízták, amely 6–700 zsidót tartóztatott le. A tilsiti Gestapo-főnök, Hans-Joachim Böhme parancsára 200 zsidó férfit és egy zsidó nőt (egy szovjet politikai biztos feleségét) egy közeli mezőre vittek, megásatták velük a sírjukat, és aztán, 1941. június 24. délutánján valamennyiüket agyonlőtték. Az egyik áldozat egy tizenkét éves fiú volt. Böhme csapata, amely a történettudományban mint tilsiti kommandó ismert, ezután kelet felé indult, és 1941. július 18-ig több mint 3000 polgári személlyel végzett. 1941. június 30-án a csoportot felkereste Himmler és Heydrich, s elismeréssel nyilatkoztak Böhméék akcióiról. Nyilvánvaló, hogy Böhme és emberei az ő kívánságaiknak tettek eleget. A német erők a zsidó férfiakkal kivétel nélkül úgy bántak mint kommunistákkal, partizánokkal, szabotőrökkel, fosztogatókkal, veszélyes értelmiségiekkel vagy csupán „gyanús elemekkel”. Az antiszemitizmus a reguláris német katonákat is arra indította, hogy az elfogott zsidó katonákat ne a front mögötti táborokba vigyék, hanem agyonlőjék. Egy egyszerű münsteri közkatona, aki 1909-ben született, így kissé idősebb volt a többi katonánál, 1941. június 25-én így írt: „Idefenn a korábbi Litvániában a dolgok erősen el vannak zsidósodva, és ilyen esetben nincs pardon.” Az ideológiailag motivált, eleve fennálló antiszemitizmus és a katonai vagy biztonsági okoskodás, csakúgy mint a vérengzésekben részt vevő erők vegyes összetétele világosan megmutatkozik abban a levélben, amelyet egy német katona 1941. július 6-án írt a szüleinek a kelet-galíciai Tarnopolból. Miután beszámol róla, hogyan fedezték fel a Vörös Hadsereg által elfogott német 625

626

627

628

katonák megcsonkított holttestét, így folytatja:

Mi és az SS tegnap irgalmasok voltunk, mert minden elkapott zsidót rögtön agyonlőttünk. Ma más a helyzet, mert ismét megtaláltuk 60 bajtársunk megcsonkított holttestét. Most a zsidóknak ki kellett vinniük a holttesteket a pincéből, szép rendesen lefektetniük, és aztán megmutattuk nekik az atrocitásokat. Miután pedig megtekintették az áldozatokat, dorongokkal és ásókkal agyonvertük őket. Eddig körülbelül 1000 zsidót küldtünk a túlvilágra, de ez túl kevés ahhoz képest, amit ők műveltek. 629



A zsidóknak természetesen nem volt semmiféle bizonyítható közük az atrocitásokhoz. Mindazonáltal a város zsidó lakosságából összesen mintegy 5000 főt lemészároltak, köztük néhány nőt és gyereket is. Június végén és július első heteiben a megszállt keleti területeken a különítmények egyre nagyobb számú zsidó férfit mészároltak le; erre buzdította őket Himmler és Heydrich is, akik gyakran látogattak el működésük színhelyére. Az SS vezetői ekkortól látták el a különítményeket kitöltendő kvótákkal. Vilnában július végéig legalább 5000, de valószínűbb, hogy 10 000 zsidót öltek meg. Legtöbbjüket azokhoz a gödrökhöz vitték, melyeket a Vörös Hadsereg ásott a tankok alá, ingüket a fejükre húzatták, hogy ne lássanak, aztán tizenkettes csoportokban legéppuskázták őket. Rigában az SD három egysége helyi segédrendőrök segítségével július közepéig további 2000 zsidót gyilkolt meg a város melletti erdőben; más városokban további ezrekkel végeztek hasonló módon. Később, ahogy a hátborzongató akciósorozat folytatódott, mellőzték a tömeges kivégzéseket kezdetben kísérő üres jogi formaságokat, például a kivégzőosztagok konvencionális rítusait. Különböző egységekből verbuvált katonák a hadsereg 221. hadosztályának vezetése alatt már 1941. június 27-én több mint 500 zsidót bekergettek egy białystoki zsinagógába, ahol elevenen elégették őket, a hadsereg más egységei pedig felrobbantották a környező épületeket, nehogy a tűz továbbterjedjen. Más zsidó férfiakat az utcán fogtak el, meggyújtották a szakállukat, és kivégzésük előtt táncolni kényszerítették őket. Összesen legalább 2000 zsidót öltek meg. Röviddel ezután német rendőrzászlóalj hatolt be a szétrombolt zsidó negyedbe, és húsz teherautóra való zsákmányt szállított el. Himmler és Heydrich 1941. július elején érkezett Białystokba, és állítólag nehezményezték, hogy e gyilkosságok ellenére is túl kevés történt a zsidó fenyegetés leküzdésére. Nyomban összefogdostak 1000 katonaköteles korú zsidó férfit, kivitték a városból, és agyonlőtték őket. A B különítmény jelentette, hogy célja a környék teljes „zsidó-bolsevik 630

631

632

vezető káderállományának” likvidálása, ám a gyakorlatban lényegében a teljes felnőtt zsidó férfilakosságot kiirtották, nem törődve sem az áldozatok foglalkozásával, sem a képzettségével. Az 1941-es német invázió nemcsak Sztálint, hanem a zsidókat is meglepetésként érte, és a legtöbben nem menekültek el, hacsak nem volt valamilyen összeköttetésük a Kommunista Párttal. Sokuknak viszonylag pozitív emlékeik voltak az első világháborús német megszállásról, és a szovjet korszakban elidegenítette őket intézményeik megszüntetése, vállalkozásaik kisajátítása és az a sok vallásellenes kampány, amely hagyományos öltözékeik, valamint a sabbat megünneplésének elhagyására kényszerítette őket. Egy német katona jelentette, hogy egységét Kelet-Lengyelországban nemcsak a falusiak köszöntötték tejjel, vajjal és tojással, hanem egyes zsidók is, akik, mint megjegyezte, „még nem jöttek rá, hogy ütött a végórájuk”. Ez a helyzet azonban csakhamar megváltozott. A vérengzések híre gyorsan terjedt, és a német erők közeledtével a zsidó lakosság tömeges menekülésbe fogott. A német hadsereg előrenyomulása azonban olyan gyors volt, hogy gyakran utolérték a zsidókat, és ekkor már nem szökhettek meg a hadsereg nyomában érkező SS-különítmények elől. Mindazonáltal a C különítmény 6. kommandójának 1941. szeptember 12-ről kelt jelentése megemlítette, hogy számos ukrán városból a zsidó lakosság 90, sőt akár 100 százaléka is elmenekült. „A zsidók százezreinek elűzése – mint hallomásból tudjuk, legtöbbször az Urálon túlra – nem kerül semmibe, és jelentősen hozzájárul az európai zsidókérdés megoldásához” – állapította meg a jelentés. 633

634

635

636

637

II

Felix Landau harmincéves osztrák asztalos július elején tartózkodott Lemberg körzetében. Landau 1934 áprilisában lépett be az SS-be, és még az évben részt vett Dollfuss osztrák kancellár meggyilkolásában. Ebből is megállapítható, hogy elkötelezett nemzetiszocialista és antiszemita volt. Önként jelentkezett az C különítménybe, és 1941. július 2-án annak egységeivel érkezett Lembergbe, az előrenyomuló német hadsereg hátában. Landau naplót vezetett, amelyben feljegyezte egysége mozgását. A Lembergbe behatoló német csapatok, mint jelentette, ukrán nacionalisták megcsonkított holttesteire bukkantak, akikkel egy lázadási kísérletet követően a szovjet titkosrendőrség végzett, állítólag több elfogott német pilótával együtt, akikkel ugyanígy bántak el. Bizonyított tény, 638

639

hogy Lembergben, csakúgy mint más városokban, a szovjet titkosrendőrség a német erők megérkezése előtt el akarta távolítani a börtönökből az „ellenforradalmi elemeket”, és megölték mindazokat, akiket nem sikerült elszállítani. A meggyilkoltak között német hadifoglyok is voltak. Sok áldozatot agyonvertek, ezeken az exhumáláskor csonttöréseket találtak. Meglehetősen gyakori beszámolók szerint a szemüket is kinyomták, a nemi szerveiket is megcsonkították, de ez valószínűleg a patkányok és más dögevők műve volt. Van némi bizonyíték arra is, hogy a lembergi börtönben ukrán nacionalisták a falhoz szögezték, mintegy keresztre feszítették azokat, akiket korábban az NKVD meggyilkolt, a férfiakról levágták a nemi szervüket, a nőkről a mellüket, hogy azt a látszatot keltsék, miszerint a szovjet atrocitások még a ténylegesnél is borzalmasabbak voltak. A megcsonkított tetemek felfedezése a katonák, az ukránok és a különítményes egység részéről az erőszak valóságos tombolását váltotta ki. „Nem sokkal megérkezésünk után lőttük agyon az első zsidókat” – jegyezte fel Landau. Ő maga nem különösebben kedvelte ezt a tevékenységet; mint írta, „nem szívesen lövök védtelen emberekre, még ha csak zsidók is. Sokkal jobban szeretem a jó, tisztességes, nyílt harcot” – ám 1941. július 3-án egysége további 500 zsidót, majd július 5-én 300 lengyelt és zsidót végzett ki. Landau egységét nem sokkal a városba érkezésük után tájékoztatták, hogy helyi ukránok és német katonák 800 zsidót tereltek a fellegvárba, a szovjet titkosrendőrség korábbi központjába, és hozzáláttak bántalmazásukhoz, mivel őket tartották felelősnek a börtönbeli vérfürdőkért. A fellegvárhoz közeledve Landau azt látta, 640

641

642



hogy százával vonulnak zsidók az utcán, arcuk vérben ázik, a fejükben lyukak, kezük törött, szemük kifordulva üregéből, testüket is vér borítja. Akik összeestek, azokat a társaik viszik. Bementünk a fellegvárba, ahol olyasmiket láttunk, amit nem sok ember. A kapuban katonák álltak őrt. Férficsukló vastagságú bunkósbot volt náluk, azzal ütöttek mindenkit, aki az útjukba tévedt. A kapun zsidók özönlöttek kifelé. Mások egymás hegyén-hátán feküdtek, mint a disznók, és rémisztően nyöszörögtek. A többiek tetőtől talpig véresen csak özönlöttek és özönlöttek kifelé. Megálltunk és körülnéztünk, ki irányítja az egységet. Valaki elengedte a zsidókat. Csak dühből és gyűlöletből ütlegelték őket. 643



Az előzmények fényében Landau az ilyen erőszakot „tökéletesen érthetőnek” találta. Az ukránokban parázsló zsidógyűlöletet vallási előítélet és nacionalista indulatok hevítették; az utóbbiak abból származtak, hogy sok zsidó dolgozott a

lengyel földesuraknak. Ezért támogatták azokat az antiszemita és szélsőségesen nacionalista milíciákat, amelyek az előretörő német csapatokkal együtt vonultak be Kelet-Galíciába. Ám mind az ukrán milicisták, mind a német katonák elsősorban azzal vádolták a zsidókat, hogy ők tehetnek a vérfürdőkről, amelyeket a visszavonuló szovjet titkosrendőrség a börtönökben rendezett. Az ukránok, legjobb meggyőződésük szerint, Brzežanyban például úgy álltak bosszút, hogy szögekkel kivert bunkókkal verték agyon a zsidókat. Borysławban a parancsnok, egy német tábornok a főtéren közszemlére tétette azoknak a fiatalembereknek a holttestét, akiket a börtönökben megölt a szovjet titkosrendőrség, és huszonnégy órát adott a feldühödött tömegnek, hogy azt művelje a helyi zsidókkal, amit akar. Összeszedték hát a zsidókat, lemosatták velük a holttesteket, majd táncra kényszerítették, végül ólomcsövekkel, baltákkal, kalapáccsal és bármivel, ami a kezük ügyébe került, agyonverték őket. Az invázió e korai heteiben csak Lembergben 7000 zsidót öltek meg. Az ukrán nacionalisták mindenütt feltűntek, és a hónap végén ők végeztek további 2000 lembergi zsidóval. Ám ezek az akciók még így is rendszertelenek voltak. Az ukránok viszonylag csekély kisebbsége akarta mindenáron megtorolni a szovjet kommunistákon az elnyomás éveit és a harmincas évek elejének tömeges éhínségét. A C különítménynek be kellett ismernie, hogy „a zsidóellenes pogromok szítására történt óvatos kísérletek nem érték el a remélt sikert… A faji vagy spirituális alapú, eltökélt antiszemitizmus idegen a lakosságtól.” Landau egysége Lemberg után Krakkóba vonult, ahol folytatódott a céllövészet. Landau huszonhárom zsidót kísért kivégzésre az erdőbe, köztük néhány bécsi menekülttel és két nővel, és mialatt azok a sírjukat ásták, ő így morfondírozott: „Mi a csuda jár az eszükben ezekben a pillanatokban? Azt hiszem, mindegyikük táplál még némi reményt, hogy valahogy megússzák. A halálra ítéltek három váltásba vannak beosztva, mivel nincs elég lapát. Furcsa, de teljesen közömbös vagyok. Se szánalom, se semmi”, írta. A sírok megásása után az áldozatoknak meg kellett fordulniuk. „Hatunknak kellett lelőni őket. A munka így oszlott meg: hárman a szívre, hárman a fejre. Nekem a szív jutott. A lövések eldördültek, az agyak elszálltak a levegőbe. Két fejlövés túl sok. Kis híján leszakítja a fejet.” E gyilkos akciók után Landaut azzal bízták meg, hogy gyűjtsön össze zsidókat kényszermunkára. 1941. július 22-én húsz személyt agyonlövetett, mert nem jelentek meg, de aztán, ahogy naplójában írta, minden simán ment. A tömeggyilkosságok ilyen hűvös leírásától eltekintve Landau a napló jelentős részét a barátnője, egy Radomban megismert húszéves gépírónő miatti aggodalmának szenteli. Az év végén már együtt élt vele egy nagy villában, és megbízta Bruno Schulz zsidó festőművészt és írót, akinek munkái 644

645

646

647

648

649

650

nagyon megtetszettek neki, hogy fessen egy freskót. Ez ideiglenesen megmentette a művész életét, de Schulzot nemsokára agyonlőtte egy helyi SStiszt, Landau egyik vetélytársa. Ha Landau érzett is bűntudatot, nem jegyezte fel. Ezek a tömeggyilkosságok és pogromok gyakran a nyilvánosság előtt mentek végbe, s azon túl, hogy a résztvevők és nézők megfigyelték és jelentették őket, fényképek is készültek róluk. Katonák és SS-legények őriztek kivégzéseket és agyonlövéseket megörökítő pillanatképeket a tárcájukban, hazaküldték őket a családnak meg a baráti körnek, vagy ha szabadságra hazautaztak, ezeket is magukkal vitték. Sok ilyen fényképet találtak elesett vagy a Vörös Hadsereg fogságába került német katonáknál. A katonák úgy gondolták, ezekből a jelentésekből és a fotókból majd kiderül, hogyan bánik el a német igazságszolgáltatás a barbár és alacsonyabb rendű ellenséggel. A zsidó népesség minden jel szerint megerősítette mindazt, amit Julius Streicher antiszemita bulvárlapjában, a Der Stürmerben olvastak. Ahová csak a katonák KeletEurópában eljutottak, „férgektől nyüzsgő, piszkos odúkat”, „mocskot és pusztulást” találtak, a roncsok között „végtelen mennyiségű zsidóval, ezekkel a Stürmer-féle visszataszító alakokkal”. A front déli szakaszán Gerd von Rundstedt vezértábornagy olyan lakóhelyekkel találkozott, amelyekre csak a „koszos zsidó lyuk” kifejezés illett. „Minden elborzasztó szétesettségben van – írta feleségének Gotthard Heinrici tábornok 1941. július 11-én. – Most tanuljuk meg értékelni a bolsevik kultúra áldásait. A berendezés a legprimitívebbre szorítkozik. Többnyire üres szobákban lakunk. A falakra, a pokrócokra mindenhová Dávid-csillagot pingáltak.” Heinrici lazán egyenlőségjelet tett piszok, bolsevizmus és Dávid-csillag közé, és ez a szemlélet tipikus volt. Sok tiszt és közlegény cselekedeteire nyomta rá bélyegét a keleti hadjárat során. 651

652

653

654

III

1941. július 16-án Hitler Göring, Lammers, Rosenberg és Keitel előtt kijelentette, hogy a meghódított területek pacifikálása érdekében „agyon kell lőni mindenkit, aki csak ferde szemmel néz ránk: amúgy is véghezviszünk minden szükséges rendszabályt, agyonlövést, deportálást stb. … Az oroszok most kiadták a parancsot partizánháború folytatására a frontunk mögött. Ennek a partizánháborúnak is megvan az előnye: lehetővé teszi, hogy kiirtsunk

655

mindenkit, aki szembeszáll velünk.” Az ellenfelek között, Hitler felfogása értelmében, az első helyen a zsidók álltak, mégpedig nemcsak Oroszországban, hanem egész Európában, sőt az egész világon. Másnap két új rendeletet adott ki az újonnan meghódított keleti területek közigazgatásáról, és ezekben Himmlernek szabad kezet adott a „biztonsági rendszabályok” meghozatalában, beleértve természetesen a „zsidó-bolsevik felforgatás” veszélyének elhárítását. Himmler ezt úgy értelmezte, hogy a mondott területekről gettósítással, illetve agyonlövéssel minden zsidót el kell takarítani. Az ő szemszögéből nézve ez az eljárás előkészítené az utat becsvágyó tervéhez, tudniillik Kelet-Európa további faji átrendezéséhez, no meg nagymértékben megnövelné hatalmát a régió névleges közigazgatási főnökének, Alfred Rosenbergnek befolyásához képest. Ennek megfelelően 1941. július 19-én, illetve 22-én a helyszínre küldött két, összesen majdnem 13 000 főt számláló SS-lovasdandárt. 1941. július 28-án Himmler irányelveket bocsátott ki az 1. SS-lovasdandár részére, eligazításul az óriási Pripjaty-mocsár lakóinak kezeléséhez: 656



Ha a nemzeti értelemben vett lakosság ellenséges, továbbá fajilag és emberileg alsóbbrendű, avagy, amint ez mocsaras területeken gyakran előfordul, ott letelepedett bűnözőkből áll, akkor mindenkit, aki a partizánok támogatásával gyanúsítható, agyon kell lőni, a nőket és a gyerekeket el kell vinni, a jószágot és az élelmiszert el kell kobozni és biztos helyre szállítani. A falvak porig égetendők. 657



Kezdettől fogva magától értetődőnek vették, hogy a partizánokat „zsidó bolsevisták” bujtogatják, ennélfogva a lovasdandárok egyik legfőbb feladata a környék zsidó lakosainak kiirtása volt. 1941. július 30-án az 1. SS-lovasdandár így zárta jelentését: „Ezen túlmenően, a jelentésünkben tárgyalt időszak végéig, 800 zsidó férfit és nőt – 16 és 60 év közöttiek – lőttünk agyon a bolsevizmus és a bolsevik szabadcsapatok támogatása miatt.” Az, hogy az öldöklést zsidó férfiakról zsidó nőkre és gyermekekre is kiterjesztették, a gyilkossági rátát új csúcsokra emelte. Az újonnan kijelölt SS-lovasdandárok vérfürdőinek méretei megdöntöttek minden addigi számadatot. Erich von dem Bach-Zelewski, KözépOroszország felsőbb SS- és rendőri vezetőjének parancsnoksága alatt az egyik dandár nem egészen egy hónapon belül több mint 25 000 zsidó személyt lőtt agyon, végrehajtva a környéket felkereső Himmler augusztus elején kibocsátott parancsát, miszerint „minden zsidó férfit agyon kell lőni, a zsidó nőket pedig kergessék a mocsárba”. Más szóval ezentúl a nők sem kímélendők, őket a Pripjaty-mocsarakba kellett fojtani. Ám ahogy az SS-lovasság 1941. augusztus 12-én jelentette: „A nők és gyerekek mocsárba hajtása nem sikerült úgy, ahogy 658

számítottuk, mert a mocsár nem volt olyan mély, hogy elmerüljenek benne. Legtöbb esetben egyméteres mélység alatt már szilárd talajt (valószínűleg homokot) ért az ember, így hát nem süllyedt el.” Ha a zsidó nőket nem lehet a Pripjaty-mocsarakba kergetni, akkor őket is agyon kell lőni, állapították meg az SS-tisztek. Arthur Nebe, a Bach-Zelewski körzetében működő B különítmény parancsnoka már augusztus első felében arra utasította embereit, hogy ne csak a férfiakat, hanem a nőket és a gyerekeket is lőjék agyon. Délebbre Himmler másik SS-dandárja Friedrich Jeckeln parancsnoksága alatt hozzálátott a teljes zsidó populáció módszeres kiirtásához: 1941. augusztus végén Kamenyec-Podolszkijban három nap alatt 23 600 férfit, nőt és gyermeket – jelentős részüket korábban magyar hatóságok deportálták ide – öltek meg. 1941. szeptember 29-én és 30-án Jeckeln emberei, ukrán rendőri egységek segítségével, nagy tömeg zsidót hajtottak ki Kijevből, azon a címen, hogy áttelepítik őket, majd megálltak a Babij Jar-i szurdokban, ahol a zsidóknak le kellett vetkőzniük. Ahogy Kurt Werner, a kivégzőosztag egyik tagja később vallotta: 659



A zsidóknak hasra kellett feküdniük a szurdok falai előtt. Lenn a szurdok fenekén három, egyenként tizenkét emberből álló mesterlövészcsoport helyezkedett el. A zsidókat csoportokban küldték le egyidejűleg mindhárom kivégzőosztag elé. Minden új csoportnak a már kivégzettek felhalmozódó holttestére kellett feküdnie. A lövészek a zsidók mögött álltak, és tarkón lőtték őket. Még ma is emlékszem, micsoda rémület ült ki a zsidók arcára, amikor a szurdok felső szélére érve megpillantották a holttesteket. Sokan kiabálni kezdtek rettegésükben. Szinte el sem lehet képzelni, micsoda acélidegek kellettek ahhoz, hogy elvégezzük odalenn a piszkos munkát. Borzalmas volt… Nekem az egész délelőttöt lenn a szurdokban kellett töltenem. Voltak időszakok, amikor folyamatosan lőnöm kellett. 660



1941. október 2-án a C különítmény jelentette, hogy két nap alatt a szurdokban összesen 33 771 zsidót öltek meg. Október végéig Jeckeln emberei több mint 100 000 zsidó férfit, nőt és gyermeket lőttek agyon. A keleti front mögött másutt is hozzáláttak a különítmények és a hozzájuk csatlakozott egységek a férfiak, nők és gyerekek lemészárlásához; voltak, akik már július végén akcióba léptek, mások később, esetleg csak szeptember elején kapcsolódtak be. Mindezen esetekben az a néhány ember, aki nem volt hajlandó részt venni a gyilkosságokban, eltávozást kapott, és semmiféle fegyelmi intézkedés nem sújtotta. Még magasabb rangú 661

662

tisztek is tartoztak közéjük, például Erwin Schulz, a C különítmény 5-ös kommandójának vezetője. Amikor 1941. augusztus elején tudtára adták, hogy Himmler parancsára agyon kell lőni minden zsidót, aki nem végez kényszermunkát, Schulz időpontot kért a Birodalmi Biztonsági Főhivatal személyzeti főnökétől, aki meghallgatta kifogásait az akcióban való részvétel ellen, majd rávette Himmlert, hogy mentse fel a vonakodó tisztet kötelessége alól, és helyezze vissza régi posztjára a berlini Rendőrakadémián anélkül, hogy emiatt a karrierje hátrányt szenvedne. A tisztek és közkatonák nagy többsége azonban nem élt semmilyen kifogással, sőt készséggel vállalta a feladatot. Mélyen gyökerező antiszemitizmusuk keveredett az óhajjal, hogy ne mutatkozzanak gyengének, és ehhez járult még sok egyéb indíték, nem utolsósorban a kapzsiság, hiszen – amint a Babij Jarban is történt – a vérfürdők áldozataitól minden lehetőt elraboltak, házaikat kifosztották, javaikat elkobozták. Ahogy a gyilkosságokban részt vevő egyik rendőrségi tisztviselő később elismerte: úgy kellett zsákmányolni, hogy több vagy kevesebb mindenkinek jusson. 663



10. térkép Az SS-különítmények tömeggyilkosságai, 1941–43 A galíciai Stanisławów városban a helyi német hatóságok figyelmeztették Hans Krügert, a biztonsági rendőrség főnökét, hogy a kijelölt gettó nem lesz

alkalmas a város legalább 30 000 fős teljes zsidó lakosságának elhelyezésére. Krüger erre 1941. október 12-én összeszedte a városban élő zsidókat, és felállította őket egyetlen hosszú sorban, amelynek vége a városi temető már kiásott, nyitott gödreiig ért. Itt lőtték agyon őket német rendőrök, népi németek és nacionalista ukránok, akiknek részére Krüger a kivégzések közti szünetekre hosszú asztalt rakatott meg ennivalóval és szeszes italokkal. Amikor – fél kezében vodkásüveggel, a másikban kolbászos zsemlével – körüljárta a vérengzés színhelyét, a zsidók pánikba estek. Egész családok ugrottak be a gödrökbe, ahol agyonlőtték őket, avagy a rájuk zuhanó holttestek alá kerültek. Másokat akkor lőttek le, amikor megpróbáltak átmászni a temető falán. Napnyugtáig 10–12 000 zsidó férfit, nőt és gyereket öltek meg. A megmaradtakkal Krüger ekkor közölte, hogy Hitler elhalasztotta a kivégzésüket. A temető kapui felé özönlő tömegben többeket agyontapostak. Odakinn újra összegyűjtötték a túlélőket, és elvitték a gettóba. Egyes esetekben, például Złoczów városában, a német hadsereg helyi parancsnokai tiltakozásukkal elérték a gyilkosságok legalább időleges felfüggesztését. Ezzel szemben a Kijevtől délre elterülő Bjelaja Cerkov faluban Riedl ezredes, az osztrák katonai parancsnok összeíratta a teljes zsidó lakosságot, és odarendelte a C különítményt, hogy végezzen velük. A különítmény, ukrán milicistákkal és a Waffen-SS egy századával kiegészülve, több száz zsidó férfit és nőt hajtott egy közeli lőtérre, ahol főbe lőtték őket. Nem sokkal ezután, 1941. augusztus 19-én az áldozatok gyermekeinek egy csoportját vitték ki teherautón a lőtérre, és ugyancsak agyonlőtték őket, ám kilencvenet a legkisebbek közül, csecsemőtől hatévesig, felügyelet, élelem és víz nélkül otthagytak egy faluvégi épületben. Éjszaka német katonák hallották meg sírásukat és nyöszörgésüket, és riasztották egységük katolikus tábori káplánját, aki a gyerekeket a szomjúságtól tikkadtan, az ürülékkel szennyezett földön heverve, legyektől ellepve találta. Néhány fegyveres ukrán őrt állt ugyan odakinn, de a német katonák kedvükre jöhettek-mehettek. A káplán az egyik ezred vezérkari tisztjéhez, Helmuth Groscurth alezredeshez fordult segítségért, aki a helyszín megtekintése után katonákat állított az épület köré, nehogy a gyerekeket elvigyék. Riedl felháborodott tekintélye megsértésén, és tiltakozott a régió parancsnokánál, von Reichenau vezérezredesnél, amiért Groscurth és a káplán eltértek az igazi nemzetiszocialista ideológiától. „Előadta – jelentette Groscurth –, hogy a zsidó nők és gyerekek kiirtását sürgetően szükségesnek tartja.” Reichenau Riedl mellé állt, és elrendelte a gyermekek halálos ítéletének végrehajtását. 1941. augusztus 22-én kivitték a kicsinyeket a közeli erdőbe, és a Riedl katonái által kiásott nagy gödör szélén agyonlőtték őket. Az akció vezetésére kijelölt SS-tiszt, August Häfner később jelentette: arra hivatkozva, 664

665

hogy saját embereitől, akik közül sokan maguk is apák, érthetően nem várhat el ilyen cselekedetet, engedélyt kért és kapott, hogy ukrán milicistákkal hajtassa végre a gyilkosságokat. A gyerekek „jajgatása leírhatatlan volt – idézte fel. – Amíg élek, soha nem felejtem el ezt a jelenetet. Nagyon nehezen viselem. Különösen emlékszem egy apró, szőke kislányra, aki megfogta a kezem. Később őt is agyonlőtték… Sok gyereket négy vagy öt lövés is ért, mielőtt meghalt.” A borzadály, amelyet a fenti események láttán Groscurth érzett, azokat az erkölcsi kételyeket tükrözte, amelyek hatására az alezredes később kapcsolatba lépett a konzervatív katonai ellenállással. Tiltakozásában arra hivatkozott, hogy az ilyen atrocitások semmivel sem rosszabbak a szovjet kommunisták rémtetteinél. Úgy gondolta, a faluban történtek híre okvetlenül eljut otthonra, ahol erkölcsi problémákat gerjeszthet, és károsítja a német hadsereg tekintélyét. A hithű protestáns és konzervatív nacionalista katonatiszt 1941. augusztusi bátor kiállásával megharagította feljebbvalóit, és Reichenau keményen meg is feddte. Meglehet, úgy fogalmazta meg kifogásait, hogy feljebbvalói is gondolkodóba estek. Mindazonáltal 1941. augusztus 21-ről kelt, Reichenauhoz küldött jelentésében arra a konklúzióra jutott, hogy nem a gyermekek agyonlövése a felháborító, hanem az, hogy elborzasztó körülmények között hagyták őket magukra, miközben a felelős SS-tisztek tétlenkedtek. Ha egyszer olyan határozatot hoztak, hogy a felnőtteket meg kell ölni, szerinte sem volt más választás, mint a gyerekekkel is végezni. Ahogy fogalmazott: „De mind a csecsemőket, mind a gyerekeket azonnal meg kellett volna semmisíteni; akkor elkerülhető lett volna ez az embertelen agónia.” 666

667

IV

1941. június 12-én Münchenbe látogatott Ion Antonescu román diktátor, a hadsereg parancsnoka, és „vezérfonalat” kapott Hitlertől, hogyan bánjanak a szovjet uralom alatt élő zsidósággal azokon a területeken, ahová a Barbarossa hadművelet keretében tíz nappal később be fog vonulni a román hadsereg. Antonescu parancsára a román rendőrfőnökök megkezdték a városokban élő zsidók gettóba zárását és a vidékiek „helyszíni kiirtását”. Ezekről a területekről 100 000 zsidó menekült a Szovjetunióba, miután a románok hozzáláttak a tömeges öldökléshez. Antonescu már az invázió előtt elrendelte a teljes romániai zsidóság összeírását, és számos értelmiségi foglalkozásból kizáratta 668

őket. A zsidó tulajdont kisajátították, a zsidókra kényszermunka-rendeletet hoztak. 1941. augusztus 5-től mindnyájuknak viselniük kellett volna a sárga csillagot. Az intézkedést azonban a zsidóság képviselőinek tiltakozása miatt visszavonták, de ennek ellenére a csillag kötelező viselése néhány moldáviai városban és Transznisztriában megmaradt. Ezek és a hasonló rendeletek nemcsak Hitler követelőzését tükrözték, hanem Antonescu saját, mélyen gyökerező és heves antiszemitizmusát is. A romániai rendszer tekintélyes képviselői a zsidókkal szembeni bánásmódot a keresztény ortodoxia keresztes hadjáratának állították be; ebben megerősítette őket Nikodém ortodox pátriárka kijelentése, miszerint a zsidókat mint a bolsevizmus kiszolgálóit és Krisztus gyilkosait el kell pusztítani. Antonescu is gyakran vallásos frazeológiába öltöztetve adott hangot antiszemitizmusának („A Sátán a zsidó” – írta egyik antiszemita kirohanásában). Sokszor szónokolt Románia faji „megtisztításának” szükségességéről is, megkülönböztető törvényei pedig nem vallási, hanem faji jellegűek voltak. Rögeszmésen kísértette a kép, miszerint a zsidók a teljesen vallásellenes politikai mozgalom, a bolsevizmus legfőbb mozgatói. Románia katonai veszteségeiért, az élelmiszerhiányért és minden egyéb felmerülő problémáért a zsidókat okolta, és a német vezetés természetesen támogatta álláspontját. 1941. június 26-án az északkelet-romániai Iaşi városban román és német hírszerzőtisztek a helyi rendőrség részvételével pogromot szerveztek. Megöltek legalább 4000 helyi zsidót, a többieket két tehervonat lezárt vagonjaiba zsúfolták, majd célállomás nélkül ide-oda utaztatták őket. Mire a vonatok valahol mégiscsak megálltak, utasaik közül 2713 fő már megfulladt vagy szomjan halt. Az erőszak még a német megfigyelőket is elborzasztotta. „Minden terv szerint megy – írta egyikük Iaşi-ból 1941. július 17-én, de hozzátette: – Az itt lezajló és megfigyelhető atrocitásokra nincsenek szavak – és nekünk, nekem és másoknak ezt el kell tűrnünk.” A Iaşi-ban történt, legalább 10 000 ember életét követelő vérengzések után Antonescu elrendelte, hogy Besszarábiából és Bukovinából ki kell űzni minden zsidót, más, hazaárulónak kinevezett elemekkel együtt. Előírta, hogy géppuskát kell használni; a törvény, úgymond, ezen a területen nem létezik. A zsidókat ezerszámra lőtték agyon, a túlélőket pedig nyomorúságos, rosszul ellátott táborokba és gettókba zárták, elsősorban a besszarábiai fővárosban, Kisinyovban (Chisinau) majd átszállították őket a délukrajnai Transznisztriába, amelyet a román hadsereg szállt meg. Az erőltetett menetek, az éhezés és a betegség számos áldozatot szedett, majd 1941 decemberében–1942 januárjában a román hatóságok elrendelték a kiűzött zsidók ezreinek azonnali agyonlövését. Egy transznisztriai tábor parancsnoka olyan borsófajtát utalt ki a foglyoknak, amelyet a marhák etetésére használnak. Bár 669

670

671

zsidó orvosok jelentették, hogy a borsó legtöbbször halálos bénulást okoz az alsó végtagokban, a parancsnok elrendelte, hogy adagolják csak tovább a borsót; sőt a foglyok nem is kaptak mást enni. Legalább 400-an bénultak meg, mielőtt az élelmezést mégiscsak megváltoztatták. Amikor a román csapatok elfoglalták Odesszát, további vérfürdőkre került sor. 1941. október 22-én a román hadsereg főhadiszállásán időzített bomba robbant, melyet a szovjet titkosszolgálat helyezett el. A robbanásban 61 fő halt meg, nagyrészt román tisztek – köztük a város katonai parancsnoka. Antonescu könyörtelen megtorlást rendelt el: minden egyes áldozatul esett tisztért 200, a sebesültekért 100 „kommunistát” kellett felakasztani. A román katonák úgy érezték, ezzel pogromra kaptak felhatalmazást. A következő két napban 417 zsidót és állítólagos kommunistát akasztottak fel vagy lőttek agyon, továbbá összegyűjtöttek mintegy 30 000 zsidót, akiket gyalogmenetben tereltek Odesszából Dalnic városába; onnan azonban, az odesszai polgármester utasítására, visszaküldték őket az odesszai kikötőbe. Itt 19 000 főt négy nagy raktárba tereltek és legéppuskáztak, majd a raktárakat felgyújtották, nehogy egyetlen túlélő is maradjon. Az életben maradt sok ezer odesszai zsidót ezután a németek megszállta Ukrajnába vitték, mielőtt deportálták volna őket. Ötvenkétezer odesszai és dél-besszarábiai zsidót zsúfoltak negyvenvalahány bogdanovkai tehénistállóba vagy nyitott karámba. A közeli Domanovkában és Akmecetkában további 22 000 zsidót dugtak szándékos szadizmussal egy elhagyott, tágas szovjet állami gazdaság disznóóljaiba. Pénzüket, ékszereiket lefoglalták, és a román állami bankba szállították. Az egészségkárosító körülmények között kitört a tífusz, és tömegesen ragadta el a zsidókat. A románok arra számítottak, hogy ezeket a zsidókat a német megszállás alatti Ukrajnába szállíthatják, de amikor kiderült, hogy erről szó sem lehet, a bogdanovkai őrök, a helyi ukrán rendőrök közreműködésével, mintegy 5000 idős és beteg zsidót istállókba zsúfoltak, szénát szórtak a tetőkre, leöntötték benzinnel, és áldozataikat élve elégették. A mintegy 43 000 járóképes zsidót egy közeli szurdokba vitték, és tarkólövéssel egyenként végeztek velük. További 18 000 főt román parancsra ukrán rendőrök lőttek agyon Domanovkában. A betegeket és leromlott állapotúakat az akmecetkai disznóólakba helyezték, és Isopescu alezredes, a román körzeti parancsnok utasítására mintegy 14 000 főt tudatosan halálra éheztettek. Romániai zsidók további ezreit deportálták Transznisztria rögtönzött, kaotikusan irányított és silányul ellátott gettóiba és táboraiba, itt 1941–42 telén a halottak száma elérte a foglyok egyharmadát vagy 50 százalékát. Ezzel szemben a varsói gettóban, ahol minden túlzsúfoltság és nélkülözés ellenére működött a szociális és közigazgatási infrastruktúra, 672

673

674

675

ugyanekkor 15 százalék körül volt a halálozási ráta. Antonescu, a diktátor, szembekerülve a romániai zsidó közösség életben maradt vezetőinek kétségbeesett könyörgéseivel, a jól ismert állításokhoz folyamodott, miszerint korábban a zsidók román katonákat kínoztak és öltek meg, tehát megérdemlik sorsukat. „Nap mint nap hozzák ki mártírjaink szörnyűségesen megcsonkított holttestét a kisinyovi pincékből – írta a román sajtóban közzétett nyílt levelében a zsidó hitközség egyik vezetőjének október 19-én. – Feltették-e már a kérdést, hány emberünket gyilkolták meg gyáván az önök hitsorsosai? Hányat égettek el elevenen? … Ezeket a cselekményeket az a tébollyal határos gyűlölet sugallta – folytatta –, amelyet az önök zsidai tanúsítottak a mi toleráns és vendégszerető népünkkel szemben…” A kampányuk kezdetétől számított egy év alatt a román erők, időnként német SSés rendőri egységekkel együtt, de gyakrabban önállóan, 280–380 000 zsidó személyt öltek meg – többet, mint Németországtól eltekintve bármelyik független európai ország a második világháború idején. A D különítmény elégedetlen volt e gyilkosságok nemegyszer kaotikus menetével, és megkísérelte „a románok helytelenül kivitelezett szadista kivégzéseit” „tervszerűbb procedúrával” felváltani. Ohlendorf panaszt tett Berlinben arról, hogy a romániai erők „munkaképtelen gyermekek és gyenge öregek ezreit terelik Besszarábiából és Bukovinából a német érdekszférába”. Emberei sokakat kergettek vissza román területre, és menet közben tekintélyes részüket megölték. Augusztus végére, ahogy egyik beosztottja 1969-ben egy per során vallotta, Ohlendorf mindenüvé magával vitt „egy széles piros szélű papírlapot, amelyre „titkos birodalmi ügy” (Geheime Reichssache) volt írva; ebből tájékoztatott bennünket, hogy mostantól minden zsidót megkülönböztetés nélkül likvidálni kell.” E parancs jegyében gyilkolta meg a különítmény egy alegysége Dubăsari város valamennyi zsidó lakosát. Anyákat és gyermekeiket puskatussal ütlegelve kényszerítettek, hogy az e célra ásott gödrök szélére álljanak, majd letérdeltették és tarkón lőtték őket. Mintegy 1500 embert öltek így meg egyetlen tömegkivégzés keretében, sok egyéb, hasonló akcióval egyidejűleg, amelyet a különítmény és különböző alosztályai hajtottak végre. Amikor mindez történt, Himmler éppen ellenőrző körúton járt a területen, és két kivégzés idején is jelen volt a Herszoni terület Nyikolajevka nevű településén. Ohlendorf és Himmler szemében a romániai erők gyilkossági hadműveletei nem voltak sem elég alaposak, sem elég módszeresek, ugyanakkor vészes ügyefogyottság, korrupció és indokolatlan, szadista brutalitás kísérte őket. Eközben a D különítmény dél felé haladt, s végül elérte a Krímet, átkutatott minden várost és falut, megölt minden útjába kerülő zsidó férfit, nőt és 676

677

678

679

680

gyermeket, és kellő időben büszkén jelentette, hogy az adott területet teljesen „zsidómentéssé” (judenfrei) tették. 681

V

1941 tavaszán Berlinben, a Szovjetunió lerohanására készülve, a parancsokba egyértelműen belefoglalták a bolsevik komisszárok, zsidók, partizánok és mások tömeges megsemmisítését, ugyanekkor a népirtás a Balkán más részein is napirendre került. Jugoszláviában a légkört tovább mérgezték azok az atrocitások, amelyek a horvátországi fasiszta usztasa-rendszer fennhatósága alatti területen történtek. 1941 tavaszán az usztasák népes csoportokban kezdték mészárolni a szerbeket, mire sok ezren menekültek át a németek megszállta Szerbiába, ahol csatlakoztak a főleg korábbi katonákból és rendőrökből összetevődő, bontakozó ellenállási mozgalomhoz, mely 1941 áprilisában a hegyekbe vonult. „Csetnik” nevüket a hajdani balkáni háborúk törökellenes fegyvereseitől eredeztették. Csoportjaik apránként Dragoljub (Draža) Mihailović ezredes parancsnoksága alá kerültek; ez a szerb nacionalista katonatiszt kapcsolatban állt a fiatal Péter király emigráns kormányával. 1941. június végén a csetnikek addig össze nem függő akciói általános felkelésben forrtak egybe – az elsőben, amelyre német megszállás alatt lévő európai országban sor került. A lázadókhoz kommunista partizánok is csatlakoztak, az erőiket már hónapok óta szervező Josip Broz Tito vezetésével. A csetnikeket a szerbek horvátok elleni gyűlölete és a németekkel szembeni ellenállás vágya fűtötte, Tito kommunistái pedig arra törekedtek, hogy minden etnikai és vallási csoportot a megszállók ellen egyesítsenek. A helyzetet nemcsak a szomszédos Horvátországban folyamatosan zajló népirtás tette tűzveszélyessé, hanem a német hadsereg kezdettől alkalmazott drákói politikája is. Halder tábornoknak, a szárazföldi haderő vezérkari főnökének parancsai nemigen különböztek a korábban Lengyelországban végrehajtott rendelkezésektől, csak még átfogóbbak és még szigorúbbak voltak. A fegyveres erők az érkező német rendőrséggel és az SScsapatokkal karöltve láttak neki az ismert vagy vélt terroristák, szabotőrök és német emigránsok letartóztatásának; a nevezettekhez Halder személyesen tett hozzá két további kategóriát: a kommunistákat meg a zsidókat. A katonai megszálló hatóságok már az inváziót követő első hetekben erőszakkal bevezették a szerbiai zsidók összeírását, és egyes helyeken 682

kötelezővé tették a sárga csillag viselését. A német hadsereg parancsára számos foglalkozásból kizárták a zsidókat, vagyonuk legnagyobb részét kártérítés nélkül kisajátították, és e rendszabályokat a szerbiai cigányokra is kiterjesztették. A zsidó tulajdonosok kilakoltatása, esetleg bebörtönzése vagy agyonlövése után szépen berendezett villáikba német tisztek költöztek, az egyszerű katonák pedig filléres áron vásárolták fel az elkobzott zsidó javakat. A csetnik felkelés kirobbanása után Belgrád katonai parancsnoka azonnal elrendelte, hogy a zsidó hitközség adjon át heti negyven túszt, akiket agyonlőnek, ha az ellenállás tovább tart. 1941. július 22-ig a németek „megtorlásképpen” 111 embert végeztek ki, és ezek között valóban sok volt a zsidó. 1941. július 27-től a szerbeket is „részbeni felelősnek” minősítették, ha „támogató környezetet” nyújtottak a lázadóknak. A német katonák szemszögéből nézve valamennyi lázadó kommunista vagy zsidó volt. Augusztus közepén a bánáti körzet zsidóságát Belgrádba deportálták, ahol a zsidó és cigány férfiakat szeptember elején internálták. Egy hivatalos német jelentés szerint noha „megközelítőleg 1000 kommunistát és zsidót agyonlőttek vagy nyilvánosan felakasztottak, és a bűnösök házait felgyújtották, ekkorra a fegyveres lázadás további növekedését nem lehetett feltartóztatni”. A fegyveres erők zöme továbbindult Görögországba, a Jugoszláviában hátrahagyott 25 000 német katona pedig – átlagéletkoruk harminc év volt – nem rendelkezett harci tapasztalattal. A tisztek mind tartalékosok voltak. A Szerbiában állomásozó kevés számú német kisegítő és rendőrezred szintén nem vett még részt gerillafelkelések elleni küzdelemben, és kevés fogalmuk volt róla, mit kezdjenek egy széles körben támogatott és hatékony ellenállási mozgalommal. Amit azonban mégiscsak csináltak, az meglehetősen hasonlított a német hadsereg más kelet-európai országokban követett eljárásához. Egy Szerbiában állomásozó, idősebb német parancsnok, Bader tábornok 1941. augusztus 23-án ezt így magyarázta: 683

684



Érthető, ha a katonák, akikre a kommunista bandák gyakran hátulról lövöldöznek, bosszúért kiáltanak. Ilyen esetekben bárkit, akit a környéken találnak, elfognak és agyonlőnek. Legtöbbször azonban nem a bűnösöket kapják el, azok már rég eltűntek; ártatlan embereket fognak el, ennek következtében az addig lojálisan viselkedő lakosság félelemből vagy elkeseredésből átáll a banditákhoz. 685



Bader figyelmeztetése süket fülekre talált. A német katonák továbbra is brutálisan megbosszulták az olyan támadásokat, amelyeket nem tudtak elhárítani. „Ma rekordot döntöttünk! – írta egy hadnagy 1941. július 29-én. – Délelőtt 122 kommunistát és zsidót lőttünk agyon Belgrádban.” Az sem javított 686

sokat a helyzeten, amikor Milan Nedić antikommunista és németbarát szerb politikussal az élén szerb bábkormányt neveztek ki. A régió legfőbb parancsnoka, a bajor katolikus Wilhelm List vezértábornagy, régi hivatásos katona egyre reményvesztettebb lett. A szerbekről az volt a véleménye, hogy természettől fogva erőszakos, forróvérű nép, amelyet csak erőszakkal lehet engedelmességre bírni. 1941 augusztusában maga Hitler jelentette ki, hogy a lázadás katonai elfojtásához „a legkeményebben kell fellépni”. Goebbels erről kevésbé volt meggyőződve. 1941. szeptember 24-én némi aggodalommal jegyezte fel, hogy a horvátok „véres terroruralma” kétségbeesésbe kergeti a szerbeket, „minek következtében a felkelés egyre szélesebb körökben terjed”. Való igaz: a csetnikek egyre vakmerőbbek lettek. Szeptember elején két összecsapásban 175 németet ejtettek foglyul. List eltávolította az aktuális szerbiai katonai parancsnokot, mellesleg a légierő egyik tábornokát, és az osztrák Franz Böhme tábornokot hívta a helyére. Böhmében Hitler is annyira bízott, hogy röviddel Ausztria lerohanása előtt, Schuschnigg osztrák diktátorral folytatott tárgyalásainak egy adott pillanatában, még az osztrák hadsereg főparancsnokának is megtette. Böhme hiánytalanul osztotta az osztrák tisztikar szerbellenes és antiszemita előítéleteit és indulatait. Katonáinak 1941. szeptember 25-én ezt mondta: 687

688



Küldetéseteknek olyan országban kell eleget tennetek, ahol 1914-ben a szerb férfiak és nők árulása miatt patakokban folyt a német vér. Ti álltok bosszút a halottakért. Egész Szerbiát megfélemlítő példát kell szolgáltatnotok, amely a legszigorúbban sújtja a teljes lakosságot. Aki irgalmat tanúsít, bajtársai életét árulja el. Az ilyet személyére való tekintet nélkül vonjuk felelősségre, és hadbíróság elé állítjuk. 689



Böhme rendet csinált az erőszakos megtorlások fennálló gyakorlatában. Büntetőexpedíciókat küldött ki városokba és falvakba, koncentrációs táborokat létesített Szabácsban (Šabac) és Belgrádban zsidók és állítólagos „kommunisták” számára, és agyonlövetett minden, bolsevizmussal gyanúsítható elemet. 1941. október 4-ig már ezernél is több ilyen személyt kivégeztek. 1941. szeptember 16-án Wilhelm Keitel vezértábornagy, a Fegyveres Erők Főparancsnokságának vezetője elrendelte, hogy minden egyes német katonáért, akit Európa német megszállás alatt álló bármely térségében megölnek, megtorlásul 50 és 100 közötti kommunistát kell agyonlőni. 1941. október 10-én Böhme még szélesebb kört érintő parancsot adott ki: „A kommunistákat vagy kommunizmussal gyanúsítható férfiakat, valamennyi zsidót és meghatározott számú nacionalista és demokrata hajlandóságú személyt” túszként kell őrizetbe venni, és közülük

minden egyes német katonáért, akit a partizánok megölnek, százat kell kivégezni, minden egyes német sebesültért pedig ötvenet. Böhme túllépett Keitel parancsán, amelyben zsidókról nem esett szó. Az volt az általános vélemény, hogy a német- és lengyelországi zsidóüldözés miatt a szerbiai zsidók eleve ellenségesen fogadják országuk német megszállását. Hasonló logikát alkalmaztak a cigányok esetében is, bár közülük azokat, akiknek állandó munkájuk volt és a családjuk legkésőbb 1850-ben felhagyott a nomád életmóddal, mentesítették a rendszabályok alól. A katonai közigazgatás, anélkül hogy bármilyen konkrét bizonyítékra hivatkozott volna, azt állította, hogy „a zsidó elem jelentős mértékben részt vesz a bandák vezetésében, az egyes súlyos atrocitásokért, valamint a kémtevékenységért pedig cigányok a felelősek”. Böhme parancsára a szabácsi és belgrádi koncentrációs táborok 2200 foglyát agyonlőtték: 2000 zsidót és 200 cigányt. Az ilyesmire számos szemtanú akadt. Milorad Jelesićet, az egyik közeli táborban internált szerb férfit többekkel együtt kivitték egy Szabácshoz közeli földre, ahol gödröt kellett ásniuk, mialatt a német katonai egység ebédelt. Mint később vallotta: 690

691



Egy ötvenfős, szemlátomást zsidókból álló csoportot vezettek elő egy kukoricás mögül… Egy tiszt kiadta a parancsot, majd a németek a tarkójukra céloztak – minden zsidóra két katona jutott. Ezután nekünk kellett a halottakat a gödörbe dobnunk. Akkor a németek megparancsolták, hogy kutassuk át a zsebeiket, és ha értéktárgyat találunk, vegyük ki… Sok gyűrűt nem tudtunk lehúzni, de a németek adtak egy kis kést, nekünk le kellett vágnunk a halottak ujját, és ujjastul odaadni nekik a gyűrűket. 692



Ezután kivezettek egy ötven zsidóból álló másik csoportot, és így ismétlődött ez a művelet két napon át; az áldozatok között egyre több volt a cigány. A zsidók között osztrák menekültek is akadtak, akiket, a történelem komor iróniájaként, nagyrészt osztrák katonák öltek meg olyan ellenállási cselekményekért, amelyeket szerb partizánok követtek el a német hadsereggel szemben. Böhme intézkedései olyan emberek ellen irányultak, akiknek a partizánok felkeléséhez semmi közük nem volt, és ezzel az osztrák tábornok átlépte azt a vonalat, amely a mégoly szélsőséges katonai megtorlást az öncélú tömeggyilkosságtól elválasztja. További kivégzések következtek, amelyeket gyakran filmre is vettek propaganda céljára. Az október 10-i parancsot követő két hétben a Szerbiában tartózkodó német egységek több mint 9000 zsidót, cigányt és más polgári személyt lőttek agyon. Egyes katonák szinte sportot űztek az öldöklésből. Amikor egy bécsi katona visszatért szabadságáról a Belgrádban 693

állomásozó ezredéhez, bajtársai ezzel a frivol kérdéssel fogadták: „Jössz velünk zsidót lőni?” Ha ott, ahová a csapatok bevonultak, nem volt elég feltételezett kommunista, demokrata, nacionalista, zsidó vagy cigány, akit megölhettek volna, egyszerűen összefogdostak férfi lakosokat, és azokat is agyonlőtték. Kraljevo városban a 717. gyaloghadosztály egységei például 300 férfit lőttek agyon, akikre, úgy látták, ráillettek a Böhme parancsában felsorolt szempontok, majd minden további nélkül kivégeztek 1400 szerbet is, hogy betöltsék a „száz túszt minden halott németért” kvótát. A megszállt Jugoszláviában szinte valamennyi magasabb rangú katonatiszt és SS-parancsnok osztrák volt, akárcsak Böhme, mint ahogy Ausztriából jött a hadsereg számos egysége is, köztük a 717. gyalogoshadosztály. A szélsőséges erőszak, amellyel a helyi lakosságra, szerbekre, cigányokra és zsidókra támadtak, nem utolsósorban a mélyen gyökerező szerbellenességüket tükrözte, és megfelelt annak a különösen heves antiszemitizmusnak, amely Hitlerrel közös szülőhazájukban oly heves volt. 1941 végére már több százezerre rúgott azon gyilkosságok száma, melyeket Kelet-Európa területén a hadsereg, a különítmények és cinkosaik követtek el elsősorban a zsidók ellen. Az A különítmény jelentése szerint október közepéig több mint 118 000 zsidót öltek meg, és 1942. január végére ez a szám 230 000-re nőtt. A B különítmény október végéig pontosan 45 467 megölt zsidót jelentett, amely szám a következő február végére 91 000 fölé emelkedett. A C különítmény 1941. október 20-ig 75 000 főről tett jelentést, a D különítmény 1941. december 1-jéig majdnem 55 000, 1942. április 8-ig összesen majdnem 92 000 áldozatról számolhatott be. Az persze nem állapítható meg hitelesen, hogy mennyire voltak pontosak ezek a számadatok, könnyen lehet, hogy egyes esetekben eltúlozták vagy kétszeresen számolták a tételeket. Másfelől viszont sokszor nem tartalmazták sem a helyi milíciák által meggyilkolt zsidókat, sem azokat, akiket a német hadsereg egységei öltek meg, amikor parancsot kaptak „zsidó kommunisták” és más „zsidó elemek” megsemmisítésére. Számos alkalommal magasabb rangú tisztek léptek közbe, hogy eltiltsák katonáikat a pogromokban, fosztogatásban és zsidó polgári személyek tömeges agyonlövésében való részvételtől; ez a tény jól mutatja, milyen mindennapos magatartásról volt szó. Egyes esetekben azonban, például a Belorussziában állomásozó 707. gyaloghadosztálynál, a zsidók meggyilkolását éppenséggel a katonaság szervezte meg a partizántevékenység elleni küzdelem jegyében. Mindent egybevetve a különítmények és a hozzájuk társult katonai és félkatonai csoportok 1941 végéig valószínűleg mintegy félmillió zsidót lőttek agyon. Egy eltérő mértékben, de jól láthatóan alkalmazott, fontos változás is történt: a gyilkosságokat nőkre és gyermekekre is kiterjesztették. Ugyanekkor 694

695

696

697

698

lemondtak arról az ürügyről (vagy sok esetben tényleges meggyőződésről), miszerint a zsidókat azért ölik meg, mert ellenállást szerveztek a behatoló német erőkkel szemben. A gyilkosságok időpontját, módját és méreteit az esetek többségében a helyszínen tartózkodó SS-parancsnokok határozták meg. Mindazonáltal döntő szerepe volt Himmlernek, aki megszabta a méreteket, és időről időre, néha Heydrich társaságában, ellenőrző körutakat tett, felkereste a helyszíneket, hogy további lendületet adjon az akcióknak, buzdítsa az SS-erőket, és újabb öldöklésekre sarkallja őket. 1941 júliusában és augusztusában alárendeltjeihez intézett szóbeli utasításaival Himmler érte el, hogy áttérjenek a zsidók általános, nemtől és életkortól független megsemmisítésére. Ő maga ekkor is, később is meg volt győződve róla, hogy Hitler július 16-án elhangzott kívánságát hajtja végre: „lőjenek le mindenkit, aki csak ferde szemmel néz ránk”. Itt is, mint sok más esetben, a náci utasítási hierarchia közvetett volt. Nem létezett közelebbről meghatározott, pontos parancs; Hitler a cselekvés átfogó jellemzőit határozta meg, Himmler értelmezte őket, és a terepen működő SStisztek, Himmler biztatására, maguk kezdeményezték a megvalósítás időpontját és módját – ahogy ezt világosan mutatja az a tény, hogy nem azonos időben tértek át a zsidó férfiak agyonlövéséről a nők és gyerekek agyonlövésére. Mégis nyilvánvaló, hogy a kelet-európai zsidók ekkor kezdődő tömeges kivégzése Hitler személyes meggyőződését és vágyait követte, amelyeknek ezekben a hónapokban mind a nyilvánosság előtt, mind magánbeszélgetéseken ismételten hangot adott. 1941. október 25-én például Hitler Himmlerrel és Heydrichhel vacsorázott, így hát gondolatai természetes módon terelődtek az oroszországi vérengzésekre, melyeket e két személy kezdeményezett, különösen Himmler augusztus elején kiadott parancsára, mely szerint „a zsidó nőket a mocsárba kell kergetni”: 699

700



A Reichstagban megjósoltam a zsidóságnak, hogy ha a háború nem marad el, a zsidó el fog tűnni Európából. Ennek a bűnöző fajnak a lelkén szárad a háború [az első világháború] kétmillió halottja, és most újabb százezrek vannak soron. Nekem senki se mondhatja, hogy nem küldhetjük őket a mocsárba! Mert kinek fáj a mi népünk baja? Nagyon helyes, ha előttünk jár a rettegés, hogy kiirtjuk a zsidóságot. 701



1941. augusztus elsején Heinrich Müller, a Gestapo főnöke utasította a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt, hogy ezentúl a különítményektől érkező jelentéseket Hitlernek továbbítsák. Minden jelentésből összesen negyvenötven másolat járt körbe a párt- és kormányszerveknél. A „128. számú eseménybeszámoló” például, amely 1941. november 3-án íródott, és a 702

különítmények július és október közötti első hat jelentését teljes terjedelmében tartalmazta, ötvenöt példányban járt körbe a párt kancelláriájától a kormányszervekig, beleértve a külügyminisztériumot is, ahol nem kevesebb, mint huszonkét tisztviselő láttamozta. Így Hitleren kívül a párt és az állami közigazgatás magasabb rangú hivatalnokai is részletekbe menően tudtak a különítmények keleten végrehajtott tömegmészárlásairól. 703

A NÉPIRTÁS KEZDETEI

I

Ha tekintetbe vesszük Hitler 1941. október 25-i utalását, miszerint ő a világháború kitörése esetére megjövendölte a zsidók pusztulását, nem fogunk meglepődni azon, hogy ekkoriban globális méretekben gondolkodott. A Barbarossa hadművelet és az utána következő események során Hitler tudatában mindig ott motoszkált az a gondolat, hogy a Szovjetunió gyors legyőzése a britek kapitulációját is magával hozza. 1940-ben az a kísérlet, hogy bombázással kényszerítsék a tárgyalóasztalhoz őket, megbukott. De voltak erre egyéb módszerek is, elsősorban a szállítmányok elvágása. Ezek a szállítmányok szükségképp tengeren érkeztek, részben a brit birodalom távoli vidékeiről, de elsősorban az Egyesült Államokból. Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök jelentős hazai támogatást élvezett, amiért az országot távol tartotta a háborútól. Egy ideje azonban magánemberként meggyőződésévé vált: az Egyesült Államoknak előbb-utóbb cselekednie kell, hogy a további német agressziónak útját állja. Roosevelt ezért nagyszabású fegyvergyártási programot indított el, s a Kongresszus hatalmas összegeket szavazott meg repülőgép, hajó, tank, katonai felszerelés előállítására. Az elnök már 1940. május 16-án a kongresszus elé terjesztette javaslatát nem kevesebb, mint évi 50 000 katonai repülőgép gyártására, azonnali kezdéssel. Ez sokszorosa volt annak, mint ahányra bármelyik európai hadviselő ország vállalkozhatott. A britekkel folytatott titkos tárgyalásokon megállapodtak, hogy ezek a gépek közvetlenül a brit háborús erőfeszítéseket fogják szolgálni. Nem sokkal ezután a Kongresszus megszavazta a két óceánra kiterjesztett haditengerészeti törvényt, amely az Atlanti- és a Csendes-óceánra szánt két hatalmas flotta megépítéséről rendelkezett; ezek repülőgép-anyahajók köré csoportosulva lehetővé tennék, hogy az Egyesült Államok haditengerészete bárhol a világon csapást mérjen Amerika ellenségeire. A következő feladat az általános hadkötelezettség bevezetése volt; egy éven belül 1,4 millió főt hívtak be. 1940 novemberében Rooseveltet újraválasztották. A Kongresszusban kétpárti támogatásra számíthatott; ilyen feltételek között 704

szállított Nagy-Britanniának a „lend-lease” (kölcsönbérleti) egyezmény alapján egyre növekvő mennyiségű katonai és tengerészeti utánpótlást, valamint élelmiszert és még sok egyebet. A britek egyedül 1940-ben több mint 2000 harci repülőgépet vásároltak az Egyesült Államoktól; 1941-ben ez a szám 5000 fölé emelkedett. Ezek igazán jelentős mennyiségek voltak. 1941. augusztus közepén Roosevelt és Churchill találkozott, hogy aláírják az „Atlanti Chartát”, benne a cikkellyel, miszerint az Atlanti-óceánon a Nagy-Britanniába induló konvojokat legalább az út feléig amerikai tengeralattjárók fogják kísérni. 1941 júniusától az Egyesült Államok a Szovjetuniónak is egyre nagyobb tételekben szállított utánpótlást és felszerelést. Roosevelt némi alappal attól tartott: ha a Szovjetunió vereséget szenved, Németország ismét Nagy-Britannia ellen fordul, majd Amerikát is kihívja. Az amerikai fegyverkezés irama és dimenziói, valamint a Szovjetunió elleni német támadás, amely az ország nyugati részéhez kötötte a szovjet erőket, végképp meggyőzte az agresszíven terjeszkedéspárti japán kormányt, hogy ha Délkelet-Ázsiában és a Csendesóceán térségében valóban új japán birodalmat akar létrehozni, akkor meg kell semmisítenie Amerika tengeri erőit, mégpedig inkább előbb, mint utóbb. 1941. december 7-én hat japán anyahajóról gépek szálltak fel, hogy tönkrebombázzák Pearl Harbort, az amerikaiak hawaii tengeri bázisát. Tizennyolc hajót süllyesztettek el, futtattak zátonyra vagy tettek használhatatlanná, mielőtt hozzáláttak volna Thaiföld, Malájföld és a Fülöp-szigetek elözönléséhez. A támadás hatására az amerikai nép felsorakozott a háborúba való belépés mögé – Hitlert pedig arra indította, hogy tegye félre az önmérsékletet, amelyet addig az Egyesült Államokkal szemben tanúsított. Most már hozzájárult az Atlantióceánon járó amerikai hajók elsüllyesztéséhez, hogy akadályozza vagy, ha lehet, megsemmisítse a Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak szánt amerikai szállítmányokat. Ezután vakmerően arra játszott, hogy Amerikát leköti a Csendes-óceán: 1941. december 11-én hivatalosan is hadat üzent az Egyesült Államoknak, s példáját követte Olaszország, Románia, Magyarország és Bulgária is. Hitlernek meggyőződése volt, hogy a japán támadás kétfelé osztja az amerikaiak katonai erőfeszítéseit, és az ország meggyengül; ez kínálná a legjobb esélyt arra, hogy Németország, túl az angoloknak és oroszoknak címzett szállítmányok elvágásán, meg is verje az Atlanti-óceánon Amerikát. Mi több: ha a japánok Malájföldtől Burmán át talán egészen Indiáig elfoglalnák az angol gyarmatokat, Nagy-Britannia fontos távol-keleti erőforrásoktól esne el. Hitler lépését azonban mindenekelőtt az a felismerés váltotta ki, hogy addig kell csapást mérni Amerikára, amíg az ottani elsöprő méretű katonai felkészülés még nem éri el a maga teljes, lenyűgöző dimenzióit. Ezek az események közvetlenül hatottak a nemzetiszocialisták zsidókkal 705

706

707

kapcsolatos politikájára. A Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak nyújtott, gyorsan növekvő amerikai segély elmélyítette Hitler meggyőződését, miszerint az Egyesült Államok máris részt vesz a háborúban annak a Churchill-lel és Sztálinnal kötött titkos szövetségnek az alapján, amelyben a fő szerepet a zsidók játsszák. 1941. június 22-én, a Barbarossa hadművelet megindításának napján, Hitler bejelentette: ütött az óra, hogy „hadba szálljunk a zsidó-angolszász háborús uszítók és a moszkvai bolsevik központ ugyancsak zsidó urainak összeesküvése ellen”. A propaganda arról akarta meggyőzni a német népet, hogy a Roosevelt-adminisztráció része a Németország elleni nemzetközi zsidó összeesküvésnek, amely már 1941 tavaszán kibontakozott. 1941. május 30-án és június 6-án a propagandaminisztérium utasította a lapokat, hogy domborítsák ki: „Angliát végső soron a zsidóság kormányozza, és ugyanez vonatkozik az Egyesült Államokra is.” Egyszersmind sürgette, hogy fogalmazzák meg világosan: „Az amerikai zsidóknak az a céljuk, hogy Németországot mindenáron elpusztítsák és megsemmisítsék.” A propaganda össztüze immár drámai arányokat öltött. A Barbarossa hadművelet megkezdését eleve meglepetésszerűnek szánták, így hát nem előzte meg az a propagandisztikus hangulatkeltés, amely 1939-ben Lengyelország megtámadását bevezette. Ezért a Szovjetunió ellen 1941. június 22-én megindított támadást követő hetekben a náci vezetés szükségesnek látta, hogy a propaganda nyisson offenzívát a német nép visszamenőleges egyetértésének megszerzésére. Hitler csaknem rögtön a zsidókra összpontosította figyelmét. A Barbarossa hadművelet éppen egybeesett a Nagy-Britanniának és Oroszországnak szánt amerikai segélyszállítmányok felgyorsulásával: ekkor tehát ez lett a média kibontakozó villámháborújának központi témája. A kampányt maga Hitler irányította úgy, hogy az az ő legbenső nézeteit tükrözze. Július 8-án utasította Goebbelst, hogy erősítse a médiában a kommunizmus elleni támadásokat. „Propagandánk vonalvezetése tehát világos – írta másnap Goebbels. – Továbbra is le kell lepleznünk a bolsevizmus együttműködését a plutokráciával, és minél erőteljesebben fel kell tárnunk e front zsidó jellegét.” A sajtó meg is kapta az utasításokat, és megkezdődött az összpontosított kampány, amelyhez Hitler július 14-én további buzdítást adott propagandaminiszterének. A kampány élén a náci párt napilapja, a Völkischer Beobachter járt, amelyet 1938 óta Wilhelm Weiss szerkesztett, és amely a maga majd’ 1,75 milliós példányszámával félhivatalos státust élvezett. Cikkeire rányomták bélyegüket Otto Dietrich birodalmi sajtófőnök irányelvei, amelyeket Hitler főhadiszállásán, a Führerrel való mindennapos találkozásai nyomán fogalmazott meg. 1940 708

709

710

711

712

folyamán a lap címoldalán egyetlen antiszemita jellegű főcím sem szerepelt. 1941 februárjában és márciusában három ilyen főcím jelent meg, aztán három hónapon át szünetelt az akció, júliusban pedig megindult a koncentrált roham. Július 10-én és 12-én az újság a címoldalon hozott anyagokat a „zsidó bolsevizmusról”, július 13-án és 15-én Angliára irányította figyelmét („A zsidóság szovjet hazugságokkal árasztja el Angliát”), július 23-án és 24-én pedig több cikket is közölt Rooseveltről mint a Németország elpusztítására törő zsidók és szabadkőművesek eszközéről. Augusztus 10-én és 19-én további címlapsztorik jelentek meg („Roosevelt célja a zsidó világuralom”), október 27én, 29-én és november 7-én újabb szenzációs főcímek ostorozták az amerikai elnököt, a november 12-i szám vezércikke pedig „A zsidó ellenségről” szólt. Ezután a kampány elcsitult; 1942 folyamán összesen négy antiszemita főcím látott napvilágot. Hasonló volt a helyzet a témáját hetenként váltó A hét szava című (Das Wort der Woche) plakátsorozattal, amely 1937-től Németország egész területén 125 000 példányban jelent meg falakra és újságosbódékra ragasztva vagy külön e célra tervezett üvegtárlókban elhelyezve. 1940-ben az összesen 52 kiadásból csak három érintett antiszemita témát, de 1941-től 1943-ban bekövetkezett megszűnéséig már minden negyedik számában közölt zsidóellenes anyagot. A Völkischer Beobachterrel ellentétben a plakátok 1942-ben is folytatták a kampányt: a júliusig megjelent huszonhét számból tizenkettőt szenteltek antiszemita témának. Ezek szerint a mindenféle-fajta antiszemita propaganda 1941 második felében tetőzött, tükrözve Hitler Goebbelsnek adott július 8-i utasítását, miszerint a propagandagépezetnek mostantól elsősorban a zsidókkal kell foglalkoznia. A propaganda szinte azonnal hatott. Például egy Lyonban állomásozó német altiszt már 1941. június 23-án a következőket írta: „A zsidók most az egész vonalon hadat üzentek nekünk, a londoni és New York-i plutokratáktól egészen a bolsevikokig. Minden, ami a zsidók markában van, felsorakozott az ellenünk alkotott fronton.” A kampány során sokat foglalkoztak az amerikai Theodore N. Kaufman 1941 elején kiadott, Germany Must Perish (Németországnak vesznie kell) című pamfletjével, amely minden német férfi sterilizálását, valamint Németország egész területének európai szomszédjai közti felosztását követelte. Kaufman (enyhén fogalmazva) excentrikus figura volt, aki már azzal a felhívásával kivívta az amerikai sajtó gúnyolódását, hogy sterilizáljanak minden amerikai férfit, nehogy gyermekeikből gyilkosok és bűnözők legyenek. Ennek ellenére Goebbels két kézzel kapott új pamfletjén. Kaufmant úgy mutatta be, mint a Fehér Ház hivatalos tanácsadóját, és mondanivalóját olyan zsidó termék gyanánt kürtölte szét, amely feltárja a Roosevelt-kormány Németországgal kapcsolatos valódi szándékait. „Hatalmas méretű zsidó megsemmisítési program!” – 713

714

715

jelentette a Völkischer Beobachter 1941. július 24-én: „Roosevelt a német nép sterilizálását követeli: a német népet két generáción belül ki kell irtani!” „Németországot el kell pusztítani! A cél mindig ugyanaz!” – harsogta az 1941. október 10-ével kezdődő héten A hét szava. Goebbels kijelentette, hogy Kaufman művét lefordíttatja németre, és több millió példányban fogja terjeszteni, „elsősorban a fronton”. 1941 szeptemberében ki is adtak néhány német nyelvű részletet, a szerkesztő pedig tudatta: a könyvecske a bizonyíték, hogy „a világ zsidósága New Yorkban, Moszkvában és Londonban közösen követeli a német nép teljes kiirtását”. A propagandaminiszter ehhez a Vörös Hadsereg katonáinak német katonák ellen elkövetett állítólagos atrocitásait taglaló újabb sajtóközleményeket kapcsolt. Az üzenet világos volt: a zsidók a földkerekség minden táján összeesküdtek, hogy kiirtsák a németeket; az önvédelem megköveteli, hogy ahol csak találkozunk velük, megöljük őket. Goebbels 1941. július 20-án cikket írt a Das Reich című hetilapba, amelyet 1940 májusában ő maga alapított, és amely egy éven belül elérte a nyolcszázezres példányszámot. A cikkben kifejtette, hogy válaszul a fenyegetésre Németország, sőt egész Európa „szánakozás és irgalom nélkül” olyan csapást mér a zsidókra, amely „romlásba és bukásba” dönti őket. Ez a csapás részletekben zúdult a zsidókra 1941. nyár végén és kora őszén. Június végétől a különítmények és segéderőik, mint láttuk, egyre növekvő számban gyilkoltak keleten zsidó férfiakat, majd augusztus közepétől nőket és gyerekeket is. Ekkorra azonban már világossá vált, hogy a nemzetiszocialista vezetők nemcsak regionális, hanem európai méretekben gondolkodnak. 1941. július 31-én Heydrich egy rövid dokumentumot terjesztett aláírásra Göring elé, mert a zsidóügyi politika formálisan hozzá tartozott. Az iromány felhatalmazta Heydrichet, hogy „gondoskodjon minden szervezési, gyakorlati és anyagi tekintetben a szükséges előkészületekről, hogy a zsidókérdést Európa német befolyási övezetében totálisan megoldhassuk”. Heydrich egyszersmind arra is felhatalmazást nyert, hogy minden egyéb központi párt- és kormányhivatallal konzultáljon, amennyiben az ügy érinti azok hatáskörét. A rendelkezés kulcsfontosságú mozzanata az volt, hogy Heydrich felhatalmazása az egész kontinensre kiterjedt. A szöveg nem írta elő „a zsidókérdés végső megoldásának” elindítását vagy éppen végrehajtását: a parancs csak a fenti akció előkészítésére szólt. Másfelől a megbízás sokkal többet jelentett, mint ahogy egyes történészek értelmezték, hogy tudniillik Heydrichnek csupán „megvalósíthatósági kutatásokat” kellene végeztetnie, amelyeket aztán valamikor a jövőben vagy felhasználnak, vagy sem. A kutatásokat követő későbbi értékelések és hivatkozások, amelyeknek egy ilyen dokumentációban 716

