Vöröslő ég a Don felett 9789635820634 [PDF]

Zitiervorschau

Vöröslő ég a Don felett II összesen Moszkva-trilógia Simon Sebag Montefiore Alexandra (szept 2021) Címke: 2. világháború, Történelmi Regény 2. világháborúttt Történelmi Regényttt 1942 nyara. A sztálini tisztogatásokban lefejezett és a félelmetes német hadigépezet által megtizedelt Vörös Hadsereg a szétesés szélén áll. A német csapatok könyörtelenül nyomulnak előre a Don felé – ha elérik a kaukázusi olajmezőket, az az egész Szovjetunió végét jelentheti. Benya Golden, egykor ünnepelt író, manapság Gulag-rab egy köztörvényes bűnözőkből és rendszerellenes kozákokból álló lovas büntetőosztag – a Holtak – tagjaként néz szembe a megállíthatatlannak tűnő német offenzívával. Egy öngyilkos küldetés az ellenséges vonalak mögé parancsolja őket, de egyébként is mit ér az élete annak, akit a Párt elítélt? Eközben Moszkvában Sztálin szövi terveit, amelyekkel megfordíthatja a vesztésre álló háborút, magányos lánya, Szvetlana pedig a pusztulás közepette megismeri az első szerelmet. Simon Sebag Montefiore Moszkva-trilógiájának lélegzetelállító következő része a vér áztatta orosz sztyeppéktől a Gulag borzalmas barakkjain át egészen a Kreml rettegéssel átitatott termeiig vezeti az olvasót. A Vöröslő ég a Don felett az embertelen mészárlás, a túlélés és a halál árnyékában kivirágzó, törékeny szerelem története. „Csodálatos, magával ragadó olvasmány. A Vöröslő ég a Don felett olyan, mintha egy nácikkal és kozákokkal fűszerezett Cormac McCarthyregényt olvasnánk.” (Philip Kerr, a Berlin Noir-sorozat írója)

Simon Sebag Montefiore Vöröslő ég a Don felett

Fiamnak, Sashának

Előszó 1941. június 22-én Adolf Hitler megindította a Barbarossahadműveletet a Sztálin uralma alatt álló Szovjetunió leigázására. Ez lett a valaha vívott legkegyetlenebb, az ellenfél totális megsemmisítésére irányuló háború. A támadás meglepetésként érte az oroszokat, akik a háború első hónapjai során rengeteg embert, harckocsit, repülőgépet és területet vesztettek, amint a németek Moszkva irányában előrehaladtak. A német előrenyomulást azonban sikerült visszaverniük. 1942 elején Hitler újabb végső csapást tervezett. Sztálin egy Moszkva elleni újabb támadásra számított, de Hitler ehelyett megindította a Fall Blau-t, azaz a Kék Hadműveletet, az Ukrajnán keresztül a Don és a Volga folyók felé, majd délre, a Kaukázus olajmezőinek irányába tartó offenzívát. A német hadsereget a szövetségeseik is támogatták, Olaszország fasiszta diktátora, Benito Mussolini 235 000 főből álló sereget küldött a támadás megsegítésére. Azon a nyáron a szovjet erők összeomlottak, a német csapatok által bekerített hadtestekből a kommunistaellenes orosz és kozák katonák seregével váltak árulóvá, és álltak át az ellenséghez. Ha a német csapatoknak sikerül behatolniuk a Kaukázusba, reálissá válik a veszély, hogy csatlakoznak a Nyugat-Ázsián át közeledő német erőkhöz – és ebben az esetben az oroszok elvesztik a háborút. Hamarosan már csak a méltóságteljesen hömpölygő Don folyó állt a német győzelem útjában. A Don túloldalán pedig egy város, a Sztálin városának nevezett Sztálingrád. A regény szereplői éppen ebben a reménytelen és kétségbeesett pillanatban léptek be a háborúba…

„Nevem Senki és Semmi.” Gulag-foglyok jelszava 227-es számú rendelet „Itt az idő, hogy véget vessünk a hátrálásnak! Egy lépést sem hátra!… A pánikkeltőket és a gyávákat a helyszínen azonnal ki kell végezni… Ez a Haza új jelszava… A frontokon állomásozó haditanácsok és a frontparancsnokok kötelesek minden fronton egy-három büntetőszázadot felállítani (nyolcszáz fő) köztörvényes bűnözőkből, fegyelemsértésért, gyávaságért vagy pánikkeltésért elítélt tisztekből és közkatonákból. Ezeket az egységeket a front legnehezebb szakaszaira kell irányítani, hogy ott vérük ontásával esélyük legyen vezekelni a Haza ellen elkövetett bűneikért…” Joszif Visszarionovics Sztálin honvédelmi népbiztos Moszkva, 1942. július 28.

Kozák legény a sík pusztán Ellovagolt messzi földre. Szülőfalum szép vidéke, Nem látlak már soha többet. Kozák népdal

Prológus A vörös föld már valósággal izzott a lábuk alatt, amikor a felkelő nap sugarainál felültek lovukra, és a füves pusztán át elindultak a lángokban álló látóhatár felé. Vannak az életben olyan időszakok, amikor lélegzetvételről lélegzetvételre, apránként zökken tovább az ember az élet útján, nem néz se előre, se hátra, különös intenzitással élve az életet – és ez épp egy ilyen időszak volt. Előbukkantak a nyárfaligetből, ahol lópokrócukon fekve töltötték az éjszakát, fejüket nyeregtáskájukon nyugtatva, kezükkel a pisztolyt markolva, a földön maguk mellett a nyereggel és a puskájukkal. Lovaik védőn magasodtak föléjük puha orrukkal a levegőt szimatolva, mélybarna szemükkel jól ismert gazdájukat figyelve. A százados egyenként ébresztette őket. Felnyergelték a lovakat, hasuk alatt szorosra húzták a szíjat, megvizsgálták a patáik és a bokáik állapotát, álmos hangon hozzájuk beszélve végigsimították az állatok nyakát és marját. A lovak fejüket rázva igyekeztek megszabadulni a böglyök kínzó zaklatásától, remegő testtel, farkukat csapdosva, szemüket forgatva lesték, mi vár rájuk a fák mögött. A lovasok aggodalmasan szemlélték a tájat, mindegyik pontosan tisztában volt vele, hogy a rájuk váró jövő éppoly baljóslatú, mint amilyen végtelen az eléjük táruló síkság. Az izzó nap sugarai alatt vívott harcuknak semmi értelme nem volt – egyszerre voltak üldözők és üldözöttek –, mégsem vesztették el a reményt, egyáltalán nem, mert a reménytelenséget mindegyikük ismerte már korábbról, és ez, ami előttük állt, sokkal jobb volt annál. Komor meggyőződéssel hittek abban, hogy a küldetésük során kiontott vérük megváltja őket régi bűneiktől és elhozza a szabadulást, ráadásul sokuk számára ez volt az első tisztességes dolog, amibe életükben belefogtak… Lovaikhoz fordultak, akiket mindenekelőtt szerettek, megetették őket szénával és takarmánnyal, amit a nyeregtáskájukban hoztak magukkal. Meg kellett nyugtatniuk hátasaikat, a reggelek rutinszerű, szeretetteljes gondoskodása pedig biztatóan hatott az állatokra. A felkelő nap már sárgára színezte az ég alját, de a látóhatár mögöttük még mindig fekete volt, a lassan gomolygó füstoszlop egy távoli katedrális sötét kupolájára emlékeztetett. A távoli csata morzsái. Már most hőség volt, izzó forróság, mindegyik férfi orrára és felső ajkára gyémántcseppként ült ki az izzadság. Hiába lengedezett a szellő, az is

forró volt, a felégetett tarló füstje kavargott benne. A kíméletlenül tűző nyári nap ferde sugarai aranyszínűre festették a száraz füvet. Pantaleimon, a csapat legidősebb tagja a parázst a földbe taposva kioltotta az éjszakai tábortüzet, majd a mozgó élelmiszerboltként és ellátmány-utánpótlásként működő nyeregtáskái egyikébe süllyesztette a kávéskannát. „Soha ne dobj ki semmit! – mondta mindig. – Mindennek eljön az ideje, testvér, egyszer minden jó lesz valamire.” A kozákok „testvér”-nek szólították egymást, úgy, ahogy a kommunista párt tagjai „elvtársnak” a másikat. A Panka néven becézett Pantaleimon meglapogatta Benya Golden vállát: – Fel a fejjel, Golden testvér – vetette oda neki –, a sztyeppén mindig kék az ég. Ezután ellenőrizték, hogy minden a helyén van-e, a szablyáik a kardhüvelyben, a puska a vállukon, az ón lőszeresdobozkák a bőrtasakokban, a szárított hús, a kenyér, a cukor és az összetekert pokróc a nyereg mögötti táskában. Semmit nem hagytak hátra… semmit a kissé lejjebb, a lejtőn heverő holttest kivételével, melynek torkán keresztben kátránycsíkként húzódott a rászáradt, megfeketedett vér. Benya odapillantott, de csak egy másodpercre; mostanra már hozzászokott a holtak látványához. – Nem hinném, hogy hiányozni fogunk neki, nem igaz? –kérdezte Mámetka sipákoló, magas hangján. Apró emberke volt – azt állította, hogy megvan százötvenkét centi is –, egy faun rózsapiros ajkával és olyan kislányos hanggal, gyermekien vadóc arckifejezéssel, hogy a tábor foglyai a „Bette Davis” gúnynevet ragasztották rá. Eltévedtek az ellenséges vonalak mögött, és Benya Golden néha úgy érezte, mintha ők lennének az utolsó életben maradt emberek a világon. De a kis csapat nem egy közönséges osztaga volt a Vörös Hadseregnek. A tagjai mind egy szálig elítélt bűnözők voltak, a hadsereg többi részében szolgálók csak Szmertnyikinek, azaz Holtaknak hívták őket. Csakhogy ezek az emberek Benya emlékezetében soha nem halnak meg. Később jött csak rá, hogy az álmaiban mindig vele vannak, oly elevenen, ahogyan ezen a napon is. Néhányuk gyilkosságért vagy rablásért került börtönbe, mások elloptak egy cső kukoricát, többen pedig csupán azért, mert szerencsétlenségükre bekerítették őket a német csapatok. Benya volt az egyetlen politikai elítélt, és ez annyit

jelentett, hogy neki még óvatosabbnak kellett lennie: Nevem Senki és Semmi – ez volt a jelszava. A titoktartás valaha nagy kihívás volt számára, de itt és most már mindannyian kívül estek a párt és a hadsereg ellenőrzésén. 1942 júliusát írták, a Vörös Hadsereg széthullóban volt, Sztálin Oroszországa a megsemmisülés szélén táncolt, de a Gulag munkatáborában szerzett bizalmatlanság és téboly még mindig rágta a csapat minden tagjának lelkét. Miután borzalmas veszteségekkel áttörtek az ellenséges vonalakon, a sztyeppék végtelen aranyló tengerén hányódva még egy utolsó küldetést kellett teljesíteniük. Benya ellenőrizte lova, Ezüstharisnya nyeregszíját: „Inkább feledkezz meg a nadrágodról, és lovagolj anyaszült meztelen, minthogy elfelejtsd meghúzni a nyeregszíjat! – okította mindig az öreg Panka. – Laza szíjjal repülsz egyenesen a mennyországba!” Készen álltak. Vezetőjük, Zsurko százados feje biccentésével jelet adott: – Nyeregbe! Itt az idő az indulásra. Priscsepa, akinek tüskésre vágott haját aranyszínűre fakította a nap, mit sem vesztett a rá jellemző könnyed, vad jókedvből. Összecsendülő sarkantyúkkal, nevetve ugrott a nyeregbe, lova, Esperanza, a gazdájához hasonló fenegyerek, boldogan vetette fel a fejét a játékra. Benya csodálta Priscsepa soha nem szűnő képességét az örömre, még itt is, ilyen körülmények között: hát nem ez a legnagyobb adomány a világon? Örülni tudni mindig mindennek? Figyelte, ahogy a legalább hatvanéves Panka lágyan a lova marjára téve kezét úgy pattan a hátára, hogy nem is lép a kengyelbe. Az öreg kis pókhasa ellenére hajlékony volt, erős és fürge. Nem mindenki volt ilyen gyengéd a lovával, és ez meg is látszott az állatokon. Amikor Garanzsa Szépség nevű lova felé lépkedett, az állat lelapított füllel, szemét rémülten forgatva lesett rá. A „Pók” gúnynevet viselő Garanzsától minden ló rettegett, de Benya nem is csodálkozott, ő maga is félt a férfitól. Annak ragyás, formátlan képe úgy festett, mintha egy vak vadember fejszével faragta volna ki fából a vonásait, szája foghíjas, skarlátvörös vágásként tátongott, és tetőtől talpig hosszú, fekete szőr borította a testét. Soha nem sietett, esetlen, nehézkes lassúsággal mozgott, de sugárzott belőle a fenyegetés visszafojtott energiája. Aztán ott volt a csecsen „Vidor”, távolról szikár, nemes arcvonású férfi, azzal

az idejekorán őszülő üstökkel a fején, ami oly vonzóvá teszi a kaukázusi férfiakat – mindaddig, míg féktelen örömre nem gyúlt vagy dühbe nem gurult, mert akkor aztán, gondolta Benya, az Isten irgalmazzon… Benya volt az utolsó, ahogy mindig. Keservesen merev tagokkal mozgott, a combját felhorzsolta, a hátsóját kékre-zöldre törte a nyereg. Csupán nemrég, a pár hetes gyakorlat alatt tanult meg lovagolni, most pedig csizmás bal lábát a kengyelbe helyezve, fújtatva húzta fel magát a nyeregbe. – Csak óvatosan, papa – kapta el az ifjú Priscsepa a vállánálfogva, és vasmarokkal tartotta, míg egyensúlyba került odafönt. Panka, aki hófehér pofaszakállából és a feje búbján összefogott fehér kontyból ítélve még jóval az első háború előtt élte ifjúsága napjait, egy adag dohányt rágva, cuppogva szívogatta a bajsza végét, ami nála a vidámság jele volt. A csapatnyi férfi oly különbözően lovagolt, amilyen különbözően lépdeltek a földön, mindegyikük lovának más-más élettörténete volt, támadásokkal és visszavonulásokkal, veszteségekkel és győztes ütközetekkel, melyeket lovasaik úgy ismertek és értettek, mintha legalábbis az édes gyerekeik lettek volna. Ahogy nekiindultak az útnak, mindegyikük a maga módján köszöntötte a lovát. – Gyía, deli fiú – mondta Panka almásderes csődörének, Almaznak, míg Priscsepa előrehajolva gyengéden ráfújt Esperanza előrefelé hegyezett, majd elégedetten lelapuló, fehér csúcsos füleire. Benya, a tősgyökeres moszkvai világfi, aki élete egy részét spanyolországi kávéházakban és itáliai nyaralókban töltötte, vallásos áhítattal, mintha egy rabbi kántálna, úgy dünnyögött Ezüstharisnya fülébe. A férfi öntörvényű, sötét gesztenyebarna, csillagos homlokú kancája fehér lábairól kapta a nevét. Ezüstharisnya hátrafordította csillogó szőrű fejét Benya felé, aki előrehajolva átölelte a ló nyakát. Imádta ezt a lovat, annyira, amennyire valaha embert is szeretett. Ráadásul, tűnődött magában, soha életében senkire nem utalta rá ennyire a sors, mint most a lovára. Zsurko százados átizzadt zubbonyában, csúcsos sisakját mélyen a szemüvegére húzva felemelte a kezét. – Ha féltek, ne csináljátok! – kiáltott oda az embereinek. – Hacsináljátok, ne féljetek!

A hét férfi egy pillanatra előremeredt a megperzselt síkságra. Arcukat máris belepte a por, homok ragadt a szemükbe, az orrlyukaikba, csikorgott a foguk alatt, beférkőzött a ruhájuk alá. A levegőben lebegő, szúrós szagú por könnyeket csalt a szemükbe, amint előrelovagoltak a lóhere-, levendula-és lucernamezőkön keresztül. Zsurko százados megtörölte szemüvegét, és előreszegezte tekintetét. – Épp a fiamra gondoltam – mesélte Benyának, aki az osztagtagjai közül a legközelebb állt hozzá –, az anyja azt mondja neki, hogy nem kell megerőltetnie magát az iskolában. Mérges vagyok a feleségemre… Milyen különös, gondolta Benya, hallani, amint valaki ilyen hétköznapi dolgok miatt zsörtölődik itt, e pokoli zűrzavar kellős közepén. Benyának most eszébe jutott a holttest. Mindannyian észrevették, tudták, mit jelent, és senki nem szólt egy szót sem, nem lepődött meg, nem tett fel kérdéseket. Végül is valamennyien jól ismerték a halottat. De közelről ismerték a halált is. A Gulagon oly sebesen érkezett a halál, akár egy sóhajtás. Ahogy tavasszal olvadásnak indult a jég, sorra tűntek elő a holttestek a hóból, ott, ahol télen összeestek a kimerültségtől, vagy tarkón lőtte őket egy őr. Néha már napokkal előre körüllengte a foglyokat a halál lehelete, volt valami az üveges tekintetükben, a kihegyesedett orrukban, a beesett arcukban, aztán egy reggel ott feküdtek a priccsükön tátott szájjal, holtan. Benya tisztában volt vele, hogy a megfeketedett, rászáradt vérrel szennyezett holttest senkit sem fog zavarni, vagy eltéríteni az előttük álló feladattól. Zsurko azóta is a fia lustaságáról mondta a magáét: nem hajlandó komolyan venni a tanulmányait, erősen dohányzik, és látszólag fáradhatatlanul teszi tönkre magát. Benya körbepillantott. Öntörvényű, hontalan társai talán soha nem is éreznék annyira otthon magukat egy családban, mint itt, ebben a csapatban. A nagy sztyeppe mindkét oldalán kallódó emberek találták meg a helyüket e kegyetlen káosz hierarchiájában. Benya azon tűnődött, vajon volt-e valaha a világtörténelemben ennél a mostaninál rettenetesebb pillanat. Különítményükben Zsurko volt az egyetlen becsületes ember, az egyetlen, aki, ha túléli, visszamehet a normális, civil életbe, könyvelőnek vagy üzletvezetőnek, olyan aktatáskát lóbáló, öltönyös fickónak, amilyenekkel a moszkvai metróban találkozni. Tisztességesen bánt az embereivel, a támadások során rendíthetetlenül állta a sarat, és

higgadtságát legjobban abból lehetett megítélni, hogy sosem tett megjegyzést semmire, bármit is látott. A síkság laposan terült el a szemük előtt, csupán egy-egy fűzfavagy nyárfaliget törte meg az egyhangúságot, de többnyire üresen húzódott előttük a pusztaság, a hullámzó füves legelőt sárga fejű, fekete képű napraforgók pettyezték a végtelen látóhatár előtt, az ég színe hirtelen változott skarlátvörösből sárgára, majd lilára: poros, ködös, homályos fényesség. A pusztaság hamisítatlan, vad szépsége a tehetetlenség lebegő állapotába ringatta Benyát, megérezte, hogy egyedül a jelen pillanatban létezik, és semmivel nem kell törődnie, mint az érzéssel, hogy ő csupán egy megfáradt öregember, aki nem akar mást, mint életben maradni még egyetlen újabb napig. A távolban harckocsik raja acélhátú bogárseregként szántotta fel a kávébarna földet. A Don felé tartottak, hatvan mérföldnyire előttük pedig ott feküdt Sztálingrád. Fejük felett a felhasadt égbolton süvítve szelték át a ködöt az egymással párbajozó Jak és Messerschmitt vadászgépek. A közelükben egy német Storch felderítő gép figyelte az orosz erők mozgását. Esetlen őskori szárnyas gyíkhoz hasonlatos, gondolta Benya. Az utóbbi hetek német előrenyomulása annyira gyorsan zajlott, hogy mostanra az orosz sztyeppén mindenütt a káosz lett az úr. Teljes orosz hadosztályokat kerítettek be és ejtettek foglyul a németek, számos áruló átállt a németek oldalára, másokat hátrahagytak a pusztában. Odakint, a vérfürdőben már nem csupán németek voltak oroszok ellen, és nácik a kommunisták ellen, de orosz állt szemben orosszal, kozák kozákkal, ukránok mindenki ellen, és mindenki a zsidók ellen… Az utakon és a nyílt síkságon a hadoszlopok támadásaitól és visszavonulásaitól összezavarodott parasztok kimerülten és egykedvűen igyekeztek előre, szegényes ingóságaikat szekéren menekítve magukkal. A falvakban, erdőkben és a magas fűben pedig zsidók rejtőzködtek, elveszett lelkek, hihetetlenül hangzó rémtettek szemtanúi. Távol rongyos kis besszarábiai szülőfalujuktól és a nagy orosz zsidó városoktól – Odesszától és Dnyipropetrovszktól – szénaboglyától pajtáig magányosan menekültek védett helyet keresve. – Rendben. Szakasz, előre! Zsurko százados úgy kiáltott, mintha legalábbis egy egész szakaszt alkotnának, mintha nem halt volna már meg annyi társuk, és nem

csupán heten lennének, és mintha nyolcadik társuknak a csalitosban hátrahagyott holttestén nem nyüzsögnének legyek hordái. – Induljunk, hogy a hőség beállta előtt még sikerüljöneljutnunk valahova. Előre, banditák! Először csak lassan poroszkáltak, Zsurko százados ment legelöl, utána a kis Mámetka a póniján, ami Benya szerint alig volt nagyobb egy jól megtermett kutyánál, aztán Panka Almaz hátán, majd Garanzsa, a Pók, mögöttük pedig a többiek zárták a sort. Keresztülügettek egy napraforgómezőn, teli fel-le szálldosó verebekkel. Priscsepa a nyeregből kihajolva markolta magához a vidám, széles virágfejeket, úgy rázva szájába a magokat, akárha a szabadnapján sétálgatna cimboráival. Aztán ahogy a síkságról ereszkedni kezdtek az előttük folyékony higanyként csordogáló folyam völgyébe, megvillant a távolban a falu ablakairól visszatükröződő nap fénye, és Zsurko távcsövén keresztül szemügyre vehették a lovakat, a terepszínű egyenruhás embereket és a fémjárművek katonazöldjét. Újra és újra ellenőrizték fegyvereiket. Panka most Benya mellett lovagolt. Bajusza végét rágcsálva Benya karjára tette hatalmas, napbarnította kezét. – Óriási nagy ez az ország – mondta. – Akárhogy nyújtózkodunk, sosem érünk a végére. Benya belenézett Panka napcserzette rókaarcába, a ráncok közül kivillanó keskeny, csodálatosan éles látású szemekbe. Panka folyvást a tájat kémlelte, fülelte a madarak dalát, a szarvasok bőgését, a motorzúgást. „Ez fecske” – szokta mondani. Vagy: „Barcogó szarvasbika keresi a párját.” Máskor egyszerre csak hirtelen előremutatott: „Odanézz! Ott egy ürgelyuk!” Ugyanígy felismerte a hangjukról a repülőgépeket is: „Ez a mienk, egy bombázó.” Vagy a fegyvereket: „Ez egy nyolcvannyolc milliméteres.” Mindig pontosan tudta. Benyának a torkában dobogott a szíve, izzadt a tenyere, összeszorult a gyomra, és egy pillanatra elszédült a hőségtől. A szüleinek is itt kell lenniük valahol. Néha úgy érezte, meghaltak, és csak arra vágyott, hogy csatlakozzon hozzájuk, de ma felébredt benne a remény, hirtelen biztos volt benne, hogy rájuk fog találni. Egy másodpercre maga elé idézte az asszonyt, akit Moszkvában szeretett. Orrában érezte Szásenyka nyakának illatát, látta maga előtt a szürke szemeket, a megfeszülő

inakat, ahogy szerelmeskednek – annyira élénken élt benne az emlék, hogy belesajdult a szíve. A Szásenyka utáni élete csak egy ócska, végletekig lecsupaszított túlvilági élet a halál után: a bírósági tárgyalás és a Gulag. Már hónapok óta részt vett a háborúban, de ez az egyszerű életforma, a halálos küzdelem, a kozákok és lovaik társasága a füves puszták és a napraforgómezők birodalmában, a por, a lovak verejtékének és a fegyverolajnak a szaga jobban életre keltette, mint bármi, amire emlékezni tudott. Ha később megkérdezték volna, hogy félt-e, azt mondja: „Hogy féltem-e? Jobban, mint bárki el tudná képzelni!” És mégis, a félelmen túl is volt élet. „Dalt énekelünk – írta Makszim Gorkij, a nagy író, aki egyszer régen olyan kedvesen fogadta Benyát – a bátrak őrületéről.” Benya harcba lovagolt, hogy megöljön egy embert, vagy talán többet is, mellkasában a katasztrófa előérzetével, tudta, nem valószínű, hogy túléli a csatát. Mégis hitt a szerencséjében. Muszáj volt. Mindenki így tett. Ebben az országban a halál keblén nőttünk fel, ölésre neveltek minket. A halál az a csizmás, széles öves kópé, akinek a cipősarka a lépcsőnkön kopog, aki keresztülcsörtet az erdőn, aki az éjszaka közepén bekopogtat a szomszédba egy kupica vodkáért. A gyilkolás az egyetlen dolog, amit mi, oroszok jól csinálunk, somolygott magában Benya. Méghozzá igen, igen jól. Amint ügetett előre a napraforgók között, Ezüstharisnya hirtelen jobbra fordította a fejét, hegyezte a fülét, és Benya érezte, ahogy visszafogja a lépteit. Valamit jelezni akart neki. Panka és Priscsepa már szálltak le a lóról, puskájukon felhúzták a ravaszt. Benya a vállán lógó PPS-géppisztolyra helyezte a kezét. Ha most meghalsz, mondta magának, tudd, hogy már régesrégóta halott vagy…

Első nap

I. – Golden őrizetes, felállni! Benya összecsukló térddel felemelkedett. Két esztendővel korábban, 1940 telén, három bíró vonult be sorban egymás után a Szuhanovka Különleges Börtön tárgyalótermébe. Benya két szürke egyenruhás, csizmás, kövér férfit pillantott meg maga előtt, meg egy harmadikat, akit ismert, méghozzá nem is csak az újságok képeiről, hanem személyesen is. A sasorrú, tüskére vágott, őszes hajú Herkules Szatinov elvtárs, Sztálin kegyeltje, a Politbüró tagja, Sztálin-zubbonyában és hosszú csizmájában karcsún és kecsesen foglalta el a jobb oldali széket. Valaha, nem is olyan régen mennyire izgalomba hozta Benyát, hogy megismerjen ilyesféle hatalmasságokat, milyen büszke volt, hogy maga Sztálin is tudja, kicsoda ő. A nyughatatlan ifjúkor micsoda visszataszító, ostoba hiúsága! Most bezzeg azt kívánta, bárcsak soha ne tudtak volna még a létezéséről sem. Benya felismerte az elnöklő tisztet is, egy egyenruhás, kopaszra borotvált fejű buldogot, göcsörtös, lilásvörös orra alatt kis bajuszkával. Vaszilij Ulrih, Sztálin kedvenc bírája személyesen. – Én, V. Sz. Ulrih – zengte mennydörgő hangon –, ezennelmegnyitom a Katonai Bíróság jelen ülését itt, a száztizes számú Különleges Objektumban. Ez alatt a Szuhanovka Börtönt értették. – Az időpont ezerkilencszáznegyven január huszonegyedike, reggel négy óra harminc perc. A vizsgált ügy: Golden, Benjamin. Éjszaka van? Benya Ulrih bíró sebhelyes arcát vizslatta hitetlenkedve, még mindig képtelen volt elhinni, hogy valóban bűnösnek találhatják és elítélhetik, amikor az egyetlen felróható bűne egy kis gyerekes kíváncsiság volt – na meg, hogy a nem megfelelő nőbe szeretett bele. De Ulrih alkoholtól ködös, vizenyős szeméből semmi mást nem tudott kiolvasni, mint unott undort, és Benyának borzongva jutott eszébe, hogy a bíró állítólag nem csupán részt szokott venni a halálos ítéletek végrehajtásánál, hanem olykor-olykor szívesen vette saját kezébe a dolgokat. Benya érezte a bírák felől a cigaretta, vodka és kávé émelyítő szagát – férfitestek kipárolgását a levegőtlen irodában az alvás nélkül töltött hosszú órák után. Ismerős volt a szag, azokra a hosszú, boldog éjszakákra emlékeztette, amikor írótársaival hajnalig beszélgettek

moszkvai lakások konyhájába szorulva sikeres költőkről, új filmekről vagy a legújabb társasági botrányokról… annak az életnek örökre befellegzett. Az előtte fekvő papírra sandítva, lilásvörös szemhéját dörzsölve Ulrih nekilátott a felolvasásnak: – Benjamin Golden vádlott aláírta beismerő vallomását, melynek alapján az ötvennyolcadik paragrafus nyolcadik cikkelye értelmében ezennel bűnösnek találtuk az államhatalom megdöntése, Sztálin, Molotov, Kaganovics és az itt jelen lévő Szatinov elvtársak meggyilkolására szervezett összeesküvés, és a fehérgárdistákkal, valamint a japán és francia titkosszolgálatokkal közösen létrehozott trockista ellenforradalmi csoportosulásban való részvétel vádpontjaiban. – Nem, nem! – hallotta Benya saját hangját szánalmasancincogni valahonnan a távolból. Ulrih odafordult a tőle jobbra ülőhöz. – Szatinov elvtárs, lenne szíves felolvasni az ítéletet? Szatinov arca semmiféle érzelmet nem árult el, de az is igaz, hogy Sztálin főmuftijai mesterien tudták leplezni gondolataikat. Szükségük is volt rá. Az elvtárs Benyára emelte fagyos tekintetét. – A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége nevében aLegfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma az ügyet megvizsgálta, és a vádlottat a legszigorúbb mértékű büntetésre, visnyaja mera nakazanyija, azaz golyó általi halálra ítéli. Szatinov szavai – a legszigorúbb mértékű büntetés – villámcsapásként érték Benyát, meginogtak a lábai. Kétségbeesetten nyeldekelve kapkodott levegő után. Elég közel állt a bírák asztalához, hogy lássa, amint Ulrih felvési az aktájára a halálos betűket: V. M. N., a csak Viskának becézett halálbüntetés kezdőbetűit. Oroszországban minden hivatali ügyosztálynak, minden munkának, még a gyilkolásnak is megvolt a maga vészjóslóan takaros betűjelzése. De hát ez tévedés, borzasztó tévedés! A szavak visszhangozva kergetőztek a fejében. Pontosan tisztában volt vele, hogy mit jelent a Viska, mert kíváncsi íróként egyszer régen megkérdezett egy csekista fejest, hogyan végzik ki a foglyaikat, abban a naiv hitben, hogy az ő számára sosem fog eljönni ez a pillanat. „Levisszük a foglyot egy zárkába, mélyen a föld alá – mesélte neki a csekista tiszt. – Két őr tartja a karjánál fogva, mialatt

egy harmadik villámgyorsan, mielőtt a fogoly észbe kapna, nyolcgrammnyi ólmot ereszt hátulról a tarkójába. Végül kap egy ellenőrző lövést a halántékába.” – De én nem vallottam be ezeket a bűnöket! Soha! Én nem… Ulrih nagyot sóhajtott, odahajolva valamit súgott Szatinovnak, és megmutatott neki egy köteg iratot. – Itt van előttem az aláírt vallomása, Golden vádlott – mondtaUlrih. – De az hamisítvány! Nem vagyok bűnös! – Csendet, őrizetes! – ordította Ulrih az asztalra csapva. – Aláírta, vagy nem írta alá ezt itt? – kérdezte Szatinov dallamos grúz akcentusával. – Nem! – felelte Benya. – Vagyishogy… tudja, nem volt másválasztásom, hiszen agyba-főbe vertek. A vallomásomat csak kikényszerítették. Mindent tagadok, kínvallatásnak vetettek alá… Ulrih májfoltos kézfejével végigtörölte az arcát. Hosszúra nyúlt már ez a vodkával átvészelt éjszaka, csupa Viskára ítélt rab, aztán ellenőrizni a kivégzéseket – Benya látta rajta, hogy már semmi mást nem akar, csak elküldeni a jelentést Sztálinnak, és bezuhanni az ágyba. – Az aláírt vallomás a törvény erejével bír – hadarta Ulrih, ahangja egyszerre volt dühös és egykedvű –, az ítélet fennáll, a döntés végleges, és késlekedés nélkül végrehajtandó… Benya levegő után kapkodott. Mintha gyomorszájon vágták volna és megnyílna alatta az akasztófa csapóajtaja, aztán a rémülettől felkavarodott a gyomra, biztos volt benne, hogy akkor ott helyben meghal. Az őrök elkapták a karját, és úgy tartották maguk között, mint egy összetört kirakati bábut. Ekkor Szatinov odahajolt Ulrihhoz, és a fülébe súgott valamit. Szatinov volt a jelenlévők között a legnagyobb kutya, Sztálin fegyvertársa, ő nem volt bíró. Különleges oka volt annak, hogy itt volt. Sztálin bízta rá, hogy „felügyelje” az eljárást, mert Szatinov valaha a barátja volt azoknak az embereknek, akiket készült halálra ítélni. Ez Sztálin hűségtesztje volt. Ulrih megvonta a vállát, Szatinov pedig megköszörülte a torkát. – Golden elítélt, a kirótt büntetését visszavonjuk. Ehelyett tízév… – A többi már elveszett a Benya fülében zúgó megkönnyebbülés hullámaiban.

Jól hallotta? Igen! Úgy van. Tíz év! Újra visszatért az életkedve – és mindezért hála Szatinovnak. – Köszönöm! – suttogta Benya a bírák felé, de azok már régnem törődtek vele. Felállva szedegették össze a papírjaikat. Oda akart rohanni, de az őrök elkapták, megrángatták, és visszatartották. – Isten áldja magukat! – kiabálta. – Hallgass! – Puskatust nyomtak az oldalába. – Kuss legyen, elítélt! Aki egyszer már hallotta a saját halálos ítéletét, az attól fogva máshogyan, mélyebben él, mint a többi ember, és Benya Golden számára többé semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Most majd újra élhet, szenvedélyesen, nagylelkűen. Újra szerethet. Ó, mennyire imádta az életet! Alig vette észre, amikor a bírák kivonultak a teremből. Ezután végigtaszigálták a folyosón, majd a Fekete Holló becenevű rabszállítóval visszavitték a cellájába, ahol aztán volt ideje jobban felfogni az egészet. A puszta halálnál súlyosabb büntetésre ítélték, a letartóztatása pillanatáig tartó életének vége volt. Szinte halott volt, amennyire ez a fizikai megsemmisülés nélkül lehetséges, még lélegzett, de az állandó jelen pokoli csapdájába esett. Eszébe idézte a római hajókat hajtó rabszolgákat: mostantól ő is egy gályarab, aki halálra robotolja magát a Gulagon. De aztán arra gondolt: tíz év! Hiszen az nem szól örökké! Tíz évet túl tudok élni, és visszatérhetek az életbe… ugye? A cellában teltek-múltak 1940 hetei és hónapjai. Benya hozzászokott a börtön napi rutinjához, bár tudta, hogy hamarosan vége szakad, és a foglyok gyűlölnek mindenféle változást. A változás veszélyes. De tudta, mi következik: az etap, az utazás kelet felé, átszállításuk a Gulag lágerébe. És ez is elérkezett. Hajnali négykor ébresztő. Az őrök berontanak a zárkába. – Felkelni! Fogd a holmid. Davaj, davaj! Mozgás kifelé! Benyának fogalma sem volt, hova mennek, csak annyit tudott, hogy keletre tartanak, marhavagonokban zötykölődve lassan, át az Urál hegyláncain, a végtelen Szibéria pusztaságain, és még tovább. A vonatokat telezsúfolták a mocskos, tetvektől kínzott foglyokkal (köztük számos lengyellel, mint Benya megtudta, Sztálin legújabb hódításának áldozataival), a vagon közepére állított vödörből ki-kiloccsant a vizelet és a bűzös ürülék. Benya időnként szóba elegyedett társaival,

megtárgyalták Sztálin meglepő szövetségét Hitlerrel, hogy hogyan osztották fel Lengyelországot egymás között. Párizs is most került náci uralom alá. Vajon meddig tudnak a britek kitartani? De többnyire a vagon sarkában hevert a helyén, takarékoskodott az erejével, próbált életben maradni, megtanulni hallgatni, és nem beszélni. „Politikai” elítéltként a foglyok hierarchiájában legalul foglalt helyet. Még a tolvajok és a gyilkosok is felette álltak, legmagasabban pedig azok a gengszterek, akik a vagon uraiként mindig a legjobb ételhez jutottak hozzá, és elvehettek bármit, amit csak akartak. Villámgyors lökdösődés az egymás hegyénhátán kuporgó foglyok között, és Benya vagonjának félhomályában már el is vágták a torkát egy fogolynak az új csizmájáért, és kifosztották a ruhájáért, kabátjáért, sapkájáért és élelmiszerfejadagjáért. Hirtelen fényárba borult a vagon, ahogy elhúzták az ajtót, és Benya egy pillanatra elkapta szemével a karok és lábak tehetetlen rongybabatáncát, amint a meztelen holttestet kilökték a dübörgő nyíláson, majd behúzták az ajtót. Benya azon tűnődött, egyáltalán megtörtént-e, amit látott. Ettől kezdve egész további élete során egy emberi lény halála, ami valaha Benya számára jelentőségteljes, felejthetetlen eseménynek számított, olyasvalaminek, amit elmesélt a családjának, amiről olvasott az újságban, vagy amit megbeszélt a barátaival, ezután már inkább csupán elkerülhetetlen történés volt a többi esemény láncolatában, mely a napok lomha sodrásában hamar feledésbe merült. A testén lakmározó bolhák az őrületbe kergették, azzal töltötte a napokat, hogy levadászta, és különös élvezettel összeroppantotta őket, érezte, ahogy a testük szétpukkan, leckét kapott abból, hogy apró, váratlan örömök képesek egészen elviselhetővé tenni az életet. Néha mármár úgy érezte, szinte életművésszé vált, mesterévé az apró dolgok élvezetének. Minden tranzitállomás börtönében heteket töltött – mindegyik egy külön világ volt, a túlélés csak ott érvényes szabályaival –, míg eljött a következő etap ideje, majd az azután következőé, és így tovább. Városok végtelen sora. Petropavlovszk. Novoszibirszk. Irkutszk. Rabtársai mindenütt azt hajtogatták: „Imádkozz, nehogy Kolimába kerülj…!” De amikor megpillantotta a Bajkál-tó kék víztükrét, Benya tudta, hogy pontosan oda tartanak. Az Ohotszki-tengeren való pokoli áthajózás után az utazás borzalmaitól kábultan érkeztek meg Magadanba, ahol egy új világ várta

őket hósipkás hegyekkel, üdítő hegyi levegővel és az aranybányák holdbéli tájhoz hasonlatos övezetével. Benya maga elé képzelte az amerikai aranyláz városkáit, melyekről annyit olvasott imádott Jack Londonja Fehér Agyar című regényében, és látta maga előtt a határvidéket Cooper Az utolsó mohikánjából. Érkezésükkor szeptember volt, az utolsó hetek, mielőtt befagy az Ohotszki-tenger, és hónapokra elvágja Kolimát a szárazföld többi részétől. Az őrök vezetésével csoportokban felmasíroztak a hegyre a Kolimai országútnak csúfolt sáros ösvényen, egyenesen a fogolytáborba, ahol Benyának és társainak le kellett vetkőzniük, lezuhanyozni, leborotválták a hajukat, a ruháikat pedig gőzzel fertőtlenítették és tetvetlenítették. A zuhanyzóban Benya látta az egymásnak eső férfiakat, egyesek térden állva, mások egymásra hajolva párzottak kétségbeesetten, összeszorított kézzel megragadva az élvezet utolsó morzsáit. Másnap ott állt meztelenül az orvosi vizsgálóbizottság előtt, mely egy doktorból és egy csekista tisztből állt, és megpróbált olyan öregnek és gyöngének látszani, amilyennek csak tudott. De a doktor, maga is fogoly, már nyomta is a pecsétet a papírjára: KOLIMA TFT, azaz nehéz fizikai munkára alkalmas. – De én nem vagyok elég erős – tiltakozott Benya. – Kuss legyen, tetűláda – rivallt rá az őr. – Betegségszimulálásáért a büntetés főbelövés. Panaszkodásért repülsz az elkülönítőbe. Mozgás! Másnap hajnali négykor keltették őket. – Davaj, davaj, mozgás! Hozzátok a holmitokat! Egy benzin helyett fatüzelésű kazánnal működő teherautó platóján ülve Benya továbbutazott a sebesen rohanó vad hegyi patakok, rénszarvascsordák és meredek szurdokok világába. Aztán megpillantotta az első szögesdrótkerítést és az őrtornyokat a fából eszkábált barakkok mellett, végül átléptek a táboruk, a Madjak-7 kapuján. A bejáratnál gigantikus felirat hirdette: DICSŐSÉG SZTÁLINNAK, A GÉNIUSZNAK DICSŐSÉG SZTÁLINNAK, SZERETETT VEZÉRÜNKNEK DICSŐSÉG SZTÁLINNAK, A MUNKÁSOSZTÁLY BARÁTJÁNAK, A SZOVJET GYERMEKEK ATYJÁNAK Végül a legalsó sorban:

TÖBB ARANYAT MEGTEREMTÉSÉÉRT!

A

SZOCIALISTA

PARADICSOM

Másnap korán reggel az első névsorolvasáson rabok százai álltak vigyázzban a reggeli ködben: kiváltságos foglyok, az úgynevezett táborbizalmik, párban, korbácsot és bunkósbotot suhogtatva terelték a többieket a munkabrigádokba. A brigádvezetők a parancsnoknak jelentettek. – A brigádban huszonhét fogoly van jelen – kiáltotta Benyabrigádvezetője, egy Surik nevezetű elítélt –, egy meghalt tegnap a bányában, egyet fegyelemsértés miatt kivégeztek, egy reggelre meghalt a barakkban, kettő betegen fekszik, egy, aki szándékosan kárt tett magában, az elkülönítőben van. Öt új fogoly. Összesen huszonhét. Surik felvezette Benyáékat a bányához. – Ha dolgoztok, kaptok enni – figyelmeztette Surik Benyát észektársait, ami a táborban a rabok gúnyneve volt. – Ha nem dolgoztok, megdöglötök. Benya szeme előtt egy hatalmas, szélesen elterülő, sárból és sziklából kivájt mélyedés tűnt fel a hegy oldalában, ahol deszkapallókból épített ösvényeken hangyaként nyüzsögtek a munkások és a fegyveres őrök, hogy feltárják a szakadékok mélyét, apró játékbábuk a tájon, melyet a rabok csak úgy hívtak: a Hold sötét oldala.

II. – Ma véget ért a kiképzésetek, banditák – hirdette ki Melisko ezredes, a büntetőszázad parancsnoka. Benyának fogalma sem volt, hogyan élte túl Kolimát, de most itt volt, tizennyolc hónappal később, 1942 júliusában, DélOroszországban, Sztálingrádtól nem messze. Azon a forró, nyári estén, naplementekor ott álltak félkörben Melisko körül a 9. számú Bugyonnij Marsall Méntelep Lovardájában, közel a Don folyóhoz. A lovak hazája volt ez a vidék, a doni kozákok otthona. Hetedik hónapja folyt a kiképzésük. – Készen álltok, hogy teljesítsétek első küldetéseteket, és ezhamarabb eljött, mint bármelyikünk gondolta volna. Veszélyben a haza! – harsogta Melisko. Benya elkapta mellette álló barátja, Priscsepa pillantását. Priscsepa szélesen vigyorgott, de a tisztek képén kiütköző pánikot Melisko harsány önbizalma sem tudta elrejteni. Amikor 1941 decemberében Benya elkezdte a kiképzést, a front még nagyon messze húzódott, és a németeket éppen legyőzték Moszkvánál. Mostanra ideért a háború, tegnap óta idehallatszott a tüzérség döreje, ahogy a németek egyre közelebb nyomultak a Don folyóhoz. – Nektek különösen jó okotok van rá, hogy keményenharcoljatok a hazáért! Amikor a kezem közé kerültetek, mocskos söpredék voltatok. Most harcra készek vagytok, akár a hivatásos katonák, jó harcosok, ügyes lovasok, és közületek még a legügyetlenebbek is – itt Melisko szeme a szárnyként szétálló bozontos szemöldöke alól melegen Benyára villant – legalább képesek fent maradni a nyeregben. Priscsepa letörölte arcáról a szeméből kicsordult könnycseppeket. Könnyen sírt, könnyen nevetett, úgy repült keresztül az életen, akár egy fecske, derűjét semmi nem volt képes kikezdeni, sem a Gulagra szóló ítélete, sem a mai katonai szemle, sem a holnapi csata. „Egy ilyen egyszerű léleknek, mint én, könnyű az élet – mondta mindig kedvesen. – Egyszerűen csak élek bele a világba, és kész.” Benya szerette Priscsepát tanulmányozni, mindig érdekelte az emberi természet. A Gulagnál és ennél az elítélt bűnözőkből és hadbíróság elé állított katonákból álló zászlóaljnál sosem látott érdekesebb laboratóriumot. Benya és Melisko ugyanabban a táborban raboskodtak Kolimában. A letartóztatása után Melisko tábornokot olyan kegyetlenül megkínozták,

hogy minden foga és körme hiányzott, csak dús, fehér bajusza volt a régi, merev, mint egy régi festőpemzli. Ennek ellenére, amikor a háború elkezdődött, az első tisztek egyike volt, akit újra hadba hívtak, de nem egy közönséges alakulatot vagy hadosztályt adtak neki, hanem rábízták ezt a söpredéket. Azóta is mindenki Tábornokként emlegette, és Benyának nagyon tetszett, hogy Melisko mindig ugyanolyan, akár levesért áll sorba a kolimai tábori ebédlőben, akár parancsnokként szónokol az embereinek, ahogy itt és most. A pajtához hasonlatos lovardában, melynek homokkal leterített padlóját lovas gyakorlatokhoz tervezték, Melisko egymaga állt előrelépve. Mögötte ott volt Ganakovics százados, a politruk, azaz politikai tiszt, és Pavel Mogilcsuk, a titkosrendőrség különleges egységének vezetője. Benya nem ismerte a részleteket – a teljes igazság mindig Szigorúan titkos minősítést kapott –, de annyit azért tudott, hogy az orosz csapatok gyors iramban vonultak vissza, és most alighanem egy újabb vereség történhetett. Ganakovics magánkívül volt, Mogilcsuk szemmel láthatólag reszketett. Minden újabb fegyverropogás hallatán a rémület egyre feljebb araszolt Benya gyomrában. – Jusson eszetekbe, amit mindig mondtam nektek! – kiáltottaMelisko, műfogsorán kissé félresiklottak a magánhangzók. – Nem kaptok el! Ezt az idézetet a kedvenc filmjéből kölcsönözte, és az emberei imádták. – Hurrá! – kiáltották egyszerre, de hirtelen léptek zajahallatszott, és Benya körbepislantva látta, hogy Zsurko százados berohan a porond közepére, és Melisko kezébe nyom egy papírdarabot. – Pihenj! – adta ki az utasítást Melisko. – Fontos parancsotvárunk a Sztavkától. A Sztavka a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnokságának másik neve volt. Benya és Priscsepa egymásra néztek, Priscsepa dünnyögni kezdett az orra alatt: Ne körözz fölöttem, fekete holló…

III. Messze innen, jóval északabbra, Moszkvában egy katonai zubbonyt és puha marhabőr csizmába tűrt buggyos szürke nadrágot viselő, alacsony termetű, fáradt öregember üldögélt egy hosszú irodában az óriási asztal mellett. Arca beesett volt a kimerültségtől, himlőhelyes bőre fakószürke. Odakint a Kreml falait terepszínű álcázóhálók borították, és léghajók köröztek a város felett, hogy megzavarják a német bombázó repülőgépeket. Bent állt a hosszú asztal a T alakú toldással, rajta a szorosan egymás mellett sorakozó telefonkészülékekkel, az ablak előtt barátságtalanul sivár függönyök lógtak, és mellettük Lenin falon függő, kivilágított halotti maszkja. Minden változatlan volt, de SzovjetOroszország alapítójához a falon mostanában olajfestmény formájában csatlakozott a cári idők két tábornoka, Szuvorov és Kutuzov. Ez, a katonák között csak a Kis Sarokként emlegetett iroda volt a szovjet hadsereg főparancsnoksága, az innen kiágazó telefonok és a szomszéd távírószoba kábelei kötötték össze az irodában ülő férfit a határtalan, gyakran kiszámíthatatlan és irányíthatatlan külvilággal, ahol emberek milliói vívtak véres harcot egymással. – Túljártak az eszünkön – mondta Sztálin nyugodt hangon. – Az egész déli hadsereg az összeomlás küszöbén áll. A parancsnokaink bolondok, mind ostoba bólogató János. Nincsenek megfelelő embereink. Még mindig várjuk a fő támadást Moszkva ellen. A hosszú asztal közelebbi végén három férfi ült. Molotov, a zömök termetű, kerek fejű, orrcsíptetős alak, bólintott. Ő volt az egyetlen civil ruhás a társaságban, szürke öltönyt, szürke nyakkendőt és merevített galléros fehér inget viselt. Arcának sápadt penészvirágszíne elárulta, hogy irodakukac, akit soha nem ér a napfény, Sztálin bizalmasai csak Kreml-arcszínként emlegették ezt az árnyalatot. – Igaza van, Sztálin elvtárs – helyeselt Lavrentyij Berija külügyi népbiztos, a titkosrendőrség főnöke. Kék színű, válllapos NKVD-egyenruhája megfeszült széles hasán, arca szürkés árnyalatban játszott, de csak úgy áradt belőle a hozzáértés, az éberség és a kegyetlen hatékonyság. A harmadik férfi, a vezérezredesi egyenruhát viselő Herkules Szatinov megszólalt:

– Sztálin elvtárs, szerintem ez a német offenzíva fő iránya. Minden erejüket átcsoportosítják a Don felé és a Kaukázus körzetébe. Rosszul ítéltük meg a helyzetet. Nincs Moszkva elleni támadás. Magam is tévedtem, és vállalom a felelősséget, ha szükségesnek látja, haditörvényszék elé állok. Túljártak az eszünkön… Sztálin megsemmisítő pillantást vetett Szatinovra. Tegnap még árulónak nevezte volna, akinek elment az esze, talán a letartóztatását is elrendelte volna. De a hozzá hasonlóan grúz származású Szatinov, a kedvence, mindig megmondta neki az igazat. És ebben a pillanatban az igazságra volt a legnagyobb szükség. Hat héttel korábban, június 19-én Harkov közelében, a szovjet vonalak mögött lezuhant egy német Storch gép. A gép utasa Reichel őrnagy, a német vezérkar tisztje volt, nála egy aktatáska Hitler déli támadásának, a Kék Hadműveletnek a terveivel. Néhány órával később a tervek már ezen az asztalon feküdtek, és Sztálin az ugyanebből a három emberből álló, mindent görög kórusként helyeslő különítménnyel együtt tekintette át. – Ez csak egy hadicsel – mondta akkor Sztálin. – Klasszikusdezinformálás. Komolyan azt hiszik ezek a gazemberek, hogy bedőlünk ennek? A déli offenzíva csak egy elterelő hadművelet. A valódi nagy támadás Moszkva ellen irányul. A három politbürótag buzgón helyeselt – ahogy mindig. Mostanra azonban kiderült, hogy tévedtek, Hitler páncélos hadosztályai a délorosz sztyeppéken keresztül vonultak Sztálingrád felé. Hamarosan kettévágják Oroszországot. Sztálin odapillantott az asztal túlvégére, ahol Alekszandr Vasziljevszkij tábornok, vezérkari főnök állt a déli hadszínteret ábrázoló, nyilakkal és színes jelekkel beterített térkép fölé hajolva. – Vasziljevszkij elvtárs! A szakértelmet sugárzó Vasziljevszkij, aki úgy festett, mint egy régimódi cári tiszt, felegyenesedett. – Szatinovnak igaza van, Sztálin elvtárs. Ez a fő offenzíva. Sztálin bólintott, tenyerével megdörzsölte az arcát. Sütött róla a halálos kimerültség. Szatinov csodálattal szemlélte Sztálin önuralmát, a főnökéből a végzetes hibák ellenére sugárzó hűvös, merev intelligenciát. De azt is megállapította, hogy Sztálin az utóbbi háborús évben megöregedett, a ruhái már csak úgy lógtak rajta.

A párnázott ajtó hang nélkül feltárult, és egy koboldszerűen apró alak, Alekszandr Poszkrebisev, Sztálin titkára dugta be az orrát. – Megjöttek, Sztálin elvtárs – jelentette. Sztálin bólintott, az ajtón két idős lovassági tiszt lépett be, és vigyázzban megálltak előtte. Mindketten ebben a pillanatban érkeztek a frontról, és a repülőtérről egyenesen a Kremlbe vitték őket. A harctér pora még az arcukon ült, Szatinov érezte a belőlük áradó verejtékszagot és kétségbeesést. – Jelentést kérek, Bugyonnij elvtárs – adta ki a parancsotSztálin kellemes tenor hangján. – A német „A” Hadseregcsoport csapata áttörte az észak-kaukázusi frontvonalat – kezdte Bugyonnij marsall, akinek széles hordó mellkasa, csizmába és vörös csíkos lovaglónadrágba bújtatott, a lovast eláruló görbe lába, de még a viasszal tökéletesen ápolt, gyönyörűséges bajusza is szánalmasan összezsugorodni látszott a vereség hatására. – Csapataink visszavonulóban vannak. Az ellenség elérte a Dont, és készülődnek a kaukázusi betörésre, célba vették az olajmezőket. Megpróbáljuk újracsoportosítani az erőinket. Rosztov elesett. – Rosztov? – ismételte meg Sztálin. – Hazugság! Csak pánikot akarsz kelteni! – kiáltott a marsallraBerija. – Rendes jelentést kérünk! De Bugyonnij rá se hederített. 1937-ben, amikor a terror idején megpróbálták letartóztatni, Bugyonnij pisztolyt rántott, és azzal fenyegetőzött, hogy lepuffantja őket, és magával is végez, ha azonnal nem kerítik telefonvégre Sztálint. Sztálin telefonon eltörölte a letartóztatási parancsot. – Rosztovnál a seregeink meghátráltak – folytatta Bugyonnij. –Hátat fordítottak, és elmenekültek! Egyszerűen elfutottak! Elismerem, hogy gyávaság és hozzá nem értés miatt. Vállalom a felelősséget. – És ön, Tyimosenko marsall? – fordult Sztálin a másikhuszártiszthez. – Milyen jó hírekkel tud szolgálni? Tyimosenko megcsóválta csillogó, kopasz fejét. – A sztálingrádi fronton teljes a zűrzavar. A német hadseregelérte a Dont, mindössze a folyó kanyarulatát védő két csapat tartja vissza őket. Voronyezst el fogjuk veszíteni. Attól tartok… – elgyötörten csuklott a hangja. – Mondd meg Sztálin elvtársnak az igazat! – szólt rá Berija.

– Attól tartok, maga Sztálingrád is veszélybe került. Sztálingrád! Sztálin saját magáról elnevezett városa, ahol a polgárháborúban hőstetteivel szerzett nevet magának. Szatinov hitetlenkedve hördült fel: – Hazugság! Sztálingrád soha nem fog elesni – mondta Berijavontatott mingréliai akcentusával. – A pánikkeltőket főbe kell lőni! A németek több száz kilométerre vannak Sztálingrádtól. Sztálin mogyoróbarna szeme Vasziljevszkij felé villant, aki éppen átrendezte az asztalon heverő térképeket az új híreknek megfelelően. A Vezér megbízott Vasziljevszkijben. – Nos? Vasziljevszkij alaposan megfontolta a választ. – A Don-kanyarnál megállítjuk a német csapatok előretörését, de sürgősen meg kell kezdeni Sztálingrád védelmének megerősítését és a harckocsigyárak evakuálását a városból. A déli front teljes átszervezését javaslom, már figyelmeztettem őket, hogy új parancs érkezik a főparancsnokságtól. Sztálin egy pillanatra elgondolkodott, és rágyújtott egy Hercegovina Flor cigarettára. Ahogy a két tábornok vigyázzban állt, Vasziljevszkij újból a térkép tanulmányozásába mélyedt, és a három hűséges bérenc türelmetlenül várakozott, a szoba csendjében minden egyes cigarettaszippantásból érződött a Vezér feszült összpontosítása. – Tyimosenko, Bugyonnij, várjanak odakint – mondta Sztálin. A két férfi tisztelegve elhagyta a szobát. – Sztálingrád természetesen nincs veszélyben. Egyelőre. De alegkisebb meghátrálást sem tűröm. Egy lépést sem hátra… – hagyta, hogy szavai elérjék a kellő hatást. – Sztálin elvtárs – szólította meg Szatinov rövid szünet után –, Hitler seregében sikeresen alkalmazzák a hadbíróság által elítélt katonákból és bűnözőkből álló büntetőszázadokat. Nekünk is már kiképzés alatt állnak a gyávaságért hadbíróság elé állított árulókból és a Gulagon toborzott bűnözőkből álló büntető zászlóaljaink, de azt javaslom, alakítsunk ki egy állandó rendszert, hozzunk létre büntetőszázadokat minden fronton, és vessük be ezeket az ütközetekben… – A mindenre elszánt emberek olyan veszettül küzdenek, mintmaga az ördög… – mondta Sztálin. – Nagyszerű ötlet. – Felemelte az asztalon sorakozó telefonok közül az egyiknek a kagylóját. – Jöjjön be!

Poszkrebisev jelent meg az ajtóban, kezében jegyzettömb és ceruza. – Írja – utasította Sztálin. – A honvédelmi népbiztoskétszázhuszonhetes számú rendelete. Felállt, majd elkezdett fel s alá járkálni, remegő kézzel szippantott a cigarettájából. – Ezt mindegyik frontra el kell sürgönyözni. Sürgősen ki kellhirdetni minden egyes harcoló egységnek még ma este… Az ellenség új erőket készül bevetni ellenünk… A német támadók Sztálingrád felé hatolnak… már elfoglalták Novocserkaszkot, Rosztov-na-Donut, fél Voronyezst… Katonáink, pánikkeltők felbujtására szégyenletesen feladták Rosztovot… Megparancsolom: egy lépést sem hátra…

IV. – Egy lépést sem hátra! Ez a jelszavunk. A manézs porondjának tikkasztó hőségében Melisko felolvasta Sztálin legújabb hadiparancsát, mely frissen érkezett távírón, egyenesen Moszkvából. Benya érezte, ahogy megborzong. Élete egy újabb rémisztő szakaszába lépett. – A Sztavka a következőképpen rendelkezik: „Mindenhadsereg köteles felállítani kétszáz főből álló felfegyverzett záróosztagokat, és az ingatag csapattestek mögött elhelyezni őket. Ezek feladata bármilyen visszavonulás esetén a pánikkeltőket és a gyáván megfutamodókat a helyszínen kivégezni… Egy lépést sem hátra… Már folyik a foglyokból toborzott büntetőszázadok kiképzése… Benya és társai hegyezték a fülüket; Sztálin személyesen hozzájuk szól, az ő sorsukról ír. – Elrendelem nyolcszáz főből álló büntetőszázadok, úgynevezett strafnije bataljoni felállítását minden fronton köztörvényes bűnözőkből, fegyelemsértésért vagy gyávaságért elítéltekből. Ezeket az egységeket az ütközetek legnehezebb pontjaira kell irányítani, hogy ott vérük ontásával esélyük legyen vezekelni a Haza ellen elkövetett bűneikért… Ez a Haza új jelszava. Aláírás: J. V. Sztálin, honvédelmi népbiztos. Melisko összehajtotta a papirost, és zordan „banditáira” meredt. – Sztálin elvtárs azt parancsolta, hogy… – Engedélyt kérek a szólásra! – kiáltott közbe egy hang. Melisko bólintott. – Mit jelent az, hogy „vérük ontásával vezekelni”? – kérdeztePriscsepa. Rajta kívül senki nem merte volna feltenni ezt a kérdést. Melisko gyér, rozsdaszínű haja egy tincsével letörölte homlokáról a verítéket. Az emberek várták a választ; Benya szinte érezte, ahogy mindenki izgatottan előrenyújtja a nyakát. – Sztálin elvtárs úgy érti, hogy kétféle módon szabadulhattokki innét. Vagy meghaltok, vagy megsebesültök a harcban. A katonák egy pillanatra visszafojtották lélegzetüket, amint – ahogy Benya is – megemésztették sorsuk e fordulatának brutális egyszerűségét. – Látjátok, gazfickók? – folytatta Melisko. – Esélyt kaptatok, hogy a csatában megszolgáljátok a szabadulásotokat. Küszöbön áll a

bevetésetek. Ma éjjel pihenjetek… Igen, elvtárs? Ganakovics valamit belesúgott Melisko fülébe. – Rendben – mondta Melisko. – Ganakovics elvtárs elmondja atöbbit. Ganakovics százados kidüllesztett mellkassal előrevonult. – Fiúk, elvtársak, barátaim, strafnyiki – kezdte azon a rekedtes, nyers hangon, amelyet kifejezetten az ilyen jelentőségteljes pillanatokra fejlesztett ki. – Ti még magatokon viselitek az osztályidegen elemek, írástudatlan burzsoák, ellenforradalmár bűnözők, degenerált gyilkosok fertőző mocskát, de átneveltünk és kiképeztünk titeket, és most abban a dicsőségben részesültök, hogy harcolhattok a szocialista hazáért és Sztálinért, a nemzet géniuszáért! Én ott leszek veletek, vállvetve fogunk küzdeni! – Ganakovics előrántotta pisztolyát, és a feje fölé tartotta. – Minthogy elítélt bűnözők és gyáva árulók vagytok, nincsenek jogaitok, mint a rendes katonáknak. Nem fogjátok megtudni, hogy hol vetnek be titeket, és nem kaphattok térképet a kezetekbe. Csak hálásan elfogadjátok a küldetéseteket, és végrehajtjátok. Ha én vagy a Különleges Egység észrevesszük a legkisebb megingást, a parancstól való eltérést vagy engedetlenséget, egy szót, egy pillantást és igen, akár egy gondolatot, azonnal nyolc gramm ólom lesz a jutalmatok: azonnali kivégzés! Ganakovics nagyot nyelt – amikor izgatottan szónokolt, olykor elfelejtette lenyelni az összegyűlő nyálát, és a végén egyetlen nyálkás csomóként kellett leküldenie a nyelőcsövén. Melisko kissé zavartan álldogált, de a volt fegyenceknek arcizmuk sem rezdült. A Gulagban és az 1941-es nagy visszavonulások során már hozzászoktak a szovjet hivatalnokok ostoba rosszindulatához. – Köszönjük, nagyon hasznos volt, Ganakovics elvtárs –mondta Melisko előrelépve. Az emberek érezték, hogy megveti a pártbérencet, és osztoztak vele ebben az érzésben. – Sok szerencsét, banditák! Ott leszek veletek! Éljen Sztálin! – Elnézést, ezredes – vágott közbe Mogilcsuk, a titkosrendőr –, van itt még valami. Ganakovics százados szeretné még egy kicsit felvilágosítani az embereket. – Pihenésre van szükségük, és el kell látniuk a lovakat. Nemhallgattak már minket elég ideig? – vetette ellen Melisko.

– Még nem – felelte Mogilcsuk. – Gyerünk, mozgás! Hozzátok afoglyot! Sustorgás futott végig a Strafbaton, ahogy az NKVD-s őrök, lövésre kész gépfegyverüket maguk elé tartva, előretaszigáltak egy alakot. Benya egyből látta, hogy az ifjú Poljak az, és hogy a fiú sír. Istenem, fohászkodott Benya, adj neki erőt! De Isten akkor épp nem volt ott, hogy segítsen rajta. Amikor Poljak odaért a tisztek csoportjához a porond közepére, Mogilcsuk mozdulatára az őrök durván megállították. A fiú megingott, de azok visszarángatták. – Emberek, ha valaki csalással megpróbál visszaélni a nagySztálin bizalmával, annak csak egy vége lehet – jelentette ki Ganakovics vészjóslóan. A Kommunista Párt hamisítatlan kreatúrájaként Ganakovics imádott a népszerű vezető szerepében tetszelegni. Benya pontosan tudta, hogy ha kalinkát táncolnának, Ganakovics már pattanna is be középre, hogy felvágjon a bonyolult tánclépésekkel, ha pedig a kantinban innának, Ganakovics vállakat veregetve, bicepszét gyúrogatva fizetné a feleseket, és kétes hőstetteiről sztorizgatna – az ezerkilencszázharminckettes gabonakampányról, meg amikor Molotovval találkozott, arról a napról, amikor leleplezett egy trockista sejtet a gyárban, és persze az összes nőről, akiket meghódított. Csupán turcsi orra és apró disznószeme árulná el, hogy kiszínezi a történeteket, amikkel kérkedik. Ganakovics hangosat nyelt. – Ezennel átadlak a forradalom csekista lovagjainak kezébe. NKVD-egyenruhásokkal körülvéve Mogilcsuk lépett előre. – Aki szándékosan kárt tesz magában, hogy elkerülje abevetést, vagy kegyelmet nyerjen, azonnali hatállyal halálra ítéltetik. Poljak közlegényt büntetőszázadbeli szolgálatra ítélték, mert a kijevi csata idején elöljárói parancsa nélkül visszavonulásba kezdett. Az elmúlt éjjel, meghallva, hogy közel a bevetés, ez a gyáva áruló semmitől nem riadt vissza annak érdekében, hogy betegséget színleljen, így megvágta saját magát. – Igazi sérülés volt – nyüszített Poljak. – Csendet, elítélt! – ripakodott rá Mogilcsuk. – Az ápolószemélyzet egyik tagja feljelentette. A vizsgálat lefolytatása után, a Sztavka jelen

parancsa értelmében ezennel halálra ítélem, az ítélet a század színe előtt azonnal végrehajtandó. A körbenállók egyszerre szisszentek fel. – Strafnyiki, katonák, fiaim! – kiáltotta Ganakovics, már megsem próbálva leplezni izgalmát. – Ki vállalkozik önként az ítélet végrehajtására? Melisko a csizmáját bámulta. Akkora volt a hőség, hogy Benya alig kapott levegőt. Eszébe jutott, hogy egyszer régen ő is hallotta a saját halálos ítéletét. A fiúra meredt: Mityka Poljak, oly sokszor beszélgettünk; ha ennyire rettegtél, miért nem jöttél oda hozzám? Az emberek csak álltak tanácstalanul, egyik lábukról a másikra nehezedtek, legyek zümmögtek. – Megismétlem – kiáltotta Ganakovics –, önként jelentkezőketkérek a fogoly kivégzésére! Néma csend. Ganakovics felemelte pisztolyát. – Vagy nekem kell elvégeznem? Benya és Priscsepa egymásra sandítottak. Egy Ganakovicsfélék által uralt Oroszországban élve milyen ironikus, hogy egy regimentnyi gyilkos közül senki nem akart a kivégzésre vállalkozni. – Majd én lelövöm a fiút – szólt egy hang. Garanzsa, a Pók emelte fel a kezét. – Lépjen előre, Garanzsa közlegény – mondta Ganakovics. Szokásos lomha lépteivel, élvezve oszlopszerű combjai erejét és a rémisztő hatást, amit az arcával keltett, Garanzsa előrebaktatott, és szőrös karjait összefonva megállt a század előtt. Úgy állt ott, akár egy hatalmas, kövér madárpók, Benya már értette, honnan kapta a gúnynevét. – Még valaki? Kell még egy ember. Gyerünk, fiúk! Ki lesz az? – Majd én! Vidor volt az, a csecsen gengszter, akivel Benya Kolimába tartva azon a szörnyű tengeri úton ismerkedett meg. – Lépjen előre, Ulibnus közlegény – harsogta Ganakovics Vidorvalódi nevét használva. – Foglalják el pozícióikat – mondta Mogilcsuk, aki meg voltgyőződve róla, hogy a „pozíció” szó gyakori használata tekintélyt kölcsönöz számára –, vagy magukat is hadbíróság elé állíttatom!

Vidor oldalra lépett az olyan ember laza, táncoló mozgásával, aki egész életét a törvényen kívül töltötte. Mindig félig éberen aludt, soha nem ment át egy úton anélkül, hogy a háta mögé ne pillantott volna, mindig futva igyekezett egyik gaztettétől a másikig. Poljak odapillantott a két orgyilkosra, és egész testében remegni kezdett. – Istenem, legyen már vége – fohászkodott suttogva Benya. Priscsepa magában imádkozott, a nyakában függő szentképet markolva. Ahogy Benya körbepillantott, látta, hogy a többi kozák is csendben mozgatja az ajkát. Ganakovics átnyújtotta a Nagant-pisztolyokat. Mindkét hóhér úgy fogta a pisztolyt, minta fegyverrel a kezükben születtek volna. – Térdre, elítélt! – bömbölte Ganakovics nagyokat nyelveizgalmában. Az őrök elfordították Poljakot, háttal a tömegnek, és térdre nyomták. Benya látta, ahogy a fiú lehajtott, szeplős nyaka égővörösre gyúl. Van, hogy egy ember tarkója ugyanannyit elárul, mint az arca, gondolta Benya. Poljak lázasan lihegni kezdett, hátravetett fejjel kapkodta a levegőt. Már nem is emberi lény volt, csupán egy állat, másodpercekre a végtől, csak remegett fogvatartói markában, mint marha a vágóhídon. Garanzsa és Vidor egyszerre biztosították ki a pisztolyukat. Előbb Garanzsa, majd Vidor tarkón lőtte Poljakot, a két lövés egy helyre ment. Amikor Benya kinyitotta a szemét, Poljak már az oldalán feküdt. Mogilcsuk előhúzta a saját fegyverét, és – nem volt gyakorlott lövész – az erőfeszítéstől remegő kézzel leadta az ellenőrző lövést Poljak halántékára. Benya észrevette, hogy Melisko egész idő alatt nem nézett fel. – Rendben! Orvost! – kiáltott Ganakovics. Két nővér rohant elő egy hordággyal, és rágörgették a holttestet. Ezután a század orvosa, doktor Kapto, akit Benya a Gulagról ismert, odatérdelt Poljak mellé, megérintette a nyakánál, és Ganakovics felé biccentett. – Az elítélt meghalt – jelentette. – Köszönöm, doktor – felelte Ganakovics a körbenállókrameredve. – Megtanultuk a leckét, emberek, ugyebár?

V. Benya egyedül bandukolt a lovak kifutója felé, odaérve rákönyökölt a fehér kerítésre. Lágy, balzsamos éjszaka volt, igazi szumerki, egyike azoknak a tökéletes nyári éjszakáknak, amikor annyira meleg van, hogy senki nem tud aludni, puhán bársonyos a levegő; aszfaltbetyárnak való éjszaka, sétáláshoz és csókolózáshoz való. A láthatáron villámok cikáztak, dörögtek az ágyúk, érezhetően egyre közelebbről, és olykor idehallatszott, amint az állomáson lerakodott harckocsik dübörögve indulnak a front felé. Odaát, a Don túloldalán orosz katonák ezrei vívták élet-halál harcukat, valahol a közelben meg Poljak holttestét hajították éppen egy jeltelen sírba, melyet a zsíros, fekete földbe ástak. Vajon csak azért lőtték le a fiút, pour encourager les autres,1 hogy megfegyelmezzék ezt a megbízhatatlan századot, töprengett magában Benya, vagy a küszöbönálló bevetés tényleg annyira megrémítette Poljakot, hogy szándékosan kárt tett magában? A magány üdítő hatással volt Benyára. A kényszermunkatáborban és a hadseregben egyaránt az egyik legnagyobb kínszenvedés a személyes tér hiánya volt. Majd’ megveszett egy kis egyedüllétért. Emiatt kedvelte a sztyeppék világát. Gyakran kisétált ide éjszaka rágyújtani és álmodozni, a lányára gondolt, aki az anyjával élt, Benya elhidegült feleségével. Vajon biztonságban vannak Brüsszelben vagy Párizsban, vagy sikerült eljutniuk Madridba, esetleg Londonba? A lánya mára már kész felnőtt hölgy lehet – évek óta nem látta… Aztán ott vannak a szülei. Odessza Hitler szövetségeseinek kezére került, és a románok a hírek szerint olyan ámokfutást rendeztek a városban, hogy a zsidó lakosság nagy részét lemészárolták az utcákon. Lehet, hogy velük is ez történt? Vagy sikerült elmenekülniük kelet felé? Aztán felnézett az égre, és eszébe jutott Szásenyka. Vajon életben van még? Elöntötte a szerelem hulláma, mindennél jobban sóvárgott az asszony ajka után, a térdhajlatában megfeszülő inakra, amikor köré kulcsolta a lábát. Ha el lehet érni valahogyan, hát gondolatban csókokat küldött neki: „Szeretlek!” – suttogta. Fülelt, hátha érkezik valami válasz, de egy hangot sem hallott, még visszhangot sem. Az összes emberből, akiket életében szeretett, egyetlenegyről sem tudta, vajon életben van-e még… A holnaptól való félelem fölé tornyosult. A közeli legelőkön nyerítettek a lovak. Ezrével voltak itt az istállók karámjaiban, Oroszország első

számú huszártisztje, Bugyonnij marsall által kitenyésztett Bugyonnijlovak. Ezüstharisnya is ott volt valahol. Elnézett arra, ahol lennie kellett, és látni vélte lova homlokán a fehér csillagot és fehér lábszárait. Továbbsétált a sötétben, megállt a kerítésnél, csettintett a nyelvével, ahogy a kozákok, és már közeledtek is a lovak. Legelöl Ezüstharisnya ügetett, és Benya máris úgy érezte, hogy nincs is annyira egyedül. A kanca gazdája tenyerébe fektette puha orrát, és ahogy Benya előrehajolt a ló hosszúkás feje mellé, és belenézett a szemébe, akkor tudatosodott benne, hogy sír: a többiek miatt, Poljak miatt, és legfőképpen maga miatt. Ezüstharisnya lassan csóválta a fejét, a lehelete édes fű illatát árasztotta. Hirtelen egy kattanást hallott, egyik kezét a ló nyakán hagyva hátrafordult. Priscsepa volt az, épp cigarettára gyújtott. Amikor sikerült meggyújtania, Benya felé nyújtotta. – Tessék, ez a tiéd, mindjárt sodrok magamnak is. A Mahorka dohány olyan erős volt, hogy Benyát köhögésre ingerelte, de hálás volt a cigarettáért. Meglátta, hogy a doktor és az egyik ápolónő Priscsepa mögött állnak – barátai a kolimai táborból. Dr. Kapto Benyára nézett. – Minden rendben, barátom? – tudakolta, kezével megszorítvaBenya karját. – Mindannyian félünk az ismeretlentől. No, jól van! Minden rendben lesz! – Hála istennek, hogy velünk lesztek – mondta Benya. – És te hogy vagy, Priscsepa? – fordult Kapto a kozákhoz. – Én soha nem gondolok a holnapra – felelte Priscsepavidáman. Már el is felejtette Poljakot. – Tonya, maga is velünk jön? – kérdezte Benya az ápolónőt, akimár a kolimai kórházban is Kapto alatt dolgozott. – Persze, magukkal megyek – felelte a nő. Tonya sosem beszélt sokat. Olyan volt, mint egy izzó nélküli lámpa a mindig napbarnított és hosszú lábú Nyuska, Kapto másik ápolónőjének árnyékában. – Láttuk, ahogy eltemetik – mondta Tonya. Benya értette, hogy Poljakra gondol. Együtt csinálták végig a kiképzést itt, az orosz pusztán, messze a frontvonalak mögött. Lövészeti gyakorlat, hogyan lőjenek az alapvető fegyverzettel, a Moszin–Nagant puskával és a könnyű Degtyarev

golyószóróval… Zsurko százados versenyeztette őket, hogy ki tudja a leggyorsabban szétszedni és összerakni a fegyvereket. A legnehezebb volt azt megtanulni, hogyan kell a PPS-géppisztolyt éjszaka, a sötétben megtölteni, levenni a tár tetejét, megfeszíteni a rugót, és betolni a töltényeket. Aztán ott voltak a pisztolyok, a Nagant, a német Parabellum meg a Degtyarev -Spagin nehézgéppuskák, azokkal is kellett tudniuk bánni. Mindent becéztek: a PPS-ek voltak a Papasák, a Degtyarev– Spagin-puskák a Daskák, a teherautóról indítható, újfajta rakéták meg a Katyusák. Mivel itt, ezen a lovasság számára tervezett katonai támaszponton szállásolták el őket, és mivel annyi kozák volt a büntetőszázadban, Melisko, maga is régi vágású lovastisztként úgy döntött, hogy lovassági kiképzést kapnak. – Még a harckocsik korában is – szónokolt nekik Melisko azelső napjukon –, a Vörös Hadseregnek a nagy Sztálin vezetése alatt Bugyonnij marsall által kidolgozott harcászati szabályzata kimondja, hogy a lovasság a hadsereg fontos fegyverneme, melyet utolérhetetlen sebessége és mozgékonysága különösen alkalmassá tesz a frontális támadások, bekerítő hadműveletek, felderítés és az ellenséges vonalak mögé mélyen benyúló támadások elvégzésére. Ideális terepviszonyok között, mint amilyen a doni sztyeppe, a lovasság képes átlagosan óránként tizenkét vagy akár tizenhat kilométeres sebesség elérésére is… A buzdító beszéd után leendő kiképzőjük, Pantaleimon Csurelko őrmester lépett ki eléjük. Ez a doni kozák, akit mindenki csak Pankának hívott, sűrű, ősz haját a feje búbjára kötött kontyban viselte, óriási, kétfelé álló bajusza és pofaszakálla pedig olyan extravagáns látványt nyújtott, mintha arcszőrzete is a katonai felszerelés részét képezte volna. A karámba terelve őket megsuhogtatta ostorát, és farkasszemet nézett mind a száz vagy még több összegyűjtött strafnyikival. Benya kilógott a sorból. Ő volt az egyik legidősebb – és minden bizonnyal a legpuhányabb. Pantaleimon egyenesen rámutatott. – Te, ott! Lépj előre! Látott ez a zsidó életében egyáltalán lovat? Benya nagy levegőt vett; a kozákok zsidógyűlölete közismert volt. – Igen, lovagoltam már – felelte –, de nagyon régen…

– Na, majd meglátjuk – mondta Panka. – Először is, menj be akifutóba, és válassz egy lovat. Ne feledd, ez életed legfontosabb választása. Fontosabb, mint feleséget választani. Ahogy Benya belépett a karámba, egy csillagos homlokú, fehér lábú ló egyenesen odaügetett hozzá. – Ez Ezüstharisnya. Ő választott téged. Okos kanca. Ez jó fénytvet rád. Most pedig megtanulsz rendesen lovagolni, aztán harcolni – tette hozzá Panka. Benya ismerősei, Vidor és a kis Mámetka gúnyosan felvihogtak, de Panka kiköpte a tubákot a szájából, és egykedvűen folytatta: – Kinevetitek a zsidót, mert lovagolni tanul? Rajtunk, kozákokon kívül senki nem tud semmit a lovaglásról. Tartsátok féken a nyelveteket! Első lecke: a lovad a fiad és a lányod egyszerre, a feleséged és a szeretőd, a lelkiatyád és a politikai komisszárod. Figyelj a lovadra! Gondoskodj róla, mint a feleségedről! Tiszteld, mint az anyádat! Etesd, mint a lányodat! Szerelmeskedtél valaha szép nővel, zsidó? Nem hinném. – Túl vézna, hogy elboldoguljon egy nővel – ugratta „Hordó”Sztrizkaz, egy rózsaszínű hordóhoz hasonlító kövér alak, aki soha nem fogyott egyetlen grammnyit, még Kolimában sem. – Vagy túl öreg – vihogott egy másik, Ivanov, akiről Benyatudta, hogy a beceneve „Gyilkos”. – Ebből elég! – vágott közbe Panka. – Aki még egyszer ilyetmond, magam zúzom porrá. – Tényleg?– vigyorgott gúnyosan Ivanov. – Azt nem merné! – Ki mondta ezt? Panka odalépett Vidor bandájához, és Benya észrevette, hogy egy lépésnyire óvatosan hátrahúzódnak. – Ne bántson minket! – cincogta Mámetka szokásos szopránhangján. Benya felismerte a Gulagon megismert leosztást, ahol a bűnözők voltak az urak. – Szállj le rólunk, öreg! – Nem megyek sehova – felelte Panka nyájas nyugalommal. – És most figyeljetek rám, vagy a németek még azelőtt elkapnak, hogy felültetek volna a nyeregbe. Te ott, Ivanov, ülj fel a lovadra, gyerünk! Ivanov habozott. – Gyerünk, hadd lássuk! – kiáltott rá Mámetka. – Bárki fel tudülni egy lóra!

Ivanov a kengyelbe bújtatta lábát, a másikat fellendítette, és diadalmas vigyorral a képén elhelyezkedett a nyeregben. – Nagyszerű – mondta Panka csípőre tett kézzel. A ló ebben a pillanatban felágaskodott, és ledobta Ivanovot, hogy nagy csattanással a fenekén landolt. A társai röhögve nézték, ahogy Panka odamegy hozzá, és kezét nyújtva felsegíti a földről. – Ülj fel a lóra! – Soha többet! – Ez parancs. – Berezelt – cincogta Mámetka. – Rendben. Ivanov újra felhúzta magát, és elfehéredő arccal ült a nyeregben. – Próbálj a nyeregben maradni – mondta Panka, és halkancuppantott egyet, a ló pedig újra levetette a hátáról Ivanovot. A banditák hátrahőköltek, ahogy Ivanov lehuppant a homokba, ahol nyöszörögve ott is maradt. – Nem is olyan egyszerű, ugye? – mondta Panka. – Nem csoda, hogy nem „Lovas” a beceneved. Később Benya rájött, hogy Panka minden lovat rá tud venni, hogy dobja le a hátáról lovasát. Beszélt a lovak nyelvén – sok más nyelv mellett. – Na, ki a következő? Te ott – mutatott Hordó Sztrizkazra. – A Hordó régen csekista verőlegény volt – locsogta suttogvaegy hang Benya fülénél. Kóska volt az, a „Macska”, egy csipkelődő, rosszmájú, vézna üzbég, aki imádott a többi fogolyról pletykákat terjeszteni. – Csak úgy mondom. – Tartsd meg a pletykáidat – mondta neki Benya. Pontosan tudta, hogy a történetek veszélyesek lehetnek, a pletyka ölni képes. Legjobb, ha az ember semmit nem mond, és semmit nem hall. – Ivanov egyszer egy egész családot kivégzett az otthonukban, az ágyukban – tette még hozzá Kóska. – Csak úgy mondom. A kiképzés kimerítő volt: ébresztő hajnali négykor, haladás lépésben, ügetés, vágta, galopp, megtanulni rohamozni, és rajban együtt lovagolni. Felnyergelni és etetni a lovat, ellenőrizni a csüdjét és a patáit. Mindenki kapott egy, a Vörös Hadseregben rendszeresített szablyát, megtanulta

megélezni, és megtanulta, hogyan kell rúdra erősített – emberi testeket imitáló – szalmazsákokat kettéhasítani és ledöfni, és kivont szablyával rohamozni. Benya városi fiú volt, de amikor a spanyol polgárháborúból tudósított, megtanult lovagolni, és sok-sok órát töltött már életében lóháton. Ez azonban igazi lovaglás volt. Gyorsan tanult, vagy ahogy Panka megfogalmazta: Benya Golden tud lovagolni. Lehet, hogy zsidó, de az anyja kozák! A lovak örömteli időtöltéssé változtatták a kiképzés hosszú óráit, és Benya társai, legtöbben kozákok, akik lóháton nőttek fel, nem győzték fitogtatni ügyességüket. Ügetés közben doni kozák nótákat dúdolgattak. Panka versenyeket rendezett köztük, és a kozákok sorra szaltóztak fel paripáik hátára, vágtázva lecsúsztak a ló oldalára, hogy hátrafelé lőjenek, galoppozva felszedték a földre dobott kesztyűt, rávették a lovukat, hogy az oldalukra fekve rájuk támaszthassák puskájukat. Priscsepa, aki a „Villám” becenevet kapta, képes volt nekifutásból felugrani a nyeregbe, galoppra váltani, és mindeközben a céltábla közepébe találni. Benya fokozatosan megszerette a bőrszerszámok illatát, a zablák és sarkantyúk csengő hangját, a lovak verejtékének ruháikba ivódó szagát. Nem telt el sok idő, mire úgy kezdte érezni, hogy ő és Ezüstharisnya egy test és egy lélek két része. Esténként harmonikaszóval kísérve énekelték a Don és a Kuban vidékéről származó népdalokat, és azzal a kegyetlenséggel kevert szeretettel beszélgettek lovaikról, ahogyan a férfiak az asszonyaikról szoktak. – A napodnak egynegyed részét a lovadról való gondoskodástöltse ki – mondta Panka Benyának, amikor egyik este Ezüstharisnyát csutakolta. – Viseld gondját, és akkor ő is gondodat fogja viselni. Tedd úrnőddé, cserébe ő lesz a megmentőd. Tudod, hogyan kell egy nőt simogatni? – Azt hiszem, tudom – felelte Benya. – És azt tudod, hogyan kell egy nőt megütni? – Nem. – Hah, ti városiak túlságosan finoman bántok a nőkkel. No, egylóhoz mindkettőre szükség van. Ezért van az, hogy mi, kozákok olyan jól értünk a lovakhoz és az asszonyokhoz is. Ha meg akarod nyugtatni Harisnyát, ne paskolgasd a nyakát, mint a legtöbb ostoba bolond, mert nem fogja érteni. Ezeknek a lovaknak az anyja csikókorukban az orrával dörzsöli a nyakukat itt lent, egészen a marjuknál, úgyhogy amikor fent

ülsz a nyeregben, hajtsd vissza a takarót a nyereg alatt, és ott simogasd. Ez mindig beválik. És sose bízd el magad vele, mert akkor móresre fog tanítani. – Őrmester, maga sok háborúban szolgált? – Egynéhányban, igen. A nagy háborúban a Kaiser ellen, a polgárháborúban, most meg itt van ez. – Fél a háborútól? – Nem! Mi van abban félnivaló? Ha jól lovagolsz, megtetted, amit tehettél. A többi már Istenen és a lovadon múlik – elmélkedett Panka a bajuszát csócsálva, apró szemével hunyorítva. – Addig meg, a Donnál mindig kék az ég – tette hozzá elmenőben, ahogy odébb-bandukolt a nyeregben üléstől görbe lábain. Benya egyre büszkébb volt Ezüstharisnyára, egyre gondosabban ápolta. Ha úgy látta, hogy a patái kopottak, érzékenyek, vagy rosszul van megpatkolva, máris hívta „Csimbók” Griscsukot, a himlőhelyes képű, mogorva patkolókovácsot. Ha furcsán viselkedett a ló, Lampadnyiktól, a hadtest állatorvosától kért tanácsot. Órákat töltött Harisnya csutakolásával, míg gesztenyeszín szőre nem ragyogott, fényesítette a lószerszámokat – a nyeregkápát és a szablyája markolatát. Nincs jobb vigasz egy megtört ember számára, mint egy ló szeretete. Olykor csak ült az istállóban a ló mellett, és hagyta, hogy az az orrával böködje kedvesen. Esténként Melisko megengedte, hogy bemenjenek a faluba, és a helyi lányokat még jobban lenyűgözte, amikor megtudták, hogy ők nem akármilyen katonák, hanem a büntetőalakulat tagjai, strafnyikik. – Á, szóval ti vagytok a rosszfiúk – mondták. Az angyalarcú, aranyhajú Priscsepa volt a kedvencük. Benyát megpillantva kuncogásban törtek ki. – És hogy hívják a gyéduskádat, a nagypapát? – kérdezték Priscsepát. – De hiszen csak negyvenkét éves vagyok – tiltakozott Benya. Priscsepa kacagott. – Ő egy könyvmoly, nem ért a nőkhöz. – De ő legalább képes lenne rá, ha akarná – szúrta közbe Hordó Sztrizkaz –, nem úgy, mint Mámetka, az egy álruhás kislány. A táborban úgy hívtuk, hogy Bette Davis, mint azt a filmsztárt. Nagy szemek, morc arcocska… micsoda kis ribanc!

Ahogy Benya, Priscsepa, Kapto doktor és Tonya a karám kerítésénél álldogáltak, páran, akik még kijöttek lefekvés előtt megsimogatni a lovukat, csatlakoztak hozzájuk. Priscsepa dalra fakadt: Szállj, szállj, fekete fecske, Szállj az Alazanin túl, Hozz hírt fivéreinkről, Kiket háborúba vittek… – Dr. Kapto! – Az ezredes szárnysegédje szólította meg az orvost.– Melisko ezredes beszélni kíván önnel. Azt mondja, bütykökről meg aranyérről. Kapto elmosolyodott. – Jövök. Elnéztek az épületek felé. Odabent élesen világítottak a lámpák, a vezérkar bizonyára a hajnali órákig dolgozni fog. Egy Willys dzsip, az amerikai szövetségesektől kölcsönkapott terepjáró kanyarodott a barakk mellé, és Benya látta, hogy rangidős tisztek kászálódnak ki belőle. Ahogy Kapto az iroda felé ballagott, Benya azon tűnődött, vajon eldőlt-e már, mi lesz a küldetésük, mert tudta, hogy valahol valaki éppen most dönt a sorsukról.