717

718

719

720

721

feltétlenül szerepelniük kellene, egyszerűen nem léteznek. Az ügy néhány hétig annyiban maradt. Hitler és a tábornokok eközben arról vitáztak, hogy meginduljanak-e Moszkva ellen, avagy irányítsák a német seregeket északabbra és délebbre. Augusztus elején Hitler súlyos vérhassal küszködött. Augusztus közepén azonban már elég jól érezte magát ahhoz, hogy friss kirohanást intézzen a zsidók ellen. Goebbels 1941. augusztus 19-i naplóbejegyzése így számol be az esetről: 722



A Führer meg van győződve róla, hogy most válik valóra a Reichstagban annak idején elhangzott próféciája: ha a zsidóságnak ismét sikerül világháborút provokálnia, az a megsemmisülésükkel végződne. Ezekben a hetekben és hónapokban valósul ez meg szinte kísérteties bizonyossággal. A zsidóknak keleten kell megfizetniük az árat. Németországban már bizonyos fokig megfizették, és a jövőben még többet kell fizetniük. Utolsó menedékük Észak-Amerika marad, de hosszabb-rövidebb távon egy szép napon ott is fizetniük kell. 723



Figyelemre méltó, ahogy Goebbels itt elárulja a nácizmus végső geopolitikai ambícióinak globális kiterjedését. A közvetlenebb jelenben ezek a megjegyzések, nem véletlenül, egybeestek a különítmények keleten végrehajtott tömeggyilkosságainak határozott eszkalálódásával. Ezen túlmenően 1941 februárja és áprilisa között Hitler jóváhagyta mintegy 7000 bécsi zsidó deportálását a lublini körzetbe; ezt kérte tőle a korábbi osztrák főváros nemzetiszocialista Gauleitere, Baldur von Schirach, aki a harmincas években a Hitlerjugend vezetőjeként hívta fel magára a figyelmet. Schirach legfőbb célja az volt, hogy a deportálandók házait és lakásait szétoszthassa a nem zsidó hajléktalanok között. Ugyanakkor akciója azokkal az ideológiai töltetű antiszemita intézkedésekkel mutatott folytonosságot, amelyek Bécs 1938. márciusi annektálásának első napjaira nyúltak vissza. Az akció néhány hónapig viszonylag elszigetelt maradt. Hitler, hogy ezekben a háborús időkben odahaza nyugodt legyen a légkör, vétót emelt Heydrich javaslata ellen, amely a berlini zsidók eltávolítását is napirendre kívánta tűzni. Augusztus közepén azonban Hitler megint visszatért ahhoz az ötlethez, amelyet nyár elején még elvetett, és mégiscsak elhatározta, hogy Németország megmaradt zsidó lakosait keletre deportálja. Szeptember közepére kívánsága a nemzetiszocialista hierarchia széles köreiben ismertté vált. 1941. szeptember 18án Himmler közölte Arthur Greiserrel, a Wartheland Gauleiterével: „A Führer azt akarja, hogy az Óbirodalom és a (Cseh–Morva) Protektorátus a nyugati határtól a keletiig a lehető leghamarabb zsidómentes legyen és felszabaduljon.” 724

725

726

Hitler talán úgy gondolta, hogy a nyilvánosság előtt végrehajtott deportálások arra inthetik a „nemzetközi zsidóságot”, különösen az Egyesült Államokban, hogy ne terjessze ki még inkább a háborút, mert akkor a németországi zsidókat nagyobb bajok is érhetik. Amikor Sztálin erőszakkal deportálta a Volga-menti németeket, Hitler nyomás alá került: megtorló lépéseket vártak tőle a „zsidóbolsevik” Oroszország ellen. A Gauleiterek, különösen a hamburgi Karl Kaufmann, sürgették a zsidók kilakoltatását, hogy helyet teremtsenek kibombázott német családoknak. Joseph Goebbels, ezúttal mint Berlin Gauleitere, elszántan hangoztatta, hogy „a zsidókat a lehető leggyorsabban evakuálnunk kell Berlinből”; erre pedig akkor lesz mód, „amikor keleten tisztáztuk a katonai kérdéseket”. A Főkormányzóságtól keletre a németek már eddig is hatalmas területeket foglaltak el, és ezzel megnyílt a lehetőség, hogy Közép-Európából oda deportálják a zsidó lakosságot. Egy Heydrichhel folytatott megbeszélés után Goebbels kijelentette: a zsidókat majd azokban a munkatáborokban helyezik el, melyeket a kommunisták létesítettek. „Mi lehetne természetesebb, mint hogy ezeket most a zsidók népesítsék be?” Hitler tudatában minden más indítéknál erősebb volt a biztonság: 1918-ra úgy emlékezett, hogy akkor a zsidók hátba döfték Németországot, és amióta a hatalmat megragadta, egyre radikálisabb eszközökkel törekedett arra, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Ezért kellett a zsidókat eltávolítani Németországból. A Szovjetunió megtámadása és Amerika növekvő háborús szerepvállalása után a veszély egyfelől erősödött, másfelől az új keleti területek bekebelezésével immár megnyílt a lehetőség a tömeges deportálásra. Úgy tűnt: elérkezett az alkalom európai méretű cselekvésre. 727

728

729

730

II

Ebben az időszakban a Németországban maradt zsidók életfeltételei rohamosan rosszabbodtak. Közéjük tartozott a drezdai Victor Klemperer, bár az ő státusa bizonyos fokig védett volt, egyrészt mivel háborús veteránnak számított, másrészt mivel felesége, Eva keresztény volt. Klemperert az elsötétítési szabályok megsértése miatt letartóztatták, s a börtönben töltött idő nagyon megviselte. Noha nem bántak vele rosszul, mégis rögeszmésen kínozta a gondolat, hogy megfeledkeztek róla, de aztán 1941. július elsején kiengedték. Visszailleszkedett a mindennapi életbe a túlzsúfolt csillagos házban, ahol a

házaspárnak együtt kellett élnie más, hasonló helyzetű drezdai párokkal (1939től külön ingatlanokba koncentrálták azokat, akik a zsidótörvények hatálya alá estek). Klemperer naplója hamarosan megtelt a fokozódó nehézségekkel, amelyekkel ő és a felesége „ennivaló-vadászat” közben találkoztak. 1942 áprilisában kétségbeesve jegyezte fel, hogy „immár a teljes éhezéssel nézünk szembe. Ma még a répát is csak »előjegyzett vevőknek« tartották fenn. A krumplink elfogyott, a kenyérjegyünk legfeljebb két hétre elegendő, nem pedig négyre.” Kéregetni és csereberélni kezdtek. 1942 közepére Klemperert már állandó éhség kínozta, és odáig süllyedt, hogy lopott a ház egy másik lakójától. „Jó lelkiismerettel tettem – ismerte be –, mert annak az asszonynak kevés kell, sok mindent kap az idős anyjától, és sok kárba vész – de olyan megalázottnak érzem magam…” 1941. szeptember 18-án a birodalmi közlekedési minisztérium elrendelte, hogy a német zsidók nem használhatják a vonatokon az étkezőkocsit, nem vehetnek részt buszkiránduláson, és csúcsidőben nem szállhatnak fel a tömegközlekedési eszközökre. 1941. szeptember 19-én, amikor keresztény felesége felvarrta kabátja bal mellére a zsidó csillagot, Klemperert „őrjöngő kétségbeesési roham” fogta el. Mint sok más zsidó ember, ő is szégyellt a nyilvánosság előtt mutatkozni („Mit szégyellek?” – tette fel magának a szónoki kérdést). A felesége ettől kezdve átvállalta a bevásárlást. Klemperer írógépét elkobozták, így 1941. október 28-tól a naplóját és önéletrajza hátralévő részét kézzel kellett írnia. További kicsinyes megszorítások következtek. Zsidók nem kaphattak borotvaszappan jegyet („Erőszakkal akarják visszahozni a zsidók középkori szakállát?” – kérdezte ironikusan Klemperer). A lista, amelyet a rájuk kényszerített megszorításokról állított össze, ekkoriban már túljutott a harmincadik tételen: tilos volt buszra szállni, múzeumba menni, virágot venni, bundával és gyapjútakaróval rendelkezni, pályaudvarra belépni, vendéglőben étkezni, nyugszéken ülni. Egy 1941. december 4-én kibocsátott törvény halálbüntetést helyezett kilátásba lényegében minden kihágásért, amelyet zsidó követett el. 1942. március 13-tól a Birodalmi Biztonsági Főhivatal parancsára fehér papírcsillagot kellett ragasztani minden olyan ház bejáratára, amelyben zsidók laktak. Újabb csapás következett 1942 májusában, amikor a hatóságok bejelentették, hogy zsidók nem tarthatnak és nem ajándékozhatnak el háziállatot. Klemperer és felesége nehéz szívvel vitték el Muschel nevű macskájukat egy baráti állatorvoshoz, hogy a törvény ellenére elaltassa; meg akarták kímélni a szenvedéstől, amely bizonyára várna rá, ha átadnák a hivatalos begyűjtőknek. A rendszabályok időzítéséből kiderül: így készítették elő a németországi zsidók deportálását keletre. 731

732

733

734

735

736

737

738

739

740

741

742

743

Himmler, hogy hangsúlyozza a deportálási határozat komolyságát, 1941. október 23-án elrendelte, hogy zsidók többé nem emigrálhatnak sem a Német Birodalomból, sem más olyan országból, amelyet a németek elfoglaltak. A németországi zsidó közösség felszámolását fejezte ki az is, hogy 1941. szeptember 11-én a Gestapo feloszlatta a Zsidó Kulturális Szövetséget; javait, hangszereit s minden tulajdonát számos intézmény, így az SS és a hadsereg között osztották szét. A Birodalomban még megmaradt zsidó iskolákat már korábban bezárták. A razziák és a deportálások 1941. október 15-én kezdődtek. Az 1941. május 29-én és november 25-én hozott és Hitler személyes jóváhagyását viselő két rendelet értelmében a deportáltakat megfosztották német nemzetiségüktől, javaikat pedig elkobozta az állam. 1941. november 5-ig huszonnégy hosszú vasúti szerelvényt indítottak Łódźba, rajtuk mintegy 10 000 óbirodalmi, 5000 bécsi és 5000 protektorátusi zsidó, valamint 5000, az osztrák Burgenland tartományba való cigány személlyel. 1942. február 6-ig további harmincnégy szerelvény szállított 33 000 zsidót Rigába, Kaunasba (Kovnó) és Minszkbe. Ennek ellenére továbbra is hátramaradt tekintélyes számú zsidó, aki kényszermunkásként a hadigazdaság számára fontosnak tartott területeken dolgozott. Goebbelst nem elégítette ki az akció, és sürgette a deportálások felgyorsítását. 1941. november 22-én aztán feljegyezhette naplójába, hogy Hitler hozzájárult a további, városonkénti deportálásokhoz. A deportálások előkészítésére a Gestapo helyi névsorokat rendelt a Németországi Zsidók Birodalmi Szövetségétől, kiválasztotta a deportálandókat, mindnyájukat sorszámmal látta el, és tájékoztatta őket az indulás dátumáról, valamint a szükséges úti előkészületekről. Minden deportált 50 kilós poggyászt és 3–5 napra szóló élelmet vihetett magával. A helyi rendőrség elszállította őket egy gyűjtőközpontba, ahonnan, gyakran többórás várakozás után, a leendő utasokat egy szabályos személyszállító vonathoz vitték. Ezek az intézkedések azt célozták, hogy a zsidók ne rettenjenek meg a rájuk váró sorstól. Csakhogy a vonatok éjszakánként indultak, nem rendes állomásokról, hanem rendező pályaudvarokról, és a rendőrök nemegyszer szitkok és ütlegelések közepette, durván lökdösték fel az embereket. Minden szállítmányt rendőr kísért. Amint a deportáltak megérkeztek a célállomásra, helyzetük radikálisan rosszabbra fordult. A Münchenből november 20-án elindított első szállítmány például eredetileg Rigába érkezett volna, ám az ottani gettó zsúfoltsága miatt eltérítették, és három nappal később Kaunasban állt meg. Ám a rendőrség értesült róla, hogy az ottani gettó is tele van, ezért a deportáltakat továbbvitték a közeli IX. számú erődbe, ahol két napig váratták őket az épületet körülvevő száraz várárokban, majd valamennyiüket agyonlőtték. 744

745

746

747

748

749

1942 januárjában a drezdai zsidókat is elérte a deportálási parancs. Victor Klemperer tapinthatóan megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy az első osztályú Vaskereszt „vegyes házasságban” élő tulajdonosaira a parancs nem vonatkozik. Az ottmaradtak élete azonban tovább nehezült. 1942. február 14-én a hatvanéves, betegeskedő Klemperert utasították, hogy jelentkezzen utcai hóeltakarításra. Amikor a helyszínre ért, azt tapasztalta, hogy a tizenkét egybegyűlt zsidó férfi közül ő a legfiatalabb. Mint feljegyezte, a városi köztisztasági hivataltól kirendelt felügyelők szerencsére tisztességesek és udvariasak voltak, hagyták, hogy az emberek a munkát félbehagyva beszélgessenek, Klemperernek pedig azt mondták: „Nehogy túlerőltesse magát, azt nem kívánja az állam.” Sovány összeget, az adó levonása után valamivel több, mint 70 birodalmi márkát kaptak egy hétre. Amikor hóeltakarítókra már nem volt szükség, Klemperert egy csomagolóüzembe küldték dolgozni. A Gestapo közben mind brutálisabb és gorombább lett, s a zsidók rettegtek a hatósági házkutatásoktól. Amikor átkutatták Klemperer lakhelyét, a Zsidók Házát, ő épp egy barátjánál járt látogatóban. Amikor hazaért, mindent fenekestül felforgatva talált. Ellopták minden élelmüket, egy üveg borukat, továbbá pénzük és gyógyszereik egy részét. A szekrények, fiókok és polcok tartalmát a padlóra borították és összetaposták. Amit a gestapósok el akartak lopni, azt négy bőröndbe és egy jókora utazóládába tömték, és megparancsolták a ház lakóinak, hogy másnap vigyék be a rendőrségre. Eva Klemperert többször is arcon köpték és szidalmazták („Te zsidókurva, miért mentél férjhez a zsidóhoz?”). Victor Klemperer reakciója ez volt: „Micsoda elképzelhetetlen gyalázata ez Németországnak!” „Ez már nem házkutatás – jegyezte meg a felesége –, hanem pogrom.” Klemperer rettentően aggódott, hogy a Gestapo megtalálja a naplóit („Kisebb vétségekért is gyilkolnak embereket”), és arra kérte feleségét, hogy gyakrabban helyezzen biztonságba egy-egy adagot nem zsidó barátnőjüknél, Annemarie Köhler orvosnőnél. „De én azért folytatom az írást – jelentette ki 1942 májusában. – Ez az én hőstettem. Tanúskodni akarok, minél pontosabban!” A hamburgi Luise Solmitz hálás volt, amiért zsidó férjének, Friedrichnek mint első világháborús kitüntetett, keresztény házasságban élő és leányát keresztény vallásban nevelő személynek nem kell viselnie a sárga csillagot. 1941. szeptember 13-án mégis keserűen jegyezte fel: „A szerencsénk immár csupa negatívum – abból áll, hogy mi nem vonatkozik ránk.” A Solmitz házaspár szerzett egy határozatot a Gestapótól, amelynek értelmében a hozzájuk hasonló, vegyes házasságban élő kiváltságosok nem kötelesek zsidót befogadni otthonukba. Ami a jövedelmek, juttatások és fejadagok csökkentését illeti, azt a 750

751

752

753

754

755

756

többi németnek is el kellett viselnie. Máskülönben ugyanúgy éltek, mint korábban, bár szükségképp visszahúzódóbban, mivel Friedrich nem nagyon vehetett részt a régebben hozzájuk közel álló, nem zsidó körök társasági életében. 1941 folyamán, ahogy romlott az élelmiszer-ellátás, Luise Solmitz és férje egyre jobban fogyott. 1942. december 21-én az asszony már csak 48 kilót nyomott. Ám a férfit elsősorban nem a fejadagok csökkenése nyugtalanította, hanem az, hogy megtiltották a család élelmiszerjegyeinek összegyűjtését, így zsidóként személyesen kellett megjelennie a jegyhivatalban a „gonosz és képtelen” „Israel” névvel, amelyet a kormány aggatott rá, és együtt kellett sort állnia „azokkal, akikhez soha nem volt semmi közünk”, más szóval Hamburg még megmaradt zsidó lakosaival. Luise Solmitz egyre jobban aggódott félzsidó lánya, Gisela biztonságáért is, mivel azt rebesgették, hogy a vegyes fajúként számon tartott személyeket is deportálni fogják. „Sötét és rosszakaratú hatalmak játékszerei lettünk” – állapította meg borúsan a naplójában 1942. november 14én. 757

III

A deportálás gondolata 1941 októberére elvben egész Európára kiterjedt, és az elképzelések szerint haladéktalanul hozzá kellett fogni megvalósításához. 1941. október 4-én Heydrich utalt „a tervre, amelynek értelmében az általunk elfoglalt területekről minden zsidót evakuálni kell”. November elején, amikor néhány nappal korábban antiszemita támadások értek egyes párizsi zsinagógákat, így indokolta egyetértését: „A legmagasabb szinten és a legteljesebb egyértelműséggel kimutatták, hogy az Európában történteknek a zsidók a kiváltói, tehát a zsidóknak végre el kell tűnniük Európából.” Maga Hitler ismét fokozta zsidóellenes retorikája élét, mégpedig nemcsak a szovjet és az amerikai, hanem a teljes európai zsidóság ellen. Amikor 1941. november 28-án találkozott Hadzs Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmuftival, kijelentette: „Németország eltökélte, hogy sorban ráveszi az európai nemzeteket a zsidókérdés megoldására.” A palesztinai zsidókkal is le fognak számolni – nyugtatta meg a muftit –, mihelyt Németország azt a területet is ellenőrzése alá vonja. Ekkorra a németek megszállta kelet-európai országok nagyvárosaiban már javában zajlott a még életben lévő zsidók összeszedése és gettókba zárása. Vilnában 1941. szeptember 6-ától 29 000 zsidót zsúfoltak össze egy olyan 758

759

760

761

területen, ahol addig csak négyezren éltek. Amikor Goebbels november elején megtekintette a vilnai gettót, feljegyezte, hogy „a zsidók összebújva gunnyasztanak, iszonyatos alakok, nemhogy megérinteni, de még látni sem szabad őket… A zsidók a civilizált emberiség tetvei. Valahogy muszáj őket kipusztítani… Ahol az ember megkíméli őket, ott később az áldozatuk lesz.” 1941. július 10-én Kaunasban nyílt újabb gettó, amelynek 18 000 főnyi zsidó lakójára gyakran és erőszakosan csaptak le az értéktárgyak után kutató német és litván erők. Nagyjából ugyanekkor a balti államok más városaiban is létesítettek kisebb gettókat, többnyire közvetlenül a helyi zsidóság ellen elkövetett vérengzések után. Mivel ezek a vérengzések, legalábbis eleinte, főleg férfiak ellen irányultak, ezekben a gettókban a nők és gyerekek voltak túlsúlyban; Rigában például, ahol a gettó október vége felé jött létre, egy hónappal később, amikor felszámolták, 19 000 nőt, de csak 11 000 férfit találtak. A gettólakókból 24 000-et november 30-án és december 8-án elhurcoltak és agyonlőttek, az élve hagyottakat, többnyire férfiakat pedig Németországba szállították ipari munkára. Hasonló, csak még nagyobb méretű tömeggyilkosságra került sor október 28-án Kaunasban. Helmut Rauca, a Gestapo zsidóügyi osztályának főnöke elrendelte, hogy a 27 000 főnyi zsidóság jelenjen meg másnap reggel hatkor a főtéren. Raucának és embereinek azzal telt a napjuk, hogy különválasszák a munkaképteleneket a munkaképesektől. Mire alkonyodni kezdett, 10 000 zsidót soroltak az előbbi kategóriába; a többieket hazaküldték. Másnap reggel a munkaképtelennek ítélt tízezer embert gyalogosan a városon kívül álló IX. számú erődbe terelték, és kisebb csoportokban agyonlőtték. A Szovjetunió megtámadása után a megszállt Kelet-Európában létesített gettók csaknem kivétel nélkül rögtönzöttek voltak, és viszonylag rövid ideig maradtak fenn, hiszen csak azt a célt szolgálták, hogy a mihamarabb kivégzendő zsidókat addig is legyen hol őrizni. Jaltában például 1941. december 5-én úgy jött létre a gettó, hogy leválasztottak egy városszéli területet, és nem egészen két héttel később, december 17-én már be is zárták, lakóit pedig kivégezték. Hasonló séma volt megfigyelhető más központokban is. Nyilvánvaló volt, hogy a keleteurópai zsidóknak nem szánnak hosszabb életet. A gettókat ki kellett üríteni, hogy jusson hely az Óbirodalomból és a Cseh–Morva Protektorátusból érkező zsidóknak, akiknek kiűzését Hitler ekkoriban már egyre sűrűbben követelte, utánuk pedig a német uralom alá került többi európai ország zsidóságának. Egyes történészek azzal próbálkoztak, hogy meghatározzanak egy pontos dátumot, amikor Hitler elrendelte az európai zsidóság kiűzését és megsemmisítését. Az e célból bemutatott bizonyítékok azonban nem 762

763

764

765

meggyőzőek. Alaposan túlbecsülték Adolf Eichmann jóval a háború után elhangzott vallomását, miszerint Heydrich szeptember végén vagy október elején magához rendelte, és tudtára adta: „A Führer elrendelte a zsidók fizikai megsemmisítését.” Később Himmler is nemegyszer utalt egy ilyen parancs létezésére. Fölöttébb kétséges azonban, hogy Hitler akár Himmlernek, akár Heydrichnek, akár bárki másnak szó szerint ilyen parancsot adott volna. Hitler nyilatkozatai, amelyeket jó néhány forrás – elsősorban a beszédeiről készült felvételek, a Goebbels naplójában rögzített beszélgetések, valamint az Asztali beszélgetések – számon tart, stílus és tartalom tekintetében egyaránt mindent kifejeznek, amit erről a kérdésről mondani akart. Téved, aki olyan írásos vagy szóbeli parancs után kutat vagy akár elképzeli, hogy létezett ilyen, amilyet Hitler például a kötelező eutanáziaprogramról kibocsátott; abban az esetben ugyanis törvényes jelleggel kellett felruházni hivatásos orvosok eljárásait, vagyis nem elkötelezett SS-tagokkal volt dolga, akik ilyen formaságokra nem tartottak igényt. Ahogy a nemzetiszocialista párt legfelsőbb bírósága 1939 elején nyilatkozta: a weimari köztársaság idején a pártvezetők megszokták, hogy „az akciókat ne adják parancsba egyértelműen vagy teljes részletességgel”, és így bújjanak ki a törvényi felelősség alól. A párt tagjai tehát hozzászoktak, „hogy az ilyen parancsokból többet olvassanak ki, mint amennyi szó szerint állt bennük, s ugyanígy a parancsok kibocsátói is megszokták, … hogy ne mondjanak ki mindent”, és a parancs értelmére „csak célozzanak”. Ekként a legkevésbé sem valószínű, hogy Hitler továbbment volna azoknál az 1941 közepétől többször megismételt zsidó vonatkozású kijelentéseknél, amelyeket Goebbels, valamint az összehangolt goebbelsi tömegmédia nekivadult antiszemita propagandája buzgón támogatott. Ezeket a kijelentéseket gyakran és széles körben terjesztette a rádió és a sajtó, és ha nyilvánosan hangzottak el, ismerősen csengtek legalábbis a párt, az SS és a hasonló szervezetek tagjainak fülében. Ha ehhez hozzávesszük a Barbarossa hadművelet előtt kiadott egyértelmű parancsokat, miszerint minden szovjet komisszárt és zsidót meg kell ölni, valamint a Lengyelországban már 1939 szeptembere óta gyakorolt tömeggyilkos eljárásokat, akkor megállapíthatjuk: kialakult a népirtásnak az a légköre, amelyben Himmler Berlinben, magas rangú tisztjei pedig a keleti terepen egymással versenyezve igyekeztek minél alaposabban megvalósítani Hitler ismételt ígéretét vagy fenyegetését, hogy az európai zsidóságot ki kell irtani. Gyakran lépett fel súlyos élelmiszerhiány, és ilyenkor – például Lengyelországban – kialakították az elosztásnak azt a sorrendjét, amelyben a zsidók törvényszerűen leghátulra kerültek. Innen a vakbuzgó helyi és körzeti parancsnokok számára csak egyetlen rövid lépés vezetett az aktív megsemmisítésig; az ilyenek – például Belorussziában – a „felesleges 766

767

kenyérpusztítónak” nevezett munkaképtelenekre, köztük az elmebetegekre és testi fogyatékosokra is kiterjesztették a megsemmisítést. Ezeket az embereket nem faji okokból ölték meg – habár erre a német eutanáziakampány fontos precedenst teremtett –, hanem gazdasági érdekből. Az SS-nek semmi kifogása nem volt a „degeneratív” szláv öröklődés ellen; ők a szóban forgó területeken egyszerűen fölöslegesnek tartották a szellemi és testi fogyatékosokat. A fenti gondolkodás konkrét eredményei legkésőbb 1941. október közepétől megmutatkoztak. Ekkorra már megtörtént a Nagynémet Birodalom és a Protektorátus zsidóságának keletre deportálása, és napirenden volt a zsidók eltávolítása a németek megszállta Európa többi részéből is. Kivándorlásukat immár megtiltották. Ettől kezdve a nemzetiszocialista hierarchia különböző szintjein gyakran hangzottak el olyan nyilatkozatok, amelyek azt bizonyítják, hogy közmegegyezés uralkodott a teljes európai zsidóság keleti deportálásáról. A különítmények az egész megszállt Kelet-Európában megkülönböztetés nélkül, tömegesen ölték a zsidókat. 1941. december 1-jén, a Német Akadémián Goebbels előadást tartott magas rangú katonai, rendőrségi, párt- és munkafrontvezetők, valamint tudósok, művészek és más jeles személyiségek előtt, és kifejtette, hogy most van teljesülőben Hitler 1939. január 30-án elhangzott jóslata: 768



A rokonszenvnek vagy épp a szánalomnak itt nincs keresnivalója. Amikor a világ zsidósága ezt a háborút kirobbantotta, merőben tévesen mérte fel a rendelkezésére álló erőket. Most olyan fokozatos megsemmisítési folyamatnak van alávetve, amilyet eredetileg nekünk szánt, és semmi kétség, meg is valósított volna, ha hatalmában áll. A zsidóság a saját törvénye jegyében vész oda: „Szemet szemért, fogat fogért.” 769



Noha a tömeges megsemmisítést, ahogy Goebbels is utalt rá, gyakorlati okokból szakaszokban kellett végrehajtani, semmi kétség nem lehetett afelől, amit Alfred Rosenberg egy 1941. november 18-i sajtókonferencián így fogalmazott meg: a cél „a teljes európai zsidóság biológiai kiirtása”. Ekkorra már világossá vált, hogy a katonai hatóságok, a rendőri egységek, az SS és a polgári közigazgatás teljes egyetértésben működnek együtt a megsemmisítési program végrehajtásában. Ekkorra már 200 000 személyt öltek meg Ukrajna Birodalmi Főbiztosságában (másképpen Ukrajna Birodalmi Biztosság) és a folyamat végére ez a szám majdnem félmillióra nőtt. Az azonban máris kiderült, hogy a tömeges agyonlövések nem fogják elérni azt a méretet, amelyet Himmler követelt; továbbá a különítmények vezetői 770

771

panaszkodtak, hogy a védtelen nők és gyerekek folyamatos és tömeges agyonlövése elviselhetetlen megterhelést jelent embereiknek. Ahogy Rudolf Höss, magas rangú SS-tiszt később kijelentette: „Mindig borzadtam, ha a megsemmisítést agyonlövéssel kellett végrehajtanunk. Az áldozatok hatalmas számára meg a nőkre és a gyerekekre kellett gondolnom.” A különítmények számos tagja végzett magával, mert „már nem bírt gázolni a vérben. Még olyanok is akadtak, akik megőrültek. A legtöbbjének… a rettenetes munka végrehajtása közben alkoholhoz kellett folyamodnia.” Az agyonlövendő zsidók száma annyira megnövekedett, hogy az egyik jelentés 1941. november 3-án megállapította: „Bár mostanáig már körülbelül 75 000 zsidót likvidáltunk ezen a módon, nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel a módszerrel nem fogjuk megoldani a zsidókérdést.” 772

773

IV

Létezett azonban egy további, máris kínálkozó megoldás. Amikor Clemens von Galen püspök leleplezései következtében 1941. augusztus 24-én kénytelenek voltak felfüggeszteni a T4 eutanáziaprogramot, a gyilkos gázra szakosodott technikusokat keleten újra munkába lehetett állítani. A T4 egység specialistái szeptemberben ellátogattak Lublinba; ugyanott megfordult a két legfőbb szervező, Viktor Brack és Philipp Bouhler is. Dr. August Becker, aki mint „az elmebetegek kiirtásához alkalmazott elgázosítási folyamat szakértőjét” jellemezte magát, később így idézte fel az eseményeket: 774



Himmler SS birodalmi vezető és a szolgáltatásért felelős Brack magánjellegű megbeszélésének folyományaként engem áthelyeztek a berlini Birodalmi Biztonsági Főhivatalba. Himmler a keleten ekkor induló nagyszabású elgázosító műveletekhez olyan embereket akart csatasorba állítani, akik az eutanáziaprogram felfüggesztése következtében hozzáférhetővé váltak, és akik, mint jómagam is, szakemberei az elgázosítással történő megsemmisítésnek. 775



Albert Widmann, az eutanáziaprogramhoz tartozó szabvány gázkamra tervezője ugyancsak ellátogatott Minszkbe és Mogiljovba, ahol a B különítmény a helyi elmegyógyintézetek betegeinek megöléséhez kért műszaki segítséget. Az ilyen gyilkosságok szervesen hozzátartoztak a különítmények keleti tevékenységéhez,

amint ez 1939–40-ben Lengyelországban is megmutatkozott, és több ezer szellemi fogyatékos életébe került. Nagyszámú beteget öltek meg oly módon, hogy az autók kipufogójának szén-monoxidját légmentesen elzárt helyiségbe szivattyúzták, és ez a gyakorlat adta az ötletet Arthur Nebének, a különítmény vezetőjének, hogy áldozatait légmentesen elzárt teherautókba terelje, és a kipufogógázokat a belső térbe vezesse. Heydrich jóváhagyta az elképzelést. 1941. október 13-án kora este Himmler megbeszélésre hívta Globocnik és Krüger körzeti rendőrfőnököt, és megegyeztek, hogy Bełżecben tábort építenek az elgázosító teherautók bázisául. Más szóval olyan tábort terveztek létrehozni, amely kizárólag emberek megsemmisítését szolgálja. Az építkezés 1941. november 1-jén kezdődött, és a következő hónapban odarendelték a T4 akció specialistáit. Ettől kezdve módszeresen irtották a lengyel gettók lakóit, hogy helyet teremtsenek az Európa többi részéből deportálandó zsidóknak. Hasonló központot állítottak fel a warthelandi Chełmnóban, ahonnan a łódźi gettóból odaszállított foglyokat terelték elgázosító teherautókba. A három, Chełmnóba telepített elgázosító autót, melyeknek mindegyike egyszerre ötven emberrel végzett, a táborból a mintegy 16 kilométerre lévő erdőbe fuvarozták, és az áldozatokat menet közben fullasztották meg. Az erdőbe érve a borzalmas rakományt a tábor más zsidó lakói által kiásott gödrökbe dobták. A teherautóba kergetett anyák olykor szorosan ölelték magukhoz a csecsemőjüket, hogy ne lélegezzék be a gyilkos gázt. Jakow Grojanowski, az egyik fogoly, akit az SS sírok ásására jelölt ki, elmondta, hogy a német őrök az így életben maradt kisbabákat lábuknál fogva megragadták, és a fejüket szétverték a legközelebbi fán. Naponta 1000 embert gyilkoltak meg, és végeztek a łódźi gettóból idehurcolt 4500 cigánnyal is. Chełmno fennállásának első időszakában összesen 145 000 zsidót gyilkoltak meg; de még számosan követték őket, és amikor a tábort 1944 tavaszán rövid időre újra megnyitották, további 7000 áldozatra került sor. Az itt meggyilkoltak végleges száma túllépte a 360 000 főt. A Chełmnóban használt három elgázosító teherautó abba a harmincas kontingensbe tartozott, amelyet egy kisebb berlini járműüzemben állítottak elő. Az első négyet 1941 novemberében és decemberében szállították le a négy különítménynek, és az év végére már használatba is vették őket. A teherautók kezelői később elmondták, hogy a járművek hátsó részébe maximum hatvan, gyakran igen rossz fizikai állapotban lévő, legyengült, éhes és szomjas zsidó személyt tereltek, teljesen felöltözve. „Nem látszott úgy, mintha tudnák, hogy elgázosítás vár rájuk” – jegyezte meg később egyikük. „A kipufogó gázait a teherautó belsejébe vezették – idézte fel később Anton Lauer, a 9. tartalékos rendőrzászlóalj egyik tagja. – Ma is hallom, ahogy a zsidók verik a falat, és 776

777

778

779

780

kiabálnak: »Kedves németek, engedjetek ki minket!«” „Amikor az ajtókat kinyitották – emlékezett a személyzet egy másik tagja –, belülről füstfelhő szállt ki. A füst eloszlása után hozzákezdhettünk ocsmány munkánkhoz. Félelmetes volt. Látszott, hogy iszonyatosan küzdöttek az életükért. Néhányan befogták az orrukat. A halottakat erővel kellett leválasztani egymásról.” Szerbiába egy elgázosító teherautót küldtek, itt Franz Böhme tábornok irtotta szorgosan a zsidókat, megtorlásul, amiért szerinte részt vettek az előző év júliusa óta zajló csetnik felkelésben. 1941 decemberében büszkén jelentette, hogy 160 megölt és 278 megsebesített német katonáért álltak bosszút 20–30 000 szerb polgári személy, köztük az összes felnőtt zsidó és cigány férfi agyonlövésével. Eddig az áldozatok csak férfiak voltak; Böhme azt tervezte, hogy a megmaradt 10 000 zsidó nőt, gyereket és idős személyt, valamint az esetleg életben hagyott zsidó férfiakat összeszedi, és gettóba zárja. Az SS több mint 7000 zsidó nőt és gyereket, 500 zsidó férfit és 292 cigány nőt és gyereket terelt a Belgráddal szemközt, a túlparton lévő sajmistei táborba, ahol az érintettek fűtetlen barakkokban tengődtek egészségtelen körülmények közt; az SS ekkor fordult Berlinhez mozgó elgázosító berendezésért. Amikor a teherautó megjött, a cigányokat szabadon engedték, a zsidóknak pedig azt mondták, hogy egy másik táborba, jobb körülmények közé helyezik őket. Mihelyt az első hatvannégy ember felkapaszkodott a teherautóra, lezárták az ajtókat, és megfordították a kipufogó csövét, hogy a jármű belsejébe vezesse a gyilkos gázokat. A teherautó áthajtott Belgrád központján, a mindennapi forgalomba bekapcsolódva, a mit sem sejtő gyalogosok mellett, és mire a főváros túlsó szélén lévő avalai lőtérre ért, a belsejébe zsúfolt zsidók már halottak voltak. Egy avalai rendőri egység emelte ki és dobta őket a már kiásott tömegsírba. 1942. május elejéig ugyanígy végeztek a tábor 7500 zsidó lakójával, a belgrádi zsidó kórház betegeivel és személyzetével, és egy másik, közeli tábor zsidó foglyaival. 1942 augusztusában Harald Turner SS-Gruppenführer büszkén jelenthette ki, hogy Szerbia az egyetlen ország, ahol a zsidókérdést immár hiánytalanul „megoldották”. 781

782

A WANNSEEI KONFERENCIA

I

1941. november 29-én Reinhard Heydrich utasította Adolf Eichmannt, hogy fogalmazzon meghívót számos olyan magas rangú minisztériumi tisztviselőnek, aki ilyen vagy olyan módon illetékes a zsidókérdésben, valamint az SS és a nemzetiszocialista párt ugyancsak érintett ügyosztályai képviselőinek. „1941. július 31-én – így kezdődött a szöveg – a Nagynémet Birodalom birodalmi marsallja megbízott, hogy a többi központi hatóság segédletével tegyem meg az összes szükséges szervezési és technikai előkészületet a zsidókérdés átfogó megoldására, és a lehető legkorábban terjesszek eléje egy átfogó javaslatot.” A jelzett javaslat részleteinek véglegesítéséhez szükség volt valamennyi érdekelt szerv találkozására. Heydrich különösen az olyan intézmények és ügyosztályok képviselőinek meghívására helyezett nagy súlyt, amelyekkel az SS-nek korábban problémái támadtak. A külügyminisztériumot egy magas rangú tisztviselő kiküldésére kérték fel, meghazudtolva azokat a későbbi állításokat, miszerint a konferenciát csak a német zsidók ügyének megtárgyalására szánták. Valójában, bár Heydrich a konferencia pontos témáját illetően nem bocsátkozott részletekbe, a külügyminisztérium feltételezte, hogy a középpontban minden bizonnyal a németek megszállta európai országok zsidóságának összegyűjtése és deportálása áll majd. A konferenciát 1941. december 9-re hirdették meg, és színhelyéül Wannsee, Berlin egy nyugodalmas peremvárosa egyik tóparti villáját szemelték ki. Az előző napon azonban, amikor híre jött a japánok Pearl Harbor elleni támadásának, Heydrich munkatársai telefonon megkeresték az összes meghívottat, és elhalasztották a konferenciát, minthogy valószínűnek tűnt, hogy Heydrich és más résztvevők is a Reichstagnak egy ilyen nemzetközi politikai fejlemény esetén mindenképpen összehívandó ülésére lesznek hivatalosak. Ez azonban korántsem jelentette a zsidóügyi politika háttérbe szorulását. Hitler az Egyesült Államok elleni hadüzenetet követő napon beszédet tartott a párt vezető tisztségviselői előtt, és ebben Goebbels naplójának tanúsága szerint pontosabb 783

784

785

formában ismételte meg az előző év augusztusában kifejtett gondolatait:

Ami a zsidókérdést illeti, a Führer nyílt kártyákkal akar játszani. Ő megjósolta a zsidóknak, hogy amennyiben újabb világháborút idéznek elő, saját pusztulásukat fogják megélni. Ez nem volt üres beszéd. A világháború eljött, és ebből szükségképp a zsidóság megsemmisítésének kell következnie. Ezzel a kérdéssel minden érzelgősség nélkül kell szembenézni. Nem azért vagyunk itt, hogy a zsidókat sajnáljuk; nekünk a mi német népünket kell sajnálni. A német nép a keleti fronton most újabb 160 000 embert veszített. Ezért e véres konfliktus előidézőinek az életükkel kell megfizetniük. 786



1941. december 14-én Rosenberg megegyezett Hitlerrel, hogy nemzetközi politikai okokból a következő nyilvános beszédben nem fog szó esni „a zsidóság kiirtásáról”, noha Hitler megjegyezte, hogy „ezt a háborút ők hozták a nyakunkra, ők okoztak minden rombolást; ők tehát az elsők, akiknek viselniük kell a következményeket”. Ekkorra már Hitler és a nemzetiszocialista hierarchia többi tagja is világosan látta, hogy a háborúnak, várakozásaikkal ellentétben, nem lesz egyhamar vége. Immár beletörődtek, hogy a telet végigkísérik a harcok, bár továbbra is úgy gondolták, hogy valamikor 1942 nyarán a Szovjetunió össze fog omlani. Mindenesetre az európai zsidók keletre deportálása meg fogja előzni a háború végét. Hitler 1941 novemberében és decemberében használt radikális retorikájának tehát az volt a rendeltetése, hogy siettesse e célkitűzés részletes megtervezését és végrehajtását. Mivel Kelet-Európa megszállt területein, a Birodalomhoz csatolt Warthelandot is beleértve, már javában zajlott a zsidók megsemmisítése, az is világossá vált, hogy érvényüket vesztették a korábbi tervek, amelyek szerint ezeket a zsidókat Ukrajna Birodalmi Főbiztosságába vagy még keletebbre, meg nem nevezett területekre kellett volna deportálni. Ahogy 1941. december 16-án Hans Frank a náci vezetők Hitlerrel folytatott tanácskozásáról a Főkormányzóságba visszatérve közölte beosztottaival: 787

788



A zsidókkal – és ezt a lehető legnyíltabban akarom tudatni önökkel – így vagy amúgy, de végleg le kell számolni… Berlinben azt kérdezték tőlünk, hogy miért támasztunk annyi kifogást. Sem a Keleti Területek, sem Ukrajna Birodalmi Főbiztosságában nem tudnak mit kezdeni velük, hát likvidáljuk őket mi magunk! Uraim, fel kell készítenem önöket: szánalomra ne is gondoljanak! Meg kell semmisítenünk a zsidókat, ahol érjük őket, és ahol lehetséges, hogy fenn tudjuk tartani

itt a Birodalom teljes szervezetét.

789



De hogyan fogjanak hozzá? A Főkormányzóságban a zsidók, akiket, mint most kiderült, Franknak meg kell semmisítenie, képtelenül sokan voltak, Frank szerint a számuk körülbelül három és fél millió (ez némi túlzás volt, Frank vezérkara később két és fél milliósra tette ezt a létszámot). „Három és fél millió zsidót nem lehet agyonlőni – panaszkodott munkatársainak a főkormányzó december 16-án –, és meg sem mérgezhetjük őket, de majd sor kerül olyan intézkedésekre, amelyek a sikeres megsemmisítésükhöz vezetnek, összefüggésben a Birodalomban megvitatandó bizonyos nagyszabású elgondolásokkal.” Hogy mik lesznek ezek az elgondolások, hamarosan kiderül majd. A kelet-európai zsidók 1941 nyarán megkezdett tömeges megsemmisítésében része volt olyan személyek ideológiai vakbuzgóságának, mint Arthur Greiser warthelandi Gauleiter, továbbá azon megszállott rendőrségi és különítményes vezetőknek, akik saját kezdeményezésükre számos központban hajtottak végre tömeges vérengzést. Ugyanakkor az ilyen akciók is egy átfogó politikába illeszkedtek, amelynek paramétereit Hitler szabta meg, és gyakorlati megvalósításáról Himmler gondoskodott. Friedrich Jeckeln rigai rendőrfőnök például közvetlenül a megérkezésük után agyonlövetett egy vonatrakományra való berlini deportáltat, mivel későn kapta meg Himmler november 30-i levelét az életben hagyásuk elrendeléséről. Himmler tombolt dühében, hiszen a berlini zsidók agyonlövése megrémiszthette a fővárosban maradtakat. A terv az volt, hogy a szóban forgó zsidókat átmenetileg a rigai gettóban helyezzék el. Jeckeln fegyelmit kapott, és Himmler figyelmeztette, hogy magától többé soha semmit ne kezdeményezzen. Legtöbbször azonban a helyi és körzeti magánkezdeményezések szépen belefértek a rezsim átfogó programjába. Széles körű összehangoltsággal és központi irányítás alatt zajlott az elgázosítási technika keleti meghonosítása, a létrehozásához és működtetéséhez értő szakembereknek a helyszínre vezénylése, olyan intézmények bevonása az előkészítésbe, mint Frank főkormányzósági hivatalai, a hadsereg, a Führer kancelláriája (onnan irányították át a szakembergárdát), valamint a Himmler vezette Birodalmi Biztonsági Főhivatal. Ennek megfelelően időzítették a körzetekben zajló tömeggyilkosságokat, amelyek egybeestek a Birodalomban összegyűjtött zsidók szervezett deportálásával és a nagyobb keleti gettók közelében olyan speciális táborok felállításával, amelyek egyedüli rendeltetése a foglyok likvidálása volt. A Harmadik Birodalomban ilyen méretű és kiterjedésű művelet semmiképp sem mehetett volna végbe Hitler tudta nélkül; führeri státusánál fogva ő volt az a személy, akinek a felsorolt intézmények végső soron felelősséggel tartoztak. Az 790

791

ő gyilkos, de tudatosan általánosított és 1941 második felében rendszeresen csillogtatott antiszemita retorikája adta meg Himmlernek és beosztottainak a döntő impulzust az öldöklések megvalósításához. Amikor például december 18-án Himmlerrel találkozott, az SS-vezér jegyzetei szerint kijelentette: „zsidókérdés / partizánokként kiirtani őket”. A szovjet zsidók kiirtásának tehát azzal az ürüggyel kellett folytatódnia, hogy partizánokról van szó. E politika gyümölcsei alig egy évvel később már láthatóak voltak abban az 1942. december 29-i, „51. számú jelentésben”, amelyet Himmler Hitlernek küldött, és amelyet, ahogy Hitler adjutánsának a margón látható megjegyzése tanúsítja, a Führer el is olvasott. „A banditák elleni harc” címet viselő iromány „a banditák segítői vagy banditizmussal gyanúsíthatók” alcím alatt feltünteti, hogy Dél-Oroszország ukrajnai és białystoki körzetében 1942 augusztusa és novembere között nem kevesebb, mint „363 211 zsidót végeztek ki”. A gyilkosságok puszta számadatai is önálló tényezővé váltak, mivel meggyőzően sugallták a vezető nemzetiszocialistáknak, hogy a zsidók ekkora tömegeinek addig elképzelhetetlen méretű megsemmisítése valós lehetőséggé vált. Ekkor a nemzetiszocialisták már szélesebb körre terjeszthették ki hálójukat: nemcsak a lengyel és a szovjet zsidók sorait ritkíthatták, hanem az egész megszállt Európa zsidósága az ő prédájuk lett. 792

793

794

795

II

1942. január 20-án végre összeültek azok a tisztviselők, akiket Heydrich még az előző év novemberében hívott meg. A tizenöt férfi, aki a wannseei villában az asztal köré gyűlt, Rosenberg Megszállt Keleti Területek Birodalmi Minisztériumát, Frank lengyel főkormányzósági hivatalát és az SS lengyelországi Biztonsági Szolgálatát, Lettországot, valamint a Keleti Területek Birodalmi Főbiztosságát (másképpen Keleti Föld Birodalmi Biztosság) képviselte; ezek az intézmények mind érintettek lesznek a megsemmisítési program tényleges végrehajtásában. Képviseltette magát továbbá a birodalmi belügy- és igazságügy-minisztérium, a párt- és a birodalmi kancellária, amely a jogi és adminisztratív kérdéseket intézte, a külügyminisztérium, amely a Németországon kívüli, névleg független országokban, elsősorban NyugatEurópában élő zsidókkal foglalkozott; a Négyéves Terv Hivatala, amely a gazdasági szempontok érvényesítésére volt hivatva; valamint az SS két

ügyosztálya, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal és a Faji és Áttelepítési Főhivatal, amelyek majd magáért a megsemmisítésért felelnek. Előzetesen voltak bizonyos nézeteltérések egyes nemzetiszocialista nagyságok, nevezetesen Hans Frank és Alfred Rosenberg között, hogy ki ellenőrizze a „zsidókérdés” megoldását a megszállt területeken. Heydrich mindenáron az SS főhatalmát akarta érvényesíteni. Ezért mindjárt a konferencia elején arra emlékeztette a résztvevőket, hogy Göring 1941. július 31-én őt bízta meg az európai zsidókérdés „végső megoldásához” szükséges részletes előkészületekkel, és az általános, átfogó felelősség az ő felettesét, Heinrich Himmlert illeti. Heydrich ezután körvonalazta azokat az intézkedéseket, amelyek az előző években a zsidók Németországból való kivándorlását célozták, majd megjegyezte, hogy Hitler a közelmúltban új politikát hagyott jóvá, amelynek értelmében a zsidókat keletre kell deportálni. Ez azonban, hangsúlyozta, csak átmeneti intézkedés, ám „nagy jelentőségű gyakorlati tapasztalatokat nyújt a zsidókérdés eljövendő »végső megoldásához«”. Heydrich ezt követően felsorolta az egyes európai országok zsidó népességének létszámát, kitérve a német befolyási övezeten kívül eső országok adataira is. Megjegyezte például, hogy Írországban 4000, Portugáliában 3000, Svédországban 8000 és Svájcban 18 000 zsidó él. Ezek mind semleges országok voltak, de a felsorolásban való megemlítésük nyomatékosan utalt rá, hogy valamikor a nem túl távoli jövőben a Harmadik Birodalom, reményei szerint, nyomást gyakorolhat rájuk zsidó lakosságuk kiszolgáltatása érdekében, megsemmisítés céljára. Heydrich számításai szerint az európai zsidó lakosság végösszege mintegy 11 millió fő, bár – jegyezte meg rosszallóan – sok esetben csak a zsidó vallást gyakorlókról tudunk beszélni, mivel „egyes országok még mindig adósak a zsidó kifejezés faji elveken nyugvó meghatározásával”. „A »végső megoldás« megvalósítása folyamán megfelelő vezetéssel a zsidókat keleten munkára kell fogni. A munkaképesek hatalmas, nemenként szétválasztott oszlopokban utakat építenek majd kelet felé.” A gyakorlatban ez is a megsemmisítés egyik formája lesz, magyarázta Heydrich, mivel „semmi kétség afelől, hogy a nagy többség természetes okokból fog elhullani”. Azokkal, akik ezt a szakaszt túlélik, „megfelelően fognak elbánni, mert máskülönben (lásd a történelmi tapasztalatokat) egy újabb zsidó újjászületés csírasejtjei lennének”. Azok, akiket „munkaképesnek” ítélnek, amúgy is csak egy szerény kisebbséget alkotnának. A Főkormányzóság képviselője rámutatott, hogy „a körzet két és fél millió zsidója jórészt úgyis munkaképtelen”. A hatvanöt év fölöttieket – akik a még életben lévő német és osztrák zsidóság majdnem egyharmadát teszik ki –, valamint az első világháborúban kitüntetett vagy súlyos sebesülést szenvedett zsidókat egy öregek számára létesített gettóban helyezik el. A konferencián 796

797

megvitatták, hogyan lehet a megszállt vagy szövetséges országokat zsidó lakosságuk kiadására rábeszélni. Romániában már ekkor működött zsidóügyi tanácsadó, és ugyanezt szorgalmazták a magyar kormány esetében is. Ezek után megállapították, hogy Szlovákiában és Horvátországban már megoldották a „zsidókérdést”, majd szőrszálhasogató és sehová sem vezető vita kezdődött arról, hogy mit kezdjenek a „vegyes fajúakkal” – ez a téma a konferenciát követő üléseken és vitákon is terítékre került, leginkább 1942. március 6-án. Ez alkalommal a megbeszélés, ahogy a jegyzőkönyv szemérmesen kifejezte, „a végső megoldás különféle lehetőségeinek” tárgyalásával zárult. Későbbi tanúvallomások szerint az egyik ilyen lehetőség az elgázosító teherautók alkalmazása volt. Később többen azt állították, hogy a konferencia főleg az Általános Keleti Terv hatalmas útépítési programjának munkaerő-ellátásával foglalkozott – vagyis valójában nem a tömeggyilkosságokról szólt. Tény azonban, hogy a C különítmény már hónapokkal korábban javasolta a zsidók bevonását az építkezésekbe, és rámutatott, hogy ez majd „a zsidók fokozatos likvidálásával” jár: a zsidó rabszolgamunkások nem fognak kapni kielégítő fejadagokat, és addig dolgoznak, amíg össze nem esnek. A német hadigazdálkodásban terjedő, egyre növekvő munkaerőhiány következtében a zsidó munkások alkalmazása elkerülhetetlennek tűnt, ez azonban korántsem volt megsemmisítésüknek az alternatívája, csupán annak egy másfajta módszere. A szinte zárójeles utalás, miszerint a Főkormányzóság zsidósága többségében munkaképtelen, valamint a megállapítás, miszerint a munkásoszlopok túlélőivel „el fognak bánni”, azt jelentette, hogy az értekezlet legfőbb rendeltetése a megsemmisítés logisztikájának megvitatása volt. És a wannseei villa asztala körül ülők ezt egytől egyig tudták. A „munka általi megsemmisítés” kiemelt tárgyalása a konferenciát követő hetekben jelentős közigazgatási következményekkel járt. 1942 februárjában átszervezték a koncentrációs táborok adminisztrációját: a gazdasági, építésügyi és belső igazgatási osztályokat beolvasztották az SS új Gazdasági és Közigazgatási Főhivatalába, amelynek élén Oswald Pohl állt. Ettől kezdve Pohl Főhivatalának Richard Glücks vezette D csoportja foglalkozott a koncentrációs táborok teljes rendszerével. Ezek a változások kifejezték, hogy a táborok immár a német hadiiparból hiányzó munkaerő jelentős forrásának számítanak. Ez a folyamat már a háború előtt megkezdődött, de most sokkal módszeresebbé vált. Az SS mindazonáltal nem kezelte racionálisan a fogoly munkások hasznosításának gazdasági követelményét. Munkaerejük maximális kihasználásából nem az következett, hogy javítanának életkörülményeiken, vagy bért fizetnének nekik, hanem hogy erőszakkal és terrorral kényszerítik őket 798

799

800

teljesítményük fokozására. A foglyokat az SS nem csupán bármikor bárkivel pótolható munkaerőnek tekintette, hanem közép- vagy hosszú távon KeletEurópa faji átrendezésének akadályát látta bennük; hiszen éppen ezért vállalta „munka általi megsemmisítésüket”. Azokat, akik munkaképtelenné válnak, megölik, és a helyükbe új rabszolgamunkásokat állítanak. Az SS tervei szerint ugyanez a sors vár a háború után a szlávok millióira is. Az alkalmas fizikumú zsidók munkára való kiválogatása ugyanakkor megfelelő igazolásul szolgált a munkaképtelen milliók tömeges kiirtásához. A wannseei konferencián, ahogy a jegyzőkönyvet vezető Eichmann később a perében elismerte, nyíltan volt szó a megsemmisítésről: „emlékszem még, hogy az urak… együtt ültek, és feltűnően kendőzetlen, a jogi nyelvtől merőben távol eső kifejezésekkel – azaz nem úgy, mint ahogyan azt én később jegyzőkönyveztem –, nagyon keresetlenül nevezték nevükön a dolgokat”. A jegyzőkönyv tehát enyhített ezen, de a döntő pontokon nyilvánvalóvá tette, hogy Európa teljes zsidóságára a megsemmisülés valamilyen formája vár. Az asztal körül ülők majdnem kivétel nélkül adtak közvetlen parancsot zsidók megölésére – négyen közülük a különítmények tömeggyilkosságait rendelték el vagy irányították; Eichmann és a külügyminisztériumot képviselő Martin Luther egyértelműen követelték Szerbia valamennyi zsidó lakosának agyonlövését; számos más jelenlévő, köztük a pártkancellária és a külügyminisztérium képviselői minden valószínűség szerint látták a különítmények Berlinbe küldött gyilkossági statisztikáit; a Főkormányzóság és a Megszállt Keleti Területek Birodalmi Minisztériumának küldöttei pedig vagy már jóváhagyták a munkaképtelennek ítélt zsidók megölését, vagy olyan körülményeket teremtettek a gettókban, amelyekről tudták, hogy sokak számára végzetesek lesznek. Így hát a résztvevőknek a népirtás megtervezése sem okozott gondot. A konferencia végén a résztvevők még álldogáltak egy darabig, konyakoztak és gratuláltak egymásnak a sikeresen elvégzett munkához. Heydrich leült Eichmann-nal és Heinrich Müllerrel, a Gestapo főnökével a kandalló mellé: mindhárman a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt képviselték. Heydrich is rágyújtott, és megivott egy pohár konyakot, holott ilyet tőle Eichmann, mint később elmondta, soha vagy legalábbis sok-sok év óta nem látott. A belügyminisztérium és a Főkormányzóság megegyezésre jutott, és egyértelmű megállapodás született arról, hogy a „végső megoldás” kérdésében Heydrich a legfőbb illetékes. A jegyzőkönyvből Heydrich harminc példányt küldött szét különböző tisztviselőknek, és hozzáfűzte, hogy „ami a zsidókérdés »végső megoldásának« gyakorlati megvalósítását illeti, a fő vonalakban szerencsésen megállapodtunk”. Joseph Goebbels, miután elolvasta a maga 801

802

803

804

példányát, feljegyezte: „A zsidókérdést most páneurópai szinten kell megoldani.” 1942. január 31-én Eichmann új deportálási parancsokat küldött szét. Az ügyet néhány hétig szállítási problémák hátráltatták, így márciusban Eichmann újra elrendelte a német zsidók folytatólagos deportálását. Ezeket a szállítmányokat nem haláltáborokba, hanem keleti gettókba vitték, a tervek szerint a zsidók egy ideig, esetleg egészen a háború végéig ott fognak tartózkodni, mielőtt végeznek velük. A munkaképeseket addig is kényszermunkára fogják. Hogy helyet teremtsenek számukra, a gettókban élő lengyel és kelet-európai zsidókat megsemmisítésre elszállítják majd a közeli táborokba, amelyek erre a célra már javában épültek. 805

806

III

A wannseei konferencia és az utána következő események a heves antiszemita propaganda légkörében zajlottak, és ezt a légkört Hitler maga alapozta meg. 1942. január 30-án, birodalmi kancellárrá való kinevezése évfordulóján hagyományosan elhangzó beszédében emlékeztette a berlini Sportpalotában összegyűlt hallgatóságát 1939-es jövendölésére: ha a zsidók világháborút indítanak, megsemmisítés vár rájuk. „Tisztában vagyunk vele, hogy a háború csak kétféleképpen végződhet: vagy az árja népeket irtják ki, vagy a zsidóság tűnik el Európából… Ezúttal első ízben fogjuk alkalmazni a máig igaz régi zsidó törvényt: »Szemet szemért, fogat fogért!«” Hatszemközt Hitler biztosította Himmlert és Lammerst afelől, hogy a zsidóknak egész Európát el kell hagyniuk. „Nem is tudom – mondta nekik 1942. január 25-én –, én kolosszálisan emberséges vagyok…” 807



Rómában a pápai uralom idején a zsidókkal rosszul bántak. 1830-ig minden évben nyolc zsidót hajtottak keresztül a városon szamárháton. Én csak azt mondom: el kell tűnniük. Ha ennek során elpusztulnak, én semmit sem tehetek. Teljes megsemmisítésüket csak akkor képzelem, ha nem mennek el a maguk jószántából. Miért tekintenék egy zsidóra másképp, mint egy orosz hadifogolyra? Azok is sokan halnak meg a börtöntáborokban, mert a zsidók belekergettek minket ebbe a helyzetbe. De én mit tehetek ez ellen? Miért provokálták ki a zsidók ezt a háborút? 808



Ez volt az a pillanat, amikor Hitler elismerte, mekkora tömeg szovjet hadifoglyot gyilkolnak meg, és kijelentette, hogy ugyanez a sors vár az európai zsidóságra is – miközben mindkét tömegmészárlási akció ügyében mosta kezeit. Az ő képzeletében mindenről a zsidók tehettek. 1942 első hónapjaiban Hitler több alkalommal is igazolást keresett a népirtásra, méghozzá teljesen nyíltan, minden köntörfalazás nélkül. Újra meg újra hangoztatta, hogy az európai zsidóságot el kell pusztítani, el kell távolítani, meg kell semmisíteni, és ezzel újabb ösztönzést adott Himmler vezette alárendeltjeinek, hogy siessenek: a zsidókat még a háború befejezése előtt ki kell irtani. 1942. február 14-én Goebbelsnek kifejtette: 809



ő el van szánva rá, hogy az európai zsidókat minden lelkifurdalás nélkül eltakarítsa az útból. Itt nincs helye semmiféle érzelgősségnek. A zsidók rászolgáltak a katasztrófára, amely ma sújtja őket. Ahogy ellenségeink megsemmisülnek, ők is megélik majd saját megsemmisülésüket. Hideg fejjel és könyörtelenül kell felgyorsítanunk az akciót, és ezzel felmérhetetlen szolgálatot teszünk az emberi fajnak, amelyet évezredek óta gyötör a zsidóság. 810



Maga Goebbels hiánytalanul tájékozott volt a megsemmisítési program megvalósításának folyamatáról. 1942. március 27-én naplójában is rögzítette a tudomására jutott részleteket – vagy legalább néhányat közülük, mivel még ő is óvakodott attól, hogy mindent írásba foglaljon. A szóban forgó naplórészlet kiemelkedő jelentőségű mind Hitler, mind propagandaminisztere nézeteit illetően, és érdemes hosszasabban idéznünk:

A zsidókat most a Főkormányzóságból, Lublinból kiindulva keletre hajtják. Ennek során meglehetősen barbár bánásmódban lesz részük, ezt itt nem írom le részletesebben; annyi bizonyos, hogy a zsidókból nem sok marad. Általánosságban igaz az, hogy hatvan százalékukat likvidálni kell, és csak negyven százalékot lehet munkába állítani. Bécs korábbi Gauleitere [Globocnik], jelenleg az akció végrehajtója, elég körültekintően jár el, és ügyel rá, hogy a folyamat ne legyen túl szembetűnő. Semmi kétség, a zsidók barbár büntetést kapnak, de erre teljes mértékben rászolgáltak. Az a sors, amelyet a Führer menet közben megjövendölt nekik arra az esetre, ha új világháborút indítanak, most a legszörnyűségesebb módon teljesedik be. Ezekben az ügyekben érzelmességnek nem szabad engedni. Ha nem védekeznénk ellenük, a zsidók pusztítanának el minket. Az árja faj és a zsidó bacilus

között élet-halál harc folyik. Nincs más kormány és nincs más rendszer, amelynek erejéből futotta volna a zsidókérdés általános megoldására. A Führer ebben is a radikális megoldások következetes úttörője és szószólója. Ezt a megoldást követeli a dolgok mostani állása, tehát elkerülhetetlen. 811



A Főkormányzóság gettóit – folytatta Goebbels –, mihelyt felszabadulnak (értsd: ha lakóikat megölték), a Birodalom zsidóival fogják megtölteni, és ezután a folyamat megismétlődik. Goebbels eközben makacsul hangoztatja, hogy a zsidók szilárdan eltökéltek a német faj kiirtására, és ezzel hallgatólagosan igazolja tömeges megsemmisítésüket. Az antiszemita tirádák sorozatát tetőzte be Hitler 1942. április 26-a délutánján, a Reichstag utolsó ülésén mondott beszédében. A zsidók, jelentette ki, elpusztították az emberi társadalom kulturális hagyományait. „Ami megmaradt, az az emberi lény állati része, meg az a zsidó réteg, amely vezetővé emelkedve végül élősdi módon pusztítja el saját táplálékforrását.” Az új Európa csak most üzen hadat népei felbomlasztásának, amelyért a zsidók felelősek. Ugyanezen a napon Goebbels ezt írta naplójába: „Még egyszer hosszasan megbeszéljük a zsidókérdést a Führerrel. Az álláspont, amelyet e téren képvisel, megingathatatlan. Végképp ki akarja űzni a zsidókat Európából.” Ezekben a hónapokban Hitler beszédeit más nemzetiszocialista vezetők antiszemita megszólalásainak erősödő kórusa és a sajtó antiszemita kirohanásai kísérték. Robert Ley, a Német Munkafront (Deutsche Arbeitsfront, DAF) vezetője 1942. február 2-án a berlini Sportpalotában tartott beszédében kijelentette: „A zsidóságot ki kell és ki fogjuk irtani. Ez a mi szent küldetésünk. Ezért folyik ez a háború.” Erős hangsúlyt kapott a nemzetiszocialista vezetők ideológiai alapú aggodalma, miszerint a zsidók biztonsági veszélyt jelentenek. Ezt a kockázatot domborította ki ékesszólón az a bombatámadás, amelyet kommunista ellenállók egy csoportja követett el Herbert Baum vezetésével egy berlini szovjetellenes kiállításon 1942. május 18-án. A merénylet nem okozott jelentősebb kárt, és senki nem sérült meg, ám az akció így is komoly hatást tett a náci vezetésre. A Gestapo sikeresen kinyomozta és letartóztatta az elkövetőket, akik közül, ahogy Goebbels május 24-én feljegyezte, négy nem zsidó mellett öten zsidók és hárman félzsidók voltak. „Ebből az összetételből is látni, milyen helyes a mi zsidópolitikánk” – állapította meg. Úgy vélte, most kiderült, hogy biztonsági rendszabályként az összes megmaradt zsidót el kell távolítani Berlinből. „Persze az volna a legjobb, ha likvidálnánk őket.” Baum, miután megkínozták, öngyilkos lett, a csoport többi tagját kivégezték, Sachsenhausenban pedig 250 zsidó férfit agyonlőttek „megtorlásul”, és újabb 250 berlini zsidó férfit 812

813

814

815

816

szállítottak helyettük túszként a táborba. 1942. május 23-án Hitler közölte a Birodalmi Kancelláriában összegyűlt nemzetiszocialista vezetőkkel, hogy a bombatámadás bebizonyította: „a zsidók el vannak szánva, hogy minden körülmények között győzelemre vigyék ezt a háborút, mivel tudják, hogy a vereség egyszersmind az ő személyes likvidálásukat is magával hozza”. 1942. május 29-én a propagandaminiszterrel folytatott beszélgetésben Hitler elfogadta, hogy ne vegye tekintetbe a kifogásokat, amelyeket a berlini zsidó kényszermunkások deportálása ellen felhoztak. Ezek az emberek külföldi munkásokkal igenis nagyon jól pótolhatók. „Nagy veszélyt látok abban a tényben – jelentette ki Goebbels –, hogy a Birodalom fővárosában szabadon járhat-kelhet 40 000 zsidó, akinek nincs vesztenivalója.” Hitler hozzátette: az első világháború tapasztalatai megmutatták, hogy németek csak akkor vesznek részt felforgató akciókban, ha a zsidók bujtogatják őket. „A Führer – írta Goebbels – mindenesetre arra törekszik, hogy egész Nyugat-Európát zsidómentéssé tegye.” A zsidók elleni radikális kirohanásokat Heinrich Himmler ültette át a gyakorlatba, aki ezekben a hónapokban számos bizalmas beszélgetést folytatott Hitlerrel. A wannseei konferenciát követően, 1942 tél végén és tavasz elején Himmler többször is sürgette a megsemmisítési program elindítását. Március 13án és 14-én, amikor a mérges gázzal való tömeggyilkosságok elkezdődtek, ellátogatott Krakkóba és Lublinba. Egy hónappal később, április 17-én, egy nappal egy Hitlerrel folytatott újabb megbeszélés után Varsóban termett, és elrendelte a łódźi gettóba frissen megérkezett nyugat-európai zsidók meggyilkolását. Július 14-én, miután ismét tanácskozott Hitlerrel, újabb keleti utazásra vállalkozott, hogy felgyorsítsa a megsemmisítési programot. Lublinból parancsot küldött Krügernek, a Főkormányzóság felsőbb SS- és rendőri vezetőjének, hogy az év végéig szervezze meg a Főkormányzóság területén még megmaradt zsidók megsemmisítését. Még írott parancsot is kiadott az utolsó ukrán zsidók kiirtására, ami 1942 májusában meg is kezdődött. Himmler, akárcsak az előző év őszén és telén, most is szorgalmasan járta a megszállt lengyel területeket, és újra meg újra sürgette a megsemmisítést. A wannseei konferencia megkönnyítette a folyamat egybehangolását és megvalósítását, de a folyamatot nem Wannsee indította el vagy tette automatikussá. A program megvalósulása elsősorban Himmler nyughatatlan tevékenységének volt köszönhető. 1942. július 26-án, amikor Rosenberg, legalábbis Himmler szerint, bele akarta ártani magát a zsidóügyi politikába, ezt írta: „A megszállt keleti területek zsidómentesek lesznek. E rendkívül nehéz parancs végrehajtását a Führer az én vállamra helyezte. Ezért megtiltom, hogy bárki beleszóljon.” 817

818

819

820

A Birodalmi Biztonsági Főhivatalban ugyanekkor Adolf Eichmann dolgozott a wannseei konferencia irányelveinek végrehajtásán: sűrű egymásutánban bocsátotta ki az utasításokat, hogy a vonatok ismét meginduljanak a kelet-európai gettók felé. 1942. március 6-án közölte a Gestapo vezetőivel, hogy az „Óbirodalomból”, a Protektorátusból és az „Ostmarkból” (azaz a korábbi Ausztriából) további 55 000 zsidót kell deportálni. A következő hetekben mintegy hatvan vonat közeledett a gettókhoz, mindegyikben akár 1000 összezsúfolt deportálttal. Megkezdődött a megmaradt zsidó szervezetek alkalmazottainak elszállítása; az első ilyen szerelvény 1942. október 20-án indult. Ezután a Birodalom koncentrációs táborainak zsidó foglyaira került sor. Mivel megszületett a döntés, hogy a németországi lőszergyárakban dolgozó zsidókat is deportálni kell, hogy aztán lengyelekkel váltsák fel őket, a rendőrség 1943. február 27-én hozzálátott a megmaradt „színzsidók” és családtagjaik összeszedéséhez. Az első szerelvény 1943. március 1-jén indult el, és az akció első hetének végéig majdnem 11 000 zsidót szállítottak el, közülük 7000-et Berlinből, ahol a legtöbb még megmaradt zsidó élt. Mintegy 1500–2000 letartóztatott berlini zsidó most próbálta bizonyítani a rendőrségnek, hogy rájuk elvileg nem vonatkozik a deportálás, többnyire azért, mert a feleségük nem zsidó. Mialatt a hatóságok munkahelyet kerestek nekik – lőszergyár, biztonsági okokból, nem jöhetett szóba, legföljebb a fővárosban még működő, kevés számú zsidó intézmény, például kórház –, az internáltak feleségei, rokonaik, barátaik gyülekezni kezdtek az utcán, a Rosenstrasse 2–4. előtt: itt tartották fogva az érintetteket. Várták a döntést, átkiabáltak a foglyoknak, egyesek megpróbáltak élelmiszercsomagot csempészni az épületbe, és kórusban kiabálták: „Adjátok vissza a férjünket! Vissza akarjuk kapni a férjünket!” 1943. március 8-ig az internáltak legtöbbje elfoglalta új munkahelyét; hamarosan kiengedték a többit is. A kis csoportosulás szétoszlott. Az esetet később a legenda a ritka nyilvános tiltakozások közé emelte, és ennek tulajdonította az internáltak szabadon engedését – a szóban forgó zsidókat azonban soha senki nem akarta keletre küldeni megsemmisítés céljából, a tömeg pedig tartózkodott minden egyértelmű tiltakozástól. Erre az időre a németországi zsidó közösségi szervezetek utolsó maradványait is feloszlatták. A zsidók közül csak a kiváltságosok maradtak meg (többnyire nem zsidó házastársuknak köszönhetően), vagy azok, akik illegalitásba vonultak. Voltak, akik az egyetlen méltóságteljes kiutat az öngyilkosságban látták. Jochen Klepper, mélyen vallásos protestáns író, akinek felesége és mostohalányai zsidók voltak, sokakhoz hasonlóan hazafias okokból utasította el az ellenállás gondolatát. „Nem kívánhatjuk Németország bukását csak azért, mert keserűséget érzünk a Harmadik Birodalommal szemben” – írta naplójába a 821