VI. Moszkvában már éjfélre járt, de Sztálin még mindig nem rekesztette be a megbeszélést a Kreml sarokszobájában. – Ellentámadást kell indítanunk a déli fronton, csökkenteni acsapatainkra nehezedő nyomást! – jelentette ki Sztálin, ahogy a vezérkari főnökkel, Vasziljevszkij tábornokkal az asztal mellett állva szemügyre vették a térképen felállított apró zászlócskákat, melyek az orosz hadtestek helyzetét jelezték északon a finn határtól egészen le délre, a Kaukázus lábáig. Háromezer kilométer, tízmillió katona. – Negyvennyolc óra múlva megindítjuk a Merkúrhadműveletet, huszonnégy órára rá pedig a Plútó hadműveletet – mondta Sztálin, elsandítva az íróasztalához toldott T alakú asztal végére, ahol Berija, Szatinov és Molotov kuksoltak, akár három udvarias érdeklődést színlelő, bár kissé túlkoros, iskolás diák. – A Merkúr hadművelet előkészítés alatt áll, de kevés amozdítható hadosztály – felelte Vasziljevszkij. – A szóba jöhető egységekből megalakítottuk a hatvankettes és hatvannégyes számú hadseregeket, ezzel visszaállítva az eredetileg a területen állomásozó erőket, létrehozva a sztálingrádi frontot. – Ez minden? Helyezzenek át további erőket a Dontúloldaláról, hogy támogassák a hatvankettes és hatvannégyes hadsereget! Nyomást kell gyakorolnunk az ellenségre. Azonnal támadást kell indítanunk. Mikor tudjuk megindítani az ellentámadást? – Folyik az erősítés átcsoportosítása – magyarázta Vasziljevszkij türelmesen. – De kevés a harckocsi, hiányos a tüzérség és megfogyatkoztak az emberek. Sztálin állandó követelőzése, hogy a megfelelő előkészületek nélkül indítsanak ellentámadást, már eddig is számtalan katasztrófát okozott, de hiába, ilyen volt a Vezér természete. Könyörtelenül, agresszívan támadó. – Kell, hogy legyenek erőink a térségben – mondta Sztálin. –Találják meg őket! Milyen egységek elérhetők most azonnal? Még ma este? Vasziljevszkij segédje további papírokat cipelt be az irodába, melyeket a tábornok gyorsan áttekintett, miközben nyugodt hangon odaszólt Sztálinnak: – Egy pillanat!

Csak ő és Zsukov marsall mondhattak ilyet Sztálinnak, aki 1937-ben annyi tábornokot végeztetett ki, hogy a túlélők érthető okokból óvatosan viselkedtek. Amikor Vasziljevszkij végzett az elé hozott jelentések átvizsgálásával, megköszörülte a torkát. – Az utóbbi hat hónapban büntetőalakulatok és önkénteselítélt bűnözőkből álló csapatok kaptak kiképzést a Donnál. Ezek mostanra harcra készek. Most, hogy az ön parancsára formálisan is megalakultak a strafbatok, a büntető zászlóaljak, a vezérkar ebben a pillanatban is azon dolgozik, hogy az ön parancsának megfelelően bevetésre küldje őket a frontra. – Már a Donnál vannak? – kérdezte Sztálin meglepve. – Vennovszkban, a kilences számú Bugyonnij Méntelepenkaptak kiképzést, a Don kanyar hídfőállásainak közelében. – Hányan vannak? – Ötezer fő. – Több mint a semmi – vetette közbe Szatinov. – És ha elítéltek, életrehalálra fognak harcolni. Sztálin bólintott. – Meg tudják indítani az ellentámadást? Milyen hamar lehetőket bevetni, és milyen fegyvernemeik vannak? Van tüzérség és gépfegyveres zászlóalj? Harckocsiban milyen erősek? Vasziljevszkij zavartan maga elé bámult. – Tüzérséget és géppuskás egységeket be tudunk vetni, derettenetesen kifogytunk a harckocsikból. Mindössze száz T–34-es van tartalékban az egész körzetben, és… – Nincsenek tankjaink? Árulás! – Sztálin hangja egy oktávnyitemelkedett, de azonnal úrrá lett haragján, és a szokásos lágy hangján tette hozzá: – Akkor tankok nélkül vetjük be a harcban ezeket a bűnözőket. Hadd adják életüket a hazáért. – Van egypár régi Betuska harckocsink, amiket megkaphatnak. A sztálingrádi gyárak szerelőszalagjairól egyenesen a frontra szállítjuk az új T–34-eseket – mondta Vasziljevszkij. – De… – Én nem pazarolnék új T–34-eseket ezekre a börtöntöltelékekre – tanácsolta Berija. Sztálin odalépett a székéhez, lerogyott, és behunyta a szemét. – Mit tegyünk? – kérdezte.

– Mondhatok valamit? – kérdezte Szatinov, aki még mindig azasztal végénél ült. – Szerintem van más lehetőség is. Nemrég töltöttem egy kis időt a Don mellett, Bugyonnij marsallnál. Visszahívhatjuk a marsallokat? A Vezér biccentett. Szatinov felugrott, kitárta az ajtót, és behívta a két marsallt. Látszott, hogy mindketten arra számítanak, hogy büntetést kapnak. De Sztálin Szatinovhoz fordult: – Nos, halljuk, mi az ötlet? – Bugyonnij marsall, önnek van tudomása arról, hogy akilences számú méntelepen büntetőalakulatok kiképzése folyik, ugye? Hány lova van ott? – Húszezer az újonnan kitenyésztett Bugyonnij-fajtából –felelte Bugyonnij. – De ezek a lovak jelentik a jövőt. Csodálatos szépségek, a legjobb lovasság számára nemesítve és kiképezve. – Az elítéltek lovassági kiképzést kaptak – mondta Szatinov. – Úgy van – szólt közbe Vasziljevszkij. – Minthogy a Gulagonjelentkezett elítéltek között sok kozák volt, a lovak meg ott voltak helyben, engedélyeztem a lovassági kiképzést. És mivel most szűkében vagyunk a harckocsiknak, Sztálin elvtárs elrendelte új lovas alakulatok felállítását az összes fronton. – Tudtam én, hogy a harckocsi csak afféle múló divathóbort – mennydörögte Bugyonnij, és Szatinov a lelki szemeivel szinte látta, ahogy árad ki belőle a vodkagőz. – Ez az új keletű technológia nem működik megbízhatóan. Egyszer csak kifogy belőlük a benzin, nem úgy, mint a lovaimból. Szatinov Sztálinra pillantott, aki érdeklődve félrebillentette a fejét, mintha azt mondaná: mesélj még. Úgyhogy Bugyonnij mesélt. – A lovasság a jövő, a hadseregem szíve-lelke. De az én lovaimat arra neveltük, hogy a világon a legjobbak legyenek. Kérlek, Koba – könyörgött Sztálinnak a régi becenevét használva –, nem kellene elpazarolni őket rosszul képzett bűnözők alá. – Hogy merészelsz így beszélni Sztálin elvtárssal? – sziszegettBerija. Mindenki Sztálin reakcióját leste. – Bah! – legyintett Sztálin. – Tipikus kozák. Bugyonnij elvtárstöbbre becsüli a lovat az embernél. Még az is lehet, hogy az egyik lovad jobban elirányítaná a dolgokat a déli fronton, mint te? Nos, mindegy, kellenek az imádott lovaid, és kész! – Igenis, Sztálin elvtárs – mondta Bugyonnij lehajtott fejjel.

Sztálin felállt, és puha, borjúbőr csizmájában nekiállt fel-alá járkálni a szobában. – Javaslatom a következő: Tyimosenko marsall elvesztette avezérkar bizalmát, ezennel elbocsátjuk. Tyimosenko tisztelgett, és elhagyta a szobát. Sztálin folytatta: – Gordov átveszi a sztálingrádi front parancsnokságát, tepedig, Szatinov elvtárs elrepülsz Sztálingrádba, és átveszed az irányítást. Bugyonnij visszarepül az észak-kaukázusi frontra Berija elvtárs kíséretében, aki személyesen lő főbe mindenkit, aki akár egyetlen lépést is hátrálna. Mindannyian még ma éjjel indulnak! Bugyonnij tisztelgett. – Vasziljevszkij tábornok, ön pedig lovas zászlóaljakat hozlétre a kiképzett elítéltekből az azonnali bevetés érdekében. Ki ezeknek a börtöntöltelékeknek a parancsnoka? – Egy bizonyos Melisko. – Melisko tábornok? – sandított Sztálin Berijára. – Az még él?Nem járt nálad, Lavrentyij? – Dehogynem – felelte Berija, aki személyesen kínozta meg Meliskót. Kiverte az összes fogát, de hiába, nem tett vallomást. Rémesen makacs ember, régimódi. Igazán csodálatra méltó. – Talán azért őrizte meg az ég, hogy a hazát szolgálhassa –mondta Sztálin elgondolkodva. – Lehet, hogy egész végig jó ember volt. Na, akkor ezt eldöntöttük. Melisko első és második lovas büntetőzászlóalja indítja a Plútó-hadműveletet a sztálingrádi fronton. – A parancsokat máris küldjük távírón Melisko ezredesnek, eza jelenlegi rangja – mondta Vasziljevszkij. Sztálin abbahagyta a járkálást, és leült az asztalhoz. – Berija, te maradj, a többiek megkapták a parancsot, innenmenjenek egyenesen a repülőtérre! – Igenis, Sztálin elvtárs! Szatinov a többiekkel együtt elhagyta az irodát. – Lavrentyij – fordult Sztálin Berijához, ezúttal közösanyanyelvükön, grúzul. – Mit gondolsz, nem ez az ideális pillanat a titkos kis játékunkra? – De igen. A titkos ügynökünk már készen áll. A fő megbízástmegkapta, a legfontosabb, hogy sikerüljön az ellenséges vonalak mögé juttatni, még akkor is, ha ezek a gengszterek semmi mást nem érnek el, csak ennyit, és mind egy szálig odavesznek.

– Rendben, gondoskodj a dologról. Sztálin feltápászkodott, és kiment az irodából az előszobába, ahol a testőrei géppisztolyukat megragadva azonnal talpra ugrottak. Négyen előtte masíroztak, négyen mögötte. Milyen egyszerűen tarkón tudna lőni engem valamelyikük, gondolta Sztálin, milyen egyszerűen! Cigarettára gyújtott, és lehajtott fejjel, elgondolkodva sétált végig a Kreml elhagyatott folyosóin, végig a fényes parkettára terített vörös futószőnyegeken, míg odaért a lakrészéhez. Az őröket kint hagyva becsukta maga után az ajtót, és bement a konyhába, ahol egy apró, de formás, vörös hajú, szeplős serdülő lányka üldögélt az asztal mellett sötétkék szoknyában és fehér blúzban. Előtte nyitott könyv, kezében toll. Szvetlana Sztalina apja láttán felugrott az asztal mellől. – Apa, fáradtnak tűnsz! – vetette magát a férfi karjába, akihomlokon csókolta. – Miért nem vagy még ágyban, kislány? Éjfél múlt. – Apa, már tizenhat éves múltam, és különben is, van mégleckém. – Az jó, ha tanulsz – mondta az apja –, mindenkinek dolgozniakell a hazáért… – Kérsz vacsorát, apa? – Nézzenek oda, az én kis galambocskám főzni is tud! De márvacsoráztam. – Azt hallottam, hogy a németek közelednek Sztálingrádhoz. Igaz ez? – Ugyan! Micsoda kérdés ez, Szveta? Miféle pánikkeltőktőlhallottad ezt? A papa kislánya nem hallgat ostoba pletykákra! Na, adj egy jóéjtpuszit öreg papuskádnak, és fejezd be szépen a leckédet! Amikor apja elvonult a lakás túlsó végében fekvő dolgozószobájába, Szvetlana visszaült az asztalhoz, és egy pillanatra elábrándozott olyasféle dolgokról, amikről minden kamaszlány elábrándozik. Még soha nem volt udvarlója, őhozzá senki nem merne hozzáérni. Ő Sztálin lánya, egy fiúnak sem kell. „A barátaid majd rajtad keresztül akarnak befurakodni a családba, mert te Sztálin lánya vagy” – figyelmeztette az apja. De épp ellenkezőleg, az összes fiú, akit csak ismert, tartott tőle. Ő volt a Kreml hercegnője, a toronyba zárt királylány. A 801-es számú Joszif Visszarionovics Sztálin Állami Iskolában, ahova járt, nap mint nap látta, ahogy a barátnői a tanítás után fiúkkal randevúznak, a Patriarsije Prudit körülvevő parkban sétálgatnak vagy a Kreml falai mellett húzódó

Sándor-kertben csókolóznak. De ő nem, ő soha… Bárcsak szerelmes lehetne valakibe, aki viszontszeretné! Félretolta a tankönyvet, és inkább elkezdett olvasni egy cikket a Krasznaja Zvezdában, a Vörös Hadsereg lapjában. Egy Lev Sapiro nevű tudósító írta, aki a sztálingrádi frontról küldte a beszámolóit. Néhány író kitűnt a tömegből: a regényíró Ehrenburg a gyilkosan fellengzős stílusával, egy Grossman nevű, fiatalabb író meg ez a Sapiro, akinek a déli fronton folyó mészárlásról szóló tudósításai nem rejtették véka alá a háború borzalmait. És mégis, valahogy olyan romantikus színben látta a világot. Vajon ki ez az ember? A szavai szíven ütötték a lányt, még itt az elefántcsonttoronyban is. A folyosó végén fekvő dolgozószobájában Sztálin becsukta az ajtót, és csak csizmáját és zubbonyát levetve lefeküdt a hosszúkás díványra, magára húzott egy takarót, és behunyta a szemét. Szvetlana, kis galambom, gondolta. Pont úgy nézel ki, mint az anyám. A dívány melletti asztalkán ott állt elhunyt feleségének, Nágyának, Szvetlana édesanyjának a fényképe. Nézte a püffedt arcot, a táskás, sötét karikás szemeket. Bah, gondolta. Ő is cserben hagyott. Nehéz dolog Sztálin feleségének vagy Sztálin lányának lenni. De a legeslegnehezebb dolog magának Sztálin elvtársnak lenni. Aztán eszébe jutott a válság a déli fronton, a háború legnyomasztóbb problémája, és a doni büntető zászlóalj. Csak a saját vérük ontása árán nyerhetnek bocsánatot múltbéli bűneikért, tűnődött, tetszett neki az ötlet, mintha az antik Rómából rémlett volna neki valami ilyesmi. Történelmi olvasmányaim számtalanszor segítenek, és erőt adnak, gondolta magában. De most már túlságosan fáradt volt az olvasáshoz. Megpróbált elaludni, de még mindig reszketett. Oroszország a szakadék szélén táncol – de úgy látszik, ez az ő történelmi végzete. Oroszország kormányzása, és győzelemre segítése, kerül, amibe kerül. Hiszen ez a „Sztálin” szó jelentése. Pontosan ezért találta ki magának ezt a nevet. Zaklatottan aludt, rövid szakaszokban, aztán újra felriadt, eszébe jutott az a vad, fafejű, lóimádó bolond, Bugyonnij, a paripái meg a strafnyiki küldetése. Félig-meddig rémlett neki, hogy három évvel ezelőtt megparancsolta Berijának: „Alaposan verjétek el Meliskót, lehet, hogy gazember, ne bánjatok vele kesztyűs kézzel, Spanyolországban összeszövetkezett az ellenséggel, biztosan titkol valamit.” De úgy fest,

mégis mindvégig jó ember volt. Most meg oda került, ahol Sztálinnak a legnagyobb szüksége van rá. Ahogy volt, ingujjban és bricseszben kiugrott az ágyból, és felemelte az egyik telefonkagylót. – Kerítsék elő Meliskót – szólt bele. – Most azonnal!

VII. A kilences számú Bugyonnij Méntelepen Melisko, miután beszélt a moszkvai Vezérkarral, beosztotta a parancsnoksága alá tartozó elítélteket a Sztavka által elrendelt új zászlóaljakba. Most egy szál alsóneműben horkolva szuszogott a földön heverő matracán, amikor a telepvezető irodájában berendezett parancsnoki szobában megszólalt a telefon. Az ezredes szárnysegédje, aki az igazak álmát aludta egy széken az irodában, felemelte a kagylót. – Halló! – Melisko ezredes irodája, a kilences számú Bugyonnij-telepen? – Igen – felelte a szárnysegéd. – Sztálin elvtárs kíván beszélni Melisko ezredessel – mondta ahang szenvtelenül. Az őrmester először azt hitte, valaki telefonbetyárkodik. – Hogy kicsoda? – kérdezte, aztán torkán akadt a szó. –Azonnal hívom – mondta, és már rohant is alsóneműben, ahogy volt, át a melléképületbe, Melisko szobájába. – Állítólag Sztálin keresi telefonon – hebegte. – Mi a rosseb? Ezek szórakoznak? – riadt fel Melisko, demezítláb, a hűvösben reszkető pucér sörhasával keresztülbotladozott az udvaron az irodába. Elbotlott egy vödörben, káromkodva tápászkodott föl, és berohant a főhadiszállásra, ahol felkapta a kagylót. – Melisko ezredes – lihegte. A nagy sietségben elfelejtette berakni a műfogsorát. A rosseb egye meg, úgy selypítek, mint egy idióta, gondolta. Hallotta, amint a telefonközpont kapcsolja a hívást, aztán a vonal túlsó végéről lélegzetvétel zaját. Vigyázzba merevedett. – Melisko – a grúz akcentus ismerősen visszhangzott akagylóból. – Hogy van? – Jól vagyok, Sztálin elvtárs. – Jól elbántak magával a börtönben. Túlságosan sok bólogatóJános van ebben az országban, akik bántják az ártatlan embereket. De most már vége, nem igaz? – Igenis, Sztálin elvtárs. – A hazának szüksége van önre. Megkapta a parancsot? A támadás után visszakapja a régi rangját.

– Köszönöm, Sztálin elvtárs.– És még valami, Melisko. – Hallgatom, Sztálin elvtárs. – A maga banditái mostantól szovjet lovasság, teljes erőbedobással kell a németeket megtámadniuk. Nincs kegyelem! Ne ejtsenek foglyokat! Ha elfogy a muníció, használják a szablyákat, ha elfogynak a szablyák, öljék meg őket puszta kézzel… Ha senki nem éli túl, a vérüket ontva az emberei akkor is feloldozást nyernek bűneik alól. A vonal megszakadt. Melisko még a kezében tartotta a kagylót. „Ha senki sem éli túl…” Megcsóválta a fejét, és magához hívta szárnysegédjét. – Sorakoztassa fel a századot! – harsogta. – Hajnalbanindulunk.

Második nap

I. Kora hajnal volt, a lovasság a hegygerincen gyülekezett, kilátással a végtelen síkságra. A félhomályban Benya látta a sok száz lószem csillogását, a csekély fény megvillant a kengyeleken, hallotta a hevederszíjak reccsenését, a sarkantyúk csengését, a kitisztított, ellenőrzött puskareteszek kattanását, a türelmetlen patadobogást – és mindenekfelett a saját rémült lélegzetvételét. Rajba fejlődve ügettek előre, oly szorosan egymás mellett lovagolva, hogy Benya úgy érezte, mintha hallaná a mellette lovagló társa szívverését. Közvetlenül az oldalánál Villám Priscsepa húzgálta ki-be a hüvelyből szablyáját, olyan hangot adva, mintha két cintányért dörzsölnének össze. Rávigyorgott Benyára, és felé hajolva odasúgta: – Mondtam már, hogy odahaza nős voltam? Édes kisasszonyka volt, mint egy almás pite, mint egy lekváros bukta. A kozák lányok olyan szépek, nem olyanok, mint az orosz parasztasszonyok, azok zsákba öltözött öszvérek, bezzeg a kozák lányok, azok tudják, hogy kell járni! Ki tudja, hol lehet most? Lehet, hogy ma találkozom vele – mondta, és magában dúdolni kezdett. Benya másik oldalán Pók Garanzsa ügetett, hatalmas mancsát görbe kozák kardjának markolatán nyugtatva. – Ezzel a saskával, ezzel a szablyával egy csapással kettéhasítok egy embert a feje búbjától a derekáig – mondta kiköpve a földre. – Az emberi test puha, mint a görögdinnye. Egy ilyen kard úgy viszi át a csontot, mint kés a vajat. Tudod, hogy kell csinálni a hasítást? Kettőbe hasítani az ellenséget? A zsidó iskolában nem tanítják? Sebaj! Majd én megtanítalak. Egyszer régen, még otthon találkoztam egy kováccsal, aki… Olyan szorosan egymás mellett lovagoltak, hogy csizmáik összedörzsölődtek, a lábukat tartó kengyel pedig kis híján összeakadt. Benya nem figyelt Garanzsára. Egyre nőtt a feszültség. Garanzsa elhallgatott, de Priscsepa megállás nélkül karattyolt. Vidor az acélfogait csikorgatta félig lehunyt szemmel, mellette Mámetka a kis termetű lován ijedten meredt maga elé, akár egy rémült makákó, gondolta Benya. Mindig megkönnyebbült, amikor talált valakit, aki még nála is jobban retteg. – Még mennyi idő…? – dadogta Benya.

– Meddig mennyi idő? Karácsonyig? – viccelődött Priscsepa. –Vagy amíg újra megcsókol valaki? A Pók vállat vont, és kiköpött egy napraforgóhéjat. Benya kétségbeesetten próbált emlékezni a kapott utasításokra: hogy is kell elsütni a fegyvert? Mosin–Nagant M38asa a hátán átvetve lógott. A kiképzés mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna. Megtapogatta szablyáját, eszébe idézte, milyen érzés, ahogy a markába fogja, de vajon képes lesz megsuhintani? Egy emberre támadni vele? A keze rettenetesen remegett, minden ereje elhagyta. Hirtelen biztosan tudta, hogy itt most meg fog halni. Több órája már, hogy átkeltek a Donon. A hatalmas folyó méltóságteljes látványa egészen magával ragadta. Több száz lovat és embert összetereltek a nyikorgó, öreg komphajókra, az állatok dobogtak patáikkal, a puskák zörögtek a vállakon, az emberek lélegzetvisszafojtva álltak, ahogy megérezték, hogy emelkedik és süllyed alattuk a víz. A német tüzérségi támadás alábbhagyott, és ahogy elszakadtak a parttól, egy pillanatra mintha mindenki egyszerre kapott volna levegő után, ekkor olyan hátborzongató csend támadt, amilyet még soha életében nem tapasztalt. Tücskök ciripeltek, gémek csattogtak, Benya még a békák brekegését is hallotta, ahogy lélegzett alattuk a tajtékos, hatalmas, zöld folyam a szélesen fénylő vöröslő égbolt alatt; a távolabbi part, ahová tartottak, a ködbe veszett. Akárhogy is, ez mégiscsak a szent folyó, amiről annyit olvasott, amiről annyi kozák nóta szól. – Itthon vagyunk – mondta Priscsepa, és dalra fakadt, amibe a többiek is becsatlakoztak: A drága, szelíd Dont ifjú özvegyek ékesítik; A drága, szelíd Don apót árvák virágozzák fel; A Don hullámai könnytől áradók. Egy istentelenül sivító hang zavarta meg az éneket, és társai hangja beleveszett a durranásba, ahogy mellettük német gránátok robbantak fel a vízen, szökőkutakat fröccsentve a levegőbe. Benya elfehéredő ujjakkal markolta meg a komp korlátját. Most meghalunk! – Nyugalom, emberek – mondta Zsurko –, nem ránk céloztak. Nincsenek fölöttünk felderítő gépek. Az addig rendben van, gondolta Benya, de mi van, ha a gránátok így is eltalálnak minket? Már majdnem kimondta, amire gondolt, de eszébe jutott, hogy pánikkeltésért akár főbe is lőhetik.

Ahogy kikötöttek, azonnal megkeresték lovaikat. A lilásszürke hajnali fényben teljes volt a káosz a parton, a lovak egymásnak mentek, a zablák, kengyelek összeakadtak. Benya végre rátalált Ezüstharisnyára, és Priscsepával meg az üzbég tolvajjal, Kóskával fellovagoltak a martra. – Cigarettát? – kínált körbe Zsurko százados egy dobozBelomorkanalt. Csak a tisztek kaptak cigarettát. Benya elvett egyet, csak hogy csináljon valamit. – A háborúban mindig sok a várakozás. Itt maradunk, senkinem mozdul, amíg nem mondom – mondta nekik Zsurko. – Van idő elszívni egy cigarettát. Benyának annyira remegett a keze, amikor kivette a cigarettát, hogy csaknem elejtette. Priscsepa gyújtotta meg neki, az ő keze meg se rezzent. – Milyen nyugodt vagy – mondta neki Benya. – Én túl egyszerű lélek vagyok ahhoz, hogy féljek a haláltól –felelte Priscsepa. – Azonkívül fiatalabb vagyok, mint te. Minél többet tudsz, annál nehezebb. Én most akár meg is halhatok. De azért élni jobb volna. Priscsepa másik oldalán Kóska ült a lován, szinte dermedten a félelemtől, mellette Mámetka, aki rémülettől tágra nyílt szeme fölött állandóan a szemöldökét simogatta. – Gyönyörű napunk lesz. Még tán le is barnulunk. Tudtátok, hogy ott, abban a faluban volt egy szeretőm? – csevegett Priscsepa. – Kuss legyen, lepcses szájú – mordult rá Garanzsa. – Ti kozákok vagytok? Az ütközetről írok. A Krasznaja Zvezdának. Az utolsó komppal jöttem át. Tudom, hogy strafnyikik vagytok, de szeretném, ha az olvasók is megtudhatnák, hogy… Csodálkozva néztek le a sorok között kezében ceruzával és jegyzetfüzettel járkáló szelíd képű, sűrű, fekete üstökű, egyenruhás férfira. Benya látta, hogy a társai kedvelik, még a legdurvábbak is, hallotta, ahogy riportot készít a „Szépfiú” becenevű Cserkaskinnal, a Belgorodból való fiatal párttitkárral, aki féltékenységből megölte a szeretője férjét, sőt, még a „Kannibál” Delibas is felelt a kérdéseire, végül meg kikérdezte a füstös képű Sundenkót. – Itt az idő, firkász! Takarodj innen! Azonnal kezdjük azelőrenyomulást! – kiáltott rá Mogilcsuk.

Benyának keze, lába remegett, a veríték átütött az ingén, a félelem, úgy érezte, valósággal lyukat ütött a gyomrába. A csapat többi tagjának közelében maradt, de fogalma sem volt, hova mennek, és mit kell tenniük. Rémlett neki valami arról, hogy tankok fedezékében vonulnak előre, majd támadnak, végül, ha szerencséjük van, rajtaütnek az ellenségen a vonalaik mögött. – Rendben, fiúk, a területen, ahova most mentek, sok szovjetcsapattal is találkozhattok, vannak köztük, akik csak elvesztek, de vannak jócskán gyávák és árulók – közölte ordítva Ganakovics százados. – A Sztavka parancsára a déli fronton minden osztaggal közölni kell a következőket, hogy a bátor szovjet partizánokkal kell együttműködniük. De vannak áruló egységek, akik átálltak a hitleristák oldalára, ebben a körzetben főként egy különleges egység, az áruló kollaboráns Mandrika vezetése alatt. Ezeket, ha látjátok, azonnal meg kell semmisítenetek. Azonnali szabadulás várja azt, aki megöli Mandrikát vagy valamelyik másik kollaboráns parancsnokot… Benya soha életében nem ölt embert, ezzel különlegesnek számított abban a zászlóaljban, ahol még azok is, akik nem gyilkoltak, mint például Kóska, szerették azt sugallni, hogy félelmetes gyilkosok. Fogalma sem volt, hogyan kell ölni, sem arról, hogyan kell meghalni, és most már tudta, hogy mindkét dolog esetében az ismeretlentől fél. – Amikor lövésre kerül a sor, az ég szerelmére, legalábbcélozzatok valamire – mondta nekik Zsurko százados a kiképzésen. – Az ütközetek során a leadott lövések hetven százalékát céltalanul eresztik a levegőbe… Akkor mindannyian nevettek ezen, most Benya elfelejtette, hogyan kell lőni, de még azt is, hogyan kell levegőt venni… Zsurko fel-alá ügetett előttük. – Jusson eszetekbe, bajtársak – mondta, minden egyes szakaszelőtt megismételve jelmondatát –, ha félsz, ne csináld! Ha csinálod, ne félj! Benya teljes pánikban volt, a torkában forró gombócként gyűlt fel a rettegés. A német oldalról a fejük felett magasan átrepülő gránátok robbanása úgy döngette alattuk a földet, mintha egy óriás közeledne feléjük. Egy dörrenés jött, majd egy újabb, Benya rémülten rezzent össze, a dobhártyája majd’ beszakadt a detonáció léghullámától. A sereg tüzérsége, a 76 mm-es gyalogsági ágyúk közvetlenül a lovasság

mögött helyezkedtek el, és most megkezdték az ágyúzást a fejük felett, aztán jöttek a 122 mm-esek… Felbődültek a motorok, és a Betuskák, a fürge BT–7-es harckocsik megindultak mögöttük. Benya tudta, hogy régimódi szerkezetek, látta, ahogy dörögve, morogva, akadozva, fekete füstöt eregetve haladnak előre. Elkezdődött. Panka végiglovagolt a sorok előtt, a nyeregtáskájukon lógó bádogbögrékbe kitöltögetve a mindenkinek járó fél deci vodkát. Benyának is töltött, és figyelte, ahogy felhajtja. – A nyeregben mindig kék az ég – mondta az öreg kozák, ahogyBenya, aki még mindig meg volt győződve róla, hogy meg fog halni, felhajtotta az italt. – Század! Arcvonalba fejlődj! Előre indulj! Uramisten, hát ez az! Benya az édesanyjára gondolt, csak őrá, ki is mondta hangosan: „Mama”, miközben azt kívánta, bárcsak bárhol máshol lehetne. Nem is hitt Istenben, kisfiú kora óta nem imádkozott, de most azon kapta magát, hogy a Semá Jiszraélt kántálja magában héberül. Zsigeri halálfélelem fogta el, hátranézett, combjában megfeszültek az izmok, ugrásra készen, hogy leszálljon a lóról, és csak fusson, fusson le a Donhoz. Átúszhatna a biztonságba. Ez nem neki való! De akkor megpillantotta Mogilcsukot az NKVD-s záróosztagok mögött a készenlétben tartott gépfegyvereikkel, közvetlenül a tüzérség háta mögött. Készen álltak, hogy lelőjék a gyáván megfutamodókat, akár az egész zászlóaljat, ha szükséges… – Szakasz! – kiáltotta a kétméteres, Elefánt nevű lován előttüklovagoló Melisko. A paripa akkora volt, hogy egy középkori lovagot is elbírt volna a hátán, teljes páncélzatban. – Készüljetek a lépésben haladásra. Várj…! A tüzérség újabb sortüzet eresztett meg a fejük felett. Benya látta, ahogy előttük a földön felrobbannak a gránátok, felszáll a por, köd úszik a levegőben – ez a valóság? Melisko szavai belevesztek a dübörgésbe, de Zsurko elismételte a parancsokat, ahogy az őrmesterek is továbbadták hátrafelé: – Várjatok a megbeszélt jelre, aztán roham! Vezényszóraügetés! Benya bőre úgy szorított, mint egy páncél, tudta, hogy képtelen harcolni. De a zavartalanul dúdolgató Priscsepa előrelovagolt, ahogy a

Pók is, és velük az egész sorfal. A gránátok tompa dörrenései között Benya hallotta, ahogy a kozákok mindannyian énekelnek. – Szakasz, kardot ránts! Megvillant a kék acél, ahogy egyszerre kihúzták a nyolcszáz pengét. A csillogó, kivont szablyák látványa a kísérteties kozák dallamok kíséretében olyan lelkesítő volt, hogy egy szédült, bizakodó pillanatra legyőzte Benya félelmét. Borogyinóra és Waterloora gondolt, csodálkozva vette észre, hogy ő maga is kardot rántott, és hogy a saska kellemesen simul a kezébe. Néhány méterrel előtte Melisko egyre gyorsabban dübörgött Elefánt hátán, amelynek igavonóhoz is méltó hatalmas patái csomókban repítették a földet a levegőbe. Zsurko közvetlenül mögötte haladt, kivont karddal. – Vágtára készülni, banditák! – kiáltotta Melisko, és Zsurkohátrafordulva a nyeregben odakiáltotta nekik: – Még nem! Várj, tartsd vissza! Ezüstharisnya háromnegyedes ritmusú galoppjától Benya összevissza imbolygott a nyeregben. Hiába próbálta megtartani magát, a feje fölé tartott szablya túl nehéznek bizonyult. Érezte, hogy lecsúszik a nyeregből, de egy kéz elkapta, és visszaültette, a szorosan mellette haladó Priscsepa volt az, hátravetett fejjel kacagott rajta a szélben. Benyának még eszébe villant, hogy egyetlen német géppuska egy perc leforgása alatt végezni tudna mindannyiukkal, aztán megelőzték a Betuskákat (kettő közülük már le is robbant), és hallották is a parancsot: – Roham! Vágta! – Előre, kurafiak, vagy lepuffantunk titeket! Za rogyina, za Sztalina! A hazáért, Sztálinért! – rikkantotta Ganakovics, miközben nem túl meggyőzően rázta feléjük pisztolyát. – A rohadék csekásokért! – kiáltották egy torokból astrafnyikik. Ahogy a két oldalán haladó lovakkal lépést tartva Ezüstharisnya megnyújtotta lépteit, és vágtába kezdett, az izmaiból áradó erő ismét megbillentette Benyát a nyeregben. – Le ne ess, te marha, le ne ess! – korholta magát, közben teljeserejéből markolva a kantárt és a ló sörényét, kapaszkodott, ahogyan csak bírt. Melisko hátrafordult a nyeregben. – Ellenség a láthatáron!

És akkor Benya is meglátta őket. Lovasok összefüggő tömege, úgy harmincan lehettek, felgyűrt ingujjal, vörös sapkában, kivont karddal lovagoltak egyenesen feléjük. Látta az arcukat: mind egyenruhát viseltek, nyakukban vörös nyakkendő. Egy sötét bőrű, fekete szemű férfi almásderes ló hátán, összevont szemöldökkel, kitágult orrlyukakkal egyenesen felé tartott, rábámult, senki másra, csakis őrá, lovagolt egyenesen neki, kivont karddal – és Benya egyszerre ráébredt a háború brutálisan egyszerű szabályaira: hiszen ez az ember meg akar ölni engem –, de a sötét alak elvágtatott mellette. Benya Ezüstharisnya sörényébe kapaszkodott. Körülötte az acélpengék összecsapása visszhangzott, látta, hogy egy másik vörös sisakos tart egyenesen felé, de az is elhaladt mellette. Egy harmadik rohant rá ordítva – Benya látta az orrán a pattanásait, és a fekete szempillákat, annyira közel járt –, de Priscsepa megpördült a nyeregben, és kardjával lecsapott az ellenségre, a feje búbját elvétette, de levágta a fülét. Benya hálát adott, hogy eddig még senki nem ért el hozzá. Megpróbált kozák barátai közelében maradni, de ezúttal egy fekete bajsza alól mosolygó testes lovas került elébe, pej lova tajtékzott, és még mielőtt Benya meghúzhatta volna Ezüstharisnya kantárját, hogy elkerülje, a férfi kirántotta pisztolyát és ráemelte. Hangos csattanás hallatszott, ahogy a Pók Garanzsa egyenesen nekiugratott a lovával és ledöntötte a földre. Benya azt már nem látta, ezután mi történt, mert akkora ütés érte a mellkasán, hogy majdnem lezuhant a lóról, biztosan megsebesült, talán meg is halt? Valaki lesújtott rá a kardjával, de a kardlap érhette, mert sértetlen volt; a kard megcsúszhatott a nyeregkápán, félrecsúszott, és megkarcolta Ezüstharisnya nyakát. Benya meglátta a vért, és fellobbant benne a düh. Ez az ember megsebesítette Ezüstharisnyát, az imádott pej lovacskáját! – Megállj, te rohadék! – kiáltotta Benya az ellenfele felé suhintva kardjával. A férfi vele egykorú lehetett, napbarnított, keskeny arcán Benya most meglátta a rettegést, és élvezte a küzdelmet, ahogyan tanulta: hárít, visszahúz, szúr. A férfi arcát találta el a kardjával, keresztülszúrta az arccsontját, gyakorlatilag kettévágta az arcát. Olyasféle hangot hallott, mint amikor feltöri a lágytojás héját, és kiszürcsöli a sárgáját, majd látta az ellensége fogait repülni, és szétszóródni, mint egy elszakadt nyaklánc gyöngyeit. Mire felfogta, hogy megsebezte a férfit, talán meg is ölte, az

már a földön feküdt, gazdátlan lova elvágtatott a messzeségbe, és Benya rohamozott tovább, oldalán Priscsepával, Vidorral és Mámetkával, valamennyien korbáccsal ösztökélve lovukat. Pillanatokkal később Priscsepa és ő két ellenséggel találták szemben magukat: az egyik gyalogosan volt, Benya azt vette célba, lesújtott a kardjával, észre sem vette, mekkora erővel, és mélyen belevágott. Vér fröccsent fel az arcára, vörös forrósággal, fémes íz a szájában. Milyen törékeny jószág is az ember, gondolta, mennyi lágyság van benne, amit tönkre lehet tenni. Énekszót hallott, és rájött, hogy a saját hangját hallja, amint a kozákokkal együtt dalol. Valami megváltozott benne; halk kattanással mintha életre kelt volna benne egy újfajta élőlény, kissé hasonló a régi énjéhez: egy vörössel befröcskölt zsidó fiú, eksztázisban, orosz Pegazusa hátán, a forró szélben vágtatva, miközben elvetemült hatékonysággal gyilkol. Ezüstharisnya a fülét hegyezve lassított, balra fordította a fejét. Benya újra megpillantotta a skarlátvörös csíkot a nyakán, de a lova erőre kapott, futott előre, gyorsabban vágtatott, mint azelőtt. Egy négy lovasból álló csapat tartott egyenesen feléjük, csukaszürke német egyenruhát viseltek, de nem németek voltak. Egy vagy kettő kivont karddal közeledett, a többiek úgy tartották előre rövid csövű puskájukat, mint az indiánok. – Kozák testvéreink, csatlakozzatok hozzánk! – kiáltotta az egyik. – A háború elveszett, ez nem a mi háborúnk! A németek oldalán harcoló kozákok. Ekkor a lovuk kantárszárát eleresztve hirtelen tüzet nyitottak rájuk. Benyának sikerült befarolnia társai mögé. Pillanatnyi tétovázásával Ezüstharisnya megmentette gazdája életét. – Áruló rohadékok! – Priscsepa elfordította a lovát, és lecsúszott az oldalára a nyereg fedezékébe, ahogy elültek a lövések; azután a nyeregkápába kapaszkodva felhúzta magát, és pisztolyát felemelve arcon lőtte egyik támadójukat. A lovak hirtelen összetömörültek, Benya és társai minden kezük ügyébe eső dologgal küzdöttek, karddal, pisztollyal, kézzel is, dühösen és rettegve, a lovak tajtékozva izzadtak a hőségben. Benya lesújtott a kardjával egy emberre, érezte, ahogy a gerincoszlop megakasztja a mozdulatot, nem is olyan képlékeny, amilyennek gondolta, az ellenség elkezdett csúszni hátrafelé a lováról, kétségbeesetten kapálózva a

kantár, a ló sörénye, majd farka, vagy bármi után, amiben megkapaszkodhat. Ellensége vérével a szablyáján Benya megsarkantyúzta Ezüstharisnyát, ami felágaskodott, és kiugratott az összegabalyodott tömegből, hogy gazdája csaknem lepottyant a nyeregből. – Előre! Megleptük őket! Zsurko százados egyre előttük lovagolt, most tüzelt Papasa géppisztolyával. Mindkét oldalról ágyútűz alá vették őket. Sivítottak és robbantak a gránátok jobbról és balról is, izzó föld és fűcsomók záporoztak rájuk. Benya hátranézett. A Betuska harckocsik kigyulladtak, a koromfekete füstöt okádó lövésztornyokból ugráltak ki az emberek. Benya a szeme sarkából érzékelte a lábaikkal még mindig a levegőben kapálózó, oldalukon fekvő, széttépett lovakat a mellettük tántorgó emberekkel, de az ő szakaszuk valami csoda folytán érintetlenül haladt tovább. Megközelítettek egy ellenséges állást, de ahogy az emberek meglátták őket, megfordultak és futásnak eredtek; aztán ugyanígy a következő ellenséges állásnál, végül már mindkét oldalról futva menekülő emberekkel körülvéve haladtak előre. Benya utolérte az egyiket, egy felhúzható játékfiguraként iszkoló férfit, a fején kakastollas sisakban. Lecsapott a fejére, úgy hasította ketté, mint egy görögdinnyét. Éneklést hallott, és rájött, hogy megint ő maga kurjongat nagyokat, kieresztve a hangját. Vágtájában gazdátlan lovak csatlakoztak hozzá, orosz Bugyonnijparipák és aprócska kalmük pónik egyaránt – az egyik egy, lábával a kengyelbe akadt strafnyik holttestét vonszolta maga után; az egyik társuk, Szkakun volt az, a keze a feje mögött pattogott, ahogy a földön húzták. Benya elhagyott harckocsik mellett haladt el: az egyik egy Betuska volt, két másik az ellenségé – bár nem német felségjelzés volt rájuk festve. Látta, ahogy üzbég bajtársa, Kóska lehagyja, lebegő kantárszárakkal, kétségbeesetten, rémülettől elkerekedett szemmel kapaszkodva lova sörényébe. Ezüstharisnya patái recsegve roppantották össze egy földre esett katona koponyáját, de Benya nem nézett hátra. Még többen rohantak előtte, a kozákok kísértetiesen hujjogva rikoltoztak, miközben további ellenséges katonák bukkantak fel a lövészárkokból és az aranyló gabonamezőből, és lélekszakadva fogták menekülőre. Az egyikük megfordult, és rászegezte a puskáját, de Ezüstharisnya előreszökkent, és Benya lecsapott a karddal az ellenség

nyakára, mélyen belevágva; különös élvezetet talált ebben az öldöklésben, és többre szomjazott. Két tollforgós sisakot viselő fiú felemelt kézzel adta meg magát neki. Amint Benya le akart sújtani az egyikre, térdre rogyott, és felsikoltott: Mama, mama! A másik, hosszú orrú, kiálló fogú, birkaszemű legény még fiatalabb volt, sokkal fiatalabb, mint Benya, arra gondolt, milyen szép hangjuk van, az arcuk barnára sült a napon, egyenruhájuk barokkosan díszes. Tollforgó, nyakkendő, fez. Tetszetős öltözék! A fiú abbahagyta az anyja utáni kiabálást, és hirtelen pisztolyt fogott Benyára, míg egyszer csak, egyetlen suhintással odalett a karja, az egész felsőteste kettéhasadt válltól a csípőig, szanaszét spriccelt a vér. A Pók Garanzsa diadalmasan lengette meg vértől csöpögő szablyáját Benya felé, mintha azt mondaná: Na tessék, ilyen a hasítás! Még mindig előrelovagoltak, de már csak ügetve. A lovak teste tajtékzott, a lovasok zubbonya úszott a verítékben. Egy patakhoz értek, a lovak megálltak inni, néhányan az emberek közül beleugrottak a vízbe. – Vissza a lóra, nincs leszállás! Most! Tovább előre, gyerünk! –ordított rájuk Zsurko. Most már könnyedebben ügettek, kukoricáson, napraforgómezőkön vágtak keresztül. Mennyi lehetett az idő? A támadás kora reggel indult, de most úgy festett, jóval későbbre jár. Magasról tűzött rájuk a nap. Ahány szántóföld, annyi ellenséges állás, de láttukra a tollforgós sisakot viselő katonák kiáltozva ugráltak elő, és kétségbeesetten menekültek. Benya és Garanzsa utánuk, Benya a szablyáját lengetve. Micsoda pusztításra képes az acél, villant át a fején. Az ellenségeik csak menekültek, futás közben eldobálva sisakot, bögréket, csizmát, lábast, míg acélpengétől kettéhasítva el nem estek, és soha többé fel nem álltak. Benya észrevette, hogy a hátuk mögött halkult a puskaropogás. Ereiben még mindig száguldott az adrenalin, úgy érezte, majd’ kiugrik a bőréből. – Na, ilyen érzés a győzelem! – rikkantotta Priscsepa, feje fölöttlóbálva szablyáját, miközben verejtékcseppek záporoztak róla. Az égbolt mintha csak az ő kirobbanó, szilaj örömét tükrözte volna: vakítóan kék volt, mint a tenger, egy fejjel lefelé fordított tenger.

Vágtattak tovább a perzselő napsütésben, körülöttük az érett búzamezőkön mindenütt halott és sebesült fiatal férfiak hevertek. Olyan elegánsan hangzottak a szavak a menekülő fiúk szájából. Nem német volt, se nem magyar, lehet, hogy román? Dehogyis, te hülye, kapott észbe Benya, hiszen ez olasz! Egész idő alatt olaszokat üldöztek. – Állj! – Zsurko meghúzta a gyeplőt, és feltartotta a kezét. A szakasz enyhe ügetés után egyszerre megállt, csak Kóska bucskázott át a lova fején, és nyöszörögve feküdt a földön. – Nézze csak, százados – lovagolt Panka őrmester Zsurko mellé–, egy templomtorony. Egy falu van előttünk. – Alakítson ki két csapatot, őrmester – utasította Zsurko. –Maga az első csapattal keletről megy. Második csapat, velem jön. Indulás! Ahogy végiglovagoltak a falu főutcáján, oly könnyedén repültek a levegőben, akár egy vadászatra induló farkasfalka.

II. A templom melletti házban egy kozák öregasszony száz főre készített libalevest egy bográcsban. Eredetileg még a falut néhány órával ezelőttig megszállva tartó olaszoknak kezdte el főzni. Az öregember egy bojtos szőnyegekkel kibélelt falfülkében szunyókált, a gyerekeik egy kosárból pislogtak ki ijedten, mint a játék babák. Az asszony fogatlan, beesett arcú, fogínyét cuppogtatva, gyanakodva figyelte az érkező lovasokat, a tekintetével ölni tudott volna. Ha a lovasok meleg fogadtatásban reménykedtek a falu felszabadításáért, hát azt itt nem találtak. Benya rájött, hogy a megtört emberek közt nem fognak szívélyes fogadtatásra lelni. Kora délután volt. Túl meleg a mozgáshoz, mégis mindenki izgettmozgott. Benya tisztának, fényesnek, gazdagnak látta a falut. A feketefehérben, a börtönben, munkatáborban, katonai kiképzésen töltött évek után minden ebben a faluban töltött pillanat örök időkre bevésődik az elméjébe, mint élete első színes filmje. Végigügettek az utcán, kihúzva magukat a nyeregben, hangosan hujjogva, énekelve, vértől és fűcsomóktól csatakos kardjukkal hadonászva. Előttük az út közepén egy lótetem, kissé odébb egy rózsás képű, nyitott szemmel fekvő férfi, a feje teteje hiányzik, kikandikál a törékenyen remegő, fényes, puha kupola: ez csak néhány az érzékeit megrohamozó képek közül. Élénk színekre festett, madártojáskék és tűzpiros házaival a település a szabadság leheletét árasztja, a kimerészkedő lányok fehér blúzban, csengettyűs, fehér szegélyes, vörös és zöld szoknyában pompáznak. A lovasok mohón figyelték a lányok csípőjének ringását. Orrukban érezték az étel illatát, fülükkel hallották a közeli patak csobogását. Szakadozott jeleneteivel ez a pillanat örök jelenként fog belevésődni az emlékezetükbe. A strafnyikik olívaolajat, csokoládét, sőt még tojást is találtak. Akadt bor, van vodka, az emberek azon nyomban vedelni kezdenek. Ezeknek az olaszoknak olyan holmijaik vannak, amiket Benya Madrid óta nem látott. A hely készülő ételtől illatozik. Az olaszok alighanem hanyatthomlok menekültek, amikor Benyáék belovagoltak a faluba. Egy sisakban őrölt kávét találtak, valódi kávét, polentalepényeket, és még meleg, kifőtt tésztát. Az udvaron ott hever egy halott katona, Vidor már húzza is le lábáról a csizmát, és próbálja fel a sajátjára. – Pont jó lesz – állapítja meg.

Valaki már kifosztotta a halott zsebeit, szétszórva a földön a könnyed olasz nyelven írott szerelmes leveleit és egy szépiasárga fotográfiát az olasz városka fényképészműtermében, festett háttér előtt pózoló szépséges asszonyról. A levelek legyező alakban hevernek szanaszét a földön, a látvány egy egész emberi életet sűrít néhány szánalmas összetevőjére: egy testre, egy igazolványra, egy családi fotóra. Finis. Megöltük őket, és még azt sem tudtuk, kik ők, gondolta Benya. Néhány korty víz és egy darabka sajt elfogyasztása után Benya az istállóba vezeti lovát, ahol Lampadnyik, az állatorvos és Csimbók Griscsuk patkolókovács a lovak patáit ellenőrzik. Lampadnyik gondjaira bízza Ezüstharisnyát, aggódik a ló nyakán ejtett seb miatt. – Ajaj, nem valami szép látvány – mondja Lampadnyik. –Sajnálom, Benya. – Ezt hogy érted? – kérdezi Benya nyugtalanul. – Mit gondolsz? – fordul Lampadnyik Pankához. Az öreg kozák óvatosan megérinti a ló nyakát, megnézi az ujját. – Még mindig vérzik. – Mit csináljunk? – kérdezi tétován Lampadnyik. Lófogú, hosszúkás képén eluralkodik a kétség, Benya tudja, hogy minden oka megvan az óvatoskodásra, mióta 1937-ben tíz év kényszermunkára ítélték „trockista szabotázs” vádjával, amikor két ló kruppban elpusztult a keze alatt. – Nyugi, Golden. Csak bízd rám – mondja Panka elkomolyodva.– A nyeregtáskámban van egy kis régi fonál, Lampadnyik, te meg forrázz le fakérget. Az asszonytól kérj egy kis mézet. Benya tartja Ezüstharisnyát, amiről szakad a verejték, és lágyan beszél hozzá, míg Panka előkeresi táskájából a fonalat, kendővel beköti a ló száját, hogy elterelje figyelmét, aztán bő vízzel, majd a fakéreg forrázatával lemossa a sebet. A fonalat befűzi egy varrótűbe, és ügyes kézzel, villámgyorsan összeölti a tátongó vágást Harisnya nyakán, szorosan összehúzza, miközben a kéregfőzettel locsolja, végül bekeni a mézzel. – Borogatás – magyarázza, majd kioldozza a ló száját. Ezüstharisnya még mindig reszket, de már máshogyan néz, mintha megkönnyebbült volna. – Így ni. – Panka hozzá beszél, az állat orrát simogatva. –Rendbe fogsz jönni. Vigyázok rá – fordul Benyához. – Menj, szerezz magadnak

valami harapnivalót, és aludj egyet! A sztyeppén mindig kék az ég, igaz? Odakint a szakasz kozák tagjai megéljenzik Benyát, összeborzolják őszesszőke tüskehaját. – Láttuk, ahogy a kardját lengeti – ugratják. – Én meg azt hittem, egy tollat is alig bír felemelni – teszi hozzáPók Garanzsa. – Tud ez a zsidó – mondja Panka. – Na, ez Pankától dicséret. Még az is lehet, hogy „testvérnek”fog szólítani – tréfál Hordó Sztrizkaz, sőt át is öleli, és Benyát elönti a szeretet iránta, az a szeretet, ami csak az együtt ölő, együtt haló férfiakat kapcsolja össze. Panka vállat von és kiköp a földre, dolga van a többi lóval, ilyesmire nem ér rá. Túl sokat látott ő már ahhoz, hogy osztozni tudjon az összecsődült volt elítéltek felszabadult vidámságában, de azért lehajt egy-két kupica vodkát, és a maga visszafogott módján még kedves is. Benya körülnéz. A társai arca kipirult, szemük fénylik az öldökléstől. Az őrület szele érződik a levegőben, lázasan hencegve licitálják túl egymást, mint az oly kiváló férfiak, akik túljártak a halál eszén, és ismerik a világ titkait. Benya fején átvillan, vajon most az jön-e, hogy a lovak közé hajítják a gyeplőt, és ámokfutást rendeznek a faluban. De mindenesetre Ezüstharisnya túl fogja élni a sebesülést, ő meg megjárt egy igazi ütközetet – és hirtelen borzongatóan hatalmasnak érzi magát, új csatákra, új barbárságra éhesnek. A vízimalomtól danolászás hallatszik, a szakasz többi tagja ott úszkál a folyóban anyaszült meztelenül. Benya nézi barnára sült arcukat és nyakukat, a napbarnította V alakot a mellkasukon, a testük többi része fehér, mint a hó. Lehányja magáról a ruháit, hirtelen olyan melege van, hogy a jéghideg víz mintha leforrázná a bőrét. Gyorsan száradó nedves ruháiban Benya egy matracon fekszik az egyik ház árnyas hűvösében a fonott kerítés mögött. A házból kvasz és kolbász szaga árad. Az egymás hegyénhátán heverő izzadt testek szúrós szaga, a háborúból és a börtönből ismerős átható bűz. Egy hímzett kalapban és szoknyában üldögélő parasztasszony őt bámulja. Odanyújt Benyának egy pohár tejet, de közben alattomos pillantást vet rá. Ez lehet vendégszeretet – vagy a háta közepébe döfött tőr. A tönkretett emberek kegyetlenek.

Benya kimerülten küzd az álmossággal. Már vagy huszonnégy órája nem aludt, de még mindig pezseg a vérében az újonnan felfedezett másik énje felett érzett izgalom. Kardforgató karja ég és sajog, alig bírja felemelni, a combjai elzsibbadtak, alig tud lábra állni. De él. Sőt. Átszellemülten remeg. A kardja pengéjén keresztül érezte embertársainak lágy testét. Több embert is megölt, férfiakat, akikkel farkasszemet nézett, nem németeket, hanem olaszokat, kedvenc nemzetének tagjait. Egész idő alatt azt hitte, náci németeket mészárol. Ehelyett Michelangelo, Raffaello, Tiziano honfitársait ölte halomra, és – csak hogy még jobban érezze a súlyát – valaki beindítja az olaszok által itt hagyott gramofont. Rigoletto áriája felemelkedik a csendes, délutáni levegőbe. Benya álomba zuhan, álmodik… A muzsika hirtelen elhallgat, és Benya fölriad. Mintha egy másik világban ébredne. Egész más a hangulat, valami megváltozott, a vakítóan ragyogó nap elsötétült. Vagy csak az ital az oka? Vagy az olyan született gyilkosok húsevő ösztöne, akik nem képesek máshogyan kifejezni örömüket, hogy életben maradtak és szabadok? Kimegy a levegőre, és látja, ahogy két orgyilkos társa, Vidor és Gyilkos házról házra tántorognak. Elkészült a liba. Olyan sokáig főtt, hogy a hús szinte szétolvad a nyelvén. Tojással, hajdinakásával, disznóval és egy elpusztult teve húsával megrakott tálakat tesznek elé. Desszertnek cseresznyét és őszibarackot adnak, ami a vidék gazdag fekete földjén termett. Benya úgy fal, akár egy vadállat, eszi még a rágós tevehúst is, szinte tisztára nyalja a tányért. Letartóztatása óta nem volt része ilyen bőségben, a többiek is csaknem áhítatos csendben emésztenek, nyakalják a bort és a csacsát, égeti őket a nap, ahogy lassan berúgnak, ők a teremtés urai. A lakoma után Benya meglátogatja Ezüstharisnyát, ami az istálló mellett fekszik az árnyékban, maga alá hajtott lábakkal. Már nem lázas, evett is valamit, és a seb tisztának tűnik a nyakán. Amikor elaludt, nevetgéltek körülötte, vízcsobbanás, játék hangja hallatszott, a győzelem mámorában pezsgő vidámság. Győztek. Legyőzték az ellenséget, visszavettek tőlük egy falut. Talán nem érdemelték ki a szabadulást? De mostanra a tej valahogy megsavanyodott, a nap oly forrón tűz, hogy Benya érzi, ahogy lüktet a pulzusa, az istállók mögül kiáltozás szűrődik a fülébe. A pópa házának udvarán Ganakovics, a politikai tiszt egy kollaboránst vallat, egy

verejtékező, borzas hajú, szürke német bricseszt viselő kalmük felderítőt. Az árulót egy székhez kötözték, vérzik a szeme, körülötte a földön, mint igazgyöngyök hevernek kivert fogai. Van még ott egy kövér olasz is, egy fiatal fiú, aki háttal ül a fonott kerítésnek, és úgy néz, mintha semmi köze nem lenne ehhez az egészhez. Ahogy a fiú meglátja Benyát, olaszul kérdezi: – Mikor megyünk haza? Fogunk még valaha spagettit enni ésbort inni? – Si, si, ragazzo, presto! Benya beszél egy kicsit olaszul, érti, amit mond, és elönti a vágy, hogy megvigasztalja, átölelje a gyereket. Ganakovics ideges. Körbepillantva észreveszi Zsurkót az ajtónyílásban. – Hol a támogatás? Hol a tüzérség? – fakad ki. – És hol vanMelisko? – Úton kell lenniük – vélekedik Zsurko. – De megyek, utánanézek. – Mi van Mogilcsukkal? Szükség lenne a Különleges Egységre! Senki nem felel, rajta kívül senkinek nem hiányoznak azok a hiénák. Ganakovics most ráordít a fogolyra: – Hol a többi áruló? Hol van Mandrika és a segítői? Úgy hadonászik a pisztolyával, hogy azzal elárulja, soha életében nem járt csatában. Benya tudja, hogy Ganakovics igazi orosz szájhős: zsarnokoskodik az alatta levőkkel, a feletteseinek meg a seggét nyalja. Garanzsa közeledik hangtalanul, léptei könnyedek, akár egy baletttáncosnőé. A mozdulat oly gyors, hogy Benya nem is tudja szemmel követni – és a fogoly egyből beszélni kezd. Kerek, vastag bőrű képével, mandulavágású szemével talán Dzsingisz kán leszármazottja. A kalmük nehéz esetnek látszik, de elárulta Oroszországot, és tudja, hogy számára nincs kegyelem. – Mandrika Hiwijei? – kérdi. Benyának fogalma sincs, miről beszél, de azt tudja, hogy a Hiwi a német Hilfswilliger rövidítése, ami a németeknek önkéntesen segítő orosz árulók elnevezése, az olyanoké, mint a Schuma, a Schutzmannschaft segédrendőrség, akik átálltak a megszálló németekhez. – Igen, ők Sepilovkában vannak. – Az meg hol van? – Ganakovicsnak fogalma sincs. – Tizenöt kilométerre nyugatra.

A küszöbönálló halál árnyékában a fogoly egykedvűen hadar az Oroszországot a Távol-Kelettel összekeverő akcentusával. – És hol vannak összevonva a német erők? – folytatja akérdezést Ganakovics. – Mindenhol, körös-körül. Nem látjátok, ahogy száll fel a por? Ganakovics körbevizslat, és valóban, a távolban hatalmas hullámként porfelhők hömpölyögnek előre. – Hamarosan újraindul a támadás. Szerencsétek volt, kozákok– mondja a fogoly felderítő. – Szerencsénk? Ezt hogy érted? – Strafnyikik vagytok, ugye? Elítéltek – feleli a fogoly. – Nemjön utánatok semmiféle utánpótlás. Néhány órája még az olasz Malamore ezredes volt itt az áruló Mandrikával meg pár némettel. Tudják, hogy itt vagytok… De ami titeket illet… hát, ti bizony egyedül vagytok. Ganakovics elnémul. Nem tudja, mit csináljon, megparancsolja a Póknak, hogy vigye vissza a foglyokat a főhadiszállásra, és kibotorkál az utcára. Garanzsa baljós hallgatásba burkolózik. – Mi van, mit bámulsz? – szól oda Benyának. – Mire készülsz? – kérdi Benya. A Pók egyenesen Benyára bámul, ádáz képéből meglepően jámbor birkaszemeket mereszt rá, a nézése akár egy kisbabát is álomba tudna ringatni – de közben előhúzza a tőrét. – Garanzsa hentespofát vág! Mintha húsvét lenne, és báránytkészülne levágni – jegyzi meg Priscsepa, kedvesen csicseregve. – Tedd csak el, testvér – teszi még hozzá. Garanzsa visszadugja a tőrt a tokjába, és a kalmük odabiccent, hálásan, bár nem túl nagy meggyőződéssel. – Mi folyik itt? – kérdi Priscsepa. – A faluban csupa szép lányvan. Az enyémet úgy hívják, Akszinya, zsenge, mint egy kosár friss eper… – Gondtalanul mosolyog a foglyokra és a strafnyikikra, mintha legalábbis mind egyformán a cimborái lennének. – Na, mennem kell. Akszinya már vár – teszi hozzá, és ahogy elmegy, minden egy szempillantás alatt történik. Garanzsa újra Benyára mereszti birkatekintetét, még csak rá sem néz a fogolyra, táncos léptekkel meglibben, és abban a pillanatban

pengéje már el is végezte a dolgát. A felderítő magába roskad, mintha csak elaludna, a vér egyre rövidebb sugárban fröcsköl ki a nyakából. – Aaahh! Mama! – sikolt fel az olasz fiú a halott fogolyrabámulva. Valami eltörik benne, ahogy rájön, hogy a Velencében megszokott élete, a gelato a mamával a campón, a kávé apával a szokásos asztalnál, a vaporetto át a csatornán, úton a nagymamához, minden, amit mostanáig magától értetődőnek vett, hogy újra látni fogja – odalett. – Ciao, ragazzo, honnan valósi vagy? – tereli el a figyelmét Benya olaszul. – Venezia. Alpok. Trentói Hadosztály. – Apád mivel foglalkozik? – Sajtkészítő. Nála dolgozom. Benya szeretné kézen ragadni a fiút, és elfutni vele a biztonságba. – Egyszer voltam Velencében. A fiú ártatlan szemében felgyúl a remény szikrája. – Csinálhatok magának polentát vagy spagettit – magyarázza. – Főzök magának. Épp főztem a szakasznak, amikor… – Megérzi magán Garanzsa tekintetét. – Majd én gondoskodom róla, Garanzsa – mondja Benya. – Nem – feleli Garanzsa sima, szenvtelen hangon. – Ganakovicskiadta a parancsot. Visszakísérem az állásainkhoz. Int a fiúnak, az feltápászkodik. Keresztülbaktatnak a temetőn, aztán tovább, ki a szántóföldre. Benya nézi, ahogy egyre kisebbeknek látszanak. Kábának érzi magát, meg akarna ragadni valamit, de minden csúszós, és kisiklik az ujjai közül. Tudja, hogy soha többé nem fogja látni a fiút. Egy közeli házból kétségbeesett sírás hallatszik. Benya oldalra pillant, és Vidort látja, amint keresztülmegy az udvaron magában elégedetten röhögve, kezét a nadrágjába törölgetve. Új erőre kap a zokogás, ahogy a Hordó Sztrizkaz kötekedve és részegen, mint egy disznó elállja az ajtónyílást, és kitántorog az udvarra. Mámetka a piros csücsöri ajkát leszámítva szürke képpel őgyeleg odakint, mint egy kanos iskolás fiú a kupleráj előtt. Benya tart Vidortól, bár sok mindenért hálás is neki. – Hogy voltál képes…? – kérdezi. – Akarsz a levemben úszkálni? – cövekel le Vidor Benya előtt, aki ijedten veszi észre az őrületet a furcsán jóvágású arcból kikandikáló

véreres szemekben. – A vendégem vagy egy menetre, zsidó. – Meg… megerőszakoltad? – Mi van, tán pap vagy? Soha – rázza a fejét Vidor. – Fene semacerálna egy vonakodó szajhát. Na, és veled mi újság, Mámetka? Szeretnéd elveszíteni a szüzességedet? – Voltam már nővel – cincogja Mámetka. A Hordó gúnyosan horkant, ahogy bevágja maga mögött az ajtót – a sírás csendesedőben –, és elindul a kerti ösvényen. – Dehogy voltál, te szaros kis eunuch. Még csak nem is mutál ahangod. Soha nem nyúltál még nőhöz, igaz, Bette Davis? Sztrizkaz csekista verőlegény volt – míg őt magát is le nem csukták. Kolimában bizalmiként továbbra is része maradt a titkosrendőrségnek, úgyhogy a többiek igyekeztek kedvében járni. De senki nem felejtette el, hogy honnan jött. Vidor oldalba böki Mámetkát. – Mi van, tűröd, hogy szekáljon, Mámetka? – Ne törődj vele – mondja Benya. – Gyere, nézzük meg alovakat. – Lovakat? A lovaglás az egyetlen, amire Mámetka képes a kispálcikájával, ha akarna se lenne képes egy nőt megcsinálni, igaz, Bette Davis? – vigyorog Sztrizkaz. – Nem vicces. Egyáltalán nem vicces – makogja Mámetkagyámoltalanul. – Ezt nem tűröm el. – Hogy mi van? Ha én azt mondom neked, hogy eltűröd, akkorkurvára eltűröd – fenyegeti Sztrizkaz. – Igaz, Bette Davis? – Elnézést kellene kérned, Hordó – avatkozik közbe Vidorállamférfiúi fensőbbséggel, ami Benyát egy népszövetségi békeközvetítőre emlékezteti. – Ezúttal lehet, hogy kicsit túl messzire mentél, nem? Sztrizkaz önelégülten vigyorog, nem felel. – Ne is törődj vele, Mámetka – noszogatja Benya, aggódik, hogyVidor és Sztrizkaz kenyértörésre akarják vinni a dolgot. – Odasüss! A falu főutcáján Zsurko százados közeledik. Ganakovics kétségbeesetten rohan elé. – Hol az utánpótlás? Hol a tüzérség? Hol vannak a híradósok?– kiabálja karjával hadonászva. – Nem tudom. Honnan tudnám? – feleli Zsurko megfontoltan. –Senki nem jött utánunk. – És hol a zászlóalj többi része?

– Visszalovagoltam a vonalaink felé. Mindenütt friccekvannak, tankok és ágyúk, de nem a mieink. – A kalmük azt mondta, szerencsénk volt, hogy rábukkantunkaz olaszokra. De most itt magunk vagyunk – mondja Ganakovics nagyot nyelve. – Hol van Melisko? Néma csend. – Szükségünk van Meliskóra. Benyát rosszullét kerülgeti. Csak nincs igaza ennek a két ostoba bolondnak? – Melisko jönni fog – szögezi le Zsurko. – Ő majd tudni fogja, mit csináljunk. A beszélgetés után Kóska odasündörög Benya mellé. Ő is fültanúja volt az előbbi szóváltásnak. – Lehet, hogy nem is győztünk – suttogja rekedten –, taláninkább elvesztünk.

III. Moszkvában, Sztálin lakosztályában Szvetlana egyedül volt, és nyomorultul érezte magát. A tanárai pillantásaiból meg tudta állapítani, hogy páriának tartják, számkivetettnek, még ha igen nagyra becsült, sőt áhítattal tisztelt számkivetettnek is. Hiába az ő apja a földkerekség leghatalmasabb élő embere, a tanárai féltek tőle, az iskolatársai közül sokan messziről elkerülték, és tudta, hogy otthon a szüleik mondták nekik, jobb, ha nem barátkoznak vele. Az apja olykor-olykor vele maradt éjszakára a Kremlben lévő lakosztályban, főleg amikor rosszul állt a háború, de legtöbbször csak beköszönt hozzá a megbeszélései után, aztán már robogott is ki a dácsára Kuncevóba, húszpercnyire a várostól. A lakásban gyakorlatilag ő lakott egyedül odaadó dajkájával, a szakácsnővel és Mihail Klimovval, a testőrével a titkosrendőrségtől. Apját annyira lefoglalta a háború, hogy nem volt rá ideje, de Szvetlana azért aggódott érte. Tudta, hogy szinte elviselhetetlen a ránehezedő nyomás. Senki más nem lenne képes elviselni. A bátyja, Vászja – Vaszilij Sztálin ezredes – mindenesetre nem volt képes. Épp most fokozták le botrányos viselkedése miatt. Részegen pecázni ment az embereivel, de horgászbot helyett kézigránátokat hajigáltak a folyóba, és Vászja egyik embere meghalt. Az apja tajtékzott. Szvetlana nagyot sóhajtva elővette a napi újságokat, ahogy esténként tette, és tessék, ott is volt, amit keresett, a Krasznaja Zvezdában. Újabb cikk a kedvenc haditudósítójától, Lev Sapirótól. Olykor még a legalantasabbakból is válhatnak hősök. A kora hajnali órákban sikerült komppal átkelnem a Don folyón, és szemtanúja lehettem, ahogy az egyik újonnan alakult büntetőalakulatunk, egy Strafbat csatába indul, hogy megvédje a Don-kanyart tartani próbáló állásainkat. Láttam, amint Bugyonnij marsall kozák paripái hátán szakaszokba rendeződve vágtatnak a csatába. Mind egy szálig strafnyikik, azaz köztörvényes bűnözők, gyávaságért elítélt katonák, parancs nélküli visszavonulásért hadbíróság elé állított tisztek, akik jogosan bűnhődnek az elkövetett vétkekért, de a nagy Sztálin találékonyságának köszönhetően a 227-es számú hadiparancs értelmében új esélyt kaptak, hogy vezekeljenek bűneikért, és szolgálják a Hazát! Elítéltek és bűnözők vegyes csapata, még egy író is volt közöttük. Lelkesedésük rámutatott Sztálin elvtárs zsenialitására, mellyel

lehetőséget adott nekik, hogy vérüket ontva feloldozást nyerjenek, hiszen mindannyian hazafiak, akiknek minden vágya a Haza szolgálata. A szemem elé táruló látvány, mely bárki szívét megdobogtatná, a nyolcszáz lovas hadba indulása emlékeztetett orosz történelmünk legdicsőbb pillanataira, midőn ádáz hódítók ellen szálltunk hadba – a Teuton Lovagrend, a svédek, a franciák, és most a hitleri Németország ellen. Felsorakoznak. „A nyeregben mindig kék az ég!” – mondja egy idős kozák, a Bugyonnij-féle Vörös Lovashadsereg veteránja; majd az alakulat parancsnoka, Melisko ezredes elkiáltja magát: „Nem kaptok el!” – És az emberei éljeneznek. Most azt kiáltja: „Kardot ránts!”, s én látom a pengék villanását; „Előre! Támadás!”, s hallom, amint csillogó, görbe szablyájukat ferdén előreszegezve a fejük fölé tartva azt harsogják: „Sztálinért! A Hazáért!”, és rettenetes ágyútűzben megrohamozzák az ellenséget, tömegével vesznek oda, de egy csapat áttör a frontvonalon, és rettegés költözik a megszállók szívébe… Szemembe könnyeket csal e látvány: van-e orosz szem, mely ily bátorságról olvasván szárazon képes maradni? Szvetlana arcán patakzott a könny. Muszáj megírnia ennek az embernek, hogy mennyire rajong az írásaiért. Tollat és levélpapírt vett elő, és kerekded, kislányos betűivel papírra vetette az alábbi levelet: Kedves Lev Sapiro! Kérem, bocsássa meg, hogy írok Önnek. Ön bizonyára nagyon elfoglalt. Csak azt szerettem volna elmondani, hogy legalább egy olvasója számára az írásai, melyeket mindig lelkes buzgalommal olvasok, a Haza szolgálatának igazi példáját adják. A legjobbakat kívánva, Szvetlana Sztalina Kreml, Moszkva

IV. Késő délutánra jár az idő, amikor Benya átsétál a falun. Mindegyik ház fonott kerítéssel fordul az utca felé, mögötte a hátsó udvar pedig a szőlőtőkékkel és cseresznyefákkal beültetett gyümölcsöskertbe vezet. – Hé, Golden, ide süss! A társai újabb olasz holttesteket találtak az egyik házban. Egy halott olasz tiszt fekszik a küszöbön, jóvágású fiatalember napbarnított arccal, kifogástalan eleganciával öltözve – lelőtték, takarosan pont a szíve közepébe találva. Mindenki a hullára mered –, aztán villámgyorsan nekiállnak megszabadítani felszerelésétől. Vidor, Gyilkos, Kannibál Delibas és Kóska szisztematikusan kutatják át a házakat, ételt, fegyvereket, lányokat keresve. A rajtaütés pillanatában sikítás, üvegcsörömpölés, azután sírás lágy szimfóniája. A falu lakói nem ilyen felszabadítást érdemeltek. Hirtelen Pók Garanzsa is előkerül, ragadozó képén „na, találd ki, mit csináltam” vigyorral lengeti szablyáját a zöld füvön táncolva, és mindannyian csatlakoznak a templomkert gyepén pihenő emberekhez. Az egész jelenet leginkább egy ijesztő cigánytáborra hasonlít a sírkövek között szétszórt étellel, üres üvegekkel és egyenruhadarabokkal. Néhányan még mindig vedelnek a napon üldögélve, a többiek már kidőltek. Hordó Sztrizkaz, akinek harang alakú fejét csillogó sötétbarnára aszalta a nap, háton fekve, egy kettéhajtott matracnak támaszkodva, dagadt hordóhasát kivillantva (ő az egyetlen ember a világtörténelemben, aki pocakot eresztett a Gulagon), kéretlenül osztja az észt a legkülönfélébb témákban. Figyeltétek Kóskát a támadás közben? Micsoda egy gyáva nyúl! És Ganakovics mennyire be van tojva a háborútól – észrevettétek, ahogy elcsuklik a hangja? Hordó szerzett egy üveg olasz bort, amit boldogan oszt meg Vidorral és Garanzsával. Aztán észreveszi a kis Mámetkát, aki magához vette az olasz tiszt csillogó-villogó csizmáját, pisztolytáskáját és a volt tulajdonos belegravírozott monogramját viselő késtokját. – Hé, Mámetka, nem lesz egy kicsit nagy rád az a csizma? Vidor figyelmeztetően felemeli a kezét, de Sztrizkazt nem lehet leállítani. – Hé! Most meg mi van? Mind Bette Davisnek hívtukKolimában! Dzsaba nevezte el.

Ez igaz, gondolta Benya, de Mámetka Dzsabától bármit eltűrt, ő volt a főnök, azonkívül akkor még jóval fiatalabb volt, és különben is, Dzsaba még ezt is valahogy olyan kedvesen tudta mondani. – Bocsánatot kértem – gúnyolódik Sztrizkaz. – Bocsánatotkértem, és elfogadtad, nem? Mámetka kényelmetlenül feszeng. Aztán biccent egyet. – Rendben van – mondja Sztrizkaz Vidornak és Garanzsának. – Bocsánatot kértem, és ő elfogadta… – mondja, de apró bajuszkás képe újra gonosz vigyorba torzul. – Ugye elfogadtad? – El – mondja Mámetka. – El bizony – üvölti most Sztrizkaz –, Bette Davis, te rohadt kiskurva! És akkor megtörténik. Mintha egy filmet nézne, amiben megakad, és néhány kockát előreugrik a filmtekercs, Benya nem is látja az első mozdulatot, arra ocsúdik, hogy Mámetka megragadja az egyik ásót, és a levegőben megforgatva lesújt vele Sztrizkaz torkára, újra meg újra, olyan erővel, hogy gyakorlatilag eltünteti a nyakát. Tetőtől talpig véres – filmszakadás –, még mielőtt Benya vagy bárki más felugorva megállíthatná… vagy segítene neki. Újabb ugrás a filmben, és Vidor, Garanzsa és az álmából felriadt Gyilkos Ivanov csépelik Sztrizkazt bármivel, ami a kezük ügyébe esik: puskatussal, egy másik ásóval és egy kőlappal. A többiek csak nézik. Amikor készen vannak, berugdossák a felismerhetetlen, péppé vert Sztrizkazt egy félig megásott sírba, és ráejtenek egy sírkövet. – Mi az ördög folyik itt? – masírozik Ganakovics keresztül atemetőn, szúrós szemmel bámul Mámetkára, előhúzza pisztolyát, de Vidor és Garanzsa ügyet sem vetnek rá. – Fiúk, el kell mondanotok, mi folyik itt! – Nem hinném – mondja a Pók. – Nem a maga dolga – teszi hozzá Vidor. Ganakovics végigméri őket, visszadugja pisztolyát, és elindul a parókia felé. Az állam ezennel hivatalosan is elvesztette az ellenőrzést a Strafbat felett. Vidor előreugró homlokán kidagadnak az erek, most elemében van, a veleszületett őszinteségében, a gyilkolás magától értetődő egyszerűségében – vannak pillanatok, amikor Benya szinte irigyli őt ezért. De nem most. Most csak minél hamarabb el akar kerülni innen messzire. Elsiet Mámetka mellett, aki olyan mocskos, hogy a rászáradt vér szinte színpadi sminknek hat – még a haja is vértől ragacsos –, és

lebotorkál az úton a falu túlsó végén felvert olasz vöröskeresztes sátorhoz. – Mi van? – kérdezi Kapto doktor, miközben még a sebesültstrafnyikikat varrja össze. – Történt valami a templomkertben? – Semmi… semmi olyan, ami nem várhat, míg itt végzel. Leülhetek? Benya örül, hogy itt lehet a kórházsátor áldásos békességében, távol a többiektől. Remegnie kéne azok után, amit látott, mégsem remeg. Fohászkodik magában, hogy Melisko hamarosan kerüljön elő és közölje velük, hogy mi a terv – muszáj lennie valami tervnek. Figyeli Tonyát és Nyuskát, a keményen dolgozó ápolónőket, ahogy összevarrják és bekötözik a sebeket. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan továbbmegyünk –csacsogja a gödröcskés arcú Nyuska. – A nagy Sztálin tudja, hogy mit csinál. Van terve számunkra. Nyuska mindig is fanatikus híve volt Sztálinnak, annak ellenére, hogy letartóztatták, és Kolimába küldték. Benya észreveszi, most is milyen csinos a nő. Bár a doktor és a nővérek órákon keresztül együtt lovagoltak a szakasszal, Nyuska kicsattanóan friss és makulátlan, arca kipirult, barna haja aranyosan fénylik. – Ganakovics elvtárs tudni fogja – mondja ártatlanul –, ő mindig ismeri Sztálin parancsait. – Persze hogy tudja – helyesel Benya, eszébe jut, hogy a nőújabban Ganakovics szeretője, amolyan „harctéri feleség”. Tonya felé fordul, a másik ápolónő és Kapto mintha szavak nélkül kommunikálnának. Amikor az orvos egy vágást ejt, a nő azonnal ott terem egy vattapamaccsal, hogy letörölje a sebet, mintha előre látná az orvos mozdulatait kifejezéstelen arcában ülő, félig lehunyt szemével. Vajon szerelmes Kaptóba? Vagy mégsem? Az lenne a sorsa, hogy kiszolgálja a doktort, de soha ne legyen az övé? Összevarrják a legutolsó sebesültet is. Kapto gyors és határozott, minden betegének megveregeti a vállát, mikor elkészült velük. – Így ni! Kész is vagyunk! Most aztán csak óvatosan! Benya észreveszi, hogy az orvos egyenruháján századosi rangjelzés díszeleg, és a mellkasán átvetett szíjon egy kis bőrtasak lóg. – Előléptették, doktor? Észre se vettem. – Melisko aranyerének ápolása elnyeri méltó jutalmát – feleli adoktor. – És az a kis bőrtok?

– A morfium. Szüksége van rá? Milyen volt a roham, Benya? – Rettenetes… – Láttam magát. Olyan volt, mint akit megszállt az ördög. Most, hogy feladta az írást, lehet, hogy rátalált az új hivatására, bár… – keservesen sóhajt – a kard borzalmas kárt képes tenni az emberben, amint már bizonyára tudja. Benyának bűntudata van, de valahogy mégis tetszik neki ez az új hírneve, mint vérszomjas harcos. Teljesen valószerűtlen a dolog. – Cigarettát? Van néhány szál olasz cigarettám, Africa. Kimegyünk a faluból? – kérdi Kapto, és kilépve a sátorból rágyújt. – A templomkertet jobb lesz elkerülnünk – mondja Benya. – Aszántóföldek felé nyugalom van. Kinyírták a Hordót. – Bosszút álltak azért, ami a táborban történt. Csak Meliskoképes pórázon tartani őket – somolyog a doktor. – Visszajött már? Hova a pokolba megyünk innen? Benya fogja a puskáját, Kapto meg az új kézifegyverét, egy csinos, német Parabellumot, amit a faluban talált, és kimennek a határba, ahol már learatták a gabonát. Egy kiégett kombájn meredezik a szántóföld közepén. Benya visszanéz a falu felé, akár egy közönséges nyári délután is lehetne ez, békeidőben. Szarka cserreg, egy pacsirta repdes előttük. De a látóhatár szélén porfellegek emelkednek, és állandóan hallatszik az ágyúdörgés. Nyugat felől sortűz ropogása, aztán egy-egy lövés pukkanása. Kapto félrebillentett fejjel hallgatózik: – Nem csatazajnak hangzik. Füst száll fel, de nem az égő benzin fekete gomolya, talán csak a tarló ég. – Miken mentünk keresztül! – tűnődik el Benya. – Hány embertláttunk meghalni… – Ne nézz vissza, ne nézz előre – feleli Kapto. – Tudod, ahogy aGulagon. Csak a mai napot éld túl. Semmit sem befolyásolhatunk, de mindig lehetőséged van megmenteni valakinek az életét. Továbbsétálnak a kévék között a mező túlsó végén álló szénakazal felé. Benyát elönti a vágy, hogy belevesse magát, hirtelen ötlettel a doktor kezébe nyomja puskáját, és odaszalad a kazalhoz, beleugrik, hátára hengeredik, lába a levegőbe kalimpál. A széna édes, tüskés és élénksárga. De valami megmozdul mögötte. Egy nyúl. Vagy egy madár.

– Óvatosan – kiált Kapto, hidegvérrel felemelve a puskát, ahogy Benya halálra váltan felugrik. – Mi a franc? Ez valami nagy – mondja Benya, és előhúzzapisztolyát. – Gyere elő! – kiáltja Kapto. – Nem bántunk. A puska csövével belebök a kazalba. Szétcsúszik a széna, és egy gyerek bújik elő halálra rémülten, egy fekete szemű kislány szakadt, virágos ruhában, oldalt elválasztott hosszú, barna haját csat fogja össze. A gyerek csupa sár. Benya letérdel elé, és kinyújtott kézzel próbálja közelebb csalogatni. – Ne félj, minden rendben – mondja. – Oroszok vagyunk. Honnan jöttél? A kislány nyugat felé mutat, ahonnan a füstfelhő száll és az elszórt lövések hallatszanak. – Hol laksz? – Dnyepropetrovszkban. – Az messze van innen. A gyerek bólint. – Hány éves vagy? – Öt. – Hol vannak a szüleid? – Elvitték őket. – Kik? – A Schuma meg a németek. Maguk…? Egész testében remegni kezd. – Nem, nem, mi a Vörös Hadsereg vagyunk, nem a Schuma. Hol vannak most a szüleid? A kislány hátrafordul, és sírva fakad. Benya látja, hogy összevissza horzsolta a lábait, a ruha rongyokban lóg róla, és vérzik a térde. – Elmentek. Mind a gödörben voltunk. Én vártam. Amikorsötét lett, kimásztam, és elfutottam. Kapto letérdel Benya mellé, és átveszi a beszélgetést. – Egész éjjel és egész nap csak futottál? A gyerek bólint. – Nem ettél semmit? Megrázza a fejét. – Vérzik a térded. Megnézhetem? – A bácsi doktor – magyarázza Benya.

A gyerek megnyugszik, és Kapto megvizsgálja a térdét. – Szögesdróton is átmásztál, és megvágtad a térded, elég mélyen. Össze kell varrni. Velünk jössz? Felemelhetlek? Kapto kitárja a karját, és a kislány lassan odaoldalog, a férfi magához öleli, a gyerek felzokog. Kapto olyan gyöngéden bánik vele, hogy Benyát a sírás kerülgeti, ahogy együtt visszasétálnak a faluba. A vöröskeresztes sátorban Tonya maszatos képe egy pillanatra földerül. Ők ketten a doktorral már sok gyereket megmentettek. A munkájának ezt a részét, a gyerekeket tán még szereti is, gondolja Benya. Nézi, ahogy a kicsi eszik, aztán Kapto Tonya segítségével összevarrja a lábán a sebet. Amikor a gyerek végül álomba merül, Benya és Kapto cigarettára gyújtva bebandukolnak a faluba. Az égen a narancsszínű napkorong már oly alacsonyan áll, hogy Benya egyenesen bele tud bámulni véres képébe, és lehunyt szemhéján keresztül is érzi a vörös melegséget. – Mit csináljunk vele? – kérdezi Benya. – Hát, vissza nem tud menni, itt nem hagyhatjuk – állapítjameg Kapto. A keskeny utcán nehéz paták dobogását hallják a hátuk mögül. – Melisko visszajött! Melisko visszajött! – hallja Benya a társai kiáltozását. Érzi, ahogy megkönnyebbül. Hála istennek Meliskóért, hála istennek Kaptóért. Valaha mindketten megmentették az életét. Odaát, egy másik világban.

V. A munkatáborban Benya túl öreg volt a kemény kényszermunkához. Már elmúlt negyvenéves, és igaz ugyan, hogy bőven voltak még nála is idősebbek, de azok többnyire az első hetek alatt odavesztek. A kibányászásra váró arany a vasércrétegekben lapult, tizenöt méter mélyen. Miután a korábbi műszak dinamittal szétrobbantotta a sziklát, Benya feladata az volt, hogy a szanaszét heverő kőtömböket talicskájára emelje, és a bányagödör felett keresztül-kasul kígyózó ingatag pallókon óvatosan végigegyensúlyozva eljuttassa a szállítószalagra. Halálosan kemény, gerincet roppantó munka volt. Ha a talicska kiborult, sem ő, sem fogolytársai nem kaptak enni, és még meg is verték. A kimerültségtől már mozdulni sem bíró foglyokat az őrök egyszerűen lelőtték. A norma napi hét köbméter sziklás föld volt. Aztán egyszer csak, úgy egy hét elteltével, hirtelen elapadt a fény és megérkezett a havazás. Beállt a tél, a fogcsikorgató kolimai tél, ahol a hó olyan mély volt, a szél oly erős, és a hófúvások olyan sűrűek, hogy még a tábor területén belül is kifeszített kötelek jelezték az ebédlőbarakkba vezető utat. Kiosztották a téli öltözéket: csizmát, vattakabátot és kesztyűt, de az olyan vékony volt, hogy a foglyoknak így is állandóan vacogott a foguk. A reggeli névsorolvasásnál, ahova Hordó Sztrizkaz és a cimborái gumibotjaikat lóbálva taszigálták sorba a foglyokat, a szerencsétlenek kezükkel a testüket veregetve próbálták magukat melegen tartani, és a barátok vették észre egymás arcán az elfagyásra utaló fehér foltokat. Benya itt találkozott Meliskóval, akinek Berija pribékjei kiverték az összes fogát, és letépték a körmeit. – Dörgöld meg az orrod – szólt rá egy reggel az öreg –, különben el fogod veszíteni. Nappal kilenc órán keresztül éjszakai sötétség volt, a hőmérséklet mínusz negyven fokig süllyedt. Az emberek elvesztették az orrukat, ujjaikat, lábujjaikat, egy fogoly, aki óvatlanul odakint vizelt, elvesztette a péniszét, amikor belefagyott a vizelet, a hasmenéses foglyok olykor nem keltek fel többet a guggolásból, odafagytak saját keményre fagyó ürülékükhöz. De Benya még itt, ebben a pokolban is képes volt apró örömöket, fénypontokat találni az életben – egy finom falat kenyeret, egy pár perces, lopott pihenőt, és egy új barát, Siskov mosolyát. Siskov is politikai elítélt volt, akárcsak ő, együtt dolgoztak, egy csapatban. A politikaiak óvatosak voltak, soha nem beszéltek arról, hogy miért ítélték

el őket, csak olyannal, akiben tökéletesen megbíztak. „Zvaty nyikto, familija nyikak”, azaz Nevem Senki, családom Semmi – volt a szállóigéjük. De Siskov rögtön tudta, hogy Benya kicsoda. – Lelkes olvasód voltam – súgta oda neki egyik reggel. Benya megbízott Siskovban, aki egyike volt a csak „Mókamesterek” néven emlegetett foglyoknak, akiket a 159. törvény 10. cikkelye alapján „ellenforradalmi agitáció” címen ítéltek el, általában azért, mert el mertek mondani egy viccet Sztálinról. – Elég jó kis vicc volt – mondta Siskov. – Tartsd meg magadnak – vágott vissza Benya. – Tudok egy másikat is, Berijáról! És még volt erejük nevetni. Siskov valaha fontos ember volt: az ukrajnai Herszon kikötőváros helyettes párttitkára, míg fel nem jelentette a saját veje a grúz géniuszokról terjesztett élcei miatt. Egyike volt azoknak a bagolyszerű, szemüveges, érzékeny embereknek, akik a koruknál mindig kissé idősebbnek tűnnek. Kedves volt Benyához, megtanította, hogyan bánjon a talicskával, milyen magasra tornyozza fel benne a köveket, hogyan kerülje el az összeütközést, és hogyan csaljon a normával: az egész tábort megmozgatta, hogy hogyan próbálják a normához feltornázni a teljesítményüket, a csalás e tudományának külön neve is volt, úgy hívták: tuhta. – Mindig jusson eszedbe – magyarázta Siskov –, hogy a szeretetaz élet, a szeretet élteti az égen a csillagaidat. Nézz fel a holdra! A hold mindenütt világít, és ha szeretsz valakit, akárhol is van, ugyanezt a holdat látja. Ezt én csak úgy hívom, holdvarázs. A szeretet életben tart! Benya tudta, hogy Siskov szüntelenül a feleségére és két lányára gondol. Észrevette, hogy a foglyok ritkán sírnak, akiket a legmélyebb fájdalom járt át, azok arca merev, kifejezéstelen maszkká torzult, még ha a szenvedés belül darabokra is szaggatta őket. Ha Benyának nem kellett volna sziklát vésnie és köveket talicskáznia, halálra fagyott volna, bár a robot annyira megerőltető volt, hogy már az első munkanapján inkább támolygott, mint gyalogolt. Ha a brigád nem teljesítette a normát minden egyes nap, a foglyok kevesebb ételt kaptak. A közös üstből naponta kiporciózott, bálnazsírcafatokat és

heringszálkákat tartalmazó vizes lötty és a pajka, a kenyérfejadag senki számára nem volt elég. Alig egy hét telt el a télből, amikor Benya észrevette, hogy politikai fogoly barátja, Siskov állapota nagyon leromlott. Arcát meglegyintette a halál szele, bőre besárgult, orra hegyesen előreugrott, Benya látta, hogy csont és bőr. Könyörgött öreg barátjának, hogy egyen többet, akarjon életben maradni. – Tudom, hogy soha többé nem látom a gyerekeimet – felelteSiskov, miközben az arcán patakzott a könny –, éhen fogok halni. Aznap este Benya látta, ahogy Siskov az étkezőbarakk mögött a fagyott szemétdombon üldögélve egy heringszálkát szopogat. – Neki már annyi, ő egy dohódajaga – mondta Vidor, Benya barátja, aki a Kolimába tartó úton mentette meg az életét, és most az egyik legkényelmesebb barakkban lakott köztörvényes cimboráival. A „szemétevőknek” már nem sok közük volt az élők világához. Egy héttel később Siskov a talicskát tolva elájult, a kövei szanaszét gurultak. – Szedd össze a kurva köveket, tetűláda – kiabált rá egy őr, mongol, mint sokan közülük. – Dolgozz, vagy főbe lövünk! – ordította egy másik a nagybányagödör széléről. Benya felsegítette Siskovot, és összeszedte a szétszóródott köveket. – Gyerünk – biztatta –, vagy lelőnek. Ma dolgozom helyetted. Sűrűn szakadt a hó. A kövek, a talicska fogója, minden a kezükhöz fagyott. Néhány óra múlva Siskov újra elveszítette egyensúlyát és lezuhant a pallóról egyenesen az iszapos bányagödörbe. Benya utánamászott, hiába üvöltöztek vele az őrök: – Nyomás dolgozni! Annak már annyi! Hagyd ott lent! Benya látta, hogy Siskov a halálán van. – Amikor kiszabadulsz – lihegte a fülébe barátja –, keresd fel afeleségemet és a gyerekeimet. Mondd meg nekik, hogy… Benya már korábban megjegyezte a címüket, és értette, mit akar tőle Siskov. Fölé hajolt, hogy ezt elmondja neki, de akkor durván vállon lökték. – Indulj dolgozni, vagy mész az elkülönítőbe! – ordított rá egymongol őr.

Benya fogta a talicskát, és folytatta útját a futószalaghoz, de amikor visszafelé tolta az üres talicskát, látta, hogy Siskovot körbeveszik a zekek, és cibálják le róla a kabátot, sapkát, csizmát, nadrágot – mindent, míg végül semmije nem maradt. „Az ember embernek farkasa” – visszhangzott Benya fülében. Soha sehol nem volt igazabb ez a mondás, mint itt a Gulagon. Siskov magatehetetlenül feküdt a hátán nyitott szemmel, anyaszült meztelenül, csontsoványan, már nem is annyira emberre, mint inkább egy régi vasalódeszkára hasonlított, és lassacskán belepte a szakadó hó. Még kétszer pislogott. – Hiszen még él! – kiáltotta Benya, de a mellette álló fogolymegállította. – Nem, már elment – mondta Melisko. Az öreget mindenki tisztelte a Zónában, csak Tábornokként emlegették, egyike volt az 1937-ben letartóztatott katonatiszteknek. – És te nem mész vele. Hogy tudsz életben maradni? Élj ajelenben, se ne a múltban, se ne a jövőben, élj egyik percről a másikra. Siskov holttestét senki sem szedte össze. Másnapra már csak egy domborulat volt a hótakaró alatt, keményre fagyva jégkéreg sírjában. Harmadnapra teljesen beleveszett a sarkvidéki tájba. Lehetséges, hogy egy ember így tűnjön el, teljesen nyom nélkül? Benya a tavasz első napjaiban kapta meg kérdésére a választ. Amikor elkezdődött az olvadás, és a patakok friss vízzel zubogva törtek maguknak utat a tél mocskos páncélja alá vájt alagutakon, a jégből előbukkantak az első „hóvirágok”, a tavasz jelei – és csodálatos módon, míg télen a táborban minden fogoly vagy tíz évet öregedett, ezek a holttestek megmaradtak ugyanannyi idősnek, mint amikor utoljára a földre zuhantak. Benya csaknem túlélte a telet, de az örök sötétség legutolsó napjaiban, amikor a veterán foglyok már azt mondogatták, hogy a tavasz bármelyik pillanatban itt lehet, hirtelen legyengült. Ekkor már a nála idősebb, de jóval szívósabb Melisko volt a párja a talicskázásban. Ahogy hosszabbodtak a napok, Benyát elviselhetetlenül mardosta az éhség. Úgy érezte, elnehezülnek a lábai, és tudta, hogy neki vége. Furcsa súlytalanságot érzett, mintha csak egy porszem lenne a szélben. Vajon kibírja holnapig? És holnaputánig? – töprengett. Aztán egy reggel mozdulni sem bírt.

– Na, ebből elég – mondta Melisko. – Szólok a brigádvezetőnek. Mára bent kell maradnod a barakkban. De másnapra Benya olyan rosszul lett, hogy nem bírt kikelni az ágyból. Egekbe szökött a láza, hallucinált, elméjét zavaros emlékképek ostromolták. Látta az apját háromrészes öltönyében, óralánccal, amint betegeket fogad a házuk földszintjén elhelyezkedő sebészeti rendelőjében. Aztán Szásenykát látta, az asszony ott volt, közvetlenül a szeme előtt nemes görög arcélével, melynek láttán minden alkalommal elakadt a lélegzete. Látta az arccsontja ívét, még az illatát is érezte, megérintette a bőrét. Szeméből patakzottak a könnyek. – Szerelmem – mondta neki. – Tudtam, hogy élsz! Aztán visszalebegett a szüleihez gyerekkori otthonába, Lembergbe, amikor a város még a Habsburg Galícia része volt, sok-sok évvel a forradalom előtt, iskolai egyenruhában volt, az apja korholta: – Jobban kell tanulnod az iskolában, Benyocska, ha nemvigyázol, csak egy igazi galíciai szoknyapecér lesz belőled… – Elég lesz, Zakarij! – szólt közbe édesanyja a küszöbről. –Szerintem Benyocska érti, amit mondasz. Gyertek, ünnep van! Kész a vacsora! Goldenéknál mindennap ünnep volt. Szerette volna még egyszer átölelni a szüleit, mielőtt meghal – és tudta, hogy most haldoklik… Amikor magához tért, látta, hogy nem az Úr színe előtt áll, csak egy orvos hajol fölé mosolyogva, sztetoszkóppal a nyakában, fehér köpenyben, kezében jegyzetfüzettel. – Na végre, visszatért közénk! – mondta a doktor, minthalegalábbis régóta várt volna rá. – Igyon. Majd apránként feltápláljuk. A testhőmérséklete normális. Nagyon legyengült, de rendbe fog jönni. Benya körülnézett a helyiségben, amiről feltételezte, hogy egy kórházi kórterem. Fehér lepedők, fertőtlenítőszer szaga, de a szokásos verejték és ürülék bűze nélkül. A fapadló makulátlanul tiszta. Moszkvában lenne? Kijutott a Zónából? – Hol vagyok? – Attól tartok, még mindig Madjakban, sajnos. Az énúgynevezett kórházamban. A magadani kórházból jöttem vizitelni. Egyszerűek a körülmények, ez az egyetlen kórterem ebben a barakkban… de megtesszük, amit tudunk. Magának meg szerencséje volt, hogy épp ezen a héten jártam errefelé.

– Maga…? – Igen, Kapto doktor vagyok. – Szóval maga a Babadoktor – motyogta maga elé Benya. Dr. Kapto volt a Zóna hőse, a foglyok imádták, ő volt az utolsó bizonyíték, hogy az emberiesség még nem halt ki a földön. Természetesen maga is zek, azaz elítélt (Benya feltételezte, hogy politikai), sok éve szolgáló veterán, emberséges tetteiről ódákat zengtek a foglyok: hogyan mentette meg az életét számos, várandósan a táborba érkező női elítéltnek vagy olyanoknak, akiket csoportos erőszaktevők vagy az őrök ejtettek teherbe, hogyan vezette le a szüléseket és védelmezte az asszonyokat, akiket nem engedett vissza dolgozni, amíg meg nem erősödtek, és hogyan igyekezett számukra könnyebb munkát találni. Azt rebesgették, hogy maga neveli a gyerekeket a Zóna árvaházában, Jelgenben, ahol egy személyben apjuk, tanítójuk és orvosuk. Benya ebben a pillanatban úgy érezte, még senkit életében nem szeretett ennyire, mint ezt a doktort. Szóval ő az: a Babadoktor. – Itt biztonságban van, Golden – mondta neki az orvos. – Ügyelni fogok magára. Benya felnézett a férfi szív alakú arcába és csodálatosan világos szemébe, és a lelkét elöntő hálától zokogásban tört ki. Felnyúlva megragadta Kapto kezét, hogy megszoríthassa. – Jól van, jól van – nyugtatgatta Kapto könnyedén. – Mostnagyon kimerült. Kap levest és kenyeret. Szépen felhizlaljuk. Óóó… látja, máris jönnek! Mintegy varázsütésre egy holdvilágképű, táskás szemű, alacsony parasztlány tolta be a terembe a vacsorát. Az étel illatától Benya szinte megszédült. Mohón befalta a céklalevest, a bálnazsíros zabkását, a kenyeret, és lehajtotta a teát. A vajat külön ette meg, bedörzsölte az ínyébe. A végére hagyta a két darabka kockacukrot, és fogai közt elroppantva hagyta, hogy szétolvadjanak a nyelvén, az élvezetbe beleremegett. Kapto mellette maradt, elégedett volt Benya gyógyulásával. – Ki hozott be? – Melisko visszament a barakkba megnézni, hogy van, ővonszolta el idáig. Néhány nap alatt erőre kap. – Kapto felállt. – Meg kell néznem a többi betegemet…

Benya csak most vette észre, hogy egy dugig telt kórteremben fekszik. A többi beteg jó része – sokan alig többek mint meghatározhatatlan korú élőhalottak – tátott, fogatlan szájjal meredt a levegőbe. Ahogy Kapto hátat fordított neki, Benya félelme visszatért. A rémálomnak nincs vége. Csak azért hozzák rendbe, hogy aztán megölhessék. Vissza kell mennie a kényszermunkára. Odakint meg fog halni! Előrehajolva megragadta Kapto köpenye sarkát. – De mi lesz, ha jobban leszek? Nem mehetek vissza abányába… el fogok pusztulni… Kapto leült az ágy szélére, Benya kezére tette a kezét. Alig tudta elhinni, hogy létezik a földön ilyen kedves ember. Kaptónak édes, szappanos illata volt, nem az az izzadságból, fertőtlenítőszer-és halálszagból összeálló bűz, mint mindenkinek. Emberi lény szaga volt. – Jól van, jól van! Szerencséje van, Benya Golden. Nem fogvisszamenni – suttogta. – Mindenki más visszamegy, de maga nem. Maga voltaképpen nem szanitéc? Felcser? Nincs betegápolási tapasztalata? – Tessék? – kérdezte Benya összezavarodva. – Hát nem emlékszik, Golden, a Spanyol történetekben, amikor egy hetet töltött a harctéri orvosokkal és mentőkkel az Ebro frontján? Nem kapott betegápolói kiképzést? Érti már? – Persze, igen! Szanitéc vagyok – bólintott Benya engedelmesen, mint egy gyerek. – Látja, olvastam a könyvét, meg az összes novelláját. Magamajd csatlakozik a két ápolónőhöz itt a kórházban. A legfontosabb amúgy is, hogy jól bánjon a betegekkel. Sokan meghalnak, de legalább hadd érezzék, hogy valaki szerette őket. Majd betanítjuk. Nekünk, orvosoknak az életmentéssel még nem ér véget a kötelességünk: akiket meggyógyítunk, azokról gondoskodnunk is kell. Benya próbált megszólalni, de a meghatottságtól szóhoz sem jutott. – Jól van – mondta Kapto. – Maga szerencsés ember, Benya Golden. És holnap majd megtapasztalhatja a szerencse igazi értelmét.

VI. Melisko tábornokot tetőtől talpig por lepi; még délcegen álló fehér bajsza és bozontos szemöldöke is vörös a ráülepedett portól. Hála istennek, hogy visszatért! Elefánt kantárját a szárnysegédje kezébe nyomja, majd csatlakozik Ganakovicshoz és Zsurkóhoz a parókia udvarán. Benya hallgatja, ahogy Zsurko és Ganakovics kérdésekkel bombázza Meliskót. Mikor érkezik az erősítés? Hol az utánpótlás? Ganakovics rémülten rikácsol, már nem az a legendás nőcsábász, a Politbüró magas rangú tagjainak barátja. – Hogy fogjuk ellátni a lovakat? Utánpótlásra van szükségünk – mondja Zsurko, nyugodt hangon. – Hogy fogunk összetalálkozni a többiekkel? – sipítozikGanakovics. – Most mit csináljunk? Még rendes térképünk sincs. – Ott vagyunk, ahol vagyunk – feleli Melisko. – És hol van az az ott? – faggatja Ganakovics visszanyelve összegyűlt nyálát. – Hol vagyunk? Menjünk vissza a többiekhez…? Melisko rekedten felkacag, szájában forgatja a műfogsorát. – Most komolyan, Ganakovics? – Nem, nem úgy értettem – visszakozik Ganakovics rémülten. –Egy lépést sem hátra! Ismerjük Sztálin elvtárs parancsát. A visszavonulás egyenlő a halállal. – Bizony – mondja derűsen Melisko, tréfásan oldalba bökiGanakovicsot. – Hajszál híján főbe kellett lőnie saját magát! – Bocsánatot kérek! Kérem, ne jelentse a KülönlegesEgységnek, úgy értettem… – Nyugalom, fiam – hárítja el a mentegetőzést Melisko. – Nemfogjuk elmondani nekik, igaz, Zsurko? – Persze hogy nem – ért egyet Zsurko, miközben inge sarkávalpucolja a szemüvegét. Furcsa csönd van. Benya rájön, hogy elhallgatott a lövöldözés. – Köszönöm, elvtársak… – Nem vagyunk elvtársak, emlékszik, Ganakovics? Mi elítéltbűnözők vagyunk – mondja Melisko szívélyesen. – Hány kardforgatónk van? – Oda-vissza úgy háromszáz – jelenti Zsurko. – Sebesültek? – A harcra fogható sebesültekkel együtt.

– Akkor a mi háromszázunk hogyan fog találkozni a zászlóalj, a sereg többi részével? – Ganakovics épp csak el nem pityeredik. – Ganakovics, hadd beszéljek világosan. Egyedül maradtunk. Nincs erősítés – magyarázza Melisko lassan, megfontoltan. – A többiek mind odavesztek, amikor a német tankokat és gépfegyvereket rohamozták. Megszolgálták a bűneik bocsánatát. Én magam is alig jutottam át. Csak Elefántnak köszönhetem, hogy sikerült. Annak a kalmük felderítőnek igaza volt: a mi szakaszunknak szerencséje volt. Senki nem tudta előre, hogy ebben a körzetben pont olaszok várnak minket. És mivel az olaszok a tésztájukkal meg az egyenruhájukkal voltak elfoglalva, nekünk itt sikerült áttörnünk az ellenséges vonalakon. – Akkor most mit csinálunk? – suttog Ganakovics. Melisko rágyújt egy cigarettára, nem sieti el, pöfékel, cuppogtatja a műfogsorát. Aztán, amikor jól megfontolta a választ, nekikezd: – Csak előrefelé mehetünk. És van egy küldetésünk, emlékszik? Azt mondták, ha sikerül áttörnünk, le kell vadásznunk és el kell pusztítanunk az összes árulót. Ebben a körzetben az árulók vezére Mandrika ezredes. A németektől valóságos kis királyságot kapott itt, saját rendfenntartókkal, a Schumával, akik különleges feladatokat teljesítenek az SS-szel együtt. Arra biztatja a szovjet katonákat, hogy adják meg magukat és szökjenek meg. Moszkva azt akarja, hogy semmisítsük meg, és az egység, amelyik ezt megteszi, ezzel kiérdemli a kegyelmet. Tehát ezt fogjuk tenni. Szóljanak Pankának, hogy nyergeljék fel a lovakat, és gyűjtsenek be minden ennivalót. Hajnalban indulunk. – De a németek nem tudják, hogy itt vagyunk? – nyüszítiGanakovics. – De igen, azonban arra számítanak, hogy visszafelé vonulunka Don irányába. Ehelyett épp ellenkező irányba indulunk, beljebb az ellenséges területre. Gyorsan és könnyedén fogunk haladni, ahogyan csak a lovasság tud. – Az egyetlen kiút az előre – helyesel Zsurko. – De hát nem értik? – hebegi Ganakovics, és a hangjából áradórémülettől Benyának összeszorul a gyomra. – Soha nem fogunk visszatérni.

Harmadik nap

I. Egyórányira voltak a falutól, amikor a hajnali égbolt világosodni kezdett, először lila, majd rózsás árnyalatban, ekkor pillantottak meg egy döglött lovat, a hátán feküdt, patái égnek álltak. – Halálra zabálta magát – állapította meg Panka keserűen. Néhány perccel később egy halott orosz katona mellett lovagoltak el, akit elgázolt egy harckocsi. A holttest formátlan volt, teljesen lapos, mint egy zöld posztóból és rózsaszín húsból szőtt szőnyeg. Égett szag terjengett a levegőben, és Benyának eszébe jutott az előző napi ütközet füstje. Ahogy továbblovagoltak, a bűz egyre erősödött, az emberek, a háromszáz lovas egyre jobban elcsendesedett, csak a lovak farkának suhintása, a fogukhoz koccanó zabla, a bőr lószerszám reccsenése, sarkantyúk pengése hallatszott. – Ha félsz, ne csináld – mondta Zsurko az induláskor. – Hacsinálod, ne félj! Benya rájött, hogy már nem fél annyira, mint korábban. A fogságba eséstől jobban tartott. Valahogy már könnyebbnek találta a halált, inkább az ahhoz vezető haláltusa aggasztotta. Szokásos helyén, Pók Garanzsa és Priscsepa között lovagolt, és látta, hogy Kapto doktor viszi a tisztára mosdatott, rendbe hozott kislányt maga elé ültetve a nyeregben. Melisko fel-alá ügetett a szakasz mellett, itt-ott elejtve egy-egy bátorító szót, hogy megértesse az emberekkel, ez az egyetlen módja, hogy kivívják szabadságukat. De a katonák morogtak egymás között. A faluban hallottak valamit, a Mandrika árulói által terjesztett mérget, hogy a háború elveszett, és hogy kozák társaik átálltak a németek oldalára. – Csatlakozzunk testvéreinkhez! – suttogták páran a sorokközött. Panka a fejét csóválta, mikor hallotta őket: – Vigyázzatok, fiúk, a múltkor én már láttam, mi lesz anémetek ígéreteiből. Hallgassatok ide – mondta határozottan. – Én nem állok át sehova! A felderítők visszaértek: – Falu előttünk. Tiszta a levegő. Lassan közeledtek, lépésben haladva a falu egyetlen utcáján. Az összes ház kiégett, elfeketült, üres héjként tátongott, a falu csűrje még mindig füstölt. Hirtelen kiáltás hallatszott: – Hóóó! Hóóó!

Egy öreg ló vontatta régimódi szekér, egy bricska kanyarodott egyenesen eléjük. Benya és társai ráemelték puskájukat, és a bricskát hajtó idős parasztember meghúzta a gyeplőt. Az öreg a cári hadsereg paszományos zubbonyát viselte, váll-lapokkal és a mellén kitüntetéssel, a térdén egy ócska vadászpuska feküdt keresztben. Ahogy meglátta őket, leugrott a szekérről, és megpróbált elfutni, de Vidor bokán lőtte, elkapták, és visszacipelték. Melisko leszállt a nyeregből, és bekukkantott a füstölgő csűrbe. Odabent férfiak és nők elszenesedett, fekete holttestei hevertek, feltett kézzel, tátott szájukon át kivillantak fehér fogaik, a felnőtt testek a tűzben gyerekméretűre zsugorodtak. Melisko visszanézett a kis utcán még mindig a nyeregben ülő Benyára és Priscsepára. – Mi történt itt? – kérdezte Melisko, ahogy elé hozták a parasztot. – Mi történt itt, kozák? Vidor hátba taszította a férfit, az nyögve a sebesült bokáját szorongatta. – Itt járt Mandrika rendőrsége, a Schuma – felelte. – Hol vannak a falusiak? Vidor fejbe vágta a puskatussal, a paraszt nyöszörögve könyörgött. – Ne bántsanak! Kérem, ne bántsanak! Melisko előhozatott egy félig elégett széket, hogy az öreg leülhessen. – Az áruló Mandrikának dolgozol? – kérdezte Melisko. – Nem, csak egy kis tavaszi nagytakarítást végzünk neki. – Mi ez az egyenruha rajtad? – Őfelsége Atamán Testőrezrede. A nagy háborúban a cártszolgáltam. – Aztán meg a fehérek oldalán harcoltál a kommunisták ellen? A paraszt bólintott. – Hol vannak a többiek? Az öregember csodálkozva forgatta a fejét jobbra-balra, mintha adná a bolondot, vagy mint valami gyerek a játékban. – Páran beálltak Mandrikához. – Te miért vagy itt? – Hogy ellenőrizzem a földet. Rendbe tegyem a csűrt. Megnézzem a látnivalókat. – Miféle földet? Milyen látnivalókat?

– A szántóföldet. A vetést. És vigyázok a vendégeinkre acsűrben – vigyorgott tátongó kúthoz hasonlatos száját szélesre húzva a kipirult képű öreg paraszt. Benya látta szájában a fekete fogcsonkokat. Melisko a férfi háta mögött álló Pankára pillantott, aki kezével jelezte, hogy „ez megbolondult”. – Kik a vendégek? – Az idegenek. A városokból jöttek…– És mit csináltok velük? A paraszt egyenesen Benyára bámult, farkasszemet nézett vele. – Te is közülük való vagy – mondta rámutatva. – Ez is közülükvaló! Krisztusgyilkos! Ott, közöttetek! Benyát kirázta a hideg, ahogy megérezte a Gonosz pimasz ostobaságát. – Felelj! – nógatta Melisko a cigarettáját pöfékelve. Az égésnek és valami sokkal rettenetesebbnek a szaga kezdett lassan elviselhetetlenné válni, az emberek sorra az orruk elé kötözték kendőjüket. A paraszt az ajkát körbenyalogatva vigyorra torzította a képét. – A megérdemelt fogadtatásban részesítjük őket. Benya úgy látta, mintha a szája a halál feneketlen pöcegödreként nyílna meg. – Ez az ördög – mormogta a bajusza alatt Panka. – Megszállta aszentiváni hold. – Még egy kérdés – folytatta a tábornok. – Mi az árulóMandrika következő feladata? – Az különleges feladat. Ezek az idegenek nyugatról szaladnak, Odesszából meg Kisinyovból, és a falvakban keresnek menedéket. Mandrika ott összeszedi őket, hogy a megfelelő fogadtatásban részesüljenek. Újra az a kitátott száj. Melisko biccentett, kezével megpödörte bajuszát. – Szóval ez Mandrika feladata. Ide süss, kozák! Ez meg a miküldetésünk. Így nyerjük vissza a szabadságunkat. – Megfordult, és felült Elefánt hátára. – Indulás tovább! Ganakovics még mindig a paraszt fölé hajolva állt. – És ezzel itt mi…? – kezdte Vidor. Benya elügetett, meg se rezzent, amikor meghallotta a lövést.

A falu melletti szántóföldet mintha rongyokkal szántották volna be, de ahogy közelebb értek, Benya először egy fehér kezet pillantott meg, egy makulátlanul fehér kezet, aztán egy meztelen lábat, majd lenvászon-és kabátszövetdarabokat, még több húst, egy egész arcot. Ezüstharisnya rémülten fújtatva hőkölt hátra a látványra. A gazdag, fekete földet frissen szántották fel, de most, hogy közelebb értek, Benya látta, hogy csak alig-alig takarja vékony rétegben az egymásra hányt félmeztelen, kifacsarodott holttesteket. Csak álltak ott társaival, és bámultak, a lovak hátrahúzott fülüket hegyezve rágták a zablát, kilátszott a szemük fehérje – miközben fekete szárnyak serege röppent fel a levegőbe, majd lassan visszaszálltak a madarak, és egyre közelebb ugráltak. Melisko nehézkesen sóhajtozva leszállt a lóról, és intett Benyának, hogy szálljon le a nyeregből. – Én is voltam Spanyolországban, ahogy te, és láttuk, mi folytott. A falvak terein lőtték halomra a papokat meg az apácákat. De ilyet még azok sem csináltak. Életben kell maradnod, hogy tanúskodhass erről, elsősorban neked, mindenki másnál jobban – mondta nyersen. – Miért nekem? – Te vagy az egyetlen író itt. Kik ezek? Hát nem látod? Nézdmeg közelebbről ezeket az embereket! – mondta Melisko, és letérdelve félresöpörte a földet. Annak ellenére, hogy a holttestek még frissek voltak, a szántóföld mintha édeskés, mérges miazmát bocsátott volna ki magából, és Benya rájött, hogy a halálnak megpimpósodott feketeszeder-szaga van. A közeli ágakon keselyűk nyújtogatták görbe nyakukat, varjak károgtak, szemük élesen villant, akár egy halom citromsárga drágakő. Benya társai is lekászálódtak a lóról, és térden állva seperték el a földet, hogy láthassák a halottakat. Mindenkivel tarkólövés végzett: itt feküdt egy tiszta tekintetű lány, amott egy férfi feje, ahol egy lábnak kellett volna lennie, emitt egy gyerek, akárha aludna, rettentő nemtörődömséggel egymásra dobálva. Melisko felemelt egy szovjet személyi igazolványt, aztán még egyet. – Nem mind idevalósiak. Nézd csak! Mind zsidók, a te fajtád. Benya is letérdelt, szemügyre vette az igazolványokat, rajtuk a zsidó neveket és a szülővárosokat: Paltrovics Nyikolajevből, Grünbaum Herszonból, Jaffe Mogiljevből. Zsidó menekültek, akiket utolért a német előrenyomulás. Hirtelen veszett düh öntötte el, félrehajította az iratokat,

újabbakat kapart ki a földből, azokat is gondatlanul szétdobálta a szántóföldön. Azután talált egyet – egy odesszai családét… – A szüleim Odesszában éltek, miután eljöttek Galíciából –mondta elcsukló hangon. – Lehet, hogy… – No, no, fiam – dünnyögte Melisko felhúzva a földről, és lábraállítva Benyát. Látta, hogy Melisko halálosan kimerült, közelről észrevette az öreg szemét szegélyező szarkalábakban összegyűlt porszemeket. – Le merném fogadni, hogy a családod biztonságban vanvalahol. De akárhol is vannak, a legtöbb, amit tehetünk, hogy kivont karddal megkeressük Mandrikát. Benyát a sírás kerülgette, ahogy szétnézett a mezőn, ezen a zsidó szántóföldön, melyet félig eltemetett zsidó holttestekkel vetettek be. Gyakran tűnődött az élet értelmén – mi végre él a földön? Hogy boldog legyen – és hogy küzdjön az igazságért. Hogy tehetett eddig bármi mást, minthogy ezek ellen a szörnyetegek ellen harcoljon? Érezte saját törékeny gyengeségét a háborúban épp nyerésre álló fanatikus nácikkal szemben, de azért még lesz a dologhoz egy-két szava. Még ma. Erről szól ez a küldetés. Szívszaggató sikoltást hallott, és hátrafordult. A kislány zokogott Kapto nyergében, mutogatott a karjával, a doktor próbálta eltakarni a szemét. Lehet, hogy itt voltak a szülei, innen menekült el, miután egy gödörbe dobták, vagy valami hasonló helyről. A kozákok hányták magukra a keresztet. Soha életükben nem láttak még ehhez fogható szörnyűséget. Panka fejét csóválva dörgölte pofaszakállát. – Megvesztek a farkasok.

II. Amikor az élet szokásos rendje romba dől – tűnődött Benya, amint továbbügettek –, senki meg nem mondja, hova esnek a széthulló szilánkok, kinek nyisszantják el a torkát, ki éli túl. Egyetlen dolog bizonyos: a régi világot már soha többé nem lehet összerakni. Hajnali négy óra óta lovagoltak, Mandrika faluja ott feküdt, egyenesen előttük. Az ég ragyogó levendulaszínben játszott, rajta fehér felhőcsíkok, a napkorong még csak derengett valahol, ma is gyönyörű nap virrad rájuk. A sereget két szakaszra osztották: suttogva adták ki a parancsokat, elnyomták a cigarettákat. A hajnali lovaglás közben Benya egy alkalommal elszunyókált a nyeregben, és amikor felriadt, egyedül találta magát Ezüstharisnyával, ami békésen ropogtatta a füvet az út mentén. Hátrafordult, és két idegen lovast pillantott meg nem sokkal maga mögött. Egy másodpercre pánikba esett, és már nyúlt is a PPS-géppisztolyáért. „Kérsz egy Papuskát?” – kérdezte tőle Panka még az első támadás után, és nyújtotta is felé a fegyvert. Pé-pé-es, azaz Papasa, így hívták a katonák: Papuska. Most lövésre készen a lovasokra fogta a fegyvert. De aztán meglátta, ahogy a kislány szeme megcsillan. Kapto előtt ült a nyeregben, a doktor a karjával tartotta, hogy le ne essen, a férfi szív alakú arca látszott a gyerek haja fölött. Tonya mellettük lovagolt, és Benya alighanem rájuk ijeszthetett, mert Kapto egyenesen ráfogta a Parabellumát. – Hé, mit művelsz? Én vagyok az – kiáltott Benya. – Tedd le apisztolyt! Ti is eltévedtetek? – Nyugi, Golden, csak nyugi! Igen, eltévedtünk – felelte Kapto, de nem dugta vissza tokjába a pisztolyt, csak leengedte. – Hogy van a gyerek? – kérdezte Benya a kislányra pillantva. – Rendbe fog jönni. Nem lehet eléggé dédelgetni. Az orvos kötelessége nem ér véget az életmentéssel: fel kell táplálnunk, szeretnünk kell… – Ó, igen, akiket meggyógyítunk, azokról gondoskodnunk is kell – idézte Benya Kapto mottóját, amit neki is megtanított. Kapto elhúzta a száját. – Elaludtam a nyeregben – magyarázta Benya. – Nagyostobaság volt. De ott kell, hogy legyen a csapat a mező túloldalán. Jöttök?

– Sok szerencsét, barátom – köszönt el Kapto. – Mi mostmásfelé megyünk… Odabiccentett Benyának, és ellovagoltak. Benya tíz perccel később összefutott Priscsepával, és elfoglalta mellette a szokásos helyét. Melisko előrelovagolt, hogy fogadja a Panka vezette felderítésről visszaérkező előőrsöt. – Hányan vannak a faluban? – tudakolta Melisko. Ganakovics és Zsurko mellélovagoltak. – Néhány százan – jelentette Panka tisztelegve. – És Mandrika? – Ő is ott van, úgy parancsolgat az embereknek, mint egy tatárkán. – Németek is vannak? – Láttunk SS különleges egységeket – mondta Panka. – Miért van egyedül, őrmester? Mi lett a kozákokkal, akiketmagával küldtem? Hol van Delibas és Griscsuk? Panka zavartan nézett, nem felelt. – Feleljen, őrmester! Panka megsimogatta a lovát. – Megszöktek? Bólintott. – Hát, nem ők lesznek az utolsók – vélte Zsurko. Benya hátrafordult a nyeregben, kereste Kaptót, furcsa előérzet szorította össze a gyomrát. – Hol a doktor? – kérdezte Priscsepát. – Hát nem tudtad? Megszökött a nővérrel, Tonyával. Benya egy csapásra megértette a közöttük zajló beszélgetést, „Sok szerencsét, barátom” – mondta neki búcsúzóul Kapto. Vajon gúnyolódott vele? Most jött rá, hogy Tonya tekintetéből megvetés tükröződött. Benya teljesen összezavarodott. Az egyszerű kozákok meg a falusi tökfilkók még érthető, hogy átállnak a nácikhoz, de a Babadoktor, a barátja? Hogy tudott csatlakozni az ellenséghez azután, hogy látta azt a mészárlást? És mi lesz a kislánnyal? Vannak emberek, akik számára a háború a béklyóikból való szabadulást jelentette, feljogosította őket, hogy azokká váljanak, akikké csak akartak, kiéljék különös fantáziáikat és kimondhatatlan szenvedélyeiket, gondolta Benya. Rövid ideig, míg a világ vissza nem tér a régi kerékvágásba, a gyávák élvezhetik a pünkösdi királyságot… sajnos ahhoz elég hosszú ideig, hogy sokak

életét tönkretegyék… De Kapto soha egyetlen szót sem beszélt politikáról. Kicsoda ez az ember valójában? És volt itt még valami. Ha Kapto meg a többiek átálltak a nácikhoz, Mandrika értesült a jöttükről… Ganakovics előhúzta pisztolyát, és szembefordult velük. – Minden árulót elkapunk és kivégzünk! A családjukatletartóztatjuk. Előre, szarháziak, vagy lövök… – Még ne most – tette Melisko a kezét Ganakovics karjára, miközben magához hívta Pankát. – Őrmester, van még a hatvanegyes számú ellátmányból? – Igen, uram. A szokásos száz grammot? – Nem, ossza ki mindet, most azonnal. Melisko egy biccentésére Panka végiglovagolva a sorok mellett, az övéről csüngő gyűszűnyi fémkupica segítségével kiadagolta a vodkát. Benya három pohárral is leküldött a torkán, érezte, ahogy meginog, amikor az alkohol hatni kezdett. Ezután Melisko maga is végiglovagolt a felsorakozott katonák mellett Elefánt hátán. – Ne feledjétek – kiáltotta –, a háború még nem veszett el!Oroszország hatalmas, és Hitler bolond, ha azt képzeli, hogy legyőzhet minket. Napóleon elfoglalta Moszkvát, de Sándor cár egészen Párizsig lovagolt a kozákjaival. Igen, Párizsig! Ez az offenzíva Hitler utolsó játszmája. Egyszer már rácáfoltatok az esélyeitekre! Sikerült áttörnünk az ellenséges vonalakon, igaz? A mi küldetésünk most harcolni azok ellen, akik megölték azokat az embereket, és ha sikerrel járunk, megígérem, személyesen fogom mindegyikőtöket felterjeszteni a büntetésének elengedésére. Az árulóknak nem kegyelmezünk, és megöljük Mandrikát. Sikerülni fog, banditák! NEM KAPTOK EL! Ebben a rozzant, durva, mogorva emberben Benya megérzett valamit Oroszország mérhetetlen, nemes mélységéből. – Banditák! – emelte magasra kihúzott kardját Melisko. –Szakaszok, lépésben előre! Kardot ránts! Támadás… A kozákok a kengyelben állva lovagoltak; Benya előhúzta kardját, és érezte, ahogy felforr a vére, szinte tajtékzik az ereiben az indulattól és a lelkesedéstől. Számára, aki régen nehezen tudott dönteni, hogy abszintot vagy konyakot rendeljen-e a bárban, vagy melyik lányt válassza magának éjszakára, a háború maga volt a hamisítatlan egyszerűség: roham, visszavonulás, élet, halál. Körülötte ritmikusan döngött a föld, ahogy a szakasz lépésből ügetésbe, galoppba, majd

vágtába váltott. Felidézte magában Gorkij szavait: „Aki arra született, hogy másszék, nem tud repülni.”2 Ő most repült! Aztán az egész belefulladt valami durvább és hangosabb zajba, Benya egy másodpercig nem is értette, mi történik – aztán megérezte az erejét, és hallotta a pufogást, ahogy a gabonamezőn elrejtett géppuskafészkekből rájuk célzó gépfegyvereken végigkattog a lőszeröv. Benya mellett a „Szépfiú” Cserkaskin lova sörényét markolva próbált nyeregben maradni, de ahogy az állat elesett, a fiú katapultált a nyeregből a levegőbe, átesett a ló farán, a puskaszíja a nyaka köré tekeredett, a kardja gazdátlanul repült, szája a meglepetéstől tökéletes O-ra kerekedett. Körülötte hullottak az emberek. Sundenkót a lábánál fogva vonszolta maga után a lova. Látta, ahogy Gyilkos Ivanov ellovagol mellette, de az arcából egy nagy darab hiányzott. Ezüstharisnyába kapaszkodva, az egyik kengyelből kicsúszott lábbal Benya észrevette, hogy a lovak többsége már lovasa nélkül vágtat mellette. A géppuskatűz közepén Ezüstharisnya felágaskodott, megpróbált visszafordulni, és Benya, aki mostanra már mindkét kengyelt elveszítette, egyenesen átbukfencezett lova fején. Megkönnyebbült, ahogy ott feküdt a rozsmező közepén, elképzelte, hogy haldoklik, és ennek az egész küzdelemnek és puskaropogásnak már majdnem vége. Meleg hullámként öntötte el a kimerültség, a zsibbadt fáradtság. Tartott tőle, hogy Ezüstharisnya megsebesült, és azt kívánta, bárcsak rátalálna, de a lova már messze járt. Tudta, hogy eltalálták, és csodálkozott, hogy nem érez nagyobb fájdalmat, ahogy ott feküdt, feje felett nem szűnt a puskaropogás fémes hangja, homlokáról szemébe csorgott a vér. Valahonnan elölről a lövések robaja között németül és oroszul beszélő hangokat hallott. Hamarosan jönnek, végigmennek a csatatéren, és feltakarítanak az ütközet után, és ezek az irreguláris, szedett-vedett csapatok híresek kegyetlenségükről. Nem valószínű, hogy bárkit is életben hagynának. Benya a hátára fordult, és felnézett a tágas, zöldeskék égboltra, de a hajnali szépséggel szemben ez a mostani kékség sivárnak és barátságtalannak tűnt. Elvesztette az eszméletét, és arra tért magához, hogy valaki félig felemelve hátrafelé vonszolja. Kínzóan lassan. Fegyverropogás hallatszott, a Benyát vonszoló ember egy pillanatra megtorpant, levegő után kapkodott, megremegett, de ment tovább.

Hamarosan magasabb fű közé értek, maguk mögött hagyva a véres aratást, és valaki vízzel kínálta Benyát. Felült, és letörölte az arcát, akkor látta, hogy egy másik embert ápolnak mellette, a megmentőjét, aki visszavonszolta a biztonságba. Nekiláttak az ellátásának, szétnyitották a mellkasán az inget, de Priscsepa megcsóválta a fejét. – Meghalt – mondta, és visszafektették a fűre. Ganakovics volt az. – Ő…? Benya teljesen összezavarodott. A politruk, aki kivégzett egy ártatlan fiút, azonos az emberrel, aki feláldozta magát, hogy megmentse az ő életét? – Van, hogy a varjú is sasként repül – mondta PriscsepaBenyára pillantva. Benya úgy érezte, mintha tűzijáték robbanna a fejében, ezüstkalapácsok püfölnék a halántékát, majd eldőlt az oldalára. – Beverted a fejed, és van egy vágás a homlokodon. Egy perc, és jobban leszel – biztatta Zsurko. – Most rögtön mennünk kell – mondta Pók Garanzsa. – Mind anégyünknek jut ló, neked meg van egy meglepetésem, Golden. Pók Ezüstharisnya kantárját tartotta a kezében. – Ő talált ránk. Teljesen sértetlen, kutya baja. Még a régi varrás is majdnem begyógyult a nyakán. Benya feltápászkodott, megragadta a ló kantárját, megcsókolta a nyakát, és sörényébe temette az arcát. Még soha nem örült ennyire senki viszontlátásának. Hirtelen egy hangot hallottak a szántóföldről, egy mindannyiuk számára ismerős hangot. – Ne hagyjatok itt! Adjatok egy kis vizet, az ég szerelmére! – Melisko az. Benya álmából felkeltve is felismerné ezt a hangot. – Drága banditáim, adjatok vizet! Vagy végezzetek velem! Nemérem el a puskámat. Nem akarom, hogy ezek a gazemberek… – Nem hagyhatjuk itt – mondta Benya. – A parancsnokunk. Olyan nekünk, mintha az apánk lenne. – Ha segítünk rajta, mind meghalunk – mormogta Garanzsa. – Igaza van – helyeselt Zsurko szomorúan. Ő is kedvelte Meliskót. – De muszáj segítenünk rajta – erősködött Benya.

Zsurko az állát vakarta töprengve, aztán Pankára nézett. Az rezzenéstelen arccal megrázta a fejét. Zsurko nagyot sóhajtott. – Igazad van. Ő is ezt tenné. Zsurko és Panka előrekúsztak, Benya látta, ahogy Zsurko Melisko hangjának irányába kémlel a látcsövével. – Látom őt – mondta Zsurko, mikor visszatértek. – Arrafelévan. A lába Elefánt alá szorult, és megsebesült a hasán. Elefántnak is vége. Nem tudjuk kihozni onnan. – Végezzetek velem, ha valamelyikőtök még ott van, és hallengem, nyavalyások! – kiáltott a hang újra a mezőn át. – Ne feledjétek! NEM KAPTOK EL! Erre mind elmosolyodtak, még Panka is. – Elintézem – határozta el magát Panka egy kis idő után. –Ahogy egy sebesült kancával tenném, aki a szívemhez nőtt az évek során. – Majd én – mondta Pók Garanzsa, és fogta a Szimonovtávcsöves puskát. – Nincs messze. Panka megveregette a vállát, de megszólalni nem volt képes. – Induljatok – mondta Garanzsa –, majd utolérlek benneteket. Egy lövés lesz, ígérem. Meg egy Elefántnak. Két lövés, nem több. Találkozunk a… – azt akarta mondani, „a csűrnél”, de oda képtelenek voltak visszamenni – …a malomnál. Felszálltak a lovakra a magas fűben, és visszalovagoltak ugyanazon az úton, ahogy jöttek. A malomhoz érve a felégetett faluban megitatták a lovakat a patakban, és várták a Pókot. Messziről hallották a lövést, aztán még egyet, Elefántnak. Panka keresztet vetett, és némán elnézett a messzeségbe. A malom fedezékében Benya is lehajtotta a fejét, és lemosta az arcát a patak hűs vizében.

III. A Kremlben ebédidő volt, és Sztálin, aki nemrég kelt fel, éppen a frontról érkezett friss jelentéseket hallgatta. Reggel hatig ébren volt, próbálta megszervezni a Don védelmét, az orosz csapatok éppen a folyó nyugati partjához igyekeztek. Ha a németeknek sikerül átkelniük a Don folyón, akkor már csak alig hetven kilométerre vannak Sztálingrádtól, Sztálin városától a Volga partján. Mindeközben onnan délre pedig a Kaukázus olajmezői felé vonultak. Az asztalnál az egykedvűen üldögélő Molotov, mellette egy túlsúlyos fiatalabb elvtárs, Malenkov és a karcsú, sötét szemű örmény, Mikojan épp a vezérkari főnök, Vasziljevszkij beszámolóját hallgatták. – És a Plútó hadművelet? – kérdezte Sztálin. – A büntető zászlóaljak megrohamozták a német állásokat –jelentette Vasziljevszkij. – Megsemmisítették őket – állapította meg Sztálin, a hangjasemmilyen érzelmet nem árult el. – Igen. Megerősített német állásokat rohamoztak meg. Az Egyes Számú Lovas Büntetőalakulat megszűnt létezni. Sztálin félbetört egy cigarettát, kibányászta a dohányt, és beletömködte a brit szövetségesektől ajándékba kapott Dunhill pipája fejébe. – Teljesen megsemmisült. A gyufa lángját a pipa fejéhez tartva beleszívott. – De sikerült a strafnyikiknak eléggé megzavarni a németeketahhoz, hogy a Plútó hadművelet sikerét biztosítsák? – A Plútó hadműveletnek nem sikerült visszaszorítania anémet előretörést, bár az átcsoportosítás során megfigyelhető némi gyengülés. – Szóval a strafnyikik teljesítették kötelességüket. Meghaltak. De harcoltak. Az ötlet működik. – Igen, Sztálin elvtárs. Minden fronton folyik a büntetőalakulatok megszervezése és kiképzése. Ezek az elítéltek az utolsó emberig küzdenek a szabadulás reményében. – Vannak, akiknek sikerült? – Nincsenek. Amennyire tudjuk, alig néhányan élték túl azütközetet. Most akkor, ha áttérnénk Sztálingrádra… Gordov jelenti, hogy a németek bombázzák a várost…

– Tudok róla. Most beszéltem Szatinovval telefonon – vágottközbe Sztálin eltűnődve. – De a strafnyikik… ez a Melisko ügyes katonatiszt. Emlékszem rá még a harmincas évekből. – Ó, igen, Sztálin elvtárs, nem említettem a Kettes SzámúBüntetőalakulatot. – Jelentést kérek! – Nos, ez egy jelentéktelen hadművelet. Még rengetegmindenről kell beszélnünk… a sztálingrádi frontról, a déliről, a Donról és a leningrádi frontról, hogy már ne is említsem a közép- … – Jelentést kérek Melisko büntetőalakulatáról. – Őket nem sikerült az ellenségnek teljesen megsemmisítenie. Ezekre a területekre a németek olasz csapatokat telepítettek, hogy a sajátjaikat felszabadítsák a támadó hadműveletek elvégzésére. A Kettes Számú Lovas Strafbat, Melisko parancsnoksága alatt vegyes olasz alakulatokkal találta szemben magát, az alpesi Tridentine zászlóaljból, a Bersaglierikből és a Feketeingesekből, és kétszakasznyi katonánknak tulajdonképpen sikerült áttörnie a német hátvédig. Sztálin hallgatott. Nekiütögette a pipát az asztallapnak, újra meggyújtotta, beleszívott. A tábornok és a három civil nézték, ahogy fellobban a gyufaláng, tüzet fog a dohány, és hallották a sípolást, ahogy Sztálin mélyre szívta a pipafüstöt. Aztán rájuk emelte mogyoróbarna szemét. – Most hol vannak? – Nem tudjuk biztosan – keresgélt a jegyzeteiben Vasziljevszkij. Már hozzászokott, hogy Sztálin időnként a legapróbb részletek iránt is érdeklődik, úgyhogy állandóan magánál hordta az összes hadijelentést. – Á, igen, valószínűleg kikergették az olaszokat Maloje Jabloko faluból, ahonnan erősítést kértek. Nem kaptak semmiféle utánpótlást, de a térségben az összes alakulat megkapta a parancsot, hogy likvidálják az áruló Mandrikát és semmisítsék meg a csapatait, ha sikerül átjutniuk. Ha az a szakasz még létezik, feltehetőleg ezt a feladatot hajtja végre. – Melisko túlélte az áttörést? – Úgy néz ki, igen. – Ha visszatér, visszaemeljük tábornoki rangra. – Felírtam, Sztálin elvtárs. – Van Meliskónak olyan banditája, aki elnyerte a szabadságát?

– Egy elítéltet a kétszázhuszonhetes hadiparancs értelmében aKülönleges Egység kivégzett az egész zászlóalj előtt, még mielőtt elindult volna a támadás. Másik ötöt a Záróosztag lőtt le a harcmezőn. De mivel nem volt utánpótlás, lehetetlen volt kimenteni a sebesülteket. Nem tudjuk, van-e, aki a vére ontása révén elnyerte szabadulását. Úgy tudják, ha sikerül likvidálni az áruló Mandrikát, azzal is elnyerhetik a kegyelmet. Sztálin a hamutartóba helyezte pipáját, rágyújtott egy cigarettára – ez nála a feszült figyelem jele volt –, és elmosolyodott, legalábbis az arcizmai egy pillanatra összerándultak, mint egy öreg tigrisnek, és a szobában tartózkodó férfiak komoran visszamosolyogtak. – Egy kérdésem van Melisko embereivel kapcsolatban. Segítsünk nekik?

IV. Kapto doktor egy vászonernyő alatt üldögélt a parókia udvarán a takaros kis Sepilovka nevű faluban. Mellette egy jóvágású, vörös képű, kétoldalt felborotvált hajú férfi ült német feldgrau színű egyenruhában és csizmában. A nap fénye még az árnyékban is vakítóan erős volt. Kapto néhány órával ezelőtt ért át a frontvonalon, és a többi átálló szökevényhez hasonló fogadtatásban részesült. – Tedd le a fegyvert, szállj le a lóról, és fogd a kantárját! Az átállók számából meg lehetett állapítani a hadiszerencse forgását. – Csak az éjjel kilencen jöttek – mondták az őrszemek –, és mégtöbben fognak. Minden jel arra mutatott, hogy a németek győzelemre állnak. De ez itt egy gyereket is hozott magával a nyeregben, és volt vele egy ápolónő is. Más volt, mint a többiek, ez látszott rajta, iskolázott, azt állította magáról, hogy orvos. És azt is mondta, hogy iskolás korából ismeri a parancsnokukat. – Vigyetek Mandrikához – követelte. Na, ennek nem fognak bedőlni! Mandrikát szigorúan védték. – Rendben – mondta akkor a doktor –, mondjátok meg Mandrikának, hogy egy barátja jött látogatóba Brijanszkból, Álmos Tonyával. Mondjátok meg neki, hogy a szovjetek néhány óra múlva támadnak, ahogy világosodik. Készüljön föl! – Miért hinnénk neked? – Szóljatok neki most azonnal, vagy nagyon megbánjátok! Erre elvitték a doktort, a nővért és a gyereket Savikin őrnagyhoz, és amikor Savikin szólt Mandrikának, a parancsnok örömében táncra perdült: – Ő az! Azt hittem, meghalt. A legjobb barátom Brijanszkból. Abolsevik rohadékok a Gulagra küldték, de itt van! – És mi legyen a nővel meg a gyerekkel? – érdeklődött Savikin, akinek golyónyom torzította el a képét, úgy nézett ki, mintha egy vörös féreg fúrna alagutat a bőre alatt. – Szereti a gyerekeket – mondta Mandrika, miközbenbegombolta zubbonyát, felvette a Wermacht tányérsapkát, és orrára biggyesztette kerek napszemüvegét. – Ez van. Mostantól Kapto közénk tartozik. Adjatok neki egyenruhát és századosi rangjelzést. Tonya lesz a hadnagya. Mindent megkap, amit akar.

Hozzátok ide Kaptót. Kezdjetek el a támadásra felkészülni. – Igenis, parancsnok. Most pedig Mandrika egy csésze pótkávét és egy kupica örmény konyakot töltött ki brijanszki barátjának, és nekikezdtek, hogy bepótolják az elmúlt éveket. – Van itt valami – mondta Kapto, miután kicserélték a szovjetbörtönökben szerzett tapasztalataikat. – Van nálam valami a szövetségeseink számára. – A németeknek? – kérdezte Mandrika. – Igen. Kapto lekanyarította a zsákot a válláról, és előhúzott belőle egy térképet. – Ez a hasznukra lesz. – Mindig is találékony voltál! – somolygott Mandrika. – Megnézhetem? De a térkép, melyen fura jelzések és bonyolult szimbólumok sorakoztak, semmit sem mondott neki. Nem katona volt, csak egy fogorvos Brijanszkból. Kapto rágyújtott, és bizalmasan közelebb hajolt Mandrikához. – Ez nem a Különleges Egység vagy a rendfenntartó erőkszámára van. A Wermachtnak kell eljuttatni. Át kell adnom a hadseregparancsnoknak, Hatodik Hadsereg, ugye?, északon, akik a doni átkelésre készülnek, és aztán Sztálingrád felé akarnak nyomulni. Ajándék tőled meg tőlem. Segíteni fog neked is. Hálásak lesznek. Mandrika elgondolkodva bólintott. – A dolog magától értetődően sürgős – tette még hozzá Kapto. – Nagy segítség lehetne a mieinknek. – Eljuttatjuk hozzájuk, amint tudjuk – felelte Mandrika. – Na, és most mesélj a kislányról!

V. – Te találkoztál Sapiróval személyesen? – kérdezte Szvetlana. A legjobb barátnője, Marta Peskova eljött hozzá teára a Kremlbe. – Hát, személyesen nem, de láttam. – És hogy néz ki? – Nagyon magas. Fekete haja van, benne őszes tincsek, nagy, sötét szemek, és olyan… nagyon… – Nagyon mi? – Felkavaró! Szenvedélyes! – Atyaég! Szvetlana tenyerébe temette az arcát. – De, Szveta… – Igen? – Negyvenéves, és nős! – Ó – mondta csalódottan Szvetlana. A fenébe! Nős, gondolta, akkor semmi esélyem. Bár ő Sztálin lánya. Számára nincs lehetetlen. Tudta, hogyan kell másoknak parancsokat osztogatni. – Tudod, elég híres is – folytatta Marta. – Meg is filmesítették azírásait. Egyfajta zsidó értelmiségi. Nagyon tehetséges. Marta mindent tudott az írókról. Makszim Gorkij, a legnagyobb szovjet író volt a nagyapja. – De Szveta, negyvenéves! Egy vénség! Őskövület. Azonkívül egy playboy. Úgy hallottam, hogy hírhedt szoknyavadász. – Ó, ne – mondta Szvetlana szemérmesen, de magában arragondolt: hál’ istennek! Ha szoknyavadász, akkor lehet esélyem. Bárcsak olyan szép lenne ő is, mint Marta! Ő bezzeg bárkit megkaphat, akit csak akar… Nyomorultul érezte magát. – Egy nős playboy! – kuncogott Marta. Percről percre egyre jobban szórakozott, de hirtelen megérezte a pipafüst illatát a lakásban. Elkomolyodva ragadta meg Szvetlana vállát, és a fülébe súgta: – Mit szólna az apád? Gondolj csak bele! – Á, ő teljesen el van foglalva a háborúval, alig látom – felelteSzvetlana. – Azonkívül nekem is jogom van az élethez! – Mennem kell – mondta Marta, majd arcon csókoltaSzvetlanát, és elindult kifelé, de az ajtó előtt megtorpant. – Ó, várj csak! Megmondom én neked, hogy ki ismeri Sapirót. – Kicsoda? – sikoltotta Szvetlana, odarohant Martához, és szorosan átölelte barátnőjét. – Ki vele!

– Komolyak a szándékaid ezzel a férfival kapcsolatban, drágám? – Igen! Amennyire csak komolyak lehetnek anélkül, hogyismerném az illetőt. De igen, írtam is neki. – És aláírtad? – Persze, feladó: Sztalina, Kreml. Marta kacagása végiggördült az egész homályos lakáson. – Ettől sokkot fog kapni, az biztos! De elég nagyképű. Vannakírók, akik azt képzelik magukról, hogy ők Isten adományai a nőknek. Ő is egy ilyen alak. Azt fogja gondolni, hogy ez jár neki, és hogy megérdemli a kegyeidet. – Térj a tárgyra, Martocska: ki ismeri? – Hát a bátyád, Vaszilij, te butus! Ő minden filmest ismer. Zubalovóban, Vaszilij egyik partiján láttam Lev Sapirót… Ó, ez könnyű lesz, gondolta Szvetlana. Alighogy egyedül maradt a lakásban, leült, és nekilátott átlapozni az aznapi Krasznaja Zvezdát Sapiro nevét keresve – és tessék, itt is volt: Lev Sapiro legújabb tudósítása. Vajon most merre járhat? Szerette volna tudni. Megkapta a levelét? Biztos nem, vagy ha meg is kapta, biztosan túlságosan elfoglalt, hogy az ő ostoba kis irományát olvasgassa. A cikkeiből kitűnik, hogy a férfi egy világfi. Egy playboy! Szoknyavadász! De lehet, hogy mégis megkapta a levelet, mert Szveta a testőrére, Klimovra bízta tegnap, akinek sikerült a Sztavka, a Főparancsnokság Sztálingrádba tartó repülőgépére feljuttatnia. Ha Sapiro ott van a városban, akkor már olvashatta is. Elpirult a gondolatra. Aztán újabb okot talált az aggodalmaskodásra: vajon bolondot csinált magából? Mi van, ha a férfi elmondta a barátainak és kigúnyolják? És mit szólna az apja, ha megtudná? Kinyílt az ajtó. Szvetlana gyorsan elrejtette az újságot, és felugrott. – Apa, vacsoráztál? – Szervusz, kis verebecském. Hogy van az én kis gazdasszonyom, moja hozjanka? – kedveskedett Sztálin csókot lehelve lánya homlokára. – Csak látni akartalak. Az éjjel Kuncevóban fogok dolgozni. – Jó éjt, apa! Azért pihenj kicsit! A férfi sarkon fordult, és kiment, már az ajtó elől hívta a sofőrjét. Szvetlana újra egyedül volt.

VI. Amíg Garanzsára vártak, az öreg Panka letérdelt Benya mellé, és megvizsgálta a sebesülést a fején. – Ha kardvágás, az nem jó, a kardok mocskosak, hagránátrepesz, akkor tisztább, ha kő, még tisztább, de egy fejsebbel nem tréfálunk. Be kell borogatni. Ellátta Benya sebét, ahogy a minap Ezüstharisnyáról is gondoskodott. Elővett egy lőszerpatront, és óvatosan kettétörve kikocogtatta belőle a fekete puskaport. Aztán, mialatt Benya a földön feküdt az árnyékban, odaballagott a legközelebbi fához, és szemügyre vette az ágait, majd felnyúlt valamiért. – Pókháló – jelentette, és hatalmas kezeivel meglepőgyengédséggel begyűjtötte. Fogta a tőrét, és belevágott a fa kérgébe, összegyűjtött egy kevés gyantát, a késével felkapart egy kevés földet, az egészet összekeverte, és betömte a szájába. Végül Benya fölé hajolt, a száját szorosan a homlokára helyezte, és a ragacsos masszát egyenletesen szétnyomkodta a homlokán. – Szégyen és gyalázat, hogy nincs mézünk, de ettől aborogatástól is jobban leszel – mondta Panka. Kötszert vett elő nyeregtáskájából, és ügyes kézzel Benya feje köré tekerte, majd rögzítette egy biztosítótűvel. – A sztyeppén mindig kék az ég – tette még hozzá mosolyogva. Aztán már végezte is a következő feladatot: – Mindenki igyon vizet. Egyetek egy kétszersültet! Itassátok meg a lovakat – adta ki az utasítást. – Garanzsa, Priscsepa, ti őrködtök. Golden, hunyd be a szemed, és pihenj! Az emberek a tábortűz körül leginkább Kaptóról beszélgettek. Vajon mindig áruló volt? És mi van Tonyával? Ki ment még velük? Nyuskát, a másik ápolónőt látta valaki? Kóska is eltűnt. Azon senki se lepődött volna meg, ha Kóskáról kiderül, hogy egy nyavalyás áruló, és nagy veszteséget sem jelentene, mert az egész Vörös Hadseregben az üzbégek a legrosszabb katonák. De újra és újra visszatértek gondolatban Kaptóhoz – ahogy Benya is. Eszébe jutott egy reggel Kolimában, amikor Kapto kórházában lábadozva arra ébredt, hogy rázkódik alatta az ágy. Ahogy kinyitotta a

szemét, egy teletetovált fejű és arcú alak hajolt fölé. A férfi egész koponyáján egy zöld céltábla alakú tetoválás díszelgett, az egész feje olyan lett tőle, mintha valami műszer lenne. – Felkelni! – mondta a fickó, nyilvánvalóan egy köztörvényeselítélt. – A Főnök várja az első leckét. A hóvihar, talán ezen a télen az utolsó, olyan szélrohammal tört rá a táborra, hogy a gyapjúcsuklyába, vattakabátba és gyapjúfilc csizmába bugyolált Benyának a kifeszített kötelekbe kapaszkodva kellett megtartania magát, ahogy követte a banditát a gyalogösvényeken. A bundába burkolózó elítélt mereven rakta maga elé lábait, karját egyenesen oldalra tartva járt, akár egy mechanikus Gólem. A szélvihar annyira felkavarta a havat, hogy befurakodott a csuklyája alá is, szinte elvakította, a hőmérséklet pedig aznap különösen alacsony lehetett, mínusz negyven vagy még hidegebb. Benya hálát rebegett Istennek és Kapto doktornak, hogy ma nem kellett dolgoznia: tisztában volt vele, hogy a hajnali négy óta fent a bányában robotoló brigádja a mai napon bizonyosan elveszíti néhány tagját. A vezetője eltűnt az étkezőblokkhoz legközelebbi barakkban, és Benya követte. Belépve Benya elképedt az odabent uralkodó meleg és világosság láttán. Ez a barakk semelyik másikhoz nem hasonlított. Szerencsések voltak, akik ezeken a fapriccseken alhattak: az egész táborban ez volt a legjobb állapotú hálóhely. Igaz, itt is izzadt testek és fertőtlenítőszer szaga terjengett, de még valami mást is érzett, valami mennyei, ragacsos gyantaillatot! Talán a fatüzelésű kályha és az állott, szétfőzött zöldségek szagának elegye volt – micsoda fényűzés! A legtöbb priccs üresen állt, mivel a brigádok odakint dolgoztak, de követve kalauzát végig a középső soron, megpillantotta a tűzrakó kosarat, és érezte, hogy egyre melegebb van, ahogy közelebb ér. – Itt van, ő az! A mesemondó! – mondta Vidor, végigmérveBenyát enyhén kiugró szemöldöke alól kandikáló véreres szemével. Benya azt hitte, Vidor a „Főnök”, de tévedett. – Benya Golden? Tényleg te vagy az? – szólította meg egy jóvalidősebb férfi, aki rénszarvasbőr csizmában, katonai bricseszben, meztelen felsőtesttel terpeszkedett egy félig kibelezett bőrszékben közvetlenül a tűz mellett. Grúz akcentussal beszélt, egész pontosan szvaneti kiejtéssel. Grúzia legtávolabbi és legrebellisebb vidékéről,

Szvanetiből származott. Kezében súlyzóval karhajlításokat végzett, miközben a kórház egyik fiatal ápolónője éppen egy fáslit tekert a válla köré. – Megerőltettem – magyarázta. – Az én koromban megesik azilyesmi. Átnyújtotta a súlyzót Vidornak, aki elcipelte, és letette valahol a sarokban. A lány közben elkészült a kötözéssel. – Köszönöm, Nyuszikám, elmehetsz – mondta neki az öreg. Az ápolónő, Nyuska, érett, orosz szépség volt, Benya most vette észre lazán összefogott, selymes, gesztenyebarna haját és hamvas bőrét. Ilyen szépség csak átok errefelé, úgyhogy Benya feltételezte, a lánynak nagy hatalmú pártfogója van, ha eddig túlélte a fogságot. Az izmos öregember most Benya felé fordította figyelmét. – Minden írásodat olvastam. Van számodra egy ajánlatom. Benya úgy meglepődött, hogy egy szót sem volt képes kinyögni. – Hé, Múmia, tolj alá egy ülőkét – szólt oda az öreg agengszternek, aki idekísérte Benyát. Múmia, aki valóban olyan merev tagokkal mozgott, mintha be lett volna pólyálva tetőtől talpig, mint egy egyiptomi múmia, odahúzott egy széket, és Benya lerogyott. Mögöttük egy üstben leves fortyogott. – Cigarettát? – Igen, kérek. – Vidor, sodorj neki egy Mahorkát, légy oly drága! Még mindig elég kehes. Mámetka, adj neki egy kis levest! Vidor meggyújtotta cigarettáját, egy csücsöri ajkú, vézna legényke, aki a levest kavargatta, pedig kimert egy adagot egy tányérba, és odanyújtotta Benyának, aki másodpercnyi habozás nélkül magába döntötte az egészet egyenesen a tányérból, amit utána még tisztára is nyalt. – Na, most már jobb? – kérdezte a Főnök. – Nos… tudod, kivagyok? Benya prüszkölt a fanyar dohánytól, de az akkurátusan Pravdába sodort cigaretta olyan kellemesen melegítette, akár egy kupica vodka. Éppenséggel volt ötlete, hogy ki ez az alak, de bolond lett volna találgatni. – Dzsaba vagyok – mondta a grúz, és előrehajolva szemügyrevette Benyát.

Feltehetőleg ő volt az egyetlen fogoly az egész lágerben, akinek volt haja, méghozzá sűrű, őszes, tüskére vágott hajkorona, és még itt is tiszta volt, és jól ápolt. Klasszikus férfiszépségébe egyedül a komor áradatként egész a nyakáig felkúszó tetoválások zavartak bele. Meztelen vállait sasszárnyak díszítették, mellbimbói csillagok közepeként kaptak szerepet, lapockáján hátul vérző feszület, melyre egy meztelen nő volt felszegezve, érzéki, női Jézus, minden stigmával. Dzsaba izmos hasán, mely olyan kockás volt, mint egy kiöregedett bokszolóé, duzzadt pénisz meredezett fölfelé, körülötte cikornyás felirat hirdette: AZ OROSZ LÁNYOK IMÁDJÁK A GRÚZ FASZT. – Már hallottál rólam – mondta Dzsaba, mintha csak valamikétségbevonhatatlan igazságot ellenőrizne. – Hogyne, persze – felelte Benya. Tudta, hogy Dzsaba Leonadze a kolimai Zóna egyik gengszterfőnöke volt, valóságos maffiavezér, banditakirály, aki a táborparancsnokság megbízásából gondoskodott róla, hogy a bányák teljesítsék a normát. Dzsaba erre elvigyorodott. – A legtöbben hallottak már rólam. Ami téged illet, Vidormesélte, hogy egész úton, míg átkeltetek az Ohotszki-tengeren, a történeteiddel szórakoztattad, én meg olvastam a könyvedet, a Spanyol történeteket. Na, most megleptelek, mi? Benyának el kellett ismernie, hogy Dzsaba valóban meglepő bandita. – Tudod, Golden, az élet olyan, mint egy tál lobio bab. Az iskolából kimaradtam, de most írni akarok. Te fogsz engem megtanítani, hogy úgy írjak, mint Shakespeare, Puskin, Balzac. Mindennap adsz nekem egy órát. És még valami. Priscsepa! Egy kék szemű, angyalarcú, valószerűtlenül jóvágású fiatalember került elő a barakk túlsó végéből, ahol üstöt pucolt, kezében egy papírköteg, melyet átnyújtott Dzsabának. – Na, kitalálod, hogy mi ez, Benya fiam? Ez a színdarabom, életem története. Az a címe, hogy A ’37-es bankrablás. Benya tudta, hogy Dzsaba legbotrányosabb hőstette a harkovi bank kirablása volt 1937-ben. Sztálin javában tisztogatta a kommunista pártot, ez a bankrabló meg dacolni merészelt vele, és el merte lopni a pénzét! Ennek aztán van vér a pucájában! Három vagy négy rablást sikerült megúsznia, taskenti, odesszai, bakui hivatalok komplett páncélszekrényét rámolta ki. Évekig fényűzően élt, megvesztegette a

miliciát, hogy hunyjanak szemet – míg végül elfogták egy lövöldözés során a harkovi állami bankban. – Ó, Benya, ebbe a darabba a szívem-lelkem beleadtam! Benya átvette a kéziratot és megállapította, hogy géppel írták. A Táborparancsnok irodájában az egyik titkárnő kellett, hogy legépelje, gondolta. Dzsaba befolyása általában erőszakos cselekedetekben és ennivalóhoz való hozzáférésben öltött testet, de ez az írógéppel letisztázott kézirat a hatalom mindennél árulkodóbb jele volt. – Elolvasod, és véleményt mondasz róla. Dzsaba magára húzta a Mámetka által odanyújtott inget, és gombolás közben tovább osztotta Benyának az utasításait. – Gorkij is olvasta a novelláidat, nem? Nos, te leszel az én Gorkijom. Cserébe a kórházban kapsz munkát, és amikor kijutunk innen, vissza Magadanba, velem jössz. Nem kell félned megmondani az igazat, bírom a kritikát. Tudod, professzorkám, ez egy mestermű, és rajtam kívül senki nem tudta volna így megírni. Na, megegyeztünk?

VII. – Lovas közeledik! – jelezte halkan Pók Garanzsa. Megragadták puskájukat, Zsurko pedig a távcsövén át kémlelte a közeledő alakot. – Pihenj. Csak Macska az. Kóska visszajött. – Lehet, hogy nem kellett a németeknek – mondta Benya, mirea kozákok felvihogtak. – A németeknek az a szavajárásuk: „Nem cserélhetnénk el arománjainkat a ti üzbégeitekre?” – fűzte hozzá egyetértően Mámetka. – Kivallatjuk? – kérdezte Garanzsa. Zsurko feltette a kezét. – Már csak heten vagyunk, Kóskával együtt nyolcan. Nemengedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy boszorkányüldözésbe fogunk. Nem, visszafogadjuk, és figyelünk rá. Kóska belovagolt az udvarra. Benya tudta, hogy Kóska egyike azoknak a fárasztó alakoknak, akik azt hiszik, kötelességük a többieket állandóan felvilágosítaniuk hiányosságaikról, legyen az a titokban hűtlenkedő feleségük, vagy hogyan végezhetnék jobban a munkájukat. „Csak úgy mondom” – rendszerint ezzel a fordulattal fejezte be mondanivalóját. A férfiak körbevették. – Ledobott a lovam, aztán egy darabig nem találtam… –mesélte Kóska. Nem úgy tűnt, mintha bárkit is meggyőzött volna, de azért megengedték az izgága üzbégnek, hogy odaüljön közéjük, és megosztották vele az olasz faluban zsákmányolt ennivalót. – És most mit csinálunk? – kérdezte Garanzsa, miután végeztekaz evéssel. Zsurko százados megköszörülte a torkát. – Vártam, hátha még megérkeznek a többiek, de… úgy fest, más már nem jön – mondta szokásos egyenes módján. – Tervet kell készítenünk. – Te vagy közöttünk a tiszt – mondta Benya. – Ha azt akarjátok, hogy én legyek a parancsnokotok, vállalom– felelte Zsurko az állát simogatva. – De azt hiszem, a körülmények kissé szokatlanok. Panka felszólalt:

– Azt javaslom, régi kozák szokás szerint álljunk körbe, ésválasszuk meg Zsurkót atamánnak, a vezérünknek. Mit szóltok, testvérek? Mindannyian egyetértettek. – Milyen lehetőségeink vannak? – kérdezte a Pók. – Nos, úgy gondolom, öt lehetőség közül választhatunk – kezdte Zsurko százados. – Az első: visszaverekedjük magunkat a csapatainkhoz. Éjszaka lovagolunk. Keresünk egy nyugodtabb körzetet, ahol olaszok, vagy esetleg, ami még jobb lenne, románok vannak… – Mi? Azok után, hogy felajánlottuk nekik Kóskát ajándékba? – tréfálkozott Mámetka sipító hangján, a többiek pedig felröhögtek. – Neked jobban örülnének, Bette Davis – vágott vissza Kóska. – Nem vicces – mondta Mámetka. Benyának eszébe jutott, mi történt Hordó Sztrizkazzal, és visszafojtotta lélegzetét. – Elég – dörrent rájuk Zsurko. – Befejezni! Mámetka, teprovokáltad. Kóska a védelmem alatt áll. – Folytasd – biztatta Vidor. – Jelentkezhetünk a Donkanyarban a legkülső állásainknál, vagy megpróbálhatunk egy gázlón átkelni, és a sztálingrádi fronthoz csatlakozni. Talán megtaláljuk az egységünket. – Miféle egységünket? Szmertnyikik vagyunk, halottak, átkozottak, akármit is teszünk – ellenkezett Kóska. – Mindannyian tudjuk, mi történne – helyeselt Vidor komorképpel. – Nem mehetünk vissza – mondta Benya. – Még azelőtt atarkónkba eresztenék a nyolc gramm ólmot, hogy elmondjuk, kik vagyunk. – Igaz – mondta Zsurko. – Orosz hazafiként és jó kommunistaként a halál is jobb nekem, mint az árulás, ezért számomra az, hogy megadjuk magunkat, nem jön szóba. Ez lett volna a második lehetőség. – Itt ragadtunk az ellenséges vonalak mögött. A hadseregünkösszeomlott. Na, ne már, fiúk! Most őszintén! Tényleg van, ami nem jön szóba? – szólalt fel Kóska. – Csak úgy mondom. – A megadás számomra lehetetlen – felelte Benya. – Láttátok, mit művelnek a németek. – Ezt csak azért mondod, mert zsidó vagy, mi? – támadt ráKóska. – Neked nincs szavad. – Engedélyt kérek, hogy befogjam a pofáját – szólt közbe Vidorfelhúzott szemöldökkel.

– Várj – mondta Benya. – Az igaz, hogy zsidó vagyok: én nemadhatom meg magam. De azt is hallottam, hogy a németek az orosz hadifoglyaikat csak simán halálra éheztetik. – Vannak, akik a lágyszívű olaszoknak adták meg magukat –érvelt tovább Kóska. – Vagy megadhatjuk magunkat Mandrikának, és beállunk a Schumába. Ott jó az ellátás. Nők is vannak, egy csomó nő. – Ha közéjük akarsz állni, miért nem tetted már meg? –kérdezte szelíden Mámetka. – Nem akarok. Ha akartam volna, nem lennék itt – tiltakozottKóska. Panka őrmester feltápászkodott. – Na, eleget hallottunk. Egyet mondok nektek, fiúk: én nemmegyek sehova! Százados, mi a parancs? – Azt hiszem, egyetlen helyes út van – vélekedett Zsurkokomoly képpel nézve rájuk acélkeretes szemüvege mögül, majd rágyújtott. – De itt is elrejtőzhetünk, és reménykedhetünk, hogy kiszabadítanak minket. – Ez nem fog megtörténni – vélte Kóska. – Jelenleg szembe kellnéznünk a lehetőséggel, hogy elveszítjük a háborút. Csak úgy mondom. – Nem, Kóska, a háborút meg fogjuk nyerni – felelte Zsurko. –Ebben biztos vagyok. Közgazdász voltam a Goszplannál. Ez volt a munkám Moszkvában. Mi állítottuk össze az ötéves terveket. – Az aztán nagy sikertörténet volt – szúrt oda neki Benya. – Ez valami odesszai humor? – kérdezte Zsurko. – Ha annyira okos, százados – vetette közbe Vidor –, akkorhogyhogy itt végezte? Zsurko a szemüvegét törölgetve kényszeredetten vigyorgott. – Gazdasági visszaesést jósoltam, de a mi SzocialistaParadicsomunkban nem létezhet gazdasági visszaesés. Mindenesetre idén csak Oroszország egymaga túlszárnyalja gazdasági termelésben a németeket. Az amerikaiakkal együtt verhetetlenek vagyunk. Ha Hitler nem győzött az első évben, nem tudja megnyerni a háborút. – Veszíteni fog? – cincogta Mámetka. – Pontosan. A tudomány állása szerint minden gazdaságitörvényszerűség erre mutat, de évekbe fog telni, és nekünk nincs időnk. A következő lehetőség, hogy megkeressük a szovjet

partizánokat, akik a német vonalak mögül harcolnak a hódítók ellen, és csatlakozunk hozzájuk. – Na és ők hol vannak? – kérdezte Kóska. – Őszintén? Fogalmunk sincs, és a sztyeppét olyan hirtelenlerohanták, hogy az is lehetséges, itt nincsenek is partizánok. – Az eddigiek nem túlságosan csábító lehetőségek – foglaltaössze Kóska. – Ki vagy te, hogy bármiről is véleményt mondj? – meredtGaranzsa a kis üzbégre. – Honnan kerültél te elő ilyen hirtelen, Kóska? – Mondtam már, eltévedtem, titeket kerestelek, aztán végülrátok találtam. – Eltévedtél? Ránk találtál? Hm. Itt valami bűzlik – mondtaGaranzsa. – Csak úgy mondom. – Mindkettőtökből elég! – csattant fel Panka, és kivonta akardját. Panka sosem viccelt, egyenes volt, akár egy lándzsa. A két strafnyiki abbahagyta a vitát. – Az utolsó lehetőség a következő – folytatta Zsurko higgadtan és józanul. – Azt mondták, likvidáljuk az áruló Mandrikát. Ha megöljük, felszabadulunk. Ha megsebesülünk, felszabadulunk. Tudjuk, hol van Mandrika. Ez a küldetésünk. – Azt tanácsolod, hogy néhány lovassal támadjuk meg afőhadiszállását? – kérdezte Kóska. – Ezt már megpróbáltuk, őrültség volt. Gondolj arra, hány embert elvesztettünk. – Végül is öngyilkos küldetésen vagyunk, nem? – kérdezteBenya vigyorogva. – Ez is odesszai humor? – mondta Zsurko. – Még életbenvagyunk, és én életben is szándékozom maradni. Nem támadjuk meg Sepilovkát, ott hemzsegnek Mandrika emberei, és van egy német egység is. De tudjuk, hogy partizánellenes akciók végrehajtására mindennap kilovagol a német cimboráival. Állítsunk neki csapdát, amikor kimerészkedik a fészkéből. Ha meghalunk, hát meghalunk. – Egyetértek – mondta Panka. – Még megvannak a lovaink, még mindig kozákok vagyunk! Én nem futok el sehova! Majd meglátjátok, a sztyeppén mindig kék az ég – felállt, visszadugta kardját a hüvelyébe, és nekilátott tüzet rakni. – Ez vidám beszélgetés volt – kuncogott Priscsepa. – Na, ésmost ki énekel nekem altatót? Már tudom is! Én magam.

Ahogy Priscsepa dalra fakadt, Garanzsa táncra perdült a tűz körül, húsos combjait hatalmas ívekben emelgette fel-le, tátott szájjal, behunyt szemmel, sajátos zord, lassú ritmusban. Priscsepa angyali tenor hangon énekelt: Egy kozák gyors paripáján Messze földre lovagolt a pusztán… Panka csatlakozott lágy baritonján: Szülőföldjét soha viszont nem látja. Végül mindannyian együtt, kórusban: Vissza többé soha nem tér; Vissza többé soha nem tér. Benya nyeregtáskáján nyugtatva fejét, elbűvölten figyelte, ahogy a hosszúkás rókaképű, apró szemű, éneklő Panka képén patakzik a könny. A legveszélyesebb küldetést választották. Vajon másnap, amikor lemegy a nap, hányan lesznek közülük életben, hogy újra eldalolhassák énekeiket?

Negyedik nap

I. – Hol van Kóska? – kérdezte Zsurko másnap reggel, demindannyian tudták a választ. Hajnalodott. Fullasztó volt az éjszaka. Már most verejtékeztek, holott még fel sem kelt a nap. Garanzsa és a kis Mámetka olasz cigarettát pöfékelve álldogáltak a lovak mellett. Kissé odébb, lejjebb a lejtőn ott hevert Kóska holtteste, összekucorodva, mint egy gyerek, kiálló kezei már merevek. A csapat Zsurkót követve odagyűlt Kóska köré, és nézték a holttestet. A nyakán elfeketült vércsík futott keresztbe. Csak úgy mondom, gondolta Benya, csak úgy mondom. Garanzsa nyugodt volt, higgadtabb, mint a többiek. – Szeretem tudni, hogy kivel lovagolok egy csapatban. – Ez voltminden, amit hozzáfűzött a látványhoz, mielőtt visszaballagott a lassan hamuvá omló tábortűzhöz. Benya kíváncsi volt, vajon Zsurko mond-e valamit, de ő ehelyett Kóska holmijait rendezgette: takaros sorban egymás mellé fektette a földre halott társuk PPS-géppisztolyát, tőrét, csajkáját, sarkantyúit és az ostorát. – Válassz magadnak valamit – mondta Mámetka, és Benyaszert tett egy újabb Papasára. A félelem drótgombolyagként tekergett a gyomrában. Éjjel a csillagok alatt mélyen, ájultan aludt, halálosan kimerülten, de amikor reggel felriadt, felkavarodott a gyomra a mai napon előttük álló feladattól. A rémület szikráit érezte minden ízületében, mintha a csontjai is összehúzódnának a belsejében. Panka őrmester megfőzte a kávét, és kiosztotta a faluban zsákmányolt szárított hús-és kekszadagokat. Kóskát senki sem emlegette. Tíz perccel később a hét lovas kilovagolt, a magas fűben gyöngytyúkok és foglyok rebbentek szét előttük. Harkály kopácsolt, pacsirták suhantak a levegőben, a Don felől dörögtek a tarackok. Az országutat elkerülve, a napraforgó-és kukoricamezőkön keresztül igyekeztek Novi Petrosevo falu irányába, a Sepilovkából, Mandrika főhadiszállásáról kivezető úthoz. Ügetés közben muzsikaszót és kurjongatást hallottak. Mulat a Schuma, mondta nekik Zsurko, nem valószínű, hogy Mandrika korán kel, úgyhogy majd akkor hajtják végre a tervet, amikor kidugja az orrát. Ha elszalasztják, akkor pedig a hazafelé úton kapják el. Benya napja feszülten kezdődött, ingerülten ébredt, de

ahogy ügettek a hőségben, elábrándozott, hagyta, hogy Ezüstharisnya önállóan kövesse a többieket. Épp egy nyárfák szegélyezte mélyúton vágtak át, amikor Ezüstharisnya hirtelen hegyezni kezdte a fülét, izmai megfeszültek. Benya hirtelen felriadt álmodozásából, és a Papasája kerek dobtárára csúsztatta kezét, amikor Zsurko megszólalt: – Ki van ott? Állj! Benya társai a puskájukért nyúltak. – Késő! Ne mozduljatok! Fel a kezekkel, vagy mind meghaltok! Zsurko hátrafordult a csapathoz. – Igaza van. Tegyétek, amit mond! Előttük egy csapat férfi bújt elő a kukoricásból. A hátuk mögül puskák fekete ormányai szegeződtek rájuk. – Kik vagytok? – kérdezte az egyik férfi, aki orosz egyenruhátviselt ugyan, de egy német Schmeissert tartott a kezében. Benya gondolta, hogy ez lesz a parancsnok, de vajon ők Mandrika pribékjei? A hét strafnyiki mozdulatlanná dermedt, de puskájukat továbbra is lövésre készen tartották. – Mi vagyunk a Vörös Hadsereg – mondta Zsurko. – Milyen egység? – Kettes Számú Lovas Büntető Zászlóalj. – Látom a rangjelzésedet – mondta a férfi. – Igazold magad! – Leonyid Zsurko. Százados, büntetőszázad. Egy hórihorgas legény előrefurakodott. – Elmor őrnagy, ők azok – mondta. – Kezeskedem értük. A „Szöcske” Geft volt az, egy fiatalember, akinek egy napja veszett nyoma az állatorvos Lampadnyikkal és még néhány társukkal együtt, akiket Benya most itt felismert. – Biztos vagy benne? – kérdezte az Elmor nevű. – Biztos. – Rendben. Zsurko, szállj le a lóról. Lassan. Zsurko a nyeregben maradt, és jelt adott a csapatnak, hogy ők se mozduljanak. – Tudnom kell, kik vagytok. – Partizánok, a Második Doni Brigád. – Nem tudtam, hogy van Első Brigád.

– Nincs is. Mi vagyunk az egy hónappal ezelőtti harkoviostromgyűrű maradéka. Parancsot kaptunk, hogy keressünk meg titeket; a Sztavka üdvözletét küldi Meliskónak a Plútó hadművelethez kapcsolódó legújabb parancsotokkal kapcsolatban. Benya érezte, Zsurko mennyire megkönnyebbül. Azok voltak, akiknek mondták magukat: szovjet partizánok, kapcsolatban a moszkvai hadsereg-parancsnoksággal. – Melisko veletek van? Zsurko megrázta a fejét, és Elmor értette, mit akar mondani. – Hol a zászlóalj többi része? – Csak mi maradtunk, de mi legalább élünk. Zsurko leszállt a nyeregből és kezet rázott Elmorral. A partizánvezér úgy festett, mint egy összenyomott fazék, gondolta Benya, kopaszodó feje búbjáról borzas, őszes szőke hajtincsek lifegtek, akár egy usánka fülvédői. Benyáék is lekászálódtak a nyeregből, és örvendezve ölelgették a nyurga Geftet. Elmor leguggolt, mint egy kazah pásztor, Zsurko meg leült elé törökülésben. Benya észrevette, hogy Elmor az öve köré tűzve öt kézigránátot visel. – Milyen parancsokat kaptatok az egységünkre vonatkozóan? – kérdezte Zsurko. – Moszkvából jött rádióüzenet. A Sztavka üzent, hogy életbenvagytok, és utánpótlás kell, és üzentek Meliskónak, hogy visszahelyezték tábornoki rangra, de… na mindegy, titeket kerestünk. – Őszinte leszek – felelte Zsurko –, mindössze heten vagyunk, és csak mi maradtunk egy Don melletti támadás után. – Szívesen meghívnánk titeket pirozskira, scsire és vodkára, megmutatnánk a környék nevezetességeit és bemutatnánk benneteket a helyi lányoknak – mondta Elmor rezzenéstelen arccal –, de a környéken minden talpalatnyi helyen hemzsegnek az ellenséges erők. Van ide szóló feladatotok? – Likvidálni Mandrikát. – Nekünk is. A vezérkar elrendelte a megölését, kerül, amibekerül. Az embereim most is figyelik őt meg a katonáit. Elmor röviden elhallgatott. – Halljátok a lövöldözést? Ez egy német egység, épp egyúgynevezett „partizánellenes” megtorló akciót hajtanak végre.

– Rátok vadásznak? – Nem. A „partizánellenes” intézkedések általában zsidó nőkés gyerekek meg ártatlan parasztok legyilkolását jelentik. A térségben állomásozó román csapatok is készséggel segítenek nekik. Ennek a mezőnek a túlsó szélén vannak, meg az út szélén őrködnek, ahol Mandrika el fog haladni, tehát nem tudjuk megtámadni úgy, hogy a hátunkban vannak, és velük sem tudunk elbánni, mert a lövések zaja idecsalogatná Mandrikát meg a németeket. – Körbepillantott Zsurkóra és a kozákjaira. – Hogy álltok az acéllal? Pók Garanzsa kihúzta szablyáját. A többiek utána. – Nagyszerű – mondta Elmor. – Le vagyok nyűgözve.

II. Szvetlana Sztalinát az iskolából hazatérve a rá várakozó levél fogadta. Még a dajkája is tűkön ülve várta, hogy kinyissa. – Lehet, hogy tőle jött? – kérdezte izgalomtól kipirult arccal. Szvetlana a nappaliban bontotta fel a borítékot. Drága Szvetlana! Milyen kedves Öntől, hogy írt nekem! A levele bearanyozta napomat, többször is elolvastam. Levele nem sokkal a legutóbbi cikkemben bemutatott büntető zászlóalj támadása után érkezett. Oly bátrak voltak mind, ezek a bűnözők, elítélt renegátok, láttam, ahogy megrohamozták a fasisztákat. Egyiküket ismertem régebbről, egy írót, aki a barátom volt, de sajnos nem volt módom beszélni vele. De örültem, hogy legalább láthattam. Rohamukat az ellenség sajnálatos módon gyakorlatilag elsöpörte, alig páran élték túl. Elismerem, összetört a szívem. Vártam, hogy visszatérjenek, de senki nem jött. Reméltem, hogy látom még a barátomat, de semmi nem történt, és bár már hozzászoktam e háború tragédiáihoz, mégis felkavart és elszomorított a dolog. Be kell vallanom, sírva fakadtam, és ekkor megérkezett az Ön levele. Megvigasztalt, és visszaadta az életbe vetett hitem. Oly elbűvölő volt, és most, amikor itt ülök a sztálingrádi front egyik óvóhelyén a katonai vezetőkkel és tábornokokkal, én Magára gondolok. Bár Ön Moszkvában van, messzemessze innen, és nem is ismerem, mégis érzem az Önből áradó szenvedélyt, az írás és az irodalom szeretetét. Kétlem, hogy valaha is találkoznánk, de kérem, mondja meg, balgaság lenne azt remélnem, hogy levelezhetünk? És egy napon talán beszélgethetünk is az irodalomról. Válaszát várva Lev Sapiro Szvetlana örömében felsikkantott. Lev Sapiro válaszolt, és milyen meleg hangon! Bízik benne, megosztja vele az érzéseit és várja a levelét! – Na, mit írt? – kérdezte a dada, de Szvetlana már a válaszlevelet fogalmazta.