822

háború kitörésekor. Ahogy közvetlen családjára egymás után zúdultak a zsidóellenes intézkedések, Kleppernek sikerült az egyik mostohalánya számára kivándorlási engedélyt szerezni, de a másik lány, Renate ott maradt. 1937-ben az író néhány példányt küldött Wilhelm Frick birodalmi belügyminiszternek sikeres történelmi regényéből, amely Az apa: a katonakirály regénye címet viselte, és Frick elismerő válaszát felmutatva sikerült hivatalos igazolást szereznie, miszerint Renatét mentesítik a deportálás alól. 1942. december 5-én Renate bevándorlási engedélyt kapott a berlini svéd követségtől, de amikor Klepper felkereste Fricket, és kérte, hogy a felesége is a lányával utazhasson, a belügyminiszter azt felelte: „Nem védhetem meg a feleségét. Nem védhetek zsidókat. Az ilyen dolgok természetüknél fogva nem maradhatnak titokban. És ha a Führer megtudja, gyilkos botrány lesz.” Frick valószínűnek tartotta, hogy mind a két nőt keletre deportálják. „Isten a tudója – írta a kétségbeesett férfi –, nem hagyhatom, hogy Hannit és a gyereket elvigyék erre a mindennél kegyetlenebb és iszonyatosabb deportálásra.” Maradt még egy utolsó esély. Mivel Frick már amúgy is elvesztette a jogot, hogy kivándorlási engedélyt adjon ki, Klepper megmozgatott néhány összeköttetést, és személyes meghallgatást eszközölt ki Adolf Eichmann-nál, aki közölte, hogy a lánya valószínűleg elmehet, de a felesége nem. Klepper, a felesége és a lánya nem akartak elválni egymástól. „Most meghalunk – ó, ez is Isten kezében van –, írta december 10-én Klepper. – Ma este együtt megyünk a halálba. Utolsó óráinkban a bennünket megáldó Krisztus képe van fölöttünk, és ő harcolni fog értünk. Szemünket e képmásra emelve ér majd véget az életünk.” Néhány óra múlva halottak voltak. Sok zsidó inkább megölte magát, semhogy deportálják; másokat a kétségbeesés kergetett öngyilkosságba az egyre elviselhetetlenebb helyzet miatt. Az utóbbiak között volt Joachim Gottschalk, jól ismert filmszínész, akit Goebbels eltiltott a szerepléstől, mivel nem volt hajlandó elválni zsidó feleségétől. 1941. november 6-án, amikor a felesége és a lánya megkapta a deportálási végzést, a színész meggyilkolta őket, majd öngyilkos lett. Hasonló helyzetbe került Max Liebermann festő özvegye is: ő 1943-ban kapta meg a deportálási végzést, és a halálba menekült. A weissenseei zsidó temetőben földelték el, ahol 1941-ben még csak 254 öngyilkost helyeztek végső nyugalomra, míg 1942-ben már 811-et. 1941 és 1943 között összesen mintegy 4000 német zsidó személy választotta az önkéntes halált; csak 1941 negyedik negyedében 850-re nőtt ez a szám. Ekkorra a berlini öngyilkosságok csaknem felét zsidók követték el, bár igen csekély számúra zsugorodott a megmaradt zsidó közösség. Köztük a legtöbb idős ember volt, akik a leggyakoribb módszerben, a méregben látták az egyetlen lehetőséget, hogy méltóságukat 823

824

825

megőrizve maguk válasszák meg haláluk idejét és módját, és ne a nácik gyilkolják le őket. Nem egy férfi a tett elkövetése előtt feltűzte első világháborús kitüntetéseit. Az öngyilkossági hullám csaknem a háború végéig tartott. 1944. október 30-án például egy berlini zsidó asszony, akinek nem zsidó férje elesett a keleti fronton, nem nyugodott bele helyzetébe, és ahelyett, hogy szülővárosában átvette volna a Gestapo hivatalától a „zsidó csillagot”, inkább végzett magával. Európa más részeire sokkal korábban terjesztették ki a megsemmisítési programot. A deportálások 1942. március 25-én kezdődtek. A szlovák bábállamból a következő hetekben mintegy 90 000 zsidót szállítottak a lublini körzet gettóiba és a keleti táborokba; először a munkára kiválasztott fiatal férfiakat, aztán az idősebbeket, valamint a nőket és gyerekeket. Heydrich április 10-én ellátogatott a szlovák fővárosba, Pozsonyba, és tájékoztatta Tuka miniszterelnököt, hogy a szlovák zsidók sorsa „csak egy része a programnak”, amely félmillió zsidó deportálását irányozza elő az európai országokból, köztük Hollandiából, Belgiumból és Franciaországból. 1942. március 27-én Párizsból 1112 zsidót deportáltak keletre, és túszként tartották őket, hogy így félemlítsék meg a francia ellenállást (amellyel közülük csak igen keveseknek volt tényleges kapcsolata). 1942 júniusában és júliusában öt további szerelvényt raktak meg francia zsidókkal; az ő deportálásukat Heydrich már tavasszal javasolta. Júliusban született meg az elhatározás, hogy felkérik a horvát kormányt: szolgáltassák ki az ország zsidóságát megsemmisítés céljából Németországnak; a következő hónapban ötezer embert már el is szállítottak. Nyomást gyakoroltak Németország többi szövetségesére, így Finnországra és Magyarországra is, hogy kövessék ezt a példát. „Az európai zsidókérdés végső megoldása” immár elindult a maga útján. 826

827

828

IV

Néhány hónappal korábban, 1941 szeptemberének vége felé Hitler egészségi okokra hivatkozva visszahívta Cseh- és Morvaország birodalmi protektorát, az idős Konstantin von Neurathot, a korábbi konzervatív külügyminisztert. A német megszállók a csehek növekvő ellenállásába ütköztek, és a Szovjetunió német megtámadása után megsokszorozódtak a kommunista szabotázsok és más felforgató cselekmények. Hitler úgy vélte, ez a helyzet keményebb és alaposabb kormányzást kíván, mint amire Neurath képes volt. Az új birodalmi protektor

Reinhard Heydrich lett, aki számos egyéb kötelezettsége mellé most felvette Cseh- és Morvaország irányítását is. Heydrich nem vesztegette az időt: azonnal bejelentette, hogy a cseheket három alapkategóriába sorolja. A fajilag és ideológiailag alkalmatlanokat keletre fogják deportálni. A fajilag nem megfelelő, de ideológiailag elfogadható személyeket sterilizálják. A fajilag kifogástalan, de ideológiailag kétes értékű cseheket pedig el fogják németesíteni, és aki erre nem hajlandó, azt agyonlövik. Heydrichnek azonban, mielőtt elindíthatta volna ezt a bizarr programot, az ellenállás egyre növekvő áramlatával kellett foglalkoznia. Buzgón látott neki cseh polgárok letartóztatásának és kivégzésének az ellenállásban való részvételük miatt – csak működésének első két hónapjában 404 személyt lövetett agyon. Ugyanebben az időszakban 1300 embert küldött a Birodalom koncentrációs táboraiba, ahol a legtöbben elpusztultak. 1941 októberében kirakatpert szervezett Alois Eliáš, a névleges cseh miniszterelnök ellen, akit a propaganda harsonázása közepette halálra ítéltek, amiért kapcsolatba lépett az emigráns cseh kormánnyal, és bátorította a helyi ellenállást. Eliášt később, 1942 júniusában ki is végezték. Ezek a rendszabályok hatékonyan rombolták szét a cseh ellenállást, Heydrichnek pedig meghozták a „prágai mészáros” gúnynevet. Megbízatása egyebek között a cseh munkások és gazdálkodók termelékenységének fokozására is szólt, természetesen a német mezőgazdaság és ipar jobb ellátása érdekében. Mindazonáltal megnövelte több mint 2 millió alkalmazott élelmiszer-fejadagját, és 200 000 pár régóta hiányolt új cipőt bocsátott a lőszergyári munkások rendelkezésére. Átszervezte és eredményesebbé tette a cseh társadalombiztosítási rendszert, és egy sereg nyilvános gesztussal igyekezett eltántorítani a cseh tömegeket a nacionalista értelmiségtől, például azzal, hogy munkásokat utaltatott be a cseh fürdővárosok luxusszállóiba. Úgy gondolta: most, hogy a létező ellenállást sikeresen felszámolta, ezek az intézkedések útját állják egy komolyabb ellenállási mozgalom újjászületésének. A Londonban ténykedő emigráns cseh kormány megriadt Heydrich politikájának sikerétől, és sürgetni kezdte, hogy öljék meg. Ennek az akciónak az a további előnye is megvolna, hogy kemény büntető intézkedések lépnének életbe, s ismét fellendülne az ellenállási mozgalom. Ha ugyanis a Protektorátusban nem működne aktív ellenállási mozgalom, az emigráns kormány a háború befejezése után gyenge alkupozícióba kerülne. A brit kormány egyetértett a tervvel. 1941 decemberében az emigráns cseh kormány kiválasztott két cseh emigránst, Jozef Gabčikot és Jan Kubišt a feladat elvégzésére. A britek kiképezték őket kémkedési és szabotázstechnikákra, és 1942 májusában a Brit Speciális Hadműveletek Parancsnokságának (SOE) gépén elrepültek a Protektorátusba, ahol egy Prága környéki réten értek ejtőernyővel 829

földet. 1942. május 27-én reggel Heydrich elhagyta Prágától mintegy 20 kilométerre lévő otthonát, és a város központjában, a Hradzsin várban berendezett hivatalába hajtott. Noha az egész Birodalom biztonsági főnöke volt, a személyes biztonságával csöppet sem törődött. Egyedül, kíséret nélkül közlekedett, rajta kívül csak a sofőr ült az autóban. A kellemes tavaszi időben ezúttal nyitott tetejű kocsit kért munkahelye megközelítéséhez. A merénylők felderítették, hogy mindennap ugyanabban az időben és ugyanazon az útvonalon megy munkába. Ezen a reggelen valamelyest késett, de a két férfi lesben állt ott, ahol a kocsi Prága egyik elővárosában lelassított egy éles kanyar előtt. Gabčik el akarta sütni könnyű géppuskáját, de az elakadt, Kubišnak azonban sikerült elhajítania egy gránátot, amely eltalálta a hátsó kereket, felrobbant, és az autó megállt. Heydrich kiugrott, előrántotta a revolverét és lőni kezdett Kubišra, aki egy arra haladó villamos mögé rohant, felpattant egy ott hagyott biciklire, és elhajtott a helyszínről. Heydrich dühödten Gabčik ellen fordult, aki revolverével viszonozta a tüzet: Heydrichet elvétette, de a sofőrt mindkét lábán megsebesítette. Heydrich ekkor hirtelen a csípőjéhez kapott, és dülöngélve megállt. Most Gabčik is elhagyta a helyszínt, és egy zsúfolt villamosra felkapaszkodva menekült. A harmadik tettestárs, aki megfigyelői feladatokat látott el, és tükröt villogtatva figyelmeztette a merénylőket a kocsi közeledtére, higgadtan elsétált a vérontás helyszínéről. Heydrich súlyosan megsebesült. A gránát robbanásától bőrdarabkák, lószőr és a kocsi kárpitozásából származó acélrugók szilánkjai fúródtak a bordái közé, a gyomrába és a lépébe. Az idegen testeket műtétileg eltávolították, de a vágás túl széles volt, a seb elfertőződött, és 1942. június 4-én Heydrich meghalt. Ahogy az SS Das Schwarze Korps című újságja nekrológjában írta, „hibátlan férfi” volt. Hitler „nélkülözhetetlennek” nevezte. Kétségtelen, hogy sokak szemében ő testesítette meg az SS valamennyi erényét. Néha még saját emberei is, némi iróniával, „szőke vadállatnak” nevezték. Karaktere azonban kétes, nehezen meghatározható maradt. A legtöbb történész a hatalom technikusának, „a pragmatizmus szakemberének”, „a brutálisan erőszakos kormányzás megtestesítőjének” minősítette. Annyi bizonyos, hogy mindent felemésztő becsvággyal építette karrierjét a Harmadik Birodalomban. Egyesek azt bizonygatták: túl intelligens volt ahhoz, hogy az ideológiát komolyan vegye. Ám aki elolvassa írásos emlékeztetőit és nyilatkozatait, bizonyára felfigyel rá, mennyire gondolkodás nélkül és milyen maradéktalanul tette magáévá a nemzetiszocialista ideológiát. Írásait át- meg átjárják a nemzetiszocializmus gondolati sémái, a tökéletes elzárkózás a náci világnézet minden lehetséges alternatívája elől. Meggyőzően illusztrálja ezt a cseh néppel való bánásmódja 830

831

832

833

834

és a csehekre kitalált különleges osztályozási rendszere. Heydrich retorikájából ugyanakkor hiányzott az „öreg harcosok”, Hans Frank, Hermann Göring vagy Heinrich Himmler nyelvezetének nyersesége és durvasága. Heydrich számára a nemzetiszocialista ideológia mintha valamilyen merőben személytelen, soha meg nem kérdőjelezett eszmei és magatartásbeli szabályrendszert jelentett volna, amelyet hideg, szenvtelen hatékonysággal akart érvényre juttatni. Legtöbb beosztottja és kollégája félt tőle, még Himmler is, aki nagyon jól tudta, hogy szellemi színvonala jóval alacsonyabb a rangban alatta álló Heydrichénél. „Maga és az a híres logikája! – ripakodott rá egy ízben. – Mást sem hallunk, mint a maga logikája dicséretét. Torkig vagyok magával és a hideg, racionális kritikájával!” Másfelől azonban, ahogy sokan megjegyezték, szenvedélyes alkat is volt, remek sportember, nagy zenebarát, aki, ha elővette a hegedűjét, szemlátomást mélyen megrendült. Ambivalens személyisége nem maradt észrevétlen a kortársak előtt, akik közül sokan (mellesleg tévesen) részben zsidó származásának tudták be ellentmondásos természetét. Himmler állítólag így jellemezte: „boldogtalan, hasadt lelkű ember, mint a legtöbb vegyes fajú”. Amikor Carl J. Burckhardt, a Népszövetség danzigi biztosa a harmincas években találkozott vele, arra gondolt: „Két ember néz rám egyszerre.” Heydrich egyik kollégája elmesélt Burckhardtnak egy esetet: Heydrich egyszer ittasan tért haza, benézett a nyitott ajtón a fürdőszobába, ahol égett a villany, és a szemközti fal földig érő tükrében meglátta magát. Ekkor előrántotta revolverét, két lövést adott le a tükörképére, és így kiáltott: „Végre megvagy, bitang!” Hitler megfelelően ünnepélyes és pompázatos gyászszertartásban részesítette, bár magában tajtékzott a biztonsági mulasztás miatt, amely lehetőséget adott a gyilkosoknak. „Ostobának és esztelennek” nevezte Heydrich szokását, hogy „örömét lelve a heroikus gesztusokban, nyitott, páncélozatlan autóban utazott”. A Protektorátus élén Heydrich utóda az a Karl Hermann Frank lett, aki helyettesként működött előbb Neurath, majd Heydrich mellett. Az elnyomást Heydrichnél kevésbé kifinomultan, durván gyakorló Frankot 1943 augusztusában Cseh- és Morvaország német államminiszterévé nevezték ki. Ő irányította azt a félelmetes bosszúhadjáratot, amellyel Hitler a cseheket büntette. Magukat a gyilkosokat, akik a Szent Cirill és Metódról elnevezett prágai ortodox templomban bujkáltak, magas jutalom fejében árulta be a Gestapónak a Brit Speciális Hadműveletek Parancsnokságának egyik helyi ügynöke. A két férfi, öt másik ügynök társaságában, akiket ugyancsak a britek dobtak le ejtőernyőn a Protektorátusba, többórás elkeseredett csatát vívott, majd felismerve helyzetük reménytelenségét, fegyverüket maguk ellen fordították. Hitler eredetileg azonnal tízezer cseh kivégzésével akarta megbosszulni a gyilkosságot, és a 835

836

837

838

839

lengyelországi példa nyomán az egész cseh értelmiséget ki akarta irtani. Háchának, a cseh bábelnöknek megmondta: ha még egy ilyen esetre sor kerül, „meg kell fontolnunk az egész cseh lakosság deportálását”. Hermann Frank nyomban Berlinbe repült, hogy meggyőzze a Führert: az ilyen rendszabályok óriási kárt okoznának a cseh fegyvergyártásnak. A Brit Speciális Hadműveletek Parancsnokságának egy másik ügynökénél találtak egy olyan iratot, amelyben előfordult Lidice cseh falu neve. Frank azt javasolta, elegendő lesz megtorlásnak, ha ezzel a faluval példát statuálnak. Hitler jóváhagyta. 1942. június 10-én, azzal a váddal, hogy menedéket nyújtottak a gyilkosoknak, összegyűjtötték a falu teljes lakosságát, a férfiakat agyonlőtték, a nőket a ravensbrücki koncentrációs táborba hurcolták, a gyerekeket pedig fajvizsgálatra vitték. Nyolcvanegy gyereket fajilag alsóbbrendűnek ítéltek, ezeket megölték, a többi tizenhét új iratokat kapott, és német családokhoz került örökbefogadásra. Magát a falut porig égették. További huszonnégy férfit és nőt egy Ležáky nevű tanyán lőttek agyon, s gyerekeiket Ravensbrückbe vitték. Rajtuk kívül 1357 embert végeztek ki egy tárgyalási komédia után az ellenállásban való állítólagos részvételükért. 250 csehet, köztük egész családokat a mauthauseni koncentrációs táborban öltek meg. Prágában 1000 embert gyűjtöttek be és vittek el kivégezni. A bosszú orgiája összesen mintegy 5000 cseh személy életébe került. A további terrornak az vetett gátat, hogy a nemzetiszocialista rendszernek kétségbeesett szüksége volt a tekintélyes méretű és fejlett cseh fegyvergyártás termékeire; ezért úgy ítélték meg, a bosszúállás átmenetileg elérte célját. Heydrich megölése fokozta a nemzetiszocialista vezetés azon félelmét, hogy növekszik a veszély, amelyet a zsidók (bár semmi közük nem volt a merénylethez) jelentenek a hátország biztonságára. Egyes történészek később azt bizonygatták, hogy a megsemmisítési program ekkor bekövetkező felgyorsítását a Birodalom növekvő élelmiszerhiánya váltotta ki. A német lakosságnak kiutalt napi fejadagot már 1942 áprilisában csökkentették. Ez az intézkedés, azon túl, hogy népszerűtlen volt, rákényszerítette a kormányt, hogy a Németországban dolgozó külföldi munkások fejadagján is tovább faragjon, nehogy a német polgárok ellenséges megjegyzéseket tegyenek; így viszont csökkent az idegenek termelékenysége. A korlátozás olyan szigorú volt, hogy Hitler szokatlan lépésre szánta el magát: kényszernyugdíjba küldte mezőgazdasági miniszterét, Richard Walther Darrét, aki inkább bizonyult ideológusnak, semmint hatékony szakembernek, és a minisztérium legmagasabb rangú hivatalnokát, Herbert Backét léptette elő ügyvezető miniszterré. 1942 májusában Backe tárgyalt Hitlerrel és Himmlerrel, és megnyerte jóváhagyásukat ahhoz a tervhez, hogy a német fegyveres erőket ezentúl ne Németországból élelmezzék; ettől fogva az orosz földből kell megélniük. Keleten, ahol a haderő zöme állomásozott, ez azt 840

841

jelentette, hogy tovább kellett csökkenteni a helyi lakosság fejadagját, és ezt Backe 1942. június 23-án el is rendelte. A régióban megmaradt zsidóktól, akiknek élelmiszer-ellátását számos helyi közigazgatási szerv már az éhezés szintjére csökkentette, mindennemű fejadagot megvontak. A Főkormányzóságot, közölte Backe, „jövőre teljesen megtisztítják a zsidóktól”. Ez nem szándéknyilatkozat volt, hanem a várható fejlemények bejelentése, hiszen a nagyszabású megsemmisítési program már javában működött. Másfelől semmi bizonyíték rá, hogy Backe közvetlen ok-okozati kapcsolatra utalt volna az élelmezési helyzet és a megsemmisítési program felgyorsulása között. A nemzetiszocialista vezetés gondolkodásában továbbra is a biztonsági megfontolások álltak első helyen. 1942. július 19-én Himmler utasította Friedrich Wilhelm Krügert, a Főkormányzóság rendőrfőnökét: gondoskodjon róla, „hogy a Főkormányzóság teljes zsidó lakosságának áttelepítését 1942. december 31-ig végrehajtsák és befejezzék”. Európa etnikai átrendezése „teljes körű tisztogatást” követelt. Immár Hitler is el volt tökélve – és 1942 szeptemberében ki is mondta –, hogy a zsidó munkásokat a lehetőség keretein belül eltávolítsák a Birodalom lőszergyáraiból, és Berlin valamennyi, még életben lévő zsidó lakosát deportálják. A berlini Sportpalotában szeptember 30-án tartott beszédében ismét előhozakodott 1939. január 30-i „jövendölésével”. Ő megmondta előre, tudatta hallgatóságával, hogy „ha a zsidóság az árja népek kiirtása céljából nemzetközi világháborút provokál, akkor nem az árja népek fognak kipusztulni, hanem a zsidóság”. Most azonban „antiszemita hullám” söpör végig „népről népre” Európán, és minden állam, amely belép a háborúba, antiszemita állam lesz. Egy Bormann-nal 1942. október 10-én folytatott magánbeszélgetésben elhangzott, hogy Göring „tökéletesen indokoltnak tartja azokat a lépéseket, melyeket Himmler birodalmi SS-vezető kezdeményezett”, noha korábban (valószínűleg gazdasági okokból) ragaszkodott bizonyos kivételekhez. Néhány nappal azelőtt, ugyancsak a berlini Sportpalotában, Göring tudatta hallgatóságával, hogy „Churchill és Roosevelt részeges, zavarodott elméjű emberek, akiket a zsidók dróton rángatnak”, a háború pedig „nagyszabású faji háború, amelyben eldől, hogy a németek és az árják maradnak-e életben, avagy a zsidóság lesz a világ ura”. Ennélfogva a megsemmisítést ő is úgy állította be, mint a német nép szükséges önvédelmi akcióját. Hitler a nemzetiszocialista „öreg harcosokhoz” intézett az éves beszédében, amelyre Münchenben, 1942. november 8-án került sor, megismételte 1939-es próféciáját, s ezúttal kereken kimondta, hogy a háború a zsidók megsemmisítésével fog végződni. Hozzátette még, hogy a zsidók, akik (szerinte) annak idején kinevették, „most már nem 842

843

844

845

846

847

848

nevetnek többé”. Közvetlenül e beszéd után Dietrich, Hitler sajtófőnöke is nagyobb sebességre kapcsolt az antiszemita propagandában. A következő hónapokban Goebbels ugyancsak többször visszatért ehhez a témához. Ebben a szellemben fogalmazta meg azt a beszédét, amely 1943. február 18-án a berlini Sportpalotában hangzott el, és amelyet minden német rádióállomás közvetített:

Az előretörő – [izgatott közbekiáltások] – az előretörő szovjet hadosztályok mögött már láthatjuk a zsidó likvidálóosztagokat, amelyek a terror mögött fenyegetőn közelednek; láthatjuk az éhező milliók és az Európában dúló totális anarchia kísértetét. A nemzetközi zsidóság újólag a bomlás ördögi elemének bizonyul… Mi soha nem féltünk a zsidóságtól, és ma kevésbé félünk tőle, mint valaha! [„Heil!” kiáltások, hangos taps] … A bolsevizmus célja a zsidók világforradalma… Németország legalább nem szándékozik meghunyászkodni a zsidó fenyegetés előtt, hanem felkészült, hogy erre a fenyegetésre a zsidóság olyannyira időszerű, ha kell, totális és a lehető leggyökeresebb kiir… [helyesbít] kiiktatásával válaszoljon! [hangos taps, vad kiabálás, nevetés]. 849



Goebbels szándékos nyelvbotlása országos szinten is számíthatott hallgatóságának cinkosságára, nemcsak a zsidók tömeges megsemmisítésének kérdésében, hanem abban is, hogy közönsége érti: erre a témára csak virágnyelven szabad utalni. Hitler nagyjából ugyanilyen szempont szerint, bár kevésbé nyíltan szónokolt 1943. február 24-én és március 21-én. Utasította Goebbelst, hogy a külföldnek, elsősorban Angliának szánt rádióadásokban adagolják bővebben az antiszemita propagandát. Goebbels felhívta figyelmét a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című, a cári korban keletkezett hamisítványra (amelynek hitelességét Hitler lelkesen erősítgette), mire a Führer 1943. május 12-én hosszadalmas monológban fejtette ki propagandaminiszterének, hogy a zsidók mindenütt faji ösztönük sugallatára ássák alá a civilizációt. „A modern népeknek nincs más választásuk, mint hogy kiirtsák a zsidókat”, és csak akkor győzhetnek, ha a zsidó faj ellen „minden rendelkezésükre álló eszközzel” küzdenek. „Helyettük majd azok a népek fognak uralkodni a világon, amelyek elsőnek leplezték le a zsidókat, és elsőnek szálltak harcba velük.” A beszéd apokaliptikus hangvétele mindenkinek szemet szúrt. Hitler most úgy tüntette fel a zsidók kiirtását, mint a német világuralom szükséges előfeltételét. 1943. május 3-án Goebbels bizalmas körlevélben utasította a német sajtót, hogy fordítson több figyelmet a zsidók elleni támadásokra. „A zsidók valódi 850

851

természetének leleplezésére végtelen számú lehetőség van – szögezte le. – A német sajtónak most politikai céltáblául kell használnia őket: a zsidók a hibásak; a zsidók akarták a háborút; a zsidók akarják, hogy a háború egyre súlyosabb legyen; újra meg újra mindenről ők tehetnek.” A Völkischer Beobachter, amely 1942 folyamán csak négy antiszemita jellegű vezércikket közölt, 1943-nak csupán az első öt hónapjában tizenhét ilyen cikket jelentetett meg, egész 1943ban pedig összesen harmincnégy zsidótárgyú vezércikket publikált. A propagandakampány untig ismételgette az immár jól ismert kirohanásokat Churchill, Roosevelt és Sztálin, a német faj megsemmisítésére törő nemzetközi zsidó összeesküvés bábjai ellen – többen kimutatták, hogy ez egyfajta kivetítése volt a zsidóság megsemmisítésére irányuló náci késztetésnek. Ahogy romlott a katonai helyzet, és a német városok elleni szövetséges bombázások egyre súlyosabb károkat okoztak, úgy vált egyre harsányabbá a propaganda figyelmeztetése, miszerint a szövetségesek győzelme a német nép népirtással felérő megsemmisítését hozná magával. Nagy felzúdulást rendeztek, amikor felfedezték a szovjet titkosszolgálat által Katyńban meggyilkolt lengyel tisztek sírjait – és szinte természetes volt, hogy ezt a tömegmészárlást nem az oroszok, hanem megint csak a zsidók rovására írták. A zsidóellenes propagandának 1941 második felében elszabaduló első koncentrált össztüze „az európai zsidókérdés végső megoldását” volt hivatva beharangozni; most, e második szakaszban az lett a fő feladata, hogy a német népet egyesítse és a harc folytatására buzdítsa. A népirtás üteme, igazolása és megvalósításának módja az 1941-es kezdetek óta tehát több változáson ment keresztül. Ha a „végső megoldás” eredetét nem mint egyetlen döntés eredményét, hanem mint folyamatot vizsgáljuk, a nemzetiszocialista vezetés, különösen pedig Hitler és Himmler számos olyan buzdításával találkozhatunk, amely a németek állítólagos globális ellensége ellen mozgósított. E buzdító szavak fölött ott lebegett 1918 emléke: az a meggyőződés, hogy minden zsidó, bárhol legyen is, felforgatással, partizántevékenységgel, kommunista ellenállási mozgalmakkal és még sok egyébbel törekszik aláásni a németek háborús erőfeszítéseit. A náci hierarchia valamennyi szintjéről érkező tömeggyilkos buzdítást nem az a fajta megvetés fűtötte, amely a szlávok millióit bélyegezte bárkivel pótolható alsóbbrendű lényekké. A hajtóerő ez esetben a félelemnek és gyűlöletnek az az ideológiailag mindent átható elegye volt, amely Németország minden bajáért a zsidókat tette felelőssé, és elpusztításukat élet vagy halál kérdésének tekintette, melyet Németország fennmaradása érdekében kell végrehajtani. 852

853

854

855

„MINT BIRKÁKAT A VÁGÓHÍDRA”

I

Himmler már valamivel a wannseei konferencia előtt kijelölte Odilo Globocnikot, a lublini SS és rendőrség vezetőjét, hogy megszervezze a Főkormányzóság valamennyi zsidó lakosának módszeres kiirtását. A gettókat ki kellett üríteni, hogy elhelyezhessék a Nyugatról érkező deportáltakat. Globocnik dolga volt, hogy a (Heydrichről elnevezett) „Reinhard-akció” céljának megvalósítása érdekében felállítson egy sor tábort. Az osztrák náci Globocnikot 1933-ban bűnösnek mondták ki, amiért mélyen gyökerező antiszemitizmusától indíttatva megölt egy zsidót. Ausztria bekebelezése után Bécs Gauleiterévé nevezték ki, de 1939 januárjában devizaspekuláció miatt lefokozták. Himmler azonban nem vette le róla a szemét, és a következő novemberben kinevezte lublini posztjára. 1940-ben a zsidó rabszolgamunka alapján kis gazdasági birodalmat épített ki, és 1941-ben Majdanekben megbízást adott egy hatalmas munkatábor felállítására. A Reinhard-akcióhoz Globocnik nagyszámú segítséget toborzott a korábbi T4 akció résztvevőiből, köztük volt Christian Wirth is. Ezeket az embereket továbbra is a Führer kancelláriáján működő eutanáziaprogram főnöksége fizette, de a parancsot Globocniktól kapták. Az a húsz-harminc SS-katona, akiket Globocnik az újonnan létesített táboraiban alkalmazott, majdnem mind ebbe a kategóriába tartozott. Ily módon ezek a táborok mások voltak, mint az SS szokványos intézményei. Az SS-katonák itt mind tisztek vagy altisztek voltak, a munkaerő ukrán kisegítőkből tevődött össze, akiket többnyire a hadifogolytáborokból soroztak be, s rövid kiképzés után bocsátottak Globocnik rendelkezésére. A „Reinhard-akcióhoz” tartozó három tábor, amely a megsemmisítési program megvalósítására létesült, messzi vidéken, a Bug folyótól nyugatra helyezkedett el, de Lengyelország más vidékeivel jó volt a vasúti összeköttetésük, és a nagyobb gettókból is viszonylag könnyen el lehetett érni őket. Az első ilyen haláltábort, a bełżecit 1941. november 1-jén kezdték építeni egy már létező munkatábor területén. Az építkezés felügyeletével a korábbi 856

857

eutanáziaprogram egy végrehajtóját bízták meg, aki Christian Wirth mellett maradt, amikor Wirthet 1941 decemberében kinevezték a tábor parancsnokává. Wirth vasúti leágazást építtetett a tábor és a közeli állomás között. A tábor területén házak épültek az SS-tiszteknek, néhány barakk a hosszabb időre életben hagyott foglyoknak, akik cipészként, szabóként vagy asztalosként dolgoztak az SS-nek, továbbá szállás az ukrán kisegítőknek. A gázkamrák fából épültek, de légmentessé tették őket, a falakba pedig csöveket fektettek, hogy benzinmotorokból kipufogógázt vezethessenek a kamrákba, így ölve meg minden benn tartózkodót. Wirth azért választotta ezt az eljárást, mert az eutanáziaprogram során használt szén-monoxid-tartályokat nehéz volt nagyobb mennyiségben beszerezni, amellett ha az odaérkező áldozatok meglátták volna őket, gyanakodni kezdtek volna. 1942 februárjára elkészült a berendezés. Kisebb zsidó csoportokon próbálták ki, majd az építkezésben részt vett zsidó munkásokat is elgázosították. 1942. március 17-én megérkeztek a táborba az első deportáltak, s rögtön megérkezésük után elgázosították őket. Négy héten belül 75 000 zsidót öltek meg, köztük 30 000-et a lublini gettó 37 000 lakója közül, a többieket pedig a Főkormányzóság más vidékeiről, például Zamośćból és Piaskiból szállítottak ide. Az összefogdosások és a bełżeci vonatút gyilkos brutalitását szintén dr. Zygmunt Kłukowski örökítette meg, akinek naplója szemléletesen, bár nem egészen pontosan számol be arról, hogy az események milyen hatással voltak a lengyelországi zsidó lakosságra. 1942. április 8-án megtudta, 858



hogy naponta két, húsz-húsz vagonból álló vonat érkezik Bełżecbe, az egyik Lublinból, a másik Lvovból. A zsidókat különálló síneken szállítják le, majd a szögesdrót kerítés mögé hajtják. Vannak, akiket villanyárammal ölnek meg, másokat mérges gázokkal, és a holttesteket elégetik. Úton Bełżecbe a zsidók szörnyű dolgokat élnek meg. Tudják, mi fog történni velük. Egyesek megpróbálnak ellenállni. A szczebrzeszyni állomáson egy fiatal nő egy aranygyűrűt adott egy pohár vízért haldokló gyermekének. Lublinban egyesek látták, amint a gyorsuló vonat ablakaiból kisgyermekeket dobnak ki. Sokakat lőnek agyon, még mielőtt Bełżecbe érnének. 859



Nem sokkal ezután 2500 zsidót vittek el Zamośćból, több százat pedig az utcán lőttek le. Szczebrzeszyn zsidó lakosai olyan pánikba estek, hogy gyermekeiket varsói lengyeleknél helyezték el, míg más lengyeleket megvesztegettek, hogy rejtsék el őket. Elszállításuk után pedig tömegek gyülekeztek, hogy kifosszák az elhagyott otthonokat. 1942. május 8-án, mint 860

Kłukowski jelentette, német rendőri egység jelent meg Szczebrzeszynben, és úgy kezdett lövöldözni a zsidókra „mint a kacsákra, és nemcsak az utcán, hanem a saját otthonukban is válogatás nélkül öldösték a férfiakat, nőket, gyerekeket”. Kłukowski szervezni kezdte a sebesültek ellátását, de tudtára adták, hogy zsidókon tilos segítenie, így hát nehéz szívvel embereket állított a kórház elé, hogy elküldjék a segélykérőket. „Szerencsém volt, hogy így tettem” – írta később, mert hamarosan a rendőrség is megérkezett a kórházba, géppuskákkal felfegyverkezve, és átkutatták a kórtermeket; ha zsidókra bukkannak, szinte bizonyos, hogy Kłukowskit meg a munkatársait is agyonlőtték volna. Mint naplójában feljegyezte, az egész vérfürdő mélységesen felzaklatta:

11. térkép Megsemmisítőtáborok, 1941–45 Szomorú vagyok, amiért mindennemű segítséget meg kellett tagadnom. Erre csak a németek szigorú parancsa vitt rá, mivel

ellentétes volt saját érzéseimmel és az orvosi kötelességgel is. Még most is látom a halottakkal teli vagonokat, egy zsidó asszony halott gyermekével a karján járt ide-oda, és számos sebesült feküdt a kórházammal szemközti járdán, én pedig nem segíthettem rajtuk. 861



Az orvost elborzasztotta a lengyelek viselkedése; voltak olyanok, akik kifosztották az áldozatok otthonát, és még nevettek is, amikor a lakókat lelőtték. Ráadásul később a német rendőrség a helyi zsidó tanáccsal fizettette ki a mészárlásban felhasznált lőszert. Wirth igyekezett a bełżeci tábort úgy megterveztetni, hogy elaltassa az odaérkező zsidók gyanakvását. Azt mondták nekik, hogy ez átmenő központ, először fertőtlenítésen kell átesniük, utána tiszta ruhát kapnak, és visszakapják az értéktárgyaikat. Magukat a gázkamrákat úgy építették meg, hogy zuhanyozóra hasonlítsanak. Mindez pontosan követte az eutanáziaprogram elgázosítási menetrendjét, csak épp jóval nagyobb méretekben. A fortélyok azonban csak üres gesztusok voltak. A brutalitás, amellyel a zsidókat összefogdosták, aligha hagyott bennük sok illúziót sorsuk felől. Egy másik osztrák SS-tiszt, Franz Stangl így írta le, amit Bełżecben 1942 tavaszán látott: 862



Kocsin mentem oda. Érkezéskor az ember elsőnek a bełżeci vasútállomást pillantotta meg az út bal oldalán. A tábor ugyanazon az oldalon, de egy dombon helyezkedett el. A parancsnoki iroda, egy egyemeletes épület, 200 méterrel arrébb, az út túloldalán volt. Az a szag… Úristen, az a szag! Ott volt mindenütt. Wirthet nem találtam az irodájában. Emlékszem, odavezettek hozzá… Egy dombon állt a gödrök mellett… és azok a gödrök… tele voltak, színültig tele. Nem tudom elmondani; holttestek nem százával, hanem ezrével és ezrével… Az egyik gödörben már el sem fértek, annyian voltak, és a rothadás már túl messzire haladt, úgyhogy a folyadék alulról felnyomta a holttesteket, és kisodorta őket, és ezért legurultak a dombról. Láttam néhányukat… Úristen, rettenetes volt. 863



Stangl, aki később maga is központi szerepet játszott a Reinhard-akcióban, 1908ban született Ausztriában, egy brutális volt dragonyos katona fiaként. Kisvárosi szegénységben nőtt fel, szövőmunkásnak tanult. 1931-ben belépett a rendőrséghez, és kemény kiképzésben részesült, majd bekapcsolódott a Schuschnigg-diktatúra alatt betiltott szocialista ellenzék tagjainak üldözésébe és letartóztatásába. Közben titkos, de aktív tagja lett a nemzetiszocialista pártnak. 1938-ban, amikor Ausztriát a Birodalomhoz csatolták, előléptették, majd 1940-

ben áthelyezték a gyilkos eutanáziaprogram berlini igazgatóságára. Itt ismerkedett meg Christian Wirthtel, aki aztán Bełżecbe rendelte, hogy a helyszínen ismerkedjen meg a Reinhard-akcióval. Stanglnak az volt a véleménye, hogy a program siralmas hatékonysággal működik. A bełżeci gázkamrák kezdetleges építmények voltak. Szüntelenül meghibásodtak, és a deportáltak napokig várakoztak étlen-szomjan, amibe sokan bele is haltak. A végén ezt még Wirth is megsokallta. 1942 júniusában ideiglenesen leállította a szállítmányokat, és lebontatta a fából ácsolt gázkamrákat. Az új betonépítményben hat gázkamra volt, összesen 2000 főnyi kapacitással. Július közepén helyezték őket üzembe, a szállítmányok pedig december közepéig érkeztek. A táborban 1942 végéig 414 000 személyt öltek meg a megszállt Lengyelország zsidó lakosai közül, valamint további foglyokat Közép-Európa más részeiből, akik a lublini körzet gettóiból kerültek ide. Az áldozatok teljes létszáma elérhette akár a 600 000 főt is. A Reinhard-akció második tábora Sobibór falu közelében épült; helyszínén addig csak egy kis munkatábor működött, ahol zsidó nők dolgoztak. Az építkezés 1942 márciusában kezdődött, de a tervezett határidőhöz képest késésben volt, ezért Wirth kinevezte Franz Stanglt táborparancsnokká, kezdetben azzal a megbízással, hogy fejezze be időre a munkálatokat. 1942 május közepére a gázkamrák elkészültek. Egy téglaépületben kaptak helyet, és mindegyikbe 100 ember fért, akiket a kívülről motorokból bevezetett kipufogógáz ölt meg. A tábor Bełżec mintájára épült, az igazgatóság és a fogadótérség a vasúti leágazás mellé került, a megsemmisítési helyszín pedig valamivel távolabbra, hogy ne lehessen látni. 150 méter hosszú, keskeny, „csőnek” nevezett átjáró vezetett hozzá. A gázkamrákat magába foglaló épület mögött voltak a sírgödrök. Ezeket keskeny nyomtávú villamos kötötte össze a vasúttal; ezen szállították az út során meghaltak holttestét. Megtették a szokásos gesztusokat az érkező áldozatok megnyugtatására, de ezek, akárcsak Bełżecben, többnyire hatástalannak bizonyultak, mivel az SS és különösen az ukrán őrök durván ordítoztak a „csövön” végigfuttatott áldozatokkal, és ütlegelték őket. Némely SS-katona arra képezte ki a kutyáját, hogy belemarjon a meztelen testekbe, és ez tovább növelte a pánikot. Stangl legjobb képességei szerint, hatékonyan vezette a tábort, amelyet nem terheltek úgy túl az érkezők tömegei, mint Bełżecben. Mindazonáltal a tábor működésének első negyedévében majdnem 100 000, Lublinból, Ausztriából, a Cseh–Morva Protektorátusból és az Óbirodalomból érkező zsidót öltek itt meg. A vasúti fővonalon végzett munkálatok miatt 1942 nyarán átmenetileg leállították a szállítmányokat. Ugyanekkor a nagy hőségben a gázkamrák mögötti gödrökbe temetett, sűrű rétegekben összezsúfolt holttestek, akárcsak 864

865

866

Bełżecben, megduzzadtak, és a talaj fölé emelkedtek; a szörnyű bűz odavonzotta a patkányokat és más dögevőket. Az SS-katonák avas ízt éreztek a vízben. A tábor vízellátása kutakból származott, és ezek nyilvánvalóan megfertőződtek. A tábor igazgatósága ezért egy hatalmas gödröt ásatott, amelyet megtöltöttek fával, és meggyújtottak, majd az exkavátorral kiásott holttesteket rácsokon a gödör fölé helyezték és elhamvasztották. A munkálatokat egy zsidó speciális osztag (Sonderkommando) végezte, amelynek tagjait utána ugyancsak megölték. 1942 októberében aztán ismét megindultak a szállítmányok, és jöttek rendszeresen egészen 1943. május elejéig. Egy 5000-es szállítmány Majdanekből érkezett: a csíkos egyenruhába bújtatott foglyokat már legyengítette az éhség és a kegyetlen bánásmód. Ezúttal a gázkamrák éppen meghibásodtak, így a foglyok az egész éjszakát a szabad ég alatt töltötték. Kétszáz ember belehalt a kimerültségbe vagy az ütlegelésbe és lövöldözésbe, amivel az SS-ek mulatoztak a sötétben. Az élve maradtakat másnap a gázkamrákba hajtották. 1943 júniusában egy újabb szállítmányban már meztelenül érkeztek a foglyok, mivel a lvovi SS-legények úgy gondolták, meztelenül nehezebben szökhetnek meg. Az utazás sokáig tartott, és az ötven tehervagonból huszonötben már csak halottakat találtak. Az éhség és a szomjúság végzett velük, és ahogy egy szemtanú később felidézte, az érkezéskor sokan már vagy két hete halottak voltak. A zsidóknál még mindig voltak személyes tárgyak. Ezeket a ruhájukkal és bőröndjük tartalmával együtt elvették tőlük. Az értéktárgyakat a tábori hatóságok foglalták le; jelentős részük az SS-katonák és a kisegítők zsebébe vándorolt. A legértékesebb ékszereket, valamint a halottak tömött fogaiból eltávolított aranyat Berlinbe küldték egy központi válogatóba, ahol a nemesfémeket rudakba olvasztották a Reichsbank számára, az ékszereket pedig megszállt vagy semleges országokban a német fegyvergyárak számára szükséges ipari gyémántra váltották. A bútorokat és a zsidók egyéb hátrahagyott holmiját – ruhaneműt, edényeket, szőnyegeket és még sok minden mást – Rosenberg hivatala foglalta le, és azok németországi árveréseken keltek el. Egy Pohl hivatalának megküldött jelentés a Reinhard-akció során 1943. december 15-ig elkobzott zsidó tulajdon összértékét nem egészen 180 millió birodalmi márkára becsülte. Eddig az időpontig Sobibórban közel 250 000 embert öltek meg. Amikor Himmler 1943 elején felkereste a tábort, a műveletek már leállóban voltak. Új, menetrendszerű szállítmányokat nem vártak, ám a táborvezetés speciális szállítmányt rendelt egy környékbeli munkatábortól, hogy a magas vendég élőben nézhessen végig egy elgázosítást. Himmler olyan elégedett volt a látottakkal, hogy előléptetett huszonnyolc SS- és rendőrtisztet, köztük Wirthet, 867

868

869

870

Stanglt és más magasabb rangú funkcionáriusokat. Egyszersmind elrendelte, hogy készítsék elő a tábor bezárását, és az áldozatok utolsó csoportjainak megölése után tüntessenek el minden nyomot, amely a tábor rendeltetésére utalna. Sobibórt raktárrá akarták átalakítani a Vörös Hadseregtől zsákmányolt lőszer tárolására. Zsidó munkásokat fogtak be az új létesítmények építéséhez. Eközben rohamos gyorsasággal folyt az áldozatok holttestének elhamvasztása. A zsidó építőmunkások, köztük számos harcedzett szovjet hadifogoly számára világossá vált, hogy halálra vannak ítélve. A szovjet foglyok, akik 1943. szeptember 23-án érkeztek, és összetartó, fegyelmezett csoportot alkottak, elkezdték szervezni a szökést. 1943. október 14-én a tábor SS-személyzetének zömét és számos ukrán kisegítőt különféle ürügyekkel becsaltak a tábor műhelyeibe, és ott tőrökkel és baltákkal végeztek velük, anélkül hogy az őrtornyokban álló katonák felfigyeltek volna rájuk. Az ellenállók elvágták a tábor telefonhuzalait és áramellátását. A főkapu felé özönlöttek, ám az ukrán őrök automata fegyvereikkel tüzet nyitottak, és sokukat megölték; mások a drótkerítésen törtek keresztül. Rengetegen vesztek oda a kerítésen kívüli aknamezőn, de 600 fogolyból több mint 300-an sikeresen törtek ki a táborból (akiknek nem sikerült, azokat másnap agyonlőtték). Az SS és a rendőrség nagyszabású keresőakciót indított; még megfigyelő repülőgépeket is bevetettek. Száz szökevényt elkaptak, és szinte azonnal megöltek. De a többieket nem sikerült elfogni, és sokan közülük utat találtak a partizánegységekhez. Nem sokkal ezután új zsidó csoport érkezett a tábor lebontására. Az épületeket lerombolták, a helyükre fákat ültettek, majort telepítettek, majd amikor minden elkészült, a zsidókat arra kényszerítették, hogy feküdjenek rá a sütőrácsokra, és egyenként agyonlőtték őket. 1943 decembere után teljesen kiürült a tábor, és eltűnt az összes árulkodó nyom. 871

II

A Reinhard-akció harmadik táborát Varsótól északkeletre, Treblinkában rendezték be, távoli, erdős vidéken, egyetlen sínpárból álló leágazás végén, amely a varsó–białystoki fővonalon található Malkinia állomástól egy régi kőbányáig vezetett. 1941 tavaszán a német megszállók a kőbánya közelében munkatábort létesítettek; innen származott a nyersanyag a lengyelországi szovjet–német határ megerősítéséhez. Egy évvel később az SS új haláltábor

céljára szemelte ki a terepet. 1942 június elején kezdődött az építkezés, amelyet Richard Thomalla, a korábban Sobibór felépítéséért felelős SS-tiszt felügyelt. Az építkezés kezdetén már működött a bełżeci és sobibóri haláltábor, így hát Thomalla azon volt, hogy kijavítsa azok hibáit. Az új tábor munkálataihoz zsidó munkásokat hoztak. Sokakat közülük munka közben csak úgy találomra lelőtt az SS, másokat a terep megtisztításához kivágott fák ledőlésének útjába állítottak, így aztán a munka gyakran félbeszakadt. Építettek egy vasúti leágazást meg egy állomást is, ahonnan a zsidókat egy vetkőzőhelyiségbe vitték; ennek közelében volt a „gettó”, ahol a hosszabb távra idezárt foglyok laktak. A meztelen zsidókat gyorsan végigkergették egy keskeny, kétfelől elkerített átjárón (az SS-legények a „Mennyek útjának” nevezték) a felső táborba, egy gondosan álcázott téglaépületig: itt volt a három gázkamra. Az őrök ordítozva, szitkozódva beterelték az áldozatokat, s ott dízelmotorokból fejlesztett és egy csőrendszerbe vezetett gázok végeztek velük. Az épület mögött voltak az 50 méter hosszú, 25 méter széles és 10 méter mély árkok, melyeket exkavátor ásott ki. A foglyokból alakított különleges osztagok kis kocsikban tolták a holttesteket a kivégzés helyszínétől egy keskeny nyomtávú vasúti sínen a gödrökig, amelyeket aztán, ha megteltek, betemettek. Az érkező zsidóknak itt is, akárcsak Sobibórban, azt mondták, hogy átmenőtáborban vannak, ahol a fertőtlenítő zuhany után a tiszta ruhával együtt visszakapják gondosan megőrzött értéktárgyaikat. Kezdetben mindennap körülbelül 5000 zsidó érkezett, de 1942. augusztus közepén az öldöklés tempója felgyorsult. Augusztus végéig Treblinkában 312 000 zsidót gázosítottak el, akiket részben Varsóból, részben Radomból és Lublinból szállítottak ide. Nem egészen két hónap telt el attól kezdve, hogy 1942. július 23-án a táborban lezajlottak az első elgázosítások. A tábor első parancsnoka, Irmfried Eberl osztrák orvos az eutanáziaprogramban is részt vett, és nyíltan kimondta, mi az ambíciója: minden más tábornál több áldozattal akar végezni. A zsidókat szállító vonatok szellőzetlenek voltak, és a nagy melegben víz, illetve szaniterberendezések híján ezrek haltak meg útközben. A hatalmas létszám nyomása akkora volt, hogy a személyzet minden megtévesztéssel felhagyott. Oskar Berger, aki az 1942. augusztus 22-i szállítmánnyal érkezett, feljegyezte, hogy a vágányok mellett „százával hevertek a holttestek”, „összevissza dobált batyuk, ruhadarabok, bőröndök halmai között. A barakkok tetején SS-katonák, németek és ukránok álltak, és találomra lövöldöztek a tömegre. Férfiak, nők, gyerekek estek össze véresen. A levegő megtelt sikoltozással és sírással.” Az élve maradtakat SS-katonák hajszolták a gázkamrákba, s útközben ostorral és vasrudakkal ütlegelték őket. Hogy a várakozók ne hallják meg a sikolyokat, az SS egy kis zenekart szervezett, amely közép-európai slágerekkel próbálta 872

elfojtani a zsivajt. A gázkamrák nem tudtak megbirkózni az áldozatok tömegeivel, így például az 1942. augusztus 22-én érkező zsidók jó részét a fogadótérségen lőtték agyon az SS-őrök. Ez a módszer sem vált be azonban, ezért az újonnan érkező vonatokat órákig, sőt napokig várakoztatták a nyári hőségben. A vagonokba zárt emberek közül sokan szomjan haltak, másokkal hőguta vagy fulladás végzett. Gyakran meghibásodtak a gázkamrák is, néha olyankor, amikor már benn voltak az áldozatok, akiknek nemegyszer órákig kellett várniuk, amíg a javításokat elvégezték. A gödrök hamar megteltek, az újakat nem ásták ki elég gyorsan, így aztán csakhamar mindenütt temetetlen holttestek hevertek. Eberl és munkatársai maguknak foglalták le a zsidók tulajdonának jelentős részét; a válogatóudvaron állítólag halmokban hevert az arany meg a pénz a hatalmas rakásokba dobált ruhanemű és bőröndök mellett, amelyek olyan gyorsan gyűltek fel, hogy a feldolgozás nem tudott megbirkózni velük. Ukrán őrök, megfelelő szállás híján, sátrakat állítottak a tábor különböző pontjain, és ott dorbézoltak a helyi prostituáltakkal. Eberl egy jelentés szerint arra kényszerített egy zsidó lányt, hogy meztelenül táncoljon előtte; a lányt később agyonlőtték. A Treblinkában uralkodó káosz híre Globocnikhoz és Wirthhez is eljutott, akik váratlanul megjelentek ellenőrzésre, és Eberlt nyomban elbocsátották. Wirthet 1942 augusztusában nevezték ki mindhárom haláltábor főfelügyelőjének, azzal a megbízással, hogy racionalizálja a megsemmisítési műveleteket. Szeptember elején Wirth Treblinka élére kinevezte a sobibóri parancsnokot, Franz Stanglt, aki itt is megvalósította a rendezett táborról alkotott elképzelését. Stangl csinosan öltözött, elegáns fehér zakót, sötét nadrágot és lovaglócsizmát viselt, kezében többnyire lovaglóostor volt, de soha nem használta, és erőszakos cselekményekben sem vett soha részt. Építtetett egy hamis vasútállomást, menetrendekkel, pénztárfülkékkel, még egy nagy faliórát is felrakatott, igaz, a mutatói nem mozogtak, mert csak odafestették őket. Kerteket telepített, új barakkokat és konyhákat állított fel. Az egésznek az volt a rendeltetése, hogy megtévessze az érkező áldozatokat: hadd higgyék, hogy átmenőtáborban vannak. Stangl rendszerint az alsó és a felső tábor között, egy jó kilátást nyújtó ponton állt, innen figyelte a „Mennyek útján” brutálisan végigkergetett meztelen foglyokat, akiket, mint később bevallotta, nem emberi lényeknek, hanem „rakománynak” tekintett. Időnként szabadságra ment, és meglátogatta feleségét és családját. A munkáját titokban tartotta. A felesége úgy tudta, építkezésen dolgozik. A táborban tovább dúlt a szadizmus és az erőszak. A zsidó munkacsapatokat állandóan ütlegelték, és amikor szolgálati idejük lejárt, az utánuk következők szeme láttára lőtték őket agyon. Az ukrán kisegítők 873

874

rendszeresen erőszakoltak meg fiatal zsidó nőket; egyikükről, Ivan Demjanjukról, aki a gázkamra előtti dízelmotort működtette és közben a gázkamrába menő zsidókra felügyelt, azt jelentették, hogy levágta az arra haladó idős zsidók fülét és orrát. 1942 szeptemberében Meir Berliner, az egyik fogoly, aki mellesleg argentin állampolgár volt, egy névsorolvasás (Appell) alkalmából agyonszúrt egy SS-tisztet. Odahívták Wirthet, aki megtorlásul 160 találomra kiválasztott férfit végeztetett ki, és a dolgozó foglyoktól három napra megvonta az ételt és a vizet. Az incidens azonban nem zavarta meg a gázkamrák rendületlen működését. 1943 első hónapjaiban ingadozott a szállítmányok száma, de július végére a még élve hagyott kisszámú munkáscsapat látta, hogy fogytán a munka. Himmler már 1942 tavaszán úgy határozott: a haláltáborokban eltemetett holttesteket ki kell ásni és el kell égetni, hogy a mészárlás minden nyomát eltüntessék. Globocnik ellenállt az utasítás végrehajtásának, eltekintve azoktól a helyszínektől – például Sobibórtól –, ahol ez közegészségügyi okokból szükségesnek mutatkozott. Állítólag kijelentette, hogy a tetemek kiásása helyett „bronztáblákat kellene a sírokba helyezni, azzal a felirattal, hogy nekünk volt bátorságunk elvégezni ezt a gigászi munkát”. 1942 decemberében Chełmnóban és Bełżecben mégis megkezdődtek a hamvasztások, és 1943 áprilisában Treblinka is követte a példát. Mivel a lengyelországi gettók zsidó lakóinak elsöprő többségét már megsemmisítették, Himmler úgy döntött, hogy bezáratja a táborokat. Négy hónappal később, július végére lényegében befejeződött a hatalmas gödrökbe dobált mintegy 700 000 holttest kihantolása és elhamvasztása. Treblinkába egyre kevesebb szállítmány érkezett. A munkások rájöttek, hogy ők lesznek a gázkamrák következő áldozatai. A tábor mindkét részében titkos ellenállási csoportok alakultak, és bár az akcióik összehangolására kidolgozott terv végül nem vált be, 1943. augusztus 2-án sikerült felgyújtaniuk a tábor egy részét, fegyvert is szereztek, és lehetővé tették, hogy a tábor 850 lakójának majdnem a fele áttörjön a kerítésen, és elmeneküljön. Stangl az ablakán kinézve egyszer csak lövöldöző zsidókat pillantott meg a kerítésen túl. A telefonhuzalokat nem vágták el, így a parancsnok kívülről hívott erősítést. A zsidó harcosoknak nem sikerült elegendő fegyvert és lőszert szerezniük, a jobban felfegyverzett SS-legények viszonozták a tüzet, és 350–400 menekülőt megöltek, de közülük csak féltucatnyian estek el. A megmaradt zsidók felét rövidesen elfogták, talán százan tudták bevenni magukat a közeli erdőkbe; hogy hányan maradtak életben, az nem ismeretes. A tűz jóformán csak egyetlen épületet hagyott épen: azt az erős téglaházat, amelyben a gázkamrák voltak. Stangl eredetileg újjá akarta építeni a tábort, de három héttel később magához rendelte Globocnik, és közölte, hogy a tábort azonnal bezárják, őt 875

876

877

pedig áthelyezik Triesztbe, megszervezni a partizánmozgalom leverését. A táborba visszaérve Stangl becsomagolt, majd összehívta a megmaradt zsidó munkásokat, „mivel – ahogy később a legcsekélyebb irónia nélkül előadta – el akartam búcsúzni tőlük. Néhányukkal kezet is ráztam.” Távozása után a munkásokat megölték. Ezenközben a sobibóri és treblinkai felkelések megerősítették Himmlert abban a hitében, hogy a zsidók, bárhol legyenek is, biztonsági kockázatot jelentenek. Ebben a két táborban már kevesen maradtak, de a lublini körzetben, a Reinhard-akció személyzetének vezetése alatt álló három munkatáborban, főleg Travnikiban és Poniatowában voltak még mintegy 45 000-en, köztük nők és gyerekek, és nem kevesen tengődtek a majdaneki koncentrációs táborban is. Himmler úgy döntött, hogy ezeket haladéktalanul meg kell semmisíteni. Egy gondosan megtervezett, katonai stílusú műveletben, amelynek az Aratóünnep (Aktion Erntefest) fedőnevet adták, ezernyi rendőr, SSés Waffen-SS-legény vette körül a táborokat, ahol a férfiakkal addigra már, védelmi erődítés ürügyén, megásatták a gödröket. A megérkező német erők parancsára a foglyok levetkőztek, felsorakoztak a gödröknél, és agyonlőtték őket. Poniatowában egy földalatti zsidó ellenállási csoport elfoglalt egy barakkot, és tüzet nyitott az SS-re, de a németek felgyújtották a barakkokat, melyekben az ellenállók elevenen elégtek. Majdanekben valamennyi fogolynak, továbbá a Lublin körüli kisebb munkatáborokból behozott embereknek meztelenre kellett vetkőzniük, majd a kiásott gödrökhöz hajtották és agyonlőtték őket. Amikor a gödrök megteltek, az újabb meztelen áldozatoknak rá kellett feküdniük a holttestekre, és úgy végeztek velük. Az öldöklés reggel hatkor kezdődött, és délután ötig tartott: ezen az egyetlen napon mintegy 18 000 zsidót öltek meg a táborban. Travnikiben és Majdanekben a tábori hangszórók tánczenét közvetítettek teljes hangerővel, hogy elnyomják az áldozatok kiáltásait és sikolyait. Mindent egybevetve az Aratóünnep műveletben 42 000 zsidót öltek meg. Mára a Reinhard-akció táboraiból alig maradt valami. A lázadás után Treblinka még álló épületeit lebontották, a talajt füvesítették, virágokat és fákat ültettek, a gázkamrák tégláiból kis majorságot építettek, és odatelepítettek egy ukránt, aki megígérte: azt mondja majd a látogatóknak, hogy évtizedek óta itt gazdálkodik. A helyi lengyelek azonban tudták, mi volt ezen a helyen. 1944 nyarán híre ment, hogy az itt eltemetett zsidók szájából nem távolították el az aranyfogakat, és a sírban ott van velük a ruhájuk, tömve ékszerekkel, értéktárgyakkal. Hónapokon át kutattak a területen kincskereső parasztok és földművesek. A háborús bűnöket vizsgáló lengyel bizottság egy nőtagja 1945. november 7-én felkereste a treblinkai tábor helyét, ahol „rablók, fosztogatók sokaságát” találta, „kezükben ásóval és lapáttal, … amint ástak, kutattak, 878

879

880

összegereblyézték és megrostálták a homokot. A porból, a széthányt szemét és csontok közül oszlásban lévő végtagokat emeltek ki.” A hátborzongató kincsvadászat csak akkor ért véget, amikor a lengyel kormány hivatalos emlékműveket emeltetett a táborok helyén, és őröket állított köréjük. A brit titkosszolgálat megfejtett egy 1943. január 11-ről kelt, Eichmann-nak küldött jelentést. E szerint 1942 végéig a Reinhard-akció keretében meggyilkolt zsidók száma összesen majdnem egy és negyed millió volt. A keletre „evakuált” vagy „a táborokon átosztályozott” zsidókról 1943. március 23-án teljesebb listát adott át Himmlernek „statisztikai felügyelője”, Richard Korherr. Ez a lista 1 873 539-ben állapította meg az áldozatok számát, bár ebbe a Reinhard-táborokon kívül megsemmisítetteket is beleszámították. A jelentés rövidebb, immár 1943. március 31-ről keltezett változatát azzal a nagyobb betűtípussal szedték, mint a rövidlátó Hitlernek szánt minden dokumentumot, és 1943. április 19-én, a Führer ötvennegyedik születésnapjának előestéjén nyújtották át. Modern becslések a Bełżecben, Sobibórban és Treblinkában meggyilkoltak teljes számát körülbelül 1 700 000-ben állapították meg. 881

882

883

884

III

Lengyelország elfoglalása és a Franciaország fölötti, Elzász és Lotaringia visszacsatolásával járó győzelem után új koncentrációs táborok nyíltak a bekebelezett területeken: a Danzig melletti Stutthofban 1939 szeptemberében (ezt 1942 januárjáig a helyszínen igazgatták), az elzászi Natzweilerben 1940 júniusában és a sziléziai Gross-Rosenben 1940 augusztusában (eredetileg Sachsenhausen altáboraként). Újabb tábor létesült 1940 áprilisában egy vándormunkások számára épített régi gyűjtőközpont helyén Oświęcim városa mellett, amely Auschwitz néven akkor a Német Birodalomhoz tartozott. A táborban lengyel politikai foglyokat szándékoztak őrizni. 1940. május 4-én Rudolf Hösst, az egykori tiszti különítményes harcost, majd a dachaui és a sachsenhauseni tábor tisztjét nevezték ki parancsnoknak. Visszaemlékezéseiben Höss panaszkodik az ott talált munkatársi gárda alacsony színvonalára, valamint a raktári készletek és az építőanyagok hiányára. Némi büszkeséggel jegyezte fel, hogy amikor a tábor körülkerítéséhez nem kapott elegendő szögesdrótot, máshonnan lopkodta össze a pótlást. Acélt régi tábori erődítményekből szerzett, de a szükséges kisebb és nagyobb teherautókat megint csak „organizálnia”

kellett, konyhai edényekért pedig 90 kilométert kellett autóznia. Időközben érkeztek a foglyok is. 1940. június 14-én jött meg az első csoport, amelyet szelektálni kellett, majd egy karanténban töltött idő után továbbküldeni más táborokba. Auschwitzi tartózkodásuk alatt az emberek zömét építkezéseken dolgoztatták. Auschwitz hamarosan a lengyel politikai foglyok állandó központja lett; egyszerre közel 10 000-en voltak a táborban. A bejárat fölé Höss kovácsoltvas boltívet helyeztetett, Arbeit macht frei (A munka szabaddá tesz) felirattal; ezt a jelszót Dachauban tanulta meg. 1940 novemberében Himmler a parancsnok tudtára adta, hogy „Auschwitzból a keleti területek legfőbb mezőgazdasági kutatóállomása lesz, … hatalmas laboratóriumok és faiskolák lesznek, és nagyszabású fajállattenyésztés fog folyni.” A Barbarossa hadművelet megindulását követően a tábor tovább terjeszkedett. 1941. szeptember 26-án Himmler elrendelte egy hatalmas új tábor megépülését Birkenauban (Brzezinka), az auschwitzi főtábortól két kilométerre. Ebben a táborban szovjet hadifoglyokat tartanak majd, akiket építkezéseken fognak dolgoztatni. Himmler úgy tervezte – bár tervei soha nem valósultak meg teljes körűen –, hogy a hadifoglyok száma el fogja érni a 200 000-et. 1941 októberében megérkezett az első 10 000 fogoly. Höss a főtáboron belül külön telepen helyezte el és megpróbálta a birkenaui építkezéseken foglalkoztatni őket, de túl gyengéknek és alultápláltaknak bizonyultak. „Úgy hullottak, mint a legyek” – jegyezte fel később; különösen télidőben. Gyakran fordult elő kannibalizmus is. „Én magam – emlékezett – láttam egy téglahalmok között fekvő oroszt, akinek felhasították a testét, és hiányzott a mája. Ennivalóért agyonverték egymást… Már nem voltak emberi lények. Állatok lettek, akiknek csak az evés járt a fejében.” Az, hogy enni adjon nekik, Hössnek természetesen eszébe sem jutott. A következő év tavaszán a 10 000-ből már csak néhány százan voltak életben. Az auschwitz-birkenaui új tábor összetartozott egy másik munkatáborral, mely ugyancsak szovjet hadifoglyoknak épült Lublin város keleti részén, s amelyet nem hivatalos néven majdaneki tábornak neveztek. Az elképzelés azonban nem vált be; a tábor a tervezett méretnek csak az ötödét érte el (a még nagyobb szabású tervet, amely negyedmillió lakóval számolt, hamar elejtették). A tábor felépítéséhez kilátásba helyezett 50 000 szovjet fogoly helyett csak kétezren érkeztek. Kialakulása során Majdanek számos funkciót töltött be. Nemcsak a hadifoglyokat őrizték itt, hanem a lengyel ellenállás tagjait, túszokat, deportáltakat és később olyan beteg foglyokat, akiket más táborokból szállítottak ide megsemmisítés céljából. A táborban számos műhely és kisebb gyár üzemelt, de az igazgatóságnak nem sikerült őket betagolni a német hadiiparba, a zsidók alkalmazását pedig inkább csak eszköznek tekintették, hogy az egész napos 885

886

887

kimerítő munkával elpusztítsák őket. Amikor Himmler 1942 júliusában elhatározta, hogy a zsidók megsemmisítésének ütemét fel kell gyorsítani, Majdanekben hét gázkamrát építettek, amelyekből szeptemberben már legalább három működött. A következő hónapok során mintegy 50 000 zsidót öltek itt meg kipufogógázokkal. A sobibóri lázadást követően, az Aratóünnep művelet keretében 18 000 zsidót lőttek agyon a táborban. Majdanekben végül mindösszesen 180 000 volt az áldozatok száma; ebből 120 000 zsidó, akiket nemcsak a lublini körzetből szállítottak ide, hanem távolabbról, így NyugatEurópából is. Majdanek bővítése részben a rossz irányítás miatt maradt el; széltében-hosszában ismert volt a tábor vezetésének korrupciója és brutalitása. Parancsnokai közül ketten, Karl Otto Koch és Hermann Florstedt nemcsak nagy tételekben loptak, hanem adminisztratív kötelességeiket is súlyosan elhanyagolták, és inkább nyers terrorral hajtották keresztül utasításaikat. A végén még a Birodalmi Biztonsági Főhivatal is megelégelte garázdálkodásukat: letartóztatták és kivégezték őket. Utóduk, Max Koegel sem volt sokkal jobb, ő a sikkasztásra és csalásra még az 1920-as években szokott rá. Az őrök közt sok nehezen fegyelmezhető horvát és román volt, akik hírhedten kegyetlenül bántak a zsidókkal. Majdanek ingatag, rosszul vezetett és szakszerűtlenül működő intézmény maradt, soha nem vált azzá a többfunkciós, központi megsemmisítőés munkatáborrá, aminek eredetileg szánták. Ez a feladat – már ha annak nevezhetjük – Auschwitzra hárult. Auschwitzot valóban arra rendelték, hogy a világtörténelem legnagyobb tömeges megsemmisítő-központja legyen, amely túlszárnyalja még a bełżeci, a sobibóri és a treblinkai halálcentrumokat is. Höss későbbi visszaemlékezése szerint Himmler valamikor 1941 nyarán rendelte magához, de valószínűleg csak hónapokkal később, 1941 végén vagy 1942 elején adta a táborparancsnok tudtára: mivel a létező keleti megsemmisítőintézmények nem elég kiterjedtek a zsidókérdés »végső megoldásának« kivitelezésére, Auschwitzot szánja további központnak, elsősorban azért, mert jó az elérhetősége, ugyanakkor viszonylag távol van a nagyobb településektől. Nem sokkal ezután Eichmann jelent meg a táborban, hogy részletesebben ismertesse a terveket. A Reinhard-akció táborait a lengyelországi zsidók megsemmisítése céljából hozták létre, ezzel szemben Auschwitznak azt a funkciót irányozták elő, hogy a megszállt Európa többi részének zsidóságát semmisítse meg, ideértve nemcsak a korábbi Lengyelországgal szomszédos területeket, hanem ezek zsidó lakosságának legyilkolása után magát Németországot, valamint a Cseh–Morva Protektorátust és az olyan nyugat-európai országokat is, mint Franciaország, Belgium és Hollandia. Az Auschwitzban használatos módszerek a kezdet kezdetétől mások voltak, mint a többi táborban használatos eljárások. Egy eredetileg véletlen 888

889

felismerést valósítottak meg, ami hamarosan rendszerré állt össze. 1941 júliusában egy foglyokból és SS-őreikből álló csoport ruha- és ágyneműt fertőtlenített a Zyklon–B-ként ismert rovarirtó vegyszerrel, amelynek legfőbb alkotóeleme a kénsav. Eközben vették észre, hogy a gáz a helyiségbe betévedő macskát percek alatt megölte. Az egyik őr rájött, hogy ezt a vegyszert emberirtásra is lehetne használni. Az ötlet 1939-ben rövid ideig a T4 csapatát is foglalkoztatta, de aztán nem találták elég praktikusnak, és elvetették – most azonban a táborvezetés felkarolta. 1941. szeptember elején kipróbálták a gázt mintegy 600 szovjet hadifoglyon, akiket előző hónapban egy Gestapo-bizottság „fanatikus kommunistáknak” nyilvánított, és hozzájuk csaptak még 250 beteg táborlakót. Levitték őket a főtábor 11-es blokkjának pincéjébe, ahol valamennyiüket elgázosították. A kísérletet még ugyanebben a hónapban megismételték a tábor régebbi krematóriumában 900 egészséges szovjet hadifoglyon. Höss később felidézte, hogyan nézte végig a jelenetet. Az embereket a helyiségbe terelték, az ajtókat légmentesen lezárták, majd a tető nyílásain át porított Zyklon–B-t szórtak be. A meleg, amelyet a helyiségbe zsúfolt emberi testek fejlesztettek, csakhamar halálos hatást váltott ki a gázból. „Egy ideig – idézte fel Höss – valami zümmögésféle hallatszott. Amikor a port bedobták, »Gáz!« kiáltások harsantak mindenhonnan, amit hangos ordítás követett, és a csapdába esett emberek nekivetették magukat a két ajtónak. De az ajtók nem engedtek.” Valamennyi fogoly meghalt. Eichmann következő látogatása alkalmából megállapodtak, hogy a gázt ezentúl rendszeresen fogják alkalmazni. A tábor krematóriuma azonban olyan közel volt az igazgatósági épülethez, hogy a gázba hurcolt szovjet hadifoglyok üvöltését meghallotta a személyzet. Höss ezért úgy döntött, hogy a gyilkosságokat a főtábortól messzebb, Auschwitz-Birkenauban fogják végrehajtani. Be is állítottak két ideiglenes, de működőképes gázkamrát a Bunker I és Bunker II nevű épületekben, amelyeket „vörös” és „fehér ház” néven is emlegettek. Az első áldozatokkal 1942. március 20-án végeztek ott. A táborba élve megérkező deportáltakat az SS-őrök és segítőik rángatták ki a vagonokból, kutyákkal, ostorral és durva ordítozással: „Kifelé! Kifelé! Gyorsan! Gyorsan!” Ezután a foglyoknak fel kellett sorakozniuk, kezdetben a tábortól két és fél kilométerre, egy áruátrakodó vágány melletti nyílt földterületen, majd a tábor fennállásának későbbi szakaszában a hírhedt „rámpán”, amely a vasúti vágányoktól a táborhoz vezetett. Így kezdődött a szelekció. „Maga a szelekció… – idézte fel később Höss a legcsekélyebb feszélyezettség nélkül – igen eseménydús volt.” A műveletet SS-orvosok végezték, akik néhány kérdést tettek fel az újonnan jöttéknek, és futólag 890