III. A pusztától, ahol Benya és társai a partizánokkal találkoztak, alig pár mérföldnyire feküdt egy kis falucska, Radzillovo, melyből az ott állomásozó olasz csapatok valóságos kis Itáliát varázsoltak, olasz ízekkel, öltözékkel és muzsikával, itt, az orosz sztyeppe kellős közepén. Az itteni kozák tanyákra jellemzően harsány színekre mázolt falú házikó hátsó kertjében álló, gyümölcsöktől roskadozó cseresznyefa árnyékában Fabiana Bacigalupo nővér lehunyt szemmel ábrándozva képzelte maga elé, hogy otthon van, Velencében, és nem épp az imént érte egy fájdalmas veszteség. Az andalító nyári hőségben fokhagyma és kávé mennyei aromája szivárgott ki a konyhából, ahol a hadnagy kedvenc piemonti dalocskáját énekelte a bokrok tövében szundító pásztorlánykáról, miközben a csapat többi tagjával együtt a polentájukat főzték lányokról, szerelemről, tésztáról, borról és a háborúról diskurálva változatos olasz tájszólásban. Ami a tésztát illeti, egyszerű volt a helyzet: az evés volt az első számú és legfontosabb vigasz számukra azért, hogy ideküldték őket harcolni ebbe a háborúba, és a hadnagy elmés gabonaőrlő szerkezetének hála, tökéletes pennét és polentát tudtak készíteni. Fabiana megmutatta nekik, hogyan kell egy acél rohamsisakban megőrölni a kávészemeket – Perfetto!, rikkantották –, és a nő még magasabbra emelkedett a szemükben, már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt. Hallotta, amint a fiúk hangosan zúgolódnak: mi a fenét keresnek itt Oroszországban egyáltalán? Mussolini 235 000 katonát küldött harcolni Hitler háborújába, és csupán a legelvakultabb fasiszták – mint például a parancsnokuk, Malamore tábornok és feketeinges elit különítménye – tartották jó ötletnek a háborút, vagy hittek a nácik fajelméletében. Hitler ármádiájának „B” Hadseregcsoportjába helyezték őket a nyári hadjárat idejére, és az oroszok olyan gyorsan összeomlottak, hogy gyakorlatilag nyári vakáció volt az egész. Fabiana egysége egyetlen embert sem veszített el egészen két nappal ezelőttig, amikor is egy szakasz vad orosz kozák hirtelen rájuk támadt, és kikergette őket a falujukból, ezzel több társuk, köztük Ippolito Bacigalupo, Fabiana férjének vesztét okozva. – Mit gondoltok, a principessa jó érzi magát? Nagyon csendes. Fabiana elmosolyodott magában, ahogy a férfihangok suttogássá halkultak, amikor róla kezdtek beszélni.

– Még szép, hogy csendes! Most vesztette el a férjét… – De hát rosszul bánt vele. Egyszer hallottam, ahogy megüti, ésmásnap jókora monokli volt a szeme alatt. – Dehogyis, gyászolja, láttam, hogy sírt. Most, hogy megözvegyült, nekünk kell rá vigyáznunk. – Te csak ne aggódj miatta. Malamore ezredes elveszi majd, hahajlandó hozzámenni… de mennyit érne neked egy csókja? – Száz korbácsütést – mondta egy hang. – Lefokozást. Egy csókért egy rangnyit, de egy egész, hosszúegyütt töltött éjszakáért egy évre boldogan zárkába vonulnék! – Ottimo! Delizioso! Fabiana nevetve, de kissé megütközve hallgatta őket, maga sem tudta, tetszik-e neki a dolog, vagy sem. – Vajon mit fog most csinálni a principessa? Vigyünk neki egy kis kóstolót a polentából? Próbáljuk ki! Fabiana sosem volt hercegnő – egy tanár lánya volt –, de azon most ő is eltöprengett, vajon mihez kezdjen. Két nappal ezelőttig a háború meglehetősen unalmas kalandnak tűnt, és minden jóval egyszerűbbnek látszott. A férjéhez, Ippolito Bacigalupo őrnagyhoz még odahaza, Velencében ment hozzá, és amikor a férfit Oroszországba vezényelték, ő is meggondolatlanul jelentkezett önkéntes ápolónőnek a frontra. Maradhatott volna Velencében, és dolgozhatott volna az ottani kórházban, de ehelyett eljött a férfival, hogy együtt legyenek, és hogy megnézze magának Oroszországot – hiába, ő már csak ilyen asszony volt. Fabiana hamarosan a férje egész egységének kedvence lett. Tisztelettel bántak vele – végül is mégiscsak az őrnagy felesége –, de hangosan suttogva vitatkoztak azon, vajon hogyan boldogul az asszony a jóvágású, de meglehetősen hirtelen haragú, piperkőc urával (akire Mussolini után a nem túl hízelgő Il Duce gúnynevet ragasztották), és hogyan tudnák megmenteni a férfi gyakori dührohamaitól. A falu, amelyben állomásoztak, igazán elbűvölő volt: kék és piros házikók az arany gabonamezők, fekete képű napraforgók és magas füves puszták ölelésében. Aztán eljött a támadás napja. Éppen polentát főztek és libát sütöttek a parókián, amikor megpillantották a rózsás hajnalban felkavarodó porfelhőt, és meghallották a hírt egy orosz büntetőszázad öngyilkos támadásáról saját Savoyai Celere lovasságuk

ellen. Fabiana férje biztos volt benne, hogy a németek elsöpörték őket – egészen addig, míg meg nem hallották a támadó lovasság dübörgését, paták csattogását az utcaköveken és puskagolyók süvítését. Az egyik kalmük felderítő lélekszakadva vágtatott vissza a faluba, olyan hirtelen húzva meg a ló gyeplőjét, hogy az állat térdre esett alatta, és azt ordította, hogy jönnek a kozákok. Egy visító malac rohant végig az utcán, elszabadult egy hangosan fújtató teve; „Pronti a fare fuoco! Tüzelésre felkészülni!” – utasította férje az embereit, akik kifelé fordították nehéz Breda-gépfegyvereiket az ablakon, hogy visszatartsák a támadókat legalább annyi ideig, amíg ők visszavonulnak. – Madonna santa! – ordította a férje. – Muovetevi, ragazzi! Mozogjatok, fiúk! Fabiana látta, ahogy egy Bersaglieri tüzértisztet a szeme előtt lőnek agyon, két savoyai lovas katonát pedig a lovuk húzott végig a falun. Ahogy a porfelhőn áttörtek a nap sugarai, egy lovas horda emelkedett ki a homályból, kardjuk villanása pillanatnyi káprázat volt csupán, miközben bemutatták a legkülönfélébb őrült lovas mutatványokat. Fabiana látott kozákokat, akik a lovuk oldalára lecsúszva tüzeltek, mások lefékezve a lovat felálltak a nyeregben, egyik lábuk a kengyelben, másik a nyereg tetején, és úgy lőttek. És valahogy ebben a felfordulásban, mialatt a küszöbön állva várták, hogy beugorhassanak az ajtó elé kanyarodó Bianchi és Fiat teherautókba, egy golyó megölte a férjét, egyenesen a mellkasa közepébe fúródva… és még a holttestét is ott kellett hagyniuk a faluban. Sokkal később, amikor majd Benya Golden megkérdezi Fabianát, hogy mire gondolt, amikor meglátta a fejük felett szablyát lengető, nyeregben állva vágtató, teli torokból ördögien üvöltő kozákokat, a nő hátravetett fejjel felkacag: – Hogy mire gondoltam? Hát, hogy Fabiana, készülj a halálra! Santissima madre di Dio! Most Fabiana itt ül a kertben, és próbálja összeszedni magát. Imád olvasni, most is a könyveit lapozgatja, Leopardit, Petrarcát és Fogarazzót. A házban sürgölődő katonák beszélgetését hallgatja, amikor patacsattogásra lesz figyelmes. Feláll, és kinéz az utcára: a parancsnok, Malamore közeledik egy villám alakú jelekkel díszített egyenruhás, sovány német tiszt, egy német egyenruhás kozák és kalmük kollaboránsok kíséretében.

Malamore nagy sarkantyúcsilingelés közepette, mereven kászálódott le pompás pej ménje nyergéből, majd kihúzta magát, és tisztelegve üdvözölte a nőt. Fabiana is tisztelgett. A férfi volt a zászlóalj ezredese, és sosem rejtette véka alá, hogy tetszik neki az asszony, már akkor sem, amikor a férje még felháborodottan fortyogva állt mellette. Az ezredes beljebb lépett a kapun, és megállt a nő előtt, de nem szólt egy szót sem. Malamore nem félt a csendtől és hozzászokott a halálhoz is, a nő kissé tartott tőle. – Hogy érzi magát, Bacigalupo nővér? – kérdezte levéve fejérőla fezt. – Még mindig nem tudom felfogni, konzul – válaszolta a nőtisztelegve, és arca fájdalmasan összerándult, ahogy halványan elmosolyodott. Ahogy a „console” szót mondta, a férfi feketeingesek közt betöltött rangját használva, melyet Mussolini vezetett be a Római Birodalom rangjelzéseit megidézve, azzal elárulta véleményét a fellengzős címekről. – Őszinte részvétem az önt ért veszteség miatt – mondta a férfimeghajolva. – A feketeingesek együttérzését is tolmácsolom. A nő rámutatott a kertben álló másik székre. Ahogy leült az ezredes, úgy tetszett, mintha a bricsesze, térdig érő csizmája, sőt még a csontjai is nyikorognának. A fényben az arcbőre pikkelyesnek és durvának hatott, akár egy évszázadokkal ezelőtt megszilárdult magma, gondolta a nő. A fojtogató hőségben a férfi végighúzta kezét őszes sörtehaján, cigarettával kínálta a nőt, és maga is vett egyet. Meggyújtotta a nő cigarettáját, aztán a sajátját is. A sok vérontás és az afrikai nap szinte őskövületté aszalta a férfit. – Visszahozzuk őt, asszonyom – mondta az ezredes. – Láttam, közvetlenül azután, hogy elesett, pontosan a mellkasa közepébe találtak. – Ön ott volt, konzul? A férfi bólintott. A férje halála még mindig teljesen hihetetlennek tűnt, Fabiana minden pillanatban azt várta, hogy Ippolito feltűnik a kertkapuban Clark Gable-bajuszával, fényesre suvickolt csizmában, festett fekete hajával, makulátlanul elegánsan, ahogy mindig. Szerette őt, legalábbis úgy hitte, a hibáival együtt – és most vajon mi lesz vele? Visszapislogta a könnyeit, büszke volt az önuralmára. Sírt már eleget, és még fog is, de nem most.

– Azt mondta, konzul, hogy az oroszokat visszaverték, és mégisalig pár perc alatt elkergettek minket a faluból. Tudta, hogy Malamore a férjét hibáztatja a sikertelen olasz védekezés miatt, de a férfi mégis így válaszolt: – Ilyen a háború. De azt a bolsevik lovas osztagot tegnapmegsemmisítették. – Ez megnyugtató – felelte az asszony az abesszíniai, spanyolországi, görögországi és most a második oroszországi nyár napsugaraitól maszkká merevedett arcba pillantva. Nem sok hozzá hasonló olasz férfi van, gondolta Fabiana. Hiába viselte az elegáns, feketeinges egyenruhát – a bojtos fekete fezt, a lángokkal és fascesszel, római vesszőnyalábokkal, a fasiszta párt szimbólumával díszített fekete inget – semmi sem tudta volna meglágyítani ezt a nyers, könyörtelen férfit, aki mintha egy másik korból érkezett volna, akár egy reneszánsz condottiere, a napsütésben a várak lőréseihez hasonlóan keskenyre összehúzott szemével. – Tehát miénk lesz a győzelem? – Német szövetségeseink most végeznek Iván utolsó donihídfőállásaival. Aztán előrenyomulunk a Volga és Sztálingrád felé. Ivánnak vége. Győzelem. – E poi … console? És azután? A hosszúra nyúló csöndet csupán a cigaretta sustorgása és az ezredes erőltetetten csikorgó lélegzetvétele törte meg. A házak között kinézve az asszony látta, ahogy Malamore kalmük felderítői a kantáruknál fogva tartják az ezredes ménjét, Borgiát, és a saját lovaikat. Aztán Malamore a nő csupasz karjára tette a kezét. – Malamore itt van, az ön szolgálatára. Harmadik személyben beszél, állapította meg a nő. – Köszönöm, konzul. – Nem konzul. Kérem, szólítson Cesarénak. Ahogy Malamore ott állt, kezét a nő borostyánszínű karján nyugtatva, a fiúk a házban (nem tudván róla, hogy rettegett parancsnokuk a közelben van), újra dalra fakadtak, ezúttal oly olasz szenvedéllyel adva elő egy operai crescendót, hogy Fabianát elöntötte a vágy, hogy teljes szívéből felkacagjon. – Mi ez az osztag, egy operatársulat? – mormogta az ezredes.

Megfogta a nő kezét, megcsókolta, és fejére illesztette a fezt. Fabiana nézte, ahogy visszakászálódik a nyeregbe és ellovagol az SStiszttel és a kalmük felderítőkkel. A férfi visszanézve a homlokához emelte kezét, és elvonult.

IV. Benya néhány percenként újabb és újabb sortűz ropogását hallotta. Aztán újra csend lett. Majd újra puskaropogás. Mostanra már tudták, miről árulkodik ez a baljós, ismétlődő fegyverropogás. Benya és partizán társai lesben álltak a Mandrika sepilovkai főhadiszállását a legközelebbi gyilkos aktion színhelyével összekötő út mentén. Először a románokkal kellett elbánniuk, de ez nem volt nehéz, mert azok merev részegek voltak. Most már közelebb merészkedtek Novi Petrosevóhoz, ahol Mandrika és az emberei garázdálkodtak. Benya és a többiek megbéklyózva hátrahagyták lovaikat, és előrekúsztak a magas fűben, míg távcsövön keresztül megpillanthatták, hogy mi folyik odalent. A fák közt nagy, frissen ásott gödrök tátongtak. A narancsszínű napkorong fényében meztelenre vetkőztetett civilek álltak összeterelve, és a Szent György-kereszt náci jelével díszített német zubbonyokat viselő milicisták őrizték őket Mandrika különítményéből. Benya észrevette, hogy a felnőttek azzal a kínlódó, szemérmes testtartással álldogálva kezükkel próbálták eltakarni mezítelenségüket, amit a hétköznapi életben az uszoda öltözőjében vagy egy orvos előtt várakozva vesz fel az ember, és ami itt, ebben a barbár kegyetlenségben szívszakasztó látványt nyújtott. – Felismersz valakit az őrök között a régi barátaid közül? –kérdezte a Benya mellett hasaló Elmor. – Legalább öt strafbatos dezertőrt látok – súgta vissza Benya, aki meghökkenve ismerte föl az áruló Delibast, Ogloblint és Csimbók Griscsukot német egyenruhában. De voltak németek is, egyesek SD jelzéssel a karjukon, mások német egyenruhában. Mialatt Benya és a partizánok figyelték őket, Mandrika pribékjei újabb tíz embert válogattak ki a csoportból, köztük gyerekeket és nőket is. Puskájukkal taszigálva az egyik gödör széléhez vezették őket, és eldördültek a lövések. Három német egyenruhás lovas tiszt odaügetett, hogy szemügyre vegyék, mi történt. – Az ott Dirlewanger – mondta Elmor, rámutatva egypiszkafatermetű német tisztre, zubbonyán az SS villámló rúnajelével. – A húszas években elítélték gyilkosságért és nemi erőszakért, de amikor a nácik hatalomra kerültek, elítélt orgyilkosokból létrehozta a saját kis osztagát, az Orvvadász Különítményt. Ezek a németek az ő

Sonderkommandójának a tagjai. Állítólag csűrökbe zárva szokott embereket égetni. – És ki az ott mellette, a kancsukával? – kérdezte Zsurko. – Az Mandrika személyesen – magyarázta Elmor. Benya egy kis vörös képű alakot látott németes egyenruhában, vaskos bőrkorbácsot lengetve a kezében. Kapto doktor Mandrika mellett lovagolt. Német zubbonyban, rajta orosz jelzéssel, a nyeregben maga elé ültetve vitte a kislányt, ahogy azelőtt. Benyának eszébe jutottak a gyerek tágra nyílt, holdtányérhoz hasonlatos szemei, de ezúttal szinte kábultnak látszott az őrület e reménytelen földjén. – Ő volt az orvosunk két nappal ezelőttig – mondta Benya. – Ljovka – szólt Elmor a jobb oldalán hasaló emberéhez, egyfelderítőhöz, akinek sikerült egy kis időt eltöltenie Mandrika emberei között. – Miért bízik meg Mandrika Kaptóban? – Nagy meglepetést okozott az érkezése – jelentette Ljovka. – Csodálkozva, de nagy tisztelettel fogadták. Mandrika a „legjobb barátjának” nevezi. – És a gyerek? – Mindenhova magával viszi azt a kislányt, evés közben ismaga mellett tartja. – Egy ápolónővel együtt érkezett? – kérdezte Zsurko. – Igen, Tonyával. Mandrika emberei között egészen életre kelt. Fegyvert fogott, és használja is. Újabb csoport foglyot lőttek a sírgödörbe. A lövések zaja visszhangot vert. Lehetséges ennyi nyomorúság a világon? Hát nincs valami törvény, ami kimondaná, hogy most már elég? – Nem tudjuk leállítani őket? – kérdezte Benya. – Még nem – felelte Elmor. – De hát nem lapulhatunk itt tétlenül! – Menj vissza a lovakhoz! – utasította Zsurko. – Ha harcbakeveredünk és meghalunk, azzal nem használunk senkinek. Engedelmeskedj a parancsnak, Golden! Benya magán érezte Elmor fagyos tekintetét, és tudta, hogy egy pillanatig sem habozna kivégezni egy parancsmegtagadó strafnyikot. Benya visszakúszott a lovakhoz, és Ezüstharisnyát simogatva sírva fakadt azon, amit látott és hallott. Újra és újra felhangzott a sortűz, aztán

csend, majd elszórt lövések. Fülét befogva könyörgött, hogy legyen már vége, de legbelül forrt benne a harag. Minden vágya az volt, hogy megölje Mandrikát… és Kaptót. Kétségbeesetten kattogott az agya. Kapto már Kolimában is kivételes bánásmódban részesült. A legnagyobb fejadagokat kapta, kétség sem fért hozzá, hogy a Babadoktor a táborparancsnok családját is ugyanolyan jól gondozza, mint az őrök törvénytelen gyerekeit. Benyának eszébe jutott az utolsó estéjük, mielőtt harcba küldték őket, amikor Melisko magához hívatta Kaptót. „Bütykök meg aranyér”, tréfálkoztak a többiek, de ha csupán az ezredes egészségügyi problémáiról volt szó, minek volt ott egy tábornok is? És miért volt Kaptón új egyenruha, amikor visszajött? Benyának eszébe jutott a főhadiszállás előtt álló Willis katonai dzsip, és hogy Melisko is akkor kapott új parancsokat. Ha nem működött a távíró, töprengett, a dzsip hozhatta a parancsokat. Mindez csak véletlen egybeesés lenne? Felsóhajtott. A Babadoktor mindenkit megtévesztett, elnyerte a parancsnok bizalmát a táborban, hogy eljuthasson a frontra. De vajon mekkora esélye volt, hogy pont abba a körzetbe kerüljön, ahol Mandrika garázdálkodik? Végül is megeshet ilyesmi, gondolta. A háború olyan, mint egy áradó folyam, mely lefelé zúgva mindent egybemos, kimondhatatlan eseményeket és valószínűtlen alakokat. Miután a tisztek visszatértek, Elmor az út két oldalán helyezte el az embereit. Benya Priscsepával és a kis Mámetkával hasalt a fűben. Egy pacsirta bukfencezve repkedett fölöttük, magasan az égen ott köröztek a keselyűk. Imádkozott, nehogy a lovak felnyihogjanak, de ahogy Panka is megmondta, „Egy lovat bármire megtaníthatsz, kivéve énekelni, és hogy maradjon csendben”. Egy idő múlva Ljovka, a felderítő odalovagolt hozzájuk. – Indulnak – sziszegte, és lovát az út melletti nyárfaligetben hagyva beugrott melléjük az árokba. Mandrika közeledett. Benya vállához illesztette Papasája fa puskatusát, odaszorította az arcát, és kalapáló szívvel várakozott. És már jöttek is: a Schuma lóháton ügetve közeledett az úton, középen Mandrikával. Dirlewanger nem volt velük, sem Kapto a kislánnyal. Ahogy egy szintbe értek velük, Elmor azonnal tüzet nyitott Degtyarev-géppisztolyával egyenesen Mandrikára célozva. Benya látta, ahogy az áruló a nyeregben felegyenesedve összerándul, és már

ezelőtt tudta, hogy eltalálták, mielőtt ő maga tüzelni kezdett volna Mandrika felé, de ekkor már nehéz volt pontosan céloznia. Két őrt biztosan leszedett, de aztán a katonák összezártak a parancsnok körül, és elvágtattak a falu biztonságos menedékébe. Ebben a pillanatban Ljovka leroskadt, nehéz gépfegyverek kaszálták le a többieket, köztük Geftet is. Benya próbált meglapulni, elöntötte a pánik. Honnan jöttek a lövések? Ekkor Benya meglátta, ahogy az úton német és schumás katonák ugrálnak ki teherautókból, és az út mentén szétszóródva fésülik át a partizánok búvóhelyeit, csapdába csalva a csapdát állítókat, és tudta, hogy vissza kell futnia, vagy biztosan elkapják. Lélekszakadva rohanni kezdett a lovak felé. Egy jókora ütés a vállán leverte a földre. Égő fájdalmat érzett, aztán összezárult fölötte a feketeség.

V. Forró júniusi reggel volt Kolimában, egy nap, amit Benya soha nem fog elfelejteni. De senki más sem egész Oroszországban. Dzsaba barakkjában fullasztó hőség uralkodott, zümmögő szúnyog-és légyrajok terelték el az emberek figyelmét. Benya, aki Dzsabával már végigvette a Machbetet, a Jevgenyij Anyegint, a Monte Cristo grófját és még számos egyebet, ezúttal éppen egy Shakespeare-szonettet olvasott fel tanítványának, a mindössze keki színű rövidnadrágban üldögélő Főnöknek. Vidor, aki hivatalosan a konyhán dolgozott (ezzel megoldva a banda élelmiszer-ellátását), egy fazék céklalevest kevergetett, a Múmia épp vette elő a súlyzókat (Dzsaba rendszerint az irodalomóra utánra időzítette a testedzést), Priscsepa pedig, a kisfiús képű kozák egy falovacskát faragott, mindannyian egy szál alsóneműben. – Gyönyörű sorok – érzékenyült el Dzsaba. – Hát nem pont aztmondja Shakespeare is, hogy „Az élet olyan, akár egy tál lobio bab”? Ahogy felállt, a hangszórókból szaggatott sípolás hasított a levegőbe, még a sínek is berezonáltak. Ez felettébb különös. A hangszórókat csak ébresztőre vagy foglyok szökésekor használták, napközben szinte soha nem kapcsolták be. – Mi a rosseb ez, főnök? – kérdezte Vidor. A hangosbeszélő halkan zúgott, majd recsegve-ropogva megszólalt belőle az ismerős orrhang: – Itt a táborparancsnok. Hirdetés következik. A hitszegő hitleri Németország elárulta szövetségesét és megtámadta Oroszországot. Ennél aljasabb gaztettet még soha nem követtek el, és mi bosszút állunk miatta. Sztálin elvtárs vezénylete alatt a szovjet erők ellentámadást indítottak, és minden fronton sikerült visszaszorítaniuk a hitlerista megszállókat. Éljen a hős Vörös Hadsereg! Éljen nagyszerű szocialista Hazánk! Éljen Sztálin elvtárs! – Ez most mit jelent, főnök? – kérdezte Múmia. Az emberek komoran bámultak egymásra. A háború megváltoztatja a dolgokat. Kevesebb lesz az ennivaló. Több aranyat kell kitermelni. Minden zek pontosan tisztában volt vele, hogy a dolgok kizárólag rosszabbra fordulhatnak. – Csendet! – vezényelt Dzsaba. – Tényleg annyira műveletlenbunkók vagyunk, hogy félbeszakítunk egy szonettet ezért a szarért? Olvasd fel még egyszer az utolsó két sort!

De Benya képtelen volt koncentrálni. Itt a háború: Hitler megtámadta szovjet szövetségesét, megszegve Sztálin ördögi paktumát a nácikkal. Lázas izgalom töltötte el. Végre minden világos. Ez az ő háborúja, ez a pillanat… – Hé, Golden – szólt rá Dzsaba, olyan erősen ujjai közé csípveaz arcát, hogy már fájt neki. – Ábrándozol? Ez nem a mi háborúnk. A háborúkat a kormányok vívják, mi pedig nem ismerünk el semmiféle államot! Az élet olyan, akár egy tál lobio bab. De Benya a feje felett tornyosuló szúnyogfelhő kíséretében a barakkból egyenesen a parancsnok irodájához masírozott. A szögesdrót túloldalán csipkézett ezüstös ormaikkal magasodtak a fekete hegyek, a távolban egy domboldalon rénszarvascsorda legelészett. A parancsnoki iroda előtt egy fogoly már festette is az új transzparenseket: DICSŐSÉG SZTÁLINNAK, A NAGY HADVEZÉRNEK! SZTÁLIN VEZETÉSÉVEL ELŐRE A GYŐZELEM FELÉ! SZTÁLIN VEZETÉSÉVEL LEGYŐZZÜK A NÁCI HIDRÁT! HALÁL HITLERRE ÉS PRIBÉKJEIRE! VIGYÁZZ, MIT BESZÉLSZ, MINDENÜTT KÉMEK NYÜZSÖGNEK! HALÁL A KÉMEKRE! TÖBB ARANYAT A GYŐZELEMÉRT! ÜDVÖZÖLJÜK A MADJAK–7BEN! A parancsnoki iroda előtt egy mongol őr úgy oldalba vágta, hogy elesett. De Benya nem hagyta magát, és mivel az őr tudta, hogy Dzsaba védelme alatt áll, beengedte a parancsnok titkárához, akinek szódásüveg-vastagságú szemüvege mögött kidülledő szemei olyanok voltak, akár két keménytojás. – Mit tehetek magáért, Golden elítélt? – kérdezte Bobkinhadnagy semleges hangon. Maga is volt elítélt, mostanra viszont már kék csekista egyenruhát viselt a zekből NKVD-s tisztté való sikeres átalakulása után. – Mit akar? – Jelentkezni akarok önkéntesnek a náci Németország elleniharcra – mondta Benya. – Adja meg a nyilvántartási számát! – KRTD 58.8. Tíz. Minden elítéltnek volt egy nyilvántartási kódszáma, a KRTD azt jelentette, hogy Benyát ellenforradalmi trockista cselekedetért ítélték el; az 58.8 a Büntető Törvénykönyv idevonatkozó paragrafusára utalt,

terrorizmus bűncselekményére; végül a „tíz” pedig arra, hogy tíz év szabadságvesztést kapott. – Tíz? – mondta Bobkin. – Magát félretájékoztatták. A magabüntetése tíz év vádpontonként, plusz öt év az ellenforradalmi izgatásért, ami folytatólagosan letöltendő. Benya hátratántorodott a döbbenettől. – Várjon, akkor az mennyi összesen? – Összesen huszonöt év – sóhajtott Bobkin. – Írásban nyújtsabe a kérelmét, Golden elítélt, és továbbítom az illetékes hatóságoknak. De figyelmeztetem, hogy itt, Kolimában biztosan meghal.

VI. Izzasztóan forró éjszaka volt Sepilovkában, és amikor Benya felriadt, bezárva találta magát a falu egyik, ideiglenes börtönné alakított istállójában. A cellájának fala hevenyészve összeszögelt, görbe deszkákból állt, eszébe villant, hogy megpróbálkozik a szökéssel, de félt megmozdítani a testét, túlságosan össze volt törve. Rettegő elméjében egymást kergették a gondolatok: a válla sajgott, az inge vérben úszott, és már sok-sok órája nem evett, nem ivott semmit. A deszkák résein kikémlelve látta, hogy a zászlókat félárbócra eresztették, és az udvaron felállított akasztófákon holttestek himbálóznak. Azt nem tudta megállapítani, kik azok, a halál kitörölte a személyiségüket, ahogy egy szivacs letöröl egy palatáblát. Lehet, hogy ők a szerencsések, gondolta Benya. De Mandrika meghalt. Végeztek vele. Hallotta, ahogy egy fülsértően játszó falusi banda hamis trombitákkal és balalajkákkal valami temetési indulót muzsikál. Ezt sortüzek döreje követte, ahogy Mandrika emberei katonai tiszteletadással búcsúztatták elesett vezérüket, majd az egész részeg halotti torba torkollott egy zihálva nyekergő tangóharmonika kíséretében. Benya hallgatta a dalokat – néhányat ismert közülük: a „Fekete hollót” meg a „Zúg a Volgát”. Ahogy hallgatta a szónoklatokat és az újabb sortüzek dörgését, érezte a katonai ceremóniából és részeg falusi dajdajozásból születő hátborzongatóan groteszk hangulat emelkedését, e sötét lelkű kor harcias kegyetlenségének lenyomatát. Vérzett a válla, és tudta, hogy meg fog halni. Ha majd megtörténik, legalább ne könyörögj, ne siránkozz, ne piszkíts magad alá – győzködte magát, de közben tudta, hogy pontosan ezeket a dolgokat fogja tenni, és hogy bármit, akármit megtenne, hogy életben maradjon, és a pániktól elfogta a remegés. Megöltük Mandrikát, hajtogatta magának, legalább valamit sikerült elérnünk – és eszébe jutott, hogy Melisko azt mondta: Talán sikerül valami olyasmit tennünk, hogy a családjaink büszkék lehessenek ránk – még ha soha nem is tudják meg. Csakhogy Melisko azt is mondta: Nem kaptok el! – És mégis elkapták. A mulatozásnak vége, az ordítozás egyre közelebb ér. Mandrika emberei kirajzanak az udvarra, és sorra előrángatják a foglyokat. Közelednek, Benya hallja a lélegzetüket, kulcscsörgést, zárak nyikorgását és a felhevült, részeg férfiak szaggatott zihálását. Benya a

sorára vár. Aztán kinyílik az ajtó, megragadják a karjánál fogva, és kitaszigálják az udvarra, ahol oroszok, kozákok, ukránok egymás szavába vágva ordítoznak, martalócok, parasztok, falusiak és a söpredék. Ütik-verik, ostorral csépelik. Nagy a kavarodás, Benya teljesen összezavarodik. A banda megint rákezdi valahol odébb a faluban, néhányan jobbra-balra dülöngélve, magukban dudorászva táncolnak, és egy félmeztelen öreg kozák a tangóharmonikát nyaggatja. Egy csapat megpróbál fellógatni egy férfit az udvaron álló akasztófára, de a kötél minduntalan elszakad, az áldozat teste úgy inog előre-hátra, akár egy hátborzongató óriási inga. Mandrika néhány embere – Benya felismeri közöttük volt strafnyiktársát, Oglobint – egy földön fekvő alakot rugdos, míg mások – ráismer Bapra és Delibasra – ide-oda ténferegnek a színhelyek között, olykor egy-egy rúgással beszállva a játékba. Felismeri a parancsokat elvakkantó rekedtes női hangot, aztán meg is pillantja a hang gazdáját: Tonya az, szürke német zubbonyban, vállán egy Schmeisser-puskával; hosszúkás holdvilágképéből bámuló álmatag szeme, szinte láthatatlan szemöldöke, vöröses szemhéja semmit sem változott, de vaskos lábára divatos harisnyát és lovaglócsizmát húzott. Mindenki bűzlik a szesztől, a szagba fokhagyma és bors illata keveredik. Tonya megtörli homlokát a ruhaujjával. – Vágjátok a csalánt! – vakkantja oda az embereinek. – Adjatoknekik! Ezek a kemény, dühös haramiák élvezik, hogy engedelmeskednek neki. Viccelődnek vele, Szmertyinának hívják, „Halálasszonynak”, azt mondják: „Csípősen főz a ribanc”, de követik a parancsait. – Igenis, nővér, ha maga mondja – röhög fel vigyorogva az egyik, közben a korbácsát lóbálja. – Veled nem ellenkezhetünk, Mama! – lihegi a félmeztelenkozák, félrehajítja a harmonikát, ami elhaló nyöszörgéssel ér földet, majd egy földön fekvő alak fölé hajol. – Az összes ló meg van patkolva? – kérdi Tonya. – Majd én teszek róla, Mama! Csimbók Griscsuk hangja az, a kovácsé, aki annyiszor megpatkolta Ezüstharisnyát is. Részeg és rekedt, szürke zubbonya fölött bőrkötényt visel. Tonya váratlanul megpillantja Benyát, odarohan, a korbácsa végigcsattan az arcán. A fájdalomtól kicsordul a könnye, Benya mégis farkasszemet néz a nővel, rezzenéstelenül mered az álmos, mindig

unott szempárba. De Tonya tekintetétől a csontjáig hatol a rémület. A nő szeme most attól az őrült kéjtől fátyolos, amit ő is olyan jól ismer. Tonya új életre kelt, és elszabadult. A nő, aki azok alatt a hónapok alatt, amikor ismerte őt Benya, egyetlenegyszer sem mosolygott, most szélesen rávigyorog rikító rózsaszínűre mázolt ajkával, és még mielőtt Benya felocsúdna, akkora ütést mér rá a puskatussal, hogy kibucskázik fogvatartói keze közül és elterül a földön. A csizmák szintjéről néz végig az udvaron, ahol összegyűlt egy nagyobb tömeg. Először el sem jut az agyáig, hogy mit lát. Többen tartják az egyik strafnyikot, a szőke hajú, könnyebben sérült fiatal Geftet, mialatt Griscsuk, a bőrkötényes patkolókovács kipakolja szerszámait, és sorra kéri el őket a segédjétől, Delibastól, aki a kezébe adja. – Fogót! – Patatisztító kést! – Patkót!– Szöget! Végül élvezettel a hangjában: – Kalapácsot! A körben állók egymást taszigálva izgatottan előrehajolnak, miközben láthatólag lefognak valakit. – Egy szót sem szól. – Na, majd most beszélni fog, meglátjátok. Benya egy pillanatra meglátja Griscsukot, ahogy a kovács beveri a szögeket. – Gyí, paci! – rikkantja. Vadállatias fájdalomüvöltés és részeg röffenések. Ott áll Geft négykézláb, tenyerére és talpára szegezett patkókkal. Benya hitetlenkedve rázza a fejét: képtelen felfogni, amit lát. Előbbre kúszik, kap egy ostorcsapást a hátára, és ott találja a vérző arcú Zsurko századost egy szál alsóneműben. Benya akkor látja, hogy a századosnak hiányoznak a szemhéjai. Szép munka a táncos ujjú nővérkétől, Benya rögtön megérti, hogy ez Tonya különleges ajándéka Zsurkónak, aki soha ügyet sem vetett rá. Benya és Zsurko egymásra néznek, de vajon látja őt a százados a szemüvege nélkül? – Én vagyok az, Golden – súgja Benya. – Golden, a feleségem… a fiam… – kezdi Zsurko.

Azt akarja, hogy Benya adjon át valami üzenetet a fiának, de elcsuklik a hangja. – Persze, megmondom – bizonygatja Benya, de közben arragondol, hogy egyikük sem fogja túlélni ezt az estét. Aztán Zsurkót elvonszolják a közeléből. Sorra viszik el a többieket is, felrángatják és a falhoz állítják őket. – Majd én levágom a csalánt – mondja Tonya, és Benya látja agépfegyvert a vállán. – Lássuk, hogy aratja a Mama a csalánt! – ordítja Delibas. – Állítsátok sorba őket – vezényel a nő. Felhúzzák Benyát. – Őt nem. Azt ott, meg azt a másikat! Falhoz! – Az ápolónők tudnak lőni? Le merném fogadni, hogy nem… – mondja az egyik férfi kihívóan. Úgy fest, ez a „csalánvágás” az est jelszava. Tonya tüzel a puskával. Fülsiketítő a fegyverropogás. Újra meg újra. Aztán Benya megpillantja Nyuskát, Dzsaba Nyuszikáját, a másik ápolónőt a táborból. Tonya figyelmét egy pillanatra eltéríti a lány, akit olyan jól ismer. – Fogjátok a ribancot, a tiétek! – kiáltja oda az embereknek. Nyuska, akit titokban Benya is imádott, a kedves Nyuska, aki Dzsabának és Ganakovicsnak is melegítette az ágyát – mennyire gyűlölhette őt Tonya a közös szobájukban! Benya hallja, ahogy szétszakad a ruha, Nyuska sikoltozik, a haramiák elégedetten röfögnek, Nyuska nem ellenkezik, hagyja, hogy megtörténjen, aztán csak hever, ahol hagyták, kimerülten, a lába furcsa szögben kifordulva. – Nicsak, itt a firkász! – rúgják oldalba ismét Benyát. A csizma a vállán találja el, ahol a golyó érte, a megsemmisítő fájdalomtól elájul. Miután visszacipelték az istállóba, hallja az egymást követő sortüzeket. Valami azt súgja neki, közel a halál – és ő tárt karokkal fogadja. Most már hadd haljak meg, fohászkodik. Megtette, ami tőle telt. Mandrika halott, de Kapto… Megesküszik magában, hogy ha valaha lehetősége nyílik rá, megöli a doktort. Mire a cellája nyikorogva kinyílt, már mozdulni se bírt. Felismerte a nyitott ajtón keresztül hozzá beszélő hangot. Kapto volt az, a Babadoktor, német feldgrau katonai zubbonyban.

– Hogy érzed magad? – Ez volt Kapto szokásos bevezetőkérdése, de ezúttal suttogva beszélt. Benya szólásra nyitotta a száját, de rájött, hogy nem tud beszélni. – Tegnap meg akartál ölni? Benya bólintott. Meg bizony. Már túlságosan kétségbeesett volt, hogy hazudjon. – Haza kellett vinnem a kislányt, hogy pihenhessen. Minduntalan elbóbiskol a kis angyalka, szegény kicsike! Mindig is gyűlöltem a bolsevikokat, de mit mondhatnék? Hiszek a nemzetünk erejében. És erőszak nélkül semmit nem lehet elérni. Ha mást nem is, ezt jól a fejünkbe verte Sztálin… Nem beszélgetni jöttem, Golden… De Benya pontosan tudta, hogy beszélgetni jött, hogy szükségét érezte, hogy megmagyarázza az árulása okait. – Mandrika a barátom volt – folytatta Kapto –, tegnap este afiúk kissé elvetették a sulykot, az biztos, ennek részben a Pervitin tabletta az oka, amihez ragaszkodnak. De mivel ti megöltétek őt, mi megölünk mindenkit a környékbeli falvakban. Mindegy, a háborút már gyakorlatilag megnyertük. Sztálingrád elesik. Hirtelen mosoly terült szét az arcán, az az őszinte, egyenes mosoly, amit Benya valamikor annyira szeretett. – Te is a barátom voltál, az egyetlen civilizált ember egészKolimában. Én hoztalak vissza az életbe. Ezért olyan vagy nekem, akár egy kisbaba, akit én segítettem a világra, és tudod, hogy nem vagyok képes semmit tönkretenni, amit alkottam… vagy amit megmentettem. Persze ezek itt nem tudják, hogy zsidó vagy… Gyere, hadd segítselek fel. Benya alig bírt lábra állni. Megtántorodott a hőségben, vörös szikrák táncoltak a szeme előtt, kalapácsok püfölték a halántékát, kénytelen volt az ajtófélfában megkapaszkodni. Odakint már sötét volt, csupán a földön szanaszét heverő alakokat és az akasztófák nyikorgását tudta kivenni. – Benya! Hallasz engem? – rázogatta Kapto. – Ébredj! Hallgassrám! – Ne kínozz már – nyögte Benya. – Nem, hallgass ide, barátom, komolyan beszélek. Szökj el! – Elengedsz? Egy életfoszlány, felcsillanó reménysugár, a fény az alagút végén. – Keresztülmentünk már ehhez hasonló dolgokon. Ezen azúton indulj el. Arra vannak az olaszok, azok tisztességesebbek nálunk, és… és igen, azt akarom, hogy tudd, hogy rendes ember vagyok.

Benya belenézett az orvos csillogó szemébe, nézte a ránctalan, szív alakú arcot, a göndör hajfürtöket. – Mi van a kislánnyal? – Egy orvosnak gondoskodnia kell a betegeiről, miutánmeggyógyította őket – szajkózta szokásos szövegét Kapto, és Benya most először érezte, hogy valami rettenetesen nincs rendjén a férfi széles vigyorában és a pislogás nélkül rámeredő szempárban. – Állandóan a közelemben kell tartanom. A többiek szörnyetegek: magad is láttad őket. Ha egy pillanatra elvesztem szem elől, ki tudja, mi történhet… – Miért voltál a Gulagon? Nem politikai voltál, igaz? – Nyugalom, Golden, csak nyugalom. Ne mondj semmi többet! Közben odaértek a lovakhoz, és Benya látta, hogy Ezüstharisnya már vár rá. A ló nevét suttogta, mire az felé fordította bársonyos fejét, puha orrával megböködte Benya arcát, imádta ezt a lovat, a drága Ezüstharisnyát. Megpróbált felkapaszkodni a nyeregbe, de képtelen volt felemelni a lábát. Kapto segített felrakni az egyik lábát a kengyelbe, aztán feltolta a nyeregbe, ahol Benya baljósan imbolyogva, kezével a nyeregkápába kapaszkodva ülve maradt. – Indulj, most azonnal, csak menj! – biztatta Kapto. – Ne nézzhátra! Vagy azt akarod, hogy reggel nekem kelljen téged fellógatnom? Rácsapott a ló farára, és Ezüstharisnya végigügetett a falu kísértetiesen elhagyatott főutcáján.

VII. Késő éjszaka a Kremlben Szvetlana a londoni követségről, Majszkij elvtárstól érkezett nyugati magazinokat lapozgatta. Arról ábrándozott, milyen ruhát fog viselni, amikor Sapiróval találkozik. A ruháit az NKVD Szolgáltató Irodája által fenntartott speciális varrodában készítették, ahol az összes szovjet hatalmasság felesége számára varrták a magazinokból koppintott nyugati divatú ruhadarabokat. Ő, Marta Peskova és Molotov lánya nemrég jártak ott először. Mindössze annyit kellett tenniük, hogy kitépték a nekik tetsző oldalt a divatmagazinból, és elvitték magukkal a Kitajgorod városrészben üzemelő varróműhelybe, fel a keskeny lépcsőn a „Szolgáltató Iroda” feliratig. Abram Lerner az utolsó régi vágású szabó volt Moszkvában; ő készítette Sztálin zubbonyait is, mindegyiket ugyanarra a fazonra, csak különböző színben, szürkében, homokszínben, zöldben és fehérben. Szvetlana el volt ragadtatva, amikor Lerner, egy jóképű, karcsú, kopaszodó zsidó férfi kézcsókkal üdvözölte, mintha legalábbis egy uralkodó lánya lenne, és bemutatta Kleopátra Fishmannak, egy molett, ősz hajú zsidó hölgynek, aki levette méreteit a készülő ruhákhoz. A minap érkezett egy friss szállítmány a magazinokból. Divat szempontjából a Vogue és a Bazaar voltak a legjobbak, de Szvetlana kedvelte az Illustrated London Newst is, benne a brit arisztokraták és a királyi család tagjainak fényképeivel. Átlapozta az újságot, és valamin megakadt a szeme. Egy fénykép volt, amit nagyon is jól ismert. A magazinból felnézve a szoba túlsó végében álló asztalon egy keretben ugyanez a kép nézett vele farkasszemet: az édesanyja fényképe, Nágya Allilujeva Sztalináé. Az anyja már csaknem tíz éve, hogy meghalt, és nem volt nap, hogy Szvetlana ne gondolt volna rá. Tökéletesen tudott angolul (Scott Fitzgeraldot és Hemingwayt eredetiben olvasta, és hallotta, hogy az utóbbi újabb mesterművet alkotott, aminek a címe: Akiért a harang szól), úgyhogy belekezdett a cikkbe, de amit olvasott, attól hevesen kalapálni kezdett a szíve. „1932 novemberében Nágya, Sztálin felesége öngyilkosságot követett el a szovjet pártfőtitkár lakásában a Kremlben…” Nem! Ez lehetetlen! Kapitalista rágalom! Az anyja veseelégtelenség következtében halt meg, ezt mindenki tudja. Az apja maga mondta neki!

„Azt mondják, Nágya egy pisztollyal szíven lőtte magát egy lármás mulatságot követően, melyet a forradalom évfordulójának tiszteletére tartottak a hadügyi népbiztos, Kliment Vorosilov lakásán…” – állította az újságcikk, és Szvetlana ösztönösen tudta, hogy ez az igazság. Már korábban érezte, hogy az apja felemás érzésekkel viszonyul az anyja emlékéhez, és nem értette. De miért ölte meg magát Nágya? Persze az apja nehéz ember, biztosan férjnek sem lehetett könnyű. Az biztos, hogy sosem volt figyelmes. Elég durván tudott viselkedni, és valósággal kiszívta az oxigént a helyiségből, ahol tartózkodott, nem hagyott egy lélegzetvételnyit sem senkinek, aki gyengébb volt nála… de közben Szvetlanával olyan gyengéd volt. Vajon Nágya miért vetett véget mindennek? A lánya iránt érzett szeretete nem volt neki elég? Kinyílt az ajtó, és az apja lépett a szobába. Csókot lehelt a lány homlokára. – Mi újság? – kérdezte. – Apa, muszáj megkérdeznem valamit tőled – bökte kiSzvetlana, szinte émelyegve az idegességtől. – Rajta! – Apa, a mama…? Sztálin mogyoróbarna szeme farkasszemet nézett a lányával. – Folytasd! – A mama… hogyan halt meg a mama? Igazából. Légy szíves, mondd el! Hosszú, néma csend. – Ki mondta el neked? – mondta végül Sztálin. – Ki kotyogta ki? Mondd meg, hogy ki volt! – Csak… csak… egy angol magazinban olvastam, hogy… hogyöngyilkos… Kérlek, mondd meg! De Sztálin némán állt Szvetlana előtt katonai zubbonyában és csizmájába tűrt buggyos nadrágjában, és nem szólt semmit. – Szerettem őt – mondta végül. – De anyád törékeny virágszálvolt. Igen, megölte magát azzal a revolverrel, amit az ostoba nagynénédtől kapott, aki Berlinben vásárolta, és aztán odaadta anyádnak. Igen, szerettem őt, és ő elhagyott, elhagyott engem, téged és a bátyádat. Egyedül kellett, hogy felneveljelek. Akkor hagyott el, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. – A férfi egy pillanatig habozott, aztán sarkon fordult. – Kimegyek Kuncevóba. Jó éjszakát!

És már ott sem volt.

Ötödik nap

I. – Hoztunk magának egy beteget, nővér – mondta Scipione di Montefalcone őrnagy Fabiana Bacigalupo nővérnek, aki a faluban dolgozott, ahol az olasz zászlóalj új főhadiszállása volt. – Nem tudjuk, miféle, különböző egyenruhák keveréke van rajta. Az őrjárat talált rá, a földön feküdt, és a lova őrködött fölötte. Alighanem egy schumás. Legjobb lenne ellenőrizni, hogy hiányzik-e tőlük valaki, de ma teljes káosz van odaát. Az őrnagy toszkán gróf volt, az a fajta, amilyennel kizárólag a legnagyszerűbb lovassági regimentben találkozhat az ember. Apja valaha a Savoya Celere parancsnoka volt, így aztán, amikor kitört a háború, Montefalcone a családi ezredet választotta. Fabiana néha szinte érezte, hogy a férfi minden lélegzetvételét bíboros és herceg felmenői szelleme kíséri, még akkor is, ha nagyapja elherdálta a családi vagyont, az összes várkastélyt és a festményeket. Az őrnagy és a felesége egy tornyos viskónál nem sokkal jobb házban laktak, de a férfi imádott vadászni két vadászkutyájával, Puskinnal és Patyomkinnal. És igen, ahogy Fabianának elmesélte, mindig is imádta Oroszországot, és mindig el akart ide látogatni, no de nem így! – Tudja, hogy a partizánok tegnap megölték Mandrikát? – kérdezte a nőt. Fabiana kihúzta magát a jobb oldalán vörös kereszttel ellátott fehér egyenruhájában, ahogy ott állt az őrnagy mellett az utcán a ház előtt, amelyben elszállásolták. – Hallottam. – Az az alak egy állat volt – fakadt ki Montefalcone, kísérletetsem téve rá, hogy kimerült tisztiszolgája előtt lehalkítsa a hangját. – Ne értsen félre, ez még nem menti fel a szovjet partizánokat! De Mandrika rosszabb volt, mint egy vadállat. Most meg egy orosz nő parancsol nekik, rosszabb, mint az összes együttvéve… állítólag régen ápolónő volt. Fabiana bólintott, és felnézett Montefalcone napbarnította, hosszúkás arcába. A férfi lógó pofazacskói kétoldalt lifegtek, ahogy címeres zsebkendőjével letörölte képéről a verítéket. – Ó, nézze csak, ki jön itt! Egy girhes korcs eb, sovány, akár egy kiéhezett róka, odabaktatott Montefalconéhoz, és megbökte az orrával.

– Őt itt örökbe fogadtuk – magyarázta az őrnagy, ahogygyengéden végigsimította az állat bundáját. – Jacopo, hamar, hozz Anasztáziának egy kis tejet – utasította atisztiszolgát. Milyen kedves ember! Fabianát egy pillanatra elöntötte a vágy, hogy vele is ilyen gyengéden bánjanak, mint a vörös szőrű kutyával. Az anyja mindig arról ábrándozott, hogy egy ilyen férfi lesz a férje, egy finomlelkű arisztokrata, szelíd kutyatekintettel. Milyen más volt, mint a férje, Ippolito – hogy Malamore ezredesről már ne is beszéljünk. És most tessék, itt volt a Don pusztaságán, ahol már maga a por is vérrel terhes, nem csupán katonák, hanem nők és gyerekek vérével. A férje halott. És Malamore a tiszteletét teszi nála, valahányszor átlovagol a falun, az elmúlt néhány napban naponta többször is. A szándékai egyértelműek, gondolta a nő, és beleborzongott. – Nem akar hazautazni? – kérdezte Montefalcone. – Si, signore. De előbb el kell temetnem a férjemet. – Ó, hát persze, hogyne. Meg fogjuk találni. De aztán haza kellutaznia. Elrendezem önnek. Kérem, engedje meg, hogy segítsek. Ez a hely nem való olyasféle hölgynek, mint maga… Fabiana eltöprengett, vajon miféle hölgynek tartja őt az őrnagy. Miféle hölgynek tartják a többiek? Valószínűleg valami homályos történetet sejtenek a háttérben, mondjuk, egy milánói nagyiparos apát vagy egy anyát, aki egy háborús spekuláns szeretője volt. Kamaszkorában Fabiana esetlen volt, és félénk, észre sem vette, hogy harmincas évei közepére kivirult, csodaszép nő lett belőle. A serdülőkorukban csúnyácska lányok sosem tudják elhinni, hogy lehet belőlük valami. És a háttérben nem lapult semmiféle gyanús történet: az apja a Velencei Állami Levéltár gondnoka volt, egy saroknyira dolgozott az otthonuktól, egy negyedik emeleti lakástól a Campo San Stinén. Látta magát, ahogy a közeli Campo dei Frarira szalad, abba a szatócsboltba a festett szalámis és sajtos cégtáblákkal, vagy ahogy az édesanyjával elsétál a Rialto piacára. Színes ruhás emberek villannak fel előtte, és a tömjén illatát érzi, ahogy családjával átkelnek a Festa del Redentore alkalmából hajókból épített fogadalmi hidakon, vagy amikor vasárnaponként az édesanyjával elmennek a San Rocco-templomba. Mosolyog magában, ahogy eszébe jut az anyja, aki tanítónő a

Vignoleszigeti iskolában. A szigetre mindennap az öreg révész viszi át őket. Fabiana világát a szavak formálják. A dolgok szépsége számára a szeretet megtestesülése, melyet szavakkal lehet kifejezni. Útközben mindig betér a Tarantola könyvesboltba a Campo San Lucán Luigi Pirandello műveinek kiadásait böngészni. Rajong Pirandellóért, elbűvölik az alakjai, akik számára nem létezik objektív valóság, csak szubjektív, mely porrá omlik, amikor mások igazságával szembesülnek. A kissé különc tulajdonos a kirakatba teszi a Pirandello-kiadásokat, melyeket Fabiana nem engedhet meg magának, de legalább a kezébe veheti, és érezheti a papír illatát. Legelőször az édesanyjával járt itt, de most már merészen egyedül megy el bárhová, bóklászni az SS Giovanni e Paolotemplom körül, ahol megnézi a jeles férfiak sírjait, akiknek köszönhetően a Velencei Köztársaságból minden városok Serenissimája lett, vagy a dózsepalotába, ahol megcsodálja a páncélokat, ágyúkat, a falfreskókat és a dózsék arcképeit. Büszke Velence nagy szülötteire: Firenzének ott van Michelangelo, de Velencének meg Tiziano. Vaporettóra szállva áthajózik a temetőbe, ahol szertartásosan virágot helyez Gyagilev sírjára, aki arra inspirálta, hogy megtanuljon oroszul, és eljöjjön Oroszországba. – Fabiana! – szólongatta Montefalcone. A nő összerezzent, eszébe jutott, hol is van éppen. – Si, haza szeretnék utazni. Minél hamarabb. De amíg itt vagyok, szeretnék segíteni. – Rendben. Hiánnyal küzd az egészségügyi személyzetünk. Azorosz támadás során elvesztettünk egy nővért és egy kiváló tisztet is… ó, persze, bocsánat, hiszen ezt tudja… ne haragudjon, én… Ó, a fenébe! Maremma maiala! – átkozta saját tapintatlanságát. – Semmi baj, tényleg – nyugtatta meg Fabiana, nem bánta, hogy a férfi véletlenül szóba hozta a férjét. Bolond, de kedves bolond. – Bene! Ideje visszatérni dolgozni. Ne törődjön semmivel! Készen áll? – Azt hiszem, igen – felelte az asszony. – Az orvosi sátor az istálló mellett van. A betegének szükségevan önre. Jelenleg nincs orvosunk. Mindent magának kell megszerveznie. Egyedül lesz. Képes lesz rá? Fabiana kihúzta magát, és megtörölte a szemét.

– Igen, képes leszek. – Efelől nincsenek kétségeim. Hamarosan indul az újhadművelet, és attól tartok, akkor sok dolga lesz. Hallgassa csak, ez a puskaropogás a Don felől jön, hallja a motorzúgást? Azok a német harckocsik, amint vonulnak kelet felé. – A propaganda filmhíradók stílusában felkiáltott: – Irány a Volga! Irány Sztálingrád! TUTTE STRONZATE! IDIOTI! Micsoda baromság! Idióták! – legyintett lemondóan. – Semmi keresnivalónk itt… – tette hozzá, aztán felállt és udvariasan meghajolt. Fabiana tisztelgett, de mire visszanézett, Montefalcone már az utca végén beszélgetett az egyik kalmük felderítővel. Újra egyedül maradt. Ahogy elhaladt a tevék mellett, két állat a felső ajkát felhúzva kivicsorította sárga fogait, és ráfújt. Förtelmes jószágok, gondolta a nő. Megzavarják a lovakat. Kivezette aranybarna szőrű, fehér sörényű és fehér farkú pej lovát, Violantét a karámból, és átlovagolt a falun a település túlsó széléig, ahol felállították a terepszínű vöröskeresztes sátrat. Kint megkötötte Violantét, és elnézett a síkság felé. Bár még reggel volt, máris könyörtelenül tűzött a nap, a látóhatár élesen és tisztán tárult elé, az égbolt azúrkékje olyan hideg, akár a márvány. Tökéletes alakzatban repülő gépek hasították az eget, látta rajtuk a kereszt alakú német felségjelet. Keletre, a Donon túl koromfekete füstfelhők emelkedtek a magasba, mint amikor sötét függönyt húznak egy ablak elé. Sztálingrád üzemei? Hirtelen por lepte be a falut, és egészen közelről hallotta a motorzúgást. Egy német harckocsikból, önműködő gépfegyverekből és teherautókból álló menetoszlop közeledett. Megszámlálhatatlanul sokan voltak. A sötétzöldre festett tankok fekete füstöt okádva, rázkódva hörögtek-morogtak, lánctalpukon csikorogva gördültek tova a falu homokos főutcáján. Rajtuk német katonák, egyeseknél puska, mások vállán rakétavető; a Wermacht szürkészöld egyenruhájában feszítő, napbarnította fiatalemberek elhaladtukban vigyorogva csókot dobáltak az asszony felé, és elárasztották a hódolat jeleivel. Fabiana a napon állva várt, míg elvonulnak, amikor pedig már bosszantotta a tréfálkozás, behunyta a szemét és mire kinyitotta, a menetoszlop tova is tűnt a sztyeppén, csak megpörkölődött szalmaszálak és gomolygó fekete füst maradt a nyomában. Látta, amint egy magányos lovas kiemelkedik a porfelhőből, és felsóhajtott. Ez csak egyvalaki lehet.

– Malamore ezredes, inspekció – jelentette a férfi, naptólbarázdált, kifejezéstelen kősziklaarccal. – Ellenőrzöm kedvenc egészségügyi egységemet. Pihenget? Az asszony bólintott, és karjával leárnyékolva szemét felsandított a férfira. Aprónak és sebezhetőnek érezte magát a fehér kötényben. – Van egy betegem – mondta neki. – A mieink közül? – Azt hiszem, igen. Meg kell vizsgálnom. – Rendben – szalutált az ezredes. – Alkonyatkor visszajövök – mondta, és elporoszkált a porfelhőben.

II. A barna vitorlavászonból készült vöröskeresztes sátorban Fabiana öt csupasz tábori ágyat számolt meg, rajtuk ócska, pecsétes matracokkal. Az egyik ágyon egy felöltözött férfi feküdt, mint akit egyszerűen itt felejtettek. Lovaglócsizmája még a lábán, feje körbetekerve egy mocskos kötéssel. Az arca kék-zöld, orra, ajka és jobb szeme vérzett. Nagyon sovány volt, és egyáltalán nem fiatal. A legtöbb férfi, akivel Fabiana a háborúban találkozott, tizennyolc és huszonöt év közötti fiatal fiúk voltak. Ez az ember, úgy saccolta, valahol negyvenöt és ötven között lehet, és már jó ideje nem táplálkozhat kielégítően. Ahogy hevert az ágyon, véznának és aszottnak látszott, inge vérfoltos, helyenként már feketére kérgesedett, nadrágja mocskos az összegyűlt portól, izzadságtól és alvadt vértől. Nem lenne meglepve, ha kiderülne, hogy még bolhás is. Nem jött rá, milyen nemzet tagja lehet, úgyhogy papírokat keresve átkutatta a zsebeit, de nem talált semmit. Sorköteles újoncnak túl öreg volt, tisztnek meg túlságosan alultáplált, hát Fabiana arra tippelt, hogy vagy Mandrika egyik orosz embere, vagy egyike Dirlewanger bűnözőinek, akik állítólag oroszokat és zsidókat, nőket és gyerekeket gyilkolnak a környező falvakban. Ha valamelyik ilyen különleges kommandóba tartozik, akkor egy degenerált alak. Emlékezett Mandrikára és Dirlewangerre, amikor kilovagoltak Malamore ezredessel, és visszataszítónak találta őket. De végül is, ő ápolónő, nem az ő feladata, hogy elítélje Olaszország szövetségeseit. Ez, tűnődött tovább, a korszak csendes bűne: ha elég rugalmas a lelkiismereted, bármit el tudsz fogadni, és továbbra is örömöt találsz a rét virágaiban. Ahogy vizsgálni kezdte a beteget, meglepve vette észre, hogy meglőtték, és csuromvizes az inge. Vajon meg fog halni? Azonnal munkához látott, levágta a férfiról a ruháit, hogy hozzáférjen a vállán tátongó lőtt sebhez. Nem volt segédje, így kénytelen volt mindent maga csinálni. Megemelte a férfi vállát. Nem volt kimeneti nyílás, tehát a golyó még a testében van. Egyes Számú Betegnek fogom hívni, döntötte el magában. Il Primo. – Bárki is vagy, bármit is tettél – szónokolt a beteghezhangosan –, számomra te vagy az új kezdet, az újjászületés, az első beteg, akit egyedül látok el, és életben fogsz maradni. Benya álmodott. Kolimában volt, 1941. június 22-én, aznap, amikor a németek megtámadták Oroszországot. Miután végzett munkájával

Kapto doktornál a kórházban, látta, hogy odakint Múmia vár rá. – A főnök hívat – mondta, miközben úgy tartotta a kezeit, mintkét vakolókanalat. Dzsaba barakkjában a legtöbb fogoly kimerülten feküdt priccsén, kíváncsian kukucskálva a ház oldalsó szárnya, Dzsaba udvartartása felé, ahol a banditák rablásokkal, lövöldözésekkel felvágva, nőkkel és pénzzel hencegve, kártyázva múlatták az időt. Az ajtóhoz legközelebb eső priccsen Benya észrevett egy új foglyot. Lehet, hogy átszállították a szomszédos táborból. Dzsaba szokása szerint félmeztelenül a „Himlős” gúnynevű, sebhelyes arcú gengszterrel és két nővel kártyázott. Nem csoda, hogy a barakkban az összes férfi kiguvadt szemmel bámulta a kártyapartit, gondolta Benya. Az ápolónők kivételével nők nem tartózkodhattak a férfi rabok lágerében. A Dzsabával szemközt ülő asszony fekete hollóra hasonlított, sötét kisugárzása valósággal ragyogott körülötte. Fel sem nézett lapjaiból, amikor Benya megérkezett. – Ülj le, és figyelj – mondta Dzsaba. Benya leült egy priccs szélére. Le sem tudta venni szemét a nőről. – Tudod, ki ez? – sziszegte a fülébe Múmia. – Az Atamansa! Mindenki tudta, hogy az Atamansa a szomszédos női láger kozák főnökasszonya, ahol úgy uralkodott, akárcsak Dzsaba itt náluk. Az „atamán” a generális tisztségének kozák megnevezése volt – de amennyire Benya tudta, ez a nő volt az első számú női főnök. Benyát elbűvölte az asszony cigányos szépsége, és még inkább az, amikor a nő letette a cigarettát, és szórakozottan beletúrt a mellette ülő Nyuska hajába. – Kártyázni jött? – kérdezett vissza Benya. – Szívességet kér – magyarázta a Múmia –, és a főnök aztmondta, kártyán kell elnyernie. Tábori pókert játszottak, sajátos szabályokkal. Kétszer felfedték a lapjaikat, és úgy tűnt, az Atamansa nyerésre áll, de akkor Dzsaba összehúzott szemmel, ősz sörtehaját felborzolva emelte a tétet, és folytatták a játékot. – Ez a mesemondód, Dzsaba? Kis időbe telt, mire Benya ráeszmélt, hogy a nő róla beszél. – A tanárom – felelte Dzsaba.

– Szóval te vagy a firkász, a tintanyaló? – fordult az asszonyBenyához egészen bizarr hangzású, erős doni tájszólással. – Igen – válaszolt Benya. – No, mesemondó, akkor telepedj ide mellém – mondta azAtamansa –, a kék szemed talán szerencsét hoz. – Ravasz trükk, Atamansa – szólt Dzsaba. – De a firkász azenyém. – Akkor dobd be az őszibarackot – mondta az Atamansa, mireNyuska lesütötte a szemét. – Nem is tudtam, hogy szereted a barackot – mondta Dzsaba. – Mindent szeretek – felelte az Atamansa. Dzsaba intett Benyának, aki engedelmesen átült a nő mellé egy székre. Az asszony felé sem fordulva megmutatta neki a lapjait. Már két év is elmúlt, hogy utoljára ilyen közel került egy nőhöz. A lába egészen közel volt az asszony lábához, érezte bőre illatát és a belőle áradó fűszeres meleget. Bámulta a nő szűk csizmába szorított nadrágját, a nyakánál nyitott, világoskék tábori inget, kivillanó bőrét, mely sötét volt, akár az égetett agyag, és legnagyobb megdöbbenésére arról kezdett ábrándozni, hogy vajon milyen lenne vele szerelmeskedni. Biztos volt benne, hogy jól kijönnének. A nő odanyújtott neki egy cigarettát, és Benya elvette. Múmia ravaszkásan vigyorogva meggyújtotta neki. Ahogy a nő megmozdult, a kezével súrolta Benyát, a cigarettája kék füstjét az arcába fújta, és Benya már kezdte elképzelni, hogy ez a jelenet itt a főnök barakkjában hogyan alakul tovább, hogyan csókolja a nő vastag ajkát, gombolja ki a bricseszét, fogja meg a combjait… Egyszerre rájött, hogy újra él. A letartóztatása és elítélése óta nem érzett ilyesmit. Eltemetkezett a Gulag porába. Eunuch lett belőlem, gondolta, egy herélt, üres porhüvely. Minden testi vágy kihalt belőle. Megszűnt Benya Golden lenni. De most új életre kelt, azon a szent napon, amikor kitört a háború. – Mutasd a lapjaidat – mondta Dzsaba nyugodtan. Dzsaba mindent nyugodtan csinált, soha nem emelte fel a hangját. Az Atamansa leeresztette a kezét. – Nyertél – állapította meg Dzsaba. – Kérem a nyereményemet – felelte a nő. – Rendben – mondta Dzsaba, és odabiccentett Múmiának, akihirtelen hátulról lefogta a Himlős karjait, hogy mozdulni sem bírt. Vidor megragadta a kezét, és egy drótvágót megcsattintva egy szempillantás

alatt lenyisszantotta a kisujját. Himlős felüvöltve összerándult a kíntól. Múmia eleresztette a karját és elvezette a színről. Vidor odahajította az ujjat az asztalra Atamansa elé. Benya irtózva pattant fel. – Végezetül – mondta a nő – megkaphatom, amiért jöttem? – Egy gyémántért cserébe – felelte Dzsaba. – Mit akarsz tudni? Dzsaba elbűvölően tudott mosolyogni, ha akart. – Valamit a kis barátodról. – Rendben, batono Dzsaba – mondta az asszony grúzul„nagyságos úr-nak” szólítva Dzsabát, és füléhez hajolva sokáig suttogott valamit. – Köszönöm, Atamansa – mondta Dzsaba. A nő felállt. Dzsaba is feltápászkodott. Az Atamansa visszafordult Benyához. – Van egy olyan érzésem, hogy még találkozunk – bökte ki Benya, maga is meglepődve saját merészségén. A banditák felhördültek e pimaszság hallatán. – Nem hinném – felelte Atamansa széles vigyorral, kivillantvaaranyfogát. – Ahonnan én jövök, ott szilaj pónikat törünk be. Te csak menj vissza a könyveidhez! Dzsaba, a minden ízében grúz úriember felállva meghajolt. Múmia vezette a kifelé tartó menetet, őt Dzsaba követte. Az Atamansa Nyuskára pillantott, felkínálta a karját, és Nyuska lesütött szemmel, akár egy szemérmes menyasszony, belekarolt. A menetet az Atamansa és Nyuska zárták, lassan vonultak végig a barakk oldalszárnyán, mintha egy cigány menyegzőre mennének. – Ágyba bújnál az Atamansával? – vigyorgott Vidor, rekedthangon sugdosva Benya fülébe. – Csak vigyázz! A te kék szemedért akart játszani, de be kellett érnie a Himlős kisujjával. Benya nagyot nyelt, ahogy végre leesett neki, hogy mire ment ki a játék. – Tudod, hogyan ölte meg a szeretőit Rosztovban? – folytattaVidor. – Levágta őket, miközben dugtak vele, felvágta a hasukat a nyakuktól a golyójukig, úgy, ahogy egy halat belezel ki. – És mi volt az a dolog a barátjával meg a gyémánttal? – A nő Spigelglasznak, a Zóna parancsnokának a szeretője, agyémánt pedig egy értékes információ, ami felhasználható valaki ellen.

Az Atamansa közben odaért az ajtóhoz, de megtorpant, aztán oldalra pillantott a legszélső priccsen heverő fiatalemberre. A friss húsra. – Maga az, Mihail Cserkin? – kérdezte. A férfi meglepetten nézett fel rá. – Igen, én, de nem hiszem, hogy… – Nem, még nem találkoztunk – mondta kedvesen a nő –, deremélem, jól érzi magát itt, az új helyén. – Még mielőtt a férfi válaszolhatott volna, hozzátette: – Figyelte a játékot? – Igen – ült fel nyugtalanul a férfi. – Mit nyert? A nő széles ragadozó mosolyt villantott, aranyfoga megcsillant: – Magát. Cserkin arcán még a döbbenettel vegyes tanácstalanság tükröződött, amikor a Múmia leemelt egy deszkát az ajtó mellől, és egyetlen erőteljes mozdulattal fejbe vágta vele Cserkint, majd ugyanazzal a lendülettel felemelte, és visszaakasztotta a helyére, ahonnan elvette. Az egész annyira gyorsan történt, hogy Benya alig vette észre a pukkanó hangot, de tudta, hogy a deszka közepén kiáll egy hatalmas szög. Cserkin változatlanul zavart arckifejezéssel a halántékához emelte kezét, mintha egy kalapot próbálna, mely nem igazán illik a fejére, aztán két takaros patakocskában elindult a vér a homlokán, sűrűn, mintha szirup folyna a fejéről. A priccseken heverő foglyok egy másodpercig tágra nyílt szemmel bámulták a jelenetet, majd ahogy Cserkin nagyon lassan oldalra dőlt a priccsén, és haláltusájában rángatózni kezdett, félrefordították tekintetüket. Az Atamansa kivezette Nyuskát az ajtón, és ahogy eltűntek az éjszakában, Benya rájött, hogy alighanem egy kis szórakozást is nyert magának a kártyán Dzsaba szeretőjével. Érezte, ahogy Dzsaba keze megszorítja a tarkóját. – Ha esetleg kíváncsi lennél, az az alak engedetlen volt azAtamansával szemben. Ezt sosem felejtjük el. Ülj le! Benya leült. – Hallom, önkéntesnek jelentkeztél a hadseregbe. Dzsaba ezt úgy kérdezte, mintha az előbb semmi nem történt volna, mintha az emberei, köztük a fejhangon káromkodó Mámetka, nem épp egy holttestet vonszolnának ki a barakkból. – Hallottad? – Miért tennél ilyen őrültséget, Benya?

– Hogy harcoljak a nácik ellen. – És úgy véled, a Vörös Hadsereg nem boldogul a te harcibuzgalmad nélkül? – Úgy érzem, ezt kell tennem. Főnök, én orosz vagyok, oroszzsidó. A nácik az ellenségeim. Dzsaba a fejét csóválta. – A mi briganti becsületkódexünk szerint nem dolgozunk azállamhatalomnak, és nem harcolunk az államhatalomért. Egyikünk sem fog beállni önkéntesnek. Nem kerülte el valami a figyelmedet, írókám? Benya elbizonytalanodott. Az időközben visszatért Vidor, Múmia és Mámetka rezzenéstelenül figyelték urukat, akár a gazdájuk füttyentésére váró vadászkutyák. – Micsoda? – Ahhoz, hogy az ember itt életben maradjon, két dologszükséges. Az életkedv, a spiritusz, ami benned megvan. De szerencsére is szükség van, méghozzá nem egyszer, hanem számtalan alkalommal. Golden, én vagyok a te szerencséd. Hát nem gondoskodom rólad eléggé? Szünet. Dzsaba még mindig vigyorgott, de mandulavágású szeme jéghidegen fürkészte Benyát. – Bocsánatot kérek, batono Dzsaba – felelte Benya, aki érezte, hogy most helyénvaló a régi grúz udvariassági formula használata –, hálátlanul viselkedtem. Nem megyek a háborúba… Megmentetted az életemet, a tiéd vagyok.

III. – Ő is itt van, most jött vissza a frontról – mondta Szvetlanának abátyja, Vaszilij. – Gyere, keressük meg! A fiatalember ezredesi rangjelzésű repülős egyenruhájában átkalauzolta a lányt a fehér stukkódíszes, görög oszlopos dácsában mulatozó ittas vendégek sokaságán. – Zubalovót partikra teremtették, nem igaz? Kár, hogy apasoha nem használja. Szvetlana majdnem el sem jött. Nagyon feldúlta, amit megtudott az anyjáról. Miért hagyta el őt? Ennyi éven át becsapták, hogy aztán egy újságból tudja meg az igazat! Meg szerette volna beszélni a dolgot Vászjával, de a fiú annyira komolytalanul viselkedett és már most annyira elázott, hogy belátta, nem ez lenne a megfelelő pillanat. Inkább elvett egy pohár pezsgőt, felhajtotta, és máris jobban érezte magát. Ha nem csillant volna fel a lehetőség, hogy találkozhat Sapiróval, el sem jött volna, de érezte, egyáltalán nem biztos, hogy máskor is adódik ilyen alkalom. A villa szobáiban csizmás, zubbonyos tisztek és bodorított hajú, meztelen vállú, mélyen dekoltált orosz Veronica Lake-ek és Ingrid Bergmanok tolongtak. Szvetlana az első, Vogue-ból koppintott ruháját viselte lapos sarkú cipővel, és esetlennek érezte magát ennyi csodaszép nő és jóképű férfi, úgynevezett sztiljagi – jampec között. Néhányukat ismerte, ott volt például Szimonov, a költő a feleségével, a filmcsillag Valentyiva Szerovával, amott meg a filmrendező Roman Karmen, oldalán felesége, Nyina, szintén színésznő. Szvetlana tudta, mit pletykálnak: a bátyja, Vaszilij szerelmes Nyinába, akit beköltöztetett a lakásába és kirúgta a feleségét, Galinát. Nyina férje tajtékzott, levelet írt Sztálinnak, melyben bepanaszolta a fiát! Vaszilij kézen fogva húzta magával, savanyú képű kis koboldként borzasztó dolgokat sugdosva a fülébe: – Azt a nőt úgy dugtam meg, hogy a férje ott volt a szomszédszobában – mondta. – Azt meg ott… – Hallgass, vagy befogom a fülem – tiltakozott Szvetlana, demégsem tette. A szerelmeskedés nem lehet olyan ocsmány dolog, amilyennek a bátyja szavaiból tűnik, töprengett. Ha az ember szerelmes, az biztosan csodálatos érzés.

A nők gramofonzenére táncoltak. Az új táncot foxtrottnak hívták, olyan gyorsan kellett lépkedni, és olyan közel a táncpartnerhez – bárcsak tudna táncolni! Időnként egy-egy vihogva táncoló lány hozzádörgölőzött Vaszilijhoz, Szvetlana pedig magára maradt. – Várj, Szveta, mindjárt visszajövök – mondta a bátyja, és otthagyta, mint egy rakás szerencsétlenséget. Nemsokára mégis visszatért, és magával húzta a lányt. – Miért akarsz találkozni vele? – Csak beszélgetni az újságcikkekről, amiket írt. – Hóó, ne etesd a bátyádat! Szerelmes vagy belé! – Nem, dehogy! – Ugyan már, te is csak egy lány vagy! Akkor ez diákszerelem. De szeretnéd megcsókolni, levenni a ruhádat, és…? – Hallgass már, Vászja, ne légy gusztustalan! Nem mindenarról szól… – Nem? Dehogynem! Szóval le akarsz feküdni vele. – Fejezd már be, Vászja, vagy elmegyek! Mindent elrontasz. Tényleg haza kéne mennem… – Akkor csak menj, te kis szentfazék… Vaszilij nagyon undok tudott lenni. Sápadt arcán megkeményedtek a vonások, ajka elkeskenyedett. Aztán hirtelen újra megváltozott. – Akkor nem találkozol a szerelmeddel – mondta a lánynak. – Ő nem a… Vászja, kérlek! – Na gyere, húgocskám, megkeressük. És aztán majd későbblefekhetsz vele. – Vászja! – Várj csak! – ragadta karon a bátyja. – Ott van, látod? Mostnem mehetsz el. Végre megtalálták. – Lev! – rikkantotta Vászja, átölelve a barátját. – Nézd csak, kiszeretne megismerkedni veled! Egy katonai egyenruhás, magas férfi, sűrű, fekete hajában őszes fürtökkel, átható tekintetű fekete szemekkel egy csapat feszülten rá figyelő nővel beszélgetett. Szvetlana mindig emlékezni fog rá, ahogy ökölbe szorított kézzel, kinyújtott mutatóujjával szenvedélyesen magyarázott. Majd megölelte Vaszilijt.

– Lev Sapiro, ő a húgom, Szvetlana – mutatta be Vaszilij. –Remélem, nem fog untatni. Nagyon komoly lány. Sapiro lenézett a lányra, és ebben a pillanatban Szvetlana nyomorultul alacsonynak, csúnyának és nagyon fiatalnak érezte magát. A felé forduló nők skarlátvörös ajkukkal, bodorított hajukkal és feketére sminkelt szemükkel mind ellenállhatatlannak, gondtalannak és nagyon kifinomultnak tűntek. De legnagyobb csodálkozására Sapiro szó nélkül otthagyta őket, majd egy félreeső helyre vezette. – A levele bearanyozta a napomat – mondta. – Milyenbátorságra vall, hogy mert írni nekem! Válaszoltam magának. – Tudom! Hogy mert válaszolni? Teli szájjal felnevettek, mintha már régóta ismernék egymást. – Hát nem vagyunk mi ketten bátor oroszlánok? – De igen – felelte a lány –, önnek ez a neve. – És ezentúl magának is ez lesz a neve. Lvicának fogom hívni, nőstény oroszlánnak. Maga lesz az én oroszlánhercegnőm. Hívhatom így? – Ó, igen. A férfi egészen közelről az arcába nézett, és így szólt: – Valami szomorúságot látok a szemében. Elárulja nekem, hogy mi bántja? Ez volt a legkülönösebb dolog, amit valaha is tapasztalt, gondolta később Szvetlana. Hiszen csak most találkoztak, és a férfi máris belelátott, egyenesen a szíve mélyére. Ez volt a legféltettebb titka, és olyan volt, mintha a férfi, akit alig pár perce ismert, tudna róla. Elmesélte, hogy mit tudott meg az anyjáról. A férfi meghallgatta, megvigasztalta, megértette, milyen igazságtalan az egész, értette, hogy érzi magát. Milyen végtelen kedvesség volt benne! – Most, hogy elmondta, már jobban érzi magát? – Sokkal jobban. – Lenne kedve táncolni velem? – Foxtrottot? – Igen, foxtrottot. Próbálta már? – Igen, de csak a barátnőmmel, Martával. Ő tanított meg. A férfi kézen fogta, behúzta magával a táncparkettre, és olyan szorosan magához szorította, hogy érezte férfias erejét. Fokozatosan

ellazult a karjában, bizalomra ébredt, követte a mozdulatait. A tánc után mentegetőzött: – Olyan ügyetlen voltam. Ne haragudjon! A lapos sarkú cipőmborzalmas. – Hogy érti ezt, hercegnő? Csodálatosan táncolt. Élvezet voltmagával táncolni. És a ruhája nagyon csinos. Új? – Azután kézen fogta, csak úgy, pillanatnyi tétovázás nélkül, mintha csak egy átlagos lány volna. – Mondja, mi a véleménye a háborús tudósításokról? Sikerül érzékeltetnünk, hogy mi történik a fronton? Szvetlana később nem is emlékezett a saját válaszaira, de a férfi figyelmesen hallgatta a véleményét, mintha irodalomkritikus lett volna, egy tudós, nem pedig diáklány. Könyvekről, filmekről, történelemről beszélgettek, és a férfi egyetlenegyszer sem említette az apját vagy a Kremlt. A lány hozzá volt szokva az uralkodói léptékű hízelgéshez. Soha senki nem mondott ellent a Cár lányának, de mindig akartak tőle valamit, vagy menekültek előle, félve a nevét. De Sapiro egyetlenegyszer sem hízelgett neki. Ehrenburg egy cikkével kapcsolatban nem értett egyet vele, úgy vitatkozott vele, mintha egyenrangúak lennének: – Ezt csak azért mondja, mert nem olvasta végig az egészcikket – mondta a lánynak. – Ha elolvasta volna az utolsó mondatot… Amikor hosszú idő elteltével Szvetlana az órájára nézett, éjfél elmúlt, és elkapta Klimov százados pillantását, aki biccentéssel jelezte, hogy ideje menniük. – Haza kell mennem – mondta a férfinak. – Holnap… Legszívesebben leharapta volna a nyelvét, majdnem kimondta, hogy iskolába kell mennie. Szánalmas! – Mennie kell? – sajnálkozott Sapiro. – Annyira élveztem abeszélgetésünket – mondta, és rámosolygott. – Ön olyan üdítő. Nem olyan, mint ezek a kiégett színésznők. Maga az egyetlen ember itt, akivel komolyan lehet beszélgetni. – Ne gúnyolódjon, kérem. – Eszemben sincs, komolyan mondom. Az ön gondolataiszíntisztán intellektuálisak, nem befolyásolja őket hiúság vagy ambíciók. Találkozhatunk még valamikor? – Persze, természetesen. Esténként egyáltalán semmi dolgomnincs. – Na, látja? Itt magán kívül senki más nem mondana ilyet. Panaszkodnának, hogy milyen elfoglaltak. Tettetnék magukat. És

egyszerre flörtölnének tíz férfival, és… – A férfi komolyan a szemébe nézett. – De maga nem ilyen, ugye? A lány megrázta a fejét. – Holnapután utazom vissza a frontra. Holnap este? Az lesz azutolsó estém Moszkvában. Hazafelé a kocsiban, elöl a sofőrrel és Klimovval, Szvetlana hátradőlt az ülésen, behunyta a szemét, majd újra és újra felidézte magában az estét. Életében először volt maradéktalanul boldog. Mint egy nőstény oroszlán a párjával.

IV. Sztálin egyedül volt a Kis Saroknak nevezett irodájában Vasziljevszkij tábornokkal. Molotov és a többi vezető messze jártak, igazgatták a minisztériumaikat, irányították a fronton folyó eseményeket vagy kivételesen megengedtek maguknak pár óra alvást. Csupán a termetes, holdvilágképű vezérkari főnök maradt vele a homlokára hulló hajfürtjével. Sztálin bement az íróasztala mögött lévő kis teakonyhába, és egy ezüstfogantyús üvegpohárkában teát készített magának, aztán fogott egy üveg örmény konyakot, beleöntött a teába egy kávéskanálnyit, megkeverte és belekortyolt. A déli frontról katasztrofális hírek érkeztek. A németek óriási erőket csoportosítottak, hogy benyomuljanak a Kaukázus területére, a Donnál pedig az utolsó szovjet csapatokat szorongatták. Hamarosan átkelnek a folyón, és továbbvonulnak a síkságon Sztálingrád felé. Tudta, hogy muszáj megőriznie hidegvérét és lehetséges támadási pontokat keresni; támadni, akármibe is kerül. – Van hír a Melisko-féle Strafbatról? – kérdezte Vasziljevszkijt, miután meghallgatta a legutóbbi hadijelentéseket. Vasziljevszkij már látta, hogy Melisko büntetőzászlóalja a Vezér különleges érdeklődésére tart számot, egyfajta kabalája lett. – Személy szerint Meliskótól nem érkeztek hírek – mondtaVasziljevszkij –, bár az egyik tisztje jelentette, hogy úgy hívja a strafnyikikat, hogy „banditáim”. Sztálin pislantott, Vasziljevszkij pedig folytatta: – A rádión továbbított parancsra a harkovi ostromgyűrűbőlkimenekült, és a Don környékére átcsoportosított Második Doni Partizán Brigád Elmor őrnagy vezénylete alatt sikeresen találkozott, és összefogott velük egy közös akcióra a Schuma és az áruló Mandrika náci alakulatai ellen. Sztálin meggyújtotta Hercegovina Flor cigarettáját, és a gomolygó fehér füstfelhőn keresztül figyelte, ahogy Vasziljevszkij beszél. – És mit intéztek Melisko banditái? – Megerősítésre várok, Sztálin elvtárs. Nem szeretek addig jelenteni, amíg nem tudom biztosan… – Csak mondja nyugodtan. Nem fogom felelősségre vonni. – Azt hallottam, hogy tegnap délután ötkor sikerült csapdábacsalniuk és meggyilkolniuk az áruló Mandrikát. A partizánok negyven embert

vesztettek. Mandrika rendfenntartói, akiknek most az áruló Bronyiszlav Kaminszkij a parancsnokuk, egyesítették erőiket a német Einsatzgruppe D és a Dirlewanger irányítása alatt álló Különleges Erők egységeivel. A körzet falvaiban véres bosszút állnak Mandrika haláláért. – De Mandrika meghalt? – Igen. – Honnan tudjuk? – Hogy ki a forrásunk? Feltételezem, hogy Mandrika Hiwijeiközött van egy ügynökünk. Sztálin bólintott, ő többet tudott Vasziljevszkijnél a hírszerzés módszereiről. „Háborúban a sötétség ugyanolyan fontos, mint a világosság” – szokta mondani. – Szóval Melisko banditái sikerrel jártak. Legyen szíves rádióntovábbítani a Sztavka gratulációját Melisko ezredesnek. – Ha nincs több kérdése, Sztálin elvtárs, vissza kellenemennem a vezérkari főhadiszállásra, hogy átnézzem a legutóbbi jelentéseket. – Üljön le, Alekszandr Mihajlovics! Vasziljevszkij azt tette, amit mondtak neki. Ilyen korábban még soha nem történt. – Tud róla, hogy a fiam, Jakov, a németek foglya? – Ha így van, nehéz lehet az apjának – mondta Vasziljevszkij. Természetesen tudomása volt róla, hogy Sztálin első házasságából származó fiát, Jakov Dzsugasvilit, akinek gyöngéd, önmarcangoló természete mindig is szálka volt az apja szemében, elfogták a németek. De Sztálinnal jobb volt vigyázni. Sztálin szemmel láthatólag megroggyanva, elgyötört, szürke arccal a levegőbe bámult. – Én csak egy vagyok a milliónyi apa közül, akik elveszítettekvalakit. Nem vagyok különleges. – De valószínűleg fel akarják őt használni ön ellen. – Természetesen – felelte Sztálin. – Számítok rá, hogymegteszik. Árulás volt, hogy megadta magát az ellenségnek, és nem részesül különb bánásmódban, mint bármelyik katona, aki az ellenség kezébe kerül. A feleségét letartóztattuk. Vasziljevszkij nem sietett állást foglalni. Mire megy ki ez az egész? – töprengett.

– Mindig is gerinctelen alak volt. Nem tudom, ezúttal gyávavolt, vagy csak nem volt szerencséje. – Biztos vagyok benne, hogy nem volt szerencséje, Sztálinelvtárs. Nem lehetünk felelősek gyermekeink tetteiért – vonta meg a vállát Vasziljevszkij. – Már születéskor van egyfajta jellemük, amelyen legtöbbször nem sikerül változtatni. – Talán igaza van. Sztálin kékes füstöt fújt a mennyezetre, ahol gomolyogva szétterült. – Ha elárult volna minket, már az orrunk alá dörgölik. Még azis lehet, hogy Sztálin fia bátrabb, mint gondoltuk. – Ebben az esetben, ha nincs hír, az jó hír. Sztálin kutató tekintetet vetett Vasziljevszkijre. – Hallom, az ön apja pap volt. Bang! Bombarobbanás. Vasziljevszkij nagy levegőt vett, észrevette, hogy hirtelen kiverte a veríték. – Ez igaz, bár az ilyen elemek, mint a papság, nyilvánvalóanosztályellenségek. Több mint tíz éve megszakítottam vele a kapcsolatot, és azóta nem érintkeztünk. Egyáltalában nem, erről biztosíthatom. Sztálin bólintott. – Én is papnak tanultam a szemináriumban. – Igen, Sztálin elvtárs – felelte Vasziljevszkij kimérten. – Jó gyakorlat volt a politikához. Gyakorlatot szereztem azemberek megítélésében. – El tudom képzelni. – Alekszandr Mihajlovics, ilyen háborús időkben szégyen, hogyegy fiú nem látogatja meg idős édesapját. – Igenis, Sztálin elvtárs. – Ha lesz ideje – folytatta Sztálin –, látogassa meg az édesapját!Ne várja, hogy elteljenek a napok! A halál oly könnyen elragadja az öregeket. Hívja fel innen, az előszobából, és tudassa vele, hogy a fia gondol rá. Kérdezze meg, hogy mindene megvan-e, amire szüksége van. Megteszi a kedvemért? – Igen… igen, természetesen. – Ma este? – Igen, ma este. – Jó éjszakát, Vasziljevszkij tábornok!