891

892

893

megvizsgálták őket. A tizenhat éven aluliakat, a kisgyermekes anyákat, az öregeket és a gyengéket balra irányították, majd teherautókra rakták, és egyenesen a gázkamrába vitték, de előzőleg azt mondták nekik, hogy „fertőtlenítésről” van szó. Höss visszaemlékezése szerint a családok ragaszkodtak egymáshoz, és az egyik sorból a másikba szaladgáltak, hogy együtt maradjanak. „Gyakran erővel kellett helyreállítani a rendet.” Az ép és egészséges férfiakat és nőket a táborba vitték, bal karjukra sorszámot tetováltak, és nyilvántartásba vették őket. A főtáborban és a munkatáborokban is végeztek időnként szelekciót, hogy megszabaduljanak azoktól, akik az SS megítélése szerint munkaképtelenné váltak. Az újonnan jöttekkel ellentétben ezek az áldozatok tudták, mi vár rájuk; borzalmas jelenetek zajlottak le, ahogy sírtak, kegyelemért könyörögtek vagy megpróbáltak ellenállni azoknak, akik a gázkamrába lökték őket. A halálra kiszemelteknek a szelekció helyszínéről őrök kíséretében a gázkamrákhoz kellett vonulniuk. A két bunker közül az egyikbe hétszázhúszan, a másikba nyolcszáznegyvenen fértek. 1942 és 1943 folyamán az auschwitzbirkenaui elgázosító berendezéseket kibővítették és tökéletesítették. Egy erre a célra tervezett gázkamrát már 1941 októberében megrendeltek a főtábor számára, de végül inkább Birkenauba szállíttatták, és építettek három további krematóriumot is. 1943 júliusában bezárták a főtábor két gázkamráját (az egyiket lerombolták, a másikat megőrizték tartaléknak), s a négy krematóriumot I., II., III. és IV. sorszámmal látták el. Terveztek továbbiakat is, de ezek nem épültek meg. Az új krematóriumokat elég nagy távolságra helyezték el a foglyok barakkjaitól, és fákkal-bokrokkal álcázták. Kettőt közülük az SS „erdei krematóriumoknak” nevezett el. Az új gázkamrák 1943 márciusa és júniusa között készültek el. A kisebb, 200 főnél alacsonyabb létszámú szállítmányokat „szelekció” után a II. vagy III. krematórium mosdójába vitték, és a foglyokat tarkón lőtték. A nagyobb csoportokat elgázosították. Az egyes gázkamrák többnyire a talajszint alatt, a szokásos módon zuhanyozónak álcázva épültek, és légmentes ajtójukon kukucskálónyílás volt. A kivégzésre szelektált zsidókat először egy vetkőzőhelyiségbe terelték, ahol közölték velük, hogy fertőtlenítő zuhanyozásban lesz részük, és ehhez le kell vetni a ruhájukat. „Kiemelkedően fontos volt, hogy az érkeztetési és vetkőzési procedúra a lehető legteljesebb nyugalom légkörében menjen végbe” – írta később Höss. A zsidó foglyokból alakított speciális osztagok, a Sonderkommandók tagjai, akiknek az elgázosítás után a holttestekkel kellett foglalkozniuk, elbeszélgettek az áldozatokkal, és mindent elkövettek, hogy megnyugtassák őket. Akik vonakodtak a vetkőzéstől, azoknak „segítettek”, a makacskodókat „elcsitították”, akik pedig kiabálni vagy sikoltozni kezdtek, azokat az SS-legények kivitték, és tarkón lőtték. Sokakat 894

nem sikerült megtéveszteni. Az anyák olykor megpróbálták elrejteni csecsemőiket a levetett ruharakásokban. A gyerekek gyakran sírtak, de a legtöbben, jegyezte fel Höss, „játszottak vagy viccelődtek egymással, és játékszereiket szorongatva léptek be a gázkamrába”. Előfordult, hogy az ott álló és az eljárást felügyelő Hösst egy-egy zsidó megszólította. „Egy asszony menet közben odalépett hozzám – idézte fel később –, és négy gyerekére mutatott, akik felnőtt módjára segítették át az egész kicsiket az egyenetlen talajon. – »Hogyan képes megölni ilyen gyönyörű, aranyos gyerekeket? – suttogta. – Hát nincs magának szíve?«” Amikor az áldozatokat beterelték a gázkamrába, a megerősített betontetőn álló SS-katonák négy nyíláson át Zyklon–B-tartályokat csúsztattak a dróthálóból font csövekbe, s ezekben a Zyklon–B-kristályok gyilkos gázzá oldódtak, ahogy a levegő átvette az áldozatok testmelegét. Nagyjából húsz perccel később a tartályokat ismét felhúzták, nehogy több gáz szökjön ki belőlük, amíg a kamrát kiszellőztetik. Ugyanekkor a sonderkommandósok egy másik helyiségbe vonszolták a holttesteket, ahol eltávolították az aranyfogakat és -töméseket, levágták a nők haját, összeszedték az aranygyűrűket, szemüvegeket, művégtagokat és egyéb, a munkát akadályozó tárgyakat. Ezután a tetemeket liftbe rakodták, amely felvitte őket a földszinten lévő krematóriumba. Ott berakták a holttesteket az égetőkemencékbe, és elhamvasztották őket. Az esetleg megmaradt csontokat megőrölték, a hamut pedig vagy szétszórták a közeli erdőkben és folyókban, vagy műtrágyának használták. A berendezéseket, amelyeket az erfurti Topf és Fiai cég tervezett és szállított, esetleges későbbi felhasználásra szabadalmaztatta a feltaláló, Kurt Prüfer mérnök, aki többször is felkereste Auschwitzot, hogy ellenőrizze a berendezések felszerelését, kipróbálását és kezdeti működését. Bevezetett számos kisebb műszaki újítást is, például a II. krematóriumba fűtést szereltetett, hogy hideg téli napokon a Zyklon–B gyorsabban oldódjék. Tervrajzai megmaradtak, és fontos dokumentációt szolgáltattak a történészeknek a krematórium működéséről. Mindazonáltal Prüfer tervei nem állták ki az állandó használat próbáját. A kemencék hamarosan nem tudtak megbirkózni a holttestek nagy számával. A téglafalazat repedezni kezdett, a kemencéknek megártott a túlfűtés. Az új berendezések legyártása előtt a holttesteket a földbe temették, de 1942 szeptemberétől az SS, a más táborokban is hasonló műveleteket végző Paul Blobel irányítása alatt, kiásatta a tetemeket a Sonderkommandók foglyaival, s a gödrök fölé helyezett fémrácsokon elégettette őket, ahogy hamarosan a Reinhard-akció táboraiban is tették. Az év végéig Blobel 100 000 holttestet semmisített meg ilyen módon, hogy elrejtse a gyilkosságok nyomait az utókor elől. Olyankor is ezt a módszert kellett 895

896

alkalmazni, amikor a krematórium kemencéi nem tudták feldolgozni az érkező holttesteket. Auschwitzban éppúgy, mint a Reinhard-akció táboraiban a Sonderkommandók tagjait szabályos időközönként megölték, és más fiatal, jó erőben lévő foglyokkal váltották fel. Néhányan ezek közül, elsősorban a francia ellenállás és a lengyel kommunista földalatti mozgalom korábbi tagjai, titkos fogolyszervezetet hoztak létre, amelynek valamikor 1943 nyárutóján sikerült felvennie a kapcsolatot azzal a nagyobb ellenállási mozgalommal, amelyet a normál foglyok alapítottak. A lázadást, amely egy tömeges kitörésnek próbált volna utat nyitni, az SS sürgősen odahívott erősítése meghiúsította. 1944-ben egy sikertelen szökési kísérlet után az SS-őrök megöltek 200 sonderkommandóst, 1944. október 7-én pedig elgázosításra szelektáltak további 300-at, mert kövekkel és vasrudakkal, minden kezük ügyébe eső eszközzel rátámadtak a IV. krematórium felé közeledő SS-őrökre, majd felgyújtották és lerombolták az épületet. A füst a tábori ellenállás más tagjait is riadóztatta, közülük néhány áttört a II. krematóriumot övező szögesdróton, de a táborból kiszabadulni senkinek sem sikerült, valamennyiüket megölték. Néhányan egy fészerbe menekültek, amit az SS rájuk gyújtott. Közben az SS géppuskaállásokat épített ki a tábor területén, és találomra lövöldözni kezdett. A következő három nap alatt összesen 425 sonderkommandós foglyot mészároltak le. 897

898

IV

Az első szállítmányok 1942 márciusában Szlovákiából és Franciaországból érkeztek Auschwitzba. Eredetileg úgy vették át és foglalták nyilvántartásba a deportáltakat, hogy dolgoztatni fogják őket, ámde hamarosan, 1942 májusában már megkezdődött a rendszeres megsemmisítés, amely nemcsak szlovák és francia foglyokat, de lengyelországi, belgiumi és holland deportáltakat is érintett. Egy hollandiai transzport szelekcióját és megsemmisítését nézte végig Himmler, amikor 1942. július 17–18-án Auschwitzba látogatott. „Nem talált semmi bírálnivalót” – jegyezte meg Höss, és ez igaz is volt: a látogatás végén az SS birodalmi vezetője előléptette a táborparancsnokot. Az esti fogadásról Höss feljegyezte, hogy Himmler „a lehető legjobb hangulatban volt, irányította a beszélgetést, és végtelenül kedves volt, különösen a hölgyekhez”. Másnap Himmler a női tábort kereste fel, „megtekintette egy női bűnöző

megkorbácsolását”, és „elbeszélgetett a Jehova tanúi néhány női tagjával, megvitatva velük fanatikus vallási nézeteiket”. Távozása előtt Himmler búcsúzóul elrendelte a megsemmisítés fokozását, és sürgette Hösst, hogy a lehető leggyorsabban fejezze be az új birkenaui tábor felépítését. Júliustól kezdték Auschwitzba szállítani a német zsidókat, először Bécsből, majd novemberben és decemberben Berlinből is. Érkeztek deportálóvonatok Romániából, Horvátországból, Finnországból, Norvégiából, majd Bulgáriából, Olaszországból és Magyarországról, valamint Szerbiából, Dániából, Görögországból és Dél-Franciaországból. A legtöbb zsidó személyt eredeti lakhelyéről szállították közvetlenül Auschwitzba, de voltak, akik Terezín (Theresienstadt) észak-csehországi város különleges táborából jöttek; ebben a városban létesítette a Gestapo a Protektorátus központi börtönét. Az új theresienstadti tábort 1941 novemberében kezdték építeni, és 1942. január elején vitték oda az első 10 000 zsidót. Az új tábort eredetileg a cseh zsidók gyűjtőhelyének szánták, és a gettók mintájára szervezték meg: zsidó tanácsa élén a Vének egyike, a cionista Jakob Edelstein állt, akit, mint a cseh zsidóság egyik vezetőjét, Adolf Eichmann is jól ismert. Edelstein irányításával a táborban szerteágazó kulturális és sporttevékenység bontakozott ki, jóléti rendszer létesült, és a német hatóságoktól kapott pénzen a létesítmény egyfajta mintagettóvá fejlődött, amelyet filmre vettek a külföldi híradók számára, és megmutogattak a Vöröskereszt és más hasonló szervezetek idelátogató küldöttségeinek. Egy 1944 vége felé készült filmen parkok, uszodák, iskolák voltak láthatók, sporttevékenységeket és hangversenyeket mutattak be, és mindenütt boldog, mosolygó embereket lehetett látni. A Führer várost ajándékoz a zsidóknak című filmnek, amelyet végül soha nem vetítettek le, Kurt Gerron német zsidó színész volt a rendezője, aki a weimari köztársaság vége felé azzal szerzett hírnevet, hogy Bicska Maxi szerepét énekelte Bertolt Brecht és Kurt Weill Koldusoperájának első hangfelvételén, valamint hogy a Kék angyal című filmben Emil Jannings és Marlene Dietrich partnere volt. 1933-ban először Párizsba, majd onnan Hollandiába menekült, ahol további filmeket forgatott, de a nácik betörése után más zsidók között őt is internálták, és Theresienstadtba vitték. Gerron a táborban Körhinta címen kabaréműsort rendezett, amely óriási sikert aratott, így szinte törvényszerűen bízták rá a dokumentumfilm rendezését, amit csak kényszer hatására vállalt. A munka befejezése után, 1944. október 18án az utolsó theresienstadti szállítmánnyal elvitték Auschwitzba, és elgázosították. A gettótábor eseménydús kulturális életének ábrázolása, ellentétben a film egyéb részleteivel, nem volt hazugság. 1944 októberében Gerronnal egy transzportban volt Viktor Ullmann cseh-zsidó zeneszerző, Arnold Schönberg 899

900

901

követője, akit két évvel korábban vittek Theresienstadtba. Ullmann komponált többek között egy Atlantisz császára című operát, amelyet kamarazenei és zongorára írt szerzeményei mellett ugyancsak nagy sikerrel mutattak be a táborban. Később az Auschwitzba deportálandó sorstársai névsorának hátoldalára volt kénytelen lejegyezni kompozícióit. Jó barátoknak valahogyan sikerült e művek jelentős részét megőrizni a háború végéig. A tábor zsidó művészei rajzolni és festeni tanították az ott élő gyermekeket, akiknek sok rajza meg is maradt. Ám az ilyen kulturális programok ellenére a táborban sivár volt az élet, és a körülmények az idő múlásával egyre romlottak. 1942 júliusától vonatszámra érkeztek idős zsidók a Birodalomból. Sokuk gyenge volt, kimerült vagy beteg, és százával haltak meg. Csak 1942 szeptemberében az összesen 58 000 fogoly közül 3900 vesztette életét. Theresienstadt lakói között voltak első világháborús zsidó veteránok is a családjukkal, valamint a felbontott „vegyes házasságokból” érkező zsidó felek. 1943. szeptember 8-án nem kevesebb, mint 18 000 theresienstadti foglyot szállítottak Auschwitzba; ők megtarthatták ruháikat és személyes tárgyaikat. Egy speciálisan tervezett „családi táborban” helyezték el őket, ahol óvoda és iskola is volt, és viszonylag kényelmesen laktak, sőt még ki is csinosíthatták a szállásukat. E „családi tábornak” is az volt a rendeltetése, hogy jó hatást tegyen a látogatókra, és anyagot szolgáltasson a nemzetközi propagandához. Fél év után azonban bezárták, és a lakókat két váltásban, 1944 márciusában, illetve júliusában csaknem kivétel nélkül a gázkamrába küldték; a meghagyott 3000 főt másik táborba helyezték át. Ezután, 1944 októberében tizenkét szállítmány érkezett Theresienstadtból Auschwitzba: szeptember közepén még 30 000-en éltek Theresienstadban, ekkor alig 11 000-en maradtak. Néhány héten belül azonban a létszám ismét 30 000-re emelkedett, mert újabb szállítmányok érkeztek Szlovákiából, a cseh területekről és a Birodalomból; az utóbbiak között sok „vegyes fajú” akadt. 1945 februárjában a táborparancsnokság hatalmas, hermetikusan elzárható csarnokot építtetett, és egy óriási méretű, fedett gödröt ásatott: ha a hatóságok úgy látták volna jónak vagy szükségesnek, a megmaradt foglyokat a helyszínen megsemmisíthették volna. Erre ugyan nem került sor, ám a theresienstadti táborba szállított valamivel több mint 140 000 emberből a háború végére nem egészen 17 000-en maradtak életben. Theresienstadt volt a mintagettó, Auschwitz pedig az új keleti területeken sok szempontból a német mintaváros. 1941 márciusában 700 SS-őr dolgozott a táborban, 1942 júniusára ez a szám 2000 fölé emelkedett, a tábor fennállása alatt pedig összesen mintegy 7000 SS-katona fordult meg itt. Az SS-személyzet tagjai a családjukkal – ha volt – a városban laktak a titkárnőkkel és adminisztrátorokkal egyetemben, zenés esteket tartottak, színházak jöttek ide 902

903

vendégszerepelni, például a Drezdai Állami Színház, volt kocsma (emeletén egy Himmlernek fenntartott lakással, amelyet azonban az SS-vezető egyszer sem vett igénybe) és rendelőintézet. Az SS-apparátus bőséges ellátásban részesült, és rendszeresen mehetett szabadságra. A nőtleneket felkereshette a barátnőjük, a házasokhoz, ha a család a Birodalom egy másik részén lakott, látogatóba jöhetett a feleségük; ezzel a lehetőséggel különösen a melegebb nyári hónapokban éltek. Új házak épültek a tábor személyzete részére, és a közeli Monowitzban működött az IG Farben mamutvállalat egy gyára, ennek köszönhetően Auschwitz jelentős gazdasági centrum lett, ahol német menedzsereket, tudósokat, tisztviselőket és titkárokat foglalkoztattak. Az egyetlen komplexumon belül található lakóövezet, gyár, munkatábor és megsemmisítőtábor mintegy modellezte a jövőt: hasonló városi közösségek létesülhetnek majd a német Kelet más részein is, legalábbis addig, amíg az Általános Keleti Terv hiánytalanul meg nem valósul. A város lakói egyedül a kellemetlen szagra panaszkodhattak, amely a tábori krematóriumokból a város és az SS-lakónegyed felé terjedt. A tábor fennállása alatt Auschwitzban legalább 1,1 millió, de lehetséges, hogy 1,5 millió embert öltek meg. 90 százalékuk, valószínűleg mintegy 960 000en, zsidók voltak; létszámuk a háború folyamán megölt összes zsidó egyötöde és egynegyede közé tehető. Köztük volt 300 000 zsidó Lengyelországból, 69 000 Franciaországból, 60 000 Hollandiából, 55 000 Görögországból, 46 000 Csehszlovákiából (a Cseh–Morva Protektorátusból), 27 000 Szlovákiából, 25 000 Belgiumból, 23 000 Németországból (az „Óbirodalomból”), 10 000 Horvátországból, 6000 Olaszországból, ugyanennyi Belorussziából, 1600 Ausztriából és 700 Norvégiából. A háború egy kései szakaszában, mint majd láthatjuk, 394 000 magyar zsidót vittek a gázkamrákba. Megöltek továbbá 70 000 nem zsidó lengyelt, 21 000 cigányt, 15 000 szovjet hadifoglyot és körülbelül 15 000 különböző nemzetiségű, főleg kelet-európai lakost. Az érkezéskor munkára szelektáltakat nyilvántartásba vették, és alkarjukra számot tetováltak. Ők mintegy 400 000-en lehettek, és felerészben zsidók voltak. A nyilvántartott foglyok legalább fele halt bele az alultápláltságba, valamilyen betegségbe, a kimerültségbe vagy a kihűlésbe. Rudolf Höss később azt vallotta, hogy a világtörténet legnagyobb halálgyárának parancsnoki kötelességeit nehezen viselte. 904

905



Mindent látnom kellett. Óráról órára, éjjel és nappal figyelnem kellett a holttestek szállítását és elégetését, a fogak eltávolítását, a hajak levágását, az egész véget nem érő, rettenetes eljárást… Be kellett néznem a gázkamrák kukucskálóján, és figyelnem magának a halálnak a folyamatát, mert az orvosok azt akarták, hogy lássam. Mindezt azért

kellett megtennem, mert engem figyelt mindenki, mert meg kellett mutatnom nekik, hogy nemcsak parancsokat adok és szabályzatot diktálok, hanem kész vagyok arra is, hogy jelen legyek minden olyan feladatnál, amelyre beosztottaimat utasítottam. 906



Beosztottai gyakran megkérdezték: „Muszáj mindezt megtennünk? Muszáj, hogy nők és gyerekek százezrével pusztuljanak?” Höss úgy érezte, kötelessége megmondani: „A zsidóság kiirtásának meg kell történnie, hogy Németország és az utókorunk örökre megszabaduljon engesztelhetetlen ellenfelétől.” Höss, aki haláláig antiszemita maradt, a háború után azon elmélkedett, hogy az antiszemitizmus „csak akkor került reflektorfénybe, amikor a zsidók a hatalom utáni hajszájukban túlságosan előtérbe nyomultak, és amikor gonosz üzelmeik már olyan nyilvánvalóvá váltak, hogy megfeküdték a közvélemény gyomrát”. Ez a meggyőződés bilincselte Hösst a munkájához, és úgy érezte, el kell fojtania minden kétséget Hitler vélt parancsainak végrehajtásában. Beosztottainak tartozott vele, hogy a gyengeség semmi jelét ne mutassa. Elvégre a „keménység” vezető helyen állt az SS értékrendjében. „Hidegnek és közömbösnek kellett mutatkoznom olyan események láttán, amelyektől minden emberi érzésekkel felruházott személynek a szíve szakadt volna meg – idézte fel később. – Hidegen kellett szemlélnem, ahogy az anyák nevető vagy síró gyerekeikkel belépnek a gázkamrába.” Különösen így volt ez egy este, amikor Adolf Eichmann-nal poharazgattak, és Eichmann bevallotta: „testestül-lelkestül megszállottja egyetlen gondolatnak: hogy elpusztítson minden egyes zsidót, aki csak a keze közé kerül”. Höss úgy érezte: ekkor is el kell fojtania emberi érzelmeit. „Az Eichmann-nal folytatott beszélgetések után az ilyen érzelmeket már-már a Führer elleni árulásnak tekintettem.” Amikor Höss a gázkamrába vonuló zsidó családokat nézte, óhatatlanul a saját feleségére és gyermekeire kellett gondolnia; odahaza pedig az ilyen jelenetek emléke kísértette. Emellett Auschwitzban gondokkal is küszködött. Állandóan követelték tőle a gyilkosságok kiterjesztését, alárendeltjei alattomosak és hozzá nem értőek voltak, egyre több feladata lett, mert egyre több fogoly érkezett, így magába fordult, és inni kezdett. A felesége, aki a tábor közvetlen szomszédságában lévő otthonukban nevelte négy gyermeküket (az ötödik 1945-ben született), vendégségeket és kirándulásokat próbált szervezni, hogy felvidítsa a családfő életét, de Höss közismerten ingerlékeny és komor volt, noha a tábor raktáraiból (illegálisan) bármit megszerezhetett. „A feleségem kertje – írta később – valóságos virágos Édenkert volt… A gyerekek folyton cigarettáért nyaggattak, hogy a foglyoknak adják. Különösen azokat szerették, akik a kertünkben dolgoztak.” A Höss gyerekek sok állatot tartottak a kertben, 907

908

909

910

teknősbékákat és gyíkokat. Vasárnaponként Höss sétálni vitte a családot, megnézték a lovaikat és csikóikat, nyaranta pedig úszni mentek a táboregyüttes keleti határát alkotó folyóhoz. 911

V

Sok Auschwitz-Birkenauba érkező zsidót, különösen a tábor fennállásának későbbi szakaszaiban, egyenesen az otthonából hurcoltak oda. Másokat azonban átmenetileg gettóba zárták, ez történt azokkal, akiket a Reinhard-akció táboraiban öltek meg. A gettóban az érintettek hónapokat, sőt akár éveket is eltölthettek. A legnagyobb gettókat, mint láttuk, Lengyelország 1939-es megszállása után hozták létre, és közülük néhány a háború második felében is működött. A gyakorlatban persze a gettókban olyan szörnyű állapotok uralkodtak, hogy az ottani élet sokaknak a lassú halált jelentette. Még azok is éheztek, akik a német hadigazdaságban dolgoztak, kétségbeejtő volt a túlzsúfoltság, nélkülözni kellett a higiénia minden lehetőségét, betegségek pusztítottak. 1941–42 telén Adam Czerniaków, a varsói gettó zsidó vezetője mindent elkövetett, hogy megküzdjön a létfeltételek gyors romlásával, az éhség és a betegség következményeivel. „A közösségi szükségszállásokon – jegyezte fel 1941. november 19-én – az anyák akár nyolc napon át is rejtegetik halott gyermekeiket az ágy alatt, hogy nagyobb élelmiszer-fejadagot kapjanak.” 1942. június 14-én találkozott egy gyerekcsoporttal, és kétségbeesve jegyezte fel: „élő csontvázak… Szégyellem bevallani, de úgy sírtam, ahogy már régóta nem.” Amikor Németországból deportált népesebb zsidó szállítmányok érkeztek a gettóba néhány napos tartózkodásra, mielőtt tovább vitték őket Treblinkába, és terjedni kezdett a haláltáborok híre, Czerniaków minden tőle telhetőt elkövetett, hogy elejét vegye a növekvő pániknak. Még játékokat is szervezett a gettó gyerekeinek, és a Titanic kapitányához hasonlította magát („süllyed a hajó, és a kapitány, hogy tartsa a lelket az utasokban, dzsesszt játszat a zenekarral. Elhatároztam, hogy versenyre kelek a kapitánnyal.”). A német hatóságok ismételten kijelentették, hogy a közeli deportálásról keringő „ijesztő híresztelések” alaptalanok, s Czerniaków a gettót járta, hogy „nyugtatni próbálja a lakosságot” („hogy ez mibe kerül nekem, azt nem látják”). De 1942. július 21-én a német Biztonsági Rendőrség Czerniaków jelenlétében elkezdte letartóztatni a zsidó tanács tagjait és más tisztségviselőket, hogy 912

túszként feleljenek a többiek együttműködéséért. Másnap reggel Hermann Höfle, a körzeti SS deportálási felelőse magához hívatta Czerniakówot és a gettó megmaradt zsidó tisztségviselőit. Mialatt Czerniaków fiatal zsidó tolmácsa, Marcel Reich-Ranicki a jegyzőkönyvet gépelte, a nyitott ablakon behallatszott Johann Strauss Kék Duna-keringője, amelyet az SS hordozható gramofonon játszott az utcán. Ekkor közölték Czerniakówval hivatalosan, hogy még aznaptól deportálni kezdik az összes zsidót, napi hatezres tételekben. Aki megkísérli feltartóztatni az akciót, agyonlövik. Czerniaków, attól fogva, hogy megtették vezetőnek, mindig készenlétben tartott egy ciántablettát arra az esetre, ha olyan parancsot kapna, amelyet nem tud összeegyeztetni a lelkiismeretével. A deportálásokért felelős egyik SS-tiszt megmondta neki, hogy a gyerekekkel sem tesznek kivételt. Az ő kiszolgáltatásukba Czerniaków nem tudott beletörődni. „Hatalmam semmi – írta búcsúlevelében –, a szívem reszket a bánattól és az együttérzéstől. Mindezt nem viselhetem el tovább. Amit teszek, mindenkinek megmutatja majd, mi az egyetlen helyes út.” Miután megtagadta a deponálási parancs aláírását, lenyelte a tablettát, és azonnal meghalt. A gettó közösségének vele kapcsolatos kétségei nyomban eloszlottak. „Ez a vég igazolja a kezdeteket – írta Chaim Kaplan. – Czerniaków egyetlen pillanat alatt elnyerte az örökkévalóságot.” Wilm Hosenfeld, Varsóban állomásozó katolikus német katonatiszt, aki a katonák sportolásának megszervezésével volt megbízva, jóformán a kezdetektől értesült a Treblinkába irányuló deportálásokról. „Hogy egy egész népet, férfiakat, nőket, gyerekeket egyszerűen lemészároljanak a 20. században, és ezt mi, minden népek közül éppen mi tesszük, akik keresztes háborút viselünk a bolsevizmus ellen, ez olyan iszonyatos vérbűn, hogy az ember szeretne a föld alá süllyedni szégyenében.” Egyedül 1942 júliusának utolsó hetében 30 000 zsidót szállítottak a tömeges megsemmisülésbe – jelentette, és marón hozzáfűzte: még a guillotine és a francia forradalmi terror napjaiban „sem érték el a tömeggyilkosság ilyen fokú virtuozitását”. A zsidókat – mondta a fiának 1942 augusztusában – „ki fogják irtani, ez máris folyamatban van. Mennyi emberi szenvedésre derül fény egyfelől, és mennyi emberi gonoszságra és bestialitásra másfelől. Hány ártatlan embernek kell meghalnia? Ki követel igazságot és jogot? Muszáj, hogy mindez megtörténjen?” „A gettó utcáin a halál lépdel – írta naplójába Chaim Kaplan 1942 júniusában. – Nap mint nap viszik mészárszékre a lengyel zsidóságot. Becslések szerint – és ennek van bizonyos alapja – egymillió lengyel zsidónak a háromnegyede már eltávozott erről a földről.” Kaplan borzalmas jeleneteket örökített meg, amelyek 1942 nyarán nap mint nap lejátszódtak, ahogy a deportálandókat összeszedték a razziákon, és elindították 913

914

915

916

Treblinkába. 1942. augusztus 5. volt az a nap, amikor az árvaházak és más gyermekotthonok lakói kerültek sorra. Ezek az akciók nem zajlottak sem rendezetten, sem békésen. A német katonák, az SS-legények és segítőik féktelen erőszakkal fogdosták össze a zsidókat, és lökték fel a vonatokra. A razziák során több mint 10 000 zsidót lőttek agyon a gettóban; szinte bizonyosan voltak, akik megpróbáltak ellenállni. Az augusztus elején Varsóba látogató Zygmunt Kłukowski nem tudott aludni a gettó felől hallatszó géppuskaropogástól. „Azt hallottam, hogy naponta mintegy ötezer embert ölnek meg.” A zsidókat felkutató razziák 1942. szeptember 12-én értek véget, addigra a gettó több mint 253 000 lakóját elhurcolták Treblinkába, és elgázosították. Kaplan, felkészülve a legrosszabbra, már augusztusban rábízta a naplóját egy barátjára. A barát kicsempészte a gettóból, s átadta a lengyel földalatti mozgalom egy tagjának, aki 1962-ben New Yorkba emigrált, és magával vitte a naplót, amely végre megjelent nyomtatásban. Kaplan félelmei igazolódtak: nem sokkal a napló átadása után őt is, feleségét is elfogták, és 1942 decemberében vagy 1943 januárjában mindketten odavesztek a treblinkai gázkamrában. 1942 novemberére a varsói gettóban már csak 36 000, kényszermunkára fogott zsidó maradt. Most már valamennyien tudták, mi történik azokkal, akiket valamelyik „akcióban” elvisznek. Tudták, hogy a halálba mennek, még ha a halál módjáról ködös fogalmaik voltak is. A politikailag aktív zsidókból a tömeges deportálás aggodalmas önvizsgálatot váltott ki. „Miért hagytuk, hogy úgy vezessenek minket, mint birkát a vágóhídra?” – tette fel magának Emanuel Ringelblum a gyötrelmes kérdést. Ringelblum úgy gondolta, a német terror szélsőséges erőszakossága késztette a zsidókat passzivitásra. Az emberek tudták, hogy ha lázadni próbálnak, a megtorlás sok ártatlan sorstársukat is érintené. A vallásos zsidók, akik valószínűleg a többséget alkották a gettókban, talán hajlottak rá, hogy a szenvedést és a halált mulandónak tekintsék, és a történteket – bármily nehéz volt – az isteni akarat megnyilatkozásának fogadják el. Tovább nehezítette az ellenállást, hogy a szelekciókban és a deportálásokban a zsidó rendőrség is közreműködött. Az emberek megbíztak a gettó vezetésében, amely nem akart a rettegés terjesztésével további problémákat támasztani, ezért szinte mindig eloszlatta a jövőt érintő félelmeket. Fegyvert csak komoly nehézségek árán lehetett szerezni, a lengyel ellenállás gyakran (ha nem is mindig) vonakodott ellátni a zsidókat, akik ezért legfeljebb a feketepiacról jutottak fegyverhez, igen magas áron. Meg aztán a remény mindig ott élt az emberekben, ezért inkább nem hitték el a haláltáborokról keringő történeteket. A német hatóságoknak, különösen a megsemmisítési program kezdeti szakaszában, többnyire sikerült meggyőzniük a deportálásra szelektáltakat, hogy csak egy 917

918

919

920

másik gettóba vagy táborba költöztetik át őket; a zsidókat pedig úgy legyengítette a régóta tartó éhség, nélkülözés és a betegségek, és úgy lefoglalta őket az életben maradásért vívott mindennapos harc, hogy erejük sem volt ellenállni. Mindazonáltal politikailag aktív zsidó fiatalemberek számos gettóban alakítottak titkos ellenállási csoportokat, hogy felkészüljenek a fegyveres lázadásra, vagy szökést szervezzenek az erdőkbe, a partizánok közé. Ez utóbbi volt a kommunisták kedvelt taktikája (amely azonban akadályozta a gettón belüli ellenállást). Különösen aktív volt egy ilyen csoport Vilnában, mégis cselekvésképtelennek bizonyult a kommunisták, szocialisták és cionisták közötti belső politikai széthúzás miatt. Hasonló akadályt jelentett a gettókat irányító zsidó tanácsok rosszallása, valamint a német hatóságok brutális fellépése minden olyan esetben, amikor az ellenállás akár leghalványabb jelével is találkoztak. Varsóban azonban az ellenállás valóban kibontakozott. 1942 folyamán zsidó földalatti szervezetek alakultak, a lengyel kommunisták ellátták őket fegyverrel. 1943. január 18-án a felkelők megtámadták egy deportálásba induló menet német őreit, és a foglyok szétszaladtak. Himmler a gettót immár biztonsági kockázatnak tekintette, és 1943. február 16-án elrendelte végső „likvidálását”. A januári rajtaütés azonban megismertette a maradék varsói zsidósággal az ellenállási mozgalmat, és csodálatot keltett iránta. A közösség ennivalót gyűjtött és halmozott fel, és készült a felkelésre, noha a gettó zsidó tanácsa elutasított minden fegyveres akciót. A fegyveres összeütközés kilátása, valamint a gettón belüli földalatti mozgalom néhány vezetőjének baloldali nézetei azonban riadalmat keltettek a lengyel nacionalista ellenállás köreiben. Elutasították a gettóharcosok segítségkérését, ehelyett felajánlották, hogy kicsempészik és biztonságba helyezik őket. Az ajánlatból a gettóbeliek nem kértek. Az ellenállás alapja az a bizonyosság volt, hogy a gettó teljes lakossága halálra van ítélve; reménynek immár szikrája sem maradt, és az ellenállók, túlnyomórészt fiatal emberek meggyőződésévé vált, hogy jobb elbukni harc közben, és méltósággal meghalni, mint jámboran várni a megsemmisítést. Amikor az SS 1943. április 19-én bevonult az utolsó razziára, több pontról tüzet nyitottak rájuk, és ádáz utcai harcban kellett utat törni maguknak. Jürgen Stroop, a lázadás visszaszorításával megbízott SS-tiszt leírta, hogyan küzdöttek emberei éjjel-nappal az elkeseredett gettóharcosok ellen. 1943. április 23-án Himmler megparancsolta, hogy járjon el „a legkeményebben, a legkönyörtelenebbül, a legszívósabban”. „Így hát elhatároztam” – írja Stroop –, 921

922



hogy totálisan felszámolom a zsidó lakónegyedet, azaz felgyújtom az összes lakóháztömböt, beleértve a fegyvergyárak épületeit is… A zsidók ekkor jóformán mindig előjöttek búvóhelyeikről és

bunkereikből. Nemritkán a zsidók bennmaradtak az égő házakban, míg a hőség miatt, és mert féltek, hogy elevenen megégnek, úgy nem döntöttek, hogy leugranak a felső emeletekről, de először matracokat és más kipárnázott tárgyakat dobáltak ki az égő házakból az utcára. Törött csontokkal is megpróbáltak elvánszorogni az utcán a még fel nem gyújtott vagy csak részben lángoló háztömbökig. 923



A harcosok egy része a gettó alatti csatornákba menekült, ezért Stroop kinyittatta a csatornafedelet, és füstbombákat dobatott le, hogy a harcosokat a föld alatt a város egy olyan része felé űzze, ahol bekeríthetik és lelőhetik őket. Néhány harcosnak sikerült átszöknie az elválasztó vonalon a lengyel városrészbe, de a nagy többséget megölték. 1943. május 16-án Stroop felrobbantotta a nagy zsinagógát, és ezzel befejezettnek nyilvánította az akciót. A küzdelem végig egyenlőtlen volt. Mindössze tizenöt német és kisegítő esett el. Majdnem biztos, hogy ezt a számot szándékosan alábecsülték, de ugyanilyen biztos, hogy a német részről elesettek tényleges száma aránytalan volt a megölt zsidók számához képest. Stroop jelentése szerint 7000 zsidót az utcai harcokban „semmisítettek meg”, mintegy hatezren a felgyújtott vagy felrobbantott épületekben pusztultak el. A gettó megmaradt lakóit Treblinkába vitték. „Kiirtották a gettó zsidó lakosságának utolsó maradványait is – jegyezte fel Wilm Hosenfeld 1943. június 16-án. – Egy SS-Sturmführer mondta el nekem, hogyan kaszálták le az égő házakból kirohanó zsidókat. Az egész gettó tüzes romhalmazzá vált. Így akarjuk megnyerni a háborút. Micsoda vadállatok!” 1943. június 11-én Himmler parancsba adta, hogy rombolják földig, ami a varsói gettóból megmaradt. A pincéket és a csatornákat vagy feltöltötték, vagy elfalazták. A munkálatok befejezése után – szólt a parancs – földdel kell betemetni a helyszínt, és parkká változtatni. Bár a parkhoz soha még csak hozzá sem kezdtek, a romos épületeket a következő néhány hónapban lebontották. Himmler és az SS könyörtelenül üldözőbe vette a túlélőket. Stroop minden rendőrnek, aki a város lengyel részében elfog egy zsidót, az illetőnél talált készpénz egyharmadát ígérte jutalmul, és kivégzéssel fenyegetett minden lengyelt, aki zsidót rejteget. Stroop jelentése szerint Varsó lengyel lakossága „általában üdvözölte a zsidók ellen hozott rendszabályokat”. Mégis jelentős számú zsidó maradt életben, legalábbis egy ideig, ezeket lengyelek bújtatták. Köztük volt Marcel Reich-Ranicki, aki komoly összeget vett el munkáltatója, a zsidó tanács páncélszekrényéből, és a pénz javát átadta az ellenállásnak. A maradékból 1943 februárjában megvásárolta a gettóból való szabadulást, és feleségével együtt egy külvárosi lengyel nyomdász házaspárnál talált búvóhelyet. Valahányszor kimerészkedett azonban a házból, életveszélyben 924

925

érezte magát: azoktól a lengyel fiataloktól tartott, akik ha felismertek egy zsidót az utcán, azonnal átadták a rendőrségnek, mert pénzhez akartak jutni, vagy csak megkívánták az áldozat ékszerét, meleg téli ruháját. Ugyancsak sikerült elrejtőznie Emanuel Ringelblum történésznek, akinek naplókból, levelekből és dokumentumokból hihetetlen szorgalommal összeállított gyűjteménye a varsói gettóról szerzett ismereteink egyik fő forrása. A felkelés alatt elfogták, és a travniki táborba vitték, ahonnan 1943 júliusában megszöktette egy lengyel vasúti munkás és annak zsidó kapcsolata. A lengyel földalatti mozgalomtól kapott hamis papírokkal, vasutasnak öltözve jutott vissza feleségével és tizenkét éves fiával Varsóba, ahol harminc más zsidó személlyel együtt egy lengyel konyhakert melegháza alatti bunkerban rejtőztek el. Innen Ringelblum felújította kapcsolatát a zsidó ellenállással, és tovább gyűjtötte az információkat, valamint feljegyzéseket írt az utókor számára a helyzet alakulásáról. 1944. március 7-én azonban a bunkerban rejtőzködőket elárulták, és a Gestapo letartóztatta őket. Ringelblumot három napon át kínozták, majd elvitték az egykori gettó helyszínére, ahol végig kellett néznie felesége és fia meggyilkolását, mielőtt őt is kivégezték volna. A németek hallottak az archívumáról, de nem sikerült megszerezniük, Ringelblum a felkelés alatt elásta a gettóban, és nem volt hajlandó felfedni rejtekhelyét. Egy részét 1946 szeptemberében megtalálták és kiásták; a többi 1950 decemberében került elő Ringelblum Feljegyzéseivel együtt egy lehegesztett tejeskannából. A gettó zsidó közösségeinek eredeti vezetőit már jóval Ringelblum halála előtt elmozdították hivatalukból, s utódaik olyan személyek lettek, akiket könnyebb volt megfélemlítéssel rávenni a német parancsok teljesítésére. Ezeknek a vezetőknek csak egyetlen választásuk maradt: gazdasági pótolhatatlanságra hivatkozva megkísérelhették megmenteni a gettó lakosságának egy kisebbségét a féktelen náci emberirtástól. Végül azonban már ez sem számított, mivel Hitler és Himmler immár olyan biztonsági kockázatot látott a zsidókban, amelyhez képest eltörpült a háborús gazdasághoz való mégoly értékes hozzájárulásuk is. A gettó vezetői előtt kirajzolódó dilemmákat szemléletesen mutatja Chaim Rumkowski, a łódźi gettó zsidó tanácsa vitatott személyiségű, makacs elnökének esete. Rumkowski kezdetben azt a módszert választotta a rábízottak védelmére, hogy rávette a németeket: tekintsék a gettót termelési központnak, ez azonban a németeket nem tartotta vissza attól, hogy rendszeresen megvonják a zsidóktól a szükséges élelmet. Egy Dawid Sierakowiak nevű fiatal diák már 1941 áprilisában feljegyezte naplójába, hogy a łódźi gettóban „mindenfelé éheznek”. Számára, akárcsak a többiek számára a létezés az ennivaló – többnyire répa és más gumós növény – örökös hajszolására 926

927

928

929

zsugorodott. Sierakowiak, hogy elűzze a tétlenség unalmát, kommunista barátai egy csoportjával eszperantóul tanult, majd beiratkozott a gettó iskolájába, és ott folytatta tanulmányait. Több társával együtt a világ eseményeit is nyomon követte: titokban hallgatták a BBC adásait, és a gettón kívülről becsempészett német újságokat olvastak. A hírek azonban csak tovább nyomasztották a fiatalokat: német győzelmek követték egymást sorra úgyszólván a végtelenségig. 1941. május 16-án Sierakowiak feljegyezte, hogy az orvosi ellenőrzés aggasztónak találta egészségi állapotát: az orvost „megdöbbentette, hogy milyen sovány vagyok… A gettóban a legújabb divathóbort a tüdőbaj; úgy viszi el az embereket, mint a vérhas és a tífusz. Az élelmezési helyzet egyre romlik; krumplit már egy hete nem kapunk.” A fiúnak valahogy sikerült átvészelnie az 1941-es évet. Agyát Ovidius lengyelre fordításával foglalta le, továbbá magánórákat adott, amivel némi pénzt is keresett. Bár sokat betegeskedett, konokul ragaszkodott tanulmányaihoz. 1941 szeptemberében sikeresen le is tette vizsgáit, és munkát talált egy szíjgyártó műhelyben. Eközben a gettó egyre több lakóját vitte el a zsidó gettórendőrség, mint kiderült, mindörökre, ugyanekkor pedig újabb szállítmányok érkeztek Európa más részeiből. Rumkowski hasztalan próbálta meggyőzni a német hatóságokat, hogy a jövevények már nem férnek el. 1941 őszén 143 000 zsidó élt a łódźi gettóban, októberben 2000-en érkeztek a környékbeli kisvárosokból, később 20 000-en a Birodalomból és a Cseh–Morva Protektorátusból, és jött 5000 cigány is. Sierakowiak az újonnan érkezőket feltűnően jól öltözöttnek látta, hamarosan azonban kénytelenek voltak mérték után készült öltönyeiket némi lisztért és kenyérért eladogatni. Eközben, 1941. december 6-án az újonnan épített chełmnói táborban működésbe léptek az elgázosító teherautók. Rumkowski azt az utasítást kapta, hogy a gettó lakói közül válogasson ki 20 000 személyt, mint mondták, a gettó falain kívüli munkaszolgálatra. Rumkowskinak sikerült rávennie a németeket, hogy felezzék meg ezt a számot, és egy alkalmi bizottság közreműködésével prostituáltakat, bűnözőket, segélyből élőket, munkanélkülieket és cigányokat választott ki. 1942. január 3-án nyugalomra intő beszédet tartott a gettóban élőknek, és kijelentette, hogy a becsületes embereknek nincs mitől félniük. Január 12-én lezajlott az első deportálás. Január 29-ig több mint 10 000 zsidót vittek el a gettóból egyenesen Chełmnóba, és az elgázosító teherautókban megölték őket. 1942. április 2-án további 34 000 főt vittek el és gyilkoltak meg. Májusra az elhurcoltak teljes létszáma már 55 000 volt, amely szám magában foglalt 10 000, nyugatról Łódźba deportált zsidót is. Közben továbbra is érkeztek az új s még újabb transzportok, elsősorban a Warthelandból, így a gettó lakosságának száma mindig jóval meghaladta a 100 000-et. Sierakowiak feljegyzése szerint 1942 közepére egyre több halálos 930

931

932

áldozatot szedett az úgynevezett „gettóbetegség”: „Az ilyen ember egyre soványabb lesz (»homokóra« formát ölt), az arcszíne sápadt, aztán jön a felduzzadás, majd néhány nap az ágyban vagy a kórházban, és kész. Volt ember, nincs ember; úgy élünk és úgy halunk meg, mint a barmok.” 1942 szeptemberében a Rumkowski vezette gettóadminisztráció közreműködésével a gettó kórházaiból 2000 beteget hurcoltak el Chełmnóba elgázosítani, utánuk következett az összes, tíz éven aluli gyerek, az összes hatvanöt éven felüli idős és az összes munkanélküli, újabb mintegy 16 000 személy. Köztük volt Sierakowiak anyja is. Sokakat agyonlőttek, ami arra utal, hogy erősödött az ellenállás a deportálásokkal szemben. Rumkowski szeptember 4-én újabb beszédben próbálta igazolni a gettó lakói előtt az akcióban való közreműködését: „Amputálnom kell a végtagokat, hogy megmentsem a testet!” – jelentette ki sírva. Nem tudni, hogy valóban hitt-e ebben. A gettó megmaradt lakói többnyire szorongással és depresszióval küszködtek, és a túlélésért vívott mindennapos küzdelem annyira lefoglalta őket, hogy mindent tompa belenyugvással fogadtak. 1942 novemberében Sierakowiak apja is megbetegedett, „egész testét ellepte a tetű és a rüh”, és 1943 márciusában meghalt. Áprilisban Dawid Sierakowiak helyzete jobbra fordult: munkát kapott egy pékségben, ami igen keresett állás volt, mert a dolgozók jóllakhattak kenyérrel. De már késő volt. A fiatalemberen kitört a láz, az alultápláltság és a tüdőbaj, testét ellepte a tetű és a rüh, és reggelenként nemegyszer fel sem tudott kelni a gyengeségtől. „Ebből az egészből nincs számunkra kiút” – írta 1943. április 15-én. Augusztus 8-án halt meg, alig két héttel tizenkilencedik születésnapja után. A łódźi gettó napjai meg voltak számlálva. 1943. június 21-én, a varsói gettófelkelés után Himmler elrendelte valamennyi megmaradt keleti gettó „likvidálását”. Megkezdődött a még élő zsidók deportálása a Birodalomból. A következő hónapokban a minszki gettó 26 000 lakóját ölték meg, és az év végéig további 9000 zsidó kényszermunkás halt meg. Białystokban augusztus 15-én kezdődött a végső „likvidálás”, ami váratlanul érte az ott szerveződő ellenállási mozgalmat. A mozgalom kommunista és cionista tagjai közötti mély belső megosztottság tovább nehezítette az összehangolt cselekvést, és a gettó lakossága sem igen pártolta az ellenállást. Mindazonáltal öt napig harcoltak. Globocnik, aki személyesen irányította a hadműveletet, tankokat küldött a gettóba, és Stroop példájára porig égette valamennyi épületet. Más gettókat már Himmler parancsa előtt elkezdtek felszámolni. 1942 augusztus közepén Lvovban egy munkatáborból 40 000 zsidót szállítottak a bełżeci gázkamrákba; a többi zsidót a város egy újonnan kijelölt gettójában helyezték el, a zsidó tanács tizenkét tagját pedig nyilvánosan felakasztották az utcai lámpaoszlopokra és a 933

934

935

936

937

tanács épületének kiugró ereszére. A következő hónapokban további akciók indultak: ezrével vitték a gettó lakóit a bełżeci gázkamrákba, majd 1943 elején a gettót lezárták, és az ott maradt zsidókat visszaszállították a munkatáborba. A 160 000 érintett személyből mindössze 3400-an élték túl a háborút. Vilnában 1943 áprilisában kezdődtek a razziák. Itt, akárcsak másutt, az ellenállás számos fiatal zsidó tagja – különösen aki kommunista meggyőződést vallott – a közeli erdőkbe menekült. Az ő céljuk az volt, hogy lekössék a német erőket, és ezzel támogassák a Vörös Hadsereget. A gettóban maradt 20 000 ember legtöbbjét haláltáborokba hurcolták, elsősorban Sobibórba. A nagyobb gettók közül a łódźit zárták be utolsónak, 1944 nyarán. A gettóban még mindig több mint 73 000 személy élt. Chełmnóba július közepétől kezdődtek a deportálások, még mindig a zsidó gettórendőrség közreműködésével. Augusztus 3-án elrendelték, hogy mindennap mintegy 5000 főnek kell gyülekezni a pályaudvaron; az ígéret úgy szólt, hogy jobb körülmények közé telepítik át őket. A vonatok közvetlenül a haláltáborokba futottak be. 1944. augusztus 28-án a lényegében kiürült gettót utolsónak elhagyó vonat egyik vagonjában volt Chaim Rumkowski, a gettó zsidó tanácsának elnöke és a családja. Mihelyt megérkeztek Auschwitz-Birkenauba, rögtön a gázkamrába küldték valamennyiüket. Abból a majdnem 70 000 zsidó személyből, aki 1944. július végén még a gettóban élt, 1945 januárjában már csak 877 fő volt jelen: velük takaríttatták fel és rendeztették el a helyszínt. Mindent egybevetve Lengyelország 3,3 millió zsidó lakosának több mint 90 százalékát ekkorra már megölték. 938

939

940

VI

A zsidók megsemmisítését néha iparosított, futószalagon zajló tömeggyilkosságsorozatnak tekintik, és ebben az elképzelésben van is némi igazság. Nincs a történelemben még egy olyan népirtás, amelyet mechanikus módon – elgázosítással – hajtottak volna végre, speciálisan e célra épült létesítményekben, amilyen Auschwitz vagy Treblinka. Ugyanakkor azonban ezek a létesítmények nem működtek sem hatékonyan, sem eredményesen, és ha az „iparosított” jelző arra utal, hogy automatikusak vagy személytelenek voltak, akkor ez a benyomás téves. Az olyan figurák, mint Höss, Stangl és a beosztottaik, el akarták szigetelni magukat tevékenységük emberi dimenziójától, ezért utaltak áldozataikra mint

„szállítmányra” vagy „tételekre”. 1942 szeptemberében, amikor Wilm Hosenfeld találkozott Gerhard Stabenow-val, az SD varsói főnökével, megfigyelte, hogy nyelvhasználatával Stabenow elhatárolja magát attól a ténytől, hogy emberi lények tömeges megsemmisítésével foglalkozik. „Úgy beszélt a zsidókról, mint hangyákról vagy más rovarokról, »áttelepítést« mondott, de ezen tömeges megsemmisítésüket értette, mintha egy ház fertőtlenítéséről és a poloskák kiirtásáról beszélne.” Ugyanakkor ezekből az emberekből nem hiányoztak az emberi érzelmek, csak szívósan igyekeztek őket elfojtani, és emlékeztek esetekre, amikor egyes nők vagy gyerekek megmozgatták a lelkiismeretüket, még akkor is, ha ezek a reakciók nem vezettek sehová. Fegyvertelen civilek, köztük nők és gyerekek folyamatos leölése súlyos lélektani megterhelésként nehezedett rájuk, ahogy ez az SS különítményei esetében is történt: ezek tagjai százezrével lőttek agyon zsidókat, mielőtt bevezették volna az első elgázosító teherautókat, mégpedig nemcsak azért, hogy gyorsítsák az emberölést, hanem azért is, hogy valamiképpen személytelenebbé tegyék. Az ilyen emberek azért űzhették folyamatosan mesterségüket, mert hittek benne, hogy Hitler felszólítását hajtják végre, és a német faj mai és holnapi ellenségeit irtják. Nem voltak a halál arctalan bürokratái vagy technikusai, az öldöklés semmilyen szinten nem eredt sem engedelmességből, sem abból a személytelen nyomásból, hogy teljesítsék a feljebbvalók parancsát, sem a Harmadik Birodalom anyagi vagy katonai érdekeinek hideg fejű szolgálatából. Az Eichmann-, Stangl- vagy Höss-féle SS-tisztek pályafutása feltárta, hogy megrögzött antiszemitákról van szó, beosztottaik fajgyűlölete pedig, melyet a propaganda, a nevelés és az ideológiai drill táplált és fűtött, alig volt kevésbé szélsőséges, mint az övék. A zsigeri zsidógyűlölet erőszakos tömeggyilkosságokra való átfordítása elméletben nem okozott nehézséget sem nekik, sem a Biztonsági Szolgálat bürokratáinak, akik keleten átvették a különítmények irányítását. Az egyes zsidó emberekkel vagy kisebb csoportokkal való találkozás az SS alacsonyabb rangú tagjaiból, akárcsak a reguláris hadsereg katonáiból, gyakran váltott ki személyes, szadista brutalitást, gyakran támadt fel bennük a késztetés, hogy megalázzák és elpusztítsák őket, ám ez a reakció ritkán állt be, ha egyszerű lengyelekkel, oroszokkal vagy más szlávokkal találkoztak. A szláv foglyokat nem kényszerítették, mint a zsidókat, táncra vagy tornamutatványokra, mielőtt agyonlőtték őket; nem kellett a ruhájukkal vagy a puszta kezükkel latrinát tisztítaniuk, mint a zsidóknak. A szlávokban csupán eszközt láttak; a zsidókról úgy tartották, hogy ők álltak a sztálini rendszer mögött, ők parancsolták meg a szovjet titkosrendőrségnek, hogy bestiális vérengzést rendezzen a német hadifoglyok között; ők bujtogatták a partizánokat, hogy kegyetlenül és gyáván hátba támadják a német katonákat. Az egyszerű 941

német katonákra, az SS vagy a hadsereg tagjaira erősen hatott a propaganda és az ideológiai befolyásolás, a fiatalabbakra pedig a többéves oktatás a Harmadik Birodalom iskolarendszerében, s meggyőződésükké vált, hogy a zsidók általában, a keleti zsidók pedig különösen piszkosak, veszélyesek, csalárdak és betegek, ellenségei az egész civilizációnak. A szovjet állambiztonság atrocitásai megerősítették a német katonákat abban a hitükben, hogy a zsidók, akiket ezekért a bűnökért is felelősnek tartottak, bestiális gyilkosok, akik nem érdemelnek irgalmat. Ahogy egy őrmester írta: 942



A zsidóság egyvalamire jó, megsemmisítésre… Énbennem megszilárdult a meggyőződés, hogy minden [szovjet] intézmény teljes vezetése zsidókból áll. Így hát a bűnük óriási, az általuk okozott szenvedés elképzelhetetlen, gyilkos tetteik ördögiek. Mindezért csak a megsemmisítésükkel fizethetnek. Mostanáig ezt az eljárást erkölcstelennek tartottam és elutasítottam. De miután a saját szememmel láttam a szovjet paradicsomot, nem ismerek más megoldást. A keleti zsidókban megvan a bűnözés minden fajtájának mocska, és én tudatában vagyok a mi küldetésünk kivételes voltának. 943



A zsidók bántalmazása és megalázása kárpótlást is nyújthatott az egyszerű közkatonának alacsony státusáért és mindennapos nélkülözéséért. „Itt az a legjobb – írta egyikük 1942 májusában egy megszállt keleti városból –, hogy a zsidók kalapot emelnek előttünk. Ha száz méterről meglát egy zsidó, lekapja a kalapját. Ha nem teszi, mi megtanítjuk rá. Itt érzi magát az ember igazán katonának, mert itt mi vagyunk az úr a házban.” A parancsnoki hierarchia felsőbb fokain gyakori volt az az okoskodás, hogy a zsidók kiirtására saját élelmezésük miatt van szükség, ám ezt az állítást nem kell szó szerint venni. A hadsereg és az otthoni német polgári lakosság élelmezésének gondja az adott kritikus helyzetben olyan eljáráshoz vezetett, amelyet orvosi nyelven szűrésnek neveznénk: megkülönböztették azokat, akiket a legsürgősebben és a legnagyobb mennyiségben kell élelmezni, valamint azokat, akiket semmilyen előnyben nem kell részesíteni. A zsidók e hierarchia legaljára kerültek, de ezt nem az indokolta, hogy racionálisan kiszámolták vagy felbecsülték volna a gazdasághoz való hozzájárulásukat. Ez az eljárás sokkal inkább abból a rögeszmésen követett ideológiából eredt, amely a zsidókban nem egyszerűen a megszállt Kelet-Európa legfölöslegesebb lakosait látta, hanem egy Németországot fenyegető halálos veszély forrását: a keleti zsidók összeesküdtek a világ minden táján, de különösen Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban élő többi zsidóval, 944

945

hogy megtámadják a Harmadik Birodalmat. Ha a zsidók csupán a szűkös élelem létszám fölötti fogyasztói lettek volna, Himmler aligha vállalkozott volna egy finnországi utazásra, hogy rábeszélje a kormányt: szolgáltassa ki csekély létszámú zsidóságát a németeknek, hogy deportálják és megsemmisítsék őket. A megsemmisítési programot tehát a központból vezérelték és szorgalmazták, mindenekelőtt Hitler 1941 második felében megszaporodó zsidóellenes kirohanásai révén, amelyeket minden alkalommal megismételt, valahányszor a zsidó fenyegetés felmerült tudatában. Nem létezett egyetlen, meghatározott döntés, amelyet racionális-bürokratikus módon léptettek volna érvénybe. A megsemmisítési program több hónapos folyamatban alakult ki, amelynek során a nemzetiszocialista propaganda megalapozta a népirtást, és ez a kedvező atmoszféra sarkallta Himmlert és más náci vezetőket arra, hogy egyre nagyobb léptékben valósítsák meg a zsidók kiirtását. A háború folyamán mintegy 3 millió zsidót gyilkoltak meg a haláltáborokban, 700 000 főt öltek meg a mozgó elgázosító teherautókban, és 1,3 milliót lőttek agyon az SSkülönítmények, a rendőri egységek és a kiegészítő erők vagy a kisegítő milíciák. Nagyjából egymillió zsidó pusztult el az éhezéstől, betegségektől vagy az SS brutalitásától, a koncentrációs táborokban és különösen a megszállt területeken felállított gettókban rendezett lövöldözésekben. Pontos összesítésre nincs mód, de az bizonyos, hogy a nemzetiszocialisták és szövetségeseik ilyen vagy olyan módon legalább 5,5 millió zsidót öltek meg szántszándékkal. Amióta az 1990-es években megnyíltak a korábbi szovjet tömb levéltárai, kiderült, hogy a valószínű végösszeg mintegy 6 milliót tesz ki; ezt a számot jelölte meg 1961-ben, jeruzsálemi perén Adolf Eichmann is. „A zsidók e szörnyűséges megsemmisítésével – írta Wilm Hosenfeld 1943. június 16-án – elvesztettük a háborút. El nem törölhető gyalázatot hoztunk magunkra. Átkot, amelytől soha nem szabadulhatunk. Nem érdemlünk irgalmat, mindnyájan bűnösök vagyunk.” 946

947

4 AZ ÚJ REND

A HÁBORÚ ERŐFORRÁSAI

I

1942-ben egy februári hajnalon Albert Speer, Hitler kedvenc építésze és közeli barátja Hitlerrel együtt átvizsgálta Berlin újjáépítésének terveit a Führer főhadiszállásán, a kelet-poroszországi Rastenburgban. A beszélgetés, mint Speer később felidézte, szemlátomást felüdítette a fáradt Führert, aki a megelőző órákban lehangoló beszélgetést folytatott Fritz Todt fegyverkezési miniszterrel. A miniszter már 1941. november–decemberében, a moszkvai csata idején arra a következtetésre jutott, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni. Nemcsak NagyBritannia és az Egyesült Államok ipari erőforrásai nagyobbak, mint Németországéi, de a szovjet ipar is jobb felszereléseket gyárt, méghozzá nagyobb mennyiségben és a téli körülményekhez jobban alkalmazkodva. A német utánpótlás kimerülőben volt. Todtot nagyiparosok figyelmeztették, hogy képtelenek lesznek utolérni Németország ellenségeinek haditermelését. Hitler azonban nem törődött a jelzésekkel. Ő úgy gondolta, hogy a Pearl Harbor elleni japán támadás elodázta Amerika fellépését az európai hadszíntéren, és Németországnak új esélyt adott a győzelemre. 1941. december 3-án parancsot bocsátott ki „a fegyvergyártás egyszerűsítésére és hatékonyságának növelésére”, hogy „modern elvek alapján jöjjön létre a tömegtermelés”. Hitler felszólítására Todt átszervezte a fegyvergyártás adminisztrációs rendszerét: öt főbizottságot hozott létre a lőszerek, a fegyverek, a harckocsik, a műszaki kérdések és a felszerelés ügyeinek intézésére, és új tanácsadó testületet hívott össze nagyiparosokból és a légierő képviselőiből. Amikor Todt 1942. február 7–8-án felkereste Hitlert, valószínűleg ezt az új szervezeti felépítést és várható hasznát vitatták meg. Mindezen változások ellenére rastenburgi látogatása alkalmából Todt minden bizonnyal felhívta Hitler figyelmét, hogy a helyzet továbbra is komoly, ha ugyan nem kritikus, és a Führer ezért távozott oly leverten a tanácskozásról. A pohár bor mellett folytatott rövid társalgáson Todt felajánlott Speernek egy helyet a gépén, amely másnap, február 8-án reggel 8-kor visszaviszi 948

Berlinbe. Az építész csak véletlenül volt Rastenburgban, mivel az erős havazás megakadályozta, hogy Dnyepropetrovszkból egyenesen Berlinbe utazzon. Cserében elfogadta, hogy repülőn elvigyék Hitler főhadiszállására, így legalább közelebb kerül a céljához. Épp fuvart keresett magának, és Todt ajánlata igencsak kapóra jött. De mire Hitler is, ő is ágyba kerültek, hajnali 3 körül járt az idő, ezért Speer megüzente: szeretné kialudni magát, nem tart a fegyverkezési miniszterrel. Még aludt, amikor az ágya mellett valamivel nyolc után megcsörrent a telefon. Todt gépe, egy átalakított kétmotoros Heinkel–111-es közvetlenül a szabályszerű felszállás után lezuhant, és lángba borult. Teljesen kiégett, senki nem maradt életben. A vizsgálóbizottság felvetette, hogy a pilóta tévedésből meghúzhatta az önmegsemmisítő szerkezetet, csakhogy ezen a gépen nem volt ilyen szerkezet, és arra sem akadt meggyőző bizonyíték, hogy a levegőben robbant volna fel. Nicolaus von Below, Hitler légügyi szárnysegédje később felidézte: Hitler megtiltotta legközelebbi munkatársainak, hogy ilyen kis kétmotoros gépeken repüljenek, az pedig, hogy a Heinkel alkalmas-e a repülésre, annyira aggasztotta, hogy megparancsolta: a pilóta hajtson végre kísérleti felszállást, mielőtt Todt felszáll a gépre. Below azt hitte, hogy az alkalmatlan időjárás miatt, amelyben felszállt, a tapasztalatlan pilóta nem látott jól, és a földbe ütközött. A rejtélyt soha nem fejtették meg. Speer helyezett volna el bombát a fedélzeten? Nem látszik valószínűnek. Igaz, hogy a leírás, amelyet emlékirataiban a gép lezuhanásáról ad, tele van pontatlanságokkal, még sincs ok kétségbe vonni elbeszélését, miszerint merő véletlenségből tartózkodott Rastenburgban, és ideje sem lett volna megtervezni Todt halálát. Az is tény, hogy a két férfi kapcsolatában volt bizonyos feszültség, de Speernek semmi elképzelhető oka nem volt rá, hogy Todt halálát akarja. Ez esetben Hitler határozta volna el, hogy elteszi láb alól fegyverkezési miniszterét, mert nem szenvedhette Todt jelentéseinek állandó pesszimizmusát? Lehet, hogy négyszemközt ő súgta volna meg Speernek, ne szálljon fel a gépre? Ez a feltételezés sem hihető; Hitler nem így bánt el kényelmetlenné vagy terhessé vált alárendeltjeivel, és ha meg akart volna szabadulni Todttól, sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen elbocsátja, avagy szélsőséges esetben lecsukatja és főbe löveti. Todt mérnök volt, és elkötelezett nemzetiszocialista; az 1930-as években lépett az élvonalba, mint a híres-nevezetes német autópályák építtetője. Hitler tisztelte és csodálta, és nemcsak a fegyver- és lőszergyártást bízta rá, hanem az energiaellátás és a vízi utak felügyeletét is, a háború folyamán pedig a kényszermunka megszervezésében is szerepet kapott. Göring második négyéves tervének keretében az építőipart ugyancsak ő irányította. Saját, félkatonai alapon működő építőszervezete is volt: az Organisation Todt a megszállt területeken 949

950

épített utakat, folytatta a Nyugati Fal védelmi rendszerének kiépítését, és az Atlanti-óceán partjain tengeralattjáró-bázisokat hozott létre. A párton belül Todt vezette a technológiai főirodát, és sokféle ilyen jellegű önkéntes egyesülést ellenőrzött. 1940 tavaszán Hitler fegyverkezési minisztériumot létesített, és ennek élére Todtot állította. A tisztségeknek ez a halmozása jelentős hatalomhoz juttatta Todtot a háború gazdasági irányításában, bár seregnyi vetélytárssal kellett megmérkőznie, elsősorban Hermann Göringgel. Pótlása nem ígérkezett egyszerűnek. 1942. február 8-án, a Führer főhadiszállásán, reggelizés közben csak Todt utódlásáról folyt a beszélgetés. Speer érezte, hogy őt kérik majd fel Todt legalább néhány funkciójának átvételére, hiszen mint Berlin építészeti főfelügyelője, máris volt bizonyos felelőssége ezen a területen; ő felelt a bombakárok helyreállításáért, és ő gondoskodott az óvóhelyekről. Todt rábízta az ukrajnai közlekedési rendszer fejlesztését; éppen ebben az ügyben járt Dnyepropetrovszkban. Hitler többször is értésére adta, hogy rá akarja ruházni Todt néhány feladatkörét. Mégis, ahogy később visszaemlékezett, felkészületlenül érte Hitler felszólítása, hogy „a nap első látogatójaként jelenjen meg nála, a szokásos késői időpontban, déli egy órakor”, és fejbe kólintotta a közlés, miszerint a Führer őt jelöli ki Todt utódának, méghozzá nemcsak az építkezés területén, hanem valamennyi minőségben. Speerben még döbbenete ellenére is volt annyi lélekjelenlét, hogy arra kérje Hitlert: bocsásson ki hivatalos utasítást, hogy új műveleti szférájában megfelelő tekintéllyel léphessen fel. Ám maradt egy akadály, amelyet még le kellett küzdeni. Épp távozni készült, amikor „becsörtetett Göring”: mihelyt 100 kilométerre lévő vadászkastélyában értesült Todt haláláról, azonnal felpattant különvonatára. „Az lesz a legjobb, ha a négyéves terv keretein belül átveszem dr. Todt megbízatásait” – jelentette ki, de elkésett. Hitler megismételte, hogy Speerre ruházza Todt valamennyi feladatát. Göring gazdasági hatalma tovább csorbult, amikor Speer rábeszélte Hitlert egy újabb döntésre: 1942. március 21-én megjelent a rendelet, miszerint a gazdaság minden egyéb vonatkozását alá kell rendelni a Speer irányította fegyvergyártásnak. Sok-sok évvel később keletkezett emlékirataiban Speer némi őszinteséggel adta elő, hogy „kinevezésének meggondolatlanságán és frivolságán” ő maga is elámult; elvégre nem volt sem katonai tapasztalata, sem szóra érdemes ipari múltja. Mint írta, 951

952



Hitler dilettantizmusának nagyon is megfelelt, hogy ne szakembereket válasszon munkatársainak. Elvégre már addig is egy borkereskedőt tett meg külügyminiszterének, pártfilozófusát léptette elő a keleti ügyek

miniszterévé, és egy korábbi vadászpilótára bízta az egész gazdaság felügyeletét – most pedig minden indokolt választást mellőzve éppen egy építészt nevezett ki fegyverkezési miniszterré. Semmi kétség: Hitler előszeretettel bízta laikusokra a vezető pozíciók betöltését. A profikat, mint amilyen Schacht volt, egész életében tisztelte, de bízni nem bízott bennük. 953



A választás azonban nem volt olyan ésszerűtlen, mint ahogy Speer később állította. Az építész korántsem volt az a rajztábla fölé görnyedő, magányos művész, aki épületekről készít vázlatokat; inkább egy nagy és komplex iroda menedzsereként működött, ahol nagyszabású, sőt hatalmas arányú építkezési és tervezői elképzelések születtek. Mint Berlin építési főfelügyelője már jól ismerte a bombázás lehetséges pusztításait, az ukrajnai utak és vasutak karbantartási felelőseként pedig tisztában volt a rossz közlekedésből eredő problémákkal és a megfelelő mennyiségű munkaerő biztosításának fontosságával. Számos területen működött együtt Todttal. Feladatai ellátása közben megismerkedett a Göring-félék hatalmi játékaival, és abból, ahogy kinevezését fogadta, kitűnik, hogy megbirkózott velük. Mindenekelőtt pedig Hitler embere volt. Személyes barátja – talán az egyetlen. Még kinevezése után is folytatódtak közös töprengéseik az új Berlin makettjei fölött, és együtt álmodoztak a német városok háború utáni átalakításáról. Speer, saját bevallása szerint, már jóval a kinevezése előtt behódolt Führere varázsának. Hajlandó volt fenntartás nélkül teljesíteni Hitler minden kívánságát. Nem Fritz Todt volt az egyetlen, aki ekkoriban – ellentétben Speer elfojthatatlan optimizmusával – már komoly kétségeket táplált Németország győzelmi esélyei felől. Speer, kinevezése előtt néhány hónappal, felkereste Heinrich Koppenberget, a dessaui Junkers-gyár vezérigazgatóját, hogy megbeszélje vele, milyen épületekre lesz szükség a keletre tervezett hatalmas, új repülőgépgyárhoz. Speer később felidézte, hogy Koppenberg „egy zárt helyiségbe” vezette, és megmutatott neki „egy grafikont, amely a következő néhány évre vetítve összehasonlította az amerikai bombázók gyártását a mieinkével. Megkérdeztem tőle – folytatja Speer –, mit szóltak vezetőink ezekhez a csüggesztő adatokhoz. »Hát ez az! Nem hiszik el őket« – válaszolta Koppenberg, és nem tudta visszatartani könnyeit.” 1941 nyarától Georg Thomas tábornok, a Fegyveres Erők Főparancsnokságának beszerzési főnöke is egyre borúlátóbb lett. 1942 januárjában jobban aggasztotta, hogy ki a felelős a hadsereget keleten fenyegető katasztrofális utánpótlási helyzetért, mint az, hogyan orvosolják ezt a helyzetet, „mivel – mint mondta – valakit valamikor még felelősségre fognak vonni”. Friedrich Fromm tábornok, aki odahaza a 954

955

956

957

tartalék hadsereg parancsnoka volt, és a hadsereg fegyverellátásáért is felelt, 1941. november 24-én közölte Franz Halderrel, a hadsereg vezérkari főnökével, hogy a háborús gazdaság „leszálló ágban van. Fromm a békekötés feltételeiről gondolkodik!” – írja naplójában Halder. Kimerülőben az élőerő-tartalék, az olajellátás fogytán, és Fromm azt javasolta Hitlernek, hogy irányítson minden rendelkezésre álló emberi erőforrást a Dél hadseregcsoporthoz, hogy rohammal bevehesse a Kaukázus olajmezőit. Mások kétségbeesése még mélyebb volt. 1941. november 17-én a légierő beszerzési szervezetének vezetője, Ernst Udet, a korábbi sztárpilóta agyonlőtte magát, mert többszöri próbálkozása ellenére sem sikerült meggyőznie Hitlert és Göringet arról, hogy a brit és amerikai repülőgépgyártás viharos gyorsasággal növekszik, és a német gépek hónapokon belül esélytelenné válnak a túlerővel szemben. 1942 januárjában Walter Borbet, a Bochumer Verein nevű jelentős fegyvergyártó konszern feje, új gyártási módszerek úttörője, ugyancsak öngyilkosságot követett el, mert meggyőződött róla, hogy a háborút nem lehet megnyerni, a német vezetés pedig semmiképpen sem lenne hajlandó békét kötni. Ezeknek az embereknek jó okuk volt az aggodalomra. A németek minden erőfeszítése ellenére az angolok továbbra is megelőzték őket a harckocsik és más fegyverek gyártásában. A fegyveres erők beszerzéssel foglalkozó tisztségviselői a tömegtermelés rovására ragaszkodtak a finom technikai kidolgozáshoz, és a hadsereg, a haditengerészet és a légierő folyamatosan huzakodott; valamennyien nagyon is hihető, egymásnak azonban ellentmondó érvekre hivatkoztak, hogy az erőforrások elosztásában elsőbbséget élvezzenek. A komplex fegyverzetre való összpontosítás magasabb profitot biztosított a gyártóknak, mint az olcsó tömegtermelés. Mindez lassította a termelést, és csökkentette a fegyveres erők rendelkezésére álló fegyverek és eszközök mennyiségét. Ezenközben Hitler, mivel a katonai helyzetben nem következett be a várt áttörés, egyre nagyobb erőfeszítéseket követelt az ipartól. 1941 júliusában elrendelte egy új nyílt tengeri hadiflotta megépítését, egyszersmind a légierő négyszeresére növelését, a hadsereg motorizált hadosztályainak számát pedig harminchatra kívánta emelni. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy az amerikai fegyverek és felszerelések gyorsan növekvő mennyiségben, minden ellenállást áthidalva jutnak el NagyBritanniába. Amerika már 1941 decemberében, alighogy hivatalosan is belépett a háborúba, elképesztő mennyiségben ontotta a fegyvereket, és semmi jele nem látszott annak, hogy Németország lépést tudna tartani vele. 1942 elején a hadsereg tisztjei azt észlelték, hogy a szovjet katonai felszerelésekben és fegyverzetben is javulás állt be. Az igény, hogy a német fegyvergyártás mindezen fejleményekkel állja a versenyt, merőben irreálisnak tűnt. 958

959

960

961

Miközben Todt és a többi gazdasági vezető úgy vélte, hogy a háború gazdasági értelemben, tehát katonailag is elveszett, Speer Hitlerrel együtt hitt benne, hogy még megnyerhető. Vakon bízott Hitler képességeiben. Hitler akarata eddig minden fázisban diadalmaskodott a kedvezőtlen körülmények fölött, és ez most is így lesz. Speer nem technokrata, hanem őszinte hívő volt. Annyira azért nem volt elvakult, hogy ne ismerje fel: éppen ebben a tulajdonságában rejlett kinevezésének egyik legfőbb oka. Hitler nemegyszer megvallotta neki, hogy Todt halálának és Speer rastenburgi látogatásának egybeesését a Gondviselés művének tartja. Ahogy Speer később írta: 962