Sztálin felállt, és az irodából kisétálva elindult a lakása felé. Meglepő módon hirtelen rátört a vágy, hogy lássa Szvetlanát. De a lány nem volt otthon. Letelepedett a konyhaasztalhoz. Örült, hogy beszélt Vasziljevszkijjel. Berijától kapta az információt a tábornok apjáról, hogy bármikor felhasználhassa Vasziljevszkij ellen, de a család néha ugyanolyan fontos lehet, mint az ideológiák. Ez talán épp olyasvalami volt, amit a szemináriumban tanult. A papok olykor ravaszabbak voltak, mint a rendőrök. Igen, a családnak is megvan a maga helye, gondolta. Ekkor, mintegy végszóra, kitárult az ajtó, és ragyogó arccal, csillogó szemmel Szvetlana libbent be rajta estélyi ruhában, kifestett szemmel, kirúzsozott ajakkal, bodorított hajjal. Sztálin egy pillanatra megdöbbent, mennyire felnőttnek látszott. De hát ez a gyerek még túl fiatal az ilyesmihez! – Szveta, olyan… Hirtelen megrohanta a vágy, hogy ráordítson: Minek csípted így ki magad, nevetséges vagy! Mégis, mit gondolsz, hogy nézel ki? Mint egy szajha! Ki engedte meg, hogy így öltözz? De a Vasziljevszkijjel folytatott beszélgetés hatására elöntötte a család iránti szeretet andalító érzése, és megfékezte haragját. – Na, mit szólsz, apa? – kérdezte a lánya, körbeforogva. – Olyan felnőttnek tűnsz, alig ismertelek meg. Még csaktizenhat éves vagy. Megleptél, kedvesem. – De tetszem neked? Csinos vagyok? Olyan bűbájos életöröm sugárzott a lányából, hogy egyszerre nem is tudta, mit feleljen, ilyen nem gyakran fordult elő vele. – A kis hercegnőm, a drága kislányom felnőtt – mondtaesetlenül mereven. – Ó, apa – sóhajtott a lánya mosolyogva. A férfi megölelte, ahogy mindig szokta, de a lány erős parfümjétől felfordult a gyomra. – Jó napod volt az iskolában? Hogy állsz a leckéddel? Szvetlana olyan ragyogó mosolyt vetett rá, hogy Sztálin megcsóválta a fejét: vannak emberek, akik teljesen a maguk kis világába bezárkózva élnek. De egy bolseviknak nincs ideje a családra, gondolta. Az ő családja a Párt. Az érzelmek és a szeretet csupán burzsoá csökevények, csak a forradalom számít. Eszébe jutott első felesége, a

fiatalon meghalt Kato. Ártatlan első szerelem volt az övék, de a második feleségéhez, Nágyához, Szvetlana anyjához már sokkal érettebb viszony fűzte; úgy hívta őt: Tátocska. Csakhogy a nő gyönge volt, hallgatott az ellenségeire, és elhagyta őt. Aztán ott voltak a sógorok és sógornők, akik Nágya öngyilkossága után hozzájuk költöztek, hogy gondoskodjanak Szvetlanáról. Pletykáltak, kifürkészték a titkaikat, mindenbe beleavatkoztak, és összeszűrték a levet az ellenséggel; néhányan közülük már nem voltak az élők sorában. Kénytelen volt likvidálni őket. Bizony, feláldozta a saját családját is. Aztán ott voltak a gyerekei. Jakov elárult engem, mondta magának. És Vaszilij ugyanúgy. – Hol voltál? – kérdezte Szvetlanát mogorván. Az ijedtében ugrott egyet. – Zubalovóban Vaszilijjal. Sztálint elöntötte a harag. – Az a senkiházi úgy viselkedik, mint valami földesúr. Állandóan kapom a jelentéseket a hóbortjairól. Vaszilij szeretőjének a férje panaszlevelet is írt nekem. Nincs időm ezekkel a szélhámosokkal és a szajháikkal foglalkozni. Ilyenkor, amikor minden család gyászolja a halottait, a miénk is, ez színésznőcskéket hajkurász és játssza az eszét. Légy nagyon óvatos, Szvetlana, odakint azt lesi az aljanép, hogyan tudnának befurakodni a családunkba. Légy résen! Felteszem, Ványa cicomázott így ki? – Mint egy kóristalányt, tette hozzá magában, de ezt már nem mondta ki. Szvetlanára pillantott. A lánya olyan fiatal, azokkal a szeplőkkel és gesztenyebarna hajával annyira hasonlít az édesanyjára, Kekére, ahogy itt mosolyog rá szégyenlősen még ennek a szörnyű válságnak a kellős közepén is. Csak félrevezette az a nyomorult Vaszilij, bizonyára ez történt. Megnyugodva homlokon csókolta a lányát, túlságosan ritkán engedi meg magának az ilyesféle gyengédséget, így most újra megcsókolta. Még ha ő is a nagy Sztálin személyesen, attól még ő is csak ember, méghozzá apa. A család – gondolta, miután jó éjszakát kívánva lányának kiment a konyhából –, a család mindennél fontosabb!

Hatodik nap

I. Fabiana a kórházsátorban Foscolo verseskötetét olvasgatva várta, hogy az Egyes Számú Beteg magához térjen. Kora reggel volt, és ő az éjszaka legnagyobb részében a betegét ápolta. Könnyű altatásban eltávolította vállából a golyót, mely most ott hevert egy tálcán, mint egy összezsugorodott fémbogár. Kitisztította a sebet, majd összevarrta a nyílást. Ezután levetkőztette a férfit, és egy szivaccsal lemosta a testét. Most pedig itt ült, és figyelte. Mindent egyedül csinált, emelgette, forgatta, és alaposan elfáradt. A beteg valószínűleg még aludni fog egy darabig. Összeszedte magát, hogy felébredjen. Az éjszakai műtét alatt ráébredt, hogy egyedül van, teljesen egyedül, úgy, ahogy mindig is volt, amíg férjhez nem ment. A sátorban üldögélve végiggondolta az életét: visszagondolt az iskolájára a neversi iskolanővéreknél Velence közelében, ahova gazdag családok és arisztokraták leánygyermekei jártak. Ő ösztöndíjjal került oda, és egyik tanára, egy Oroszországban született apáca, aki történelmet és orosz nyelvet tanított neki, megváltoztatta az életét. Az iskola után ápolónőnek tanult a monumentális homlokzatú SS Giovanni e Paolo Kórház lepusztult, rosszul megvilágított kórtermeiben. Minden, ami Oroszország előtt történt vele, ugyanazon a talpalatnyi helyen játszódott Velencében, és mégis minden ide vezetett, ennek a háborúnak ehhez a pillanatához. Özvegyasszony vagyok, tűnődött Fabiana, és ha hazamegyek, üres kézzel térek vissza szüleim otthonába. Nem vagyok fiatal özvegy, harminc múltam. Vagyon nélkül mentem a házasságba, és vagyon nélkül távozom, ugyanaz az ember vagyok, aki voltam. Ippolito egy jottányit sem változtatott meg. Csupán a nevét viselem, a bőrömön a pofonjai emlékét – és Oroszországot. Amit itt láttam, az változtatott meg engem. Felsóhajtott, és visszatemetkezett Foscolo I Sepolcri verseskötetének olvasásába – az élet és halál közti hajszálvékony mezsgyéről, és hogy az ürességből hogyan tör elő egy himnusz az életről, a szerelemről és az édes ábrándozásról –, amikor az Egyes Számú Beteg, Il Primo megmozdult. Miután egy marék cseresznyével és egy szelet fekete kenyérrel megjutalmazta magát, megszemlélte a munkáját. A műtét nem volt nehéz, és varrni is ügyesen varrt. Erős volt, és nem jött zavarba a mezítelen test látványától. Amikor egy férfi ennyire rosszul van, olyan,

mintha az ember egy gyereket vagy egy állatot ápolna. A vágás a homlokán inkább horzsolás volt, amire egy helyi doktor tehetett valami ragacsos borogatást, amitől szépen kezdett összeforrni. Lehetséges, hogy Il Primo kozák, bár a bokáján és a combján a horzsolások arról tanúskodtak, hogy nincs nyereghez szokva. Arca és teste kék-zöld volt a zúzódásoktól, a korbácstól és valamilyen tompa tárgytól származó ütésnyomoktól. Lehetséges lenne, hogy nem Mandrika egyik pribékje, hanem az egyik foglyuk? Mindkét esetben szerencsésnek mondhatja magát. A fejsérülésekor nem tört be a koponyája, és a vállába fúródó golyó is elkerülte a fontos szerveket és izomcsoportokat. Látszik, hogy megverték, de elmenekült, és volt annyi ereje, hogy messzebbre ellovagoljon. És a lova fölötte állva őrizte, ahelyett, hogy elvágtatva maga után vonszolta volna a kengyelbe akadt lábával, amitől több ember hal meg lovassági ütközetek során, mint a kardcsapásoktól. – Chiunque tu sia, sei fortunato – mondta ki hangosan. Bárki is vagy, szerencsés vagy. A férfi most kinyitotta a szemét, és egyenesen ránézett. A szeme különösen világos kék volt, középen sárga pettyekkel. – Senki… aki ismer engem… nem nevezne… szerencsésnek – zihálva nyögte olaszul. – Ne beszéljen – szólt rá a nő szigorúan, oroszra váltva. –Pihenjen. Nem akarom, hogy tönkretegye a munkámat. – Milyen szigorú! – mondta a férfi, majd újra álomba merült. Olasz szavak, gondolta, Olaszország – milyen boldog emlékeket őriz onnan, Gorkij villájából, Sorrentóból. A ház a Nápolyi-öbölre nézett. Most eszébe jutott az az éjszaka, amikor Gorkijjal ketten üldögéltek a forró éjszakában, és éjfél utánig beszélgettek. Vacsorára tésztaételeket ettek, és bort ittak hozzá. Pohárköszöntőket mondva politikáról, könyvekről és forradalomról beszélgettek, na és persze a szerelemről. Az idős író történeteket mesélt neki az életéről, abból az időből, amikor nincstelen csavargóként járta az országot, az első írói sikereiről, az 1905-ös moszkvai harcokról, Lenin iránti tiszteletéről és kettőjük barátságáról, és hogy miként csalódott a diktatúrában, és vonult száműzetésbe. Oroszországról beszélgettek, ahogy ciripeltek a kabócák és a gramofonból szólt a dzsessz. Benya még fiatal volt, a húszas éveiben járt, az írás mesterségét tanulta, és elbűvölte, hogy személyesen ismerheti Gorkijt, Babel és a többiek társaságában üldögélhet. Olaszul

tanult, reggel eszpresszóval indította a napot, délutánonként Gorkij szicíliai cselédlányával szerelmeskedett, este pedig csatlakozott az orosz írók és szeretőik kis társaságához. Uramisten, azok az ételek, a hegyek, és azok a gyönyörű nők! Aztán Sztálin addig hízelgett, míg rávette Gorkijt, hogy térjen haza Moszkvába, hatalmas villát és végtelen juttatásokat ígérve. Benya ott is meglátogatta, a szecessziós villában, ahol Gorkij, a szeretője és a fia éltek fényűző börtönükben, tele titkosrendőrökkel. De Gorkij azért elolvasta Benya novelláit, kijavítgatta, kiadta az újságjában, és bemutatta őt a fejeseknek a Szovjet Írók Szövetségében. – Ha lesz alkalmad, írj a háborúról; a háború maga az életkvintesszenciája – mondta neki Gorkij közvetlenül a halála előtt. – A bennünk lévő spiritusz. Amikor kitört a spanyol polgárháború, Benya a „bennünk lévő spirituszra”, minden író álomtémájára éhesen rohant Madridba. A Pravdának küldött tudósításaiban leírta a fronton megesett kalandjait, mindent, amit a fanatikus gyilkosok között élő törékeny zsidó íróként megélt. A madridi fronton egy alkalommal még puskát is ragadott és lőtt a fasisztákra, csupán a halál árnyékában létezés izgalmáért. Az Ebro melletti harcokban megtanult lovagolni, és a katonákkal együtt vágtatott a csatába, torkában dobogó szívvel, de elragadtatva attól, hogy ott van, ahol történnek a dolgok, a háború és az élet forró olvasztótégelyében, ahol minden férfi lenni akar, akinek fontos a küzdelem. Aztán beköszöntött Oroszországban a terror időszaka. Megkezdődtek a kirakatperek, ismert bolsevikokat egyik napról a másikra kivégeztek, de Benya soha nem vette komolyan fontolóra, hogy Nyugat-Európában maradjon; ő orosz volt, és tudta, hogy írói vénája a külhonban elsorvadna. Azonkívül Moszkvában a titkosrendőrség biztosan nem nyúlna hozzá egy ujjal sem. Hazatérve azonban azt tapasztalta, hogy sorra tartóztatják le a barátait: írókat, tisztviselőket, színészeket, aztán azok feleségeit és családtagjait, és ezek az emberek soha többé nem kerültek elő. Nyolc gramm ólmot kaptak a tarkójukba vagy kényszermunkát a Gulágon. Benya a biztonság kedvéért írt néhány dicsőítő újságcikket Sztálinról, de aztán teljesen kiszáradt abban a terméketlen légkörben, egy szót sem volt képes leírni. Az Írószövetség feje egy reggel magához hívatta az irodájába, és leültette T alakú íróasztala mellé a minden hivatalban kötelező Sztálin-

portré alá. – Nos, Golden elvtárs, hogy halad a könyvvel? – Még nem kezdtem bele… – Jól figyeljen rám, Golden elvtárs! A múlt héten Sztálin elvtársazt mondta: Miért nem ír valamit ez a Golden Spanyolországról? Az ott harcoló elvtársainkról? Hol van már a könyve? – Sztálin elvtárs ezt mondta? Tud a létezésemről? Benya maga sem tudta, hízelgőnek vagy inkább rémisztőnek tartsa a dolgot. – Sztálin elvtárs mindent elolvas, és ebbe a maga cikkei isbeleértendők. Sztálin elvtárs ért az irodalomhoz, és most, hogy Gorkij meghalt, törődik az ön pályafutásával. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ez mekkora megtiszteltetés, de ez nem minden, amit Sztálin elvtárs mondott. „Ez a Golden csak nem sztrájkol? Rejteget előlünk valamit?” Amikor Sztálin elvtárs ilyesmivel tréfál, azt okkal teszi. Nos, a Párt azt kívánja, hogy most már tegyen le valamit az asztalra. Úgyhogy beutalom magát Szuhumiba, az Írószövetség üdülőjébe három hónapra. Vissza ne merjen jönni könyv nélkül! A kritikusok által körberajongott Spanyol történetek óriási siker lett Oroszországban és az ország határain kívül is. „Eleven, groteszk és érzéki” – mondták róla, az Írószövetség főtitkára pedig újra magához hívatta Benyát. – Sztálin elvtársnak tetszett a könyv, de megjegyezte, hogy „inkább érzelmes, mint politikus”. – Belepillantott a jegyzetfüzetébe. – Mosolyogva annyit mondott: „Ezt a tintanyaló Casanovát jobban érdeklik a nők, mint a háború…” Benya teljesen összezavarodott. – Ez most akkor dicséret vagy sem? Az Írószövetség főtitkára baljósan elmosolyodott a Sztálin által ráruházott hatalom fényében fürödve. – Jól teszi, ha megszívleli Sztálin elvtárs útmutatásait, írópolgártárs.

II. Benya felébredt. Fogalma sem volt, hol lehet. Annyira párás volt a levegő, hogy a gyógyszerek és a meleg kellemes transzba ringatták, úgy érezte, az örökkévalóságig tudna aludni. Egy széket látott az ágy mellett, amin egy ápolónő ült, aki nem nézett felé, elfordulva egy könyvet olvasott. Andalítóan tökéletes jelenet. A nő felnyúlt, levette fejéről a fehér nővérsapkát, és elkezdte kihúzogatni hajából a csatokat. Csodásan sűrű haja volt, és amikor a fényes, sötétbarna fürtök leomlottak az arca köré és a nyakára, Benya szinte érezte haja édeskés illatát. Figyelte, ahogy a nő odanyúl, keze közé vesz egy hajtincset és befonja, aztán nyúl egy másikért… Kezek, karcsú ujjak, amint kisimítják és összefogják a vastag hajfürtöket, átszántanak rajtuk, majd fogják a következőt, újra és újra. Sokáig figyelte az asszonyt, csodálatosan szépnek találta szelíd mozdulatait. A nő mozgásának ismétlődő ritmusa, az összpontosítás, a nővér hajának sűrűsége és különleges finomsága, a bőr és a veríték illata valósággal hipnotizálta; mintha valami különleges szertartást figyelt volna, mely elbűvölte, és enyhítette fájdalmait. Alá-alámerült álmai tengerébe, olykor hallotta saját hangját, amint mámorosan félrebeszél, de valahányszor kinyitotta a szemét, a nővér ott volt, néha olvasott, máskor a haját fésülte, a látványa mindig átváltoztatta Benyát is valaki mássá, mintha egy másik, kellemesebb helyen lenne. Meghallotta a sátor vászon ajtószárnyának súrlódását, és résnyire nyitotta a szemét. Baljós alak állt az ajtónyílásban, egyik pillanatban egyenruhában, a másikban már mintha vastag, redős bőrpáncél borítaná, akár egy dinoszauruszt. Benya rémülten kapkodott levegő után, de a nővér hátrafordult. Úgy látszott, ismeri a fekete inges alakot. – Buonasera, console Malamore. Malamore megkerülte az ágyat, szemügyre vette a Benya sebesüléseit borító kötéseket. Benya nyugodtan feküdt a helyén. – Ezt mind egyedül csinálta? – kérdezte Malamore csikorgócsizmáiban téblábolva. – Si, signore. – Lenyűgöző. – Úgy érti, egy nőtől? – kérdezte az asszony, dacosan felszegveaz állát.

– Csak arra utaltam, hogy ölni mindig könnyebb, mintgyógyítani. – Azt látom – felelte a nő. – De ez itt senkinek nem jelentgondot. Malamore elővett egy cigarettát, és meggyújtott egy gyufát. – Itt bent ne, kérem – mondta a nő, és elfújta. Benya kis híján hangosan felnevetett meglepetésében. – Hú, de szigorú! – Nem maga az első, aki ezt mondja. Ez egy orvosi létesítmény. – Ez csak egy sátor egy átkozott orosz faluban – krákogtareszelős hangján Malamore. – Nos, itt bent az történik, amit én mondok – replikázott a nő. – Vannak férfiak, akik ezt nem vennék jó néven… – mondtaMalamore. Hát, ha ezt udvarlásnak szánta, gondolta Benya, akkor a vén krokodilnak még van mit tanulnia. – Maga hogyan tesz helyre egy nőt, konzul? Ahogy Ippolitoszokta? Benya azon töprengett, ki lehet ez az Ippolito, a férje? Úgy hangzott, mintha erőszakos alak lenne. Hirtelen a védelmébe akarta venni a befont hajú nővért. – Isten nyugosztalja – mondta Malamore –, de azt hiszem, nemjutott messzire a módszerével, ugye? Az ápolónő keresztet vetett. Ó, meghalt a férje, lélegzett fel Benya. Hála az égnek! – Nem szenvedett. Tudja, láttam, hogy történt. Egyetlen lövésvolt. Színtiszta balszerencse. – Malamore köhögött. – Mennem kell – mondta, és elindult, de a sátornyílásnál visszafordult: – Ez a magáé – tett le az asztalra egy üveg bort. – Orosz bor a Krímből. Masszandra. Nem vagyok a szavak embere… de erre csak… egy erős asszony képes – mutatott Benya ágya felé. – Nos, az anyám erős asszony volt. Ő képes volt ilyesmire. És maga is. A sátorlap a helyére libbent. Fabiana nagyot sóhajtva rogyott le a székére. – Sti cazzi! – kiáltott fel Benya. A láza még mindig vészesen magas volt, és a rikkantása hangosabbra sikerült, mint amilyennek szánta. – Mit mondott? – kérdezte a nővér döbbenten. – Sti cazzi! Porca puttana!

– Ez nagyon csúnya beszéd – nézett rá a nő szigorúanösszehúzott szemöldökkel, de Benya elvigyorodott, és a nő is elhúzta a száját. Már időtlen idők óta nem nevetett, gondolta a férfi. – Káromkodni is tud olaszul? Nem rossz, de honnan tanultilyesmit? Nekem ne használjon római szitkokat, én velencei vagyok. Mióta van ébren? – Egy ideje – felelte Benya. Megint rázta a hideg, de a feje tiszta volt. – Szóval mindent hallott? Benya alig láthatóan biccentett. – Fájdalmas volt. – Micsoda, a sérülései? – Nem az, hanem hallani, amint ez a vén krokodil flörtölnipróbál magával… Csábítónak találja? – Mi lenne, ha a saját problémáival foglalkozna? – Szemtelen beteg vagyok? – Eddig maga a legrosszabb. – Ugyan, csak curioso vagyok – mondta és egy pillanatra eltűnődött. – Nem is tudom, hogy hívják. – Bacigalupo nővér – mondta a nő hűvösen. – Szomjas? –nyújtott oda neki egy pohár vizet. – Éhes? – Nagyon. Mi lesz az ebéd? Carciofi alla romana? Fiori di zucca fritti? Spaghetti all’arrabbiata? – Beszél olaszul. Talán járt is Olaszországban? A férfi bólintott. – Hagyja abba a kérkedést az olasz tudományával! Pihenniekell, különben elmegyek. – Micsoda? És visszaküldi a krokodilt, hogy végezzen velem?Mi lesz az ebéddel? Meddig kell még várni? A nő mosolyogva csóválta a fejét, és hozott Benyának kenyeret, sajtot és paradicsomot, fel is szeletelte neki. Figyelte a férfit: élvezettel evett, hangosan sóhajtozott, majdhogynem dorombolt elégedettségében. – Ez a legfinomabb étel, amit valaha életemben ettem – mondta Benya, amikor végzett. – Sok mindenen ment keresztül.

– Maga is – felelte Benya, és idézte a nő szavait:„Özvegyasszony vagyok. Vagyon nélkül mentem a házasságba, és vagyon nélkül távozom.” – Cosa? Hogyan… – Talán észre se vette, de hangosan beszélt magában. Mindenthallottam. Ébren voltam. Fel volt dobva, abban a szokásos, műtét utáni állapotban, amikor még hat a fájdalomcsillapító, és még nem tért vissza a fájdalom. – Megverték – váltott témát az asszony. – Mi történt? De a beteg már újra visszahullott az öntudatlanságba, zuhanva repült keresztül az elé sorjázó, nyomasztóan valódinak tűnő rettenetes emlékképeken, amiket már elfelejtett, vagy próbált elfelejteni. Amikor halálra ítélték, az aranybánya, a hasítás a lovassági rohamban, a földből kiálló emberi kezek, az Elefánt teste alá szorult Melisko, Tonya és a megpatkolt fogoly, a kislány és Kapto. Lázasan összevissza beszélt oroszul, Fabiana megértett belőle néhány mondattöredéket, odament az ágyhoz, és végigsimította a homlokát, halk szavakkal nyugtatgatta, letörölte homlokáról a verítéket. A férfi egyszerre sírva fakadt, a nő mellé ült, és fogta a kezét, míg az egyre magasabbra hágó naptól egyre elviselhetetlenebb hőségben a beteg végül álomba merült. Fabiana fölé hajolt. – Most már tényleg alszik? – suttogta gyöngéden, de nem jöttválasz. – Akkor jó.

III. Kora este volt, és Klimov, Szvetlana testőre nyugtalanul feszengett az előszobában ülve a Dom na naberezsnoj, a Rakparton álló ház egyik lakásában, szemben a Kremllel a Moszkva folyó túlsó partján. Ideges volt, mert nem látta a rábízott személyt. Cigarettára gyújtott, és hallgatózott; nagyon szerette Szvetlanát. A kislánynak nem könnyű az élete, elvesztette az édesanyját, és hát ami az apját illeti…, nos, annak jobb dolga is van, úgyhogy Klimov nem akarta elrontani az örömét. Miért ne mehetne egy kamasz lány randevúra? De ő volt felelős a lányért, és Sztálinnak felelt érte, aki ugyan nem a Cár, viszont szigorú grúz családapa. Az órájára pillantott, és még kényelmetlenebbül kezdte érezni magát. A lány már több mint egy órája bent van a lakásban. Mit csináljon? Szvetlana a konyhában volt Lev Sapiróval. Egymással szemben ültek az asztal két oldalán, de farkasszemet néztek a zakuszki, a sózott hal maradéka és az apró vodkáskupicák fölött. Nehezen indult a beszélgetés. A férfi egyenruhát viselt, a lányon virágos ruha volt. Forró volt a moszkvai este, Szvetlana izgult, hogy izzad a tenyere, és azon aggódott, nehogy a hónaljánál a ruhán is kiütközzön az izzadság. Isten őrizz! Lev Sapiro áthajolt az asztalon, és hatalmas mancsaiba vette a lány mindkét kezét. – Annyira örülök, hogy találkozhatunk – kezdte. – Nem volt egyszerű – felelte a lány. – Semmi nem egyszerű, ami értékes – válaszolt Sapiro –, éssemmi, ami egyszerű, nem értékes. – Holnap elutazik? – Igen. Sztálingrádba, kora hajnalban. Ott kell lennem, hogy… Csak úgy ömleni kezdett belőle a szó tervekről és ötletekről, cikkekről és utazásokról, forgatókönyvekről és különféle benyomásokról… egészen elvarázsolta Szvetlanát. Várjon, akart közbevágni, kérdezni akart valamit a forgatókönyvről, film lesze, vagy színdarab, és melyik újságnak írja a cikket, és mit mondott Ehrenburg Grosszmannak, és kiről…? – De most ne beszéljünk erről – mondta a férfi hirtelen. – De meg akartam kérdezni, hogy…

– Erre most nem pazarolhatjuk az időt. Bármikor kérdezhettőlem bármit. Levélben. De itt, most minden perc aranyat ér. El kell mondanom magának, Szveta, hogy mióta találkoztunk, mióta írt nekem, minden percben magára gondolok. Nagyon furcsa és csodálatos érzés… – Mi benne a furcsa? – Nos… – Túl fiatal vagyok? – Igen, az. Borzasztóan fiatal, de közben öreg is. A lelke, amivela dolgokat látja, öreg, és maga annyira komoly és olvasott, mindenről imádom hallgatni a véleményét. És ez nagyon valószerűtlen dolog, de néha a legvalószerűtlenebb dolgok a legjobbak, nem gondolja? – Igen, igen! – mondta a lány, és hirtelen megrohanta a vágy, hogy megcsókolja a férfit. Nem bánta, hogy nős, vagy bármi más. Igazából erről meg is akarta kérdezni, de fogalma sem volt ennek illemtanáról. Megpróbált visszaemlékezni a tizenkilencedik századi regényekre, amiket olvasott: hogyan beszélnek az emberek ilyen dolgokról? Nézte Lev markáns arcát, sűrű haját, széles száját – és egy pillanatra sem engedték el egymás kezét az asztal fölött. Klimov kezdett pánikba esni. Mi lesz, ha a főnöke, Vlaszik tábornok megtudja? Mi lesz, ha Sztálin fülébe jut a dolog? Egy dühös grúz apa még akkor is félelmetes jelenség, ha az illető nem az Acélember, a Népek Atyja, a Világ Proletárjainak Vezetője, a Legfőbb Parancsnok, az Állami Védelmi Bizottság Elnöke, a Párt Főtitkára és… de Sztálin még mindez is egyszerre. Felpattant, és fel-alá kezdett járkálni. Ennek most azonnal véget kell vetnie! A drága kis Szvetlana megérdemli a szerelmet, de ez a puccos firkász, ez a zsidó, ez negyvenéves és nős! Ez borzasztó hiba! Azonnal véget kell vetnie a dolognak. Elköhintette magát, aztán még hangosabban köhögött. – Szvetlana, néhány perc múlva bemegyek! – kiáltotta. Fogyóban volt az idejük. Felálltak, a férfi előrehajolt, és rászorította a száját Szvetlana ajkára – csak egy pillanatra; egyetlen másodpercnyi habozás után vadul csókolózni kezdtek. A férfi mintha fel akarta volna falni – akár egy oroszlán. A lányt elborították az érzései, hogy egészen beleszédült. Nem feküdhet le a férfival, az ki van zárva! Az apja soha nem engedné meg, hogy odaadja magát esküvő előtt, de úristen, ez kibírhatatlan.

Klimov odakint hallgatózott. Tennie kell valamit, most azonnal. Muszáj! Ha a lány elveszti a szüzességét, neki vége, a Gulagon fog elpusztulni, ízzé-porrá zúzzák. Vagy rögtön a tarkójába eresztik a nyolc gramm ólmot. Bekopogott az ajtón. – Szvetlana! Indulnunk kell! De Lev visszarántotta még egy csókra, és a lány ugyanolyan vadul csókolta vissza. Volt valami mennyei két egymást ennyire szerető, ennyire tökéletesen egymásra hangolt ember érzéseiben – Szvetlana még soha életében nem tapasztalt ilyesmit. Végül, tántotogva, mintha ittas lenne, hátralépett. Lev rámosolygott. – Uramisten, ez nagyon jó volt! Imádok csókolózni veled –súgta a lány fülébe, majd továbbra is suttogva hozzátette: – Olvasd el minden egyes cikkemet, különleges üzeneteket fogok küldeni az én oroszlánhercegnőmnek. Fel foglak hívni, és ha nem tudsz beszélni, csak mondd, hogy „rengeteg leckém van”; ha gondolsz rám, mondd azt, „a Sándor-kertben nyílnak a virágok”, és ha… – És ha azt akarom mondani, hogy szeretlek, és mindenmásodpercben vágyom rád, akkor mit mondjak? – Akkor mondd azt: „A kis oroszlán éhes.” – Ó, istenem – suttogta Szvetlana megkapaszkodva az asztalszélében. – A kis oroszlán éhes!

IV. A vöröskeresztes sátor üres volt: Il Primo eltűnt. Fabiana egy pillanatra pánikba esett. Még nem volt itt az ideje, hogy a beteg felkeljen az ágyból. A reggel nagy részében még nem volt öntudatánál, halálos ítéletekről, egy férfi megpatkolásáról, ásókról és szablyákról kiáltozott. Nem volt még elég erős, hogy felkeljen. Elkóborolt? Vagy elvitték? Volt egy elképzelése, hogy kicsoda a férfi, és a gondolatra, hogy letartóztathatták, elakadt a lélegzete, mintha gyomorszájon vágták volna. Kirohant a sátorból, és jobbra-balra szétnézett. – Imádom azt a vidéket – mondta a férfi, amikor korábbandélután felébredt. Micsoda egy szószátyár alak, egy pillanatra be nem áll a szája. Madonna! Egy másodpercre el nem hallgatott, de Fabiana életének minden apró részlete érdekelte: a szülei, milyen könyveket olvas, miről álmodozik, az első szerelmei, hogyhogy beszél oroszul, mit gondol a házasságáról… Soha életében senkit nem érdekelt, hogy Fabiana mit érez – a férjét biztosan nem, aki házasságuk együtt töltött négy éve alatt egyszer sem érdeklődött az érzései felől. Az Egyes Számú Beteg voltaképpen leginkább a legkedvesebb otthoni barátnőire hasonlított, de okosabb volt azoknál, és olyan mulatságos, ahogyan váltogatta az olaszt és az oroszt, tökéletes ellentéte Malamore konzulnak, aki úgy préselte ki magából a szavakat, mintha a beszélgetés egy satuba szorított szikladarab lenne. Amikor pedig magáról beszélt, Il Primo azt mondta el, milyen az ízlése, ami a nőket, könyveket, lovakat illeti, mit szeret Olaszországban, miért szeret írni… – Hogyan szeretheti ezt a füves pusztaságot? – kérdezte a nő. – Olyan végeláthatatlan! És olyan lapos! A látóhatár beszippantja az ember lelkét. Amerre a szem ellát, semmi sincs itt… Hogyan szeretheti ezt? Én Toszkána hegyeit, Amalfi szikláit, Velence lagúnáját látom magam előtt; bármi jobb, mint ez a vadon. – A napraforgókat imádom – felelte a férfi. – Ahogy a porleptenapraforgómezőn átlovagoltunk. Tűzött a nap, és mintha rám mosolyogtak volna, egyedüli mosolygó arcokként ebben a puskaporba és gyilkolásba süllyedt országban. A nő eltűnődött. – Itt a falu határában van egy hatalmas napraforgómező. – Valóban? Ott lesz, döntötte el Fabiana. Elment megnézni a napraforgókat.

Végigfutott a falun átkozva fordros-bodros nővér egyenruháját, mely – olasz divatcikkhez illőn – jóval kifinomultabban nőies és sokkal kevésbé praktikus volt, mint bármely másik nemzeté; ki a szántóföldre, keresztül egy aratásra váró zabföldön… és tessék, ott volt: a tőle kapott zöldesszürke egyenruhába bújt, törékeny alak, kezében az ő krími borával, bámulta a napraforgókat. – Maledetto bastardo! Che il diavolo ti porti! Mi az ördögöt művel idekint? Ki mondta magának, hogy felkelhet? Hogy merészeli? A dühtől magánkívül kiabált a férfival, hogy képes volt kockára tenni a gyógyulását. Kitépte a kezéből a borosüveget. – Ó, hát rám talált – mondta Benya. Utolsó álmából csodásan tiszta fejjel, elevenen ébredt, mintha újjászületett volna. – Alaposan rám ijesztett – mondta neki a nő, márnyugodtabban. – Valóban? – incselkedett a férfi. – Észrevette, hogy eltűntem? Aggódott értem? – Nem vette észre, maledetto bastardo, hogy maga az egyetlen betegem? Persze hogy észrevettem! – Szóval káromkodni is tud – vigyorgott rá a férfi. Az asszony látta rajta, hogy ahhoz szokott, szeressék, csodálják, és leküzdötte magában a sürgető vágyat, hogy ő is így tegyen. Ez csak egy névtelen páciens. Hamarosan elmegy. De hova? Odanyújtotta neki a csúcsos sapkát, amit akkor viselt, amikor rátaláltak. – A nap ellen. Napszúrást fog kapni. Én hozzá vagyok szokvaehhez a hőséghez, de maga nagyon sápadt… A férfi a sapkára nézett. – Olasz – állapította meg. – Az. Ezért nem lőtték rögtön agyon. Benya a fejébe húzta a sapkát, és eltöprengett. Kapto tehette a fejemre, gondolta, hogy nagyobb esélyem legyen megmenekülni. Ahogy Ganakovics esetében, most is összezavarták az emberek tettei. – Jöjjön. Vissza kell mennünk a kórházba. Itt kint nemvagyunk biztonságban… – Nem tudom, odabent biztonságosabb-e – felelte Benya. A nő szorosan mellette állt. – Erre nem gondoltam. Úgy érti, magának? – Igen, nekem.

Az asszonynak eszébe jutott Malamore és a feketeinges cimborái, Dirlewanger és az SS. – Az attól függ, kicsoda maga. Benya felsóhajtott. – El kell mennem. Most. Még ma. – Még nincs jól. Vérfertőzést kaphat. Újra belázasodhat. Avállán szétnyílhat a seb. – Azt nem gondolnám a maga kiváló munkája után. – Kicsoda maga? Tudom, hogy orosz, és beszél egy kicsitolaszul. Maga…? Benya visszatartotta a lélegzetét. Most jött el a pillanat, amikor a nő feladhatja, és ezzel az ő életének vége. – Nőként, ápolónőként vagy az olasz hadsereg katonájakéntkérdezi? A nő pislogott, Benya látta, hogy átgondolja a dolgot. – Felel nekem? – Az a vén krokodil Malamore fasiszta, ugye? Igazi elvakulthívő. – Maga szerint én úgy festek, mintha az lennék? – Nem tudom. Benyának eszébe villant Kapto és Tonya. Már egyáltalán semmit sem tudott. Az emberi természet szüntelenül képes volt meglepni vadállati kegyetlenségével és teljesen váratlan kedvességével. Rábámult a nőre, a szemébe nézett – sötétbarna szeme volt, és ahogy a nap sugara rávetült az arcára, a barna szín mézszínűbe fordult, és Benya egyszerre rájött arra, amit valójában már eddig is tudott, hogy bízni fog a nőben. Még ezen az ingoványos terepen is. Voltaképpen nincs is más választása. – A nevem Benya Golden. – Benya Golden – ízlelgette a nevét Fabiana, kétszer iskimondva hangosan. – Oh, Dio, csodálatosan hangzik olaszul – lelkendezett a férfi. – Bár olaszul minden jobban hangzik. – Szóval maga a Vörös Hadsereg tagja, aki a mi vonalainkmögé tévedt? Madonna santa! Fabiana visszasandított a falu felé. Valaki hamarosan észre fogja venni, hogy idekint beszélgetnek, vagy Malamore erre lovagol az SS-es cimboráival. – Nem mehetnénk beljebb a napraforgók közé? Kérem, jöjjönvelem!

A nő a fejét csóválta, de azért vele tartott. – Meséljen a Velencében töltött gyerekkoráról… Fabiana… szólíthatom így? Fabiana nekikészült a válasznak, de megtorpant. – Én még semmit sem tudok magáról. Azon tűnődtem, próbáltam kitalálni, vajon mivel foglalkozott békeidőben. – Muszáj innom egy kortyot, mielőtt ebbe belemegyek –mondta a férfi, kivette a nő kezéből az üveget, és kihúzta a dugót. – Várjon – szólt rá a nő. – Nem ihat. Az altató és afájdalomcsillapítók miatt. – Igen? – kérdezte aggodalmas képpel Benya, aminek láttánFabiana elmosolyodott. – Fogadjunk, hogy a civil életében nagy hipochonder – jegyeztemeg csipkelődve a nő. – Még szép, hogy az vagyok, de nem ma. Amúgy sem valószínű, hogy túlélem ezt az egészet. Ennyit igazán megengedhet – felelte Benya, és meghúzta az üveget. – Imádom a massandra bort, egyszer majd mesélek magának a Krímről. Most magán a sor. Az asszony körbepillantott. Sehol senki. Csak az égszínkék égbolt, a nap, és körös-körül a poros képű napraforgók. – Nem lehet. Szolgálatban vagyok… – Szolgálatban? Én azt hiszem, inkább a Napraforgók TitkosBirodalmában van, ahol akármit megtehet. A való világon kívüli dimenzióban vagyunk, első és egyetlen alkalommal ebben az elátkozott háborúban. Maga megszabadult a hadseregtől, a halott férjétől és Malamorétól, én pedig nem vagyok sem katona, sem fogoly, sem a maga betege. A Napraforgók Titkos Birodalmában nincs múltam. Csupán a birodalom két lakója van itt, az egyikük gyakran dühbe gurul, dacosan felszegi az állát és fenyeget az ujjával – a másik hálás, ha dühösnek láthatja, mert olyankor csodaszép. Amúgy meg, Fabiana, ha nem iszik velem, egyetlen szót sem mesélek magának. Megegyeztünk? – Egy olasz számára szentségtörés az üvegből inni…– Mint felvagdosni a spagettit? – Pontosan. Vagy kanállal enni. – Ott egye a fene – mondta Benya. – Örüljünk, hogy élünk. Szerintem Bacchus megbocsát majd önnek. Na, gyerünk, üljön mellém!

– Jaj, de ez az ostoba fehér egyenruha van rajtam. Foltos lesz afűtől, és… – Akkor csak fogja, és igyon. A nő fogta a palackot, és belekortyolt a borba. Benya ereje fogytán lerogyott a földre, a látása is elhomályosult, de nagy levegőt vett, és a bor hatására magához tért. – Letartóztattak, halálra ítéltek, kegyelmet kaptam és aGulagra küldtek. De most kaptam egy új esélyt az életre. – Ez a kínzás, meg hogy lövést kapott, ez magának a szép újkezdet? – hitetlenkedett Fabiana a férfi mellé térdelve. – Beállítottak egy büntetőzászlóaljba, így új esélyem nyílt azéletre, és nem hinném, hogy lesz más lehetőségem. Fabiana rámosolygott, az arca egészen közel volt a férfiéhoz. – Nos hát, az nem szerencse, hogy a lova őrizte magát, amikorlezuhant a hátáról, és várt, amíg valaki magára talál? És hogy azután az én kezeim közé került, és összevarrtam a sebét? – És bort is adott. Az a ló a legjobb barátom, rajta kívül talánmaga az egyetlen barátom az egész világon. Úgyhogy ezt most ki akarom élvezni. Ilyen egyszerű az egész. Ezen a napraforgómezőn, állott boron és a velencei ápolónővel történő beszélgetésen túl nincsenek terveim. – Miért ítélték halálra? – Úgy nézek ki, mint egy gyilkos? Vagy bankrabló? – Szünetettartott. – Nem, író voltam. Kiestem a hatalom kegyeiből, és a mai napig nem tudom, miért. De politikai elítéltként végeztem a… hallott Kolimáról? A nő megrázta a fejét. – Mindegy, a távol-keleti aranybányákban. – Nehéz bányászként elképzelni magát. – Nem ez volt a választott hivatásom. – Tudom… de hát persze hogy maga író. Ez nyilvánvaló. Fejük felett a ragyogó égen fehér kondenzcsíkot húzva német gépek repültek harci alakzatban Sztálingrád felé. A nő felállt. – Vissza kell mennünk – mondta megtántorodva. Ahogy felegyenesedett, a levegőben köztük levő atomok valahogy újrarendeződtek: tisztán látta, amint megtörténik. És közben a belsejükben is megváltozott valami. De ez semmit nem jelent, bizonygatta magának. Egy szép táj látványa ugyanilyen hatást kelt – emlékszik rá az ember, de maga a pillanat gyorsan elszáll.

Leporolta a ruháját, és a férfira bámult: – Mindazok után, amin keresztülment, még van ereje egyápolónővel flörtölni, stupido? – Ha ezek lennének az utolsó perceim – felelte a férfi –, akkorsem tudnám ezt az időt hasznosabban tölteni. – Mélyet lélegzett, és megváltozott hangon folytatta: – Tudja, Fabiana, erre mindig emlékezni fogok, valahogy örökké. – Én is – mondta az asszony. – Valahogy örökké. Ahogy ezt mondta, széttárt ujjakkal feltartotta jobb kezét az ég felé, a férfi ránevetett, és utánozta a mozdulatát. – Kinevet? – kérdezte az asszony elkomorodva. – Dehogy! Ünneplem magát. Valahogy örökké! – És megismételték az ég felé mutató kézmozdulatot. A férfi sarkon fordult, és elindult vissza a falu felé. – Benya! – szólt utána a nő. A férfi visszanézett. Meg akarta csókolni az asszonyt, de hirtelen elszállt minden ereje, elöntötte a reménytelenség érzése, vörös szikrák táncoltak a szeme előtt. Kis híján elesett, a nő átkarolta, és megtartotta. – Le kell feküdnie. Azt fogom mondani, hogy nem tudom, kicsoda maga. – Jobb lenne, ha… – …ha azt mondanám, azért viselt olasz egyenruhát, mertmaga az orosz segédcsapataink tagja? – Ha hajlandó lenne ezt mondani, azzal időt nyernék. – Benya Golden, ez zsidó név, ugye? Benya bólintott, rátámaszkodott az asszony erős vállára. – Semmi mást nem tudok hozzátenni. A kezében van azéletem. Amikor Benya felriadt, éjszaka volt. Az ágyán feküdt a sátorban, Fabiana az ágy mellett üldögélt. – A beszélgetésünkről álmodtam a… – suttogta a férfi. – …a Napraforgók Titkos Birodalmában. – Igaz, ugye? Valóban megtörtént? A nő bólintott, rábámult a férfira, ujjával megérintette az ajkát. Benya azon tűnődött, vajon mire gondolhat. – Nem hinném, hogy még valaha találkozunk az életben – kezdte a férfi. – Valószínűleg nem. De el akarom mondani, hogy ezek voltak

számomra a háború legboldogabb órái… nem, az utóbbi éveim legboldogabb órái. Ó, ezek a szavak, gondolta a nő, és eszébe idézte kedvenc verseit. Bárcsak újra hallhatná őket, elmormolta a fogai között, ízlelgette, emésztgette. – Nekem is – válaszolta, széttárt ujjakkal felemelve egyik kezét. – Valahogy örökké. Benya bólintott: szóval emlékszik. – Figyeljen rám, nem akarom, hogy miattam bármi kockázatotvállaljon – mondta. – Ígérje meg, hogy nem fog. – Megígérem. De segíteni akarok magának… ha tudok. – Csak annyit mondjon meg, hogy hol vannak a lovak. – Az istállók közvetlenül a sátor mellett vannak. De vigyázzona tevékkel! – A lovam is ott van? Gesztenyeszínű Bugyonnij-kanca, csillaggal a homlokán, fehér zoknikkal. – Nem tudom. – Őrzik az istállót? – Éjszaka nem. – Szükségem van egy puskára, mielőtt elmegyek. – Puskára? – pillantott rá nyugtalanul a nő. – Montefalcone azösszes ellenségtől zsákmányolt fegyvert a raktárban tartja, az istálló melletti faházban, de… – Sajnálom. Nem kellett volna erre kérnem. Kérem, felejtse el apuskát… Néhány óra múlva indulnom kell. – Nem maradhat még egy napot? – Nem kockáztathatok. Ma éjjel elmegyek. – Megfogta a nőkezét. – Valahogy örökké.

V. Drága Oroszlánhercegnőm! Szeretnélek újból megcsókolni. Az ajkadat, a nyakad, a vállad, érezni a hajad illatát. Elbűvölsz… A te Oroszlánod

Hetedik nap

I. A nyár közepén sokára köszönt be éjjelente az igazi sötétség, ezért Benya jóval éjfél utánig várt az indulással. Hallgatta bombaként szaporán ketyegő szívdobogását és a falu éjszakai hangjait. Verekedő macskák, fel-felhorkantó tevék, elszórt lövések, a feje fölött elhúzó repülőgépek, olasz danolászás, lovak nyerítése – és egyszer csak egy pisszenés a sátor mellől. – Benya! Felhajtotta a sátorponyvát, és szembe találta magát Ezüstharisnya fehér csillagos homlokával. A lovat Fabiana vezette a kantárjánál fogva. Ezüstharisnya megörült neki, Benya végigsimította a fejét, megcsókolta a nyakát. – Grazie mille – mondta Fabianának. – Grazie mille. Fabiana, aki most világoszöld olasz egyenruhát viselt, és kackiásan a fejébe csapott katonai bustinát, ugyanezt mondta neki, azután a férfi orosz módra háromszor arcon csókolta, közel húzva magához a nőt, érezte, milyen meleg, szájon csókolta, a nő visszacsókolta, és a fülébe súgta: – Benya, meg kell ütnöd, hogy… – Nem lesz könnyű. – Siess! Benya teljes erőből pofon vágta az asszonyt, hogy az hátratántorodott, és az ajkához kapta a kezét. – Jó, ez jó lesz – mondta, miután észrevette a vért az ujján. – Anyeregtáskában van ennivaló. Indulj már! Menj! Ezüstharisnya azonnal megiramodott, ahogy Benya felült a nyeregbe, a nyakát megérintve megnyugtatta az állatot. Romantikus, költői szavakkal akart volna elbúcsúzni Fabianától, például azzal, hogy „Valahogy örökké”, de túlságosan félt ahhoz, hogy ilyesmivel törődjön. Vissza sem fordulva megsarkantyúzta lovát, és vágtázni kezdett. Ahogy Benya ellovagolt, tudta, hogy a nő vár egy kicsit, majd elkezd segítségért kiáltozni. Megbeszélték, hogy azt fogja mondani, a „fogoly” ellökte, megütötte, és elszökött, ki az éjszakába. Vajon az olaszok veszik a fáradtságot, hogy egy elszökött, sebesült orosz fogolyra vadásszanak? Nem valószínű. Keresztüllovagolt a zabföldön, mindvégig a sövény közelében maradva. A sötétben látta az ezernyi napraforgót, amint fejüket a föld felé hajtva várják, hogy a nap felé emelhessék arcukat, mögöttük pedig a szélesen elterülő sztyeppét, egészen a Donig. Lovaglás közben rájött,

hogy nincs fegyvere, még egy bicskája sincs, amivel megvédhetné magát – csak a puszta kezemmel, gondolta komoran elmosolyodva. A kantárt meghúzva megállította Ezüstharisnyát. Menjen vissza, és lopjon magának egy fegyvert, legalább egy pisztolyt, hogy végezni tudjon magával, ha nem akar Mandrika embereinek kezébe kerülni? Homlokát dörgölve tanácstalanul töprengett. Ez a dolog nem megy neki valami jól, egyáltalán nem. Fogalma se volt, hova menjen, mit csináljon. Egyszerre lódobogást hallott a szántóföld irányából. A szíve szaltót vetett – máris üldözőbe vették. Leszállt a lóról, és remegve, hallgatózva állt az árnyékban. Furcsamód úgy hangzott, mintha egyetlen lovas követné. Ki lehet az, Malamore? Vagy Mandrika egyik Hiwije? Aztán meghallotta a bársonyos hangot. – Benya, én vagyok az. Itt vagy? – Itt, erre! Fabiana lovagolt felé pej lova hátán. – Nem vittél fegyvert. Ezeket elfelejtettem odaadni – nyújtottoda Benyának egy Parabellumot, néhány kézigránátot és egy Papasát töltényekkel, de ezenkívül, a ló horpaszánál lógó kardhüvelyben volt nála egy puska is. – Köszönöm, de túl sokat hoztál el. Észre fogják venni. A többitvidd vissza, siess! – Jó – mondta a nő, de nem mozdult. – Indulnom kell. Azt akartam mondani, hogy soha nem fogomelfelejteni, amit értem tettél… – Va bene – suttogta a nő. – Valahogy örökké. És megint azt a furcsa, már ismerős kézmozdulatot tette. Benya hamar övébe dugta a Parabellumot, a PPS-t átvetette a vállán, a fegyver dob alakú tárjához való töltényeket tartalmazó bádogdobozkákat a nyeregtáskájába süllyesztette, végül a puskát visszaadta az asszonynak. Az bedugta a kardhüvelybe. A férfi felült Ezüstharisnya hátára, és visszapillantott Fabianára. Az nem mozdult. Benya megfordította a lovát. Az asszony még mindig ott volt. – Akkor köszönöm. Indulnom kell, Fabiana, neked meg mostazonnal vissza kell menned. Vai subito! Arrivederci!

Az asszony is megfordult a lovával, de egészen körbefordult, így még közelebb került a férfihoz. – Tudod, Il Primo, nem mehetek vissza. Most már nem. Elvitted a lovadat, a fegyvereket, és elszöktél. Ki fogják találni, mi történt, és árulásért főbe lőnek. Benya egy másodpercig emésztette a hallottakat. Az olaszok azt fogják feltételezni, hogy túszként vitte magával az asszonyt, le fogják őket vadászni, lehet, hogy együtt fognak meghalni. Nem így tervezte, de tudta, hogy a nőnek igaza van. Azzal, hogy utánavitte a fegyvereket, Fabiana halálos veszélynek tette ki magát. – Akkor együtt megyünk. De azonnal indulnunk kell. A lovak nyugtalankodtak, Ezüstharisnya idegesen dobogott a lábával, a falu felől kiáltások hallatszottak, fények villantak, és eldördült az első lövés. Benya odahajolt a nőhöz, és ostorával rácsapott a lova farára. Violante meglepetésében kis híján ledobta a hátáról Fabianát, de a nőnek sikerült fent maradnia a nyeregben, és elvágtattak. Géppuskatűz süvített a fejük felett, a falu felé visszapillantva Benya látta a puskák torkolattüzét, maguk előtt a földön pedig a lövedékek becsapódásakor keletkező porkrátereket. Egy golyó gellert kapva fémes csattanással pattant le a kengyelről. Egy reflektor fénynyalábja lövellt ki a sötétbe, őket keresve. Ha így megy tovább, lepuffantják, mint egy kutyát. Megragadta a nő lovának kantárját, és közelebb húzta magához Fabianát. – Maradj mellettem – vetette oda. A fényszóró nyalábja rájuk talált, és Benya hirtelen meglátta, hogy Fabiana átöltözött, csizmát, bricseszt és keki színű zubbonyt viselt, felkötött haján a bustina – hálát adott, hogy nem a hófehér nővérruha van rajta –, és tudván, hogy az olaszok látják őket, a nőre fogta a Papasát. És valóban, kiáltások harsantak: „Fabiana!” Aztán neki címezve: „Engedd el Fabianát!” De a lövöldözés abbamaradt. Tudta, hogy az asszonyt nem akarják lelőni, csak őrá fáj a foguk. Fabianát pajzsként használva továbbkormányozta a két lovat, míg ki nem értek a lőtávolból; magasan állt a hold ezen az ezüstös éjszakán, bevilágította a magas füves legelőket, a napraforgókat és a zabföldeket. Az asszony egész idő alatt mellette haladt, sarkantyúval biztatta a pej lovat, a lovaglásra összpontosított, ahhoz is volt öltözve, és Benya

megértette, hogy a nő az este folyamán valamikor vakmerő döntést hozott, és most mindkettejüknek vállalniuk kell a következményeket. Észrevett valami villanásnyi újdonságot, amit eddig még sosem látott a nőben, és néha, amikor hátrapillantott rá, az asszony rámosolygott vágtázás közben, fogai fehéren csillantak meg a holdfényben.

II. Reggel volt a Kremlben, Szvetlana már teljesen éber volt, és Lev Sapiróra gondolt. Úgy döntött, a korai ébredés minden bizonnyal a szerelem tünete, de a szerelem az egyetlen betegség, amit mindenki el akar kapni. Néhány nap leforgása alatt a tökéletes szovjet diáklányból, a szorgalmas tanulóból ábrándos, szerelmes nővé változott, és már egyáltalán nem foglalkozott a házi feladatával. Szüntelenül a telefont figyelte. Megadta Sapirónak a lakás privát telefonszámát, melyet csak ő, Klimov és a házvezetőnő használt. Várt, csak várt, aztán még tovább várt – és egyszerre megcsörrent a telefon. Majdnem felkapta a kagylót az első csöngetésre, de attól túlságosan kétségbeesettnek tűnt volna, túl lelkesnek. Visszafojtott lélegzettel számolta a csengéseket, kivárta az ötödiket, hatodikat, akkor felvette. – Ja szlúsaju – szólt bele a kagylóba. – Hallgatom. A vonal furcsán kongva visszhangzott, sivító hangfoszlányok illantak el az éterben, és a lány elképzelte a távíróoszlopokat és vezetékeket, melyek sztyeppéken, folyókon és szántóföldeken keresztül törékeny kommunikációs vonalként kötik össze őt és szerelmét. – Én vagyok az, Szveta – szólt bele végül a férfi. – Hallasz? – Igen, igen. Várj egy pillanatot! Felugrott, és becsukta az ajtót, hogy a házvezetőnő és a dadája ne hallják. – Itt vagyok. A Sándor-kertben nyílnak a virágok! Hogy vagy? – A fronton vagyok, a vezérkar bunkerében. – És az hol van? A férfi rekedt torokhangja visszaverődve hallatszott a recsegő, visszhangos telefonvonalon. – A tartózkodási helyem szigorúan titkos, csak annyit mondhatok, hogy egy városban, ami a te nevedet viseli. A lány felnevetett. – Olyan bonyolult titkos kódot használsz, lehetetlen, hogy bárki is feltörje. – Tudom. Szünet. – Egyedül vagy? – Igen.

– Muszáj elmondanom, drága Szveta, hogy újra meg akarlakcsókolni, szenvedélyesen, forrón. – Ó, istenem – felelte a lány, a szíve bukfencet vetett, valósággal beleolvadt a telefonkagylóba. – Tényleg, még mindig érzem a bőröd illatát, az ajkad ízét. Szvetlana nagy levegőt vett. – Én is vágyom arra, hogy megcsókoljalak. Bárcsak itt lennélvelem! Képtelen vagyok tanulni. Halálra untatnak az iskolai dolgok. Sapiro felhördült. – Bárcsak egyedül lettünk volna…– Lettünk volna? – Ha a testőröd nem várakozott volna rád odakint! – Ó, ő végig hallgatózott, de azért csókolóznunk sikerült –krákogta Szvetlana kiszáradt torokkal. – És micsoda csók volt! – Ez volt az első csókod? A lány bólintott. – Baj, ha az első volt? Túl kezdő vagyok neked? Rám fogszunni? – Dehogy, ez bűbájos, csodálatos! Számomra ettől leszkülönleges. És annyi mindenről beszélgettünk! Mindent tudni akarok rólad, mit olvasol, min gondolkodsz… de most erre nincs időnk. Most a legfontosabb dolgokat muszáj elmondanom, hogy állandóan rád gondolok a híres nevű városban a Volga partján, és hogy újra és újra meg akarlak csókolni. Most azonnal. – Én is vágyakozom utánad – suttogta a lány. Hirtelen megszakadt a beszélgetés. Szvetlana olyan hangokat hallott, mintha szellemek pattognának végig a vonalon. Amikor Sapiro visszatért, a hangja sürgetőbb lett. – Mennem kell. Az összes haditudósító ezt a telefont használja. Groszman itt vár, már tűkön ül. Tudni akarja, ki a barátnőm… – Elmondod neki? – Isten őrizz! Te az én titkom vagy. Több okból is. – Biztonságban vagy? – Igen, drágám, vigyázok magamra. Rettenetesek itt a harcok. De a város nem fog elesni. Győzni fogunk, Szveta! – Csókollak, Lev, drága oroszlánom! Hívj máskor is!Hamarosan! – Minden szabad órámban hívni foglak, ígérem, drágaoroszlánhercegnőm! A telefonon keresztül küldök neked egy csókot. Tessék! Érzed? Innen, ebből a volgai bunkerből utazik

egyenesen tehozzád. Megszentelt rezgés. A szerelem küldeménye. Érzed? – Igen, érzem. Én is küldök egyet a Kremlből. Át a nagyfolyókon, a sztyeppén és a hidakon. Szünet. – Megkaptam. Holnap újra hívlak. Csókollak, kedvesem! Szvetlana letette a kagylót. Egész testét elöntötte a forróság, a hasa középpontjából indulva, le a combján át a lábába, és fel a nyakába, az ajkára, a teste minden porcikájába. Behunyta a szemét. Néhány nap alatt teljesen megváltozott. Többé már nem csupán Sztálin lánya volt. Messzemessze egy sztálingrádi óvóhelyen egy csodálatos, bátor férfi őrá gondol, és ő… ő pedig végre valakinek a kedvese, valakinek a titka lett!

III. Malamore konzul tajtékzott: Fabiana eltűnt, és a faluban eluralkodott a káosz. Szárnysegédje és néhány felderítő kíséretében hajnalban ellovagolt Radzillovóba, és már előre örült, hogy hamarosan üdvözölheti Fabianát a vöröskeresztes sátorban. Érezte, hogy jól halad az udvarlással. Az asszonyt természetesen megrázta pipogya férje halála, az az alak borzalmas katona volt, és férjnek sem sokkal jobb, de a háború mindig elválasztja az ocsút a búzától, az erőset a gyengétől, és ez történt Ippolito Bacigalupóval is, odaveszett rögtön a legelső kis csetepatéban. De háború van, Fabiana hamar túlteszi magát rajta. Kemény és magabiztos asszony, az a fajta csodálatos olasz nő, aki méltó rá, hogy visszavonulása után az ő társa legyen, gyermekeket nemzzen majd neki, és azok a gyermekek fognak uralkodni az új, árja birodalomban. Már olyan régóta háborúskodik, egyszerűen kimerült, ez lesz az utolsó háborúja. Nőkben soha nem szenvedett hiányt, Harkovban is ott volt az a pirospozsgás képű orosz kislány. De Fabiana természetesen teljesen más tészta. Hitler győzelme már karnyújtásnyira van, alig néhány hétre. Ha átkelünk a Donon, és bevesszük Sztálingrádot, mondogatta magában, az oroszok összeomlanak, visszavonulnak az Urál hegyláncai mögé, és akkor szögre akaszthatom a csizmámat. Ahogy belovagolt a faluba, arról ábrándozott, hogy DélOroszország kövér, fekete földjén valahol vásárol egy hatalmas földbirtokot, akár a Római Birodalom telepes katonája. Az orosz parasztok rabszolgaként művelik majd a földet, és ő csak lovagol a végtelen, aranyló búzamezőkön át fekete ménje hátán, mellette Fabiana lépdel pej kancáján, és ő kinyújtott kezét olykor-olykor a nő bársonyos bőrű, borostyánszínű karján nyugtatja… Ehelyett, ahogy Malamore és az emberei megálltak, azt látták, hogy keletről, nyugatról és még az ég tudja honnan érkező hadijelentésekkel lovas futárok nyargalásznak fel-alá, olasz katonák futkosnak fejvesztve összevissza, még olyan is akad közöttük, aki sír, lövéseket adnak le találomra a sztyeppe irányába, lovakat nyergelnek, a kalmük felderítők a lőszeres dobozt szedik le tevéjük nyergéből – és Malamore láttán mindenki kővé dermed. És tessék, mindennek a tetejébe itt van Montefalcone őrnagy petyhüdt lópofájával, és zokog, mint egy kislány – igen, akár egy kislány, az isten szerelmére!

– Eltűnt, konzul, Bacigalupo nővér eltűnt. A fogoly elszökött, éselvitte magával – itatgatta könnyeit a zsebkendőjével Montefalcone. – Azt látom – mondta Malamore, és lekászálódott a nyeregből–, de ki volt a fogoly? – Egy orosz. Azt hittük, schumás, de nem az volt. Biztosan azegyik partizán. Malamore konzult elöntötte a gyilkos düh, de fogcsikorgatva magába fojtotta. – Telefonáljanak a Schumának, és derítsék ki, ki volt az. Aztánüldözőbe vesszük, és elkapjuk őket. A nő az enyém. – Si, si signore. Malamore sötét pillantást vetett rá. Ezekből az arisztokratákból teljesen hiányzik az igazi fasiszta szenvedély; de eljön majd a nap, amikor fasiszta bajtársaival a falhoz állítják őket – csakhogy addig még sok víz lefolyik a Donon. Nem tetszett neki, ahogy Montefalcone ránézett, és pontosan tudta, hogy az őrnagynak mi a baja. Ha az elrabolt személy nem egy nő lenne, nem Fabiana, akkor is ekkora felhajtást csapnának, akkor is vállalnák a veszélyt? – Engedelmeskedjen a parancsomnak, Montefalcone. Maga isvelünk jön? – Én? Ha óhajtja – felelte Montefalcone. – A fogoly az ön őrsége alatt szökött meg, őrnagy. Ön viseli afelelősséget. – Értettem, konzul. Montefalcone a tisztiszolgájához fordult: – Jacopo, vezesd elő Carusót. Malamore visszaült a lovára, Borgiára, és intett kozák szakaszának és kalmük felderítőinek, hogy kövessék. Elővett egy vékony szivart, és az egyik kalmük meggyújtotta neki. – A fogoly kényszerítette a nővért? – kérdezte Montafalconét, miközben gondolatban lejátszotta a jelenetet. – Biztosan kényszerítette. – Biztosan? Madonna santa, Montefalcone, rendes választ kérek! – Igen. Fegyvert szegezett rá. Miféle olasz lány szökne elönként egy Ivánnal? Fegyverrel kényszerítette. – És a ló? Azt honnan szerzett? – Talán késsel fenyegette a nővért.

– Ki adott neki kést? – Lehet, hogy egy sebészeti eszköz volt, a sátorból. – A fegyverek? – Összeszedte, amit tudott. – Hogyan? – Nem tudom, uram. – Nem őrzik előírás szerint a fegyverraktárt?– Nos, de igen, azonban… nem minden pillanatban… – Maga szerencsétlen kontár – hörögte Malamore. Jézus Krisztus, ezek az arisztokraták teljesen hasznavehetetlenek. Most, hogy biztos volt benne, Fabiana a neki való asszony, meg kellett tudnia, áruló-e a nő, vagy sem. Ha átlépte a vörös vonalat, neki kell leszámolnia vele… Abesszíniában is volt egy lány, hosszú combú, sötét bőrű gazella, aki elárulta az olaszokat, és ő akkor sem habozott egy pillanatig sem – saját kezűleg végzett vele. De persze az bennszülött volt, néger, míg Fabiana olasz asszony. De ha mégis… Aggodalmasan összehúzta bozontos szemöldökét, és kezével megdörgölte az arcát. – Jacopo látta őket, látta, ahogy a fogoly megüti – jelentettedadogva Montefalcone. – Grazie a Dio – hálálkodott Malamore. – Hála istennek! Akkor Fabiana még mindig az ő kis asszonykája, olasz honleány, az ő leendő felesége. – Amikor az embereim észrevették őket, és tüzet nyitottakrájuk, az az Iván megragadta a nővér lovának kantárját, és rászegezte a fegyverét. Nem volt más választása. – Akkor minden világos – állapította meg Malamore. Miután megmenti, az övé lesz a nő, Fabiana tudni fogja, mit köszönhet neki, és nem lesz köztük több ostoba félreértés. Megfordította a lovát. – Indulás! – kiáltotta a rá várakozó csapatának. – Si, signore! Milyen járművekre van szüksége? – kérdezte Montefalcone. – Ez egy lovas vidék. Lovagolunk. Érjen be minket, Montefalcone! – adta ki az utasítást, és megsarkantyúzta Borgiát. Keleti irányban lovagoltak ki a faluból, Malamore a feketeinges olaszaival, a kalmük felderítők csontos pónijaikon, végül a német

egyenruhás kozákok, akiknek sarkantyúján megcsillant a hajnali nap első sugara. Montefalcone felkászálódott Caruso hátára, és könnyes szemmel követte Malamore embereit a porfelhőben. Neki is Fabiana járt az eszében. Kényszerítették, hát persze hogy kényszerítették. Megtörölte a homlokát, úgy fájt a feje, majd’ széthasadt. Nem tudott rájönni, miért a saját lován ment el a nő, miért öltözött át a fehér nővérruhából, és miért hiányzik annyi fegyver a raktárból. Felsóhajtott. Akármit is mond Malamore, a nőknél nincs semmi, ami kiszámíthatatlanabb.

IV. Marta Peskova a kedvenc orgonaillatú kölnijéből cseppentett magára, és az amerikai Vogue-ból másolt, Kleopátra Fishman által varrt ruhát viselte első randevúján egész Moszkva legcsinosabb fiújával, aki nem volt más, mint Szergo Berija, aki kinézetre nem is különbözhetett volna jobban az apjától. Ha valakire, akkor már leginkább arra a nagyképű filmsztárra, Errol Flynnre hasonlított karcsú alakjával, sűrű, fekete hajával, elegáns, ceruzavékony bajuszkájával és jól szabott egyenruhájával. A fiú tizennyolc éves volt, Marta tizenhat, és így túl fiatal, hogy az Aragvi étterembe menjenek, ezért a fiú a házukba hívta meg a lányt ebédre. Berija volt az egyetlen szovjet vezető, aki Moszkva kellős közepén egy villában lakott; a legtöbb fejes, mint Molotov és Szatinov, a nagy bérházban laktak a Granovszkij rakparton. De Berija különleges volt. Szergo apja olyan keményen dolgozott, hogy még enni és aludni is alig járt haza, úgyhogy a fiú anyja, Nino, egy csinos, szőke hajú grúz nő szolgálta fel Martának és Szergónak az igazi grúz szuprát a szigorúan őrzött ház konyhájában. Marta óvatosan figyelte Szergót. Tudta, hogy a fiú apja a birodalom sötét erőinek, a Belügynek és a Gulagnak az ura. Ismerős volt neki ez a világ, mert a titkosrendőrség egy korábbi főnöke, Jagoda az ő anyja, Tyimosa szeretője volt, akivel nyíltan hódoltak a szerelemnek a lány apja, és a nő apósa, Gorkij orra előtt, az író híres villájában. De Jagodát még a háború előtt bíróság elé állították, és főbe lőtték, az utódját, Jezsovot szintén kirúgták és eltüntették, valószínűleg őt is főbe lőtték. Utánuk nevezték ki Beriját, és nyilvánvaló volt, hogy ő mennyivel lenyűgözőbb vezető, aki maradéktalanul élvezi Sztálin bizalmát. Csakhogy Marta, aki ebben a vad, ragadozó közegben nőtt fel, a fiatalsága ellenére pontosan tisztában volt a veszélyeivel. A barátnője, Szvetlana kedves lány volt, de azért csak egy hercegnő, aki hozzá volt szokva, hogy mindig megkapja, amit akar, míg Vaszilij Sztálin, a bátyja, olyan volt, akár egy gonosz kobold, egy bimbózó Caligula, egy jövendő Néró. Marta édesanyja, Tyimosa folyton a fülét rágta: „Martocska, nehogy beházasodj a Berija családba! Az az ember, Berija, az egy… ne kérdezz, de hidd el, tudok dolgokat. Szóval ne tedd, és kész!” De Marta vitatkozott vele: „Anya, Szergo nem olyan, mint az apja! Tényleg, ő annyira kedves és rendes fiú!”

Csakhogy máris volt egy légy a levesben. Ugyanis valaki más is szerelmes volt Szergo Berijába: a barátnője, Szvetlana Sztalina. Marta tudta, hogy Szvetlana még kislány korában beleszeretett Szergóba, amikor Grúziában a tengerparton jártak, és Berijára volt bízva az őrizetük. De most, hogy Szvetlana belebolondult az írójába, Lev Sapiróba, elfeledkezett Szergóról. Úgyhogy, remélhetőleg szabad a vásár… A hacsapuriból, lobio bablevesből, mcvadiból és fűszeres phaliból álló grúz lakoma után, melyet Nino maga készített, Szergo az anyjához fordult: – Anya, elmegyünk sétálni Martával. Martocska, sétálunkegyet? – Örömmel… – felelte Marta. Forró volt a délután Moszkvában, mialatt az ütött-kopott utcákon bandukoltak. Ők ketten hasonló világból érkeztek, ugyanazokba az iskolákba jártak, ugyanazokat az embereket ismerték – Sztálinékat, Mikojanékat, a Szatinov családot. Persze óvatosan, de bizonyos nyíltsággal beszélhettek egymással. Úgyhogy ahogy csatangoltak a városban, keresztül a Kreml mellett elterülő Sándor-kerten, a Patriarsije Prudi tavacskái körül, aztán fel a Tverszkaja utcán (mely egy ideje Marta nagyapja tiszteletére a Gorkij utca nevet viselte), természetesen úgy beszélgettek egymással, ami az orosz fiatalok csupán nagyon szűk körének adatott meg. Szergo mindenről tudott – hogy a németek hamarosan áttörhetnek a doni vonalakon és előrenyomulhatnak Sztálingrád felé, még az is lehetséges, hogy elérik Sztálin városát, és hogy akkor a Vörös Hadsereg életrehalálra harcolni fog, utcáról utcára, gyárról gyárra próbálva megvédeni a várost –, ezért amikor a fiú Szvetlana után érdeklődött, Marta pillanatnyi habozás után mindent kitálalt neki barátnője Lev Sapiro iránt érzett szenvedélyéről. – Örülök neki – jelentette ki Szergo, és meggyújtott egyegyHercegovina Flort magának és a lánynak is. – Szegény olyan magányos lehet ott a Kremlben. Olyan egyedül van. Jó, hogy van valakije. Mindenkinek szüksége van valakire. – Igen – helyeselt Marta. – De ígérd meg, hogy senkinek nemmondod el! Szveta csak bizalmasan árulta el nekem, senki nem tudhatja meg…

V. Benya és Fabiana átkeltek lovaikkal egy folyón, és most visszakanyarodtak ugyanabba az irányba, ahonnan jöttek. Benya nem volt nyomkereső, de olvasmányai közül visszagondolva Az utolsó mohikánra, azon tűnődött, létezett-e valaha zsidó lovas felderítő. Emlékezett rá, hogy Patyomkin herceg, Nagy Katalin cárnő szeretője felállított egy zsidó lovasezredet, az Izraelovszkij regimentet, csakhogy a Prince de Ligne aztán azt írta leveleiben, hogy a zsidók nem tudnak lovagolni, úgy festenek a nyeregben, mint a „lovagló majmok”. Hát, az igaz, hogy a zsidók nem lóhátra termett nép, inkább tudósok vagyunk, mintsem harcosok, gondolta Benya, és én most egyszerre próbálok mindkettő lenni, hogy akár csak egyetlen nappal meghosszabbítsam az életemet. Benya semmit nem tudott a vidékről, amelyen éppen keresztüllovagolt, csak azt, amit a könyvekben olvasott, Solohov Csendes Donjában és Babel Lovashadseregében, meg még amire a kozákok megtanították. Vajon hol vannak most a cimborái? Egyáltalán életben vannak még? Beálltak a fasiszták közé? Panka talán nem, de Priscsepa, aki gondtalan és könnyelmű volt, akár egy farkaskölyök, oly könnyedén váltott irányt, mintha csak csettintene az ujjával. Arra számítva, hogy a kalmükök már a nyomukban vannak, Benya feltérképezte helyzetüket. Nem álltak jól a dolgok. Ahogy ereiben hígult az adrenalin, egyre jobban eluralkodott rajta a félelem. És Fabiana jelenléte az egész dolgon tovább rontott. Eszébe jutott, mit mondott Panka: „Ez egy hatalmas ország, már ahhoz is erőfeszítést kell tenned, hogy lépést tarts vele, meg kell hallanod a hangját!”, és rájött, hogy addig kell tágítania elképzeléseit, amíg nem illeszkednek a helyszín adottságaihoz és méreteihez. Arra gondolt, hogy üldözőik azt fogják feltételezni, egyenesen keletnek tart az orosz állások irányába, ezért úgy döntött, inkább megkockáztatnak egy kerülőutat a biztonságba. Egyórányi lovaglás után hirtelen lovasok hangját hallották. Megálltak, leszálltak a lóról, Benya kibiztosította a Papasáját, és beljebb húzta a lovakat a magas fűbe. Egy csapat férfi lovagolt Sepilovka, a Schuma főhadiszállásának irányába, sziluettjük átsejlett a fűszálak erdején. Hát persze, gondolta, az olaszok is arra számítanak, hogy kelet felé menekül, és elhatározták, hogy Sepilovkában megpróbálják kideríteni, ki is lehet ő valójában. Ez egyszerre volt jó és rossz hír; jó, mert némi időt

nyert vele, és rossz, mert ha itt shumások vagy németek is csatlakoznak üldözőihez, borzalmas sors vár rá, ha elkapják. Malamore és Montefalcone a Schuma főhadiszállása felé tartottak Sepilovkában, amikor Montefalcone zengő tenor hangján egyszer csak rázendített egy szerelmes áriára. – Kuss! – vetette oda neki Malamore, ezután csendben lovagoltak tovább. Ahogy haladtak végig a falun, tyúkok kotkodácsolása, tevék hortyogása és részeg handabandázás ütötte meg fülüket – pedig még csak délutánra járt az idő. Az üveges tekintetű, félmeztelen, szesztől bűzlő schumások és kozákok karddal hadonászva, Schmeisserüket előrántva támolyogtak ki az utcára, amikor meghallották a lódobogást. A füvön felállított két hosszú akasztófán holttestek lengedeztek, rájuk erősített „Partizán” feliratú táblákkal, köztük egy nő hullája is. Malamore észrevette, hogy nem mindegyik viseli a Vörös Hadsereg zöld egyenruháját, egypár akasztott kozákon német uniformis volt, rajtuk „Kettős ügynök” felirat virított. Ezek a saját embereiket is aprítják. Az olaszok megálltak, és elkerekedett szemmel bámultak körbe. Az akasztófák recsegve-ropogva nyikorogtak, akár egy öreg vitorlás hajó árbóca. – Ezt nézzék! – mondta Malamore. Kevés dolgot gyűlölt jobban, mint egy fegyelmezetlen harci egységet, és ezek az alakok ráadásul veszélyes bohócok. Montefalcone olyan képpel meredt maga köré, mintha Dante Infernójának legalsó bugyrát látná. Az új parancsnok, a magát újabban szemmel láthatólag SSBrigadeführernek kinevezett Bron Kaminszkij a legénységgel együtt ivott. Inge szélesre tárva a mellén, mely arcához hasonlóan napégette rózsaszínben tündökölt. Malamore a mozdulatból, ahogy a fickó a székekre mutatott, hogy üljenek le, látta, nem esik hanyatt az olaszoktól. – Brigadeführer, a partizán az önök egyik foglya volt? –kérdezte Malamore Kaminszkijtól tolmácson keresztül, miután röviden számot adott róla, hogyan szökött el a sebesült fogoly. Takaros földszintes házban tanácskoztak, ahol Kaminszkij berendezte főhadiszállását. A ház valaha egy tehetős paraszté lehetett, de most, hogy kinevezték kantinnak, félig elfogyasztott sajt, kenyér és

paradicsomok hevertek szétszórva az egyik asztalon. Egy másikon vodkás-és házipálinkás palackok meg Pervitin tablettás dobozok sorakoztak. Egy halom fegyver, főleg német puskák, de köztük néhány orosz is az asztalok mellett a földre hányva hevert. Kaminszkij kába volt, félig a szesztől, félig a gyógyszertől. – Nemt’om – motyogta. – Most tartottunk egy tárgyalást. Lelepleztünk két árulót a csapatban, és fellógattuk őket. Amott lógnak, ni! – Jobban érdekelne az a fogoly, aki tőlünk szökött el. Malamore undorodva húzta fel az orrcimpáit. Kaminszkij behívatott egy alacsony, rikítóan kifestett, német zubbonyt és kurta lábain előnytelenül festő lovaglónadrágot viselő nőt. – Tudunk valamit egy szökött orosz fogolyról? – Igen, Brigadeführer – felelte a nő, aki maga is egySchmeissert viselt a vállára vetve. – Az egyik foglyunk elszökött a Mandrika ezredes halálát okozó támadás után. – Hogyan szökött meg? És ki az? – kérdezte Malamore. – A doktor mindent tud róla. – Akkor hívd ide a doktort – utasította a nőt Kaminszkij. Egy férfit vezettek be a szobába, egy józan és megfontolt szakembert; Malamore megkönnyebbülve fogadta az első normális embert ebben a bolondokházában. A csinos német zubbonyban, lovaglócsizmában, vöröskeresztes karszalaggal a karján belépő férfi ránctalan arcáról sugárzott az intelligencia. – Kapto doktor még az iskolából ismerte Mandrika ezredest – magyarázta a nő furcsa orrhangján. Malamore elmondta a doktornak a szökevény orosz partizán történetét, aki túszként vagy élő pajzsként egy olasz ápolónővért is magával vitt. – Igen, lehetséges, hogy ő az – vélekedett Kapto. – Mandrikatemetése után az egyik fogoly megszökött, én is láttam, amint ellovagol. Riadót fújtam és utánalőttem, de… sötét volt. – Ki ez az ember? – Goldennek hívják. A Gulagon raboskodott, aztán jelentkezetta büntetőszázadba, és részt vett a Mandrika ellen intézett támadásban. Malamore csak most vette észre a doktor lábánál ácsorgó kislányt, aki a férfi zubbonyának aljába rejtve arcát tágra nyílt szemmel figyelte mindannyiukat, azzal az eszelős tekintettel, mely arról tanúskodott, hogy

már találkozott a világ mérhetetlen romlottságával. A gyerek lábán kötés volt, ruhája szakadtan lógott. Már épp meg akarta kérdezni, hogy kicsoda a gyerek és mi az ördögöt keres a harcmezőn, amikor a képéről minduntalan a verítéket törölgető Montefalcone megszólalt: – Uram, menjünk innen. Egyszer az életben Malamore egyetértett vele. – Köszönöm a segítségét – mondta Kaminszkijnak. – Értesítsen, ha erre jönnek. – Az az ember zsidó – mondta a kurta lábú nő. – Kicsoda? – kérdezte Malamore. – Golden, a szovjet partizán, aki elvitte az ápolónőjüket –mondta a nő. – Egy zsidó vitte el a nővért.

VI. Fabiana megingott a nyeregben. Kora estére járt az idő, a türkizkék égbolton karmazsinvörös fénnyel megvilágított felhők ültek. Ahogy ment le a nap, egymásra néztek, mint két alvajáró, meglepődve, hogy még életben vannak. A lovak már csak vánszorogtak, Ezüstharisnya egy ideje már nyugtalan volt, hátracsapta a füleit. Véletlenül belelépett egy ürgelyukba, és elhagyta a patkóját. Amikor észrevette, Benya leszállt és megvizsgálta a csüdjét, szerencsére nem tört csontja. De tudta, ha még sokáig mennek, tönkreteszik a lovakat. – Meg kell állnunk. Itt. Elhagyatottnak látszó tanyához értek. Fabiana merev tagokkal lekászálódott a nyeregből, ahogy a földre huppant, megtántorodott. – Megitatom a lovakat – mondta –, míg megnézed, üres-e a ház. Géppisztolyát felemelve Benya végigjárta a házat. Üres volt. A ház melletti csalitosban víz csobogott egy forrásból, Fabiana megpróbálta odavezetni Ezüstharisnyát, de a ló megmakacsolta magát, nem volt hajlandó vele menni. – Hagyd, majd én – mondta Benya. Lelocsolták vízzel a lovakat, melyek fejüket hátravetve prüszköltek. Ezüstharisnya türelmetlenül dobolt a patáival. – Átkozott gebe – mérgelődött Benya. – Hát nem gondoskodokrólad? Nem kényeztetlek, ahogy csak tudlak? Fabiana elővette az ennivalót a nyeregtáskájából, letelepedtek a földre a lovak mellé, és némán nekiláttak az olasz hadsereg füstölt húsból, fekete kenyérből, kétszersültből, aszalt cseresznyéből és napraforgómagból álló fejadagjának. A forrás mögött két méhkaptárt találtak, botokkal kikaparták a mézet, hogy hozzáférjenek a lépes mézhez. – Aú! – rezzent össze Benya, mikor megcsípte egy méh, de acsodás zsákmánytól izgatottan kikanalazták a mézet, a férfi a késével, a nő meg az ujjaival, akár egy medvebocs. Fabiana felállt, megmosta a kezét, és ivott, közvetlenül a vödörből, barna bőre a nyakán megfeszült, ahogy nyelt, aztán a maradék vizet egyenesen a fejére zúdította. Benyára pislantott, aztán visszament a forráshoz, és neki is hozott egy vödör vizet. Miközben ivott, a férfi azon töprengett, vajon megbízhat-e a nőben, aki olasz, a fasiszták oldalán áll,

az ellensége, ő meg egy orosz zsidó. Bár vállalta érte a veszélyt, és ha most visszaküldené, akár meg is kínozhatnák vagy le is lőhetnék. Az igaz, hogy a szökésekor élő pajzsként szolgált – ezek az olaszok javíthatatlan romantikusok –, de most már azért üldözik őt, mert az asszony vele van. Kínosan tudatában volt, hogy a nő társaságában csökkennek az esélyei, hogy biztonságba juthat. És aztán még ott az ő oldala: ha szovjet katonák egy fasiszta nő társaságában találnak rá, őt állítják kivégzőosztag elé mint árulót. Az asszonyra sandított. Fabiana hátrasimította homlokából nedves haját, és Benya tisztában volt vele, a nő tudja, hogy titokban méregeti. Ahogy utánalovagolt, hogy fegyvereket vigyen neki – ahhoz hatalmas vakmerőség kellett, gondolta. Egy biztos, Fabiana elképesztő asszony. Nagyot sóhajtott, elszánta magát. Egyelőre együtt kell maradniuk. Ha túlélik az éjszakát és a következő napot, majd akkor elválhatnak útjaik. A nő azt mondhatja Malamorénak, hogy túszul ejtette, és kényszerítette, hogy vele menjen, és kiszínezve elmesélheti, milyen kegyetlenül és erőszakosan bánt vele. Még akár egy-két könnycseppet is kipréselhet a vén krokodil szeméből. – Aggódsz – állapította meg az asszony a férfit bámulva. – Ennyire látszik? – Már ismerlek. Hogy van a vállad? – Fáj. – Még fog is. Mindjárt átkötözöm. Megnézem, nem nyílt-e széta seb. – Fabiana kis ideig elhallgatott. – Arra gondolsz, hogy vissza kellene mennem Malamoréhoz, igaz? Benya látta az asszony napbarnította bőrét. A pórusaiba beivódott az utazás pora, mégis csillogott a víztől. A nő bátorsága egy pillanatra letaglózta: nemrégen vesztette el a férjét, most meg ez… Ahogy a nőre gondolt, a lemészárolt zsidókra az erdőben, a kislányra Kapto ölében, a saját reménytelen helyzetére – zokogni lett volna kedve. – Köszönök mindent. Hogy utánam hoztad a puskákat, az ételt, mindent. Egyszerre rátört az álmosság, nagyot ásított, megrázta magát, hogy felébredjen. – Nagyon fáradt vagyok. – Én is. – Fabiana rábámult. – Sápadt vagy.

– Muszáj aludnunk egy kicsit. De kint nagyobb biztonságbanleszünk. Vigyük odébb a lovakat. A ház egy nyárfaliget közepén állt, melyet embermagasságú napraforgók aranyló tengere vett körbe. A liget szélén kipányvázták a lovakat, hogy legelhessenek, de ne kóboroljanak el, leterítették a földre lópokrócaikat, és csizmájukat lehúzva leheveredtek az árnyékban a napraforgók között. Benya teste annyira mereven mozgott az egész napos nyeregben üléstől, hogy azon tűnődött, vajon képes lesz-e később újra visszaülni a lóra. A dereka, combjai és a feneke pokolian fájtak, mintha a nyereg ízzé-porrá törte volna a csontjait. Maga mellé fektetve pisztolyát, övén egy kézigránáttal, Papasáját keze ügyében tartva behunyta a szemét. Fabiana Bacigalupo, mondogatta magában, akár egy Benya Goldennovella szereplője. Érezte, ahogy a nő is lefekszik, aztán megfordul, egész közel hozzá. A tarkóján érezte a leheletét. Elaludt.

VII. Este volt a Berija család villájában, Szergo Berija épp hazatért az irodából, ahol a hírszerzésen dolgozott, mialatt egyetemi tanulmányait végezte. Kizárólag magasan képzett személyek foglalkozhattak a külföldi hírszerzéssel, és Sztálin maga javasolta ezt a munkát Szergónak, aki egyik kedvenc fiatal pártfogoltja volt. – Lavrentyij – mondta Sztálin az apjának –, hadd olvassam el a jelentéseit. Azt hiszem, meg leszek elégedve… Szergo tökéletesen beszélt angolul, eredetiben olvasta a francia és angol irodalom klasszikusait. Ma az irodában átolvasta az amerikai és angol napilapokat, és elemezte Roosevelt elnök és Churchill miniszterelnök kijelentéseit. Hozzáférése volt a Moszkvában állomásozó nyugati diplomatákat lehallgató berendezések leirataihoz is. Alig lépett be a házba, amikor odakintről meghallotta a fékcsikorgást. Egy Packard limuzin és az azt követő, testőrökkel telezsúfolt Willys dzsip gördült be az udvarra, és géppisztollyal felszerelt katonatisztek sorakoztak fel az ajtó előtt. Az apja hazaérkezett. A túlsúlyos, kopaszodó, keret nélküli szemüveget viselő Berija a kimerültségtől hamuszürke arccal, mégis tettvágytól buzogva rontott be a konyhába hímzett grúz ingben és buggyos lenvászon nadrágban, majd megölelte feleségét, Ninót, aztán Szergót. – Lavrentyij, drágám – kiáltott fel Nino –, borzalmasan nézelki! Rád fér az alvás! Hogy vagy, kedvesem? – Huszonnégy órája nem aludtam – mondta a férje. – De nemén vagyok az egyetlen. Ő már hetven órája nem aludt, és Ő sokkal idősebb, mint én, húsz évvel öregebb. Mindenki pontosan tudta, ki az az Ő. A diktatúra képes volt a nappalt éjszakába, és az éjjelt nappalba fordítani. Sztálin éjszakai bagoly volt, éjjel dolgozott, tehát a kormány is így tett. – Mi újság? – érdeklődött Nino. – Semmi jó. Ostoba hibákat követtünk el, és most megfizetjükaz árát. Berija volt az egyetlen ember Oroszországban, aki ilyesmit mondhatott, és szemmel láthatólag élvezetet is talált ebben a kiváltságban. Az ő háza nem volt bepoloskázva, ő poloskázta be mások házait. Sugárzott belőle a hatalma csúcsán lévő férfi energiája a nemzet legsúlyosabb válságának idején.

– Túl sok gyáva féreg vesz körül minket, túl sok sült bolond. –Hirtelen megtorpant és a feleségére pillantott. – Drágám! Mennyire örülök, hogy látlak! Adj egy csókot! – Aztán a fiához fordult: – És hogy van az én okos fiam? Hogy lett belőled ilyen jóképű fiatalember egy ilyen csúf apával, mint én? Olyan büszke vagyok rád! – Megölelte a fiát, és háromszor arcon csókolta. – Gyere, beszélgessünk, míg pihenek egy kicsit… Az emeleten, Berija irodával kombinált dolgozószobájában Szergo leeresztette a redőnyöket, az apja lerúgta lábáról a cipőt, és elnyúlt a széles díványon, ahol, amikor alkalma nyílt rá, szívesen szunyókált egyet. – Mamiko – szólította meg Szergo a grúz „papa” szót használva –, tényleg annyira rossz a helyzet délen? – Még annál is rosszabb, bicho, fiam – felelte az apja. – Könnyen megeshet, hogy ott veszítjük el a háborút. És nem csak a mi háborúnkat, mert ha a németeknek sikerül az áttörés, akkor az angoloknak és az amerikaiaknak is annyi. Reménytelen a helyzet. De most inkább mondj valamit magadról. Mit üzennek a harci dobok? Az összes szovjet fejes olvasta Az utolsó mohikánt, és mindegyikük harci dobokról és fehér főnökökről hadovált. Szergo elmesélte az apjának, hogy randevúzott Marta Peskovával. – Az a kislány imádni való – mondta Berija. – És mi újságSzvetával? Ő soha nem engedi el sehova. Szerencsétlen gyerek! Szinte fogoly abban a puccos lakásban. Még mindig olyan magányos szegény? – Hát… igen is meg nem is… – Még mindig beléd van esve? Soha nem fogom engedni, hogybenősülj abba a családba! Tartsd magad távol tőle! – Ne aggódj, mamiko, már túl van rajtam. Berija meglepetten felült. – Van valakije? Szergo nagy levegőt vett, eszébe jutott, mit ígért Martának. – Azt nem mondtam. – Te tudsz valamit, bicho! Ki vele! – Nem lenne szabad elmondanom. Titok. Amikor egyedül maradt, Berija behunyta a szemét. Látta maga előtt Sztálin arcát ma reggel, amint hallgatja a híreket, hogy az oroszok éppen hogyan vesztik el a háborút a Donkanyarban; eszébe jutott a gyáva tábornokok fejvesztett rémülete Bugyonnij főhadiszállásán az

Észak-Kaukázusban; emlékeztette magát, hogy még ellenőriznie kell a repülőgép-, harckocsi-és fegyvergyártás számadatait és a Gulag ércbányáinak jelentéseit; megállapította, hogy a mai napon esedékes halállista 124 jeles foglyát, akiknek az ítéletét Sztálin személyesen írta alá, mostanra már kivégezték a Lefortovo börtönben; voltak, akiknek a neve semmit nem mondott neki, de néhányat közülük ő vallatott személyesen még 1938-ban. Végül élvezettel felidézte magában annak az arany hajú, Veronica Lake-et is megszégyenítő alakú, buja combú fiatal nőnek a látványát, akit a segédtisztje, Szarkiszian ezredes kerített neki, és ahogy meztelenül meglovagolja az irodájában, hogy kérjen egy lakáskiutalást az anyjának. Egyszer majd találni fog egy nőt, aki önmagáért szereti, somolygott a bajusza alatt. És mindebből a küszködéssel teli sötétségből egyetlen dolog világlott ki napnál fényesebben: a fia, Szergo, a napsugara, egyetlen reménysége ebben a kegyetlen világban, ahol ő maga volt a legkegyetlenebb. Soha nem fogom engedni, hogy ilyen mocskos ügyekkel foglalkozzon, fogadkozott magában. Szergo túl jó ehhez. Ó, mennyire szeretem! És álomba merült.

VIII. – Egy zsidó? – kérdezte Dirlewanger SS-Obersturmführer asepilovkai ház küszöbéről. Malamore, aki már épp indulni készült, felkapta a fejét. A Sonderkommando parancsnoka, Oskar Dirlewanger még csak negyvenhét éves volt, de a bőrét már aszottá fonnyasztották a gyógyszerek, a pia, az ópium, valamint a piti lopásokért és kiskorúak elleni nemi erőszakért börtönben töltött évek. Csúcsos feje olyan aszott volt, csont és bőr teste annyira vézna, hogy pártfogója, Himmler csak „Gandhi”-nak becézte. – Egy zsidó elrabolt egy árja ápolónőt? A szégyentelen! Magára húzta az ingét, és elkezdte begombolni. – Egyszerűen csak élő pajzsként használta a szökésnél –magyarázta Malamore, de érezte, hogy szinte mentegetőzésnek hangzik. – Rossebet! – Dirlewanger szórakozottan babrálta töpörödött, alaktalan sárga babszemekből fűzött nyakláncát. – Hát nem látják, hogy a kommunista zsidó azért vitte el a nőt, hogy kielégítse vele szexuális vágyait? Nézzék, uraim, én aztán mindent tudok az ellenséggel való szexuális érintkezésről. Látták volna azokat a lengyel kislányokat, azokat a kis zsidókat, akik útközben megvoltak nekem! Csakhogy fordított irányban ez teljességgel megengedhetetlen! Felcsatolta a töltényövét. – Ugyan már, ez badarság, Obersturmführer, azonkívül pedignem kértük a segítségét – replikázott Malamore németül. – Kije ez a nő magának? – kérdezte Dirlewanger hirtelenfelélénkülve. – Hátrább az agarakkal, Obersturmführer! – vágott visszaMalamore. – A hölgy a Tridenti Ezred egy elesett tisztjének tiszteletre méltó özvegye, egy olasz ápolónő. – De maga ismeri őt, ugye? – Igen, ismerem. – Szó szerint? Kívül-belül? – Figyelmeztetem…! Malamore majd’ szétrobbant a dühtől és az idegességtől. – Rendben – legyintett Dirlewanger. – Akkor hagyjuk. –Odafordult Kaminszkijhoz: – Erről mi gondoskodunk, Kaminszkij. Néhány válogatott orvvadászommal csatlakozom a különítményéhez, Malamore konzul.

Erre a fordulatra Malamore egyáltalán nem számított. Ez a Dirlewanger valójában nem is igazi katona. Inkább afféle patkányfogó, akinek kényszerzubbonyba dugva a bolondok házában lenne a helye. Panaszt fog tenni az Armarta Italiana legfelsőbb parancsnokságánál, magánál Gariboldi tábornoknál, ha szükséges. Ha ezek a brigantik vele tartanak, hogyan tudja szavatolni Fabiana biztonságát? – Ragaszkodom hozzá – folytatta Dirlewanger. – Oroszországiküldetésünk lényege, hogy megakadályozzuk a Blutschande, a szégyenletes vérfertőzés lehetőségét is, és akkor maguk hagyják, hogy egy zsidó, egy rohadék bolsevik zsidó elrabolja a saját szajhájukat az orruk elől, itt, Oroszországban, ahol azon fáradozunk, hogy mindörökre megsemmisítsük a zsidóság baktériumát… Malamoréval még soha életében nem beszélt így senki. Odafordult Dirlewanger felé, keze az övébe dugott Berettáján. – A hölgy senkinek nem a szajhája. – Elnézést, Malamore. Bocsásson meg! Szükségtelen felkapniaa vizet. Nem úgy gondoltam – vigyorgott Dirlewanger behízelgően, kivillantva szájában ülő apró, hegyes menyétfogait. – De nagyra becsült konzul – folytatta –, átkozott legyek, ha az a nő nem jelent magának valamit. Ez a leghevesebb érzelemkitörése, amelyet az utóbbi fél évben öntől tapasztaltam. Bocsásson meg, hogy ilyen közvetlenül fordulok önhöz mint bajtársamhoz, de nekem nem okoz gondot, hogy megdugjak egy kurvát, és öt percre rá elnyisszantsam a nyakát. Az egyik éppen odakint lóg az akasztófán. Számomra a kötelesség mindenekelőtt jár, és köztudott, hogy maguk, olaszok mindig hagyják, hogy romantikus érzelmeik megzavarják küldetésünk teljesítését. Malamore homlokán duzzadtan lüktetett egy kidudorodó ér. – Ne csináljon semmit – súgta a fülébe Montefalcone, aki mostvette észre, hogy a Dirlewanger nyakában himbálózó nyaklánc összeszáradt emberi fülcimpákból áll. – Menjünk innen. Ez idő alatt csak egyre messzebbre jutnak. – Igaza van – helyeselt Dirlewanger. – Már bocsásson meg, deén híres vagyok az őszinteségemről. Végrehajtom a feladatot, és ha még fel is bosszantok egy-két prűd burzsujt, annál jobb. Pártfogóm, maga a Reichsführer-SS, csodálatra méltó tulajdonságomnak tartja ezt. Szerencséjük van, hogy mi, németek itt vagyunk maguk mögött, Malamore konzul. – Dirlewanger most odafordult a doktorhoz: – Kapto

doktor, magát a mai napon el kell juttatnunk a Hatodik Hadsereghez, de beszéljünk világosan. A zsidó a maga őrszolgálata alatt szökött meg, ez meglehetősen különös egybeesés. Ha nem szeretné, hogy kivizsgáljuk az ügyet, azt javaslom, csatlakozzon hozzánk. – De a gyerek… – Hát hozza magával a kis „hölgybarátját”, ha muszáj. Ezt acsodás vidéket életében egyszer mindenkinek látnia kell. Telefonon értesítettem a Hatodik Hadsereg főhadiszállását, tudnak a térképéről, és mielőbb meg akarják kapni. A Wermacht majd gondoskodik arról, hogy a térkép eljusson Von Schwerin ezredeshez. – Köszönöm. Élvezet lesz önnel együtt kilovagolni, Obersturmführer – mondta Kapto összeborzolva a kislány haját. Seszínű szemével derűsen pillantott körbe a szobában. – Akkor mindent megbeszéltünk – döntötte el Dirlewanger. – Kaminszkij Brigadeführer, jelentse ezt a partizánellenes Aktiont a Wermachtnak és a Luftwaffénak, azután pedig az olasz, román és magyar szövetségeseinknek, arra az esetre, ha az ő körzeteiken haladnánk át. Grisaka! Mironka! – kiáltott fel. – Nyergeljétek fel a lovakat! Két kozák lovászfiú jelent meg az ajtóban, tizenéves legények fejük búbján kontyba fogott hajjal, kigombolt német zubbonyban, aztán eliramodtak az istálló felé. Nem volt vesztegetni való idő.

IX. Amikor Fabiana felébredt, egy pillanatra iskolás kislánynak képzelte magát, aki a nyári szünidőben valahol vidéken, egy réten heverészve lustálkodik. Csupán az édeskés porszagot érezte, amelyről az aratás jutott eszébe, és a nyergek férfias bőrillatát. A földön feküdt egy takarón elnyúlva, feje egy nyeregtáskán. Valahonnan távolról lövések hallatszottak, aztán nagyobb puskák ismerős durranása, az égés és a motorolaj szaga. Bár az este közeledtével tompulni kezdett a fény, még mindig hőség volt. A blúza nyaka nyitva, a veríték kis patakocskákban csorgott le a mellkasán és a hátán. Kinyitotta a szemét. Még valaki van itt! Hallotta, ahogy egy ló nyerít, és eszébe villant a valóság: a háborúban van, férje halott, Malamore valahol őt keresi, és ő, az Armata Italiana ápolónője elszökött egy orosz férfival, aki ráadásul zsidó, és lehet, hogy még kommunista is, egy elítélt a Gulagról, egy idegen, akit alig ismer. Felkavarodott a gyomra. Fogalma se volt, hogyan térhetne vissza a sajátjai közé. Egész biztosan kivégeznék. Elképzelte az élete végét, ahogy a golyó óriási csattanással becsapódik a testébe, látta magát feküdni a földön, szája enyhén nyitva, szemei üvegesen bámulnak a semmibe. Képes lenne hazudni arról, hogy mi történt? És hinnének neki? Vagy hadbíróság elé állítanák? Ha igen, akkor jobb itt meghalni. Micsoda szégyen lenne drága szüleinek, ha őt árulásért főbe lőnék… Elterjedne a hír a Campo San Stin minden zugában, a levéltárban, az iskolában… Nem élnék túl. Fabiana mozdulatlanul feküdt, és átkozta hirtelen jött ostoba ötletét. A hétköznapi életben még a legbutább döntések után is mindig van visszaút, de nem a háborúban, és most legszívesebben sírva fakadt volna. Rájött, hogy hamarosan meg fog halni, és ahogy ezt belátta, hirtelen mellbevágta a szabadság érzése. Most bármi lehet belőle, bármit csinálhat. Kimondhatja, amit csak akar. Se hazája, se lakóhelye, se férje. Egyik lélegzetvételről a másikra él. Rengeteg embert látott meghalni, a férje, Ippolito bántalmazta, most itt van egy vad és ellenséges országban, és meglepetten vette észre, hogy többé már nem fél a haláltól. Annyi fiatal embert látott átlépni a két világot elválasztó küszöbön; egy utolsó lélegzetvétel még az egyik oldalon, aztán semmi a másikon. Hirtelen elöntötte a boldogság. Ez a napraforgómező az ő saját, külön bejáratú birodalma, és itt a dolgok nem is lehetnének

egyszerűbbek. Egy kunyhó, két ló, két méhkaptár és egy forrás – és ez a férfi itt. Átfordult a másik oldalára, ahol Benya Golden bámult rá az oldalán fekve. Sárgával pettyezett kék szemek. Korábban, a kórházsátorban hosszasan figyelte a férfit, de az akkor még gyönge volt, eszméletlen, olyan, akár egy beteg kisgyerek. Most felderült a tekintete, ahogy szembekerült a nővel, és Fabiana viszonozta. Ő is olyannyira magányos, amennyire csak lehet itt a sztyeppén, menekülés közben. Egy darabig csak feküdtek szótlanul. Fabiana újra észrevette, hogy a férfi nagyon sovány, az orra horgas, akár a sasé, olyan zsidó vonású arca van, nagyon hosszú, fekete szempillákkal. A véznasága miatt negyvenegynéhány évesnél jóval öregebbnek látszott, sápadt bőre némi színt kapott a sztyeppei lovaglástól, rövidre nyírt hajába és szakállába ősz szálak vegyültek. A férfi felült, lesöpörte magáról a port, a szalmaszálakat és a valahonnan állandóan a levegőben szállingózó hamut. – Régóta ébren vagy? – kérdezte a nő. – Egy ideje. Hamarosan tovább kell indulnom – mondta. A nő benyúlt a nyeregtáskájába, megkínálta a férfit kenyérrel és gyümölccsel. Aztán nekiestek a méznek, és a férfi figyelte az asszonyt, ahogy begörbített ujjaival kikanalazza a mézet a lépből, megeszi, aztán utánozni kezdte, és ahogy a méztől erőre kaptak, elnevették magukat. A nő előhúzott a táskából egy flaskát, egy katonai kulacsot, a belevésett IB monogramból a férfi kitalálta, hogy a férjéé volt, Ippolito Bacigalupóé. – Örmény konyak – mondta az asszony, és átnyújtotta neki. A férfi kortyolt egyet, aztán a nő is ivott. – Nem kellene túl sokat innunk – mondta Benya. – Miért nem? – kérdezte a nő. – Megérdemeljük – rántotta mega vállát –, szép helyen vagyunk, élünk… Nagyot kortyolt a kulacsból, aztán a férfi is ugyanígy tett. – Nincs dekadensebb és élvezetesebb dolog annál, mint már areggelihez iszogatni – mondta Benya valamiféle városi bölcsességként, melyet még a régi életében szívesen hirdetett, de most itt teljesen abszurdnak tűnt. Mellettük halkan nyihogtak a lovaik, miközben a vödör vízből ittak, melyet Benya hozott nekik. Körben susogva, hajladozva álltak őrt a

napraforgók, még utoljára a lemenő nap utolsó sugarai felé emelték arcukat. – Azt mondtad: „Hamarosan indulnom kell…” – kezdte a nő. Benya bólintott. – Neked vissza kell menned. Minél tovább vagy velem, annálnehezebb lesz kimagyarázni. Mostanra már biztosan nemcsak az olaszok vadásznak ránk, hanem a németek és a Hiwik is. A kalmük felderítők követik a nyomainkat, és rá fognak jönni, hogy nem egyenesen az orosz vonalak felé mentünk vissza. Kérlek, menj egyenesen a legközelebbi faluba… mindent rám foghatsz, hogy fegyverrel fenyegettelek, elraboltalak, hihetetlen kegyetlenségeket követtem el, visszataszító gonosztetteket, megbecstelenítettelek… – Veszélyt jelentek rád? – kérdezte a nő, ahogy rájött, mi nyugtalanítja Benyát. A férfi felsóhajtott. – Ha rád találnak, senkit sem fog érdekelni egy szökött oroszfogoly. Téged akarnak. Nem valószínű, hogy túlélem, de egyedül jobbak az esélyeim. És neked nem kell meghalnod… Fabiana, kérlek, neked életben kell maradnod. – Ez nagylelkű ajánlat – mondta a nő, mélyen Benya szemébenézve. – A hagyomány szerint csak az istenek hozhatnak ilyen áldozatot, de te, egy menekült, egy szökött rab is megteszed… Ez csodálatos. – A jiddisben van erre egy szavunk. Hücpe. Fabiana tudta, hogy a férfinak igaza van. – Rendben. Elmegyek. Felhúzta a csizmáját, felállt, összetekerte a pokrócot, és elindult a nyeregtáskával a lova felé. A nyergek egymás mellett álltak a két kipányvázott ló között a földön, a bőrt melegítette a nap. Ahogy Benya odalépett, hogy segítsen feltenni a nyerget, az asszony gondolkodás nélkül elengedte kezéből a lópokrócot és a táskát. – Arrivederci. Valahogyan örökké – mondta a férfi felé fordulva. – Nem is, talán inkább csak isten veled. Örökre.

X. – Alt! – vezényelt Malamore feltartott kézzel, és látcsövén keresztül a távolban kavargó porfelhő felé kémlelt. – Jönnek a felderítők. Dirlewanger lovagolt az egyik oldalán, Montefalcone a másikon. Mögöttük tarkabarka egyenruhás férfiak alkotta egész menazséria: Dirlewanger banditái német feldgrau színben, rajta az SS-rúnákkal, nyakukban az emberi fülekből fűzött trófealánccal, utánuk néhány olasz Savoya Celere lovas tollas süvegükben, aztán feketeingesek, kozák Hiwik és Schuma milicisták. A sort a Babadoktor zárta nyakában lógó papírzacskóival. A kislány előtte ült a nyeregben, a doktor átölelve tartotta. A por ellen harckocsis védőszemüveget viselő Malamore idegesen fürkészte a széles látóhatárt. Alkonyodott, de a kora reggel még oly néptelen pusztaságon nyüzsögtek a legkülönbözőbb alakulatok. Találkoztak német harckocsioszloppal, a tankok nyitott fedelén kikandikáltak a védőszemüveges sofőrök. A tetejükön Wermacht-katonák utaztak, a porlepte fiatalemberek vidáman integettek a homályban. Montefalcone megfigyelte, hogy elvigyorodnak egzotikusan tarkabarka egységük láttán, szemmel láthatólag nem nyűgözte le őket a partizánellenes Aktionra vonuló bolondok csapata. Olykor szovjet tankokat is láttak: egy elszakadt lánctalpú T–34-est utánfutón szállítottak éppen Kaminszkij mérnökeihez javításra, egy kiégett KV nehéz harckocsi mellett elszenesedett, összetöpörödött alakok hevertek, akkorák, mint egy gyermek. És mindenütt kábultan szédelgő családok jöttek szembe, matracokkal, edényekkel és ikonokkal megpakolt lovas kocsikkal, talicskát tolva vagy csak gyalogosan, vízért könyörögve; „Vizet a gyerekeknek…” Malamore a távolban látta a kalmük felderítőket, lekonyuló bajszú, szikár, mongol képű férfiakat skarlátvörös ingben, hátukra vetett görbe karddal, amint gyors lábú, apró termetű lovukon villámgyorsan közelednek. Ahogy Altan és Gusi, a kalmük nyomkeresők látták, hogy Malamore osztaga rájuk vár, összenéztek. Alig egy hónapja csatlakoztak az olaszokhoz. Amikor a német páncélos hadosztályok a sztyeppén dübörögve kalmükföldi falujuk felé közeledtek, a vének összegyűltek a falu közepén álló teaházban, hogy eldöntsék, mit tegyenek. A vének óva intették a falu lakóit az elhamarkodott cselekvéstől, de abban

mindannyian egyetértettek, hogy ha a németek elérnek Kalmükföldre, legalább felszabadítják őket a gonosz bolsevikok uralma alól, akik lerombolták a tanyáikat, kolhozokba kényszerítették őket, és betiltották a tatár idők óta velük élő buddhista szertartásaikat. De Altan, aki kiváló lovas és kétgyermekes apa volt, úgy döntött, nem várja meg a németek érkezését, hanem átkel a frontvonalakon, és beáll a fasisztákhoz. A tizenhat éves Gusi, karcsú, akár egy szarvas, és unokatestvére, Ubasi csatlakoztak hozzá. Így ahelyett, hogy gabonát szárítanának a kolhozban, visszatérhettek a lovagláshoz, ami a kalmük férfiak tisztességes foglalatossága volt már a Dzsingisz kán előtti idők óta. De Ubasi megsebesült a Strafbat elleni támadásban, és foglyul ejtették a kommunisták. Biztosak voltak benne, hogy meghalt. – Nem csak olaszok – mondta Altan, az idősebb, ahogyészrevette Malamore csapatában a különféle egyenruhákat. – Németek, kozákok meg a Schuma – állapította meg Gusi, éscsettintett a nyelvével. Nem sikerült kideríteniük, amiért Malamore küldte őket. – Nem fog örülni – mondta Altan, és megsarkantyúzta póniját. – Nos? – kérdezte Malamore, ahogy a két nyomkeresőlefékezett előtte. – Szerintünk nem erre mentek – jelentette Altan. Malamore megcsóválta a fejét, és fogát csikorgatta csalódottságában. – Majdnem egészen a frontig ellovagoltunk. Közel a Donhoz. – Lehet, hogy sikerült átkelniük? – Lehetséges – felelte Altan –, de nem valószínű. Nemgyakorlott lovasok. – Akkor hol vannak? A két felderítő tanácskozni kezdett egymás között a saját nyelvén, majd Gusi előállt az ötletükkel: – Ha volt eszük, egyáltalán nem erre jöttek, hanemmegkerülték a falut, a nappali órákat kivárták egy csűrben elrejtőzve, majd a másik irányból jönnek vissza errefelé. Malamore kidörzsölte szeméből a port, és szétnyitotta a térképet. A kalmükök előrehajoltak, és bólogatva, érthetetlen halandzsa nyelvükön tanácskozva megmutatták a lehetséges útvonalat.

– Két csapatra oszlunk, és csapdát állítunk nekik – vakkantottaMalamore rekedten felköhögve. – A felderítőknek igazuk van. Még ha visszafelé mentek is, végül muszáj erre jönniük, és mi várni fogjuk őket.

XI. Fabiana odahajolt Benyához, a keze közé fogta a férfi arcát, és megcsókolta az ajkát, egyszer, kétszer. A méz és az imént ivott konyak ízét érezte a száján, orrában a férfi bőrének erős, tiszta, szappantól és parfümöktől mentes illatát. Aztán ott volt a széna, a lovak és a bőrnyergek szaga, amellyel együtt ez az illat élete legboldogabb, legszabadabb pillanatának aromájává olvadt össze. Benya végül nem emelte a lóra a nő nyergét. Ehelyett az asszony kigombolta az ingét, végigfuttatta kezét a férfi vállán, beesett mellkasán, a nadrágján. A férfi is nekilátott vetkőztetni Fabianát, a nő érezte a pillanatnyi habozást, amikor ráakadt az övébe dugott Browningjára. Aztán úgy tűnt, eldöntötte magában a kérdést. Az asszony ezek szerint egész idő alatt fel volt fegyverkezve, és mégsem próbálta sem lelőni, sem visszatérni az övéihez. A férfi a félredobott lovaglónadrágra hajította a pisztolyt, és ledőltek a takarókra. Fabiana érezte, ahogy a férfi lecsókolja a verítéket a nyakáról, a homlokáról, aztán, ahogy felemelte a lábát, a térde mögötti puha bőrről. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a hangok terjedésének fizikai törvényszerűségei felborultak: az általa kiadott hangok a férfi torkából visszhangzottak, a férfi nyögése az ő ajkán jött ki. Még soha senkit nem akart ennyire, nem ismerte ezt a sürgető vágyat. Egy pillanatig szemérmesen félénk volt, de a Napraforgók Titkos Birodalmában ezek a dolgok teljesen természetesnek tűntek. A férfi folyamatosan beszélt hozzá, elmondta, mit csinál vele, hogy mennyire csodálatos, gyengéden simogatta, hogy a bőre szikrát hányt, ahol megérintette. Úgy érezte, elolvad a gyönyörűségtől ott, ahol még soha senki nem érintette, és féltett kincsként raktározta el elméjében az eddig névtelen dolgok és érzések nevét. Arra gondolt, azt remélte, öregkorában majd ezekkel a szavakkal idézheti fel ezeket a költői perceket, amikor az, ami most történik a testével, csupán emlék lesz. Amikor elöntötte a vörös hullám, azon kapta magát, hogy reszketve felujjong, fejét hátravetve csengőn és édesen felkacagott, haja tekergő fürtökben kígyózott, ajkai között kivillantak a fogai. Elképzelte magát: Fabiana Pellegrinit, amint ezeket a dolgokat műveli, így érez, és valaki másban ilyen érzést kelt. Benya előtt senki mással nem volt dolga, csak a férjével, Ippolitóval. De a férje, aki soha nem nézett rá így, aki dühösen és csalódottan őt vádolta azzal, hogy nem izgatja eléggé, őt hibáztatta a

saját sikertelenségéért, és úgy megpofozta, hogy eleredt az orra vére. Vajon, ha most látna, mit szólna? – gondolta magában mosolyogva, de aztán már nem törődött semmivel, amikor elragadta a gyönyör következő hulláma. Némán hevertek egymás mellett, patakokban folyt róluk az izzadság. Az elviselhetetlen gyöngédség pillanata tovatűnt, és hamarosan azon kapta magát, hogy újra elönti a vágyakozás. Ezúttal már nem volt olyan félénk, mint az imént. Úgy döntött, most mindent megtesz, amiről eddig csak ábrándozott, mindent, amit csak kíván a férfi, anélkül, hogy egyetlen pillanatig is bűnösnek vagy romlottnak érezné magát. Ez minden ízében új tapasztalat volt, a szabadság újonnan felfedezett érzésével törölte le arcát napbarnította karjával. Azután csak feküdtek meztelenül a fák alatt a holdfényben, letörten, magukba zárkózva, a napraforgók és lovak őrt álltak mellettük. A távolban a puskaropogás zaja közelebbről hallatszott, bár mostanra már annyira otthonosnak érződött, akár a kaptárba visszatérő méhek zümmögése vagy a baglyok huhogása. – Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezte a nő szelíden. – Muszáj. Most még jobban akarom, hogy éld túl ezt az egészet. Vissza kell menned. – De mi van, ha én nem akarok? – Akkor bolond vagy. – És mi van, ha bolond vagyok? – Az vagy? Az asszony ezen elgondolkodott. – Igen, azt hiszem. Te bolondítottál magadba. – Majd elmúlik. És akkor vissza kell menned. Mindent meg kelltenned, hogy életben maradj. A nő felsóhajtott. – Nem akarok visszamenni. Nem akarok Malamore hadizsákmánya lenni. Nem akarom, hogy azt higgye, az ő tulajdona vagyok, nem akarom visszakapni a régi életemet. – Olyan nagy ár lenne ez az életben maradásért? – Benya egypillanatra megakadt, majd nagy levegőt vett. – Eszedbe jutott a lehetőség, hogy esetleg Malamore ölte meg a férjedet? – Miért tett volna ilyet? – Hogy megkapjon téged, természetesen.

Hosszú, néma csend. – Ez sok mindent megmagyarázna – mondta Fabianaelgondolkodva. – Bár furcsamód erre soha nem gondoltam. – Ott volt, amikor történt, nem? – Közvetlenül utána, igen – mondta halkan az asszony. Ebben van ráció, és amire most készült, abban is volt ráció. Hirtelen biztosabban érezte ezt, mint bármi mást eddigi életében. – Nem vagyok többé Fabiana Bacigalupo, sem FabianaPellegrini. Mindig ez a nő akartam lenni, aki most vagyok. Hát nem erről szól az összes költemény, minden, amit kislány korom óta olvastam? Képtelen vagyok visszamenni egy olyan teremtményhez, mint Malamore. Most mondok neked valamit, Benya Golden: nem megyek vissza az olasz vonalak mögé. Ha továbbmész, veled tartok. A férfi láthatóan megkönnyebbülve biccentett. – Nem lehetünk egyszerűen csak a szökevény szeretők? Így fogom hívni magunkat – mondta a nő. – Szökevény szeretők. Semmi más. Egyetlenegyszer, most utoljára, a mi saját külön világunkban. Nekiláttak az ennivalónak. – Mikor tudtad, hogy ez megtörténhet? – kérdezte a nő. – Nem tudtam. Szüntelenül meg vagyok lepve. Te most a történetünket tanulmányozod? – A nők mind tudják, hogy a szerelem az történelem – felelte anő. – A mi történelmünk. Szóval akkor én választottalak téged, vagy te választottál engem? – Én aligha választhattalak, tekintve, hogy eszméletlenülfeküdtem – tréfálkozott a férfi. Hirtelen rájuk tört az álmos bágyadtság. A mindig éber Benya elernyedve hagyta el magát, elöntötte a vágy, hogy élvezze az illatos, holdfényes nyári éjszakát, a színes palettáján lilából feketévé sötétülő határtalan égboltot. Újra szeretkeztek, még mindig mezítelenül, oly meleg volt a levegő, a lovak is megnyugodtak, farkukat lóbálva és marjukat meg-megrándítva űzték el a legyeket – Fabiana pedig új izmok összerándulását érezte teste újonnan felfedezett zugaiban. Soha nem értette, mi az a nagy felhajtás a testi szerelem körül – mindig valami haszontalan, kellemetlen dolognak tűnt előtte, mintha nem beszélte volna a nyelvét. De most, hogy ilyen rövid volt az idő, azonnal megtanulta.

Valahányszor felriadtak álmukból, kortyoltak egy kis konyakot, és élvezték a csillagokkal pettyezett, bársonyos égbolt látványát. Fabiana olvadó karamellként érezte ajkán a nedű ízét, és ájulásszerű mély álmukból olykor-olykor fölriadva szerelmeskedtek. Maguk körül érezték a fákat és a napraforgókat, magát a földet, amint úgy zsong, mocorog és duruzsol, mintha egy hatalmas, izgő-mozgó, lélegző fenevad hátán feküdnének. De körös-körül fokozatosan erősödött az ágyúdörgés. Fabiana látta, amint a Sztálingrád földig rombolására igyekvő fekete keresztes harci bombázók óriási árnyakként szelik át az eget. A messzeségből hallatszó morgás talán harckocsioszlopok zaja volt. Keletre, a Donkanyar felett hirtelen tűzvörös villanással kettéhasadt az égbolt, mintha megnyúzva feltépték volna nyers húsát. Ekkor értette meg, hogy mit jelent számukra a háború fellángolása. Benya az életét kockáztatja az ő boldogságáért, feláldozza magát valamiért, ami csupán szánalmasan tiszavirágéletű lehet. Vissza kell térnie az övéihez, tudta, hogy képes lesz meggyőzni Malamorét az ártatlanságáról, és rávenni, hogy fújják le a férfi utáni hajszát, és tudta, hogy haza fog jutni Velencébe. De minden egyes nappal, amit Benya vele tölt, egyre kevesebb orosz marad a Donnak ezen a partján. Hamarosan senki nem marad, és Benya számára lehetetlen lesz visszatérni a szovjet oldalra. Malamore miatta üldözi Benyát, és ha elkapják, akkor megölik, hiszen zsidó. Ha meglátják őt a férfival, az a halálos ítéletet jelentené annak, aki beavatta őt a szenvedély titkába, ami maga az élet. Kibogozhatatlanul összekuszált helyzetüket csakis az ő visszatérése oldhatja meg. – Benya, kedves – suttogta. – Döntöttem. Igazad volt: vissza kell mennem. Ne is próbálj lebeszélni. Eldöntöttem. A férfi hosszú ideig nem felelt; aztán nagyot sóhajtott, már tudta, hogy néha az okozza az ember vesztét, ha kimerültségében képtelen továbblépni. – Most már túl sötét van bármihez is. Azt hiszem, a szökevény szeretőknek most egyelőre együtt kell maradniuk. Valahogy örökké. És nekünk az örökké a „most”-ot jelenti. Itt senki nem fog ránk találni. Majd reggel eldöntjük, mit csináljunk.

XII. A kalmük nyomkeresők észrevették a nyárfaligetet és a fák között egy kunyhó tetejét. Megnyugtatták lovaikat, lecsendesítették saját testük hangjait, és füleltek. Mintha egy ló nyihogását hallották volna, de nem voltak benne teljesen biztosak. Altan jelt adott Gusinak, lecsúsztatták vállukról a Schmeisserjeiket, és csendben leszálltak a lóról, hangtalanul meredtek előre a leszálló éjszaka homályos, lila sötétjébe. A hely tökéletesen útba esett, ha – ahogy gyanították – az orosz szökevény meg az ápolónő a kerülőutat választva akarnak eljutni a Donhoz és az orosz állásokhoz. Amikor a két felderítő elvált Malamore csapatától, a falu másik oldalán hatalmas félkörben visszalovagoltak a pusztán, és újra elindultak az olasz főhadiszállásnak helyet adó faluból, Radzillovóból. Amikor meglátták a folyót, megitatták lovaikat, majd bevezették az állatokat a vízbe, és a folyóban gázolva keresték a part mentén a két szökevény lovainak nyomait. És amikor végre megtalálták a helyet, ahol két ló patáinak nyomai belevezettek a vízbe, már tudták, mit talált ki a szökött fogoly. – Nem is rossz egy zöldfülűtől – mondta Altan Gusinak, amikorfelfedezték a helyet, ahol a két ló nyomai kiértek a folyóból, és folytatódtak felfelé a tanyához. Feszülten hallgatóztak, majd kikötötték lovaikat, leoldották puha bocskoraikat, és rövid szablyájukat, a dzsindalt fogaik közé szorítva négykézláb közelebb kúsztak a házhoz, míg már kivehették a kaput, a fonott kerítést és a fehér ablakokat. A lovak nyomát keresték, de semmi mozgást nem észleltek. A kéményből sem szállt fel füst. Egymásra néztek, Altan vállat vont, hátramutatott, és felegyenesedve visszaosontak pónijaikhoz. Mostanra már koromsötét volt az éjszaka. Még a hold fényénél sem látnának rendesen, ráadásul csak ketten vannak. Sok minden balul sülhet el. – Mire várunk? – kérdezte Gusi. – Érzem, hogy itt vannak. – És ezt miből gondolod, fiam? – kérdezte Altan. – A nyomokból a földön… és érzem a lüktetésből a torkomban– mondta a fiatalabb. – Elvágjuk a torkát, lenyisszantjuk a fülét, elvisszük az olaszoknak, és miénk a jutalom. – És mi van, ha a sötétben lövöldözve véletlenül a nőt találjukel? Az ezredes kancáját? Akkor milyen jutalomra számítasz, te ostoba? Jutalomból akasztófára kerülünk.

Altan előhúzott egy kis szárított tevehúst a nyereg alól, és a kulacsából erjesztett kancatejjel kínálta Gusit. – Ide figyelj, megmondom, mit csinálunk. Itt megalszunk, aztán hajnalban elkapjuk őket, mint a csapdába esett patkányokat.

Nyolcadik nap

I. Fabiana mellett fekve Benya az egész napos lovaglás és több órányi szerelmeskedés után, lángra lobbanva majd lángjait lelohasztva, végre biztonságban, ájultan álomba merült a fullasztó, rekkenő hőségben. Álmában Kolimában járt 1941 nyarán, egy hónappal a háború kitörése után. Hajnalban nagy hangzavarral törtek be az őrök Benya barakkjába. – Gyerünk, fogd a holmid, Golden elítélt! Davaj, davaj! A munkára rendelt brigádoknak indulás! Nyomás vissza a bányába, te szarházi rohadék! Benya pánikba esett. Eszébe jutott Dzsaba baljóslatú figyelmeztetése. Elvesztette a védelmezőjét – ezzel elvesztette kényelmes munkáját a kórházban, és íme a büntetése: visszakerül a bányába. Ez volt az, amitől a legjobban rettegett. Rémálmaiban látta magát, amint visszafelé masírozik a bányába a hold árnyékos oldalára. Tudta, hogy ott a pusztulás várja. Minden egyes nap ettől reszketett, és most tessék, eljött az idő. Odakint brummogó motorral várta a teherautó, borzalmas balsejtelemmel a lelkében kapaszkodott fel a platójára. – Meglepetés! – rikkantotta Vidor. – Hahaha! Figyeld a képét, főnök! Múmia rávigyorgott. – Bevetted, mi? – Na, elég lesz, emberek – szólt rájuk Dzsaba. – Gyere csak, Benya fiam. Jó híreim vannak. Átvisznek minket Magadanba, a kórházba, és te is velünk jössz. – Uramisten, én meg azt hittem… – Tudom, mit hittél. De látod, az élet nem más, mint egy tállobio bab – kedélyeskedett Dzsaba, és megdöngetve a vezetőfülke tetejét, odakiáltott az őröknek. – Gyerünk, indulhatunk! Az úton a háborúról beszélgettek az őrökkel, ki voltak éhezve a legapróbb hírmorzsákra is. Molotov elvtárs az alábbi szavakkal hirdette ki az ország hadba lépését: – A harcunk igazságos! Miénk lesz a győzelem! Aztán meg Sztálin mondott beszédet, abban úgy szólítva meg a népet, mint „fivéreim és nővéreim” meg „barátaim”. Jól meg lehet szorulva, gondolta Benya, ha mindannyiunkat a barátjának nevez. A

rádió győzedelmes ellentámadásokról számolt be, de az őrök összeomlásról és visszavonulásról suttogtak… Dzsaba új főhadiszállása a magadani kórházban volt, az összes embere itt kapott munkát: Benya továbbra is felcserként dolgozott az orvosok segédeként, de feladatai közé tartozott a gyógyszerraktár kulcsának őrzése is. A kulcson fityegő bőrcímkén az állt: Kizárólag illetékes személyek részére. Magadan Kórház. KOLIMA. Amikor Kolimából eljött, ez volt az egyetlen dolog, amit elhozott magával, hogy mindig emlékeztesse a szerencséjére, aminek az életét köszönhette. De a munkájának megvoltak az árnyoldalai is: Vidor és Hordó Sztrizkaz időnként morfiumot követeltek tőle, és muszáj volt adnia nekik – de nem túl sokat, nehogy észrevegyék. Ha felfedezik, hogy elvesz a gyógyszerekből, már mehet is vissza az aranybányába, ha pedig visszautasítja a banditák kérését, Dzsaba tönkreteszi, de amíg Dzsaba elégedett, addig ő biztonságban van. A háborúból ijesztő hírek érkeztek. Minszk és Szmolenszk elesett. Szeptemberre elveszett Belorusszia és a Baltikum. Leningrád ostrom alatt állt. A foglyok, a kórház páciensei és a doktorok másról se beszéltek… Beesett szemű haldoklók kaptak még utoljára életre, hogy Oroszország sorsáról beszélgessenek. Ukrajna és Kijev elesett, milliónyi orosz katona esett foglyul. Odesszát elfoglalták a románok – Benya imádkozott, hogy a szülei biztonságban legyenek. Aztán a németek egyszer csak Moszkva felé fordultak! A pánik hullámai egészen Kolimáig elértek. Aznap, abban a szent pillanatban, ahogy végzett munkájával a haldoklók között, Benya le sem véve fehér köpenyét lélekszakadva rohant Dzsaba főhadiszállására, ahol a haramia az udvartartásával tanyázott. Épp egy kártyaparti közepébe csöppent, a főnök a tábori bizalmival, Hordó Sztrizkazzal verte a blattot; Priscsepa a börtönnótát fújta, a többiek a refrénbe bekapcsolódva zümmögték, mint egy csapat kalóz: „Elásták mind az aranyat, az aranyat, az aranyat…” – Mi akarsz? – kérdezte Benyát Vidor. – Meg akarok valamit kérdezni a főnöktől. – Jól van. Főnök, a professzor az, beszélni akar veled. Dzsaba odaintette magához Benyát. – Na, mi van? Benya összeszedte a bátorságát.

– Főnök, tudom, a te tulajdonod vagyok, és soha semmit nemtennék a beleegyezésed nélkül, de Moszkva veszélyben van, és eljött az idő, hogy engedélyt kérjek tőled, hogy beállhassak a büntetőszázadba – bökte ki. – Mondtam, hogy ezt soha többé ne kérd tőlem. Halálbüntetésterhe mellett! De te mégis harcolni akarsz a bitangért? A bitang Dzsabánál mindig Sztálint jelentette. Benya körbepislantott. Priscsepának torkán akadt a nóta, Hordó letette kezéből a kártyalapokat, Múmia egy rugós bicskával játszadozott. – Tisztában vagy vele, mi lehet a válaszom? – kérdezte Dzsabaszelíden. Benya bólintott. – Főnök, el kell mondanom valamit – vágott közbe a mégmindig üdén kölyökképű Priscsepa. – És ennek is van köze a háborúhoz? – kérdezte Dzsaba rá sempillantva. – Mondjad, fiam! – Főnök, én doni kozák vagyok, szabad ember, egy harcos. Dzsaba halántékán lüktetni kezdett egy kidudorodó ér. – Még valaki? – Én is megyek – bökte ki a Hordó. – Különben itt lassan, debiztosan elrohadunk. Vidor lassan felemelte a kezét. – Én is. A háborúban mindig van hadizsákmány. Meg lehetgazdagodni. – Én meg azt hallottam, a háborúban több nőt megkaphat azember, mint amennyivel elbír – cincogta a kis Mámetka. Erre már Dzsaba is elvigyorodott. – Ó, Bette Davis! Mit értesz te a nőkhöz? Mindannyian felröhögtek, de amikor elcsendesedtek, csak annyi hallatszott, ahogy Múmia ki-be pattogtatja a kését. Még soha senki nem mert így szembeszállni Dzsabával. – Ha akartok, hát csak haljatok meg a bitangért – határozta elmagát végül Dzsaba. – Hanem Golden, veled van egy kis gond. Te politikai vagy. – Ismerem a szabályt, de egy csomó dolog, ami tegnap mégelképzelhetetlen volt, ma már lehetséges. Bármelyik pillanatban

megérkezhet a tél, ez az utolsó esélyem, hogy felkerüljek a szárazföldre menő hajóra. Csak te segíthetsz, főnök. Megmentetted az életemet. Most kérlek, segíts, hogy élhessem! Dzsaba elgondolkodva simította végig őszes üstökét. – Hálát adhatsz az Atamansának. Emlékszel az információra atáborparancsnokról, amit tőle nyertem? Tudtam, hogy eljön a nap, amikor szükségem lesz rá, és az a nap most van. Vidor, nyomás a parancsnok titkárához, és keríts nekem egy időpontot a mai napra, hogy beszélhessek Spigelglas ezredessel. Mondd, hogy a termelési hátralékról akarok beszélni a Madjak–8-ban. Siess! Dzsaba Benyára pillantott. – Látod, Golden – vonta meg a vállát kedélyesen –, hát nemigaz, hogy az élet nem más, mint egy tányér lobio bab? A nyárfaligetben Benyát a doni puszták felett alacsonyan szálló repülőgépek lármája ébresztette álmából. A nap még nem kelt fel, sötét volt, de a látóhatáron már türkiz színben játszott az égbolt. Nem is tudta, mikor aludt utoljára ilyen jól. Fabiana felé fordult, és látta, hogy az asszony épp nyújtózkodik. Valamikor éjszaka magukra húzták a nadrágjukat, de a nőn még nem volt ing, és Benya ellágyulva nézte szépségét, a mézszínű szemeket, elöntötte a hála a szerencséjéért, hogy így térhetett vissza az életbe. De Ezüstharisnya idegesen dobogott patájával a földön, fülét hátracsapva forgatta a szemeit, és Benya azonnal rájött, hogy valami nincs rendben. Fabiana pej kancája is megmerevedve állt, idegesen remegett. – Drágám – mondta Fabiana higgadtan. – Gyorsan – suttogta Benya. – Valaki van a közelben. Olyan olajozottan dolgoztak össze, mintha mindig is egy csapatot alkottak volna. Felnyergelték a lovakat, remegő kézzel húzták meg a szíjat a hasuk alatt, ellenőrizték a kengyeleket, felerősítették a nyeregtáskát, aztán magukra húzva a zubbonyukat, felkapaszkodtak a lovak hátára, melyeknek nem kellett biztatás. Ahogy elindultak, Ezüstharisnya megtorpant, kis híján levetve Benyát a hátáról. Két szikár pónit pillantottak meg, amint nyugtalanul a köteleket rángatják, amelyekkel egy fához voltak kikötve. – Kalmükök – állapította meg Fabiana. – Malamore felderítői. A nő lehajolva elvágta a pónik kötőfékjeit; ebben a pillanatban puskalövés dörrent közvetlen közelről, a golyók mellettük csapódtak a

földbe, Benya, inkább érezve, mint látva a fűben hasaló két alakot, elkapta szemével a rájuk meredő puskák fekete torkolatát. A két póni felágaskodott, és megiramodva Ezüstharisnyával és Violantéval eszeveszett vágtába kezdtek. Benya verítékben úszva, halántékában kalapáló pulzussal kapaszkodott lova sörényébe, Fabianával és a két megbokrosodott pónival vágtatott tova a magas fűben, ahogy kelt fel a nap. Amikor a távolba érve lassítottak, csak akkor jöttek rá, milyen szerencséjük volt. A kalmük nyomolvasók felfedezték őket, szinte mellettük töltötték az éjszakát, de nincs az a kalmük, aki kockáztatná, hogy véletlenül lelövi a saját lovát, a pónijaik azonban megbokrosodva otthagyták őket, legalábbis egy időre. Csakhogy Malamore emberei valahol szintén a közelükben járhatnak.

II. Reggel hétkor Szvetlana Sztalina iskolai egyenruhában és piros úttörő nyakkendőben beszállt a Kreml háromszögletű, sárga palotája előtt várakozó Packard limuzinba. Klimov elöl ült a sofőr mellett, ahogy kigurultak a Trojickaja bástya kapuján, majd át a városon a 801. számú Joszif Visszarionovics Sztálin Állami Iskola felé. Az iskola kapujában az igazgatónő, Kapitolina Medvegyeva elvtársnő fogadta a lányt, jóformán a földig hajolva hajbókolt. – Na? – súgta Marta, ahogy a dögunalmas kommunistaerkölcsórájukra igyekeztek. Marta pontosan tudta, milyen szerelmesnek lenni, azt is tudta, milyen, ha az ember a moszkvai aranyifjúsághoz tartozik, de arról még neki se lehetett fogalma, milyen Sztálin lányának lenni. Az ő apjának portréja függött minden egyes osztályterem falán – azé az emberé, akivel minden este találkozott. Minden reggeli sorakozónál elénekelték a „Sokáig éljen Sztálin elvtárs” kezdetű dalt, minden ebédnél és vacsoránál mindenki Sztálin elvtárs egészségére ivott. De ahogy az apja a minap elmagyarázta neki: „Nem te vagy Sztálin, és én sem vagyok Sztálin. Sztálin valami nagyobb dolog nálunk. Sztálin a szovjet hatalom.” Marta oldalba bökte barátnőjét. – Na, találkoztál vele? – Csak kétszer – súgta vissza Szvetlana ahogy az óraelkezdődött. – Levelek? – Rengeteg! – Olyanok, mint amit mutattál? Szveta bólintott. – „Csókolni akarlak, érezni az illatodat, érezni az ízedet” –idézte Lev sorait. – Tényleg ezt írta? Uramisten! Mit jelent ez, Szveta? – Fogalmam sincs, Martocska. De imádom, amit ír, mindenegyes szavát. – És milyen volt, amikor megcsókolt? – Csodálatos! Maga a mennyország – kuncogott az orra alattSzvetlana. – Elpirulok! Tegnap kaptam tőle ajándékba egy könyvet. Angolul. – Ó, és mi az? Valami tiltott? – Igen. Az új Hemingway. Akiért a harang szól.

– Uramisten! Már elkezdted olvasni? Alig várom, hogyelolvashassam! – Egész éjjel olvastam. Amikor az apám bejött, gyorsanbedugtam az ő könyve, a Krátkij kursz alá, és nem vette észre. Annyira romantikus! Csodálatos! Egy Jordan nevű amerikai kommunista Spanyolországban harcol, és beleszeret egy spanyol lányba, aki sokkal fiatalabb, mint ő, és akinek nagyon nehéz és tragikus élete volt. A lányt Mariának hívják. – Ó, ez ismerősen cseng. – Hát persze, Lev Jordan, és én vagyok Maria. Ó, Lev olyanokos, minden annyira érdekli… – És az újságban van valami? Szveta óvatosan előhúzta táskájából a Krasznaja Zvezdát, és átnézte a címoldalt, ahol meg is találta Lev cikkét a Donkanyarban vívott borzalmas harcokról. Ahogy átfutotta a cikket, egyszer csak elállt a szava. Ezt olvasta: Vajon süt a nap Moszkvában a Sándor-kert rózsáira? Ahogy itt állok az ágyútűzben, ahol hősies Vörös Hadseregünk küzd a náci uralom ellen, szépséges fővárosunkra gondolok, és igen, azt hiszem, ott nyílnak a virágok. Ablakodból a Kreml csipkés ormú bástyáit látod… Szvetlana egész testét vörös hullámként öntötte el a forróság, olyan hevesen legyezte magát a Krátkij kursz füzetével, hogy egyre többen kezdték bámulni. A pad alatt áttolta az újságot Marta ölébe, aki mohón nekikezdett az olvasásnak. – Szentséges Szűzanyám, Szveta! Ez az ember őrült. Mit szólnaaz apád? Ő is elolvashatja. De Szvetlana mámorosan boldog volt. – Szeret engem! SZERET! És egyébként is, bárki lehet, aki aSándorkertben a virágokat nézi. Csak mi tudjuk, hogy olyasvalakihez szól, aki bent van a Kremlben. – Ez igaz. De az apád nem jön rá, ugye? – Nem, de nem is érdekel! Alig várom, hogy újra megcsókoljamaz én oroszlánomat. Most már az egész osztály mindig a leghátsó padban ülő két lányt bámulta. A tanár, az undok, pedáns és köpönyegforgató dr. Innokentyij Rimm habozott. Tartott Szvetlanától, a lány pedig élvezte hatalmát. Sztalinára nem szólhat rá, hogy maradjon csendben. Nem meri. Ehelyett Martát kezdte piszkálni. – Peskova! Lennél szíves visszatérni közénk?

– Igen, bocsánatot kérek, tanár úr, figyelek. – Rendben. Akkor légy szíves, mesélj nekünk arról, mitmondott Marx az osztályharc és a burzsoázia szerepéről az ezernyolcszáznegyvennyolcas forradalmak során! Marta felvillantotta széles mosolyát. – Ó, ez nagyon könnyű! Tehát…

III. Hova a pokolba tűntek a felderítők? – fortyogott magában Malamore. A nyomkeresőknek valahol odakint kellett éjszakázniuk, de a nap már rég magasan járt. Ő a csapatával egy faluban töltötte az éjszakát, és már jóval hajnal előtt felkeltek. Malamore cigarettára gyújtott, és előrelovagolt, alakja olyan volt, akár egy bronz lovas szobor. Semmi kedve nem volt obszcén dolgokról társalogni Dirlewangerrel, sem pedig Montefalcone nyekergését hallgatni, Kaptóval és a kislánnyal meg végképp senki nem akart együtt lovagolni. A Don fölött a zöldeskék eget feketére festette az égő benzinraktárak füstje, narancsszínnel villant a gépágyúk torkolattüze, Malamore csaknem érezte a robbanások lökéshullámait. A németek a folyó kanyarulatában az utolsó orosz hídfőállások lerombolásával voltak elfoglalva. Amikor azzal megvannak, átvonulnak a síkságon Sztálingrádhoz – és talán beleverik az utolsó szöget Oroszország koporsójába. De Malamore azt is tudta, hogy minél közelebb érnek a fronthoz, annál nagyobb a veszélye, hogy Fabianát és az orosz szökevényt találat éri a kereszttűzben – vagy, ami még rosszabb lenne, sikerül eljutniuk az orosz vonalakig, és akkor örökre nyomukat vesztik. Vajon mi történne Fabianával, ha a szovjetek kezébe kerül? Az biztos, hogy ő sosem tudná meg, mi lett vele. Román és magyar csapatokból álló erősítés mellett haladtak el, aztán utolértek egy üzemanyag-utánpótlásra váró harckocsioszlopot. „Fel Sztálingrádra!” – állt az egyik tank oldalán. „A Dontól a Volgáig!” – olvasták egy másikon. „Sztálin kaputt!” – hirdette a harmadik. A katonák meztelen felsőtesttel, napbarnította vállakkal, cigarettázva üldögéltek a lövegtornyok tetején, sokan levelet írtak: a Donkanyar felől idáig hallatszó harci zaj eszükbe juttatta otthonukat, kedvesüket, a maguk mögött hagyott békés múltjukat. Dirlewanger egy őrmestert kérdezett meg, hogy merre van a Hatodik Hadsereg vezérkari főhadiszállása, miközben ostorával Kaptóra mutatott. – Ez az ember fontos küldeményt hozott Von Schwerinezredesnek, a Hatodik Hadsereg Hírszerzésének. – Arra – felelte az őrmester bajor tájszólással. – A Donirányába. – Elhallgatott, és alaposan szemügyre vette Dirlewangert és Kaptót. – Melyik egységtől jöttek?

– Dirlewanger Sonderkommando, parancsnok, Einsatzgruppe D. Partizántevékenység-ellenes Aktion. Az őrmester összevonta a szemöldökét. – Partizántevékenység-ellenes? És ki az a kislány? Hiszen azmég csak gyerek. Az emberei nyersen felröhögtek Kapto és a kislány láttán. – A lánya vagy csak a kis barátnője? Dirlewanger dühösen suhintott korbácsával, és vöröslő fülekkel továbbállt. – Közröhej tárgya leszünk maga miatt – sziszegte Kaptónak. –Szedje már össze magát! A kislány mélyen aludt a nyeregben ülve, Kapto átölelve tartotta, feje a férfi vállán ringatózott. – Gyerünk – vezényelt Malamore, és megsarkantyúzta Borgiát. Kisvártatva újból maguk maradtak a füves síkságon. – Erre kell, hogy jöjjenek. Ne pazaroljuk az időt! – Maga az oka, hogy az a zsidó elszökött a barátnőjével –mondta Dirlewanger. – Ne vegye őt még egyszer a szájára, Dirlewanger –figyelmeztette Malamore, és hátrasandított Kaptóra. – Mikor adjuk át végre a mi doktorunkat a Hatodik Hadseregnek? – Most már bármikor találkozhatunk a Hatodik Hadseregkülső egységeivel – mondta Kapto melléjük érve. – Ő meg csak alszik, mialatt lovagolunk – csevegett tovább fesztelenül a kislányra mutatva. Kellemetlen csönd támadt. – Én aztán igazán nem vagyok prűd – kezdte Dirlewanger, ésMalamore észrevette, hogy szokásos módon félig részegen ingadozik a nyeregben –, de mégis mit gondol, a nemesi származású porosz tisztek, mint Paulus tábornok vagy Von Schwerin ezredes, mit fognak szólni egy katonához, aki a nyergében egy Untermenschen gyerekkel lovagolgat a harctéren? – Csak gondoskodom a gyermekről – felelte Kapto. – Akitmeggyógyítunk, arról a mi felelősségünk gondoskodni is. – Visszajöttek a kalmükök! – kiáltott fel Bap, az egyik Hiwi. Altan és Gusi szalutálva lovagoltak melléjük. Malamore homlokára tolta védőszemüvegét, napszítta arcában két keskeny vágásból hunyorgatta a szemeit.

– Több órát késtetek – mordult a felderítőkre. – Nos, holvannak? A kalmükök izgatottan mutogattak a távolba, körbe-körbe táncoló pónijaik hátáról. – Nagyon közel. Szinte láthatnánk is őket – jelentette Altan. – Megtaláltuk őket – mondta Gusi. – Ott, arra, látják azt aporfelhőt? Malamore a kötőféket meghúzva megállította lovát, és felemelte távcsövét. Igen, mintha lenne ott valami. A puszta távolában, az aranyszín homályba vesző magas fűben alig kivehetően látszott két apró porfelhő: két lovas. – Ők azok – vakkantotta. – Montefalcone, maga a másikszakasszal hátulról közelíti meg őket. A többiek velem jönnek. Senki nem lőhet, csak ha engedélyt adok rá. Obersturmführer, maga velem jön. Minél közelebb akarta magához tudni Dirlewangert, nehogy kárt tehessen Fabianában. Dirlewanger nem ellenkezett. Az emberei majd elintézik a zsidót, ahogy jónak látják, begyűjtik a fülcimpáit a nyakláncukra, ha akarják (volt, hogy csak azt tették) – de a nő az olasz vénemberé, ez az ő bulija. Malamore és lovasai nagy port verve vágtattak keresztül a síkságon, remélték, hogy még azelőtt beérik a menekülőket, hogy rájönnek, milyen közel járnak a nyomukban.

IV. A szerelmes szökevények halált megvető vakmerőséggel vágtattak a Don felé. Fabiana a haját is kiengedte, és oly sebesen vágtatott, hogy Benya attól félt, leesik a lóról. A férfi teljes szívéből élvezte utolsó együtt töltött pillanataikat, és áldotta szerencséjét, melynek – ezzel tökéletesen tisztában volt – hamarosan így vagy úgy, de vége szakad. – Ott, arra! – mutatott előre. Egyenesen előttük már a Don partjának erdővel benőtt dombjai emelkedtek, mögöttük a völgyben ott kanyargott méltóságteljesen a hatalmas folyó. Benya tudta, hogy már csaknem hazai tájakon jár, az izgalomtól torkában dobogott a szíve – de minél közelebb értek a dombos parthoz, egyúttal annál közelebb voltak a Donkanyar csatateréhez, és annál közelebb került a pillanat, amikor el kell válnia Fabianától. Ezzel a nő is tisztában volt. Amikor Benya meglátta, hogy emelkedik a terep, a nő rámosolygott, de aztán elborult az arca, és Benya látta, hogy eltöpreng valamin. Csak vágtattak tovább, szinte kábultan, hanyatt-homlok menekülve a boldogság utolsó esélye felé. A lövés apró portölcsért kavarva közvetlenül a férfi mellett csapódott a földbe. Benya hátranézett. A vibráló reggeli hőségben lovasok sötét raja gyülekezett mögöttük. Felismerte Malamore görnyedt alakját, legelöl vágtatott, kivont karddal. Fabiana megfordította Violantét, és lélegzetét visszafojtva, átkozódva bámult rájuk: Stronzo! – mormogta, mire Benya megragadta lova kantárját: – Gyerünk! – noszogatta. Golyózápor szántotta fel a földet körülöttük, Ezüstharisnya felágaskodott, de Benyának sikerült újra egyensúlyba hoznia. Fabiana elöl vágtatott Violante hátán, fel a dombtetőn álló fák felé. – Pronti a fare fuoco! Tüzelésre felkészülni! – hallotta Benya Malamore kiáltását (legalábbis úgy gondolta, az ő hangját hallja), aki az embereivel ordítozott, hogy amíg nem ad parancsot, ne lőjenek, eltalálhatják az asszonyt, de közben egyre csak közeledtek, húszharminc lovas, dübörgő patáikkal a száraz, füves pusztán. A fák árnyékába érve Benya szeme előtt újabb lovak és lovasok tűntek fel, egy másik olasz egység, akik az erdőt megkerülve igyekeztek feléjük… Minden remény elveszett. A rátörő pánikban Benya egy pillanatra szorosan behunyta a szemét, és térdeit összeszorította Ezüstharisnya oldalán, de képtelen volt

eldönteni, mit tegyen – leszálljon a lóról, lőjön, vagy csak megadja magát, és meghaljon. Végigfutott rajta a hideg, már az elkövetkező haláltusája miatt reszketett. Lenézett az övébe dugott kézigránátokra. Ha arra kerül a sor, saját kezűleg végez magával. Egy távcső pásztázza a Don partja melletti dombokat. A megfigyelő hirtelen megáll, és beélesíti a lencséket. Figyelte, ahogy két lovas vágtat a nyílt pusztán, egy férfi és egy nő. A férfin katonazöld egyenruha, fején olasz ellenzős sapka, a vállán egy Papasa, övébe dugva kézigránátok. Egy fehér lábú Bugyonnij-kancán lovagol. A nő zöld olasz egyenruhában van, karján vöröskeresztes karszalag, sötét haja kibontva lobog mögötte, vadul sarkantyúzza pej lovát. Sugárzik róluk a kétségbeesett elszántság. A férfi – idősebbnek látszik, és nem gyakorlott lovas – időről időre hátrapillant. Ahogy a nő bizonytalanul meginog a nyeregben, abból messzire érezni a rémületet. Mindketten lassítanak. A megfigyelő, aki a helyi kolhoz irodájához közel a fűben fekszik, ugyanazon a hegygerincen, de kissé odébb, és kissé magasabban, mint az előtte lejátszódó jelenet, most hátrébb irányítja látcsövét a magas fűben. A menekülők mögött két kalmük lovagol vézna póniján, utánuk pedig egy csapat lovas, húsz-harminc, talán negyven is, némileg fegyelmezetlenül: köztük egy feketeinges olasz ezredes fekete ménjén, németek SSjelzéssel a karjukon, orosz árulók a Wermacht feldgrau unformisában. Közöttük az egyik férfi egy lánygyermeket cipel a nyergében: ki lehet, egy megmentett menekült? Ritka jócselekedet ezekben a keményszívű időkben? Ezek között a barbárok között? Hát, meglepő lenne. Látja, amint a két lovas mellett a földbe csapódnak a lövések. Üldözőik lassan a közelükbe érnek, és ekkor észrevesz egy másik olasz osztagot is, akik az erdős részt megkerülve a domb tetejéről lőnek rájuk. Minden idegszálával a furcsa párosra koncentrál. Az ellenség üldözi őket, és a parancs, amit Ponomarenko elvtárstól, a Sztavka partizánakciókért felelős vezetőjétől kaptak Moszkvából, egyértelmű: megzavarni és megsemmisíteni minden ellenséges erőt, összeköttetést és fegyverzetet a Hatodik Hadsereg mögött. A mellette lapuló embereihez fordul, majd szokásos szelíd hangján adja ki a parancsot, amelynek lehetetlen nem engedelmeskedni.

– Lőjetek mind a négy Daskával. Az aknavetőkkel is. Gyorsan, vagy késő lesz! – Igenis, Elmor elvtárs! – mondja Vidor, ahogy a csak Daskánakbecézett Gyegtyarjov–Spagin-nehézgépfegyverek fémes kattogással beeresztik az ólmot az olasz lovasok közé.

V. Fabiana megpillantotta a színesre festett falú kunyhókból, udvarokból és istállókból álló kis kozák falucska hagymakupolás templomtornyát. Kis táblán a felirat: SEBINKINO. Egy tajtékos testű, gazdája nélkül száguldó ló érte utol őket, német lovasát, akinek zubbonya csomóba gyűrődött a feje fölött, maga után húzva a földön. Olyan pánikban voltak, hogy fejvesztve vágtattak be egyenesen a falu főutcáján, meg se nézték, hova tartanak. Délre járt az idő, de a falu néptelennek tűnt. Az út közepén egy döglött kutya hevert, valahol messze macskák marakodtak. Rekkenő hőség volt, Fabiana rothadó komló, édes szőlő, üröm és poshadt víz szagát érezte. Felpillantott, és látta a Don kanyarulata felett felrobbanó gránátokat: alig néhány kilométerrel odébb tombolt a harc. Levegő után kapkodva Benyára pislantott: a férfi falfehér volt, kis híján lecsúszott a lóról, keze megállíthatatlanul reszketett. A lovak egyszerre megtorpantak, és megpróbáltak visszafordulni. Az utca közepén ott állt előttük egy vézna, lompos farkas. Fabiana belenézett az állat éhes és megdöbbentően fehér szemébe. A farkas valaha a féktelen vadság jelképe volt; itt és most azonban csupán egy újabb űzött teremtmény egy olyan világban, ahol az ember már régen túlszárnyalta a farkas vérszomját. – Ciao, bello – szólította meg Fabiana az állatot, eszébe idézve a jelenetet a Háború és békéből, amikor Natasa a farkassal találkozik. Az állat eloldalgott, a lovak sárgán tajtékozva, botladozva megálltak. Fabiana épp időben szökkent le Violante nyergéből hogy elkapja Benyát, aki egyenesen a karjaiba csúszott Ezüstharisnya hátáról. Elvette tőle és a saját vállára akasztotta a férfi golyószóróját, majd odébb vezette a lovakat. Lószerszám zörgését és patadobogást hallott. Benya a földön feküdt két kunyhó között, míg ő körülnézett. Rikító pirosba öltözött bősz öregasszony tartott feléjük egy bricskán. Miután megállt, és lekecmergett kordéjáról, bebicegett egy közeli házba, ki sem kötötte a gebét. Fabiana megkötötte lovaikat, majd a nyitva hagyott ajtón át bement a házba a vénasszony után. Milyen gyorsan tanul az ember, ha szerelmes szökevény, futott át a fején, miközben kibiztosította fegyverét. A nagyszobában a vénasszony épp aszalt cseresznyét rakosgatott egy edénybe, és Fabiana észrevett egy kis szalót és hajdinakását is.

– Lopd csak meg Afonkát, meglásd, kínok között pusztulsz el – mondta a vénasszony fel sem nézve. Fabiana körbepillantott a polcokon, melyeken különféle magokat és füveket tartalmazó befőttesüvegek és zavaros folyadékkal teli palackok sorakoztak. – Egy zsidó meg egy idegen csak úgy bemennek egy szegény, magányos öregasszony házába, és fegyverrel kirabolják. A Don víziszellemének átka sújtson le rátok. Kik vagytok? Ahogy Fabiana hátranézett, látta, hogy Benya áll mögötte, remegő kézzel az öregasszonyra szegezve pisztolyát. Fabiana minél hamarabb odébb akart volna állni, de Benya rosszul volt, a vénasszonynak meg volt ennivalója. – A zsidó meg akar ölni. Csakhogy azt a Szeplőtelen Szűzanyadönti el, hogy mikor jön el az én időm. Villámcsapás, acélpenge vagy méreg fog titeket elpusztítani – motyogta fogatlan ínyét cuppogtatva. – Akkor mondd meg nekünk, mátyuska, mit csináljunk? – kérdezte Benya leeresztve a fegyvert. – Hadd tisztítsalak meg titeket, hitetlenek a Don szent vizével, és akkor kaptok tőlem valamit. – Nincs nálunk víz a folyóból. – Nekem van, amott, a vödörben. Hozd csak ide! Benya odacipelte a vödröt, és az öregasszony egyenesen rábámult. Fabiana látta, hogy a szeme véreres kékesfehér golyó, írisz nélkül. – Egy vaktól nem is rossz, mi? – mondta a banya, sárgakarmaival keresztet rajzolva Benya homlokára. – A Szeplőtelen Szűz, aki kiűzi a fenevadat a szívedből, bocsássa meg bűneidet, Krisztus ellensége! Ámen. Ugyanezt a szertartást megismételte Fabianán is. – Egy nap felé forduló napraforgómezőt látok, a közepén egypár csókolózik a világról megfeledkezve. És látok egy kedves doktort és egy boldog kislányt, egy zsidó gyereket, aki elsétál a messzeségbe. Na jól van, nesztek, egyetek… itt van víz is. – Köszönjük, mátyuska – mondta Benya, miközben a kenyeret falta, és puszta kézzel lapátolta szájába a kását. Fabiana mindkettejüknek töltött vizet. – Nekem is hagyjatok valamit. Nem kell sok – mondta azöregasszony, amikor Fabiana elkezdte összeszedni az ennivalót,

hogy mihamarabb maguk mögött hagyhassák ezt a helyet. – Hátul menjetek ki – folytatta a banya. – Amarra – taszigálta őket a hátsó ajtó felé –, s akkor majd meglátjátok, hogy nem üres fenyegetés, amit mondtam. Menjetek már! Fabiana kezében az ennivalóval kilépett a hátsó udvarra, és kővé dermedt. A homokos talajon egy német katona holtteste hevert, arcán zöldes hányás folyt lefelé, tátott száján ki-be szálltak a legyek.

VI. – Hány halottunk van? – kérdezte Malamore a homlokára toltvédőszemüvegben, kezében egy meggyújtott Africa cigarettával a tajtékozva lihegő Borgia oldalát lapogatva. A heves tüzérségi támadás elől menekülve átvágtattak a hegyen, be egy kozák faluba, de néhány embere nem élte túl a lövéseket. – Hat halott – jelentette Montefalcone. – Plusz hét sebesült – tette hozzá Malamore fiatal szárnysegédje, Brambilla. – Két eltűnt. – Figli di puttana! A kurva anyjukat! – átkozódott Malamore. A kalmükök visszatértek a felderítő útról. – A falu üres – jelentették. – És találtunk ennivalót. Malamore észrevette, hogy a szánalmas drogfüggő Dirlewanger idegesen rángatózik. Malamore már számtalan csapdahelyzetet túlélt életében, most sem rázta meg, amin keresztülmentek. – Rendben, állítsanak őröket mindenhová. A partizánok nemlehetnek messze. A kertekből szedjenek szőlőt és almát! Temessék el a halottakat, és kötözzék be a sebesülteket! Malamore homlokát törölgetve, lassú menetben bevezette csapatát a faluba, méltóságteljesen vonult, mogorván gubbasztva a nyeregben. Ahogy odaértek a parókiához, leszállt a lóról, leült a ház verandáján egy fonott karosszékbe, és eltöprengett, míg Dirlewanger bekapott egy újabb Pervitin tablettát, és idegesen fel-alá járkált. Montefalcone a kulacsából kortyolgatva figyelte – mindketten várták a következő parancsot, miközben az ablaküvegek meg-megrezzentek a távoli ágyúlövésektől. Malamore egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és kortyolt egy kis konyakot is. A partizánok oldalba támadták őket a közeli hegyoldalból, és pontosan tudta, hogy ez az ő hibája. Fabiana elterelte a gondolatait, amikor közelebb értek hozzájuk, ő egyre csak a nőt figyelte. Úgy festett, mintha csak az alkalomra várna, hogy elszökhessen. De az orosznál fegyver volt. Azért csak nem hagyta nyugodni a gondolat. Lehetséges lenne, hogy összeszűrte a levet az orosz zsidóval? Sőt, még talán… de nem, ez teljességgel lehetetlen. Dirlewanger babrálni kezdte az emberi fülcimpákból fűzött nyakláncát, csillogó, véreres szemében pupillája gombostűfejnyire szűkült. – Lőjünk le minden oroszt, akit találunk – javasolta.

– Szerencsére ezeket a falvakat már elhagyták a lakóik – felelteMontefalcone. – Mintha tudták volna, hogy jövünk. – Uram! – szólt Brambilla a kapuból. – Egy német századoskíván beszélni önnel.

VII. Fabiana egy falu közepén álló portát választott, messze a vénasszony kunyhójától, azt remélte, így nehezebb lesz rájuk találni. A lovakat is bevitték a csűrbe, és magukra csukták az ajtót. A pajta tele volt szénával, és egy itt felejtett, magányos, vén gebe, talán egy családi kedvenc, nagyon örvendett a jövetelüknek. Benya lerogyott a földre. – Enned kell – noszogatta Fabiana, és belediktálta a férfiba azöregasszony kenyerét, egy kis kását és a maradék lépes mézet. Miután mindketten ettek, jobban érezték magukat, de végtelenül kimerültek voltak. Késő délután volt, de megegyeztek, hogy nem gyújtanak sem lámpást, sem főzéshez tábortüzet, nehogy mérföldekről látni lehessen az egyetlen fényforrást az egész faluban. Benya érezte, hogy már csupán egy hajszálnyira vannak a hirtelen végtől, és az elkerülhetetlent nem halogathatják tovább. Sokáig némán gubbasztottak, mindketten tudták, hogy menekülésük végére értek. Üldözőik a nyomukban járnak, a lovak nem tudnak továbbmenni, ők maguk már ahhoz is kimerültek, hogy feltegyék a lábukat a kengyelbe, a lovaglásról már nem is beszélve. Talán ez az utolsó éjszaka még az övék, de Malamore emberei bármelyik pillanatban rájuk törhetnek. Benya fülelt, nem hall-e lónyihogást, a kapu csikorgását, sarkantyúk pengését. Valahol odakint a pusztán vonítani kezdett egy farkas. Vajon mi riasztotta fel? Már szinte hallotta, amint bekiáltanak neki: „Engedd ki az ápolónőt! Ő hadd éljen!” Végül nagyot sóhajtva kibökte: – Mindketten tudjuk, mi jön most. Tudta, hogy még ha túl is éli ezt az egészet, soha nem mesélheti el senkinek, hogy ismerte az asszonyt. Fabiana egyike volt a fasiszta megszállóknak, akik a náci Németország oldalán harcoltak, és az ismeretségüket – hogy a közöttük levő testi kapcsolatról már ne is beszéljünk – orosz oldalról egyértelműen árulásnak tekintenék: mindkettejüket helyben főbe lőnék. Ami a nőt illeti: ő felbujtó és bűnrészes egy kommunista orosz zsidó fogoly szökésében, ráadásul le is feküdt vele. Ha együtt maradnak, együtt fognak meghalni. Egyetlen esélyük, ha szétválnak, ő pedig kitörli az asszony létezésének minden emlékét az életéből. Fabiana bólintott. – Mióta ismerik egymást a szerelmes szökevények? – kérdezte.

– Már megint a múltat tanulmányozod? – mosolygottszomorkásan a férfi. – Nem tudom. – Nem tudod, Il Primo? Pontosan nyolcvanhat órája. Talán ez a késztetés a szerelem mindenfajta méricskélésére, ez lenne az, ami megkülönbözteti a nőket és a férfiakat? Azt hiszem, igen. Leszállt az éjszaka, és a pajtában koromsötét lett. – Mia adorata – szólította meg Benya –, nem gondolod, hogy néha éveket leélhetsz anélkül, hogy bármit is számítanának, aztán meg egyszer csak jön egy időszak, amikor minden egyes pillanat oly gazdag, oly felbecsülhetetlen, oly mély, olyan intenzitással élünk, hogy minden perc ötszörösen, tízszeresen, ezerszeresen számít? Ezt az időszakot nevezzük „Szerelemnek”. Van, hogy egyetlen éjszaka felér egy egész élettel. – Így van – felelte a nő. – Igen, pontosan így érzem. Odakint felugatott egy kutya, és Benyának elakadt a lélegzete. A fasiszták már körbevették a házat? Csupán az asszony sötét szemének csillogását látta, ahogy megvillannak benne a nap utolsó fényei. Egyszerre megváltozott körülöttük a levegő, és megrohanták az érzelmek. Tudta, hogy az asszony is ugyanígy érez. Egymáshoz tartoztak attól a pillanattól fogva, amikor legelőször meglátták egymást, miután a nő kioperálta a vállából a golyót. A közöttük lévő teret mintha aranyszálak szőtték volna be, sűrűn, mint a kora hajnali harmat. Hányszor esik meg ilyesmi egy élet során? Benya kinyújtotta karját a sötétben az asszony felé, rátalált a kezére, ami már várt rá. A szájához vonta a nő kezét, és megcsókolta az ujjait. Fabiana keserves sírásra fakadt, akár egy kisgyerek. Benya egy másodpercig le akarta csitítani – az üldözőik meghallhatják őket –, de aztán már többé nem törődött semmivel. Az asszony kétségbeesett zokogása a kegyetlen időkben az intenzíven és érzékenyen végigélt élet hangja volt. Fabiana a férfi mellé térdelt, kezébe fogta az arcát, megcsókolta, szerelmeskedésük olyan volt, akár egy haláltusáját vívó test utolsó rándulása, tenger hullámain utazó hordalék, porba vesző por. – Van valami, amit el kell mondanom neked – mondta a nő, amikor mindketten elcsendesedtek, mielőtt leszállt volna rájuk a fejük felett csalfán repdeső álom –, valamit a múltamról. Vajon Malamore szeretője volt? – tűnődött magában Benya. – A férjemről van szó.

– Malamore megölte őt abban a csetepatéban, tudok róla. Benya érezte az asszonyból áradó feszültséget a sötétben. – Túlságosan jónak képzelsz engem – suttogta Fabiana. – Miről beszélsz, mia cara? – Hát nem érted? – Te voltál? – Én – felelte a nő. – Amikor megtámadták a falut, Ippolitopánikba esett; én valamivel felbosszantottam, megütött és lelökött a földre. Ahogy elestem, az öve pont az orrom előtt volt, megragadtam a Berettáját, és lelőttem. Egyenesen a szívébe lőttem. Nem szólt semmit, csak bámult rám meglepetten, szinte egyfajta csodálattal, aztán… aztán csak meghalt, ott, a szemem láttára. Egyre közelebb ért a lövöldözés, úgyhogy hátrafutottam a kerten át, és sikerült eljutnom a csapatainkhoz. – Fabiana nagyot sóhajtott, egész testében reszketett, ahogy felidézte az emlékeit. – Ezt el kellett mondanom. Hogy tudd, ki vagyok valójában. Néma csend. – Nem kellett volna elmondanom. Che stupida! Benya agya kétségbeesetten zakatolt. Most akkor ez mit jelent? Hazudott neki a nő. Vajon még mit rejteget? Hidegvérű gyilkos? Hirtelen belelátott az asszony lelkébe, a civilizáció bársonyos máza alatt meglátta a vadállatot. A nő szereti, megmentette az életét, ösztönös cselekedetei, kedvessége, bátorsága csodálattal töltötte el, és csak ez számít. – Ez semmin nem változtat – mondta kis idő után. Érezte, ahogy Fabiana megkönnyebbül. – Van még valami, Benya – mondta az asszony. – Szeretném, ha adnál nekem valamit, egy emléket, amiről majd mindig eszembe jutsz. Hogy tudjam, valóságos voltál, hogy ez az egész valóban megtörtént. Benya egy pillanatig habozott, majd benyúlt a zsebébe, és Fabiana kezébe nyomta az egyetlen tulajdonát – egy apró kulcsot egy ráerősített bőrcímkével, melyen az állt: „Kizárólag az illetékes személyek részére. Magadan Kórház. KOLIMA.” A nő elvette, és Benya mintha hallotta volna, hogy csókot lehel rá a sötétben. – Valahogy örökké – mondta Benya. – Valahogy örökké – válaszolta a nő.

VIII. Malamore a házból kilépve az utcán megpillantott egy német századost és egy termetes hadnagyot, akik éppen a lovaik kikötésével foglalatoskodtak. Amikor a százados katonásan tisztelgett előtte, Malamore észrevette, hogy a másik karja hiányzik, és nyakánál a Vaskeresztet viseli. – Malamore ezredes, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Von Manteuffel, Gerhard – szalutált a sarkait összeütve –, százados, Hírszerzés, Hatodik Hadsereg. Kreutzer hadnagy idekint várakozik. – Jöjjön beljebb – invitálta Malamore tökéletes németséggel. –Már vártuk önt. Előkerítem Dirlewangert. – Voltaképpen, ha bátorkodhatom megjegyezni, ezredes úr –kezdte Von Manteuffel –, Paulus tábornoktól azt a parancsot kaptam, hogy négyszemközt beszéljek önnel. Dirlewanger nélkül. Malamore nem lepődött meg. Ez a Von Manteuffel százados, aki alig lehetett több mint huszonhét-huszonnyolc éves, egyike volt azon porosz arisztokratáknak, akikből a Wermacht tisztikara egyelőre még felépült. A válaszai kristálytiszta, előkelő főnemesi akcentussal hangzottak el. Malamore feltételezte, hogy kiváló katonai pedigrével rendelkezik, ősei bizonyára még Nagy Frigyes oldalán harcoltak. – Cigarettát, százados? – kínálta meg Malamore, miutánletelepedtek odabent a parasztkunyhó durva faragású székeire. – Óhajt egy Africát? – Hálásan köszönöm, ezredes úr – mondta Manteuffel. – Azértjöttem, hogy átvegyem a szovjet oldalról átállt szökevényt, Kaptót és a nála lévő hírszerzési anyagot. Von Schwerin ezredes a harctéren tartózkodik, de holnap idejön érte és a térképért. Utasított, hogy beszéljek Kaptóval, és tekintsem meg a nála lévő dokumentumot. – Azonnal idehívatom. Néhány perc múlva Kapto lépett be a házba, és olyan színpadias magabiztossággal tisztelgett, mintha világéletében erre a szerepre készült volna. Manteuffel kimérten biccentett, aztán tökéletes orosz kiejtéssel így szólt: – Mostantól az én felelősségem alá tartozik. Von Schwerinezredes megkért, hogy végezzem el az előzetes értékelést. Készen áll az indulásra?

A négy férfi két házzal lejjebb sétált, ahol Kapto lovát kikötötték a kerítéshez. – Rendben – mondta Manteuffel. – A hadnagy segít önnekfelnyergelni a lovat. Van még valami? – Igen – felelte a doktor. – Még fel kell ébresztenem a házbanalvó gyermeket. – Gyermeket? – kérdezte döbbenten Manteuffel. Az ajtón bekukucskálva meglátta a priccsen alvó kislányt, és beszédes pillantást váltott Malamoréval. – Ki ez a gyerek? Az ön lánya, doktor? – Nem a lányom, de a védelmem alatt áll. Velem utazik. – Nem értem… – értetlenkedett Manteuffel. – Egy betegem – mosolygott Kapto, vicsorítva húzta felfelé aszája sarkát. – Egy betege? – Sebesülten találtam rá, és gyermekorvosként kötelességemnek érzem, hogy akit meggyógyítok, gondoskodjam is róla. Letérdelt a priccs mellé, és gyengéden megrázta a kislány vállát, aki felült, holtsápadt arccal és üveges tekintettel nézett körbe a jelenlévőkön. – Százados úr – mondta Malamore –, örülök, hogy Kapto ettőlkezdve biztonságosan az ön védelme alatt áll. Sok tennivalóm van… és valamit aludnom is kell. Viszontlátásra, százados! Kimentek az utcára, és Malamore hosszan nézett utánuk, amint ellovagoltak, két szélén a németek, középen pedig Kapto, ölében a gyerekkel. Montefalcone és Dirlewanger a főhadiszállássá alakított házban vártak rá. – Még mindig nem találtuk meg őket – mondta Montefalcone. –Sok embert vesztettünk, és még több sebesültünk van… és mindez egy ápolónő kedvéért. Azt javaslom, hagyjuk szökni őket, és térjünk vissza a kötelességünkhöz. – Én azért vagyok itt, hogy megsemmisítsem a partizánokat. Ezért vezényelt ide a Reichsführer-SS Belorussziából. Elküldtem erősítésért – gurgulázta Dirlewanger, miközben egy palackból kortyolgatott. – Addig is menjünk, vadásszuk le a zsidót.

– Ez nem a mi feladatunk – mondta Montefalcone Malamorénak. – Egészen bátran viselkedtek. A nő is… és az orosz is. – Bátran? – korholta felháborodottan Dirlewanger. – A bátorzsidókat kell legelőször kinyírnunk! Christus! Oberarschloch! Micsoda seggfej! – Folytatjuk az üldözést – adta ki a parancsot Malamore averandán állva. Felnézett a csillagokra, és hallgatta a távoli csatazajt. – Kutassanak át minden egyes házat, minden egyes csűrt és istállót. Van egy olyan érzésem, hogy közelebb vannak, mint gondolnánk.

Kilencedik nap

I. Benya egy fegyver reteszének üres kattanására riadt fel. A pisztoly olyan közel volt a homlokához, hogy érezte bőrén a fém hűvösét, az olajszagot és idegenek jelenlétét a közelben. Voltaképpen egész végig számított erre, sokszor lejátszotta magában ezt a jelenetet, és most itt volt, megtörténik. De oly végtelenül kimerült volt, hogy már semmi nem érdekelte. Hadd lőjenek le, gondolta, eddig tudtam menekülni, kész, vége van. Nem nyitotta ki a szemét, félt, hogy megpillantja maga előtt Malamore pikkelyes arcát. Remegve várta a golyót. De semmi nem történt, és hirtelen teljesen más hang ütötte meg a fülét. Te jó ég, ez nevetés! – Jó reggelt, gyéduska! Én vagyok az, öregapó, keljél fel! Benya felült, és egyenesen belebámult a szélesen vigyorgó Priscsepa világoskék szemébe. A fiú friss volt, mint a harmat, szőke haja szénaboglyaként felborzolva meredezett a fején. – Miért vagy ilyen búbánatos? – kérdezte Priscsepa. – Életbenvagy, Benya, és ez nem semmi! És ide süss, ki van még itt velem! Benya Priscsepa háta mögé sandított, felfedezte Pók Garanzsát és az öreg, napcserzette bőrű őrmestert, Pankát. – Megsebesültél, fiam? – kérdezte Panka keskenyre húzottszemével kíváncsian vizsgálgatva Benya öltözékét. – A vállam… de már rendben van. Csak nagyon fáradt vagyok. – Fáradt? Erre most nincs időnk – feddte meg Panka. – Ne addfel! Ezt a szót nem akarom többet hallani. Mélyen aludtál. Fel a fejjel! Már egészen közel vagyunk a drága folyóanyácskánkhoz, és a Donnál mindig kék az ég. Itt nem tudunk vizet forralni, nem gyújthatunk tüzet, de nesze, egyél egy kis kenyeret, és kortyolj egyet ebből – nyújtott oda Benyának némi fekete kenyeret és egy konyakosflaskát. – Aztán indulnunk kell. – Hova? – kérdezte Benya, körbesandítva Fabiana után. Garanzsa hűvös tekintettel figyelte. Priscsepa mosolygott. – Hát haza, természetesen. – És hol van az a haza? – kérdezte Benya gondolkodás nélkül. – Megmondtam – jegyezte meg Garanzsa jámbor birkaszemeket meresztve két társára. Benya egy szempillantás alatt magához tért, és gondolkodni próbált. Amikor újra biztonságba érnek, ki fogják kérdezni őket, és ha Benya azt

vallja, hogy nem tudja, hol voltak a kozákok, főbe lövik őket mint árulókat. A Pók összehúzott szemmel figyelte, néma csendben, és Benya pontosan tudta, mit jelent ez a csend. A vadász összekuporodik a halálos ugrás előtt. Benya tudta, hogy ezen a nyáron, itt a pusztán minden katonának gyötrelmes pontossággal kellett kiszámítani a lépéseit, de nekik, strafnyikiknak, akik a szó minden lehetséges értelmében átkeltek a folyó túloldalára, nem sok választásuk volt. Három kozák bajtársa nem pusztán az ő megmentésére érkezett, a saját bőrüket akarták menteni, vagy úgy, hogy csatlakoznak hozzá, vagy pedig úgy, hogy eltüntetik a színről, mint veszélyes szemtanút. Ha a körülmények azt követelik, Garanzsa, aki most eloldotta a lovakat, habozás nélkül, örömmel elnyisszantja a torkát; Benya felidézte magában, ahogy a Pók ólmos léptei szinte nőies tánclépésekbe váltottak, amikor megölte az elítélt kalmük árulót. Priscsepa, a könnyű léptű, farkasétvágyú, gondtalan szépfiú még ennyit sem gondolkodna, mielőtt elintézi. Talán csak Panka habozna egy egészen rövid pillanatig. Benya tisztában volt vele, hogy az ellenséges vonalak mögé kerülő elszakadt csapatokat automatikusan árulónak bélyegzik, hacsak nem tudják bebizonyítani ártatlanságukat: a Zsurko századoshoz hasonló tisztességes emberek így kerültek a büntető zászlóaljakba. Ha rájuk, strafnyikikra a legkisebb kihágás árnyéka is vetül, egyszerűen a tarkójukba eresztik a nyolcgrammnyi ólmot – még csak hadbíróság elé sem kerülnek. És itt volt a bökkenő: Benyának fogalma sem volt, hol voltak, és mit csináltak a társai az elmúlt néhány napban. Átmenetileg átálltak a fasisztákhoz? Kivártak, hogy lássák, mennyire gyors a német előrenyomulás Sztálingrád és az olajmezők felé? Vagy mivel úgy látták, hogy a Szovjetunió összeomlása mégsem megy annyira gyorsan, mint ahogy Rosztov elestekor látszott, meggondolták magukat, és most valahogy el akarják seperni maguk mögött a nyomaikat? És vajon tudnak-e az ő titkáról, Fabianáról? – Várjatok – mondta feltartott kezekkel. – Nem teszek fel kérdéseket. Harcoltunk, elszakadtunk a többiektől, aztán visszakeveredtünk a Donhoz. – Megöltük Mandrikát. Megszolgáltuk a szabadságot, ez ilyenegyszerű! – tette hozzá Priscsepa, akinek mindig minden egyszerű volt.

– A partizánok emlékezni fognak, hogy ott voltunk – helyeseltBenya. – Hacsak… hacsak nem csinálunk még valamit, hogy kiérdemeljük a szabadulást… Priscsepa legyintett: – A zsidó mindig okvetetlenkedik. Garanzsa a hátát kezdte vakarni, ami nála rendszerint az ellazulás jele volt. – Akkor minden rendben – összegezte Priscsepa. – Örömmellátom, hogy Benya testvérünk életben van, de hát végül is a legjobb lovasoktól tanultál, nem igaz? Ez a zsidó ért a lovagláshoz, mi, Panka? – mondta, miközben szívélyesen átölelte Benyát. – Együnk, aludjunk, aztán ússzunk egyet a folyóban. Fürödtél valaha a Donban, Benya? – Erre most nincs időnk, kölyök – szólt rá Panka, és kiköpött. – Elfelejted, hol vagyunk. A Don vize forr, mint egy üstben. A friccek pedig épp utánunk fésülik át ezt a falut. – Megyek, körülnézek – mondta Priscsepa, aki mindig szívesenvállalkozott a legveszélyesebb feladatokra. Kimentek, és Panka felnyergelte Ezüstharisnyát. Fabiana lovának, Violanténak nyoma sem volt. – Most az egyszer megteszem érted, testvér – mondta az öregkozák Benyának, aki értékelte a szívességet. Garanzsa vakaródzott, bolhákat szedegetett a ruhájából, és a tőrét élesítette, míg Priscsepa vissza nem jött. – Közelednek – jelentette a fiú lélekszakadva. – Indulás! Ahogy Benya kilovagolt három cimborája mellett a Don és az orosz vonalak felé, tudta, amit már akkor is tudott, amikor Priscsepa a halántékához szegezte a fegyverét. Hogy egyedül ébredt, teljesen egyedül. Mintha Fabiana soha nem is létezett volna.

II. Reggelente Szvetlana szinte soha nem találkozott az apjával – kivéve, amikor a Fekete-tengernél nyaraltak. De most itt volt a férfi, fölé tornyosult. Épp iskolába készülődött, amikor az apja berontott a szobájába; ilyesmi még soha életében nem fordult elő. Ahogy felnézett a férfi arcába, már tudta, hogy rettentő nagy bajban van. Apja szemmel láthatólag magánkívül volt a dühtől, a mögötte álló dajka pedig úgy megrémült, hogy mozdulni sem bírt. Szvetlana még soha nem látta ilyennek az apját. A jelenlétében a férfi szinte soha nem kelt ki magából, de most halálsápadt arccal állt, szóhoz sem jutva dühében. Meglengette a kezében tartott összetekert papírlapokat. – Vaszilij megkapta büntetését az idétlen hóbortjaiért – kezdtea férfi. – Bevágtam a fogdába, mert úgy viselkedett, mint egy nyomorult grófocska. De a te viselkedésed legalább olyan undorító, mint az övé. Amikor ezrével halnak meg az embereink, te ezzel foglalkozol! – Hogy érted ezt, apa? Szvetlana pontosan tudta, hogy érti, de aki időt nyer, életet nyer. – Ne játszd az ostobát, Szveta! – kiáltott rá a férfi. – Holvannak? A mocskos leveleid a firkászodtól. Az úgynevezett „íródtól”. Hol vannak? – Nem tudom, apa… – Dehogyisnem tudod, ne nézz teljesen hülyének! Nos, olvastam az egészet – ütögette meg a zubbonya zsebét. – Mind egy szálig itt vannak. Micsoda mocsok! Mindent tudok. Nem hiszel nekem? Akkor ez micsoda? – Szvetlana lábához hajított egy köteg telegépelt papírlapot, a lány rémülten felugrott. – Gyerünk, nézd csak meg! Nézd meg leírva az összes undorító, mocskos szavadat! Vedd csak föl! Olvasd el! Rajta, olvasd!