Ellentétben az akadékoskodó dr. Todttal, bennem Hitler eleinte nagyon is készséges eszközt látott. Ennyiben a szóban forgó személyi változás megfelelt annak a negatív kiválasztási elvnek, amely Hitler környezetének összetételét megszabta. Mivel az ellenkezésre mindig úgy reagált, hogy egy kezelhetőbb személyt választott, az évek során olyan társakat gyűjtött maga köré, akik mindinkább behódoltak érveinek, és egyre gátlástalanabbal fordították le őket a cselekvés nyelvére. 963



Ez az elv nyilvánult meg már azokban a változtatásokban is, amelyeket Hitler a moszkvai összeomlás után vitt végbe a hadsereg vezető tisztségeiben – és most a háborús gazdaság irányításában is szerephez jutott. Speer azonban – legalábbis egy tekintetben – nem volt amatőr. A következő hetekben sorra hárította el Göring kísérleteit, amelyekkel korlátozni próbálta hatalmát. Ismételten Hitlerhez fordult támogatásért, sőt még arra is megkérte, hogy ruházza át a négyéves terv fegyverkezési funkcióit a fegyverkezési minisztériumra. E fejlemények során kimutatta, hogy hatalmi ösztöne van olyan erős, mint bárkié a nemzetiszocialista hierarchiában. 964

II

Speer több jelentős előnnyel vágott neki azon küldetésének, hogy a német haditermelést hatékonyabb működésre serkentse. Először is élvezte Hitler támogatását, amelyet fel is használt, valahányszor komoly ellenállásba ütközött. Emellett jó viszonyban volt a nemzetiszocialista hierarchia több kulcsfontosságú

alakjával. Mint építkezési főfelügyelő például szoros munkakapcsolatot tartott fenn Himmlerrel és az SS-szel, és grandiózus terveihez égető szüksége volt a flossenbürgi és mauthauseni koncentrációs táborok foglyai által bányászott kőre. Kitűnő kapcsolatai voltak a fegyverkezési irányítás hierarchiájához is (elsősorban a légügyi minisztérium államtitkárához, Erhard Milch vezértábornagyhoz, aki névleg Göring embere volt, de a gyakorlatban sokkal szívesebben működött együtt Speerrel). Számított az is, hogy éppen akkor lépett hivatalba, amikor Hitler eredménytelenséget és tehetetlenséget folytonosan ostorozó kritikája nyomán megindult az ésszerűsítési folyamat, s ezt megkönnyítették Todt 1941 decemberében bevezetett gazdaságirányítási reformjai. Speer keményen dolgozott, hogy a fegyveres erők három szolgálata között kiküszöbölje a gyártási átfedéseket. A vezető nagyiparosokat közvetlenül maga alá rendelte, és bizonyos fokú átruházott felelősséget adott nekik gyártási módszereik tökéletesítéséhez. Küzdött a túlzásba vitt bürokrácia ellen, és áramvonalasított módszereket vezetett be a tömegtermelésbe. Az eredmény, mondhatta később, fél éven belül megmutatkozott: a termelés minden ágában jelentős növekedés állt be. „A fegyvergyártás összesített termelékenysége 59,6 százalékkal nőtt… Két és fél év alatt, noha időközben megkezdődtek a súlyos bombázások, teljes fegyvergyártásunkat az 1941-es 98-as indexszámról – amely kétségkívül igen alacsony volt – 1944 júliusára 322-es csúcspontig emeltük.” Amikor átvette a fegyvergyártás irányítását, Speer szétkürtölte a racionalizálás előnyeit. A Todt-féle új bizottsági struktúrába számos nagyiparost ültetett, akiket a hatékonyság növelésére vetett be. Jellegzetes példája ennek a taktikának a tengeralattjárók gyártása: ide 1943-ban egy autógyárost helyezett, hogy átszervezze az összeszerelés egész folyamatát. A tengeralattjárók új főnöke minden hajó gyártását nyolc szakaszra bontotta, az egyes szakaszok standard alkatrészekkel végzett munkálatait más-más cégre bízta, amelyek a többiekkel összehangolt időrend szerint dolgoztak, a termék pedig a maga végső formáját egy központi szerelőcsarnokban nyerte el; ekként az egy tengeralattjáró gyártásához addig szükséges negyvenkét hetet tizenhatra csökkentette. Speer mindenütt bevezette a rögzített árú szerződések új rendszerét is, amelyet Todt 1941 januárjában kezdeményezett; ez a rendszer lefelé nyomta az árakat, és azokat, akik jelentős mértékben csökkentették költségeiket és ezáltal áraikat, mentesítette a vállalati adózás alól. Speer elvárta, hogy a társaságok hatékonyabban aknázzák ki munkásaik munkaerejét például a két műszak bevezetésével, és a költségeket azzal is igyekezett csökkenteni, hogy új gyárak építése helyett a létezők intenzívebb működtetését szorgalmazta. Az új üzemek létesítéséhez nem kevesebb, mint 1,8 millió embert alkalmaztak, de ezt az extra kapacitást az energiaellátás zavarai és a szerszámgépek hiánya miatt csak 965

966

részlegesen lehetett kihasználni. Speer felbontotta a szerződéseket azokra az új ipari üzemekre, amelyek 3000 millió birodalmi márkát emésztettek volna fel, és az egész gazdaságban drasztikusan koncentrálta és egyszerűsítette a fegyverek és a fegyverzettel összefüggő termékek gyártását. Azon, többnyire kisebb cégek számát, amelyek prizmaüveget állítottak elő képkeresőkhöz, teleszkópokhoz, távcsövekhez, periszkópokhoz és hasonló szerkezetekhez, huszonháromról hétre csökkentette, a különböző üvegtípusok változatos skáláját pedig a megdöbbentően hangzó 300-ról mindössze tizennégyre. Azt is megállapította, hogy nem kevesebb, mint 334 gyár termel tűzoltó berendezéseket a légierőnek; 1944 elejére csak hatvannégy maradt belőlük, ami a számítások szerint havi 360 000 munkaóra megtakarítását eredményezte. Ugyanígy a szerszámgépeket gyártó cégek száma az 1942 eleji 900-ról a következő év októberére 369-re apadt. Speer az ésszerűsítés elvét még a fogyasztói javak előállítására is kiterjesztette. Amikor tudomására jutott, hogy a Németországban forgalmazott szőnyegek 90 százalékát 117 üzemben állítják elő, bezáratott 112-t, és üzemeiket, valamint munkásaikat a háborús gazdaság szolgálatába állította. Az erőforrásokért vívott küzdelemben az egyes fegyvernemek és a hozzájuk kötődő nagyiparosok eltúlozták szükségleteiket; így például a repülőgépgyárak gépenként négyszer annyi alumíniumot igényeltek, mint amennyire valóban szükségük lett volna. A fémet felhalmozták vagy lényegtelen célokra, például létra- vagy melegházgyártásra használták. Speer utasítására most be kellett szolgáltatniuk készleteiket, és a nyersanyagot a célul kitűzött termékmennyiség függvényében utalták ki nekik. A fegyvergyártáshoz nagy mennyiségű acél kellett, Hitler pedig úgy rendelkezett, hogy az acélból mindenekelőtt a hadseregnek jusson, a haditengerészet és a légierő érje be kevesebbel. Az acéltermelés egyre hatékonyabb megszervezése nem utolsósorban a birodalmi gazdasági minisztériumnak és egyik vezetőjének, Hans Kehrlnek volt köszönhető. 1942. május 15-én tanácskozott az az új központi tervezőtestület, amelyet Milchhel karöltve alapított a fegyvergyártás összehangolására, és ezen a megbeszélésen Kehrl mind a megrendelések, mind a gyártás terén új rendszert javasolt. Ugyanekkor Speer az erőforrások optimalizálására kiképzett szakembereket helyezett tanácsadóként az egyes cégekhez, hogy az acélt és a többi nyersanyagot hatékonyabban dolgozzák fel. A jobb minőségű gépek és az automatika fejlesztése csökkentették a pazarlást. 1943 májusában Speer közölhette, hogy egy tonna fegyverzethez most átlagosan kevesebb mint feleannyi vasra és acélra van szükség, mint amennyit 1941-ben felhasználtak. A háború végére pedig egy tonna acélból négyszer annyi lőszert gyártottak, mint 1941-ben. Csakhogy az acélgyártáshoz nagy mennyiségű kokszszén kellett, azt 967

pedig, tekintettel a vasútrendszer nehézségeire és a bányákban dolgoztatott kényszermunkások alacsony termelékenységére, lehetetlen volt beszerezni. Amellett a bányákból továbbra is hiányzott vagy 100 000 munkás, a vasútnak pedig újabb 9000 emberre lett volna szüksége a szénszállító vonatok megrakásához és kezeléséhez. Amikor Hitlert 1942. augusztus 11-én tájékoztatták ezekről a problémákról, ő keresetlenül kijelentette: „Ha a kokszszén hiánya miatt az acélipar termelése nem fokozható a tervezett mértékben, akkor a háború elveszett.” A szén mennyiségének növelése érdekében 10 százalékkal csökkentették a kiutalást a háztartási fogyasztók számára. 1943 elején a Nagynémet Birodalomban az acéltermelés havi 2,7 millió tonnára emelkedett. Speer több acélt juttathatott a lőszergyáraknak, és a nagyiparosok részére is új ösztönzőket vezetett be, így hát azzal büszkélkedhetett, hogy első hivatali éve folyamán a fegyvergyártás megduplázta termelését. Ugyanekkor Erhard Milch és a légügyi minisztérium is megkettőzhette a havonta előállított repülőgépek számát, nem utolsósorban azáltal, hogy a termelést néhány gigantikus méretű gyárban koncentrálta. Milch az irányítást is racionalizálta: arra kényszerítette a legnagyobb termelőket, hogy felső vezetésükben cseréket hajtsanak végre. Ezzel olyan ésszerűsítési programot hajszolt keresztül, amelyben az új, korszerűbb vadász- és bombázógépek fejlesztését feláldozták a meglévő modellek hatalmas arányú tömeggyártása javára. Az egyik továbbfejlesztett vadászrepülőt, a Messerschmitt Me–210-et ekkor már gyártották, de a légügyi minisztérium túlságosan sürgette a gyártókat, minek következtében döntő tervezési és fejlesztési problémák maradtak megoldatlanul. A repülőgép bizonytalan volt, ennek ellenére százával gyártották. Milch ekkor leállította a programot, és az erőforrásokat a kétmotoros Heinkel–111-esek és a hasonló típusok gyártására összpontosította. Ez a közepes méretű bombázó, amely először 1934-ben szállt fel, a Nagy-Britannia elleni Blitzben hatástalannak bizonyult, ezért a Németország fölötti éjszakai légvédelemre állították át, és ebben a minőségében ért is el bizonyos sikereket. Hasonlóképpen irányította át Milch az erőforrásokat annak érdekében, hogy minél több Me–109-es vadászgép kerüljön le a futószalagokról. A vadászokat előállító gyárak számát hétről háromra csökkentették, és a termelés havi 180-ról 1000-re szárnyalt. E változások jóvoltából 1943 nyarán havonta kétszer annyi repülőgépet gyártottak, mint másfél évvel korábban. A légierő már korábban is ismételten kérte, hogy módosítsák és tökéletesítsék a létező repülőgép-állományt, és ezzel lassította a termelést. 1942 végére a Junkers Ju–88-as bombázóhoz javasolt tervezői változtatások száma elérte a 18 000-et, a Heinkel tervezői részlegénél pedig a Heinkel He–177-es 968

969

nehézbombázóhoz ajánlott módosítások nem kevesebb, mint ötvenhat dossziét töltöttek meg. Speer, Milchhel szoros együttműködésben, minden tőle telhetőt megtett, hogy elhárítsa a tervek megváltoztatását célzó újabb követeléseket, de csak 1944 elejére sikerült a gyártott harci repülőgépek modelljeinek számát negyvenkettőről harmincra, majd kilencre, végül pedig ötre csökkentenie. A tankok és páncélozott járművek különböző típusainak számát 1944 januárjában, a hadsereg kelletlen és sokáig halogatott hozzájárulásával, tizennyolcról hétre szállították le, az addigi tizenkét páncéltörőféleségből pedig csupán egyetlenegy maradt. Speer rájött, hogy katonai használatra 151-féle teherautót gyártanak; 1942-ben ezt a számot 23-ra szorította le. Az egyszerűsítési folyamat a szénbányászatra és a szerszámgépekre is kiterjedt; itt az összesen 440 különböző típusú mechanikai és hidraulikus sajtolók számát csökkentették 36-ra. Külön gondot jelentettek az alkatrészek, ami lassította és bonyolította a gyártást. A Ju– 88-asokhoz például több mint négyezerféle szegecset és csavart használtak; a típust helyettesítő Ju–288-ashoz kétszázféle is elég volt. Itt és a lehetőséghez mérten más területeken is automata szegecselőgépek váltották fel az emberi munkát, és az egyszerűsítés további folyományaként a munkásoknak rövidebb és egyszerűbb képzésre volt szükségük, mint korábban. Mindezek a tényezők fellendítették a termelékenységet, amely 1944-ben több mint 50 százalékkal volt magasabb, mint két évvel korábban. Speer a tankok gyártását is ésszerűsítette. A háború elején a német hadsereg két közepes méretű tankot vetett be, a Pz. III-at és a Pz. IV-et, valamint a csehek tervezte T–38-as típust; 1939–40-ben, Lengyelország és Nyugat-Európa lerohanása során mind a három bizonyságot tett értékéről. 1941-ben azonban a sokkal különb szovjet T–34-essel kerültek szembe, amely gyors volt, és jól manőverezhető, a páncélozása erősebb, valamint hatékonyabb ágyúkkal szerelték fel. A németek szívós átgondolás után két új tanktípussal rukkoltak ki, az 56 tonnás Tigrissel és a 45 tonnás Párduccal – ez a két félelmetes harci eszköz nemcsak egyenértékű volt a T–34-esekkel, hanem jócskán felül is múlta azokat, amerikai megfelelőiknél pedig sokkal nagyobb kaliberű lövegekkel rendelkezett. Speer elérte, hogy 1943-ra ezek a típusok tekintélyes mennyiségben gördüljenek le a futószalagról. Ám gyártásuk fellendülésével csaknem egyidejűleg a szövetségesek bombázásai rombolni kezdték a gyárakat, ahol készültek, így aztán soha nem volt belőlük elegendő. A szovjet ipar viszont 1943 elején már négy új tankot állíthatott szembe egy némettel: végre meghozta gyümölcsét a szovjet ipar áttelepítése az Urál hegyei közé. A német gazdaság némely területen képes lett volna legalább minőségileg jobb fegyvereket előállítani, mint ellenségei, ám mennyiség tekintetében semmiképpen nem érhetett fel hozzájuk. Az áttérés a szabványosított tömegtermelésre Németországban később 970

971

972

következett be, mint másutt; végső soron túlságosan is későn. A fegyvergyártás egyéb területein mutatkozó különbségek ugyanilyen feltűnőek voltak, ha nem is ennyire drámaiak. 1942-ben még az Egyesült Államok is csak feleannyi gyalogsági fegyvert állított elő, mint a Szovjetunió, és a harci repülőgépek, valamint a tankok terén is alig múlta felül őket. Az amerikaiak racionalizálási módszere megegyezett a németekével. A termelést ők is korlátozott számú gyáróriásra koncentrálták, ahol kis mennyiségben állítottak elő szabványosított fegyvereket. A németek ésszerűsítése azonban bizonyos területeken a minőség rovására ment. A Me–109-es vadászgép például túl lassú volt ahhoz, hogy könnyebben manőverező szovjet megfelelőjével megbirkózhasson. A Junkers bombázók is lassúak voltak, és kicsik ahhoz, hogy igazán megsemmisítő hatású bombaterhet szállítsanak. Az új Tigris és Párduc tankok nagyszerű harci eszközök voltak, de – mint ahogy ez gyakran megesett – túl korán dobták be őket a fronton, még mielőtt valamennyi tervezési problémát megoldották volna, minek következtében aggasztó gyakorisággal hibásodtak meg. Az üzemanyagból úgyszintén sokszor kifogytak, és utántöltésre nem volt mód. A szovjet nép ugyanakkor drágán fizetett herkulesi termelési igyekezetéért: munkások százezreit toborozták a gazdaságokból, azzal a módszerrel, amely Sztálinnak az 1930-as években végrehajtott lázas iparosítási politikája nyomán már túlságosan is ismerős volt. A mezőgazdasági termelés alaposan megsínylette ezt az érvágást; széles körben terjedt az éhezés, sőt az éhhalál. A megszállott erőfeszítés, amellyel 1942-ben mozgósították a szovjet gazdaságot, persze nem volt sokáig tartható. Ám az amerikai kölcsönbérleti egyezmények nagy mennyiségű élelmiszerrel, nyersanyaggal és kommunikációs eszközökkel, különösen rádiókkal és tábori telefonokkal látták el a szovjet hadsereget, mint ahogy a britek felszereltségét és ellátottságát is hatalmas mértékben fellendítették. Már nem volt messze az idő, amikor az amerikaiak közvetlenül is bekapcsolódtak az európai és észak-afrikai háborúba. Speer racionalizálási erőfeszítései, Todt hatékonysági reformjai, Milch szervezeti újításai, Kehrl közigazgatási változtatásai ezekkel szemben már elégtelennek bizonyultak. A háború közepére az amerikai gazdaság töméntelen mennyiségű fegyvert, repülőgépet, hadihajót, lőszert és katonai felszerelést állított elő; a Harmadik Birodalom nem is remélhette, hogy utoléri ezt a teljesítményt. 1942-ben az Egyesült Államok kevés híján 48 000 repülőgépet gyártott, 1943-ban majdnem 86 000 gördült le a futószalagokról, 1944-ben pedig 114 000-nél is valamivel több. Ezek jelentős részét természetesen a Csendes-óceán fölött, a japánok ellen vetették be; de még így is bőven telt belőlük az európai hadszíntérre. Emellett a németországi termelést a Szovjetunió és az Egyesült Királyság is túlszárnyalta. 973

974

Így 1940-ben a Szovjetunió több mint 21 000, 1943-ban pedig kis híján 37 000 repülőgépet gyártott. A brit birodalom 1940-ben 15 000, 1941-ben valamivel több, mint 20 000, 1942-ben több mint 23 000, 1943-ban mintegy 35 000 és 1944-ben nagyjából 47 000 új géppel büszkélkedhetett, és ezek túlnyomó többségét magában Nagy-Britanniában gyártották. Ezzel szemben Németország 1940-ben 10 000, 1941-ben 11 000, 1942-ben pedig 15 000 repülőgéppel tudott előállni. Speer és Milch racionalizálási intézkedései és a mindinkább a repülőgépgyártásra koncentrálódó erőforrások jótékony hatása csak 1943-tól érvényesült, amikor is több mint 26 000 gép gördült le a futószalagról, 1944-ben pedig csaknem 40 000 új gép készült. Ez azonban még mindig kevesebb volt, mint amennyit Nagy-Britannia és a domíniumok termeltek, s a három szövetséges nagyhatalom együttes repülőgépgyártásának kevesebb mint egyötödét tette ki. Hasonló volt a helyzet más területeken is. A Fegyveres Erők Főparancsnoksága szerint Németország például 1942 és 1944 között évi 5–6000 harckocsit állított elő, vagyis nem sikerült jelentősen növelnie termelését. Ez nem sokkal maradt alatta Nagy-Britannia és a domíniumok évi 6–8000 tankjának. A Szovjetunió azonban ebben az időszakban évi 19 000 harckocsiig jutott el, az Egyesült Államok tankgyártása pedig az 1942-es 17 000-ről 1944-re több mint 29 000-re szökött fel. 1943-ban a szövetségesek együttes géppuskagyártása 1 110 000 darab volt, ám Németországban csak 165 527 géppuska készült. A szövetségesek katonai eszközeit természetesen nem csak a németek ellen vetették be; a britek és az amerikaiak kemény csatákat vívtak Ázsiában és a Csendes-óceánon is. Mindazonáltal nagy mennyiségű amerikai fegyver és felszerelés jutott el Nagy-Britanniába és a Szovjetunióba is, hogy tovább növeljék a már így is jelentős szovjet fölényt a tankok és repülőgépek terén. 1942-ben, ahogy Todt fel is ismerte, már baljós jelek mutatkoztak, melyek 1944-ben már mindenki számára láthatóvá váltak. 975

976

III

A német gazdaságra nehezedő megterhelés azon a tényen is lemérhető, hogy 1944-ben a bruttó hazai termék 75 százalékát fordították a háborúra, míg a Szovjetunióban a GDP-nek 60, Nagy-Britanniában pedig csak 55 százalékát. Németország azonban a háború első felében hasznot is tudott húzni abból, hogy 977

Európa nagy részét annektálta vagy megszállta. Mint már láttuk, Lengyelország elfoglalása olyan alkalmakat kínált a meggazdagodásra, amelyeknek csak kevesen voltak képesek ellenállni. És ami talán ennél is lényegesebb: a módos nyugat-európai országok leigázása azzal kecsegtetett, hogy fejlett ipari és viruló mezőgazdasági szektoruk 1940-től már éreztetni fogja előnyös hatását a német érdekekre. Átfogó becslés szerint Németország európai befolyási övezetében 1940-ben 290 millió ember élt, és a térség háború előtti GDP-je nagyobb volt, mint az Egyesült Államoké. A meghódított országok közül Franciaországnak, Belgiumnak és Hollandiának terjedelmes tengerentúli birodalma volt, ami további potenciállal gazdagította a Harmadik Birodalmat. A német hatóságok olyan önfeledt mohósággal láttak neki a meghódított országok erőforrásainak kiaknázásához, ami az alávetett gazdaságok eljövendő jóléte szempontjából tragikusnak ígérkezett. A győzelem kezdeti eufóriájában napirenden volt a fosztogatás és a zsákmányszerzés. Franciaország veresége után a német hadsereg a maga használatára lefoglalt több mint 300 000 francia puskát, több mint 5000 francia löveget, majdnem 4 millió francia gránátot és 2170 francia páncélost; ezek jó részét a német hadsereg még a háború későbbi szakaszaiban is használta. A felsoroltak azonban a franciáktól elorzott német zsákmánynak csupán az egyharmadát tették ki. A második harmadot több ezer mozdony és hatalmas mennyiségű gördülőállomány alkotta. A német vasútrendszer a háború előtti években nem jutott befektetésekhez, ezért a nagy tömegű terhek, például a szén szállítását súlyos késések akadályozták. Most azonban a franciák, hollandok és belgák állományából 4260 mozdonnyal és 140 000 tehervagonnal tölthette fel leapadt készleteit. Végül pedig a német fegyveres erők hatalmas mennyiségű nyersanyagot foglaltak le a hazai fegyvergyártás részére, így például 81 000 tonna vörösrezet, egy évre elegendő ón- és nikkelkészletet, valamint tekintélyes mennyiségű benzint és olajat. A franciák összesített becslése szerint a megszállás alatt 7,7 milliárd birodalmi márka értékű árutól fosztották meg őket. Más országok meghódításából nemcsak a német kormány és a német fegyveres erők húztak hasznot, hanem – ahogy már láttuk – az egyszerű katonák is. A lengyelországi, szovjetunióbeli, nyugat- és dél-európai fosztogatások skálája rendkívül széles volt. A német katonák hazaírt levelei nem győzik ecsetelni zsákmányolt vagy német márkáikból vásárolt javaikat, és ígérgetni, hogy ezeket majd hazaküldik Németországba a családnak. Heinrich Böll, a későbbi hírneves, Nobel-díjas író csomagszám küldte haza a vajat, a kéziratpapírt, a tojást, továbbá női cipőket, hagymát és még sok egyebet. „Szereztem nektek egy fél szopós malacot” – írta diadalmasan a családnak 1940ben, mielőtt hazautazott volna szabadságra. Anyák és feleségek küldtek postán pénzt fiaiknak Franciaországba és Belgiumba, Lettországba és Görögországba, 978

hogy ezt-azt vásároljanak, majd küldjék vagy hozzák haza. Ritka volt az a katona, aki Németországba hazatérve ne cipelt volna vásárolt vagy eltulajdonított ajándékokkal megrakott táskákat és bőröndöket. Miután a rezsim eltörölte a hazavihető vagy hazaküldhető árukra vonatkozó korlátozásokat, a Franciaországból tábori postával Németországba küldött csomagok száma hamarosan havi hárommilliónál is magasabb számot ért el. 1940 végén tudatosan emelték a zsoldot, hogy a katonáknak teljen külföldi árukra a családjuk számára. Még jelentékenyebb értéket képviseltek azok a nagy tömegben hivatalosan lefoglalt javak, felszerelési tárgyak és főleg élelmiszerek, amelyekre a német hadsereg és a német polgári hatóságok tették rá kezüket a megszállt KeletEurópában. A Harmadik Birodalom kifinomultabb, kevésbé feltűnő formában is kizsákmányolta a meghódított országok gazdaságát. A francia és belga frank, a holland gulden és a többi megszállt nyugat-európai ország valutájának átváltási árfolyamát úgy állapították meg, hogy az a német birodalmi márkára nézve a lehető legkedvezőbb legyen. Becslések szerint a német márka franciaországi vásárlóereje például több mint 60 százalékkal volt magasabb, mint ha az átváltási árfolyamot nem mesterségesen, rendeletileg alakították volna ki, hanem a piaci mozgásokra bízták volna. A zsákmányolással párhuzamosan Németország törvényes úton is hatalmas mennyiségekben vásárolt árut a meghódított országoktól, de nem azzal fizetett, hogy arányosan növelte volna a saját kivitelét is. Ehelyett a Németországba szállító francia, holland és belga cégeket a saját központi bankjuk fizette ki frankban vagy guldenben, és a kifizetett összegeket tartozásként könyvelték el a berlini Birodalmi Bank, a Reichsbank terhére. Ezeket az adósságokat természetesen soha nem egyenlítették ki, minek következtében 1944 végére a Reichsbank 8,5 milliárd márkával tartozott a franciáknak, majdnem 6 milliárddal a hollandoknak és 5 milliárddal a belgáknak meg a luxemburgiaknak. A Németország javára eszközölt francia kifizetések 1940-ben, 1941-ben és 1942-ben a közkiadásoknak majdnem a felét tették ki, 1943-ban pedig annak már 60 százalékára rúgtak. Becslések szerint Németország ekkoriban a francia erőforrások 40 százalékát használta fel. Összesítésben a németek a megszállt országok nettó háborús termelésének jóval több mint 30 százalékát vonták el. Követeléseik jelentős hatással voltak a megszállt országok honi gazdaságára. Az egyes országok központi bankjai fölötti német ellenőrzés oda vezetett, hogy eltörölték a bankjegyek kibocsátását érintő korlátozásokat, miáltal a „megszállási költségeket” nem utolsósorban a bankóprés fedezte. Ez pedig súlyos inflációt gerjesztett, amelyet még tovább rontott a Németországba hurcolt termékek miatt 979

980

981

982

983

984

985

kialakult hazai áruhiány. A német vállalatoknak módjuk nyílt rá, hogy a túlértékelt birodalmi márka révén ellenőrzéshez jussanak rivális francia, belga és más nyugat-európai cégek fölött. A német kormány is támogatni tudta őket a kereskedelem, illetve a nyersanyagok elosztásának szabályozásával, amely általában a németeknek kedvezett. Ám a hatalmas deficit, amelyet Németország a megszállt országok központi bankjainál ki nem egyenlített tartozásai következtében felhalmozott, érthető módon megnehezítette a külhoni cégek felvásárlásához szükséges tőke exportját. Az IG Farbennek, a német festéktrösztnek sikerült ellenőrzést szereznie a francia vegyipar tekintélyes része fölött, az elzász-lotaringiai bánya-, vas- és acélipar jelentős részét pedig német cégek falták fel, élükön az államilag szponzorált Birodalmi Hermann Göring Művekkel. A külföldi cégek bekebelezése terén a Hermann Göring Művek, az állami támogatás jóvoltából, nyilvánvalóan előnyös helyzetbe került a magánvállalkozásokkal szemben. Sok átvett cég volt állami ellenőrzés alatt vagy külföldi tulajdonban; szerephez jutott e téren a zsidó cégek árjásítása is, noha ez a jelenség nem volt tömeges. Mindazonáltal a legnagyobb magánvállalkozások közül jó néhány megmenekült az efféle átvételektől, köztük olyan holland multinacionális cégek, mint a Philips, a Shell és az Unilever, vagy az Arbed néven ismert hatalmas acélkombinát. A német megszállók természetesen sokféleképpen felügyelték e cégek működését, de legtöbb esetben közvetlen beleszólást nem sikerült szerezniük, mint ahogy közvetlen anyagi haszonra sem igen tehettek szert. Ez a helyzet nem utolsósorban abból eredt, hogy a meghódított nyugateurópai országokban fennmaradtak a nemzeti kormányok, bármilyen korlátozott volt is a hatalmuk, és a magántulajdont szabályozó törvények és jogok ugyancsak megőrizték érvényüket. Berlin szempontjából tehát nem a Lengyelországban követett, totális leigázásra vagy kisajátításra épülő politikára, hanem gazdasági együttműködésre volt szükség, bármily egyenlőtlen feltételeken alapult is az. Az általános feltételeket a megszálló katonai és polgári hatóságok szabták meg, és lehetőségeket teremtettek német cégek számára, például az árjásítás révén (kivéve Franciaországot, ahol a zsidó tulajdont a francia hatóságok ellenőrizték). A német vállalatok, hogy befolyásukat kiterjesszék és a megszállás profitját learassák, csak annyit tehettek, hogy kedvében jártak a megszálló hatóságoknak, és így jó esetben egy lépéssel megelőzték vetélytársaikat. A Berlinből diktált együttműködési politika korlátozta az említett vállalatok cselekvési szabadságát. Ezt a politikát nemcsak a célszerűség sugallta – vagyis az a törekvés, hogy a Nagy-Britannia ellen változatlanul folytatódó küzdelemhez megnyerjék a franciák és más nyugateurópai népek együttműködését –, hanem egy tágabb látomás is: az európai „Új 986

987

Rend” koncepciója, amely egy nagyszabású, páneurópai gazdaság megteremtése révén egyetlen tömbként mozgósítaná a kontinenst, hogy megállja a helyét az Egyesült Államok és a brit birodalom gigászi gazdaságával szemben. 1940. május 24-én a külügyminisztérium, a Négyéves Terv Hivatala, a Reichsbank, a gazdasági minisztérium és más érdekelt szervezetek képviselőinek részvételével megbeszélést tartottak ennek az Új Rendnek a megalapozásáról. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a rendet nem mint a német terjeszkedés eszközét kellett bemutatni, hanem mint javaslatot az európai együttműködés megvalósítására. Ezzel a németek elismerték, hogy nem vált be az a politika, amely kizárólag Németország erőforrásaira hagyatkozva kívánta megnyerni a háborút – be kellett vonni más országok forrásait is. Ahogy maga Hitler jegyezte meg Todtnak 1940. június 20-án: „A háború menete arról tanúskodik, hogy az autarkia megteremtésére irányuló törekvéseinkkel túl messzire mentünk.” Az Új Rendnek az volt a célja, hogy egész Európában átfogóan vezesse be az autarkiát, vagyis a totális önellátást. 988

989



12. térkép Az Új Rend Európában, 1942 Mindehhez, ahogy Hermann Göring, a négyéves terv első embere 1940. augusztus 17-én megfogalmazta, arra volt szükség, hogy „a német, illetve a holland, belga, norvég és dán gazdaság között kölcsönös integráció és

érdekközösség jöjjön létre”, valamint intenzívebb gazdasági együttműködés alakuljon ki Franciaországgal is. Az olyan vállalatok, mint az IG Farben, rögvest előálltak saját javaslataikkal, hogy hogyan lehetne a maguk ipari érdekeit kielégíteni. Egy 1940. augusztus 3-i feljegyzésük szerint meg kell valósítani „egy nagy gazdasági egységet, mely önellátó, és a világ valamennyi gazdasági szférájával való tervezett kapcsolatra épül”. Mindazonáltal, ahogy a birodalmi gazdasági minisztérium 1940. október 3-án rávilágított, itt is körültekintésre van szükség: 990



A kérdés úgy is felfogható, hogy egyszerűen mi diktálhatjuk, mi történjen az európai gazdaság területén, azaz a dolgokat egyszerűen a német érdekek egyoldalú álláspontjáról szemléljük. Ezt a kritériumot vallják magukénak a magángazdaság köreiben olyankor, amikor az európai gazdaság eljövendő szerkezetével saját működési szférájuk szempontjából foglalkoznak. Az ilyen szemlélet azonban téves volna, mivel végső soron nem vagyunk egyedül Európában, és leigázott országokkal nem működtethetjük a gazdaságot. Teljesen nyilvánvaló, hogy egyik végletbe sem szabad esnünk: egyfelől nem mondhatjuk, hogy nyeljünk csak el mindent és vegyünk el mindent a többiektől; másfelől azt sem mondhatjuk, hogy mi nem vagyunk ilyenek, és nem tartunk igényt semmire sem. 991



Nagyjából ezt a középutas felfogást vallották azok a látnoki lelkű imperialisták, akikben már az első világháború előtt felmerült a német érdekű gazdasági szféra gondolata, amely időnként a Mitteleuropa, „Közép-Európa” nevet viselte. A gazdasági tervezők szerint a folyamatot egész Európát átfogó kartellek, beruházások és szerzemények létrejötte kíséri. Meglehet, hogy a vámhatárok eltörléséhez és a valuták szabályozásához kormányzati beavatkozásra lesz szükség. A német ipar szempontjából azonban az Új Rendet elsősorban magánvállalkozások révén kell megteremteni. Az Új Rend égisze alatti európai gazdasági integrációnak nem állami szabályozásokra és kormányzati ellenőrzésekre kell épülnie, hanem az európai piacgazdaság átalakítására. A fenti cél megvalósulásához a lehető leghatározottabban kerülendő az a látszat, hogy a nyugat-európai országok meghódítása csak gazdasági leigázásukra és kizsákmányolásukra irányul. Ugyanakkor a német gazdasági tervezők pontosan tudták, hogy az Új Rend mindenekelőtt a német gazdasági érdekeket fogja szolgálni. Ez a kettősség időnként igencsak rafinált bűvészmutatványt követelt. A Harmadik Birodalom például szem előtt tartotta, hogy a jóvátétel szó 1919 óta rosszul cseng, és nem kért a legyőzött országoktól 992

anyagi kárpótlást; hogy is kérhetett volna, amikor az 1919-től 1939-ig fizetendő német jóvátételnek éppen a Franciaország és Belgium megtámadásával keletkezett károkat kellett a két ország javára megtérítenie, márpedig 1940-ben Németországot senki sem támadta meg. Így hát kárpótlás helyett a győztes németek úgynevezett „megszállási költségeket” róttak ki a legyőzött országokra. Ez, mint hirdették, magában foglalta a meghódított területeken található német csapatok, katonai és tengeri támaszpontok, repülőterek és védelmi állások fenntartását. Valójában az ilyen címen kisajtolt összegek többszörösen meghaladták a megszállás költségeit, és Franciaország esetében napi mintegy 20 millió birodalmi márkát tettek ki. Ebből az összegből francia számítások szerint egy 18 milliós hadsereget lehetett volna eltartani. 1943 végére majdnem 25 milliárd márka folyt be e címszó alatt a német pénzesládákba. E hatalmas összegek láttán a németek arra biztatták a franciákat, hogy részvények átruházásával fedezzék a kiadások egy részét – és nem telt bele sok idő, a román olajipart és az óriási jugoszláviai rézbányákat birtokló, létfontosságú francia cégek többségi ellenőrzése átszállt Németország párt uralta vállalataira, így a fejét mindenütt felütő Hermann Göring Művekre és az újonnan létesített „multinacionális” Continental Oilra. 993

IV

Mindebből adódik a következtetés, hogy a Szovjetunió lerohanását célzó előkészületek megkezdésétől a gazdasági együttműködés eszméje háttérbe szorult a gazdasági kizsákmányolás követelményei mögött. Egyesek, például Speer, komolyan vették ezeket az eszméket. Ám Hitler jóformán csak ködösítésre használta őket. 1941. július 16-án például felfigyelt egy vichyi francia újság megállapítására, miszerint a Szovjetunió elleni háború egész Európa háborúja, tehát minden európai állam üdvére lesz. „Hogy mit mondunk a világnak lépéseink indítékairól, azt taktikai okoknak kell meghatározniuk.” Ilyen taktika volt a Szovjetunió megtámadásának összeurópai vállalkozásként való beállítása is. A valóságban persze ez Németország érdekeit szolgálta. Ahogy Goebbels 1940. április 5-én kijelentette: „Ugyanazt a forradalmat hajtjuk végre Európában, mint amelyet kisebb méretekben Németországban már végrehajtottunk. Ha bárki megkérdezi – folytatta –, hogyan képzeljük el az új Európát, azt kell felelnünk, nem tudjuk. Természetesen van róla néhány 994

995

elgondolásunk, de ha ezeket szavakba foglalnánk, azonnal újabb ellenségeink támadnának.” 1940. október 26-án aztán brutális egyértelműséggel mondta ki a fent említett elgondolások lényegét: „Mire ez a háború véget ér, Európa urai akarunk lenni.” Így tehát 1941-re a meghódított nyugat-európai országokat a németek az összes javukból kiforgatták. Fejlett ipari szektoraikat a legtöbb esetben a német háborús erőfeszítések szolgálatába állították. Hamarosan kiderült azonban, hogy a franciák hozzájárulása jelentősen elmarad a német gazdasági és katonai vezetők reményeitől. Megkísérelték, hogy a francia gyáraktól 3000 repülőgépet csikarjanak ki háborús céljaikra, ám a tárgyalások többször is megrekedtek, míg végül 1941. február 12-én létrejött az egyezmény. A termelést azonban ezután is lassították az áramellátáshoz szükséges szén beszerzési nehézségei, valamint az alumínium időszakos hiánya. Az év végéig a francia és a holland gyárak csupán 78 gépet szállítottak, miközben a britek ugyanekkor 5000-nél is több gépet vásároltak az Egyesült Államoktól. A következő évben a helyzet javult valamennyit: a német légierő 753 gépet vehetett át, ez azonban csak tizede volt annak a mennyiségnek, amelyet a britek az amerikaiaktól kaptak. A munkások lanyha munkakedve, gyenge egészsége és hiányos táplálkozása, valamint alighanem jelentős, ideológiai okokkal magyarázható vonakodása azt eredményezte, hogy a francia repülőgépgyárak termelékenysége csak egynegyede volt a németországiakénak. A megszállt nyugati területek a háború egész tartama alatt összesen alig valamivel több, mint 2600 repülőgépet állítottak elő a német háborús célokra. Bár a Harmadik Birodalom a meghódított nyugat-európai területek bőséges természeti forrásait is kiaknázta, gazdasága a háború folyamán krónikus üzemanyaggondokkal küszködött. Különösen az ásványolaj hiánya érintette érzékenyen. A kísérletek, hogy más anyaggal pótolják, sikertelenek voltak. A szintetikus üzemanyag termelése az 1939-es 4 millió tonnáról 1943-ig mindössze 6,5 millió tonnára emelkedett. Az 1940-ben elfoglalt nyugat-európai országok olajból nagyfogyasztónak számítottak. Maguk egyetlen cseppnyit sem termeltek, és mivel egyik percről a másikra elvágták őket korábbi behozatali forrásaiktól, csak növelték Németország üzemanyag-problémáit. Románia évi 1,5 millió tonna olajat termelt ki, és Magyarország is majdnem ennyit, de ez korántsem volt elég. A franciák és a többi érintett ország üzemanyagkészleteit a megszálló erők lefoglalták, miáltal a franciaországi kőolajellátás a háború előtti szint 8 százalékára zuhant. Németország olasz szövetségese, amely úgyszintén el volt vágva egyéb forrásaitól, további német és román olajmennyiségeket emésztett fel. Németország olajkészletei az egész háború alatt soha nem haladták meg a 2 millió tonnát. Ezzel szemben Nagy-Britanniát a domíniumok és az 996

997

998

Egyesült Államok 1942-ben több mint 10 millió tonna importált olajjal látták el, és 1944-re ez a szám megkettőződött. A Kaukázusban és a Közel-Keleten pedig a németeknek nem sikerült további olajforrásokat elfoglalni. A szén, amely továbbra is az ipari és háztartási áramellátás alapvető üzemanyaga maradt, hatalmas mennyiségekben állt Nyugat- és Közép-Európa rendelkezésére, de a megszállt országokban a lassított munkatempó miatt egyre zuhant a termelés. Egyes helyeken még sztrájkok is kirobbantak a lehetetlenül alacsony élelmiszer-fejadagok és a romló életkörülmények elleni tiltakozásul. 1943–44-ben a Németországban felhasznált szén mintegy 30 százaléka megszállt területekről, elsősorban Felső-Sziléziából származott, de sokkal többet is lehetett volna beszerezni, különösen Észak-Franciaország és Belgium gazdag szénrétegeiből. A brit blokád elzárta a tengerentúlról importált gabona, műtrágya és takarmány útját, a németek tehát ezeket az anyagokat francia, holland és belga gazdaságoktól kobozták el, miközben a mezőgazdasági munkásokat Németországba vitték különböző kényszermunkaprogramokra. Mindez katasztrofális hatással volt a mezőgazdaságra. A gazdák kénytelenek voltak levágni a disznókat, a baromfit és egyéb állatokat, mert nem volt mivel etetni őket. A franciaországi gabonatermés 1938 és 1940 között több mint a felével csökkent. A német megszállók bevezették a jegyrendszert. 1941-ben a hivatalos norvég fejadagok napi 1600, a francia és belga fejadagok mindössze napi 1300 kalóriára csökkentek. Ez senkinek nem volt elég a létfenntartáshoz, ezért, akárcsak a megszállt Kelet-Európában, nyugaton is gyorsan felvirágzott a feketepiac; az emberek, hogy életben maradjanak, mindenütt a törvénysértés útjára léptek. Mindez azt jelentette, hogy a német háborús erőfeszítésekhez sokkal kevésbé járult hozzá a nyugat-európai gazdaságok megszerzése, mint a németek remélték. Nemcsak a szénbányákban csökkent a termelékenység; a francia, belga és holland gördülőállomány és mozdonyok elkobzása az adott országokon belül a szénszállítmányok mozgását is súlyosan akadályozta, amit az ipari termelés ugyancsak alaposan megsínylett. A szénellátás csökkenésével, az olvasztáshoz nélkülözhetetlen koksz hiányában bajba kerültek az acélművek is. A francia és belga szénbányák megkaparintásából tehát nem sok előnyhöz jutott a német gazdaság, ráadásul a németországi bányákban is romlottak a körülmények. Rontott a helyzeten az is, hogy számos élvonalbeli munkást behívtak a fegyveres erőkhöz, azok a kísérletek pedig, hogy béremeléssel toborozzanak új bányászokat, elbuktak a már eleve hosszú, a vasárnapokra is kiterjedő munkaidő, a veszélyes munkafeltételek és mindenekelőtt a bányászokat is sújtó alacsony fejadagok miatt. Mindent összevetve tehát a német háborús gazdaság a várhatónál sokkal kevesebbet profitált az európai országok meghódításából. 999

1000

1001

Mindez végül az állam diktálta kíméletlen kizsákmányolás elsőbbségét bizonyította. Néhány közgazdász, például Otto Bräutigam, a Rosenberg-féle Megszállt Keleti Területek Birodalmi Minisztériumának egyik vezető tisztségviselője úgy vélte: Németország sokkal többet nyerhetett volna a meghódított országok, elsősorban Kelet-Európa gazdaságának megcsapolásán, ha vezetői a faji leigázás, elnyomás és tömegmészárlások helyett az együttműködésen alapuló gazdasági Új Rend eszméit követik. Meglehet, egyes üzletemberek és nagytőkések ugyanígy gondolkodtak, alapjában azonban a rendszernek az alávetett népekkel szembeni politikáját adottnak tekintették, és megpróbálták kipréselni belőlük, amit lehet. Ahogy Franz Neumann, az emigrációba kényszerített politológus a háború alatt megfogalmazta: olyan parancsuralmi kapitalista piacgazdaság jött létre, amelyet egyre inkább fölülről irányítottak és ellenőriztek. Vagy lehet, hogy többről is volt szó? Lehetséges, hogy a nemzetiszocialista gazdaság egyre inkább távolodott a vállalkozás szabadságára épülő kapitalizmustól? Nem vitás, hogy a rezsim a háború folyamán egyre erőszakosabban avatkozott be a gazdaságba; immár nem csupán arról volt szó, hogy bizonyos irányokba kormányozza, vagy rákényszerítse, hogy a globális háború politikai összefüggésrendszerében működjön. Az árak és árfolyamok ellenőrzése, a munka és a nyersanyagelosztás szabályozása, az osztalékok felemelése, az erőltetett ésszerűsítés, a termelési célszámok állandó változtatása és még sok minden egyéb drasztikusan eltorzította a piacot. Az állam fegyverkezési költségeinek óriási és meredek emelkedése is a piac eltorzításával járt, mivel elvonta az erőforrásokat a fogyasztói javak termelésétől a fegyverkezéssel összefüggő nehézipar termelésének javára; ekként az ipar mindinkább egy ideológiailag vezérelt politikai rendszer céljait és érdekeit szolgálta. Az idő múlásával a gazdaságot mind nagyobb arányban hatották át az állam és a párt érdekei. Az egész újság- és folyóiratipar gyakorlatilag már a háború előtt a nemzetiszocialisták tulajdonába került, és a többi médium, a filmstúdiókat és a könyvkiadókat is beleértve, ugyancsak a nemzetiszocialista párt különféle leágazásainak a birtokában volt. Bizonyos régiókban, például Türingiában, a regionális pártfőnökök kiügyeskedték, hogy átvehessenek külföldi tulajdonban lévő társaságokat, azon a címen, hogy a tulajdonos hazája háborúban áll Németországgal; és a megszállt országok zsidó cégeinek árjásítása erre további alkalmakat kínált. Az állami tulajdonban lévő Hermann Göring Művek még messzebbre nyújtogatta csápjait. Az SS Gazdasági és Közigazgatási Főhivatala, amelyet Oswald Pohl vezetett, bámulatosan változatos, komplex vállalkozási hálózattá burjánzott. A holding, amelyet Pohl 1940-ben alapított, vagyis az úgynevezett Német Gazdasági Vállalkozás (Deutscher Wirtschaftsbetrieb), 1002

1003

1004

számos céget birtokolt vagy bérelt, és lényegében irányította azokat: lakásépítő társaságokat, bútor-, kerámia- és cementgyárakat, kőbányát és kőfeldolgozó üzemet, lőszergyárat, famegmunkáló üzemet, textilgyárat, könyvkiadót és még sok egyebet. Ezek a vállalkozások nemegyszer Himmler személyes érdekeit elégítették ki, máskor egyéb, meglehetősen bizarr érdekeltségeket szolgáltak. Himmlert például szerfölött foglalkoztatta, hogy Németországban és különösen az SS köreiben csökkentse az alkoholfogyasztást, ezért úgy intézte, hogy a Bad Neuenahrban működő, a háború előtt brit tulajdonban lévő Apollinaris ásványvízgyártó céget német vagyonkezelői adják bérbe az SS-holdingnak; jutalmul a cég zsíros szerződést kapott az SS ásványvízzel való ellátására. Az addigi igazgatót nem penderíthették ki, de helyettesét az SS jelölte, és illetékességét jócskán kiterjesztette. Más társaságoknál közvetlen tulajdonlás valósult meg. Az ilyen s hasonló fejlemények nyomán az SS gazdasági birodalma gyors ütemben terjeszkedett. Ugyanakkor azonban az SS-nek nem volt világos és átfogó elképzelése e birodalom rendeltetéséről. A holding esetlegesen, újabb társaságok bekebelezésével, vagyis pusztán mennyiségi alapon növekedett, amint az Apollinaris ásványvíztársaság példája is mutatja. Az SS-nek nem is tartozott fontosabb céljai közé, hogy előbb vagy utóbb ő uralja a német gazdaságot; ez a szempont mindig alárendelt szerepet játszott a biztonsági és faji politikához képest. Sőt a háború utolsó két évében ez utóbbi célok háttérbe is szorították az SS gazdasági ambícióit. Bármily látványosak voltak is azonban a fenti fejlemények, nem változtattak érdemben azon a tényen, hogy Németország gazdasága továbbra is a magánvállalkozásra épülő kapitalista gazdaság maradt. A szabályozás széles körben elterjedt és erőszakos is volt, de számos különböző, gyakran egymással versengő intézményhez és szervezethez kötődött. Az ipar területén a menedzserek és a cégek vezető állású tisztviselői sikeresen őrizték meg cselekvési szabadságuk egy részét, miközben nagyon is érzékelték, hogy a háború során mindinkább korlátozzák mind autonómiájukat, mind a szabad piacgazdaság működését, és mélységesen aggódtak, nehogy a rezsim teljes mértékben „szocialista”, államilag irányított gazdaságra térjen át. Különösen mumusnak számított ebben a tekintetben Joseph Goebbels, akit széles körben „szocialistának” tartottak, de szorongást ébresztett többek közt az SS, valamint a Hermann Göring Művek terebélyesedő gazdasági birodalma is. Az ilyen aggályok sok üzletembert és nagyiparost arra késztettek, hogy amennyire csak tehetik, működjenek együtt a rendszerrel abban a hiszemben, hogy így elháríthatják döntéshozó hatalmuk még drasztikusabb megnyirbálását. Mindebből következően a menedzserek, a vezető állású tisztviselők és a 1005

1006

1007

1008

1009

társaságok elnökei nagyon is készségesen éltek az állam által kínált vonzó ajánlatok előnyeivel, elsősorban természetesen a rendkívül jövedelmező fegyvergyártási szerződésekkel. A német üzletemberek ugyanakkor az SS tevékenységéből is hasznot húztak. A Dresdner Bank például hiteleket folyósított az SS-nek, és a vezető tisztviselők jutalmul tiszti rangot kaptak a szervezettől. Az SS-nek tett szolgálatok közé tartoztak a kölcsönök, amelyekkel a sachsenhauseni építkezésekhez és az auschwitzi II-es krematórium felépítéséhez hozzájárultak. A Huta, az a kis cég, amely a Chełmnóban és másutt a zsidók elgázosítására használt teherautókat szállította, a Topf és Fiai gépészeti cég, amely az auschwitzi gázkamrákat építette, és még számos más vállalkozás szíves örömest húzott hasznot a haláliparból. Lehettek cégek, például az Auschwitzba a Zyklon–B-t szállító társaság, amelyek nem tudták, milyen célra fordítják az általuk gyártott terméket, a legtöbb esetben azonban ez a cél napnál is világosabb volt. Azoknak például, akik az Auschwitzban és más haláltáborokban megölt zsidók teteméből eltávolított fogaranyat feldolgozták, aligha lehettek kétségeik a nemesfém eredete felől. A fogpótlásokat, amelyeket a táborokban gyűjtöttek össze, a németországi nemesfém-feldolgozásban vezetőnek számító, frankfurti székhelyű Degussa cég finomítójába szállították, ahol az aranyat beolvasztották és rudakká alakították, akárcsak a többi aranyat, ékszert és egyéb drágaságot, amelyet az Európa megszállt területein élő zsidóktól és másoktól raboltak össze. Becslések szerint a Degussa 1939 és 1945 között nagyjából 2 millió birodalmi márkát keresett a zsidók kifosztásán; 1940 és 1944 között a cég aranyból származó bevételeinek 95 százaléka eredt a fosztogatásból. A Degussa úgy jutott ehhez a mesés profithoz, hogy a Reichsbankon keresztül eladott arany ellenértékéből finanszírozták az olyan nagybankokat, mint például a Deutsche Bank. Az arany nagy részének eredete nyilvánvaló volt mindazok előtt, akik az üzemben feldolgozták. Ahogy egy munkás jóval a háború után felidézte, a pótlások olyan állapotban érkeztek a Degussa gyárba, hogy származásukhoz nem férhetett kétség: „A koronák és a hidak alatt sokszor még ott voltak a fogak, amelyekhez tartoztak… Ez volt a legnyomasztóbb: hogy még minden ott volt. Úgy, ahogy a szájakból kitörték. A fogak ott voltak, néha még véresen, a hozzájuk tapadt íny cafatokkal.” 1010

1011

1012

1013

„ÚGY TARTANAK ITT MINKET, MINT A DISZNÓKAT”

I

Speer teljesítménye, amellyel a háborús gazdaságot fokozott termelésre serkentette, bár végül hiábavalónak bizonyult, nem utolsósorban a munkaerő hatékony használatára épült. A fegyvergyártásban foglalkoztatott ipari munkaerő aránya 1939 és 1941 között 159 százalékra emelkedett, és amikor Speer hivatalba lépett, már nem sok lehetőség maradt a további növekedésre. Speer nemcsak azzal buzdított a munkaerő hatékonyabb kihasználására, hogy növelte a több műszakos foglalkoztatást, hanem általános racionalizálási politikájával is; így például felére csökkentette az egy Panzer III gyártásához szükséges munkaidőt. A német üzemekben gyártott harci repülőgépek száma 1941 és 1944 között megnégyszereződött, s még ha tekintetbe is vesszük, hogy a statisztika szempontjából az elkészülés határideje számított, a termelés növekedése még így is nagyjából reális volt. És tetejébe mindez olyan repülőgépgyári munkaerővel valósult meg, amely nem sokkal volt nagyobb, mint három évvel korábban: 360 000-ről mindössze 390 000-re nőtt. Ugyanakkor a fegyvergyártásba friss munkaerő is áradt, és néhány kulcsfontosságú területen a létszám látványosan emelkedett. 1942-ben a harckocsigyártásban foglalkoztatott munkások száma majdnem 60 százalékkal nőtt. A mozdonygyárak alkalmazottainak számában ugyanezen évben tapasztalható 90 százalékos növekedés segítségével a termelés az 1941-es kevesebb mint 2000-ről két évvel később több mint 5000 darabra ugrott. A döntő növekedésre a lőszergyártásban került sor: ebben az ágazatban 1943 őszén 450 000 munkást foglalkoztattak, míg a harckocsigyártásban csak 160 000-et, a fegyvergyártásban pedig 210 000 főt. Az utóbbi területeken is jelentős növekedés ment végbe, noha ez nem Speernek volt köszönhető, hanem Todt 1942. január 10-én bejelentett programjának. Az új munkások toborzásának feladatát Fritz Sauckelre bízták: arra az emberre, akit Hitler 1942. március 21-én jelölt egy újonnan létesített tisztségre, és így lett belőle „a munkaerő mozgósításának teljhatalmú megbízottja”. Sauckel igencsak más alkatú ember 1014

1015

volt, mint Speer, a simulékony modorú, művelt, nagypolgári profi. Az 1894. október 27-én, egy postai alkalmazott fiaként született Sauckel szegényes viszonyok közt nőtt fel Frankföldön, tizenöt évesen abbahagyta az iskolát, inas lett egy teherhajón, de mivel hajóját rögtön a hadiállapot kezdetén egy francia hadihajó elsüllyesztette, az egész első világháborút fogolytáborban élte át. 1919ben, Németországba visszatérve, egy golyóscsapágygyárban dolgozott mint esztergályos, majd mérnöki tanulmányokba fogott. Személyében tehát, mind származását, mind életstílusát tekintve, egy vérbeli plebejus lépett színre. Ellentétben néhány más náci vezetővel, Sauckel minden jel szerint boldog házasságban élt, amelyben nem kevesebb, mint tíz gyereket nemzett. 1923-ban meghallgatta Hitler egyik beszédét, és a nemzeti egységre való felszólítás hatására megtért Hitlerhez, akihez az ugyanebben az évben kezdeményezett sörpuccs bukása után is hű maradt; jutalmul a vezér 1927-ben Türingia körzeti vezetőjévé nevezte ki. 1929-ben Sauckelt a türingiai törvényhozó gyűlésbe is beválasztották, majd amikor az 1932-es országos választásokból a nemzetiszocialisták kerültek ki győztesen, Türingia miniszterelnöke lett. A harmincas években ő irányította Türingia egyik legnagyobb fegyvergyárának árjásítását, de arról is gondoskodott, hogy a gyárat saját holdingja, a Wilhelm Gustloff Alapítvány vegye birtokba. Sauckel tehát szerény származása ellenére sem mozgott idegenül a nagyiparban és az üzleti életben, és 1942-ben jó hasznát vehette tapasztalatainak. Plebejus populizmusa látványosan nyilvánult meg a háború kitörésekor: amikor Hitler elutasította kérését, hogy a hadseregben szolgálhasson, titokban besurrant egy tengeralattjáróra, és csak a hajó elindulása után leplezték le. Mivel prominens személyről volt szó, a tengeralattjáró-flotta parancsnoka, Karl Dönitz tengernagy visszarendelte a hajót a kikötőbe, de az epizód egyáltalán nem ártott Sauckel hírnevének. Martin Bormann közeli szövetségeseként Bormann, sőt Hitler is olyan embernek tartotta, akiben elég energia és könyörtelenség van ahhoz, hogy megoldja a munkaerő 1942-ben jelentkező gondjait. Mivel keményvonalas nemzetiszocialistának tartották, a párt számíthatott rá, hogy még akkor sem lesz elnéző az „alsóbbrendű” szlávokkal, ha azok munkaereje a háborús erőfeszítések szempontjából létfontosságú. Sauckel az új posztján közvetlenül Hitlernek volt alárendelve, és ez a körülmény őt is, akárcsak Speert, óriási befolyással ruházta fel. Befolyását, legalábbis kezdetben, arra fordította, hogy Speerrel szorosan együttműködve megszervezze a külföldi munkások toborzását, bár a két férfi közt tapintható volt a feszültség, amely később valódi hatalmi harccá fajult. Partvonalra szorították az olyan intézményeket, mint például a birodalmi munkaügyi minisztérium, a Négyéves Terv Hivatala és a Német Munkafront, amelyek addig szerepet játszottak a munkaerő mozgósításában. Másfelől a 1016

mozgósításhoz óhatatlanul szükséges kényszer természetszerűen vezetett a Birodalmi Biztonsági Főhivatal bevonásához, így Sauckel és Speer mellett a főhivatal feje, Heinrich Himmler vált a játszma harmadik főszereplőjévé. Amikor Sauckelt kinevezték újonnan létesített posztjára, már nagy számban dolgoztak Németországban külföldi munkások, köztük több mint egymillió lengyel. Mivel Himmler és Göring a lengyeleket faji és minden egyéb szempontból alsóbbrendűnek tartotta, úgy számoltak velük, mint akik csak egyszerű, szaktudást nem igénylő, elsősorban mezőgazdasági munkára alkalmasak; a mezőgazdaságban viszont égető szükség volt rájuk, mivel a német földműveseket besorozták a hadseregbe, és mert hosszabb távon egyre több vidéki munkás áramlott a városokba. 1940 májusában az 1,2 millió, Németországban dolgozó hadifogoly és külföldi civil 60 százalékát a mezőgazdaság foglalkoztatta. Közülük a 700 000 lengyel csaknem kivétel nélkül a gazdaságokban dolgozott, csak egy részüket fogták útépítésre. Történtek ugyan kísérletek, hogy bányákba helyezzék át őket, ám ezek nem vezettek eredményre; a lengyel munkások tapasztalatlanok, alultápláltak és gyenge egészségi állapotúak voltak, alkalmatlannak bizonyultak a szénbányászoktól megkívánt nehéz fizikai munkára, és termelékenységük alacsony volt. A lengyel munkások túlnyomó többségét tehát a mezőgazdaság alkalmazta, ám 1940 közepére a fegyvergyártásban volt szükség több munkásra – egyes fegyverzeti szakértők szerint éppenséggel egymillióra. Az 1940 májusában és júniusában a nyugati fronton tömegével fogságba esett francia és brit katonák kiválóan megfeleltek e célra. 1940. július elejéig 200 000-et közülük már németországi munkára vittek; 1940 augusztusában számuk 600 000-re, októberre pedig 1 200 000-re duzzadt. Ám azok a próbálkozások, hogy a szakmunkásokat a fegyveriparba irányítsák, nem voltak maradéktalanul sikeresek. 1940 decemberére a hadifoglyok felét a lengyelekhez hasonlóan a mezőgazdaság foglalkoztatta. Az űrt önként jelentkező polgári személyekkel kellett kitölteni. Ezeket a megszállt nyugati országokból, illetve a Németországgal szövetséges államokból toborozták, és legalábbis elméletben ugyanolyan bért és munkakörülményeket várhattak el, mint a német munkások. 1941 októberére 300 000 civil munkás dolgozott Németországban a nyugati országokból, 270 000 Olaszországból, 80 000 Szlovákiából és 35 000 Magyarországról. Az olaszok hamar népszerűtlenné tették magukat, mert folyton panaszkodtak a német konyhára, esténként pedig hangosan duhajkodtak, és a nekik juttatott kiváltságok ingerelték a hazai német lakosságot. Amellett a külföldi munkások nem is feleltek meg munkaadóik várakozásának. A legtöbben, ahogy az SD is felrótta, egyáltalán 1017

1018

1019

1020

nem erőltették meg magukat. Ennek oka persze nyilvánvaló volt: bérüket alacsonyabban szabták meg, mint német kollégáikét, és nem függött a teljesítményüktől. A Szovjetunió megtámadása azonban új dimenziót nyitott a külföldi munkaerő foglalkoztatásában. Hitler, Göring és a Birodalom gazdasági vezetői kezdetben, mint láttuk, a Barbarossa hadművelet során meghódított területek lakóit bármikor lecserélhetőnek és bárkivel pótolhatónak tartották. Mivel bíztak a gyors győzelemben, úgy vélték, hogy munkaerejükre nem is lesz szükség. 1941 októberére azonban világossá vált, hogy abban az évben már nem köszönt be a győzelem, és a német nagyiparosok nyomást kezdtek gyakorolni a rezsimre, hogy lássa el őket szovjet hadifoglyokkal, akik például a bányákban dolgozhatnának, mivel a munkaerőhiány miatt érzékenyen csökkent a termelés. 1941. október 31-én Hitler elrendelte, hogy az orosz foglyokat a háborús gazdaság szolgálatába kell állítani; ha szakképzetlen munkaerőként foglalkoztatják őket, a német szakmunkásokat oda helyezhetik, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Ám ekkorra már annyi szovjet hadifogoly pusztult el, és az élve maradtak olyan siralmas állapotban voltak, hogy az 1942 márciusának végéig foglyul ejtett 3 350 000 vöröskatonának csak 5 százalékát tudták munkára fogni. Ekként a civilek közti toborzás még sürgetőbbé vált. A német polgári és katonai hatóságok már Sauckel hivatalba lépése előtt nagyszabású kampányba kezdtek a megszállt keleti területeken, és egyfelől propagandával és előnyös ajánlatokkal, másfelől kényszerrel és terrorral igyekeztek minél több civil munkást toborozni. Felfegyverzett toborzóbizottságok járták a vidéket, letartóztatták és börtönbe csukták a fiatal, jó erőben lévő férfiakat és nőket, vagy, ha az ilyenek elrejtőztek, addig zaklatták szüleiket és családjukat, amíg elő nem jöttek. 1942. november végére Sauckel maga büszkélkedett el vele, hogy kinevezése óta másfél millió újabb külföldi munkást toborzott, amivel a teljes létszámot majdnem 5,75 millióra tornászta fel. A munkások közül sokan, elsősorban a nyugat-európaiak, féléves szerződést írtak alá, egy részüket pedig alkalmatlanná nyilvánították, így 1942 novemberében a Németországban foglalkoztatott külföldi munkások (köztük a hadifoglyok) tényleges száma nem lehetett magasabb 4 665 000-nél. Ez még Sauckel megítélése szerint is komoly teljesítmény volt, mégsem bizonyult elégségesnek. 1942-re a keleten dúló háború éppen azzá a felőrlő háborúvá fajult, amelyet Hitler mindenáron el akart kerülni. 1941 júniusától 1944 májusáig a német fegyveres erők a keleti fronton havi átlagban 60 000 halottat könyvelhettek el, és ehhez járultak még azok a százezrek, akik hadifogság, sebesülés vagy betegség miatt estek ki a szolgálatból. Ezeknek a pótlása a 1021

1022

1023

1024

1025

legkevésbé sem volt egyszerű. 1942-ben leszállították a hadkötelezettség alsó korhatárát, és így majdnem egymillió új katonára tettek szert. További 200 000 főt a korábban mentesített hadiipari munkások közül hívtak be; de szükségessé vált a hadkötelezettség felső korhatárának megemelése is, hogy a középkorúak se vonhassák ki magukat a harctéri szolgálat alól. Ezek az intézkedések viszont kiélezték a fegyvergyártás és a mezőgazdaság addig is fennálló munkaerőhiányát. Minél több német katona esett el a keleti fronton, annál több új csoportot hívott be a hadsereg a korábban védettnek számító fegyvergyári munkások közül, és annál nagyobb szüksége volt az iparágnak az idegen munkásokra, hogy átvegyék a távozó alkalmazottak helyét. A rendszer nem akarta a német közvéleményt az idegen munkások bérének emelésével és életkörülményeinek javításával felháborítani, ezért nyugaton is kényszer alkalmazására tért át. 1942. június 6-án Hitler megegyezett Pierre Lavallal, a vichyi Franciaország miniszterelnökével, hogy szabadon enged 50 000 francia hadifoglyot, cserébe 150 000 civil francia munkást kér németországi munkára; a tervezetet később jelentős mértékben tovább bővítették. 1942 elején Sauckel azt kérte, hogy az összes francia fémmunkás harmadát, mintegy 150 000 szakmunkást, valamint további negyedmillió különböző képesítésű munkást telepítsenek át Németországba. 1943 decemberére Németország több mint 666 000 francia munkást foglalkoztatott, akikhez 223 000 belga és 274 000 holland járult. Minél elszántabban szipkázták el Sauckel cirkáló bizottságai a francia gyárakból a munkásokat, annál nehezebben tudtak ezek a gyárak lőszert és felszerelést szállítani a német háborús erőfeszítésekhez. A fokozódó kényszer, ahogy korábban Lengyelországban is történt, az ellenállás növekedéséhez vezetett. Sauckel mégis úgy érezte: keleten sokkal szabadabban alkalmazhat kényszert a munkaerő toborzásában, mint nyugaton. A keleti front katonai helyzetének rosszabbodásával a megszálló hatóságok és az SS a helyi lakosság munkába állítását illetően levetkőzte minden megmaradt gátlását. Heinrich Himmler 1943 októberében tartott beszédében kijelentette: „Ha egy tankelhárító árok ásása közben akár tízezer orosz nő esik össze a kimerültségtől, ez engem csak annyiban érdekel, amennyiben az árkot Németország számára ássák.” Az SS egész falvakat égetett fel, ha a fiatal férfiak megszöktek a munkaerő-toborzók elől; az utcáról rabolt alkalmasnak látszó munkásokat, valamint túszokat szedett, amíg nem jelentkezett elég önkéntes a munkavállalásra – ezek a rendszabályok tovább gyarapították a partizánok sorait. Eközben a keleti katonai hatóságok (Széna hadművelet néven) tervet dolgoztak ki 50 000, tíz és tizennégy év közti gyerek összeszedésére, akiket majd vagy a német légierő építkezésein dolgoztatnak, vagy németországi fegyvergyárakba deportálnak. Ilyen és hasonló 1026

1027

1028

módszerekkel a megszállt szovjet területekről származó idegen munkások számát 1944 őszére sikerült több mint 2,8 millióra emelni; ezek között több mint 600 000 volt a hadifogoly. Ekkorra a Birodalomban összesen már majdnem 8 millió külföldi munkás tartózkodott. Külföldi volt a mezőgazdasági munkások 46 százaléka, a bányamunkások 33 százaléka, a fémiparban dolgozók 30 százaléka, az építőmunkások 32 százaléka, a vegyipari dolgozók 28 százaléka és a szállításban foglalkoztatottak 26 százaléka. A háború utolsó évében a németországi munkaerő több mint negyede más országok polgáraiból állt. 1029

II

A külföldi munkaerő beözönlése 1942 tavaszától megváltoztatta a német nagyés kisvárosok arculatát. Németországban mindenfelé táborok és munkásszállók létesültek az idegenek befogadására. Így például csak Münchenben 120 hadifogolytábor és 286 tábor, illetve munkásszálló várta a civil külföldi munkásokat, akiknek 80 000 ágy állt rendelkezésére. Egyes cégek különösen nagy tömegű munkást foglalkoztattak: a BMW járműgyár 1944 vége felé 16 600 külföldi munkást szállásolt el 11 speciális központban. A Stuttgarthoz közeli Untertürkheimben a Daimler-Benz gyár, amely repülőgépmotorokat és egyéb háborús termékeket állított elő, a háború alatt 15 000 főig terjedő létszámot alkalmazott. Eltekintve a társaság kutatási és fejlesztési részlegétől, az idegen munkások aránya az 1939-es majdnem nulláról 1943-ra az állománynak több mint 50 százalékára ugrott. Ezek az emberek hetven különböző helyen voltak elszállásolva, többek közt rögtönzött barakkokban, amelyeket egy régi zenés mulatóban, illetve egy korábbi iskolában húztak fel. Az esseni Kruppacélművekben, amely 1942 szeptemberéig német munkásainak több mint a felét adta át a hadseregnek, és eközben az 1937 óta egyre növekvő mértékben áradó katonai megrendelések miatt meg kellett kettőznie termelését, 1943 elejére a munkaerő közel 40 százaléka külföldiekből állt. Ezek részben úgy kerültek ide, hogy a cég folyamatosan ostromolta az illetékes kormányhivatalokat (ekkor már Sauckel hivatalát) munkásokért, részben úgy, hogy a társaság nyugat-európai körutakon maga is igyekezett szakmunkásokat toborozni. 1942 őszén a Krupp vezető tisztségviselői minden szálat megmozgattak a franciaországi német megszálló hatóságok körében, hogy kiutaljanak számukra 8000 munkást, köztük kiválóan képzett szakmunkásokat. Sauckel hivatala már gyanakodni kezdett, 1030

1031

hogy a cég előnyben részesíti a külföldi szakmunkásokat a kevésbé képzett és kevésbé tapasztalt német munkásokkal szemben. Essenben, a Krupp-művek székvárosában a külföldi munkások magánszállásokon, illetve – amennyiben hadifoglyok voltak, vagy keletről jöttek – speciális építésű és szigorúan őrzött táborokban laktak. Különösen kezdetlegesek voltak a szovjet munkásoknak épített táborok, ahol hiányzott a legtöbb higiéniai berendezés, és a lakók nem kaptak sem ágyneműt, sem egyéb felszerelést. A keletről származó civil munkások jelentős része tizennyolc év alatti volt. Étrendjük feltűnően silányabb volt, mint a többi nemzet fiaié. A Krupp járműgyártási részlegének egyik művezetője, aki ráadásul SS-őrmester is volt, tehát aligha szimpatizált a szovjet munkásokkal, panaszkodott, amiért tisztességes munkát kellene kipréselnie olyan emberekből, akiknek napi fejadagja „csak mosogatóléhez hasonló víz, amelyben egy-két répa úszkál”. A gyár egyik vezetője pedig rámutatott: „Ezek az emberek éheznek, és nem képesek a kazánépítéssel járó nehéz fizikai munka elvégzésére, holott e célra kaptuk őket.” Az idegen munkások táboraiban virult a korrupció. A parancsnokok és tisztek megdézsmálták az ellátást, és a feketepiacon értékesítették a zsákmányt; máskor szakmunkásokat szerveztek ki helyi kereskedőknek és iparosoknak, akik pálinkában és ennivalóban fizettek nekik. Élénk kereskedés zajlott az eltávozási engedélyek területén is; ezeket gyakran a tábor igazgatóságán dolgozó műveltebb táborlakók hamisították. Az egyik táborban egy német–lengyel tolmács kiterjedt prostitúciós hálózatot hozott létre fiatal női táborlakók bevonásával, és a tábori konyháról lopott élelemmel vesztegette meg a német őröket, hogy hunyjanak szemet a hálózat működése fölött. A német tábori tisztségviselők és a női táborlakók között rendszeres volt a szexuális kapcsolat; ez gyakran kényszer hatására jött létre, és a nemi erőszak sem ment ritkaságszámba. A külföldi munkások nemi szükségleteinek kielégítésére 1943 végére hatvan bordélyház létesült, ahol 600, Párizsból, Lengyelországból vagy a Cseh–Morva Protektorátusból származó önkéntes prostituált (az SD legalábbis hangsúlyozta az önkéntességet) nyújtott tisztes summa fejében szexuális szolgáltatásokat. Hogy olyan jól jövedelmezett-e ez a tevékenység, ahogy az SS képzelte, kétséges. Egy oldenburgi tábori bordélyban például 1943 folyamán hatnyolc nő 14 161 ügyfelet látott el, és ezzel heti 200 birodalmi márkát kerestek, amiből 110-et levontak megélhetési költségeikre. Amennyiben ez a szolgáltatás azt célozta, hogy megakadályozza a külföldi munkások és a német állampolgárok közötti szorosabb kapcsolatokat, az elképzelés kudarcot vallott. A németek és a nyugatról jött munkások között, amennyiben az utóbbiak nem voltak hadifoglyok, a társasági érintkezés nem volt tiltva, és ennek ürügyén törvényszerűen szövődött megannyi szexuális kapcsolat – olyan gyakorisággal, 1032

1033

hogy az SD becslése szerint német nőktől legalább 20 000 törvénytelen gyerek született, aminek folyományaként „fennáll a veszély, hogy a német nép vérét egyre növekvő mértékben éri idegen fertőzés”. Különösen rossz volt a Német Birodalomban a lengyel munkások helyzete. 1940 februárjában jelentették az emigrációban lévő német szociáldemokraták titkos tudósítói, hogy a német falvak lakói sokféleképpen segítik a lengyel földmunkásokat; a németek, különösen a keleti területeken élők, már évtizedek óta hozzászoktak a lengyelekhez mint szezonális vándormunkásokhoz. A rendszert elborzasztotta ez a fraternizálás, és válaszképpen propagandájában bőségesen részletezte az állítólag lengyelek által elkövetett atrocitásokat, bizonygatta úgynevezett faji alsóbbrendűségüket, és ecsetelte a mindezzel együtt járó veszélyeket. A nemzetiszocialista rendszer, az 1939 márciusa után behívott cseh vendégmunkásokkal szerzett tapasztalatok alapján, valamint Hitler, Himmler és Göring idevágó megbeszélései nyomán 1940. március 8-án egy sor határozatot bocsátott ki annak érdekében, hogy a németek felismerjék a lengyelek faji alsóbbrendűségét. A Németországban dolgozó lengyel munkásokat brosúrákkal látták el, figyelmeztetve őket, hogy ha henyélnek a munkahelyükön vagy netán akciókat kezdeményeznek, koncentrációs táborba kerülhetnek. A bérük alacsonyabb volt, mint az ugyanolyan munkát végző kollégáiké, különadókkal sújtották őket, nem kaptak sem prémiumot, sem táppénzt. A lengyel munkásoknak azonosító jelvényt kellett viselniük – egy évvel megelőzve a zsidókat csillagviselésre kötelező rendeletet. Elkülönített barakkokban kellett lakniuk, német kulturális intézményeket, szórakozóhelyeket, valamint kocsmákat és éttermeket nem látogathattak. Nem használhattak németekkel közös katolikus templomokat. A német nőkkel létesített szexuális kapcsolatoknak azzal vették elejét, hogy Lengyelországban egyenlő számban toboroztak férfiakat és nőket, és ahol a számításba hiba csúszott, ott a férfiaknak bordélyt létesítettek. A lengyel munkások nem használhatták a tömegközlekedést, esti mozgásukat kijárási tilalom korlátozta, ha pedig mégis német nővel léptek szexuális kapcsolatba, az érintett lengyel férfit Hitler személyes utasítására kivégezték. A lengyel munkásokkal viszonyt folytató német nőket a nyilvánosság előtt megnevezték, és többek között fejük leborotválásával szégyenítették meg. Amennyiben a bírói ítélet nem szabott ki rájuk börtönbüntetést, koncentrációs táborba kerültek. A nemzetiszocialista rezsim kettős mércéje gondoskodott róla, hogy a lengyel nőkkel nemi kapcsolatba került német férfiak ne bűnhődjenek ilyen szigorúan. A háború első szakaszában ezeket a rendeleteket eljuttatták a helyi hatóságokhoz, amelyek számos helységben alkalmazták is őket, nemritkán lakossági feljelentés alapján, jóllehet a rituális megaláztatások, mint például német nők kopaszra borotválása, 1034

1035

1036

1037

széles körben nyugtalanságot keltettek. Jellegzetes eset fordult elő 1940. augusztus 24-én Gothában, ahol egy tizenhét éves lengyel munkást bírói eljárás nélkül felakasztottak ötven megjelenésre kötelezett lengyel és százötven önként odasereglett német előtt. A fiú bűne az volt, hogy rajtakapták, amint egy német prostituálttal közösült. 1940 őszétől megszaporodtak az ilyen incidensek. A lengyeleket minden lehetséges módon kívül kellett rekeszteni a német társadalmon. Nem csoda tehát, hogy sokan megszöktek, és hogy Lengyelországban gyorsan terjedt az ellenállás a toborzással szemben. A Németországban dolgoztatott szovjet hadifoglyokkal még durvábban bántak, mint lengyel sorstársaikkal. Göring egy 1941. november 7-én tartott gyűlésen fogalmazta meg a követendő alapelveket: 1038

1039

1040



A német szakmunkások helye a fegyvergyártásban van. Szemetet lapátolni és követ bányászni nem az ő dolguk – erre való az orosz… Semmi érintkezés a német lakossággal, és főleg semmi „szolidaritás”. Alapelv, hogy a német munkás mindig az oroszok főnöke legyen… Az élelmiszer-ellátás a négyéves tervre tartozik. Az oroszok gondoskodjanak maguk az élelmezésükről (macskák, lovak stb.). A ruházkodás, a szállás, a létfenntartás legyen egy kicsivel jobb, mint amiben otthon részesültek, ahol némelyek még mindig barlangokban laknak… Felügyelet: munka közben a fegyveres erők tagjai, valamint a kisegítő rendőrségként működő német munkások… A büntetések skálája az élelmiszeradagok csökkentése és a kivégzőosztag között más fokozatot nem ismer. 1041



E szabályok mögött részben az a szándék húzódott meg, hogy a német munkásosztályt az oroszokkal való érintkezésben besorolják a felsőbbrendű fajba, és bevonják a rendszer ideológiájába, amelytől sok munkás még mindig távol tartotta magát. Ugyanakkor a szabály tágabb kompromisszumot is képviselt egyfelől az SS gyilkos rasszista indulatai, másfelől a munkaerőhiány között: az alsóbbrendűnek tekintett lényeket munkásként alkalmazták, de közben úgy bántak velük, mint alsóbbrendűekkel, megtagadták tőlük a tisztességes életkörülményeket, és drákói ellenőrzésnek és büntetésnek vetették őket alá. 1942. február 20-án, több hétig tartó vitákat követően, Heydrich olyan rendelettervezetet írt alá, amelynek értelmében a szovjet hadifoglyokat és kényszermunkásokat, akiket a bolsevizmus szellemében neveltek, és ezért a nemzetiszocializmus megrögzött ellenségei, el kell különíteni a németektől, speciális jelvényt kell viselniük, és ha német nőkkel létesítenének szexuális kapcsolatot, akasztófára kell küldeni őket. 1042

A szovjet kényszermunkásokat, akár önként jöttek, akár nem, egyformán kezelték: barakkokba terelték, a tetvektől való megtisztítás megalázó szertartásának vetették alá, és kenyéren meg híg levesen tartották őket. „Úgy tartanak itt minket, mint a disznókat – panaszkodott 1942 elején két önként jelentkezett fiatal orosz nő, akik jutalmul írhattak a családjuknak. – … Olyan, mintha börtönben volnánk, és a kapu be van zárva… Nem mehetünk sehová… Reggel ötkor kelünk, és hétkor állunk munkába. A munka délután ötig tart.” Rohamosan terjedt a tüdőbaj és az egyéb betegségek. A munkaadók hamarosan panaszkodni kezdtek, miszerint a keleti munkások olyan alultápláltak, hogy mindennap több mint 10 százalékuk marad távol betegség miatt, és a többi is épp hogy munkára fogható. Voltak nők, akik munka közben összeestek az éhségtől. A velük való bánásmód híre eljutott otthoni barátaikhoz és rokonaikhoz, és ez az önként jelentkezők számának gyors hanyatlásához vezetett. Rosenberg hivatala, a Megszállt Keleti Területek Birodalmi Minisztériuma azt követelte, hogy javítsanak a szovjet munkásokkal való bánásmódon, és amikor 1942. március 13-án Speer jelentést tett az ügyről Hitlernek, a Führer elrendelte, hogy az orosz civil munkásokat ne tartsák elzárva és elkülönítve, kapjanak magasabb bért és teljesítményük függvényében prémiumot, fejadagjukat pedig emeljék fel. Másfelől az engedetlenséget továbbra is halállal büntették. 1942. április 9-én új szabályzatot bocsátottak ki, amelyet Sauckel nyomban életbe is léptetett, ám egyszersmind brutális retorikával álcázta: ne higgyék a náci ideológusok, hogy a fajilag alsóbbrendű oroszokat humanitárius szellemben kezelik. Ha a parancsot nem teljesítik – így Sauckel –, akkor át kell adni őket a Gestapónak, és jön a golyó vagy a bitófa! Ha most rendes fejadagot kapnak, annak megvan a maga oka: „még egy gép is csak akkor teljesít, ha megfelelő üzemanyagot kap, ha megkenem olajjal, és gondosan karban tartom”. Ha nem így járnának el, az oroszok csak tehertétellé válnának a német nép számára, vagy akár még az egészségét is veszélyeztetnék. Ezzel a retorikával sikerült leküzdeni az SS ellenérzéseit a szovjet polgári személyek toborzásával szemben. Politikai szempontból mindazonáltal létfontosságúnak minősült, hogy az orosz munkások bérén és életkörülményein ne javítsanak jelentősebben egy olyan időpontban, amikor a németek fejadagjait csökkentették, mert ez ellenséges reakciókat váltana ki a német lakosságból. Azzal érveltek, hogy a munkások otthoni életszínvonala még így is alacsonyabb. Másfelől nem is fizethettek nekik olyan keveset, hogy a munkáltatók német munkásokat bocsássanak el miattuk. Ennek megakadályozására a munkáltatókra különadót róttak ki a keleti munkások után. És hogy a teljesítményt növeljék, a munkásoknak darabbért, megfelelő termelékenység esetén pedig prémiumot is fizettek, különösen akkor, amikor rájöttek, hogy az erőltetett iparosítás, amelyet 1043

1044

1045

Sztálin a harmincas években folytatott, a szovjet munkások jelentős részét olyan szaktudással vértezte fel, amelyre a német iparban égető szükség volt. Bár helyzetükön csak korlátozottan javítottak, mégis egyre nagyobb számban toborozták őket. Sauckel 1942 szeptemberében szükségesnek látta emlékeztetni a helyi nemzetiszocialista tisztségviselőket, hogy „korbáccsal hajszolt, éheztetett és halott oroszok nem fognak nekünk szenet bányászni, és a vas- és acélgyártásban sem vehetjük semmi hasznukat”. 1942 végére tehát a külföldi munkásokat sem a német ipar, sem a német mezőgazdaság nem nélkülözhette. Ugyanakkor azonban az SS, a rendvédelmi hatóságok és a pártszervek egyre inkább aggódtak a jelenlétükből adódó biztonsági kockázat miatt: a meghódított országokból olyan tömegekben özönlenek férfiak és nők a német városokba, hogy minden lehetséges eszközzel megpróbálták kordában tartani őket. Martin Bormann a Birodalmi Biztonsági Főhivatal hozzájárulásával speciális megfigyelési műveletet szervezett; a megbízható párttagokból, veterán katonákból, valamint az SS és az SA tagjaiból álló egységeknek az volt a dolguk, hogy figyeljék a külföldi munkásokat, és jelentsék, ha vétenek a szabályok ellen, például igénybe veszik a tömegközlekedést, kocsmába mennek vagy biciklire ülnek. Az idegen munkások rossz körülmények között éltek, és a szabályok megsértéséért kiszabható drákói büntetések ellenére nőttön-nőtt köztük az engedetlenség. 1942 áprilisában, amikor már kibontakozóban volt Sauckelnek a külföldi munkaerő behozatalára irányuló programja, 2000 szovjet hadifogoly és civil munkás szökött meg a táborokból és tömegszállásokról; három hónappal később ez a szám több mint tízszeresére emelkedett. 1942 augusztusában a Gestapo elkeseredésében azt jósolta, hogy az év végéig még legalább 30 000 szökésre kerül sor. Noha joggal állíthatták, hogy a szökevények mintegy háromnegyedét elfogják, a helyzet lassan ellenőrizhetetlenné vált. Ezért Heinrich Müller Gestapo-főnök szeptemberben magához ragadta a kezdeményezést: országszerte mindenütt útzárakat állíttatott fel, ellenőrző pontokat létesített a vasútállomásokon, és őröket helyezett el a városok központjában, hogy átvizsgálják a gyanús külsejű gyalogosok iratait. A rendőrségi ellenőrzések és razziák erőszakosabbá váltak, mint valaha; így hát a külföldi munkások tömeges beözönlése drasztikus hatással volt a német átlagpolgárok életére. 1943 tavaszára Hamburgban annyi volt az idegen munkás, hogy – amint Luise Solmitz naplójában olvasható – „ahol az ember beszélgetést hall, ott nyelvek bábeli zűrzavarát tapasztalhatja”. 1046

1047

1048



Fr.(iedrich Solmitz) közben külföldi munkások nyomorúságos menetével találkozott az Ostmarkstrassén: fiatal szőke lányok, fiatal

férfiak, köztük félre nem ismerhetőn ázsiaiak, terheik alatt roskadozó öregek, de egyikükön sem látni a keleti mosolyt, szűkös javaik lehúzzák őket, haldokolnak a kimerültségtől. „Le a járdáról, banditák!” 1049



Ilyen együttérzésre is volt példa, noha – amint Luise Solmitznak az „ázsiaiakra” vonatkozó utalásából is kitetszik – a német embereket gyakran fogta el a faji felsőbbrendűség érzete a szovjet foglyok és kényszermunkások láttán. Amikor Friedrich Solmitz néhány hónappal később valami ennivalót adott egy kiéhezett kényszermunkásnak, névtelen feljelentés érkezett ellene a rendőrséghez, és a Gestapo letartóztatta; szerencséje volt, amiért megúszta egy figyelmeztetéssel. 1050

1051

III

Az egyik fő ok, amiért külföldi munkaerőt toboroztak a német hadiiparba, az volt, hogy a rezsim a német nőket különböző okokból nem foglalkoztatta megfelelő számban. Ezen a téren a lehetőségek valóban korlátozottak voltak. A női munkaerő alkalmazása Németországban hosszú évtizedeken át sokkal jelentősebb volt, mint a fejlettebb brit iparban. 1939-re a tizenöt és hatvan év közötti nők valamivel több, mint a fele munkaviszonyban állt, ami az angol nőknek csak a negyedéről mondható el. 1944-re, jelentős erőfeszítéseknek köszönhetően, a brit részvétel aránya 41 százalékra kúszott fel, de a németországi arányt soha nem érték utol. A nők munkaerő-piaci jelenléte a német keresőképes lakosságon belül jóval meghaladta az Egyesült Államok 26 százalékos arányát is. Ennek alapvető oka abban rejlett, hogy a német mezőgazdasági régiókra oly jellemző kis gazdaságok rendkívüli mértékben rászorultak a női munkára, különösen azután, hogy a férfiak vagy a frontra kerültek, vagy a fegyvergyártás szippantotta be őket. 1939-ben nem kevesebb, mint 6 millió német nő dolgozott a földművelő gazdaságokban, NagyBritanniában azonban ugyanez a számadat csak 100 000-et tett ki. Ahogy egyre több férfi teljesített katonai szolgálatot vagy dolgozott a hadiiparban, a nők aránya a csak németekből álló mezőgazdasági munkaerőben az 1939-es 55 százalékról 1944-ig 67-re emelkedett; munkájuk létfontosságú része volt a háborús termelésnek, és kiemelt időszakokban, például a betakarítás hónapjaiban arányuk még ideiglenesen alkalmazott nőkkel is gyarapodott; 1942 nyarán

például majdnem 950 000 további női munkást toboroztak. Ezen túlmenően nők további százezrei dolgoztak ingyenes kisegítőként a családi gazdaságokban és üzletekben. 1941-ben 14 millió nő, vagyis a német munkaerő 42 százaléka állt munkaviszonyban (Németországban már a háború előtt is jelentős számú külföldi munkásnő dolgozott, és az ő létszámuk is növekedett). Mekkorára nőhetett még ez az arány? A gazdasági vezetők úgy számoltak, hogy még ha a legnagyobb energiával mozgósítják is a nőket, akkor sem képesek 1,4 millió főnél többet toborozni a hadiipar számára – ez pedig csak töredéke volt a szükséges létszámnak. A háború kezdetén Németországban éppen hogy csökkent a női munkaerő látszáma. 1939 májusa és 1941 májusa között félmillió nő vált ki a munkából, nagyrészt azért, mert a textil- és cipőgyártás és általában a fogyasztói javak előállítása is zsugorodott – éppen az a terület, amely a legnagyobb számban foglalkoztatott nőket. Ezekről a területekről 1940 júniusáig mintegy 250 000 nőt helyeztek át a hadiiparba. 1939 májusa és 1942 májusa között a nehéziparban dolgozó nők száma 760 000-ről másfél millió fölé emelkedett, ezzel szemben a könnyűiparban 1,6 millióról 1,3 millió alá zuhant. A Német Munkafront ezért erőteljes lobbizásba kezdett annak érdekében, hogy javítsanak a dolgozó nők munkakörülményein, és így vonzzanak minél több nőt a fegyvergyártásba. 1942 májusában a szervezet elérte, hogy a kormány több pénzt szánjon a férjezett munkásnők életét megkönnyítő bölcsődék létesítésére, emelje fel a szülés előtti és utáni juttatásokat, és csökkentse a várandós és szoptató anyák munkaidejét. Az ilyen és hasonló előnyök hatását azonban igencsak leértékelték azok a bőkezű juttatások, amelyekben az aktív katonai szolgálatot teljesítő férfiak feleségei, illetve az özvegyek részesültek; nemegyszer megesett, hogy ezek az összegek elérték a férj előző polgári foglalkozásában keresett bérének 85 százalékát. Emellett Hitler személy szerint is ellenezte a német nők bevonását a hadiiparba, mert úgy vélte, hogy az ilyen természetű munka árthat szülőképességüknek vagy akár el is veheti a kedvüket a gyermekvállalástól. 1943 novemberében ő maga emelt vétót a negyvenöt és ötven év közti nők munkaszolgálat céljából való összeírása ellen, kijelentve, hogy ez a tevékenység hátrányosan érintené férjük és családjuk ellátására irányuló képességüket, de már 1942-ben is közbelépett annak érdekében, hogy a háborúval összefüggő munkahelyekre önként jelentkező nők viszonylag kényelmes irodai állást kapjanak. A kisgyermekes anyák foglalkoztatását egyetlen hadviselő ország sem tartotta elfogadhatónak, mindenesetre 1944-re több mint 3,5 millió kisgyermekes német nő dolgozott részmunkaidőben – négyszer annyi, mint az Egyesült Királyságban. Talán még inkább meghatározó lehetett, hogy Hitlert, mint mindig, most is rögeszmésen foglalkoztatta a Dolchstoss, a „hátba szúrás” 1052

1053

elmélete, amely szerinte Németország 1918-as vereségét okozta. Annak idején a hátország nődolgozói rendszeresen zúgolódtak, amiért rosszul fizetett, veszélyes és kimerítő gyári munkára kényszerültek, és jó néhányan részt vettek azokban a sztrájkokban is, amelyek Hitler szerint aláásták a hátország harci szellemét. Az elégtelen jóléti szolgáltatások következtében a nők az éhséglázadásokba is bekapcsolódtak, és szélesebb körben terjesztettek háborúellenes nézeteket. Nos, Hitler eltökélte, hogy a második világháborúban ilyesmire nem kerülhet sor. 1939. szeptember elsején Hitler, való igaz, a nőkhöz is fordult, hogy csatlakozzanak Németország „harcoló közösségéhez”, és járuljanak hozzá a háborús erőfeszítésekhez. De miben állt ez a hozzájárulás? A rezsim a háború alatt is rendületlenül hirdette és dicsőítette az anya szerepét a német „nemzeti közösségben”: a nemzeti nőszervezetek továbbra is vándorkiállításokat szenteltek az anyaságnak, gyermeknevelési tanfolyamokat tartottak, és akár a háború előtt, továbbra is évente megünnepelték az anyák napját. A német anyát dicsőítő irodalom folyamatos megjelentetésével egyidejűleg nőknek szánt esszégyűjtemények láttak napvilágot, amelyek a múlt hős lelkű német nőalakjainak életét dolgozták fel. E nők hősiessége azonban nem holmi önálló harci tettek véghezvitelében állt; ők nemeslelkűen támogatták házuk férfinépét, csatába küldték férjüket és fiaikat, avagy gyermekeiket védelmezték, ha megjelent az ellenség. A nők háborús időkben tanúsított bátorsága főleg abban mutatkozott meg, hogy ha értesültek szeretteik harctéri haláláról, nem adták át magukat a kétségbeesésnek. A különféle médiumok propagandája azt hangsúlyozta, hogy a nők mint háziasszonyok azzal járulhatnak hozzá a háborús erőfeszítésekhez, ha felelős fogyasztói magatartásról tesznek tanúbizonyságot, és a nehéz gazdasági körülmények között is gondoskodnak a család ruházkodásáról és ellátásáról. Ha mégis úgy döntenek, hogy munkába állnak a háború javára, meg kell őrizniük a nemzetiszocialista ideológia női eszményeit. Ha légvédelmi megbízottként szolgálnak, ezt a német családok javára teszik; ha lőszert gyártanak, a nemzet fiait látják el olyan fegyverekkel, amelyekkel túlélhetik a csatákat. A nők küldetése tehát az önzetlen áldozatvállalás. Egy gyári munkásnő, akinek fia a fronton szolgált, azt nyilatkozta: „Korábban a kenyerét vajaztam meg, most gránátokat festek, és arra gondolok, hogy ezt is érte teszem.” Az amerikaiak sokszor magasztalt propagandaikonjának, Szegecselő Rozinak („Rosie the Riveter”), aki ruhája ujjait jókedvűen feltűrve végez a háború javára olyan munkát, amilyet a férfiak ipari világában hagyományosan csak férfi látott el, nem volt német megfelelője. Akárhány jóléti szolgáltatást vezettek is be a dolgozó anyák védelmére, Németországban a helyzet ugyanúgy festett, mint más országokban: a teljes munkaidőben dolgozó nők többsége fiatal 1054

1055

1056

1057

1058

volt és hajadon. Ugyanakkor az olyan szervezetek, mint a Német Leányszövetség és a Német Munkafront, korlátozott mértékben toboroztak nőket különféle, a háborúhoz kapcsolódó munkakörökbe, és nem becsülhetjük alá az ügynek elkötelezett fiatal náci nők lelkes részvételét a munkaszolgálatban. A nők aránya a német civil munkaerőben valóban emelkedett, mégpedig, egy becslés szerint az 1939-es 37 százalékról 1944-ben 51 százalékra, és ugyancsak 1944ben 3,5 millió nő dolgozott részmunkaidőben, nemegyszer akár nyolcórás műszakokban. Másfelől azonban a német polgári munkaerő létszáma az egész háborús időszak folyamán egyre csökkent. Mind több német férfit soroztak be frontszolgálatra, de a fizetett állásban lévő német nők tényleges száma az 1939 májusában mért 14 626 000-ről 1944 szeptemberére is csak 14 897 000-re emelkedett. A munkaadók egyszerűen jóval könnyebbnek találták, hogy idegen munkaerőre támaszkodjanak. Franciaországból vagy a Szovjetunió megszállt területeiről is szereztek dolgozókat: képzett vagy legalábbis gyakorlott munkásokat, akik kemény fizikai munkára mindenképpen alkalmasak voltak (legalábbis elméletben). Ezeket ráadásul nagyon alacsony bérért dolgoztatták, és nem kellett őket olyan széles körű anyagi kedvezményekben és egyéb kiváltságokban részesíteni, mint amilyenekre a német munkásnők igényt tartottak. A munkaadóknak természetesen nem volt elvi kifogásuk a női munkaerő ellen. 1944 májusára a Németországban dolgozó lengyel és szovjet civil munkások 58 százaléka éppenséggel nő volt. Sokukat háztartási alkalmazottként foglalkoztatták, hogy segítsenek odahaza a német nőknek, a fiatal német lányokat pedig, akik békeidőben ellátták volna ezt a funkciót, egyéves kötelező munkaszolgálatra osztották be. 1942. szeptember 10-én Sauckel rendeletet hozott, amelynek értelmében keletről női háztartási alkalmazottakat kellett Németországba hozatni. A rendelet részben törvényesítette a fennálló helyzetet, hiszen számos polgári tisztviselő és katonatiszt már addig is hozott magával házi segéderőt a megszállt területekről. Amikor ebben a kérdésben kikérték Hitler véleményét, a Führer félresöpörte az esetleges faji kifogásokat. Kijelentette, hogy számos ukrajnai nő úgyis német származású, és ha szőkék és kék szeműek, a Birodalomban töltött megfelelő szolgálati idő után általában el lehet őket németesíteni. Sauckel rendelete ennek megfelelően kikötötte, hogy a kiválasztott tizenöt és harmincöt év közti nők lehetőleg hasonlítsanak a német nőkre. A középosztálybeli családok mohón kaptak az alkalmon. A keleti háztartási alkalmazott új státusszimbólum lett. A német cselédlányokkal ellentétben a keleti nőket be lehetett fogni a legnehezebb vagy legpiszkosabb munkákra is, egész nap lehetett dolgoztatni szabadnap vagy szabadság nélkül, továbbá olcsók voltak, és tökéletes függőségi viszonyban tarthatók. Ahogy az SD beszámolt 1059

1060

róla, „a háziasszonyok jelentős része ismételten arról panaszkodott, hogy a német háztartási kisegítők az oroszországi lányokhoz képest gyakran szemtelenek, lusták és feslettek, és minden szabadosságot megengednek maguknak”. Azok a középosztálybeli családok, amelyek orosz szolgálót tartottak, visszaálmodhatták magukat a régi szép időkbe, amikor a cselédek tudták, hol a helyük, és mindent elvégeztek, amire utasították őket. Hasonló érvekkel éltek a nagyipari munkáltatók is. A keleti nőket a németekkel ellentétben be lehetett osztani éjszakai műszakra és nehéz fizikai munkára is. Szabadságra nem mehettek, és a közvélekedés szerint tanulékonyak és engedelmesek voltak. „Több keleti munkásnőt kérünk!” – jelentette ki 1943 júniusában a jénai Carl Zeiss optikai gyár igazgatósága. Tekintettel a keleti munkásnők nagy számára, elkerülhetetlen volt, hogy a német férfiak és a külföldi munkásnők között számos esetben szexuális kapcsolat alakuljon ki. Himmlert és az SS-t természetesen aggasztotta az ilyen viszonyokból származó gyermekek helyzete. Jó néhány lengyel és más nemzetből való nő tudatosan igyekezett teherbe esni abban a hiszemben, hogy akkor hazamehet. Ám 1942 végétől a gyermeket váró külföldi munkásnőket nem szállították vissza a hazájukba, hanem vizsgálatnak vetették alá, hogy kiderüljön, a magzat fajtisztának ígérkezik-e. Ha a diagnózis pozitív lett, a csecsemőt elválasztás után elvették az anyjától, speciális gyermekotthonba helyezték – ha az anya keletről jött, akkor ehhez az engedélye sem kellett –, és németként nevelték fel. A többi csecsemő az idegen gyermekek számára létesített otthonokba került, ahol táplálás, valamint gondozás és ápolás terén harmadrendű elbánásban részesült. Az egyik ilyen, Helmstedt melletti otthonban 1944 májusa és decembere között a lengyel és orosz csecsemők 96 százaléka halt meg betegség és alultápláltság következtében, egy másik, voerdei intézményben pedig ugyanebben az évben a 120 apróságból 48-cal végzett a diftériajárvány. Hasonló volt a halálozási arány a Volkswagen gyár wolfsburgi gyermekotthonában elhelyezett, orosz és lengyel munkásnőktől született gyermekek között is. 1943. augusztus 11-én egy SStábornok jelentést tett Himmlernek az egyik ilyen otthonban tett látogatásáról, és megállapította, hogy „a gyermekeket szemlátomást halálra éheztetik”. Az ilyen eljárásoknak feltétlenül hatniuk kellett volna a külföldi munkások elkötelezettségére és munkamoráljára. Ezzel szemben, míg 1939 és 1941 között az egyes hadiipari munkásokra lebontott teljesítmény majdnem a negyedével csökkent, 1942-ben kezdett visszaállni az eredeti szintre, 1944-re pedig feltűnően javult a termelékenység. Ennek oka mindenekelőtt a Speer és szövetségesei által bevezetett ésszerűsítési elvekben rejlett, amelyeket akkora elszántsággal vittek keresztül, hogy az 1944-es év éppenséggel a német háborús 1061

1062

1063

1064

1065

gazdaság eredményességéről és magas színvonaláról tanúskodott.

IV

Abban, ahogy Speer a hadigazdaságot irányította, az volt a döntő elem, hogy nemcsak az SS-szel, hanem a német nagyiparral is együttműködött. A közös érdekek alapján e felek között csakhamar kialakult a kapcsolat. A nagyipari cégek, amelyek egész Németországban kutattak olcsó és rugalmas munkaerő után, a rendelkezésükre álló külföldi munkásokon túl egyszer csak felfedezték a koncentrációs táborok lakóit, és hozzáfogtak toborzásukhoz. 1944 októberében például az IG Farben vegyipari óriáskomplexum 83 300 külföldi munkást foglalkoztatott – ami a teljes munkaerő 46 százalékának felelt meg –, és ezek között nemcsak 9600 hadifogoly szerepelt, hanem 10 900, a táborok hálózatából kikölcsönzött fogoly is. A legfontosabb ipartelepek között, melyeket a kombinát a háború folyamán létesített, ott volt az Auschwitz városától öt kilométerre fekvő Monowitz tekintélyes méretű buna- (szintetikusgumi-) gyára. A helyszín elég messze volt keleten, hogy kívül essen a bombázásokon, emellett jó vasúti összeköttetéssel rendelkezett, és közel volt a víz-, mész- és szénforrásokhoz. Az üzem felépítését 1941. február 6-án határozták el, ezután Carl Krauch, az IG Farben egyik igazgatója – egy személyben kutatási és fejlesztési vezetője a Hermann Göring-féle Négyéves Terv Hivatalnak – rávette Göringet, hogy forduljon Himmlerhez, és igényeljen tőle az építkezés felgyorsításához munkaerőt, részben a környékre áttelepített népi németek köréből, részben a közeli koncentrációs tábor foglyai közül (Auschwitzban ekkor lengyel politikai és katonai foglyokat őriztek). A cég beleegyezett, hogy az SS-nek 3–4 márkát fizet minden fogoly minden kilenc-tizenegy órás műszaka után, Rudolf Höss, a táborparancsnok pedig vállalta, hogy előteremti, kiképzi, élelmezi és őrzi a foglyokat, valamint hidat és szárnyvonalat létesít a tábor és az építkezés között. 1942 tavaszára 11 200 ember dolgozott az építkezésen, köztük 2000 auschwitzi fogoly. Otto Ambros, aki az IG Farbenen belül a bunaprogramot irányította, kijelentette, hogy a társaság „ezt az ipari létesítményt a férfias, egészséges keleti németség erős sarokkövévé fogja változtatni”. Négyszemközt pedig megsúgta gyári főnökének, Fritz ter Meernek, hogy „az SS-szel kötött friss barátságunk igazán jövedelmezőnek bizonyul”. 1943 vége felé azonban az épületek még korántsem voltak készen. 1066

Monowitzban mintegy 29 000 munkás dolgozott, nagyjából a fele külföldi, negyede népi német, a többi a táborból jött fogoly volt. Az utóbbiakkal az SSőrök durván bántak, fejadagjuk szánalmas volt, alapvető orvosi ellátásban sem részesültek, és a barakkokból, ahol kettesével vagy hármasával aludtak egy ágyon, a legalapvetőbb higiéniai lehetőségek is hiányoztak; nem csoda, hogy egyre többen betegedtek meg vagy dőltek ki a nehéz fizikai munkából és a hosszú műszakokból. Ekkorra a tábor lakóinak nagy többsége már zsidó volt. Valószínűleg a helyszínen tartózkodó gyári vezetők hívtak át a táborból egy SStisztet, aki szemlét tartott az építkezésen dolgozó 3500 fogoly fölött, és a munkaképteleneket visszaküldte az auschwitzi főtáborba, elgázosítani. Ekkortól az ilyen „szelekciók” sűrűn ismétlődtek, és ennek következtében 1943–44-ben összesen 35 000 fogoly járta meg Monowitzot. Közülük 23 000-ről tudjuk, hogy meghalt betegségben vagy végkimerülésben, vagy a gázkamrában végezte, de ez a szám akár 30 000 is lehetett. A cég vezetői a lakóhelyükön állandóan ki voltak téve a krematóriumok kéményeiből szálló bűznek, 1942 szeptemberétől pedig azon rostélyok felől is áradt időnként a bűz, amelyeken a holttesteket a szabad ég alatt égették el. Az IG Farben munkavezetői és menedzserei tudtak a Birkenauban folyó tömeges emberirtásról, és azt is tudták, mi vár azokra, akiket az SS a monowitzi munkálatokra alkalmatlannak minősít; még az is előfordult, hogy azokat, akik az SS szerint nem dolgoztak elég keményen, gázkamrával fenyegették meg. Mindeközben az SS komoly bevételre tett szert a vegyipari cégóriással való együttműködésből; a munkások átengedéséért összesen mintegy 20 millió birodalmi márkát zsebelt be a cégtől. 1067



13. térkép Koncentrációs táborok és melléktáborok, 1939–45 A koncentrációs táborok foglyainak dolgoztatását a táborok jellegét, méreteit és ügyintézését érintő, 1942 elején bekövetkezett jelentős változás

alapozta meg. Theodor Eickét, aki a Harmadik Birodalom kezdeti napjai óta irányította a táborokat, csaknem a háború kitörésével egy időben katonai szolgálatra helyezték át, és 1943. február 16-án elesett Oroszországban. Utóda, Richard Glücks alatt a táborokban fogva tartottak száma gyors növekedésnek indult: míg a háború előestéjén összesen 21 000 volt, 1942 szeptemberében már 110 000-re emelkedett. Ez az összesített adat természetesen nem foglalta magában a Reinhard-akció megsemmisítőtáborait, ahol a foglyokat nyilvántartásba vétel nélkül, egyenesen a gázkamrákba hajtották (eltekintve attól a maroknyi fogolytól, aki egy ideig a speciális osztagokban foglalkoztattak). Az új táborlakók jelentős része lengyel munkás volt, illetve 1940-től a német megszállás ismert vagy gyanúba került ellenfelei a Cseh–Morva Protektorátusból, Franciaországból, Belgiumból, Norvégiából, Hollandiából és Szerbiából. A megszállók első számú célpontjai a munkások, az értelmiségiek és a papok voltak. A Szovjetunió elleni invázió aztán további letartóztatásokhoz vezetett. A letartóztatottak egyhavi száma és összetétele, ahogy a Gestapo egy 1941 októberében készült, az egész Birodalmat érintő táblázatából kitűnik, a következőképpen festett: 544 főt vettek őrizetbe „kommunizmus és marxizmus” címén, 1518-at „ellenzékiségért”, 531-et „lengyelekkel vagy hadifoglyokkal való tiltott érintkezésért” és nem kevesebb, mint 7729 személyt „a munka beszüntetéséért”. Kevesebben voltak azok, akiket vallási alapú szembenállás (hitvalló egyház, szombatosok stb.) miatt tartóztattak le, és őrizetbe vettek olyan zsidókat is, akiket az 1938. novemberi pogrom után kiengedtek az egyik táborból azzal a feltétellel, hogy kivándorolnak, de ígéretüket valamilyen okból nem váltották be. A háború első két és fél évében a táborrendszer terjeszkedése új táborok létesítésével is járt; ilyen volt Auschwitz, Gross-Rosen és Stutthof. Himmler ugyan makacsul állította, hogy az új létesítmények igazán „csak” munkatáborok, a háború előrehaladtával meglehetősen elmosódott a különbség koncentrációs tábor, munkatábor és gettó között. Ez nem utolsósorban abból adódott, hogy a háborúval összefüggő iparágak – a háborús gazdaság gyorsan növekvő munkaerőigénye következtében – szinte magától értetődően munkaerőtartaléknak tekintették a táborok lakóit. Ezen a területen a legjelentősebb változás akkor állt be, amikor a német hadsereg Moszkva előtti vereségét, majd Albert Speer fegyverkezési miniszterré való kinevezését a háborús gazdaság általános újjászervezése követte. 1942. március 16-án Himmler áthelyezte a Koncentrációs Táborok Felügyelőségét az SS Gazdasági és Közigazgatási Főhivatalához, amelynek élén Oswald Pohl állt. A vállalatok immár ezen a csatornán át jelentették be munkaerőigényüket, az SS pedig, hogy ezt az igényt kielégíthesse, egyre több lengyel és keleti munkást küldött a táborokba. 1942. 1068

április 30-án Pohl így foglalta össze Himmler számára a táborokban végbemenő funkcióváltást:

A táborok munkaerejének mozgósítása először katonai feladatokra (a fegyvergyártás fokozására), később, békeidőben pedig építkezési programokra mind fontosabbá válik. Megvalósítása olyan akciót tesz szükségessé, amellyel lehetővé válik, hogy a koncentrációs táborok a maguk régi, egyoldalúan politikai formájából fokozatosan a gazdaság igényeinek teljesítésére alkalmas szervezetté alakuljanak. 1069



Himmler általában egyetértett ezzel a radikális változással, bár továbbra is hangoztatta, hogy a táboroknak a politikai átnevelést kell szolgálniuk, „máskülönben még tért hódíthatna a gyanú, miszerint mi azért tartóztatunk le embereket, illetve letartóztatásuk után azért tartjuk bezárva őket, hogy munkásokhoz jussunk”. A munkaerőről nagyjából olyan feltételek szerint gondoskodtak, mint Monowitzban: a munkásokért az SS-nek fizettek, amely viszonzásul felügyelte és őrizte a munkacsapatokat, ellenőrizte, hogy keményen dolgoznak-e, és ellátta őket ruházattal, élelemmel és orvosi segítséggel. Himmler elrendelte, hogy válogassák ki a táborok lakói közül a szakmunkásokat, azokat pedig, akik munkára alkalmasnak látszanak, részesítsék képzésben. Az állomány zömét építkezési programokon alkalmazták, nehéz és különösebb szakértelmet nem igénylő fizikai munkára, Himmler azonban azt kívánta, hogy amennyiben megvan a képzettségük, azt ki kell aknázni. Számos táborlakót már 1933 óta nap mint nap kirendeltek külső munkavégzésre, s a rendszer olyan mértékben terjeszkedett, hogy a főtábortól több mint egynapi járásra lévő munkahelyek közelében hamarosan melléktáborokat kellett létesíteni. 1943 augusztusára a táborokban 224 000 foglyot őriztek. A legnagyobb volt a három auschwitzi tábor 74 000 lakóval, majd Sachsenhausen következett 26 000-rel, utána pedig Buchenwald 17 000-rel. 1944 áprilisára húsz táborban és 165 melléktáborban éltek a foglyok, 1944 augusztusára pedig létszámuk majdnem 525 000-re emelkedett. A meghódított területekről is egyre több kényszermunkást szállítottak a Birodalomba, miáltal 1945 januárjában a táborok népessége majdnem 715 000 főre ugrott, közülük több mint 102 000 volt a nő. Erre az időre a – gyakran egészen kis méretű – melléktáborok száma annyira megemelkedett, hogy már alig volt a Birodalomban város, amelyben, illetve amelynek közelében ne dolgoztak volna koncentrációs táborból toborzott foglyok. Neuengamménak például nem kevesebb, mint 83 melléktábora volt, egyikük éppenséggel a csatorna-szigeteki Alderneyben. Auschwitz 45 1070

1071

melléktábort tartott fenn. Voltak köztük egészen kis méretűek, például a kattowitzi, ahol 1944 folyamán tíz auschwitzi foglyot dolgoztattak óvóhelyek és a Gestapónak szánt barakkok építésén. Más melléktáborok nagyobb iparvállalatokhoz kapcsolódtak; ilyen működött Laurahüttében, a RheinmetallBorsig cég légvédelmi ágyúkat gyártó üzeme mellett, ahol 1944 végén nagyjából 900 fogoly dolgozott, 850 kényszermunkás és 650 német munkás mellett. Számos foglyot a szakértelme és szakképzettsége alapján választottak ki, és ezekkel viszonylag tisztességesen bántak; mások a konyhán dolgoztak, írnokoskodtak vagy segédmunkásként rakodták be és ki a termékeket és felszereléseket. A tábornak, amelyben laktak, a brutalitásáról hírhedt Walter Quakernack lett a parancsnoka, aki az auschwitzi főtáborban volt őr, és átmenetileg helyezték át. 1946-ban az angolok háborús bűnösként kivégezték. Ez a helyzet azonban csakhamar megváltozott, mert az SS-től elvették a táborlakók elosztásának és munkába állításának funkcióját, amely végül, 1944 októberében, a fegyverkezési minisztériumra szállt. A háború utolsó hónapjaiban az SS szerepe valójában már csak arra szorítkozott, hogy a foglyok munkáltatóinak „biztonságáról” gondoskodjon. A német fegyvergyártó cégek közül rengetegen éltek a táborok munkaerejével. Az üzleti kereslet olyan erős volt, hogy az SS és a táborparancsnokságok, alapvető ideológiai elveiket áthágva, még zsidó foglyokat is munkába állítottak, ha megvolt a szükséges szaktudásuk és képzettségük. A nagyvállalatokat nem érdekelte a foglyok állapota, és az SS továbbra is ugyanúgy bánt velük, mint a táborokban, így aztán az alultápláltság, a túldolgoztatás, a fizikai megerőltetés és nem utolsósorban az őrök folyamatosan alkalmazott durva erőszakossága megtette a hatását. A wolfsburgi Volkswagen gyár 1944 áprilisától 7000 fogoly munkást foglalkoztatott, túlnyomórészt építkezésen; szörnyű életkörülményeik hidegen hagyták a gyári vezetőket, az SS-nek pedig a foglyok munkaképességének fenntartásánál fontosabb volt, hogy elnyomja egyéniségüket, és elfojtsa összetartozásuk tudatát. Ugyancsak foglyokat rendeltek ki a hamburgi Blohm és Voss hajógyárhoz, ahol az SS újabb melléktábort állított fel. A vállalat gazdasági érdekei itt is ellentétbe kerültek az SS heves megtorló intézkedéseivel. A genshageni Daimler-Benz gyárban 1943 januárjától 180 sachsenhauseni foglyot állítottak munkába, ezután pedig a legkülönbözőbb cégek vettek igénybe sok ezer munkást Dachauból és más táborokból. A táborok munkaerejének egyre fokozódó kihasználása céljából állítottak fel országszerte melléktáborokat, ami jól mutatja, hogy a fegyvergyártás egyre több helyszínre szóródott szét. Gyárak keletkeztek a föld alatt vagy eldugott vidéki körzetekben, hogy megpróbáljanak 1072

1073

1074

1075

1076

kibújni a szövetséges bombázók figyelme alól. Az új létesítmények felépítéséhez gyors munkaerő-injekcióra volt szükség, és az SS a kelleténél is készségesebben teljesítette ezt az igényt. A kényszermunkások táboraiban aratott a halál, az életkörülmények borzalmasak voltak. A legyengült vagy nagybeteg, tehát munkára nem fogható foglyokat mindenütt agyonlőtték, néhány esetben elgázosították. Ellentétben a többi táborral, az auschwitzi komplexum egészen megszűnéséig teljesítette a munkatábor és halálgyár kettős funkcióját; hozzá képest a tömeges elgázosításra alkalmas berendezéseket másutt, például Sachsenhausenban vagy Mauthausenban, csak viszonylag korlátozott mértékben használták. Mindazonáltal a tábori SS-orvosok azt az általános utasítást kapták, hogy a legyengültség vagy betegség miatt munkára alkalmatlan foglyokkal halálos fenolinjekciók beadásával kell végezni. Az ilyen esetekben a halál okául tífuszt vagy más hasonló betegséget jelöltek meg. 1942. december 16-án Hans Aumeier, Auschwitz parancsnokhelyettese egyes források szerint így tájékoztatta a zamośći deportálásokért felelős SS-tisztet: 1077

1078



Csak ép és egészséges lengyeleket küldjenek, hogy amennyire lehet, elkerüljük a tábor és a szállítási rendszer fölösleges megterhelését. A szellemi fogyatékosokat, gyengeelméjűeket, nyomorékokat és betegeket a lehető leggyorsabban likvidálni kell, hogy a táborra kevesebb teher háruljon. A megfelelő beavatkozást azonban bonyolítja a Birodalmi Biztonsági Főhivatal utasítása, miszerint, a zsidókkal ellentétben, a lengyeleknek természetes halállal kell meghalniuk. 1079



Aumeier tehát lényegében azt közölte, hogy az adatszolgáltatást csak olyankor kell meghamisítani, ha lengyeleket ölnek meg; ilyen esetekben természetes halál tüntetendő fel. A foglyok átlagosan 95 000 főnyi összlétszámából nem kevesebb, mint 57 000 fő halt meg csupán 1942 második félévében – ez 60 százalékos halálozási arányt jelent. Egyes táborokban, például Mauthausenben, ahová „aszociális” és súlyos bűnökben elmarasztalt németeket küldtek „munka általi megsemmisítésre”, a halálozási arány még magasabb volt. 1943 januárjában Glücks utasította a táborparancsnokokat, hogy „kövessenek el mindent a halálozási adatok csökkentésére”, vagyis „őrizzék meg a foglyok munkaképességét”. Mindazonáltal 1943 januárja és augusztusa között további 60 000 fogoly pusztult el a táborokban, betegség, alultápláltság, illetve az SS bántalmazásai és gyilkosságai következtében. Az SS és a munkaadók között állandó volt a feszültség; az előbbiek nem voltak képesek letenni arról a beléjük plántált felfogásról, hogy a táborok a büntetés, valamint a faji és politikai 1080

elnyomás eszközei, az utóbbiak viszont a táborokat olcsó munkaerőforrásnak tekintették. Ezt az ellentétet soha nem is sikerült feloldani. Milyen mértékben húzott hasznot az ipar a kényszer- és rab munkásokból? A munkaerő kétségkívül olcsó volt. Egy szovjet hadifogoly dolgoztatása például még csak feleannyiba sem került, mint egy német munkásé. 1943-ig a német nagyipar minden valószínűség szerint anyagilag is profitált a külföldi munkások foglalkoztatásából. Ám ez utóbbiak, különösen a hadifoglyok termelékenysége alacsony volt. 1943–44-ben például a szénbányákban dolgoztatott hadifoglyok eredményessége csak a fele volt a flamand munkásokénak. A külföldi munkaerőt emellett egyre gyakrabban használták olyan építkezéseken, amelyek a háború vége előtt nem hajtottak jelentősebb hasznot. Az auschwitz-monowitzi gigászi vegyipari gyárat például soha nem fejezték be, és egyáltalán nem gyártottak benne szintetikus gumit; 1943 októberében viszont működni kezdett egy létesítmény, amely a repülőgépek üzemanyagában és a robbanószerekben használatos metanolt állított elő, és 1944 végére már itt gyártották Németország teljes metanoltermelésének 15 százalékát. Hosszabb távon aztán, de csak jóval a háború befejezése után és szovjet fennhatóság alatt, a monowitzi gyár valóban a szintetikusgumi-gyártás egyik bázisa lett. Hasonló létesítmény épült koncentrációs táborban raboskodó foglyok munkaerejének felhasználásával többek között Gleiwitzben, ami 1944 végéig a Degussa vegyipari cégnek 21 millió birodalmi márkájába került, miközben az éppen csak meginduló működés során forgalmazott termékek csak 7 milliós nettó bevételt hoztak; majd a foglyoknak épült szállásokat a szovjet erők szétszerelték saját használatukra; azt pedig, ami ezek után még megmaradt, a lengyel kormány államosította. Az üzleti világ különösen a háború két utolsó évében kapott mohón a koncentrációs táborok olcsó munkaereje után, ám ez nem azonnali haszonszerzésre, hanem hosszabb távú célokra irányult. 1943-ra a legtöbb vállalati vezető felismerte, hogy Németország elveszíti a háborút, így hát igyekeztek előrenézni, és cégük jövőjét a háború utáni évekre is biztosítani. A legstabilabb beruházásnak az ingatlanszerzés és további gyártelepek tulajdonba vétele ígérkezett, ehhez pedig arra volt szükség, hogy az iparmágnások meglévő gyáraik területét megnöveljék, és a kormánytól több hadiipari megrendelést kapjanak. Ekként újabb igény támadt további munkásokra, és a vállalati vezetőket a legkevésbé sem érdekelte, hogy ezeket honnan szerzik be. Mihelyt a megfelelő számú munkást megkaparintották, többnyire nem törődtek a központi tervezőtestületek utasításaival, és maguk döntötték el, hogyan zsákmányolják ki a munkaerőt. A kényszermunkások előteremtéséért és még inkább a rájuk váró gyilkos körülményekért az SS és a náci állam viselte a felelősséget; ám a gyakorlat szélsebes elterjedése és a munkaerő kizsákmányolása nagyrészt azoknak az 1081

1082

1083

1084

üzletembereknek a lelkén száradt, akik ezeket a munkásokat megrendelték. A háború folyamán összesen mintegy 8 435 000 külföldi munkást szívott fel a nagyipar, de 1945 derekára közülük már csupán 7 945 000 fő volt életben. A hadifoglyok sorsa még mostohább volt: a 4 585 000-ből, akiket a háború folyamán kényszermunkára fogtak, a háború végét csak 3 425 000 fő érte meg. A túlélőknek majd’ félszáz évet kellett várniuk, amíg kárpótlást igényelhettek. Speernek soha nem sikerült teljhatalmat szereznie a gazdaság fölött. Bár a befolyása óriási volt, jelentős részben attól függött, milyen gördülékenyen működik együtt más érdekelt felekkel, mégpedig nemcsak Göringgel és négyéves tervével, hanem ugyanígy a fegyveres erőkkel és azok beszerzési tisztjeivel is, például Milchhel és Thomasszal, Sauckellel és munkaerőmozgósító programjával, a birodalmi gazdasági minisztériummal és az SS-szel. Visszaemlékezéseiben Speer élesen szembeállítja azokat az éveket, amikor az övé volt a főhatalom, azzal az adminisztrációs káosszal, amely szerinte a kinevezését megelőzte. Az ellentétet azonban erősen eltúlozta. Egyfelől Fritz Todt a halála előtt már megvalósított bizonyos fokú központosítást; másfelől a közigazgatási „polikrácia”, amelyre számos történész rámutat a Speer előtti háborús gazdaságban, egészen a háború végéig folytatódott. Speer valóban azon volt, hogy legjobb tudása szerint felülkerekedjen rajta, de sikere soha nem volt teljes. Ugyanilyen fontos, hogy Speer profitálni is tudott a náci hódításokból. Vegyük figyelembe a hatalmas mennyiségű élelmiszer, nyersanyagok, fegyverek és hadifelszerelések, valamint az ipari termékek eltulajdonítását és erőszakos lefoglalását, amely a megszállt országokat sújtotta; az európai zsidóság javainak kisajátítását; a Birodalom, illetve a leigázott országok súlyosan egyenlőtlen adózási, díjszabási és átváltási viszonyait; továbbá a német közkatonák kedvező árfolyamon realizált szüntelen vásárlásait – mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy a külföldi munkaerő mozgósítása kiemelkedően gyarapította a német háborús gazdaságot. A Birodalom bevételeinek valószínűleg akár a negyede is, így vagy úgy, a hódításokból folyt be. Mindazonáltal még ez is kevés volt a német háborús gazdaság olyan méretű fellendítéséhez, amely az országot versenyképessé tette volna az Egyesült Államok, a Szovjetunió és a brit birodalom egyesített és mindent elsöprő gazdasági erejével. Hosszú távon nem vált volna be akármennyi ésszerűsítés, a hatékonyság akármilyen növelése, a munkaerő akármekkora mozgósítása sem. Az első két háborús év német katonai sikerei nagymértékben a meglepetés erején, a gyorsaságon és a felkészületlen ellenség számára szokatlan taktikákon múltak. Mihelyt ez az elem kimerült, elfogytak a győzelem esélyei is. 1941 1085

1086

1087

1088

végére a háború, akárcsak annak idején az első világháború, felőrlő háborúvá vált. Ellenségeinek termelése egész egyszerűen meghaladta Németországét, és végül, akármilyen keményen próbálkozott, Speer sem menthette meg a helyzetet. Mindez számos gazdasági vezető előtt már akkor is világos volt, amikor Speer még kezébe sem vette a gazdaság irányítását. A háború folyamán nem volt olyan időpont, amikor a szövetségesek és a tengelyhatalmak – köztük Japán – GDP-je közti arány kisebb lett volna, mint kettő az egyhez, és 1944-re már a három az egyhez arányt is felülmúlta. 1944 elején már Speer is kezdte felismerni, hogy Németország számára a mérkőzés esélytelen, és az ő minden igyekezete legföljebb csak elodázhatja az elkerülhetetlen bukást. Immár nem arra törekedett, hogy kezelje a hadianyag-utánpótlás válságát, inkább csak leplezni próbálta. A külföldi munkaerő tömeges toborzása, a racionalizálás, a megannyi kétségbeesett kísérlet a hadianyag-termelés összehangolására lényegében csak megannyi irracionális próbálkozás volt, amely figyelmen kívül hagyta azt az alapvető tényt, hogy Németország nem képes többet termelni ellenségeinél. 1944. január 18-án Albert Speer, akit megviselt a lehetetlen véghezvitelére tett kísérletek feszültsége, komolyan megbetegedett, és kórházba került. Négy hónapba telt, amíg annyira összeszedte magát, hogy ismét munkához láthasson. A szünetet vetélytársai, Himmlertől Sauckelig, arra használták, hogy keselyűként gyűljenek Speer politikai hullája köré abban a reményben, hogy birodalmából mindannyian kicsipegethetnek egy-egy részt. 1089

1090

1091

A NÁCI CSIZMA ALATT

I

Némely változat szerint az európai Új Rend nem pusztán gazdasági elképzelésből állt, hanem a politikai átalakítást is magában foglalta. Amikor a Harmadik Birodalom az uralma alá vetett Európa közigazgatásának problémájával találta magát szemben, különböző megoldások jellegzetes zagyvalékéval állt elő. Egyes területeket, így Lengyelország nyugati részét és Franciaország keleti részének, valamint Belgiumnak kisebb darabjait közvetlenül a Birodalomhoz csatolta, más területeket, amelyeket később akart bekebelezni, így Elzász-Lotaringiát, Luxemburgot vagy Białystokot, a legközelebbi német Gauleiter fennhatósága alá rendelte. A harmadik kategória státusa többé-kevésbé meghatározatlan volt; idetartozott a Cseh–Morva Birodalmi Protektorátus, továbbá Ukrajna, valamint a Keleti Területek (Ostland) néven önálló közigazgatási egységként kezelt balti országok és Belorusszia Birodalmi Főbiztosságai, jóllehet a Protektorátus hivatalnoki karában számos cseh személy is helyet kapott. Egyéb német megszállás alatti és stratégiailag fontosnak tekintett országokban, így Belgiumban, Franciaország megszállt övezetében és Görögországban katonai közigazgatást vezettek be, míg a „germánnak” tekintett országokat, így Norvégiát, Dániát és Hollandiát civil Birodalmi Komisszár irányította, aki azonban, amennyire csak lehetett, a helyi közigazgatásra támaszkodott. Egyedül Norvégiában állítottak az ország élére helyi fasiszta vezetőt, egy másik, névleg független államban, a vichyi Franciaországban pedig határozottan fasisztoid arculatú rendszer alakult ki. Az ötödik kategória olyan kliensállamokból állt, mint Horvátország és Szlovákia, ahol a német katonai jelenlét korlátozott volt ugyan, de a különböző típusú német meghatalmazottak kezében jelentős hatalom összpontosult. Végül pedig ott voltak Németország szövetségesei, nevezetesen Magyarország, Olaszország és Románia, amelyekben érvényesült a német befolyás, de a hatalom nem a németeké volt. A helyzet azonban cseppfolyós volt, és részben a háború állása, részben a helyi viszonyok függvényében gyakran történtek változások; néha még az is előfordult, hogy 1092

1093

1094

egy-egy ország átlépett az egyik kategóriából egy másikba. A megszálló hatóságok szemében nem a gazdasági kizsákmányolás volt az egyedüli prioritás. Az Új Rend nem érte be Európának a német érdekeket szolgáló gazdasági átrendezésével, hanem faji szempontból is át akarta alakítani a kontinenst. A megszállt országok német közigazgatásának, valamint a kliens és szövetséges államokba helyezett német meghatalmazottaknak egyik legfőbb feladatuk volt, hogy a hazai viszonyokhoz hasonlóan itt is érvényre juttassák „az európai zsidókérdés végső megoldását”. Németország polgári, katonai és SSképviselői, ahol csak tehették, gyorsan intézkedtek a zsidóellenes törvények megszavaztatásáról, a zsidó tulajdon árjásításáról, majd a későbbiekben a zsidók összegyűjtéséről és a keleti halálgyárakba történő deportálásáról. Az ilyen lépésekre adott reakciók országonként jelentős mértékben változtak, számos tényező, így a németek ügybuzgalma, a helyi hatóságok antiszemitizmusának, illetve a lakosság és a kormány nemzeti öntudatának foka függvényében. Csaknem mindenütt a más országokból odamenekült zsidók voltak az első áldozatok. Azokban az országokban, ahol menedéket kerestek a Németországban vagy másutt elszenvedett üldöztetés elől, a hatóságok általában kevés vagy semmilyen védelmet sem nyújtottak nekik; még a zsidó szervezetek sem szívesen segítettek rajtuk. Ám amikor a németek az adott ország saját zsidóságát kezdték üldözni, a reakciók változatosabbak és megosztottabbak lettek. Ezek a megnyilvánulások 1941–42-ben bontakoztak ki, amikor a megszállt Nyugat-Európában még nem alakult ki semmilyen szélesebb körű ellenállás. Az 1940-ben aratott német katonai győzelmek gyorsasága és kiterjedése NyugatEurópa legtöbb lakójából döbbenetet és csüggedést váltott ki. Menekültek millióinak kellett hazatalálniuk; orvosolni kellett a katonai műveletek okozta károkat; helyre kellett állítani a normális mindennapi életet. 1940-ben vagy 1941-ben jóformán senki sem hitte, hogy Nagy-Britannia túlélheti a Hitler részéről előbb vagy utóbb mindenképpen esedékes támadást. Így a megszállt nyugat-európai országok legtöbb polgára elhatározta, hogy kivárja, mi fog történni, addig pedig, amennyire lehet, éli tovább a megszokott életét. Nagyon kevesen szánták el magukat bármilyen ellenállásra. 1941 júniusa előtt a német– szovjet paktum fennállta a kommunistáknak is megnehezítette, hogy akcióba lépjenek. Független baloldaliak és jobboldali nacionalisták kis csoportjai részt vettek ugyan az ellenállás különféle formáiban, ezek az akciók azonban kerültek minden erőszakot, és hatásuk általában elenyésző volt. A nagy többség szemében Németországot az egymást követő győzelmek csodálat vagy legalábbis tisztelet tárgyává tették; és feltárult előttük a diktatúra hatékonysága és a demokrácia gyengesége. A háború előtti politikai rend hitelét vesztette, és a megszálló hatóságokkal való együttműködés elkerülhetetlennek látszott. És voltak, akik a 1095

vereségben termékeny alkalmat láttak nemzetük újjászületésére. Mindez a legfeltűnőbben Franciaországban érvényesült, ahol a fegyverszünet után az országot kettéosztották: északon és a nyugati partok mentén létrejött a megszállt övezet, délen és keleten pedig autonóm terület létesült, amelyet Vichy fürdővárosból Pétain tábornagy kormánya vezetett. Formailag ez volt a legyőzött és hitelét vesztett harmadik köztársaság utolsó kormánya, de a parlament gyorsan teljhatalmat szavazott meg Pétainnek, és felhatalmazta új alkotmány kibocsátására. A koros marsall eltörölte a harmadik köztársaságot, de hivatalosan semmivel sem pótolta. Minden hatalom az ő kezébe került. „A miniszterek csak nekem tartoznak felelősséggel – jelentette ki 1940. november 10-én. – Fölöttem csak a történelem fog ítélni.” Pétain körül valóságos személyi kultusz képződött. Mindenhol ott függött az arcképe, és megkövetelte, hogy minden közalkalmazott személyes hűségesküt tegyen neki. A vichyi Franciaországban a polgármesterek és más hivatali vezetők nem választás, hanem kinevezés útján kerültek pozícióba, és a kinevezések folyamatát maga Pétain ellenőrizte. A közvélemény Franciaország megmentőjének tartotta. Rendszere fasiszta színezetet öltött: „nemzeti forradalmat” hirdetett meg, amely majd újjáteremti a francia társadalmat és kultúrát. A frissen alapított ifjúsági mozgalomnak az lett a feladata, hogy a haza szolgálatára mozgósítsa és nevelje a fiatalokat. Vichy a hagyományos család eszményét hirdette, a nőket pedig mint feleségeket és anyákat az őket megillető helyre állította. A Harmadik Köztársaság istentelenségével ellentétben az új állam a katolikus értékeket képviselte, és a felső meg az alsó papság ennek megfelelően támogatta a rezsimet. Vichynek azonban sem ideje, sem összefüggő elvi alapja nem volt ahhoz, hogy kibontakoztassa a fasizmust. Amellett politikájának számos megnyilatkozása hamarosan elidegenítette a közvéleményt, az általa képviselt erkölcsi elnyomás nem volt népszerű a fiatalok körében, és a németek erőszakos munkaerő-toborzása mind hatékonyabban az inkább kollaborálásnak nevezhető együttműködés ellen fordította az embereket. Pierre Laval miniszterelnök-helyettes, aki magát szívesen nevezte realistának, és ezért bizonyos egészséges szkepszissel nézett a „nemzeti forradalomra”, nem jött ki jól Pétainnel, aki 1940 decemberében el is bocsátotta, 1942. április 18-án azonban visszahívta miniszterelnöknek. Laval meg is maradt ezen a poszton a háború végéig, miközben mindinkább átvette a kormányzás gyeplőjét az idős tábornagytól. Pétain marsall és a szélsőjobboldali nacionalisták franciaországi diadala nyomán a „szabad” övezetben olyan rendszer került hatalomra, amely velejéig át volt itatva antiszemitizmussal. Ez a hagyomány részben az 1890-es években alakult ki, amikor a hadvezetés szembeszállt Alfred Dreyfus zsidó katonatiszt 1096

1097

rehabilitálási kampányával (őt azzal vádolták, hogy a németeknek kémkedett); részben az 1930-as évek sorozatos pénzügyi botrányainak a zsidókra vetülő hátrányos hatása gerjesztette tovább; és végül az európai antiszemitizmusnak Hitler által szított szélesebb körű befolyása hevítette a csúcspontig. Tovább táplálta a jobboldali antiszemita érzület lángjait a francia politika polarizálódása: ez 1936–37-ben következett be, a kommunisták támogatását élvező Népfront alatt, amelynek a történetesen zsidó származású Léon Blum volt a miniszterelnöke. Amikor pedig Franciaországba özönlött mintegy 55 000 középeurópai zsidó menekült, és az ország teljes zsidó lakosságának száma 1940-re 330 000-re nőtt, a katonai vezetők ironikus módon attól ijedtek meg, hogy országukban egy „ötödik hadoszlop” jelent meg: megannyi, titkon a németeket szolgáló ügynök, aki a változatlanul Dreyfusnak tulajdonított kémkedés útját járja. A Franciaországban élő zsidóknak több mint a fele nem volt francia állampolgár, de azoknak az aránya is magas volt köztük, akik az első világháború után kaptak állampolgárságot. Az állami diszkrimináció első áldozatai ezek lettek. Már jóval a vereség előtt, 1939. november 18-án egy új törvény rendelte el mindazok internálását, akik állítólag veszélyt jelentenek a francia hazára, és mintegy 20 000, Franciaországban tartózkodó külföldit, köztük nagyon sok, Németországból, Ausztriából és Csehszlovákiából érkezett zsidó bevándorlót börtöntáborokban helyeztek el. Sokukat rövid időn belül szabadon engedték, de mihelyt a német támadás megindult, valamennyi német állampolgárt, köztük nagyszámú zsidót újra letartóztattak, és táborokba zártak. Az elzász-lotaringiai, franciaországi és belgiumi zsidók több millió nem zsidóval együtt rettegve keltek útra, és menekültek délre. Ugyanekkor az olyan antiszemita igehirdetők, mint Charles Maurras és Jacques Doriot, új mélységekbe ereszkedtek a maguk zsidóellenes kirohanásaiban: most már Franciaország vereségéért is a zsidókat hibáztatták, és nézeteikben osztozott a politikai jobboldal számos neves képviselője, a francia lakosság tekintélyes hányada, végül, de nem utolsósorban, a francia katolikus egyházi hierarchia. A következő háborús évek során más antiszemita írók is visszhangozták ezt a retorikát, így Louis-Ferdinand Céline, Pierre Drieu La Rochelle vagy Les Décombres (Törmelék) című bestsellerében Lucien Rebatet; az utóbbi a francia zsidókat gyomnak nevezte, amelyet gyökerestül ki kell irtani. Amikor a franciák vereséget szenvedtek, és a „szabad” övezetben létrejött a vichyi rendszer, a Pétain-kormány mindenekelőtt visszavonta a faji vagy vallási gyűlöletre izgatók elleni törvényeket, majd 1940. október 3-án meghozta első hivatalos rendszabályát a zsidók ellen; zsidónak a törvény értelmében az számított, akinek három vagy négy nagyszülője zsidó, vagy csupán kettő, s ha 1098

1099

1100

1101

valaki zsidóként zsidóval kötött házasságot. A zsidókat kitiltották a médiaérdekeltségek tulajdonosi vagy igazgatói pozíciójából. A zsidó professzorokat néhány kivétellel elbocsátották. Ezek az intézkedések egész Franciaországra, tehát a megszállt zónára is érvényesek voltak; ráadásul amikor a megszállt zóna német hatóságai felléptek a zsidók ellen, a vichyi rendszer igen gyakran átvette rendszabályaikat, azzal az ürüggyel, hogy így akarják megőrizni Franciaország közigazgatási egységét. 1940. október 4-én egy újabb törvény speciális internálótáborokat létesített minden, a vichyi övezetben tartózkodó külföldi zsidó számára. 1940 végére ezekben a táborokban 40 000 zsidó sínylődött. A francia származású zsidók és vezető képviselőik biztosították a vichyi rendszert, hogy a külföldi zsidók sorsa nem tartozik rájuk. A szóban forgó francia zsidókat addig viszonylag megkímélte az üldöztetés. Ez az állapot azonban nem bizonyult tartósnak. A párizsi német követség már 1940 augusztusában sürgetni kezdte a katonai hatóságokat, hogy a megszállt zónát tisztítsák meg teljesen a zsidóktól. A szót hamarosan tett követte. Franciaország megszállt övezetében Otto Abetz, a német nagykövet azonnali zsidóellenes intézkedéseket követelt. Hitler egyértelmű jóváhagyásával megtiltották a zsidók bevándorlását a megszállt övezetbe, és felkészültek a még megmaradt zsidók elűzésére. 1940. szeptember 27-én, Brauchitsch, a szárazföldi haderő főparancsnoka hozzájárulásával, megtiltották a „szabad” zónába menekült zsidók visszatérését, továbbá a zsidók elűzése és javaik kisajátítása céljából elrendelték minden zsidó személy és minden zsidó tulajdon összeírását. 1940. október 21-től minden zsidó üzleten fel kellett tüntetni a tulajdonos származását. Ekkorra a megszállt zóna mintegy 150 000 zsidó lakosát már összeírták. A zsidó cégek árjásítása felgyorsult, a zsidók gazdasági létfeltételeit pedig mindinkább aláásták a rendeletek, amelyek egy sor foglalkozásból kizárták őket. Zsidók nem léphettek be olyan vendéglátóhelyekre, ahová a német fegyveres erők tagjai jártak. Egyre aktívabb szerepet játszott mindebben az SS, élén Theodor Danneckerrel, aki az SD-ben a franciaországi „zsidókérdés” legfőbb felelőse volt. 1941. május 14-én Dannecker elrendelte 3733 zsidó bevándorló letartóztatását és internálótáborba küldését. A vichyi rendszer is hozzálátott a hasonló elveken nyugvó árjásításhoz, és sorra foglalta le a zsidó vagyonokat és cégeket. 1942 elejére végbement mintegy 140 000 zsidó regisztrálása, minek következtében a hatóságok tetszés szerint foghatták el őket. Deportálásuk előkészítésére 1941 októberében és novemberében került sor, miután Himmler szeptember folyamán többször is tárgyalt a franciaországi német közigazgatás vezetőivel, köztük Abetz nagykövettel. Sok menekült odahaza a náci rendszer ellenfele volt, és jó részüket a 1102

1103

1104

1105

1106

1107

Gestapo könyörtelenül levadászta. Az egyik ilyen zsidó menekültnek sajátos sors jutott osztályrészül. 1940 júniusában egy Gestapo-különítmény azért érkezett Párizsba, hogy őrizetbe vegye a Herschel Grynszpan nevű lengyel fiatalembert, aki 1938-ban megölt egy német diplomatát; ez a merénylet szolgált az 1938. november 9-i és 10-i pogrom (a Kristályéjszaka) ürügyéül. Grynszpant a francia börtönhatóságok át akarták helyezni Toulouse-ba, ő azonban, elképzelhető, hogy fogvatartói cinkosságával, útközben megszökött vagy talán pusztán csak eltévedt, de nem sokkal ezután csodák csodájára megjelent egy rendőrőrsön, hogy megadja magát a hatóságoknak. A Gestapo egykettőre a helyszínen termett. Berlinben, a hírhedt Prinz-Albrecht-strassei pincéikben kihallgatták, bizonyára feltételezett, de valójában nem létező zsidó felbujtóival kapcsolatban, majd 1941. január 18-án a sachsenhauseni koncentrációs táborba szállították, ahol minden jel szerint viszonylag kiváltságos bánásmódban volt része. 1941 márciusában átszállították Flossenbürgbe, októberben pedig a berlini Moabit börtönbe, hogy ott várja be az Otto-Georg Thierack elnöklete alatt megtartandó népbírósági tárgyalását. Közben egy csapat jogászt menesztettek Párizsba, hogy bizonyítékokat keressenek ahhoz az állításhoz, amellyel 1938-ban a pogromot igazolták, miszerint Grynszpan egy zsidó összeesküvés tagjaként gyilkolt. Ilyen bizonyítékot azonban a jogászok nem találtak. Ami még kínosabb volt: most derült ki, hogy Vom Rath, a diplomata, akit a fiatalember lelőtt, homoszexuális volt, és a széles körben elterjedt szóbeszéd szerint Vom Rath és Herschel Grynszpan között szexuális kapcsolat volt. Mindezen állításokból egy szó sem volt igaz, de a helyzet így is kínos maradt, ezért Goebbels letett a per megrendezéséről. Grynszpant 1942 szeptemberében áthelyezték a magdeburgi büntetőintézetbe, ahol a jelek szerint 1945 elején meghalt; hogy természetes okokból-e vagy sem, az máig tisztázatlan. Eközben Párizsban és a megszállt övezet más részein nőttön-nőtt a feszültség. Az ebben a zónában működő legmagasabb rangú hadseregparancsnokot, Otto von Stülpnagelt 1942. február 16-án unokafivére, Karl-Heinrich von Stülpnagel, egy keményvonalas antiszemita váltotta fel, akit a keleti frontról helyeztek át. Az új parancsnok elrendelte, hogy a jövőben a megtorló intézkedések a zsidók tömeges letartóztatásának és keletre való deportálásának formáját öltsék. Egy német katonák elleni támadást követően 743, többnyire francia zsidót fogott el a német rendőrség, és a német igazgatás alatt álló compiègne-i táborba zárták őket; majd 1942 márciusában, további 369 zsidó fogollyal együtt, valamennyiüket Auschwitzba szállították. Június elsején ráadásul új SS- és rendőri vezetőt neveztek ki Párizsba az ugyancsak keletről áthelyezett Carl Oberg személyében. A vichyi zóna pedig Pierre Laval áprilisi visszatérésével és miniszterelnöki kinevezésével növekvő hajlandóságot 1108