III. Brambilla hadnagy hozott Malamorénak egy csésze pótkávét, amikor Dirlewanger csatlakozott hozzá. Malamore érezte, hogy a német bűzlik a szesztől, verítékezve pislogott és rázta a hideg, ahogy a metamfetamin szétáradt ereiben. – Montefalcone fent van? – kérdezte Malamore a hadnagyot. – Igen, uram, felébresztettem. Ekkor lövést hallottak. Dirlewanger és Malamore összenéztek, és átrohantak a szomszédos kunyhóba. Montefalcone ott ült az asztalnál, tollas sisakját és a papírjait takarosan maga elé rakva, a karjaira csuklott fejjel. Kezében pisztolyt tartott, halántékából keskeny vérpatakocska csörgedezett le. – Bassza meg! – fakadt ki Dirlewanger. – Ez a háború…Malamore a fejét csóválta. – Montefalcone soha nem volt katona. Rágyújtott. Brambilla kővé dermedve állt mögötte. – Mit csináljunk, uram? Mit fogunk mondani? – Az őrnagy egy partizánellenes akció során, ütközetbenvesztette életét. Amikor visszaérünk, megírom a jelentést. Temessék el itt, az udvarban. Csendben. És gyorsan. – Egy pillanatra elhallgatott. – És Brambilla! – Igen, uram? – Egy óra múlva indulás. A lövés hangja végigfutott a falun, visszaverődött a környező dombokról, de a négy lovas ügyet sem vetett rá. – Láttam egy régi barátunkat – mondta Priscsepa. – Itt, ezen aszent helyen. Ezen a dombon lovagolt át. A faluból kiérve a dombtetőn álló ligetnél megálltak. Lenézve az áttetsző hajnali fényben látták Malamore embereit a házak között, és a templomnál kikötött lovakat. Mögöttük füstfelhő szállt fel a Donkanyarban vívott csatából: látták a víz fölött felrobbanó gránátokat, már annyira közel voltak, hogy érezték, ahogy reng a lábuk alatt a föld. Benya érezte a folyó szagát: a nádas és a víz közelről áradó illatát: előttük terült el a folyó, a határ, amin át kellett jutniuk. – Garanzsa, menj előre, és nézz körül – mondta Panka. –Pihenjünk itt egy kicsit, míg elrágok egy adag dohányt.

Ahogy a Pók elgaloppozott a nyárfák között, Panka leszökkent Almaz hátáról, és szórakozottan simogatta az állat nyakát, miközben mahorkát csócsált. Benya tudta, hogy ez nála azt jelenti, gondolkodik. A felületes szemlélőnek úgy tűnhetett, Panka csak pihen egy kicsit, de a döntésén az életük múlhatott. Benya hagyta, hogy Ezüstharisnya legeljen, és Panka odament, megsimogatta a ló nyakát. – Ezzel a lóval jól választottál, testvér – mondta neki az öreg. –Én is mindig kedveltem. Erős lábai vannak a kisasszonynak. Benya megcsókolta Ezüstharisnya pofáján a fehér foltot. Sajnálta, hogy háborúba kellett magával hoznia. Megérdemelné, hogy szabadon nyargalhasson a pusztán, békében, boldogságban. – És most mit csinálunk, őrmester? – Nos, fiam… ez igazán egyszerű – kuncogott Panka, jelezvén, hogy a dolog minden, csak nem egyszerű. – Vagy itt átkelünk a Donon, vagy a hídfőnél csatlakozunk a mieinkhez – fejtegette. – Ha átkelünk, át kell úsztatnunk a folyón, ami itt elég széles, és ha jól emlékszem, ez az a hely, ahol egyszer régen ekkora csukát fogtam – mutatta a kezével –, és akkor itt erősek az áramlatok. A vízben ránk lőhetnek, és elveszíthetjük a lovakat. De ha a folyón feljebb próbáljuk megközelíteni a vonalainkat, az olyan lesz, mint amikor vadászni mentünk a bácsikámmal, Prokofejjel, aki véletlenül seggbe lőtte az unokaöcsémet, Grisakát, mikor egy medvére célzott a Visenszka folyó mellett. Arra akarok kilyukadni, hogy ott meg kereszttűzbe kerülhetünk, és véletlenségből a sajátjaink is lelőhetnek. – Egyszer volt egy szeretőm, aki a mellett a folyó mellett lakott– szólt hozzá Priscsepa. – És az a régi barátunk, akit tegnap este láttam, nem volt más, mint Kapto. – Hol? – kérdezte Benya élesen. – Kifelé lovagolt a faluból két friccel. Wermacht-tisztekkel. – És a kislány? – Igen, a gyerek ott ült az ölében. Priscsepa Benya felé fordult. – Mit érdekel téged az a gyerek? – Aggódom érte – mondta Benya, de aztán eszébe jutott a vakvénasszony jóslata, hogy a doktor és a kislány boldogan ellovagolnak a pusztaságon. – Itt lovagoltak keresztül, ezen a ligeten.

Panka erőteljesen csócsálta a dohányt, apró szemei drágakövekként csillogtak szelíd arcában. – A Hatodik Hadsereg főhadiszállására mennek. De vajonmiért? Benya maga elé képzelte a doktort, és eszébe jutott a férfi nyakában lógó tasak. Most jött rá, hogy abban nem orvosság volt, hanem inkább valamiféle papírok. De még mielőtt megszólalhatott volna, Garanzsa visszaért. – A két német a kolhoz irodájánál várakozik. És Kapto isvisszajött velük. – Visszajött velük? Hol volt? – Honnét tudjam? Elment az erdőbe, aztán visszajött – felelteGaranzsa. – El tudnánk kapni mindhármukat, ha akarnánk. – Emberek – figyelmeztette őket Panka –, senkinek a kedvéértnem állunk meg, és nem vállalunk felesleges kockázatot. Lóra! – Mindhármukat? – kérdezte Benya. – Mármint négyüket? Agyerekkel együtt. Garanzsa a fejét rázta. – A gyerek nincs velük. – Biztos vagy benne? A két tiszt. A doktor. Plusz a kislány. – Mondtam már, firkász – mordult fel Garanzsa nyeregbeszállva –, a kislány nincs velük. Benya egész testében összerándult, ahogy elöntötte a harag. Hát persze hogy nincs ott a gyerek. Kapto megmentette, egy darabig magánál tartotta, aztán megszabadult tőle. Ott fekszik valahol az erdőben a földön, vége van. Kétségbeesésében görcsösen zokogni kezdett, arcát beletemette Ezüstharisnya nyakába. A ló odafordította a fejét, és megböködte az orrával, a bajusza csiklandozta Benya arcát. – Most nézd meg, mit csináltál – ugratta Priscsepa Garanzsát. Panka megrázta Benyát. – Szedd össze magad, Golden. Mindannyiunknak meg kellkeményíteni a szívünket, fiam. Már majdnem a célnál vagyunk. Odanyújtotta a kulacsot Benyának, aki elvette, és hosszan meghúzta. Köhögött, de a konyaktól megnyugodott. – Idehallgassatok – mondta a három kozáknak. – Semminknincs, amit fel tudunk mutatni, hogy mit csináltunk, míg az ellenséges vonalak mögött voltunk. Szükségünk van valami zsákmányra.

IV. – Kreutzer hadnagy, nyugtalanok a lovak. Nézze meg, hogy vaneelég vizük, vagy nem járkál-e valami vadállat odakint – szólt szárnysegédjének Von Manteuffel százados, a Hatodik Hadsereg hírszerző tisztje egy padon ülve a kolhoz magtárjában kialakított irodában. Egyre növekvő izgatottsággal tanulmányozta a szovjet vezérkar térképeit maga előtt az asztalon. – Schwerin ma éjszaka érkezik. Kreutzer, a nyeregtáskámból hozzon be cigarettát és konyakot! – Jawohl, százados úr! Már megyek is. A 23-as számú Szergej Kirov Termelőszövetkezet igazgatói irodája spártai berendezése ellenére is rendetlen volt. A padlót régi deszkákból ácsolták, a furnérból barkácsolt falakon egy megfakult Sztálin-portré és a Don menti földeket magába foglaló kolhozt ábrázoló térkép lógott. A berendezés mindössze egy durván faragott padból, néhány székből, egy teavíz forralására alkalmas gázrezsóból és egy díványból állt, ahol valószínűleg az igazgató szundíthatott a maga idején, a többi helyi apparatcsikkal elköltött, vodkával alaposan leöblített ebédek után. Manteuffel Von Schwerin ezredesre várt, aki ezt a helyet jelölte ki találkozójuk helyszíneként. – Meglátja, használható lesz – mondta neki néhány nappalezelőtt az ezredes. – Huszonnégy óra, de legfeljebb négy nap múlva ott találkozunk. Addig készítse el a jelentését. Kapto a díványon hevert, és egy Belomorkanal cigarettát szívott. – Na, mit szól, százados? – kérdezte behízelgően bársonyoshangján. – Mit gondol, hasznukra lesz? – Majd rövid szünet után: – Vajon megveregeti a vállamat a tábornok? Valami kis jutalomnak jobban örülnék… Lenne pár elképzelésem… Manteuffel még mindig a reggeli szörnyűségek hatása alatt volt. Látta maga előtt, ahogy a doktor visszajön, tenyérbe mászó vigyorával a képén, büszkén, hogy olyan simán elintézte a dolgot. Manteuffel tudta, hogy a hírszerzés piszkos játék, ahol az ember nem válogathat, kénytelen lepaktálni a legkülönfélébb szörnyetegekkel és szélhámosokkal. Tisztában volt vele, hogy ez egy mocskos háború egy visszataszító ellenség ellen, hogy a Führer kíméletlen megsemmisítő hadjáratát a zsidók ellen, legyenek azok férfiak, nők vagy akár gyerekek, Himmler Dirlewangerhez hasonló „szakértői” vezénylik, akik nem sokkal

jobbak, mint az állatok, és akiket ő maga semmiképpen nem látna szívesen otthon a Manteuffel-kastélyban. De az a kislány… Miután – mindezt tüzetesen lejegyzetelte vízhatlan borítású jegyzetfüzetébe – elbeszélgetett Kaptóval, meggyőződött a kém szavahihetőségéről, és kikérdezte arról, hogyan jutott hozzá a dokumentumokhoz, Manteuffel a térképeknek szentelte figyelmét. Az asztalon előtte fekvő papírok jelentősége csak lassan jutott el az agyáig. Természetesen tisztában volt a szándékos szovjet dezinformáció veszélyével, és eszébe jutott Reichel őrnagy esete, akinek a gépe – rajta a Führer Operation Blau kódnevű hadműveletének komplett haditervével – nemrég zuhant le a szovjet vonalak mögött. De Sztálin, az az üldözési mániás muzsik azt hitte, az egész csak a németek dezinformációs próbálkozása, és nem törődött vele. Szerencsére, mert a haditervek valódiak voltak, és a németek most épp nyerésre álltak ebben a hadműveletben, mellyel akár az egész háborút is eldönthetik. Szóval egy efféle zsákmány nem feltétlenül átverés. Ha Kapto térképei valódiak (és Manteuffel hajlott rá, hogy így vélekedjen, mivel számos tény erre utalt, melyek egész egyszerűen nem lehetnek kitaláltak), akkor a lehető leghamarabb el kell juttatni a Führer főhadiszállására. Ha szerencséje van, Von Schwerin őt is magával viszi. A kezében tartott térképek megváltoztathatják a Führer terveit Sztálingrádra és a kaukázusi olajmezőkre vonatkozóan. – Manteuffel százados! Uram! Már megint az az ostoba Kreutzer akar valamit. – Mi van? – Az egyik ló eltűnt. – Hogyhogy eltűnt? Hornochse! Maga ökör! Nem voltak kipányvázva? Nem figyelt rájuk? – Igen, uram, de, figyeltem. Fogalmam sincs, nem értem… Manteuffel követte a kövér hadnagyot ki a házból. Körülnézett. Köröskörül a hegyek, az erdő, minden csendes és nyugodt volt. – Nem kötötte meg őket rendesen, Vollidiot! Hanyagul dolgozik! Pontosabb munkát kérek. Menjen, és keresse meg! Itt leszek bent… Figyelte, ahogy Kreutzer kövér segge ugrálva követi lépteit, ahogy a lovak felé igyekszik, aztán visszament a házba, hogy összehajtsa a térképeket.

– Az az idióta elvesztett egy lovat – mondta Kaptónak, aki felült, és már a száján volt, hogy mondjon valamit, de Manteuffel azt már nem várta meg. Kirohant a házból, közben a hadnagyot átkozta: – Kreutzer, maga Höllenhund! Még akkor is átkozódott, amikor a két megmaradt ló között a földön elterülve rátalált Kreutzer hadnagyra. – Jézusom! – kiáltott fel Manteuffel, és amikor felnézett, egyNagant puskacsövével találta szemben magát, melyet egy nagyon szőke, szovjet egyenruhás, csizmás fiatalember szegezett rá, miközben magában dúdolgatott. De hiszen én holnap repülök a Führerhauptquartierba, a Führer főhadiszállására, ma nem történhet velem semmi, futott át Manteuffel fején, amikor valami fényes kékség fütyülve felvillant az arca előtt. Felnyúlt, hogy megérintse a nyakát, és csodálkozva érezte, hogy nedves. Aztán csak hátradőlt egy másik férfi karjába, aki elkapta, és lefektette a földre. Meg volt győződve róla, hogy ez a dolog most nem vele történik, hiszen csupán pillanatokkal ezelőtt még tele volt élettel, és most is teljesen éber. Egy cigarettára és egy kupica snapszra vágyott, aztán később, ugye, ott a találkozója Von Schwerin ezredessel, hogy a repülőútról a Führer főhadiszállására már ne is beszéljünk. Felnézett a túlméretezett állal és széles, nagyon vörös szájjal, keskeny ajakkal megáldott férfi arcába. Odafent sápadtan ragyogott a felhőtlen ég. Gyanút kellett volna fognia, amikor eltűnt a ló, ez nyilvánvaló. Lövés dördült, egészen közelről, de Manteuffel már meg sem rezzent, az már egy másik világból jött. Garanzsa tudta, hogy Manteuffel meghalt. Nyitott, üveges szemében látta tükröződni a búzavirágkék eget. Géppisztolyát előreszegezve odasettenkedett az igazgatói irodához, de aztán leeresztette a fegyvert, amikor látta, hogy Panka sétál kifelé az ajtón. – Ideje mennünk – mondta az öreg. Odabentről Priscsepa nevetése szűrődött ki: – Egy pillanatra sem lehet egyedül hagyni a firkászt – mondta.– Kezd közveszélyes lenni. Szerintem túl sok időt töltött veled, Pók! Benya Parabellumát még mindig Kapto fölé emelve állt, akinek egyetlen, pontos lövés tátongott a homlokán. Most, hogy a doktor meghalt, Benya félt hozzányúlni. Garanzsa kutatta át a holttestet a

papírjaiért. Megtalálta Kapto új, német nyelvű, schumás tiszti igazolványát. Benya összeszedte az asztalon heverő térképeket, Manteuffel jegyzetfüzetét és mindet betuszkolta a térképek eredeti zsákjába, majd az egészet a nyakába akasztotta. Kifelé jövet az épületből Panka a németek nyeregtáskáiból magához vett pár húskonzervet, némi csokoládét és lőszereket. A négy férfi nyeregbe szállt. Benya keze remegett: el sem tudta hinni, mit tett az imént. Lelőtt egy embert. Hidegvérrel, egyetlen szó nélkül. Egyszerre hirtelen megszállta a kegyetlenség. Most meg ment tovább, mintha mi sem történt volna. Csak a gyerek… a zsidó kislány… ő odalett, ott fekszik valahol a puszta földön; a lelkében sajgott a kislány, a családja, Fabiana és a többiek sorsa felett érzett szomorúság. – Csak egy kozák tud úgy magához édesgetni egy paripát, mintén azt a német lovat – kérkedett Priscsepa –, és csak egy doni kozák képes ellopni egy lovat a gazdája orra elől. – Hallgass már, te lepcses szájú – mordult rá Garanzsa. – Na, emberek, most el kell döntenünk, mit csinálunk – bökte ki Panka. – A döntéseink olyanok, mint a pontyok a folyóban. – Kicsúsznak az ujjaink közül, és tele vannak szálkával –magyarázta Priscsepa. – Döntse el maga, Panka őrmester – javasolta Benya. – Szívesen – felelte Panka. – Jó lesz újra látni a Dont. Érzem azillatát. A drága, szerelmes Don anyácskánknak. – Még ha bele is fulladhatunk – mondta Benya. – Nos, igen – ismerte el Panka nyájasan. – De a Don fölöttmindig kék az ég!

V. Egyenesen a front felé tartottak. Panka vezette a menetet, mögötte Benya és Priscsepa, majd hátul Pók Garanzsa zárta a sort. Az ágyúk szünet nélkül dörögtek, minden lövéstől megremegett a levegő, hogy belesajdult a szemük; a harckocsik moraja szakadatlanul zúgott a távolban, fejük felett alacsonyan szálló repülőgépek dübörögtek el, körös-körül fekete füst takarta el az ég kékjét. Benya orrlyukaiba, ruhájába beette magát a lőpor és az égő gázolaj szaga. Ahogy lelovagoltak egy dombról, át az alatta fekvő síkságon, majd le a parton, megpillantották maguk előtt a folyót. A Dont. Mintha évszázadok teltek volna el a hét nappal ezelőtti átkelésük óta, Benya úgy érezte, azóta annyit élt, ami egy egész életre elég. A folyó felé közeledve a tajtékot vető víz mintha gőzölögve forrt volna, ahogy a füst elterült a csillámló hullámok tetején. A túlpart mészkősziklái tetején smaragdzölden ragyogott a fű. Végiglovagoltak a parton, ahol ócska hálók és egy kozák halász evezős csónakja hevert elhagyottan. Feljebb mohó sirályok lakmároztak egy halott orosz katonán, csontfehér, nyitott koponyája már üresen tátongott. A folyóból egy találatot kapott, félig elsüllyedt komphajó állt ki üresen. A háború romjain kövérre hízott, elvadult sirályok vijjogva köröztek a fejük felett, néha oly közel, hogy Benya érezte szárnycsapásaik szelét. Nem sokat beszéltek, ahogy haladtak a part mentén, tudták, ha nincs szerencséjük, egy eltévedt gránát eltalálhatja őket, és akkor vége, nincs tovább. Ha egyáltalán megtalálják az orosz frontvonalat, könnyedén lelőheti őket egy vaktában lövöldöző, túlbuzgó őrszem egy előretolt állásból. Csak szerencsével élhetik túl – de Panka úgy döntött, hogy a Donkanyar a legjobb hely az orosz front megközelítésére, mert így legalább tisztán láthatják őket a járőrök. Kisebb az esélye, hogy tévedés áldozatai lesznek. Ahogy közeledtek, a lovak egyre nyugtalanabbul viselkedtek, megmegiramodtak, felágaskodtak, izgatottan harapdálták a zablát, és nem akartak továbbmenni. Benya szorosan fogta a gyeplőt, és szünet nélkül beszélt Ezüstharisnyához. „Itt vagyok veled, kislány” – mondogatta neki. Egy feléjük irányuló sortűztől, melyet mintha az oroszok lőttek volna ki, bár nehéz volt pontosan megállapítani, Benya felugrott a nyeregben, mire lova ijedten hátrahőkölt. Benya összeszorította a térdét, előrehajolt a nyakára, és megnyugtatta, hogy hajlandó legyen tovább menni.

– Ki van ott? Igazolja magát, vagy lövünk! – hallatszott a kiáltásegy előttük fekvő lövészállásból, egy folyóra néző betonbunkerból. – Pantaleimon Csurelko őrmester és három embere. KettesSzámú Lovas Büntető Zászlóalj. – Ilyenről még sosem hallottam – mondta a hang. – Milyenbüntető zászlóalj? – Kettes Számú Lovas Büntető Zászlóalj – mondta Panka. – Hírszerzési anyagot hoztunk a tábornoknak. – Akkor sem hallottunk rólatok – akadékoskodott a hang. – Megbolondultatok, hogy a part mentén lovagoltok? Le is lőhettünk volna benneteket! – tette hozzá egy másik hang. – Még mindig lelőhetünk titeket, szarháziak! – szólalt meg azelső, rekedtebb hang. – Tegyétek le a fegyvert, és dobjátok a földre! Pányvázzátok ki a lovakat! És sétáljatok fel szépen a parton ide hozzánk, feltartott kézzel! Leszálltak a lóról, és ahogy elindultak, Benya visszanézett Ezüstharisnyára. Vajon látlak-e még? – tűnődött magában. – Lassan! Csak semmi trükk! Semmi hirtelen mozdulat, különben azonnal lövünk! Néhány pillanat múlva ott álltak egy folyóra néző kis beton kockaházban. Négy katona kutatta át a zsebeiket, mind egyenruhába bújt kamaszok. – Üdv újra itthon, cimborák – mondta a kedves hangú. –Éhesek vagytok? – Vologya, várj a kenyérrel, míg kiderül, kik ezek – szólt rá arekedt hangú társa. – Hívtuk a belügyeseket, és a Különleges Egység már vár rátok. Odakísérlek titeket. Fejet lehúzni! – És mi lesz a lovainkkal és a fegyvereinkkel? – érdeklődöttPriscsepa. – Egyelőre azt javaslom, törődj azzal, hogy túléld a csekásokat– figyelmeztette a zordabb fiú. Puskacsövével rájuk mutatott. – Ti mentek elöl. Fejeket lehúzni, és futás! Összegörnyedve elfutottak a következő megerősített lőállásig, aztán tovább a mellette állóig. Végül elérkeztek egy, a domb oldalába vájt nagyobb bunkerhez. A bejárat előtt a Különleges Egység egy tisztje várt rájuk négy emberével, akik géppisztolyukkal hadonásztak. – Hát visszajöttetek – állapította meg Mogilcsuk főhadnagy.

– Ó, hála istennek, maga ismer minket! Tudja, kik vagyunk! –kiáltott fel Benya. Egyszer régen Mogilcsuk a vallatója volt, de most a puszta látványának annyira örvendett, akár egy szülő az eltévedt és újra előkerült gyerekének. A kozákok is boldogan összeölelkeztek. – Megcsináltuk, testvérek! – mondogatták. Priscsepa sírva fakadt. – Elég, emberek, elég! – mordult rájuk Mogilcsuk. – Igen, valóban tudom, kik vagytok, strafnyikik. Nem gondoltuk, hogy újra találkozunk veletek. Csakhogy senki nem tudja, merre jártatok. Le kell ellenőriznünk. Mennyi időre is tűntetek szem elől? Egy hétre? Több mint elég ahhoz, hogy német ügynöknek álljon be valaki. – Egy közeli kunyhóra mutatott. – Le vagytok tartóztatva. Odabent üljetek le – mondta. – Egyenként fogunk kihallgatni titeket. Ha őszintén feleltek a kérdésekre, nem lesz baj. Eszetekbe ne jusson hazudni! Ha hazudtok, csak rosszabb helyzetbe kerültök, világos? Visszakerültök a táborba, és az még a jobbik lehetőség. Haladjunk! Nem éppen meleg fogadtatás, de nagyjából ezt várták, gondolta magában Benya. Őt Mogilcsuk magával vitte egy kis szobába. – Na, kezdjük a nevekkel és az egységekkel, aztán majdmeglátjuk, árulók és kollaboránsok vagytok-e, vagy sem. Strafnyiki, mi? Nem nagyon jött közületek eddig vissza senki. Azt hittük, mind odavesztetek. – Papírra vetett valamit, amit átadott egy szárnysegédnek. – Egyetlen apró lyuk a történeteitekben, és máris egy fejjel rövidebbek vagytok. – Engedélyt kérek, hogy beszélhessek, főhadnagy – szólt Benya. Mogilcsuk biccentett. – Hírszerzési dokumentumok vannak nálam, amiket egyárulótól zsákmányoltunk, akit megöltünk, ahogy az eredeti küldetésünk során kapott parancsban áll. Attól tartok, a tábornoknak azonnal látnia kell ezeket a szigorúan titkos térképeket. Az említett áruló ellopta és átadta a németeknek. Öt nappal ezelőtt részt vettünk a kollaboráns Mandrika elleni merényletben is. Reméljük, hogy ezekkel a tetteinkkel kiérdemeltük a szabadulást. – Add ide azokat a dokumentumokat – mondta Mogilcsuk.

– Kérem a kihallgatási jegyzőkönyvbe bevezetni, hogy atérképeket Golden, Csurelko, Priscsepa és Garanzsa büntető alakulati elítéltek adták át önnek. – Na, ne okoskodj, elítélt – vágott vissza Mogilcsuk. – Majd éneldöntöm, hogy mi kerül a kihallgatási jegyzőkönyvbe. Add át a dokumentumokat, vagy kiverem belőled. Húsz perccel később már egy magasabb rangú, kancsal csekás, egy bizonyos Szpasszkij ezredes vizsgálgatta a térképeket és a jegyzetfüzetet, miközben Benya elbeszélését hallgatta. Úgy látszott, őt már jobban lenyűgözi a történet. – Rendben – bólintott nagyot sóhajtva, és csettintett a nyelvével. – Azt hiszem, helyesen cselekedtek. Még ellenőriznünk kell egyet s mást, de a részvételüket a Mandrika elleni merényletben Elmor elvtárs megerősítette. Már jelentettük a feletteseinknek az esetet. Benyát újra visszavitték a kis szobába, mígnem aztán harmadszor is elővezették, ezúttal egy Csernyisev nevű hadseregtábornok hallgatta meg, vele a területi politikai komisszár és Szpasszkij. – Nos, Strafnyik – mondta Szpasszkij mogorva hangon, debarátságosan csillogó szemmel –, lehetséges, hogy megszolgálták a szabadulásukat. Tudjuk, hogy sok mindenen keresztülmentek, Szép munkát végeztek. Egyelőre még várjuk, hogy a feletteseink rábólintsanak. Egy Sztálingrádban állomásozó tábornok ismeri Kapto és Mandrika ügyleteit, és véletlenül éppen ebben a körzetben tartózkodik. Idejön, hogy jóváhagyja a határozatot. A tábornok behívta Mogilcsukot. – Egybecsengnek a történeteik. Szerintem igazat mondanak. Csernyisev tábornok felállt, és kezet rázott Benyával. – Örömmel teszek javaslatot a felmentésükre. Készítsék el aziratokat, elvtársak, aztán aláírom őket. Adjanak nekik valami rendes ennivalót, egy deci vodkát és mosdási lehetőséget. És az ég szerelmére, valahogy szabadítsák meg őket a bolháktól! Benya annyira megkönnyebbült, a boldogságtól alig jutott szóhoz. Magában vigyorogva követte Mogilcsukot a kunyhóba, ahol a többiek várakoztak. Miután befaltak annyi kását, fekete kenyeret, kecskesajtot és friss paradicsomot, amennyit bírtak, és lehajtották a fejenként járó deci vodkájukat, csak néztek egymásra. Végre újra embernek érezték magukat.

– Leszerelnek minket a büntető zászlóaljból, és jelentkezhetünk egy rendes egységbe? – kérdezte Priscsepa. – Azt hiszem, igen – vélekedett Benya. Végül is azt mondta a tábornok: Örömmel teszek javaslatot a felmentésükre. – Igen, igen, leszerelhetünk. Garanzsa és Panka már rég az igazak álmát aludták a földre terített matracokon. Benya is ledőlt, és élvezettel várta, hogy erőt vegyen rajta a fáradtság. Nagy kalandban volt részük, de most már vége van, végleg vége.

VI. Szvetlana rosszulléttel küzdve szedegette fel a földről a széthullott papírköteget, amit az apja a lába elé hajított. – Látod, mik ezek? Az úgynevezett „szerelmeddel” folytatotttelefonbeszélgetéseid átiratai. Sztálin kirántotta a lapokat a lány kezéből, és dühtől remegő kezében tartva elkezdte hangosan felolvasni: – „Szvetlana Sztalina: Drága oroszlánom, úgy vágyom rá, hogymegcsókolhassalak, érzem az illatodat, érzem az ajkadat az ajkamon, Lev, én még többet akarok…” Hogy mondhatsz ilyet? Undorodom tőled! – ordította. – „Sapiro: Édes oroszlánhercegnőm, te vagy az? Csak a hangodat hallom. De még mindig érzem, ahogy a karomban tartalak. Ugye találkozunk még abban a lakásban? Akkor majd nem fogom beszélgetésre pazarolni a drága időt, végigcsókolom a hajadat, az édes szeplőket az arcodon, fogom a kezedet, és…” Sztálin újra ledobta a papírlapokat a földre, Szvetlana sírva fakadt. – Na, felismered ezeket a szavakat? Oroszlánhercegnő? Ez meg mi a fene? Hát fogalmad sincs, hogy ki vagy? Micsoda mocsok! Kitől tanultál ilyen dolgokat? Óhó, tudom ám! Attól az idióta bátyádtól. Egy hétre fogdába zárattam. És most gyerünk, add ide a leveleit! Kérem az összeset! Tudom, hogy valahol itt rejtetted el őket. Ez a te Sapiród még csak nem is rendes író. Csak egy firkász! Egyáltalán nem az, akinek képzeled, annyit mondhatok. Megfigyelés alatt áll. – De én szeretem! – kiáltotta Szvetlana. – Szereted? SZERETED? – üvöltötte Sztálin, mérhetetlendühében valósággal kiköpve száján a szavakat. Szvetlana dacosan felemelt állal felelte: – Igen. Szeretem. Igenis szeretem! Sztálin ajka elfehéredett, és két hatalmas nyaklevest kevert le a lányának. Aztán hátrafordult a dadához: – Az ember el sem hiszi, hogy valaki ilyen mélyre süllyedhet. Mit gondol, nincs nekem enélkül is elég bajom? Éppen folyik a háború, bizony, a puszta létünkért harcolunk, ez meg a keféléssel van elfoglalva. – Jaj, nem, nem, egyáltalán nem ez a helyzet – próbált hebegve, kezét tördelve magyarázkodni a dajka.

– Nem? – mondta Sztálin egy hajszálnyival higgadtabban, majdvisszafordult a lányához: – Te szerencsétlen bolond! Nem tudod, kicsoda ez a Lev Sapiro? Negyvenéves, és az összes körülötte felbukkanó nőt megkeféli. Te semmit sem jelentesz neki. Nézz magadra! Hogy nézel ki? Lapos vagy, mint egy deszka. Ki az ördög akarna veled kezdeni?

VII. – Golden, felkelni! Mogilcsuk jött vissza a szobájukba. A kozákok a matracukról bámultak fel rá. – Mi is jöjjünk? – kérdezte Garanzsa. – Ti itt vártok – vakkantotta Mogilcsuk. – Golden, te velemjössz. Hogy nézel ki? Egyhetes borosta és ételfoltok mindenütt. Először is, mosd meg a képed! Benya azt tette, amit mondtak neki, aztán követte Mogilcsukot a parancsnoki szobába. – Szerencséd van – folytatta Mogilcsuk. – Petrov tábornoknakmegvan a felhatalmazása, hogy mind a négyőtök felmentését aláírja. Benya nagyot nyelt, csaknem pánik fogta el a rátörő boldogságtól. Lehetséges, hogy tényleg biztonságban van? Egyszerre megjelent előtte Fabiana, akárha a valóságban is itt lenne, itt, közvetlenül előtte. Fohászkodott, hogy legyen életben az asszony. Annyi mindent köszönhet neki, de a nő most hétpecsétes titok, eltemetve a lelke mélyén, figyelmeztette magát, hogy ne is gondoljon rá mindaddig, míg nem tisztázta magát teljesen. Ágyba bújt az ellenséggel – ezt soha senki nem tudhatja meg. Bevezették egy üres szobába, ott leült, és tenyerébe temette az arcát. Örömmel teszek javaslatot a felmentésükre. Örömmel teszek javaslatot a felmentésükre. Az örömteli szavak a fülében visszhangzottak. – Petrov tábornok! – tisztelgett Mogilcsuk. Benya felállt, szíve vadul kalapált. Túlélte Kolimát, túlélte a büntetőszázadot, túlélt hét napot az ellenséges vonalak mögött. Most megkapja jutalmát. – Emlékszik rám, Benya Golden? Ezt a hangot a világon bárhol felismerte volna, csakúgy, mint a fényes, barna arcbőrt, mely mintha csokoládéval lenne bevonva, a gyűrűkkel felékszerezett hurkaujjakat, és az egészet körbeölelő szegfűszegillatú kölnivizet. Az előtte álló férfi nem a frontvonalból érkező tábornok volt, és nem „Petrov”-nak hívták; Petrov tábornok nem volt más, mint Bogdan Kobulov, a „Bika”, helyettes belügyi népbiztos és állambiztonsági főbiztos (második fokozat), aki három évvel ezelőtt

kivallatta Benyát a Ljubljanka börtönben. Akivel az ember a pokolban találkozik, azt nem felejti el egykönnyen, és végképp nem felejti el a kínzóját: ez egy bensőséges kapcsolat. – Sok minden történhet három év alatt, mi, Golden? – mondtaKobulov, alighogy egyedül maradtak. – Én jól emlékszem magára. – Köszönöm – motyogta Benya, aki hirtelen nem tudta, mitmondjon. – Nem gyakran esik meg, hogy akiket jól megverek agumibotommal, azok hálásan megköszönik, de ez igazán kedves magától – mennydörögte Kobulov nyájasan. – De rövid az idő, térjünk a lényegre. Benya fohászkodott magában, hogy Kobulov írja alá a szabadulásukat bizonyító okiratot. Megvolt hozzá a hatalma: ő volt Berija különleges pribékje. Amikor Beriját 1938-ban Moszkvába hívták, ő a saját embereit hozta magával Grúziából, köztük Kobulovot. – Nos, megvizsgáltam a dokumentumokat – kezdte Kobulovvontatott hangján. – Le vagyok nyűgözve, hogy sikerült leleplezniük ezeket a szigorúan titkos iratokat, de még ennél is jobban ámulatba ejt, hogy állítólag személyesen maga likvidálta az áruló Kaptót. – Mi, azaz a büntetőszázadbeli társaim és én kulcsszerepetjátszottunk a kollaboráns Mandrika likvidálásában is, – mutatott rá Benya. – Kulcsszerepet? Na, ne túlozzon, Golden! Engem mostmindenesetre csak Kapto érdekel. Először is hadd kérdezzem meg, hogy pontosan hány órakor lőtte le Kaptót, és hozták el ezeket a dokumentumokat? Benya zavartan pislogott. Fogalma sem volt. – Gondolkozzon, Golden! – Hát… úgy… délelőtt tíz körül. Kobulov az órájára pislantott: délután öt óra volt. – Miért kérdezi? – Ne bosszantson, Golden, hacsak nem akar egy pofont. Nem? Gondoltam. Mennyi időbe telt, míg onnan ellovagoltak idáig, az orosz frontvonalig? Benya gondolkodni próbált. – Nem sokba. Lassan jöttünk. Nem tudtuk, pontosan merre kellmennünk. Talán pár óra lehetett. – Beszélt Kaptóval, mielőtt lelőtte?

– Nem. – Egyszerűen csak fogta magát, és lepuffantotta? – Igen. – Nocsak, kitől tanulta ezt a könyörtelenséget? A cimboráitól atáborban? Dzsabától? Amikor utoljára találkoztunk, még a légynek sem tudott volna ártani. Beállhatna hozzánk a Csekába! Egy váratlan vicc. De Kobulov egy másodperc alatt letörölte képéről a vigyort. – A dokumentumokat a német Hatodik Hadsereg hírszerzésének kellett megkapnia, tudott erről? – Igen. – Honnan? – Kaptót két német tiszt kísérte. – Ó, igen, és ügyesen elhozták az ő papírjaikat is. VonManteuffel százados és Kreutzer hadnagy. Őket is megölték, ugyebár? – Igen, Garanzsa megölte őket. – Nagyszerű, Golden. Mondott valamit bármelyikük is, mielőttmeghaltak? – Én nem voltam ott. Kaptóval voltam… – Van bármilyen elképzelése, hogy ki jött volna értük? AHatodik Hadseregtől? Benya kezdte magát kényelmetlenül érezni. Mire valók ezek a kérdések? Sebesen járt az agya. – Lehet, hogy valami Schwarzer? Nem, inkább Schwerin. Igen, ez az, Schwerin. – Gerhard von Schwerin ezredes. Nagyszerű. És mikor érkezikSchwerin a térképekért és Kaptóért? Törje a fejét, Golden! Mondott valamelyikük valamit? – Nem, nem hiszem. Várjunk csak, amikor Priscsepa elkötöttea lovat, az egyik német felkiáltott, hogy Schwerin majd csak később jön… talán éjjel. Kobulov megeresztette Benya felé a legnyájasabb mosolyát, elégedetten hátradőlt, meggyújtott egy Belomorkanal cigarettát, és odaadta Benyának, aztán maga is rágyújtott. Benya nézte, ahogy a Bika komótosan megszívja a cigarettát, kövér, szőrös hernyókhoz hasonlatos szemöldöke alatt egy pillanatra behunyja a szemét, és az arcába fújja a

kékes füstöt. Hosszan hallgattak. Aztán Kobulov hirtelen öklével teljes erőből az asztalra csapott. Benya ijedtében felugrott. – Elbasztatok egy legmagasabb szinten jóváhagyott titkosszolgálati akciót, amit maga a legfelsőbb Instancia szentesített! Igen, maga az Instancia! Személyesen! Szó sem lehet a felmentésedről, Golden! Már a besorozásod a Strafbatba is szabályellenes volt. Ki fogjuk vizsgálni az ügyet, és ha egyáltalán túléled ezt a beszélgetést, repülsz vissza az aranybányába, a Madjak–7-be! Benyát kirázta a hideg. Rosszul volt. – Ó, uramisten – nyöszörögte. – De már el se jutsz odáig. Ezennel újra hatályba helyezem ahalálbüntetésedet a doni sztyeppén elkövetett árulásod büntetéseként. Készülj a nyolc gramm ólomra, Golden, te is, és a három idióta cimborád! Benya kétrét görnyedt, biztos volt benne, hogy elhányja magát. Ez meg hogy történhetett? Most meg fog halni! De Kobulov még nem hagyta abba: – Várj csak! Csípd meg magad! Még mindig életben vagy, és énmég mindig beszélek hozzád. Mit jelenthet ez? – Fogalmam sincs. Nem értem. Benyának vacogott a foga, szeme előtt vörös foltok táncoltak. Kobulov most halálosan nyugodtan beszélt: – Minden szó, amit most hallasz, szigorúan titkos, megértetted? Nem kellett volna megölnöd Kaptót. Ő a mi ügynökünk volt, hónapokig képeztük külön erre a feladatra. Nem kellett volna elhozni a térképeket. Azokat a mi titkosszolgálatunk készítette. – De hát Kapto áruló volt – ellenkezett Benya. – Együtt voltunka Gulagon. Gondoskodott rólam, de aztán kiderült, hogy ellenünk fordult. Volt egy kislány, aki… – Egy gyerek? Nem lep meg. Kapto gyilkosságért és gyerekekellen elkövetett nemi erőszakért ült. – De hiszen gyerekorvos volt… – Orvos? – vigyorgott Kobulov. – Dehogyis, sosem volt orvos. Állatorvosnak tanult, de még kutyákat gyógyítani se volt alkalmas. Az egész doktorosdi csak mese volt. Viszont volt kapcsolata Mandrikával és nacionalista elemekkel, amitől tökéletes lett a feladatra. – Tökéletes? Ilyen tetvekkel végeztetik el a munkát?

– Olyan tetvekkel, mint Kapto? Igen, és olyan tetvekkel, mintte, Golden! Ő a mi emberünk volt! A miénk! És te kinyírtad! Tíz napja itt vagyok, és várom a híreket, aztán egyszer csak felbukkantok, és azt hiszitek, hogy szolgálatot tettetek nekünk, és várjátok, hogy megveregessük a kis buksitokat. Érted már? – Kezdem érteni… Most, hogy belegondolt, tényleg, voltaképpen mekkora esély volt rá, hogy Kapto pont itt, Mandrika körzetében bukkanjon fel a térképeivel? Ez nem véletlen egybeesés volt. Lehet, hogy az egész strafbatos támadás csupán arra szolgált, hogy eljuttassák Kaptót a frontvonalak mögé, nyolcszáz strafnyikit áldoztak fel ezért a küldetésért. És ő mindent tönkretett. – Ó, istenem – nyögött fel újra. – Tudod, mit mondott Lavrentyij Pavlovics? Azt mondta: Hamegtalálod az embert, aki elbaszta az akciót, verd péppé, hogy a szemgolyói kiguruljanak a fejéből. Úgy verd meg, hogy lenyelje a saját fogait! Benya egész testében reszketett. Kobulov elhallgatott. – De van itt valami. Most délután öt óra múlt öt perccel. Körülbelül fél tizenegykor hagytátok ott a lelőtt Kaptót és Manteuffelt. Schwerin nem fog odaérni úgy nagyjából éjfél előtt. Érted már, hogy mire akarok kilyukadni? – Nem vagyok benne biztos. – Te meg a lovas bugrisok. Elfelejtetted, Golden, hogy ki vagy? – Író vagyok, ez minden. És harcoltunk a fasiszták ellen, megtettük, ami tőlünk telt, de én nem vagyok katona. Csak egy író… – Író? Nem, barátom, nem. Te egy elítélt terrorista vagy, brit ésjapán kém, akit bűnösnek találtak a legsúlyosabb és legszégyenletesebb bűntettekben, beleértve a Sztálin elvtárs és más vezetőink meggyilkolására szőtt összeesküvést, melyet a szeretőddel együtt terveltetek ki, a Szásenyka nevű kémnővel. Micsoda szépség! – Életben van? – kérdezte Benya. – Halálra ítélt összeesküvő vagy, a nyolc gramm ólomnak mármegvan a helye a fejedben, épp csak még nincs kilőve. Segítettél az ellenségeinknek. Ha bármilyen módon szembeszegülsz velem, te és a

kozákjaid néhány pillanaton belül csak maszatok lesztek a falon. Én magam fogom csinálni – zengte Kobulov, és lecsapta az asztalra pisztolyát, ahogy egy szerencsejátékos bedobja a pénzét. Benya összerándult. – Bizony – mondta Kobulov. – De van egy másik lehetőség. Akarod hallani? Benya megpróbált kinyögni valamit. – Tudod, mi miben hiszünk? Figyeld, ahogy kimondom. Fel-men-tés, Golden, fel-men-tés. Érted, hogy ez mit jelent? Benya megrázta a fejét. – Ha helyrehozod, amit elrontottál, felmentünk, érted? Mégcsak vissza se küldünk a Gulagra, hanem teljesen felmentünk. A kecskét hágó bugris cimboráidnak nem ígérhetek semmit, őket még le kell ellenőriznünk. De neked megígérem. Érted, Golden? – Azt akarják, hogy… – Benyán ismét úrrá lett a pánik. – Nemmehetek vissza! Képtelen vagyok. Ott elpusztulok. – Reszketett, a könnyeken már túl volt. – Fogalma sincs, miket láttunk ott. Kobulov újra az órájára nézett, felékszerezett ujjaival türelmetlenül dobolt az asztalon. Aztán hirtelen elvesztette türelmét, és hatalmas pofont kevert le Benyának. Annak vörös szikrák táncoltak a szeme előtt, égett az arca. Megérintette lüktető, feldagadt ajkát, véres lett az ujja. – Szedd össze magad, Golden, és ne sajnáld már magadannyira! – üvöltötte Kobulov. – Reménytelen háborút vívunk. A hazánkat, nagyszerű szovjet államunkat veszély fenyegeti. Tudsz róla, hogy a németek irtják a zsidókat? Ide figyelj, Golden! Már csak néhány óra, és amikor visszatérsz, megkapod a felmentésedet. – Soha nem térek vissza… nem biztos, hogy meg tudomcsinálni. Úgy értem, én akarom, de… – Minden esélyed megvan, hogy sikerüljön, és a kozákcimboráid is segítenek. Kaptok új puskát, lőszert, friss lovakat. Ezt megteszed, aztán visszatérhetsz a szokásos életedhez: kávéház, könyvesbolt, nők, az a sok nő, akik mind imádják az írókat… emlékszel a régi életedre, Golden? Jól van. Namost, mit gondolsz, mit akarok, hogy mit csinálj? – Menjek vissza, és tegyem vissza a térképeket. Kobulov felvillantotta hófehér vigyorát. – Ez az! Felfogtad! Kerítsd elő a három birkapásztort. Mogilcsuk is veletek megy. Negyedóra múlva indultok.

– Még van valami. – Ki vele! – A saját lovamat akarom, Ezüstharisnyát. – Ez minden? Rendben! A gebéd epedve vár.

VIII. – Idefelé könnyű volt – mondta Panka, amikor néhány órávalkésőbb visszaértek a 23. számú Szergej Kirov Termelőszövetkezet irodaépületéhez. – A visszafelé út, na az nehezebb lesz. A hátuk mögött lassan a Don hullámaiba hanyatlott a nap, mézszínű fénybe vonva a tájat. Ahogy reggel is csinálták, leszálltak a nyeregből, kipányvázták a lovakat, és a fűben hasalva figyelték a környéket. A németek lovai azóta is ott álltak, ahova kötötték. Köröskörül varjak károgtak, egy ágon keselyű gubbasztott, akár egy kámzsás szerzetes. – Senki nincs itt – állapította meg Panka. – Benya, rajtad a sor. – Gyerünk, öregapó – biztatta Priscsepa. – Tedd a dolgod, és már mehetünk is – tette hozzá Garanzsa. Néma csend. – Garanzsa, velem kell jönnöd – bökte ki Benya. – Csak nem félsz a hulláktól? – kérdezte Garanzsa. Benya bólintott. – Na, akkor gyerünk – mondta Garanzsa, ujjait lengetve, mintegy bűvész. – Megállj – mondta Mogilcsuk. – Itt én adom a parancsokat. – És mi a parancs? – sóhajtott Benya. Az egész sokkal bonyolultabb lesz, ha Mogilcsuk itt téblábol a nyakukban. – Rendben. Előrenyomulunk! – adta ki a parancsot Mogilcsuk. Muszáj a kedvében járniuk. Ha visszajutnak, ő fog dönteni a sorsukról. Garanzsa elvigyorodott. – Jól van, nyomuljunk! Panka őrségben maradt, Papasájával fedezte a kunyhót, míg a többiek megközelítették a bejáratot, Mogilcsuk úgy lopakodott, mintha bújócskát játszana. Garanzsa intett nekik. Ahogy beléptek az irodába, Benya félve odasandított a díványra, és látta, hogy Kapto ott fekszik érintetlenül, sápadtabban, krétaszínű arccal, mintha gipszből lenne. Már halottabbnak tűnt, mint délelőtt, mintha valahogy besüppedt volna az ágyba. – Na, itt a barátunk – szólalt meg Garanzsa.

– Rendben – mondta Mogilcsuk, próbált felnőni a parancsnokiszerep komolyságához. – Golden elítélt, nyomuljon előre, és helyezze el a dokumentumokat! Benya habozva állt, nem akaródzott megérintenie a holttestet. – Na, gyerünk már, Golden – biztatta Garanzsa. – Nem harap. Vagy lehet, hogy mégis? Hu! Benya leoldozta nyakából a zsákot, letette az asztalra, és kivette belőle a térképeket és a jegyzetfüzetet. A térképeket szétnyitotta, kirakta a ceruzákat, a jegyzetfüzetet Manteuffel takaros jegyzeteinél kinyitva helyezte az asztalra. Ezután előhúzta a zsákból a halottak iratait. – Tegyék vissza a zsebeikbe! – utasította őket Mogilcsuk, ésmegtörölte a homlokát. Benya közelebb lépett Kapto holttestéhez. – Képtelen vagyok – mondta. – Szűzanyám! – Garanzsa megfogta a papírokat. – Vigyázz, hogy a megfelelő zsebekbe rakd! – figyelmeztetteMogilcsuk. – Szűzanyám! – mondta Garanzsa ismét. Becsúsztatta Kapto igazolványait a zsebébe, mindenki megrökönyödésére homlokon csókolta a hullát, és ahogy a holttest lassan oldalra csúszott, úgy forgatta a szemét, akár egy bohóc. – Kész – mondta Benya hálásan. – Garanzsa elítélt, hogy merészelsz bolondot űzni egy hivatalosügyből? – dörrent rá Mogilcsuk. – Ki fogja elhinni, hogy valódiak ezek a térképek, mikor háromhulla hever körülöttük? – kérdezte Garanzsa, amikor kifelé tartottak, hogy a két német zsebeibe is visszategyék az iratokat. – Ne kérdezd, Pók, ne agyalj – mondta Benya. – Mi csak aprócsavarok vagyunk a nagy gépezetben. Biztosan gondoltak erre is… – Garanzsa elítélt, ez a második és egyben utolsó figyelmeztetés – pampogta Mogilcsuk mögöttük lépkedve. – Tilos a szigorúan titkos akcióval kapcsolatban találgatni és spekulálni. Golden elítélt, ez rád is vonatkozik! – Végeztünk itt, főhadnagy elvtárs? – kérdezte Panka. – A Donfelől erősödik a lövések hangja, és meg kellene próbálnunk hazajutni… – Igen, igen, előrenyomulunk, Csurelko őrmester!

– Nyomuljunk a seggembe – kacsintott Priscsepára GaranzsaMogilcsuk háta mögött. Priscsepa elvigyorodott. A nap már szinte egyáltalán nem sütött, Benya emlékei szerint először, mióta a sztyeppén lovagol, felhők borították az eget. A Don felől érkező forró levegőben por kavargott. Előttük a tüzérség ágyúzása mennydörgött. Benya megkönnyebbült. A fáradtságtól elhomályosult a látása és megingott a nyeregben. Priscsepa kétszer is oldalba bökte: – Ébresztő, öregapó! De újra elbóbiskolt, aztán egyszerre kővé dermedt. A szürke homályban körülötte bóklászó lovasok többé már nem Priscsepa és Garanzsa voltak, hanem idegen katonák, először egykettő, majd egyre többen, zárt hadrendben, kísérteties osztagok a ködös, vöröses alkonyatban. Az olasz lovasság vonult a frontvonal irányába. Benya olasz szitkokat hallott, és ezernyi vonuló lovas zaját, zablák csörömpölését, bőr lószerszám nyikorgását. A lovasok suttogva nyugtatták lovaikat, Benya körül mindent áthatott a lótrágya szaga. Ezüstharisnya odadörgölte az orrát egy olasz lóhoz, Benya jobb oldali sarkanyúja összeakadt egy olasz lovaséval, hallotta a fém pendülését. Egész testében megmerevedett, kiverte a víz, csak bámult mereven előre. Egyetlen elejtett szó, és mindennek vége, de csak haladt keresztül rajtuk, Ezüstharisnya kitartóan vágta maga előtt az utat az ismerős lovak felé, amik előrébb, a fák alatt várakoztak. – Hála istennek! – mondta Panka. – Hála Ezüstharisnyának! Némán megfordult, és visszanézett. A levegő körülöttük sötét kávészínű volt, az égbolt cifra, vérrel szennyezett skarlátvörös, aranyszín napsugarak döfték át a hátulról megvilágított felhőteraszokat: egyik másodpercben a Teremtés pillanata, a másikban az Apokalipszis. A föld ezernyi lópatkó dobogásától porzott, sarkantyúk csengtekbongtak, a jelenet hátteréből pedig harckocsik dübörgése, aknavetők durranása hallatszott. Panka figyelmeztetően felemelte a kezét: – Ne mozduljatok, itt nem látnak minket, várjatok! Aztán kinyújtott karral mutatott valamit. Néhány száz méterrel hátrébb, egy dombon, melyet a lemenő nap utolsó sugarai épp

megvilágítottak, szívszorítóan gyönyörű, aranyos fénykeretbe vonva ott állt az olasz hadvezetés. Néhány lovas alak állt a front felé fordulva, a parancsnokok figyelték felvonuló ezredüket. Benya fogta Panka távcsövét, tudta előre, hogy mit fog látni: és igen, ott volt, a görnyedt hát, az alak, mely úgy ült előrehajolva a nyeregben, akár egy félelmetes, de már kissé romos vár. Malamore volt az, és mögötte, egyik kezét Violante sörényén tartva ott volt, akire számított, Fabiana.

IX. Szvetlana elszontyolodva kaptatott felfelé a kremlbeli lakásukba vezető lépcsőn. Legalább az apja még nem lesz itthon, gondolta magában. Késő este volt, ilyenkor még dolgozni szokott a Kis Saroknak nevezett irodájában. De a lépcső tetején megtorpant. Az ajtó előtt négy egyenruhás csekista állt őrt – mindegyiküket névről ismerte –, karjukon géppisztollyal. – Nyugalom, minden rendben lesz, Szvetlana Joszifovna – súgta oda neki Vlaszik tábornok, a lány érezte halszagú, fűszeres leheletét. Nyilvánvalóan uhát, azaz hallevest ebédelt. – Mióta van bent, Kolja bácsi? – Egész nap itt volt. El se ment a Kis Sarokba. – Egész nap? Még mindig mérges, Kolja bácsi? – Egy kicsit, de majd elmúlik. A lányok szerelembe esnek, azapák meg dühösek lesznek, ez az élet rendje. De nagyon rossz kislány voltál, Szveta, ha az én lányom lennél, tőlem többet is kaptál volna, mint két nyaklevest… Apád ráadásul grúz, és a grúz apák még hamarabb puska után kapnak, mint az oroszok. És most elképzelhetetlenül nagy nyomás van rajta. Ne rontsd tovább a dolgokat, Szveta! Csak őrizd meg a nyugalmadat! Na, menj be szépen! – mondta az öreg, és átölelve a lány vállát bekísérte a bejárati ajtón. Odabentről papírtépkedés zaja és pipafüst illata szivárgott ki. A nappaliban ott állt az apja, és a szerencsétlen dajka szeme előtt tépkedte apró fecnikre Sapiro szerelmes leveleit. Sztálin felnézett, ahogy a lány belépett a szobába. – És még ez nevezi magát írónak! Megtaláltam a leveleit. Éselolvastam – mondta az apja nyugodt hangon, miközben rá sem nézve a lányra akkurátusan aprította és szórta szét az asztalon Lev leveleit. – Zajlik a háború. Minden család gyászol valakit. Van fogalmad róla, hogy min megyek keresztül? Tudod, mi folyik odalent délen? És ez a firkász nem átall egy iskolás kislánynak üzengetni az újságban közölt haditudósításaiban! Jól átvert ez a bájgúnár, mi? Beleestél a csapdájába, te szerencsétlen. Miféle irományok ezek? Ostoba sületlenség! És nem tetted fel magadnak a kérdést, hogy vajon mit akar tőled ez az ember? Egyetlenegy valamit. Közel kerülni hozzám. Úgy bizony, a közelembe férkőzni! És ha már neked egy mocskos író kell, miért nem tudtál egy rendes orosz írót választani? Ez zsidó. Moszkva

egész mocskából, Vaszilij egész visszataszító pereputtyából neked pont egy zsidót kellett választanod. Egy zsidót! Sztálin ezzel a végszóval kivonult a szobából, otthagyva az oroszlántól érkezett szerelmes leveleinek a szőnyegen szanaszét szórt romjaira meredő Szvetlanát. Abban a pillanatban, ahogy az apja kitette a lábát a szobából, a lány dajkája karjába vetette magát, aki megcsókolta a haját. – Jól van, jól van, kicsikém, minden rendbe fog jönni –vigasztalta a dajka. – Befejezte már végre? – kérdezte hüppögve a lány. – Azt hiszem, igen. – És meg… meg fogja büntetni Levet? – Dehogy fogja! – felelte a dadus. – Apád soha nem tenne ilyet. De Szvetlana Joszifovna… – Igen? – Ígérd meg nekem, hogy soha többé nem fogsz vele találkozni! Nem szabad! Ennek vége. Azért nyugodott meg az apád, mert ezt megígértem neki. Ígérd meg! – Hát persze! Megígérem – mondta Szvetlana a könnyeitnyelve. – Soha többé!

X. Panka megveregette Benya vállát, és továbbindultak a Don felé. Egy újabb nyílt mezőt maguk mögött hagyva ismét visszanéztek. Malamore még mindig ott állt mozdulatlanul a dombján, mögötte Fabiana. Elviselhetetlen fájdalom hasított Benya szívébe, ahogy elképzelte Fabianát Malamoréval. A lassan rájuk ereszkedő sötétben az egész vidék, a fű, a fák, a susogó búzamezők, mind katonáktól és harci gépezetektől zsongott. Mostanra már egészen közel voltak a folyóhoz, Benya látta felvillanni a hatalmas ágyúk torkolattüzét és a kisebb puskákból kilőtt nyomjelző lövedékeket átsüvíteni a porfelhőn, ahogy a német, olasz, román és magyar hadseregek előrenyomultak a Don nyugati partján ostrom alá vett utolsó orosz hídfőállások ellen. Előttük az oroszok aknavetőkkel lőtték át a gránátokat a folyó túlpartjára, mindegyik lövéstől megremegett a levegő. A domboldalakban felfelvillantak a lövések, a robbanások a mindent elsöprő sötétség előtt még egy-egy pillanatra nappali fénybe vonták az épületeket, járműveket és a kétségbeesetten menekülő embereket. Hogy fognak valaha visszakeveredni? – töprengett magában Benya. Hirtelen egy gránát süvített el közvetlenül a fejük felett. Panka hátrafordult – Benya szintén –, és mindannyian a dombtetőn álló olaszokra meredtek, amint a gránát becsapódott egyenesen oda, ahol álltak. Ragyogó narancsszínű fénykörben egy alak magatehetetlen bábuként repült a magasba, azután semmi, csak a pánikban fel-alá nyargaló lovak, a szanaszét heverő elpusztult állatok és égő emberek. Garanzsa és Priscsepa éljenzett, Mogilcsuk tágra nyílt szemmel meredt a jelenetre. Fabianának semmi nyoma nem volt. Benya tudta, hogy az asszony meghalt. Érezte, ahogy abban a pillanatban a lelke egy része elhervad és elpusztul. Mindig tudták, hogy a szerelmük „valahogy örökké” szól, de a „valahogy örökké”-ben számára sosem volt benne a lehetőség, hogy a nő megy el előbb. Mindig biztos volt benne, hogy ő fog előbb meghalni. Most élesen látta maga előtt az asszonyt, csodaszépen, haragvón, ahogy szemét mézszínűre festi a napsugár – míg aztán a mérge hirtelen átcsap vad nevetésbe, rátekint, és ő csókolja a szépen ívelt, lágy ajkat, és érzi borostyánszín bőrének illatát.

Most csak bámult a dombra, pontosan oda, ahol Fabiana csak néhány perccel ezelőtt állt, és melyet apró, elszórt tüzek kivételével lassan visszahódított a sötétség. Üvegbúra választotta el a világtól, nem hallott semmit, nem érzett semmit. Az asszony többé nem volt az élők között, Benya tökéletes ürességet érzett. Panka galléron ragadta, ráförmedt, hogy induljon azonnal, eljött a pillanat. Benyát már egyáltalán nem érdekelte, hogy mi lesz velük. Ez lesz az utolsó erőfeszítése ebben az életben, nem félt, nem aggódott, nem törődött semmivel. Amikor Panka elmagyarázta Mogilcsuknak, hogy mi áll előttük, az NKVD-s főhadnagynak még ebben a sanyarú helyzetben is sikerült kipréselnie magából egy fellengzős hozzászólást: – Előrenyomulunk, őrmester! A part mentén nem juthatnak már vissza, magyarázta Panka, a német páncélosok éppen felmorzsolják a folyó kanyarulatában elhelyezkedő utolsó orosz állásokat. A bunkert, amiben reggel kihallgatták őket, azóta elhagyták, és az olasz lovasság előrenyomulása csupán egyetlen dolgot jelenthetett: küszöbön állt az orosz vonalak elleni támadás. Milyen lehetőségük maradt? Egyetlen dolgot tehettek. – Belevetjük magunkat drága jó anyánk ölébe – jelentette kiPanka, és Almazt megsarkantyúzva előreugratott. – Ez meg miről beszél? – kérdezte Mogilcsuk. – Gyertek utánam! – mondta Panka. Végignyargaltak a meredélyen, és egy keskeny, lefelé kígyózó ösvényen leereszkedtek a meredek, köves lejtőn a Don folyóhoz. Innen ráláttak a csatára, teljes panoráma tárult eléjük a hatalmas folyam fölött, melyet egyszerre tükrözött vissza a víz és a fölötte tornyosuló égbolt, mintha az orosz ágyúk torkolattüze a szemközti parton villanna fel. Egyszerre elsötétült az ég, és a folyóparton végighömpölygő koromfekete felhők pontosan a fejük fölé értek, és elnyelte őket a sötétség. Benya úgy érezte, mintha egy hatalmas, koromfekete üstben lennének. – Tökéletes az időzítés – mondta Panka a vízbe csapódó elsővillámok láttán. – A Don haragja. A lovak nyugtalanul dobogtak, egy helyben toporogva fújtattak. – Gyűlölöm az esőt, gyűlölöm az esőt – hajtogatta Garanzsa, éskorbáccsal ütlegelte ágaskodó lovát.

Panka lement a vízhez, Benya utána, míg már tajtékos hullámok nyaldosták Ezüstharisnya patáit. – És most? – kérdezte Mogilcsuk. Priscsepa hátravetett fejjel dalra fakadt: – Vad, viharos éjjelen estem szerelembe… Egy pillanatra vörös tűzfal világította meg a partot, ahogy felrobbant egy üzemanyagtartály; majd narancsszínű fények villództak a felhők mögött, ahogy eleredt az eső, mintha dézsából öntenék, a ferde vízsugarak fájdalmasan korbácsolták az arcukat és a nyakukat, teljesen elvakította őket az ár. Benya egy szempillantás alatt csuromvizes lett. Vége a világnak, olyan holtfáradt volt, hogy akár le is csúszhat a lóról, és elpusztulhat itt, ahol van. Égő fájdalom rántotta vissza a valóságba: Panka ostorral csapott a kezére. – Gyerünk, nagyapó! Ez a vihar olyan, akár egy dühöngőszajha, és minden kozák tudja, hogy a doni szajhák a legvadabbak. Ez az egyetlen esélyünk. Itt átkelünk! – ordította Panka. – Vágtassatok be egyenesen a vízbe, ne nézzetek se jobbra, se balra! Szorítsátok a gyeplőt, és imádkozzatok! – De a lovak… – kiáltott Mogilcsuk, megpróbálva feszesentartani a kantárt. – Szorosan a gyeplőt! Menni fog, fiam! – felelte Panka. – Nem tudok úszni – nyögte Mogilcsuk. – Ez itt a Don – kiáltott vissza Panka. – Odaát a túlpartonmindig kék az ég! – Azzal megsarkantyúzta Almazt, és bevágtatott a vízbe. Egy gránát csapódott be előttük, Almaz hátrahőkölt, de Panka az ostorral jobb belátásra bírta. Benya tudta, hogy itt fog meghalni, a vízbe veszve. Mogilcsukkal kővé dermedve, szemüket dörgölve meredtek egymásra, két moszkvai városi ficsúr, egyformán rettegve a víztől. – Nem merek! – kiáltotta Mogilcsuk. – Én sem! De Villám Priscsepa tajtékos permetet kavarva begaloppozott a vízbe, fél karját feltartva, mintha cirkuszi mutatványra készülne, és harsányan dalolva egyenesen belovagolt a viharba. Benya ráhajolt Ezüstharisnya nyakára, átkarolva a sörényébe temette az arcát, és beszélni kezdett a lóhoz és Fabianához egy végeláthatatlan, szerelemtől, rettegéstől és dühtől remegő

szóáradatban. Ezüstharisnya felhorkant és hátrálni próbált, félt a víztől, de minden lépéssel egyre beljebb került. Garanzsa áthajolt, és rávágott a lóra korbácsával, hogy kiserkent a vére, erre végre beljebb ment a tajtékos vízbe, először térdig, majd már egész a marjáig ért a víz. Egy robbanás szele előretaszította őket, és Ezüstharisnya mélyebbre merészkedett. Most már Benya csizmája és nadrágja is beleért a vízbe, a jeges nedvesség áthatolt a ruháján. Priscsepa haladt legelöl, a hullámok már a derekát nyaldosták, majd a mellkasát, ahogy a ló fejét rázva, szemét rémülten forgatva úszni kezdett. Mogilcsuk félelemtől reszketve haladt Benya mellett. Benya hátranézett, és megpillantva egy gazdátlan lovat visszafordította Ezüstharisnyát, és kilovagolt a partra. Garanzsa a földön feküdt, Benya odaléptetett, és leugrott a nyeregből. A Pók azokkal a meglepően ártatlan birkaszemekkel meredt rá, először könyörgő tekintettel, majd kihívóan, halálsápadt, feldagadt képe verítékben úszott. Benya lenézve látta, hogy szétnyílt a hasa, a mellette lévő köveken szétszórva kék és vörös belek tekeregtek füstölögve. Farkasszemet nézett a Pókkal, mintha csak ketten lennének az egész világon, két farkas a széles pusztán. Tudta, hogy ha Garanzsa előrelovagolt volna Priscsepával, és hagyta volna őt és Mogilcsukot meghalni emitt a parton, akkor már elevenen, félúton úszna a folyóban. Szegény Pók, gondolta Benya, alighanem átkozza már a kedvességét: hátramaradt, hogy ostorral noszogatva a lovaikat segítsen rajtuk, egy zsidón meg egy átkozott titkosrendőrön! Benya leemelte a nyerget Garanzsa lováról, és társa feje alá tette a nyeregtakarót. Garanzsa megfogta a kezét, és megszorította, mint egy kisgyerek. Felnézett Benyára, és a szemei – egyik pillanatban még a szemébe néztek, a másik pillanatban a semmibe meredtek. Egy másodperc töredéke alatt zajlott le, egyszer csak Garanzsa már nem volt más, mint egy kiemelkedés a part iszapjában, akár egy homokba süppedt régi hajóroncs. Benya felsóhajtott, újra nyeregbe szállt, megsarkantyúzta lovát, és Garanzsa ostorával ráhúzott egyetlenegyszer. Ezüstharisnya hamarosan újra a marjáig vízben lépkedett, majd egyre beljebb, míg a fekete víz mindjobban elborította Benyát. Közben oly hevesen ömlött az eső, mintha a folyó maga esne felfelé, a felhők felé. Ezüstharisnya már

nyakig merült a vízbe, aztán fejét magasra tartva úszni kezdett, lábaival taposta maga alatt a vizet, vastag erei lüktettek a nyakában. – Gyerünk, Ezüstharisnya, ez az, jó kislány – biztatta Benyaszorosan a füléhez hajolva. Hirtelen nekiütköztek valami nehéz dolognak, és megingott a nyeregben. Ezüstharisnya kétségbeesetten kalimpált a lábaival, Benya vizet nyelt, kis híján lecsúszott a hátáról – mi ez, egy kígyó? Vagy egy krokodil? Aztán megpillantotta egy orosz katona kékes színű arcát és karját, az árral sodródott lefelé, a test úgy felfúvódott, akár egy túlságosan keményre tömött matrac. Már a folyó közepén jártak, mindkét parttól egyforma távolságra, fejük felett elsüvített egy gránát, a part sárga és narancs színben örvénylett a robbanásoktól. Géppuskatűz szántotta fel a folyót körülöttük, kacskaringós vízoszlopokat táncoltatva a víz színén. – Hé, ti bolondok, oroszok vagyunk! – kiáltott Benya, de senkinem hallotta, saját magát sem hallotta. Ezüstharisnya patái egyszer csak leértek a szilárd folyómederben, és kint voltak a vízből a Don köves partján. Egyedül. Géppuskatűz pattogott a köveken, olyan közel, mintha őt is megütötte volna. Benya előrehajolt, és átölelte lova nyakát. Panka és Priscsepa fentről, a meredek part tetejéről kiáltoztak neki. Ezüstharisnya hirtelen térdre esett, Benya lecsúszott a hátáról egyenesen mellé. Mostanra már koromsötét volt, éjfélre járt az idő, Ezüstharisnya magasan feltartva rázta a fejét, Benya mellette térdelve simogatta a nyakát, a sörényét, bársonyos pofáját. – Ezüstharisnya, barátom, szeretlek – zokogta. – Köszönökmindent, amit értem tettél, hogy százszor is megmentetted az életemet. Soha senki emberfiának nem volt még ilyen barátja, mint te nekem, és nem hittem… nem hittem… Eszébe jutott, amikor először meglátta a négy ezüstszőrű láb és a homlokát díszítő csillag alakú folt csillogását a méntelepen. „Ezzel a lóval jól választottál – mondta akkor Panka. – Gondoskodj róla, mint a feleségedről! Tiszteld, mint az anyádat! Tápláld, mint a lányodat!” De Ezüstharisnya még ezeknél is többet jelentett neki. Felidézte magában az olaszok elleni lovasrohamot, aztán ahogy a ló nézte őket, amikor szerelmeskedtek Fabianával… Ekkor Ezüstharisnya lehajtotta a fejét, végigfutott testén egy rángás. Priscsepa és Panka felvonszolták őt a

mart tetejére, ahol mindhárman zihálva hasaltak a fűbe, közelükben a lovaikkal. – Mogilcsuk? – kérdezte Benya. – Lent van valahol a víznél. Átjutott. Láttam, ahogy kilovagolta vízből. – Ezüstharisnya? – Odavan, testvér – csóválta a fejét Panka. – Lövés? Panka bólintott. – A nyakát érte. Rendes kislány volt. Nem sok ilyen születik, még errefelé sem. Az öreg Benya kezébe nyomta a konyakosflaskát. Megtántorodtak, ahogy felálltak. Benya félőrült volt a gyásztól. Megtapogatta a derekát, és látta, hogy véres a keze. – Eltaláltak – mondta, és eszébe jutott, amikor az ütést érezte aparton. A többiek karon ragadták. – Tarts ki! – vezényelt Priscsepa hűvös tekintettel, kezében atőrével. – Mogilcsuk mindjárt ideér. A Cseka ellenőrizni fog minket. Tanúskodnod kell mellettünk. El kell mondanod, hogy egész héten minden percben együtt voltunk veled. Különben minket főbe lőnek. Esküdj, zsidó, vagy elvágom a torkod, és mi is elmondjuk rólad, amit kell. Esküdj meg, most! Benya lerázta magáról a kezeket. Nem érdekelte, hol töltötték a többiek az elmúlt napokat, azt tippelte, hogy valamiféle kettős játékot űztek a nácikkal, de most túl fáradt és túl dühös volt ahhoz, hogy így beszéljenek vele. Elvesztette Fabianát, a lova a kezei között pusztult el, és most meg ezek a gazfickók fenyegetni merészelik, és persze fogalmuk sincs, hogy neki már végképp elfogyott a türelme. – Jobb ötletem van – mondta nekik. – Dobd el a kést! Lépjhátra! – Mi is tudjuk, hogy te miben sántikáltál – mondta Priscsepa. –Nem voltál egyedül. Tudunk ám rólad egyet s mást… Benya térdre rogyott, meg-megszédült, ahogy erőt vett rajta a gyengeség, de a benne fortyogó elkeseredett, végzetes dühtől hirtelen minden félelme elszállt. Hogy merik ezek Fabianával fenyegetni őt? Rájuk szegezte pisztolyát, és ahogy sakkban tartotta őket, érezte, ahogy visszatér az ereje. Priscsepa egyből magára öltötte „ma született bárány” arckifejezését.

– Nono, várj egy kicsit, Golden testvér…Benya egyszerre úgy érezte, betelt a pohár. – Nem vagyok a testvéretek – mondta, felemelte a pisztolyt, éskétszer meghúzta a ravaszt.

Tizedik nap

I. Lev Sapiro a Moszkvába tartó vasúti szerelvényen utazott borostásan és kimerülten, de felvillanyozva a fejében zsongó képektől és szófordulatoktól, melyeket a készülő cikkében használni akart. Kis táskaírógépe a tokjában lógott a vállára vetve. Végigsétált a vagonokon, némelyik rozoga, régi kocsi volt még a cári időkből, utasok generációi által fényesre koptatott, puha ülésekkel, némelyik marhavagon – de mindegyik tele sebesültekkel. A járóképes sérültek az üléseken ülve utaztak, de a padló minden négyzetcentiméterén sebesült katonák zsúfolódtak, voltak, akik a puszta földön feküdtek, a szerencséseknek hordágy is jutott. Voltak, akik rámosolyogtak, amikor átlépett rajtuk, páran gyanúsan csendesen, mozdulatlanul hevertek, talán már nem is éltek. Mindenhonnan nyöszörgés hallatszott, a betegek a doktort hívták, az édesanyjukat vagy Istent hiányolták. Sapiro hozzászokott az ilyesféle dolgokhoz, mégis nehezére esett a nyöszörgést hallgatnia. De itt is kibújt belőle az újságíró és a megfigyelő, már húzta is elő jegyzetfüzetét. – Melyik körzetben volt? – szólított meg egy fél szemén kötéstviselő férfit, aki jól volt annyira, hogy egy fapadon üldögélt. – El szeretném mesélni a történetét. Egy kazanyi tatár fiútól, aki elvesztette egyik karját, azt kérdezte: – Melyik alakulatban voltál? Mi történt veled? Odakuporodott az emberek mellé, buzgón jegyzetelt, azok látták rajta, hogy ő is a fronton volt a csapatokkal, együtt szenvedett velük, és szívesen szóba elegyedtek vele. Szerették volna, hogy mások is megismerjék a történetüket. Lev továbbhaladt, a háború járt a fejében, aztán pedig a titkára gondolt, Szvetlanára… Vajon elhinnék, ha tudnák, ki az ő szívszerelme? Végigjártatta szemét a rosszul végződött Don-kanyari ütközet sebesültjein. Sajnos a németek elől most elhárult az akadály – már zajlott az átkelés a hatalmas pontonhidakon, és folytathatták az előrenyomulást Sztálingrád felé. Lev azt az utasítást kapta, hogy tegyen jelentést Moszkvában a főszerkesztőjénél, és gyorsan lecsapott a lehetőségre, hogy ezzel a vonattal hazamehet. Izgatottan várta, hogy újra találkozhasson Szvetlanával – az ő kis oroszlánhercegnőjével. Teljesen elbűvölte a lány. Férfiként az üdesége és a fiatalsága, íróként pedig… nos, melyik író ne akarna mindent megtudni róla? A lányról a történelem centrumában.

Megrántotta a vállát. Valamiért világéletében szerették a nők, és tudta, hogy Szvetlana is szereti, az életkorára oly jellemző ünnepélyes, szent szenvedéllyel. A pokolba is, a moszkvai nők – legalábbis részben – azért kedvelték, mert rajongtak a filmekért; minden fiatal színésznőcske filmszerepet akart, és ő volt a forgatókönyvíró. „Ljovka, drágám, Lev, aranyom, nem írnál valami nekem való szép kis szerepet az új filmedbe, a Sztálin a Finn pályaudvaronba? Vagy lehetnék én a cárné a Nagy Péter cár második részében?” – Hát persze, hogyne – felelné –, gyere el velem vacsorázni azAragviba, különtermet foglalok, vagy inkább igyunk meg egy koktélt a Metropolban? Nos, persze, nős volt, ráadásul elég régóta, de a fronton akár már holnap megölheti egy eltévedt golyó. Ki kárhoztathatná azért, hogy addig is élvezi az életet? De Szvetlana más volt. Belőle is kihozta a legjobb jellemvonásait – amikor együtt volt a lánnyal, a legjobb ember volt, aki csak lehetett. A tanára is volt: Szvetlana mindent tudni akart az írásról és az irodalomról. És annak ellenére, hogy annyira fiatal volt, nem untatta a férfit, mint a legtöbb tizenéves, akivel korábban találkozott. A lány öreg lélek volt, és nem is csoda. A férfit elöntötte a vágy, hogy védelmezze, dédelgesse, önbizalmat öntsön bele. A kapcsolatuk egyfelől egy őrült, lehetetlen viszony, mámorító, gátlástalan kaland, másfelől viszont a háború megnyitotta a társadalmi felemelkedés lehetőségét, és amikor vége lesz, nagyobb lesz a szabadság. Ironikusan középkori lovagnak képzelte magát Oroszország legmagányosabb hölgyének hódolójaként. Szvetlana valóban egy megmentőjére váró hercegnő volt, egy érzékeny kislány a rettegés, mellőzés és unalom vadonában. Az a küldetésem, gondolta Lev, hogy kiszabadítsam. Ó, imádta a telefonbeszélgetéseiket, és a lány levelei olyan romantikusak voltak! És amikor megölelték és megcsókolták egymást, a lány érintése annyira eleven volt, oly őszinte… Hogy kivirágzott csak ez alatt a pár nap alatt! Ha sikerül, ma este találkoznak. Aztán pedig meg kell győznie a szerkesztőt, hogy küldje vissza Sztálingrádba, hogy tudósíthasson a küszöbönálló ütközetről. Ha sikerül a németeknek elfoglalniuk Sztálingrádot, vajon hol végződik az orosz hátraarc? Hirtelen egy ismerős hangot hallott. – Lev, te vagy az?

Végignézett a fapriccseken ülő, földön fekvő sebesülteken, ahogy a vonat pöfögött észak felé. – Lev, mit keresel te itt? Átlépkedett a betegeken, vigyázva, hogy hova teszi a lábát. – Sapiro! Én vagyok az! – Jézusom! Ez lehetetlen… De igen, lehetséges, Benya Golden volt az, piszkos egyenruhában feküdt a padlón, sápadtan és öregen, sokkal öregebben, mint ahogy emlékezett rá. Benya és ő valamikor ugyanannak az írókból, színészekből és dzsesszzenészekből álló privilegizált, nagyvilági körnek a tagjai voltak. Közös barátaik voltak a regényíró Babel és Ehrenburg, a színész Mikhoels, a két dzsesszénekes Utyeszov és Rozner, valamint Valentyina Szerova és Szófia Zeitlin filmszínésznők. De természetesen – ahogy az már írók közt megszokott – mindig féltékenyek voltak egymásra, Sapiro „túlértékeltnek és gyermetegnek” nevezte Golden sikerkönyvét, Golden pedig lefitymálta Sapiro írásait: „Merev, unalmas, én jobbat írtam volna”, mondta. De aztán Goldent letartóztatták, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el; Lev biztosra vette, hogy főbe lőtték. Lev átlépett a közöttük fekvő két sebesült fiatalemberen – egyikük eszméletlenül hevert, a másiknak hiányzott a lába –, és odakuporodott Benya mellé. A két férfi kezet rázott, Lev lehajolt, és háromszor arcon csókolta barátját. Minden régi viszály el volt feledve az elveszettnek hitt, de újra megtalált régi barát feletti örömben. Lev lesandított a Benyát borító kötésekre. – A csípőmet és a lábamat lőtték meg – mondta Benya. – Egydarabig még nem fogok járni, de túlélem. Összeesett, napbarnította emberi roncs, csak a kék szemei ugyanazok, gondolta Lev. Amikor megkínálta sajttal és kenyérrel, Benya egy korty vodkával és némi vízzel leöblítve befalta az egészet. – Tudod, hova visznek? – A Goszpitalnaja plósagyra. A Kórház térre. Az a fő katonaikórház Moszkvában. Lev elismerően füttyentett. – Szerencséd volt. – Fogalmad sincs, mennyire. Lev tudta, mennyire, de mindenki az ő beszélgetésükre fülelt a kocsiban, muszáj volt óvatosnak lenniük.

– Egy darabig… távol voltál Moszkvától…? – Jámbor lelkek külföldön – felelte Benya. Lev, aki gyakran beszélt rébuszokban a barátaival, azonnal értette: a Jámbor lelkek külföldön Mark Twain regénye volt, benne a híres idézet: „A halálomról szóló hírek erősen túlzóak.” Szóval a Gulagon volt. Lev sok történetet hallott abból a pokolból. De hogy szabadult ki onnan Benya? Politikai volt, de valahogy mégis beállhatott egy Strafbatba. – Ott voltál, igaz, annál az őrült lovasrohamnál? Írtam róla. Aparancsnok igazi hős volt… hogy is hívják… Melisko? Benya bólintott, de Lev észrevette arcán a szomorúságot. – Elesett? – Nem sokan maradtunk, de… áttörtünk az olasz vonalakon. – Te lóháton? Sosem gondoltam volna, hogy egy kozák atlétavagy! Benya keserűen elmosolyodott. – Jobban ment, mint gondoltam. – És sikerült…? Lev kérdőn felvonta a szemöldökét, és Benya kitalálta, mire gondol. Sikerült-e kegyelmet kapnia, vagy még mindig elítélt fogoly? – Hát nem veted meg a vallást? – felelte Benya. – Hogyanképesek azok az ostobák hinni abban, hogy extra Christum nulla salus? Sapiro értette: Krisztuson kívül nincs üdvösség. Benya úgy értette, hogy ő a saját szovjet Krisztusának, Sztálinnak köszönheti a kegyelmet. A vére ontásával kiérdemelte. Tehát szabad. – Tudod már, mit fogsz csinálni? Lev észrevette, hogy Benya az elalvással küzd. – Még nem gondoltam rá… – sóhajtott. – Tanítani. Tanárszeretnék lenni… igen… És lecsukódott a szeme. – Az a lovasroham mindössze nyolc nappal ezelőtt volt, pedigegy évszázadnak tűnik – mondta Lev. – Szóval egész könnyen megúsztad a háborút, mi? Nyolc nap, és már le is szereltek. De Benya már aludt, amikor Lev könnyben úszó szemmel odahajolt, és átölelte.

II. Rövid repülőút volt, mindössze tizenöt perc. A Junker 52-es leszállt a sötét fenyőerdő közepén fekvő, szigorúan őrzött repülőtéren, és az egyetlen kiszálló utas, a bőr aktatáskát cipelő tiszt egyenesen beugrott a gép mellé guruló, nyitott tetejű parancsnoki kocsiba. Az úton nem szólt egy szót sem, magában ismételgette az érveit újra meg újra. Nem ez volt az első alkalom, hogy raportra hívták, de érezte, ez a legfontosabb, és azt akarta, hogy minden apró részlet stimmeljen. Ahogy a kocsi beljebb hatolt az erdőbe, észrevette a légvédelmi ágyúkat, tankcsapdákat és betonbunkereket. Áthaladtak az első, a második, majd a harmadik ellenőrző ponton. Minden egyes alkalommal gondosan megvizsgálták a papírjait. Szigorúak voltak a biztonsági intézkedések. Sebesen gurultak az út mentén álló, ormótlan betonsáncokkal álcázott, húsznál is több földszintes rönkház mellett egy szigorúan őrzött, nagyobb faház irányába. Egyszer régen járt már itt, élvezte, amikor a borbély megigazította a frizuráját, és a szaunában áztathatta fáradt tagjait. De ezúttal más, sürgősebb ügyben járt. A nagy házhoz csatlakozó kisebb kunyhóba lépve negyedszer is bemutatta az iratait, és leadta a kézifegyverét. Látta, hogy több, különböző frontról érkezett parancsnok és egy miniszter is várakozik az előtérben, és leült közéjük. Kétszer felpattant, hogy megnézze a tükörben, makulátlan-e a külseje. Végül őt szólították, és belépett az alacsony mennyezetű faházba, ahol az asztalra terített térképek fölé görnyedő férfiak hátával találta magát szembe, és meghallotta a híres, rekedtes torokhangot: – Széthullanak – mondta a hang kedélyesen. – Méggyorsabban, mint a múlt évben. Akár egy kártyavár. Az összeomlás küszöbén állnak. Az a nagy kérdés, hogy milyen eszközöket bocsássunk a „B” Hadseregcsoport és a Sztálingrád felé tartó egységek rendelkezésére. Az „A” Hadseregcsoport mindent eltakarít előttük az útból. Uraim, önök tudják, mit súgnak az ösztöneim, de a hírszerzés új információja is segíthet a döntésben. Hallgassuk meg, miről van szó. Megérkezett már? – Von Schwerin ezredes? – kérdezte Generaloberst Haldervezérkari főnök. Schwerin észrevette a vezérezredes egyenruháján a nagy háborúban elnyert két Vaskeresztet. A helyiségben fülledt hőség uralkodott. Schwerin önérzetesen elköhintette magát.

– Itt vagyok. – Isten hozta a Führerhauptquartier Werwolfban, VonSchwerin ezredes – köszöntötte Halder. – Kérem, csatlakozzon hozzánk, lépjen előre Von Weichs vezérezredes mellé… A zöldesszürke hátak alkotta fal szétnyílt előtte. Keitel és Jodl kurta biccentéssel üdvözölték, a szemüveges Weichs, a „B” Hadseregcsoport parancsnoka, legfőbb felettese kezet rázott vele, és helyet csinált jobb oldalán a térképasztal mellett. Az újonnan érkező tisztelgett. – Mein Führer, Von Schwerin ezredes, Hírszerzés, HatodikHadsereg jelentkezem. Az asztal túlsó végén Hitler könyökölt a térképre. Homokszínű, kétsoros zubbonyt viselt sötét nyakkendővel, jobb karján horogkeresztes skarlátszín karszalag. – Isten hozta, ezredes – mondta Hitler. – Remélem, kellemesentelt a repülőútja Vinnicjába. – Nagyon gyors volt, mein Führer. Paulus tábornok üdvözletétküldi. Hitler bólintott. – Nos, mit hozott nekünk? – A szovjet hadvezetés doni szektorra vonatkozó haditerveit, melyek véleményem szerint hatással lehetnek a Fischreiher Hadművelet kimenetelére. Ennélfogva azonnal ideszállítottam, mihelyt volt alkalmam áttekinteni a terveket. Halálos csend szállt a szobára. – Először is, mennyire megbízható a forrás? – kérdezte a Hitlermellett álló Halder. – Hogyan szerezték meg a terveket? – Az iratok egy szovjet vezérkari tiszt tulajdonában voltak, akimeghalt, amikor bombatalálat érte a kocsiját. Kapto, egy orosz büntető zászlóalj egészségügyi tisztje szemtanúja volt az esetnek, és megszerezte a dokumentumokat, melyekről a szovjet vezérkar úgy hiszi, elégtek a tűzben. Kapto, aki már régóta szovjetellenes agitátor, ezután átállt a mi oldalunkra. Kapto egy másik szovjetellenes kollaboráns, a Schuma kisegítő védelmi alakulatot létrehozó Mandrika gyerekkori barátja. Ez a Kapto szovjetellenes tevékenységért töltötte büntetését a kolimai kényszermunkatáborban. Ez az első tényező, mely felbátorít minket, hogy eredetiként tekintsünk a megszerzett dokumentumokra. Kaptót kihallgatta Von Manteuffel százados, aki elsőként szerzett

tudomást az iratokról, és az ellenőrzés után meg volt győződve azok fontosságáról és eredetiségéről. Sajnos a tegnapi nap során partizánok megtámadták és megölték őket. – És otthagyták a térképeket? – Igen, Generaloberst. – Miért nem vitték el magukkal? – Nem arra utal ez a körülmény, hogy azt akarták, hogy eljussanak hozzánk? – kérdezte Weichs. – Ezt töviről hegyire átgondoltam – felelte Von Schwerin. –Először is, itt van a térképek eredete: Mandrika és Kapto szovjetellenes múltja hosszú és makulátlan, erről más forrásokból is meggyőződtünk. Ha ez egy szovjet hírszerzési akció lenne, nem küldtek volna partizánokat, hogy megöljék Kaptót és a német tiszteket, mivel ez könnyen alááshatná a dokumentumok hihetőségét. Ezért véleményem szerint a partizántámadás csak megerősíti, hogy az iratok eredetiek. Személy szerint úgy vélem, a támadást nem szovjet partizánok követték el, hanem a környéken garázdálkodó ukrán nacionalista elemek, akik nem ismerték fel sem a térképek, sem a körülmények jelentőségét. Hitler idegesen fészkelődött, ujjaival dobolt a zöld posztóval borított asztalon. Halder a kezét feltartva jelezte, hogy túl sok az információ: nem tudna Von Schwerin egy kicsit belehúzni, és rögtön odaugrani, hogy összességében mi a véleménye a dologról? – Nos, igen… a végkövetkeztetés – tért a lényegre VonSchwerin. – Hírszerző kollégákkal konzultálva arra jutottunk, hogy ezek a haditervek eredetiek és nagy jelentőségűek. Hitler türelmetlenül mosolyogva, izgatottan dobolt mutatóujjával az asztalon. – Nos, ezredes, térjen a lényegre. Mi áll a tervekben? Von Schwerin kinyitotta aktatáskáját, és előhúzott egy köteg térképet, kiválasztott egyet, melyet széthajtogatott. Hitler állát jobb tenyerébe támasztva bámulta a nyilakat és a cirill betűket. – Ez a szovjet vezérkar egész sor haditerve a különbözőforgatókönyvek esetére, melyek az „A” Hadseregcsoportnak az Edelweiss hadműveletben és a „B” Hadseregcsoportnak a Fischreiher hadműveletben Sztálingrád felé történő előrenyomulása során állhatnak elő – folytatta Von Schwerin.