1109

jelzett a németekkel való együttműködésre, abban a hitben, hogy így alapozzák meg azt a francia–német partneri viszonyt, amelyre majd a háború után új Európa épül. A németek zsidópolitikájának egyre fokozódó radikalizálódása láttán és azzal összhangban Laval egy radikális antiszemitát nevezett ki a „szabad” zóna zsidóügyeinek intézésére: (a magát kissé nagyképűen „Darquier de Pellepoix”-nak nevező) Louis Darquier-t, akit a rendőrség új főnöke, a tevékeny és gátlástalan René Bousquet támogatott. Amikor Heydrich 1942. május 7-én Franciaországba látogatott, Bousquet engedélyt kért tőle, hogy a drancyi gyűjtőtáborból újabb 5000 zsidót indítson el keletre. Június végéig 4000 zsidó már el is került Auschwitzba. 1942. június 11-ére Eichmann tanácskozást hívott össze a Birodalmi Biztonsági Főhivatalba, az SD zsidóügyi osztályának párizsi, brüsszeli és hágai megbízottai részvételével. A megjelentek tájékoztatást kaptak, miszerint Himmler nyugat-európai zsidó férfiak és nők Németországba szállítását követeli munkavégzés céljából; ám ezeket tekintélyes számban kísérjék el olyanok is, akiket munkára alkalmatlannak nyilvánítottak. Himmler szerint azonban katonai okokból ezen a nyáron nem kerülhet sor további németországi zsidók deportálására. Mindkét franciaországi zónából 100 000 személyt kell áttelepíteni (ezt a számot később gyakorlati okokból 40 000-re csökkentették), Hollandiából 15 000 és Belgiumból 10 000 zsidót várnak. (A holland kontingenst később 40 000-re emelték, a francia irányszám csökkenésének ellensúlyozására.) Ekkorra a megszállt zónában már kötelező lett a zsidó csillag viselése, ami számos egyéni rokonszenv-nyilvánítást váltott ki francia kommunisták, diákok és katolikus értelmiségiek részéről. 1942. július 15-én hozzáfogtak a hontalan zsidók letartóztatásához. A francia rendőrség korábban felhalmozott adatlapokat használt a 27 000, Párizs környékén tartózkodó zsidó menekült azonosításához és elfogásához. Az akció olyan széles körű volt, hogy már a tervezés időszakában sem maradhatott titok, és sok zsidó illegalitásba vonult. Végül július 17-ig épp csak valamivel több, mint 13 000 személy került kézre a razziák során. Valamennyi nőtlen férfit és hajadon nőt, valamint gyermektelen házaspárt a drancyi gyűjtőtáborba vitték, a megmaradt 8160 férfit, nőt és gyermeket pedig a Vél’ d’Hiv néven ismert kerékpárstadionba zsúfolták. Három és hat nap közötti ideig sínylődtek ott a foglyok napi egy-két tányér levesen, víz, illemhely, fekvőhely nélkül, 37 fokos vagy még magasabb hőmérsékletnek kitéve. Végül hozzájuk csaptak még 7100 zsidót, akiket a vichyi zónában tartóztattak le, és további átmeneti táborokon keresztül valamennyiüket – az év végéig összesen 42 500 főt – Auschwitzba szállították. Egy 1942. augusztus 24-én elindított szállítmány főleg két és tizenhét év közötti beteg gyermekekből és serdülőkből állt, akiket szüleik Auschwitzba hurcolása után kórházban tartottak; mind az 533 1110

1111

1112

1113

gyermeket és fiatalt a táborba érkezésük után azonnal elgázosították. A franciaországi zsidó közösség vezető képviselői alig tiltakoztak a külföldi zsidók fentebb leírt deportálása ellen, és még kevésbé próbálták megakadályozni elszállításukat. Csak akkor kezdett változni álláspontjuk, amikor az előbbiek nagy többségét már elhurcolták, és a németek figyelme immár a tősgyökeres francia zsidók felé fordult. Hasonlóan változott a franciaországi katolikus egyház álláspontja is. Az 1942. július 21-re egybehívott francia bíborosok és érsekek úgy döntöttek, hogy tétlenül szemlélik a külföldi zsidók immár köztudottan a halálba vezető deportálását. Megjegyezték azt is, hogy a tiltakozók, kiváltképpen a kommunisták, a kereszténység ellenségei, és helytelen lenne, ha közösséget vállalnának az ilyen személyekkel. Július 22-i, Pétain marsallhoz intézett levelükben pusztán az internáltakkal szembeni, elsősorban a Vél’ d’Hivben észlelt bánásmódot bírálták. Néhány főpap azonban nem volt ilyen finomkodó. 1942. augusztus 30-án Jules-Gérard Saliège toulouse-i érsek pásztorlevelet bocsátott ki, amelyben köntörfalazás nélkül kijelentette, hogy mind a francia, mind a külföldi zsidók emberi lények, akiket nem szabad vonatokra rakodni, mint az állatokat. Mások a színfalak mögött mentőakciókra buzdítottak, különösen ha az üldözők zsidó gyermekeket vettek célba. Ám a franciaországi katolikus egyház mint intézmény mindig is mélységesen konzervatív, sőt monarchista elveket vallott, és teljes mellszélességgel állt ki a vichyi rendszert alátámasztó eszmék mellett. A bíborosok és érsekek csak akkor adtak hangot ellenvéleményüknek, amikor a németek nyomást gyakoroltak a vichyi kormányra: nyilvánítsa külföldinek mindazon zsidókat, akik csak 1927 után kapták meg a francia állampolgárságot. Világos volt, hogy ez a politikai vonal jelentős népi rosszallásba ütközne, így aztán Pétain és Laval 1943 augusztusában visszautasította a javaslatot. Vonakodásukat minden bizonnyal az is motiválta, hogy ekkorra már felismerték: Németország a legjobb úton van a háború elvesztése felé. 1942. november 11-én, az első világháborút lezáró fegyverszünet évfordulóján német csapatok lépték át a megszállt, illetve a Vichy fennhatósága alá tartozó zóna közti határt, hogy az utóbbit is birtokba vegyék. A vichyi rendszer nem tudta megakadályozni észak-afrikai területeinek, különösen Algériának angolszász lerohanását, és tehetetlen csapatai – amelyeket Hitler ekkor fel is oszlatott – nyilvánvalóan nem kecsegtettek azzal a kilátással, hogy a dél-franciaországi tengerpartot megvédenék a szövetségesek földközi-tengeri támadásától. Ez már előrevetítette, hogy Franciaország megmaradt zsidó lakosságának helyzete drámaian romlani fog. 1942. december 10-én Himmler feljegyezte, hogy Hitlerrel folytatott megbeszélésén megegyeztek: „Francia 1114

1115

1116

1117

zsidók (600–700 000) eltakarítása.” Az adat kétszerese volt a francia földön tartózkodó zsidók létszámának. Himmler mindazonáltal még ugyanezen a napon közölte beosztottaival: „A Führer megparancsolta, hogy a franciaországi zsidókat és a Birodalom többi ellenségét tartóztassuk le, és gondoskodjunk elszállításukról.” 1943 februárjában újra megkezdődtek a deportálások. Ám hiába igyekeztek a német hatóságok, hogy az összes francia zsidót elfogják és deportálják, egyre fokozódó nehézségekbe ütköztek. A lakosság mindinkább kész volt megvédeni vagy elbújtatni őket, és további 30 000 fő került viszonylagos biztonságba Délkelet-Franciaország olaszok uralta vidékein. 1943 nyarán Eichmann, aki elkötelezte magát a francia zsidók megsemmisítése mellett, elmozdította a francia vezetést, és a drancyi gyűjtőtábor élére új embert nevezett ki: Alois Brunnert, aki addig Szalonikiben végzett hasonló munkát, és onnan 25 SS-tisztből álló vezérkart hozott magával. A következő néhány hónapban a Gestapo letartóztatta a franciaországi zsidó közösség legtöbb vezetőjét, és Auschwitzba vagy Theresienstadtba deportáltatta őket; az utolsó auschwitzi szállítmány 1944. augusztus 22-én indult el. A 350 000 főnyi francia zsidóság majdnem negyedét, összesen 80 000 személyt irtottak ki; ez az arány sokkal magasabb volt, mint más, többé-kevésbé önállónak meghagyott nyugat-európai országé, így Dániáé vagy Olaszországé. Az addig meg nem szállt francia országrésznek és az egész vichyi rendszernek a németek hatalomátvétele nem sok jót ígért. Pétain legfeljebb szimbolikus jelentőségű bábfigura lett Laval kezében; az utóbbi radikális jobboldali nézetei szabad utat kaptak. Sok franciát döbbentett meg, amikor nyíltan hirdette, hogy azt kívánja: a németek nyerjék meg a háborút. Ám nézetei gyakorlati megvalósításához mindinkább rászorult a jogtiprásra. 1943 januárjában, Joseph Darnand vezetésével, új rendőrséget szervezett Francia Milícia (Milice Française) néven, amelynek aktív és radikális magvát fasiszta légionáriusok alkották. A közel 30 000 tag olyan becsületkódexnek kötelezte el magát, amely azt parancsolta, hogy harcoljanak a demokrácia, a kommunizmus, az individualizmus és a „zsidó lepra” ellen; a szervezet több mint futólagos hasonlóságot mutatott a Corneliu Zelea Codreanu vezette romániai Mihály Arkangyal Légióval. Darnand belépett az SS-be, Himmler szervezete pedig jutalmul ellátta pénzzel és fegyverekkel. Lavalt tehát lekörözték a jobboldalon, és 1943 decemberében a németek felhatalmazták a Francia Milíciát, hogy működését egész Franciaországra kiterjessze. Ezek a fejlemények növelték a megszállás és a vichyi rendszer népszerűtlenségét, és a súlyosbodó gazdasági problémák, a gyorsan süllyedő életszínvonal és az egyre erőszakosabb munkaerő-toborzás tovább csökkentették hitelességét. A Csatorna túloldalán, 1118

1119

1120

Londonban, Charles de Gaulle tábornok vezetésével ott várakozott a Szabad Francia Erők Mozgalma. 1943-ra a vichyi rendszer nagyrészt elvesztette hatalmát. A németek benyomulása a „szabad” zónába kiüresítette a nemzeti újjászületés eszméjét, amelyen a francia népre gyakorolt vonzereje alapult. 1121

II

Belgiumban akkora volt a német támadást kísérő káosz, hogy a lakosság többsége elsősorban a normális viszonyok helyreállítására vágyott. A németek bevonulásakor kétmillió belga, a teljes lakosság ötöde dél felé, Franciaországba menekült, és bár a fegyveres konfliktus viszonylag rövid ideig tartott, a katonai akciók jelentős kárt tettek a tulajdonban. Belgiumból nézve a helyzet nagyon másnak látszott, mint a Csatornán túlról. III. Lipót király, akinek sietős kapitulációja Londonban mélységes felháborodást keltett, a belgák számára éppenséggel egységesítő személyiségnek tűnt, és bár a németek házi őrizetben tartották, a háború végéig kitartó brüsszeli jelenléte a nemzeti egység jelképének számított. A vereségért a Londonba menekült kormányt, valamint a parlamentet hibáztatták. A háború előtti rend még azoknak a kis szélsőjobb és szélsőbal csoportoknak a szemében is népszerűtlen volt, amelyek, ha kevés sikerrel is, megpróbáltak szembeszegülni a német megszállással. Mivel a belga tengerpart jelentős ugródeszka lehetett egy esetleges, 1940-ben vagy valamikor a jövőben végrehajtandó angliai invázióhoz, Hitler úgy határozott, hogy itt is a katonaságra ruházza a főhatalmat, akárcsak a franciaországi Nord, valamint Pas-de-Calais megyében. Ez a megszállás másfajta és valamivel enyhébb formájához vezetett, mint amilyet egy civil nemzetiszocialista főmegbízott valósított volna meg. Német szempontból a belga nehéziparra ugyancsak fontos szerep várt a háborús gazdaságban, ezért a dolgozó népességet semmiképpen sem akarták elidegeníteni. Az átfogó eredmény az lett, hogy a belga társadalom vezető rétegei, a közalkalmazottak, a jogászok, a nagyiparosok, az egyház, valamint az emigrációt elutasító politikai vezetők együttműködtek a német katonai közigazgatással a békesség megőrzésében és az adott társadalmi rend fenntartásában. Az átlagos belgák többsége előtt ez volt az egyetlen lehetőség, amelyhez hozzátartozott, hogy szükség esetén egyezkedni kell a megszálló hatalommal. A német megszállók hajlottak arra is, hogy Belgium flamand lakóit, 1122

akárcsak a hollandokat, a maguk faji nézetrendszere szerint nordikusnak tekintsék, és ugyanez volt a véleményük Németalföld lakosságának túlnyomó többségéről. Mi több, hosszabb távon Hollandiát be is akarták illeszteni a birodalomba. Következésképpen a német közigazgatás viszonylag békülékeny volt, és ügyelt rá, nehogy a lakosságot elidegenítse. A széles néprétegek itt is, akárcsak Belgiumban, a háború előtti rendet hibáztatták a vereségért, és a holland nép túlnyomó többsége sem igen látott más alternatívát, mint azt, hogy – legalábbis rövid vagy középtávon – kiegyezzen a hatalommal. A legjobb megoldásnak az látszott, ha sikerül a németekkel valamilyen modus vivendit találni, és kivárni, hogyan alakulnak a dolgok. Vilma királynő és a kormány Londonba emigrált, így a németek polgári közigazgatás mellett döntöttek, vezetőjét, Arthur Seyss-Inquart osztrák politikust pedig Ausztriából importálták; Seyss-Inquart nyomban hozzálátott, hogy a közigazgatás összes vezető posztjára, egyetlen kivétellel, osztrák honfitársait nevezze ki. Az összkép teljessége kedvéért: az SS és a Hollandiában állomásozó német rendőrség főnöke, Hanns Rauter ugyancsak osztrák volt. A katonai közigazgatás, élén a légierő egy tábornokával, viszonylag gyenge volt, ekként a nemzetiszocialista párt jelöltjeinek és az SS-nek sokkal tágabb tere nyílt szélsőséges intézkedésekre, mint belgiumi megfelelőiknek. Holland kormány hiányában Seyss-Inquart tömegével ontotta a rendeleteket és határozatokat, és átfogó ellenőrzés alá helyezte az egész közigazgatást. Fellépésének következményei hamar megmutatkoztak. 1940-ben, a német fegyveres erők támadása idején Hollandiában 140 000 zsidó élt, akik közül húszezren külföldi menekültek voltak. A bennszülött holland zsidók Európa egyik legrégebben fennálló zsidó közösségéhez tartoztak, és a megszállás előtt az antiszemitizmus méreteiben is, intenzitásában is viszonylag korlátozott volt. Ám hazai kormány hiányában a nemzetiszocialista és különösen az SS-vezetés erős pozíciója és a csaknem teljes egészében osztrákokból álló közigazgatás antiszemita meggyőződése radikális jelleget adott a holland zsidók üldözésének. És mert Hitler a többi nemzetiszocialista vezetővel együtt a hollandokat tősgyökeres árjáknak tekintette, a sors fintoraként csak még sürgetőbbnek tűnt a zsidók eltávolítása a holland társadalomból. A német közigazgatás csaknem azonnal zsidóellenes rendszabályokat léptetett életbe. Először csak korlátozták, majd 1940 novemberében fel is számolták a zsidók részvételét az állami apparátusban. A zsidó üzleteket nyilvántartásba vették, majd 1941. január 10-én minden (a nürnbergi törvények szerinti) zsidónak is regisztráltatnia kellett magát. Szinte törvényszerűen alakult holland náci párt is, ami tovább növelte a feszültséget, és amikor egy amszterdami fagylaltozó zsidó tulajdonosai rátámadtak két német rendőrre, akiket holland 1123

nácinak néztek, a német erők bekerítették a város zsidó negyedét, és letartóztattak 389 fiatal férfit. Először Buchenwaldba, majd Mauthausenba deportálták őket, és csak egyetlen ember maradt közülük életben. A holland értelmiségi elit és (az evangélikusok kivételével) a protestáns egyházak részéről számos tiltakozás hangzott el a megszállók antiszemita politikai gyakorlata ellen. A Holland Kommunista Párt általános sztrájkot hirdetett, és 1941. február 25-én Amszterdamban lényegében megállt az élet. A német megszálló hatóságok tömeges és durva megtorlással válaszoltak, több tiltakozót megöltek, és a sztrájknak erőszakkal véget vetettek. 1941. június 3-án egy kis csapat ellenálló vakmerő, de hiábavaló támadást intézett a német légierő egyik telefonközpontja ellen, ekkor a hatóságok újabb 200 fiatal zsidót – ezúttal csupa németországi menekültet – fogdostak össze. Ők is Mauthausenban pusztultak el. A holland zsidók helyzete az 1942. június 11-i Eichmann-féle tanácskozás után vált igazán katasztrofálissá. Az amszterdami zsidó tanács, amely 1941 októberétől az egész ország zsidóságáért felelt, német utasításra már 1942. január 7-én elkezdte az amersfoorti és egyéb munkatáborokba berendelni a munkanélküli zsidókat. Ezek a táborok, amelyeket főleg holland nácik igazgattak, igen hamar a kínzások és bántalmazások hírhedt központjai lettek. Egy Westerborkban berendezett másik tábor, ahol Németországból menekült zsidókat őriztek, a külföldi zsidók legfőbb átmeneti központjává vált, az áldozatokat innen keletre irányították. A holland zsidókat Amszterdamban gyűjtötték össze, mielőtt felrakták őket az Auschwitzba, Sobibórba, BergenBelsenbe és Theresienstadtba induló vonatokra. 1942. május elején hatályba léptek a nürnbergi törvények holland változatát magukban foglaló új zsidóellenes törvények, melyek kötelezővé tették a zsidó csillag viselését, így egyszerűbb lett a hollandiai zsidók felismerése és azonosítása. A razziák, internálások és a deportálás legfőbb terhe a holland rendőrségre hárult, amely azonban készségesen vállalta ezt a feladatot, 1942 májusában pedig megalakult egy 2000 önkéntesből álló, kisegítő rendőri erő, amely nem csekély brutalitással végezte a dolgát. A csupán 200 tagot számláló amszterdami német Biztonsági Rendőrség a szokásos módon együttműködésre kényszerítette a zsidó tanácsot, és többek között rájuk ruházta a jogot, hogy felállítsák a deportálás alól felmentett zsidók kategóriáit. A kétségbeesett holland zsidók természetesen minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a mentességet jelentő, vágyott pecsét a személyi igazolványukra kerüljön, és ennek következtében gyorsan terjedt a korrupció és a protekcióhajhászás. A külföldi zsidók nem részesülhettek ilyen mentesítésben, ezért sokan elrejtőztek – köztük a német zsidó Frank család, amelynek serdülő korú Anne lánya naplót vezetett, és ez a napló a háború után, amikor kiadták, világszerte ismertté vált. 1124

1125



14. térkép Az európai zsidóság kiirtása A zsidó tanács két tagjának eközben sikerült megsemmisítenie közel ezer, többnyire munkáscsaládból származó zsidó gyermek kartotékjait, és a

gyerekeket, akiket egy központi bölcsődében gyűjtöttek össze, rejtekhelyre csempészték. Ám a holland lakosság tömegei nem bizonyultak segítőkésznek. A közigazgatás és a rendőrség megszokta az együttműködést a német megszállókkal, és beérte azzal, hogy törvény szabályozza a tőle elvárt feladatokat. A protestáns és katolikus egyházak 1942. július 11-én közösen tiltakoztak Seyss-Inquartnál, és nemcsak a keresztény hitre áttért zsidók meggyilkolása ellen emeltek szót, hanem a túlnyomó többséget alkotó meg nem keresztelt zsidót is védelmükbe vették. Amikor Jan de Jong, Utrecht katolikus püspöke nem engedett a német hatóságok megfélemlítő taktikájának, a Gestapo összeszedte az összes katolikus zsidót, akiket megtalált, és közülük kilencvenkettőt Auschwitzba deportált. Ám ettől a konfliktustól eltekintve sem az egyházak, sem az emigráns holland kormány nem tettek semmit, hogy a lakosságot a deportálások elleni kiállásra buzdítsák. Semmit sem értek el azok a beszámolók, amelyeket holland önkéntes SS-katonák, illetve két, Auschwitzból szabadult holland politikai fogoly küldtek haza a haláltáborokról. 1942 júliusa és 1943 februárja között ötvenhárom vonat hagyta el Westerborkot, s ezek összesen közel 47 000 zsidó személyt szállítottak Auschwitzba – közülük 266 fő élte túl a háborút. A következő hónapokban további 35 000 személyt hurcoltak Sobibórba; ezek közül mindössze tizenkilencen maradtak életben. Ekkor és később hétről hétre minden kedden egy 1000 zsidót szállító vonat hagyta el a westerborki átmeneti tábort, s a háború végére több mint 100 000 holland zsidót hurcoltak a halálba. A hollandiai náci közigazgatás minden nyugat-európai megfelelőjénél messzebbre ment az antiszemitizmusban, aminek oka nem utolsósorban az erős osztrák jelenlét volt a legfelső vezetésben. Seyss-Inquart még a Hollandiában regisztrált 600 úgynevezett „vegyes házasság” zsidó feleinek sterilizálását is szorgalmazta, pedig erről az eljárásról még Németországban is csak vitatkoztak, de a gyakorlatba soha nem ültették át. Kirívó volt a különbség a szomszédos Belgiummal. A háború kezdetén az ottani zsidóság létszáma 65–75 000 között mozgott, és csak 6 százalékuk volt bevándorló és menekült. 1940. október 28-án kelt felhívásában a német katonai kormányzat valamennyiüket regisztrálásra szólította fel, majd hamarosan az őshonos zsidókat elbocsátották a közigazgatásból, az igazságszolgáltatásból és a médiából. Ugyanekkor ment végbe a teljes zsidó vagyon nyilvántartásba vétele és árjásítása. 1941 áprilisában egy antiszemita film vetítése után a flamand nacionalista mozgalom több zsinagógát felgyújtott Antwerpenben. Ám a német katonai kormányzat egyik jelentésében azt írta, hogy az átlagos belgák nemigen fogják fel a zsidókérdést, és félő, hogy ha a belga zsidókat összeszedik, ellenséges reakciókra kerül majd sor; ezeket a zsidókat ugyanis a legtöbb belga 1126

1127

1128

1129

belgának tekinti. Himmler átmenetileg beleegyezett a deportálás elhalasztásába, és amikor 1942. augusztus 4-én elindult Auschwitzba az első vonat, az csak külföldi zsidókat szállított. 1942 novemberéig mintegy 15 000 főt deportáltak. Addigra azonban egy újonnan létrehozott zsidó földalatti szervezet kapcsolatba lépett a belga ellenállással, amelynek kommunista szárnyában számos külföldi zsidó dolgozott, és széles körű akció kezdődött a megmaradt zsidóság elbújtatására; közben számos helyi katolikus intézmény a zsidó gyerekek rejtegetésében játszott fontos szerepet. Hollandiában ezzel szemben a zsidó közösség vezetői sokkal kevésbé segítették a zsidók illegalitásba vonulását. A náci megszállók népirtó igyekezetét talán az a körülmény tompította, hogy a belga monarchia, a kormány, a közigazgatási intézmények és a rendőrség az országban maradt, továbbá a tényleges ellenőrzést a katonai hatóságok végezték, miközben Hollandiában a főhatalom Seyss-Inquart nemzetiszocialista főbiztos és az SS kezében volt. Mindenesetre tény, hogy a belga rendőrség sokkal kevésbé igyekezett segédkezni a zsidók összeszedésében, mint holland kollégáik. Ezért Belgiumból csupán 25 000 zsidót kergettek az auschwitzi gázkamrákba; további 25 000-nek sikerült elrejtőznie. Mindent egybevetve a nácik a belga zsidóság 40 százalékát ölték meg, Hollandiában viszont ez az arány 73 százalékos volt – az összesen 140 000 főnyi zsidóságból ez 102 000 személyt jelentett. 1130

III

A kínosan alapos Heinrich Himmler mindenképp meg akarta valósítani Hitler fennen hangoztatott szándékát, hogy megszabadítja Európát a zsidóktól, ezért Skandináviára is odafigyelt, pedig ott a zsidóságnak, rendkívül alacsony száma miatt, lényegében semmilyen politikai vagy gazdasági jelentősége nem volt, és az antiszemitizmus sokkal szórványosabban fordult elő, mint más nyugateurópai országokban. 1942 júliusában az SS-vezér még fel is kereste Helsinkit, hogy rávegye a Harmadik Birodalommal szövetségesi viszonyban álló finn kormányt az országban tartózkodó mintegy 200 külföldi zsidó kiszolgáltatására. A finn rendőrség hozzálátott a lista összeállításához, ám a várható letartóztatásoknak híre ment, és tiltakozás indult a kormányon belül és azon túl is. Végül a számot lealkudták nyolcra: négy németre, egy észtre és a családtagokra, akiket 1942. november 6-án el is szállítottak Auschwitzba, és egy kivételével valamennyien el is pusztultak. A mintegy 2000 finn zsidó

megmenekült, Himmler pedig, mivel a finn kormány biztosította, hogy az ő országukban nincs „zsidókérdés”, nem próbálkozott tovább, hogy átadassa az érintetteket az SS-nek. A közvetlen német megszállást elszenvedő Norvégiában Himmlernek egyszerűbb volt a feladata. A király és a háború előtt megválasztott kormány Nagy-Britanniába emigrált, ahonnan rendszeresen küldtek rádióüzenetet a lakosságnak. A német lerohanással szemben jelentős volt az ellenállás, és a fasiszta Vidkun Quisling elnökletével kinevezett bábkormány hiába ígért együttműködést a megszállókkal, ezt a széles néprétegek nem támogatták. Akárcsak másutt Nyugat-Európában, a növekvő élelmiszer- és nyersanyaghiány itt is akadályozta a lakosság megnyerését. A norvégok többsége végig szemben állt a német megszállással, de nem sokat tehetett ellene. A színfalak mögött a tulajdonképpeni hatalmat Josef Terboven birodalmi főmegbízott, a náci párt esseni Gauleitere gyakorolta. A Norvégiában élő mintegy 2000 zsidót 1941 júliusában a Quisling-kormány elbocsátotta az állami alkalmazásból, valamint az értelmiségi szakmákból, októberben pedig árjásították a tulajdonukat. Nem sokkal ezután, 1942 januárjában a Quisling-kormány elrendelte a zsidók összeírását a nürnbergi törvények alapján. 1942 áprilisában azonban a németek felismerték, hogy Quisling nem képes megnyerni a lakosság támogatását, és szélnek eresztették a kormányt; ettől kezdve Terboven közvetítők nélkül irányította az országot. Az év októberében a német hatóságok elrendelték a norvégiai zsidók deportálását. Október 26-án a norvég rendőrség megkezdte a zsidó férfiak összefogdosását; november 25-én a nőkre és a gyermekekre került sor. Másnap 532 személyt szállítottak hajón Stettinbe, és őket további szállítmányok követték. Összesen 770 norvég zsidót deportáltak, akik közül hétszázat gázosítottak el Auschwitzban. Kilencszázharminc főnek sikerült Svédországba menekülnie, a többiek pedig rejtekhelyen vagy más módon vészelték át az üldözést. Amikor a norvégiai zsidók deportálása megkezdődött, a svéd kormány úgy határozott, hogy az európai országokból érkező minden zsidónak menedéket nyújt. Ettől kezdve a semleges Svédország fontos támaszpontja lett mindazoknak, akik gátat akartak vetni a népirtásnak, amelyről a svéd kormánynak igen alapos ismeretei voltak. A stettini svéd konzul, Karl Ingve Vendel, aki a svéd titkosszolgálatnak is dolgozott, és jó kapcsolatai voltak a nácikkal szembeni német katonai ellenálláshoz, 1942. augusztus 9-én terjedelmes jelentésben adta tudtul, hogy a Főkormányzóságban tömegesen gázosítják el a zsidókat. A hatóságok továbbra is menedékjogot adtak minden zsidónak, aki átlépte a svéd határt, azt azonban elutasították, hogy fellépjenek a tömeggyilkosságok ellen. 1131

1132

1133

1134

Hitler a dánokat ugyanúgy árjának tekintette, mint a svédeket és a norvégokat. Dánia az 1940-es német invázióval szemben nem tanúsított szóra érdemes ellenállást, és fontos volt, hogy az országon belül a helyzet továbbra is nyugodt maradjon, mert így maradhatott akadálytalan a Németország, valamint Norvégia és Svédország között a létfontosságú áruk forgalma. A dán tengerpart egy hosszú szakasza szemközt volt Angliával, ami az ország stratégiai jelentőségét döntő mértékben megemelte. Mindezen okokból a dán kormányt és közigazgatást nagyjából érintetlenül hagyták egészen 1942 szeptemberéig, amikor X. Keresztély király ugyancsak felbosszantotta Hitlert: a Führer születésnapi jókívánságaira olyan kurtán-furcsán válaszolt, hogy azt a legjobb szándékkal sem lehetett másnak minősíteni mint udvariatlannak. Mivel a dán kormány fennen hirdetett autonómiája már amúgy is bőszítette, Hitler dühében azonnal leváltotta Dániába kinevezett német katonai parancsnokát, utódát pedig arra utasította, hogy képviseljen keményebb vonalat. Ezután még zordabb lépés következett: 1942. október 26-án teljhatalommal ruházta fel Werner Best magas rangú SS-tisztet. Mindenesetre ekkorra Hitler már lecsillapodott, és Best tisztában volt vele, hogy nem szabad túlzott szigorral megsérteni a dánokat, valamint kormányukat és uralkodójukat; ezért aztán, általános meglepetésre, kezdetben hajlékony és mérsékelt politikát követett. Hónapokon át óvatosságot sürgetett még a mintegy nyolcezer dán zsidóval szembeni bánásmód terén is, és nekik, kisebb megkülönböztető intézkedésektől eltekintve, amelyeket a zsidó közösség vezetői sem kifogásoltak, nemigen esett bántódásuk. Amikor azonban Németország hadiszerencséje hanyatlani kezdett, megszaporodtak a dán ellenállás akciói, és 1943 nyarára mind nagyobb arányokat öltöttek a sztrájkok, a szabotázs és a különféle formákban lecsapódó nyugtalanság. Hitler statáriumot rendelt el, amire a dán kormány az együttműködés megtagadásával válaszolt. Alternatívára, például egy készségesebb közigazgatás megteremtésére nem volt lehetőség, bár Ribbentrop német külügyminiszter ilyen megoldást pártolt. Ekkor Best magához ragadta a teljhatalmat, és a dán közhivatalnoki kart személyes rendelkezései végrehajtására utasította. Mindehhez azonban a rendőri hatalom tekintélyes megerősítésére volt szüksége, és erre egyetlen módot látott: ha megvalósítják a dán zsidók régóta halogatott deportálását. 1943. szeptember 17-én Hitler megadta hozzájárulását, szeptember 23-án pedig megerősítette a deportálási parancsot. Úgy vélekedett, hogy a dániai ellenállás megerősödéséért amúgy is a zsidók a felelősek, és eltávolításuk az ellenállásnak is véget vetne. Lényeges volt, hogy az akció meglepetésszerű és gyors legyen. Csakhogy a fenyegető letartóztatások híre kiszivárgott, és a svéd kormány, amelyet koppenhágai nagykövete a dátumról is tájékoztatott, nyilvánosan ajánlott fel menedékjogot a teljes dániai zsidóságnak. 1135

A kijelölt áldozatok elkezdtek illegalitásba vonulni, és Best úgy gondolta: egy olyan országban, ahol alig akadtak kollaboránsok, és a helyi antiszemitizmus is gyenge volt, kontraproduktiv lenne a rendőri akció, amely hónapokig is elhúzódhatna, és a lakosság széles köreiben keltene indulatokat. Best eredménytelenül próbálta rávenni Berlint az akció lefújására, így hát immár maga gondoskodott róla, hogy a tervezett időpont, 1943. október 2. minél szélesebb körben ismertté váljon. A dánok mindenütt és minden élethelyzetben együttműködtek, hogy október elsején, lázas titkos előkészületeket követően, mintegy 7000 zsidó a szorosokon át Svédországba és ezzel a biztonságba hajózzon. A másnapi „akcióban” csak 485 főt sikerült elfogni, Best pedig közbenjárt Eichmann-nál, hogy ezeket ne Auschwitzba, hanem Theresienstadtba vigyék, ahol nagy többségük túlélte a háborút. Best az egész akciót a német politika diadalának tüntette fel. „Dánia – írta a német külügyminisztériumnak – megszabadult a zsidóktól; az országban többé nem élnek és tevékenykednek törvényesen olyan zsidók, akikre a főbb rendeletek vonatkoznának.” Eljárását azonban korántsem erkölcsi meggondolások vezérelték, hanem hatalompolitikai számítások, amelyek beleilleszkedtek saját szervezete, az SS által terjesztett és kivitelezett vad és gyilkos antiszemitizmus összefüggésrendszerébe. Immár nyilvánvaló volt, hogy a statárium hamarosan véget ér, és amikor ez bekövetkezett, Best olyan rendszert hozott létre, amelyet leginkább mint a kulisszák mögötti terrort jellemezhetünk. A nyilvánosság előtt a rugalmas politika folytatását ígérte, de már csak azért is, mert Hitler megtorlást követelt, titkos fegyveres bandákat és időnként polgári ruhás SS-katonákat vetett be, hogy végezzenek mindazokkal, akik szerinte felelősek a német katonai és gazdasági létesítmények elleni sorozatos szabotázsokért. Politikája kevéssé volt sikeres: 1944. április 19-én még saját sofőrjét is megölték. Amikor felmerült a veszély, hogy a helyzet fékezhetetlen polgárháborúba torkollik, és Koppenhága már-már az 1920-as évek Chicagójára emlékeztetett, Best újfent visszakozott. Hitler és Himmler hiába követelt kirakatpereket, hiába utasított a gyanús elemek helyszíni agyonlövésére, Best végrehajtott ugyan egy-egy kivégzést, de még egy tömeges koppenhágai sztrájk után sem vállalkozott tömeges ellenterror megszervezésére. Mindazonáltal a dánok szemszögéből a két eljárás alig különbözött egymástól. 1944. július 10-én Ulrich von Hassell találkozott egy Dániában állomásozó barátjával, és feljegyezte: Best „nagyon józan és értelmes ember”. „A német katonák vagy a velük rokonszenvező dánok meggyilkolását nem büntetéssel vagy túszok agyonlövésével torolják meg, hanem bosszúból ők is megölnek néhány embert, azaz ártatlan dánok vesznek oda. Hitler az 5:1 arányt szorgalmazta; Best ezt 2:1re csökkentette. A gyűlölet, amely emiatt körülveszi őket, határtalan.” Más 1136

1137

1138

szóval a hatás ugyanaz volt. Dániában folytatódott egyfajta normális élet, a polgári közigazgatás továbbra is működött, de a német megszállók hatalma egyre ingatagabbá vált. Best visszavonta a „zsidóügyi politikában” tanúsított engedékenységét, és a kollaborálás kialakult formáit elvetve nyílt terrort vezetett be, amelyet más országokban is gyilkos hatékonysággal alkalmaztak. Ugyanekkor az egész meghódított Európában folytatódott a zsidó lakosság rögeszmés üldözése, mit sem törődve megsemmisítésük gazdasági vagy másmilyen hasznával. Jól példázza ezt Görögország esete. Az országban tekintélyes zsidó közösség élt – 55 000 fő a német megszállási övezetben, 13 000 az olaszok ellenőrizte területen. Az utóbbiak vonakodtak együttműködni antiszemita intézkedésekben, ami 1943-ig csak bosszantotta a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt, ám 1942-ben a német hadsereg hozzálátott a zsidó férfiak kényszermunkaprogramokban való foglalkoztatásához, 1943 februárjában pedig kötelezővé tették a zsidó csillag viselését. Szaloniki, az északi nagyváros népes zsidó közösségét a deportálás előkészítésére a város egy lepusztult negyedébe terelték. Az akció megszervezésére Eichmann osztályának vezető tisztviselői érkeztek Szalonikibe, köztük Alois Brunner. 1943. március 15-én indult el az első vonat, 2800 zsidóval; ezután még számos szállítmány hagyta el a várost, amelynek 50 000 zsidó lakójából 45 000 kötött ki Auschwitzban, ahol többségüket rögtön érkezésük után megölték. A zsidókat váratlanul érte a trauma, amellett csak keveset vagy éppen semmit sem tudtak arról, ami Auschwitzban folyik, így aztán nem tanúsítottak ellenállást; és nem létezett olyan görög szervezet sem, amely segíthette volna őket. A szaloniki vallási közösség vezetője, Zwi Koretz rabbi, csak hitközségének félelmeit próbálta csillapítani; s amikor a Vöröskereszt athéni képviselője ellenvetéseinek adott hangot, a németek kéréssel fordultak a szervezet vezetőségéhez: helyezzék vissza az illetőt Svájcba. Kérésük meghallgatásra talált. Guelfo Zamboni, a szaloniki olasz konzul, akit az athéni olasz nagykövet is támogatott, közbelépett, és megpróbált annyi mentesítést szerezni, amennyit csak lehetett, de összesen csak 320 szaloniki zsidót sikerült megmentenie. Eközben a németek a földdel tették egyenlővé a zsidó temetőt, és a sírköveket a körzet útjainak építésére használták. Több hónap is eltelt, mielőtt a deportálást a fővárosra is ki lehetett volna terjeszteni, mivel a zsidó közösség névsorát valakik megsemmisítették. 1944. március 23-án azonban letartóztattak 800 zsidót, akik a nagy zsinagógában gyülekeztek, mivel a német hatóságok megígérték, hogy pészach ünnepére kenyeret osztanak; a foglyokat Auschwitzba deportálták. 1944 júliusában a görög szigeteken élő apró zsidó közösségeket szedték össze, köztük 96 koszi és 1750 rodoszi zsidót, akiket hajón a szárazföldre szállítottak, majd ugyancsak 1139

1140

1141

Auschwitzba deportáltak. Akárcsak Finnország esetében, az SS, a helyi német polgári és katonai hatóságok közreműködésével, minden katonai vagy gazdasági ésszerűségtől függetlenül, mániákusan vadászta le az utolsó zsidókat is, annak bizonyságául, hogy a Harmadik Birodalom ideológiájában az első helyen az antiszemita gondolkodás áll.

IV

A náci Németországgal szövetséges országokban szövevényes volt a zsidó lakosság helyzete, és a hadiszerencsével együtt változott is. Néhány helyen erős volt a helyi antiszemitizmus, ami Románia esetében, mint láttuk, pogromokhoz és gigászi méretű öldöklésekhez vezetett. 1942 közepére azonban Ion Antonescu, a román diktátor kezdte átértékelni álláspontját az ország értelmiségének nagy részét alkotó zsidóságról. Hatással volt rá az Egyesült Államok, a Vöröskereszt, a török kormány, a román anyakirályné, az erdélyi ortodox metropolita és a pápai nuncius közbelépése is. Arra is van némi bizonyíték, hogy egyes gazdag romániai zsidók megvesztegették Antonescut és néhány hivatalnokát, hogy deportálásukat halasszák későbbre. Emellett román értelmiségiek, professzorok, tanítók és mások a színfalak mögött energikusan figyelmeztették a diktátort, hogy Németországon kívül Románia az egyetlen európai ország, amely maga kezdeményezte zsidósága jelentős részének meggyilkolását. Számos véleményformáló román ráébredt, hogy a háború a németek vereségével fog végződni, ez pedig veszélyeztetné Romániának ÉszakErdélyre formált igényét; nem hiába jelentette ki 1942 decemberében Churchill és Roosevelt, hogy a szövetségesek egyik háborús célkitűzése megbüntetni a zsidók üldözésében elmarasztalható országokat. Antonescu eredetileg beleegyezett a németek kérésébe, hogy ne csak a Németországban vagy a németek megszállta területeken élő román zsidókat deportálják a megszállt Lengyelországba, hanem a magában Romániában megmaradt 300 000 zsidót is. A diktátor ugyan megfosztotta a zsidókat a polgári egyenlőséget biztosító jogoktól és még sok egyébtől is, mindazonáltal egyre jobban ingerelték az ismétlődő német rábeszélési kísérletek, hogy szolgáltasson ki olyan embereket, akik mégiscsak román állampolgárok. Bár a német külügyminisztérium figyelmeztette, hogy a zsidók komoly fenyegetést jelentenek, Antonescu továbbra is habozott és kivárásra játszott, majd leállította a zsidók

Transznisztriába deportálását, 1943 végén pedig a még életben lévő deportáltakat hazatelepítette Romániába. Hitler nem adta fel: tovább győzködte a népirtás folytatására, és még 1944. augusztus 5-én is emlékeztette: ha Románia vereséget szenved, nem számíthat rá, hogy a román zsidók megvédik, mert azok kommunista rendszert fognak meghonosítani. Antonescu azonban már nem fogadta meg a figyelmeztetést. A szuverenitás féltése játszotta a döntő szerepet Bulgáriában is, ahol a lakosság széles körben tiltakozott az SS deportálási terve ellen, és Borisz cár is megtagadta a zsidók kiszolgáltatását. Az országban még ekkor is működött a parlament, amely korlátozta az önkényes döntéseket hozó uralkodó cselekvési szabadságát, és a képviselők is szenvedélyesen tiltakoztak a bolgár állampolgárok deportálása ellen, noha korábban meghajoltak a németek nyomása előtt, és meghozták a kívánt zsidóellenes törvényeket. Az országhoz csatolt trák és macedóniai területeken élő 11 000 zsidót megfosztották állampolgárságától, majd összeszedték és átadták őket hóhéraiknak. A Bulgáriában élő zsidó kisebbség azonban csekély létszámú volt, és az országban alig létezett antiszemitizmus. Amikor egy túlbuzgó antiszemita hivatalnok felírt a deportálandók listájára 6000 zsidót a háború előtti Bulgária területéről, országos felháborodás tört ki. Az ortodox egyház is bekapcsolódott a zsidók védelmébe, kijelentve, hogy ha elhurcolják őket, Bulgária szégyenkezve fog visszaemlékezni a háborúra. 1943. április 2-án Borisz cár látogatást tett Németországban, és elmagyarázta Ribbentrop külügyminiszternek, hogy a megmaradt 25 000 bulgáriai zsidót inkább koncentrációs táborba csukják, de nem adják ki őket a németeknek. Ribbentrop kitartott álláspontja mellett, miszerint „csak a legradikálisabb megoldás a jó megoldás”, de be kellett látnia, hogy többet nem érhet el. Hasonló volt a helyzet Magyarországon. A magyar kormány, amely államosította és „keresztényeknek” újra kiosztotta a zsidó tulajdonban lévő földek jelentős részét, kifogásokkal állt elő, hogy miért nem tehet eleget a német külügyminisztérium 1942 őszétől hangoztatott követeléseinek. 1942 októberében Horthy Miklós kormányzó és miniszterelnöke, Kállay Miklós visszautasította a zsidó csillag kötelező bevezetésére vonatkozó német kérést. Romániával vagy Bulgáriával Hitler nem akart ujjat húzni, de Magyarországra egyre dühösebb lett, amiért nem hajlandó megsemmisítés céljából kiszolgáltatni az ország 800 000 főnyi zsidó lakosságát, és vagyonuk teljes elkobzását is megtagadja. Horthy ráadásul nem akart küldeni újabb csapatokat a keleti frontra. Hitler ezért 1943. április 16–17-re tanácskozásra hívta Horthyt Salzburg közelébe, hogy Ribbentrop külügyminiszter jelenlétében mindkét ügyben nyomást gyakoroljon rá. Az első napi megbeszélésen Horthy többek között rávilágított, hogy a 1142

1143

1144

„zsidókérdés” magyarországi megoldásában tekintettel kell lenni az ország sajátos körülményeire. Hitlert és Ribbentropot felbőszítette ez a vonakodás, és másnap visszatértek a témára. Ekkor már mindkét fél sutba dobta a diplomáciai körülírásokat. A tolmács által vezetett jegyzőkönyv szerint Ribbentrop közölte Horthyval, „hogy a zsidókat vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborokba kell vinni. Harmadik lehetőség nincs.” Hitler hosszabb érveléssel hozakodott elő:

Ott, ahol a zsidókat békén hagyták, mint például Lengyelországban, iszonyatos szegénység és degeneráció lépett fel. Hiába, ez a népség csupa élősdiből áll. Lengyelországban alapvetően rendeztük ezt a helyzetet. Ha az ottani zsidók nem akartak dolgozni, agyonlőtték őket; és ha nem tudtak dolgozni, pusztulniuk kellett. Úgy kellett kezelni őket, mint a tüdőbajt terjesztő bacilusokat, amelyek megfertőzik az ép testet. Ebben nem volt semmi kegyetlenség, ha felidézzük, hogy még ártatlan természeti lényeket, például a nyulakat vagy az őzeket is meg kell ölni, nehogy bajt okozzanak. Miért kímélnénk inkább azokat a vadállatokat, akik a bolsevizmust akarták ránk hozni? Azok a nemzetek, amelyek nem szabadultak meg a zsidóktól, mind elvesztek. 1145



Horthy azonban ekkor még nem hátrált meg. Hamarosan drága árat kellett fizetnie hajthatatlanságáért. Szlovákia, ez a túlnyomóan mezőgazdasági jellegű kis katolikus állam, amely az 1938-as müncheni egyezmény után nyerte el autonómiáját, 1939 márciusában lett névleg független, és attól kezdve kormányozta Jozef Tiso katolikus pap mint elnök, valamint Vojtech Tuka szélsőségesen nacionalista jogászprofesszor mint miniszterelnök. A nacionalista mozgalom Tuka vezette radikális szárnya folyamatosan került egyre közelebb a nemzetiszocializmushoz, és a Hlinka-gárdaként ismert paramilitáris alakulatra támaszkodott, amely egy másik papról, a szlovák nacionalizmus megerősödését kitartóan elősegítő Andrej Hlinkáról kapta nevét. Hitlerrel 1940. július 28-án folytatott megbeszélésükön Tiso, Tuka és Mach belügyminiszter utasítást kapott, hogy hozzanak törvényeket Szlovákia csekély számú zsidó közössége ellen. 80 000 emberről volt szó, Szlovákia összlakosságának 3,3 százalékáról. Megegyeztek, hogy Hitler Dieter Wisliceny német SS-tisztet nevezi ki hivatalos tanácsadónak a zsidó ügyekben, így nem sokkal azután, hogy Wisliceny megérkezett a szlovák fővárosba, Pozsonyba, a kormány átfogó programba kezdett a zsidó javak kisajátítására, a zsidók kirekesztésére a gazdasági életből és kényszermunkára küldésükre. A

szlovák zsidóknak, a Birodalom zsidóságával egyidejűleg, zsidó csillagot kellett viselniük. Néhány hónapon belül az ország zsidó lakossága a teljes jogfosztottság állapotába került. Amikor 1942 elején a német kormány 20 000 szlovák munkást kért a német hadiipar számára, a kormány 20 000 zsidó munkást ajánlott fel helyettük. Az ügy ekként Eichmann kezébe került, aki úgy döntött, hogy a zsidók az auschwitz-birkenaui megsemmisítőtábor építkezésein dolgozzanak. Felajánlotta, hogy a családjukat is hozhatják, vagyis a gyorsan terjedő módszert kívánta alkalmazni: míg a munkaképes férfiakat a táborba érkezést követően munkára fogják, a munkaképteleneket egyenesen a gázkamrába viszik. 1942. március 26-án 999 fiatal szlovák zsidó nőt a Hlinkagárda, helyi népi német egységek segítségével, ütlegelés és szitkok közepette a marhavagonokba kergetett, a vonat pedig Auschwitzba szállította őket. Hamarosan további férfiakat, nőket és gyerekeket vittek ugyanoda. A szlovák kormány szokatlan módon minden „improduktív” zsidóért 500 birodalmi márkát fizetett a német hatóságoknak, hogy fedezze a szállítási költségeket, és kárpótolja őket, amiért nem adta ki a deportáltak javait. Eichmann a maga részéről biztosította a szlovákokat, hogy egyetlen deportált sem fog visszatérni. Így is történt: 1942. június végéig mintegy 52 000 szlovák zsidót, az ország teljes zsidó lakosságának több mint a felét deportálták, túlnyomó többségüket Auschwitzba; még azok sem maradtak sokáig életben, akiket kezdetben megkíméltek és Birkenau építkezésein dolgoztattak. Ekkorra azonban a deportálások – amelyeket, ne feledjük, a szlovák kormány maga kezdeményezett, anélkül hogy a németek ezt követelték volna – minduntalan nehézségekbe ütköztek. Az egyszerű szlovák emberek egyre hangosabban tiltakoztak a pályaudvarokon zajló felzaklató és erőszakos jelenetek ellen, amelyek során a Hlinka-gárdisták ütötték-verték a deportálandókat. Hasonló tiltakozások hangzottak el vezető egyházi férfiak részéről is; Pavol Jantausch püspök például azt követelte, hogy bánjanak emberségesen a zsidókkal. A szlovák katolikus egyház hivatalos álláspontja már nem volt ilyen egyértelmű: bár kiállt a zsidók polgári jogainak tiszteletben tartásáért, de egy füst alatt felelőssé tette őket Jézus kereszthaláláért. A Vatikán kétszer is beidézte a szlovák követet, hogy bizalmasan informálódjon a helyzetről; ez a bármily mérsékelt közbelépés Tisót, aki elvégre még mindig felszentelt pap volt, arra indította, hogy elgondolkozzon az eseményeken. Ennél sokkal jelentősebb volt egy zsidó közösségi vezetőkből álló, még mindig vagyonos csoport kezdeményezése: rendre megvesztegettek vezető állású szlovák tisztségviselőket, hogy menleveleket bocsássanak ki. 1942. június 26-án a pozsonyi német nagykövet elpanaszolta, hogy már 35 000 ilyen okmányt állítottak ki, hovatovább már nincs is kit deportálni. A német 1146

külügyminisztérium részéről Ernst von Weizsäcker válaszképpen közölte a nagykövettel: emlékeztesse Tisót, hogy „Szlovákiának a zsidókérdésben mostanáig tanúsított együttműködését igen nagyra értékeltük”, és ezért a deportálások leállítása bizonyos meglepetést keltene. 1942 szeptemberében még sor került egy rövid átmeneti akcióra, de ettől eltekintve Szlovákiában véget ért a deportálás. 1943 áprilisában Tuka a vonatok újraindításával fenyegetőzött, ám a közvélemény nyomására kénytelen volt meghátrálni; különösen az egyház tiltakozott, amely ekkorra már pontosan tudta, milyen sors vár a deportáltakra. Német részről fokozódott a nyomás; 1943. április 22-én Hitler és Tiso között még közvetlen konfrontációra is sor került – de mindez eredménytelen maradt. 1944-ben azonban az egyre erősödő és egyre elszántabb szlovák ellenállási mozgalom sikertelenül próbálkozott Tiso megdöntésével: a Hlinka-gárda, német csapatok segítségével, brutálisan elfojtotta a felkelést, Tiso pedig elrendelte a megmaradt szlovák zsidók deportálását. Egy részüket Sachsenhausenba és Theresienstadtba küldték, a többség azonban Auschwitzba került. 1147

1148

V

1943-ra a megszállt Európában mindenfelé megjelentek az ellenállási mozgalmak, sőt egyes országokban ez már korábban is bekövetkezett. Franciországban az erőszakos munkástoborzás hatására jött létre a Maquis: az eredetileg Korzikán kezdődő ellenállást a rejteket kínáló bozótról (maquis) nevezték el. Az ellenállók kiképzésében és ellátásában a brit titkosszolgálat (Special Operations Executive, SOE) tagjai is részt vettek. A mozgalom aktivistái propagandalapok, röpcédulák szétosztásával, hírek terjesztésével és az együttműködés megtagadására való buzdítással gyöngítették a német megszállók támogatását, s tevékenységüket a sztrájkok tetőzték be. Az ellenállók egyes katonákat vagy ismertebb helyi kollaboránsokat támadtak meg, esetleg rendőröket, és egyre több szabotázst és felforgató cselekményt vittek végbe. 1944 elején Joseph Darnand, a vichyi milícia vezetője váltotta fel René Bousquet-t a rendőrfőnöki poszton, a rezsim propagandáját pedig egy jól ismert, szélsőjobboldali politikus: Philippe Henriot vette kézbe. Henriot durva antiszemita brosúrákat hozott forgalomba, és a gyorsan terebélyesedő francia ellenállást Franciaország elleni zsidó összeesküvésnek tüntette fel. Ugyanekkor Darnand rendőrsége számos prominens zsidót és ellenállási harcost kínzott és

gyilkolt meg. Az ellenállás válasza erre az volt, hogy 1944 júniusában megölték Henriot-t. A franciaországi német katonai hatóságok a megtorlás politikájával éltek, „túszokat” fogtak és végeztek ki. 1944. június elején a katonaság elrendelte a megtorlások eszkalációját, amit a 2. „Das Reich” Waffen-SSpáncéloshadosztály úgy értelmezett, hogy bevezethetik a keleten már régóta szabvánnyá vált módszerüket. 1944. június 10-én katonái bevonultak Oradoursur-Glane faluba, a teljes férfilakosságot agyonlőtték, a nőket és a gyerekeket pedig beterelték a templomba, és rájuk gyújtották az épületet. A tömegmészárlásban a falu 642 lakója lelte halálát. Az akció, amelynek állítólagos célja a német katonák elleni új keletű erőszak megtorlása volt, egy olyan közösséget vett célba, amelynek semmiféle kapcsolata nem volt az ellenállással, és egyedüli eredménye az lett, hogy az irtózat végiggyűrűzött Franciaországon, és az emberek még inkább elidegenedtek a német megszállástól. Az egyre kiterjedtebb ellenállás mind szorosabban együttműködött a szövetségesek reguláris erőivel; ám ezek a mozgalmak szinte mindenütt mélyen megosztottak voltak. Amikor Sztálin 1941 júliusában felszólította a kommunistákat, hogy alakítsanak partizáncsoportokat, azok lelkesen akcióba léptek, ugyanakkor azonban vetélytársaik is támadtak nacionalista, sőt gyakran jobboldali partizán- és ellenálló mozgalmak formájában, amelyek nemritkán londoni emigráns kormányoknak kötelezték el magukat. Eközben a nemzetiszocialisták antiszemitizmusa, amelyet olykor nacionalista ellenállók is visszhangoztak, egyes helyeken arra ösztönözte a zsidókat, hogy saját partizánegységeket alakítsanak. Ebben a helyzetben tehát bonyolult és összetett küzdelem folyt, amelyben sok partizán számára korántsem a németek voltak az egyedüli ellenfelek. A különféle ellenállási mozgalmak között talán DélkeletEurópában mutatkoztak a legsúlyosabb konfliktusok. Görögországban a kommunista ellenállás sikeres támadásokat intézett a német kommunikációs vonalak ellen, és 1944 közepére birtokba vette a megközelíthetetlen belső hegyvidék jelentős részét. 1943 augusztusában azonban összecsaptak a kommunista erők és kisebb, jobboldali vetélytársaik – utóbbiakat, élükön a becsvágyó és találó nevet viselő Napóleon Zervasszal, a kommunista befolyás ellensúlyozására a britek támogatták. A konfliktus végül szabályos polgárháborúvá fajult. Hasonló helyzet alakult ki a korábbi Jugoszláviában, ahol a Tito vezette kommunista partizánok azért nyerték el a britek támogatását, mert aktívabbak voltak a szerb nacionalista csetnikeknél. 1943-ra a Tito-erőknek mintegy 20 000 tagja volt. Akárcsak Görögországban, az itteni kommunista partizánok is hatalmas területeket vettek birtokba az ország távoli, rideg és barátságtalan vidékein, szembenézve a könyörtelen német megtorló akciókkal is. 1149

1150

1151

A két ellenállási mozgalom azonban – fokozottabban, mint Görögországban – legalább annyi időt töltött az egymás közötti, mint a németek elleni harcokkal. Tito még a németekkel is tárgyalt, és felajánlotta nekik szolgálatait a csetnikek felőrléséhez, ha a német megszálló erők felfüggesztik partizánellenes akcióikat, amit a németek egy ideig meg is tettek, később azonban maga Hitler emelt vétót az alku ellen. A Szovjetunió megtámadása utáni évben a keleti front mögött kezdett szétesni a német uralom. Lengyelország egyes részein már 1942 tavaszán kisiklott a németek kezéből a biztonsági helyzet ellenőrzése. Zygmunt Kłukowski kórházigazgató naplójában sorozatos rablásokról számolt be, és feljegyezte, hogy a partizánok mindenütt ott vannak: élelmiszert vesznek el, és megölik a német közigazgatásnak dolgozó lengyeleket. „Szinte lehetetlen rájönni, kik ők – írta –, lengyelek, oroszok, netán német dezertőrök vagy pedig szimpla banditák.” A rendőrség már nem is próbálkozott, hogy közbelépjen. Számos jól szervezett és komolyan felfegyverzett partizáncsoport működött, és a Honi Hadseregen belül lengyel tisztek reguláris egységeket hoztak létre. Soraikat bosszúra szomjas falusiak duzzasztották, akiket kiűztek otthonukból, hogy jusson hely a népi németeknek. Ezek gyakran hazatértek, és felgyújtották a házukat, mielőtt a németek beköltözhettek volna. A Honi Hadsereg kapcsolatban állt a londoni emigráns lengyel kormánnyal, de annak türelemre intő tanácsát csak ritkán fogadták meg. 1943 januárjától Kłukowski naplója egyre többet foglalkozott a növekvő katonai ellenállással és a szaporodó szabotázscselekményekkel. Az állandó robbantások és gépfegyveres rajtaütések már több helyi vasútvonalat tettek használhatatlanná. Támadások érték a német telepesek falvait, a jószágot eltulajdonították, a tiltakozókat összeverték. Helyi partizán vezérek váltak népi hősökké; Kłukowski találkozott is egyikükkel, és vállalta, hogy gyógyszereket szerez a mozgalomnak. Ezután egyre gyakrabban került kapcsolatba a Honi Hadsereggel. „Podwinski” álnéven pénzzel látta el a harcosait, beszámolókat írt a környéken lezajlott eseményekről, és a partizánegységek postaközpontjának szerepét is betöltötte. Sebesült partizánokat kezelt, nem véve tudomást a német parancsról, miszerint minden, fegyvertől származó sebesülést be kell jelenteni a rendőrségen. Rá jellemző módon óvatos maradt: ha felkeresték partizánvezetők, ragaszkodott hozzá, hogy levetkőzzenek: „ha a németek berontanának, szokványos orvosi vizsgálatnak látszódjon a helyzet”. Egyidejűleg vetélytárs partizáncsoportok olykor több száz főnyi egységei is tevékenykedtek, a legtöbbjüket az oroszok szervezték. A partizántevékenység a megszálló hatóságokból radikális megtorlásokat váltott ki. Túszokat szedtek a 1152

1153

1154

1155

1156

1157

helyi lakosság köréből, és nyilvánosan kihirdették, hogy minden németért, akit megöl az ellenállás, tíz vagy húsz túszt végeznek ki. Mivel ezt a fenyegetést több ízben be is váltották, egyre fojtogatóbb lett a terror légköre, és egyre jobban szorongatta a helyi lakosságot. A német és a lengyel kisegítő rendőrség mind nehezebben birkózott meg az ellenállási mozgalommal, valamint az erőszak, a rablások és a nyugtalanság egyre gyakoribb tüneteivel. A kelet-európai német uralom brutalitása már a kezdet kezdetétől totálisan elidegenítette a megszállóktól a lakosság többségét. Jó néhányan, így Alfred Rosenberg is, azt fejtegették, hogy ez a legfőbb oka a partizán-ellenállás terjedésének, de Himmlerről és a katonai hierarchiáról lepergett ez az érv. A partizántevékenység a polgári közigazgatás antiszemitizmusát is felszította. Egy belorusz hivatalnok 1942 októberében azt írta, hogy szerinte a zsidók „igen nagy arányban járulnak hozzá az egész rombolási és szabotázskampány sikeréhez… Egy egész napos művelet után… 223 megölt bandita között 80 fegyveres zsidót találtunk. Örömmel látom – fűzte hozzá –, hogy az eredetileg ezen a területen élő 25 000 zsidó létszáma 500-ra zsugorodott.” A partizánakciókban 345 000 ember vesztette életét, Belorusszia lakosságának nagyjából 5 százaléka. Becslések szerint a német megszállás egész ideje alatt mintegy 283 000 belorusz tartozott valamilyenfajta partizáncsoporthoz. Kelet-Európa más részein is ennyi emberéletet követeltek a német katonai megtorlások. 1942 elején zsidó partizáncsoportok tűntek fel, tagjaik között olyan férfiakkal és nőkkel, akik az SS-különítmények géppuskái elől menekültek az erdők mélyére. Sok olyan zsidó is volt, aki egymagában vette be magát az erdőbe, és nem teremtett kapcsolatot a partizánokkal. Sokat közülük levetkőztettek a rablók, mások éhen haltak. Zygmunt Kłukowski naplója szerint „reménytelen helyzetükben egyes zsidók önszántukból jelentkeznek a rendőrségen, és azt kérik, hogy lőjék agyon őket”. A doktor azt is megjegyezte, hogy az ilyen partizánokkal szemben a falusiak gyakran ellenségesen viselkednek. „Sokan nem embert, hanem levágni való állatot látnak a zsidókban.” Mindazonáltal számos zsidó vett részt a partizánmozgalomban. Az első kelet-európai zsidó ellenálló csoportot 1941. december 31-én hozta létre Vilnában egy Abba Kovner nevű, 23 éves értelmiségi fiatalember. Egy szilveszteri mulatságnak álcázott összejövetelen, amelyen 150 fiatal gyűlt egybe, Kovner kiáltványt olvasott fel. Gondolatmenetét az előző nyár óta tartó tömeges öldöklésekre alapozva kijelentette: „Hitler azt tervezi, hogy az összes európai zsidót megsemmisíti… Nem akarjuk hagyni, hogy a vágóhídra tereljenek, mint a birkát.” 1942 elején újabb csoportot szervezett a négy Bielski fivér, akiknek szüleit egy belorusz faluban 1941 decemberében megölték a németek. A 1158

1159

1160

1161

1162

1163

1164

1165

fivéreknek a vidék végtelen erdőségeiben, egy titkos táborban volt a bázisuk; innen szerveztek gondosan kidolgozott fegyvergyűjtési akciót. Más zsidók is csatlakoztak hozzájuk; a háború végére létszámuk 1500 főre emelkedett. Nagyon sok zsidó egyénileg lépett be olyan partizánegységbe, melyet a helyi kommunisták vezettek. Az európai Új Rend foszladozni kezdett. Korábbi ambíciója, hogy széles körű gazdasági és politikai együttműködési szférát létesítsen, a háború komor valóságával szembesülve elszállt. A német uralom mindenütt durvább lett. A nem hivatalosan kialakult együttműködés és a kollaborálás helyére kivégzések és tömegmészárlások léptek; beérett az a meggyőződés, hogy az ellenállást csak terrorral lehet leküzdeni. A Harmadik Birodalommal baráti rendszerek, Vichytől Magyarországig, vagy távolságot tartottak, vagy elvesztették önállóságukat, és az elnyomásnak, illetve ellenállásnak ugyanabba a képletébe estek bele, amely a nyíltan elfoglalt országokban aláásta a német hatalmat. A német háborús gazdaság kielégíthetetlen munkaerő- és nyersanyagigénye, valamint az alávetett gazdaságok könyörtelen kizsákmányolása egyre több fiatal férfit és nőt kergetett a különböző ellenállási mozgalmakba, amelyek politikája az együttműködés megtagadásától a bomlasztáson és a szabotázscselekményeken át a gyilkos merényletekig terjedt; az akciók által kiváltott, egyre brutálisabb megtorlások pedig az alávetett népek további elidegenítéséhez és az ellenállás további eszkalálódásához vezettek. Az erőszaknak ez a bűvös köre azonban, különösen 1943 elejétől, a németek háborús pozíciójának általános romlását tükrözte. Lassan kihunyt az az Európa-szerte elterjedt kezdeti meggyőződés, hogy a német győzelemnek nincs alternatívája. Az európaiak felvértezték magukat az ellenállásra, és elszántságuk mélyén az a felismerés rejlett, hogy Hitler esetleg mégiscsak elveszítheti a háborút. A fordulópontot egyetlen csata jelentette, amely minden más eseménynél egyértelműbben bizonyította, hogy a német fegyveres erők legyőzhetők: Sztálingrád. 1166

TOTÁLIS HÁBORÚ

I

1942-ben a németek olyan katonai helyzetben terjesztették ki megsemmisítési programjukat, amelyben fegyveres erőik újra offenzívában voltak. Hadseregük Moszkva előtti veresége, való igaz, azt jelentette, hogy merőben téves volt Hitler elképzelése a sztálini rendszer ingatagságáról. A Barbarossa hadműveletnek nem sikerült elérnie azt a célt, amelynek jegyében 1941 júniusának derűlátó napjaiban megindult. A Vörös Hadsereg Moszkva előtt megfékezte a német áradatot, majd támadásba ment át, és visszavonulásra kényszerítette a német hadsereget. Ahogy egy német tiszt a fivérének írta: „Az oroszok olyan bátran és szívósan védekeznek, hogy dr. Goebbels ezt »állatiasnak« minősíti; nekünk viszont a vérünkbe kerül, mint minden kísérletünk, hogy a támadókat visszaszorítsuk. Úgy látszik – folytatta a levélíró, és szarkazmusa rávilágított a német katonák növekvő tiszteletére a Vörös Hadsereg iránt, valamint a tisztikar Goebbelsszel szembeni megvetésére –, az igazi bátorság és a valódi hősiesség Nyugat-Európában és a világ e részének központjában kezdődik.” A keserves téli hideg, majd a földet latyakká változtató tavaszi olvadás 1942 májusáig bármilyen új hadjáratot megnehezített. Sztálin, akit felbátorított a Moszkva előtti győzelem, ekkor egész sor ellentámadást rendelt el. Magabiztosságát tovább növelte, hogy az Urálba és a Kaukázuson túlra telepített ipari létesítmények immár jelentős mennyiségű katonai felszerelést termeltek; mire 1942 májusában megkezdődött a tavaszi hadjárat, 4500 harckocsival, 3000 repülőgéppel, 14 000 löveggel és több mint 50 000 akna-, illetve gránátvetővel készültek el. 1942 nyarán és őszén a Vörös Hadsereg parancsnoksága többféle módszerrel kísérletezett, hogy az új tankokat gyalogsággal és tüzérséggel kombinálva állítsa hadrendbe, és minden alkalommal tanult hibáiból. Sztálin első ellentámadásai azonban éppoly katasztrofálisnak bizonyultak, mint az előző őszi katonai összeütközések. Hiába intéztek tömeges rohamokat a leningrádi körzetben tartózkodó német erők ellen, az ostromlott várost nem sikerült felmenteniük, a középen indított támadásokat ádáz küzdelemben visszaverték, 1167

1168

délen pedig a németek az ismétlődő szovjet előretörések ellenére keményen kitartottak. 1942 májusában a harkovi körzetben indított nagyszabású szovjet offenzíva végére elesett a Vörös Hadsereg 100 000 katonája, és további 200 000 fogságba került. A szovjet parancsnokok súlyosan alábecsülték a helyszínen lévő német csapatok erejét, és légi fölényre sem sikerült szert tenniük. 1942. január 20-án Fedor von Bock vezértábornok, a Dél hadseregcsoport parancsnoka visszatért betegszabadságáról, és úgy vélve, legjobb védekezés a támadás, elhúzódó és végső soron sikeres hadjáratba kezdett a Krímben. Igaz, egész idő alatt tudta, milyen keskenyek a német vonalak és milyen kimerültek a katonák; aggodalmasan jegyezte fel, hogy „nagy nehézségek és jelentős veszteségek közepette küzdik ki az előrenyomulást”. Jelentős győzelmet aratott Bock Voronyezs város bevételével. Úgy látszott, a helyzet javulóban van. „A saját szememmel láttam – írta Hans-Albert Giese közkatona, aki egy északnémet faluból származott –, ahogy a páncélosaink darabokra lőtték szét az orosz kolosszusokat. Hiába, a német katona minden tekintetben jobb. Azt hiszem, ezt az egészet még ebben az évben felgöngyölítjük.” A sors azonban másként rendelte. Hitler úgy vélte, Bock Voronyezs bevételét követően túlzott óvatosságból késlekedett, és hagyta, hogy kulcsfontosságú szovjet hadosztályok elkerüljék a bekerítést és a felmorzsolást. Bock a megviselt katonáiért aggódott, ám ezt Hitler nem tudta elfogadni. 1942. július 15-től felmentette Bockot parancsnoki tisztségéből, és a helyére Maximilian von Weichs vezérezredest nevezte ki. A megkeseredett Bock a háború további részét visszavonultságban töltötte, miközben rögeszmésen iparkodott igazolni a Voronyezs utáni előrenyomulásban tanúsított magatartását, és minden alap nélkül reménykedett, hogy visszahelyezik posztjára. Ezalatt Hitler, hogy személyesen vegye kézbe a hadműveletek irányítását, 1942. július 16-án az ukrajnai Vinnyica közelébe helyezte át Werwolfnak (Farkasember) keresztelt főhadiszállását. Hitlert, titkárságát és kíséretét tizenhat repülőgép szállította a helyszínre, ahol a következő három és fél hónapot egy nyirkos házikókból álló telepen töltötték, napközben sokat szenvedve a hőségtől és az agresszív szúnyogoktól. Átmenetileg itt rendezkedett be a hadsereg és a Fegyveres Erők Főparancsnokságának hadműveleti főhadiszállása is. A németek nyári offenzívájának fő csapása az olajmezőkben gazdag Kaukázus meghódítására irányult. Az üzemanyaghiány az előző téli moszkvai összeomlásban is jelentős szerepet játszott. Hitler a rá jellemző színpadias túlzással felhívta a figyelmet arra, hogy amennyiben nem foglalják el a kaukázusi olajmezőket három hónapon belül, Németország elveszíti a háborút. Előzőleg kettéosztotta a Dél hadseregcsoportot egy északi (A) és egy déli (B) 1169

1170

1171

1172

szektorra, s most megparancsolta, hogy az A hadseregcsoport semmisítse meg a Don menti Rosztov körüli ellenséges erőket, majd törjön előre a Kaukázuson át, és hatoljon be a Kaszpi-tenger melletti Csecsenföldre és Bakuba, két, olajban egyaránt gazdag területre. A B hadseregcsoportot arra utasította, hogy vegye be Sztálingrádot, majd a Volga alsó folyása melletti Asztrahánon át nyomuljon tovább a Kaszpi-tengerig. Hitler tehát továbbra is alábecsülte a szovjet hadsereget: ezt bizonyítja a Dél hadseregcsoport kettéhasítása és a két offenzíva egyidejű megindítására szóló parancs. Tetejébe a hadseregcsoport néhány hadosztályát északra rendelte, hogy közreműködjenek Leningrád felmentésében. Franz Halderen, a hadsereg vezérkari főnökén teljes kétségbeesés lett úrrá, és hangulatán nem javított Hitler leplezetlen megvetése a hadsereg vezetőivel szemben sem. Függetlenül azonban attól, amit magukban gondoltak, a tábornokok vállalták Hitler terveinek végrehajtását, hiszen nem volt más alternatívájuk. A hadjárat az A hadseregcsoportnak a Krím elleni támadásával kezdődött; ennek keretében Erich von Manstein vezértábornok huszonegy szovjet hadosztályt győzött le, és az erőivel szemben álló 300 000 katonából 200 000-et megölt vagy foglyul ejtett. A Vörös Hadsereg parancsnoksága túl későn ismerte fel, hogy a németek, legalábbis átmenetileg, letettek Moszkva meghódításáról, és erőfeszítéseiket délen összpontosítják. A Krím legnagyobb városa, Szevasztopol keményen ellenállt, de egy hónapig tartó ostrom után elesett; itt a Vörös Hadsereg 90 000 katonája került fogságba. Az egész hadművelet azonban a német hadseregnek majdnem 100 000 emberébe került, és amikor magyar, olasz és román erőkkel kiegészítve továbbnyomult dél felé, kiderült, hogy az oroszok új taktikát vetnek be. Ahelyett hogy minden méterért megküzdöttek volna a bekerítésig és a megsemmisítésig, Sztálin egyetértésével taktikai visszavonulások egész sorát hajtották végre, amivel elütötték a németeket az elvárt töméntelen hadifogolytól. Három nagyszabású ütközet során száz- és kétszázezer között volt a fogságba esett vöröskatonák száma – ez sokkal kevesebb, mint korábban. Az A hadseregcsoportot azonban ez nem tántoríthatta el. Csakhamar elfoglalta a majkopi olajmezőket, ám kiderült, hogy az oroszok visszavonulás közben módszeresen lerombolták a finomítókat. A sikeres előrenyomulás tiszteletére osztrák hegyivadászcsapatok megmászták az Elbruszt, amely 5630 méterével a Kaukázus legmagasabb pontja volt, és csúcsára kitűzték a német zászlót. Hitler fortyogott magában; felbőszítette, hogy – véleménye szerint – emberei eltértek a hadjárat valódi céljaitól. „Gyakran láttam Hitlert dühösnek – írta később Albert Speer –, de ritkán robbant ki belőle a harag olyan hevesen, mint amikor ez a jelentés befutott.” Tombolva szidta „ezeket az eszelős hegymászókat, akiknek hadbíróság előtt a helyük”, majd 1173

felháborodva kiáltott fel, amiért egy háború kellős közepén a maguk idióta hobbijának hódolnak. Reagálása elárulta, hogy idegesen figyeli az előrenyomulást, és ez az idegesség a továbbiakban teljesen jogosnak bizonyult. Északon Leningrádot a német erők 1941. szeptember 8. óta tartották a külvilágtól elzárva. A városban és peremvárosaiban több mint 3 millió ember élt, az ellátás tartalékai szinte teljesen kimerültek, és a helyzet hamarosan rendkívül súlyossá vált. A lakosság éhezett, csakhamar megették a macskákat, kutyákat, patkányokat, sőt kannibalizmusra is bőven volt példa. Keskeny és bizonytalan utánpótlási vonal maradt csak nyitva a Ladoga-tó jegén, de az oroszok a lakosság táplálkozási és fűtési igényeinek csak a töredékét tudták bejuttatni a városba. Az ostrom első telén 886 embert tartóztattak le kannibalizmus miatt. 440 000 embert sikerült evakuálni, de német becslések szerint 1941–42 telén egymillióan haltak éhen vagy fagytak meg. 1942 folyamán javult a város helyzete. Mindenki zöldséget termesztett és tárolt a következő télre, újabb félmillió embert evakuáltak, és amikor a fagy beállt, a Ladoga-tavon át tekintélyes mennyiségű, tárolásra is szánt ennivalót és lőszert szállítottak a városba. A tó fenekén lefektetett új vezeték fűtőolajat továbbított. A német légierő hasztalanul próbálta bombázni ezt az utánpótlási vonalat, csak odaveszett 160 harci gépe. A város elleni bombatámadások nagy pusztítást végeztek, de megsemmisíteni nem tudták, mint ahogy a megmaradt lakosság kitartását és harci szellemét sem törték meg. Nagy sokára a szerencse is a leningrádiak mellé szegődött: 1942–43 tele lényegesen enyhébb volt könyörtelen elődjénél. A fagy is később, csak november derekán állt be. És amikor minden újra befagyott, a város még mindig dacolt a német ostrommal. Délebbre a Rzsev város felmentésére 1942 augusztusában végrehajtott szovjet ellentámadás komolyan veszélyeztette a Közép hadseregcsoportot. Halder engedélyt kért Hitlertől, hogy egy könnyebben védhető vonalra húzódjanak vissza. „Maga mindig ugyanazzal a javaslattal jelenik meg: vonuljunk vissza! – förmedt rá vezérkari főnökére Hitler. – A vezetéstől ugyanazt a katonai keménységet követelem meg, mint amit a fronton” – vágta oda neki. Halder is kijött a sodrából, és azt ordította vissza: „Ez nem hiányzik belőlem, Führer. De odakinn ezer- és ezerszámra esnek el a bátor muskétások és hadnagyok, egy reménytelen helyzet fölösleges áldozatai, csak azért, mert parancsnokaik keze meg van kötve, és nem hozhatják meg az egyetlen ésszerű döntést.” Magában Rzsevben Hans Meier-Welcker a szovjet taktika terén ijesztő változást tapasztalt. A Vörös Hadsereg úgy kezdte összehangolni tankjait, gyalogságát és ezek légi támogatását, ahogy még soha nem volt rá képes. Halder úgy vélte: a szovjet katonák sokkal eredményesebben birkóznak meg a szélsőséges időjárással, mint a németek. „Csodálkozva nézzük – írta 1942 1174

1175

1176

1177

áprilisában –, mire képesek az oroszok a sárban!” „Járműoszlopaink – írta egy tiszt – reménytelenül megrekednek a kiismerhetetlen utak mocsarában, és az utánpótlást máris nehéz megszervezni.” Ilyen körülmények között a német páncélzatnak is csak ritkán vehették hasznát. Nyáron a katonáknak az előrenyomuló gépesített oszlopok felverte sűrű porfelhőkkel kellett megbirkózniuk, miközben árnyékban is volt vagy 40 fok. „Az utak – írta fivérének ugyanez a tiszt – egyetlen vastag porfelhőbe burkolóznak, ezen kell áthatolniuk embereknek és állatoknak. Milyen rosszat tesz ez a szemnek! A por gyakran vaskos oszlopokban kavarodik fel, ezek aztán elviharzanak a menetelők fölött, és ilyenkor perceken át semmit sem látni.” Hitler torkig volt az efféle gyakorlati problémákkal – vagy talán nem is tudott róluk –, és azt követelte, hogy tábornokai gyorsítsák fel az előrenyomulást. „Ma újabb megbeszélés a Führerrel – jegyezte fel csüggedten Halder 1942 augusztusának végén. – Ismét súlyos vádak hangzottak el a legfelső katonai vezetés ellen. A vádpontok: értelmiségi arrogancia, javíthatatlan csökönyösség és a lényeg felismerésére való képtelenség.” Hitler végül 1942. szeptember 24-én felmentette Haldert, a szemébe mondva, hogy kifogyott a türelemből. Utóda Kurt Zeitzier vezérőrnagy lett, aki korábban a Franciaországban állomásozó D hadseregcsoport parancsnoka volt. Zeitzler, mint meggyőződéses nemzetiszocialista, hivatali működését azzal kezdte, hogy a vezérkar valamennyi tagját a Führernek szóló újabb hűségnyilatkozatra kötelezte, arra célozva, hogy Halder nyilvánvalóan már rég elvesztette hitét. 1942 végére a számítások szerint másfél millió német és szövetséges katona – az eredeti támadóerőnek majdnem a fele – esett el, sebesült meg vagy került fogságba a keleti fronton; a veszteséghez számítottak azok is, akiket hadirokkantakként felmentettek a szolgálat alól. A németeknek 327 000 halottjuk volt. Ezeket a veszteségeket egyre nehezebben lehetett pótolni. A keleti hadjárat elakadt. A német hadsereg azzal próbált kitörni a zsákutcából, hogy Sztálingrád felé nyomult. A város nemcsak jelentős ipari központ és a Kaukázusba vagy onnan visszafelé tartó utánpótlás kulcsfontosságú elosztóhelye volt, hanem olyan település is, amely nevénél fogva is szimbolikus jelentőséggel bírt. A következő hónapok során messze több jelképes tartalommal telítődött, mint az a város helyzetéből adódott volna. 1178

1179

1180

1181

1182

II

Heinrich von Einsiedel gróf, fiatal vadászpilóta, mellesleg anyai ágon Otto von Bismarck kancellár dédunokája, 1942. augusztus 24-én, egy derűs, meleg napon Sztálingrád fölött repült, ellenséges tevékenység jeleit keresve. „Könnyű köd ülte meg a sztyeppét – írta –, az Me–109-es gépemben magasan fölötte szálltam. Szemem az alaktalan ködbe olvadó láthatárt fürkészte. A távolban homályosan látszó ég, sztyepp, folyók és tavak békésen terültek el – megannyi kapocs az örökkévalósággal.” Einsiedel, aki nem sokkal korábban töltötte be huszonegyedik évét, szívvel-lélekkel osztotta a vadászpilótáról mint a levegő lovagjáról szőtt romantikus elképzelést, amely a hozzá hasonló arisztokrata fiatalembereket a fegyveres erőknek ehhez az ágához vonzotta. Voltak ugyan kétségei az ügy igazságossága felől, de ezeket a harc izgalma többnyire elnyomta. Beszámolója mégis érzékelteti az orosz légierő elsöprő számbeli fölényét, amellyel szemben végső soron tehetetlen a bátorság és a szakértelem. Az ellenség közeledése láttán írta a következőket:

Minden német Stukát, minden harci gépet körülrajzottak az orosz vadászok… Csak úgy találomra vetettük bele magunkat a kavarodásba. Pályámat egy kétcsillagos Rata keresztezte. Az orosz meglátott, átment zuhanórepülésbe, és egész alacsonyra ereszkedett, hogy eliszkolhasson. Úgy tűnt, valósággal megbénult a rémülettől. Egyenes vonalban száguldott, olyan harminc méterrel a talaj fölött, és nem védekezett. A gépem vibrált a lövéseim visszarúgásától. Az orosz gép benzintartályából lángpászma csapott ki. A gép felrobbant, és a földön borult fel. Nem maradt más utána, csak a sztyepp egy megperzselt, széles és hosszú sávja. 1183



A fiatal pilóta ekkor szovjet vadászok egy csoportját észlelte a gépe fölött, így nem ereszkedett tovább, hanem felemelkedve igyekezett feléjük. „Minden idegszálamat lekötötte a vadászszenvedély és valami sajátos nemtörődömség” – ismerte be. Meredek harántdőlésekben repült, így sikerült az egyik vadász mögé jutnia és lelőnie. Vakmerő húzás volt. „Amikor megfordultam, hogy megnézzem, hol vannak az orosz vadászok – írta naplójába e kaland után –, láttam, hogy az ágyúik tüze mögöttem nyolcvan méterrel lobog. Szörnyű robbanás hallatszott, és kemény ütést éreztem a lábamon. Megcsavartam a Messerschmittemet, és meredeken fölfelé kormányoztam. Sikerült is lerázni az oroszt.” Einsiedel gépe azonban súlyos károkat szenvedett, fedélzeti gépágyúja használhatatlan lett, és úgy kellett visszavonszolódnia a támaszpontra. Ilyen esetek 1942 nyárutóján és őszén nap mint nap előfordultak Sztálingrád fölött, és nem maradtak hatás nélkül. A magasabb rangú tisztek helytelenítették a 1184

látványos egyéni akciókat, amelyek, úgymond, csak tékozolják az üzemanyagot. Ettől fogva Einsiedel egysége parancsot kapott, hogy támogassa a gyalogságot, és ne bonyolódjon harcba a szovjet vadászgépekkel. A csata azonban vesztésre állt. Mivel hiányoztak a sürgősséggel igényelt porszűrők, a repülőgépmotorok rendkívül hamar tönkrementek. „A meghibásodások aránya félelmetesen megnőtt… Egy negyvenkét gépből álló vadászegységben ritkaságszámba ment, hogy tíznél több működőképes gép legyen.” Az erőviszonyok képtelenül egyenlőtlenek voltak. Augusztus 30-án Einsiedel alacsonyan szállt az orosz vonalak fölött, motorjának hűtőjét átfúrta egy lövés, és a pilótának kényszerleszállást kellett végrehajtania. Csodák csodájára ő maga sértetlen maradt. De egykettőre a helyszínen termettek a szovjet katonák, s mielőtt kihallgatásra vitték volna, minden személyes holmiját elvették, beleértve a pecsétgyűrűjét és az óráját. Mint Einsiedel is felismerte, a német gépek nem tudtak a körzetben teljes légi fölényt kialakítani. Amilyen ütemben a német repülő ászok kilőtték az ellenséges gépeket, olyan gyorsan dobtak át a szovjetek más frontokról újakat a harci zónába. Másfelől a szovjet légierőnek sem sikerült uralkodnia a levegőben. 1942 tavaszán és nyarán, miközben a német repülők tovább versengtek a szovjet vadászpilótákkal a légtér meghódításáért, a B hadseregcsoport földi erői folyamatosan törtek előre Sztálingrád felé, amely a Volga alsó folyásának és a Kaszpi-tengernek volt a kapuja. A németek addig sem Moszkvát, sem Leningrádot nem tudták bevenni. Hitler számára már csak ezért is fontos volt, hogy Sztálingrádot bevegyék és elpusztítsák. 1942. augusztus 23-án a német gépek egymást követő hullámokban hajtottak végre szőnyegbombázást a város ellen, jelentős emberveszteséget és óriási károkat okozva. Ugyanekkor a német páncélosok lényegében akadálytalanul nyomultak előre, és északon kiértek a Volgához. Amikor a folytatódó bombázáshoz immár a tüzérség is csatlakozott, Sztálin engedélyezte, hogy a polgári lakosság elhagyja a lakhatatlan romhalmazzá váló nagyvárost. Szeptember 12-én Friedrich Paulus tábornok 6. hadserege Hermann Hoth vezérezredes 4. páncéloshadseregének támogatásával behatolt Sztálingrádba. Úgy tűnt: a város eleste csak hetek kérdése. Ám a német parancsnok több szempontból sem volt ideális választás Sztálingrád bevételére. Paulus az év elején nyerte el parancsnoki tisztségét, addig a szárazföldi erők vezérkari főnökének helyettese volt. Az 1890-ben született tábornok csaknem egész pályáját, az első világháború éveit is beleértve, vezérkari pozíciókban töltötte, és közvetlen harci tapasztalata alig volt több a semminél. Ebben a helyzetben teljességgel alárendelte magát Hitlernek, akinek vezéri teljesítménye csodálattal töltötte el. Szeptember 12-én, mialatt csapatai benyomultak a városba, ő maga Vinnyicában tanácskozott a Führerrel. Mindketten egyetértettek 1185

abban, hogy Sztálingrád elestével a német erők a Don és a Volga teljes vonalát ellenőrizni fogják. A Vörös Hadseregnek nincs több erőtartaléka; össze fog omlani, így a németek szabad kezet kapnak, hogy felpörgessék az előrenyomulást a Kaukázus felé. Paulus biztosította a Führert: a város néhány héten belül német kézen lesz. Hogy ezután mi történik, azt Hitler már eldöntötte: Sztálingrád teljes férfilakosságát megölik, a nőket és a gyerekeket pedig deportálják. 1942. szeptember 30-ára Paulus emberei immár a városnak mintegy kétharmadát birtokolták, minek következtében Hitler nyilvánosan bejelentette, hogy Sztálingrád eleste küszöbön áll. Beszéde komolyan megerősítette a katonák hitét a végső győzelemben. „A Führer nagyszerű beszéde – tudatta feleségével Albert Neuhaus a sztálingrádi frontról 1942. október 3-án – csak újabb 100 százalékkal erősítette meg hitünket a győzelemben.” Beszédekkel azonban, bármennyit használtak is a harci szellemnek, nem lehetett megtörni a szovjetek ellenállását. A vezető tábornokok, köztük Paulus és felettese, Weichs, valamint Halder utóda, Zeitzler mind azt javasolták Hitlernek, hogy rendeljen el visszavonulást, mert a hosszan tartó, házról házra vívott harcok súlyos veszteségekkel járnának. Hitler szemében azonban Sztálingrád szimbolikus jelentősége messze túlszárnyalta az ilyen gyakorlatias megfontolásokat. 1942. október 6-án újra kinyilvánította, hogy a várost be kell venni. Hasonló szempontok uralkodtak a másik oldalon is. Az egy év óta csaknem folyamatosan tartó vereségek után Sztálin elhatározta, hogy a megmaradt területek védelmére a lehető legtöbb erőforrást beveti. A város az ő nevét viseli, és ha elesne, az súlyos lélektani csapást jelentene. Mivel az előző hónapok vereségei megviselték, egyszersmind úgy döntött, hogy szabad kezet ad Alekszandr Vasziljevszkij tábornok vezérkari főnöknek és Georgij Zsukov tábornoknak, aki előző évben megállította Moszkvánál a német erőket: szervezzék meg az átfogó déli hadjáratot. A Vörös Hadsereg városon belüli parancsnokságát Sztálin Vaszilij Csujkov tábornokra, egy negyvenes évei elején járó, energikus hivatásos katonára bízta. Csujkovnak tarka pályafutása volt: a 9. hadsereget, amelynek élén állt, a finnek az 1940-es „téli háborúban” megverték, emiatt kegyvesztett lett, és Kínába küldték katonai attasénak. Sztálingrádnál a 62. hadsereget bízták rá, és itt volt az alkalom, hogy bizonyítson. Csujkov megértette, hogy „vagy meg kell védenem a várost, vagy el kell esnem, miközben próbálkozom” – ezt maga közölte a Déli Front politikai népbiztosával, Nyikita Hruscsovval. Minden folyami átkelőnél a szovjet belügyi szervek (NKVD) fegyvereseit helyezte el, hogy feltartóztassák és a helyszínen kivégezzék a dezertőröket. Visszavonulásra gondolni sem volt szabad. 1186

1187

1188

1189

1190

A német légierő és tüzérség tovább támadta Sztálingrád szovjet kézen lévő részét, de a bombázott város romjai eszményi feltételeket teremtettek a védekezéshez. A katonák beásták magukat a törmelékhalmok mögé, pincékbe húzódtak, félig még álló lakóházak felső emeletein orvlövészeket helyeztek el; ekként lesből tudtak lecsapni a közeledő német egységekre, szétzilálták a tömeges rohamokat, vagy olyan utcákba terelték az ellenséget, ahol elrejtett tankelhárítókkal és nehézfegyverekkel megsemmisíthették. A sötétség leple alatt ezerszámra helyeztek el aknákat, éjszakánként német állásokat bombáztak, és ha német katonák behatoltak egy házba, álcázott szerkezetek robbantak körülöttük. Csujkov géppuskás osztagokat állított fel, és intézkedett, hogy lássák el a várost bőséges kézigránátkészlettel. Gyakran került sor közelharcra, amelyet szuronyokkal és tőrökkel vívtak. A küzdelem hamarosan felőrlő háborúvá vált. A se szűnni, se csitulni nem akaró harc felmorzsolta a katonákat, sokan megbetegedtek. Amikor tudtukra adták, hogy immár a második karácsonyt is a harctéren kell tölteniük, hazaírt leveleik keserves csalódásról árulkodtak. Sokan teljes nyíltsággal fejezték ki magukat, nem törődve azzal, hogy a katonai cenzúra felfigyel rájuk. „Csak egyetlen nagy kívánságom maradt – írta egyikük 1942. december 4-én –, az, hogy érjen már mielőbb véget ez a szarság… Mindnyájan el vagyunk keseredve.” Pedig hát a szovjet áttörésre nem magában a városban, hanem Paulus erőinek hátában került sor. Zsukov és Vasziljevszkij rávette Sztálint, hogy engedélyezze minél több, harckocsikkal és tüzérséggel bőven ellátott friss egység kiképzését és idecsoportosítását, hogy nagyszabású bekerítő hadműveletet indíthassanak. A Szovjetunió máris havi 2000 páncélost állított elő a németek 500 páncélosához képest. Októberre a Vörös Hadsereg öt új páncéloshadsereget és tizenöt páncéloshadtestet állított csatasorba a tervezett művelethez, és több mint egymillió ember gyűlt össze, hogy 1942. november elején gigantikus támadást intézzen Paulus vonalai ellen. Paulus feljebbvalója, Maximilian von Weichs tábornok, a B hadseregcsoport parancsnoka elhatározta, hogy segítséget visz Paulusnak, aki így minden erejét a város bevételére koncentrálhatja, és ekkor Zsukov és Vasziljevszkij felismerte, hogy itt a nagy lehetőség. Sztálingrádtól nyugatra román erők foglalták el a német állások mintegy felét, hogy az ottani német csapatok is a várost támadhassák; Weichs úgy érezte, hogy a hátvédi szerepnél többre hivatottak, Zsukov azonban tudta, milyen gyenge harci erőt képviselnek mind a románok, mind az északnyugaton mellettük állomásozó olaszok. Hoth páncélosaitól északnyugatra két harckocsihadtestet és négy hadsereget mozgósított a románokkal és az olaszokkal való konfrontációhoz, és két további harckocsihadtestet vetett be, amely majd délkeleten, a német páncéloserők túloldalán csap össze a románokkal. A legszigorúbb titkosság volt érvényben, a 1191

1192

1193

rádióforgalmat a minimumra korlátozták, a katonákat és a harckocsikat éjszaka mozgatták, nappalra pedig álcázták. Paulus elmulasztotta védelme megerősítését; tankjait inkább a város közelében tartotta, ahol nem sok hasznukat vehette. 1942. november 19-én, a felkészülés végére érve és kihasználva a kedvező időjárást, az új szovjet erők a várostól úgy 160 kilométerrel nyugatra támadást intéztek a román vonalak egy gyenge pontja ellen. 3500 löveg és mozsárágyú nyitott tüzet a hajnali ködben, megtisztítva az utat a tankok és a gyalogság előtt. A felkészületlen román csapatokat, amelyek páncéltörő fegyverekben is hiányt szenvedtek, lehengerelték: kezdetben még próbáltak harcolni, aztán vak rémületben és rendezetlenül megfutamodtak. Paulus túl lassan reagált, és amikor végül tankokat küldött a román vonalak megerősítésére, már késő volt: a résen átözönlő T–34-es tankok sűrű oszlopaival nem vehették fel a versenyt. A szovjetek gyors előrenyomulása a német vonalakat is hátrább szorította, Paulus emberei kénytelenek voltak a városba húzódni. Ilyen erejű szovjet támadással egyetlen német tábornok sem számolt, és némi időbe telt, amíg felismerték, hogy itt bizony egy klasszikus bekerítő hadművelet megy végbe. Ezért nem is küldtek a helyszínre csapatokat, amelyek megakadályozhatták volna a nyomuló szovjet harckocsioszlopok találkozását. November 23-án a két harckocsioszlop Kalacsnál találkozott, és ezzel hátulról teljesen elvágták Paulus erőit, miközben Hoth páncélosai a bekerített területen kívül rekedtek. Paulus, akinek húsz hadosztály – köztük hat gépesített –, valamint majdnem negyedmillió ember állt rendelkezésére, először arra gondolt, hogy megpróbál kitörni nyugat felé. Világos terve azonban nem volt, és ismét tétovázott. A kitörés visszavonulást jelentett volna, azaz fel kellett volna adni Sztálingrád bevételének harsányan meghirdetett tervét; Hitler pedig már csak azért sem hagyta volna jóvá a visszavonulást, mert addigra nyilvánosan bejelentette, hogy a város eleste küszöbön áll. Speer 1942 novemberében jelentkezett nála a Berghofon, és négyszemközt arról panaszkodott, hogy a tábornokok csökönyösen túlbecsülik az oroszok erejét, akik, szerinte, az utolsó tartalékaikat élik fel, és hamarosan beismerik vereségüket. Hitler, erre a vélelemre építve, felmentő erőt szervezett von Manstein vezértábornagy és Hoth vezérezredes vezetésével. Manstein biztosra vette, hogy át tud törni a bekerítésen, és Hitler ennek hallatán még határozottabban vetette el Paulus visszavonulási tervét. 1942. november 28-án Manstein sürgönyt küldött az ostromlott erőknek: „Tartsanak ki – én majd kivágom önöket onnan – Manstein.” „Hű, micsoda hatással volt ez ránk! – kiáltott fel egy német hadnagy a sztálingrádi katlanban. – Ez többet ér, mint egy vonatra való lőszer és egy élelemmel megpakolt 1194

1195

1196

1197

Junkers!”

III

Manstein erői, két gyaloghadosztály, valamint három, Hoth parancsnoksága alá tartozó páncéloshadosztály, 1942. december 10-én dél felől törtek előre a Vörös Hadsereg felé. Ellencsapásként Zsukov északnyugaton megtámadta és lerohanta az olaszok 8. hadseregét, és dél felé nyomult, hogy hátulról vágja el Manstein erőit. December 19-re Paulus leghátsó vonalaitól 56 kilométerre sikerült megállítani a német felmentő páncélosokat. Kilenc nappal később a szovjet erők már majdnem bekerítették őket, és Manstein kénytelen volt hozzájárulni, hogy Hoth visszavonuljon. A felmentő művelet megbukott. Paulusnak nem volt más választása, csak hogy megpróbálkozzon a kitöréssel, és erről december 23-án Manstein be is számolt Hitlernek. Ez a megoldás azonban változatlanul annyit jelentett volna, hogy a németek lemondanak a város bevételéről, Hitler tehát ismét megtagadta hozzájárulását. Paulus ekkor közölte vele, hogy a 6. hadseregnek páncélosai és szállító járművei számára már csak 20 kilométerre elegendő üzemanyaga van. Göring korábban megígérte, hogy légihídon mindennap 300 tonna utánpótlást juttat el a katlanba, a gyakorlatban ebből azonban legfeljebb 90 tonna lett, és még Hitler személyes közbelépése is csupán 120-ra emelte meg a szállítmányokat, és az sem tartott tovább három hétnél. A gépek az erős havazások miatt csak nagy üggyel-bajjal tudtak le- és felszállni, a repülőtereket pedig szüntelenül támadták az oroszok. Az ellátmány egyre csökkent, és a városban lévő német katonák mind súlyosabb helyzetbe kerültek. Immár nemigen törődtek mással, csupán a puszta életükkel. A legtöbbjük pincékben vagy földalatti bunkerekben bújt meg, esetleg szabadtéri fedezékekben, amelyeket, úgy-ahogy, téglákkal és fával béleltek ki és takartak le. Ezeket a gödröket gyakran berendezték és kicsinosították, hogy otthonosabb legyen a légkör. Ahogy egy katona december 20-án a feleségének írta: 1198



15-en gubbasztunk a cókmókunkkal egy bunkerben, vagyis egy földbe vájt lyukban, amely körülbelül akkora, mint Widdershausenben [németországi lakhelyükön] a konyha. Elképzelheted, milyen rémes a zsúfoltság. Gondold még el a következő jelenetet. Az egyik ember mosakszik (már amennyiben van víz), a másik a tetveitől próbál

szabadulni, a harmadik eszik, a negyedik ételt melegít, az ötödik alszik stb. Nagyjából ilyen itt a környezet. 1199

15. térkép A keleti front, 1942 Ilyen föld alatti lyukakban várták a rendszeresen bekövetkező szovjet támadásokat, és vigyáztak, ahogy lehetett, a lőszerre és az ennivalóra. Mire beköszöntött az ünnep, Paulus hadseregének megpecsételődött a sorsa. A karácsony jó alkalom volt, hogy a katonák hazaírt levelei túlcsorduljanak az érzelmektől, hiszen mind összehasonlították kétségbeesett helyzetüket az elmúlt évek családi körben töltött ünnepeinek békéjével és meghittségével. Gyertyát gyújtottak, és letört faágakból eszkábáltak karácsonyfát. Tipikus volt az a levél, amelyet egy fiatal tiszt írt az anyjának 1942. december 27-én: 1200



Mindennek ellenére a kis fában annyi karácsonyi varázslat és otthonias hangulat volt, hogy először el sem bírtam viselni az égő gyertyák látványát. Annyira meg voltam rendülve, hogy összeroppantam, és egy percre hátat kellett fordítanom a többieknek, mielőtt leülhettem volna közéjük, hogy karácsonyi dalokat énekeljünk a gyertyafényes fácska csodás látványa előtt. 1201



A katonák vigaszt merítettek az otthonról sugárzott rádióközvetítésekből, kivált ha érzelmes dalokat játszottak, amelyeket megmegtanultak, és maguk is énekelgettek. „Van egy dal, amelyet itt gyakran éneklünk – írta családjának egy katona 1942. december 17-én. – A refrén így szól: »Minden elmúlik egyszer / minden a végéhez ér / és minden december / új májust ígér« stb.” A hazaírt levelek arra is jók voltak, hogy a katonák érzelmi élete ép és folyamatos maradjon; az a gondolat, hogy majd hazamennek Németországba a családjukhoz, valamennyire megfékezte a kétségbeesésüket. A küzdelem hónapjaiban a bekerített hadseregtől majdnem 3 millió levél jutott el Németországba; de az is előfordult, hogy elesett vagy foglyul ejtett katonáknál találtak még postázatlan leveleket. A katonák most nem fagytak halálra, ahogy az a megelőző télen oly gyakran előfordult. „Mellesleg – írta Sztálingrádból Hans Michel 1942. november 5-én – téli holmival jól el vagyunk látva. Szereztem egy pár zoknit, egy nagyszerű gyapjúsálat, egy második pulóvert, szőrmét, meleg alsóneműt stb. Mind az összegyűjtött gyapjúholmiból származik. Muszáj nevetni, ha valamelyik fiún női szvettert vagy effélét lát az ember.” Az őrségben állók nemezcsizmát és bundát kaptak. A moszkvai hadjárat veteránjai azt is megjegyezték, hogy az 1942–43-as tél sokkal enyhébben kezdődik, mint az előző. Csakhogy a réteges öltözködés melege a tetveknek is kedvezett. „A piros pulóvered – írta 1202

1203

1204

feleségének egy katona 1942. november 5-én – igazi tetűcsapda; máris fogtam néhányat (bocsáss meg, ha ugrálnak a gondolataim, de épp most csípett meg egy tetű).” Egy másik katona azt írta, hogy bár vannak, akik nála rosszabbul jártak, „de már én is több ezret ütöttem agyon”. Egyesek a hazaírt levelekben tréfával próbálták elütni a dolgot („nemhiába mondják, hogy bogaras emberek vagyunk”), de hosszú távon a testi kényelmetlenség csak fokozta a német katonák demoralizálódását. „Egyszerűen megőrjítenek – írta egy gyalogos 1942. december 28-án. – Már nem tudok tőlük rendesen aludni… Az ember odáig jut, hogy undorodik magától. És nincs mód se rendes mosakodásra, se arra, hogy alsóneműt váltsunk.” „Azok az átkozott tetvek – panaszkodott másvalaki 1943. január 2-án – totál felfalják az embert. Mintha elfogyasztanák a testünket.” Sokkal gyötrelmesebb volt azonban a növekvő élelmiszerhiány, amely az embereknek, bármily melegen öltöztek is, a hideggel szembeni ellenállását is gyengítette. „Főleg lóhússal táplálkozunk – írta december 31-én egy német katona –, én magam még nyersen is ettem belőle, annyira éhes voltam.” „Az összes lovat elfogyasztották néhány nap alatt – jelentette Helmuth Groscurth vezérkari tiszt 1943. január 14-én, és keserűen tette hozzá: – Dicsőséges korunk tizedik évében a történelem egyik legnagyobb katasztrófája előtt állunk.” „Akármilyen kimerült vagyok – írta ugyanezen a napon egy másik katona –, éjjel nem tudok aludni, nyitott szemmel álmodom újra meg újra süteményekről, süteményekről és süteményekről. Van, hogy imádkozom, máskor a sorsomat átkozom. Akárhogy is, semminek sincs értelme vagy célja.” „Csak 46 kiló vagyok. Csupa csont meg bőr, igazi élőhalott” – írta egy másik 1943. január 10én. Ekkorra már jóval zordabb lett az időjárás, és a legyengült katonák nem tudtak ellenállni a hidegnek. Ilyen körülmények közt lényegében lehetetlen volt harcolni, és a katonák mindinkább depresszióba süppedtek. „Az ember már csak roncs… Mindannyiunkat elfogta a teljes kétségbeesés.” „A test apránként elveszti minden ellenálló képességét – jegyezte meg másvalaki január 15-én –, mert nem működhet sokáig zsír vagy megfelelő táplálék nélkül. Nyolc hete tart már ez, és a helyzetünk, ez a mi csüggesztő nyomorúságunk továbbra is változatlan. Soha életemben nem bánt még velem ilyen keményen a sors, és az éhség sem kínzott annyira, mint most.” Egy fiatal katona elpanaszolta, hogy a százada hat emberre mindössze egyetlen cipót kapott három teljes napra. „Drága Mama! … Már nem bírom mozgatni a lábam az éhségtől, és ugyanígy vannak a többiek is, az egyik bajtársunk meghalt, semmi sem volt a gyomrában, és amikor menetelni kellett, útközben összeesett az éhségtől, és megfagyott, a hideg volt neki az utolsó csepp a pohárban.” 1943. január 28-án a parancsnokság elrendelte, hogy a betegeket és a sebesülteket hagyják éhen halni. A német 1205

1206

1207

1208

1209

1210

1211

1212

1213

katonák ugyanarra a sorsra jutottak, mint amit Hitler a szlávoknak szánt. Immár a Hitlerbe vetett hit is apadóban volt. „Egyelőre még egyikünk sem adja fel a hitét vagy a reménykedését – írta egy gróf Heino Vitztbum nevű arisztokrata tiszt 1943. január 20-án –, hogy a Führer módot talál az idebenn lévő ezrek és ezrek megmentésére, de már sokszor kellett keservesen csalódnunk.” Nemcsak az élelem volt fogytán, hanem a lőszer is. „Az oroszok – panaszkodott egy katona január 17-én – szabályosan felfegyverkeztek télire; akárhová néz az ember, tüzérséget, aknavetőket, Sztálin-orgonákat és repülőgépeket lát. Éjjel-nappal, megszakítás nélkül támadnak, nekünk meg takarékoskodnunk kell minden lövéssel, mert a helyzet így követeli. Milyen boldogok lennénk, ha egyszer újra rendesen lőhetnénk!” Az emberek már azon tűnődtek, nem lenne-e jobb fogságba esni, mint folytatni ezt a reménytelen küzdelmet, bár egyikük január 20-án megjegyezte; nem volna ekkora a baj, „ha franciákról, amerikaiakról, angolokról volna szó, de az oroszoknál az ember nem tudja, nem volna-e jobb, ha agyonlőné magát”. „Ha minden rosszra fordul, szerelmem – írta feleségének egy másik katona –, ne számíts rá, hogy fogságba esem.” Mint sokan mások, ő is azért írt, hogy elbúcsúzzon szeretteitől. Odahaza, Németországban sok hasonló levelet bontott fel az SD, és reális képet tudott alkotni arról, milyen hatással van mindez a címzettek lelkiállapotára. Ez a szerv a lakosság közérzetéről szóló jelentéseiben már január közepén utalt rá, hogy az emberek nem hisznek a berlini propagandának, és a tábori postával érkező leveleket tartják az egyetlen megbízható hírforrásnak. „A lakosság széles rétegei jelenleg nagyobb aggodalommal tekintenek a keleti helyzetre, mint akár csak egy héttel ezelőtt is. Ennek az a magyarázata, hogy a tábori postával ez idő szerint érkező levelek túlnyomórészt komorak és bizonyos mértékig rendkívül borúsak.” Ekkor vonult át a katlanon nyugat–keleti irányban Konsztantyin Rokosszovszkij marsall, egy tapasztalt tábornok, akit az 1930-as években, a sztálini tisztogatások során bebörtönöztek, 1940-ben azonban rehabilitálták, és később megtették a Sztálingrádtól nyugatra álló szovjet csapatok parancsnokának. Átvonulás közben, 1942. január 16-án elfoglalta az utolsó repülőteret. A bombázás, a tüzérségi tűz, a tömeges gyalogsági támogatással bevetett páncélosok lehengerelték a meggyengült német védelmet. A déli szektorban a román csapatok egyszerűen megfutamodtak, hatalmas hézagot hagyva a védelmi vonalban, amelyen át beözönlöttek a Vörös Hadsereg T–34esei. Az idő hidegre fordult, sok német katona visszavonulás közben összeesett a kimerültségtől, és a földön fekve halálra fagyott. Mások szánon húzták a sebesülteket az elhagyott vagy tönkrement katonai felszereléssel teledobált, 1214

1215

1216

1217

jeges utakon. Néhány szektorban a német erők fegyvert fogtak, de csakhamar visszakergették őket a város romjai közé, ahol 20 000 sebesült zsúfolódott össze a rögtönzött, föld alatti kórházakban és pincékben; ezekbe keményre fagyott holttestek halmai között vezetett az út. A kötszer és a gyógyszer kifogyott, a betegeket nem lehetett megszabadítani a testüket ellepő tetvektől. Még a sértetlenül maradt katonák sem voltak egészségesek: éheztek, tele voltak fagyással, és csak lézengtek a kimerültségtől. Nyolc nappal korábban a szovjet főparancsnokság felajánlotta Paulusnak a méltányos kapitulációt. Addig összesen 100 000 német katona esett el. A többiek helyzete, amióta Manstein áttörési kísérlete csődöt mondott, reménytelen volt. Immár egyre több magas rangú tiszt is megadta magát. Hitler azonban ismét a harc folytatására utasította Paulust. A tábornok kiadta a parancsot, hogy a jövőben minden szovjet közeledési kísérletet tűzzel kell viszonozni. 1943. január 22-én mégis úgy nyilatkozott, hogy a megmaradt katonákon csak a megadás segít. Hitler ezúttal is nemet mondott. Eközben Rokosszovszkij továbbnyomult; két részre hasította a katlant, és a megmaradt 100 000 német katonát a város két kis körzetébe szorította. Goebbels propagandagépezete most már felhagyott a győzelem hirdetésével. Az újságok és a híradók a bekerített katonák hősiességét magasztalták, és példaképül állították őket, amiért reménytelennek tűnő helyzetben is lankadatlanul tovább harcolnak. 1943. január 30-án, Hitler kancellári kinevezésének tizedik évfordulóján Paulus az éjszakai órákban olyan sürgönyt küldött, amely a propaganda malmára hajtotta a vizet. „Hatalomátvételének évfordulóján a 6. hadsereg köszönti Führerét. Sztálingrád fölött még horogkeresztes zászló lobog. Szolgáljon küzdelmünk példa gyanánt a mai és az eljövendő nemzedékeknek, hogy akkor sem adjuk meg magunkat, ha már nincs remény. Heil Hitler! Paulus vezérezredes.” Ugyanezen a napon sugározta a rádió Hermann Göring beszédét: ő a 6. hadsereget a spártaiakhoz hasonlította, akik életük árán is védték a Thermopülai-szorost a beözönlő perzsa hordáktól. „Örökre ez marad történelmünk legnagyobb hőstette” – jelentette ki. A Sztálingrád körül szétszórt bunkerekben rádióik körül gubbasztó katonák figyelmét nem kerülte el, hogy Thermopülaiban a spártaiak az utolsó szálig meghaltak. Hitler, hogy üzenetének még nagyobb nyomatékot adjon, január 31én vezértábornaggyá léptette elő Paulust, ekként mintegy felszólítva a címzettet – aki ezt tökéletesen fel is fogta –, hogy kövessen el öngyilkosságot. A legvégén Paulus mégis szembefordult gazdájával. 1943. január 31-én, ahelyett hogy öngyilkos lett volna, Sztálingrád még birtokában lévő részén életben lévő katonáival együtt megadta magát. A hivatalos kapituláció elfogadására Rokosszovszkij jelent meg, kíséretében egy fényképésszel meg egy 1218

1219

1220

1221

tolmáccsal, továbbá katonatisztekkel és állambiztonsági tisztekkel, valamint Voronov tábornaggyal, aki a szovjet Legfelső Vezérkart képviselte. Paulus sötét haja és kezdődő szakálla őszbe csavarodott az elmúlt hónapok feszültségének hatására, arcizmai rángatóztak. A szovjet tábornokok felszólították, hogy a további vérontás elkerülésére utasítsa megadásra valamennyi megmaradt emberét. Paulus még egyszer összeszedte Hitler iránti hódolatának morzsáit, és kijelentette: a másik ellenállási fészeknek nem hajlandó tűzszüneti parancsot adni. Hat hadosztály még élő katonái szorongtak ott mindenfelől bekerítve, és Hitler elrendelte, hogy holtukig tartsanak ki. Az oroszok azonban irgalmatlanul bombázták őket, és február 2-án ők is letették a fegyvert. A harcok során mintegy 235 000 német és velük szövetséges katona esett fogságba valamennyi egységből, köztük Manstein balsikerű felmentő seregéből is; a halottak száma százezernél is több volt. Rongyosan, piszkosan, borotválatlanul, tetvesen és gyakran alig botorkálva sorakozott fel és vonult fogságba a 91 000, Sztálingrádban maradt német és a szövetséges országokból származó katona. Mivel gyengék, kiéhezettek és betegek, demoralizáltak és depressziósak voltak, úton a börtöntáborokba ezrével hullottak el. Az oroszok nem készültek fel ekkora tömegű fogoly fogadására, a táborokban az élelmiszeradagok elégtelenek voltak, 1943. április közepéig több mint 55 000 hadifogoly pusztult el. Köztük volt Helmuth Groscurth, akinek 1939–40-es naplói nagy jelentőségű betekintést nyújtottak a későbbi történészeknek a Hitlerrel szembeni konzervatív katonai ellenállás korai fejleményeibe. Őt a magukat február 2-án megadó katonákkal együtt ejtették foglyul, majd leterítette a tífusz, és április 7-én meghalt. A Sztálingrádnál fogságba esett katonák közül nem egészen 6000-en jutottak haza Németországba. 1222

IV

Ilyen méretű vereséget nem lehetett kimagyarázni. A Moszkva alóli, előző évi visszavonulást még be lehetett állítani átmeneti intézkedésnek – olyan taktikai lépésnek, amelyet a későbbiekben jóvátesznek. Sztálingrád esetét azonban nem lehetett így tolmácsolni. Egy teljes német hadsereg tökéletes bekerítését és elpusztítását senki sem kendőzhette el. Hitler a négy fal között kirohant a román és olasz csapatok gyengesége ellen, de leginkább Paulusra és vezető tisztjeire neheztelt, akiket gyávának bélyegzett, mert szerinte a kapitulációval inkább

lemondtak a becsületükről, ahelyett hogy megmentették volna azáltal, hogy öngyilkosságot követnek el. Ám még csak ekkor telt be a keserű pohár: az oroszok próbálkozni kezdtek a német hadifoglyok „antifasisztává” való átnevelésével, az altisztektől a tisztek felé haladva. A bot és a mézesmadzag leleményes váltogatásával egyre több foglyot nyertek meg az ügynek; nagy részük azért állt kötélnek, mert ez volt a legkényelmesebb megoldás. Köztük egy meggyőződéses német nacionalistákból álló kisebbség azt vallotta, hogy Hitler tönkreteszi Németországot, és a hazát akkor menthetik meg a leggyorsabban, ha csatlakoznak a Führer ellenségeihez. Az „antifasizmus” támogatásában a leghangosabbak az opportunisták – többnyire hitehagyott nácik – voltak. 1942 júliusára a szovjet titkosrendőrség már komoly sikernek könyvelhette el, hogy a megtérített hadifoglyokból szervezetet hozott létre, mely egy évvel később felvette A Szabad Németország Nemzeti Bizottsága nevet. A szervezet egyik vezetője Friedrich von Einsiedel, a már említett ifjú pilóta lett; ő a kommunista szárnyhoz közeledett, néhány olyan társával együtt, aki már foglyul ejtése előtt is erős kétségeket táplált a nemzetiszocialista rendszerrel szemben. A legnagyobb szenzáció azonban az volt, hogy csatlakozott a Nemzeti Bizottsághoz Friedrich von Paulus vezértábornagy, akit az oroszok rávettek, hogy több ízben is mellettük szóló propagandisztikus nyilatkozatot tegyen a rádió német adásában. Ezeknek a rádiós megnyilatkozásoknak aligha lett jelentősebb hatása, de a puszta tény, hogy Paulus szájából hangzanak el, mélységesen kínos volt a nemzetiszocialista vezetésnek, Hitlernek pedig, ha ugyan rászorult, újabb bizonyítékkal szolgált, hogy a hadsereg tisztjeiben nem szabad megbízni. Goebbels már a sztálingrádi kapituláció előtt hozzálátott, hogy a német népet felkészítse a rossz hírre. Az egyazon szólamra hangolt médiumok egy új mítosz elemeit ontották. Ahogy a Völkischer Beobachter 1943. február 4-én fogalmazott: „Azért haltak meg, hogy Németország éljen.” A katonák önfeláldozása mintakép lesz a jövő valamennyi németje számára. Azt azonban nehéz lett volna megmondani, hogy mit ért ez az áldozat. Lore Walb, fiatal egyetemista például elfogadta a sztálingrádi katonák „hősiességének” és a végsőkig való kitartás kötelességének hivatalos propagandaváltozatát. Ez azonban nem tartotta őt vissza, hogy 1943. február 3-án feljegyezze: „Háborúnk történetében ez Németország legsötétebb napja.” Sokan gúnyolódtak a propagandaminisztériumból áradó frázisokon. Az SD a honi közvélemény „mélységes sokkjáról” számolt be. Az emberek szóvá tették az óriási veszteségeket, és azon vitáztak, vajon odafenn idejében felismerték-e a 6. hadsereget fenyegető szovjet veszélyt: 1223

1224

1225



Az emberek elsősorban arról beszélnek, hogy Berlinben minden bizonnyal alábecsülték az ellenség erejét, máskülönben nem vállalták volna a kockázatot, hogy Sztálingrádot a bekerítés után is tartsák. Néptársaink nem értik, hogyan lehetett Sztálingrádot nem felmenteni, és sokan nem elég tájékozottak a keleti front déli szektorának helyzetéről – így aztán az ottani csaták stratégiai jelentőségével sem lehetnek tisztában… Általános a meggyőződés, miszerint Sztálingrád fordulópontot jelent a háborúban. 1226



A jelentés azt is kénytelen elismerni, hogy jó néhányan Sztálingrádban „a vég kezdetét” látják, és híre ment, hogy a berlini kormányhivatalokban „bizonyos fokig a lehorgasztott fejű kétségbeesés atmoszférája” uralkodik. Frankföldön az emberek, az SD jelentése szerint, „a hadvezetést bírálják a legélesebben”, és azt feszegetik, miért nem vonták vissza a 6. hadsereget, amíg még volt rá lehetőség. Az emberek „a [frontról érkező] levelek alapján azt is mondják, hogy sok katona a puszta kimerültségbe halt bele, mások pedig annyira lefogytak, hogy rájuk sem lehetett ismerni. Végül – fejeződött be a jelentés – olyan hírek keringenek, amelyek súlyosan rontják a lakosság erkölcsi tartását.” Más körzetekből „szemlátomást komor, ha még nem is kétségbeesett hangulatot” jelentettek a vereség következtében. A bajorországi Ebermannstadt falusias körzetében, ahonnan nem egy fiú, testvér vagy férj szolgált a 6. hadseregben, „igen kemény és erős bírálatok hangzanak el, ha az emberek mégoly óvatosan fogalmaznak is, nehogy bűnvádi eljárás induljon ellenük”. A lakosság tehát úgy bírálta Hitlert, hogy nem nevezte meg, noha mondanivalójuk egyértelmű volt: a Führer nem nyugszik addig, amíg mindent el nem pusztít, túlbecsülte Németország erejét, meg kellett volna próbálnia békét kötni. Ahogy Ulrich von Hassell, az elégedetlen diplomata 1943. február 14-én a naplójában megjegyezte: „A kritikus hangú híresztelések még Hitlert sem kímélik.” Az emberek felvetették a kérdést: miért nem adott parancsot a kapitulációra, hogy legalább a 6. hadsereg még életben lévő katonái megmeneküljenek? Németország csekély számú még megmaradt, üldözött és agyongyötört zsidó lakossága reményt merített a vereségből. 1943. február 5-én Victor Klemperer megtudta, hogy „az oroszországi összeomlás igaz és döntő jelentőségű”. Egy nem zsidó ismerősétől azt hallotta: a nyilvánosság sokkja olyan erejű, hogy még náciellenes belső felkelésre is sor kerülhet. Az erkölcsi-szellemi válság, amelyet a sztálingrádi vereség előidézett, nem egyhamar múlt el. „A nép hangulata már nem kedvező – jelentették a bajorországi Müggendorf csendőrségi kirendeltségéről 1943. március 19-én. – A Sztálingrád szót változatlanul állandóan emlegetik.” Más jelentések utaltak rá, 1227

1228

1229

1230

1231

1232

1233

1234

hogy „ez idő szerint sokan a pokolba kívánják a háborút”. Sokan szerették volna, ha már véget ér, és úgy vélekedtek: az angolok és az amerikaiak úgysem engednék, hogy az oroszok, még ha bevonulnak is, elfoglalják Németországot, és csak a pártemberek járnak majd rosszul. Április közepén az SD azt jelentette, hogy az emberek gyakrabban szeretnék látni Hitlert. „A Führer képe, amelyről megállapíthatnák, hogy a szóbeszéddel ellentétben nem őszült meg teljesen, pozitívabb hatást gyakorolna néptársaink lelkületére, mint megannyi agresszív jelszó.” Hitler karizmája fakulni kezdett. A körzeti pártirodákból jelentették, hogy viccek forognak róla közszájon. „Mi a különbség a nap és Hitler között? – hangzott a kérdés, a válasz pedig ekképp: „A nap keleten kel fel, Hitler keleten bukik le.” 1943 júliusában az SD felhívta a figyelmet: „A Párt és az állam vezetőiről a legképtelenebb rosszindulatú híresztelések vannak forgalomban, igen gyorsan terjednek, és hetekig, hónapokig kitarthatnak.” Baldur von Schirachról például minden alap nélkül azt állították, hogy családostul Svájcba menekült. De voltak még ennél is kedvezőtlenebb jelenségek: 1235

1236

1237

1238



Sztálingrád óta egyre megszokottabb, hogy undorító és az államra nézve káros vicceket mesélnek, még a Führer személyéről is. Amikor néptársaink vendéglátóhelyeken, munkahelyeken vagy másutt beszélgetésbe elegyednek, elmondják egymásnak a „legfrissebb” politikai vicceket, és ennek során nem tesznek különbséget aközött, ami tartalmilag viszonylag ártalmatlan, és ami egyértelműen ellenzéki. Még egymást alig ismerő néptársak is politikai vicceket cserélnek egymás közt. Nyilvánvalóan feltételezik, hogy manapság bárki bármilyen viccet mesélhet anélkül, hogy kerek visszautasítással vagy éppen rendőrségi feljelentéssel kelljen számolnia. 1239



Ugyanígy – állítja a továbbiakban a jelentés – az emberek immár nyíltan bírálják a rendszert, és tehetetlennek, rosszul szervezettnek, korruptnak bélyegzik. Az is nyilvánvaló, hogy „a külföldi rádióállomások hallgatása az utóbbi hónapokban sokkal gyakoribb lett”. Az SD ezzel a ténnyel magyarázta a háború kimenetelét illető széles körű pesszimizmust. Szerintük az embereknek a rendszertől való eltávolodását szimbolikusan jelzi, hogy „a lakossággal rendszeresen érintkező boltosok és tisztviselők bejelentései szerint az elmúlt hónapokban feltűnően csökkent a német köszöntés használata. Meg kell állapítanunk azt is, hogy sok párttag már nem visel pártjelvényt.” 1240

V

Joseph Goebbels propagandaminiszter világosan érzékelte, hogy a harci szellem élénkítéséhez és az egész helyzet megfordításához valamilyen látványos lépésre van szükség. Mint a nemzetiszocialista vezetésben mindenki, ő is tudta, hogy a német szárazföldi és tengeri hadiszerencse hanyatlásának mélyén gazdasági okok rejlenek: az ország egyszerűen nem állít elő elegendő felszerelést, tankot, ágyút, repülőgépet, tengeralattjárót, lőszert. Még mielőtt a sztálingrádi katasztrófa valódi méretére fény derült volna, Goebbels már azt mondogatta: „Csak akkor arathatunk katonai győzelmet, ha a polgári lakosság radikálisabban vesz részt a háború folytatásában.” Beszédében, amely egy minisztériumi tanácskozáson hangzott el 1943. január 4-én, kifejtette: „Napról napra bebizonyosodik, hogy keleten kegyetlen ellenféllel állunk szemben, akit csak a legkegyetlenebb módszerekkel lehet legyőzni. Ehhez pedig valamennyi erőforrásunk és tartalékunk totális mozgósítására van szükség.” Goebbels immár ismételten sürgette Hitlert, hogy hirdesse meg a „totális háborút”, beleértve ebbe a nők munkába állítását, a „luxusüzletek” és „luxuskávéházak” bezárását és még sok egyebet. Hitler ugyan elvben hozzájárult a tervhez, de Goebbels úgy látta, a dolgok túl lassan jönnek mozgásba. Elégedetlenségében elhatározta, hogy nagyszabású nyilvános demonstrációval fokozza a nyomást. 1943. február 18-án Goebbels rendkívüli hatású, a rádióban is közvetített beszédet mondott a berlini Sportpalotában 14 000 gondosan kiválasztott, fanatikus nemzetiszocialista előtt, akik, mint kijelentette, „az egész német nemzet itthoni és harctéri keresztmetszetét képviselik. Igazam van? [Hangos „Igen!” kiáltások. Hosszas taps.] De a zsidók itt nincsenek képviselve! [Lelkes tapsvihar, kiabálás.]” Körvonalazta a tervezet többek között a luxus és a szórakoztatás ellen hozandó intézkedéseit, majd kijelentette, hogy a németek most „spártai életmódot” követelnek mindenkitől, olyat, amilyet maga a Führer is folytat. A győzelem érdekében mindenkinek meg kell kettőznie erőfeszítéseit. Beszéde csúcspontján tíz szónoki kérdést tett fel immár a végsőkig felajzott hallgatóságának. Ilyeneket például: 1241

1242



El vagytok-e szánva, ti és a német nép, hogy ha a Führer parancsolja, napi tizenkét, és ha kell, tizennégy és tizenhat órát dolgozzatok, és mindent beleadjatok a győzelemért? [Hangos „Igen!” kiáltások, hosszas taps.] … Kérdezem: akarjátok-e a totális háborút? [Hangos „Igen!” kiáltások. Harsány taps.] Akarjátok-e, hogy ez a háború, ha

kell, még totálisabb és még radikálisabb legyen, mint azt ma egyáltalán el tudjuk képzelni? [Hangos „Igen!” kiáltások. Taps.]

A propagandaminiszter tehát összekapcsolta a totális háború gondolatát a Hitler iránti hűséggel, a tömeg pedig, a győzelemért vívott végső küzdelmet támogatva, lelkes üvöltéssel állt ki akár a végső tartalékok mozgósítása mellett is, beleértve a nők munkába állítását. A beszédet több mint kétszáz alkalommal szakították félbe vad kiabálások, kórusban harsogott jelszavak („Üdv, győzelem!”, azaz „Heil, Sieg!”, „Führer, parancsolj, és mi követünk!”) és hisztérikus tapsvihar. Az eseményt később „a tömeghipnózis bravúrjaként” jellemezték. A beszédet milliók hallgatták, akik régóta vártak már a rendszertől valamilyen útbaigazítást. Jelentőségének kiemelésére másnap teljes egészében közölték a napilapok, a rádió pedig a következő vasárnap megismételte a közvetítést; a médiumok úgy tálalták az eseményt mint a német nép végsőkig kitartó harci elszántságának impozáns megnyilvánulását. Hitler minden valószínűség szerint előzetesen csak általánosságban járult hozzá Goebbels kezdeményezéséhez. A beszéd részletes tartalmát azonban nem egyeztették vele, tehát azonnal magához kérette a másolatát, és kinyilvánította teljes egyetértését. De mit is jelentett a maga teljes valóságában a „totális háború”? A nemzetiszocialista vezetésen belül mindenekelőtt úgy értelmezték, mint Goebbelsnek Speertől is támogatott, sőt ösztönzött kísérletét az országon belüli főhatalom megkaparintására. Hitler kezdetben úgy reagált a válságra, hogy Martin Bormann, Hans-Heinrich Lammers és Wilhelm Keitel részvételével „Hármas Bizottságot” hozott létre a „totális háború” intézkedéseinek bevezetésére; Goebbels beszéde egyebek között kísérlet volt e csoport kiszorítására, és ő maga Hermann Göringgel együtt azért szőtte intrikáit, hogy a Hármas Bizottságtól visszakövetelje a „totális háború” irányítását. Csakhogy Göring erre az időre már felélte korábbi energiája java részét, és legyengült az egyre növekvő morfiumfüggőségtől, Hitler pedig sem Goebbelsnek és Speernek, sem a Lammers-csoportnak nem volt hajlandó megadni az áhított hatalmat a honi front fölött. 1943 őszére a Hármas Bizottság lényegében beszüntette működését. Kezdeményezései, hogy a párhuzamosságok kiiktatásával egyszerűsítse a Birodalom polgári közigazgatását – például a birodalmi és a porosz pénzügyminisztérium közül az utóbbit meg akarta szüntetni –, zátonyra futottak, miközben túl sok időt szentelt banális kérdések megvitatásának, például a lóverseny esetleges betiltásának. Ami a „totális háború” gazdasági problémáit illeti, nehéz volt eldönteni, mi a teendő. 1943 folyamán a háborús vereségek és kedvezőtlen fordulatok sorozatából kiderült: nem az a baj, hogy az emberek nem dolgoznak elég keményen – nyersanyagból van hiány. Semmi 1243

1244

1245

értelme a termelés növelését követelni, ha a repülők és a páncélosok gyártásához nincs elég szén és acél, működtetésükhöz pedig kevés a benzin, a munkaerőhiányt viszont, mint láttuk, csak rendkívül korlátozott mértékben enyhítheti a nők mozgósítása, azt inkább a külföldi munkások könyörtelen kihasználásával próbálták megoldani. A „totális háború” tisztán gyakorlati értelemben mindössze annyit jelentett, hogy megkísérelték a hazai fogyasztást a minimálisra csökkenteni, és ezáltal átterelni az erőforrásokat a háborús termelésbe. Ám a lehetőségek e tekintetben is korlátozottak voltak. Semmi kétség: 1943 elején egy sor intézkedés valóban lesújtott a háborúval össze nem függő termelésre és fogyasztásra. 1943. január 30-án a Hármas Bizottság elrendelte a nem létfontosságú üzleti vállalkozások bezárását. E rendszabály következtében csak a brandenburgi régióban 9000 vállalat, főleg kisvállalkozás szüntette be tevékenységét, ami széles körben keltett felháborodást az alsó középosztályon belül, mivel az addig független műhelytulajdonosok arra kényszerültek, hogy fegyvergyárakba szegődjenek el bérmunkásnak. Sokan aggódtak amiatt is, hogy a háború után már nem nyithatnak ki újra. Néhány hónapon belül, a fokozódó tiltakozás és a rendelet gyakori megkerülése miatt, a propagandaminisztérium le is állíttatta az akciót. Berlinben azt beszélték, hogy a kurfürstendammi Melódia bár bezárt ugyan, de csak azért, hogy rögvest mint étterem nyisson újra, a régi pincérekkel. A Gong bár Gong kávéháznak nevezte át magát, és sör meg koktélok helyett kávévalsüteménnyel várta a vendégeket. Bajba kerültek a rendelet miatt a hadiüzemek munkásai is, ha nem a lakóhelyükön dolgoztak, mert hiszen ők csak éttermekben vacsorázhattak volna. Számos bárt, bisztrót és kisvendéglőt ekkoriban nyugdíjas korúak működtettek, akikre már nemigen tartott igényt a hadiipar. Komoly felzúdulást keltett, hogy miközben a munkások kocsmáit bezárták, a legelegánsabb szállodák, például a hamburgi Négy Évszak a maga méregdrága grillbárjával, vagy az olyan osztályon felüli vendéglők, mint az ugyancsak hamburgi Schümann Osztrigapincéje, tovább üzemeltek. A luxusfogyasztás elleni támadás amúgy is csak jelképesnek bizonyult. Nagyon szépen hangzott, hogy a németek folytassanak spártai életmódot, ám 1943-ban sokan vélték úgy, hogy ők már külön kampány nélkül is spártai módon élnek. A fogyasztói termelés és beruházás valójában már az 1930-as években kezdett átállni a háborús üzemmódra, de a háború kitörése után a folyamat felgyorsult. Az első háborús év végén a katonai kiadások az ország nemzeti jövedelmének ötödrészéről annak több mint harmadára emelkedtek. A birodalmi gazdasági minisztérium lemondott az eleinte tervezett drasztikus adóemelésről, nehogy a német közönség úgy érezze, a katonai gépezet javára véreztetik ki, és a fogyasztói kiadásokat inkább a jegyrendszer révén tartotta kézben. 1939. 1246

1247

augusztus végére a fejenkénti fogyasztás 11 százalékkal, 1940-ben további 7 százalékkal csökkent. Alig valamivel a háború kitörése után már jegyre adták az élelmiszert és a ruhaneműt. Ebben a módszerben elvileg persze nem volt semmi újdonság. Már a harmincas években is fejadagot állapítottak meg bizonyos élelmiszerekre és más olyan cikkekre, amelyekből hiány volt. 1939 októberében a polgári lakosság hivatalos napi élelmiszeradagját 2570, a fegyveres erők tagjaiét 3600, a nehéz fizikai munkát végzőkét pedig 4652 kalóriában állapították meg. A civil lakosoknak az üzletekben fel kellett mutatniuk a jegyüket, amely az egyes cikkektől függően szín szerint volt kódolva (a kenyérjegy például piros volt), és vásárlásukat úgy jelölték meg, hogy senki ne kaphasson többet az előírt maximumnál. A jegyek egy hónapra szóltak, annak érdekében, hogy a következő haviakra szükség esetén más mennyiséget nyomtathassanak. Konkrétumokra fordítva ez a háború elején egy átlagos felnőtt számára például havi 10 kiló kenyeret, 2400 gramm húst, a vajat is beleértve 1400 gramm zsiradékot, 320 gramm sajtot jelentett. A háború folytatódásával ezeket a fejadagokat csökkenteni kezdték. A kenyérfejadag nagyjából változatlan maradt, de a húst 1941 közepéig 1600 grammra korlátozták, és ugyanekkor kiterjesztették a jegyrendszert a gyümölcsre, majd valamivel később a zöldségre és a burgonyára is. 1943 elején a fejadag havi 9 kiló kenyeret, 600 gramm gabonaneműt, 1850 gramm húst és 950 gramm zsiradékot tett ki. Ezeket a szinteket, kisebb ingadozásoktól eltekintve, általában tartani tudták, egészen a háború utolsó szakaszáig, amikor is a kenyéradag az 1945. januári havi 10,5 kilóról áprilisra 3,6 kilóra, a gabonaneműé 600-ról 300 grammra, a hús mindössze 550 grammra, a zsiradék pedig 875 grammról 325-re zuhant. A jelek szerint csak krumpliból volt bőséges a készlet: a havi fejadag az egész háború idején egyenletesen 10 kiló körül járt. Ám azon túl, hogy ezek a mennyiségek a legtöbb ember szükségleteit nem elégítették ki, az áruhiány miatt gyakran be sem lehetett szerezni őket. A jegyrendszer emellett az áruk jóval szélesebb skáláját fogta át, mint Nagy-Britanniában, a ruházati cikkek szigorú korlátozása pedig 1941 októberéig a német fogyasztói átlagot a békebeli szint negyedére csökkentette. Számos ruhadarab rossz minőségű műanyagból készült, cipő helyett pedig gyakran faklumpát kellett viselni a bőrhiány miatt. 1942 áprilisából jegyezték fel a következő adomát: „Egy ember megunta az életét, fel akarja akasztani magát, de hiába: műrostból van a kötél. Ekkor a folyóba akar ugrani – de csak lebeg a felszínen, mert az öltönye fából készült. Végül mégis sikerült az öngyilkosság, mert az illető két hónapon át csak a fejadagjából élt.” A fejadagok mégoly csekély mértékű csökkentésére is felütötte fejét az 1248

1249

1250

1251

elégedetlenség. 1942 márciusában például az SD a következőket jelentette: amikor közhírré tették, hogy az átlagpolgár fejadagját napi 250, a nehéz fizikai munkát végzőkét pedig napi 500 kalóriával fogják csökkenteni, a hatás „megsemmisítő”, „sőt a legtöbb más háborús eseményénél is viharosabb volt”. Elsősorban a munkások értetlenkedtek, hiszen ők az addigi fejadagokat is kevesellték. A jelentés figyelmeztetett: „A szóban forgó lakossági rétegek hangulata olyan mélypontot ért el, amilyet a háború folyamán eddig nem észleltünk.” Az egyszerű emberek széles körben zúgolódtak, amiért a jobb módúak, összeköttetéseik révén, a fejadagjuknál nagyobb mennyiségű élelmiszerhez jutottak. Az olyan mértékű éhezést vagy éhínséget, mint amilyen az első világháború alatt dúlt, sikerült ugyan elkerülni – ettől a rezsim rögeszmésen óvakodott, mivel Hitler az éhínséget tartotta a mitikus „tőrdöfés” egyik legfőbb tényezőjének –, ez azonban nem utolsósorban a külföldről, 1940től kezdve pedig a megszállt országokból importált óriási mennyiségű élelmiszernek volt köszönhető. A behozatal különösen a kenyérfejadag szinten tartásához volt létfontosságú, mivel sok német étrendjének a kenyér volt a legfőbb eleme, és amikor 1942 áprilisában ezt is csökkentették, „azt valamennyi lakossági szektorban különösen rossz néven vették”. A kenyérgabona importja az 1939–40-es 1,5 millió tonnáról 1942–43-ra 3,6 millióra ugrott, és 1944-ben is nagyjából ezen a szinten maradt. Mindazonáltal senki sem tagadhatta, hogy az emberek nagy többsége alig tartotta elegendőnek az életben maradáshoz a fejadagokat, és valahányszor a rendszer szorosabbra húzatta a nadrágszíjat, országszerte morgolódás és békétlenség támadt. Azok az élelmiszercsomagok, amelyeket a Franciaországban vagy Nyugat-Európában katonáskodó rokonok és barátok küldtek haza, valamelyest enyhítettek a tüneteken, de komolyabb szerepet nem játszottak, máskor pedig, különösen Sztálingrád és általában a keleti front esetében, a csomagokat Németországból küldték a frontra. Összességében a német gazdasághoz való háborús hozzájárulás mind a keleti, mind a nyugati megszállt országok részéről alig tett ki többet 20 százaléknál, ez pedig kevés volt ahhoz, hogy az emberek úgy érezzék, meg tudnak élni. „Miben különbözik India Németországtól? – kérdezte 1943 tavaszán egy közkedvelt vicc. – Indiában egy ember [Gandhi] éhezik mindenki helyett, Németországban mindenki éhezik egy ember [Hitler] helyett.” Goebbels szenvedést és áldozatkészséget hirdető retorikája azért sem győzte meg az embereket, mert az életszínvonal már jóval 1943 előtt is egyre alacsonyabbra süllyedt. Ráadásul ez a retorika még csak újszerű sem volt. Goebbels már 1942 elején, a moszkvai összeomlást követően is „totális 1252

1253

1254

1255

háborúra” buzdított, Hitler pedig már 1939 márciusában kijelentette, hogy „a mozgósításnak totálisnak kell lennie”, és ebbe a gazdaságot is beleértette. A lázas fegyverkezés közepette az életszínvonal már ezt megelőzően is romlott. Kevés tartósabb történelmi legenda ismert, mint az, hogy a Blitzkrieg tervezett gazdasági stratégia volt az olcsó és gyors hadviselésre, anélkül hogy átálltak volna hadigazdálkodásra. Nos, a gazdaság már jóval a háború kitörése előtt hadi alapokon nyugodott. A magánjellegű fogyasztás az 1928-as nemzeti jövedelem 71 százalékáról 1938-ban 59 százalékra csökkent, és a reálkereset a háború kitörésekor még nem érte el a nagy gazdasági válság előtti szintet. A németországi reálbér az 1913-as szinthez képest 1938-ban 9 százalékkal nőtt, csakhogy ugyanez az adat az Egyesült Államokban 53, az Egyesült Királyságban pedig 33 százalék volt. Az 1930-as években, az import korlátozásának következtében, a ruhaneműktől az élelmiszerekig számos német árunak romlott a minősége. A háború kezdetén a pénzügyminisztérium és a Négyéves Terv Hivatala egyetértett abban, hogy a személyes fogyasztást, főleg a jegyrendszer révén, a létminimumig kell korlátozni. Megemelték a sör, a dohány, a mozi- és színházjegyek, az utazás és más fogyasztói javak adóját, és minden adófizetőre rendkívüli hadiadót is kivetettek. Ekként az adóteher átlagosan 20 százalékkal nőtt, és leginkább a munkásokat sújtotta, akik 1939 és 1941 között évi 1500– 3000 márkát kerestek, márpedig a 3000 és 5000 márka között keresők 55 százalékkal többet adóztak. A katonai kiadásokhoz szükséges bevétel felét az adók fedezték, a másik fele pedig kormánykölcsönökből és az elfoglalt területek megsarcolásából származott. Hitler vétót emelt a jövedelmi adók további növelése ellen, mivel tartott az ebből eredő ellenséges közhangulattól. Az állami bevétel további emelése céljából ehelyett az emberek megtakarításait kezdték dézsmálni. A kormány tisztában volt vele, hogy 1940 elejétől egyre több pénz vándorolt a német helyi takarékbankok és biztosítási alapok betéti számláira. Egy év alatt a befektetők évi több mint egymilliárd birodalmi márkát helyeztek el a számlákon. A kormány sunyin lefölözte ezt az összeget, hogy teljen a fegyverkezési kiadásokra, továbbá szigorúan korlátozta az olyan programokat, amelyeket rendes körülmények között maga finanszírozott volna, például a lakásépítést, amely az 1937-es 320 000 új otthonról öt évvel később mindössze 40 000-re zsugorodott. Már 1940-ben 8 milliárd márka folyt át a takarékbankokból a fegyvergyártásba, és 1941-re ez a szám 12,8 milliárdra ugrott. A háború finanszírozásának ez a módszere sokkal előnyösebb volt, mint az első világháborúban a hadikölcsön jegyeztetése, amely a békekötés után katasztrófába fordult: a hazafias lelkületű befektetők a háborút követő 1256

1257

1258

inflációban minden megtakarításukat elvesztették. Az eljárás, bár időnként az ellenkezőjét állították, nem a kormány iránti közbizalomról vagy a győzelembe vetett hitről tanúskodott. A kormány egyre szigorúbban korlátozta a befektetés egyéb formáit, így az embereknek nemigen maradt más választásuk. Hosszú távú befektetések helyett lehetőleg úgy akarták elhelyezni pénzüket, hogy szükség esetén – mondjuk, a háború után – könnyen hozzáférjenek. Mást alig kezdhettek vele. Ahogy az előkelő hamburgi családból származó Mathilde Wolff-Mönckeberg 1944. március 25-én írta: mindenki árucserére fanyalodott. 1259



Az asztalt becseréltem lisztre, húsra és egyéb csemegére, amelyet majd az új tulajdonos szállít a kantinjából. De mi mást tehet manapság az ember? A gyomor megköveteli a magáét, és pénzért semmit sem kapni. Pénze mindenkinek egy szekérderékra való van… Szerelőket csak akkor lehet a házunkba édesgetni, ha cigarettát nyomunk a kezükbe, vagy meghívjuk őket egy pohár konyakra. Amikor a gázművek emberét arra próbáltam rávenni, hogy utaljon ki egy új gáztűzhelyet, egy doboz sörrel, két kolbászos szendviccsel és végül egy szivarral kellett megpuhítanom. 1260



Két hónappal korábban az SD külön jelentésben foglalkozott a csere elterjedésével. Annyi alapvető cikkből és szolgáltatásból volt hiány hogy „a csekély mennyiségű áruk feketepiaci forgalmazása sokak számára életmóddá vált. A legtöbben azzal ütik el az ezzel kapcsolatos fenntartásokat, hogy »aki nem segít magán, soha nem viszi többre«.” Az emberek csak azt rosszallták, ha valaki haszonszerzés céljából kereskedett vagy cserélt. Ennek ellenére már csak egy lépés hiányzott, hogy a feketepiac általánosan elterjedjen. Az első háborús években gyorsan növekedtek a megtakarítások, ami arra utalt, hogy a fogyasztói költekezés a leglátványosabban 1942-ig csökkent, utána, egészen a háború utolsó hónapjaiig, viszonylag stabil maradt. Németországban (a háború előtti határok között, Ausztriát, a Szudétaföldet és a Memel vidékét is beleértve) a fejenkénti fogyasztás 1939 és 1942 között a negyedével csökkent, utána stabilizálódott. Ha beszámítjuk Lengyelország viszonylag szegény körzeteinek bekebelezését, úgy a fejenkénti fogyasztás 1941-re az 1938-as szint 74 százalékára csökkent, majd a következő két évben megállt 67–68 százalékon, és a fejenkénti kiskereskedelmi áruforgalom volumene nagyjából ehhez hasonló. A fogyasztói javak előállításának fejenkénti reálértéke 1938 és 1941 között 22 százalékkal esett vissza. A kezdeti, pánikból eredő felvásárlás után a textíliák, fémáruk és háztartási cikkek forgalma 1940 júniusában 20 százalékkal maradt az 1939-es szint alatt, a bútorvásárlás 40 százalékkal csökkent. Ezek a 1261

1262

számadatok ráadásul elkendőzik, hogy a fogyasztói javakra elsősorban a hadsereg volt jogosult. 1941–42-ben például a fegyveres erők fejenkénti húsfogyasztása négyszeresen múlta felül a polgári lakosságét, a gabonaféléké pedig két és félszer akkora volt. A katonák valódi kávét ihattak, ám a civileknek pótkávéval kellett beérniük, és az előbbieket bőségesen ellátták cigarettával és alkohollal is. Ez politikai kérdésnek számított. A katonák húsadagja három és félszerese volt a polgári személyekének, és kenyérből is kétszer annyit kaptak naponta. A gazdaságnak a hadiiparon kívüli ágazatai ugyancsak a hadseregnek termeltek elsősorban. 1941 januárjában például a bútoripar termékeinek 90 százaléka a katonaságot illette, 1940 májusában a textilipar termelésének fele a fegyveres erőknek, az SS-nek és egyéb egyenruhás szervezeteknek jutott. A fogyasztásra szánt vegyszerek 80 százaléka (így a fogkrémé és a cipőtisztító szereké) a fegyveres erőknél kötött ki. Az ipari termelés részére olyan mennyiségű szenet foglaltak le, hogy az embereknek télre nem jutott elég fűtőanyag. „Németországban – hangzott egy 1941-ben elterjedt vicc – a hőmérsékletet még mindig Celsius és Réaumur idegen egységeivel mérik. Hitler elrendeli, hogy a jövőben a német Fahrenheit-skálát alkalmazzák. Ekként a hőmérséklet 65 fokkal fog emelkedni, és ezzel automatikusan megszűnik a szénhiány!” Másfelől Goebbels demagóg erőfeszítései sokakat fellelkesítettek mind odahaza, mind a fronton. „Hajnali két óra van – írta naplójába a keleti fronton Martin Pöppel ejtőernyős 1943. február 19-én. – Nem tudok szabadulni a totális háborút sürgető Goebbels-beszédtől. Olyan óriási és fantasztikus volt, hogy úgy érzem, meg kell írnom az otthoniaknak, mit váltott ki belőlem. Goebbels szavai mindenkit magukkal ragadtak, valamennyien a hatásuk alá kerültünk. A szívéből beszélt.” Goebbelst széles körben dicsérték, amiért rávilágított, milyen súlyos a katonai helyzet – úgy látszik, sokan ezt addig nem ismerték fel. Az ilyeneket lenyűgözte, hogy lám, a rendszer milyen őszinte. Mások szkeptikusak maradtak, néhányan pedig úgy vélték, Goebbels „»sötétebbre festette a képet a valóságosnál«, hogy a totalizáló intézkedések nagyobb nyomatékot kapjanak”. Ismét mások úgy gondolták, a beszédben kevés volt a kézzelfogható újdonság. „Az emberek általában persze felismerték a tíz kérdés hatásosságát – jelentette az SD –, de számos néptárs és párttag az élet minden területén úgy gondolta, hogy a szóban forgó kérdések és válaszok propagandisztikus célja mind a