– Jó, jó – vágott közbe Halder. – És ön olyan jelentőségettulajdonít ezeknek, hogy saját maga kívánta a Führert erről tájékoztatni. – Igen. – És miben áll a jelentőségük? – Csupa fül vagyok – mondta Hitler gúnyosan mosolyogva, és atábornokok felnevettek. – A térképek szerint meglehetősen valószínűtlen, hogy Sztálinúgy gondolja, Sztálingrád veszélyben forog… – Nos, akkor lesz része egy kis meglepetésben – vágott közbeHitler, és újra felharsant a kacaj. – Folytathatom, mein Führer? A megszerzett tervek arrautalnak, hogy ha megtámadjuk Sztálingrádot, Sztálin erőteljesen ellenáll. De csak egy bizonyos pontig. Megtanulta a leckéjét a korábbi Blitzkriegünkből. Az egyik forgatókönyv egy rendes, fegyelmezett visszavonulás terveit tartalmazza. Ahelyett, hogy kivéreztetné az erőit és kockáztatná, hogy körülvesszük a csapatait, inkább visszavonul egy új frontvonal mögé, melyet szerintünk most készítenek elő valahol keletebbre. Kijev és Harkov bekerítése után nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a még megmaradt tartalékait. – Ez csak az egyik lehetséges forgatókönyv? – kérdezte Hitler. – Igen, mein Führer. – Felmerül bármelyik haditervben a lehetőség, hogy bármilyenáron megvédik Sztálingrádot? – Nem kifejezetten. Ez, amit említettem, a legrészletesebbenkidolgozott terv, és… Halder ismét közbevágott: – Ennek semmi értelme, egyáltalán semmi! Minden talpalatnyiföldért megharcolnak, és én olvastam róla, hogy Sztálin parancsnoksága alatt hogyan védték meg ezerkilencszáztizennyolcban a polgárháborúban Sztálingrádot, amit akkoriban Caricinnak hívtak. Akkor is, ahogy most, óriási tartalékokat halmoz fel, és beveti őket az oldalszárnyaink ellen, amikor mi máshova összpontosítunk. Az a város a nevét viseli, a hatalmának a jelképe! Soha nem fogja kiengedni a kezéből! Mi fogunk elvérezni, mi kockáztatjuk, hogy bekerítenek! Mein Führer… Hitler gorombán félbeszakította, kezével elvágó mozdulatot téve. – Generaloberst Halder szokása szerint kísértetet lát. Öndurván túlbecsüli Sztálin tartalékait és képességeit. Az oroszok eddig sem

boldogultak semmilyen bonyolultabb hadművelettel. Végig arra számítottam, hogy visszavonulnak a Volga, majd az Urál hegység mögé. Ez az orosz harcmodor: először küzdenek az Untermenschen őrült, bestiális vakmerőségével, aztán fejvesztetten visszavonulnak, végül tömegesen megadják magukat. És tessék, uraim. Itt a bizonyíték, melyet Von Schwerin ezredes tárt elénk ennek a Kapto nevű embernek a térképeivel. Talán nem volt igazam Lengyelországban és Franciaországban? Az ösztöneim helyesen vezéreltek, amikor a Déli Hadseregcsoportot kettéosztottam „A” és „B” részre, és helyesek most is, amikor azt mondják, el kell foglalnunk Sztálingrádot bármi áron. Íme a parancsaim: a Négyes számú Páncélos Hadsereget, légi fedezetet és bombázókat küldjék előre a „B” Hadseregcsoporthoz. Generaloberst von Weichs, ön pedig megkezdi az előrenyomulást Sztálingrád felé. Négy héten belül miénk a város. – Tiltakoznom kell, mein Führer – akadékoskodott Halderelvörösödve, aggodalmas képpel. – Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy véleményem szerint ez hiba. Végzetes hiba. Hitler ügyet sem vetett rá. – Nagyszerű, Von Schwerin ezredes. Ha már úgyis itt van, vacsorázzon egy jót, szaunázzon, és ha kívánja, mielőtt visszarepül a Hatodik Hadsereghez, megmártózhat az úszómedencémben is, bár be kell vallanom, még magamnak sem volt alkalmam úszni egyet. Hitler mosolyogva kezét nyújtotta az asztal fölött, és Von Schwerin férfiasan megrázta.

III. Néhány perccel délután három óra előtt Szvetlana Sztalina és Marta Peskova kiléptek a 801-es számú Joszif Visszarionovics Sztálin Állami Iskola kapuján. Odakint az utcán Moszkva a letűnt dicsőségének árnya volt már csupán, ütött-kopott, szürke, repesznyomokkal az épületek falán. Minden szülő és minden tanár szeme a két barátnőn nyugodott, Kapitolina Medvegyeva igazgató elvtársnő kis híján meghajolt, ahogy elhaladtak előtte, de Szvetlana hozzá volt szokva, hogy uralkodói csemeteként kezelik. A kapu előtt dajkák, testőrök és anyák várták a diákokat. Az apák nem voltak sehol; minden nagykutya a háborúban volt valahol. Amott ment Herkules Szatinov felesége, Tamara, angoltanár az iskolában, kézen fogva a kislányával. Szvetlana odaintett nekik: jól ismerte őket a Fekete-tengernél töltött családi nyaralásokból. – Az apám tudja! – suttogta Szvetlana. – Ó, uramisten, és mit mondott? – kérdezte Marta. – Nem mondtad el senkinek, ugye? – Dehogyis! Mit mondott? Szvetlana csak a fejét rázta. – Még soha nem láttam ilyennek. Megpofozott. És cafatokratépte a leveleit. – És mit szólt Lev? – Még nem tudja. – De biztos hamarosan visszajön? – Talán – felelte Szvetlana. – Fogsz még találkozni vele? Szvetlanának eszébe jutott a dajkájának tett ígérete. – Nem, soha többé. Talán így a legjobb, gondolta Marta. – Az apád… légy óvatos, Szvetocska! Közben elértek a sarokra, ahol Klimov, Szvetlana testőre várt a Packard limuzinnal. Ahogy a lányok egymást arcon csókolva búcsúzkodtak, Szvetlana az órájára sandított, és élvezte a hatalom érzését, hogy kezében tartja az életét. Az apja fáradhatatlan ellenőrzése és az állandó őrizet közepette még mindig úgy érezte, legbelül, a szíve csak az övé, ott egyedül ő uralkodik.

– Szvetlana! – tárta ki a kocsi ajtaját Klimov. – Szeretnék egy kicsit sétálni… és egy kicsit körbenézni aKönyvpalotában. – Jobban szeretném, ha beülnél az autóba. – Jöjjön utánam, ha akar. A fekete Packard lassan berregve haladt mögötte, ahogy végigsétált az Osztozsenka utcán, aztán el az egyetem és a Kreml mellett, majd fel a Gorkij utcán a kedvenc könyvesboltjáig. Odaintett Klimovnak, a jószándékú csekásnak, aki segíteni akart neki, segíteni, hogy megismerhesse a szerelmet, és belépett a boltba, ahol bástyákként emelkedtek a zsúfolásig telepakolt könyvespolcok, és mindent belengett a bőrborítású könyvek, sárgás papír és enyv édes illata. Végigjártatta szemét a polcokon, keresett valamit, amit hazavihetne, talán valami új amerikai regényt? A könyvek annyira romantikusak, gondolta magában, a könyvek szerelmeseit szerte a világon – Londonban, New Yorkban, Moszkvában – összeköti egy közös szenvedély. Csupán egyetlen pillanatig tétovázott, aztán hátrasétált, keresztül az üzleten, ahol a fémfelvonó szállította fel a könyveket az alagsori raktárból, és ahol a még kicsomagolatlan könyvek sorakoztak dobozaikban. Megnyomta a lift gombját, az megrázkódott és felnyögött, de nem történt semmi. Szvetlana magában átkozódva leszaladt a lépcsőn. Idelent hűvösebb volt. Az enyv és a friss papír erős szagára elfintorodott. Az alagsorban egy elálló fülű fiatalember rakodta éppen az apja beszédeit tartalmazó köteteket, ettől rögtön jókedvre derült. – Bocsánat – szólította meg a férfi valami déli akcentussal, talán Sztavropolból való lehetett –, itt nem tartózkodhat. A lány lehengerlő mosolyt villantott rá. – Nem, tényleg komolyan mondom, ki fognak rúgni, ha nemmegy innen. – Dehogyis – mondta a lány –, nem fogják, ha én megkéremőket… – Ki maga? Hé! Legyen szíves, menjen vissza a lépcsőn! De a lány már látta is a raktárajtón beszűrődő fényt. – Erre gyorsabb lesz – kiáltotta, felszaladt a rámpán, és kirohant a világosságba. Rögtön befordult a mellékutcába, onnan sandított vissza a Gorkij utcára, ahol látta a kocsinak támaszkodó, cigarettázó Klimovot, és felugrott egy villamosra.

Szabad volt. Nem sokáig, de szabad.

IV. Benya kinyitotta a szemét. A csípőjét és jobb combját körbefogó gipszkötést megnyugtatóan szorosnak érezte. Élvezte a morfiumos lebegést, a ködöt, ahol megszűnt az idő. Megtámaszkodott az ágyon ülő helyzetben, így látta az egész helyiséget. A kórteremben minden egyformán kopott szürke volt. Köröskörül vaságyak, barnás lepedők, foltos takarók, fertőtlenítő és karbolsav bűze, az idegen testek forró kipárolgása, az enyészet édeskés-gyümölcsös illata és az élők vizeletének orrfacsaróan fanyar szaga. Két ággyal odébb egy fiú meghalt, de még senkinek nem volt ideje a holttestet elszállítani. Aztán a morfium újra magával ragadta Benyát: egyszerre a szüleinél találta magát látogatóban, aztán Ezüstharisnyát siratta, hirtelen viharos égen suhant a sztyepp felett, látta Tonyát, Kaptót és a kislányt. Felriadt, émelygett a vér rozsdaízét érezve a szájában. A terem végéből izgatott sustorgás hallatszott, észrevette, hogy egészen közel, három ággyal odébb orvosokból és nővérekből álló udvartartás kíséretében egy tábornok áll. Benya mámorosan fel volt dobva, úgy érezte, semmi sem csorbíthatja a szabadulása felett érzett örömét – de máskor is megesett már, hogy rosszra fordultak a dolgok. És most? Mindenesetre életben volt. A tábornok egyre közelebb ért, minden beteget megszólított, Benya hallotta az orvos megjegyzéseit és a lábadozó sebesültek vérszegény hangú válaszait. Katonás fegyelmet és gondoskodást sugárzó, pattogó kérdések. „Hogy érzi magát? Melyik egységnél szolgált? Sztálingrádi front?” Azután másféle, amolyan „na, haladjunk, még tíz kórterem áll előttünk” lévő hangon: „A hazának tett szolgálatát nagyra értékeljük. Mihamarabbi felépülést kívánok! Éljen Sztálin!” A mellette lévő ágyhoz értek, aztán Benya következett. Addigra már kívülről tudta a kérdéseket, és kísértést érzett, hogy pimaszul előre odakiáltsa a válaszokat, hogy időt spóroljanak, de aztán hallotta, hogy a tábornok azt mondja: – Kérem, elvtársak, egy percre hagyjanak magunkra minket. Ezt a beteget ismerem. Igen, köszönöm nővér, majd idehúzok egy széket. A kiejtése összetéveszthetetlenül grúz volt. Benya hirtelen nagyon is felébredt. – Benya Golden – mondta Herkules Szatinov vezérezredes, idősebb, de még mindig hajlékony és jóvágású férfi, olyasfajta ember, aki

számára a hatalom szemmel láthatólag ugyanolyan magától értetődő, akár egy zsidó írónak a szorongás. Egyszer régen, egy csaknem teljesen elfeledett életben, egy gyönyörű asszony házában Benya látta Szatinovot, amint legzinkát táncol Sztálin-zubbonyba szorított darázsderekával, csodálatosan fürgén kapkodva csizmás lábait. Egy letűnt, köddé vált életben. A még pár pillanattal ezelőtt túláradóan boldog Benya belesüppedt a Sztálin fegyvertársát, szívbéli cimboráját körülvevő fagyos légkörbe. Vajon ezúttal mit tartogat számára a sors? Mi van Szatinov tarsolyában? – Hogy van? – Eddig jól voltam… – felelte Benya. Múlt időben, talán túlságosan is őszintén. – Amíg meg nem látott? – kérdezte Szatinov. – Újra. Benya utoljára akkor látta Szatinovot, amikor az őt halálra ítélő, majd az ítéletet a pokolban töltendő huszonöt évre módosító bírói testület fölött elnökölt. – Véletlen egybeesés, ebben biztos vagyok. – Még mindig hisz ilyesmiben, Golden? – Szeretnék. Szatinov fürkésző tekintetet vetett Benyára. – Én vagyok a sztálingrádi fronton a Sztavka képviselője –kezdte. – Az én frontomon. Amikor lehetőségem nyílik, meglátogatom a sebesülteket. Szünet. – Az ön ügyét egyenesen hozzám terjesztették fel. Ellenőriztema sebesüléseit; amikor aludt, elintéztem, hogy a Kreml kórházából ideküldjenek egy orvost, hogy vizsgálja meg önt. Ahhoz, hogy ebben a speciális esetben aláírjam a felmentési határozatot, biztosra kellett mennem. Benya tudta, hogy Szatinov Szásenyka esetére céloz, hiszen ő is személyesen ismerte az asszonyt. – Értem – mondta Benya. – Köszönöm. – Felterjesztették az egyetlen, a büntető zászlóaljban szolgálókatonák számára elérhető kitüntetésre, a Győzelem Érdemrend harmadik fokozatára. Benya megrázkódott.

– Valóban? Még soha életemben nem nyertem semmilyenérmet, még az iskolában sem. – Nos, nem is fog, mert politikaiak számára nem is lehetséges. Benya számtalan transzparensen és újságcímlapon látta Szatinov éles vonású arcát, sőt a Don felé tartva még egy Szatinovgrád nevű városon is átutazott. Most, hogy a hús-vér embert látta maga előtt, az élmény visszarepítette a múltba: Szatinov közeli barátja volt Szásenykának, Benya élete asszonyának, és Sztálin mégis őt jelölte ki, hogy „felügyelje” az ügyet, és végignézze az asszony elpusztítását. Egy teszt volt, méghozzá nagyon sztálini teszt. A család, érzések, barátság, ezek mind a burzsoá érzelgősség csapdái, és Sztálin szerette mondogatni, hogy „Egy bolseviknak nincs családja, csak a Párt!”. Szatinov hidegvérrel elnökölt a tárgyalások és ítélethirdetések során. Vajon milyen szerepet játszott az ügyben, ő jelentette fel a barátait, köztük Szásenykát? Vajon különösen szigorú ítéleteket hozott, hogy a saját bőrét mentse? Ha Szásenyka életben van, Szatinov tud róla. Micsoda dolgok tudója lehet… Egy szárnysegéd belesúgott valamit a nagy ember fülébe. – Golden, mindjárt újra elalszik itt nekem! Ide hallgasson! Haengedélyeznék, hogy Moszkvában telepedjen le, mit szeretne csinálni? – Irodalmat tanítani. – Iskolában? – Igen. És ha nem lehet, hát akármit megcsinálok, takarítok, harckocsit szerelek, bárpultos leszek vagy… – Az állandó fecsegése bajba fogja sodorni, Golden. Hallgasson! Szatinov felállt. Egy kurta fejbiccentéssel búcsúzott. De hát ez egészen rendkívüli: a hazatérő zekeknek, Gulag-raboknak senki nem segített, de Szatinov most pontosan ezt tette. Benya újra reménykedni kezdett. Szatinov orvosokból, szárnysegédekből és testőrökből álló udvartartása ismét összeverődött, és átkísérték a szomszédos kórterembe. Hirtelen árny vetült az arcára, és Benya felnézett. – Nagyapó! Benya összerezzent. Két férfi állt az ágya mellett a szokásos, egyforma kórházi pizsamafelsőben és kirojtosodott jégeralsóban.

– Vissza kellene menniük a saját kórtermükbe – szólt rájuk anővér, egy pufogó vipera képű satrafa. – Azt mondtam, indulás! Jelenteni fogom a Pártbizottságnak. – Igenis, nővérke, csak egy percet… kérem! Benya látta, hogy miközben Priscsepa ezt mondta, felvillantotta csibészes mosolyát, és felborzolta lenszőke üstökét – a nővér teljesen elolvadt. – Na, jól van, egy percet kap, Villám, egy másodperccel semtöbbet. – Látod, már a nevemet is tudja – mondta Priscsepa, akinek avállán volt kötés. – Viselkedjen rendesen, Villám – mondta szigorúan a nővér, miközben kimasírozott a teremből. Priscsepa letelepedett az ágy végébe. – Ki volt ez a nagykutya? – érdeklődött. – Valami apparatcsik. – És mit akart? Kineveznek Lovassági Főfelügyelőnek? Panka is közelebb lépett, arca és mellkasa még mindig naptól barna, ősz haja hosszabb, bajsza ziláltabb. Mankókra támaszkodva állt, törött lábán gipszkötés. – Semmit. Vagy talán még a semminél is kevesebbet. – Szerintem Golden apót inkább Gyalogsági Főfelügyelőnekkéne kinevezni – legyintett Priscsepa. – Sosem voltam nagy lovas, és célzásban sem voltam sokkaljobb. – Ne becsüld le magad – vágott közbe Panka összehúzva apró, fénylő rókaszemét. – Az is kiderült, hogy jobb lövész vagy, mint gondoltad. Az isten áldjon meg, fiam! Miféle fenekestül felfordult világ az, ahol az ember azzal menti meg a barátai életét, hogy meglövi őket? – gondolta Benya. De Sztálin rendelete egyértelmű volt: a büntetőszázadban szolgáló strafnyikik csak akkor nyerhetik el szabadságukat, ha vérüket ontják a harc során, így hát Benya a pisztolya segítségével ellátta barátait a sebesülésekkel, amelyek feltétlenül szükségesek voltak a szabaduláshoz. Talán a megkönnyebbüléstől, hogy tudta, Szatinov gondoskodik a szabadulásáról, vagy csak a morfium hatása volt múlóban – kellene még, hol a nővér? –, de váratlanul elborította a végtelen szomorúság, úgy érezte, fuldoklik. Egész testében sajgott a fájdalom, ahogy megütötte a veszteség tudata: Fabiana meghalt. Maga elé képzelte a

nőt, ahogy a mézbe mártja az ujjait, kikanalazza, és befalja, mint egy medvebocs. A szerelem, gondolta, mindig a részletekben rejlik – képek, pillanatok, hangok egész sora, melyeket felesleges megnevezni, szavakra nincs szükség. A szerelem mindig önző, amikor a legélvezetesebb – de Fabianával nem jutott idő önzésre. Néha pusztán egy viszony rövidsége, tűnődött Benya, önmagában garantálja annak szeplőtelen tisztaságát, és a legendák ködébe emeli, hogy később soha semmi más nem érhet fel hozzá. Kettőjüknek együtt alig pár óra jutott, melyeket egy másabb, zordabb világban kellett átélniük; soha nem mondták egymásnak, hogy „szeretlek”; egyszerűen csak „szökevény szeretők” voltak, ez a név mindent elmondott. Már kezdettől fogva küzdöttek, hogy elkerüljék a halált, hogy – végső soron – túléljék egymást, és valóságos csoda volt, ahogy ez egy darabig sikerült is nekik. Mondania kellett volna Fabianának, hogy szereti? Az megvigasztalta volna? Egy ilyen bagatell kijelentés valahogy hiúságnak, jelentéktelen apróságnak tűnt volna a hatalmas, bátor áldozat mellett, melyet a nő hozott érte. „Itt vagy valahol, hallasz, drága szökevénytársam, bátor, bátor barátom? – szólította meg magában az asszonyt. – Itt vagy, lagúnák titkos álmodója, mia adorata? Szeretlek! Csókollak!” Valahogy mintha örökké ismertem volna őt, gondolta, de számunkra túlságosan rövid volt az örökké.

V. A Kis Sarok irodájának ajtajában Poszkrebisev állt, egy aszott képű gnóm tábornoki egyenruhában, és bejelentette a látogatót: – Szatinov elvtárs megérkezett. Sztálin biccentett, Poszkrebisev elállt az útból, és Szatinov belépett a szobába. Szatinov Packard limuzinjában száguldott a kórházból a Kremlbe, aztán a falakon belül körbe Sztálin irodájához a szenátusi palota sárga, háromszögletű épületéhez. Amikor ideje engedte, tényleg igyekezett meglátogatni a sztálingrádi front sebesültjeit, de ezúttal be kellett vallania magának, hogy a mostani látogatás Benya Goldennek szólt. Szatinovnak fontos szerepe volt a Szásenyka-ügy során Golden elítélésénél, és most biztos akart lenni benne, hogy igazságos elbánásban, tisztességes ápolásban részesül. Csakhogy nem volt szíve elmondani Goldennek a szörnyű igazságot: a szabadulása sajnos még nem végleges. Milliónyi fogoly senyvedett a Gulágon, akiknek nevével Sztálin soha életében nem találkozott – de azok nem politikai foglyok, és főleg nem olyan politikai foglyok, akiket egy Sztálin által is figyelemmel követett ügyben ítéltek el. Ha ő, Szatinov eltitkolja egy politikai fogoly, egy Sztálin előtt is ismert író kegyelmi ügyét, a Vezér simán őt is elpusztíthatja vele együtt. Tanúja volt, ahogy pontosan ilyen trükkök miatt lőttek főbe elvtársakat. Nem, meg kell kérdeznie Sztálint személyesen, bár sajnos várható, hogy Berija ellenezni fogja. Berija mostanra már nem csupán a biztonsági erők és a kényszermunkatáborok főparancsnoka volt, hanem a Sztálin által különösen kedvelt Szatinov féltékeny és gyanakvó vetélytársa. Ezért aztán Szatinov nem pazarolt túl sok időt a kórházban a szerencsétlen Benya Goldenre, aki valószínűleg nemsokára amúgy is repül vissza egyenesen Kolimába. Szatinov belépett a szobába, és tisztelgett. Itt nem sok minden változott. Berija újra az asztal mellett állt. Lejjebb Vasziljevszkij mellett helyet kapott az előreugró állkapcsú, bikavállú Georgij Zsukov tábornok. – Engedélyt kérek a sztálingrádi frontról szóló jelentésmegtételére – jelentkezett katonásan Szatinov. Sztálin a kezével legyintve engedélyt adott. – Folyik Sztálingrád megerősítése. A németek erősítéstküldenek a „B” Hadseregcsoportnak és különösen a Hatodik Hadseregnek. A Déli

Körzetből jelentés érkezett, hogy jelenleg is, vagyis ma reggel, vonják kifelé a páncélos egységeket a frontvonalról, talán abból a célból, hogy átirányítsák a mi körzetünkbe. Már vonulnak át a sztyeppén. – Milyen messze vannak a várostól? – Egyes egységek már elérték a város határát – felelte Vasziljevszkij. – És hogy állnak a tábornokaink azon a fronton? – Csujkov erődítménye közvetlenül a folyó partján fekszik, ő azutolsó emberig fog harcolni. Kíméletlen katona. Csak dicsérni tudom a keménységét, Sztálin elvtárs – folytatta Szatinov. – De tudják tartani Sztálingrádot? Képesek leszünk, ha törik, ha szakad, megvédeni a Volga vonalát? – kérdezte Sztálin. – Mondd meg őszintén, ahogy egyik bolsevik a másiknak. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte Szatinovot. Ő nem sietett a válasszal, mintha alaposan megfontolná, mit mondjon, őszintén, ahogy egy öreg bolsevik elvárja az elvtársától. – Igen – felelte végül. – Tudom, hogy meg tudjuk tartaniSztálingrádot. – Jól van, bicho – mondta Sztálin, feltápászkodott, és elsétált a térképek fölé hajló tábornokok felé. Ahogy Sztálin közeledett, Vasziljevszkij és Zsukov megdermedtek. – Akkor hát megvan a csata, amit akartunk – fejtegette. – Hitlerbekapta a csalit, de óriási véráldozatba fog kerülni a város megtartása. Oda kell csalogatnunk a németeket anélkül, hogy mi magunk belepusztulnánk. Egész Oroszországban csak az ebben a szobában tartózkodó személyek tudnak erről. Oly sok meghátrálás után végre eljött a mi időnk. Sok szerencsét – nyújtott kezet Vasziljevszkijnak, majd Zsukovnak. Szatinov és Berija értetlenül sandítottak egymásra, nem tudták, pontosan mit is főzött ki a Vezér a két tábornokkal. Sztálin még soha nem rázott kezet így senkivel. – Tegyék meg a szükséges előkészületeket, elvtársak – mondta, ahogy a két tábornok felállt és tisztelegve elhagyta a szobát. – Sztálingrád nagy küzdelem lesz – mondta Szatinov. – Kérekengedélyt, hogy visszatérjek a frontra állandó biztosként. Sztálin egy percre eltűnődött, majd bólintott. – Az engedélyt megadom – mondta, majd Berijához fordult: –Hitler egységeket helyez át a Hatodik Hadsereghez. Ez a kis trükkünk

eredménye lenne azzal a strafbatos kollaboránssal? Minden terv szerint ment? – Igen – válaszolta Berija. – A térképeket elvitték a HatodikHadsereg főhadiszállására. Fogalmunk sincs, hogy elértek-e Weichshez vagy személyesen Hitlerhez, de mindenesetre közvetlenül ezután megkezdték a már említett csapatmozgások előkészületeit. – Hát bevált a mi kis tervünk? – mosolygott Sztálin a bajuszaalatt. – Melisko banditái jól szolgálták a hazájukat. – Sztálin elvtárs – szólította meg Szatinov. – Lenne itt egyapróság. Az egyik strafnyik, aki kitűnt ebben az akcióban, Benya Golden, az író és… – Politikai – vetette közbe Berija. – Politikaiak nem kaphatnakkegyelmet. – Miért ítélték el? – Merényletet szervezett ellened, Sztálin elvtárs. – Küldjék vissza a rohadékot a Gulagra – mondta Sztálinelcsigázottan. – Van még valami? – Golden hősiesen harcolt, felterjesztették a GyőzelemÉrdemrendre is – erősködött Szatinov. – Politikaiak nem részesülhetnek kitüntetésben – figyelmeztette Berija. – Egyetértek – felelte Szatinov –, de a kegyelmet kiérdemeltehősies cselekedeteivel, és mert vérét ontotta a hazáért. Sztálin két kézzel megdörzsölte az arcát, majd előhúzott a zsebéből egy doboz cigarettát. – Lavrentyij? – fordult Berijához. Az diadalmas tekintetet vetett vetélytársára, aztán legyintett. – Az ügy teljesen egyértelmű, nem? – vágta ki győzedelmesen.

VI. A hangosan csörömpölő villamos, melyre Szvetlana felkapaszkodott, épp a testőre és a sofőrje mellett zakatolt el, akik a kocsinak dőlve cigarettáztak a Könyvpalota előtt. A lányt teljesen felvillanyozta a kaland. Most majd megmutatom nekik, megmutatom az apámnak, gondolta. Megszabadultam tőlük! A villamosról leszállva átsétált a hídon a rakparton álló lakótömbhöz, lifttel felment a hetedik emeletre, és a kulcsával benyitott Allilujev unokatestvérei üresen álló lakásába. A konyhaasztal mellett ülve ott találta Lev Sapirót. – A cikkem benne lesz a holnapi lapban – újságolta a férfi felállva. – A szerkesztőm nagyon elégedett. Én vagyok a kedvence. Sztálingrád lesz az egész háború legnagyobb ütközete, holnap megyek vissza, a papírjaimmal bejárásom lesz a főhadiszállásra Csujkovhoz meg Szatinovhoz. – Szóval holnap reggel indulsz? – Szvetlanának egyszerreelakadt a lélegzete. – Igen. Még haza kell mennem, hogy lássam a gyerekeimet, ésvan egy régi barátom, aki a strafbatban szolgált, de kegyelmet kapott, és meg akarom látogatni a kórházban. – Mennyi időnk van? A férfi odament hozzá, és megfogta mindkét kezét. – Még csak hat óra. Legalább egy óránk van. A lány felsóhajtott. – Úgy örülök, hogy találkozunk. Megkönnyebbültem, hogy jólvagy. Azt hittem, az apám esetleg… De a férfi már a karjába vette, és elárasztotta csókjaival. – Csak rád akart ijeszteni – mondta Lev később. – És sikerült isneki. De ennél fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia. – Ő grúz, szerelmem, te pedig egy negyvenes nős férfi vagy. – Ezért leszünk nagyon óvatosak, és talán jobb, ha egy darabignem találkozunk. – Úgy gondolod? – Igen. – Talán igazad van – egyezett bele Szvetlana vonakodva. – Demost csókolj meg! Sok-sok csók után Lev rámosolygott a lányra:

– A háború után minden könnyebb lesz. Azt mondják, enyhülni fog a szigor. De ne aggódj, kisoroszlánom – simogatta meg a haját egyenesen a szemébe nézve –, nekem nem lesz semmi bajom.

VII. – Jobban meggondolva – fejtegette Berija Sztálinnak ésSzatinovnak az irodában –, ez az ügy nem is olyan egyszerű. Sztálin elvtárs, ha megengeded, hogy véleményt mondjak, szerintem ez a fogoly megérdemli a kegyelmet. Azt javaslom, engedjük Goldent Moszkvában letelepedni és dolgozni. Szatinov annyira meglepődött, hogy alig bírta leplezni döbbenetét, de gyorsan összeszedte magát, és ki akarta használni a kínálkozó lehetőséget. – Sztálin elvtárs, Golden irodalmat szeretne tanítani. Az egyikmoszkvai iskolában van is egy üresedés. – Bah – legyintett Sztálin hátradőlve a székén. – Ti kettengyanúsan egyetértetek ebben az ügyben. Csak nem valami összeesküvés ez a Központi Bizottság ellen? Veszélyes pillanat volt. Berija és Szatinov már gondolatban épp felkészültek, hogy elhessegessék magukról a gyanú árnyékát is, amikor Poszkrebisev jelent meg az ajtóban. – Molotov elvtárs van itt, hogy jelentést tegyen Churchilllátogatásáról. – Churchill elvtárs – vigyorodott el Sztálin. – Ő a mi legnagyobbellenségünk. Egy másodpercre nem bízom abban a megátalkodott imperialista gazfickóban. Roosevelt nagyban játszik, de Churchill egy kopekért képes lenne kimetszeni a zsebem. Most meg jön, hogy találkozzunk. – Elhallgatott, eszébe jutott az előző beszélgetés. – Adjatok annak az írónak valami munkát egy jobbfajta iskolában, Szatinov. Szatinov most értette meg, hogy Sztálin valójában maga sem hiszi, hogy Golden merényletet szervezett volna ellene. Talán ugyanígy nem hitt azoknak az ezreknek, sőt millióknak a bűnösségében sem, akiket halálra vagy kényszermunkára ítélt. Mégis elítélték őket, mert ez elkerülhetetlenül szükséges volt a Szovjetunió biztonsága érdekében. Vérfagyasztó gondolat, de ez volt a bolsevikok módszere: jobb megölni inkább ezer ártatlant, mint futni hagyni egyetlen ellenséget. – Szükségünk van jó tanárokra. Aztán még később is lelőhetjükbármikor, nem igaz? – villantotta meg Sztálin vérszomjas tigrisvigyorát, sárga szemei felcsillantak. – Találkozunk később? Mit szóltok egy esti mozihoz? A Vidám cimborák megint? Otthon nálam? Rendben.

Berija és Szatinov kisétáltak az előszobán keresztül a folyosóra. – Támogattad a javaslatomat – mondta Szatinov grúzul. – Ezám a meglepetés! Mi ütött beléd, Lavrentyij Pavlovics? – Odabent be nem ismertem volna tévedéseimet, de ez a teGolden cimborád kis híján elszúrta az egész akciót. Egy hajszál választotta el attól, hogy lelövessem, mint egy kutyát. De a fickó mindenkit meglepett: rendbe hozta a dolgot, és így engem is kihúzott a szarból – vigyorgott Berija. – Különleges eset. – Bizony – helyeselt Szatinov. – Az kellett, hogy legyen. Nem sokkal éjfél előtt, otthonában, a kuncevói dácsán fekvő, egyszerű, kétszintes, katonazöldre festett villában Sztálin grúz húsos ragut tornyozott a tányérjára. A fűszeres illat szétterjedt a nagy belmagasságú helyiségben, ahogy Szatinov, Molotov és Mikojan is kiszolgálták magukat. Észrevették, hogy Sztálinnak és Berijának valami megbeszélni valójuk van, úgyhogy ők hárman a háttérbe húzódtak. Még muszáj lesz végigülniük azt az átkozottul dögunalmas filmet, a Vidám cimborákat, amit már vagy hússzor láttak, és kívülről fújták. Sztálin vígan az orra alatt szokta hümmögni a film bugyuta dalocskáit. Szatinov azt tervezte, hogy megpróbál pontosan Sztálin mögé ülni, így talán szundíthat egy kicsit a film közben. – Joszif Visszarionovics – szólította meg Berija –, Szvetlana madélután kicselezte Klimovot, és egy időre eltűnt. Most már újra otthon van. – Megint azzal a zsidóval találkozgat? – Lehetséges. – A szerelem ugyanolyan bosszantóan unalmas tud lenni, mintbármi más. Szelíden jegyezte meg Sztálin, de belül majd’ felrobbant a dühtől. Eszébe jutott, Berijával hogyan szokták eltüntetni az embereket, hogyan lubickoltak az együtt elvégzett „sötét munka” változatos lehetőségeiben. Van ember, van probléma, szokta mondani, ha nincs ember, nincs probléma. A tarkólövés sokszor már annyira unalmas volt. Esetleg egy orvos által beadott injekció. Vagy egy megrendezett autóbaleset. Vagy egy gyilkosságban végződő betörés. Sapiróval kapcsolatban az összes lehetőség átfutott a fején. De óvatosnak kell lennie. A dologba belekeveredett a lánya is. Mindazonáltal csorba esett a grúz családatyai tekintélyén, ez a pimasz firkász nem tiszteli őt eléggé. A legtöbb ember

fél tőle, de ez a Sapiro úgy látszik, nem. Hogy micsoda idétlen, ostoba bolond ez a Szvetlana! Minél hamarabb férjhez kell adnia valami tiszteletre méltó szovjet fiatalemberhez, Berija fiához, Szergóhoz vagy Jurij Zsdanovhoz, esetleg Szatinov valamelyik fiához. De most mi legyen? – Ellenőrizted Sapirót? – Ellenőriztük. – Brit titkos ügynök? – Elég valószínű. Vagy inkább amerikai. Szereti az amerikaiirodalmat. Mit óhajtasz, mit intézzek neki?

VIII. Az óra a kórház összes kórtermében elütötte az éjfélt, ezzel véget ért Benya háborújának tizedik napja, és ráadásul még egy látogatója is volt. – Te vagy az egyetlen barátom, aki tudja, hogy itt vagyok –mondta Benya. – Vagy hogy egyáltalán életben vagy – tette hozzá Sapiro. – Mitfogsz csinálni? Van már ötleted? – Ma este meglátogatott egy iskola igazgatónője, aki állást ajánlott. – Á, szóval tanár leszel. Ez aztán gyorsan ment! – Segítettek odafentről. – Lenyűgöző, drágaságom. De mondd csak, hogyan élted túl aGulagot? Benya nagyot sóhajtott. – Minden percben, mindennap csak a pillanatnak éltem. Próbáltam az apró dolgokban megtalálni az örömöt. Bámultam a csillagos eget és a holdat, arra gondoltam, hogy akiket szeretek, talán éppen ugyanezt nézik. Tudod, holdvarázs. – Kíváncsian fürkészte Sapirót. – Te, Lev, te szerelmes vagy. Méghozzá olyasvalakibe, akibe nem kéne. – Honnan szeded? Ennyire látszik rajtam? – Ugyan már, mi, galíciaiak átlátunk egymáson, és én aztántudom, milyen veszélyes dolog ez! Hidd el nekem, hogy tudom. – Most komolyan, hogy találtad ki? – csodálkozott Sapiro. –Most találkoztam vele, ma délután, titokban persze. Ó, annyira édes, és szörnyen okos! – Ki az? Lássuk csak! Ki most Moszkvában a legtilosabb, legalkalmatlanabb nő, akit csak választhattál? Molotov felesége? – Ó, nem, ő senkinek nem a felesége. Hanem valakinek alánya. Lev előrehajolt, hogy Benya fülébe súgja. Benya kezét feltartva tiltakozott. – El ne áruld a nevét! Nem akarom tudni. Nem kell név. Havalamit, ezt megtanultuk odaát a Zónában. A nevem Senki és Semmi. Csak meséld el, mi történt! Ó, imádom a szerelmi bonyodalmakat! Hogy kezdődött? – Nos – kezdte Sapiro –, egy szép napon levelet kaptam egyrajongó olvasómtól… Ahogy a szerelmi ügyek izgalmát olyannyira átérző barátjával folytatott beszélgetésen magában kuncogva Lev Sapiro lefelé ballagott a

Központi Katonai Kórház lépcsőjén, hirtelen kővé dermedt. A földszinti előcsarnokban egy tábornok és néhány NKVDegyenruhás férfi várakozott. Lev rögtön érezte, hogy érte jöttek, és tudta, mi fog történni. Vagy eltüntetik valahova messzemessze, jó hosszú időre, vagy már ma éjjel vége lesz egy föld alatti zárkában, a Ljubljankában. Talán soha többé nem látja sem Szvetlanát, sem a feleségét és a gyerekeit. Elszámította magát. Megveregette a kabátzsebeit, mintha valamit odafent felejtett volna. – Ó, ne, a fenébe is, fent hagytam a tárcámat… – motyogta, éssarkon fordulva visszaindult a lépcsőn, szép nyugodtan próbált lépkedni, nem futni, nem rohanni, nem ordítani. Ahogy felért a lépcsőfordulóba, elkapott egy nővért, és megkérdezte: – Van másik lépcsőház? – Igen, arra, a folyosó végén. Most már gyorsan szedte a lábát, igyekezett, már futott a másik lépcső felé, le a lépcsőn, és mielőtt leért volna, lekuporodott, és… ott voltak, még több NKVD-s egyenruha. Megfordult, és felrohant a lépcsőn. Kiverte a veríték, a szíve rémülten kalapált, felkavarodott a gyomra. Ó, istenem, hogy lehettem ilyen bolond? – kiáltotta magában. Most mit csináljon? Nincs hova mennie. Megpróbálhatna valahogy hazajutni és elbúcsúzni a feleségétől és a gyerekeitől, de ott is várnak rá. Ha menekül, azzal csak tovább rontja a helyzetét. Azonkívül ki sem jut, hiszen mindkét lépcsőházban és a liftnél is őrt állnak. Azon kapta magát, hogy felfelé igyekszik a lépcsőn Benya kórterme felé, úgy érezte, mintha légüres téren zuhanna keresztül. Lelkiismeretfurdalása volt a családja miatt. Ha főbe lövik, a feleségének azt mondják: „Sapiro elítéltet huszonöt év kényszermunkára ítélték levelezési jog megvonásával”, ami virágnyelven jobbára annyit jelentett, hogy a tarkójába eresztették a nyolc gramm ólmot. Vagy lehet, hogy azt mondják: „158. paragrafus, húsz év szabadságvesztés”, akkor meg majd azt találgatják, vajon életben van-e, egyáltalán túlélte-e az utat Kolimába, vagy már útközben elpusztult. Bármelyik is történik, könnyen lehet, hogy neki vége. Ha legalább el tudna juttatni egy levelet Szvetlanának… de olyan kevés az idő… Végignézett a hosszú folyosón, és már ott jöttek, a csekások egyre közeledtek, bekukkantottak mindegyik kórterembe. Sarkon fordult, de

már késő volt, karon ragadták. – Lev Sapiro? – kérdezte a tábornok. – Igen. – Jöjjön velem! Odakint vár egy kocsi. Tudja, ki vagyok? – Nem – felelte Sapiro. – Vlaszik tábornok Szovjetunió kormányfőjének biztonságifőnöke. Tudja, hogy ez mit jelent? Sapiro bólintott. – Egy egész sor rettenetes dolgot. – Lélekben készülhet az összesre – vakkantotta Vlaszik.

Epilógus

I. – Drága barátaim, romantikus lelkek, sóvár álmodozók! – köszöntötte osztályát a 801. számú Joszif Visszarionovics Sztálin Állami Iskola új irodalomtanára, Benya Golden, miközben rikító színű sétabotjára támaszkodva bebicegett az osztályterembe, és felszökkent a katedra faemelvényére. Abban a szempillantásban mindenki rá figyelt. Az előző tanárok, dr. Rimm fellengzős arroganciája, dr. Nugyelman szenilis motyogása és Medvegyeva igazgatónő aggodalmas zümmögése után a gyerekek egyből látták, hogy ezt más fából faragták. Hallották a pletykákat a múltjáról, a bűneiről, a részvételéről a háborúban, de pontosat senki nem tudott, és soha nem is fognak tudni. A dolog fordítva is igaz volt, Benya élvezte az új életét, hogy Puskint, Tolsztojt, Gorkijt, az igazi klasszikusokat taníthatja a gyerekeknek. Tél volt Moszkvában, 1942 decembere, délen, az ilyenkor hólepte, a jég béklyójába zárt Sztálingrádnál célt ért Sztálin gigantikus kelepcéje, és az oroszok már szorongatták a német Hatodik Hadsereget. Benya talált magának egy kis lakást, ahonnan gyalog tudott munkába járni, és bár legelső napján az iskolai tanáriban megtapasztalta dr. Rimm ellenséges magatartását, aki valahonnan kiszagolta Benya nem teljesen makulátlan múltját, élvezte az igazgatónő támogatását, aki rém büszke volt, hogy beszerzett az iskolának egy ilyen kitűnő irodalomtanárt. Természetesen utánaérdeklődött a Központi Bizottság Oktatásügyi Osztályán, melyet Szatinov elvtárs felügyelt, és a Belügyi szerveknél is, de Benya Golden kinevezése mindenhol zöld utat kapott. Golden végignézett az osztályán. – Nyissátok ki a könyvet. Alekszandr Szergejevics Puskin:Anyegin. Remélem, örökre emlékezni fogtok arra, amit ma olvasunk. Egy szempillantás múlva csodálatos felfedezőútra indulunk. Benya már azon a legelső napon észrevette, hogy van az osztályban egy Sztalina nevű lány, aki hátul ül a teremben egy másik diáklány mellett, akit Peskovának hívnak. Nem győzött ámuldozni a sors szeszélyein, hogy egy ember, akit egyik nap halálra ítélnek Sztálin elleni merénylet szervezéséért, egy másik nap már az Anyegint tanítja a Vezér lányának. Nem tüntette ki a figyelmével, de aznap, amikor kiosztotta a diákoknak az első fogalmazásukat, mindenkivel egyenként konzultált a tanítás után. Végül is úgysem volt más dolga. Csendesen éldegélt, már

nem akarta folytatni az 1930-as években megszokott szoknyavadász életét – az akkor sokba került neki. Egyszerűen örült, hogy szabad levegőt szívhat. Amikor Peskovával beszélt, elmesélte neki, hogy ismerte a nagyapját, Gorkijt, az öreg javította ki az első cikkeit. – Valamikor magam is író voltam – mondta. Aztán Sztalinára került a sor. Semmilyen hasonlóságot nem fedezett fel az apjával. Talán az édesanyjára ütött? A lány fogalmazása éles intelligenciáról, nagy műveltségről árulkodott. Egyenesen, őszintén beszélt vele, mint akárki mással. De nagy dilemmában volt. Nem tudta eldönteni, mit tegyen. Most, hogy végre újra szabad ember volt, el kellett döntenie, vállalja-e a kockázatot, hogy esetleg belekeveredik a lány családjának életébe. De hát maga is ismerte a szerelmet, a vele járó szenvedést, és hogy mennyire elengedhetetlen az élethez, maga is próbálta frissen megőrizni szerelmei emlékét – valójában egész életében csak két nagy szerelme volt. Az első valódi, érett kapcsolata, az a végzetes viszony volt Szásenykával, a másik pedig azok a sietős napok, vagy inkább órák Fabianával. Látta maga előtt, amint átkelnek a folyón, aztán a percet, amikor a nő meghalt. Micsoda kivételes ember volt, gondolta magában, és én hogy cserben hagytam, nem tudtam megvédeni. Legyen az otthonom egy kis lakás vagy akár börtöncella, a szerelem az, amitől a fejem felett az égen ragyognak a csillagok. Mindennap kompromisszumokat kötünk, egyik elvünket a másik után adjuk föl, de valamit soha nem árulunk el – az aranykulccsal lezárt titkos ládikába rejtett kincseket lelkünk erődítményének legutolsó tornyában, annak feltörhetetlen páncéltermében tartjuk – és azt sosem adjuk fel. – Golden elvtárs! Belenézett a szeplős, és meglehetősen dölyfös, vörös hajú kislány mogyoróbarna szemébe, ahogy ott állt előtte iskolai egyenruhájában, vörös úttörő nyakkendővel. Micsoda átok lehet, ha valaki nagy ember gyereke, különösen ezé a nagy emberé. Vajon megbízhat a lányban? Vagy az el fogja őt árulni? Habozott, a kezében tartotta a fogalmazást. – Van még valami egyéb, Golden elvtárs? – kérdezte a lány. Ott egye meg a fene! Visszaadta a lánynak a kislányos gyöngybetűkkel írt fogalmazást. – Ügyesen írsz – dicsérte meg. – Csillagos ötös. És, Sztalina…– Igen?

– Vonulj el valahova egyedül, és gondosan tanulmányozd át amegjegyzéseimet. Szvetlana bement a lányvécébe, és kinyitotta a visszakapott fogalmazást, végiglapozta oldalról oldalra, míg rátalált egy kettéhajtott papírlapra, mely az utolsó oldalhoz volt gemkapoccsal hozzárögzítve. Mohón kivette a papírt, és szétnyitotta. Egy orvosi vény nyomtatványa volt, fejlécén az állt: Központi Katonai Kórház. Kórház? De ahogy felismerte a kézírást, elakadt a lélegzete. Üggyel-bajjal silabizálta ki a papírra vetett macskakaparást, tudta, hogy a reménytelen kétségbeesés hieroglifái… Szerelmem, kisoroszlánom! Sietősen vetem papírra e sorokat. „Barátaink” már várnak rám a lépcső alján. Nem tudom, milyen sors vár rám, de az biztos, hogy eltűnök. Nem fogsz felőlem hallani. De tudd, hogy szeretlek, hogy bearanyoztad az életemet, hogy minden áldott nap gondolni fogok rád. A látóhatárt fürkészve fogom keresni az emlékképeidet, arany szemeid játékos csillogását a felkelő napban látom majd meg, édes szád érzékiségét a naplementében keresem, szemöldököd ívét az ezüst holdsarlóban, a végtelen vidámságodat a csillagok fényességében. Tekints fel rájuk te is, és érezni fogod, ahogy visszanézek rád. Szeress másokat, menj férjhez egy rendes férfihoz, alapíts családot, olvass nagyszerű könyveket, válassz inspiráló barátokat, légy kedves! Úgy élj, mintha sosem jönnék vissza, de ne úgy, mintha sosem ismertél volna. Élj legalább a lelkemben, így, ha soha nem is térek vissza, együtt töltött napjaink a legdrágább emlékként fognak élni a szívemben. Ha pedig visszajövök, ugyanolyan méltó leszel a szerelmünkre, amilyen ma vagy. Egy napon majd, szerelmem, ha még forog a világ, ha a Sors is úgy akarja, visszatérek hozzád. A te oroszlánod Ezt a levelet semmisítsd meg. Soha ne áruld el az átadóját, kérlek, ígérd meg ezt nekem!

II. Több mint két év telt el. Oroszország megnyerte a háborút, Hitler öngyilkos lett Berlin romjai alatt. Benya soha nem találta meg a szüleit. El kellett fogadnia, hogy odavesztek a háborúban Odessza utcáin vagy egy szakadékban valahol Ukrajnában. Soha nem felejtette el őket, és sokszor érezte a közelségüket, amikor emlékezetébe idézte a szerető szülők körében töltött gyermekkor áldásait. Még mindig szerette Szásenykát, és remélte, hogy az asszony életben van valahol a Gulagon, a végtelen orosz pusztaságban. Háborús sérülései még sajogtak a szó mindkét értelmében. Éjjelente Fabianáról – és Ezüstharisnyáról álmodott. Fabiana már szellemmé változott, elenyészett a puszta felett lebegő ködben, immár áthatolhatatlan volt köztük a távolság, az idő és a körülmények elhomályosították az emlékét, ahogy a nap felszárítja a hajnali harmatot. Oly rövid volt az idő, míg ismerték egymást. A 801-es számú Joszif Visszarionovics Sztálin Állami Iskolában Benya a tanári kar megbecsült tagja lett. Szabadidejében könyveket gyűjtött, melyeket bolhapiacról szerzett be; esténként, sőt néha az ebédszünetben is szerelmeskedett egy fiatal tanárnővel, elámulva annak szépségén, ifjúságán és bámulatos bujaságán. De leginkább a tanításnak élt, és sok diákjának kedvenc tanára lett. Szvetlana Sztalina osztálya azóta leérettségizett, de az iskolába továbbra is a Politbüró és a kormánytagok gyerekei jártak. Napjait az iskola leggyakrabban örömet adó, többnyire unalmas, olykor drámai eseményei határozták meg. Ahogy mindenki más, ő is feltételezte, vagy legalábbis remélte, hogy a háború alatti szabadabb élet folytatódni fog. A diákok egyre jobban kinyíltak, játékosabbak, lazábbak lettek, annyira mások, mint a háború előtt – de mutatkoztak arra utaló jelek, hogy ez a változás nem lesz tartós; Benya imádkozott, hogy ne így legyen. Aztán 1945 nyarán, egy reggel levele érkezett az apró legénylakásba. A borítékban néhány szavas üzenet lapult: „Holnap délután 6 óra, Jaroszlavszkij pályaudvar.” Egy pillanatra átvillant a fején, hogy talán Szásenyka tér vissza. Lehetséges lenne? A Jaroszlavszkij pályaudvarra érkeztek a vonatok a kolimai Zónából, a Távol-Keletről, de hát azt csak megtudta volna annak idején, hogy az asszony is ugyanott van, ahol ő. Mindig azt gondolta, hogy Szásenyka valahol északon raboskodik, de Vorkutából másik

állomásra futottak be a vonatok. Attól tartott, ez az egész esetleg „provokácija”, a belügy akciója, hogy kompromittálják. De aztán, ahogy szórakozottan megfordította kezében a papirost, és a hátoldalán megpillantotta a háromágú szigonyt, azonnal tudta, hogy el kell mennie. Az állomások és pályaudvarok, az indulás, megérkezés, majd újabb indulás birodalmában élem az életemet, gondolta. A vonatállomások valóban az orosz élet egyik sarokpontját alkották. Alig várta, hogy eljöjjön a másnap, és munka után, délután hat óra tájban ott toporgott a neogótikus pályaudvar püspöksüveghez hasonlatos bejárati tornya alatt. Álmos nyári este volt. Elsétált a vágányok mellett, de nem volt nehéz kitalálni, hogy melyikre érkezik a vonat. Az állomást ellepték a kék válllapos belügyes katonák. Elfoglalta helyét a feneketlen mélységbe zuhant szeretteik visszatértét váró hozzátartozók oly jellemzően orosz gyülekezetében. Egyetlen igazi orosz regény sem teljes – gondolta magában Benya –, pályaudvari jelenet nélkül, minden könyvben biztosan van legalább egy ilyen fejezet. Körülpillantva látta, ahogy a szenvedéssel teli évek során láthatatlanná vált emberek sorra lépnek elő az állomás árnyékából: a holtsápadt, elhervadt asszony tizenéves gyerekeivel, akik még soha nem látták apjukat; az öregasszony, aki évtizedek óta vár a vonattal érkező emberi roncs visszatértére. – Ha már a rokonságuk úgy fest, mint egy csapat csontváz, képzelheted az utasokat! Benya megpördült a sarkán, és szembetalálta magát az egyenruhába bújt Vidorral, ellenzős sapkája mélyen a szemébe húzva, és a még mindig éretlen kölyöknek látszó Mámetkával – mindketten kitüntetések alatt roskadozó, harcedzett, szovjet veteránok, Vidor százados, Mámetka hadnagyi rangban. Mindkét férfi az új szovjet birodalmi uniformist viselte aranygombokkal, aranypaszományos váll-lapokkal, vörös csillagokkal díszítve. – Hát csak eljöttél – állapította meg Vidor. – Hiányoztál – tette hozzá Mámetka kajánul fenyegetővigyorral. Benyának fogalma sem volt, mijük lehet ellene. Már éppen azon töprengett, vajon tulajdonképpen kire vár. A háromágú szigony az alvilág üzenete volt, melyet nem volt tanácsos figyelmen kívül hagyni: talán Dzsaba, a nagyfőnök küldhette? Meg akarta kérdezni, de Vidor feltartott keze belefojtotta a szót:

– Ne kérdezd! Szolgálat és jutalom, Dzsaba mindig ezt mondta, emlékszel? – Mondjuk úgy, hogy egy barát visszatérésére várunk – ígérteMámetka. – Hát, elég unalmas a buli – mondta Vidor. Az állomás korlátjára könyökölve egyik cigarettáról a másikra gyújtottak, és várták a vonatot. Teltek az órák. Vidor vett egy üveg vodkát, és a három férfi zsíros pirozskit és langyos pelmenyit majszolva iszogatott. – Ott voltam Bécs elfoglalásánál – újságolta Mámetka. A számos csata ellenére, amelyekben elmondása szerint egytől egyig fontos szerepet játszott, sem a termete nem nőtt meg, sem a hangja nem mélyült el. De az arca megnyúlt, telt, vörös ajkával még sokkal töpörödöttebbnek és rosszindulatúbbnak tűnt, mint azelőtt. Vidor Berlin ostromában vett részt Zsukov marsall seregében. – El se hinnéd, mennyi nőnk volt! Amennyit csak akartunk – mesélte Benyának. – Nő és óra! Ide süss! – húzta fel röhögve a ruhaujját: mindkét csuklóján három-három svájci óra díszelgett. – És láttam, amikor elégették Hitler holttestét. Nőkről, csatákról és bűntettekről beszélgettek, de Kolimáról és a Strafbatról soha. A volt foglyok soha de soha nem beszéltek ilyesmiről, főleg nem egy kocsma pultjánál. Benya ráadásul tartott a két banditától, és percről percre egyre jobban aggasztotta, hogy vajon Dzsaba mit akar tőle. Elmúlt éjjel egy óra, aztán kettő, csak rendelték egymás után az italokat. Végül újra készenlétbe helyezkedtek az őrök, és hajnali három óra után nem sokkal egy vonatszerelvény emelkedett ki saját füstfelhőjéből, kinyíltak az ajtók, és emberi alakok kezdtek kibontakozni a ködből. Benya, Vidor és Mámetka közelebb mentek, sodródtak a tömeggel. Az érkezők, elgyötört férfiak és beesett arcú, megöregedett asszonyok lassan közeledtek, kezükben kevéske holmijuk madzaggal összekötözve, vászonbatyuban vagy szőnyegbe göngyölve, vizenyős szemükkel a várakozó tömeget pásztázták. A kapuknál felmutatták a papírjaikat, megkapták rájuk a pecsétet – aztán elcsigázott rokonaik karjába dőltek.

Megtermett férfi gyalogolt végig a szerelvény mentén, nyakán felkúszó kék, tetovált ábrákkal, cseppet sem hasonlított elcsigázott utastársaira. Múmia volt az a lágerből, odalépett hozzájuk, és meglapogatta Vidor és Mámetka vállát. Benya aggodalmasan figyelte a három cimbora baljós kedélyeskedését, hallgatta a szinte érthetetlen gengszerzsargont, és rettegve várta, hogy vajon milyen szörnyeteg készül előugrani a múltjából, hogy tönkretegye az életét. – Nálad van? – kérdezte Vidor. – Nálam, bizony – felelte Múmia. – Akkor lássuk! Itt a firkász. – Dzsaba nem jön? – kérdezte Benya. – Lehet, hogy jön – felelte Múmia. – De az is lehet, hogy be kellérned velem. – Ne minket bámulj! Oda nézz! – mutatott Vidor aszerelvényre. – Csak figyelj! A mozdony füstfelhőjéből egy csapat külföldi egyenruhás férfi bukkant fel, mintha egy csontsovány idegen hadsereg kelne életre a ködlepte csatamezőn. Benya észrevett néhány barna egyenruhás román katonát. Aztán magyarokat. Minden nemzet szorosan összetartott, enklávékat alkotva az övéiből, bárhova is vesse őket a sors. – Hazatérő foglyok – magyarázta Vidor. – Megtanítottuk nekik, ki az úr a Zónában – mondta Múmiacigarettát pöfékelve. Hazatérő foglyok. Benya a mellette álló, vigyorgó haramiákra pislantott. – Még nem szabadok – tette hozzá Vidor. – Őrzik őket. Át kellmenniük a városon a Kijevszkij pályaudvarra. – És aztán hova mennek? – Bukarestbe, gondolom – mondta Benya. Egyáltalán nem tetszett neki ez a játék. – Dehogy. Rómába. Vagy tán Velencébe – felelte Vidor. – Ezt hogy érted? – Oda süss! – mutatott előre Mámetka. – Nézd ezeket azegyenruhákat! Ezek olaszok. Vidor szélesen elvigyorodott, Benya megborzongott a fájdalomtól, ahogy a saját kis Olaszországára, elvesztett Velencéjére gondolt.

A foglyok közül néhányan már a kapunál álltak, és valóban, most már látta, hogy olaszok: még a Zóna sem tudott lemorzsolni róluk minden csillogást. Fabianára gondolva Benya elviselhetetlen szomorúságot érzett. Meg akarta szólítani ezeket a megtört olaszokat: „Valaha, egyszer régen ismertem egyet közületek. Nagyon közelről, de csupán nagyon rövid ideig. Egy velencei ápolónőt? Igen, őt! Fabianát, aki még 1942-ben veszett oda – ismertétek?” Természetesen azonnal feljelentenék mint fasiszta szimpatizánst, aki kollaborál a csaknem Oroszország vesztét okozó megszállókkal. De a haramiák tudnak valamit, és előre rettegett, hogy mi következik. Aztán hirtelen eszébe villant – lehet, hogy valaki elfecsegte a titkát? Ezekben az újra vészterhessé váló időkben már érezte a közelgő katasztrófa előszelét. A kijáratnál az olaszok újra felmutatták papírjaikat, aztán körülvették őket a felfegyverzett belügyes csapatok, és néhány mogorva orosz tekintetétől kísérve lassan terelni kezdték őket végig az állomáson. Egy idősebb, napbarnított arcú, ősz szakállú olasz megbotlott, egy őr oldalba vágta: még mindig foglyok voltak. Benya szeretett volna a szemükbe nézni, hogy tudják, csupa jót kíván nekik, nem akar részt venni a megalázásukban. Egyszerre megérezte, hogy az egyik olasz őt nézi, megfordult, és farkasszemet nézett egy csúcsos süvegű, barna szemű asszonnyal. Ez nem lehet ő! Hiszen meghalt – de mégis ő volt az, mosolygott, egyenesen őt nézte, alig néhány lépésnyire tőle. Sokkal idősebbnek tűnt, elgyötört volt, arca sápadt, és mégis annyira önmaga. Barna hajában csupán a halántékán volt néhány hamvas, ősz hajszál. Fabiana felismerte a férfit, és csodálatos mézszínű szemei olyan őszinte boldogságot sugároztak felé, hogy Benya legszívesebben felkiáltott volna: „Fabiana! Sosem felejtettelek el, minden áldott nap rád gondolok, még mindig rólad álmodom!” Előrenyomakodott, de Vidor és Mámetka olyan erősen karon ragadták, hogy felszisszent. – Vigyázz, te idióta! – súgta az egyik. – Ha egy szót szólsz, kivágom a nyelved – így a másik. – Ez tényleg ő lehet? – dadogta Benya. Valóban ő volt, összeszorított ujjakkal intett neki a jobb kezével, azzal a mozdulattal, amit a férfi az utolsó együtt töltött napjuk óta nem látott – ahogy a medve kanalazza a mézet! Benya arcán patakzott a könny,

tátogva mondta az asszonynak a közös szavaikat, a két fontos szót, és a nő visszatátogta. Fabiana megfordult, lenyúlt maga mögé, és felemelt valamit. Benya egy pillanatig azt hitte, elejtette a csomagját. Aztán látta, hogy egy apró emberkét tart a karjában, egy kislányt, aki égszínkék szemével egyenesen az ő szemébe bámul. Úgy nézett ki, mint Benya a kisgyerekkori fényképen, mely díszhelyen állt a kandallópárkányon a lvovi, majd később az odesszai családi otthonban. Az őrök továbblökdösték őket. – Hé, elítélt, nincs megállás! Nyomás előre! Fabiana csak állt lecövekelve, feltartotta a gyereket, Benyára mutatott, és a férfi hallotta, amint azon a felejthetetlenül gyönyörű hangján, dallamos olasz nyelven hangosan azt mondja: – Aurelia, guarda quell’uomo! Nézd azt az embert! Aurelia, mia dolce amata bambina, nézd azt a bácsit! A késéstől tartva a katonák lökdösni kezdték őket, és Fabiana rendíthetetlenül a férfi felé fordított arccal odébb sodródott a tömegben. Muszáj mondania valamit neki, utána kell mennie – de Vidor vasmarokkal tartotta, meg sem bírt mozdulni –, csak érezte, ahogy a múltból leszálló angyal feje fölött szárnyait lebegtetve felemelkedik, és visszahozza az életbe. Már alig látszottak, a kislány integetett, Fabiana szakadatlanul ismételgette a két szót, újra és újra, „Valahogy örökké, valahogy örökké”, Benya utánaintett azzal az idétlen, gyerekes mézesmackó-intéssel, a nő látta, és könnyben úszó szemmel mosolygott vissza rá, arcát félig eltakarta a kis Aurelia, aki még mindig integetett, és mosolygott rá az ő gyerekkori mosolyával. A két haramia csak azután engedte el lassan a karját, hogy a foglyok eltűntek, odakint a várakozó autóbuszokba terelték őket. – Látod, Múmia, ez meg majdnem elrontott mindent – mondtaVidor. – Nézzenek oda! Picsog, mint egy kislány! – Még jó, hogy leküldtük azt a kis vodkát! – Láttátok? – kiáltotta Benya. – Láttátok a kislányt? – Halkabban! – szólt rá Vidor. – Na, mit kell ilyenkor mondani? – Köszönöm! Köszönöm! Átölelte őket sorban, először Vidort, majd Mámetkát, végül Múmiát. – Aj, eressz, te idióta – lökte el magától Múmia.

Vidor az ujjával megfenyegette: – Nehogy ránk hívd a zsarukat! Benya észre tért, megértette, milyen veszélyben van. A társai meglepték őt ezzel az ajándékkal, de ez több mint elegendő volt ahhoz, hogy tarkón lőjék vagy visszaküldjék Kolimába. – Honnan tudtátok? – Elmor partizánjaival voltam, amikor észrevettünk egy olaszlovas osztagot, amint egy orosz férfit és egy olasz nőt üldöznek, akik lóháton menekülnek előlük – mesélte Vidor. – Elmor elvtárs kiadta a parancsot: „Daskákat kilőni!” Én lőttem az egyikkel, Mámetka a másikkal, szépen megritkítottuk őket. Ti meg elmenekültetek. – De hogy fedeztétek fel, hogy Fabiana életben van? – Én fogtam el – folytatta a történetet Mámetka. – Az olasztisztikar telitalálatot kapott. A legtöbbjüket cafatokra tépte a gránát, de a nőnek kutya baja se lett, csak néhány horzsolás és vágás, semmi komoly. Végezni akartunk vele, ahogy a németekkel, nem volt olyan állapotban, hogy elszórakozzunk vele, de Elmor azt mondta, lehet, hogy tud valami hasznosat. Úgyhogy visszaküldtük, és zsupsz, repült is Magadanba két évre. Ápolónő volt, úgyhogy találd ki, hova került! Hát a kórházba. Ott szülte meg a gyereket. A többit már aztán Dzsaba rakta össze. – Dzsabának olyan régimódi elképzelése van a helyesről és ahelytelenről meg a hűségről – mondta Múmia. – A háromágú szigony? – Mind tartozunk neki – mondta Vidor. – Egy életrefelesküdtünk. Ha engedelmeskedsz, amikor hív, elnyered jutalmadat. – Na és mit kér Dzsaba cserébe? – Nesze! Múmia benyúlt a vászonzsákjába, és előhúzott egy irattartót. Ahogy Benya kinyitotta, elé tárult a táborparancsnok titkárnői által legépelt kézirat. – Ez Dzsaba színdarabjának hetedik, legutolsó változata. Avéleményedre kíváncsi, azt mondja, évek óta vár rá, és elakadt egy kicsit. Azt mondja, alkotói válságba került, és te voltál a legjobb tanára. – Ez minden? – Ez minden. Egyelőre. Na, viszlát, Golden! Van egy lakásunkaz európai kastélyokból és múzeumokból zsákmányolt órákból és ékszerekből. Más szóval dolgunk van – mondta Vidor.

– De hogy jutnak el a tanácsaim Dzsabához? – Küldj neki levelet – felelte Múmia. – Meg szokta kapni. Na, viszlát, írókám! Ahogy a három jómadár elsétált, Benyának eszébe jutott még valami. Amikor Fabiana elhaladt mellette, valami fémes csendülést hallott, mint amikor egy apró tárgyat a földre ejtenek egy zsúfolt állomáson. Térdre vetette magát, felnyögött, ahogy megsajdult a régi sérülés, aztán négykézlábra ereszkedett, és végigtapogatta a mocskos peront. Azonnal meglátta: egy kulcs, rajta címke. Feltápászkodott, és megforgatta a tenyerében. A címke megviselt, kopott, világos színű bőrdarab, rajta a felirat még mindig olvasható volt: Kizárólag illetékes személyek részére. Magadan Kórház. KOLIMA. Magában mosolyogva azon, hogy épp most látta a „legilletékesebb” személyt a világon, Benya kibotladozott a pályaudvar árkádos bejáratán át a néptelen moszkvai utcára. Szédelgett, mámoros volt a boldogságtól és a vágyakozástól. Szóval ez volt a vak öregasszony jóslata – ezt a gyereket látta meg előre, akit a kedves magadani doktorok mentettek meg. Jobb lett volna, ha sosem tudja meg, hogy Fabiana életben van, és hogy a lánya, Aurelia a világon van? Soha nem tudja megcsókolni, perzselően sajgott benne ez a gondolat. És mégis, hálás volt, hogy tudja. Egy messzi városban, talán Velencében Aurelia ugyanarra az égre fog felnézni, mint ő, ugyanazokra a csillagokra. Holdvarázs. Ahogy lépkedett előre, szörnyű gondolat jutott eszébe. Megtorpant. Vajon Fabiana a férje nevét fogja adni Aureliának? Persze tudta, hogy ez lenne a legjobb, hiszen akkor nem kell a kislánynak a törvénytelenség stigmáját viselnie. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy Fabiana, aki mindig mindenre gondolt, erről sem feledkezett el: Aurelia az ő nevét viseli. Aurelia annyit tesz: arany, azaz Golden – ez a szíve legmélyéig megrendítette. – Hé, nekem jöttél, te nyavalyás idióta! – mondta Múmia. –Belém akarsz kötni? – Hagyd már békén – szólt rá Vidor. – Nem látod, hogymagában beszél, és picsog, mint egy vénasszony? Benya egyenesen belebotlott a három cimborába az állomás előtt. – Ennek elment az esze – állapította meg Mámetka. Vidor oldalba bökte Benyát.

– Szedd össze magad, te szarházi! Viszlát! Ahogy távolodtak, Benya hallotta, amint Mámetka megkérdezi, mi baja. – Az olasz nő, te hülye, és most tudta meg, hogy van egytörvénytelen kölyke. – És akkor mi van? – értetlenkedett Mámetka. – Nekem egycsomó törvénytelen kölyköm van mindenütt. Vidor hátba vágta. – Naná, hogy van. – Megfordult, és visszakiáltott Benyának: –Mi a kölyköd neve? – Semmi – felelte Benya. – Megtudtad a lányod nevét? – Igen. Úgy hívják: Senki. – Na, ez a túlélés záloga! Akármi lehetséges, de minden titkos! El fogod olvasni Dzsaba darabját? – El fogom – mondta Benya a könnyein keresztül. Azon kapta magát, hogy a kulcsot és a címkéjét babrálja. Egy utcai lámpa fényénél megvizsgálva látta, hogy a szétfoszlóban lévő kis címke hátoldalára néhány szó van felírva, amit alig tudott kisilabizálni. A tinta elmosódott a puha bőrön, de addig forgatta kezében oda-vissza, míg el tudta olvasni, mit írt Fabiana a címkére: Ezt a kulcsot te adtad nekem emlékül. Most visszaadom, mert kaptam tőled valami jobbat. Ez segít majd, hogy emlékezz ránk. Valahogy örökké.

A szerző jegyzete Képzelet és valóság Ez a mű kitalált történet. A főszereplők, Benya, Fabiana, Dzsaba, Panka, Melisko, Kapto és a többiek teljes egészében a képzeletem termékei, ahogy a történet és a fő bonyodalom is – ez egy regény, se több, se kevesebb. Egyes szereplők, főként Benya és Szatinov, szerepelnek a sorozat másik két kötetében is, a Szásenyka és az Egy téli éjszaka című regényekben. Ezzel teljessé vált a Moszkva-trilógia, de ez a regény – ahogy a másik kettő is – önállóan is élvezhető. Különös örömöt okoz, amikor régről ismert figurákról és családokról írhatok – olyanok, mint a régi barátok. Ez a regény a szerelemről és a túlélésről szól, bátorságról, életről-halálról az emberi történelem talán legszörnyűbb időszakának elképzelhetetlen borzalmában. Ezenkívül szól egy katona és egy ápolónő kurta, kétségbeesett szerelmi kapcsolatáról; voltaképpen mindhárom regényem a szerelem gyötrelméről és varázslatáról szól – minden körülmények között. És természetesen egyben kalandregény is, szól az orosz sztyeppéken élő lovas népekről – az egyik legkedvesebb szereplőm nem is ember, hanem egy ló, Ezüstharisnya. Akiket érdekel a regény bonyodalma, az ihlető forrásaim és néhány témába vágó, nagyszerű könyv, azok olvassanak most tovább. A büntető zászlóaljak, a kozákok, az olaszok és az orosz dezertőrök háttere kevésbé ismert részei a II. világháború történetének, de sok szereplőm azonnal felismerhető: Sztálin, a lánya, Szvetlana és fia, Vaszilij, bérencei, Berija és Molotov, valamin marsalljai, Zsukov és Vasziljevszkij portréi valósághűek, ahogy a kozák Bugyonnijé is, a Bugyonnij-lovak kitenyésztőjéé. Sok minden, amit Sztálin a könyvben mond, a valóságban is elhangzott szavain alapul: néha például a csata kellős közepén telefonon felhívta a fiatalabb tiszteket, csak hogy biztassa vagy megfenyegesse őket. A sztálini rezsim terrorra és kegyes jutalmazásra épülő rendszerének bizarr és egyben ijesztő furcsaságai szintén megfelelnek a valóságnak. Ahogy a regény egyik szereplőjével, Melisko tábornokkal is történik, Oroszország legjelesebb tábornokai közül jó néhányan börtönben vagy a Gulagon sínylődtek, miután Berija elfogatta és megkínozta őket, de amikor 1941. június 22-én a náci Németország lerohanta a Szovjetuniót, hirtelen visszahelyezték őket

rangjukba, és Sztálin, mintha mi sem történt volna, igényt tartott szolgálataikra. A kozákjaim alakjai, hiedelmeik, dalaik és viselkedésük három mesterművön alapul, először is Iszaak Babel Lovashadsereg és Napló, 1920 című művein, melyek elmesélik, ahogy egy zsidó író együtt lovagol és harcol a Vörös Kozákokkal a polgárháború idején, másodsorban pedig Mihail Solohov Csendes Don című regényén, mely a doni kozákok között játszódik az I. világháború alatt. Ez a két mű volt legfőbb forrásom, amikor a szovjet hadsereg lovas katonáiról írtam. Az olaszok oroszországi kalandjaihoz Mario Rigoni Stern önéletrajzi regényét, az Il sergente nella neve-t (Őrmester a hóban) használtam fel, mely megérdemelné, hogy többen olvassák. Sztálin lányának, Szvetlanának valóban volt szerelmi viszonya egy idősebb zsidó forgatókönyvíróval, de a valóságban egy évvel később, mint a regényben, és a férfit Alekszej Kaplarnak hívták, nem Lev Sapirónak. A férfinak valóban volt mersze újságcikkeiben rejtjeles üzeneteket küldeni a lánynak, és a történet egyes részei Szvetlana Húsz levél egy jó baráthoz címmel megjelent emlékiratain alapulnak. A kutatómunkám során beszélgettem Marta Peskova Berijával, aki feltűnik a regényben is: ő volt Makszim Gorkij unokája, és Berija fiához, Szergóhoz ment feleségül, aki szintén szerepel a könyvben. Interjúnk idején még mindig gyönyörű asszony volt. Sztálinnal és a többi fent említett szereplővel kapcsolatban ajánlom a Sztálin: A Vörös Cár udvara című történeti munkámat. A regényben Hitler Vinnicjában, az ukrajnai főhadiszállásán jelenik meg (fedőneve: Werwolf). 1942. július 28-án indította meg Fall Blau névre keresztelt déli hadműveletét, hogy végleg kiüsse a Szovjetuniót a háborúból. A pusztán játszódó csatajelenetekben szereplő falvak nevei kitaláltak, csakúgy, mint a teljes bonyodalom, de az ütközet a Donkanyarban nagyon is valós: rendkívül súlyos volt a helyzet. Sztálin, szembesülve a fáradhatatlan német előrenyomulással, elhíresült 227-es számú „Egy lépést sem hátra” hadiparancsával létrehozta a büntető zászlóaljakat. Benya itt szerzett tapasztalatai az A. V. Pilcin emlékirataiban leírt tapasztalatokat tükrözik (Александр Пыльцын : Правда о штрафбатах. Как офицерский штрафбат дошел до Берлина – Igazság a büntetőszázadokról. Hogyan jutott el a büntetőszázad egy tisztje Berlinig). Felhasználtam két klasszikus

könyvet is, Anthony Beevor Sztálingrád és Chris Bellamy Absolute War című műveit. Hogy Lev Sapiro alakjában megteremtsek egy valósághű szovjet haditudósítót, elolvastam Vaszilij Grosszman: Író a háborúban címen megjelent visszaemlékezéseit. Az aranybányák és a Gulag munkatáborainak különös, hátborzongató, pokoli világáról számos könyv beszámol, nagy segítségemre volt a Gulag-túlélő Janusz Bardach, könyve, a Man is Wolf to Man (Ember embernek farkasa); F. V. Mochulsky: Gulag Boss című műve, egy tábori fegyőr különleges számvetése, és Anne Applebaum klasszikus történeti munkája, A Gulag története. Akiknek Dzsaba tetoválásai felkeltették érdeklődésüket, ajánlom D. Daldaev és S. Valiev Russian Criminal Tattoos című művét. A regényben szereplő cselszövés, melynek során Sztálin megkísérli, hogy félreinformálja Hitlert, teljesen az én képzeletem szüleménye. A történetemben Sztálin egy ügynök segítségével csalogat be nagyobb német haderőt a Sztálingrád melletti csapdába. A valóságban Sztálin csak jóval később, az elhúzódó ostrom során vette észre a németek csapdába ejtésére és bekerítésére kínálkozó lehetőséget. De az ehhez hasonló akciók a szovjet hírszerzés specialitásai közé tartoztak: később, amikor Sztálin elindította az Uránusz hadműveletet a Sztálingrádnál harcoló német Hatodik Hadsereg bekerítésére, egy Heine nevű kettős ügynököt vetettek be, hogy „figyelmeztesse” a németeket, hogy Sztálin hatalmas offenzívára, a Mars hadműveletre készül az északabbra fekvő Rzsev városa körül. Mindezt abból a célból, hogy ezzel eltérítsék a németeket attól, hogy erősítést küldjenek a Sztálingrádnál ostrom alatt lévő csapataik számára. Sztálin valójában elárulta az egyik hadseregét, hogy megmentsen egy másikat, könyörtelensége több százezer szovjet katona életébe került, az ütközetet azóta is csak úgy emlegetik: a rzsevi húsdaráló. De Sztálingrád megmenekült. Az 1942-es év nyári hadjárata volt a lovasság nagyobb léptékű háborús bevetésének utolsó példája. Mind a szovjetek, mind a németek lovak millióit vetették be a fronton, nem csupán a tüzérségi lövegek és utánpótlás vontatására, hanem a sebesség miatt is, amivel a síkságon haladni tudtak: 1940-ben a Vörös Hadseregnek mintegy húszmillió lova volt, melyből tízmilliót már a kiinduló hadjárat során elvesztettek, így Sztálin nagyjából tízmillió tartalékkal gazdálkodhatott. A Vörös Hadsereg négy lovasezreddel –

nagyjából 115 000 fővel – kezdte a háborút, de a nagyszámú harckocsi 1941-es megsemmisülése után 1942 elején Sztálin újabb nyolcvanhét lovas hadosztályt hozott létre. A regény idejére több mint 500 000 lovas katona szolgálta Sztálint, köztük számos kozák osztag. A németeknek ez idő tájt hat lovassági hadosztályuk, valamint az SS lovas osztagai szolgáltak a keleti fronton. A szovjet hadseregből dezertáló kozákokból a németek négy lovasezredet alakítottak ki, és voltak kalmük lovascsapataik is. A német uraiknál kevésbé gépesített olasz, román és magyar hadseregek még több lovassági ezredet vetettek be. 1942 nyarára az Oroszországban szolgáló olasz hadsereg létszáma elérte a 235 000 főt, miután Mussolini erősítést küldött, nem akarván kimaradni a német győzelemből. Az akciót nem sok olasz támogatta, kivéve Mussolini különleges fasiszta egységeit, a feketeingeseket, akiknek a regényben Malamore a parancsnoka. Mussolini abszurd római rangokat vezetett be a feketeingeseknél, mint például a konzuli rangot, és a hadtesteket római módra „légióknak” nevezték, mert azt remélte, megteremtheti saját római birodalmát. Az olaszok 25 000 lovassal bevetették a 3. számú Amedeo Duca d’Aosta Lovas Hadtestet. Különösen büszkék voltak híres lovasezredeikre, mint például a Savoia Cavalleriára, melyeknek valóban fűződik a nevéhez néhány győztes ütközet. 1942. augusztus 24-én a Savoyai Lovassági Hadtest a történelem egyik utolsó látványos lovasrohamával megtámadta a szovjet tüzérséget, és Izbusenszkij mellett, a Donnál legyőzték őket. Albino, az olaszok egyik lova megvakult a támadás során, de háborús hősként egészen 1960-ig életben volt. Összességében azonban az olaszok oroszországi kalandja katasztrófa volt, mely megrázta a fasiszta rezsimet. A sztálingrádi csatában megsemmisítették őket, 20 000 olasz elesett, 60 000 főt foglyul ejtettek, a többieknek ki kellett verekedniük magukat a csapdából. Összesen mintegy 90 000 olasz veszett oda Oroszországban. A csonttá-bőrré fogyott túlélők hazatérése siettette Mussolini bukását, akit végül 1943ban mondattak le. A regényben szereplő szovjet dezertőrök, Mandrika, Kaminszkij, Tonya és a doktor alakja valós személyeken alapul. Ahogy Mandrikát, a nácibarát orosz milícia létrehozóját, egy bizonyos Konsztantyin Voszkovojnyikot is partizánok gyilkolták meg 1942 januárjában. Őt Bronyiszlav Kaminszkij követte, aki a rendfenntartó egységéből

felépítette az Orosz Felszabadító Néphadsereget, melyet később a Waffen-SS egy osztagává alakítottak át, és amely inkább Kaminszkijbrigád néven ismert. Kaminszkij különítménye részt vett a zsidók és a civil lakosság kiirtásában és a partizánok elleni küzdelemben. Engedélyt kaptak Belorusszia egy kisebb területének ellenőrzésére, ez volt az ún. Lokot Köztársaság. A szovjet partizánok számos alkalommal próbálták megölni. Kaminszkij brigádja több népirtó SS-egység mellett is tevékenykedett, többek közt a degenerált német SS-tiszt, Oskar Dirlewanger német bűnözőkből és pszichopatákból álló különítménye mellett, akik több százezer zsidót, oroszt és lengyelt kínoztak és gyilkoltak meg. Kaminszkij Himmlertől megkapta a Vaskereszt kitüntetést. 1944-ben Kaminszkij és Dirlewanger brigádjai segítettek a varsói felkelés leverésében, melynek során Kaminszkij és helyettese, Savikin lengyel polgárok tízezreivel végeztek, arcátlanul fosztogattak és annyira irányíthatatlanná váltak, hogy augusztusban Himmler külön parancsára kivégezték őket. A Dirlewanger-brigád tízezreket mészárolt le Varsóban. 1945 júniusában Dirlewangert a franciák tartóztatták le, fogságban halt meg, valószínűleg lengyel börtönőrei verték agyon. Kaminszkij, Dirlewanger és embereik még az SS groteszk mércéjével mérve is kivételes szörnyetegek voltak. A témával kapcsolatban még több információt találhatnak Mark Mazowe kiváló könyvében, a Hitler’s Empire-ben; és érdemes elolvasni egy személyes történetet, Rita Gabis nagy hatású művét, az A Guest at the Shooter’s Banquet-et, melyben saját nagyapjának a holokausztban játszott szerepét igyekszik tisztázni. Tonya alakjának előképe Kaminszkij egyik pribékje volt, egy Antonyina Makarova nevű tizenkilenc éves lány, aki csatlakozott Kaminszkij egységéhez, és miközben döntötte magába a vodkát, és német tisztekkel hentergett, a tömeges kivégzések szakértőjévé vált, melyeket ő csak úgy hívott, hogy „vágja a csalánt”. Mintegy 1500 civil kivégzéséért terheli a felelősség. A háború után a szovjet hírszerzés kereste, és soha nem adták fel a vadászatot – de Makarovának nyoma veszett, férjhez ment (talán egy Ginzburg nevű zsidó férfihoz), és két gyereke született. Csak 1978-ban találtak rá egy véletlennek köszönhetően. 1979-ben főbe lőtték, kivégzése talán a legutolsó volt a II. világháborúban elkövetett gaztettek felelőseit megbüntető ítéletek sorában.

Több százezer szovjet állampolgár – mintegy hatszázezer, egyesek szerint egymillió – állt át a németek oldalára vagy jelentkezett önkéntes szolgálatra: ezekre a Hiwikre – Hilfswillige, önkéntes segítőkre – a legkülönbözőbb feladatokat bízták a náci haláltáborok őrzésétől kezdve a frontszolgálatig. Egyes becslések szerint a sztálingrádi csatában a német létszám húsz százaléka volt exszovjet állampolgár. Nagyjából kétszázötvenezren a kisegítő biztonsági rendőrség, németül Schuma alakulataiban szolgáltak, ami a regényben is szerepel, további ötvenezer fő pedig a reguláris német csapatokban. Hitler elutasította tiszta orosz egységek létrehozását, mivel a szlávokat alsóbbrendű Untermenschennek tartotta, és attól félt, hogy a háború után létrehoznának egy erős, nacionalista Oroszországot. Később azonban egy elfogott orosz tábornoknak, Andrej Vlaszovnak megengedte, hogy megalakítsa az Orosz Felszabadító Hadsereget, mely a szövetségesek ellen harcolt a háború utolsó évében. Körülbelül ötezer kalmük harcolt a németek és olaszok oldalán, gyakran felderítőként szolgálva. Ami a kozákokat illeti, a polgárháborúban sokuk a fehérek oldalán, a szovjetek ellen küzdött, és gyűlölték a kommunistákat. A németek 1941 decemberében hozták létre az első egységet dezertált doni kozákokból, és összesen mintegy 25 000 kozák harcolt Hitler mellett a háborúban: Oroszországban és később a Balkánon partizánellenes akcióknál vetették be őket. Az igazat megvallva jóval több kozák szolgált a Vörös Hadseregben – tizenhét hadtest a déli fronton, ellentétben a mindössze két hadtestnyi német kollaboránssal. A háború után a brit hadsereg által fogságba ejtett kozák és orosz kollaboránsokat átadták a szovjet titkosrendőrségnek, mely kivégezte vagy a Gulagra küldte őket. A németek valóban ellátták csapataikat Pervitinnel, egy metamfetamin-származékkal, mely segített legyőzni a fáradtságot és kitartóbban küzdeni; a tablettákhoz hamar hozzá lehetett szokni, és a nácik népirtó tömeggyilkosságaiban részt vevő egységek gyakran visszaéltek használatukkal. Az ajzószert csak Stuka-tablettának becézték, mivel az általa okozott gyors hangulatváltozásokat a Stuka zuhanóbombázók repüléséhez hasonlították. Könyvem sok szempontból tiszteletadás néhány kedvenc íróm előtt: Iszaak Babelt és Mihail Solohovot már említettem. És bár ez egy nagyon orosz, nagyon szovjet és nagyon második világháborús regény,

lehetetlen könyvet írni kegyetlen időkben, nap perzselte füves pusztákon vágtató lovasokról anélkül, hogy ne jutnának eszünkbe Larry McMurtry, Cormac McCarthy és Elmore Leonard briliáns western mesterművei. Könyvem tiszteletadás előttük is.

Köszönetnyilvánítás Rengeteg köszönettel tartozom nagyszerű szerkesztőmnek és kiadómnak, Selina Walkernek gyöngéd, bátor, fáradhatatlan és érzékeny szerkesztői munkájáért, valamint humorérzékéért és barátságáért – és kiváló asszisztensének, Cassandra di Bellónak. Köszönöm Mel Fournak a csodás borító megtervezését, és köszönet amerikai kiadóimnak, Jessica Case-nek és Claiborne Hancocknak. Hálás vagyok kiváló és ellenállhatatlan szuperügynökömnek, Georgina Capelnek és csapatának: Rachel Conwaynek és Romily Withingtonnak (akik huszonhét nyelvre való fordításhoz adták el a regényeimet), és lendületes filmestévés mesterének, Simon Shapsnak. Lorenza Smithnek köszönet a velencei és olasz részletekért; Jonathan Foremannak a kiváló szerkesztői tanácsért; unokaöcsémnek, Johnny Hathaway-White őrnagynak pedig felbecsülhetetlen szakértelméért a lovasság és a lovaglóművészet témájában. Szeretnék köszönetet mondani drága édesanyámnak, April SebagMontefiorénak, aki valaha maga is regényíró volt, akinek Ezüstharisnya nevét köszönhetem, és aki kilencvenévesen is szellemes, bölcs és leleményes. És mindenekfelett köszönöm Santának, hogy egyszerre feleség, anya, regényíró, barát, társ és minden kérdésben kiváló consigliere – és gyermekeimnek, lányomnak, Lilynek és fiamnak, Sashának, hogy annyiszor megnevettetnek, és akikkel együtt mi vagyunk a négy muskétás. Ezt a könyvet Sashának ajánlom.

A regény főbb szereplői A valós történelmi személyek nevét csillaggal jelöltük. KOLIMA: A „Zóna” A Madjak-7 tábor foglyai Benya Golden, író, elítélve 25 évre Dzsaba Leonadze, a Főnök, Vor v zakonye, az alvilág királya, grúz elítélt Ramzan Ulibnush, „Vidor”, elítélt csecsen bűnöző „Múmia”, orosz elítélt Kuzma Priscsepa, a „Villám”, fiatal bűnöző, doni kozák Mámetka, „Bette Davis”, elítélt grúz bűnöző Dr. Kapto, a „Babadoktor” Tonya (Antonyina) Makarova, ápolónő, a doktor asszisztense Nyuska „Nyuszi”, ápolónő STRAFNYIKI, a büntető zászlóalj tagjai Jevgenyij Melisko, a „tábornok”, volt elítélt Pavel Mogilcsuk főhadnagy, NKVD-tiszt, a Különleges Egység vezetője Vlagyimir Ganakovics százados, politruk, politikai tiszt Leonyid Zsurko százados, tiszt Pantaleimon Csurelko őrmester, „Panka”, doni kozák, I. világháborús veterán Garanzsa Zaparozsjan, a „Pók”, kozák Iszmail Karimov, „Kóska”, azaz „Macska”, üzbég AZ OLASZOK Ippolito Bacigalupo őrnagy Fabiana Bacigalupo, ápolónő, a felesége Cesare Malamore, feketeinges konzul (ezredes) gróf Scipione di Montefalcone őrnagy, a Savoya Lovasezred tisztje OROSZ KOLLABORÁNSOK (HIWIK) Konsztantyin Mandrika, a Schuma (Schutzmannschaft, kiegészítő védelmi alakulat) vezetője Bronyiszlav Kaminszkij,* Mandrika helyettese, a Schuma vezetője, később az SS Sturmbrigade Kaminsky (Orosz Felszabadító

Néphadsereg) parancsnoka, Waffen-SS Brigadeführer, a Vaskereszt kitüntetettje A NÉMETEK Oskar Dirlewanger,* SS Obersturmführer, nemi erőszakért és gyilkosságért elítélt bűnöző, az „Orvvadászok”-nak becézett náci büntető zászlóalj és a Sonderkommando Dirlewanger parancsnoka, később Oberführer, a Vaskereszt kitüntetettje A KREML Joszif Sztálin,* a Fegyveres Erők Főparancsnoka, az Állami Honvédelmi Bizottság elnöke, a Népbiztosok Tanácsának elnöke, Honvédelmi népbiztos, a Kommunista Párt főtitkára, az „Instancia” Herkules Szatinov, szovjet vezető, a Honvédelmi Bizottság tagja, vezérezredes Lavrentyij Berija,* az NKVD vezetője, a Honvédelmi Bizottság tagja, belügyi népbiztos Szvetlana Sztalina,* a Vezér lánya, diáklány Vaszilij Sztálin,* a Vezér fia, a légierő ezredese, később tábornoka Lev Sapiro, az „oroszlán”, újságíró, forgatókönyvíró, a Krasznaja Zvezda (Vörös csillag) nevű lap haditudósítója

Megjegyzések [←1] a többiek biztatására (francia) [←2] Makszim Gorkij: Ének a sólyomról (1894), Makai Imre fordítása.

Tartalom Előszó Prológus Első nap Második nap Harmadik nap Negyedik nap Ötödik nap Hatodik nap Hetedik nap Nyolcadik nap Kilencedik nap Tizedik nap Epilógus A szerző jegyzete Köszönetnyilvánítás A regény főbb szereplői